Az ötszáz éves béke

A nyugati társadalomtudomány nagy mítoszainak egyike, hogy a nemzet­államok és az államközi rendszerbe való betagozódás európai találmány. A valóság ezzel szemben az, hogy leszámítva néhány, az európai gyar­mati hatalmak által kreált új államot (elsősorban Indonéziát, Malajziát és a Fülöp-szigeteket), Kelet-Ázsia legfontosabb államai – Japántól, Koreától és Kínától át Vietnamig, Laoszig, Thaiföldig és Kambodzsáig – nemzet­államok voltak jóval az európai államok kialakulása előtt. Mi több, ezen államok kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatban álltak egymással, közvetlenül vagy a kínai központon keresztül, és ezt az összetartozást erősítették azok a közösen vallott törvények, normák és szabályok, amelyek megkülönböztették a kölcsönös interakciók által összekapcsolt rendszert mint egy világot a sok közül. Ahogyan a Kína-központú hűbéri adózó rendszert kutató japán tudósok megmutatták, ez a rendszer ele­gendő hasonlóságot mutat az európai államközi rendszerrel ahhoz, hogy összehasonlításuk analitikusan értelmes legyen.¹

Mindkét rendszer olyan eltérő jogállású területek sokaságát foglalta magába, amelyek egy közös kulturális örökséget mondhattak a magu­kénak, és kiterjedt kereskedelmet folytattak a rendszer határain belül. Noha az országhatáron túli kereskedelmet Kelet-Ázsiában szigorúbban szabályozták, mint Európában, a Szung-idők (960-1276) óta virágzott a magánkereskedelem a tengereken, és átformálta a hűbéri adózás termé­szetét, amelynek fő célja, Takeshi Hamashita szavaival, „a profitszerzés lett a nem hivatalos kereskedelmen keresztül, amely alárendelt szerepet játszott a hivatalos rendszerben". Emellett analógiára ad példát az állam­közi verseny, amelyet mindkét rendszerben megfigyelhetünk. A különbö­ző területek, amelyeket a Kína-központú hűbéri adózó rendszer kapcsolt össze, „elég közel voltak ahhoz, hogy befolyásolják egymást, de […] túl messze ahhoz, hogy asszimiláljanak vagy asszimilálódjanak". A hűbéri adózó rendszer biztosította számukra a kölcsönös politikai-gazdasági interakció szimbolikus kereteit, amelyek azonban elég lazák voltak ahhoz, hogy meglehetős autonómiát nyújtsanak a perifériális részeknek a kínai központú rendszeren belül. így a rendszer két perifériális tagja, Japán és Vietnam, Kína versenytársai voltak a birodalmi címadás funkciójának gyakorlásában. Japán ugyanakkor hűbéres viszonyt létesített a Rjúkjú Királysággal, Vietnam pedig Laosszal.² Sugihara explicite kijelenti, hogy a legjobb technológiák és a szervezeti know-how széles körű diffúziója alapján „joggal feltételezhetjük egy kelet-ázsiai, multipólusú politikai rendszer meglétét […], amely számos hasonlóságot mutat az európai államközi rendszerrel".³

Ezek a hasonlóságok analitikusan értelmessé teszik a két rendszer összevetését. De amint összehasonlítjuk a dinamikájukat, azonnal nyilvánvalóvá válik két alapvető különbség. Először, ahogyan másutt megmutattam, az európai rendszer dinamikáját a nemzetállamok közötti szakadatlan katonai versengés, illetve a rendszer és változó centruma földrajzi kiterjedésének állandó expanziója jellemezte.⁴ Az európai hatal­mak közötti tartós béke kivétel volt inkább, mint szabály: „a XIX. század a nyugati civilizáció krónikáiban páratlan jelenséget produkált" a napóleoni háborúkat követő »százéves békét«" (1815-1914).⁵ Ez az időszak sem mondható azonban békésnek: az európai hatalmak számtalan hódító háborút folytattak az Európán kívüli világban, és belebonyolódtak egy olyan pusztító fegyverkezési versenybe, amely a háború iparosításában kulminált. Az európai hatalmak ilyen irányú lekötöttsége elindította a földrajzi terjeszkedés új hullámát, amely eleinte tompította az európai rendszeren belüli konfliktusokat. Végeredményben azonban olyan újabb háborúsorozathoz vezetett (1914-1945), amely korábban nem ismert mértékű pusztítást hozott.⁶

A nemzetállamok kelet-ázsiai rendszerének fő sajátossága – éles el­lentétben az európai dinamikával – a rendszeren belüli katonai versengés és a rendszerhatárokon túli földrajzi terjeszkedés csaknem teljes hiánya. így a kínai határháborúkat leszámítva, amelyeket alább tárgyalok, a kelet­ázsiai nemzetállamok csaknem megszakítás nélküli békében éltek egy­más mellett nem száz, hanem háromszáz esztendeig, mielőtt alárendelt helyzetű tagjai lettek az európai rendszernek. Ezt a háromszáz éves békét csak a Korea elleni két japán invázió tette zárójelbe, amelyek anticipálták Kína beavatkozását: így került sor az 1592-98-as és az 1894-95-ös kínai-japán háborúra. 1598 és 1894 között Kína csak három rövid há­borúba bonyolódott Ázsiában: 1659 és 1660, illetve 1767 és 1771 között Burmával háborúzott, 1788 és 1789 között pedig Vietnammal. Ázsiában kitört még két másik fegyveres konfliktus, amelyek nem érintették Kínát: az 1607-18-as és az 1660-62-es sziámi-burmai háború. És valóban, ha csak Kínát tekintjük, akkor nem háromszáz, hanem ötszáz éves békéről beszélhetünk, mivel a Japán 1592-es koreai invázióját megelőző két évszázadban Kína csak egy ízben viselt hadat más kelet-ázsiai államok ellen: ez volt a Vietnam elleni háború 1406 és 1428 között, amelynek célja az volt, hogy helyreállítsák a Tran-dinasztia hatalmát.⁷

A kelet-ázsiai államok közötti hosszú béke összefügg a kelet-ázsiai és az európai rendszer másik alapvető különbségével: a kelet-ázsiai államok nem versengtek egymással azért, hogy tengeren túli birodalma­kat építsenek ki, sőt, nem is mutattak erre különösebb hajlandóságot, és kimaradtak abból a fegyverkezési versenyből, amelyet Európában megfigyelhetünk. Ugyanakkor a kelet-ázsiai államok is versenyeztek egymással. Sugihara például kimutatja a versengést a Tokugava-kori Japánra (1600-1868) jellemző két, egymást kiegészítő tendenciában: egyfelől, megkíséreltek kiépíteni egy Japán-központú hűbéri adózó rendszert a Kína-központú rendszer helyett, másfelől nagy érdeklődést mutattak a koreai és kínai technológiai és szervezeti tudás iránt a me­zőgazdaság, a bányászat és a manufaktúrák területén. Ezen tendenciák révén, jegyzi meg Heita Kawakatsu, „Japán ideológiailag és materiálisan egy mini-Kínává szeretett volna válni".⁸ Ez a fajta verseny azonban a ke­let-ázsiai fejlődést egészen más irányba vitte, mint amerre Európa ment: az állam- és nemzetgazdaság kiépítése került előtérbe a háborúzás és a területi expanzió helyett.

Ez a kijelentés látszólag ellentmond a hosszú háborúk sorozatának, amelyek Kína határterületein folytak a Ming-uralom utolsó éveiben és a Csing-kor első másfél százada alatt. Ahogyan Peter Perdue megállapítja, a „határ perspektívájából" egészen más értelmezést kap a Kína-közpon­tú rendszer története. A nomád lovasok jelenléte, akik portyázásaikkal állandóan fenyegették a határt és időnként a kínai fővárosig is eljutot­tak, prominens szerephez juttatta a katonai tevékenységet Kína északi és északkeleti határainak történetében. Ez a tevékenység különösen fokozódott, amikor 1644-ben az északi hódítók megalapították a Csing-dinasztiát, és hozzáláttak ahhoz, hogy biztosítsák, más északi hódítók nem tehessék meg velük azt, amit ők megtettek a Ming-dinasztiával.

Északon és északnyugaton Kína jóval hatalmasabb és jobban elkü­lönülő népekkel nézett szembe, mint más határain. Itt nagyon is világos volt, hogy csak a kemény kéz politikája biztosítja a kereskedelmi-rituális rendet. A Csing-uralkodók csak akkor állíthatták biztonsággal, hogy ők a Peking-központú hűbéri rendszer vitathatatlan urai, amikor katonai szövetségre léptek a keleti mongolokkal, elpusztították a rivális nyugati mongolokat, meghódították Hszincsiangot, és biztosították a Tibet feletti formális fennhatóságot.⁹

A fenti fenyegetésből következő területi expanzió és a velejáró katonai tevékenység rögzítette azokat a határokat, amelyeket az eljövendő kínai rezsimek mindenáron igyekeztek megőrizni és biztosítani. Fő céljuk az volt, hogy a nehezen védhető határvidéket pacifikált perifériává alakítsák, illetve védőzónát hozzanak létre a Belső-Ázsiából érkező portyázók és hódítók ellen. Amint az 1760-as évek végére elérték a kitűzött célt, meg­állt a területi terjeszkedés, és a katonai akciók helyét átvette a rendőri ellenőrzés, amely a kínai államhatalom monopóliumának konszolidációját volt hivatott demonstrálni az erőszak használata helyett az újonnan létre­hozott határterületeken. Noha ez jelentős méretű expanzió volt, eltörpült az európai terjeszkedés egymást követő hullámai mellett. Elegendő, ha megemlítjük a korábbi ibériai terjeszkedést az amerikai kontinensen és Délkelet-Ázsiában, az egykorú orosz expanziót Észak-Ázsiában, illetve a holland behatolást Délkelet-Ázsiába, hogy ne is beszéljünk Britannia ké­sőbbi hódításairól Délkelet-Ázsiában és Afrikában, illetve az észak-ameri­kai és az ausztráliai „leágazásról". Az egymást követő európai hullámoktól eltérően a Csing-terjeszkedést időben és térben szigorúan korlátozták a határvédő szempontok. A kínai határháborúkat tehát semmiképpen nem lehet beleilleszteni egy elképzelt „végtelen" terjeszkedési láncba.

A különbség nemcsak mennyiségi volt, hanem minőségi is. Kína terü­leti expanziója a Csing-korban nem ágyazódott bele egyfajta „önmagát erősítő körkörös folyamatba", míg az európai államok egymással ver­sengő katonai apparátusai a folytonos expanziónak köszönhették fenn­maradásukat, amelyet mindenáron biztosítani igyekeztek, nem törődve azzal, hogy ennek árát a föld más népei és államközösségei fizetik.¹⁰ Kelet-Ázsiában nem figyelhető meg ilyen önmagát erősítő, ciklikus fo­lyamat. A Csing-kori Kína területi terjeszkedését nem motiválta a többi állammal való versengés a tengeren túli perifériák erőforrásaiért, és nem is teremtett ilyen birodalmat. Az utóbbi típusú versenyhez kapcsolódó politikai gazdaság logikája lényegében tért el a kínai gyakorlattól. „Ahe­lyett, hogy erőforrásokat vont volna el a perifériáktól, a kínai állam sokkal inkább hajlott a befektetésre. A politikai terjeszkedés, az új határterületek integrálásának igénye arra ösztönözte a kormányt, hogy erőforrásokat irányítson a perifériákra, nem pedig arra, hogy elvonja azokat."¹¹

Az európai és a kelet-ázsiai rendszer eltérő dinamikáját a fontosabb szempontok tekintetében két másik különbség is meghatározta, amelyek szorosan kötődtek ehhez a dinamikához – a hatalom megosztásának különbsége a rendszerelemek között, illetve az abban megmutatkozó különbség, hogy a hatalom elsődleges forrása mennyire volt belül, il­letve kívül a rendszeren. Még az európai „hosszú" tizenhatodik század (1350-1650), illetve a kelet-ázsiai Ming-kor (1368-1643) előtt is világos, hogy a politikai, gazdasági és kulturális hatalom Kelet-Ázsiában jóval inkább koncentrálódik a rendszer központjában (Kína), mint Európában, ahol sokkal nehezebb lenne azonosítani egy „valódi" centrumot. De ez a különbség még markánsabbá válik az 1592-98-as kínai-japán háború után, amikor bebizonyosodik, hogy Japán nem képes megkérdőjelezni Korea meghódításával Kína katonai szupremáciáját, Európában pedig az 1648-as vesztfáliai béke intézményesíti az erőegyensúlyt.

Az európai rendszer kiegyensúlyozott hatalmi szerkezete önmagában növelte az európai államok hajlandóságát a háborúra. Ahogyan Polányi hangsúlyozza, a hatalmi egyensúly mechanizmusai – vagyis azok a mechanizmusok, amelyek által három vagy több, a hatalom gyakorlására képes elem úgy viselkedik, hogy kombinálják a gyengébb elemek hatal­mát a legerősebb ellen, ha annak növekedne a hatalma – kulcsszerepet játszottak a XIX. századi százéves béke biztosításában. Történetileg azonban a hatalmi egyensúly mechanizmusai mindig csak azon az áron tudták garantálni a részt vevő felek függetlenségét, hogy állandó háborúk folytak gyorsan változó szövetségesek oldalán.¹² A fő oka annak, hogy a XIX. században ugyanezek a mechanizmusok békét és nem háborút eredményeztek, az, hogy Anglia – a politikai és gazdasági hatalom koncentrációjának köszönhetően – az informális brit uralom eszközévé transzformálta a hatalmi egyensúlyt, amely a brit érdekeknek megfelelően ekkor a békét és nem a háborút propagálta.¹³

Az erőegyensúly felborulása és a háborúk ritkulása közötti kapcso­lat, amelyet megfigyelhetünk a XIX. századi európai rendszerben, azt mutatja, hogy a kelet-ázsiai rendszerre jellemző egyensúlyhiány volt az oka a kelet-ázsiai államok közötti hosszú békének. Az a tény azonban, hogy a XIX. századi brit hatalmi koncentráció az államközi verseny olyan eszkalálódásával járt együtt, amely nemcsak a háború még pusztítóbb eszközeit termelte ki, hanem be is vetette azokat, hogy hozzájuthasson a rendszeren kívüli erőforrásokhoz, arra vall, hogy a nagyobb egyensúly­hiány önmagában nem magyarázza a két fenti versenytípus csaknem teljes hiányát a kelet-ázsiai rendszerben. Más alkotóelemeknek kellett meglenniük az európai rendszerben, amelyek hiányoztak a kelet-ázsiai „keverékből", hogy létrejöjjön az államközi verseny ezen eltérő típusa. A legelfogadhatóbb magyarázat az európai fejlődési út nagyobb extro-vertáltsága a kelet-ázsiai modellel való összehasonlításban, illetve ahhoz viszonyítva.

Noha az eltérő jogállású területeken belüli, illetve a határaikon túli kereskedelem létfontosságú volt mind a két rendszer működése szem­pontjából, a távolsági kereskedelemnek a helyihez viszonyított gazda­sági és politikai súlya jóval nagyobb volt az európai, mint a kelet-ázsiai rendszerben. A nemzetközi kereskedelem általában, a kelet-nyugati kereskedelem pedig specifikusan sokkal inkább volt a jólét és a hatalom forrása az európai államokban, mint Kelet-Ázsia országaiban, különösen Kínában. Ez volt az az alapvető aszimmetria, amely megalapozta Velen­ce gazdagságát, és rábírta az ibériai államokat, amelyeket csábítottak és segítettek Velence genovai riválisai, hogy közvetlen kapcsolatot keres­senek a keleti piacokhoz.¹⁴ Ugyanez az aszimmetria magyarázza Cseng Ho indiai-óceáni expedícióinak a költségekhez viszonyított alacsony hozadékát a XV. században. Ha nem lett volna ez az aszimmetria, Cseng Ho körbehajózhatta volna Afrikát. Képes lett volna „felfedezni Portugáliát jó néhány évtizeddel korábban, mielőtt Tengerész Henrik portugál infáns expedíciói (1415-től) terjeszkedni kezdtek volna Centától délre".¹⁵ Az a véletlen, hogy Kolumbusz „felfedezte" Amerikát, miközben rövidebb utat keresett az ázsiai gazdagsághoz, megváltoztatta az aszimmetria feltételeit, mert új utakat biztosított az európai államok számára az ázsiai piacokhoz, miközben a jólét és a hatalom új forrásaihoz jutottak az atlanti régióban. De Charles Davenant még a felfedezés után két évszázaddal is úgy vélekedett, hogy „az szab törvényt az egész kereskedelmi világnak", aki uralja az ázsiai piacokat.¹⁶

Az európai hatalmi harcnak ez az extrovertáltsága döntő szerepet játszott a kapitalizmus, a militarizmus és a territorializmus sajátos kom­binációjában, amely az európai rendszer globalizációját ösztönözte.¹⁷ A kelet-ázsiai rendszer ellenkező dinamikája – ahol a hatalmi harc fokozódó introvertáltsága a politikai és gazdasági erők olyan kombinációját hozta létre, amely nem mutatott hajlandóságot a „végtelen" területi terjeszke­désre – hipotetikusan erősíti a fenti állítást (ha elképzeljük, mi lett volna, ha az európai fejlődés elemei megjelennek az ázsiai modellben). De éppúgy, mint ahogyan az extrovertált európai út kialakulása csak azon hatalmi stratégiák diffúziójának fényében érthető meg igazán, amelyeket az olasz városállamok terjesztettek el Európában, az introvertált kelet­ázsiai út is csak a Ming- és Csing-politika kontextusában értelmezhető, amelynek sikerült megteremtenie az akkori idők messze legnagyobb és legjelentősebb piacgazdaságát.

Piacgazdaság és Kína „természetes" útja a gazdagsághoz

A nemzeti piacok éppen annyira „nyugati találmányok", mint a nemzetálla­mok és az államközi rendszerek. Amint azt Adam Smith nagyon jól tudta, de a nyugati társadalomtudomány később elfelejtette, a XVIII. században a legnagyobb nemzeti piacot nem Európában találjuk, hanem Kínában.¹⁸ Ennek a nemzeti piacnak a kialakulása hosszú történetre tekint vissza, de XVIII. századi konfigurációja a Ming- és a korai Csing-dinasztia ál­lamépítő tevékenységében gyökerezik.

A déli Szung-kor alatt (1127-1276) a komoly katonai kiadások, a Kína északi határain vívott háborúk, a mongol és tunguz törzseknek fizetett jó­vátétel, a selyemút feletti ellenőrzés elvesztése és az olyan jövedelmező kormánymonopóliumok meggyengülése, mint a só-, a vas- és a borterme­lés, rábírták a Szung-udvart, hogy támogassák a magánkereskedelmet a tengereken – mint új jövedelemforrást. Különösen nagy jelentőségű volt a navigációs technológia ösztönzése a hajóépítőknek nyújtott pénzügyi és technikai támogatás formájában. A kínaiak úttörők voltak az iránytű hasz­nálatában a navigáció terén, és a hegyes tetejű, lapos fenekű, hegyes vázú dzsunkákat olyan sebességgel kormányozták a vadul hullámzó vizeken, hogy a világ egyetlen hajója sem vehette fel velük a versenyt. A katonai nyomás és a nagy területi veszteségek északon masszív migrációt indítottak el a déli területek felé, amelyek különösen kedvező feltételeket biztosítottak a magas hozamú öntözéses rizstermelés szá­mára. Mivel a termelésnek ez a módja nagyon munkaigényes, illetve az extra munkaerővel jelentősen növelhető a föld termelékenysége, a területek népessége igen gyorsan nőtt, és jóval nagyobb népsűrűséget eredményezett, mint a kortárs európai átlag. Az öntözéses rizstermelés hatékonysága ráadásul nemcsak a megélhetést biztosította, hanem jelentős élelmiszer-felesleget is adott a parasztoknak, akik így növelni tudták a megtermelt és piacra vitt áruk mennyiségét és választékát, és be tudtak kapcsolódni a nem mezőgazdasági tevékenységekbe.¹⁹

A tengeri kereskedelem és az öntözéses rizstermelés együttes hatá­sára a tengerparti területek hosszú gazdasági fellendülést tapasztaltak, amely a navigációs technológia fejlődésén és a „tengeri selyemút" kiala­kulásán alapult. Virágzásnak indultak Kuangcsou, Csüancsou és a délke­leti tengerpart kisebb kikötővárosai – a hűbéri adózó rendszer centrumai. Ugyanakkor a délkelet-ázsiai szigeteken élő kínai telepesek fellendítették a tengeri magánkereskedelmet, amely nemsokára fontosabbá vált, mint a hivatalos hűbéri adózás, és ez lett a gazdasági csere fő formája Kína és a tengerparti Ázsia között.²⁰ A tengeri magánkereskedelem és a Délkelet­Ázsiába irányuló migráció folytatódó állami támogatása a Jüan-uralom alatt (1277-1368) megszilárdította a tengerentúli kínai kereskedelmi hálózatokat a déli tengereken és az Indiai-óceánon. Ha nagyságukat tekintjük, ezek a kereskedelmi közösségek bátran felvehették a versenyt bármelyik egykorú európai hálózattal. Azok a tendenciák tehát, amelyek később az európai fejlődési út tipikus jegyei lettek, Kelet-Ázsiában már a Szung- és a Jüan-uralom alatt megjelentek.²¹

Kelet-Ázsiában azonban ezek a tendenciák nem vezettek az euró­paihoz hasonló államközi versenyhez a tengerentúli kereskedelmi és territoriális birodalmak kiépítésében. Ellenkezőleg, a Ming-uralom alatt korlátoztak minden ilyen irányú törekvést: olyan politikát követtek, amely a hazai kereskedelmet preferálta és esetenként tiltotta a külföldi keres­kedelmet. 1403-ban a Ming-dinasztia Nancsingből Pekingbe költöztette a fővárost, hogy jobban tudják védeni az északi határokat a mongol betörések ellen. Ez a döntés kiterjesztette északra a piaci cserének azt a körforgását, amely délen már kialakult. Hogy garantálják az új főváros és környéke ellátását, a Mingek rendbe hozták és kibővítették azt a csa­tornarendszert, amely a déli rizstermelő vidékeket kötötte össze az északi politikai centrummal, így segítve a piacgazdaság és a „csatornavárosok" további terjeszkedését az alsó Yangzi-vidéken. Hasonlóan fontosak vol­tak az első Ming-uralkodóknak az északi gyapottermelés támogatására tett erőfeszítései. Ennek köszönhetően észak a nyers gyapot termelésére szakosodott, míg az alsó Jangcse-vidéken feldolgozták a gyapotot, és textiltermékeket állítottak elő, ami tovább növelte a nemzeti piacot, és előmozdította az észak-déli kereskedelmet a nagy csatornán.²²

Miközben a Ming-dinasztia intézkedései ösztönözték a nemzeti piac kialakulását és terjeszkedését, az uralkodók központosítani akarták az erőforrások ellenőrzését, és adminisztratív eszközökkel korlátozták a ten­geri kereskedelmet és a Délkelet-Ázsiába irányuló kínai migrációt. Cseng Ho admirális hét nagy expedíciója Délkelet-Ázsiába és az Indiai-óceánra

1405 és 1433 között szintén azt a célt szolgálta, hogy megszilárdítsák a külkereskedelem állami ellenőrzését. Az expedíciók azonban túlságosan is nagy pénzeket emésztettek fel; és amint a Ming-uralkodóknak közvet­len katonai fenyegetéssel kellett szembenézniük az északi határokon, úgy döntöttek, hogy nem támogatják tovább ezeket a vállalkozásokat. Több mint egy évszázaddal ezután a Ming-rezsim teljesen befelé fordult: továbbra is támogatta az országon belüli kereskedelmet, de korlátozta a tengeri magánkereskedelmet, keményen megtorolta a nem enge­délyezett külső kereskedelmet a tengerparti Ázsiával, csökkentette az ajándékdiplomáciát, és megtiltotta a tengerjáró hajók építését.²³

Janet Abu-Lughod szerint a Ming-kori Kína visszavonulása az Indiai­óceánról már több mint száz éve zavarba, sőt egyenesen kétségbeesés­be ejti a komoly tudósokat. A következőket írja erről:

Miután közel volt ahhoz, hogy megszerezze az uralmat a föld jelen­tős része felett, és technológiája felülmúlta riválisaiét, nemcsak a hajóépítésben, hanem a tengerészeti és katonai hatalmi erőt tekintve is […], [Kína] vajon miért fordított hátat a lehetőségnek, vonta vissza a flottáját és hagyott hátra egy óriási hatalmi vákuumot, amelyet nem tudtak betölteni a moszlim kereskedők, akiket nem támogatott egy ál­lami tengerészeti erő, viszont amelyet az európai riválisok nagyon is készek, mi több, képesek voltak betölteni 70 év hatalmi űr után?²⁴

A korábban már említett aszimmetria a jólét és a hatalom forrásai között a kelet-ázsiai és az európai kontextusban egyszerű választ ad erre a kérdésre. Az európai államok vég nélküli háborúkat vívtak azért, hogy a nyugati és keleti tengeri átjárók korlátlan urai legyenek, mert a keleti kereskedelem ellenőrzése volt a gazdagságuk és hatalmuk egyik jelentős forrása. A kínai uralkodók szemében ezzel szemben sokkal fontosabbak voltak a szomszédos államokkal való békés kapcsolatok, illetve a népes települések integrálása a mezőgazdasági alapú nemzetgazdaság szer­kezetébe, mint a kereskedelmi utak feletti ellenőrzés megszerzése. Ezért a Ming-dinasztia teljesen ésszerű döntést hozott, amikor elhatározták, hogy nem fecsérlik tovább az erőforrásokat a keleti-nyugati tengeri át­járók megszerzésére, hanem a nemzeti piac kiépítésére koncentrálnak, elindítva ezzel azt a folyamatot, amelyet Smith később a kínai gazdagság „természetes" útjának nevezett.²⁵

Valóban, azt mondhatjuk, hogy még a kínai ajándékdiplomáciának -amelynek hatókörét Cseng Ho expedíciói megkísérelték kiterjeszteni, míg a későbbi Ming-uralkodók ezt a kört következetesen szűkítették – is magasabb volt a gazdasági költsége, mint a haszna. Miután több mint ezer évvel korábban kialakult egy egységes adózási rendszer a Csin-és a Han-dinasztiák alatt, a kínai császári udvar és a vazallus államok közötti hűbéres viszony nem terjedt ki az adóbeszedésre. Ellenkezőleg, különösen a Tang-dinasztia után a vazallus államok csak szimbolikus ajándékokat ajánlottak fel a kínai császári udvarnak, amely ezt sokkal értékesebb ajándékokkal viszonozta. Az egyedüli kivétel ez alól a Jüan­dinasztia volt. így a „hűbér" valójában olyan kétoldalú tranzakciót jelentett, amely lehetővé tette a Középső Királyságnak, hogy .„megvásárolja" a vazallus államok szövetségét, és egyúttal ellenőrizze az emberek és árucikkek mozgását messze elnyúló határain.²⁶

1. kép Cseng Ho expedícuióinak útvonala

 

 

Ennek a gyakorlatnak a fenntarthatósága és hatékonysága – amely vi­lágtörténetileg a legfontosabb példája Hobbes azon mondásának, hogy „a bőkezűséggel párosult gazdagság is hatalom, mert szolgákat és bará­tokat szerez nekünk"²⁷ – számos feltételtől függött. A kínai gazdaságnak meg kellett termelnie azokat az erőforrásokat, amelyek lehetővé tették, hogy megvásárolja a vazallus államok szövetségét; a kínai államnak ellenőrzést kellett gyakorolnia ezen erőforrások felett; és, végül, szük­ség volt arra, hogy a vazallus államok belássák: nem fizetődnek ki azok a próbálkozások, hogy a kínai kormány megkerülésével csikarjanak ki erőforrásokat a kínai államtól és gazdaságtól (portyák, hódító hadjára­tok, háborúk vagy egyszerűen csak illegális kereskedelem útján). Annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert a Ming-dinasztiának sikerült kon­szolidálni és kiterjeszteni a nemzetgazdaságot, a XVI. század elejére befelé forduló politikájukkal egyre nehezebben tudták a rendszer sikeres működését biztosítani. Belülről kiterjedt korrupció, magas infláció és nö­vekvő államháztartási deficit gyengítette a rendszert. A válságot súlyos­bították a külső okok: növekvő katonai nyomás, a dzsürcsik (mandzsuk) terjeszkedése északon és az illegális kereskedelem elterjedése, amivel szemben a Mingek adószedői tehetetlenek voltak a délkeleti partokon. Az illegális árucserét bonyolító fegyveres kínai és japán kereskedők megjelenését a japán hadvezérek is aktívan támogatták, akik a jövedel­mező kínai kereskedelemből finanszírozták egymás elleni háborúikat. A fokozódó pénzügyi nehézségek miatt a Ming-dinasztiának vissza kellett fognia az ajándékdiplomáciát, és elvesztette a déli partok feletti katonai ellenőrzést. így megint a magánkereskedelem lett a gazdasági csere fő eszköze a régióban.²⁸

Az egymást erősítő belső hanyatlás és a külső nyomások végül súlyos társadalmi konfliktusokat robbantottak ki Kínában. Mivel a birodalom jóformán kormányozhatatlanná vált, a Mingek úgy próbálták megoldani a válságot, hogy adóreformokkal és a virágzó magánkereskedelem kihasználásával enyhítettek a paraszti terheken. A robotmunkát és a ter­ményadót – amelyeket a lázadó parasztok különösen nehezményeztek -egyszeri, ezüstben fizetendő adóval helyettesítették. Az elértéktelenedett papírpénzt felváltotta az egységes, stabil valutának számító ezüstpénz. Hogy növeljék az ezüstbehozatalt, az 1560-as években feloldották a dél­kelet-ázsiai kereskedelem korlátozását, és megadóztatták az engedéllyel kereskedő tengerjáró hajókat.²⁹

A pénzügyi és kereskedelmi politikában bekövetkezett változást a tengeren túli kereskedelemből származó jelentős ezüstbehozatal ösztö­nözte, kezdetben Japánból (Japán volt a régió fő ezüstszállítója), majd Európából és Amerikából.³⁰ Noha az ezüst, amelyet spanyol hajók szál­lítottak az amerikai kontinensről Manilán keresztül Kínába, valamelyest enyhítette a pénzügyi válságot, a Ming-dinasztiát teljes anyagi csődbe juttatta a Japán ellen vívott költséges háború az 1590-es években, majd pedig a mandzsuk általános támadása az 1610-es években. Mindehhez hozzájárult még az udvaron és az adminisztráción belüli általános kor­rupció. A Japánban bevezetett kereskedelmi korlátozó intézkedések és az európai ezüstszállítmányok jelentős megcsappanása mérték az utolsó csapást a Ming-dinasztiára az 1630-as és 40-es években. Miután az ezüst nagyon megdrágult, a kormány kénytelen volt növelni a parasztság adóterheit, ami társadalmi robbanáshoz vezetett. Újult erővel törtek ki a parasztfelkelések, és általánossá vált a birodalmon belüli zűrzavar, ami 1644-ben a Ming-dinasztia összeomlásához vezetett.³¹

Ahogy a Csing-uralom konszolidálódott, az új uralkodók felelevenítették a korai Ming-elődök politikáját, amely a hazai kereskedelmet preferálta a külföldivel szemben. 1661 és 1683 között a Csing-uralkodók ismét meg­tiltották a tengeri magánkereskedelmet, és a felperzselt föld taktikájával a „senki földjévé" változtatták Kína délkeleti tengerpartját, amely korábban összekötötte Kínát a világpiacokkal. A „hídszerep" helyett ez a vidék a két világ elkülönülését volt hivatott demonstrálni. A kereskedelem tilalmát végül 1683-ban feloldották, de szigorúan korlátozták a hajóépítést, sza­bályozták a kereskedelmi hajók méretét és súlyát, és megtiltották, hogy lőfegyvereket helyezzenek el a fedélzeten. Ezzel új korszak kezdődött, amikor a kereskedelem legális volt ugyan, de a tengerparti Kína elvesz­tette törékeny autonómiáját. Ráadásul 1717-ben a kínai alattvalóknak ismét megtiltották, hogy magánszemélyként a tengeren túlra utazzanak, 1757-ben pedig Csüancsou lett a külföldi kereskedelem egyetlen legális kikötője, ami közel egy évszázadra megpecsételte az egész délkeleti partvidék sorsát.³²

Miközben ekképp korlátozták a külkereskedelmet, a határvidékek integrálása nemcsak a nemzeti piac nagyságát növelte, hanem csök­kentette a birodalom védelmi költségeit, amelynek áldásaiból, hála a Csing-uralkodóknak, a lakosság is részesült alacsony és stabil adók formájában. A kiszámítható és alacsony adók mellett az állam komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy felszámolja vagy legalábbis csökkentse a korrupciót és az adókerülést. Az egész birodalomra kiterjedő földmérések készültek, pénzügyi reformokat dolgoztak ki, és hatékonyabbá tették az információgyűjtést. Ugyanilyen fontos volt a birtokok újraelosztásának és kisajátításának felkarolása. Hogy a Han földesurakkal szemben konszo­lidálják hatalmukat, az első Csing-uralkodók bátorították a nagybirtokok feldarabolását és azt, hogy a szerződéses munkások bérlőkként művel­hessék a földet. Ugyanakkor lehetővé tették a földek kisajátítását, hogy az adók emelése nélkül erősítsék pénzügyi bázisukat.³³

A földbirtoklás dupla „demokratizálása" – egyfelől a nagybirtokok feldarabolása, másfelől a kisajátítások támogatása révén – komoly feladatokat rótt az államra, mert szükségessé tette az öntözőrendszer karbantartását és kiterjesztését. Ahogyan a befolyásos hivatalnok, Csen Hung-mou megjegyzi:

Amikor szegény emberek új területeket vonnak művelés alá, az ad­minisztráció feladata, hogy segítséget nyújtson, és gondoskodjon a helyi öntözőrendszerek megfelelő állapotáról és fejlesztéséről. Ha a helyi közösség nem tudja megfizetni ennek költségeit, akkor hivata­los forrásokból kell előteremteni a hiányzó összeget.³⁴

A kormányzat tevékeny szerepe a mezőgazdaság, az öntözőrendszer és a vízi szállítás fejlesztésében integráns része volt a Csingek politikájá­nak, akik ekképpen igyekeztek csökkenteni a gazdasági fejlődés térbeli és időbeli egyenlőtlenségeit. Ahogyan már korábban megjegyeztük, a régiók közötti egyenlőtlenségeken az uralkodók úgy próbáltak segíteni, hogy ösztönözték a belső perifériák gazdasági felemelésére irányuló piaci tendenciákat. Idetartoztak: a ritkán lakott területek felé irányuló migráció támogatása információ, infrastruktúra és kölcsönök formájában; az új termények és kézművestechnikák elterjesztésének gyakorlata; ko­moly infrastrukturális beruházások, hogy lakhatóvá tegyék az ökológiai peremterületeket; és a szegényebb területeket pártoló földadóztatási politikák.³⁵

A Csing-kormány emellett jelentős intézkedéseket tett annak érdeké­ben, hogy leküzdjék az időszakos éhínséget. Ennek a politikának a köz­ponti eleme a nagy gabonatároló rendszer kibővítése és központosítása volt, amely korábban nem látott méreteket öltött. A Csing-kormány nem kevésbé, sőt még jobban támaszkodott a piaci mechanizmusokra, mint elődei, hogy etetni tudja Kína óriási és gyorsan növekvő lakosságát. Felülmúlta azonban őket abban, hogy a gabonatárolók segítségével meg tudta védeni a lakosságot a gabonapiac ingadozásaitól: a bőség idején ugyanis a kormány olcsón megvette és felhalmozta a gabonát, amit aztán a piaci ár alatt „adott vissza" a rászorulóknak ínség és szokatlanul magas árak idején. A helyi gabonatárolók forgalmát magas rangú hivatalnokok ellenőrizték. Nekik kellett biztosítaniuk, hogy az egyes tárolók meg tudjanak birkózni az árak szélsőséges ciklikus ingadozása által kiváltott élelmezési problémákkal.³⁶

A fenti politikák együttes eredménye olyan figyelemre méltóan hosszú béke, prosperitás és demográfiai növekedés lett, hogy Smith joggal nevezhette a XVIII. századi Kínát a gazdagság „természetes" útja min­taképének. De hasonló inspirációt jelentett ekkor Kína a felvilágosodott abszolutizmus, a meritokrácia és a mezőgazdasági alapú nemzetgaz­daság híveinek. Noha egyetlen XVIII. századi kínai gondolkodó sem ragadta meg teoretikusan az önérdekű vállalkozás hozzájárulását a nemzetgazdasághoz, jegyzi meg Rowe, a fent idézett Csen Hung-mou éppúgy az uralom eszközének tekintette a piacot, mint Smith, Hobbes, Locke és Montesquieu.

