Az olvasók és az elemzők figyelmének középpontjában ma megint a Kommunista Kiáltvány áll, melyet a föld minden sarkában tucatnyi új kiadásban jelentetnek meg az 1989-es fordulat ellenére is; ezt a művet nemcsak mint a történelemben a legtöbbek által olvasott politikai szöveget ünnepelhetjük, hanem mint a kapitalizmus fejlődési tendenciáit legpontosabb előrelátással elemző művet is. Milyen nehézségek és hányattatások közepette zajlott népszerűsítése az egyik olyan országban, ahol a legjelentősebb sikerre és befolyásra tett szert?

1. Bevezető

Elméleti viták, illetve politikai események hatására a Marx művei iránt tanúsított érdeklődés mindig meglehetősen nagy ingadozást mutatott, és néhányszor kétségtelenül a hanyatlás jeleit tükrözte. Marx elméletének bírálata mindig érzékelhetően túlmutatott a marxizmus konceptuális hori­zontján, amint azt jó néhány példa igazolja, kezdve a „marxizmus válsá­gától" a II. Internacionálé feloszlatásáig, az értéktöbblet-elmélet korlátairól folytatott vitától a szovjet kommunizmus tragédiájáig. Ugyanakkor egy idő után minden esetben tapasztalható „a Marxhoz való visszafordulás" is. Ilyenkor újra meg újra megfogalmazódik az igény, hogy gondolataira hi­vatkozzanak, akár a politikai gazdaságtan kritikája, akár az elidegenedés meghatározása, akár a politikai viták briliáns lapjai kerülnek terítékre, s művei továbbra is ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolnak a nagy teoretikus követőire és ellenfeleire egyaránt. Miután a huszadik század végén elmé­letének már halálhírét költötték, Marx egyszeriben újra a világtörténelem színpadán termett: a nézetei iránti érdeklődés újra fellobbant, és mind több európai, amerikai és japán könyvtárban söprögetik le az olvasók a könyveire telepedett finom porréteget.¹

Ráadásul a Marxszal foglalkozó irodalom, ami tizenöt évvel ezelőtt már teljesen elapadni látszott, sok országban újra életjelet mutat. A folyóiratok egyre szívesebben fogadják a marxi életművet és a marxizmust vizsgáló dolgozatokat, és ezzel egyidejűleg újra nemzetközi konferenciák, egye­temi kurzusok és szemináriumok szerveződnek a témában. Végül pedig, bár tétován és gyakorta zavaros formát öltve, de a Marx iránti igény a politikában is újra felbukkant Latin-Amerikától Európáig, és megérintette az alternatív globalizációs mozgalmat is.

Az olvasók és az elemzők figyelmének középpontjában ma ismét a Kommunista Kiáltvány áll, melyet a föld minden sarkában tucatnyi új kiadásban jelentetnek meg az 1989-es fordulat ellenére is; ezt a mű­vet nemcsak mint a történelemben a legtöbbek által olvasott politikai szöveget ünnepelik, hanem mint a kapitalizmus fejlődési tendenciáit legpontosabb előrelátással elemző művet is.² Emiatt is érdekes lehet ma, százhatvan évvel 1848-as megírását követően megvizsgálni, milyen nehézségek és hányattatások közepette zajlott népszerűsítése Olasz­országban, az egyik olyan országban, ahol a legjelentősebb sikerre és befolyásra tett szert.

2. Karl Marx: az olaszországi félreértés

Olaszországban Marx elmélete elképesztő népszerűségnek örvendett. Jelentős hatással volt a pártokra, a szakszervezetekre és a társadalmi mozgalmakra, és ezáltal példátlan módon befolyásolta a nemzet politikai életének átalakulását. A tudomány és a kultúra minden területét áthatotta, ezért megmásíthatatlanul meghatározta fejlődésük irányát és politikai szótárukat. Az alsóbb társadalmi osztályok öntudatra ébredéséhez jelentősen hozzájárult, és ezáltal millió és millió ember emancipációs fejlődésének alapvető elméleti támaszaként szolgált.

Aligha akad olyan ország, ahol Marx elméletének közismertségét akár csak párhuzamba lehetett volna állítani az olaszországival. Hogy mikor beszéltek vajon az emberek először „Carlo Marxról"? Mikor bukkant fel ez a név első ízben az olaszra fordított szövegek szerzőjeként? Mikor kezdett hírneve szárnyra kapni a szocialista munkások és aktivisták kollektív képzeletében? De persze mindenekelőtt fel kell tenni a kérdést: hogyan és miképpen vertek gyökeret eszméi Olaszországban?

Marx – akinek nevét szinte senki sem ismerte az 1848-as forradalmi fellángolás időszakában – műveinek legelső fordításai az 1860-as évek második felében láttak napvilágot. De csak nagyon kevés anyagot for­dítottak le olaszra, és ezek főképp a Nemzetközi Munkásszövetség (I. Internacionálé) „felhívásaihoz" és „határozataihoz" kapcsolódtak. Ez a hiány elsősorban annak a következménye volt, hogy Marx és Engels Olaszországról alig tudtak valamit, mert – bár az ország történelmét és kultúráját rajongva tisztelték, és foglalkoztatta őket a korabeli olasz valóság is – 1860-ig nem volt olaszországi tudósítójuk, igazi politikai kapcsolataik pedig csak az 1870-es évekre alakultak ki.

Marx személye iránt elsőként akkor kezdtek az érdeklődés jelei mutat­kozni, amikor a párizsi kommün forradalmi tapasztalatai előtérbe kerültek. Alig néhány hét alatt az országos napilapok, illetve természetesen a megszámlálhatatlanul sok munkáskiadvány egyaránt életrajzi vázlatokat közölt az „Internacionálé alapítójáról és irányítójáról",³ továbbá levelek és politikai határozatok egyes részleteit (többek között A polgárháború Franciaországban című művét) is kiadták. Ugyanakkor azonban a meg­jelent írások – Engels munkáival együtt 1871-1872-ben egy év alatt nyolcvanöt művét publikálták – továbbra is kizárólag az Internacionálé dokumentumaira korlátozódtak. A Marx iránti érdeklődés eredetileg politikai indíttatású volt, az elméleti művek iránti figyelem csak áttétele­sen, a politikai írások révén támadt fel.⁴ Néhány írás erősen kiszínezett képet festett róla, aminek elsődleges célja az volt, hogy mitikus aurával vegyék körül alakját: „Marx Károly minden helyzetben zseniális és bátor embernek bizonyul. Villámként cikázik egyik országból a másikba, közben állandóan képes alakot váltani úgy, hogy Európa összes rendőrspiclijének éberségét ki tudja játszani."⁵

Az alakját övező mítosz egyre terebélyesebb és ugyanakkor határta­lanabb lett.⁶ Ebben az időszakban ugyanis a propaganda-kézikönyvek Marxról olyasfajta – leginkább kitalált – képet terjesztettek, mely őt egy sorba állította Darwinnal és Spencerrel.⁷ Elméletét a legalizmus vagy a pozitivizmus szinonimájaként értelmezték.⁸ Olyan, az övétől fényévnyire eső, ellentétes elméletekkel fércelték ügyetlenül össze, mint Fourier, Mazzini és Bastiat filozófiája. Vagy pedig, sokféle egyéb félreértés következtében, alakját Garibaldival⁹ vagy Scháfflével¹⁰ állították párhu­zamba.

Ám Marxnak még ez a felületes ismertsége sem volt elégséges ahhoz, hogy politikailag mellette sorakozzanak fel. Az Internacionálé olasz köve­tői gyakorlatilag egyhangúlag Bakunyint támogatták Marxszal szemben, akinek az állásfoglalásai ténylegesen ismeretlenek maradtak, és az Inter-nacionálén belüli konfliktusokat az olaszok inkább a két férfiú személyes vitájának, mintsem elméleti versengésnek tekintették.¹¹

Ezután persze nem ütközött kemény akadályokba, hogy a következő évtizedekben az anarchisták kerüljenek hegemón helyzetbe Olaszor­szágban, tehát egy olyan országban, ahol a modern ipari kapitalizmus nem létezett, a lakosságon belül a munkások aránya rendkívül alacsony volt, és a konspiráció hagyománya a nem sokkal korábbi forradalom hatására elevenen élt tovább. Mindezek következtében Marx elméleti analízise csak lassan hatolt be a munkásmozgalomba. Paradox módon az elmélet először éppen maguknak az anarchistáknak köszönhetően vált széles körben ismertté, akik teljes egészében osztották Marxnak az osztályharcról és a munkásság önfelszabadításáról az Internacionálé „határozataiban" és „beszédeiben" is megmutatkozó álláspontját. Ilyen módon láttak Marx művei napvilágot – gyakorta úgy, hogy vitában álltak egy verbálisan szocialista, ám a gyakorlatban legalista és „revizionista" nézettel. Az első, kétségtelenül legjelentősebb kezdeményezésre 1879-ben került sor, amikor kiadták A tőke első kötetének rövid kivonatát Carlo Cafiero szerkesztésében. Ekkor nyílt először alkalom arra, hogy Marx legfontosabb elméleti tézisei Olaszországban hozzáférhetővé váljanak, igaz, népszerű, leegyszerűsített formában.

3. A nyolcvanas évek és a Marx nélküli „marxizmus"

Marx írásait az 1880-as években sem fordították le. A szocialista sajtóban megjelent pár cikktől eltekintve mindössze két, Engelsszel közösen írt művét adták ki (A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig -ez 1883-ban jelent meg, illetve A család, a magántulajdon és az állam eredete – ez 1885-ben látott napvilágot), és ezeket is csak kis példány­számban: az tette őket eladhatóvá a piacon, hogy egy sorozatban sze­repeltek a szigorú és érdemdús szocialisták – Beneventótól Pasquale Martignettiig – műveivel. Másfelől a hivatalos kultúra túlnyomó többsége kezdett felfigyelni Marx műveire, és ebben a vonatkozásban kevesebb fenntartással éltek, mint Németországban. Vezető kiadók és tudósok kezdeményezésére a rendkívül tekintélyes Biblioteca dell'Economista – melynek köteteit kutatásai során Marx is számtalanszor felhasználta a British Museumban – folytatásokban közölte A tőke első kötetét 1882 és 1884 között, 1886-ban pedig önálló kiadványban is megjelentette. Az olasz szocialista mozgalom általános nívótlanságát jól mutatja, hogy erről a kezdeményezésről, amit újabb hasonló lépés csak a második világháború után követett, Marx mindössze két hónappal halála előtt szerzett tudomást, Engels pedig csak 1893-ban!

Ám a fentebb vázolt korlátozások ellenére a „marxizmus" mégiscsak kezdett bekerülni a szellemi élet vérkeringésébe ebben a korszakban. De Marx műveinek olyan csekély hányadát fordították olaszra, és olyan nehéz volt még ezeknek a fordításoknak is a nyomára bukkanni, hogy e művek gyakorlatilag sosem az eredeti írások alapján váltak ismertté, hanem jórészt közvetett utalások, másodkézből való hivatkozások vagy sietve összeállított és hamarjában kiadott szöveggyűjtemények révén, melyeket epigonok vagy Marx állítólagos követői hordtak egybe.¹²

Ezekben az években valóságos kulturális ozmózis alakult ki, melybe nemcsak az Olaszországban jelen lévő, legkülönfélébb szocializmus­koncepciók áramlottak bele, hanem olyan ideológiák is, amelyeknek egyébként semmi közük sem volt a szocializmushoz. Kutatók, politikai agitátorok és újságírók mindannyian egyfajta sajátos hibrideszmét termeltek ki, melyben a szocializmust a rendelkezésükre álló legkülön­félébb elméleti elképzelésekkel keresztezték.¹³ És ha a „marxizmus" sebesen fölébe tudott kerekedni a többi doktrínának – részben annak következtében, hogy nem létezett valódi olasz szocializmus -, akkor az így létrejött kulturális homogenizáció szüleménye egy elsekélyesített és eltorzított marxizmus lett; amolyan passe-partout (minden zárat felnyitó, mindenre jó) marxizmus. Mindenesetre egy olyan „marxizmus", mely nem ismerte Marxot magát, hiszen egy kézen meg lehetett számolni azokat az olasz szocialistákat, akik Marxnak akár csak egyetlen eredeti szövegét is olvasták.¹⁴

Annak ellenére, hogy ez a „marxizmus" lapos volt és zavaros, deter­minista és funkcionálisan a korszak politikai feltételei által meghatá­rozott, mégis képes volt arra, hogy a munkásmozgalomnak identitást biztosítson, és hatást gyakoroljon az 1892-ben megalapított Partito dei Lavoratori Italiani (Olasz Munkáspárt) sorain belül, valamint hogy az olasz kultúra és tudomány terén hegemóniára tegyen szert.

Ami a Kommunista Kiáltványt illeti, annak az 1880-as évek végéig sem­mi nyomát nem találni. Később azonban legjelentősebb magyarázójával, Antonio Labriolával együtt jelentős szerepet kap majd az olaszországi felvizezett marxizmussal való szakításban. Mielőtt azonban ezzel részle­tesebben foglalkoznánk, vissza kell lépnünk egy kicsit az időben.

4. A Kommunista Kiáltvány első olasz kiadásai

A Kommunista Párt kiáltványának eredeti, 1848-as bevezetője azzal zárult, hogy a művet majd „angol, francia, német, olasz, flamand és dán nyelven" is hamarosan közreadják.¹⁵ A valóságban ez a szándék nem teljesült. Pontosabban fogalmazva, a Kommunista Kiáltvány az emberi­ség történetének egyik legismertebb szövege lett, de nem úgy, ahogyan azt a szerzők eredetileg elképzelték.

Az első kísérletre, hogy a „Kommunista Kiáltvány olasz és spanyol nyelvre lefordítattassék", Párizsban került sor Hermann Ewerbeck, a Kommunisták Szövetsége párizsi szervezetének egyik vezetője jóvoltá-ból.¹⁶ S jóllehet néhány évvel később írott Vogt úr című művében Marx azt állította, tévesen, hogy a Kommunista Kiáltványnak létezik olasz kiadása, a tervezetet nem sikerült megvalósítani.¹⁷ Az egyetlen olyan fordítás, me­lyet nemcsak tervbe vettek, hanem valóban el is készítettek, az 1850-es angol változat volt, melyet az 1848-ban megjelent svéd fordítás előzött meg. Mindezek következtében, továbbá azért, mert az 1848-1849-es forradalmak sorra megbuktak, a Kommunista Kiáltvány feledésbe merült. Kivételt ez alól csak a német kiadások jelentettek: az 1850-es években kettő, míg az 1860-as években három újabb kiadás látott napvilágot. Az egyéb nyelveken való megjelenés húsz évig váratott magára: az orosz változat 1869-ben került nyomdába, a szerb 1871-ben, az amerikai szin­tén 1871-ben, New Yorkban, a francia pedig 1872-ben. Az első spanyol fordítás is 1872-ben látott napvilágot, melyet egy esztendővel később a portugál változat követett.¹⁸

Ez alatt az időszak alatt a Kommunista Kiáltvány továbbra is ismeret­len maradt Olaszországban. Az első rövid bemutatás, mely a szöveg összegzéseit tartalmazta, illetve kivonatokat, 1875-ben jelent meg Vito Cusumano Le scuole economiche della Germania in rapporto alla questione sociale (A németországi közgazdasági iskolák – különös tekin­tettel a társadalmi kérdésre) című művében. Itt azt olvashatjuk, hogy „a proletariátus számára ez a program ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a Déclaration des droits de lhomme a burzsoáziának; egyike ez a tizenki­lencedik század legjelentősebb eseményeinek, melyek meghatározzák a század arculatát, nevet és irányt adnak neki".¹⁹ A következő években csak elvétve akadt egy-egy utalás a Kommunista Kiáltványra – annak ellenére, hogy 1883-ban a Marx haláláról beszámoló cikkek sokszor hivatkoztak rá. A szocialista napilap, a La Plebe azt írta a műről, hogy „egyike a modern szocializmus alapdokumentumainak […], a szocialista proletariátus szimbóluma Nyugaton és Észak-Amerikában".²⁰ A polgári Gazzetta Piemontese című napilap a maga részéről Marxot mint „a híres Kommunista Kiáltvány szerzőjét" mutatta be, „s ez a mű a harcos szo­cializmus jelszava lett, a nincstelenek katekizmusa, az az evangélium, melyre a német munkások szinte mindegyike és az angol munkások többsége szavazott, felesküdött és amelynek szellemében harcolt".²¹ Az effajta elismerések ellenére azonban az olasz kiadás továbbra is váratott magára.

1885-ben, miután Martignetti kapott Engelstől egy példányt a Kommu­nista Kiáltványból, elkészítette a mű teljes szövegének olasz fordítását – ám anyagi fedezet hiányában ezt soha nem adták ki. Az első fordítás, amely végre meg is jelent, 1889-ben, a Kiáltvány megírása után negyven évvel látott napvilágot; ekkorra már huszonegy német nyelvű, tizenkét orosz nyelvű, tizenegy francia, nyolc angol, négy spanyol, három dán (az első 1884-ben), két svéd, illetve egy-egy portugál, cseh (1882), lengyel (1883), norvég (1886) és jiddis (1889) nyelvű kiadás is sorra megjelent. Az olasz nyelvű szövegnek ezt a címet adták: Manifesto dei socialisti redatto da Marx e Engels (A szocialisták kiáltványa, Marx és Engels műve), és a cremonai székhelyű demokratikus lapban, a L'Eco del popolóban tíz részletben közölték augusztus és november között. De ez a fordítás rendkívül gyenge volt, Marx és Engels előszavai hiányoztak, akárcsak a harmadik fejezet („Szocialista és kommunista irodalom"), másrészt a fordító a szöveget számos ponton megváltoztatta vagy tartalmilag összefoglalta. Leonida Bissolati fordítása, amely az 1883-as német kiadást vette alapul, de támaszkodott Laura Lafargue 1885-ös francia fordítására is, leegyszerűsítette a legbonyolultabb kifejezéseket. Mindent egybevéve, ez a kiadás nem annyira fordítás volt, mint inkább a szöveg népszerűsítése, melyben néhány eredeti részlet olasz nyelvű fordítása is olvasható volt.²²

A második olasz kiadás 1891-ben jelent meg, ami az első volt abból a szempontból, hogy önálló brosúraként látott napvilágot. A fordítás (ami a párizsi La Socialiste által 1885-ben közölt francia változaton alapult) és az előszó az anarchista Pietro Gori munkája volt. Ám a szöveg, amely­ből hiányzott a bevezetés, számos súlyos hibát tartalmazott. A kiadó, Flaminio Fantuzzi, aki maga is közel állt az anarchista állásponthoz, Engelsről fait accompli, megfellebbezhetetlen véleményt formált, és En­gels Martignettihez írt egyik levelében hangot is adott annak, mennyire feldühítették „a Gori-féle ismeretlen emberek előszói".²³

A harmadik olasz fordítás 1892-ben készült el és a Lotta di classe című milánói magazin mellékleteként jelent meg. A fordítást Pompeo Bettini készítette az 1883-as német kiadás alapján, és e szavakkal jellemezte művét: „a Kommunista Kiáltvány első és egyetlen olyan fordítása, amely valóban hűséges az eredetihez".²⁴ Ebben is akadtak hibák, és ez is le­egyszerűsített néhány bekezdést, de egyértelműen megbízhatóbb volt, mint a többi fordítás, és 1926-ig számtalanszor adták ki újra; ilyenformán ez a kiadás indította el az olasz marxista terminológia kialakulásának folyamatát. 1893-ban ezer példányban, brosúraformában is megjelent számos helyesbítéssel és stilisztikai javítással, valamint azzal az uta­lással, hogy „a teljes mű az ötödik német kiadás (1891, Berlin) alapján készült".²⁵ 1896-ban ezt a változatot nyomták újra kétezer példányban. A szöveg tartalmazta az 1872-es, 1883-as és 1890-es előszó szövegét is Filippo Turati fordításában – Turati a Critica Sociale (akkoriban az olasz szocializmus legfontosabb orgánuma) igazgatója volt -, valamint „Az olasz olvasóhoz" írott speciális bevezetést, melyet Engels Turati ké­résére írt, és amely segít megkülönböztetni ezt a kiadást a korábbiaktól. Ez az olasz kiadáshoz írott előszó volt az utolsó, melyet a Kommunista Kiáltvány szerzői maguk írtak a mű elé.