Csen nem habozik a profitszerzés motívumához folyamodni, hogy meg­nyerje a helyi lakosság támogatását különböző fejlesztési projektjeihez, mint például új utak építése, új árucikkek bevezetése a helyi exportba, közösségi gabonatárolók létesítése stb. És valóban, Csen megfogalma­zása nem sokban különbözik Adam Smith „láthatatlan kezétől", amikor azt állítja, hogy ezek a projektek „mindenki számára hasznot hoznak […], éppen úgy, mint amennyire az egyéneknek hasznosak".³⁷

Sem Csen, sem kínai kortársai „nem vetették el azonban a társadalmi harmónia konfuciuszi eszményét egy korlátok nélküli piaci harc kedvé­ért […], amelyet a laissez faire politikája volt hivatott alátámasztani".³⁸ Noha Smith maga nem volt konfuciánus, a Csing-kormány fejlesztési politikája, amely prioritást adott a mezőgazdaság fejlesztésének, a földek felosztásának és kisajátításának, a hazai piac konszolidációjának és kiterjesztésének, éppen megfelel az általa A nemzetek gazdagságában javasolt fejlődési programnak.³⁹

A fejlődés Csen- és Csing-féle koncepciójával nem az a baj, hogy elutasítja a laissez faire keretpolitikáját, hanem az, hogy nem ismerte fel időben a kínai partokat fenyegető, közelgő vihart. Mint ahogyan Smith, ők sem látták, hogy a látszólag „természetellenes" európai út a gaz­dagsághoz a kreatív pusztítás olyan folyamatán keresztül formálja át a világot, amelyre nem volt precedens a világtörténelemben. „Az európai hajók – írja McNeill – tulajdonképpen kifordították önmagából Eurázsiát. A tengeri határ váltotta fel a sztyeppe határát, ahol korábban megjelentek az idegenek, és elkezdődött az ázsiai államok és népek autonómiájá­nak a felmorzsolása."⁴⁰ Ha Smith – aki a közelgő vihar epicentrumában ült – nem látta előre ezt a fejleményt, megbocsáthatjuk Csennek és a Csingeknek, hogy nem ismerték fel a közelgő veszélyt. Amit velük együtt sok mai kortárs is elmulaszt látni, az éppen a kapitalista és a nem kapi­talista piaci alapú fejlődés közötti alapvető különbség.

Kapitalisták a nem kapitalista piacgazdaságban

„A világ leghosszabb életű államának" kialakulásával foglalkozó klasszi­kus tanulmányát Elvin azzal a tézissel zárja, hogy Kína a tartós egyen­súlyi helyzetben való megrekedését az óriási nemzeti piac sikeres kiala­kításának köszönheti. A termelés és a népesség gyors növekedése miatt minden erőforrás szűkösen állt rendelkezésre, leszámítva a munkaerőt, ami egyre jobban megnehezítette a jövedelmező újításokat.

"Mivel a mezőgazdaságban csökkent a felesleg, és így csökkent az egy főre eső jövedelem és az egy főre eső kereslet, mivel olcsóbbá vált a munkaerő, miközben drágultak az erőforrások és a tőke, és végül mivel a gazdálkodási és szállítási technológiák olyan jók voltak, hogy nem érte meg egyszerű, vagyis kevésbé tőkeigényes fejlesz­téseken gondolkodni, a racionális stratégia mind a parasztok, mind pedig a kereskedők számára az volt, hogy ne munkát megtakarító gépeket találjanak fel, hanem takarékoskodjanak jobban az erőfor­rásokkal és az állótőkével. Az óriási, de csaknem statikus piacok nem hoztak létre olyan szűkületet a termelési rendszerben, amely ösztönözte volna a kreativitást. Amikor nőtt az időszakos hiány, az olcsó szállításon alapuló kereskedelem sokoldalú alkalmazkodó­képessége gyorsabb és biztosabb megoldást jelentett, mint egy új gép feltalálása. Ezt a helyzetet úgy írhatjuk le, mint a „magas szintű egyensúly csapdáját".⁴¹

A leírás némileg kétértelmű abban a tekintetben, hogy pontosan mikor került bele Kína a magas szintű egyensúly csapdájába. Elvin minden­esetre tesz két megállapítást, amelyek segítenek tisztázni ezt a kétér­telműséget, illetve meghatározzák a Ming- és a korai Csing-dinasztiák alatti piaci alapú fejlődés természetét. Az első állítás, hogy a jobbágyság és a jobbágyi földbérlet eltűnése a Csing-korban egy „lényegét tekintve új típusú agrártársadalom kialakulásához vezetett". Elvin másik fontos megállapítása, hogy a „technológiai újítások és találmányok a 800 és 1300 közötti időszakban olyan óriási változásokat eredményeztek, hogy az eredményt helyesen csak »forradalomként« írhatjuk le. Ezután a kínai növekedés lelassult, nemcsak a felgyorsuló Európához képest, hanem a saját korábbi teljesítményének viszonylatában is."⁴²

Az 1300 előtti kínai fejlődés túlmegy a jelen vizsgálódás keretein. Elegendő itt annyit megjegyezni, hogy a rendelkezésre álló bizonyíté­kok, beleértve Elvin adatait, hihetővé teszik Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall azon állítását, hogy a kapitalizmus „elsőként csaknem" a Song-kori Kínában született.⁴³ Ahogyan korábban megjegyeztük, azok a tendenciák, amelyek a „hosszú" tizenhatodik században váltak jellem­zővé az európai kapitalista útra, Kínában jelen voltak már a Song- és a Yuan-uralom alatt. Bárhogyan legyen is, a kínai növekedés lelassulását 1300 után úgy értelmezhetjük, mint az ország első megrekedését a ma­gas szintű egyensúly csapdájában – ahogyan Smith, úgy tűnik, maga is ezt teszi, amikor megjegyzi, hogy Kína talán már jóval Marco Polo ideje előtt elnyerte mindazt a gazdagságot, amit törvényeinek és intézménye­inek természete megenged számára.⁴⁴

Ez az értelmezés azonban ellentmond annak a figyelemre méltó gaz­dasági növekedésnek, amit Sugihara a XVIII. századi „kínai csodának" nevez. Sugihara egy precedens és párhuzam nélküli kelet-ázsiai ipari forradalom okának és egyben hatásának tulajdonítja az ember-föld arányának alapvető különbségeit a kelet-ázsiai és a nyugat-európai centrumok között 1800 előtt. Mivel a kelet-ázsiai államok – válaszul a természetes erőforrások korlátaira (különösen a földhiányra) – számos munkaigényes intézményt és munkaintenzív technológiát fejlesztettek ki, a lakosságnövekedés nem az életszínvonal romlásával, hanem éppen ellenkezőleg, annak szerény emelkedésével járt együtt. A malthusi kor­látok megkerülése különösen figyelemreméltó volt Kínában, amelynek lakossága korábban már több ízben elérte a 100-150 milliós „plafont", ám utána csökkeni kezdett, míg 1800-ra csaknem 400 millióra nőtt. „Ez nyilvánvalóan határkövet jelentett a világ demográfiájában, és a világ GDP-jére gyakorolt hatása messze felülmúlta a brit posztindusztriális forradalmat, amely 1820-ban a világ GDP-jéből kevesebb mint 6%-kal részesedett." A „kínai csoda" megismétlődött Japánban kisebb területi skálán, ahol kevésbé robbanásszerű népességnövekedés zajlott le, mint Kínában, de jelentősebb volt az életszínvonal-növekedés.⁴⁵

1. ábra Kombinált GDP a világ GDP-jének arányában

(GDP az 1990-es nemzetközi Geary-Khamis millió dollárban, Maddison (2007) alapján)

 

 

 

Amint azt az 1. ábra mutatja, a brit ipari forradalom kezdete óta még legalább fél évszázadig nőtt Kelet-Ázsia részesedése a világ GDP-jéből. Ha Kína már 1300 táján vagy még korábban megrekedt az egyensúly­csapdában, mivel magyarázzuk a gazdaság eme új fellendülését? Vajon a Ming- és a korai Csing-uralkodók állam- és nemzetgazdaság-építő tevékenysége és a korai Csing-időszakban kialakuló „új típusú agrártár­sadalom" semmit nem tett azért, hogy kiszabadítsa Kínát a magas szintű egyensúly csapdájából?

Három szempont segíti a kérdések megválaszolását. Először, a munka-intenzív gazdasági növekedésnek az a tendenciája, hogy megreked a magas szintű egyensúly csapdájában, nem zárja ki egy még magasabb egyensúly elérését, ami változásokat igényel a földrajzi és intézményes környezetben, amelybe a gazdaság beleágyazódik. Másodszor, a XVIII. századi kínai gazdasági „csoda" a legjobban úgy értelmezhető, mint egy magas egyensúlyi helyzetből egy még magasabb egyensúly felé való elmozdulás, amelyet elsősorban éppen a földrajzi és intézményes kör­nyezet változásai motiválnak, a Ming- és a Csing-uralkodók politikájának köszönhetően. Harmadszor, eme felfelé mutató elmozdulás ellenére a piaci alapú fejlődés Kínában egészen más irányba mutat, mint Európá­ban: vagyis orientációjában kevésbé lett kapitalista.

A piaci alapú fejlődés kapitalista jellegét nem a kapitalista intézmények vagy a berendezkedés határozza meg, hanem az államhatalom viszonya a tőkéhez. Akármennyi kapitalistát hozzá lehet adni a piacgazdasághoz, attól még a piacgazdaság nem-kapitalista marad, ha az osztályérdekeik­nek nem rendelik alá az államot.⁴⁶ Fernand Braudel maga is a császári Kínát említi, mint a legalkalmasabb példát, annak a feltevésének az igazolására, hogy a piacgazdaságot el kell választani a kapitalizmustól. Kína nemcsak egy „szilárd alapokon álló piacgazdasággal rendelkezett […], helyi piaci láncok sokaságával, kézművesek és utazó kereskedők népes táborával, forgalmas vásárlóutcákkal és városi központokkal", ha­nem a Sanhszi tartomány kereskedői és bankárai, valamint a Fucsienből és más déli tengerparti tartományokból származó kínaiak, akik megte­remtik a tengerentúli kolóniákat, sok rokon vonást mutatnak azokkal a kereskedő közösségekkel, akik a XVI. századi Európa legfontosabb kapitalista szerveződéseit alkották. És mégis, az állam „tagadhatatlan ellenszenve minden olyan egyén iránt, aki »abnormálisan« gazdaggá vált", azt jelentette, hogy „nem jöhetett létre kapitalizmus, csak bizonyos világosan körülhatárolt csoportokon belül, akiket az állam támogatott és ellenőrzött, és akik többé-kevésbé az állam kegyének köszönhették a létezésüket".⁴⁷

Braudel eltúlozza annak mértékét, hogy mennyire voltak kiszolgáltatva egy ellenséges állam kénye-kedvének a Ming- és a Csing-kor kapitalistái, hogy a korábbi dinasztiákról ne is beszéljünk. Ennek ellenére igaz, hogy Kelet-Ázsiában nem találunk párhuzamot az Európában egyre erősebbé váló államokra, amelyek azonosulnak a kapitalizmus céljaival – kezdve az olasz városállamoktól a holland protonemzetállamig, illetve egészen a brit nemzetállamig, amely ekkor kezdte kiépíteni az egész világra ki­terjedő tengeri és territoriális birodalmát. Ez a sorozat különbözteti meg mindenekelőtt kapitalistaként az európai fejlődési utat. És fordítva, az a tény, hogy ennek a sorozatnak nincsen kelet-ázsiai párhuzama, mutatja meg a legvilágosabban, hogy a piaci alapú fejlődés a Ming- és a korai Csing-korszakban Kínában és egész Kelet-Ázsiában végig nem-kapita­lista maradt. Ezzel a fejleménnyel szorosan összefügg a teljes hiánya mindennek, ami csak távolról is emlékeztetne az európai államokra jel­lemző szakadatlan fegyverkezési versenyre és a tengerentúli területi ter­jeszkedés folyamatos „kényszerére". R. Bin Wong írja a következőket:

Európa kereskedelmi gazdagságának jó részét lecsapolták rászoruló kormányaik, akik állandóan növelni akarták bevételeiket, hogy fizetni tudják a háborúskodás egyre növekvő költségeit. Mind az európai kereskedők, mind pedig a kormányaik profitáltak ebből a komplex viszonyból: az előbbiek mesés profithoz jutottak, az utóbbiak meg­kapták az annyira szükséges állami adókat. A késő császárkori kínai állam nem alakított ki ilyenfajta, kölcsönösen függő viszonyt a gazdag kereskedőkkel. Mivel az állam nem tapasztalt olyan pénzügyi nehézségeket, mint az európai államok a XVI. és a XVIII. század között, a kínai hivatalnokoknak kevesebb okuk volt arra, hogy új pénzügyi formákon, nagy kereskedelmi kölcsönökön vagy az állam-és magánadósság koncepcióján gondolkodjanak.⁴⁸

Kínán belül a nemzetgazdaság szerves részeiként óriási üzleti szerve­zetek alakultak ki, amelyek a kereskedelmi közvetítők és alvállalkozók kiterjedt hálózatát ellenőrizték. De még a távolsági kereskedelembe való bekapcsolódás is jóval könnyebb és hozzáférhetőbb volt az ország minden lakosa számára, mint Európában.⁴⁹ Ennek eredményeképpen a kínai kapitalisták alárendelt társadalmi csoportot alkottak, és kevés lehetőségük volt arra, hogy alárendeljék az általános érdeket a saját osztályérdekeiknek. És valóban, a kelet-ázsiai kapitalizmus fejlődésére nem a centrumokban mutatkozott a legjobb esély, hanem a rendszeren belüli réseken, az országok külső peremén. Ennek a fejlődésnek a legkitűnőbb példája a tengeren túli kínai diaszpóra, amelynek rugalmas­ságára és tartós gazdasági jelentőségére kevés párhuzamot találunk a világtörténelemben. A Mingek korlátozásai, periodikus irányváltások és a moszlimokkal és más riválisokkal való versengés ellenére a tengerentúli kínai diaszpóra kivételes profltot termelt, és állandó bevételt biztosított a helyi kormányoknak és rendszeres pénzforrást a kínai tengerparti területeknek.⁵⁰

A XVII. századi átmenet a Mingből a Csing-uralomba olyan feltételeket teremtett, amelyek hasonlítottak ahhoz, ami ekkortájt ment végbe Euró­pában: a Cseng-család kiépített egy, a hollandéhoz hasonló kereskedelmi birodalmat. Európai hadihajók és lőfegyverek segítségével a Csengek megszabadultak portugál versenytársaiktól, sikeresen szálltak szembe a Ming adóbeszedőkkel és tengeri erőkkel, megszerezték a selyem- és kerámiakereskedelem monopóliumát, és kiépítettek egy Kuangtungtól és Fucsientől Japánig, Tajvanig és Délkelet-Ázsiáig terjedő óriási be­folyási övezetet. 1650-re létrehoztak egy rebellis államot Kína délkeleti partvidékén. Miután a szárazföldön nem tudták legyőzni a mandzsukat, 1662-ben visszavonultak Tajvanra, ahonnan elűzték a hollandokat, és megalapították a saját királyságukat. Ahogyan Csumej Ho megállapítja: „a Csengeknek legalább olyan hatékony kereskedelmi és információs hálózattal kellett rendelkezniük, mint fő ellenfeleiknek, a mandzsuknak és a hollandoknak […]. És valóban, a Cseng-szervezetben találunk a VOC-hoz hasonló közös vonásokat."⁵¹

Ugyanennyire fontos, hogy a Csengek jelentős szerepet játszottak a dinasztikus átmenetben is. A dinasztikus harc kezdeti szakaszában a Cseng-család a Mingek fontos és elismert szövetségese volt. A család több tagja szolgált hivatalnokként vagy hadvezérként a Mingek hadse­regében. Miután a Csing-hadsereg 1647-ben megjelent Fucsienben, Cseng Cse-hung megkísérelt átállni a Qingek oldalára. Terve azonban balul ütött ki, mert a Csingek bebörtönözték és végül kivégezték. Ennek ellenére Cseng Cseng-kung alatt a Csengek hatalma újból megerősö­dött. Az 1660-as és 70-es években a tajvani rezsim de facto független királyságként funkcionált, hűbéri adókat szedett, és önállóan kereskedett a spanyolországi Fülöp-szigetekkel, a Rjúkjú Királysággal és Délkelet­Ázsia számos más királyságával. Cseng Cseng-kung utóda, Cseng Jing többször elutasította a Csingeknek a félautonóm státusz elismerésére tett ajánlatát, és helyette azt javasolta, hogy a Csingek vazallus államként ismerjék el Tajvant a koreai és a rjúkjúi precedens alapján. A Kanghszi császár azonban ragaszkodott ahhoz, hogy „a tajvani tolvajok fucsieniek. Tajvan nem hasonlítható Koreához és Rjúkjúhoz." A Cseng-rezsimet végül az 1683-ban elszenvedett katonai vereség törölte el.⁵²

A Cseng és a holland kereskedelmi birodalmak összehasonlítását eltérő sorsuk különösen tanulságossá teszi. Az európai kontextusban a hollandok élen jártak az európai államok közötti hatalmi egyensúly intézményesítésében; abban, hogy a kapitalista réteg megerősödött ezekben az államokban; és a tengerentúli területekért folytatott államközi verseny fokozódásában. Kelet-Ázsiában éppen ellenkezőleg: a Cseng-birodalom bukása utat nyitott a kínai kereskedők lefegyverzésének, a nemzetgazdaság-építés folyamatának, mind a Csing-kori Kínában, mind pedig a Tokugawa-kori Japánban, és a tengerentúli kínai hatalom meredek hanyatlásának a régió territoriális államaival szemben. Aho­gyan Kenneth Pomeranz megjegyzi, a Cseng-birodalom „tanulságos példája annak, hogy ha van is az európai fegyveres kereskedelemnek és gyarmatosításnak ázsiai párhuzama, az nem volt normális része a kínai államrendszernek".⁵³

Annak ellenére, hogy a Csing-kori Kína és a Tokugava-kori Japán komoly sikereket könyvelhetett el a kelet-ázsiai ipari forradalom előmoz­dításában és, ahogyan fentebb megmutattuk, a kelet-ázsiai részesedés világtermelésbeli növelésében, Sugihara is elismeri, hogy a két ország befelé tekintő politikája eredményeképpen a XVIII. század elejétől jelen­tősen csökkent a kereskedelem az ázsiai országok között.⁵⁴ Ami ennél is rosszabb, olyan politikai űrt hagytak Délkelet-Ázsia tengerein, amelyet a lefegyverzett kínai kereskedők vajmi nehezen tudtak betölteni. Ezt a vá­kuumot aztán fokozatosan betöltötték az európai államok, társaságok és kereskedők, akiknek dominanciája a XVIII. és a XIX. század fordulójától gyorsan nőtt a délkelet-ázsiai tengereken. Ebben a tekintetben különö­sen kritikusnak bizonyult a Csing-dinasztia belső szétesése és a kínai hajóépítő-ipar és navigációs technika hanyatlása abban az időszakban, amikor Európa gyors sikereket ért el mindkét területen.⁵⁵

Ebben a tekintetben mindenképpen érvényes Smith értékelése, amely szerint a kiterjedtebb külkereskedelem Kína nemzeti érdekeit szolgálta volna („különösen akkor, ha annak jelentős része kínai hajókon bonyo­lódott volna"),⁵⁶ elsősorban a nemzetbiztonság szempontjából – vagyis hogy Kína képes legyen arra, hogy ellenőrizze a fokozódó európai nyomást a tengereken, és szükség esetén szembe tudjon szállni vele. Legalább egy évszázadig azonban a Csingek számára a fő problémát az északnyugati határok, illetve a Han Kína feletti uralom biztosítása jelentette, ahol a külföldi hódítóknak tekintett mandzsuk uralmának legitimitása sokáig bizonytalan maradt. Ilyen körülmények között az, hogy nagy pénzeket invesztáljanak a hajóépítésbe, a navigációba és a tengeri szállítókereskedelembe, a legjobb esetben luxusnak, a legrosz-szabb esetben pedig a birodalmi „túlterjeszkedés" legbiztosabb útjának tűnhetett. Ráadásul minek kockáztattak volna egy ilyen túlterjeszkedést, amikor az európaiak ádázul küzdöttek egymással azért, hogy ezüstöt szállíthassanak Kínába, cserébe a kínai árucikkekért? Hála Kína nagy versenyképességének a selyem, a porcelán és a tea exportjában, va­lamint Kína „ezüstéhségének", amelynek eredményeképpen az ezüst árszintje Kínában a duplája volt a világ más részein uralkodó áraknak, a

XVI.-tól a XVIII. századig az „Újvilág" ezüstjének háromnegyede Kínába vándorolt.⁵⁷ Kína önközpontú fejlődésének sikere tükrében – amely bá­mulatba ejtette az európaiakat is – érthető, hogy a Csingek nem figyeltek fel az új, fenyegető hatalomra, amelyet az agresszív tengeri „barbárok" hoztak el a régióba.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy Kelet-Ázsiából hiányzott az európai fejlődési útra jellemző összhang a militarizmus, az iparosítás és a kapitalizmus között, amely ösztönözte az expanziót, és amelyet egyúttal fenntartott a szüntelen tengerentúli területi terjeszkedés. Ennek köszönhetően a kelet-ázsiai államok jóval hosszabb békeidőszakokat élvezhettek történelmük folyamán, mint az európaiak, és Kína mint a világ legnagyobb piacgazdasága konszolidálhatta a helyzetét. És mégis, a ten­gerentúli terjeszkedésből és az európai stílusú fegyverkezési versenyből való kimaradás végeredményben kiszolgáltatta Kínát és az egész kelet­ázsiai rendszert a terjeszkedő európai hatalmak katonai támadásának és az európai rendszerbe történő erőszakos betagozásnak.

Bekebelezés és hibridizálás

Kelet-Ázsia bekebelezése az európai rendszerbe és az 1. ábrán látható csökkenő részesedése a világtermelésből elsősorban nem a nyugati és kelet-ázsiai, különösen kínai gazdasági vállalkozások közötti verseny eredménye. Szemben Marx és Engels azon állításával, hogy az olcsó árucikkek jelentették a „nehéztüzérséget", amellyel az európai burzsoá­zia szétzúzta a Kínai Falat,⁵⁸ a brit kereskedőket és termelőket komoly kihívás elé állították kínai versenytársaik azután is, hogy a brit hadihajók nyomására visszavonták azokat a kormányrendeleteket, amelyek koráb­ban védték a kínai nemzetgazdaságot. Igaz, hogy az 1830-as évektől a brit pamutáruk importja valóban tönkretette a kínai gazdaság néhány szektorát és régióját, de a vidéki piacokon a brit pamutruha soha nem tudott versenyezni az erősebb kínai ruhával. Ráadásul amint a külföldi import kiszorította a pamutfonál kézi fonását, az olcsóbb, gépek által elő­állított fonál új ösztönzést adott a házi szövőiparnak, ami nemcsak hogy megőrizte korábbi pozícióit, hanem fejlődésnek is indult.⁵⁹ Azok a nyugati vállalatok, amelyek fióküzemeket létesítettek Kínában, soha nem tudtak behatolni az ország óriási belső területeire, és szükségük volt a kínai kereskedőkre, hogy be tudják szerezni a nyersanyagot, illetve eladhassák a termékeiket. Igaz, hogy a nyugati termékek és üzletek több iparágban diadalmaskodtak, de a vasutat és a bányászatot leszámítva a kínai piac általában frusztrációt jelentett a külföldi kereskedőknek.⁶⁰

Ahelyett, hogy lerombolta volna a kapitalizmus „bennszülött" formáit, Kína bekebelezése a Nagy-Britannia által vezetett kapitalista gazdaság struktúráiba serkentően hatott a kínai kereskedőközösségekre, akik a Kína-központú hűbéri adózó rendszer réseiben tudtak megkapaszkodni és fejlődésnek indulni. Ahogyan az ópiumháborúk és a belső felkelések hatására a Csing-udvar egyre inkább elvesztette az ellenőrzést az áruk és emberek mozgása felett, úgy sokasodtak a jövedelmező lehetőségek a kereskedőközösségek számára. Az ópiumkereskedelem volt a lehető­ségek egyik fő forrása; de a legnagyobb lehetőséget a „kulikereskedelem" biztosította – a szerződéses munkások toborzása és szállítása a tenge­ren túlra, valamint a Kínába küldött jövedelmekhez kapcsolódó pénzügyi tranzakciók. A kulikereskedelem teremtette meg nemcsak a kereskedők, hanem az olyan kikötővárosok gazdagságát, mint Szingapúr, Hong Kong, Penang és Makaó, amelyek privilegizált „konténerei" lettek a kínai kereskedődiaszpóra jólétének. Ennek hatására szerte Délkelet-Ázsiában megerősödtek a kínai települések, és így a tengerentúli kínai tőke több lehetőséghez jutott, hogy profitáljon az eltérő jogállású területeken belüli, illetve közötti kereskedelmi és pénzügyi közvetítésből a régióban.⁶¹

A háborúk, felkelések, romló kereskedelmi feltételek és természe­tes katasztrófák által okozott kincstári és pénzügyi nyomás végül rákényszerítette a Csing-udvart, hogy enyhítse a tengeren túli kínaiak tevékenységének ellenőrzését, és kérje a pénzügyi segítségüket. A segít­ség fejében a Csing-udvar hivatalokat és címeket adott nekik, garantálta vagyonuk és Kínában élő rokonaik biztonságát, valamint bekapcsolód­hattak a busásan jövedelmező fegyverkereskedelembe és a kormányzati kölcsönüzletekbe. Ez a „politikai csere" nem mentette meg a Qingeket, de egészen 1911-es bukásukig ez volt a tengerentúli kínai kapitalisták meggazdagodásának fő forrása.⁶²

A XIX. század első felében – írja Joseph Esherick – az ópium volt a „Nyugat egyetlen lehetséges belépőjegye a kínai piacra".⁶³ Britannia esetében sokkal többről van szó, minthogy az indiai ópium brit eladása Kínának elengedhetetlen volt az Indiából Londonba áramló adó transz­ferének biztosításában. Ahogyan a Kelet-India-ház statisztikai osztályve­zetője elmagyarázza nekünk:

India az ópiumexporttal segíti Anglia teával való ellátását. Kína azáltal, hogy ópiumot fogyaszt, megkönnyíti a bevételek mozgását India és Anglia között. Anglia azáltal, hogy teát fogyaszt, ösztönzi a kereslet növekedését az indiai ópium iránt.⁶⁴

Az ópiumkereskedelem kiterjesztését a kezdetektől az a szükséglet motiválta, hogy növeljék az India és Kína közötti kereskedelmet annak érdekében, hogy megkönnyítsék a „bevételek mozgását" India és Anglia között. Lord Cornwallis, India főkormányzója már 1786-ban rámutatott arra, hogy az India-Kína kereskedelem kiterjesztése elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy legalább részben fizetni lehessen a kínai tea- és selyemexportot Britanniába és más európai országokba, és mindenek­előtt, hogy biztosítani tudják az óriási adótranszfert Bengálból Angliába az átváltásokból származó veszteség nélkül.⁶⁵ Miután 1813-ban meg­szüntették a Kelet-indiai Társaság monopóliumát az indiai kereskedelem felett, a Társaság megkétszerezte a kínai ópiumcsempészet támoga­tására tett erőfeszítéseit. A szállítmányok gyorsan nőttek – csaknem megháromszorozódtak 1803-13 és 1823-33 között -, és beigazolódott Cornwallis érvelésének helyessége. Egy kortárs beszámolója szerint az ópiumkereskedelemből

a tiszteletre méltó Társaság éveken át óriási bevételhez jutott, és rajtuk keresztül a brit kormány és nemzet is felbecsülhetetlen politikai és financiális előnyöket élvezett. A Nagy-Britannia és Kína közötti kereskedelmi mérleg megfordulása az előbbi javára lehetővé tette, hogy India tízszeresére növelje a brit manufaktúrák termékeinek behozatalát; közvetlenül elősegítette a keleti brit dominancia erő­södését; megtérítette Őfelsége indiai vállalkozásának költségeit; a cserék és teabevételek révén komoly bevételhez juttatta a brit államkincstárat, és évente 6 millió font nagyságú jövedelemmel gazdagította a nemzetet.⁶⁶

A Kelet-indiai Társaság monopóliumának megszűnése 1833-ban fokozta a versenyt a brit kereskedelem eme busásan jövedelmező üzletágában, és arra buzdította a brit kereskedőket, hogy támogassák az „angol erős kéz" politikáját, és így gyakoroljanak nyomást a kínai kormányra, amely korlátozta az ópiumkereskedelmet. A kínai kormány azonban nemhogy nem engedett a brit nyomásnak, hanem mindent megtett, hogy megszün­tesse ezt a kereskedelmet, amely legalább annyira volt káros és romboló hatású Kína politikai gazdaságára, mint amennyire jövedelmező Britannia számára. Az ópiumcsempészés „leszivárgott" a kínai hivatalnokokig, kiknek korrupciója minden szférában gátolta a hivatalos politika végrehaj­tását, és közvetlenül vagy közvetve táplálta a társadalmi nyugtalanságot. Ugyanakkor a kereskedelem masszívan „elszívta" Kínából az ezüstöt Indiába. Az Indiába szállított ezüst évi 1,6 millió taelről⁶⁷ 1814-24 között évi 5,6 millió taelre nőtt az első ópiumháborút megelőző két évben.⁶⁸ Amint azt az 1838-as császári rendelet, amely bejelentette a kormány döntését, hogy felszámolja az ópiumkereskedelmet, hangsúlyozta: „Kína hasznos gazdagsága bele fog ömleni a tengeren túli régiók feneketlen mélységébe."⁶⁹

Azáltal, hogy az energikus és megvesztegethetetlen Lin Cö-hszüt állította az ópiumcsempészet elleni harc élére, a kínai kormánynak nem állt szándékában akadályozni a kereskedelmi lehetőségeket a külkeres­kedelem olyan ágazataiban, mint a selyem-, a tea- vagy a gyapotexport; ezeket továbbra is támogatta. Lin maga világosan megkülönböztette az illegális ópiumkereskedelmet, amelyet kész volt felszámolni a brit kor­mány közreműködésével vagy anélkül, a kereskedelem legális formáitól. Azt kérte a brit kormánytól, hogy támogassa ez utóbbiakat, amelyek helyettesítenék az illegális kereskedelmet.⁷⁰ Miután Lin nem tudta meg­győzni Britanniát, hogy támogassa a titkos kereskedelem felszámolását a nemzetközi jog és morál nevében, elrendelte a csempészáru lefoglalását és megsemmisítését, valamint az elfogott csempészek bebörtönzését. A kínai területen végrehajtott rendőrakciót a brit parlament „súlyos és gonosz bűnnek" minősítette, az „igazság olyan szörnyű megsértésének", hogy Angliának, úgymond, „szigorú és tagadhatatlan joga az isteni és emberi törvény értelmében", hogy „erőszakkal vegyen elégtételt, ha a békés eszközök nem vezetnének eredményre".⁷¹

Nyilvánvalóan más nézeteket vallottak a nemzetközi jogról és morálról Kínában, mint Britanniában. De míg a kínaiak csak a saját országukban akartak törvényt szabni, és érvényt szerezni a jognak, addig a britek jogot formáltak arra, hogy Kínára is rákényszerítsék a saját felfogásukat. Hogy parafrazáljuk Marxot, egyenlő jogok között az erő lesz a döntőbí­ró. Kínának nem volt válasza a felfegyverzett gőzhajóra, amelyik 1841 februárjában egyetlen nap alatt megsemmisített kilenc hadi dzsunkát, öt erődöt, két hadi állomást és egy parti telepet.⁷² Egy katasztrofális hábo­rú, több súlyos lázadás és egy második, hasonlóan katasztrofális britek elleni háború után (amelyhez ezúttal Franciaország is csatlakozott) Kína alárendelt és egyre inkább perifériális helyzetű tagja lett a globális kapita­lista rendszernek. Kína periferizálódása nem csak annak az eredménye, hogy az európai rendszer bekebelezte a kelet-ázsiait. Legalább ennyire fontos volt a kelet-ázsiai államközi kapcsolatok radikális megváltozása, amelyet siettettek a kínai és japán kísérletek, hogy kövessék az európai fejlődési utat.

Amint Kawakatsu és Hamashita aláhúzzák, Japán modernizációja és terjeszkedése a XIX. század végén és a XX. század elején lényegében nem volt más, mint Japán több évszázados erőfeszítésének új eszkö­zökkel történő folytatása, hogy saját magát helyezze a kelet-ázsiai hűbéri adózó rendszer középpontjába.⁷³ Mindazonáltal a rendszer kontextu­sában bekövetkezett változás radikálisan megváltoztatta az államközi verseny természetét, amely a Tokugava- és Csing-rezsimek konszolidá­ciója óta jellemezte a kelet-ázsiai rendszert. Ebben az új kontextusban a Kelet-Ázsián belüli államközi verseny elválaszthatatlan lett azoktól a próbálkozásoktól, hogy felzárkózzanak a nyugati szakértelemhez az áru­termelő iparban, amelynek modernizálása (Kelet-Ázsiában nem kevésbé, mint Európában) szorosan összekapcsolódott a hadiipar fejlesztésével. A kelet-ázsiai rendszer így „internalizálta" a fegyverkezési versenyt, amely már régóta az európai rendszer egyik meghatározó jegye volt.⁷⁴

Az iparosítási erőfeszítések – közel 25 évvel a kezdeményezésük után – hasonló gazdasági eredményeket hoztak Kínában, mint Japánban. Az 1894-es kínai-japán háború előestéjén „még nem volt kirívó különbség a két ország modern gazdasági fejlődésének mértékében és eredménye-iben".⁷⁵ Mindazonáltal Japán katonai győzelme már jelezte a két ország iparosítási projektjének alapvető különbségét. Kínában a fő ágensek a helyi hatóságok voltak, akiknek jelentősen megnőtt a hatalmuk a központi kormányzattal szemben az 1850-es lázadások leverése idején, és akik az iparosítást arra használták, hogy megszilárdítsák a saját autonómiájukat. Japánban ezzel szemben az iparosítás a Meidzsi-restauráció integráns része volt, amely a nemzeti kormány kezében összpontosította a hatal­mat a helyi hatóságok rovására.⁷⁶

A kínai-japán háború kimenetele elmélyítette a japán és kínai iparosítás útjának divergenciáját. Kína veresége tovább gyengítette a már amúgy is törékeny nemzeti kohéziót, és mélyülő politikai káoszt okozott, aminek következménye lett a szuverenitás további korlátozása, súlyos jóvátételek fizetése, a Csing-rezsim végső bukása, a félszuverén hadiurak növekvő autonómiája, amit a japán invázió és a megújuló polgárháborúk követtek a nacionalizmus és a kommunizmus erői között. Az államhatalom eme katasztrofális összeomlása talán a legfontosabb magyarázat arra, hogy Kínának miért tartott olyan sokáig visszanyerni azt a gazdasági helyet és státuszt, amit a XVIII. században globálisan élvezett.

Ezzel szemben az 1894-es győzelem Kína felett, majd az Oroszország feletti győzelem az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban Japánnak -Akira Iriye szavaival – „előkelő helyet juttatott az imperialista politikai játszmában".⁷⁷ A kínai területek megszerzése – különösen Tajvan bekebe­lezése 1895-ben, amelyet a Liaotung-félsziget meghódítása követ, majd Japán 1905-ben megkap minden orosz jogot és privilégiumot Dél-Man­dzsúriában, és végül mindennek betetőzéseképpen Kína elismeri a Korea feletti japán fennhatóságot, amelyet 1910-ben gyarmatként annektálnak – értékes előretolt állásokhoz juttatja Japánt, amelyek kiindulópontként szolgálnak a Kína elleni jövendő támadásokhoz, ugyanakkor biztosítják az olcsó élelem, nyersanyag és piacok tengerentúli kínálatát. Ugyanak­kor a Kína által fizetett jóvátétel, amely több volt, mint Japán nemzeti jövedelmének az egyharmada, segített finanszírozni a japán nehézipar fejlesztését, illetve aranystandardra helyezni a japán valutát. Ez javította Londonban Japán hitelét, és így az ország további forrásokhoz jutott, hogy folytassa otthon az ipari terjeszkedést, illetve a tengerentúlon az imperialista expanziót.⁷⁸

A japán és kínai fejlődési út bifurkációja az 1930-as években kulminált, amikor Japánnak sikerült elhomályosítani Britanniát, és domináns hata­lommá válni a régióban. Miután 1931-ben Japán megszállta Mandzsúriát, 1935-ben elfoglalta Észak-Kínát, 1937-től pedig megkezdte Kína teljes invázióját, és sikerült meghódítania Belső-Ázsia és Délkelet-Ázsia nagy részét, úgy tűnt, hogy az országnak végre sikerül elérnie az oly régóta áhított célt, s Kína helyett Japán lesz a délkelet-ázsiai régió centruma. A japán kísérlet a regionális szupremáciára azonban nem volt fenntartható. Miután holtpontra jutott a 15 éves háború Kínával (1931-1945), és, vála­szul Pearl Harborra, megjelent a régióban az Egyesült Államok vezette pusztító erő, Japán beleroppant abba, amit az imperiális túlterjeszkedés klasszikus példájának nevezhetünk. Japán veresége után a Kínai Nép­köztársaság kikiáltása kérdőjelezte meg a nyugati hegemóniatörekvé­seket a kelet-ázsiai dominanciáért vívott küzdelemben, amely azóta is alakítja a trendeket és történéseket a régióban.

A cikk a Japan Focus című elektronikus újságban jelent meg 2008. január 10-én.

Irodalom

Abu-Lughod, Janet. 1989. Before European Hegemony: The World System A.D. 1250-1350. New York, Oxford University Press.

Arrighi, Giovanni. 1994. The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origins of Our Times. London: Verso.

Arrighi, Giovanni. 2007. Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Century. London and New York: Verso

Arrighi, Giovanni, Po-keung Hui, Ho-Fung Hung and Mark Selden. 2003. "Historical Capitalism, East and West." In G. Arrighi, T. Hamashita and M. Selden, eds. 2003. The Resurgence of East Asia. 500, 150 and 50 Year Perspectives, pp. 259-333. London and New York: Routledge.

Arrighi, Giovanni and Beverly J. Silver. 1999. Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis, MN: University of Minnesota Press.

Atwell, William S. 1986. "Some Observations on the 'Seventeenth-Century Crisis' in China and Japan." Journal of Asian Studies XLV: 223-44

Atwell, William S. 1998. "Ming China and the Emerging World Economy. C. 1470-1650," Twitchett and Mote, eds. The Cambridge History of China Vol. 8 (2), The Ming Dynasty, pp. 376-416. Cambridge: Cambridge University Press.