A következő években megjelent újabb két kötet lényegileg és döntően Bettini változatán alapult, anélkül hogy a fordító nevét szerepeltették volna. Az első, melyből hiányzott az előszó és a harmadik rész, azzal a céllal látott napvilágot, hogy a Kommunista Kiáltvány olcsó, népszerű formában hozzáférhető legyen. Az Era Nuova című folyóirat támogatá­sával először 1897. május elsején jelent meg a liguriai Diano Marinában, nyolcezer példányban. Az előszók nélküli második kiadás a firenzei Nerbini Kiadónál látott napvilágot 1901-ben.

5. A Kommunista Kiáltvány a XIX. század végén és a fasiszta korszakban

Az 1890-es években Marx és Engels írásainak terjesztése hatalmasat lépett előre. Jelentősen hozzájárult Marx munkáinak széles körű meg­ismertetéséhez a kiadói struktúrák megszilárdulása a Partido Socialista Italiano (Olasz Szocialista Párt) keretein belül, illetve a számtalan kisebb-nagyobb folyóirat és kiadóvállalat működése, továbbá Engelsnek a Critica Socialéval való együttműködése. De mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy az eredendő torzításoktól megszabaduljanak. Sok kísérlet történt arra, hogy Marx eszméit a legkülönfélébb elméletekkel házasítsák össze mind a „elméleti szocializmus" (Kathedersozialismus), mind a munkás­mozgalom részéről, melyek elméleti hozadékaira – noha akkorra jelentős eredményei is mutatkoztak – továbbra is Marx szövegeinek felületes ismerete nyomta rá a bélyegét.

Marx hírneve vitán felül állt, de a korszak szocialista személyiségeinek sokaságában még ekkor sem ismerték fel, hogy ő primus inter pares. Először is, elméletének tolmácsolói elképesztően felkészületlennek bizonyultak; jó példa erre Achille Loria, „az olasz közgazdászok között a legszocialistább, legmarxistább" figura,²⁶ aki kijavította és tökéletesítette Marx munkáit, miközben senkinek sem volt fogalma arról, milyen is az igazi Marx, akinek a műveit ez a jó szocialista tökéletesítette. Loriát jól ismerjük Engelsnek A tőke harmadik kötetéhez írt előszavából: „Határ­talan pökhendiség, párosulva azzal, hogy angolna-simasággal bújik ki lehetetlen helyzetekből, hősi megvetést tanúsít, ha rúgásokat kap, mohó sietséggel kisajátítja mások teljesítményeit, tolakodó vásári kikiáltó módjára reklámozza magát, baráti klikk révén megszervezi hírnevét – ki mérkőzhet mindebben vele?"²⁷ Egy anekdota, melyet Benedetto Croce mesélt róla 1896-ban, segíthet megértenünk, hogyan hamisította meg és torzította el a Marxról és műveiről kialakult képet. 1867-ben Nápolyban az Internacionálé első olasz szekciójának megalakítása alkalmából egy ismeretlen külföldi, egy „nagyon magas, hirtelenszőke, a régi összees­küvők modorában és titokzatosan beszélő férfi" is segédkezett a kör elismertetésében. Sok évvel később egy nápolyi ügyvéd, aki részt vett a fenti eseményen, teljes meggyőződéssel állította, hogy „a magas, szőke férfi Karl Marx volt",²⁸ és hosszas rábeszéléssel lehetett csak eltántorítani ettől az álláspontjától. Mivel számtalan, Marxszal kapcsolatos koncepciót az „illusztris Loria"²⁹ vitt be az olasz köztudatba, könnyen arra a követ­keztetésre juthatunk, hogy a kezdetekkor Marxként azonosított figura eltorzított alak volt, egy „magas és szőke" Marx.³⁰

Ezt az állapotot csak Antonio Labriola munkássága változtatta meg; neki köszönhető Marx gondolatainak hiteles bemutatása Olaszország­ban: nem magyarázni akarta, a korhoz igazítani vagy „kiegészíteni" más szerzők segítségével.³¹ Itt, ebben az esetben a kulcsszöveg a Saggi sulla concezione materialistica della storia (Esszék a történelem materialista felfogásáról) volt, melyet Labriola 1895 és 1897 között adott ki, s melynek első darabja, az In memoria del Manifesto dei comunisti, pontosan a Kommunista Kiáltvány genezisének kérdéskörére koncentrált. Engelsnek röviddel halála előtt írt elismerő szavai³² garantálták, hogy „marxista" oldalról Labriola műve vált a legjelentősebb kommentárrá és hivatalos magyarázó szöveggé.

Ilyen módon sok, Olaszországban kialakult tévhittel szemben fel lehetett lépni. Labriola szerint a forradalom „nem eredhet a kevesek által vezetett tömegfelkelésből, hanem az magának a proletariátusnak a cselekedete kell legyen, és lesz is".³³ „A kritikai kommunizmus" – a nápolyi filozófus szerint ez volt a legalkalmasabb terminus Marx és Engels műveinek meghatározására – „nem gyárt forradalmakat, nem készít elő felkeléseket, nem látja el fegyverekkel a lázadókat. Egyszóval, ez nem szemináriumi kurzus, ahol a proletárforradalom magasabb tisztjeit képzik; nem több, és nem is kevesebb, mint ennek a forradalomnak az öntudata."³⁴ Ebből következően a Kommunista Kiáltvány nem „a proletárforradalom kézi-könyve",³⁵ hanem inkább eszköz arra, hogy megmutassa annak a szoci­alizmusnak a naivitását, mely azt hiszi, hogy „forradalom nélkül, vagyis a társadalom általános alapstruktúrájának fundamentális megváltoztatása nélkül" megvalósulhat.³⁶

Labriola személyében az olasz munkásmozgalom végre olyan teoreti­kusra talált, aki egyszer s mindenkorra tudományos méltóságot biztosított a szocializmusnak, amely így áthatotta és új életre keltette a nemzeti kultúrát, és egyidejűleg az európai filozófia és a marxizmus legjavával is kiállta az összehasonlítást. Ám marxizmusának rigorozitása, mely a közvetlen politikai körülményekkel problematikus viszonyban állt, és amely az elméleti kompromisszumok iránt meglehetősen kritikusnak mutatkozott, Labriola elméletét kissé időszerűtlenné tette.

A századfordulón napvilágot látott La filosofia di Marx című Gentile-könyv (erről a könyvről később Lenin azt írta, hogy „figyelemre méltó"³⁷ ), Croce írásai, ahol a „szocializmus haláláról"³⁸ beszélt, valamint Francesco Saverio Merlino és Antonio Graziadei harcos politikai szövegei mind azt mutatták, hogy Olaszországba is betört a „marxizmus válságának" vihara. Ám Németországgal ellentétben az Olasz Szocialista Párton belül nem létezett „ortodox" marxista irányzat: a harcot a kétféle „revizionizmus" képviselői vívták meg, az egyik reformista, a másik forradalmi-szindika-lista alapon állt.³⁹

Ugyanebben a korszakban, 1899 és 1902 között, az olasz olvasók Marx és Engels műveinek túlnyomó részét már fordításban is olvashat­ták. Ebben a közegben jelent meg a Kommunista Kiáltvány új fordítása, mely Labriola In memoria del Manifesto dei comunisti című műve har­madik kiadásának függeléke volt; a könyv Olaszországban a második világháború végéig nem jelent meg újra. Egyesek szerint maga Labriola fordította a szöveget, mások szerint viszont felesége, Rosalia Carolina De Sprenger, mindenesetre számtalan pontatlanságot tartalmazott, illetve egyes részek ki is maradtak belőle. A további kiadásokban nem is használták ezt a fordítást.

így aztán főképpen Bettini verzióját jelentették meg az 1940-es évek végéig. 1910-től számtalanszor újranyomták, és sok kiadása a „Societá editrice Avanti" gondozásában látott napvilágot; ez a szervezet volt az Olasz Szocialista Párt propagandájának fő szervezője. Két olyan kiadás is volt 1914-ben, melyek különösen is figyelemre méltóak; a második még Engelsnek A kommunizmus alapelvei című művét is tartalmazta, s 1914 és 1916 (majd 1921 és 1922) között bekerült Marx és Engels művei (Opere) első kötetébe. Ez a válogatás jól tükrözte a korszakra jellemző zűrzavart, mert – akárcsak Németországban – helyt kaptak benne Lassalle különféle írásai is. Aztán következett egy újabb kiadás 1917-ben, kettő 1918-ban, melyek függelékben közölték a kienthali kon­ferencián elfogadott 14 pontot és a zimmerwaldi konferencia kiáltványát, majd pedig 1920-ban megjelent Gustavo Sacerdote fordítása (1922-ben kétszer is újranyomták), a korábbi szöveg javított változata, s a sort egy 1925-ös kiadás zárta. Ezen Avanti-kiadványokon túl 1920 és 1926 között hét reprint kiadást jelentettek meg kisebb kiadók.

A huszadik század első évtizedében az Olasz Szocialista Párt napi gyakorlatából száműzte a marxizmust. Egy híres parlamenti vitában 1911-ben Giovanni Giolitti miniszterelnök kijelentette: „A Szocialista Párt jelentősen mérsékelte programját. Karl Marx a padlásra került."⁴⁰

A Marx írásait kommentáló művek, melyek nem sokkal korábban még elárasztották a könyvpiacot, mostanra eltűntek. És ez a tendencia foly­tatódott az 1910-es években annak ellenére, hogy Rodolfo Mondolfo filozófiai tanulmányai és néhány más munka jelezte, hogy „visszatértek Marxhoz". Időközben, más társadalmi körökben, a polgári tábor „a marxizmus széthullását" ünnepelte, a katolikus egyház előítéletektől terhes elítélő véleménye pedig hosszú időn át megbénította az elemzési kísérleteket.

1922-ben a fasiszta barbárság tört be az olasz színtérre; a következő évre a Kommunista Kiáltvány minden példányát eltávolították a nyilvános és az egyetemi könyvtárak polcairól. 1924-ben Marx minden munkája és a munkásmozgalommal bármilyen értelemben összefüggésbe hozható irodalom feketelistára került. Végül 1926-ban „a szélsőséges fasiszta" törvények elrendelték az ellenzéki pártok feloszlatását, és ezzel kezdetét vette a modern olasz történelem legtragikusabb korszaka.

Leszámítva a féltucatnyi gépelt vagy stencilezett, illegálisan készült kiadást, az 1926 és 1943 között olaszul kiadott néhány Marx-írás külföl­dön látott napvilágot; ezek között szerepelt a Kommunista Kiáltvány két, Franciaországban 1931-ben és 1939-ben megjelent változata, továbbá egy 1944-ben, Moszkvában kiadott, Palmiro Togliatti által készített új for­dítás. Ugyanakkor A Kommunista Párt kiáltványának három, egymástól független kiadása kivételt jelentett a konspirációs kényszer okozta űrben. Kettő „a tudós kutatók" sürgető követelésének eleget téve 1934-ben jelent meg; az első a Politica ed economia című, Robert Michels által szerkesz­tett kötetben (Michels maga fésülte át Bettini fordítását⁴¹ ), melyben helyet kapott Labriola, Loria, Pareto, Weber és Simmel néhány szövege is; a má­sodik Firenzében jelent meg; a Labriola-féle fordítás pedig szerepelt a Le carte dei diritti című gyűjteményben, ami „A liberalizmus és a szocializmus klasszikusai" című sorozat első kötete volt. A harmadik 1938-ban jelent meg, ismét Labriola fordításában, ám ekkor Croce szerkesztésében a The Materialist Conception of History című Labriola-esszékötet függelékeként. A válogatás tartalmazta továbbá Croce később híressé vált, igen kifejező című esszéjét is: Come nacque e come mori il marxismo teorico in Italia (1895-1900) (Hogyan született és hogyan halt meg az elméleti marxizmus [1895-1900]). De az idealista filozófus tévedett. Az olasz „marxizmus" nem halt meg, csak visszaszorult Antonio Gramsci Börtönfüzeteinek lapjaira, melyek elméleti és politikai értéke nem sokkal később feltárult.

A fasizmus elsöprése lehetővé tette a Kommunista Kiáltvány számos új kiadását. Az Olasz Kommunista Párt helyi szervezetei, melyek már koráb­ban is támogattak kisebb kiadókat a felszabadult déli országrészekben, új életet leheltek Marx és Engels szövegeibe; 1943-ban három kiadás, 1944-ben pedig nyolc kiadás jelent meg. És ez a folyamat a következő években is töretlenül haladt előre: 1945-ben, a háború befejezésekor kilenc kiadást ért meg a Kiáltvány, 1948-ban, a századik évfordulón pedig egészen kivételes ünneplésben részesült.

6. Összegzés

Ez a történeti áttekintés világos mutatja, Olaszország mennyire elmaradt a többi európai ország mögött a Kommunista Kiáltvány publikálásában. Míg akadtak olyan országok, ahol ez volt Marx és Engels első, a nem­zeti nyelvre lefordított műve, itt csak számos más írást követve látott napvilágot.⁴² Politikai hatása szerény volt, és közvetlenül soha nem alakította a munkásmozgalom alapvető dokumentumait; mint ahogyan nem volt döntő hatással a szocialista vezetők politikai tudatosságának formálódására sem. Ugyanakkor rendkívül nagy figyelmet szenteltek neki a társadalomtudósok (Labriola történetét fentebb bemutattuk), és sokféle kiadása révén jelentős szerepet játszott a párttagság soraiban, míg végül legjelentősebb politikai kiindulópontjuk is ez a szöveg lett.

Százhatvan évvel a Kiáltvány első megjelenése után Marx megszám­lálhatatlanul sok követőjének, ellenfelének és magyarázójának elemzései során a mű a legeltérőbb periódusokon ment át és a legkülönbözőbb módokon közelítették meg: mint a „tudományos szocializmus" mérföld­kövét vagy mint a Victor Considerant-féle Manifeste de la démocratie gyenge másolatát; mint uszító hatású szöveget, mely az osztályok közötti gyűlöletet szítja fel, vagy mint a nemzetközi munkásmozgalom felszaba­dulásának szimbólumát; mint antik klasszikust vagy mint a „kapitalista globalizáció" mai valóságát előrevetítő látnoki szöveget. Ám bármelyik magyarázatot fogadja is el az ember, egy dolog kétségtelen: a történe­lemben kevés olyan mű akad, mely ennyire életképesnek bizonyult és amely ilyen széles körben ismert volna. Mert a Kommunista Kiáltványnak újabb és újabb kiadásai látnak napvilágot, melyekről Latin-Amerikában és Japánban, az Egyesült Államokban és szerte Európában beszélgetnek és vitatkoznak az olvasók.

Ha egy szöveg örök érvényessége abban áll, hogy képes beérni vagy új gondolatokat életre segíteni, akkor elmondhatjuk, hogy a Kommunista Kiáltványnak kétségtelenül birtokában van ez az erény.

Jegyzetek

1 Lásd Marcello Musto: Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája. Eszmélet, 72. sz. (2006), 96-99.; uő: Korunknak címzett bírálat: Karl Marx újra­felfedezéséhez. Eszmélet, 76. sz. (2007).

2 Lásd különösen Eric J. Hobsbawm: „Introduction" to Karl Marx and Friedrich Engels. The Communist Manifesto, London, Verso, 1998.

3 „Carlo Marx capo supremo dell'Internazionale". Il proletario Italiano (Turin), 1871. július 27.

4 Lásd Roberto Michels: Storia del marxismo in Italia. Luigi Mongini Editore, Roma, 1909, 15. A szerző hangsúlyozza, hogy „kezdetben a politikus Marx sar­kallta az olaszokat arra, hogy felfedezzék a tudós Marxot is".

5 „Carlo Marx capo supremo dell'Internazionale", i. m.

6 Vö. Renato Zangheri, Storia del socialismo italiano. Vol. 1. Turin: Einaudi, 1993, 338.

7 így tett például az Oddino Morgari által írt kézikönyv: L'arte della propagan­da socialista. Florence: Libr. Editr. Luigi Contigli, 1908 (2. kiad.), 15. A szerző azt tanácsolja a párt propagandistáinak, hogy oktatási módszerük a következő legyen: először olvastassák el az érdeklődőkkel Darwin és Spencer elméletének összefoglalását, ami a modern gondolkodásról általános képet nyújt, és aztán ezt egészítsék ki Marx elméletének ismertetésével, aki így „a csodálatos triád" egyik tagjaként megfelelő módon megkoronázza a „kortárs szocialisták bibliáját". Lásd Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 102.

8 Lásd Enrico Ferri Socialism and Positive Science (Darwin – Spencer – Marx) című népszerű könyvét; London, Independent Labour Party, 1905 [1894]. A bevezetésben a szerző ezt írja: „Célom az, hogy bebizonyítsam: a marxista szo­cializmus gyakorlatilag nem más, mint a modern tudományos forradalomnak a társadalmi életre való, gyümölcsöző gyakorlati kiterjesztése […], melynek alapjait és rendszeres formáját Charles Darwin és Herbert Spencer adták meg."

9 Lásd például „Macerata Demokratikus Szövetsége" 1871. december 22-én kelt, Marxnak címzett levelét. Ez a szervezet Marxot így nevezte: „tiszteletbeli tri­umvir Giuseppe Garibaldi és Giuseppe Mazzini oldalán". Amikor 1872. január 2-án Engels beszámolt erről Wilhelm Liebknechtnek, ezt írta: „A romagnai Maceratában egy társaság három tiszteletbeli elnököt választott: [G.] Garibaldit, Marxot és Mazzinit. Ez a zűrzavar pontosan megmutatja neked, hogyan áll a közvélemény az olasz munkások között. Csak Bakunyin hiányzik még ahhoz, hogy komplett legyen a dolog." Karl Marx és Friedrich Engels művei (a továbbiakban MEM), 33. köt., Budapest, Kossuth, 1975, 355.