Bagchi, Amiya Kumar. 1982. The Political Economy of Underdevelopment. Cambridge, Cambridge Univ. Press.

Bartlett, Beatrice S. 1991. Monarchs and Ministers: The Grand Council in Mid-Ch'ing China, 1723-1820. Berkeley: University of California Press.

Braudel, Fernand. 1982. Civilization and Capitalism, 15th-18th Century, II: The Wheels of Commerce. New York: Harper & Row.

Bray, Francesca. 1986. The Rice Economies: Technology and Development in Asian Societies. Berkeley: University of California Press.

Brooks, Timothy. 1998. The Confusions of Pleasure. Commerce and Culture in Ming China. Berkeley: University of California Press.

Chase-Dunn, Christopher & Thomas Hall. 1997. Rise and Demise: Comparing World-Systems. Boulder, CO: Westview Press.

Chen Ciyu. 1984. On the Foreign Trade of China in the 19th Century and the China-India-Britain Triangular Trade, Essays in Chinese Maritime History, pp. 131-73. Taipei: Sun Yat-sen Institute for Social Sciences and Philosophy, Academia Sinica.

Cipolla, Carlo. 1976. Before the Industrial Revolution. European Society and Economy, 1000-1700. New York: Norton

Coyett, Frederick. 1903 [1675]. Verwaerloosde Formosa. In William Campbell ed. 1903. Formosa Under the Dutch: Described From Contemporary Records, pp. 383-538. London: Kegan Paul, Trench, Trubner.

Cushman, Jennifer Wayne. 1993. Fields from the Sea. Chinese Junk Trade with Siam during the Late Eighteenth and Early Nineteenth Centuries. Studies on Southeast Asia, Southeast Asia Program, Cornell University, Ithaca, NY.

Duus, Peter. 1984. "Economic Dimensions of Meiji Imperialism: The Case of Korea, 1895-1910." In R.H. Myers and M.R. Peattie, eds. The Japanese Colonial Empire, 1895-1945, pp. 128-171. Princeton: Princeton University Press.

Elisonas, Jurgis. 1991. "The Inseparable Trinity: Japan's Relations With China and Korea," in John Hall, ed. The Cambridge History of Japan, Vol. 4, Early Modern Japan, pp.235-300. Cambridge: Cambridge University Press.

Elvin, Mark. 1973. The Pattern of the Chinese Past. Stanford: Stanford University Press.

Esherick, Joseph. 1972. "Harvard on China: The Apologetics of Imperialism." Bulletin of Concerned Asian Scholars IV, 4: 9-16.

Fairbank, John K. ed. 1968. The Chinese World Order. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Fairbank, John K. 1983. The United States and China. Cambridge: Harvard University Press.

Feuerwerker, Albert. 1958. China's Early Industrialization: Sheng Hsuan-Huai 1844-1916 and Mandarin Enterprise. Cambridge: Harvard University Press.

Flynn, Dennis O. and Giraldez Arturo 1995. "Born with 'Silver Spoon': The Origin of World Trade in 1571." Journal of World History 6 (2): 201-11.

Flynn, Dennis O. and Giraldez Arturo. 1999. "Spanish Profitability in the Pacific: the Philippines in the Sixteenth and Seventeenth Centuries" in Dennis O. Flynn, Lionel Frost and A.J.H. Latham, Pacific Centuries: Pacific and Pacific Rim History since the Sixteenth Centuries. London: Routledge.

Freeman-Grenville, G. S. P. 2002. Historical Atlas of Islam. New York: Continuum Publishing Group.

Gao, Weinong. 1993. Zou xiang jinshi de Zhongguo yu ‘chaogong' guo guanxi. (The Relation between China and its Tributary States in Modern Times). Guangdong: Guangdong gaodeng jiaoyu chubanshe.

Gernet, Jaques. 1982. A History of Chinese Civilization. New York: Cambridge University Press.

Greenberg, Michael. 1951. British Trade and the Opening of China 1800-1842. Cambridge, Cambridge University Press.

Guan Luquan. 1994. Songdai Guangzhou de haiwai maoyi (The Guangzhou Sea Trade in the Song Dynasty). Guangzhou: Guangdong renmin chubanshe.

Hamashita, Takeshi. 1988. "The Tribute Trade System of Modern Asia." The Memoirs of the Toyo Bunko XLVI: 7-25.

Hamashita, Takeshi. 1993. "Tribute and Emigration: Japan and the Chinese Administration of Foreign Affairs." Senri Ethnological Studies XXV: 69-86.

Hamashita, Takeshi. 1994. "The Tribute Trade System and Modern Asia." In A. J. H. Latham and H. Kawakatsu, eds. Japanese Industrialization and the Asian Economy, pp. 91-107. London and New York: Routledge.

Hamashita, Takeshi. 1997. "The Intra-Regional System in East Asia in Modern Times." In Katzenstein, Peter. J and T. Shiraishi, eds. 1997, pp. 113-35. Network Power. Japan and Asia. Ithaca: Cornell University Press.

Hamilton, Gary G. and Wei-An Chang. 2003. "The Importance of Commerce in the Organization of China's Late Imperial Economy." In G. Arrighi, T. Hamashita and M. Selden, eds. 2003. The Resurgence of East Asia. 500, 150 and 50 Year Perspectives, pp. 173-213. London and New York: Routledge.

Hao, Yen-p'ing. 1986. The Commercial Revolution in Nineteenth-Century China. Berkeley, CA: California Univ. Press.

Headrick, Daniel R. 1988. The Tentacles of Progress: Technology Transfer in the Age of Imperialism, 1850-1940. London: Oxford University Press.

Ho, Chumei. 1994. "The Ceramic Trade in Asia, 1602-82." In A. J. H. Latham and H. Kawakatsu, eds. Japanese Industrialization and the Asian Economy. London and New York: Routledge.

Hobbes, Thomas. 1968. Leviathan. Edited by C.B. Macpherson. Harmondsworth: Penguin.

Huang, Philip C. C. 1985. The Peasant Economy and Social Change in North China. Stanford, CA: Stanford University Press.

Huang, Ray 1969. "Fiscal Administration During the Ming Dynasty." In Charles O. Hucker, ed., Chinese Government in Ming Times, pp.73-128. New York: Columbia University Press.

Hui, Po-keung. 1995. "Overseas Chinese Business Networks: East Asian Economic Development in Historical Perspective." Ph. D. diss., Department of Sociology, State University of New York at Binghamton.

Hung, Ho-fung. 2001a. "Imperial China and Capitalist Europe in the Eighteenth-Century Global Economy." In Review (Fernand Braudel Center) 24 (4): 473-513.

Hung, Ho-fung 2001b. "Maritime Capitalism in Seventeenth-Century China: The Rise and Fall of Koxinga in Comparative Perspective." Unpublished manuscript. Department of Sociology, Johns Hopkins University.

Hung, Ho-fung. 2004. "Early Modernities and Contentious Politics in Mid-Qing China, c. 1740-1839." International Sociology 19(4): 478-503.

Ikeda, Sato. 1996. "The History of the Capitalist World-System vs. The History of East-Southeast Asia." Review (Fernand Braudel Center) 19 (1): 49-76.

Iriye, Akira. 1970. "Imperialism in East Asia." In J. Crowley, ed. Modern East Asia, pp. 122-50. New York: Harcourt.

Jing, Junjian. 1982. "Hierarchy in the Qing Dynasty." Social Science in China: A Quarterly Journal 3(1): 156-192.

Johnson, Linda Cooke. 1993. Shanghai: An Emerging Jiangnan Port, 1638-1840, Linda Cooke Johnson, ed. Cities of Jiangnan in Late Imperial China, pp. 151-82. Albany: State University of New York Press.

Kasaba, Resat. 1993. "Treaties and Friendships: British Imperialism, the Ottoman Empire, and China in the Nineteenth Century". Journal of World History 4 (2): 213-241.

Kawakatsu, Heita. 1994. "Historical Background." In A. J. H. Latham and H. Kawakatsu, eds. Japanese Industrialization and the Asian Economy, pp. 4-8. London and New York: Routledge.

Kennedy, Paul. 1987. The Rise and Fall of the Great Powers: Economic Change and Military Conflict from 1500 to 2000. New York: Random House.

Lewis, Archibald. 1970. The Islamic World and the West, A.D. 622-1492. New York: Wiley

Lo, Jung-pang. 1969. "Maritime Commerce and its Relation to the Sung Navy." Journal of the Economic and Social History of the Orient XII:57-101.

Mann, Susan. 1992. "Household Handicrafts and State Policy in Qing Times." In J. K. Leonard and J. Watt, eds., To Achieve Security and Wealth: The Qing State and the Economy, pp. 75-96. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Marx, Karl, and Frederick Engels. 1967. The Communist Manifesto. Harmondsworth: Penguin.
Mathias, Peter. 1969. The First Industrial Nation: An Economic History of Britain 00-1914. London: Methuen.

McNeill, William. 1982. The Pursuit of Power: Technology, Armed Force, and Society since A.D. 1000. Chicago: The University of Chicago Press.

McNeill, William. 1998. "World History and the Rise and Fall of the West." Journal of World History 9 (2): 215-37.

Nathan, Andrew J. 1972. "Imperialism's Effects on China." Bulletin of Concerned Asian Scholars 4 (4): 3-8.

Northup, David. 1995. Indentured Labor in the Age of Imperialism, 1834-1922. Cambridge: Cambridge University Press.

Owen, D. E. 1934. British Opium Policy in China and India. New Haven, CT, Yale University Press.

Palat, Ravi A. 1995. "Historical Transformations in Agrarian Systems Based on Wet-Rice Cultivation: Toward an Alternative Model of Social Change." In P. McMichael, ed., Food and Agrarian Orders in the World-Economy, pp. 55-77. Westport, CT: Praeger.

Parker, Geoffrey. 1989. "Taking Up the Gun." MHQ: The Quarterly Journal of Military History 1 (4): 88-101.

Peattie, Mark. 1984. "Introduction," to Ramon Myers and Mark Peattie, The Japanese Colonial Empire, 1895-1945, pp. 3-26. Princeton: Princeton University Press.

Perdue, Peter C. 1987. Exhausting the Earth: State and Peasant in Hunan, 1500-1850. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Perdue, Peter C. 2003. "A Frontier View of Chineseness." In G. Arrighi, T. Hamashita and M. Selden, eds., The Resurgence of East Asia. 500, 150 and 50 Year Perspectives, pp. 51-77. London and New York: Routledge.

Polanyi, Karl. 1957. The Great Transformation: The Political and Economic Origins of Our Time. Boston: Beacon Press.

Pomeranz, Kenneth 2000. The Great Divergence: Europe, China, and the Making of the Modern World Economy. Princeton: Princeton University Press.

Rowe, William. 2001. Saving the World. Chen Hongmou and Elite Consciousness in Eigteenth-Century China. Stanford, CA: Stanford University Press.

Semmel, Bernard. 1970. The Rise of Free Trade Imperialism. Cambridge: Cambridge University Press.

Shiba, Yoshinobu. 1983. "Sung Foreign Trade: Its Scope and Organization." In M. Rossabi, ed. China among Equals: The Middle Kingdom and its Neighbors, 10th-14th Centuries, pp. 89-115. Berkeley: University of California Press.

Skinner, W.G. 1985. "The Structure of Chinese History." Journal of Asian Studies, 44 (2): 271-92.

Smith, Adam. 1961. An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations. 2 Vols. London: Methuen.

So, Alvin Y. 1986. The South China Silk District. Albany: State University of New York Press.

So, Alvin Y. and Stephen W.K. Chiu. 1995. East Asia and the World-Economy. Newbury Park, CA: Sage.

Sugihara, Kaoru. 1996. "The European Miracle and the East Asian Miracle. Towards a New Global Economic History." Sangyo to keizai XI, 12: 27-48.

Sugihara, Kaoru. 2003. "The East Asian Path of Economic Development: A Long-term Perspective." In G. Arrighi, T. Hamashita and M. Selden, eds. 2003. The Resurgence of East Asia. 500, 150 and 50 Year Perspectives, pp. 78-123. London and New York: Routledge.

Thornton, Edward. 1835. India, its State and Prospects. London, Parbury, Allen & Co.

Tong, W. James. 1991. Disorder Under Heaven: Collective Violence in the Ming Dynasty. Stanford: Stanford University Press.

Tsai, Jung-Fang. 1993. Hong Kong in Chinese History: Community and Social Unrest in the British Colony, 1842-1913. New York: Columbia University Press.

Tsiang, Ting-fu. 1967. "The English and the Opium Trade." In F. Schurmann and O. Schell, eds. Imperial China, pp. 132-45. New York: Vintage.

Wakeman, Frederic. 1985. The Great Enterprise: The Manchu Reconstruction of Imperial Order in Seventeenth-Century China. Berkeley: University of California Press.

Waley, Arthur. 1958. The Opium War through Chinese Eyes. London, Allen & Unwin

Wang, Gungwu 1991. China and the Chinese Overseas. Singapore: Times Academic Press.

Wang, Gungwu. 1998. "Ming Foreign Relations: Southeast Asia," in Twitchett and Mote, eds. The Cambridge History of China Vol. 8 (2), The Ming Dynasty, pp. 301-32. Cambridge: Cambridge University Press.

Wang, Yeh-chien. 1973. Land Taxation in Imperial China, 1750-1911. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Will, Pierre-Etienne and R. Bin Wong. 1991. Nourish the People: The State Civilian Granary System in China, 1650-1850. Ann Arbor: University of Michigan Press.

Wills, John E. Jr. 1979. "Maritime China From Wang Chih to Shih Lang: Themes in Peripheral History." Jonathan D. Spence & John E. Wills, Jr. eds. Conquest, Region, and Continuity in Seventeenth Century China, pp. 203-38. New Haven & London: Yale University Press.

Wills, John E. Jr. 1998. "Relations With Maritime Europeans," in Denis Twitchett and Frederick Mote, eds. The Cambridge History of China Vol. 8 (2), The Ming Dynasty. Cambridge: Cambridge University Press, 333-75.

Wolf, Eric. 1982. Europe and the People without History. Berkeley, CA, California University Press.

Wong, R. Bin. 1997. China Transformed. Historical Change and the Limits of European Experience. Ithaca: Cornell University Press.

Wong, R. Bin. 2004. "The Role of the Chinese State in Long-distance Commerce." Working Paper No. 05/04, Global Economic History Network, Department of Economic History, London School of Economics, London.

Wong, Young-tsu. 1983. "Security and Warfare on the China Coast: The Taiwan Question in the Seventeenth Century." Monumenta Serica. XXXV: 111-96.

Yang, Lien-sheng. 1952. Money and Credit in China. A Short History. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Zhang, Binchuan. 1991. "Mingqing haishang maoyi zhengce: biguanzishou?" (The Sea Trade Policy of Ming and Qing: Closed Door and Conservative?) Selected Essays in Chinese Maritime History IV: 45-59. Taipei: Academia Sinica.

Bevezetés^a

Ez a cikk a jelenlegi globalizáció- (és benne birodalom-) elméletek különféle irányzatait és kritikáit veszi sorra, ahogy azok a hidegháború vége óta visszatükrözték és előmozdították a világtörténelmi események sorát. Amellett érvel, hogy a globalizációelméletek a valóban létező szocializmus összeomlásával létrejött Egységes Világban egyszerre voltak a politikai képviseletet orientálására kialakított politikai álláspontok és szövetségek szubjektív (emic) és objektív (etic) eszközei. Az 1989 utáni években a globalizációelméletek megfelelő eszközzé váltak arra, hogy kifejezzék a neo- vagy piacpárti liberálisok és a politikai liberálisok kibontakozó összefogását. E liberális szövetség állította először azt, hogy a piac- és demokráciaépítés, a civil társadalom erősítése és a jólét megteremtése sokak számára egyre inkább összetartó vállalkozások és azok végül egymást kölcsönösen erősítő erők halmazát alkotják. Az erők ezen halmaza a globalizáció, amiről úgy gondolták, hogy a liberalizmus égisze alatt egyesíti majd a világot. A globalizáció elméletét átültették a globális kormányzás alapelveibe is – melynek példája a washingtoni konszenzus. Ezt a cikk első részében taglalom.

A kilencvenes évek közepétől ebben az összefogásban a politikai liberálisok egyre nagyobb teret követeltek a neoliberalizmussal szem­ben. Növekvő öntudatukat kifejezték a piacvezérelt fejlődés és az abból állítólag automatikusan előálló intézményi javak institucionalista kritikájá­ban. Felemelkedésük tükrözte a minden országban, valamint a Nyugat/ Észak és a többi világrész közötti mélyülő anyagi egyenlőtlenséget, ami a felfokozott piacosítás következménye. Valamint reflektált a kilencvenes években váratlanul megerősödő nemzeti, etnikai és vallási szűklátókörű­ségre is. Az institucionalisták úgy alakították át a globalizációvitát, hogy a figyelmet a hatalom, történelem, hely és képviselet kérdéseire irányí­tották, valamint rámutattak arra, hogy az államok és közintézmények folyamatosan a középpontban maradtak és olyan fogalmakat vezettek be, mint a sorrendiség (sequencing) és hibriditás.^b Ők is hozzájárultak a globalizációról és a világ egyenlőtlenségéről folyó vita felelevenítéséhez. Ezt a cikk második és harmadik részében tárgyalom.

A liberális szövetség szellemi hegemóniáját két politikai folyamat ásta alá. 1997 után az egyet nem értés és kritika baloldali irányban ra-dikalizálódott: a munkásmozgalmak, a szegény országok csatarendbe fejlődő kormányai, a földműves szervezetek, környezetvédők, az őslakos mozgalmak és a hozzájuk kapcsolódó civil szervezetek csatlakoztak a létrejövő antiglobalista vagy az Igazságos Világot Mozgalomba (Global Justice Movement). 2000-et követően az újjáéledő konzervatívok, neokonzervatívok és nacionalisták az Egyesült Államokban kihasználták a demokrata párt hosszan tartó neoliberális kozmopolitizmusát (ahogy a konzervatívok máshol is tették, mint Hollandiában és Dániában), és megszerezték az államhatalmat. A fehér dolgozó osztályok több he­lyen is egyre növekvő mértékben érezték idegennek a megreformált szociáldemokrata pártokat, és elkezdtek a konzervatív nézőpontokkal azonosulni. Válaszként a súlyos pénzügyi válságok sorára, valamint a szeptember iszlamista támadásra, a konzervatív szövetség sürgette a birodalom, az egyoldalú fellépés és a militarizált intézménytervezés (institutional engineering) sokkal nyíltabb felvállalását. Mind a bal- és jobboldali elmozdulás a birodalommal és imperializmussal foglalkozó elméletalkotás új hullámát indította el, amit én a globalizációról folyó vita szerves részének tekintek.

A cikk célja, hogy nagy vonalakban megmutassa a globalizációról folyó vita időben és politikai tartalmában változó összefüggéseit. A cikk megvizsgálja a piaci- és politikai liberálisok, valamint a birodalomteore­tikusok egymással versengő feltevéseit, majd összeveti őket a meglévő bizonyítékokkal.

Szerzőként nem kívánok semleges vitapartnernek látszani. Polányihoz nem kismértékben hasonló véleményem szerint a globalizáció jelenlegi formáit a világméretű piacosítás politikai vállalkozásának lehet tekinteni, aminek fő támogatói a nemzetek feletti osztály belőle leginkább hasznot húzó szegmensei, illetve a függő országokban velük együttműködő (komprádor) szövetségeseik. E vállalkozás ingadozik a liberális technok­rata uralkodási mód (többoldalúság és „globális kormányzás"), valamint az inkább militáris és egyoldalú beavatkozások között, melyekben az Egyesült Államok a saját, illetve vállalatcsoportjai érdekeit a szövetsé­geseivel szemben is érvényesíti. E két mód közötti különbség kevésbé lényegbevágó, mint azt gyakran gondolják, úgy kell rájuk tekintenünk, mint egy jelenség két arcára.

E folyamat három rendszerszintű társadalmi következményét külön­böztetem meg:

Szerintem a globalizációs retorika ellenére a felségterület és tér a társa­dalmi kapcsolatok és intézmények jellegzetes csoportjainak leírásában fontosabbá vált, nem pedig jelentéktelenebbé (ahogy Hoogvelt, 2001 és Robinson, 2002 állítja). Azonban az ilyen jellegzetes következmények (pályagörbék) magyarázata mára inkább a helyi és globális struktúrák kölcsönhatásán kell alapuljon, mint bármely területen belüli tulajdonságon per se. Végül, úgy tartom, ez megújulást hoz az antropológiában és a társadalomtudományokban, mely alapjában véve kevésbé lesz leíró és a helyi részletekhez kapcsolódó, mint amilyen a posztmodernizmus alatt volt a nyolcvanas és kilencvenes években, habár néhány eredményét megtartja. A közös tudományközi programok felé fordul és csak néhány fő kérdésre és fogalomra koncentrál majd, mint a birodalom, az állam és az osztályok kifejlődése, a mozgósítás és igényformálás, továbbá az ezekhez kapcsolódó kulturális folyamatok – például a provincializálódás és etnicizálás -, valamint az ezeket összekötő többoldalú kapcsolatok.

1. A liberális szövetség tündöklései

A globalizáció alatt többrétegű komplex fogalmat értünk. Valójában három intellektuális célt szolgált egyszerre. Egyszerre volt szubjektív (emic) fogalom, tudományos szakkifejezés és politikai program. Alapvetően nem állít többet, mint hogy a világ emberei és helyei egyre kiterjedtebb és sűrűbb kapcsolatokat építettek és építenek ki, és így A hely történé­seinek váratlan utóhatásai lehetnek B helyen. Ha így tekintünk rá, semmi különösebben új sincs benne. így a globalizáció egy fejlődési folyamat, amit David Harvey „az idő és tér összenyomásának" nevezett, ami az ember fokozódó képessége a távolság legyőzésére, a megtételre fordított idő lecsökkentésével (Harvey, 1989). Ez a magva a köznapi, tudomá­nyos és politikai szóhasználatnak is. Azonban minden további fogalmi specifikáció már megkérdőjelezhető. Használható? Ki számára? Ki vagy mi áll mögötte? Továbbá milyen valós bizonyítékok támasztják alá az e kérdésekre adott válaszokat? Ezen a szinten a tudomány és a politika szükségszerűen zavaros.

A következő lépéseket két megfontolás vezeti. Először, a globalizáció fogalmát szinte alig használták 1990 előtt, a kilencvenes években igazi vesszőparipává vált, és végül életre keltette, David Held kifejezésével élve, „a nagy globalizációs vitát" – belecsúszva a birodalomról folyó vitába. Ebből arra következtethetünk, hogy bár a kifejezés hosszú távú fejlődési folyamatot jelöl, de épp e folyamat felgyorsulása a kilencvenes években (és környékén) az, ami miatt érdeklődésünk homloktérbe került. Másodszor, az egymást követő kutatások igazolták, hogy a globalizáció mint hosszú távú folyamat – tekintet nélkül arra, hogy okai ideológiai és vallásos erők (Roberston, 1992), maga az emberi evolúció (William MacNeill vagy Norbert Elias életműve), a kapitalista világrendszer di­namikája (Wallerstein, 1974, 1980; Arrighi, 1994) vagy pedig e három együttes hatása (Held et al. 1999) – nem lineáris, hanem hullámokban és spirálisan, „ugrásszerű változásokkal", korszak- vagy minőségi váltások­kal jelentkezik, semmint hogy pusztán folyamatos mennyiségi változás lenne. Korszakokról és periódusokról szól, nem csupán az idő múlásáról. Mi jellemzi korszakunkat? Milyen erők dolgoznak a jelen periódusban?

A legújabb váltás a birodalomelméletek irányába segít megérteni, hogy a globalizációelméletek többségének reményei, fogalmai és feltevései -legalábbis a kilencvenes évek közepéig – igencsak saját koruk termékei voltak. Állításaik erősen túlzottak és lenyűgözők, mivel szerzőik a kor si­kerre ítélt liberális politikusai és favoritjai voltak. A globalizációelmélet volt, szerintem, a közös platform a szabadpiac neoliberális szorgalmazóinak és a civil társadalom politikai liberális szószólóinak együttműködésében (lásd Kalb, 2000). 1989-ben a berlini fal leomlása alkalmat adott e két világtörténelmi küldetés egyesítésére a globalizáció korszakteremtő vízió­jában. Mindkettőt legfőképpen az Egyesült Államok politikája ösztönözte, már a hetvenes évek eleje óta: az emberi jogok előmozdításának helsinki folyamata, valamint a nemzetgazdaságok monetarista és egyúttal liberali­záló reformjának keretében. Ezeket mára egyrészt a nyolcvanas években Latin-Amerikában kipróbált, majd John Williamson által 1990-ben széles körű használatra tömören megfogalmazott washingtoni konszenzus (Williamson, 1990), másrészt az ENSZ kozmopolita emberbarátsága, a Nemzetközi Büntetőbíróság és a nemzetközi civil szervezetek világa testesítik meg.

A fal leomlásának utóhatásaként a liberálisok és neoliberálisok egye­sítették erőiket, hogy közös erőfeszítéssel kialakítsák az idősb Geoge Bush „Új Világrendjét". Ez valódi globalizációs szövetség volt, ami tük­rözte abba vetett hitüket, hogy a liberális kapitalizmuson kívül „más nem játszik". Újraélesztette a felvilágosodás régi reményét, a doux commerce elvét a kereskedelem jótékony hatásáról, mivel azt állította, hogy: 1) ha az árukat az emberek és helyek között szabadon cserélik; 2) akkor a sze­replők mindenütt felismerik majd saját érdekeiket termelőként és fogyasz­tóként is, és érvényre juttatják majd a kollektív érzelmekkel és a felhevült politikával szemben; 3) ezek után átalakulnak „független" és produktív modern „középosztállyá"; 4) akik aztán polgárjogokat követelnek majd, és a hatékonyság mellett a bennfentes érdekek ellen szavaznak; 5) ami majd előmozdítja a kereskedelmet, jólétet, szabadságot és növekedést, ezzel tovább erősítve az emberiség globális egymásrautaltságát (lásd Kalb, 2000, 2002). A liberális globalizációelméletek ezt az isteni kört általánosí­tották az egész világra térben és időben (világtörténelem). Elmagyarázták, hogy a globalizáció miért jó és miért nyerhet mindenki rajta.

Mindkét liberális irányzat szerint a globalizáció okszerű, anonim és többé-kevésbé ellenállhatatlan folyamat. Az idő és tér összenyomása in­dítja be az egész isteni kört, aminek következtében még jobban legyőzik a távolságot. A piacok és az emberi erkölcs kinőtték a nemzetállam és államnemzet ketrecét, ahogy azt a szocialista világ összeomlása bizo­nyította. Végül elérkeztünk a szabad világ civilizációjának küszöbére és útra keltünk a kozmopolita uralom korszaka felé. Ezért a nemzetek feletti kormányzás szerveinek létrehozása a feladat, hogy tovább vezesse ezt a folyamatot. Az így felfogott globalizáció egy igazi nagy narratívát alkotott, ami kiszorította a modernitás nagy narratíváit (liberalizmus, szocializmus, korporatizmus), mivel azok a kapitalista világban a nemzetállam társadal­mi megszervezéséért folyó XIX. és XX. századi harcokon alapultak. Ez lett az új nagy narratíva, épp egy évtizeddel azután, hogy a modernitás nagy narratíváit halottnak nyilvánították a posztmodern filozófusok. A globalizációelmélet a (neo)liberalizmus feltupírozása volt, amit angol­szász hazájából kiindulva globális léptékűre nagyítottak (Kalb, 2000). Épp ezért nagy biztonsággal megjósolhattuk volna, hogy a szocialista, korporatista, imperialista és regionalista alternatívákat – néhányukat a nacionalizmus vagy vallás keretei közt megfogalmazva – a közeljövőben nyíltan fogják ajánlani; és lásd, mára már feljövőben vannak.

A globalisták rámutathatnának a kozmopolita kormányzást aládúcoló nemzetközi intézmények egyre bővülő sorára, kezdve a Valutaalappal, a Világbankkal, az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény­nyel (GATT) és a Világkereskedelmi Szervezettel (WTO) a gazdaság területén, egészen az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságáig (UNHCR), a Nemzetközi Büntetőbíróságig és más szervezetekig a nemzetközi és emberi jogok területén. Mindegyikük médiajelenléte és hatásköre is növekedett a kilencvenes években. A globalisták szintén a zászlajuk alatt tudhatnák a nemzetközi együttműködés intézményeit, mint a G8 találkozók, a NATO, a NAFTA, az Európai Unió, az APEC, az ASEAN és más regionális fórumok, melyek arra törekednek, hogy a politikai és törvényhozási koordinációt a nemzetállami szint fölé emeljék. Ráadásul a globalisták elénk tárhatnák, hogy a világpolitika csúcsszintje alatt is létrejött a szakmai koordináció sűrű szövete, mint például a kábítószerek, technikai szabványok, egészségügy, telekommunikáció, halászat, turiz­mus, légi közlekedés, bankfelügyelet, atomenergia, biztosítás, könyvelés stb. területén. Ennek eredményeképp míg a kilencvenes évek közepén évente csak két-három konferenciát tartottak, addig az évtized végére több mint 4000-et (Held – MacGrew, 2002: 19.). A XX. század kezdetén 37 nemzetközi kormányközi szervezet volt, ami 2000-re 6743-ra nőtt (uo.).

A politikai liberálisok emellett büszkén emelhetnék ki a nem kormány­zati szervezetek (NGO) globális civil társadalmának gyors növekedését, mely szervezetek környezetvédelemi, emberiességi, igazságszolgáltatási, társadalmi és nemi szerepekkel összefüggő kérdések specializált szó­szólói. Emellett néhányszor sikeresen mozgósítottak globális és nemzeti elképzelések megváltoztatására, mint például a nemzetközi kampány a taposóaknák betiltására, a Greenpeace akciói a Shell ellen, a Human Rights Watch, az Amnesty International, a Transparency International, az Orvosok Határok Nélkül (MSF) és újabban a Jubilee 2000, melynek sike­rült a legszegényebb országok adósságelengedésének kérdését a G8, illetve a Világbank napirendjére vetetnie. Ezek a példák azt mutatták, hogy a civil társadalom akcióinak megvan a lehetőségük arra, hogy valóban befolyásolják a globális magas politikát és a zárt ajtók mögötti szakértői tárgyalásokat, egész addig is elmenve, hogy kierőszakolják a Világbank állandó Vizsgálóbizottságának megalakítását (lásd például O'Brien et al. 2000; Khagram, 2002, 2004; Smith, 2002). Továbbá demonstrálták, hogy a kozmopolita kormányzás valós és képes saját demokratizálására. Akcióik a hivatalos intézményeket többek között arra kényszerítették, hogy nyilvánossá tegyék eljárásaikat, bizonyítva ezzel, hogy valójában elszámoltathatók az állampolgárok világtársadalma előtt. A nemzetközi civil szervezetek száma 2000-re több mint 47 ezerre nőtt (Held-MacGrew, 2002: 18.). A globális civil társadalom szereplőinek e sűrű hálózata, különösen az emberi jogok, feminizmus és környezetvédelem területén működőké, bizonyította leginkább a globális öntudatot, az emberi lények egymásrautaltságának felismerését a világban, amit Giddens (1995), Falk (2000), Held (1995), Káldor (2003) és mások a folyamat mozgatórugója­ként és a kulturális globalizáció fokmérőjeként azonosítottak.

Van a szerzőknek egy szociáldemokratább csoportja, mint Castells (1986, 1996), Reich (1991) és Sassen (1991, 1998), akik részben erő­sítették, részben gyengítették a globalizmus ügyét. Eredményeik a Nyu­gat iparvesztésének társadalmi következményeit vizsgáló, nyolcvanas években végzett kutatásaikból származnak, melyek mindig kiemelik a globalizálódó gazdaság által generált társadalmi és területi kirekesztő tendenciákat. Azonban ezzel egyidejűleg igazolva látják a globalisták alapállítását, mely szerint a nyolcvanas és kilencvenes években piac- és technológiavezérelt átmenet zajlik a helyek teréből (space of places) a folyamatok terébe (space of flows). A fizikai hely egyre kevésbé számít, állítják, azonban a globális hálózatokba való beágyazódás egyre inkább. Reich, Castells és mások szerint a nemzetgazdaságok mára nagyrészt Akciók, a társadalmi csoportok és fizikai helyek sorsa már piacképes szaktudásuktól, valamint a globális termelés és csere hálózatába való logikus beágyazódásuktól vagy kirekesztettségüktől függ. E folyamat során a nemzetközi multinacionális (nemzetközi) vállalatok átalakultak transznacionális (nemzetek feletti) vállalatokká, melyek termelési és marketingterüket a termelékenység, hozzáadott érték és vásárlóerő globális kritériumai alapján határozzák meg. A gazdasági és politikai hatalom, szerintük ennek következtében, mára lényegét tekintve szétvált. Érvrendszerükből következően megállapították, hogy a vállalati mono­póliumok elvesztették tartósságukat. Ez egyfelől veszélyt jelentett a régi kedvezményezettek számára, legelőször is a centrum-országok férfi fizi­kai munkásaira nézve, másfelől esélyt a kívülállók számára, elsősorban a nők részére – Északon és Délen egyaránt. A fő mondanivaló az volt, hogy a globális piac meglepően nyílt és dinamikus tereppé vált, amely mindenki számára elérhető, ha piacképes szaktudást szerzett a mumbai és írországi szoftverfejlesztőktől, Sáo Paulo és Szöul vasmunkásaiig, Szencsen, Monterrey vagy Manila munkásnőiig. így bízhatunk az okta­tás- és a piactámogató politikákban, hogy segítenek megakadályozni a társadalmi kirekesztődést.

A globalisták szintén rámutattak, hogy a külkereskedelem a hetvenes évek óta sokkal gyorsabban nőtt, mint a termelés. Még ennél is fonto-sabb, hogy a külföldi közvetlen tőkebefektetések hatalmas mértékben fellendültek a nyolcvanas évek elejétől fogva, ami tovább gyorsult a kilencvenes években (egészen 1997-ig). A portfólió-befektetések^c , rövid­távú hitelek és a devizatranzakciók megtöbbszöröződtek és korábban nem látott történelmi csúcsokat értek el. Irdatlan mennyiségű tőkefelesleg állt rendelkezésre, amit részben a transznacionális vállalatok, részben nyugdíj- és befektetési alapok, valamint biztosítótársaságok termeltek, továbbá részben az új pénzügyi intézmények, mint a fedezeti alapok (hedge fund) és a származékos ügyletek (derivatives). Az olyan világvá­rosok, mint London, New York, Tokió, Párizs és Frankfurt (Sassen, 1990) szárnyaló tőzsdéin és a feltörekvő gazdaságokhoz vezető regionális kapcsolataikon keresztül – mely országok mindegyike tőzsdét nyitott ebben az évtizedben – ezek a mozgékony tőkék újrahasznosultak a gyors értékesülés reményében. Ilyet gyakran találtak Délkelet-Ázsia, Kína, Mexikó, Brazília vagy Közép-Európa gyorsan növekvő exportövezetei­ben. A tőke egy részét a centrum és a periféria liberalizáló országainak privatizált iparágaiba és közműveibe fektették, ami az első években olyan mértékű új befektetéseket eredményezett e cégekbe, melyek az eladósodott országok számára különben elérhetetlenek voltak. Más része olyan államok kötvényeibe vándorolt, melyekben a pénzügyi elit megbízott ismét mind a centrumban, mind a periférián.

Az efféle számokból arra következtettek, hogy a világpiacokhoz való hozzáférés korábban nem látott szinteket elérve egyre demokratikusab-bá vált. Úgy tűnt, a tőke most mindnyájunk számára fial, bár lehet, hogy a régi kedvezményezetteknek kevésbé (a globalistákat többnyire nem nagyon hatotta meg a „búcsú a munkásosztálytól"). Ez képessé tette a korábban harmadik világnak nevezett területeket arra, hogy ne kizárólag terménykivitelből (tea, kávé, gumi stb.) szerezzék jövedelmüket, hanem exportvezérelt iparosítással is. Ami nem csak munkaintenzív feldolgo­zóipar lehet, pl. textilipar, cipőgyártás vagy ruhaipar. Dél-Koreát az ipari konglomerátumok bámulatos példája jellemzi, mint például a Daewoo, amely fejest ugrott az autógyártás és elektronika high-tech világába, vagy a Hyundai, amely kevesebb mint egy évtizeden belül szerszámgyártóból átalakult egy a felvonóktól a laptopokig mindent gyártó vállalattá. Ezek a látványos trendek, együtt a növekvő jövedelmek, valamint a Világbank, a Valutaalap és magánhitelezők által segített infrastruktúra-befektetések kombinációjával, egész körzeteket emeltek fel a világ elitgazdaságainak jól megrostált klubjába. „A kilencvenes évek végére – írja Held és MacGrew az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) adataira hivatkozva – a világ feldolgozó-ipari munkahelyeinek majdnem fele a fejlődő országokba tele­pült, miközben a fejlődő országok fejlettekbe irányuló kivitelének több mint 60%-a feldolgozó-ipari termék, ami tizenkétszeres növekmény kevesebb mint négy évtizeden belül." (Held-MacGrew, 2002: 52.)

A korai globalizációelmélet a demokrácia, a civil társadalom és a sza­bad piacok (mindenben a kommunizmus ellentéte) reményteli konvergen­ciáját hirdette, ami a világcivilizáció és kozmopolita uralom szükséges előfeltétele. Politikai platformként szolgált, lehetővé téve a szabadpiaci liberálisok és politikai liberálisok erőinek összefogását, ami segített egy egész világtörténelmi korszak létrehozásában rögtön a szocializmus összeomlásának utóhatásaként. Azonban elkápráztatta a végső liberális egyensúly ígérete, hogy mindenki számára hasznot hozhat a XX. század utolsó éveiben.

De a század utolsó évtizede korántsem volt stabil. Ez jelentős rész­ben magának a globális kormányzás liberális paradigmájának volt köszönhető, mivel ez kölcsönhatásba került és szembeszállt a korábbi társadalmi és területi struktúrákkal, és nekilátott átalakítani az egész világnépesség megélhetésének alapjait. Ennek következtében a kilenc­venes évek közepétől fogva a politikai liberálisok és a piaci liberálisok útjai kezdtek elválni. Castells, Sassen, Reich és mások – állandó kritikai mellékáramként – továbbra is hangsúlyozták a társadalmi és területi egyenlőtlenségeket (az alaposabb kifejtést lásd alább). Azonban 1996 után a Világbank éves jelentései a világ fejlődéséről (World Development Reports) nyíltan olyan figyelmeztetéseket kezdtek adni, hogy a piacok önmagukban nem elégségesek intézmények kiépítéséhez és a civil társadalom működéséhez, valamint kezdtek figyelmet fordítani az állam állapotára és karbantartására a globalizálódó világban (Világbank, 1997). Az évtized végén a kutatók és igazgatók közti nyílt ellentétek légkörében (Wade, 2001a, 2001b) a Világbank jelentései beszámoltak a tömeges nyomorról és a helyi korrupcióról (Világbank, 2000). A politikai liberálisok és az „új institucionalisták" kezdtek fokozott befektetéseket követelni a „jó kormányzásba", a civil társadalomba, az oktatásba és egészségügybe, miközben kisebb jelentőséget tulajdonítottak a washingtoni konszen­zus klasszikus feltételrendszerét alkotó bölcs tanácsoknak, úgymint a privatizációnak, stabilizációnak és liberalizációnak (például Stiglitz, 2003). A „sorrendiség" a politika kulcsfogalmává vált, ami az átmeneti társadalmak piacosítási rohamát kívánta lelassítani. Súlyos kétségek­nek adott hangot a gazdasági liberalizációt, demokráciát, növekedést és méltányosságot állítólag összekötő láncolatot illetően (lásd még ILO, 2004). A politikai liberálisok, mint Beck (1997) és Held (1995), elkezdték megkülönböztetni a globalizáció fogalmát (jó dolog: művelt civil társada­lom) a globalizmustól (rossz dolog: a vállalatok globalizációja). Benjamin Barber (1996) és mások kifejtették, hogy a globalizáló tőke MacVilágja azzal fenyeget, hogy mindenütt kitermeli a vallások és abszolút értékek dzsihádját, ahol a civil társadalmat elhanyagolják, ahogy az meg is tör­tént. Michael Hart azt a következtetést vonta le, hogy a tőke működési szférájának kiterjedése a „posztcivil társadalmon" kívül semmi mást nem hozott létre (Hardt, 1995).

A posztszocialista társadalmak átalakításának következményei, ami állítólag a globalista paradigma legfőbb próbája, mindenütt kiábrándítóak és gyakran egyszerűen csak bűntények. A katasztrófát Boszniában és Ruandában nem akadályozta meg a humanista kozmopolitizmus, miköz­ben újabbakat indított útjára Kongóban és Kelet-Timorban. A gazdagok és szegények egyre jobban szembeötlő polarizációja az országokon belül és az országok között (lásd alább), továbbá a közjavak degradálódása az oktatástól a környezetig – különösképp a volt szocialista világban és Afrikában – kiáltó ellentétben állt a helyi komprádor burzsoázia és a transznacionális osztály gazdagságával, Északon és Délen egyaránt.

A politikai liberálisok fokozatosan kiábrándultak a globalista szövet­ségben kötött alkujukból. Az európai harmadikutas szociáldemokraták a kilencvenes évek közepe óta kiszorították a konzervatív kormányokat és intellektuális avant garde-juk most több civil társadalmat szorgalmazott a szabadpiaci liberálisokkal kötött alkuban, épp ahogy Clintonék tették az Egyesült Államokban. De a civil társadalom fogalma túl képlékeny, túl elmosódott volt, valamint a gyakorlatban túl elitista ahhoz, hogy az elemzésekhez és cselekvéshez útmutatást adjon, amint az például Giddens politikai írásaiból is kitűnik (1995, 1998, 1999). Szellemi szár­mazása túl erősen liberális gyökerű volt, és megfertőzte a piacok és a demokrácia a nép felszabadítását célzó összenövésének 1848 előtti hite.¹ Mindezek ellenére a növekvő véleményeltérések és a globalizmus isteni köre jóslatainak nyilvánvaló fizikai cáfolatai egyaránt feljövőben voltak a kilencvenes évek közepe után.

2. Szkeptikusok és realisták

A kritikát egyrészről politikai gazdaságtani és szociálpolitikai kutatók, másrészről antropológusok fogalmazták meg és szolgáltattak bizonyí­tékokat hozzá, a vitát pedig történelmi, térbeli, intézményi, hatalmi és egyenlőtlenségi kérdésekkel élezték. Mindez fokozódó intellektuális és politikai küzdelem közepette zajlott. A kilencvenes évek közepén a neoliberális reformok elleni első franciaországi tiltakozáshullám Pierre Bourdieu és munkatársai kulturális szociológiájának radikalizálódását váltotta ki Franciaországban és másutt is, ami nagy lendületet adott az par excellence antiglobalista folyóiratnak, a Le Monde Diplomatique-nak. Ezek a párizsi körök együttműködést kerestek a latin-amerikai aktivisták­kal és lefektették a későbbi – az 1999-ben „hirtelen" keletkezett (Fisher-Ponniah, 2003; Sen et al., 2004) – Szociális Világfórum és antiglobalista mozgalom (vagy Igazságos Világot Mozgalom) szellemi alapjainak egyes részeit. Az érdeklődés nagy hulláma szintén elérte a történeti politikai gazdaságtant művelő osztrák-magyar emigráns, Polányi Károly munkáit, amit többek között a konzervatív, közfigyelemben álló filozófus, John Gray (1998) tanulmányozott Londonban, valamint néhány baloldali szerző, beleértve Giovanni Arrighit (1994), akinek figyelemre méltó mun­kája a kilencvenes évek elején új és termékenyítő módon kötötte össze Braudel, Wallerstein és Polányi gondolatait, és ezzel előrevetítette az ezredforduló vitáinak fő témáit. Munkája felvetette, hogy a globalizáció meglehet, legfőképp a piacok korszakos kiterjesztését jelenti a centrum kapitalista gazdaságai által dominált központosított transznacionális in­tézményeken keresztül, mint ahogy azt Polányi leírta a XIX. századi és korai XX. századi brit védnökség alatt működő világrendszer esetében. A fokozódó küzdelem során (lásd alább) az új „reformista" tudományos irodalom két fő utat talált a globalista liberalizmus kritikájára. Mindkettő institucionalista nézőpontból fogalmazódott meg; az egyik inkább egy strukturalista változat, a másik inkább a résztvevőkre összpontosít. Az előbbit az „útfüggőség", az utóbbit a „hibriditás", majd kissé később a „helyteremtés" (placemaking)^d fogalma köré építették.

A strukturalista institucionalisták szkeptikusak voltak a liberálisan individualista és nyílt globális tér valóságban történő kifejlődésével kapcsolatban, melyben a folyamatosan jelen lévő folyamatok a „tényező­költségek" kiegyenlítődéséhez a helyi-nemzeti intézményi sajátosságok Geichschaltung^e -jához, valamint globális integrációhoz vezetnek. Például Hirst és Thompson (1996, 2000) kimutatta, hogy a tényleges árukeres­kedelem még mindig kevésbé volt nemzetközi, mint a XIX. század végi Nagy-Britanniára épülő gazdaságban. A „valódi" gazdaság, kimutatásaik szerint, inkább regionalizálódik, mint globalizálódik, a nemzeti gazdasá­gok három regionális csoportosulása emelkedik ki: az EU, az USA/Nafta és Kelet-Ázsia nagy triádja^f (lásd még Mittelman, 2000). Rámutattak, hogy az összes tranzakció nagyjából kétharmada e régiós csoportosulá­sokon belül maradt. Ezek a belső tranzakciók „beágyazódtak" (Polányi) a helyi intézmények szövetébe a munkaerőpiacon, a lakásviszonyok­ban, az oktatásban, a jogban, a bizalmi és ismeretségi hálózatokban stb. stb., melyek végül mind az államok által szervezett, többé-kevésbé közintézményi örökséghez kötődnek. Ebből az következett, hogy a valós gazdasági növekedés elsősorban nem az áramlások globális térben tör­ténő felszabadításától, hanem a termelői kultúra alapjának fenntartásától függ. Az ilyen termelői kultúráknak számos változata van, többek között a kelet-ázsiai fejlesztő államok, a kontinentális Európa jóléti államai és az angolszász liberális és tőzsdére alapozott rendszerei. Nincs értelme az egyik változatot mint az egyedüli értelmeset ráerőltetni a többire (Dore, 2000). Hasonlóan Amsden (1992, 2003), Weiss (1998, 2003), Wade (2004) és más történész institucionalisták a kelet-ázsiai államokkal kap­csolatban kiemelték az állami cselekvés központi szerepét a gazdaságok sikeres exportteljesítményre való felkészítésében. így Kelet-Ázsia egyér­telműen cáfolta a globalisták által ajánlott liberális utat az exportbevételek növelésére. Nem a sokkterápiás nyitás, hanem a türelmes és óvatosan vezetett integráció volt a levonható tanulság. Hirst és Thompson érveit alátámasztotta a megújult polányista érdeklődés az intézményi és tár­sadalmi gazdaságtan iránt, többnyire átdolgozták a beágyazódottság korábbi elgondolását, valamint a hozzá kapcsolódó hálózat és bizalom elképzeléseit (friss összefoglalókért lásd Gudeman, 2001; Guillen, 2002; Narotzky, 1997; Smelser-Swedberg, 1995; Swedberg, 2003).

Hirst és Thompson jó meglátással a figyelemet a globális áramlások és az államok állítólagos ellentétéről a regionális államcsoportosulások felé fordította, melyek a valóságban létrehozták és helyhez kötötték az ilyen áramlások túlnyomó többségét (lásd még Kalb, 2000). Ez hirtelen kihúzta a globalisták érvrendszerének fullánkját, két okból is. Először, az államok azonnal elvesztették az ellenség becstelen szerepét. Épp ellenkezőleg, az állami struktúrák a munka- és fogyasztási kultúra garanciájává és a sikeres nemzetközi integráció szervezőivé léptek elő (lásd még Milward, 1999). Másodszor, megmutatta, hogy a világ vérkeringését biztosító nagy múltú országok határai túloldalán lévő gazdaságok gyorsan integrálód­nak az Egyesült Államok, Japán és Európa centrum-gazdaságaiba. Ez a „globális" gazdaság térbeli terjedésére drámaian más becslést adott: az exportvezérelt feldolgozóipar a kevésbé fejlett országok közül csak a kiválasztott kevesekben indult fejlődésnek, többnyire azokban, amelyek közel voltak a centrum-gazdaságok hátsó udvarához, mint például Me­xikó északi tagállamai, Dél-Korea, Tajvan, Thaiföld és Malajzia, a Cseh Köztársaság vagy Nyugat-Magyarország. A kevésbé fejlettek maradéka a feldolgozóiparba irányuló közvetlen külföldi tőkebefektetésekből nagy­részt kimaradt, sokkal inkább, mint ahogy az a klasszikus imperializmus időszakában előfordult (Hoogvelt, 2001).

Ahelyett, hogy dicsőítő ódákat zengtek volna, Hirst és Thompson kimutatták, hogy a nemzetközi piacok nem teszik meg azt, amit állítólag tenniük kéne. Ennek oka a piaci kudarc, amit az állami beavatkozás, intézményépítés, nemzetközi és nemzeti újraelosztás és az állam aktív szerepének hiánya okoz. Ennek következtében nagy területek és né­pesség záródik ki Észak és Nyugat piacairól. Az institucionalistáknak így sikerült a globalisták érvrendszerét a feje tetejére állítani. Ebben a piaci kudarc volt legfőbb eszközük – a klasszikus érv, amit Keynes a közgazdaságtan „földalatti hagyományának" nevezett (lásd például Baker-Epstein-Pollin, 1999).

A piaci kudarc érvrendszere megmutatta, hogy miért maradnak ki egész területek és népcsoportok a fejlett gazdaságok keringésrendsze­rébe való integráció potenciális nyereségeiből, a globális árulánc- (vagy értéklánc-) elemzés pedig megmagyarázta, hogy a kevésbé fejlett or­szágok azon termelői, akik ténylegesen integrálódtak, ennek ellenére miért is pauperizálódnak. Ezek az elemzők (pl. Gereffi-Korzeniewicz, 1994; Haugerud et al., 2000; Kaplinsky, 2000; Kaplinsky et al., 2002) vitatták a globális piacosítás elképzelését a leszivárgásról, kimutatva azt, hogy a piacok nem anonim rejtett kézként, hanem a háló csomópontjai közt strukturált hatalmi kapcsolatokként működnek, melyben a gyengék gyakorlatilag képtelenek javítani az erősekkel szembeni helyzetüket. Miközben a design, a kutatás és a fejlesztés, valamint a marketing funk­ciói az Észak kezében maradnak, addig a Dél termelői nagyon nehezen léphetnek feljebb a hozzáadottérték-láncon, és úgy tűnik, könnyen hoz­záférhető, alacsony képzettséget igénylő és alacsony értékű munkára ítéltettek. Ez nemcsak az egyszerű termények előállítására, de a feldol­gozóiparra és a nagy külföldi közvetlen befektetésekre (FDI) is igaz. Kína és Dél-Ázsia a nyolcvanas évek közepétől felgyorsuló integrálódása az Észak hálózataiba hatalmas méretűre duzzasztotta a képzetlen és köze­pesen képzett munkaerő kínálatát. Ez erősödő bércsökkentési nyomást eredményezett a szubszaharai és részben a dél-amerikai munkások és cégek közt, illetve a munkaerő elnőiesítését eredményezte (a társadalmi nemeket illetően lásd Mills, 2003). A következményeket a piacosítás önmagában nem igazán magyarázta, a láncban elfoglalt hely, az osz­tálykapcsolatok és a világgazdaságba beágyazott regionális rendszerek útfüggősége viszont igen.

A piacnyitás már más fényben tűnt fel: a leszivárgás elősegítése helyett, a munka tartalékseregének állandó bővítésével, inkább a felfelé mutató pályagörbék blokkolását szolgálta. Kiderült, hogy inkább a monopolista ellenőrzés hatóereje, mint a demokratikus részvételé. Lehetővé tette a kapitalisták számára, hogy a szerkezetből fakadóan lenyomva tartsák a béreket a feldolgozóiparban. A mexikói Tijuana maquiladorasait^g a kínai termelők legyőzték a versenyben (lásd Financial Times, 2003. július 1.), a brazil és kolumbiai kávétermelőket kiszorították a még olcsóbb vietna­miak. Az áruláncok elemzéséből arra lehetett következtetni, hogy csak a közös fellépés és az állami beavatkozás segíthet a régióknak abban, hogy feljebb léphessenek a magasabb hozzáadott értékű termelésbe. Továbbá csak ezek bizonyultak eredményesnek a fokozott női és gene­rációs kizsákmányolás ellen – ismét egy klasszikus munkáspárti érv.

Az Észak és Nyugat szociálpolitikáját, illetve a szegénységet kutatók szintén kiemelték az útfüggőséget és a közösségi döntéseket. Saskia Sassen a centrum globális városait kutatva megvédte azt az álláspon­tot, hogy az ipari jóléti társadalmakból a szolgáltató-ipari növekedésre alapozott neoliberális városi gazdaságokba való átmenet új társadalmi polarizációt gerjeszt az Észak nagyvárosaiban (Sassen, 1991; 1998). E megosztottság már nem a tulajdonban és termelésben gyökerező, a tulajdonosokat a munkásoktól elválasztó klasszikus osztálykülönbség, hanem annál reménytelenebb: az élesen elhatárolt darabokra törő mun­kaerőpiac különálló csoportjai közt feszül. Egyik oldala a jól fizetett, ma­gasan képzett, „fehér" és szabályos munkavállalók csoportja a termelő­szolgáltató szektorban (pénzügyek, ingatlan, biztosítás, high-tech), másik oldala pedig a bizonytalan, szabálytalan, „színes", alacsony képzettségű munkavállalók tömege a fogyasztói szolgáltatásokban. Köztük kisszámú elszigetelt középosztály és önkizsákmányoló lumpenproletariátus foglal helyet – ezt jósolta Sassen az Észak városi övezetei számára (egy korai megfogalmazásért lásd Castells, 1986).

A kilencvenes évek közepén induló városi és regionális kutatások özöne azonban nem egészen igazolta e jóslatot. A köz- és magánintéz­mények nagyrészt megmagyarázták az ettől való eltéréseket. Először, a különböző regionális utak és iparosítási rendszerek különbözően reagáltak a fosztfordista-posztindusztriális átmenetre. Az inkább szak­tudás alapú rendszerek például Németországban és Japánban képesek voltak a magasabb hozzáadott érték irányába elmozdulni azzal, hogy folyamatosan átképezték a munkavállalókat (lásd például Dore, 2000). A tömegtermelés üzemeit, melyek inkább a liberális rendszerekre voltak jellemzőek Nagy-Britanniában és az Egyesült Államok ipari övezeteiben, tőkekivonás, ipartalanítás és közösségi lepusztulás sújtotta.

Másodszor, a társadalmi következményeket a korábbi szociálpolitikai rendszerek nagyban módosították, amiről Sassen eredeti okfejtése csaknem teljesen megfeledkezett. A széleskörűen kiépült jóléti államok e tekintetben sokkal jobb teljesítményt nyújtottak, mint a liberális államok, és a Sassen által megjósolt marginalizáció inkább kivételes esetnek számított, mint szabálynak. A leghatékonyabb európai jóléti államok­nak sikerült megakadályozni, hogy a munkával bírók közt előretörjön a szegénység, mivel fenntartották a kollektív munkaerő-piaci előírásokat, és közben változatos megoldásokat kerestek arra, hogy az alacsony fizetésűeknek a munkanélküliség ne legyen vonzó alternatíva. Esping Andersen munkái (1999; 2002) kiemelték, hogy a „harmadikutas" szoci­áldemokraták Svédországban, Dániában, Finnországban, Hollandiában és Ausztriában megtalálták a módját annak, hogy miként mozgósítsák a közpolitikát munkahelyteremtő rendszerek létrehozására és a nemzeti költségvetés rendbetételére. Európának mint egésznek az útja cáfolja a globalista okfejtést, hiszen az európai piacok integrációját a szociális színvonal emelkedő kiegyenlítődésével kombinálta.

A fejlődés neoliberális felfogás szerinti egyirányú útjával szemben a főleg európai társadalompolitikai rendszereket vizsgáló kutatás továbbra is a globális integráció következményeinek útfüggőségét támasztotta alá. Ebben a vonatkozásban az útfüggőség azt jelenti, hogy a következmé­nyek mindig a korábbi intézményi és kormányzási örökség közvetítésével alakultak ki. E munkák kimutatták, hogy az állam nagyon is számít. Ez azt is maga után vonja, hogy a jogokért folytatott korábbi küzdelem és az annak eredményeit időben megtartó erőegyensúly hatással van a társadalmi változások következő fordulójára (Kalb, 2003). Tehát számít a helyszín, és így (ismét) a kultúra is.

Az antropológusok, akik inkább a résztvevőkre figyelnek, lerombolták a globális civil öntudat terjedésébe és az egységes világba vetett kozmopo­lita illúziókat. Például Appadurai (1996) megkülönböztette a folyamatok öt elkülönült formáját (a technológiai, pénzügyi, ideológiai, média- és etno-szálat). A folyamatok nem egyformák, állította, és adott helyi megjelenésük az érkezésük kombinációjától függ, ami egyáltalán nem mutat mindenütt egységes képet. Hasonló megfontolásból hangsúlyoztam (Kalb, 2002), hogy a Dél és Kelet sokkal inkább szoftvert kapott, mint hardvert. A közös­ségi infrastruktúra lecsupaszítása, a megfelelőt közelről sem elérő jöve­delmek és növekvő egyenlőtlenségek mellett a hardver nélküli szoftver a globalista ajánlat gyakorlati célokra való használhatóságát az áruk virtuális képzetére korlátozta, egy fantáziavilágra, mely a személyes gyarapodás illúzióját keltette, és nem adott eszközöket a gyakorlati megerősödésre. Comaroffék (2001), Verdery (1996) és Humphrey (2002) hasonló módon azt állították, hogy a neoliberális piac – melynek szereplői nem a terme­lésben, hanem az elvont és zavaros módszerekkel megvalósítható ezred­fordulós vagyongyarapítás közös fantáziáiban cselekednek – a nép közeli „okkult gazdaság" burjánzásához vezettek. E gazdaság a kábítószereket, a harci és látványsportokat, a bűnözést, a szerencse- és pilótajátékokat, valamint egyéb látszólagos eredményeket felmutató rituálékat és a kaszinókapitalizmus „üss és fuss" módszereit állítja középpontba. Több szerző szintén felfigyelt az erősen mediatizált, rituális, „fizetős" vallások feltörésére; egyes pünkösdi-karizmatikus egyházakra például – különö­sen Afrikában, Kelet-Ázsiában és Latin-Amerikában -, melyek az e világi pénzügyi sikert jobban áhítják, mint a túlvilági üdvözülést.

A fogyasztás ilyen illúzióit erősen (társadalmi) nemekre szabták és életkor-specifikus csáberőt is bevetettek. Ez magával vonta az ellen-narratívák előretörését, melyek a nacionalizmus, lokálpatriotizmus, vallás és hagyomány köré szerveződtek (Kalb, 2002) és gyakran férfisoviniszta, paternalista hitvilággal társultak. Ezek a reaktív narratívák segédkeztek később létrehozni a – Bayart (1993) nyomán Geschiere és Meyer (1998) által – kulturális zárásnak nevezett jelenséget, amit Zizek korábban a kelet-európai átmenettel kapcsolatban már a kulturális szuperego visz-szatéréseként azonosított (Zizek, 1990). Geschiere felfigyelt a mágikus vádak és az okkult megjelenésének növekvő gyakoriságára Afrikában és Kínában azzal párhuzamosan, ahogy a nyilvánvaló egyenlőtlenség növekedett a globális fogyasztás bőségszarujából ömlő javakhoz való hozzájutásban. Verdery (1996) és Tismaneanu (1998) írta le a szovjet összeomlás és a jugoszláv háborúk nyomán felbukkanó és terjedő paranoid fantáziákat, mítoszokat, összeesküvés-elméleteket, „választott traumákat" és más közkedvelt áldozati szerepeket. Ezek újjáéledtek a kelet-ázsiai válság következményeként Indonéziában és Malajziában. Többek között a zsidókat, cigányokat, nyugatiakat, albánokat és kínaiakat vádolták azzal, hogy sötét összeesküvések révén fenyegetik az elképzelt többségi népközösség tisztességét és megélhetését. így aztán a népi identitásokat megnyomorította a végtelen nyitottság és a reaktív, félelem­mel teli bezárkózás dialektikája. Ahelyett, hogy segédkezett volna egy kozmopolita közösségi szféra létrehozásában, a neoliberális globalizáció inkább „kultúravitát" (Stolcke, 1995), „mi és ők"-harcokat, populista para­noiát generált, és heves küzdelmet az általános értelemben vett „helyte­remtésért" (Gupta-Ferguson, 1997a, 1997b; Kalb-Tak, 2005).

A kultúravitát, a „mi és ők"-megosztottságot és a helyteremtés kérdé­sét tovább fokozta a felgyorsuló migráció, melyet a globális piacosítás és a rendszerek összeomlása (egy újabb szorosan kapcsolódó jelenség, lásd alább) hajtott. A kultúráról folyó diszkurzusok gyorsan elmérge­sedtek a kilencvenes években, mind a bevándorló népesség, mind a befogadó közösségek részéről. Ez történt mindenütt, a szegény és a gazdag társadalmakban is. Az országok közti vándorlás nem érintett több embert az 1990-es években, mint a XIX. század végén (Staring, 2000), de az új migráció láthatóan fokozott területi és kulturális határ­védelmet váltott ki.

A kulturális bezárkózás dinamikája, mely a neoliberális globalizáció ellentmondásaiban gyökerezik, további lökést kapott a föld, munka, lak­hatás, oktatás és néha a házassági piac szűkös forrásaiért folyó fokozódó küzdelemtől. Appadurai (1996) és mások szerint a valahová tartozásra való vágy a globális korban erős fantáziákat hozott létre az „otthonról" a definíció szerint nem éppen barátságos befogadó társadalmak di­aszpórában élő csoportjaiban. A képzeletben létező szülőföld gyakran radikálisabban tradicionálissá vált, mint „otthon". Néhány bevándorló csoport transznacionális radikális nacionalista mozgalmakhoz csatlako­zott, melyek gyakran erős tényezővé váltak a hazai politika formálásában például Pakisztánban, Afganisztánban, Indiában, Nigériában, Horvátor­szágban, Észtországban és másutt. A transznacionalizmust általában viszonylag új erőnek tartották, melyet az olcsó kommunikáció és utazás tett lehetővé. Ennek összetett hatásai az „otthon" országaiban magukban foglalták – a diaszpóra megnövekedett aktivitása és finanszírozása miatt fokozódó politikai küzdelmen felül – a hazautalások meredeken emelkedő jelentőségét a segélyekkel szemben, a források eltérítését a beruházá­soktól a presztízsfogyasztás felé, s nemkülönben az „agyelszívást" is (lásd Mazzucato, 2004; Vertovec-Cohen, 1999; Vertovec et al., 2003). A menekült népesség és a polgárháború vagy jogszabályok által elűzött emberek között a diaszpóra-nacionalizmus gyakran a megtisztulásról és áldozatról szőtt erőszakos álmoknak nyitott utat, mint például a hutu és tuszi menekültek közt Közép-Afrikában (Malkii, 1995), a tamilok közt Indiában, Európában és az Egyesült Államokban, és természetesen a palesztinok közt Ciszjordániában, Gázában és Libanonban.

A kulturális özön és bezárkózás nagy ívű játékán, valamint a népes­ség vándorlását és befogadását felügyelő erősödő határvédelmen felül a globális kor az antiliberalizmus egy másik szisztematikus forrásával is jeleskedik, mely a globális piacosításhoz kapcsolódó – alapelvként meghirdetett – demokratikus átmenetből fakad. A demokratizálás „har­madik hulláma" kevésbé volt problémamentes és magától értetődő, mint azt eredetileg gondolták. Ez azonnal nyilvánvalóvá vált, amikor Jugoszlávia felbomlásának drámája kibontakozott. Lengyelországban és a Szovjetunióban a nómenklatúra-elit, beleértve a magasrangú pártfunk­cionáriusokat és a titkosszolgálatok tagjait, úgy döntött, hogy időben és nyereséggel en masse csatlakozik a transznacionális kereskedelem és pénzügyek kiépülő hálózatához, gyakran egyszerűen magánkézbe véve a szocializmus vagyontárgyait (Los-Zybertowicz, 2001; Staniszkis, 1991; Volkov, 2002). A politikai hatalmukat vagyonra és kapcsolati előnyökre váltották. De az olyan összetett szövetségi rendszerben, mint Jugoszlá­via, a bebetonozott regionális elitek úgy védekeztek a demokratikus követelések ellen, hogy kijátszották a nacionalista kártyát (Glenny, 1996). Ezt megkönnyítette a média nagy többsége feletti állami ellenőrzés (Bowen, 1996), mely segített felkavarni a korábbi időszakok kölcsönös mészárlásainak traumatikus emlékeit.

A pénzügyi folyamatok fontos, bár kevésbé ismert szerepet játszottak a liberalizmusellenes mozgósításban. Az entonacionalizmus a nyolcvanas és kilencvenes években a „strukturális kiigazítás" és a Valutaalap által előírt megszorító intézkedések által fenyegetett helyi lakosság mozgósí­tásának egyik módjává vált. Az ilyen globális programok elősegítették a súlyosan eladósodott központi országok szisztematikus delegitimizációját népi osztályaik szemében. A liberalizmusellenes mozgósítást arra hasz­nálták, hogy felsorakoztassák a helyi lakosságot az elsáncolt bürokratikus és katonai elitek mögött, hogy így meghosszabbíthassák uralmukat, és időt nyerjenek az újjászerveződésre, a stratégia források monopolizálá-sára és klientúrájuk paramilitáriszsákmányszerzés- és illegáliskereske­delem-központú megszervezésére. így a globális monetarista kényszer támogatta mind a demokratikus nyitás és az elitek transznacionális piaca felé tett lépések meglódulását – mely során gyengítette az állam felhalmo­zásban betöltött szerepét -, mind pedig ennek ellentétét: az idegengyűlölő bezárkózást, mely az összeomló államok láttán a fasizmus felé hajlik.

A katasztrófához vezető ezen út egyik legkevésbé tárgyalt oka így az a nemzetközi környezet volt, mely igen kevés ösztönzést adott a nem­zeti eliteknek arra, hogy csökkentsék ragaszkodásukat a bürokratikus előnyökhöz (Kalb, 2002). Míg a „nemzetközi közösség" Lengyelország adósságát felére csökkentette, és bőkezű valutaalapi és más pénzeszkö­zöket ajánlott fel az orosz állam reformereinek, továbbá biztosította nekik a csalás és egyéni gazdagodás könnyű lehetőségét a privatizáció során (Wedel, 2001), addig Jugoszlávia szövetségi elitjét sarokba szorították a Valutaalap szabályainak szigorú betartatásával és az amerikai külügy­minisztériummal, amely – James Baker III emlékezetes szavaival – „nem használt strómanokat". A helyszín és a geopolitikában elfoglalt hely ismét igencsak számított, mely az egyik területet a globális átmenet mintapél­dájává változtatta, a másikat pedig mészárszékké válásában támogatta. Ehhez hasonló vészhelyzet alakult ki Indonéziában a kelet-ázsiai vál­ság, a Valutaalap beavatkozása és a Szuharto-klán távozását követelő demokratikus mozgalom részleges sikere nyomán. Indonézia demok­ráciává alakulását ennek következtében a központi állam bénultsága, nacionalista és vallási konfliktusok áradata kísérte, mihelyt a regionális bürokratikus és katonai elit a radikális nacionalista és vallásos csoportok mögé állt, hogy a helyi hatalmat a központtal szemben elbitorolja, állandó szükségállapotot hozzon létre és a népi haragot a kisebbségek, mint bűnbakok, felé terelje. A vallásos-bürokratikus rezsimek Pakisztánban és Szaúd-Arábiában az uralom hasonlóságokat mutató paranoid szabályai szerint működtek, hasonlóan a kilencvenes évek közepi posztszocialista Romániához vagy az 1999 utáni Zimbabwéhoz. Közép-Ázsiát vagy a Kaukázus vidékét egészükben ez a liberalizációellenes szindróma jelle­mezte. így a kilencvenes években egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a globalizációs nyitány felöklendezi saját nem várt akadályait, mivel az elsáncolt elitek liberalizmusellenes népi mozgósításba fognak, felkeltve az erőszak traumatikus emlékeit és a nemzet hanyatlásának félelmét a kíméletlen neoliberális világban.

A strukturalista és szereplőközpontú institucionalisták ilyen és hasonló módon egyszerre rombolták le a globalista nagy narratíva feltételezéseit és oksági összefüggéseit. Ilyen értelemben az útfüggőség, a hibriditás és a helyteremtés leleményes eszközök voltak, melyek egyesítették a világ­rendszer-elméletek („történelmi rendszerek"), a politikai gazdaságtan és a posztmodernizmus legmaradandóbb elemeit egy új, kibontakozóban lévő paradigmában. Ez a paradigma a helyi és globális történelmek történetileg elhelyezett, mozgásban lévő és feltételekhez kötött, bár definíciószerűen erőtérben működő dialektikáját állította a kutatás középpontjába (lásd még Kalb, 1997). Ebben a folyamatban az elkerülhetetlen helyi következmé­nyekkel járó zsarnoki és kényszerítő erejű globális struktúra koncepciója gyorsan elhalt. Az évtized végén a marxista társadalomelmélet-alkotó és néprajztudós Michael Burawoy azt írta: „A globalizáció a globális láncok csomópontjaiban és azok között zajló konfliktusos egyezkedési folyamat terméke" (Burawoy, 2001: 157.), amivel hatásosan kiegyenlítette a makro-és mikroszint közt feltételezett elméleti hierarchiát. James Ferguson (1994) a Világbank tevékenységének Lesotho népi politikájára gyakorolt negatív hatásaival foglakozó munkáját kritizálva így ír: „[a globalizáció] nem egy gépezet, hanem egy saját politikával rendelkező termelési folyamat; nem kevesebb és nem több, mint a globális lánc bármely más csomópontja, igaz, erőforrásai és szervezeti adottságai képessé teszik arra, hogy a láncon lejjebb elhelyezkedő csomópontokat maga alá rendelje." (Burawoy, 2001: 157.) Ennek ellenére „a csomópontokban zajló jelenségek rezonan­ciákat hoznak létre lejjebb a láncon, de feljebb is […], a helyi már nem áll szemben a globálissal, hanem alkotóelemévé válik." (Uo.) A különböző helyzetben lévő szereplők és „szintek" közötti küzdelem és függés felvál­totta a leírásban a globalista gépiességet és teleológiát. A globalizációt egyre gyakrabban nem az élet egyik természetes jelenségeként, hanem mantraként ábrázolták, egy olyan ideológiaként, mely a létrejöttéhez szük­séges körülmények misztifikálására törekszik, és elfedi a mindig jelen lévő közösségi választási és helyi cselekvési lehetőségeket.

Azonban, visszatekintve, minden eredeti módszertani eredmény és kulcsfontosságú politikai meglátás ellenére a piaci liberalizmus elleni institucionalista fellépést komolyan túlbecsülték, mivel nem vették észre, hogy a valóságban a globális piacosítás hogyan alakítja át – kívülről és belülről is – a helyi intézményi struktúrákat. A kelet-ázsiai válság azonnal súlyos eladósodási hullámot indított azon országok körében, melyek korábban példa nélküli gazdasági növekedést produkáltak egy egész nemzedék számára, és egyedüli példái voltak annak, hogy hogyan le­het kiemelkedni a harmadik világ szörnyű helyzetéből. A válság a helyi pénzek és banki megtakarítások nagyarányú kényszerleértékeléséhez vezetett, miközben megnyitotta az utat a nyugati tőke előtt a családi ezüst jelentős részének felvásárlásához, és kierőszakolta a belső kormányzási struktúrák megnyitását. Oroszország „elveszett" az 1998-as rubelválság után és „nem került vissza" többé a Nyugat liberális demokráciáinak trezorjába. Argentína, a washingtoni konszenzus éltanulója, nemsokára összeomlott. Az egymással versengő leértékelések folyamatosan fenye­gették Kelet-Ázsia exportőreit, amit Kína gazdasági térnyerése könyör­telenül fokozott. Miután a tőzsdei lufi kipukkadt, a dollár gyors esésnek indult és kezdte elveszíteni globális fogyasztói referencia és mentsvár szerepét, ami gazdasági krízist okozott Európában és Ázsiában. A neo­liberális világrendszer ellentmondásai így könyörtelenül megmutatkoztak és a helyi intézmények aktív jelenléte ellenére is fájdalmas következmé­nyekkel jártak a gyakorlatban.

A politikakutatás Európában is nyilvánvalóan túlhangsúlyozta a köz­politika önállóságát. Az amerikai tőzsdei összeomlás nyomán Európa azonnal recesszióba csúszott, a munkanélküliség és a költségvetési hiány újra egyszerre kezdett nőni. Az európai tőzsdék jóval nagyobb értékvesztést szenvedtek, mint a Wall Street. A kontinens harmadikutas szociáldemokratái kezdték elveszteni a választásokat, és láthatóan el­vesztették hitüket az ügyükben. A választóknak igazuk volt: bár a bruttó hazai termék (GDP) mutatói azt jelezték, hogy az európai kormányok valóban fenntartották a jóléti kiadásaik szintjét, a közelebbi vizsgálat feltárta, hogy sok országban kemény fordulat történt a támogatások célcsoportját adó népesség körében, a fiataloktól kezdve az idősekig, a kívülállók és kedvezményezettek között is (Esping Andersen, 2001). A legtöbb államban nőttek a jövedelemkülönbségek a nyolcvanas évek közepe óta és nem tompultak a kilencvenes évek végének fellendülé­se idején sem. A szociális jogok nézetrendszeréből, ami valószínűleg az „európai modell" központi eleme, lassan már csak kozmetikázásra futotta, persze nem azok részéről, akik e jogok „birtokosai" voltak.^h A kézzelfogható eredmények valóban jobbára neoliberálisok voltak. Annak ellenére, hogy a társadalmi kohézió szónoki hagyományaiba öltöztették, be kell látnunk, hogy az Egyesült Államok szegénységi mutatói sokkal magasabbak maradtak, mint az európaiak, és a nagy-britanniaiak is felülmúlják a kontinentális Európa mutatóit.