10 Lásd Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 101., itt a szerző megál­lapítja, hogy „sok ember Scháfflét tekinti az összes marxista között a legigazibb marxistának".

11 Vö. Paolo Favilli: Storia del marxismo italiano. Dalle origini alla grande guerra. Milan: Franco Angeli, 2000 (1996), 50.

12 Vö. Roberto Michels: Storia critica del movimento socialista italiano. Dagli inizi fino al 1911, i. m. 135. A szerző megfogalmazása szerint Olaszországban a marxizmus „követői majdnem kivétel nélkül nem rendelkeztek alapos tudással a mester tudományos munkásságát illetően, hanem kisebb jelentőségű politikai írá­sainak és néhány közgazdaságtani szöveggyűjteménynek a felületes ismeretéből merítettek, illetve gyakorta – és ez a legrosszabb eset – a német szociáldemokrata epigonoktól szerezték tudásukat".

13 Vö. Antonio Labriola: Socialism and Philosophy. St. Louis: Telos Press, 1980, 120.: „Sokan vallották azt [Olaszországban], hogy azok között, akik elfogadják a szocializmust, és nem pusztán csak az agitátorok, az előadók vagy képviselője­löltek, sokan érzik úgy, hogy csak abban az esetben lehetséges a szocializmust tudományos meggyőződésként elfogadniuk, ha valamilyen formában összekap­csolható a dolgok többi, eredendő koncepciójával, mely többé-kevésbé minden tudomány mélyén ott rejtőzik. Ezzel magyarázható sokaknak az a mániája, hogy a szocializmus látóterébe minden egyéb tudományt is beállítsanak, melyekről tudomásuk van."

14 Vö. Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 99.

15 MEM, 4. köt., 441.

16 Lásd Engels Marxhoz írott 1848. április 25-i levelét, MEM, 27. köt., 115.

17 Lásd Karl Marx Vogt úr című művét, MEM, 14. köt., 379.

18 A Kommunista Párt kiáltványa bibliográfiájáról és kiadásának történetéről lásd Bert Andréas alapvető fontosságú munkáját: Le Manifeste Communiste de Marx et Engels. Milan: Feltrinelli, 1963.

19 Vito Cusumano: Le scuole economiche della Germania in rapporto alla questione sociale. Giuseppe Marghieri Editore, Prato 1875, 278.

20 La Plebe (Milan), 1883. április, no. 4.

21 Dall'Enza: „Carlo Marx e il socialismo scientifico e razionale". Gazzetta Piemontese (Turin), 1883. március 22.

22 Vö. Andréas: i. m. 145.

23 Engels Pasquale Martignettihez, 1891. április 2., MEM, 38. köt., 68.

24 Lotta di classe (Milan), I/8, 17-18, 1892. szeptember.

25 Carlo Marx – Friedrich Engels: Il Manifesto del Partito Comunista. Milan: Uffici della Critica Sociale, 1893, 2.

26 Filippo Turati írása Achille Loriának 1890. december 26-án, melyet a Paolo Favilli könyvéhez készült Függelékben közölt: Il Socialismo italiano e la teoria economica di Marx (1892-1902). Nápoly: Bibliopolis, 1980, 181-182.

27 Friedrich Engels: Előszó Karl Marx A tőke harmadik kötetéhez. MEM, 25. köt., 22.

28 Benedetto Croce: Materialismo storico ed economia marxistica. Naples: Bibliopolis, 2001, 65.

29 Engels: Előszó…, i. m. 22.

30 Croce: i. m. 65.

31 Lásd „Antonio Labriola a Benedetto Croce, 25-V-1895". In Croce: i. m. 269.

32 „Minden nagyon jó, csak néhány kisebb ténybeli félreértés van benne, s az elején egy kissé túl tudományos a kifejezésmód. Nagyon kíváncsi vagyok a többire." Friedrich Engels levele Antonio Labriolának, 1895. július 8. előtt. MEM, 39. köt., 494.

33 Antonio Labriola, „In Memory of the Communist Manifesto". In uő: Essays on the Materialistic Conception of History (1903), újranyomva New Yorkban: Monthly Review Press, 1966, 59. A fordítást kiigazították.

34 Labriola: i. m. 53.

35 Uo. 40.

36 Uo. 84.

37 Vlagyimir Iljics Lenin: Karl Marx (Rövid életrajzi tanulmány a marxizmus ismertetésével), LÖM, 26. köt., Kossuth, 1971, 80.

38 Erről lásd Croce esszéjét: Come nacque e come mori il marxismo teorico in Italia (1895-1900). In Croce: i. m. 265-305.

39 Vö. Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 120.

40 A fent említett mondatok 1911. április 8-án hangzottak el a parlamentben.

41 A Bettini-féle fordításon ekkor elvégzett változtatások ténylegesen torzítani, illetve kiiktatni igyekeztek a szöveg bizonyos részeit annak érdekében, hogy jobban megfeleljen a fasiszta ideológia követelményeinek és kihúzza a szöveg „méregfogát".

42 Marx és Engels főbb műveinek olasz nyelvű fordításai – beleértve A Kom­munista Párt kiáltványát is – a következő sorrendben láttak napvilágot:

• 1871: Karl Marx: La guerra civile in Francia (A polgárháború Franciaor­szágban);
• 1873: Friedrich Engels: Dell'autoritá (A hatalomról); 1873: Karl Marx: Dell'indifferenza in materia politica (A politikai közömbös­ségről);
• 1879: Carlo Cafiero: Il capitale di Carlo Marx brevemente compendiato da Carlo Cafiero (Karl Marx A tőkéjének Carlo Cafiero által rövidített válto­zata);
• 1882-84: Karl Marx: Il capitale (A tőke);
• 1883: Friedrich Engels: L'evoluzione del socialismo dall'utopia alla scienza (A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig);
• 1885: Friedrich Engels: L'origine della famiglia, della proprietá privata e dello Stato (A család, a magántulajdon és az állam eredete);
• 1889: Karl Marx – Friedrich Engels: Manifesto del partito comunista (Bissolati fordítása);
• 1891: Karl Marx – Friedrich Engels: Manifesto del partito comunista (Gori fordítása);
• 1892: Karl Marx – Friedrich Engels: Manifesto del partito comunista (Bettini fordítása).

Pors (1877-1944) az ukrán munkásmozgalom igen érdekes, eredeti figurája volt, akinek neve számos politikai ok következtében napjainkig ismeretlen maradt. A II. Internacionálé ortodoxiájából fakadó kényszereken kívüli elveket képviselt. A forradalom, a társadalmi és nemzeti-nemzetiségi törekvések összefüggésének problematikája állt érdeklődésének középpontjában, amely furcsa módon napjainkban ismét érdeklődésre tart számot.

E számunk a tőke globális uralmának következményeivel, a világrendszer működésének és működtetésének új válságjelenségeivel, a regionális fejlődés sajátosságaival, az alá- és fölérendeltségek gyökereivel és megváltozásának módozataival foglalkozik. Kína és Afrika új pozíciókra tett szert a világrendszerben, ám az átrendeződés az egyenlőtlenségeket nem csökkentette, hanem jelentős mértékben növelte regionális és nemzeti síkon is. A világrend irányításának neoliberális „technikái" a birodalommá fejlődés és a nemzetállam „halálának" ellentmondásaiban is megmutatkozik. A témakört boncoló tanulmányok egyúttal a védekezés, a civil önvédelem lehetőségeit is latolgatják. A nemzetállam – főleg a félperiférián és a periférián – egyre inkább „virtuálisan" létezik, amely történelmi állapot az ellenállás középkorias formáit hívta életre: a vallási és nacionalista reneszánsz ebbe a keretbe illeszkedik. A neoliberális gazdasági projekt, mint az osztályuralom történelmileg meghatározott formája, globális szinten is megszerveződött; e szervezettség történelmi és gazdasági-piaci összefüggéseibe, a keleti és nyugati fejlődés összehasonlító elemzésébe is betekintést nyújt e számunk. Más írások a forradalmi munkásmozgalom olyan hagyományait idézik föl, mint a 160 éves Kommunista Kiáltvány olaszországi recepciója és az ukrajnai forradalmi tradíció ismeretlen történetének néhány új oldala.

Tartalomjegyzék

1. Don Kalb : A folyamatoktól az erőszakig – Politika és tudás a globalizációról és birodalomról folyó vitákban
2. Giovanni Arrighi : Az államok, a piacok és a kapitalizmus Keleten és Nyugaton – történeti perspektívából
3. Giovanni Arrighi : Az afrikai válság – Világrendszerbeli és regionális aspektusok
4. Samir Amin : Az Európa-terv alkonya?
5. Rémy Herrera, Luciano Vasapollo : Tömegmozgalom és osztályszerveződés a mai Latin-Amerikában
6. Andor László : A napos oldal közgazdaságtana
7. ATTAC Európa : Az ATTAC Európa nyilatkozata a pénzügyi válságról és a demokratikus alternatívákról
8. Vincze Ibolya : Közép-Kelet Európa, Oroszország, Kína – Átmeneti országok tapasztalata összehasonlító nézőpontból
9. Tütő László : Népszerűtlen „népszerű történelem” – avagy hogyan védelmezzük államunkat?*
10. Rob Lyon : Kína, Tibet és a világgazdaság
11. Marcello Musto : A Kommunista Kiáltvány fogadtatása és népszerűsítése Olaszországban – A mű megszületésétől 1945-ig
12. Christopher Ford : A társadalmi emancipáció és a nemzeti felszabadítás ütközése – Mikola Pors eszmerendszeréről

Bevezetés^a

Ez a cikk a jelenlegi globalizáció- (és benne birodalom-) elméletek különféle irányzatait és kritikáit veszi sorra, ahogy azok a hidegháború vége óta visszatükrözték és előmozdították a világtörténelmi események sorát. Amellett érvel, hogy a globalizációelméletek a valóban létező szocializmus összeomlásával létrejött Egységes Világban egyszerre voltak a politikai képviseletet orientálására kialakított politikai álláspontok és szövetségek szubjektív (emic) és objektív (etic) eszközei. Az 1989 utáni években a globalizációelméletek megfelelő eszközzé váltak arra, hogy kifejezzék a neo- vagy piacpárti liberálisok és a politikai liberálisok kibontakozó összefogását. E liberális szövetség állította először azt, hogy a piac- és demokráciaépítés, a civil társadalom erősítése és a jólét megteremtése sokak számára egyre inkább összetartó vállalkozások és azok végül egymást kölcsönösen erősítő erők halmazát alkotják. Az erők ezen halmaza a globalizáció, amiről úgy gondolták, hogy a liberalizmus égisze alatt egyesíti majd a világot. A globalizáció elméletét átültették a globális kormányzás alapelveibe is – melynek példája a washingtoni konszenzus. Ezt a cikk első részében taglalom.

A kilencvenes évek közepétől ebben az összefogásban a politikai liberálisok egyre nagyobb teret követeltek a neoliberalizmussal szem­ben. Növekvő öntudatukat kifejezték a piacvezérelt fejlődés és az abból állítólag automatikusan előálló intézményi javak institucionalista kritikájá­ban. Felemelkedésük tükrözte a minden országban, valamint a Nyugat/ Észak és a többi világrész közötti mélyülő anyagi egyenlőtlenséget, ami a felfokozott piacosítás következménye. Valamint reflektált a kilencvenes években váratlanul megerősödő nemzeti, etnikai és vallási szűklátókörű­ségre is. Az institucionalisták úgy alakították át a globalizációvitát, hogy a figyelmet a hatalom, történelem, hely és képviselet kérdéseire irányí­tották, valamint rámutattak arra, hogy az államok és közintézmények folyamatosan a középpontban maradtak és olyan fogalmakat vezettek be, mint a sorrendiség (sequencing) és hibriditás.^b Ők is hozzájárultak a globalizációról és a világ egyenlőtlenségéről folyó vita felelevenítéséhez. Ezt a cikk második és harmadik részében tárgyalom.

A liberális szövetség szellemi hegemóniáját két politikai folyamat ásta alá. 1997 után az egyet nem értés és kritika baloldali irányban ra-dikalizálódott: a munkásmozgalmak, a szegény országok csatarendbe fejlődő kormányai, a földműves szervezetek, környezetvédők, az őslakos mozgalmak és a hozzájuk kapcsolódó civil szervezetek csatlakoztak a létrejövő antiglobalista vagy az Igazságos Világot Mozgalomba (Global Justice Movement). 2000-et követően az újjáéledő konzervatívok, neokonzervatívok és nacionalisták az Egyesült Államokban kihasználták a demokrata párt hosszan tartó neoliberális kozmopolitizmusát (ahogy a konzervatívok máshol is tették, mint Hollandiában és Dániában), és megszerezték az államhatalmat. A fehér dolgozó osztályok több he­lyen is egyre növekvő mértékben érezték idegennek a megreformált szociáldemokrata pártokat, és elkezdtek a konzervatív nézőpontokkal azonosulni. Válaszként a súlyos pénzügyi válságok sorára, valamint a szeptember iszlamista támadásra, a konzervatív szövetség sürgette a birodalom, az egyoldalú fellépés és a militarizált intézménytervezés (institutional engineering) sokkal nyíltabb felvállalását. Mind a bal- és jobboldali elmozdulás a birodalommal és imperializmussal foglalkozó elméletalkotás új hullámát indította el, amit én a globalizációról folyó vita szerves részének tekintek.

A cikk célja, hogy nagy vonalakban megmutassa a globalizációról folyó vita időben és politikai tartalmában változó összefüggéseit. A cikk megvizsgálja a piaci- és politikai liberálisok, valamint a birodalomteore­tikusok egymással versengő feltevéseit, majd összeveti őket a meglévő bizonyítékokkal.

Szerzőként nem kívánok semleges vitapartnernek látszani. Polányihoz nem kismértékben hasonló véleményem szerint a globalizáció jelenlegi formáit a világméretű piacosítás politikai vállalkozásának lehet tekinteni, aminek fő támogatói a nemzetek feletti osztály belőle leginkább hasznot húzó szegmensei, illetve a függő országokban velük együttműködő (komprádor) szövetségeseik. E vállalkozás ingadozik a liberális technok­rata uralkodási mód (többoldalúság és „globális kormányzás"), valamint az inkább militáris és egyoldalú beavatkozások között, melyekben az Egyesült Államok a saját, illetve vállalatcsoportjai érdekeit a szövetsé­geseivel szemben is érvényesíti. E két mód közötti különbség kevésbé lényegbevágó, mint azt gyakran gondolják, úgy kell rájuk tekintenünk, mint egy jelenség két arcára.

E folyamat három rendszerszintű társadalmi következményét külön­böztetem meg:

Szerintem a globalizációs retorika ellenére a felségterület és tér a társa­dalmi kapcsolatok és intézmények jellegzetes csoportjainak leírásában fontosabbá vált, nem pedig jelentéktelenebbé (ahogy Hoogvelt, 2001 és Robinson, 2002 állítja). Azonban az ilyen jellegzetes következmények (pályagörbék) magyarázata mára inkább a helyi és globális struktúrák kölcsönhatásán kell alapuljon, mint bármely területen belüli tulajdonságon per se. Végül, úgy tartom, ez megújulást hoz az antropológiában és a társadalomtudományokban, mely alapjában véve kevésbé lesz leíró és a helyi részletekhez kapcsolódó, mint amilyen a posztmodernizmus alatt volt a nyolcvanas és kilencvenes években, habár néhány eredményét megtartja. A közös tudományközi programok felé fordul és csak néhány fő kérdésre és fogalomra koncentrál majd, mint a birodalom, az állam és az osztályok kifejlődése, a mozgósítás és igényformálás, továbbá az ezekhez kapcsolódó kulturális folyamatok – például a provincializálódás és etnicizálás -, valamint az ezeket összekötő többoldalú kapcsolatok.

1. A liberális szövetség tündöklései

A globalizáció alatt többrétegű komplex fogalmat értünk. Valójában három intellektuális célt szolgált egyszerre. Egyszerre volt szubjektív (emic) fogalom, tudományos szakkifejezés és politikai program. Alapvetően nem állít többet, mint hogy a világ emberei és helyei egyre kiterjedtebb és sűrűbb kapcsolatokat építettek és építenek ki, és így A hely történé­seinek váratlan utóhatásai lehetnek B helyen. Ha így tekintünk rá, semmi különösebben új sincs benne. így a globalizáció egy fejlődési folyamat, amit David Harvey „az idő és tér összenyomásának" nevezett, ami az ember fokozódó képessége a távolság legyőzésére, a megtételre fordított idő lecsökkentésével (Harvey, 1989). Ez a magva a köznapi, tudomá­nyos és politikai szóhasználatnak is. Azonban minden további fogalmi specifikáció már megkérdőjelezhető. Használható? Ki számára? Ki vagy mi áll mögötte? Továbbá milyen valós bizonyítékok támasztják alá az e kérdésekre adott válaszokat? Ezen a szinten a tudomány és a politika szükségszerűen zavaros.

A következő lépéseket két megfontolás vezeti. Először, a globalizáció fogalmát szinte alig használták 1990 előtt, a kilencvenes években igazi vesszőparipává vált, és végül életre keltette, David Held kifejezésével élve, „a nagy globalizációs vitát" – belecsúszva a birodalomról folyó vitába. Ebből arra következtethetünk, hogy bár a kifejezés hosszú távú fejlődési folyamatot jelöl, de épp e folyamat felgyorsulása a kilencvenes években (és környékén) az, ami miatt érdeklődésünk homloktérbe került. Másodszor, az egymást követő kutatások igazolták, hogy a globalizáció mint hosszú távú folyamat – tekintet nélkül arra, hogy okai ideológiai és vallásos erők (Roberston, 1992), maga az emberi evolúció (William MacNeill vagy Norbert Elias életműve), a kapitalista világrendszer di­namikája (Wallerstein, 1974, 1980; Arrighi, 1994) vagy pedig e három együttes hatása (Held et al. 1999) – nem lineáris, hanem hullámokban és spirálisan, „ugrásszerű változásokkal", korszak- vagy minőségi váltások­kal jelentkezik, semmint hogy pusztán folyamatos mennyiségi változás lenne. Korszakokról és periódusokról szól, nem csupán az idő múlásáról. Mi jellemzi korszakunkat? Milyen erők dolgoznak a jelen periódusban?