3. Közbevetés a világ egyenlőtlenségi mutatóiról

A piaci liberálisok és az institucionalisták közötti élénkülő vita a kilencve­nes években végül összekapcsolódott azzal a kérdéssel, hogy a világné­pesség szegénységi küszöb alatt élőinek száma vajon nőtt vagy csökkent a globalizáció politikájának, azaz a piacosítás, privatizáció, liberalizáció és stabilizáció eredményeként? Továbbá hogy mi magyarázza ezt az eredményt? Elégséges volt-e önmagában a piacnyitás a gazdagság „leszivárgására", amiben a piaci liberálisok hittek, vagy szükséges volt az állami beavatkozás és a megnövelt intézményi kapacitás a nagy több­ség javára szolgáló eredmények eléréséhez, amivel az institucionalisták érveltek? A Google internetes keresővel a globalizáció témáira kutatva pillanatnyilag 325 000 olyan írást találunk, melyek közvetlenül foglalkoz­nak e kérdéssel, ami világosan mutatja, hogy a kérdés milyen fontossá vált a globalizálódó államok és transznacionális szereplők legitimációja számára a szélesebb közvélemény szemében.

A Világbank kulcsszerepet vitt ebben a vitában, mivel ez az egyetlen szervezet, mely a nemzeti számlák rendszerétől függetlenül gyűjt jöve­delmi adatokat az egész világra kiterjedően. Ahogy ez várható volt, a kilencvenes évek folyamán a Bank a vitázók küzdőterévé vált (Wade 2001a; Deacon, 1997). Kelet-európai kutatási részlege a módszertani újítások katalizátorává vált, miután az átmeneti országokból toborzott új munkatársai, többek között a horvát Branko Milanovic (1998, 1999), kriti­zálni kezdték a Bank posztszocialista nemzetekre számított szegénységi és egyenlőtlenségi mutatóit – ők kevésbé voltak vérmesek az átmenettel kapcsolatban, mint maga a Bank. A Milanovic által bemutatott tények szerint a világbeli egyenlőtlenség 1988 és 1993 között egyértelműen növekedett.

A kilencvenes évek végére az új felső vezetők, mint James Wolfensohn és George Stiglitz, akiket a Clinton-adminisztráció nevezett ki, a Bankon belül szegénybarátabb vonalat képviseltek. Ezt követően a 2000/2001-es jelentés a világ fejlődéséről, amit Ravi Kanbur vezetésével a világsze­génységről írtak, a megelőző két évtizedben kissé növekvő mélyszegény­ségről és növekvő egyenlőtlenségről számolt be. Az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának nem tetszettek a jelentés készülő változatai. Már korábban mozgósított Stiglitz institucionalista befolyásának vissza­szorítására a Bankban, és nyíltan nyomást gyakorolt a jelentés vezető szerzőjére, így ő úgy érezte, hogy le kell mondania még a munka befeje­zése előtt. Stiglitz szintén elhagyta a bankot és bestsellerré váló kritikus könyvet írt a Bank és különösen a Valutaalap rosszul felfogott irányvona­láról (Stiglitz, 2003). A rá következő, 2002-es jelentés a világ fejlődéséről, mely a globalizációval és gazdasági növekedéssel foglalkozott David Dollar (sic!) vezető szerző tollából, tagadta a növekvő egyenlőtlenségről és szegénységről szóló korábbi megállapításokat, és arra törekedett, hogy bemutassa a leszivárgás létezését, különösen azon országok esetében, amelyek megnyitották nemzeti piacaikat és visszaszorították a belső szabályozásukat. De vajon milyen értelmes következtetéseket vonhatunk le a rendelkezésre álló nagy mennyiségű adat alapján?² E témakörben három megállapítást szeretnék tenni.

A 2001-es és 2002-es jelentések a világ fejlődéséről e tekintetben ellentmondanak egymásnak, de nagy biztonsággal állíthatjuk, ahogy Robert Wade (2002) is teszi, hogy a napi egy dollárnál kevesebből élők száma csökken. Miért? Ha a globalizáció – ahogy Polányi láttatná – a piacok ámulatba ejtő kiterjesztése a globális főszereplők által, akkor nem várhatunk mást, mint hogy a világ népessége általában gyakrabban jut készpénzbevételhez. E folyamat magában foglalja a világ parasztságá­nak gyorsuló ütemű átalakítását alkalmi és elő-proletár munkaerővé. A globalizáció kevésbé teoretizált árnyoldala a proletárosodás (lásd még Harvey, 2003). Ez szintén magában foglalja a pénz behatolását a csa­ládi kapcsolatokba, amint a nők és gyermekek szorosabb kapcsolatba kerülnek a piaci bevételekkel. Ekképp a globalizáció nem lehet más ha­tással, mint hogy a háztartások egyre nagyobb hányadát teszi függővé a készpénzjövedelmektől. A készpénzhez jutás szélsőségesen korlátozott lehetőségének ezért csökkennie kell, ha a piacok valóban terjednek.

De ebből sem az a következtetés, hogy az abszolút szegénység csökken, sem az, hogy nő, nem következik. Szigorú értelemben csak a piacokon való növekvő részvételt és a pénzben kapott jövedelmektől való nagyobb függést tapasztaljuk. Ez csak a megélhetés nem-piaci formáinak hanyatlása miatt van így. Hogy a növekvő készpénzjövedelmek vajon lehetővé teszik-e az alapvető szükségletek kielégítését, az egészségügyi­eket is beleértve, még nem tudjuk. A válasz függ a társadalmi kapcsolatok jellegzetességeitől, melyekről az összevont statisztikák nem tudósítanak. Másképpen fogalmazva: az abszolút szegénység végül is inkább arról szól, hogy nincs senkink, minthogy nincs semmink (még akkor is, ha e kettő szorosan összekapcsolódik). A puszta túlélés szempontjából a szegénység mindenekelőtt kapcsolati (mikro-) jelenség. (lásd például Mittelman, 2000)

A relatív szegénységre és társadalmi egyenlőtlenségre nézve, bár vitat­hatóan, ez sokkal kevésbé jellemző. És ehhez kapcsolódik második meg­állapításunk, mely a globalizáció korában a világ növekvő vagy csökkenő egyenlőtlenségéről szóló minden következtetés kiindulópontjául szolgáló tény: csak Kínának (és Kelet-Ázsiának) sikerült az elmúlt évtizedekben a fejlett világgal szembeni jövedelemhátrányát csökkentenie (Wade 2001b, 2002; Wilterdink-Potharst, 2001).³ India stabil maradt, miközben a világ összes többi részében csökkent a népesség jövedelme a Nyugattal szemben, és a Nyugaton belül is nőtt a jövedelmek egyenlőtlensége (Wilterdink, 2000). Mindent összevetve, az adatok az egyenlőtlenségek csekély növekedését vagy, a módszertől függően, a változás hiányát mutatják (Wade, 2002). Kína százmillióinak jövedelemnövekedése ma­gyarázza meg a világegyenlőtlenség egészének relatív stabilitását. A kínaiak nélkül azonban tragédiával állunk szemben.

Ebből három dolog következik: 1) a globalizáció politikájának a külön­böző világrészeken különböző hatásai vannak a gazdasági növekedésre és egyenlőtlenségre. Afrikát, Latin-Amerikát, Kelet-Európát, a Közel-Keletet, Nyugat- és Közép-Ázsiát sokkal inkább negatív hatások érték, mint Kínát vagy Indiát. Tehát: nincsenek a piacosító politikának feltétel nélküli eredményei. Az eredmények függnek a kiindulóponttól, a nemzeti történelemtől, a centrumhoz fűződő viszonytól, ahogy az institucionalisták vagy a világrendszer-elméletek teoretikusai értékelnék. 2) Ott azonban, ahol a washingtoni konszenzus globalizmusát nagy tételben alkalmazták, az egyenlőtlenség drámai módon nőtt, mint Afrika volt gyarmatain és Latin-Amerikában. 3) Kína kulcsszerepe azt sugallja, hogy a magyarázat kiindulópontja nem lehet az, hogy a sikerhez vezető receptet a washing­toni konszenzus mintájára folytatott politikának tulajdonítjuk, mint ahogy azt a Világbank tette 2002. évi jelentésében a világ fejlődéséről – Kína túl független ehhez -, inkább a kínai tengerpart felemelkedésével kell kezdenünk.

A Világbank 2002-2003-as globalizációval és gazdasági növekedéssel foglalkozó jelentésében a könnyebb utat választotta. A kínai termelé­kenység növekedése (mint mindenhol másutt), állítása szerint, szoros korrelációt mutatott a globalizációs intézkedések végrehajtásával, mint amilyen például a külkereskedelem fokozása és az állami szabályozás visszaszorítása. Mint gyakran, a korrelációt később okozati összefüg­gésnek állították be. Egyszerűen átsiklottak azon lényegi pont felett, hogy Kína vajmi kevéssé volt jó példa a neoliberális globalizációs politika folytatására, egyáltalán nem olyan jó, mint Latin-Amerika, Kelet-Európa vagy Afrika országai, melyek alacsony növekedést, néha pedig kifejezett visszaesést produkáltak a megelőző két évtizedben. Kína természetesen egy hatalmas, sohasem gyarmatosított, nem demokratikus birodalom, folytatólagos szocialista örökséggel és merkantilista gazdasággal, amely távol áll attól, hogy teljesen nyitott legyen a világpiac folyamataira. Va­lójában a népi Kína leginkább csak helyreállítja kapcsolatait saját diasz­pórájával egész Ázsiában és Amerikában (Vancouver). A tőkemérlege például – amely teljesen nyitottnak tűnhet, ha csak egy pillantást vetünk a közvetlen külföldi tőkebefektetések (FDI) lenyűgöző számaira – szigorúan kontrollált és leginkább csak a külföldről érkező kínai tőke előtt nyitott. Inkább a távolra nyúló kínai kapitalista hálózatok újracsatlakoztatása a népi Kínához és vice versa az, ami megmagyarázza a kínai tengerpart gazdaságának felemelkedését, mint egy anonim beilleszkedést az elvont világpiacokba, ahogy az a Valutaalap összevont számsorai alapján tűnik. Ha szakpolitikák valamilyen meghatározott együttese magyarázza ezt a folyamatot, akkor azok legkevésbé sem Washington globalista receptjei, hanem inkább a Kínai Kommunista Párt „egy ország – két rendszer" programja.⁴

Végül egy megjegyzés a kínai exportvezérelt iparosítás társadalmi természetéről, a harmadik állításom. Bár az exportvezérelt növekedés segíti a feldolgozó-ipari bérek emelkedését a tengerparti városokban, de az nemcsak a növekvő osztály- és térbeli polarizáción alapul, hanem a nemek és nemzedékek közötti egyenlőtlenségek fokozásán is, ami valójában a nyílt kizsákmányolás növelése. Ezt egyetlen háztartássta­tisztika sem mutatja ki. Kína a családon belüli kizsákmányolás korábbi formáit használja mintául, melyek történelmileg szorosan összefonódtak a ruházati, játék-, textil- és elektronikai iparral (Chan, 2001; Kalb, 1997; Lee, 1998; Sequino, 2000). Ebben a tekintetben Kína hűen tükrözi a globalizáció és az általában vett női emancipáció ellentmondásos és részben perverz kapcsolatát (Freeman, 2000; Mills, 2003). Kína sajátos, a maoizmus-kommunizmust elhagyó útja és ezt követően hibrid módon történő beilleszkedése a világgazdaság speciális szegmensébe ezért nem közvetlen bizonyíték a globalizmus mellett, inkább egyszerűen csak szoros kapcsolat áll fenn exportvezérelt sikere, valamint fokozódó női, illetve nemzedéki kizsákmányolási rendszere között, ami rejtve marad minden világbanki egyenlőtlenségszámítás előtt.

4. A birodalomelmélet

A liberális globalizációelmélet szkeptikus és realista kritikái nagyrészt mezo- és mikroszintű megfigyelésekre alapoztak. Azokban az esetekben, amikor összekötötték eredményeiket a világszintű struktúrákkal, gyakran a felismerhetetlenségig összemosódtak az imperializmussal foglalkozó írások kilencvenes évek végén erőre kapó új hullámával. Amikor az institucionalisták a globális piacosítás politikájának hajtóereje mögött a centrum-országokban lévő kulcsszereplők rendszert alkotó, céltudatos és önérdekű akcióira utaltak, akkor hozzájárultak e nézetek radikalizá-lódásához, melyek kezdtek határozottan eltérni a liberális középtől. A birodalomelmélet teoretikusai feltűntek mind a bal- (többek között Gowan, Harvey, Panitch), mind a jobboldalon (Ferguson). A birodalom kérdésével kapcsolatban két fő téma körvonalazódott: az államhatalom természete és felhasználásának módjai, különösen az Egyesült Államok strukturális erőszakja az új globális birodalom kialakításának formájában; valamint a feltörekvő nemzetek feletti kapitalista osztály szerepe.

Az Igazságos Világot Mozgalom feltűnése Seattle után 1999-ben, a szeptember      támadások, a Bush-adminisztráció eltökélt akciói, az ENSZ, a NATO és az Európai Unió eltökélt megosztása, az Egyesült Államok kontrollálatlan militarizmusa és a befejezetlen háborúk Irakban és Afganisztánban, továbbá a példa nélküli, globálisan összehangolt háborúellenes demonstrációk 2002 tavaszán mind-mind a kilencvenes években Amerika által vezetett globalizációs politika kritikájának radikali-zálódását segítette elő. Ami azonban, és ez fontos, zavaros és kifordított összefüggések mentén történt, aminek a szelleme még mindig kísért az új radikális elméletalkotásban. Az 1989 utáni liberális szövetség fő elveit néhány hónapon belül felülvizsgálták, miután a neoliberális nemzetközi egyeztetéseket alárendelték az Egyesült Államok szelektíven egyoldalú politikájának és militarizmusának. A piacvezérelt szakpolitikákat a biz­tonságvezérelt stratégiák kiszolgálásának segédszerepére fokozták le. A Wall Street vesztett befolyásából, és először a Pentagon, majd később a külügyminisztérium kapott elsőbbséget. A bevándorlási és vízumrend­szereket a világ minden részén megszigorították, és a többségi lakos­ság etnikai nacionalizmusa sok helyütt végül meghirdetett kormányzati politikává vált.

Az Egyesült Államok szeptember 11. után az áldozat szerepével azo­nosult, ami erős protekcionista, biztonsági és az „Amerika mindenekelőtt" mániához vezetett. A hadi költségvetés példa nélkül álló emelése oda vezetett, hogy 2005-re a Pentagon monopolizálta a világ hadikiadá­sainak körülbelül felét. A szigorú monetáris politikát, ami korábban a washingtoni konszenzus receptjének nélkülözhetetlen hozzávalója volt, 180 fokkal megfordították, hogy fenntartsák az Amerikában bőkezűen osztott fogyasztói hitelfelvételt, és hogy alsó határt szabjanak a tőzsdei árak esésének, semmint hogy az erős dollárt támogassák. Az Egyesült Államok gazdaságát így néhány hónap alatt átváltoztatták globális fo­gyasztói mentsvárból (ahová mindig lehet exportálni) és globális pénz­ügyi „tranzitközpontból" a világtörténelem legnagyobb adós országává. A meredeken felszökő inflációtól és recessziótól csak a kelet-ázsiai és európai többletforrások hatalmas mértékű beáramlása mentette meg, ami segített a dollár értékének valamelyes megőrzésében és az Amerikába tartó export fenntartásában, miközben a Pentagon költséges protekto­rátusokat üzemeltetett Afganisztánban és Irakban, fokozottan készülve az eljövendő katonai hadjáratokra.

A globalizációt ekkorra leleplezték, hogy nem más, mint az Amerika­központú imperializmus kevésbé brutális oldala és ideológiája (Petras és Veltmeyer, 2001). A leleplezéssel együtt újraértékelték az imperializmus­irodalom klasszikusait: legutolsó, 1973-as megjelenése után újra kiad­ták Rosa Luxemburg Tőkefelhalmozását, nota bene egy kereskedelmi kiadó, a Routledge (2003) vállalkozott rá, a Monthly Review Press pedig politikai írásainak gyűjteményét jelentette meg (2004). Nyikolaj Buharin eredeti értekezését, Az imperializmus és a világgazdaságot, amire Le­nin alapozta Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb fokát, már 1995-ben megjelentették angolul, de 2003 tavaszán új kiadásai lepték el a könyvespolcokat Londonban, New Yorkban és másutt. A színpad készen állt, hogy a Birodalom, Hardt és Negri tabudöntő, bár ködösítő anarcho-utópisztikus műve, színre lépjen (2000, válogatott kritikáiért lásd Balakrishnan, 2003). A hetvenes évek európai autonomista/autonomen kísérletének filozófiai aktualizálását azonnal az Igazságos Világot Moz­galom ikonjává változtatták, épp a csúcsponton.

Ezek a szövegek egy alig összefüggő intellektuális hókuszpókuszt alkotnak. Hatalmas szakadék tátong, stílusban és tartalomban egyaránt, az imperializmussal foglalkozó XX. század eleji marxista értekezések, valamint Hardt és Negri anarchista szirénhangja között. A jelenre al­kalmazva hasonló hiányosságokat mutatnak, melyek főképp korunk kapitalista államának természetét érintik (lásd még Harvey, 2003; Tilly, 2003; Wood, 2003). Hamisítatlan autonomista módon a Birodalom, mely filozofikus esszé, a modern állam – és a hierarchikus ipari ter­melésben rejlő alapfeltételei – növekvő eljelentéktelenedését ünnepli, mely a globális kapitalizmus heves támadása miatt következik be. A könyv, mivel 2000 előtt írták, a tőke arctalan birodalmát festi meg, mely felőrli a modernitás elavult társadalmi hierarchiáit, különösen azokat, melyek az ipari osztályokhoz, nemzethez és a patriarchális családhoz kapcsolódnak. Az ilyen közösségek mind formátlan „soka­ságokban" oldódnak fel, melyek – mivel alig marad vesztenivalójuk – a felszabadulás szabadsággá változtatására törekszenek, teret követelve a kapitalizmust meghaladó szubjektivitásnak. A kilencvenes évek végi mobil-, digitális és hálózati összefüggések által inspirált Hardt és Negri valamilyen értelemben épp azt a kollektív cselekvőt fedezi fel, aki egykor hiányzott Herbert Marcuse Egydimenziós emberéből (amit so­katmondóan 2002-ben újra kiadott ismét csak a Routledge), miközben Marx dialektikáját korszerűsítik a posztmodern idők számára. Korunk hőseivé a nemzetek feletti vándorlók és a hálózatba kapcsolt művész­értelmiségiek válnak.

A modern imperializmus klasszikus marxista kritikáinak alapállása és stílusa teljesen más. A nemzeti kapitalizmus 1900 körüli problémáinak konkrét empirikus elemzésén alapultak és a Hardt és Negri által ábrázolt­tal ellentétes mozgásra mutattak rá: a centrum-országoknak a hazai és külföldi nemzeti kapitalisták érdekeit szolgáló fokozódó mozgósítására, ami végül a társadalom és gazdaság militarizálásához, gyarmatosításhoz és imperialista háborúhoz vezetett. Míg Hardt és Negri szerint a globális tőke kiszabadítja a sokaságokat a modern állam ketrecéből, és ennek következtében ők felszabadíthatják magukat a kapitalisták követelmé­nyei alól, Luxemburg, Buharin, Lenin (továbbá Hobson és Hilfderding) az állam növekvő szerepét írja le a tőke és munka újratermelésében, a „szociál-imperializmusban", a területi vetélkedésben és militarizmusban. Merre tartson a jelen kor radikális elmélete?

A Birodalom és a klasszikus imperializmuselméletek egyformán elég­telenül írják le a mai globalizálódó vészhelyzetben az állam szerepét és jellegét, a geopolitika helyét, valamint a mai imperializmus pontos kapcsolódási módját a neoliberális globalizáció előtti osztálystruktúrával (lásd még Panitch, 2000; Harvey, 2003; Wood, 2003). Azt állítom, hogy a jelenlegi viszonyok közt a birodalom, úgy tűnik, leginkább (1) a létrejövő transznacionális nyugati állam, (2) a transznacionális tőkésosztály és azt támogató (3) Egyesült Államok katonai és egyúttal egyeduralkodó hatalma közti változékony, de ennek ellenére szilárd szövetség követ­kezménye és megvalósítása.

Először is, a mítosz és valóság összekeverése, ha azt állítjuk – ahogy azt a kilencvenes évek végi ideológiai felálláshoz kötődő Hardt és Negri teszi -, hogy a régivel ellentétben az új imperializmus többé-kevésbe államtalanított vagy államellenes. Ez a nézet a nemzetállami fetisizmus csapdájába esik, és nem vesz tudomást a jelen egyik fontos fejleményéről. Vaskos új irodalma van a transznacionális nyugati állam létrejötte elemzésének, ami – e szerzők más témában folyó vitáinak dacára – meggyőzően kimutatja, hogy egyenetlenül és távolról sem be­fejezetten, de összefércelődött a globális adminisztráció, a törvénykezési gyakorlat, a pénzügyi és katonai hálózatok és mechanizmusok, melyek egy kialakulóban lévő transznacionális államszerű struktúra magját ad­ják – regionalista hajtásokkal (Arrighi, 1994, 2000; Gilpin, 2000, 2001; McMichael, 2003; Mittelman, 2000; Panitch, 2000; Shaw, 2000; Robin­son, 2002, 2004; Sassen 1999, 2003). Az OECD és a G8 centrumának kormányai építik és támogatják ezt a struktúrát, amely megkönnyíti a globális kereskedelmet és együttműködést, és segít a nemzetállamok piacvezérelt versengő államokká alakításában. Továbbá azt szolgálja, hogy az államokat olyan nehezen átlátható alá-fölé- és mellérendelő jogi kötelezettségekbe ágyazzák be, ami messzire kiemeli őket a demokra­tikus nemzeti szuverenitás ellenőrzése alól.

Míg Held és Archibuggi úgy látják, hogy a kialakuló transznacionális állam épp a jövő kozmopolita demokráciájának előhírnöke lehet, addig a politikai gazdaságtant művelő szerzők (Arrighi 1994, 2000; Gowan, 1999; Sassen 1999, 2003; Robinson 2002, 2004; McMichael 2003; Panitch, 2000; Wood, 2003) szerint a transznacionális kormányzati struktúrák elsősorban a kialakuló transznacionális tőkésosztály érdekeit szolgálják. Rámutatnak arra, hogy a transznacionális állami struktúrák a pénzügyek területén bírnak messze a legnagyobb koherenciával és hatalommal: a Valutaalap és a Világbank, melyek együttműködnek a pénzügyminisztériumok és központi bankok összehangolt hálózatával, s amelyeket szerteágazó kapcsolatok fűznek a legnagyobb magánbank­okhoz, bróker- és arbitrázscégekhez. Bár a Valutaalap és a Világbank létrejöttét a második világháború következményeinek és a liberális béke fenntartási igényének köszönheti, amit multilaterális és nemzetközi keynesiánus politikával szolgált, azonban a hetvenes és nyolcvanas évek kapitalista profitabilitási válságai alapjaiban megváltoztatták ezen intéz­ményeket (Stiglitz, 2002). A financializációⁱ – a likvid és spekulatív tőke értékesülési parancsa – szolgálatába állították őket (Arrighi, 1994, 2000). így a szuperverseny világában a haute finance és a transznacionális nagyvállalatok érdekeinek képviselőivé lettek és a pénzügyi, vállalati, valamint állami alkalmazottak köréből verbuválódó öntudatos transz­nacionális osztály kialakulásának fórumává váltak. A transznacionális osztály és az általa dominált szervek a neoliberalizmust és globalizációt egyesítő ideológiaként használják, mely a társadalmi kapcsolatok és társadalmi újratermelés azon elemeinek (újra) áruvá tételére törekszik, melyek addig az állami vagy közösségi szabályozás, a társadalmi jogok vagy a védelem körébe tartoztak – amivel kiterjesztik és elmélyítik a tőke körforgását (Harvey, 2003). Miközben ezt teszik, rutinosan elbitorolják a nemzetállamok vagy a regionális csoportosulások szuverenitását, többek között azzal, hogy elősegítik a neoliberalizmus „alkotmányosítását", azaz a transznacionális osztály egyes elemeinek hatalomszerzését az egyes országok belül, valamint azzal, hogy felbomlasztják a korábbi fordista, keynesiánus és fejlesztő rendszerek vagy a ténylegesen létező szocializ­mus idején kötött osztályok közötti társadalmi szerződéseket. Röviden, a globális kormányzás liberális vagy civil társadalmi olvasata helyett ezek a munkák Marx, Gramsci és Polányi meglátásait kombinálják, rámutatva arra, hogy a globális kormányzás struktúráit erőszakosan eltérítette a létrejövő transznacionális kapitalista osztály, melynek célja a felülről vég­rehajtott világméretű piacosítás és az „általánosított adósrabszolgaság" bevezetése (Harvey, 2003).

Továbbá ugyanezek a szerzők ragaszkodtak ahhoz, hogy a kialakuló transznacionális állam egyes államok érdekeit sokkal jobban kiszolgálja, mint másokét. A struktúrát lépésről lépésre hozták létre az Egyesült Államok és uralkodó pénzügyi körei érdekeinek globális érvényesítése eszközeként, amit a hasonló osztályok képviselői támogattak a legfőbb szövetséges Európában és Japánban. Ennek révén az Egyesült Álla­mok államgépezete – saját transznacionális osztályán keresztül – a más fejlett országokban is meglévő transznacionális osztályhoz szorosan kapcsolódó osztályérdekek képviselőjévé vált. A globális fórumok egy része ennek az Egyesült Államok által vezetett transznacionális ál­lamnak a kommunikációs vagy tervező minisztériumává vált – például a Trilaterális Bizottság, a G8, az OECD és Világgazdasági Fórum -, más része pedig, mint a Valutaalap és a Világbank, a globális pénz­ügyi folyamatokban az „adósságbehajtás" (Bienefeld, 2000) hatékony adminisztrátorává vált, továbbá egyre növekvő mértékben az elavult nemzeti intézmények átformálásának eszközévé. A regionális szövet­ségek, mint az EU, Asean és a Nafta, hasonló módon legfőképp azt a célt szolgálták, hogy a szabadkereskedelem, valamint a tőkeáramlás és a tulajdonjogok liberalizálását érintő – az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény (GATT), a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) és más globális szervezetek keretében kötött – megállapodásokat lefelé közvetítve beillesszék más jogrendszerekbe (Mittelman, 2000). E munkák a tényleges globális kormányzást a kozmopolita demokrácia épülése helyett az Egyesült Államok által vezetett imperializmus tény­kedésének látják, amit Peter Gowan (1999) a „dollár és a Wall Street rezsimjének" nevezett. E nézőpontból szemlélve, a politikai liberálisok által közkedvelt multilaterális ENSZ-szervezeteket és a nem kormányza­ti szervezetek globális civil társadalmát is – gyakorlati céloktól vezérelve – e rezsim tűzoltóságára, szakértői tárházára és közkapcsolati szervére redukálták. E fórumok talán szükségesek a hegemónia fenntartásához, de távolról sincsenek hatással a döntő pénzügyi műveletekre, melyek a rezsim fő fenntartói, mindenekelőtt az Egyesült Államok és a vele szoros szövetségben álló fő banki érdekcsoportok nem demokratikus kiváltságai közé tartoznak.

Két záró téma: a mai imperializmus és a területi uralom, valamint az imperialisták közti vetélkedés kérdése. Először, az új imperialisták közel sem annyira lelkesek felségterületek elfoglalásában, lakóinak alávetésé­ben és e célból háborúk vívásában, mint amennyire a klasszikus imperi­alisták voltak, annak ellenére sem, hogy a stratégiai erőforrásokkal bíró területek fölötti ellenőrzés kérdése kiválthat háborúkat (Harman, 2003; Klare 2004; Wood, 2003). Inkább pénzügyi vagy hűbéresi rendszereken keresztül érvényesítik akaratukat, amik a közvetett uralom legjelentősebb formái. Másodszor, az imperialisták közti vetélkedés, ami a kirekesztő kereskedelmi tömörülések és modern háborúk klasszikus oka, katonai vagy nyíltan radikális formáinak megjelenését megakadályozza az a tény, hogy az összes lehetséges vetélkedő fél az egyedüli játékos Egyesült Ál­lamok technikai-katonai erejétől függ, mely egyszerre képes példa nélkül álló katonai fölényét az összes potenciális vetélytárs fölött érvényesíteni és – a puha erőszak és kemény erő kombinációját jelentő – hegemóniát gyakorolni az ENSZ, a Bretton Woods utáni intézményrendszer és bila­terális kapcsolatok felhasználásával.

Befejezésül: ahelyett, hogy a marxizmuson belüli egy évszázaddal ezelőtti vitákat elevenítenénk fel, vagy a mai narodnyikok szabadfolyású utópiával azonosulnánk, azaz más szóval a baloldalon belüli régi meg­osztottság felélesztése helyett az új radikálisok imperializmuskritikájának ki kell egyeznie a birodalom-kori állam e három, többé-kevésbé új tulaj­donságával. A kortárs imperializmus érvrendszer ezért hangsúlyozza, hogy a pénz és kényszer – amit Bourdieu az „állam jobb kezének" neve­zett – globalizálódott és kikerült mindenfajta demokratikus ellenőrzés alól, miközben „az állam bal keze" egyre inkább defenzív, alulfinanszírozott, helyi és kisstílű körülmények közé szorult. A szokásos institucionalista nézeteken túl, melyek nagyrészt mikro- és közép szintű környezethez kapcsolódnak, azt állítja, hogy ez nem csak az intézményi elrendeződés és in situ cselekvők feltételrendszerétől nagyban függő következmények, hanem a pénzügyi tőke és a transznacionális osztály érdekeit szolgáló, az Egyesült Államok államgépezete és szövetségesei vele együttműködő hasonló osztályai által kierőszakolt globális birodalmi szerkezet sziszte­matikus helyi velejárói.

Összegzés

Azzal érveltem, hogy a globalizációs vita fejlődése megmagyarázható a piaci liberalizmus (neoliberalizmus) és politikai liberalizmus nyugati poli­tikai programjainak nyolcvanas és kilencvenes évek folyamán játszódó egymásra találásával és későbbi szétválásával. Azt állítottam, hogy az interdiszciplináris institucionalista társadalomtudományi eredmények elősegítették, hogy a liberális politikai program a kilencvenes évek végére intellektuális fölénybe kerüljön, mivel az institucionalista eszközökkel és irányvonallal a globalizáció kézzelfogható helyi és területi következmé­nyeit – beleértve a globális egyenlőtlenségre vonatkozókat is – jobban lehetett magyarázni, mint a piacosítással per se. Azt is állítottam, hogy az Egyesült Államok államgépezete és a transznacionális osztályok kö­rül formált birodalom kiemelkedése – mint tény és mint a viták központi kérdése – előre megjósolható következménye volt a felülről kierőszakolt, felgyorsított globális piacosítás korszakának.

Jó néhány olyan kérdés, mely ebből a valós és intellektuális fejlő­désből adódik, nem került terítékre e cikk keretei közt, noha kulcsfon­tosságúak az antropológia számára. A nem teljes listán a következők állnak: globális proletarizáció („a parasztság hanyatlása") és ennek sokrétű következményei; az állam összeomlása a világrendszer gyenge övezeteiben; mozgósítás és felújított populáris követelések – gyakran nem modernista és potenciálisan antiimperialista éllel; megerősödött regionalista erőfeszítések a nagyrégiók szintjén; és az imperialista he­gemónia ebből fakadó összefüggései. Hangsúlyoztam az antropológia és más társadalomtudományok fontosságát a magukban álló lokális narratívák posztmodern bűvöletből a globális kérdésekkel foglalkozó elmélet felé való elmozdulásában, ami a helyi és globális fejleményeket középpontba állító kutatások összehasonlító feldolgozásán keresztül valósul meg.

Jonathan Friedman (például 2003) következetesen hangsúlyozta a globalizációval együtt járó kettős polarizáltságot: az osztályok közötti, valamint az egyre inkább hagyományokba zárt és kulturálisan „elsán­colt" népcsoportok közti polarizációt. E kettős polarizáció közvetítőkön keresztül alakult ki. A közvetítő tényező pedig épp a modern nemzetál­lam legitimációjának szisztematikus hiánya a neoliberális globalizáció és birodalom korában (lásd még Wallerstein, 2003). Kirívó paradoxon, hogy a transznacionális osztály felemelkedése, mely digitális technoló­giát és fejlett vezetői irányítási rendszereket használ a születőben lévő világbirodalom hajszálereiben is, akarva-akaratlanul is provinciaizálja Észak és Dél, Kelet és Nyugat volt jóléti államainak lakosságát. A nemzeti vagy vallási múltunk jelenleg válik jövőnkké, mivel a kultúránk gondolati forrásvidékén mélyen eltemetett feltétlen értékek, hitek és hűség veszik át a félresikeredett univerzalista modernizmus szerepét. Ezek az érékek alkotják azt a védőköpenyt, amit a mélyen bizonytalan társadalmak egyre inkább magukra öltenek, valamint megtestesítik a közösség, identitás és legitimáció iránti kétségbeesett vágyat. Mindeközben vezetőik kisurran­nak a birodalom által felkínált pazar vészkijáraton.

A cikk forrása: Anthropological Theory, Vol. 5, No. 2, 176-204. (2005).

Irodalom

Amsden, Alice (1992) Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialization. Oxford: Oxford University Press.

Amsden, Alice (2003) The Rise of ‘The Rest': Challenges to the West from Late-Industrializing Economies. Oxford: Oxford University Press.

Appadurai, Arjun (1996) Modernity at Large. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Archibuggi, Danielle, David Held – Martin Kohler (1998) Re-imagining Political Community: Studies in Cosmopolitan Democracy. Oxford: Polity Press.

Arrighi, Giovanni (1994) The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origins of Our Times. London: Verso.

Arrighi, Giovanni (2000) ‘Globalization, State Sovereignty, and the "Endless" Accumulation of Capital', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring,

Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 125-50. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Arrighi, Giovanni – Beverly Silver (1999) Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis – London: University of Minnesota press.

Baker, Dean, Gerald Epstein – Robert Pollin, eds (1999) Globalization and Progressive Economic Policy. Cambridge: Cambridge University Press.

Balakrishnan, Gopal, ed. (2003) Debating Empire. London: Verso.

Barber, Benjamin (1996) Jihad versus MacWorld: How Globalism and Tribalism are Reshaping the World. New York: Ballantine Books.

Bayart, Jean François (1993) The State in Africa: The Politics of the Belly. London: Longman.

Beck, Ulrich (1997, magyarul: 2005) Mi a globalizáció? Szeged: Belvedere Meridionale.

Bienefeld, Manfred (2000) ‘Structural Adjustment: Debt Collection Device or Development Policy?', Review xxiii(4): 533-82.

Bowen, John R. (1996) ‘The Myth of Global Ethnic Conflict', Journal of Democracy 7(4): 3-15.

Buharin, Nyikolai (2003) Imperialism and World Economy. London: Bookmarks Publications.

Burawoy, Michael (2001) ‘Manufacturing the Global', Ethnography 2(2): 147-59.

Castells, Manuel (1986) The Informational City. London: Blackwell.

Castells, Manuel (1996, magyarul 2005) A hálózati társadalom kialakulása, 3/1 kötet. Budapest: Gondolat.

Chan, Anita (2001) China's Workers under Assault. The Exploitation of Labor in a Globalizing Economy. Armonk, NY: M.E. Sharpe.

Comaroff, Jean – John Comaroff, eds (2001) Millenial Capitalism and the Culture of Neoliberalism. Durham, NC: Duke University Press.

Deacon, Bob (1997) Global Social Policy: International Organizations and the Future of Welfare. London: Sage Publications.

Dore, Ronald (2000) Stockmarket Capitalism: Welfare Capitalism, Japan and Germany versus the Anglosaxons. Oxford: Oxford University Press.

Esping Andersen, Gosta (1999) Social Foundations of Postindustrial Economies. Oxford: Oxford University Press.

Esping Andersen, Gosta, Duncan Gallie, Anton Hemerijck – John Myles (2002) Why We Need a New Welfare State. Oxford: Oxford University Press.

Falk, Richard (2000) Human Rights Horizons: The Pursuit of Justice in a Globalizing World. London: Routledge.

Ferguson, James (1994) The Anti-Politics Machine: Development, Depoliticization, and Bureaucratic Power in Lesotho. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Ferguson, Niall (2004), Colossus: The Rise and Fall of the American Empire. London: Allen Lane.

Fisher, William – Thomas Ponniah, eds (2003) Another World is Possible: Popular Alternatives to Globalization at The World Social Forum. London: Zed Books.

Freeman, C. (2000) High Tech and High Heels in the Global Economy. Durham, NC: Duke University Press.

Friedman, Jonathan, ed. (2003) Globalization, the State and Violence. Walnut Creek, CA: Alta Mira Press.

Gereffi, Gary – Miguel Korzeniewicz, eds (1994) Commodity Chains and Global Capitalism. Westport, CT: Praeger.

Geschiere, Peter – Birgit Meyer (1998) ‘Globalization and Identity: Dialectics of Flow and Closure', Development and Change 29: 601-15.

Giddens, Anthony (1995) Beyond Left and Right: The Future of Radical Politics. Cambridge: Polity Press.

Giddens, Anthony (1998, magyarul: 1999) A harmadik út: a szociáldemokrácia megújulása. Budapest: Agóra Marketing.

Giddens, Anthony (1999, magyarul: 2005) Elszabadult világ: hogyan alakítja át életünket a globalizáció? Budapest: Napvilág.

Gilpin, Robert (2000) The Challenge of Global Capitalism. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Gilpin, Robert (2001, magyarul: 2004) Nemzetközi politikai gazdaságtan: a nemzetközi gazdasági rend értelmezése. Budapest: Bucipe.

Glenny, Misha (1996) The Fall of Yugoslavia: The Third Balkan War. London: Penguin.

Gowan, Peter (1999) The Global Gamble. Washington's Faustian Bid for World Dominance. London: Verso.

Gray, John (1998) False Dawn: The Delusions of Global Capitalism. London: Granta Books.