A legújabb váltás a birodalomelméletek irányába segít megérteni, hogy a globalizációelméletek többségének reményei, fogalmai és feltevései -legalábbis a kilencvenes évek közepéig – igencsak saját koruk termékei voltak. Állításaik erősen túlzottak és lenyűgözők, mivel szerzőik a kor si­kerre ítélt liberális politikusai és favoritjai voltak. A globalizációelmélet volt, szerintem, a közös platform a szabadpiac neoliberális szorgalmazóinak és a civil társadalom politikai liberális szószólóinak együttműködésében (lásd Kalb, 2000). 1989-ben a berlini fal leomlása alkalmat adott e két világtörténelmi küldetés egyesítésére a globalizáció korszakteremtő vízió­jában. Mindkettőt legfőképpen az Egyesült Államok politikája ösztönözte, már a hetvenes évek eleje óta: az emberi jogok előmozdításának helsinki folyamata, valamint a nemzetgazdaságok monetarista és egyúttal liberali­záló reformjának keretében. Ezeket mára egyrészt a nyolcvanas években Latin-Amerikában kipróbált, majd John Williamson által 1990-ben széles körű használatra tömören megfogalmazott washingtoni konszenzus (Williamson, 1990), másrészt az ENSZ kozmopolita emberbarátsága, a Nemzetközi Büntetőbíróság és a nemzetközi civil szervezetek világa testesítik meg.

A fal leomlásának utóhatásaként a liberálisok és neoliberálisok egye­sítették erőiket, hogy közös erőfeszítéssel kialakítsák az idősb Geoge Bush „Új Világrendjét". Ez valódi globalizációs szövetség volt, ami tük­rözte abba vetett hitüket, hogy a liberális kapitalizmuson kívül „más nem játszik". Újraélesztette a felvilágosodás régi reményét, a doux commerce elvét a kereskedelem jótékony hatásáról, mivel azt állította, hogy: 1) ha az árukat az emberek és helyek között szabadon cserélik; 2) akkor a sze­replők mindenütt felismerik majd saját érdekeiket termelőként és fogyasz­tóként is, és érvényre juttatják majd a kollektív érzelmekkel és a felhevült politikával szemben; 3) ezek után átalakulnak „független" és produktív modern „középosztállyá"; 4) akik aztán polgárjogokat követelnek majd, és a hatékonyság mellett a bennfentes érdekek ellen szavaznak; 5) ami majd előmozdítja a kereskedelmet, jólétet, szabadságot és növekedést, ezzel tovább erősítve az emberiség globális egymásrautaltságát (lásd Kalb, 2000, 2002). A liberális globalizációelméletek ezt az isteni kört általánosí­tották az egész világra térben és időben (világtörténelem). Elmagyarázták, hogy a globalizáció miért jó és miért nyerhet mindenki rajta.

Mindkét liberális irányzat szerint a globalizáció okszerű, anonim és többé-kevésbé ellenállhatatlan folyamat. Az idő és tér összenyomása in­dítja be az egész isteni kört, aminek következtében még jobban legyőzik a távolságot. A piacok és az emberi erkölcs kinőtték a nemzetállam és államnemzet ketrecét, ahogy azt a szocialista világ összeomlása bizo­nyította. Végül elérkeztünk a szabad világ civilizációjának küszöbére és útra keltünk a kozmopolita uralom korszaka felé. Ezért a nemzetek feletti kormányzás szerveinek létrehozása a feladat, hogy tovább vezesse ezt a folyamatot. Az így felfogott globalizáció egy igazi nagy narratívát alkotott, ami kiszorította a modernitás nagy narratíváit (liberalizmus, szocializmus, korporatizmus), mivel azok a kapitalista világban a nemzetállam társadal­mi megszervezéséért folyó XIX. és XX. századi harcokon alapultak. Ez lett az új nagy narratíva, épp egy évtizeddel azután, hogy a modernitás nagy narratíváit halottnak nyilvánították a posztmodern filozófusok. A globalizációelmélet a (neo)liberalizmus feltupírozása volt, amit angol­szász hazájából kiindulva globális léptékűre nagyítottak (Kalb, 2000). Épp ezért nagy biztonsággal megjósolhattuk volna, hogy a szocialista, korporatista, imperialista és regionalista alternatívákat – néhányukat a nacionalizmus vagy vallás keretei közt megfogalmazva – a közeljövőben nyíltan fogják ajánlani; és lásd, mára már feljövőben vannak.

A globalisták rámutathatnának a kozmopolita kormányzást aládúcoló nemzetközi intézmények egyre bővülő sorára, kezdve a Valutaalappal, a Világbankkal, az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény­nyel (GATT) és a Világkereskedelmi Szervezettel (WTO) a gazdaság területén, egészen az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságáig (UNHCR), a Nemzetközi Büntetőbíróságig és más szervezetekig a nemzetközi és emberi jogok területén. Mindegyikük médiajelenléte és hatásköre is növekedett a kilencvenes években. A globalisták szintén a zászlajuk alatt tudhatnák a nemzetközi együttműködés intézményeit, mint a G8 találkozók, a NATO, a NAFTA, az Európai Unió, az APEC, az ASEAN és más regionális fórumok, melyek arra törekednek, hogy a politikai és törvényhozási koordinációt a nemzetállami szint fölé emeljék. Ráadásul a globalisták elénk tárhatnák, hogy a világpolitika csúcsszintje alatt is létrejött a szakmai koordináció sűrű szövete, mint például a kábítószerek, technikai szabványok, egészségügy, telekommunikáció, halászat, turiz­mus, légi közlekedés, bankfelügyelet, atomenergia, biztosítás, könyvelés stb. területén. Ennek eredményeképp míg a kilencvenes évek közepén évente csak két-három konferenciát tartottak, addig az évtized végére több mint 4000-et (Held – MacGrew, 2002: 19.). A XX. század kezdetén 37 nemzetközi kormányközi szervezet volt, ami 2000-re 6743-ra nőtt (uo.).

A politikai liberálisok emellett büszkén emelhetnék ki a nem kormány­zati szervezetek (NGO) globális civil társadalmának gyors növekedését, mely szervezetek környezetvédelemi, emberiességi, igazságszolgáltatási, társadalmi és nemi szerepekkel összefüggő kérdések specializált szó­szólói. Emellett néhányszor sikeresen mozgósítottak globális és nemzeti elképzelések megváltoztatására, mint például a nemzetközi kampány a taposóaknák betiltására, a Greenpeace akciói a Shell ellen, a Human Rights Watch, az Amnesty International, a Transparency International, az Orvosok Határok Nélkül (MSF) és újabban a Jubilee 2000, melynek sike­rült a legszegényebb országok adósságelengedésének kérdését a G8, illetve a Világbank napirendjére vetetnie. Ezek a példák azt mutatták, hogy a civil társadalom akcióinak megvan a lehetőségük arra, hogy valóban befolyásolják a globális magas politikát és a zárt ajtók mögötti szakértői tárgyalásokat, egész addig is elmenve, hogy kierőszakolják a Világbank állandó Vizsgálóbizottságának megalakítását (lásd például O'Brien et al. 2000; Khagram, 2002, 2004; Smith, 2002). Továbbá demonstrálták, hogy a kozmopolita kormányzás valós és képes saját demokratizálására. Akcióik a hivatalos intézményeket többek között arra kényszerítették, hogy nyilvánossá tegyék eljárásaikat, bizonyítva ezzel, hogy valójában elszámoltathatók az állampolgárok világtársadalma előtt. A nemzetközi civil szervezetek száma 2000-re több mint 47 ezerre nőtt (Held-MacGrew, 2002: 18.). A globális civil társadalom szereplőinek e sűrű hálózata, különösen az emberi jogok, feminizmus és környezetvédelem területén működőké, bizonyította leginkább a globális öntudatot, az emberi lények egymásrautaltságának felismerését a világban, amit Giddens (1995), Falk (2000), Held (1995), Káldor (2003) és mások a folyamat mozgatórugója­ként és a kulturális globalizáció fokmérőjeként azonosítottak.

Van a szerzőknek egy szociáldemokratább csoportja, mint Castells (1986, 1996), Reich (1991) és Sassen (1991, 1998), akik részben erő­sítették, részben gyengítették a globalizmus ügyét. Eredményeik a Nyu­gat iparvesztésének társadalmi következményeit vizsgáló, nyolcvanas években végzett kutatásaikból származnak, melyek mindig kiemelik a globalizálódó gazdaság által generált társadalmi és területi kirekesztő tendenciákat. Azonban ezzel egyidejűleg igazolva látják a globalisták alapállítását, mely szerint a nyolcvanas és kilencvenes években piac- és technológiavezérelt átmenet zajlik a helyek teréből (space of places) a folyamatok terébe (space of flows). A fizikai hely egyre kevésbé számít, állítják, azonban a globális hálózatokba való beágyazódás egyre inkább. Reich, Castells és mások szerint a nemzetgazdaságok mára nagyrészt Akciók, a társadalmi csoportok és fizikai helyek sorsa már piacképes szaktudásuktól, valamint a globális termelés és csere hálózatába való logikus beágyazódásuktól vagy kirekesztettségüktől függ. E folyamat során a nemzetközi multinacionális (nemzetközi) vállalatok átalakultak transznacionális (nemzetek feletti) vállalatokká, melyek termelési és marketingterüket a termelékenység, hozzáadott érték és vásárlóerő globális kritériumai alapján határozzák meg. A gazdasági és politikai hatalom, szerintük ennek következtében, mára lényegét tekintve szétvált. Érvrendszerükből következően megállapították, hogy a vállalati mono­póliumok elvesztették tartósságukat. Ez egyfelől veszélyt jelentett a régi kedvezményezettek számára, legelőször is a centrum-országok férfi fizi­kai munkásaira nézve, másfelől esélyt a kívülállók számára, elsősorban a nők részére – Északon és Délen egyaránt. A fő mondanivaló az volt, hogy a globális piac meglepően nyílt és dinamikus tereppé vált, amely mindenki számára elérhető, ha piacképes szaktudást szerzett a mumbai és írországi szoftverfejlesztőktől, Sáo Paulo és Szöul vasmunkásaiig, Szencsen, Monterrey vagy Manila munkásnőiig. így bízhatunk az okta­tás- és a piactámogató politikákban, hogy segítenek megakadályozni a társadalmi kirekesztődést.

A globalisták szintén rámutattak, hogy a külkereskedelem a hetvenes évek óta sokkal gyorsabban nőtt, mint a termelés. Még ennél is fonto-sabb, hogy a külföldi közvetlen tőkebefektetések hatalmas mértékben fellendültek a nyolcvanas évek elejétől fogva, ami tovább gyorsult a kilencvenes években (egészen 1997-ig). A portfólió-befektetések^c , rövid­távú hitelek és a devizatranzakciók megtöbbszöröződtek és korábban nem látott történelmi csúcsokat értek el. Irdatlan mennyiségű tőkefelesleg állt rendelkezésre, amit részben a transznacionális vállalatok, részben nyugdíj- és befektetési alapok, valamint biztosítótársaságok termeltek, továbbá részben az új pénzügyi intézmények, mint a fedezeti alapok (hedge fund) és a származékos ügyletek (derivatives). Az olyan világvá­rosok, mint London, New York, Tokió, Párizs és Frankfurt (Sassen, 1990) szárnyaló tőzsdéin és a feltörekvő gazdaságokhoz vezető regionális kapcsolataikon keresztül – mely országok mindegyike tőzsdét nyitott ebben az évtizedben – ezek a mozgékony tőkék újrahasznosultak a gyors értékesülés reményében. Ilyet gyakran találtak Délkelet-Ázsia, Kína, Mexikó, Brazília vagy Közép-Európa gyorsan növekvő exportövezetei­ben. A tőke egy részét a centrum és a periféria liberalizáló országainak privatizált iparágaiba és közműveibe fektették, ami az első években olyan mértékű új befektetéseket eredményezett e cégekbe, melyek az eladósodott országok számára különben elérhetetlenek voltak. Más része olyan államok kötvényeibe vándorolt, melyekben a pénzügyi elit megbízott ismét mind a centrumban, mind a periférián.

Az efféle számokból arra következtettek, hogy a világpiacokhoz való hozzáférés korábban nem látott szinteket elérve egyre demokratikusab-bá vált. Úgy tűnt, a tőke most mindnyájunk számára fial, bár lehet, hogy a régi kedvezményezetteknek kevésbé (a globalistákat többnyire nem nagyon hatotta meg a „búcsú a munkásosztálytól"). Ez képessé tette a korábban harmadik világnak nevezett területeket arra, hogy ne kizárólag terménykivitelből (tea, kávé, gumi stb.) szerezzék jövedelmüket, hanem exportvezérelt iparosítással is. Ami nem csak munkaintenzív feldolgo­zóipar lehet, pl. textilipar, cipőgyártás vagy ruhaipar. Dél-Koreát az ipari konglomerátumok bámulatos példája jellemzi, mint például a Daewoo, amely fejest ugrott az autógyártás és elektronika high-tech világába, vagy a Hyundai, amely kevesebb mint egy évtizeden belül szerszámgyártóból átalakult egy a felvonóktól a laptopokig mindent gyártó vállalattá. Ezek a látványos trendek, együtt a növekvő jövedelmek, valamint a Világbank, a Valutaalap és magánhitelezők által segített infrastruktúra-befektetések kombinációjával, egész körzeteket emeltek fel a világ elitgazdaságainak jól megrostált klubjába. „A kilencvenes évek végére – írja Held és MacGrew az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) adataira hivatkozva – a világ feldolgozó-ipari munkahelyeinek majdnem fele a fejlődő országokba tele­pült, miközben a fejlődő országok fejlettekbe irányuló kivitelének több mint 60%-a feldolgozó-ipari termék, ami tizenkétszeres növekmény kevesebb mint négy évtizeden belül." (Held-MacGrew, 2002: 52.)

A korai globalizációelmélet a demokrácia, a civil társadalom és a sza­bad piacok (mindenben a kommunizmus ellentéte) reményteli konvergen­ciáját hirdette, ami a világcivilizáció és kozmopolita uralom szükséges előfeltétele. Politikai platformként szolgált, lehetővé téve a szabadpiaci liberálisok és politikai liberálisok erőinek összefogását, ami segített egy egész világtörténelmi korszak létrehozásában rögtön a szocializmus összeomlásának utóhatásaként. Azonban elkápráztatta a végső liberális egyensúly ígérete, hogy mindenki számára hasznot hozhat a XX. század utolsó éveiben.

De a század utolsó évtizede korántsem volt stabil. Ez jelentős rész­ben magának a globális kormányzás liberális paradigmájának volt köszönhető, mivel ez kölcsönhatásba került és szembeszállt a korábbi társadalmi és területi struktúrákkal, és nekilátott átalakítani az egész világnépesség megélhetésének alapjait. Ennek következtében a kilenc­venes évek közepétől fogva a politikai liberálisok és a piaci liberálisok útjai kezdtek elválni. Castells, Sassen, Reich és mások – állandó kritikai mellékáramként – továbbra is hangsúlyozták a társadalmi és területi egyenlőtlenségeket (az alaposabb kifejtést lásd alább). Azonban 1996 után a Világbank éves jelentései a világ fejlődéséről (World Development Reports) nyíltan olyan figyelmeztetéseket kezdtek adni, hogy a piacok önmagukban nem elégségesek intézmények kiépítéséhez és a civil társadalom működéséhez, valamint kezdtek figyelmet fordítani az állam állapotára és karbantartására a globalizálódó világban (Világbank, 1997). Az évtized végén a kutatók és igazgatók közti nyílt ellentétek légkörében (Wade, 2001a, 2001b) a Világbank jelentései beszámoltak a tömeges nyomorról és a helyi korrupcióról (Világbank, 2000). A politikai liberálisok és az „új institucionalisták" kezdtek fokozott befektetéseket követelni a „jó kormányzásba", a civil társadalomba, az oktatásba és egészségügybe, miközben kisebb jelentőséget tulajdonítottak a washingtoni konszen­zus klasszikus feltételrendszerét alkotó bölcs tanácsoknak, úgymint a privatizációnak, stabilizációnak és liberalizációnak (például Stiglitz, 2003). A „sorrendiség" a politika kulcsfogalmává vált, ami az átmeneti társadalmak piacosítási rohamát kívánta lelassítani. Súlyos kétségek­nek adott hangot a gazdasági liberalizációt, demokráciát, növekedést és méltányosságot állítólag összekötő láncolatot illetően (lásd még ILO, 2004). A politikai liberálisok, mint Beck (1997) és Held (1995), elkezdték megkülönböztetni a globalizáció fogalmát (jó dolog: művelt civil társada­lom) a globalizmustól (rossz dolog: a vállalatok globalizációja). Benjamin Barber (1996) és mások kifejtették, hogy a globalizáló tőke MacVilágja azzal fenyeget, hogy mindenütt kitermeli a vallások és abszolút értékek dzsihádját, ahol a civil társadalmat elhanyagolják, ahogy az meg is tör­tént. Michael Hart azt a következtetést vonta le, hogy a tőke működési szférájának kiterjedése a „posztcivil társadalmon" kívül semmi mást nem hozott létre (Hardt, 1995).

A posztszocialista társadalmak átalakításának következményei, ami állítólag a globalista paradigma legfőbb próbája, mindenütt kiábrándítóak és gyakran egyszerűen csak bűntények. A katasztrófát Boszniában és Ruandában nem akadályozta meg a humanista kozmopolitizmus, miköz­ben újabbakat indított útjára Kongóban és Kelet-Timorban. A gazdagok és szegények egyre jobban szembeötlő polarizációja az országokon belül és az országok között (lásd alább), továbbá a közjavak degradálódása az oktatástól a környezetig – különösképp a volt szocialista világban és Afrikában – kiáltó ellentétben állt a helyi komprádor burzsoázia és a transznacionális osztály gazdagságával, Északon és Délen egyaránt.

A politikai liberálisok fokozatosan kiábrándultak a globalista szövet­ségben kötött alkujukból. Az európai harmadikutas szociáldemokraták a kilencvenes évek közepe óta kiszorították a konzervatív kormányokat és intellektuális avant garde-juk most több civil társadalmat szorgalmazott a szabadpiaci liberálisokkal kötött alkuban, épp ahogy Clintonék tették az Egyesült Államokban. De a civil társadalom fogalma túl képlékeny, túl elmosódott volt, valamint a gyakorlatban túl elitista ahhoz, hogy az elemzésekhez és cselekvéshez útmutatást adjon, amint az például Giddens politikai írásaiból is kitűnik (1995, 1998, 1999). Szellemi szár­mazása túl erősen liberális gyökerű volt, és megfertőzte a piacok és a demokrácia a nép felszabadítását célzó összenövésének 1848 előtti hite.¹ Mindezek ellenére a növekvő véleményeltérések és a globalizmus isteni köre jóslatainak nyilvánvaló fizikai cáfolatai egyaránt feljövőben voltak a kilencvenes évek közepe után.

2. Szkeptikusok és realisták

A kritikát egyrészről politikai gazdaságtani és szociálpolitikai kutatók, másrészről antropológusok fogalmazták meg és szolgáltattak bizonyí­tékokat hozzá, a vitát pedig történelmi, térbeli, intézményi, hatalmi és egyenlőtlenségi kérdésekkel élezték. Mindez fokozódó intellektuális és politikai küzdelem közepette zajlott. A kilencvenes évek közepén a neoliberális reformok elleni első franciaországi tiltakozáshullám Pierre Bourdieu és munkatársai kulturális szociológiájának radikalizálódását váltotta ki Franciaországban és másutt is, ami nagy lendületet adott az par excellence antiglobalista folyóiratnak, a Le Monde Diplomatique-nak. Ezek a párizsi körök együttműködést kerestek a latin-amerikai aktivisták­kal és lefektették a későbbi – az 1999-ben „hirtelen" keletkezett (Fisher-Ponniah, 2003; Sen et al., 2004) – Szociális Világfórum és antiglobalista mozgalom (vagy Igazságos Világot Mozgalom) szellemi alapjainak egyes részeit. Az érdeklődés nagy hulláma szintén elérte a történeti politikai gazdaságtant művelő osztrák-magyar emigráns, Polányi Károly munkáit, amit többek között a konzervatív, közfigyelemben álló filozófus, John Gray (1998) tanulmányozott Londonban, valamint néhány baloldali szerző, beleértve Giovanni Arrighit (1994), akinek figyelemre méltó mun­kája a kilencvenes évek elején új és termékenyítő módon kötötte össze Braudel, Wallerstein és Polányi gondolatait, és ezzel előrevetítette az ezredforduló vitáinak fő témáit. Munkája felvetette, hogy a globalizáció meglehet, legfőképp a piacok korszakos kiterjesztését jelenti a centrum kapitalista gazdaságai által dominált központosított transznacionális in­tézményeken keresztül, mint ahogy azt Polányi leírta a XIX. századi és korai XX. századi brit védnökség alatt működő világrendszer esetében. A fokozódó küzdelem során (lásd alább) az új „reformista" tudományos irodalom két fő utat talált a globalista liberalizmus kritikájára. Mindkettő institucionalista nézőpontból fogalmazódott meg; az egyik inkább egy strukturalista változat, a másik inkább a résztvevőkre összpontosít. Az előbbit az „útfüggőség", az utóbbit a „hibriditás", majd kissé később a „helyteremtés" (placemaking)^d fogalma köré építették.

A strukturalista institucionalisták szkeptikusak voltak a liberálisan individualista és nyílt globális tér valóságban történő kifejlődésével kapcsolatban, melyben a folyamatosan jelen lévő folyamatok a „tényező­költségek" kiegyenlítődéséhez a helyi-nemzeti intézményi sajátosságok Geichschaltung^e -jához, valamint globális integrációhoz vezetnek. Például Hirst és Thompson (1996, 2000) kimutatta, hogy a tényleges árukeres­kedelem még mindig kevésbé volt nemzetközi, mint a XIX. század végi Nagy-Britanniára épülő gazdaságban. A „valódi" gazdaság, kimutatásaik szerint, inkább regionalizálódik, mint globalizálódik, a nemzeti gazdasá­gok három regionális csoportosulása emelkedik ki: az EU, az USA/Nafta és Kelet-Ázsia nagy triádja^f (lásd még Mittelman, 2000). Rámutattak, hogy az összes tranzakció nagyjából kétharmada e régiós csoportosulá­sokon belül maradt. Ezek a belső tranzakciók „beágyazódtak" (Polányi) a helyi intézmények szövetébe a munkaerőpiacon, a lakásviszonyok­ban, az oktatásban, a jogban, a bizalmi és ismeretségi hálózatokban stb. stb., melyek végül mind az államok által szervezett, többé-kevésbé közintézményi örökséghez kötődnek. Ebből az következett, hogy a valós gazdasági növekedés elsősorban nem az áramlások globális térben tör­ténő felszabadításától, hanem a termelői kultúra alapjának fenntartásától függ. Az ilyen termelői kultúráknak számos változata van, többek között a kelet-ázsiai fejlesztő államok, a kontinentális Európa jóléti államai és az angolszász liberális és tőzsdére alapozott rendszerei. Nincs értelme az egyik változatot mint az egyedüli értelmeset ráerőltetni a többire (Dore, 2000). Hasonlóan Amsden (1992, 2003), Weiss (1998, 2003), Wade (2004) és más történész institucionalisták a kelet-ázsiai államokkal kap­csolatban kiemelték az állami cselekvés központi szerepét a gazdaságok sikeres exportteljesítményre való felkészítésében. így Kelet-Ázsia egyér­telműen cáfolta a globalisták által ajánlott liberális utat az exportbevételek növelésére. Nem a sokkterápiás nyitás, hanem a türelmes és óvatosan vezetett integráció volt a levonható tanulság. Hirst és Thompson érveit alátámasztotta a megújult polányista érdeklődés az intézményi és tár­sadalmi gazdaságtan iránt, többnyire átdolgozták a beágyazódottság korábbi elgondolását, valamint a hozzá kapcsolódó hálózat és bizalom elképzeléseit (friss összefoglalókért lásd Gudeman, 2001; Guillen, 2002; Narotzky, 1997; Smelser-Swedberg, 1995; Swedberg, 2003).

Hirst és Thompson jó meglátással a figyelemet a globális áramlások és az államok állítólagos ellentétéről a regionális államcsoportosulások felé fordította, melyek a valóságban létrehozták és helyhez kötötték az ilyen áramlások túlnyomó többségét (lásd még Kalb, 2000). Ez hirtelen kihúzta a globalisták érvrendszerének fullánkját, két okból is. Először, az államok azonnal elvesztették az ellenség becstelen szerepét. Épp ellenkezőleg, az állami struktúrák a munka- és fogyasztási kultúra garanciájává és a sikeres nemzetközi integráció szervezőivé léptek elő (lásd még Milward, 1999). Másodszor, megmutatta, hogy a világ vérkeringését biztosító nagy múltú országok határai túloldalán lévő gazdaságok gyorsan integrálód­nak az Egyesült Államok, Japán és Európa centrum-gazdaságaiba. Ez a „globális" gazdaság térbeli terjedésére drámaian más becslést adott: az exportvezérelt feldolgozóipar a kevésbé fejlett országok közül csak a kiválasztott kevesekben indult fejlődésnek, többnyire azokban, amelyek közel voltak a centrum-gazdaságok hátsó udvarához, mint például Me­xikó északi tagállamai, Dél-Korea, Tajvan, Thaiföld és Malajzia, a Cseh Köztársaság vagy Nyugat-Magyarország. A kevésbé fejlettek maradéka a feldolgozóiparba irányuló közvetlen külföldi tőkebefektetésekből nagy­részt kimaradt, sokkal inkább, mint ahogy az a klasszikus imperializmus időszakában előfordult (Hoogvelt, 2001).

Ahelyett, hogy dicsőítő ódákat zengtek volna, Hirst és Thompson kimutatták, hogy a nemzetközi piacok nem teszik meg azt, amit állítólag tenniük kéne. Ennek oka a piaci kudarc, amit az állami beavatkozás, intézményépítés, nemzetközi és nemzeti újraelosztás és az állam aktív szerepének hiánya okoz. Ennek következtében nagy területek és né­pesség záródik ki Észak és Nyugat piacairól. Az institucionalistáknak így sikerült a globalisták érvrendszerét a feje tetejére állítani. Ebben a piaci kudarc volt legfőbb eszközük – a klasszikus érv, amit Keynes a közgazdaságtan „földalatti hagyományának" nevezett (lásd például Baker-Epstein-Pollin, 1999).

A piaci kudarc érvrendszere megmutatta, hogy miért maradnak ki egész területek és népcsoportok a fejlett gazdaságok keringésrendsze­rébe való integráció potenciális nyereségeiből, a globális árulánc- (vagy értéklánc-) elemzés pedig megmagyarázta, hogy a kevésbé fejlett or­szágok azon termelői, akik ténylegesen integrálódtak, ennek ellenére miért is pauperizálódnak. Ezek az elemzők (pl. Gereffi-Korzeniewicz, 1994; Haugerud et al., 2000; Kaplinsky, 2000; Kaplinsky et al., 2002) vitatták a globális piacosítás elképzelését a leszivárgásról, kimutatva azt, hogy a piacok nem anonim rejtett kézként, hanem a háló csomópontjai közt strukturált hatalmi kapcsolatokként működnek, melyben a gyengék gyakorlatilag képtelenek javítani az erősekkel szembeni helyzetüket. Miközben a design, a kutatás és a fejlesztés, valamint a marketing funk­ciói az Észak kezében maradnak, addig a Dél termelői nagyon nehezen léphetnek feljebb a hozzáadottérték-láncon, és úgy tűnik, könnyen hoz­záférhető, alacsony képzettséget igénylő és alacsony értékű munkára ítéltettek. Ez nemcsak az egyszerű termények előállítására, de a feldol­gozóiparra és a nagy külföldi közvetlen befektetésekre (FDI) is igaz. Kína és Dél-Ázsia a nyolcvanas évek közepétől felgyorsuló integrálódása az Észak hálózataiba hatalmas méretűre duzzasztotta a képzetlen és köze­pesen képzett munkaerő kínálatát. Ez erősödő bércsökkentési nyomást eredményezett a szubszaharai és részben a dél-amerikai munkások és cégek közt, illetve a munkaerő elnőiesítését eredményezte (a társadalmi nemeket illetően lásd Mills, 2003). A következményeket a piacosítás önmagában nem igazán magyarázta, a láncban elfoglalt hely, az osz­tálykapcsolatok és a világgazdaságba beágyazott regionális rendszerek útfüggősége viszont igen.

A piacnyitás már más fényben tűnt fel: a leszivárgás elősegítése helyett, a munka tartalékseregének állandó bővítésével, inkább a felfelé mutató pályagörbék blokkolását szolgálta. Kiderült, hogy inkább a monopolista ellenőrzés hatóereje, mint a demokratikus részvételé. Lehetővé tette a kapitalisták számára, hogy a szerkezetből fakadóan lenyomva tartsák a béreket a feldolgozóiparban. A mexikói Tijuana maquiladorasait^g a kínai termelők legyőzték a versenyben (lásd Financial Times, 2003. július 1.), a brazil és kolumbiai kávétermelőket kiszorították a még olcsóbb vietna­miak. Az áruláncok elemzéséből arra lehetett következtetni, hogy csak a közös fellépés és az állami beavatkozás segíthet a régióknak abban, hogy feljebb léphessenek a magasabb hozzáadott értékű termelésbe. Továbbá csak ezek bizonyultak eredményesnek a fokozott női és gene­rációs kizsákmányolás ellen – ismét egy klasszikus munkáspárti érv.

Az Észak és Nyugat szociálpolitikáját, illetve a szegénységet kutatók szintén kiemelték az útfüggőséget és a közösségi döntéseket. Saskia Sassen a centrum globális városait kutatva megvédte azt az álláspon­tot, hogy az ipari jóléti társadalmakból a szolgáltató-ipari növekedésre alapozott neoliberális városi gazdaságokba való átmenet új társadalmi polarizációt gerjeszt az Észak nagyvárosaiban (Sassen, 1991; 1998). E megosztottság már nem a tulajdonban és termelésben gyökerező, a tulajdonosokat a munkásoktól elválasztó klasszikus osztálykülönbség, hanem annál reménytelenebb: az élesen elhatárolt darabokra törő mun­kaerőpiac különálló csoportjai közt feszül. Egyik oldala a jól fizetett, ma­gasan képzett, „fehér" és szabályos munkavállalók csoportja a termelő­szolgáltató szektorban (pénzügyek, ingatlan, biztosítás, high-tech), másik oldala pedig a bizonytalan, szabálytalan, „színes", alacsony képzettségű munkavállalók tömege a fogyasztói szolgáltatásokban. Köztük kisszámú elszigetelt középosztály és önkizsákmányoló lumpenproletariátus foglal helyet – ezt jósolta Sassen az Észak városi övezetei számára (egy korai megfogalmazásért lásd Castells, 1986).

A kilencvenes évek közepén induló városi és regionális kutatások özöne azonban nem egészen igazolta e jóslatot. A köz- és magánintéz­mények nagyrészt megmagyarázták az ettől való eltéréseket. Először, a különböző regionális utak és iparosítási rendszerek különbözően reagáltak a fosztfordista-posztindusztriális átmenetre. Az inkább szak­tudás alapú rendszerek például Németországban és Japánban képesek voltak a magasabb hozzáadott érték irányába elmozdulni azzal, hogy folyamatosan átképezték a munkavállalókat (lásd például Dore, 2000). A tömegtermelés üzemeit, melyek inkább a liberális rendszerekre voltak jellemzőek Nagy-Britanniában és az Egyesült Államok ipari övezeteiben, tőkekivonás, ipartalanítás és közösségi lepusztulás sújtotta.

Másodszor, a társadalmi következményeket a korábbi szociálpolitikai rendszerek nagyban módosították, amiről Sassen eredeti okfejtése csaknem teljesen megfeledkezett. A széleskörűen kiépült jóléti államok e tekintetben sokkal jobb teljesítményt nyújtottak, mint a liberális államok, és a Sassen által megjósolt marginalizáció inkább kivételes esetnek számított, mint szabálynak. A leghatékonyabb európai jóléti államok­nak sikerült megakadályozni, hogy a munkával bírók közt előretörjön a szegénység, mivel fenntartották a kollektív munkaerő-piaci előírásokat, és közben változatos megoldásokat kerestek arra, hogy az alacsony fizetésűeknek a munkanélküliség ne legyen vonzó alternatíva. Esping Andersen munkái (1999; 2002) kiemelték, hogy a „harmadikutas" szoci­áldemokraták Svédországban, Dániában, Finnországban, Hollandiában és Ausztriában megtalálták a módját annak, hogy miként mozgósítsák a közpolitikát munkahelyteremtő rendszerek létrehozására és a nemzeti költségvetés rendbetételére. Európának mint egésznek az útja cáfolja a globalista okfejtést, hiszen az európai piacok integrációját a szociális színvonal emelkedő kiegyenlítődésével kombinálta.

A fejlődés neoliberális felfogás szerinti egyirányú útjával szemben a főleg európai társadalompolitikai rendszereket vizsgáló kutatás továbbra is a globális integráció következményeinek útfüggőségét támasztotta alá. Ebben a vonatkozásban az útfüggőség azt jelenti, hogy a következmé­nyek mindig a korábbi intézményi és kormányzási örökség közvetítésével alakultak ki. E munkák kimutatták, hogy az állam nagyon is számít. Ez azt is maga után vonja, hogy a jogokért folytatott korábbi küzdelem és az annak eredményeit időben megtartó erőegyensúly hatással van a társadalmi változások következő fordulójára (Kalb, 2003). Tehát számít a helyszín, és így (ismét) a kultúra is.

Az antropológusok, akik inkább a résztvevőkre figyelnek, lerombolták a globális civil öntudat terjedésébe és az egységes világba vetett kozmopo­lita illúziókat. Például Appadurai (1996) megkülönböztette a folyamatok öt elkülönült formáját (a technológiai, pénzügyi, ideológiai, média- és etno-szálat). A folyamatok nem egyformák, állította, és adott helyi megjelenésük az érkezésük kombinációjától függ, ami egyáltalán nem mutat mindenütt egységes képet. Hasonló megfontolásból hangsúlyoztam (Kalb, 2002), hogy a Dél és Kelet sokkal inkább szoftvert kapott, mint hardvert. A közös­ségi infrastruktúra lecsupaszítása, a megfelelőt közelről sem elérő jöve­delmek és növekvő egyenlőtlenségek mellett a hardver nélküli szoftver a globalista ajánlat gyakorlati célokra való használhatóságát az áruk virtuális képzetére korlátozta, egy fantáziavilágra, mely a személyes gyarapodás illúzióját keltette, és nem adott eszközöket a gyakorlati megerősödésre. Comaroffék (2001), Verdery (1996) és Humphrey (2002) hasonló módon azt állították, hogy a neoliberális piac – melynek szereplői nem a terme­lésben, hanem az elvont és zavaros módszerekkel megvalósítható ezred­fordulós vagyongyarapítás közös fantáziáiban cselekednek – a nép közeli „okkult gazdaság" burjánzásához vezettek. E gazdaság a kábítószereket, a harci és látványsportokat, a bűnözést, a szerencse- és pilótajátékokat, valamint egyéb látszólagos eredményeket felmutató rituálékat és a kaszinókapitalizmus „üss és fuss" módszereit állítja középpontba. Több szerző szintén felfigyelt az erősen mediatizált, rituális, „fizetős" vallások feltörésére; egyes pünkösdi-karizmatikus egyházakra például – különö­sen Afrikában, Kelet-Ázsiában és Latin-Amerikában -, melyek az e világi pénzügyi sikert jobban áhítják, mint a túlvilági üdvözülést.

A fogyasztás ilyen illúzióit erősen (társadalmi) nemekre szabták és életkor-specifikus csáberőt is bevetettek. Ez magával vonta az ellen-narratívák előretörését, melyek a nacionalizmus, lokálpatriotizmus, vallás és hagyomány köré szerveződtek (Kalb, 2002) és gyakran férfisoviniszta, paternalista hitvilággal társultak. Ezek a reaktív narratívák segédkeztek később létrehozni a – Bayart (1993) nyomán Geschiere és Meyer (1998) által – kulturális zárásnak nevezett jelenséget, amit Zizek korábban a kelet-európai átmenettel kapcsolatban már a kulturális szuperego visz-szatéréseként azonosított (Zizek, 1990). Geschiere felfigyelt a mágikus vádak és az okkult megjelenésének növekvő gyakoriságára Afrikában és Kínában azzal párhuzamosan, ahogy a nyilvánvaló egyenlőtlenség növekedett a globális fogyasztás bőségszarujából ömlő javakhoz való hozzájutásban. Verdery (1996) és Tismaneanu (1998) írta le a szovjet összeomlás és a jugoszláv háborúk nyomán felbukkanó és terjedő paranoid fantáziákat, mítoszokat, összeesküvés-elméleteket, „választott traumákat" és más közkedvelt áldozati szerepeket. Ezek újjáéledtek a kelet-ázsiai válság következményeként Indonéziában és Malajziában. Többek között a zsidókat, cigányokat, nyugatiakat, albánokat és kínaiakat vádolták azzal, hogy sötét összeesküvések révén fenyegetik az elképzelt többségi népközösség tisztességét és megélhetését. így aztán a népi identitásokat megnyomorította a végtelen nyitottság és a reaktív, félelem­mel teli bezárkózás dialektikája. Ahelyett, hogy segédkezett volna egy kozmopolita közösségi szféra létrehozásában, a neoliberális globalizáció inkább „kultúravitát" (Stolcke, 1995), „mi és ők"-harcokat, populista para­noiát generált, és heves küzdelmet az általános értelemben vett „helyte­remtésért" (Gupta-Ferguson, 1997a, 1997b; Kalb-Tak, 2005).