Gudeman, Stephen (2001) The Anthropology of Economy. Oxford: Blackwell.

Guillen, Mauro, ed. (2002) The New Economic Sociology. New York: Russell Sage Foundation.

Gupta, Akhil – James Ferguson, eds (1997a) Anthropological Locations: Boundaries and Grounds of a Field Science. Berkeley: University of California Press.

Gupta, Akhil – James Ferguson, eds (1997b) Culture, Power, Place: Explorations in Critical Anthropology. Durham, NC: Duke University Press.

Hardt, Michael (1995) ‘The Withering of Civil Society', Social Text 14(4): 27-44.

Hardt, Michael – Antonio Negri (2000) Empire. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Harman, Chris (2003) ‘Analysing Imperialism', International Socialism 99: 3-82.

Harvey, David (1989) The Condition of Postmodernity. Oxford: Blackwell.

Harvey, David (2003) The New Imperialism. Oxford: Oxford University Press.

Haugerud, Angelique – Margaret Stone – Peter Little, eds (2000) Commodities and Globalization. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Held, David (1995) Democracy and the Global Order: From the Modern State to Cosmopolitan Governance. Cambridge: Polity Press.

Held, David – Anthony McGrew (2002) Globalization/Anti-Globalization. Cambridge: Polity Press.

Held, David, A. McGrew, D. Goldblatt – J. Perraton (1999) Global Transformations: Politics, Economics and Culture. Stanford, CA: Stanford University Press.

Hirst, Paul (2000) ‘The Global Economy: Myths or Reality?', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 107-25. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Hirst, Paul – Grahame Thompson (1996) Globalisation in Question. Cambridge: Polity Press.

Hoogvelt, Ankie (2001) Globalization and the Postcolonial World: The New Political Economy of Development. Basingstoke: Palgrave Macmillan.

Humphrey, Caroline (2002) The Unmaking of Soviet Life. Ithaca, NY: Cornell University Press.

International Labor Organization (2004) A Fair Globalization: Creating Opportunities for All. www.ilo.org.

Kalb, Don (1997) Expanding Class: Power and Everyday Politics in Industrial Communities, The Netherlands 1850-1950. Durham, NC – London: Duke University Press.

Kalb, Don (2000) ‘Localizing Flows: Power, Paths, Institutions, and Networks', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 1-32. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Kalb, Don (2002) ‘Afterword: Globalism and Post-Socialist Prospects', in Chris Hann (ed.) Postsocialism: Ideals, Ideologies and Local Practice, pp. 317-35. London: Routledge.

Kalb, Don (2003) ‘Social Class and Social Change in Postwar Europe, 1945-2000', in Rosemary Wakeman (ed.) Themes in Modern European History, 1945-Present, pp. 86-119. London: Routledge.

Kalb, Don – Herman Tak, eds (2005) Critical Junctions: Anthropology and History beyond the Cultural Turn. New York/Oxford: Berghahn Books.

Kaldor, Mary (2003) Global Civil Society: An Answer to War. Cambridge: Polity Press.

Kaplinsky, Raphael (2000) ‘Globalization and Unequalization: What Can Be Learned from Value Chain Analysis?', Journal of Development Studies 37(2): 115-45.

Kaplinsky, Raphael, Mike Morris – Jeff Readman (2002) ‘The Globalization of Product Markets and Immiserizing Growth: Lessons from the South African Furniture Industry', World Development 30: 1159-77.

Khagram, Sanjeev, ed. (2002) Restructuring World Politics: Transnational Social Movements, Networks, and Norms. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Khagram, Sanjeev (2004) Dams and Development: Transnational Struggles for Water and Power. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Klare, Michael (2004) Blood and Oil. London: Penguin.

Lee, C.K. (1998) Gender and the South China Miracle: Two Worlds of Factory Women. Berkeley: University of California Press.

Los, Maria – Zybertowicz, Andrejz (2001) Privatizing the Police State: The Case of Poland. Basingstoke: Palgrave Macmillan.

Luxemburg, Rosa (2003, magyarul: 1979) A tőkefelhalmozás. Budapest: Kossuth.

Luxemburg, Rosa, Peter Hudis – Kevin Anderson, eds (2004) The Rosa Luxemburg Reader. New York: Monthly Review Press.

McMichael, Philip (2003) Development and Social Change: A Global Perspective. London: Sage.

Malkii, Liisa (1995) Purity and Exile: Violence, Memory, and National Cosmology among Hutu Refugees in Tanzania. Chicago, IL: University of Chicago Press.

Marcuse, Herbert (2002, magyarul: 1969) Az egydimenziós ember: tanulmányok a fejlett kapitalista társadalom ideológiájáról. Budapest: Kossuth.

Mazzucato, Valentina (2004) ‘Transnationalism', in Don Kalb, Wil Pansters – Hans Siebers (eds) Globalization and Development: Themes and Concepts in Current Research. Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Milanovic, Branko (1998) Income, Inequality, and Poverty during the Transition from Planned to Market Economy. Washington, DC: World Bank.

Milanovic, Branko (1999) True World Income Distribution, 1988-1993: First Calculation Based on Household Surveys Alone. Washington, DC: World Bank.

Mills, Mary Beth (2003) ‘Gender and Inequality in the Global Labor Force', Annual Review of Anthropology 32: 41-62.

Milward, Alan (1999) The European Rescue of the Nation State. London: Routledge.

Mittelman, James (2000) The Globalization Syndrome: Transformation and Resistance. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Narotzky, Susana (1997) New Directions in Economic Anthropology. London: Pluto.

O'Brien, Robert, Anne Marie Goetz, Jan Aart Scholte – Marc Williams, eds (2000) Contesting Global Governance, Multilateral Economic Institutions and Global Social Movements. Cambridge: Cambridge University Press.

Panitch, Leo (2000) ‘The New Imperial State', New Left Review 2 (second series): 5-20.

Petras, James – Henry Veltmeyer (2001) Globalization Unmasked: Imperialism in the 21st Century. London: Zed Books.

Reich, Robert (1991) The Work of Nations. New York: Vintage Books.

Robertson, Roland (1992) Globalization. London: Sage.

Robinson, William (2002) ‘Remapping Development in the Light of Globalization: From a Territorial to a Social Cartography', Third World Quarterly 23 (6): 1047-71.

Robinson, William (2004) Production, Class, and State in a Transnational World. Baltimore, MD: Johns Hopkins University Press.

Sassen, Saskia (1991) The Global City. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Sassen, Saskia (1998) Globalization and its Discontents. New York: The New Press.

Sassen, Saskia (2003) De-nationalization. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Sen, Jai, Anita Anand, Arturo Escobar – Peter Waterman (2004) The World Social Forum: Challenging Empires. New Delhi: Viveka.

Sequino, Stephanie (2000) ‘Accounting for Gender in Asian Economic Growth', Feminist Economics 6 (3): 27-58.

Sewell, William (1980) Work and Revolution in France: The Language of Labor from the Old Regime to 1848. Cambridge: Cambridge University Press.

Shaw, Martin (2000) Theory of the Global State: Globality as an Unfinished Revolution. Cambridge: Cambridge University Press.

Sklair, Leslie (1998) The Transnational Capitalist Class. London: Routledge.

Smelser, Neil – Richard Swedberg, eds (1995) Handbook of Economic Sociology. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Smith, Jackie – Hank Johnston, eds (2002) Globalization and Resistance: Transnational Dimensions of Social Movements. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Staniszkis, Jadwiga (1991) The Dynamics of the Breakthrough in Eastern Europe: The Polish Experience. Berkeley: University of California Press.

Staring, Richard (2000) ‘Flows of People: Globalization, Migration, and Transnational Communities', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 203-16. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Stiglitz, Joseph (2002, magyarul: 2003) A globalizáció és visszásságai. Budapest: Napvilág.

Stolcke, Verena (1995) ‘Talking Culture: New Boundaries, New Rhetorics of Exclusion in Europe', Current Anthropology 36 (1): 1-24.

Swedberg, Richard (2003) Principles of Economic Sociology. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Tilly, Charles (2003) ‘A Nebulous Empire', in Gopal Balakrishnan (ed.) Debating Empire, pp. 26-9. London: Verso.

Tismaneanu, Vladimir (1998) Fantasies of Salvation. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Van der Pijl, Kees (1998) Transnational Classes and International Relations. London: Routledge.

Verdery, Katherine (1996) What Was Socialism and What Comes Next? Princeton, NJ: Princeton University Press.

Vertovec, Steven – Robert Cohen, eds (1999) Migration, Diasporas and Transnationalism. Cheltenham: Edward Elgar.

Vertovec, Steven, Robert Cohen – Simon Learmont, eds (2003) Conceiving Cosmopolitanism: Theory, Context and Practice. Oxford: Oxford University Press.

Volkov, Vadim (2002) Violent Entrepreneurs: The Use of Force in the Making of Russian Capitalism. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Wade, Robert (2001a) ‘Showdown at the World Bank', New Left Review 7 (second series): 124-37.

Wade, Robert (2001b) Is Globalization Making World Income Distribution More Equal? (LSE – Development Institute, Working Paper Series 1-01). London: London School of Economics.

Wade, Robert (2002) Globalization, Poverty and Income Distribution: Does the Liberal Argument Hold? (LSE-Working Paper Series, 2-33). London: London School of Economics.

Wade, Robert (2004) Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Wallerstein, Immanuel (1974, magyarul: 1983) A modern világgazdasági rendszer kialakulása, 1. rész. Budapest: Gondolat.

Wallerstein, Immanuel (1980) The Modern World System, part 2. New York: Academic Press.

Wallerstein, Immanuel (2003) The Decline of American Power: The US in a Chaotic World. New York – London: The New Press.

Wedel, Janine (2001) Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe. New York: St Martin's Press.

Weiss, Linda (1998) The Myth of the Powerless State. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Weiss, Linda, ed. (2003) States in the Global Economy: Bringing Domestic Institutions Back In. Cambridge: Cambridge University Press.

Williamson, John (1990) ‘What Washington Means by Policy Reform', in John Williamson (ed.) Latin American Adjustment: How Much has Happened? Washington DC: Institute for International Economics.

Williamson, John (1993) ‘Democracy and the Washington Consensus', World Development XXI(8): 329-36.

Wilterdink, Nico (2000) ‘The Internationalization of Capital and Trends in Income Inequality in Western Societies', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard

Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield. Wilterdink, Nico – Rob Potharst (2001) ‘Socioeconomic Inequalities in the World Society: Trends and Regional Variations 1950-1998', Paper for the ISA/RC 28, Berkeley.

Wood, Ellen Meiksins (2003) The Empire of Capital. London: Verso.

World Bank (1997) World Development Report 1997: The State in a Changing World. Washington, DC: World Bank Group.

World Bank (2000) World Development Report 2000/2001: Attacking Poverty. Washington, DC: World Bank Group.

World Bank (2002) World Development Report 2002: Building Institutions for Markets. Washington, DC: World Bank Group.

Žižek, Slavoj (1990) ‘Eastern Europe's Republics of Gilead', New Left Review 183: 50-63.

Jegyzetek

¹ Az 1848 előtti politika nyelvét lásd: William Sewell, 1980.

² Bármely részletes kifejtés megkívánja a technikai kérdések hosszas taglalá¬sát, mint például a statisztikai eszközök – például a vásárlóerő-paritás – belső és külső érvényességét; a háztartás-statisztikákban gyűjtött adatok érvényességét és összehasonlíthatóságát; a napi egy dollár választóvonal alkalmazásának önkényességét, és alkalmatlanságát a mélyszegénység mérésére, valamint más világbanki szegénységi küszöböket a közepes jövedelmű országokban (melyek gyakran 25-50%-kal az adott ország szegénységi küszöbe alatt vannak); a vi-lágegyenlőtlenségi mutatók és az egyes országok egyenlőtlenségi mutatói – akár népességgel súlyozott, akár anélküli – összegzésének különbségét. Az ilyen kifejtést a jelen keretek közt természetesen mellőztük.

³ Ez a tény – független attól, hogy vásárlóerő-paritással, piaci árfolyamokat használva, a decilisek/kvintilisek közti különbségek alapján vagy Gini-együtt-hatóval mérjük. Természetesen a piaci árfolyamok a fejlett és fejlődő országok jövedelemkülönbségeit sokszorosan felnagyítják; hasonlítsuk össze pl. Milanovic (1999), valamint Arrighi és Silver (2002) eredményeit! A globális osztály formáló-dásáról csak a piaci árfolyamok alapján készíthetünk reális numerikus becslést. A vásárlóerő-paritás nem valós viszonyokon alapul, csak a helyi túlélés módjaira és fokára vonatkozó statisztikai mérőszám.

⁴ A friss UNCTAD-jelentés (2004), „A nemzetközi kereskedelem és a nyomor¬enyhítés kapcsolata" (www.unctad.org) jelentősen eltér a Világbank ortodoxiá¬jától, megerősíti a fentebb említett érvek némelyikét, valamint újabb adatokkal szolgál.

Fordítói jegyzetek

^a Utalás Manuel Castells híres kifejezésére, a folyamatok terére (space of flows), amely a globális információipar és a hozzá szorosan kapcsolódó globális pénzügyi szektor tere. Megengedi az interakciót fizikai közelség nélkül is, és így szemben áll a helyek terével (space of places).

 ^b Például Nederveen Pieterse szerint ez a globalizációban a kultúra oldalirányú kinövésének folyamata, amit szembeállít a homogenizálással, modernizálással és nyugatosítással.

 ^c Olyan értékpapírformát öltő befektetések, melyben a befektető fenn kívánja tartani eszközei likviditását, azaz azok gyorsan továbbadhatók. Direkt befektetés esetén a tulajdonos más szempontokat részesít előnyben.

^d Az építészek és várostervezők által a hetvenes évek óta használt fogalom a vonzó közösségi terek (terek, vízpartok, bevásárlóközpontok, parkok, utcák) létrehozására. Bernard Hunt londoni építész szerint „jók vagyunk épületek felhú­zásában, de rosszak a helyteremtésben".

^e Náci kifejezés, a társadalom „egyformára kapcsolása", ami a totális rendszer fokozatos felépítését, a demokrácia felszámolásának és az egyén feletti teljes ellenőrzés kiépítésének folyamatát jelöli.

^f Háromszög, de a kínai (tévesen japán) maffiára is utal, kiknek jele egy há­romszög volt.

^g Mexikói összeszerelő üzem, különösen az amerikai határ mellett. Eredetileg amerikai spanyol szó, a molnár kifizetésének helye, ahol az őrlésért járó részt átadják.

ⁱ A kapitalizmus új formájának megjelenési folyamata, melyben a pénzügyi piacok a gazdaságban átveszik a dominanciát a hagyományos iparágaktól. (A ford.)

(Fordította: Bózsó Péter)

E számunk a tőke globális uralmának következményeivel, a világrendszer működésének és működtetésének új válságjelenségeivel, a regionális fejlődés sajátosságaival, az alá- és fölérendeltségek gyökereivel és megváltozásának módozataival foglalkozik. Kína és Afrika új pozíciókra tett szert a világrendszerben, ám az átrendeződés az egyenlőtlenségeket nem csökkentette, hanem jelentős mértékben növelte regionális és nemzeti síkon is. A világrend irányításának neoliberális „technikái" a birodalommá fejlődés és a nemzetállam „halálának" ellentmondásaiban is megmutatkozik. A témakört boncoló tanulmányok egyúttal a védekezés, a civil önvédelem lehetőségeit is latolgatják. A nemzetállam – főleg a félperiférián és a periférián – egyre inkább „virtuálisan" létezik, amely történelmi állapot az ellenállás középkorias formáit hívta életre: a vallási és nacionalista reneszánsz ebbe a keretbe illeszkedik. A neoliberális gazdasági projekt, mint az osztályuralom történelmileg meghatározott formája, globális szinten is megszerveződött; e szervezettség történelmi és gazdasági-piaci összefüggéseibe, a keleti és nyugati fejlődés összehasonlító elemzésébe is betekintést nyújt e számunk. Más írások a forradalmi munkásmozgalom olyan hagyományait idézik föl, mint a 160 éves Kommunista Kiáltvány olaszországi recepciója és az ukrajnai forradalmi tradíció ismeretlen történetének néhány új oldala.

Tartalomjegyzék

1. Don Kalb : A folyamatoktól az erőszakig – Politika és tudás a globalizációról és birodalomról folyó vitákban
2. Giovanni Arrighi : Az államok, a piacok és a kapitalizmus Keleten és Nyugaton – történeti perspektívából
3. Giovanni Arrighi : Az afrikai válság – Világrendszerbeli és regionális aspektusok
4. Samir Amin : Az Európa-terv alkonya?
5. Rémy Herrera, Luciano Vasapollo : Tömegmozgalom és osztályszerveződés a mai Latin-Amerikában
6. Andor László : A napos oldal közgazdaságtana
7. ATTAC Európa : Az ATTAC Európa nyilatkozata a pénzügyi válságról és a demokratikus alternatívákról
8. Vincze Ibolya : Közép-Kelet Európa, Oroszország, Kína – Átmeneti országok tapasztalata összehasonlító nézőpontból
9. Tütő László : Népszerűtlen „népszerű történelem” – avagy hogyan védelmezzük államunkat?*
10. Rob Lyon : Kína, Tibet és a világgazdaság
11. Marcello Musto : A Kommunista Kiáltvány fogadtatása és népszerűsítése Olaszországban – A mű megszületésétől 1945-ig
12. Christopher Ford : A társadalmi emancipáció és a nemzeti felszabadítás ütközése – Mikola Pors eszmerendszeréről

Pors (1877-1944) az ukrán munkásmozgalom igen érdekes, eredeti figurája volt, akinek neve számos politikai ok következtében napjainkig ismeretlen maradt. A II. Internacionálé ortodoxiájából fakadó kényszereken kívüli elveket képviselt. A forradalom, a társadalmi és nemzeti-nemzetiségi törekvések összefüggésének problematikája állt érdeklődésének középpontjában, amely furcsa módon napjainkban ismét érdeklődésre tart számot.

Az írás az európai roma önszerveződés közel egy évszázados történetének áttekintésével azt latolgatja, vajon képes lehet-e a roma népesség a 21. század elején – a nemzetépítés Miroslav Horch, Niederhauser Emil és mások által fölvázolt kelet-európai modelljét követve – valódi nemzeti társadalmat megalkotni. A szerző, bár nem kívánja „kétségbe vonni az egységes roma nemzet létét és lehetőségeit", kétségesnek tartja, hogy az európai társadalmak peremére szorult, illetve részben diaszpórában élő cigányok körében a nemzeti eszme és önazonosság a belátható jövőben széles körben meggyökeresedhet.

„A roma nemzethez tartozó egyének nemzetük képvise­letét kérik, egy nemzetét, amely nem akar állammá válni. […] Mi egy nemzet vagyunk, ugyanabban a hagyomány­ban osztozunk, közős a kultúránk, az eredetünk és a nyelvünk; egy nemzet vagyunk.'"¹ (Declaration Of A Roma Nation)

I. Bevezetés

Nicolae Gheorghe romániai roma szociológus szerint „a romák az utóbbi években az etnogenezis folyamatának egyaránt tárgyaivá és alanyaivá váltak: tudatos kísérlet folyik a nem területi alapon szerveződő etnikai­nemzeti csoport elfogadott státuszának elérésére".²

Valóban úgy tűnik, hogy az elmúlt évszázadokban meghatározónak bizonyult „nemzeti gondolat" a romák/cigányok³ körében is felbukkant, sőt a 20. század második felében már a nemzetközi politikai szerveződés szintjére jutott. Mindenképpen érdemes tehát e jelenséget alaposabban megismerni. Erre teszek kísérletet ebben az írásban az általam megis­mert történeti és kulturális antropológiai szakirodalom, források és saját tapasztalataim segítségével.⁴

Eric Hobsbawm megállapítása szerint „a nemzetek kettős jelenségek, mivel alapvetően felülről teremtődnek, de nem érthetők meg, ha nem vizsgáljuk őket alulról is".⁵ A kulturális antropológiai megközelítés jelen­tőségét növeli, hogy segítségével „alulról" is betekintést nyerhetünk a roma nemzeti egységbe integrálni kívánt cigány közösségek világába. Az antropológiai cigánykutatásokról Prónai Csaba így ír: „Az antropo­lógusok huzamosabb ideig együtt éltek egy-egy cigány közösséggel, s így tanulmányaik előterébe a cigányok nézőpontja került. A kultúrát a hétköznapi értelemben felfogott kategóriánál tágabban értelmezték, és elemzéseik során a komparativizmus mellett a holista szemléletet követték-s ezáltal alapvetően új felismerésekkel gazdagították a cigány kultúrákra vonatkozó ismereteinket."⁶

Persze amikor a „roma nemzetről" beszélünk, felmerül a kérdés, hogy egyáltalán „mi a nemzet", illetve mit értünk nacionalizmuson? Mivel jelen dolgozatnak nem feladata ez ügyben állást foglalni, ezért a nemzet és a nacionalizmus fogalmak különféle megközelítéseinek gazdag tárházából csak néhány alapvető – mostani témánk szempontjából fontos – dolgot emelnék ki.

A nemzet mindenképpen modern jelenség, melynek létrejöttéhez az állami bürokrácia, a kapitalizmus, a szekularizáció és a demokrácia jel­legzetesen „modern" feltételei szükségesek. Más kérdés, hogy „miben rejlik a »nemzet« lényege: sajátosan újszerű társadalmi, politikai, kultu­rális, intellektuális stb. kapcsolatokban vagy ősi, tradicionális történeti tartalmakban"?⁷ Ez a dilemma lényegében egyidős magával a modern nemzettel.

A közös politikai múlt és állami berendezkedés egyesítő erején alapuló entitást politikai nemzetnek vagy államnemzetnek, míg a valamiféle közö­sen megtapasztalt kulturális (nyelvi, vallási, etnikai stb.) örökségre épülő nemzetet kulturális nemzetnek nevezik. Bár nem igazán beszélhetünk „tisztán" államnemzeti vagy kultúrnemzeti formákról, e „modellek" segít­ségünkre lehetnek a roma nemzetépítéssel kapcsolatos gondolatmenet kifejtése során. A nacionalizmus fogalma dolgozatomban a nemzet létrehozására irányuló törekvést jelenti.

II. Roma nemzet – roma nacionalizmus?

David Mayall szerint a cigányok rájöttek, hogy – más kisebbségekhez hasonlóan – „etnicitásuk segítségével" könnyebben juthatnak hozzá alapvető emberi jogaikhoz, növekedhet érdekérvényesítő képességük. Ennek következtében azonban „a cigány identitás és főleg az etnicitás fogalma körüli viták erősen átpolitizáltak, érzelmekkel terheltek és kese­rűen harcosak".⁸ Anélkül, hogy efféle vitákba bonyolódnék, itt és most csak a roma nemzeti koncepció mozgatórugóira szeretnék utalni.

Véleményem szerint minden globalizációs és európai integrációs ten­dencia ellenére a mai társadalmak, államok még mindig nemzeti alapon szerveződnek, a nacionalizmus nagyon is modern jelenség. Benedict Anderson szavaival élve: „a nemzeti mivolt (nation-ness) korunk politikai életének legegyetemesebb legitim értéke".⁹ Ehhez kapcsolódik Craig Col­hun megállapítása, mely szerint a nemzet és az egyszerű etnikai csoport között az a különbség, hogy az előbbi esetében elismerik az autonóm államhoz vagy legalábbis az államon belüli bizonyos fajta autonómiához való jogot.¹⁰

Ebben a kontextusban talán érthető, hogy a „gádzsó¹¹ nemzetálla­mokban" a társadalom perifériáján élő cigányság egyes vezetői szá­mára a „roma nemzet" egy olyan életképes alternatívát kínál, melynek segítségével felvehetik a harcot a stigmatizáció, a marginalizáció ellen, és sikeresebben kezelhetik „nemzetük" szociális, kulturális problémáit állami és nemzetközi szinten egyaránt.¹² E koncepció szerint tehát a

„nemzetként való létezés" az érdekérvényesítés legmagasabb szintjét jelentené a cigányok számára.

A roma nemzeti integrációnak azonban speciális nehézségekkel kell szembenéznie. MintActon és Gheorghe írja: „A cigány csoportok sokféle történelme és kultúrája igen megnehezíti a roma kultúra formalizálását és kodifikálását, ami viszont szükséges ahhoz, hogy taníthassák és terjeszt­hessék, illetve azonos alapra helyezhessék más csoportok vagy etnikai kisebbségek kultúrájával, netán bevett nemzeti kultúrákkal."¹³

Hogyan és miből épül(het) fel a roma nemzet? Jogosan vetődik fel a kérdés, hiszen a nemzetek kialakulásának objektív tényezői között (politikai és kulturális nemzet esetén egyaránt) mindig meghatározó sze­repet töltött be egy konkrét terület. A cigány nép azonban öt kontinensre kiterjedő hatalmas diaszpórát alkot, számtalan állam polgárait foglalja magába, miközben nincs saját területe. A különböző cigány közösségek a roma nyelv különböző dialektusait vagy az őket körülvevő népek nyelvét beszélik, többféle valláshoz és egyházhoz tartoznak. Ráadásul kultúrájuk sok esetben nemcsak a többségi környezettől különíti el őket, hanem a többi roma csoporttól is…

III. Nemzetté válás – nemzetépítés

III. 1. A modell

Szuhay Péter a magyarországi cigányokkal kapcsolatban ezt írja: „A nemzeti kultúra megalkotása folyamatában legnagyobb szerepe az integráló értelmiségnek van, elsősorban a cigány értelmiségnek vagy az értelmiségi funkciót betöltő cigány teoretikusoknak. A nemzeti kultúra megteremtése párhuzamosan több síkon zajlik: politikai-emberjogi, képzőművészeti, irodalmi és etnográfiai-történeti szinten. […] Ebben a folyamatban a nemzetté válás receptje szerint a cigányság is megalkotja mitológiai rendszerét, kitalálja genealógiáját, megmondja származásának helyét és idejét…"¹⁴ Milyen ez a „nemzetté válás"-recept?

Anderson szerint az európai nacionalizmusok sokat tanultak elődeik látható modelljeiből; a modellek utánzása, másolása nem elhanyagolható tényező a kérdéskör vizsgálatakor.¹⁵ Aroma népesség diaszpórajellege miatt a területiséghez, államisághoz kötődő politikai nemzet (államnem­zet) nem szolgálhat modellként a roma nacionalizmus számára. A (főleg) Kelet-Európára jellemző kulturális nemzet viszont annál inkább.

Milyen tehát a kelet-európai nemzetté válás receptje? Niederhauser Emil a 19. századi nemzetté válást elemezve két szakaszt különböztet meg. A kulturális szakaszban a nemzeti nyelv és a nemzeti történelem megteremtése a legfontosabb feladat az „alvó" nemzetet felkelteni szándékozó nemzetébresztő elit számára. A nemzeti eszme hordozója a nemzet nyelvén szóló irodalom lett, mely a korszak gyakran dilettáns, szakképzetlen történetíróival együtt a közös történeti tudat kialakítása­ban is részt vett. A nemzeti megújulás a különböző művészeti ágakban is megjelent, létrejöttek a nemzeti eposzok, himnuszok, megszületett a nemzeti zene és színjátszás is.

Általában a kulturális szakaszt követte a politikai szakasz, amikor a nemzetet képviselő, tudatosító és vezető elit a nemzet érdekében különböző politikai igényeket (anyanyelvi oktatás, állami szuverenitás stb.) fogalmazott meg.¹⁶ A fent vázolt „kelet-európai modell" segítségével szeretném bemutatni a roma nemzetépítés folyamatát, a következőkben két nagy egységre bontva.

III. 2. Politikai szakasz – roma önszerveződési folyamatok

III. 2. 1. A roma/cigány etnikai-nemzeti önszerveződés kezdetei

Amikor a 20. század elején Kelet-Európa népeinek jó része már saját nemzetállamot mondhatott magáénak, a diaszpórában élő cigány közös­ségek között először mutatkoztak az etnikai alapú önszerveződés jelei.

A19. században megjelenő iparosodás és polgárosodás több irányban hatott a cigányságra. Egyrészt az ipari fejlődés következtében meginduló tömegtermelés csökkentette a keresletet a cigányok fő megélhetési for­rását képező termékek iránt, továbbá csökkent az igény a „klasszikus" cigány szolgáltatások iránt (üstfoltozás, drótozás, nádazás).¹⁷

Az általános elszegényedés és a romániai rabszolga-felszabadítás¹⁸ hatására meginduló európai és interkontinentális migráció következté­ben nomád cigány közösségek jelentek meg Európa-szerte. A nomád csoportok megjelenésével párhuzamosan megváltozott a cigánykérdés tartalma is: a többségi társadalom tagjai „már nem az elsősorban vándor­cigányokra jellemző kóborló életvitelben, hanem általában a cigányok – a marginális helyzetből eredő – sajátos életmódjában és devianciájában látták a bajok gyökerét".¹⁹

A polgárosodás talaján fejlődő oktatási rendszerek ugyanakkor lehető­vé tették a cigányság egyes elemeinek bekapcsolódását az oktatásba. Mivel világviszonylatban Kelet-Európában élt a legtöbb (letelepedett) cigány, ezért főleg a kelet-európai országokban jöttek létre – nagyon vékony – cigány értelmiségi rétegek, melyek generálták és irányították az etnikai alapú önszerveződési folyamatokat.

Az egyik gyakrabban hivatkozott esemény a bulgáriai cigányok szer­veződése a 20. század elején. 1901-ben megvonták a választójogot a muszlim hitű és a nomád cigányoktól, mire a választójog visszaállítása érdekében a cigányok egy petíciót nyújtottak be a nemzetgyűlésnek, egyenlő jogokat követelve. Mivel a petícióra nem érkezett komoly válasz, 1906-ban összehívták az első szófiai cigány kongresszust, melynek komoly külföldi visszhangja lett.²⁰

Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer alaposan átrajzol­ta Kelet-Európa térképét, a korábbi soknemzetiségű birodalmak helyét kis és közepes méretű nemzetállamok vették át. A nemzeti homogenizációra törekvő államokban, minden nemzetközi kisebbségvédelmi egyezmény ellenére, a kisebbségek rosszabb helyzetbe kerültek, mint a birodalmak korában voltak. Ennek ellenére az egyes országokban kialakuló cigány elitek (először a történelem során) létrehozták saját szervezeteiket, fo­lyóiratokat indítottak, és konferenciákat is szerveztek. Mivel nem célom a szakirodalomban fellelhető összes szervezet bemutatása, ezért itt csak néhányat emelnék ki.

Bulgáriában 1919-ben megalapították az Egypt nevű szervezetet, 1923-tól 1925-ös betiltásáig jelenhetett meg az Istikbal (Jövő) elnevezésű folyóirat SakirMahmud Pasov főszerkesztésével. 1929-ben újabb társa­ság alakult Istikbal néven, Pasov vezetésével. Marushiakova és Popov szerint a cigányok jogaiért harcoló Mahmud Pasovot joggal nevezhetjük az egyik első cigány aktivistának.²¹

Romániában a 20-as, 30-as években a nagy cigány közösségekben élő, azonos foglalkozású személyek saját társadalmi-szakmai szerveze­teket alapítottak. 1933-ban Bukarestben létrejött a Romániai Cigányok Általános Szövetsége, mely az ország valamennyi cigányát egyesítő etnikai jellegű szervezetnek indult. Még ugyanebben az évben létrejött a Romániai Romák Általános Szövetsége, melynek elnöke, Gheorge Niculescu 1934-ben kinevezte magát a „romániai cigányok aktív elnöké­nek és vajdájának", majd sikerült jogi személyként elismertetnie a szer­vezetet. Célkitűzésük a „roma nemzet egyenjogúsítása és felébresztése" volt, ennek érdekében több megyei gyűlést és országos kongresszust tartottak, és néhány folyóiratot is kiadtak: az O Róm címűt Craiovában (1934-ben két szám jelent meg) és a Glasul Romiloit Bukarestben (1934-1941 között).²²

A nevében is soknemzetiségű Szerb-Horvát-Szlovén Királyság viha­ros belső viszonyai közepette is működött egy cigány értelmiségi réteg, mely megpróbált a pozitív sajátosságok hangsúlyozásával felépíteni egy „cigány identitást". 1930-ban Belgrádban megalakult a szerb cigányok szervezete, a Drustvo Rom (Cigány Társaság). Öt évvel később, szerb segítséggel létrehozták a Romano ül (Cigány Újság) nevű folyóiratot. Bár eleinte a kormány is egyetértett az újság megjelentetésével, három hónap múlva betiltották. A lapban a cigányok pozitív tulajdonságait hang­súlyozó, a cigány gyerekek oktatásával kapcsolatos írások mellett cigány népmesék és helyi hírek jelentek meg.²³

Más volt a helyzet Magyarországon, nálunk ugyanis országos méretű szerveződést csak a cigányság felső „kasztját" alkotó és az „úri" Magyar­ország dzsentri világához sajátosan kapcsolódó cigányzenészek köré­ben találunk. 1935-ben alakult meg például a Magyar Cigányzenészek Országos Szövetsége, melynek alapszabályából kiderül, hogy döntően gazdasági érdekek és a többségnek való megfelelés kényszere motiválta a létrehozását: „[…] a Magyarországon élő, magyar cigányzenészek tömörítése, szellemi, művészi és anyagi érdekeik védelmezése, a mun­kaviszonyok megjavítása, a magyar cigányzenészség hírnevéhez fűződő idegenforgalmi érdekek hathatósabb támogatása, a magyar dal ápolása, tagjainak hazafias és keresztény szellemű egységes irányítása – politikai és vallási kérdések kizárásával."²⁴

Erdély, Románia (2005) (A szerző felvétele)

Az egyes államokban működött kulturális, politikai vagy szakmai szer­vezetek mellett két olyan dolgot emelnék ki, melyek jelentősége inkább szimbolikusan ugyan, de túlnőtt az országhatárokon: az első nemzetközi cigány konferencia Bukarestben és a lengyel „cigány királyok" tevékeny­sége a romák első próbálkozásainak tekinthetők egyfajta nemzetközi nyomásgyakorló csoportok működtetésére.

A Niculescu által Egyesült Európai Cigányok néven, 1933-ban szer­vezett konferencia résztvevői javaslatokat tettek cigány könyvtár, kórház és egyetem létrehozására, valamint elfogadták a cigányok „nemzeti" zászlóját, mely két (felül kék, alul zöld) vízszintes csíkból állt.²⁵ A kétes értékű jelentések szerint sok kelet-európai és távolabbi ország küldöttje vett részt, a fő célkitűzés a cigányok társadalmi helyzetének javítása ér­dekében egy nemzetközi szervezet alapjainak lerakása volt. A tervekből azonban semmi sem vált valóra.²⁶

Lengyelországban a Kwiek család²⁷ tagjai szegényebb cigány cso­portok fölötti fennhatóság elérésére törekedtek, s ennek érdekében készségesen együttműködtek a hatóságokkal. Valószínűleg ennek az együttműködésnek az eredményeként éledt fel a „cigány király" 17.

századi intézménye.²⁸ A „királyok" komolyan vették szerepüket; Michaí 1934-ben például bejelentette, hogy a Gangesz partján saját államot szeretne létrehozni. Az őt lemondató Matejasznak számos terve volt a cigányság társadalmi és politikai körülményeinek javítására, ezek mellett egy dél-afrikai cigány állam létrehozását is fontolgatta. Utódját, Janusz Kwieket 1937. július 4-én pompázatos külsőségek közepette Varsóban királlyá koronázták.²⁹ Janusz király romani nyelven elmondott koronázási beszédében a következő fogadalmat tette: „Küldötteket fogok küldeni Mussolinihez, hogy adjon nekünk egy darab földet Abesszíniában, ahol a romanik letelepedhetnek. Népünk már elfáradt az évszázadok óta tartó vándorlásban. Eljött az idő, hogy feladjuk nomád életmódunkat. Ha a lengyelek megengedik, hogy gyermekeinket az iskoláikba járassuk, akkor nemsokára saját képviselőink lesznek a Népszövetségben."³⁰

Talán nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért nem váltak valóra Janusz Kwiek tervei. Az egyre gyorsabban fasizálódó államokban betiltottak minden cigány szervezetet, s a második világháborúval a roma történelem legsötétebb korszaka, a „baro Porrajmos" jött el.

III. 2. 2. A nemzetközi roma mozgalom történetének vázlata

A második világháborút követően a kelet-európai államszocialista rend­szerekben többnyire tiltották az uralkodó ideológiától eltérő politikai, kulturális szerveződéseket;³¹ a Szovjetunió Kommunista Pártja a cigány­ságot nem önálló nemzetnek vagy nemzetiségnek, hanem a lakosság egy elmaradott csoportjának tekintette.³² Ennek megfelelően nemzetiségi jogokban jó ideig nem vagy alig részesülhettek.³³

A nemzetközi roma mozgalom kialakulása tehát a nyugat-európai or­szágokban indulhatott meg. Az első szerveződések Németországban je­lentek meg az 50-es években. A két legfontosabb közülük a Német Szinti Szövetség, valamint a Német Szinti és Roma Központi Tanács volt.³⁴

Franciaországban 1959-ben lonel Rotaru, egy romániai cigány, „a ci­gány nép legfőbb vezetőjévé" koronáztatta magát, létrehozta a Cigányok Világszövetségét, és Romanesztán létrehozását tervezte Szomáliában. Utópisztikus elképzelései a tömegkommunikáció segítségével sok em­berhez eljutottak, így bár eredeti céljait nyilván nem érte el, felhívta a külvilág és a közvélemény figyelmét a cigányok problémáira.³⁵

De Gaulle 1965-ben feloszlatta Rotaru szervezetét, ekkor Vanko Roude vezetésével létrejött a Cigányok Nemzetközi Bizottsága, mely elődjénél jóval pragmatikusabb célokat fogalmazott meg,³⁶ például hogy kapja­nak háború utáni kártérítést Németországtól, és kampányt folytatott a cigányokat ért sérelmek ellen. A Bizottság komoly információs munkába kezdett olyan szervezetekkel, mint az Európa Tanács vagy az UNESCO, így hamarosan nemzetközi szövetség formáját öltötte.