A kultúravitát, a „mi és ők"-megosztottságot és a helyteremtés kérdé­sét tovább fokozta a felgyorsuló migráció, melyet a globális piacosítás és a rendszerek összeomlása (egy újabb szorosan kapcsolódó jelenség, lásd alább) hajtott. A kultúráról folyó diszkurzusok gyorsan elmérge­sedtek a kilencvenes években, mind a bevándorló népesség, mind a befogadó közösségek részéről. Ez történt mindenütt, a szegény és a gazdag társadalmakban is. Az országok közti vándorlás nem érintett több embert az 1990-es években, mint a XIX. század végén (Staring, 2000), de az új migráció láthatóan fokozott területi és kulturális határ­védelmet váltott ki.

A kulturális bezárkózás dinamikája, mely a neoliberális globalizáció ellentmondásaiban gyökerezik, további lökést kapott a föld, munka, lak­hatás, oktatás és néha a házassági piac szűkös forrásaiért folyó fokozódó küzdelemtől. Appadurai (1996) és mások szerint a valahová tartozásra való vágy a globális korban erős fantáziákat hozott létre az „otthonról" a definíció szerint nem éppen barátságos befogadó társadalmak di­aszpórában élő csoportjaiban. A képzeletben létező szülőföld gyakran radikálisabban tradicionálissá vált, mint „otthon". Néhány bevándorló csoport transznacionális radikális nacionalista mozgalmakhoz csatlako­zott, melyek gyakran erős tényezővé váltak a hazai politika formálásában például Pakisztánban, Afganisztánban, Indiában, Nigériában, Horvátor­szágban, Észtországban és másutt. A transznacionalizmust általában viszonylag új erőnek tartották, melyet az olcsó kommunikáció és utazás tett lehetővé. Ennek összetett hatásai az „otthon" országaiban magukban foglalták – a diaszpóra megnövekedett aktivitása és finanszírozása miatt fokozódó politikai küzdelmen felül – a hazautalások meredeken emelkedő jelentőségét a segélyekkel szemben, a források eltérítését a beruházá­soktól a presztízsfogyasztás felé, s nemkülönben az „agyelszívást" is (lásd Mazzucato, 2004; Vertovec-Cohen, 1999; Vertovec et al., 2003). A menekült népesség és a polgárháború vagy jogszabályok által elűzött emberek között a diaszpóra-nacionalizmus gyakran a megtisztulásról és áldozatról szőtt erőszakos álmoknak nyitott utat, mint például a hutu és tuszi menekültek közt Közép-Afrikában (Malkii, 1995), a tamilok közt Indiában, Európában és az Egyesült Államokban, és természetesen a palesztinok közt Ciszjordániában, Gázában és Libanonban.

A kulturális özön és bezárkózás nagy ívű játékán, valamint a népes­ség vándorlását és befogadását felügyelő erősödő határvédelmen felül a globális kor az antiliberalizmus egy másik szisztematikus forrásával is jeleskedik, mely a globális piacosításhoz kapcsolódó – alapelvként meghirdetett – demokratikus átmenetből fakad. A demokratizálás „har­madik hulláma" kevésbé volt problémamentes és magától értetődő, mint azt eredetileg gondolták. Ez azonnal nyilvánvalóvá vált, amikor Jugoszlávia felbomlásának drámája kibontakozott. Lengyelországban és a Szovjetunióban a nómenklatúra-elit, beleértve a magasrangú pártfunk­cionáriusokat és a titkosszolgálatok tagjait, úgy döntött, hogy időben és nyereséggel en masse csatlakozik a transznacionális kereskedelem és pénzügyek kiépülő hálózatához, gyakran egyszerűen magánkézbe véve a szocializmus vagyontárgyait (Los-Zybertowicz, 2001; Staniszkis, 1991; Volkov, 2002). A politikai hatalmukat vagyonra és kapcsolati előnyökre váltották. De az olyan összetett szövetségi rendszerben, mint Jugoszlá­via, a bebetonozott regionális elitek úgy védekeztek a demokratikus követelések ellen, hogy kijátszották a nacionalista kártyát (Glenny, 1996). Ezt megkönnyítette a média nagy többsége feletti állami ellenőrzés (Bowen, 1996), mely segített felkavarni a korábbi időszakok kölcsönös mészárlásainak traumatikus emlékeit.

A pénzügyi folyamatok fontos, bár kevésbé ismert szerepet játszottak a liberalizmusellenes mozgósításban. Az entonacionalizmus a nyolcvanas és kilencvenes években a „strukturális kiigazítás" és a Valutaalap által előírt megszorító intézkedések által fenyegetett helyi lakosság mozgósí­tásának egyik módjává vált. Az ilyen globális programok elősegítették a súlyosan eladósodott központi országok szisztematikus delegitimizációját népi osztályaik szemében. A liberalizmusellenes mozgósítást arra hasz­nálták, hogy felsorakoztassák a helyi lakosságot az elsáncolt bürokratikus és katonai elitek mögött, hogy így meghosszabbíthassák uralmukat, és időt nyerjenek az újjászerveződésre, a stratégia források monopolizálá-sára és klientúrájuk paramilitáriszsákmányszerzés- és illegáliskereske­delem-központú megszervezésére. így a globális monetarista kényszer támogatta mind a demokratikus nyitás és az elitek transznacionális piaca felé tett lépések meglódulását – mely során gyengítette az állam felhalmo­zásban betöltött szerepét -, mind pedig ennek ellentétét: az idegengyűlölő bezárkózást, mely az összeomló államok láttán a fasizmus felé hajlik.

A katasztrófához vezető ezen út egyik legkevésbé tárgyalt oka így az a nemzetközi környezet volt, mely igen kevés ösztönzést adott a nem­zeti eliteknek arra, hogy csökkentsék ragaszkodásukat a bürokratikus előnyökhöz (Kalb, 2002). Míg a „nemzetközi közösség" Lengyelország adósságát felére csökkentette, és bőkezű valutaalapi és más pénzeszkö­zöket ajánlott fel az orosz állam reformereinek, továbbá biztosította nekik a csalás és egyéni gazdagodás könnyű lehetőségét a privatizáció során (Wedel, 2001), addig Jugoszlávia szövetségi elitjét sarokba szorították a Valutaalap szabályainak szigorú betartatásával és az amerikai külügy­minisztériummal, amely – James Baker III emlékezetes szavaival – „nem használt strómanokat". A helyszín és a geopolitikában elfoglalt hely ismét igencsak számított, mely az egyik területet a globális átmenet mintapél­dájává változtatta, a másikat pedig mészárszékké válásában támogatta. Ehhez hasonló vészhelyzet alakult ki Indonéziában a kelet-ázsiai vál­ság, a Valutaalap beavatkozása és a Szuharto-klán távozását követelő demokratikus mozgalom részleges sikere nyomán. Indonézia demok­ráciává alakulását ennek következtében a központi állam bénultsága, nacionalista és vallási konfliktusok áradata kísérte, mihelyt a regionális bürokratikus és katonai elit a radikális nacionalista és vallásos csoportok mögé állt, hogy a helyi hatalmat a központtal szemben elbitorolja, állandó szükségállapotot hozzon létre és a népi haragot a kisebbségek, mint bűnbakok, felé terelje. A vallásos-bürokratikus rezsimek Pakisztánban és Szaúd-Arábiában az uralom hasonlóságokat mutató paranoid szabályai szerint működtek, hasonlóan a kilencvenes évek közepi posztszocialista Romániához vagy az 1999 utáni Zimbabwéhoz. Közép-Ázsiát vagy a Kaukázus vidékét egészükben ez a liberalizációellenes szindróma jelle­mezte. így a kilencvenes években egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a globalizációs nyitány felöklendezi saját nem várt akadályait, mivel az elsáncolt elitek liberalizmusellenes népi mozgósításba fognak, felkeltve az erőszak traumatikus emlékeit és a nemzet hanyatlásának félelmét a kíméletlen neoliberális világban.

A strukturalista és szereplőközpontú institucionalisták ilyen és hasonló módon egyszerre rombolták le a globalista nagy narratíva feltételezéseit és oksági összefüggéseit. Ilyen értelemben az útfüggőség, a hibriditás és a helyteremtés leleményes eszközök voltak, melyek egyesítették a világ­rendszer-elméletek („történelmi rendszerek"), a politikai gazdaságtan és a posztmodernizmus legmaradandóbb elemeit egy új, kibontakozóban lévő paradigmában. Ez a paradigma a helyi és globális történelmek történetileg elhelyezett, mozgásban lévő és feltételekhez kötött, bár definíciószerűen erőtérben működő dialektikáját állította a kutatás középpontjába (lásd még Kalb, 1997). Ebben a folyamatban az elkerülhetetlen helyi következmé­nyekkel járó zsarnoki és kényszerítő erejű globális struktúra koncepciója gyorsan elhalt. Az évtized végén a marxista társadalomelmélet-alkotó és néprajztudós Michael Burawoy azt írta: „A globalizáció a globális láncok csomópontjaiban és azok között zajló konfliktusos egyezkedési folyamat terméke" (Burawoy, 2001: 157.), amivel hatásosan kiegyenlítette a makro-és mikroszint közt feltételezett elméleti hierarchiát. James Ferguson (1994) a Világbank tevékenységének Lesotho népi politikájára gyakorolt negatív hatásaival foglakozó munkáját kritizálva így ír: „[a globalizáció] nem egy gépezet, hanem egy saját politikával rendelkező termelési folyamat; nem kevesebb és nem több, mint a globális lánc bármely más csomópontja, igaz, erőforrásai és szervezeti adottságai képessé teszik arra, hogy a láncon lejjebb elhelyezkedő csomópontokat maga alá rendelje." (Burawoy, 2001: 157.) Ennek ellenére „a csomópontokban zajló jelenségek rezonan­ciákat hoznak létre lejjebb a láncon, de feljebb is […], a helyi már nem áll szemben a globálissal, hanem alkotóelemévé válik." (Uo.) A különböző helyzetben lévő szereplők és „szintek" közötti küzdelem és függés felvál­totta a leírásban a globalista gépiességet és teleológiát. A globalizációt egyre gyakrabban nem az élet egyik természetes jelenségeként, hanem mantraként ábrázolták, egy olyan ideológiaként, mely a létrejöttéhez szük­séges körülmények misztifikálására törekszik, és elfedi a mindig jelen lévő közösségi választási és helyi cselekvési lehetőségeket.

Azonban, visszatekintve, minden eredeti módszertani eredmény és kulcsfontosságú politikai meglátás ellenére a piaci liberalizmus elleni institucionalista fellépést komolyan túlbecsülték, mivel nem vették észre, hogy a valóságban a globális piacosítás hogyan alakítja át – kívülről és belülről is – a helyi intézményi struktúrákat. A kelet-ázsiai válság azonnal súlyos eladósodási hullámot indított azon országok körében, melyek korábban példa nélküli gazdasági növekedést produkáltak egy egész nemzedék számára, és egyedüli példái voltak annak, hogy hogyan le­het kiemelkedni a harmadik világ szörnyű helyzetéből. A válság a helyi pénzek és banki megtakarítások nagyarányú kényszerleértékeléséhez vezetett, miközben megnyitotta az utat a nyugati tőke előtt a családi ezüst jelentős részének felvásárlásához, és kierőszakolta a belső kormányzási struktúrák megnyitását. Oroszország „elveszett" az 1998-as rubelválság után és „nem került vissza" többé a Nyugat liberális demokráciáinak trezorjába. Argentína, a washingtoni konszenzus éltanulója, nemsokára összeomlott. Az egymással versengő leértékelések folyamatosan fenye­gették Kelet-Ázsia exportőreit, amit Kína gazdasági térnyerése könyör­telenül fokozott. Miután a tőzsdei lufi kipukkadt, a dollár gyors esésnek indult és kezdte elveszíteni globális fogyasztói referencia és mentsvár szerepét, ami gazdasági krízist okozott Európában és Ázsiában. A neo­liberális világrendszer ellentmondásai így könyörtelenül megmutatkoztak és a helyi intézmények aktív jelenléte ellenére is fájdalmas következmé­nyekkel jártak a gyakorlatban.

A politikakutatás Európában is nyilvánvalóan túlhangsúlyozta a köz­politika önállóságát. Az amerikai tőzsdei összeomlás nyomán Európa azonnal recesszióba csúszott, a munkanélküliség és a költségvetési hiány újra egyszerre kezdett nőni. Az európai tőzsdék jóval nagyobb értékvesztést szenvedtek, mint a Wall Street. A kontinens harmadikutas szociáldemokratái kezdték elveszteni a választásokat, és láthatóan el­vesztették hitüket az ügyükben. A választóknak igazuk volt: bár a bruttó hazai termék (GDP) mutatói azt jelezték, hogy az európai kormányok valóban fenntartották a jóléti kiadásaik szintjét, a közelebbi vizsgálat feltárta, hogy sok országban kemény fordulat történt a támogatások célcsoportját adó népesség körében, a fiataloktól kezdve az idősekig, a kívülállók és kedvezményezettek között is (Esping Andersen, 2001). A legtöbb államban nőttek a jövedelemkülönbségek a nyolcvanas évek közepe óta és nem tompultak a kilencvenes évek végének fellendülé­se idején sem. A szociális jogok nézetrendszeréből, ami valószínűleg az „európai modell" központi eleme, lassan már csak kozmetikázásra futotta, persze nem azok részéről, akik e jogok „birtokosai" voltak.^h A kézzelfogható eredmények valóban jobbára neoliberálisok voltak. Annak ellenére, hogy a társadalmi kohézió szónoki hagyományaiba öltöztették, be kell látnunk, hogy az Egyesült Államok szegénységi mutatói sokkal magasabbak maradtak, mint az európaiak, és a nagy-britanniaiak is felülmúlják a kontinentális Európa mutatóit.

3. Közbevetés a világ egyenlőtlenségi mutatóiról

A piaci liberálisok és az institucionalisták közötti élénkülő vita a kilencve­nes években végül összekapcsolódott azzal a kérdéssel, hogy a világné­pesség szegénységi küszöb alatt élőinek száma vajon nőtt vagy csökkent a globalizáció politikájának, azaz a piacosítás, privatizáció, liberalizáció és stabilizáció eredményeként? Továbbá hogy mi magyarázza ezt az eredményt? Elégséges volt-e önmagában a piacnyitás a gazdagság „leszivárgására", amiben a piaci liberálisok hittek, vagy szükséges volt az állami beavatkozás és a megnövelt intézményi kapacitás a nagy több­ség javára szolgáló eredmények eléréséhez, amivel az institucionalisták érveltek? A Google internetes keresővel a globalizáció témáira kutatva pillanatnyilag 325 000 olyan írást találunk, melyek közvetlenül foglalkoz­nak e kérdéssel, ami világosan mutatja, hogy a kérdés milyen fontossá vált a globalizálódó államok és transznacionális szereplők legitimációja számára a szélesebb közvélemény szemében.

A Világbank kulcsszerepet vitt ebben a vitában, mivel ez az egyetlen szervezet, mely a nemzeti számlák rendszerétől függetlenül gyűjt jöve­delmi adatokat az egész világra kiterjedően. Ahogy ez várható volt, a kilencvenes évek folyamán a Bank a vitázók küzdőterévé vált (Wade 2001a; Deacon, 1997). Kelet-európai kutatási részlege a módszertani újítások katalizátorává vált, miután az átmeneti országokból toborzott új munkatársai, többek között a horvát Branko Milanovic (1998, 1999), kriti­zálni kezdték a Bank posztszocialista nemzetekre számított szegénységi és egyenlőtlenségi mutatóit – ők kevésbé voltak vérmesek az átmenettel kapcsolatban, mint maga a Bank. A Milanovic által bemutatott tények szerint a világbeli egyenlőtlenség 1988 és 1993 között egyértelműen növekedett.

A kilencvenes évek végére az új felső vezetők, mint James Wolfensohn és George Stiglitz, akiket a Clinton-adminisztráció nevezett ki, a Bankon belül szegénybarátabb vonalat képviseltek. Ezt követően a 2000/2001-es jelentés a világ fejlődéséről, amit Ravi Kanbur vezetésével a világsze­génységről írtak, a megelőző két évtizedben kissé növekvő mélyszegény­ségről és növekvő egyenlőtlenségről számolt be. Az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának nem tetszettek a jelentés készülő változatai. Már korábban mozgósított Stiglitz institucionalista befolyásának vissza­szorítására a Bankban, és nyíltan nyomást gyakorolt a jelentés vezető szerzőjére, így ő úgy érezte, hogy le kell mondania még a munka befeje­zése előtt. Stiglitz szintén elhagyta a bankot és bestsellerré váló kritikus könyvet írt a Bank és különösen a Valutaalap rosszul felfogott irányvona­láról (Stiglitz, 2003). A rá következő, 2002-es jelentés a világ fejlődéséről, mely a globalizációval és gazdasági növekedéssel foglalkozott David Dollar (sic!) vezető szerző tollából, tagadta a növekvő egyenlőtlenségről és szegénységről szóló korábbi megállapításokat, és arra törekedett, hogy bemutassa a leszivárgás létezését, különösen azon országok esetében, amelyek megnyitották nemzeti piacaikat és visszaszorították a belső szabályozásukat. De vajon milyen értelmes következtetéseket vonhatunk le a rendelkezésre álló nagy mennyiségű adat alapján?² E témakörben három megállapítást szeretnék tenni.

A 2001-es és 2002-es jelentések a világ fejlődéséről e tekintetben ellentmondanak egymásnak, de nagy biztonsággal állíthatjuk, ahogy Robert Wade (2002) is teszi, hogy a napi egy dollárnál kevesebből élők száma csökken. Miért? Ha a globalizáció – ahogy Polányi láttatná – a piacok ámulatba ejtő kiterjesztése a globális főszereplők által, akkor nem várhatunk mást, mint hogy a világ népessége általában gyakrabban jut készpénzbevételhez. E folyamat magában foglalja a világ parasztságá­nak gyorsuló ütemű átalakítását alkalmi és elő-proletár munkaerővé. A globalizáció kevésbé teoretizált árnyoldala a proletárosodás (lásd még Harvey, 2003). Ez szintén magában foglalja a pénz behatolását a csa­ládi kapcsolatokba, amint a nők és gyermekek szorosabb kapcsolatba kerülnek a piaci bevételekkel. Ekképp a globalizáció nem lehet más ha­tással, mint hogy a háztartások egyre nagyobb hányadát teszi függővé a készpénzjövedelmektől. A készpénzhez jutás szélsőségesen korlátozott lehetőségének ezért csökkennie kell, ha a piacok valóban terjednek.

De ebből sem az a következtetés, hogy az abszolút szegénység csökken, sem az, hogy nő, nem következik. Szigorú értelemben csak a piacokon való növekvő részvételt és a pénzben kapott jövedelmektől való nagyobb függést tapasztaljuk. Ez csak a megélhetés nem-piaci formáinak hanyatlása miatt van így. Hogy a növekvő készpénzjövedelmek vajon lehetővé teszik-e az alapvető szükségletek kielégítését, az egészségügyi­eket is beleértve, még nem tudjuk. A válasz függ a társadalmi kapcsolatok jellegzetességeitől, melyekről az összevont statisztikák nem tudósítanak. Másképpen fogalmazva: az abszolút szegénység végül is inkább arról szól, hogy nincs senkink, minthogy nincs semmink (még akkor is, ha e kettő szorosan összekapcsolódik). A puszta túlélés szempontjából a szegénység mindenekelőtt kapcsolati (mikro-) jelenség. (lásd például Mittelman, 2000)

A relatív szegénységre és társadalmi egyenlőtlenségre nézve, bár vitat­hatóan, ez sokkal kevésbé jellemző. És ehhez kapcsolódik második meg­állapításunk, mely a globalizáció korában a világ növekvő vagy csökkenő egyenlőtlenségéről szóló minden következtetés kiindulópontjául szolgáló tény: csak Kínának (és Kelet-Ázsiának) sikerült az elmúlt évtizedekben a fejlett világgal szembeni jövedelemhátrányát csökkentenie (Wade 2001b, 2002; Wilterdink-Potharst, 2001).³ India stabil maradt, miközben a világ összes többi részében csökkent a népesség jövedelme a Nyugattal szemben, és a Nyugaton belül is nőtt a jövedelmek egyenlőtlensége (Wilterdink, 2000). Mindent összevetve, az adatok az egyenlőtlenségek csekély növekedését vagy, a módszertől függően, a változás hiányát mutatják (Wade, 2002). Kína százmillióinak jövedelemnövekedése ma­gyarázza meg a világegyenlőtlenség egészének relatív stabilitását. A kínaiak nélkül azonban tragédiával állunk szemben.

Ebből három dolog következik: 1) a globalizáció politikájának a külön­böző világrészeken különböző hatásai vannak a gazdasági növekedésre és egyenlőtlenségre. Afrikát, Latin-Amerikát, Kelet-Európát, a Közel-Keletet, Nyugat- és Közép-Ázsiát sokkal inkább negatív hatások érték, mint Kínát vagy Indiát. Tehát: nincsenek a piacosító politikának feltétel nélküli eredményei. Az eredmények függnek a kiindulóponttól, a nemzeti történelemtől, a centrumhoz fűződő viszonytól, ahogy az institucionalisták vagy a világrendszer-elméletek teoretikusai értékelnék. 2) Ott azonban, ahol a washingtoni konszenzus globalizmusát nagy tételben alkalmazták, az egyenlőtlenség drámai módon nőtt, mint Afrika volt gyarmatain és Latin-Amerikában. 3) Kína kulcsszerepe azt sugallja, hogy a magyarázat kiindulópontja nem lehet az, hogy a sikerhez vezető receptet a washing­toni konszenzus mintájára folytatott politikának tulajdonítjuk, mint ahogy azt a Világbank tette 2002. évi jelentésében a világ fejlődéséről – Kína túl független ehhez -, inkább a kínai tengerpart felemelkedésével kell kezdenünk.

A Világbank 2002-2003-as globalizációval és gazdasági növekedéssel foglalkozó jelentésében a könnyebb utat választotta. A kínai termelé­kenység növekedése (mint mindenhol másutt), állítása szerint, szoros korrelációt mutatott a globalizációs intézkedések végrehajtásával, mint amilyen például a külkereskedelem fokozása és az állami szabályozás visszaszorítása. Mint gyakran, a korrelációt később okozati összefüg­gésnek állították be. Egyszerűen átsiklottak azon lényegi pont felett, hogy Kína vajmi kevéssé volt jó példa a neoliberális globalizációs politika folytatására, egyáltalán nem olyan jó, mint Latin-Amerika, Kelet-Európa vagy Afrika országai, melyek alacsony növekedést, néha pedig kifejezett visszaesést produkáltak a megelőző két évtizedben. Kína természetesen egy hatalmas, sohasem gyarmatosított, nem demokratikus birodalom, folytatólagos szocialista örökséggel és merkantilista gazdasággal, amely távol áll attól, hogy teljesen nyitott legyen a világpiac folyamataira. Va­lójában a népi Kína leginkább csak helyreállítja kapcsolatait saját diasz­pórájával egész Ázsiában és Amerikában (Vancouver). A tőkemérlege például – amely teljesen nyitottnak tűnhet, ha csak egy pillantást vetünk a közvetlen külföldi tőkebefektetések (FDI) lenyűgöző számaira – szigorúan kontrollált és leginkább csak a külföldről érkező kínai tőke előtt nyitott. Inkább a távolra nyúló kínai kapitalista hálózatok újracsatlakoztatása a népi Kínához és vice versa az, ami megmagyarázza a kínai tengerpart gazdaságának felemelkedését, mint egy anonim beilleszkedést az elvont világpiacokba, ahogy az a Valutaalap összevont számsorai alapján tűnik. Ha szakpolitikák valamilyen meghatározott együttese magyarázza ezt a folyamatot, akkor azok legkevésbé sem Washington globalista receptjei, hanem inkább a Kínai Kommunista Párt „egy ország – két rendszer" programja.⁴

Végül egy megjegyzés a kínai exportvezérelt iparosítás társadalmi természetéről, a harmadik állításom. Bár az exportvezérelt növekedés segíti a feldolgozó-ipari bérek emelkedését a tengerparti városokban, de az nemcsak a növekvő osztály- és térbeli polarizáción alapul, hanem a nemek és nemzedékek közötti egyenlőtlenségek fokozásán is, ami valójában a nyílt kizsákmányolás növelése. Ezt egyetlen háztartássta­tisztika sem mutatja ki. Kína a családon belüli kizsákmányolás korábbi formáit használja mintául, melyek történelmileg szorosan összefonódtak a ruházati, játék-, textil- és elektronikai iparral (Chan, 2001; Kalb, 1997; Lee, 1998; Sequino, 2000). Ebben a tekintetben Kína hűen tükrözi a globalizáció és az általában vett női emancipáció ellentmondásos és részben perverz kapcsolatát (Freeman, 2000; Mills, 2003). Kína sajátos, a maoizmus-kommunizmust elhagyó útja és ezt követően hibrid módon történő beilleszkedése a világgazdaság speciális szegmensébe ezért nem közvetlen bizonyíték a globalizmus mellett, inkább egyszerűen csak szoros kapcsolat áll fenn exportvezérelt sikere, valamint fokozódó női, illetve nemzedéki kizsákmányolási rendszere között, ami rejtve marad minden világbanki egyenlőtlenségszámítás előtt.

4. A birodalomelmélet

A liberális globalizációelmélet szkeptikus és realista kritikái nagyrészt mezo- és mikroszintű megfigyelésekre alapoztak. Azokban az esetekben, amikor összekötötték eredményeiket a világszintű struktúrákkal, gyakran a felismerhetetlenségig összemosódtak az imperializmussal foglalkozó írások kilencvenes évek végén erőre kapó új hullámával. Amikor az institucionalisták a globális piacosítás politikájának hajtóereje mögött a centrum-országokban lévő kulcsszereplők rendszert alkotó, céltudatos és önérdekű akcióira utaltak, akkor hozzájárultak e nézetek radikalizá-lódásához, melyek kezdtek határozottan eltérni a liberális középtől. A birodalomelmélet teoretikusai feltűntek mind a bal- (többek között Gowan, Harvey, Panitch), mind a jobboldalon (Ferguson). A birodalom kérdésével kapcsolatban két fő téma körvonalazódott: az államhatalom természete és felhasználásának módjai, különösen az Egyesült Államok strukturális erőszakja az új globális birodalom kialakításának formájában; valamint a feltörekvő nemzetek feletti kapitalista osztály szerepe.

Az Igazságos Világot Mozgalom feltűnése Seattle után 1999-ben, a szeptember      támadások, a Bush-adminisztráció eltökélt akciói, az ENSZ, a NATO és az Európai Unió eltökélt megosztása, az Egyesült Államok kontrollálatlan militarizmusa és a befejezetlen háborúk Irakban és Afganisztánban, továbbá a példa nélküli, globálisan összehangolt háborúellenes demonstrációk 2002 tavaszán mind-mind a kilencvenes években Amerika által vezetett globalizációs politika kritikájának radikali-zálódását segítette elő. Ami azonban, és ez fontos, zavaros és kifordított összefüggések mentén történt, aminek a szelleme még mindig kísért az új radikális elméletalkotásban. Az 1989 utáni liberális szövetség fő elveit néhány hónapon belül felülvizsgálták, miután a neoliberális nemzetközi egyeztetéseket alárendelték az Egyesült Államok szelektíven egyoldalú politikájának és militarizmusának. A piacvezérelt szakpolitikákat a biz­tonságvezérelt stratégiák kiszolgálásának segédszerepére fokozták le. A Wall Street vesztett befolyásából, és először a Pentagon, majd később a külügyminisztérium kapott elsőbbséget. A bevándorlási és vízumrend­szereket a világ minden részén megszigorították, és a többségi lakos­ság etnikai nacionalizmusa sok helyütt végül meghirdetett kormányzati politikává vált.

Az Egyesült Államok szeptember 11. után az áldozat szerepével azo­nosult, ami erős protekcionista, biztonsági és az „Amerika mindenekelőtt" mániához vezetett. A hadi költségvetés példa nélkül álló emelése oda vezetett, hogy 2005-re a Pentagon monopolizálta a világ hadikiadá­sainak körülbelül felét. A szigorú monetáris politikát, ami korábban a washingtoni konszenzus receptjének nélkülözhetetlen hozzávalója volt, 180 fokkal megfordították, hogy fenntartsák az Amerikában bőkezűen osztott fogyasztói hitelfelvételt, és hogy alsó határt szabjanak a tőzsdei árak esésének, semmint hogy az erős dollárt támogassák. Az Egyesült Államok gazdaságát így néhány hónap alatt átváltoztatták globális fo­gyasztói mentsvárból (ahová mindig lehet exportálni) és globális pénz­ügyi „tranzitközpontból" a világtörténelem legnagyobb adós országává. A meredeken felszökő inflációtól és recessziótól csak a kelet-ázsiai és európai többletforrások hatalmas mértékű beáramlása mentette meg, ami segített a dollár értékének valamelyes megőrzésében és az Amerikába tartó export fenntartásában, miközben a Pentagon költséges protekto­rátusokat üzemeltetett Afganisztánban és Irakban, fokozottan készülve az eljövendő katonai hadjáratokra.

A globalizációt ekkorra leleplezték, hogy nem más, mint az Amerika­központú imperializmus kevésbé brutális oldala és ideológiája (Petras és Veltmeyer, 2001). A leleplezéssel együtt újraértékelték az imperializmus­irodalom klasszikusait: legutolsó, 1973-as megjelenése után újra kiad­ták Rosa Luxemburg Tőkefelhalmozását, nota bene egy kereskedelmi kiadó, a Routledge (2003) vállalkozott rá, a Monthly Review Press pedig politikai írásainak gyűjteményét jelentette meg (2004). Nyikolaj Buharin eredeti értekezését, Az imperializmus és a világgazdaságot, amire Le­nin alapozta Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb fokát, már 1995-ben megjelentették angolul, de 2003 tavaszán új kiadásai lepték el a könyvespolcokat Londonban, New Yorkban és másutt. A színpad készen állt, hogy a Birodalom, Hardt és Negri tabudöntő, bár ködösítő anarcho-utópisztikus műve, színre lépjen (2000, válogatott kritikáiért lásd Balakrishnan, 2003). A hetvenes évek európai autonomista/autonomen kísérletének filozófiai aktualizálását azonnal az Igazságos Világot Moz­galom ikonjává változtatták, épp a csúcsponton.

Ezek a szövegek egy alig összefüggő intellektuális hókuszpókuszt alkotnak. Hatalmas szakadék tátong, stílusban és tartalomban egyaránt, az imperializmussal foglalkozó XX. század eleji marxista értekezések, valamint Hardt és Negri anarchista szirénhangja között. A jelenre al­kalmazva hasonló hiányosságokat mutatnak, melyek főképp korunk kapitalista államának természetét érintik (lásd még Harvey, 2003; Tilly, 2003; Wood, 2003). Hamisítatlan autonomista módon a Birodalom, mely filozofikus esszé, a modern állam – és a hierarchikus ipari ter­melésben rejlő alapfeltételei – növekvő eljelentéktelenedését ünnepli, mely a globális kapitalizmus heves támadása miatt következik be. A könyv, mivel 2000 előtt írták, a tőke arctalan birodalmát festi meg, mely felőrli a modernitás elavult társadalmi hierarchiáit, különösen azokat, melyek az ipari osztályokhoz, nemzethez és a patriarchális családhoz kapcsolódnak. Az ilyen közösségek mind formátlan „soka­ságokban" oldódnak fel, melyek – mivel alig marad vesztenivalójuk – a felszabadulás szabadsággá változtatására törekszenek, teret követelve a kapitalizmust meghaladó szubjektivitásnak. A kilencvenes évek végi mobil-, digitális és hálózati összefüggések által inspirált Hardt és Negri valamilyen értelemben épp azt a kollektív cselekvőt fedezi fel, aki egykor hiányzott Herbert Marcuse Egydimenziós emberéből (amit so­katmondóan 2002-ben újra kiadott ismét csak a Routledge), miközben Marx dialektikáját korszerűsítik a posztmodern idők számára. Korunk hőseivé a nemzetek feletti vándorlók és a hálózatba kapcsolt művész­értelmiségiek válnak.

A modern imperializmus klasszikus marxista kritikáinak alapállása és stílusa teljesen más. A nemzeti kapitalizmus 1900 körüli problémáinak konkrét empirikus elemzésén alapultak és a Hardt és Negri által ábrázolt­tal ellentétes mozgásra mutattak rá: a centrum-országoknak a hazai és külföldi nemzeti kapitalisták érdekeit szolgáló fokozódó mozgósítására, ami végül a társadalom és gazdaság militarizálásához, gyarmatosításhoz és imperialista háborúhoz vezetett. Míg Hardt és Negri szerint a globális tőke kiszabadítja a sokaságokat a modern állam ketrecéből, és ennek következtében ők felszabadíthatják magukat a kapitalisták követelmé­nyei alól, Luxemburg, Buharin, Lenin (továbbá Hobson és Hilfderding) az állam növekvő szerepét írja le a tőke és munka újratermelésében, a „szociál-imperializmusban", a területi vetélkedésben és militarizmusban. Merre tartson a jelen kor radikális elmélete?

A Birodalom és a klasszikus imperializmuselméletek egyformán elég­telenül írják le a mai globalizálódó vészhelyzetben az állam szerepét és jellegét, a geopolitika helyét, valamint a mai imperializmus pontos kapcsolódási módját a neoliberális globalizáció előtti osztálystruktúrával (lásd még Panitch, 2000; Harvey, 2003; Wood, 2003). Azt állítom, hogy a jelenlegi viszonyok közt a birodalom, úgy tűnik, leginkább (1) a létrejövő transznacionális nyugati állam, (2) a transznacionális tőkésosztály és azt támogató (3) Egyesült Államok katonai és egyúttal egyeduralkodó hatalma közti változékony, de ennek ellenére szilárd szövetség követ­kezménye és megvalósítása.

Először is, a mítosz és valóság összekeverése, ha azt állítjuk – ahogy azt a kilencvenes évek végi ideológiai felálláshoz kötődő Hardt és Negri teszi -, hogy a régivel ellentétben az új imperializmus többé-kevésbe államtalanított vagy államellenes. Ez a nézet a nemzetállami fetisizmus csapdájába esik, és nem vesz tudomást a jelen egyik fontos fejleményéről. Vaskos új irodalma van a transznacionális nyugati állam létrejötte elemzésének, ami – e szerzők más témában folyó vitáinak dacára – meggyőzően kimutatja, hogy egyenetlenül és távolról sem be­fejezetten, de összefércelődött a globális adminisztráció, a törvénykezési gyakorlat, a pénzügyi és katonai hálózatok és mechanizmusok, melyek egy kialakulóban lévő transznacionális államszerű struktúra magját ad­ják – regionalista hajtásokkal (Arrighi, 1994, 2000; Gilpin, 2000, 2001; McMichael, 2003; Mittelman, 2000; Panitch, 2000; Shaw, 2000; Robin­son, 2002, 2004; Sassen 1999, 2003). Az OECD és a G8 centrumának kormányai építik és támogatják ezt a struktúrát, amely megkönnyíti a globális kereskedelmet és együttműködést, és segít a nemzetállamok piacvezérelt versengő államokká alakításában. Továbbá azt szolgálja, hogy az államokat olyan nehezen átlátható alá-fölé- és mellérendelő jogi kötelezettségekbe ágyazzák be, ami messzire kiemeli őket a demokra­tikus nemzeti szuverenitás ellenőrzése alól.

Míg Held és Archibuggi úgy látják, hogy a kialakuló transznacionális állam épp a jövő kozmopolita demokráciájának előhírnöke lehet, addig a politikai gazdaságtant művelő szerzők (Arrighi 1994, 2000; Gowan, 1999; Sassen 1999, 2003; Robinson 2002, 2004; McMichael 2003; Panitch, 2000; Wood, 2003) szerint a transznacionális kormányzati struktúrák elsősorban a kialakuló transznacionális tőkésosztály érdekeit szolgálják. Rámutatnak arra, hogy a transznacionális állami struktúrák a pénzügyek területén bírnak messze a legnagyobb koherenciával és hatalommal: a Valutaalap és a Világbank, melyek együttműködnek a pénzügyminisztériumok és központi bankok összehangolt hálózatával, s amelyeket szerteágazó kapcsolatok fűznek a legnagyobb magánbank­okhoz, bróker- és arbitrázscégekhez. Bár a Valutaalap és a Világbank létrejöttét a második világháború következményeinek és a liberális béke fenntartási igényének köszönheti, amit multilaterális és nemzetközi keynesiánus politikával szolgált, azonban a hetvenes és nyolcvanas évek kapitalista profitabilitási válságai alapjaiban megváltoztatták ezen intéz­ményeket (Stiglitz, 2002). A financializációⁱ – a likvid és spekulatív tőke értékesülési parancsa – szolgálatába állították őket (Arrighi, 1994, 2000). így a szuperverseny világában a haute finance és a transznacionális nagyvállalatok érdekeinek képviselőivé lettek és a pénzügyi, vállalati, valamint állami alkalmazottak köréből verbuválódó öntudatos transz­nacionális osztály kialakulásának fórumává váltak. A transznacionális osztály és az általa dominált szervek a neoliberalizmust és globalizációt egyesítő ideológiaként használják, mely a társadalmi kapcsolatok és társadalmi újratermelés azon elemeinek (újra) áruvá tételére törekszik, melyek addig az állami vagy közösségi szabályozás, a társadalmi jogok vagy a védelem körébe tartoztak – amivel kiterjesztik és elmélyítik a tőke körforgását (Harvey, 2003). Miközben ezt teszik, rutinosan elbitorolják a nemzetállamok vagy a regionális csoportosulások szuverenitását, többek között azzal, hogy elősegítik a neoliberalizmus „alkotmányosítását", azaz a transznacionális osztály egyes elemeinek hatalomszerzését az egyes országok belül, valamint azzal, hogy felbomlasztják a korábbi fordista, keynesiánus és fejlesztő rendszerek vagy a ténylegesen létező szocializ­mus idején kötött osztályok közötti társadalmi szerződéseket. Röviden, a globális kormányzás liberális vagy civil társadalmi olvasata helyett ezek a munkák Marx, Gramsci és Polányi meglátásait kombinálják, rámutatva arra, hogy a globális kormányzás struktúráit erőszakosan eltérítette a létrejövő transznacionális kapitalista osztály, melynek célja a felülről vég­rehajtott világméretű piacosítás és az „általánosított adósrabszolgaság" bevezetése (Harvey, 2003).