1971 áprilisában Londonban megszervezték a cigányok első világkong­resszusát, melyen tizennégy ország küldöttei vettek részt. A konferencia résztvevői elutasították a cigány, gypsy, gitan szavak használatát, és he­lyette a romani (roma) elnevezést fogadták el a nép és a nyelv jelölésére. Ennek megfelelően a Cigányok Nemzetközi Bizottsága helyett létrejött a Nemzetközi Roma Bizottság. Elfogadtak egy roma nemzeti himnuszt és egy nemzeti zászlót,³⁷ valamint öt bizottságot hoztak létre a szociális ügyek, az oktatás, a háborús bűnök kivizsgálása, a roma nyelvészet és kultúra területén. Lényegében a kongresszus gondoskodott a kollektív etnikus (nemzeti) identitás fejlesztéséhez szükséges struktúráról, nyelv­ről, szimbólumokról, és kijelölte magát a „célcsoportot" is.³⁸

1978-ban Genfben tartották a második világkongresszust, ahol a Nemzetközi Roma Bizottság helyét egy új nemzetközi szervezet vette át, a Nemzetközi Roma Szövetség (angol rövidítése: IRU). A kongresszus céljai között szerepelt: a romák kulturális sajátosságainak elismertetése és fejlesztése, harc a diszkrimináció és az asszimiláció ellen, a nyelvi egységesítési munkák folytatása. 1979 márciusában az IRU tanács­kozási jogot kapott a nem-kormányzati szervezetek kategóriájában az ENSZ-ben.³⁹

További kongresszusokat tartottak 1981-ben és 1990-ben, ahol egyre több kelet-európai származású roma értelmiségi vett részt, akik az IRU vezetésébe is bekapcsolódtak. Liégeois szerint az 1990-es évektől az IRU jelentékeny nemzetközi nyomásgyakorló szervezetté nőtte ki magát, főleg az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia megbeszé­lésein és az Európa Tanács mellett végzett munka eredményeként.⁴⁰

A kelet-európai rendszerváltásként ismert politikai, társadalmi és gazdasági átalakulás azonban egészen új helyzetet teremtett. A 90-es években kelet-európai romák kivándorlási hullámai érték el a nyugati országokat, minek következtében a nemzetközi közösség figyelme a kibocsátó országok társadalmi-politikai viszonyaira és a romák helyzetére irányult. Az új problémákkal szemben az IRU által támogatott szimbo­likus-kulturális nacionalizmus nem bizonyult elég hatékonynak, s ezzel együtt a szövetség belső konfliktusai is felerősödtek.⁴¹

Az új társadalmi és politikai feszültségekre nem tudott kielégítő vá­laszt adni az IRU nehézkes nemzetépítése, s ez különböző alternatív mozgalmak megjelenését segítette elő. Az IRU mellett ekkor tűnt fel a németországi Rudko Kawczynski vezette Roma Nemzeti Kongresszus (Roma National Congress, RNC), mely egy pragmatikusabb, polgárjogi megközelítésen keresztül egyfajta transznacionális identitásmodell ki­alakítására törekszik.⁴²

Az RNC és más új szervezetek mellett az ezredfordulóra az IRU is újult erővel folytatta munkáját. A 2001 júliusában tartott ötödik világkong­resszuson a küldöttek elfogadták a roma nemzet nyilatkozatát, mely az országalapítás elutasításán túl egy közös származáson, hagyomá­nyokon, nyelven és kultúrán alapuló transznacionális, emberjogi alapú közösség gondolatát tartalmazta.⁴³ (Ebből a nyilatkozatból származik a tanulmány mottója.)

A fejezet végén szeretnék pár mondatban utalni a magyarországi önszerveződési folyamatokra is, melyek a rendszerváltásig elsősorban „csak" a kultúra területén voltak sikeresek.

1957-től kezdve négy éven át működött a már említett Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, mely kezdetben valóban emlékeztetett egy nemzetiségi típusú szervezetre, amíg a „hírhedt" '61-es párthatáro­zat következtében meg nem szüntették. A határozat ugyanis kimondta, hogy „a cigánylakosság […] bizonyos néprajzi sajátossága ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot";⁴⁴ illetve hogy a cigány nyelv és kultúra fej­lesztését szorgalmazó nézetek „nemcsak tévesek, de károsak is, mivel konzerválják a cigányok különállását, és lassítják a társadalomba való beilleszkedésüket".⁴⁵

A70-es években a cigányság iránti tudományos érdeklődés megélén­külése és a „lanyhuló" asszimilációs politika együttesen járultak hozzá a roma identitás megnyilvánulásainak erősödéséhez a kultúra különböző területein.⁴⁶ A politikai szerveződés területén azonban csak a 80-as évek­ben történtek változások. 1985 tavaszán a Hazafias Népfront keretein belül létrehozták az Országos Cigány Tanácsot, majd 1986 júliusában a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét. A független kezdemé­nyezésként induló Phralipe Független Cigány Szervezet a manipulatív cigánypolitika megszüntetését és a cigányság valódi érdekképviseletének megvalósítását követelte.

A rendszerváltást követően ugrásszerűen megnőtt a roma szervezetek száma (1990-ben 18, 1996-ban pedig már 240 szervezetet tartottak szá­mon),⁴⁷ majd – miután a magyar kormányok a „párbeszéd politikájával"⁴⁸ kísérelték megoldani az egyre rosszabb körülmények között élő cigány­ság helyzetét – a kisebbségi önkormányzatok rendszerével teljesen új fejezet kezdődött a roma politikai önszerveződés területén.

A cigány kisebbségi önkormányzatok azonban többnyire nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vélhetően a rendszer saját struktúrá­jából fakadóan, mely szerint a győztes „mindent visz", és kizárólag ő az egyetlen legitim képviselője a roma kisebbségnek.⁴⁹ Másrészt a cigány kisebbségi önkormányzatok leggyakrabban a helyi cigány lakosság elvárásaira szeretnének reagálni, nem pedig a kisebbségi törvényben kitűzött célokra.⁵⁰ Mivel a kisebbségi önkormányzati rendszer további vizsgálata nem célom, a roma nemzetépítéshez visszatérve a követke­zőkben annak kulturális szakaszát igyekszem – tematikus fejezetekre tagolva – bemutatni.

III. 3. Kulturális szakasz – az egységes nemzeti kultúra megteremtése

III. 3. 1. Történelem

Rostás-Farkas György magyarországi cigány író, költő egyik beszédéből származik a következő néhány sor: „Nincs cigány és cigány között kü­lönbség a Földön, mindannyian egy tőről fakadunk, egységben vagyunk, ha szétszórtan élünk is a világban, ha sorsunk és életformánk különböző is, mégis egyek vagyunk: a cigány történelem, kultúra örökösei! […] In­diában, az őshazában még egységes népként éltünk, egységes nyelvet beszéltünk. Ma is kötelességünk megőrizni Indiából hozott kultúránkat, nyelvünket, szokásrendszerünket, törvényeinket, hiszen ez az, ami ösz-szetart minket."⁵¹

Erdély, Románia (2005) (A szerző felvétele)

Természetesen nem Rostás-Farkas György az egyetlen cigány „teore­tikus", aki a fentiek szerint képzeli el a mai cigányok közös eredetét, ősi gyökereit. Hozzá hasonlóan lan Hancock amerikai roma tudós számára is az ősi egység tudata az egyik legfontosabb tényező. Mint a roma nacionalizmusról szóló tanulmányában írja: „Aroma nacionalisták több­ségének közös gondolata: egy nép voltunk, mikor Európába érkeztünk, és újra egy néppé kell válnunk."⁵² Ennek megfelelően Hancock fogalmi rendszerében a központi helyen nem a „nemzeti megújulás", a „nemzetté válás" szerepel, hanem az „újraegyesülés" (reunification).

A cigányok indiai származását több tudományterület (nyelvészet, tör­ténelem) egymást kiegészítő kutatásai az utóbbi kétszáz évben eléggé megerősítették, ezért manapság a laikusok és a kutatók többsége szá­mára is elfogadott. (Itt jegyzem meg, hogy azért léteznek az indiai eredet elméletét – részben – elvető kutatók is. Judith Okely angol antropológus-nő angliai cigányok között végzett kutatásai nyomán „arra a következ­tetésre jutott, hogy a cigányok ősei valószínűleg olyan gádzsók, akik a reneszánsz idején váltak az angol társadalom kitaszítottjaivá".⁵³ Okely ezzel persze nem azt állítja, hogy az angliai vagy európai cigányoknak nincsenek indiai gyökereik, csupán arra utal, hogy jelenlegi kultúrájukra semmiképpen sem az indiai eredet szolgál magyarázatul, hiszen folyton keveredtek a letelepedett népekkel.⁵⁴ )

Az indiai származás tudata mellett – a mitikus nemzeti történelem igényének megfelelően – egyes szerzők több roma „kulturális sajátossá­got" is visszavetítenek az indiai őshazába. Néhány roma és indiai kutató azt próbálja bizonyítani, hogy a cigányok a hindu társadalom második kasztját képező harcosok (ksatriják) voltak.⁵⁵ Hancock szerint a ksatrija kasztba emelkedő rádzsputokat (a cigányok feltételezett őseit) a naptól és a holdtól származtatták, s ez a szimbólum napjainkban is létezik oláhcigány közösségekben. „Atradicionális rádzsput »idegenasszimiláló képesség« szintén egy tovább élő jellemvonás, hiszen a romák nyugati vándorlásaik során sok gádzsót befogadtak, akik elsajátították a roma nyelvet, kultúrát és identitást."⁵⁶

A cigányok indiai eredetének és indiai jellegzetességeinek hangsú­lyozása megjelenik például a Kései születés című dokumentumfilmben is, ahol Lakatos Menyhért és Choli Daróczi József beszámolnak indiai élményeikről, a nyelvi hasonlóságokról stb.⁵⁷ A cigányság indiai erede­tének szerepe felértékelődik a nemzetépítés retorikájában, hiszen így a „bizonytalan eredetű, kóbor népből" gazdag kulturális örökséget hordozó, valódi őshazával rendelkező közösség válik.

Az őshaza mellett a hagyományos vándor életmód mítoszának is fon­tos szerepe van a roma történeti tudat formálásában. Amit az európai történetírás elmaradott, archaikus, deviáns és megszüntetendő folya­matként ábrázol, az a cigányság interpretációjában érték. Mint Szuhay találóan írja: „A cigány történetírásban a vándorló törzsek megmaradása egy függetlenségi mozgalommal egyenértékű."⁵⁸

A cigányok történelmét sokan egyfajta „glorifikált szenvedéstörténet­ként" értelmezik, ami önmagában igen egyoldalú megközelítés,⁵⁹ másrészt kétségtelen, hogy a cigány identitás fennmaradásában meghatározó sze­repet játszott a cigányok és a gádzsók közötti interakciókat meghatározó „ostromállapot-mentalitás". E fogalom megalkotása Luc de Heusch belga antropológus nevéhez fűződik, aki szerint a cigányok szüntelenül arra törekszenek, hogy megőrizzék egy „ostromlott kultúra" integritását.⁶⁰

Attól kezdve, hogy a cigány csoportok a 15. század első felében eljutottak Európa gyakorlatilag összes országába, egyre gyakrabban találkoztak az elűzésüket, erőszakos asszimilációjukat vagy akár a fizikai megsemmisítésüket sürgető rendeletekkel.⁶¹ Mindezek után nem csoda, ha az üldöztetések tapasztalata fontos szerepet játszik a nemzeti identitás kialakításában, és megjelenik a Nemzetközi Roma Szövetség (IRU) nyilatkozatában is: „Nekünk, egy nemzetnek, akik közül több mint félmillió személyt pusztítottak el egy elfelejtett Holocaustban, egy nem­zetnek, amelynek tagjait túl gyakran diszkriminálnak, marginalizálnak, akik áldozatul esnek az intoleranciának és üldöztetéseknek, van egy álmunk…"⁶²

A fenti idézettel eljutottunk egy igen szomorú eseményhez, a holo-kauszthoz. A roma holokauszt feltárása és annak a kollektív emlékezetbe való beépülése a romák identitásépítésének egy fontos fázisát jelenti,⁶³ hiszen a roma történelmet végigkísérő üldöztetések legszörnyűbb feje­zete volt. Romani nyelvű elnevezéséről Hancock így ír: „Romani nyelven a holokauszt neve Baro Porrajmos, azaz »nagy felzabálás« (mármint az emberi életeké). A porrajmos csúnya szó, méltó történelmünk legbor­zasztóbb eseményéhez."⁶⁴

A Nyugaton bevetté vált „baro Porrajmos" kifejezésről Magyarországon élénk társadalmi vita folyt, s végül a Pharrajimos alakot fogadták el az egyik korábbi bíráló, Choli Daróczi József javaslatára.⁶⁵

A magyarországi roma művészetben a Pharrajimos emléke, melyet az 1971-es Kemény-féle kutatás életútinterjúi hoztak felszínre, a nyolcvanas évek elején jelent meg, elsősorban Kovács József Hontalan és Lakatos Menyhért írásaiban. Péli Tamás festőművész az 1983-ban készített Születés című pannója egyik jelenetében a holokausztot is megörökí­tette. Mint Szuhay írja: „Azoknak az alkotóknak a művészetében, akik intenzíven foglalkoztak a cigányok történetével, megteremtődött a pár­huzama az egykorvolt, ám időközben elveszett cigány egységnek, az ősiségnek. A minden cigányt/romát egyaránt ért sérelem, a deportálás és a népirtás újból egységet teremtett a széthulló, egykor egységes nép leszármazottai között."⁶⁶

Jól jelzi a romák második világháborús sorsának növekvő szimbolikus jelentőségét, hogy a korábbi auschwitzi koncentrációs tábor területét egyre több roma csoport keresi fel. Paradoxnak tűnő módon a cigányok teljes megsemmisítésére törekvő korszak, a Pharrajimos emléke valós integráló tényezővé vált a heterogén roma népesség tagjai számára.⁶⁷

Mint láttuk, a nemzeti identitás kialakításában kulcsfontosságú szerepet játszó történelmi tudat legfőbb alkotóelemei: az indiai őshaza, a vándor­lás (a szabadság szimbóluma) és a közösen elszenvedett üldöztetések, kiváltképp a Pharrajimos. Közös erőssége ezeknek az elemeknek, hogy valamilyen módon minden (vagy majdnem minden) cigány közösség integrálódásához megfelelő legitimációs alapot biztosítanak a nemzet­építés szempontjából.

A fejezet végén még egy kérdésre szeretnék kitérni: Kik „művelik" a roma történelmet? A kérdés már csak azért sem lényegtelen, mivel a nemzeti történelmet „megalkotó" történészek maguk is fontos szereplői a nemzetté válási folyamatoknak, a „tömeges hagyománytermelésnek".⁶⁸

A cigánysággal „tudományosan" egészen a legutóbbi időkig „gádzsók" foglalkoztak, ők is inkább a zenetudomány, a nyelvészet, az etnográfia, a szociológia és a kulturális antropológia területén dolgoztak, dolgoz­nak. Csak a második világháború után jelentek meg roma származású, szakképzett kutatók (szociológusok, történészek, nyelvészek stb.), akik a saját történelmüket, kultúrájukat kezdték el vizsgálni. Ezek a kutatók tudományos munkásságuk mellett gyakran folytatnak politikai tevékeny­séget a roma nacionalizmus jegyében.

A szakképzett kutatók mellett Magyarországon (és feltehetően más­hol is) találkozunk olyan roma értelmiségiekkel, a történelmet „nemzeti látószögből"⁶⁹ szemlélő önjelölt történészekkel, akiket a „naiv tudomány" művelői közé sorolhatunk. Mint Réger és Kovalcsik írta: „Megjelent az au­todidakta tudomány, melynek egyes művelői azt kívánták igazolni, hogy a cigányság a nemzetté válás útjára lépett: elérkezett a saját »magas kultúra« megteremtésének pillanata. […] Problémát csak a szakirányú képzettség hiánya jelentett, aminek szükségességével nem minden szerző volt tisztában."⁷⁰ A naiv tudományról írott cikk szerzőivel szemben én ezt a fajta tudományosságot – csatlakozva Szuhayhoz – nem tartom veszélyesnek, amíg ki nem szorítja a valódi tudományosságot.⁷¹ (A„naiv tudósok" roma nemzetépítést szolgáló műveit forrásként kezelem.)

Véleményem szerint nem túlzás párhuzamot vonni a „naiv tudomány" roma képviselői és egyes 19. századi, kelet-európai, szakképzettség híján dilettánsnak mondható, de „nagy adag jó szándékkal, s még ennél is több naivitással"⁷² felvértezett „történészek" között.

III. 3. 2. Nyelv

A nyelv központi szerepet tölt be a nemzetté válás folyamatában, legyen szó politikai vagy kulturális nemzetről. Mint Niederhauser írta a kelet-eu­rópai folyamatokról: „Az össznemzeti kommunikációs eszköz kidolgozása nélkül a nemzetek létrejötte lehetetlen lett volna."⁷³

A „nyelvében él a nemzet" ismert tétele természetesen a roma nem­zeti gondolkodásban is erősen jelen van. „Azonosságtudatunk erőteljes tényezője a nyelvünk. […] Van egy mondás: »Amari chib s'amari zor«, azaz nyelvünkben az erőnk"⁷⁴ – írja Hancock.

A romani nyelv tehát a roma nemzeti ideológia egyik legfontosabb legitimációs eszköze. A nyelvnek azonban számos dialektusa létezik!

A nemzeti nyelvet tehát egységesíteni kell. Mint Andrzej Lewkowicz írja: „Ki kell tágítanunk a cigány nyelvjárásokat, hogy a kommunikáció nagyon jó eszközeivé váljanak, és létre kell hoznunk egy közös (segítő, irodalmi vagy standard) nyelvet, amely a világon élő cigányok számára integráló tényezőként fog működni."⁷⁵

A roma irodalmi nyelv kialakítása érdekében született Jusuf Saip ma­cedóniai roma nyelvész munkája, a Romani Grammatika (1980), melyről kimutatták, hogy olyan stratégiákat használt fel, amelyeket korábban a macedón irodalmi nyelv kialakításában alkalmaztak.⁷⁶

Közismert tény azonban, hogy a romani nyelv valamely dialektusát beszélő romák mellett sok (önmaga vagy mások által) cigánynak, romá­nak definiált ember nem beszéli a romani nyelvet. A19. század második felében Kelet-Európából kiinduló migráció következtében kerültek Európa és a világ számos országába a romani nyelv oláh dialektusait beszélő cigányok.⁷⁷ Velük szemben a többségükben Kelet-Európában élő, több száz éve letelepedett cigányok jelentős része nyelvileg asszimilálódott környezetéhez.⁷⁸ „[…] ismert, hogy a magyarországi cigányság egymás­tól elkülönülő életforma-csoportokra oszlik, és az is, hogy e csoportok kialakulásában és elkülönülésében fontos szerepet játszanak a nyelvi tényezők"⁷⁹ – írja Kemény István. 2003-ban a cigányok anyanyelvi meg­oszlása (egy reprezentatív szociológiai felmérés szerint) Magyarorszá­gon a következő volt: 86,9% magyar, 4,6% beás (román), 7,7% cigány (oláhcigány, azaz romani).⁸⁰

Érdekes adalék a kérdéskörhöz, hogy a „naiv tudós", Rostás-Farkas György hogyan emeli be a régies román nyelven (tehát nem romani nyel­ven) beszélő beás cigányokat az egységes nemzeti szférába. A cigányok története című könyvében a beás cigányok elnevezésének eredetét a közös, mitikus indiai őshazából származtatja, s ebből a perspektívából szemlélve a nyelvi különbség már nem tűnik olyan jelentősnek.⁸¹

A fenti példák azt az elképzelésemet támasztják alá, mely szerint a standard roma nyelv kialakítása nem annyira gyakorlati („össznemzeti kommunikációs eszköz"), mint inkább szimbolikus funkciót tölt be a nemzetépítés folyamatában.⁸²

Mindezek ellenére persze a romani nyelv egységesítésére irányuló törekvések egyre komolyabb eredményeket, részeredményeket érnek el, mint arról Marcel Courthiade, francia nyelvész is beszámol az „Egy nyelv, mely nem ismer határokat…" című cikkében. A szerző a 2007 ja­nuárjában Stockholmban megrendezett Nemzetközi Romani Nyelvi Kon­ferencia eseményeit összegzi. A résztvevők többek között támogatták „az »összefogónak« nevezett európai romani ábécé elfogadását, valamint az államok közti együttműködési tervezeteket és a legjobb gyakorlatok bátorítását. Hangsúlyozottan esett szó a roma bibliafordítások elkészí­téséről és a néphagyományban fellelhető, különböző eredetű szövegek jobb hozzáférhetőségéről."⁸³

III. 3. 3. Roma irodalom

A III. fejezet elején már utaltam rá, hogy a kelet-európai népek nemzetté válásában a közös nyelv és a közös történeti tudat mellett a szépirodalom és egyéb művészeti ágak is fontos szerepet játszottak. Hasonló jelenség­nek lehetünk tanúi a roma irodalom, a roma képzőművészet vagy éppen az autentikus cigány népzene kapcsán.

„A romák nemzeti és kulturális újjászületésének természetesen megvannak a pozitív következményei az irodalom terén is, látványos fejlődést eredményezve. Ugyanakkor ez a folyamat fordított irányban is érvényes: az irodalom lényegileg hozzájárult az újjászületéshez. Ennek köszönhetően a roma nemzet számára az irodalom az önazonosság, az önmeghatározás fontos eszközévé vált. Akárcsak más nemzetek irodalma, a roma irodalom is kezdte a közösségi emlékezet és a kultu­rális tudat jelentős részét képezni" – írja Rajkó Djuric szerbiai roma író A roma irodalom című könyve előszavában.⁸⁴ A kötetből megtudhatjuk, hogy roma irodalomról legkorábban a 19. század végétől beszélhetünk, s az igazi fellendülés csak a kelet-európai rendszerváltások után követ­kezett be. A roma szerzők epikus, drámai és lírai műfajokban egyaránt otthonosan mozognak, leggyakoribb inspirációik közé tartozik „a roma nép tragikus társadalmi tapasztalata: hazátlanság és vándorélet, üldözés és társadalmi igazságtalanságok, a romák és nem-romák (gádzsók) közti ellentmondásos kapcsolat, a holocaust és a roma közösségen belüli konfliktusok".⁸⁵

A különböző országokban élő és alkotó roma szerzők művei általá­ban az adott ország nyelvén íródnak, egy kisebb részük jelenik csak meg cigány (romani) nyelven, a szerző által használt dialektusban. Az egységes irodalmi nyelv hiánya miatt integráló tényezőt inkább a művek témái, a fent említett társadalmi tapasztalatok, a cigány/roma élet képei jelentenek.

Choli Daróczi József cigány költő a roma irodalomról írott munkájában Ipolysághi Balogh Jancsi és Nagyidai Sztojka Ferenc 19. század végi munkásságát jelöli meg a magyarországi cigány nyelvű írás kezdetének. E szórványos kezdemények után azonban egy teljes évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy „valóban beszélhessünk cigány irodalomról". Choli úgy véli, szemben például a Djuric által képviselt felfogással, hogy a nem cigány nyelvű cigány irodalom előbb-utóbb feloldódik majd az adott nemzeti irodalmakban, ezért ő a cigány nyelvű irodalmat tartja a nemzeti lét egyik alapvető kritériumának.⁸⁶

Beck Zoltán, a téma kutatója szerint a magyarországi cigány irodalom „társadalmi funkciójú programirodalom, amelynek feladata szélesen ér­tett társadalmi problémákra fókuszálni a társadalom figyelmét".⁸⁷ Szegő László az egyik, 1983-ban megjelent írásában a magyarországi cigány irodalom sajátosságának a cigányság etnikai csoportöntudatának hang­súlyozását tartotta. Szegő szerint azonban a 80-as évek elején – objek­tív körülmények miatt – még nem lehetett cigány nemzeti irodalomról beszélni.⁸⁸

A roma irodalom nemzeti célkitűzéseit határozottan tetten érhetjük a Roma írók Nemzetközi Szövetségének egyik nyilatkozatában is: „Azt szeretnénk itt hangsúlyozni, hogy minden nemzetnek vannak szellemi vezetői, akikben megbízhatnak, akikre támaszkodni lehet, és a roma nemzet is ugyanúgy szeretné megtalálni ezeket, mint a többi nép."⁸⁹

Mindezek után egyetérthetünk Beck megállapításával, miszerint: „szá­molnunk kell azzal, hogy a cigány irodalom (szűkebben: a magyarországi cigány irodalom) maga is jelentős intézmény. A formálódó roma közösség identitásképzésében alapvető jelentőségűnek tűnik."⁹⁰

A szépirodalom mellett a roma értelmiség tevékenységének fontos te­repe cigány népmesék, népdalok, mítoszok gyűjtése, írása és kiadása is. A magyarországi Bari Károly, és más folklórgyűjtők, vagy egyes meseírók (Lakatos Menyhért, Szécsi Magda) a meséket a cigányság eredetének bizonyítékaként értelmezik. Szuhay szerint „ebben a gondolkodási folyamatban értelemszerűen elrugaszkodnak a száraz folklorisztikai tu­dományosságtól, és a gyűjtött meseanyagot, illetve a gyűjtések átiratait a nemzeti kultúraépítés szolgálatába állítják".⁹¹

III. 3. 4. Egyéb művészeti ágak

Az irodalom mellett a zene, a tánc és a képzőművészet is kaphat integ­ráló funkciót – nemzeti szempontból. A magyarországi cigány zenei élet­ben nem a magyar nótához kapcsolódó hagyományos „cigányzenélés", hanem az egyre népszerűbbé váló, autentikus cigány népzenét játszó együttesek járulhatnak hozzá leginkább a nemzeti kultúra létrehozásá­hoz.⁹²

A magyarországi cigány képzőművészet első közös tárlata 1979-ben nyílt meg. 1985-ben Párizsban rendezték meg a Cigány Képzőművészek I. Világkiállítását, melynek fővédnöke a francia kulturális miniszter volt.⁹³ A cigány/roma képzőművészet, azon belül is főleg a festészet, közös kulturális nyelvezetet generál, a cigányok múltját és jelenét „felvállalható" formában jeleníti meg. Nemcsak attól cigány képzőművészet ez, mert cigány származásúak az alkotók, hanem főképp azért, mert a cigányok világát ábrázolja.⁹⁴

Vélhetően a roma képzőművészet nemzetekfelettiségét és egyben „más nemzetekkel" való egyenrangúságát hivatott reprezentálni az 52. velencei biennálén megrendezésre került „Paradise Lost" című kiállítás is. Akiállításon, melynek kiemelt célja a romantikus cigány sztereotípiák megcáfolása, nyolc ország 14 roma kortárs alkotója vett részt.⁹⁵

A roma nemzeti kultúrának, nemzeti tudatnak a fent említetteken kívül még számos összetevőjével találkozhat a téma iránt érdeklődő kutató (múzeum, színház, mítoszok gyűjtése, teremtése, forgalmazása, az ősi „cigány" mesterségek jelentőségének hangsúlyozása), a legfontosabbak azonban kétségtelenül a „saját" és „közös" történelem, a közös nyelv, valamint a művészetek.

IV. Néhány értelmezési és megközelítési lehetőség

Az eddigiekben vázolt roma nemzetépítési folyamatokat alapvetően két viszonyrendszeren belül lehet értelmezni. Egyrészt a heterogén cigány közösségen belül, vagyis „cigány-cigány" viszonylatban, másrészt pedig a cigányok és nem-cigányok közötti mezőben, mely egyúttal kisebbség­többség viszonyt is jelent. Ennek vizsgálata előtt azonban muszáj kitér­nem a cigány közösségekben kutató antropológusok és a roma nemzet furcsa „viszonyára", melynek kapcsán néhány, a „cigány" kategóriára vonatkozó alapvető gondolatot is vázolok.

IV. 1. A roma nemzet és az antropológusok

A cigány kultúrával foglalkozó kulturális antropológusok, akik munkájuk során igyekeznek a cigány közösségek életét „belülről" megismerni, a gádzsók körében élő sztereotípiákat⁹⁶ „megcáfolni", munkájuk során „empirikus bizonyítékokkal szolgáltak arra vonatkozóan, hogy a »cigány« elnevezés esetében egy plurietnikus, nem homogén kategóriával van dolgunk". Ez a plurietnikus kategória különböző, történetileg kialakult diaszpóraközösségeket foglal magába.

A cigánynak nevezett közösségek minden térben és időben valami­lyen „idegen többség" által uralt nagyobb keretben élnek. (Ez a keret az utóbbi időkben lényegében mindenhol a nemzetállam.) A többséghez való viszonyulásból fakad az a tény, „hogy a cigány identitástudat rész­ben a letelepedett népektől átvett kulturális vonásokon nyugszik, noha a cigányok egyhangúlag és élesen elhatárolják magukat e letelepedett népektől".⁹⁷ Belülről vagy alulról nézve tehát különböző cigány identi­tásokról beszélhetünk. Ezeknek az identitásoknak közös meghatározó eleme egy olyan „életstílus" vagy „kulturális stílus", amelynek az alapját a nem-cigány kultúráktól való elhatárolódás jelenti.⁹⁸

Azáltal, hogy a homogén „cigány" kategóriát nem-cigányok hozták létre, a népcsoport egyfajta „definíciós kiszolgáltatottságnak"⁹⁹ van kité­ve. Ebben a definíciós folyamatban jelennek meg a roma nemzetépítők, akik most már belülről indulva, a nemzeti gondolat jegyében kívánják homogenizálni a régi „cigány" kategóriát. Ennek a kategóriának most már természetesen belső elnevezése van: roma vagy romani.

Ebben a kontextusban nem szabad csodálkoznunk azon, ha sokan a roma nemzet ellenzőinek tartják az antropológusokat. Leonardo Piasere olasz antropológus egyik, 1989-es írásában olvashatjuk a következőket: „Miután Rajkó Djuric meghallgatta »Az olaszországi cigányok« című előadásomat, szemrehányást tett nekem, hogy tönkreteszem a cigányokat azzal, hogy millió csoportra morzsolom őket, és túl nagy hangsúlyt fek­tetek az egyedi sajátosságaikra. Ekkora fejmosást kapni egy olyan sze­mélytől, aki a cigányok egyesítésén fáradozik, bizonyára érthető…"¹⁰⁰

Zala megye, Magyarország (2007) (A szerző felvétele)

Hancock 1981-ben a Roma című folyóiratban hangot adott ezzel kap­csolatos aggodalmainak: „Nehéz eldönteni, melyik csoport a károsabb: azok a gádzsók, akik ragaszkodnak az arany fülbevalós sztereotípiákhoz, vagy azok, akik eleget tudnak ahhoz, hogy felismerjék ennek hamissá­gát, de elhanyagolják vagy lekicsinylik azt, ami saját, önmagába záródó, szűk akadémiai köreiken túl történik. Valószínűleg ez utóbbiak, mert ők kapcsolatot tartanak a tudományos világgal, ezért a többi gádzsó gyakran fordul hozzájuk romákról szóló információért."¹⁰¹

1991-ben Hancock a Nationalities Papersben publikálta a „The East European Roots of Romani Nationalism" című tanulmányát, mely gya­korlatilag a roma nemzettudat első tételes megfogalmazása volt. Ezt követően a lap hasábjain vita alakult a témában érintett tudósok, nyel­vészek, szociológusok, antropológusok között. A vita rövid ismertetése talán tovább árnyalhatja ezt a problematikát. (A vitát Fosztó László tanulmányára támaszkodva mutatom be.¹⁰² )

Jirí Lipa cseh nyelvész a romani nyelvjárásai közötti különbségeket hangsúlyozva visszautasította a standardizált nyelv létjogosultságát. Hancock kritikájára válaszul írott levelében a „veszélyeztetett romani dialektusok", „az eltűnőben lévő, igazi cigány kultúra" olyan értékként jelennek meg, amelyeket megőrzésre érdemesnek tart, s emiatt szkep­tikus a homogenizáló nacionalista tervekkel szemben.

A legszélsőségesebb véleményt egy amerikai szociológus, Werner Cohn fogalmazta meg: „A »cigány nacionalizmus« mítosza csak a leg­újabb fikció, amelyet a cigányokról terjesztenek. […] Hancock cigány zászlóról beszél. Tudna mutatni egyet is roma adatközlői közül, aki – ju­talom fejében, vagy anélkül – olyan leírást adna arról a zászlóról, amely megegyezne az övével?"

Rena Gropper amerikai antropológus egyértelműen elutasítja Cohn kijelentéseit. Cohn „azt állítja, hogy a cigányoknak ismerniük kellene a kongresszusokat, zászlókat stb. ahhoz, hogy a cigány nacionalizmust létezőnek tekinthessük. Ez ahhoz hasonló, mintha azt várnánk minden felnőtt amerikaitól, akit csak megkérdezünk, hogy fel tudja sorolni a demokrata platform téziseit, mielőtt megállapíthatnánk, hogy ma az Egyesült Államokban létezik egy Demokrata Párt."

A vitára reflektálva Kenneth Lee ausztráliai roma szociológus a követ­kezőket írta: „Az nem vitatható, hogy a Nemzetközi Roma Szövetség (IRU) létezik […] Hogy ez egy nagyobb és erősebb testületté fejlődik-e, esetleg a cigányok »hagyományos etnikai kisebbséggé« válnak-e, és hogy a »valódi cigány nemzeti mozgalom« megalkotható-e – még bi­zonytalan. Ami bizonyos, hogy Dr. Lipa és Cohn professzor kijelentéseit, amelyek szerint cigány nacionalizmus nem lehetséges és nem szabad bekövetkeznie, meg kell kérdőjelezni, téves voltukat be kell bizonyítani, és így megcáfolva vissza kell utasítani."

A vita néhány részletének bemutatásából talán kiderült, hogy akárhány oldalról közelítünk a kérdéshez, nagyjából ugyanannyi véleményt, érvet fogalmazhatunk meg a roma nemzet léte mellett, mint ellene. Mivel nem áll szándékomban „beszállni" ebbe a vitába, a továbbiakban a roma (nem­zeti) identitás kialakulását meghatározó viszonyrendszerekről lesz szó.

IV. 2. A többség-kisebbség reláció. Néhány gondolat a cigány identitás(ok) sajátosságairól

Az identitás rendkívül összetett társadalmi-lélektani jelenség, melynek kialakulását a társadalmi körülmények és az egyéni adottságok együtte­sen határozzák meg. A cigányok esetében ezek a „társadalmi körülmé­nyek" általában egy valamilyen nemzethez tartozó domináns többséget jelentenek, akiknek a nézőpontjából a cigányok marginális és homogén tömeget (kategóriát) alkotnak. Ez az „adott" helyzet jelentős hatást gya­korol a cigány identitásra, illetve identitásokra, hiszen a „kategorizálás adott esetben hozzájárulhat egy csoport identitásának kialakulásához -ugyanakkor egy csoport önazonosítása részben a mások (akár pozitív, akár negatív) kategorizálása által is történik".¹⁰³

Ebben a szituációban felértékelődik a szerepe a határképző funkcióval rendelkező kulturális elemeknek.¹⁰⁴ A korábban már említett ostromálla­pot-mentalitást és hatásait ismerte fel Michael Stewart magyarországi cigányok között végzett terepmunkája során. Mint írja, „a környező el­lenséges világgal szembeni védekezésül a cigányok kialakították saját kommunikációs eszköztárukat, melyet a »romaság« szóval összegeznek, melyben bennfoglaltatnak a romani nyelv és a »cigányosan« csinált dolgok egyaránt".¹⁰⁵ Stewarthoz hasonló következtetésre jutott az angol cigányok között kutató Judith Okely is, aki szerint a cigány kultúra soha nem elszigetelten, hanem mindig a domináns, az egyes cigány csopor­tokat körülvevő társadalom ellenében jön létre és alakul át.¹⁰⁶

Fontos szerepet tulajdonít a „határoknak" a roma nemzetépítő Hancock is: „[…] a bennünket összekötő közös tényező nem annak a tudata, hogy mik vagyunk, hanem azé, hogy mik nem vagyunk: a romanik nem gádzsók, azaz nem nem-cigányok."¹⁰⁷

A cigány közösségekben résztvevő megfigyeléssel dolgozó antro­pológusoknak köszönhetően egyre több összetett identitásrepertoárt ismerhetünk meg. A cigányok, az őket körülvevő társadalmi és gazdasági viszonyokhoz alkalmazkodva, mindig a legmegfelelőbbnek tűnő identitást „mutatják" kifelé. Néhány konkrét példa talán jobban megvilágíthatja a fenti kijelentést.

Okely a cigány jósnőkről szóló könyvében arra a következtetésre jut, hogy a jövendőmondásban nem hívő cigányok számára a jósló tevékeny­ség mindaddig jövedelemszerző mód lehet, míg a „tudatlan" többségi tár­sadalom tagjai sajátos képzeteket fűznek a cigányokhoz. Ezt a helyzetet használják ki saját közösségük javára a „cigány jósnők".¹⁰⁸

A Párizs külvárosaiban élő kalderás cigányok etnikai identitástudata – gazdasági stratégiájuknak megfelelően – csak időszakosan nyilvánul meg. Erre a jelenségre Patrick Williams a „láthatatlanság" terminust hasz­nálja. Mint írja: „Itt tulajdonképpen a kedvező alkalom kihasználásának művészetéről van szó, ami a kalderás közösség egyik fő erőssége."¹⁰⁹

A fentiekben bemutatott esetek közös jellemzője, hogy a cigányok iden­titását a többséghez való alkalmazkodás, illetve a többség kategorizációi és sztereotípiái határozzák meg. Ezen identitásformáló erők mellett „működik" a nemzeti szocializáció is, melyet a nemzeti keretek között szervezett – többségi – társadalom specifikus szocializációs ágensei (iskola, tömegkommunikáció, egyházak, katonaság) segítségével „mű­ködtet".¹¹⁰ E tényező a kisebbségben élő, a nemzeti státust el nem ért nemzetiségek, etnikai közösségek esetében „többes identitást", „több­szólamú" identitást eredményezhet.¹¹¹

Wislocki Henrik, a 19. század ismert cigánykutatója szerint a korabeli zenész cigányok nem zárkózhattak el a „büszke, nagylelkű és szabad [magyar] nemzet géniuszának ihlete elől, amely a honszerelem lehével ihlette őket is".¹¹² Napjainkban nyilván kevésbé romantikus felfogásban, de feltehetően még hatékonyabban működik a nemzeti szocializá­ció.¹¹³

Például Stewart elmondása szerint az általa ismert „magyarországi romák hangsúlyosan magyaroknak is vallják magukat.¹¹⁴ Úgy tartják, bizonyos kontextusokban, hogy ők a magyarság egy fajtája. Hangsú­lyozzák ugyan, hogy különböznek, hogy külön életet élnek… "¹¹⁵ (Stewart ilyen jellegű megfigyeléseit saját tereptapasztalataim is alátámasztják, ezekről a következő fejezetben ejtek szót.)

E rövid áttekintésben arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a többség-kisebbség (cigány-nem-cigány) viszonyrendszer hogyan befolyásolhatja a cigány identitást. Egyrészt a többséghez és a többségi sztereotípiákhoz való alkalmazkodási, adaptációs folyamatok révén, másrészt magához a többségi nemzethez való viszonyulás által. Hiszen a nemzeti szocializáció (oktatás, katonaság, munkahelyek stb.) során a cigányok – eltérő mértékben ugyan, de – általában magukénak érzik a „befogadó" állam nemzeti vonatkozásait.

IV. 3. A cigány-cigány reláció – egy beáscigány-esettanulmány kapcsán

Dolgozatomban már többször utaltam a „cigány kategória" heterogén jellegére, mely kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy az egyes cigány etnikai csoportok közötti viszonylatban hogyan jelenik meg, milyen jelentőséggel bír az egységes roma nemzet koncepciója. Egy konkrét kulturális antropológiai esettanulmány eredményei talán szolgálhatnak némi adalékkal e kérdést illetően.

2005 decemberétől 2006 novemberéig folytattam terepmunkát – hosz-szabb, rövidebb ott-tartózkodások formájában – egy Zala megyei beás¹¹⁶ cigány közösségben. Kezdettől fogva célom volt, hogy különböző társa­dalmi státuszú személyekkel beszélgessek (például kisebbségi vezető, zenész, értelmiségi vagy kétkezi munkás), mert azt vártam, hogy az etnikai és a társadalmi mobilizációban eltérő pozícióban lévő emberek egészen másként látják majd a roma nemzeti egység lehetőségeit, saját identitásukat vagy általában a cigányságot. Mivel a kutatás bemutatá­sára jelen dolgozatban nincs mód, röviden igyekszem összefoglalni a fontosabb tanulságokat.¹¹⁷

A beszélgetések, interjúk során igyekeztem megismerni a beások gondolatait, benyomásait, véleményeit a roma nemzeti szimbólumokról (himnusz, zászló), a beás cigány és az „összcigány" történeti tudat kiemelkedő pontjairól és általában az egységes roma nemzetről. Vizs­gálódásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy a beás cigányok etnikai/nemzeti¹¹⁸ identitását három elem határozhatja meg: a „cigány", „beás" és a „magyar". Aroma nemzet problematikája kapcsán két törés­vonal rajzolódott ki: egy közösségen belüli, vertikális és egy közösséget határoló, horizontális.

A beás identitás „cigány" eleméhez kapcsolódva a roma nemzeti tör­ténelem, nemzeti szimbólumok kapcsán vertikális törésvonal húzódik a közösségen belül. Az etnikai mobilizációban résztvevő beások (például

CKÖ-elnök, civil szervezet vezetője) cigány identitásának fontos része volt az indiai őshaza, a himnusz és a roma zászló, míg a többiek számá­ra a roma nemzet ezen attribútumai nem bírtak túl nagy jelentőséggel. (Egyik ismerősöm mesélte például ezzel kapcsolatban: „Amikor az Egye­sület elnöke voltam, akkor olyan közegbe kerültem, ahol kellett a nyelv, ott ismertem meg a cigányságot, hogy honnét jöttünk…")

A közösség minden tagjának „beás" identitáseleméhez kapcsolódva egy horizontális törésvonal jelent meg a beás cigányok és az oláhci­gányok között. A sajátos beás történeti tudat és az abból fakadó „nem olyan forróvérű", „nyugodt", „dolgos" beás mentalitás folyamatosan kontrasztban áll a „forróvérű", „agresszív", „lopó, csaló" kolompár¹¹⁹ cigányokkal. A fenti beás autó- és heterosztereotípiák fontos szerepet játszanak a más etnikai alakzatoktól, esetünkben elsősorban a kolom­pár cigányoktól elválasztó határok kialakításában és fenntartásában. Az említett ellentétpárok által kirajzolódó határ tökéletesen látható a beások párválasztási stratégiájában, hiszen szinte kizárólagos az endogámia az oláhcigányok felé. A kollektív identitás kontrasztív jellege¹²⁰ erőteljesen mutatkozik meg esetünkben, de itt talán még többről van szó, hiszen a kolompár cigányokra vonatkozó beás sztereotípiákban (agresszív, lop, csal, hazudik stb.) nem nehéz felismerni a többségi társadalom általános cigány sztereotípiáit!

Atöbbségi (magyar) társadalom egységes sztereotípiáinak és az abból fakadó distinkció nélküli diszkriminációnak itt megnyilvánuló identitásfor­máló hatása mellett a „magyar" elem másképp is jelen van az általam megismert beások etnikai/nemzeti identitásában. Az identitásnak ezt a komponensét feltehetően a tartós együttélés és a nemzeti szocializáció alakítja ki, s legjobban egyik adatközlőm szavaival tudom jellemezni: „A cigányságnak van egy magyar identitása, például amikor futballmeccs van, vagy ünnepség, és a magyar himnuszt éneklik: ugyanúgy érezzük, hogy az a mienk is."

Antropológiai terepmunkám e rövid összegzéséből annyi talán kiderült, hogy egy adott roma közösség kollektív etnikai és nemzeti identitásának formálásában a többségi társadalom és a cigányságon belüli csoportközi viszonyok hatása különbözőképpen jelenik meg, valamiféle „többes identitást" eredményezve.

V. Összegzés – a roma nemzet objektív és szubjektív megközelítésben

Az eddigiek során vázlatosan áttekintettük a roma nacionalizmus kul­turális és politikai dimenzióit, valamint egy lehetséges antropológiai aspektust is. Ebben az összegző fejezetben a modern cigány nemzeti gondolat fejlődését, hatását és lehetőségeit megpróbálom elhelyezni a „nemzetek világában".

Sokak számára több kérdés, probléma is felmerülhet a roma nemzettel kapcsolatban: például az egységes roma nyelv „állapota" vagy a közös történeti tudat ismerete. Ha azonban ismerjük más népek nemzetté válásának történetét, és megpróbáljuk egy ilyen tágabb kontextusba helyezni a cigányságot érintő, nemzeti koncepcióra utaló folyamatokat, akkor a roma nemzetet érintő problémák is más megvilágításba kerül­hetnek. A III. 1. fejezetben már utaltam rá, hogy bizonyos szempontok alapján a roma nemzetet a – főleg kelet-európai – kulturális nemzettel lehet párhuzamba állítani.

Miroslav Hroch cseh történész a kelet-európai népek nemzetté válási folyamataira egy – sokak által elfogadott – háromszakaszos tipológiát dolgozott ki a résztvevőik kiléte, szerepe és az etnikai csoport általános nemzettudatának szintje alapján. Az A szakasznak nevezett kezdeti időszakban az aktív szereplők közösségük nyelvi, kulturális, társadalmi, történelmi jellemzőinek tudományos kutatására fordították energiáikat, de egészében véve nem merültek fel sürgető nemzeti követelések. A B szakaszban újabb szereplők léptek színre, akik csoportjuk minél nagyobb részét akarták megnyerni leendő nemzetük tervének, és hazafias agitá-lással próbálták felébreszteni bennük a nemzettudatot. Ezzel párhuzamo­san különböző politikai jogokat követeltek formálódó nemzetük számára. Majd amikor a népesség nagyobb része speciális értékkészletet hozott létre nemzeti identitásából, tömegmozgalom alakult ki, és létrejött a teljes társadalmi struktúra (C szakasz).¹²¹

Természetesen ezt a három szakaszból álló modellt nem akarom rá­erőltetni a roma nemzeti mozgalomra, de viszonyítási alapként hasznos segítséget nyújthat a roma nemzetépítés megértéséhez.

A cigányok történelmét, kultúráját, nyelvét már több száz éve kutat­ták, kutatják. Ezek a kutatók – egészen a 20. század második feléig -azonban kivétel nélkül gádzsók voltak, az ő tevékenységük legfeljebb közvetve járulhatott hozzá a roma nemzet létrehozására irányuló erőfe­szítésekhez. Az Európa-szerte a társadalmi ranglétra legalsó részén élő cigány közösségek nem rendelkeztek olyan értelmiségi elittel, amely a 19. században betölthette volna a „nemzeti ébredést előkészítő" tudó­sok szerepét. Ezért a romák esetében az „A szakaszt" nem a nemzeti kultúra tudományos „felfedezése", hanem az első roma értelmiségi eli­tek megjelenése, az ezzel együtt járó (etnikai alapú) önszerveződések határozzák meg.

A„B szakasz" kezdetét mindenképpen a második világháború utánra, talán 1971-re tehetjük, ami önkényes meghatározásnak tűnhet, de úgy vélem, az első cigány világkongresszus igen fontos mérföldkő a roma nemzeti mozgalom történetében. Az A szakaszra jellemző, a realitásokat sokszor figyelmen kívül hagyó elképzelések helyett a roma aktivisták pragmatikusabb célokat tűznek maguk elé. Megfogalmazódott a nemze­tek feletti (transznacionális) roma nemzet gondolata, sőt később egymás­sal versengő nemzetkoncepciók is megjelentek. A'71-es kongresszuson a nemzetet felruházták legfontosabb, szimbolikus attribútumaival: meg­született a roma nemzeti zászló és a nemzeti himnusz. Konkrét lépések történtek a standard, nemzeti nyelv létrehozására, kialakulóban van egyfajta roma irodalom, képzőművészet, a szaktudományok mellett a „naiv tudomány" képviselői is elkezdtek publikálni a roma történelemről, kultúráról stb.

A„C szakasz" legfontosabb jellemzője a nemzeti eszme tömegtámo­gatottsága, azaz a nemzeti eszme széles körű elterjedése a nemzeti keretbe integrálni kívánt személyek között. „Hogy egy ilyen embercsoport valóban így szemléli-e magát, nem elegendő azokra az írókra vagy azok­nak a politikai szervezetek a szószólóira hagyatkoznunk, akik e csoport számára a »nemzet« státuszát követelik" – írja Hobsbawm.¹²²

Az, hogy a roma nemzetépítésben részt vevő írók, költők, tudósok, politikusok, aktivisták részei az általuk képviselt nemzetnek, vagyis ren­delkeznek roma nemzeti identitással, nem lehet kérdéses. Az viszont kérdés, hogy a nemzeti eszme milyen mértékben ismert a nem-értelmi­ségi romák, cigányok között. Olyan kérdés ez, melyre nem lehet konkrét választ adni anélkül, hogy valakit meg ne bántsunk. A magam részéről megelégszem annyival (konkrét válasz helyett), hogy a cigányokat érintő társadalmi, gazdasági, politikai folyamatok köréből kibontakozott egy nemzeti retorikával élő, belső indíttatásúnak tűnő mozgalom, melynek céljai, lehetőségei és eredményei inkább csak a jövőben válhatnak „kézzelfoghatóvá".

Visszatérve még egy kicsit a „kelet-európai modellhez", és feltételezve, hogy létrejön egy olyan egységes nemzeti ideológia, nemzeti kultúra, amelyről például Choli Daróczi beszél,¹²³ és amely képes integrálni a különböző kultúrájú, alapvetően endogám cigány csoportokat, megint felmerül a kérdés: a nemzeti ideológia hogyan jut el a „célcsoportjához"? A19. századi Kelet-Európában ezt a feladatot a polgári átalakulás jegyé­ben egyre több embert elérő – általában anyanyelvű – alapfokú oktatás oldotta meg.

Egy erdélyi magyar falu szélén fekvő telepen élő ismerősöm, Laji, a következőképpen jellemezte önmagát: „magyar anyanyelvű, cigány származású román állampolgár vagyok". Ő a romániai magyar kisebb­ség kisebbsége, saját maga és a többségi társadalom szerint is cigány. Gyermekei az iskolában nem tanulnak cigány kultúráról, nyelvről. Ha mégis tanulhatnának, feltehetnénk a kérdést: „melyik" kultúráról, „melyik" nyelvről kellene tanulniuk? Természetesen az egységes roma kultúráról (standardizált), romani nyelven, mely kultúrának és nyelvnek – mint láttuk – még számos problémával kell szembenéznie. Azonban Laji gyermekei románul is alig tudnak, a romani nyelvtudása pedig semmilyen perspek­tívát nem kínál számukra…

Ezzel a szélsőségesnek tűnő példával természetesen nem akarom kétségbe vonni az egységes roma nemzet létét és lehetőségeit. Csupán arra szeretnék utalni, hogy a „cigány népnek" a nemzetté válás útján

– alapvetően speciális, diaszpórajellegéből és marginális társadalmi, gazdasági helyzetéből adódóan – sok és nehezen leküzdhető, sőt, a már létező nemzetek számára „ismeretlen" kihívással kell megküzdenie.

Atovábbiakban még el lehet játszani a gondolattal, hogy a roma nem­zeti mozgalom a Hroch-féle B szakaszból mikor jut el a C-be, illetve mikor ért oda, de próbálhatunk különböző nemzetdefiníciókat alkotni, melyekbe „belefér" a roma nemzet is. Például Hancock meghatározása szerint a nemzet „nem politikai, autonóm etnikai csoport" (függetlenül a méretétől és attól, hogy van-e saját területe), a nacionalizmus pedig „egy néppel való azonosság tudata, és törekvés ennek az azonosságtudatnak a meg­erősítésére, amely elvezet oda, hogy a többségi társadalom a történelmi, kulturális, nyelvi, politikai, vallási vagy más jellegű összetartozás alapján önálló népnek ismerje el".¹²⁴ Hancock definíciói szerint feltehetően létezik roma nemzet, mely azonban még a fejlődés stádiumában van, ha úgy tetszik, a 6-ből a C szakaszba való átmenet küzdelmes útját járja.

Nicolae Gheorghe és Thomas Acton szerint lehet, hogy a kozmopolita „cigány politizálás formálódó célkitűzése nem kevesebb, mint a nemzet­állam eltörlése".¹²⁵

Én a magam részéről inkább nem fogalmazok meg hipotéziseket a C szakaszba elérkezett roma nemzet legitimációjáról, formájáról, tartalmá­ról. Azonban reménykedem, hogy a fentebb vázolt dolgok közvetlenül vagy közvetve, de hozzájárulhatnak egy olyan folyamat erősítéséhez, melyben „már nem az egyéni asszimiláció, hanem a saját kultúra meg­őrzésével való egyenrangú társadalmi beépülés jelent értékes alterna­tívát".¹²⁶

Jegyzetek

Köszönöm Fosztó László, Papp Richárd, Pálos Dóra, Prónai Csaba, Szuhay Péter és cigány beszélgetőtársaim dolgozatom elkészítéséhez nyújtott segítsé­gét.

¹ Fosztó László: Van-e cigány nemzettudat? In: Fedinec Csilla (szerk.): Tár­sadalmi önismeret és nemzeti önazonosság Közép-Európában. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2002. 222.

² Idézi Slawomir Kapralski: Identity Building and the Holocaust: Roma Political Nationalism. Nationalities Papers, 1997. Vol. 25. No. 2. 269.

³ Ma Magyarországon a „roma" és a „cigány" szót egyaránt használják az etnikum jelölésére. Jelen dolgozatban mindkét terminust – egymás szinonimá­jaként – használom. Bár a nemzetközi roma szervezetek egyértelműen elítélik a „cigány" (és külföldi „megfelelői": gypsy, gitano, tsigani) szó használatát, s helyette a nép és a nyelv jelölésére a „romani"-t javasolják, több magyarországi cigány és nem-cigány szerző ezt a szót használja. Ezt többek között azzal indokolják, hogy az oláhcigány nyelvben a „rom" férfit jelent, a „roma" már többes szám, amit viszont magyarul még tovább szoktunk ragozni: „romák" („emberekek"). A „roma" szó emellett több cigányok által beszélt nyelvben (pl. beás, szintó, gitano) nem szerepel, így azt általában nem vonatkoztatják magukra.

⁴ A dokumentum-, interjú- és forrásrészleteket idézőjelben, dőlt betűvel jelö­löm, míg a szakirodalomból származó (szó szerinti) szövegek csak idézőjelet kapnak.

⁵ Eric J. Hobsbawm: A nacionalizmus kétszáz éve. Budapest, Maecenas, 1997. 18.

⁶ Prónai Csaba: A kulturális antropológia jelentősége a cigánykutatásban. In: Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (szerk.): Térés terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2004. 253.

⁷ Szűcs Jenő: „Nemzetiség" és „nemzeti öntudat" a középkorban. Szempontok egy egységes fogalmi nyelv kialakításához. In: uő: Nemzet és történelem. Tanul­mányok. Budapest, Gondolat, 1974. 196.

⁸ David Mayall: Gypsy Identities 1500-2000. From Egipcyans and Moon-men to the Ethnic Romany. London, Routledge, 2004. 189.

⁹ Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest, L'Harmattan-Atelier, 2006. 18. /Atelier füzetek, 8./

¹⁰ Craig Colhun: Nacionalizmus és etnicitás. In: Kántor Zoltán (szerk.): Naciona­lizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2004. 358.

¹¹ A gádzsó szó jelentése az oláhcigány (romani) nyelvben 'nem-cigány'.

¹² Fosztó László: Diaspora and Nationalism: an Anthropological Approach to the International Romani Movement. Regio, 2003. 102.

¹³ Nicolae Gheorghe-Thomas Acton: A multikulturalitás problémái: kisebbségi, etnikai, nemzetiségi és emberi jogok. Replika, 23-24. (1996) (www.c3.hu/scripta0/ replika/2324/16gheor.htm).

¹⁴ Szuhay Péter: A magyarországi cigány etnikai csoportok kulturális integráció­járól és a nemzeti kultúra megalkotásáról. BUKSZ, 1995. 3. sz. 333-334.

¹⁵ Anderson: i. m. 66-77.

¹⁶ Niederhauser Emil: Kelet-Európa története. Budapest, MTA TTI, 2001. 117-133.

¹⁷ Kemény István: Előszó. In: uő (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Budapest, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 2000. 7-18.

¹⁸ A romániai cigány rabszolgaság és a felszabadítás történetéről lásd Viorel Áchim: Cigányok a román történelemben. Budapest, Osiris, 2001. 38-169. – A rabszolga-felszabadítás és a migráció összefüggéseiről lásd: Angus Fraser: The Rom Migrations. Journal of the Gypsy Lore Society, 1992. 2. sz. 131-145.; Thomas Acton: Rom Migrations and the End of Slavery: A Rejoinder to Fraser. Journal of the Gypsy Lore Society, 1993. 2. sz. 77-89.

¹⁹ Pomogyi László: A század elejétől 1945-ig. Történeti áttekintés. In: Kemény István (szerk.): A magyarországi romák. Budapest, Press Publica, 2000. 13.

²⁰ Elena Marushiakova – Vesselin Popov: Gypsies (Roma) in Bulgaria. Frankfurt a. M., Peter Lang, 1997. 30.

²¹ Marushiakova-Popov: i. m. 30-31.

²² Áchim: i. m. 180-183.

²³ David M. Crowe: A History of the Gypsies of Eastern Europe and Russia. New York, St. Martin's Griffin, 1996. 217-218.

²⁴ Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyar­országon. Budapest, Osiris-Századvég, 1995. 173-177. (Az idézett szövegből kiderül, hogy az ilyen jellegű szervezetek inkább a társadalmi mobilizáció terüle­tén elért sikereket jelenthetik, mintsem az etnikai mobilizáció fontos állomásait.

A magyarországi cigány zenészek magyar nemzeti kultúrában betöltött sajátos szerepéből fakadóan a társadalmi ranglétrán való feljebbjutás a magyar „nemzeti tartalmakkal" való szorosabb összefonódást is jelentette. Másrészt talán az is kiolvasható a sorokból, hogy a társadalmi mobilizáció során az adott nemzet­államhoz való lojalitás bizonygatása elengedhetetlen volt, és nyilván nemcsak Magyarországon, hanem Európa jó néhány országában is.)

²⁵ lan Hancock: Mi vagyunk a romani nép. Budapest, Pont Kiadó, 2004. 128.

²⁶ Angus Fraser: A cigányok. Budapest, Osiris, 2002. 292.

²⁷ A Kwiek család ősei romániai kalderari cigányok voltak, akik az 1860-as bevándorlási hullámban érkeztek Lengyelország (pontosabban az akkori Galícia) területére.

²⁸ A 17. században a „cigány királyok" feladata volt a törvények betartatása, a bűnözés csökkentése, az adók összegyűjtése és a hatóságokkal való kapcso­lattartás. Jerzy Ficowski: The Gypsies in Poland. History and customs. Varsó, Interpress Publishers, 1989. 15-16.

²⁹ Ficowski: i. m. 36-37.

³⁰ Hancock: i. m. (2004) 130.

³¹ Romániában a Nicelscu vezette Romániai Romák Országos Szövetségét 1948-ban feloszlatták, a cigányok 1989-ig nem részesültek nemzetiségi jogokban. A 70-es évek közepéig a rendszer gyakorlatilag nem vett tudomást a cigányok létezéséről. Áchim: i. m. 218.

³² Sághy Erna: Cigánypolitika Magyarországon 1945-1961. Regio, 1999. 1. sz. 16.

³³ Természetesen voltak helyi kezdeményezések egyes országokban, mint az 1957 és 1961 között működött Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége (lásd Sághy: i. m. 20-32.), vagy a Bulgáriában működött cigány zenei-drámai színház, illetve több roma-bolgár nyelvű újság is megjelent (lásd Ilona Tomova: Változások és gondok a bolgár cigányközösségben. Regio, 1996. 3. sz.). Az asszimilációs politika azonban idővel felszámolta a kezdeményezéseket, és a szervezetek nem tudtak a nyugaton formálódó nemzetközi mozgalomba bekap­csolódni (legfeljebb egyéni szinten a 70-es évektől).

³⁴ Mayall: i. m. 204.

³⁵ Jean-Pierre Liégeois: Romák, cigányok, utazók. Budapest, Pont Kiadó, 2002. 186.

³⁶ Fosztó: i. m. (2003) 112.

³⁷ A himnuszról és a zászlóról: „A kongresszus elfogadta, hogy az 1933-as kon­ferencia zöld-kék zászlaja – az új, 16 küllős vörös csakrával a közepén – legyen a roma nemzeti zászló és a Gélem, gélem… (Opre Roma) legyen a nemzeti him­nusz, amit azóta minden kongresszuson elénekelnek." Forrás: www.romaart.hu

³⁸ Mayall: i. m. 205.

³⁹ Liégeois: i. m. 191-192.

⁴⁰ Uo. 193.

⁴¹ Fosztó: i. m. (2002) 216.

⁴² Uo. 217.

⁴³ Uo. 218-219.

⁴⁴ Sághy: i. m. 31.

⁴⁵ Blaha Márta – F. Havas Gábor – Révész Sándor: Nyerőviszonyok. Roma politikatörténet. Beszélő, 1995. 5. sz. 20.

⁴⁶ Megjelentek írók, költők kötetei (Bari Károly, Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József), cigány képzőművészek alkotásai (Péli Tamás) stb.

⁴⁷ Binder Mátyás: „Felébredt ez a nép…" A magyarországi romák/cigányok etnikai-nemzeti önszerveződési folyamatairól. In: Gergely Jenő (szerk.): A múlt feltárása – előítéletek nélkül. Budapest, ELTE BTK, 2006. 72-75.

⁴⁸ Martin Kovats: A Jó, a Rossz és a Csúf. A romapolitika három arca Magyar­országon. Eszmélet, 1996. 32. sz. 133-136.

⁴⁹ Martin Kovats: The political significance of the first National Gypsy Self-government in Hungary. Contemporary Politics, Vol. 6, No. 3, 2000. 259.

⁵⁰ Kállai Ernő: Helyi cigány kisebbségi önkormányzatok Magyarországon. Pro Minorítate, 2005. 2. sz. 138.

⁵¹ Rostás-Farkas György: Megnyitó. In: Bódi Zsuzsanna (szerk.): Cigány Nép­rajzi Tanulmányok 2. Budapest, Mikszáth Kiadó, 1994. 13-14.

⁵² lan Hancock: The East European Roots of Romani Nationalism. Nationalities Papers, 1991. Vol. 19. No. 3. 256.

⁵³ Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia. Budapest-Kaposvár, ELTE BTK, 1995. 92.

⁵⁴ Prónai Csaba: A kulturális antropológiai cigánykutatások 1987 után Nagy-Britanniában, Franciaországban és Olaszországban. Regio, 1999. 1. sz. 157.

⁵⁵ Fraser: i. m. 34-35.

⁵⁶ Hancock: i. m. (1991)252.

⁵⁷ Kései születés című dokumentumfilm. Rend. Kőszegi Edit és Szuhay Péter. Budapest, Fórum Film Alapítvány, 2003.

⁵⁸ Szuhay: i. m. (2005) 335.

⁵⁹ Nagy Pál: A magyarországi cigányság történeti kutatásának aspektusai. 1997. (A NEKH és a MTATTI műhelybeszélgetésén elhangzott előadás bővített változata.) www.archiv.meh.hu/nekh/Magyar/nagyp.htm

⁶⁰ Prónai: i. m. (1995) 63.

⁶¹ Az európai országok „cigánypolitikáiról" lásd Fraser: i. m. 88-176.; Liégeois: i. m. 97-121.

⁶² Fosztó: i. m. (2002) 222.

⁶³ Lásd Kapralski: i. m.; Szuhay Péter: A holokauszttól a pharrajimosig. Egy szemünk előtt kialakuló rítus mint a romák történelmének metaforája. Élet és Irodalom, 2005. 46. sz.

⁶⁴ Hancock: i. m. 54.

⁶⁵ Szuhay: i. m. (2005).

⁶⁶ Uo.

⁶⁷ Kapralski: i. m. 276.

⁶⁸ Vö. Eric J. Hobsbawm: Tömeges hagyomány-termelés. In: Hofer Tamás -Niedermüller Péter (szerk.): Hagyomány és hagyományalkotás. Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport, 1987. 127-197.

⁶⁹ Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge. Hozzászólás egy vitához. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. 17.

⁷⁰ Kovalcsik Katalin – Réger Zita: A tudomány mint naiv művészet. Kritika, 1995. február, 31-32.

⁷¹ Szuhay: i. m. (1995) 329-330.

⁷² Niederhauser Emil: A történeti tudat kérdései Kelet-Európa nemzeti megújulá­si mozgalmaiban. In: uő: Nemzet és kisebbség. Válogatott tanulmányok. Budapest, Lucidus Kiadó, 2001. 101.

⁷³ Niederhauser Emil: A nemzeti kultúra szerepe a nemzetek létrejöttében. In: uő: i. m. (2001) 250.

⁷⁴ Hancock: i. m. 149.

⁷⁵ Andrzej B. Lewkowicz: A cigányok (romák) közötti nyelvi kommunikáció akadályai és a cigány (roma) nyelv fejlődésének perspektívája. In: Bódi (szerk.): i. m. 216.

⁷⁶ Gheorghe-Acton: i. m.

⁷⁷ Vö. Fraser: i. m. 206-222.

⁷⁸ Romániában például az 1992-es népszámlálás adatai szerint a cigányok 40,9%-a vallotta anyanyelvének a romani nyelvet, 54,3%-a a románt, 4,7%-a a magyart (Áchim: i. m. 246.). Szlovákiában a cigányok nyelvük szerint szlovák (szlovacsike romu), magyar romák (ungrike roma), és oláhcigányok (vlasike roma) (Anna Jurová: Cigányok-romák Szlovákiában 1945 után. Regio, 1996. 2. sz.). Bul­gáriában a romák által gyakorolt vallás és az anyanyelv alapján vannak „bolgárok" (gadzsikane roma), „törökök" (horahane roma) és „vlahok" (Tomova: i. m.).

⁷⁹ Kemény István: A magyarországi cigányság szerkezete a nyelvi változások tükrében. Regio, 1999. 1. sz. 3.

⁸⁰ Kemény István – Janky Béla – Lengyel Gabriella: A magyarországi cigányság 1971-2003. Budapest, Gondolat Kiadó – MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2004. 39.

⁸¹ „Más ügy a beás cigányok nyelve. Az Indus öt mellékfolyójának egyike a Beász. Az öt folyó mellékét a romák őshazájuknak tekintik. A Beász mellékén élők már több mint ezer évvel ezelőtt is teknővájással foglalkoztak, és más famunká­kat is készítettek…". Rostás-Farkas György: A cigányok története. Le romengi historija. Budapest, Cigány Tudományos és Művészeti Társaság, 2001. 61.

⁸² Ugyanakkor persze nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a világ számos pontján élő cigányok közül sokan – akik a romani valamely dialektusát beszélik

– kiválóan megértik egymást.

⁸³ Marcel Courthiade: Egy nyelv, mely nem ismer határokat… Amaro Drom, 2007. 5. sz.

⁸⁴ Rajkó Djuric: A roma irodalom. Budapest, Pont Kiadó, 2004. 10.

⁸⁵ Djuric: i. m. 11.

⁸⁶ Choli Daróczi József: A magyarországi roma irodalom. In: Várnagy Elemér (szerk.): Romológiai alapismeretek. Budapest, Corvinus Kiadó, 1999. 49-53.

⁸⁷ Beck Zoltán: A cigány irodalom fogalomtörténetéhez. In: Cserti Csapó Tibor (szerk.): Friss kutatások a romológia tárgykörében. Pécs, PTE BTK Neveléstudo­mányi Intézet Romológia és Nevelésszociológiai Tanszék, 2002.

⁸⁸ Szegő László: A cigány irodalom. In: uő (szerk.): Cigányok, honnét jöttek-merre tartanak? Budapest, Kozmosz, 1983. 194-195.

⁸⁹ Idézi Beck Zoltán: A lehetséges cigány irodalom. Pécs, PTE BTK Neveléstu­dományi Intézet Romológia és Nevelésszociológiai Tanszék, 2003. 15.

⁹⁰ Beck: i. m. (2003) 21.

⁹¹ Szuhay: i. m. (1995) 338.

⁹² A szolgáltatott zenét a magyar tudományos irodalom a köznyelvi terminus megtartásával cigányzenének hívja, így különböztetve meg a „belső használatú"

– de egyre népszerűbbé váló – zenétől, amelyet autentikus cigány (nép)zenének neveznek. Lásd Koronczai Barbara: Cigány zene – cigányzene. Pro Minoritáié, 2005. 2. sz. 3-25.

⁹³ Kerékgyártó István: A magyarországi cigány képzőművészet. In: Bódi (szerk.): i. m. 175.

⁹⁴ Szuhay: i. m. (1995)340.

⁹⁵ Lásd http://nol.hu/kultura/cikk/445982/, www.romapavilon.org

⁹⁶ „A kulturális antropológia jelentősége a cigánykutatásban" című tanulmá­nyában Prónai Csaba konkrét példák alapján mutatja be, hogyan cáfolták meg antropológusok az olyan közismert sztereotípiákat, mint a „piszkos" cigány, az „élősködő" cigány vagy a „nevelhetetlen" cigány (Prónai: i. m. [1995] 254-265.).

⁹⁷ Bemard Formoso: Cigányok és letelepültek. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigányok Európában. 1. Kulturális antropológiai tanulmányok. Nyugat-Európa. Budapest, Új Mandátum, 2000. 35.

⁹⁸ Prónai: i. m. (1995) 12.

⁹⁹ Uo. 9.

¹⁰⁰ Leonardo Piasere: A ciganológusok szerelmei. In: uő: A ciganológusok szerelmei. Válogatott tanulmányok. Szerk. Prónai Csaba. Budapest, ELTE BTK Kulturális Antropológia Szakcsoport, 1997. 129.

¹⁰¹ Fosztó: i. m. 210.

¹⁰² Uo. 212-216.

¹⁰³ Richard Jenkins: Az etnicitás újragondolása: identitás, kategorizálás és ha­talom. In: Kántor Zoltán – Majtényi Balázs (szerk.): Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2005. 132.

¹⁰⁴ Vö. Fredrik Barth: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1996. 1. sz. 3-25.

¹⁰⁵ Michael Stewart: Nép – nemzet nélkül. Cigányfúró, 2-3. sz. 1996. 6.

¹⁰⁶ Prónai: i. m. (1999) 157.

¹⁰⁷ Hancock: i. m. (2004) 20.

¹⁰⁸ Prónai: i. m. (1999) 158-159.

¹⁰⁹ Patrick Williams: Láthatatlan színek, avagy cigányok Párizs elővárosaiban. Magyar Lettre International, 21. sz. 1996. 71.

¹¹⁰ Csepeli György: Nemzet által homályosan. Budapest, Századvég Kiadó, 1992.111.; Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest, Új Mandátum – MTA KI, 2001. 171.

¹¹¹ Bindorffer: i. m.

¹¹² Wislocki Henrik: Cigányok. Külön melléklet. In: Pallas Nagy Lexikona. IV. kötet. Szerk. Gerő Lajos. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Társaság, 1893. 37.

¹¹³ Vö. Bindorffer: i. m. 172.

¹¹⁴ Az identitásnak ez a „kettőssége" természetesen a nyelvhasználatban is megnyilvánulhat. Ezt a fajta kétnyelvűséget, melynek lényege, hogy a két nyel­vet más-más szituációkban használják, a szakirodalom diglossziának nevezi. A kisebbség saját, „etnikus" nyelve általában az otthoni, rokoni, baráti beszélge­tésekre korlátozódik. Tálas Endre: A cigány és a beás nyelv Magyarországon. In: Kovalcsik Katalin (szerk.): Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Budapest, BTF-IFA-MKM, 1998. 300.

¹¹⁵ Neményi László – Zádori Zsolt: A Styx mindkét oldalán. Beszélgetés Michael Sinclair Stewart angol antropológussal. Beszélő, 2000. november (www.c3.hu/ scripta/beszelo/00/11/03styx.htm).

¹¹⁶ „A teknős cigányok cigányul egy szót sem tudnak, hanem az úgynevezett »erdélyi« (bánáti) román dialektust beszélik. Magukat beas-nak nevezik […]. Ők magukról elismerik, hogy cigányok. Ősi kultúrájuk a román kultúrkörhöz kapcso­lódik" – írta róluk Erdős Kamill 1959-ben (A magyarországi cigányság. In: Vekerdi József [szerk.]: Erdős Kamill cigánytanulmányai. Békéscsaba, Erkel Ferenc Múze­um, 1989. 50.) Eredeti foglalkozásuk teknő-, fatál-, fakanálkészítés volt.

¹¹⁷ Kutatásom eredményeit részletesen ismertetem egy, az Etnoregionális Munkafüzetekben hamarosan megjelenő tanulmányomban (Binder Mátyás: Egy beás cigány közösség etnikai és nemzeti identitásáról).

¹¹⁸ Az etnikai és a nemzeti kategória közti legfontosabb különbséget abban látom, hogy az előbbi egy alapvetően primordiális képződmény, míg az utóbbi a társadalomszerveződés modern formája. A két fogalom kapcsolatát jól jellemzi Fredrik Barth egyik megállapítása, mely szerint a nacionalizmus (nemzeti elv) eszméi „gyakran körmönfont módon ráépülnek az etnicitásból fakadó identitások némelyikére" (Barth: i. m. 14.).

¹¹⁹ A helyi szóhasználatban a beás cigányok leggyakrabban kolompárnak ne­vezik az oláhcigányokat.

¹²⁰ Vö. Albert Réka – Zempléni András: A nemzeti identitás sajátosságairól. In: Fedinec (szerk.): i. m. 168.

¹²¹ Miroslav Hroch: A nemzeti mozgalomtól a nemzet teljes kifejlődéséig: a nemzetépítés folyamata Európában. In: Kántor (szerk.): i. m. (2004) 233.

¹²² Hobsbawm: i. m. (1997) 16.

¹²³ „Tehát meg kell teremteni annak a cigány nemzeti kultúrának az alapjait, amelyet a cigányság különböző csoportjai elfogadnak és magukra nézve kötele­zőnek tekintenek." Choli Daróczi József: A mai magyar cigány irodalom irányai. Kethano Drom, 2001. 13.

¹²⁴ Kapralski: i. m. 269.

¹²⁵ Gheorghe-Acton: i. m. 10.

¹²⁶ Forray R. Katalin – Hegedűs T. András: A cigány etnikum újjászületőben. Tanulmány a családról és az iskoláról. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. 15.