Továbbá ugyanezek a szerzők ragaszkodtak ahhoz, hogy a kialakuló transznacionális állam egyes államok érdekeit sokkal jobban kiszolgálja, mint másokét. A struktúrát lépésről lépésre hozták létre az Egyesült Államok és uralkodó pénzügyi körei érdekeinek globális érvényesítése eszközeként, amit a hasonló osztályok képviselői támogattak a legfőbb szövetséges Európában és Japánban. Ennek révén az Egyesült Álla­mok államgépezete – saját transznacionális osztályán keresztül – a más fejlett országokban is meglévő transznacionális osztályhoz szorosan kapcsolódó osztályérdekek képviselőjévé vált. A globális fórumok egy része ennek az Egyesült Államok által vezetett transznacionális ál­lamnak a kommunikációs vagy tervező minisztériumává vált – például a Trilaterális Bizottság, a G8, az OECD és Világgazdasági Fórum -, más része pedig, mint a Valutaalap és a Világbank, a globális pénz­ügyi folyamatokban az „adósságbehajtás" (Bienefeld, 2000) hatékony adminisztrátorává vált, továbbá egyre növekvő mértékben az elavult nemzeti intézmények átformálásának eszközévé. A regionális szövet­ségek, mint az EU, Asean és a Nafta, hasonló módon legfőképp azt a célt szolgálták, hogy a szabadkereskedelem, valamint a tőkeáramlás és a tulajdonjogok liberalizálását érintő – az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény (GATT), a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) és más globális szervezetek keretében kötött – megállapodásokat lefelé közvetítve beillesszék más jogrendszerekbe (Mittelman, 2000). E munkák a tényleges globális kormányzást a kozmopolita demokrácia épülése helyett az Egyesült Államok által vezetett imperializmus tény­kedésének látják, amit Peter Gowan (1999) a „dollár és a Wall Street rezsimjének" nevezett. E nézőpontból szemlélve, a politikai liberálisok által közkedvelt multilaterális ENSZ-szervezeteket és a nem kormányza­ti szervezetek globális civil társadalmát is – gyakorlati céloktól vezérelve – e rezsim tűzoltóságára, szakértői tárházára és közkapcsolati szervére redukálták. E fórumok talán szükségesek a hegemónia fenntartásához, de távolról sincsenek hatással a döntő pénzügyi műveletekre, melyek a rezsim fő fenntartói, mindenekelőtt az Egyesült Államok és a vele szoros szövetségben álló fő banki érdekcsoportok nem demokratikus kiváltságai közé tartoznak.

Két záró téma: a mai imperializmus és a területi uralom, valamint az imperialisták közti vetélkedés kérdése. Először, az új imperialisták közel sem annyira lelkesek felségterületek elfoglalásában, lakóinak alávetésé­ben és e célból háborúk vívásában, mint amennyire a klasszikus imperi­alisták voltak, annak ellenére sem, hogy a stratégiai erőforrásokkal bíró területek fölötti ellenőrzés kérdése kiválthat háborúkat (Harman, 2003; Klare 2004; Wood, 2003). Inkább pénzügyi vagy hűbéresi rendszereken keresztül érvényesítik akaratukat, amik a közvetett uralom legjelentősebb formái. Másodszor, az imperialisták közti vetélkedés, ami a kirekesztő kereskedelmi tömörülések és modern háborúk klasszikus oka, katonai vagy nyíltan radikális formáinak megjelenését megakadályozza az a tény, hogy az összes lehetséges vetélkedő fél az egyedüli játékos Egyesült Ál­lamok technikai-katonai erejétől függ, mely egyszerre képes példa nélkül álló katonai fölényét az összes potenciális vetélytárs fölött érvényesíteni és – a puha erőszak és kemény erő kombinációját jelentő – hegemóniát gyakorolni az ENSZ, a Bretton Woods utáni intézményrendszer és bila­terális kapcsolatok felhasználásával.

Befejezésül: ahelyett, hogy a marxizmuson belüli egy évszázaddal ezelőtti vitákat elevenítenénk fel, vagy a mai narodnyikok szabadfolyású utópiával azonosulnánk, azaz más szóval a baloldalon belüli régi meg­osztottság felélesztése helyett az új radikálisok imperializmuskritikájának ki kell egyeznie a birodalom-kori állam e három, többé-kevésbé új tulaj­donságával. A kortárs imperializmus érvrendszer ezért hangsúlyozza, hogy a pénz és kényszer – amit Bourdieu az „állam jobb kezének" neve­zett – globalizálódott és kikerült mindenfajta demokratikus ellenőrzés alól, miközben „az állam bal keze" egyre inkább defenzív, alulfinanszírozott, helyi és kisstílű körülmények közé szorult. A szokásos institucionalista nézeteken túl, melyek nagyrészt mikro- és közép szintű környezethez kapcsolódnak, azt állítja, hogy ez nem csak az intézményi elrendeződés és in situ cselekvők feltételrendszerétől nagyban függő következmények, hanem a pénzügyi tőke és a transznacionális osztály érdekeit szolgáló, az Egyesült Államok államgépezete és szövetségesei vele együttműködő hasonló osztályai által kierőszakolt globális birodalmi szerkezet sziszte­matikus helyi velejárói.

Összegzés

Azzal érveltem, hogy a globalizációs vita fejlődése megmagyarázható a piaci liberalizmus (neoliberalizmus) és politikai liberalizmus nyugati poli­tikai programjainak nyolcvanas és kilencvenes évek folyamán játszódó egymásra találásával és későbbi szétválásával. Azt állítottam, hogy az interdiszciplináris institucionalista társadalomtudományi eredmények elősegítették, hogy a liberális politikai program a kilencvenes évek végére intellektuális fölénybe kerüljön, mivel az institucionalista eszközökkel és irányvonallal a globalizáció kézzelfogható helyi és területi következmé­nyeit – beleértve a globális egyenlőtlenségre vonatkozókat is – jobban lehetett magyarázni, mint a piacosítással per se. Azt is állítottam, hogy az Egyesült Államok államgépezete és a transznacionális osztályok kö­rül formált birodalom kiemelkedése – mint tény és mint a viták központi kérdése – előre megjósolható következménye volt a felülről kierőszakolt, felgyorsított globális piacosítás korszakának.

Jó néhány olyan kérdés, mely ebből a valós és intellektuális fejlő­désből adódik, nem került terítékre e cikk keretei közt, noha kulcsfon­tosságúak az antropológia számára. A nem teljes listán a következők állnak: globális proletarizáció („a parasztság hanyatlása") és ennek sokrétű következményei; az állam összeomlása a világrendszer gyenge övezeteiben; mozgósítás és felújított populáris követelések – gyakran nem modernista és potenciálisan antiimperialista éllel; megerősödött regionalista erőfeszítések a nagyrégiók szintjén; és az imperialista he­gemónia ebből fakadó összefüggései. Hangsúlyoztam az antropológia és más társadalomtudományok fontosságát a magukban álló lokális narratívák posztmodern bűvöletből a globális kérdésekkel foglalkozó elmélet felé való elmozdulásában, ami a helyi és globális fejleményeket középpontba állító kutatások összehasonlító feldolgozásán keresztül valósul meg.

Jonathan Friedman (például 2003) következetesen hangsúlyozta a globalizációval együtt járó kettős polarizáltságot: az osztályok közötti, valamint az egyre inkább hagyományokba zárt és kulturálisan „elsán­colt" népcsoportok közti polarizációt. E kettős polarizáció közvetítőkön keresztül alakult ki. A közvetítő tényező pedig épp a modern nemzetál­lam legitimációjának szisztematikus hiánya a neoliberális globalizáció és birodalom korában (lásd még Wallerstein, 2003). Kirívó paradoxon, hogy a transznacionális osztály felemelkedése, mely digitális technoló­giát és fejlett vezetői irányítási rendszereket használ a születőben lévő világbirodalom hajszálereiben is, akarva-akaratlanul is provinciaizálja Észak és Dél, Kelet és Nyugat volt jóléti államainak lakosságát. A nemzeti vagy vallási múltunk jelenleg válik jövőnkké, mivel a kultúránk gondolati forrásvidékén mélyen eltemetett feltétlen értékek, hitek és hűség veszik át a félresikeredett univerzalista modernizmus szerepét. Ezek az érékek alkotják azt a védőköpenyt, amit a mélyen bizonytalan társadalmak egyre inkább magukra öltenek, valamint megtestesítik a közösség, identitás és legitimáció iránti kétségbeesett vágyat. Mindeközben vezetőik kisurran­nak a birodalom által felkínált pazar vészkijáraton.

A cikk forrása: Anthropological Theory, Vol. 5, No. 2, 176-204. (2005).

Irodalom

Amsden, Alice (1992) Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialization. Oxford: Oxford University Press.

Amsden, Alice (2003) The Rise of ‘The Rest': Challenges to the West from Late-Industrializing Economies. Oxford: Oxford University Press.

Appadurai, Arjun (1996) Modernity at Large. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Archibuggi, Danielle, David Held – Martin Kohler (1998) Re-imagining Political Community: Studies in Cosmopolitan Democracy. Oxford: Polity Press.

Arrighi, Giovanni (1994) The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origins of Our Times. London: Verso.

Arrighi, Giovanni (2000) ‘Globalization, State Sovereignty, and the "Endless" Accumulation of Capital', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring,

Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 125-50. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Arrighi, Giovanni – Beverly Silver (1999) Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis – London: University of Minnesota press.

Baker, Dean, Gerald Epstein – Robert Pollin, eds (1999) Globalization and Progressive Economic Policy. Cambridge: Cambridge University Press.

Balakrishnan, Gopal, ed. (2003) Debating Empire. London: Verso.

Barber, Benjamin (1996) Jihad versus MacWorld: How Globalism and Tribalism are Reshaping the World. New York: Ballantine Books.

Bayart, Jean François (1993) The State in Africa: The Politics of the Belly. London: Longman.

Beck, Ulrich (1997, magyarul: 2005) Mi a globalizáció? Szeged: Belvedere Meridionale.

Bienefeld, Manfred (2000) ‘Structural Adjustment: Debt Collection Device or Development Policy?', Review xxiii(4): 533-82.

Bowen, John R. (1996) ‘The Myth of Global Ethnic Conflict', Journal of Democracy 7(4): 3-15.

Buharin, Nyikolai (2003) Imperialism and World Economy. London: Bookmarks Publications.

Burawoy, Michael (2001) ‘Manufacturing the Global', Ethnography 2(2): 147-59.

Castells, Manuel (1986) The Informational City. London: Blackwell.

Castells, Manuel (1996, magyarul 2005) A hálózati társadalom kialakulása, 3/1 kötet. Budapest: Gondolat.

Chan, Anita (2001) China's Workers under Assault. The Exploitation of Labor in a Globalizing Economy. Armonk, NY: M.E. Sharpe.

Comaroff, Jean – John Comaroff, eds (2001) Millenial Capitalism and the Culture of Neoliberalism. Durham, NC: Duke University Press.

Deacon, Bob (1997) Global Social Policy: International Organizations and the Future of Welfare. London: Sage Publications.

Dore, Ronald (2000) Stockmarket Capitalism: Welfare Capitalism, Japan and Germany versus the Anglosaxons. Oxford: Oxford University Press.

Esping Andersen, Gosta (1999) Social Foundations of Postindustrial Economies. Oxford: Oxford University Press.

Esping Andersen, Gosta, Duncan Gallie, Anton Hemerijck – John Myles (2002) Why We Need a New Welfare State. Oxford: Oxford University Press.

Falk, Richard (2000) Human Rights Horizons: The Pursuit of Justice in a Globalizing World. London: Routledge.

Ferguson, James (1994) The Anti-Politics Machine: Development, Depoliticization, and Bureaucratic Power in Lesotho. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Ferguson, Niall (2004), Colossus: The Rise and Fall of the American Empire. London: Allen Lane.

Fisher, William – Thomas Ponniah, eds (2003) Another World is Possible: Popular Alternatives to Globalization at The World Social Forum. London: Zed Books.

Freeman, C. (2000) High Tech and High Heels in the Global Economy. Durham, NC: Duke University Press.

Friedman, Jonathan, ed. (2003) Globalization, the State and Violence. Walnut Creek, CA: Alta Mira Press.

Gereffi, Gary – Miguel Korzeniewicz, eds (1994) Commodity Chains and Global Capitalism. Westport, CT: Praeger.

Geschiere, Peter – Birgit Meyer (1998) ‘Globalization and Identity: Dialectics of Flow and Closure', Development and Change 29: 601-15.

Giddens, Anthony (1995) Beyond Left and Right: The Future of Radical Politics. Cambridge: Polity Press.

Giddens, Anthony (1998, magyarul: 1999) A harmadik út: a szociáldemokrácia megújulása. Budapest: Agóra Marketing.

Giddens, Anthony (1999, magyarul: 2005) Elszabadult világ: hogyan alakítja át életünket a globalizáció? Budapest: Napvilág.

Gilpin, Robert (2000) The Challenge of Global Capitalism. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Gilpin, Robert (2001, magyarul: 2004) Nemzetközi politikai gazdaságtan: a nemzetközi gazdasági rend értelmezése. Budapest: Bucipe.

Glenny, Misha (1996) The Fall of Yugoslavia: The Third Balkan War. London: Penguin.

Gowan, Peter (1999) The Global Gamble. Washington's Faustian Bid for World Dominance. London: Verso.

Gray, John (1998) False Dawn: The Delusions of Global Capitalism. London: Granta Books.

Gudeman, Stephen (2001) The Anthropology of Economy. Oxford: Blackwell.

Guillen, Mauro, ed. (2002) The New Economic Sociology. New York: Russell Sage Foundation.

Gupta, Akhil – James Ferguson, eds (1997a) Anthropological Locations: Boundaries and Grounds of a Field Science. Berkeley: University of California Press.

Gupta, Akhil – James Ferguson, eds (1997b) Culture, Power, Place: Explorations in Critical Anthropology. Durham, NC: Duke University Press.

Hardt, Michael (1995) ‘The Withering of Civil Society', Social Text 14(4): 27-44.

Hardt, Michael – Antonio Negri (2000) Empire. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Harman, Chris (2003) ‘Analysing Imperialism', International Socialism 99: 3-82.

Harvey, David (1989) The Condition of Postmodernity. Oxford: Blackwell.

Harvey, David (2003) The New Imperialism. Oxford: Oxford University Press.

Haugerud, Angelique – Margaret Stone – Peter Little, eds (2000) Commodities and Globalization. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Held, David (1995) Democracy and the Global Order: From the Modern State to Cosmopolitan Governance. Cambridge: Polity Press.

Held, David – Anthony McGrew (2002) Globalization/Anti-Globalization. Cambridge: Polity Press.

Held, David, A. McGrew, D. Goldblatt – J. Perraton (1999) Global Transformations: Politics, Economics and Culture. Stanford, CA: Stanford University Press.

Hirst, Paul (2000) ‘The Global Economy: Myths or Reality?', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 107-25. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Hirst, Paul – Grahame Thompson (1996) Globalisation in Question. Cambridge: Polity Press.

Hoogvelt, Ankie (2001) Globalization and the Postcolonial World: The New Political Economy of Development. Basingstoke: Palgrave Macmillan.

Humphrey, Caroline (2002) The Unmaking of Soviet Life. Ithaca, NY: Cornell University Press.

International Labor Organization (2004) A Fair Globalization: Creating Opportunities for All. www.ilo.org.

Kalb, Don (1997) Expanding Class: Power and Everyday Politics in Industrial Communities, The Netherlands 1850-1950. Durham, NC – London: Duke University Press.

Kalb, Don (2000) ‘Localizing Flows: Power, Paths, Institutions, and Networks', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 1-32. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Kalb, Don (2002) ‘Afterword: Globalism and Post-Socialist Prospects', in Chris Hann (ed.) Postsocialism: Ideals, Ideologies and Local Practice, pp. 317-35. London: Routledge.

Kalb, Don (2003) ‘Social Class and Social Change in Postwar Europe, 1945-2000', in Rosemary Wakeman (ed.) Themes in Modern European History, 1945-Present, pp. 86-119. London: Routledge.

Kalb, Don – Herman Tak, eds (2005) Critical Junctions: Anthropology and History beyond the Cultural Turn. New York/Oxford: Berghahn Books.

Kaldor, Mary (2003) Global Civil Society: An Answer to War. Cambridge: Polity Press.

Kaplinsky, Raphael (2000) ‘Globalization and Unequalization: What Can Be Learned from Value Chain Analysis?', Journal of Development Studies 37(2): 115-45.

Kaplinsky, Raphael, Mike Morris – Jeff Readman (2002) ‘The Globalization of Product Markets and Immiserizing Growth: Lessons from the South African Furniture Industry', World Development 30: 1159-77.

Khagram, Sanjeev, ed. (2002) Restructuring World Politics: Transnational Social Movements, Networks, and Norms. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Khagram, Sanjeev (2004) Dams and Development: Transnational Struggles for Water and Power. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Klare, Michael (2004) Blood and Oil. London: Penguin.

Lee, C.K. (1998) Gender and the South China Miracle: Two Worlds of Factory Women. Berkeley: University of California Press.

Los, Maria – Zybertowicz, Andrejz (2001) Privatizing the Police State: The Case of Poland. Basingstoke: Palgrave Macmillan.

Luxemburg, Rosa (2003, magyarul: 1979) A tőkefelhalmozás. Budapest: Kossuth.

Luxemburg, Rosa, Peter Hudis – Kevin Anderson, eds (2004) The Rosa Luxemburg Reader. New York: Monthly Review Press.

McMichael, Philip (2003) Development and Social Change: A Global Perspective. London: Sage.

Malkii, Liisa (1995) Purity and Exile: Violence, Memory, and National Cosmology among Hutu Refugees in Tanzania. Chicago, IL: University of Chicago Press.

Marcuse, Herbert (2002, magyarul: 1969) Az egydimenziós ember: tanulmányok a fejlett kapitalista társadalom ideológiájáról. Budapest: Kossuth.

Mazzucato, Valentina (2004) ‘Transnationalism', in Don Kalb, Wil Pansters – Hans Siebers (eds) Globalization and Development: Themes and Concepts in Current Research. Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Milanovic, Branko (1998) Income, Inequality, and Poverty during the Transition from Planned to Market Economy. Washington, DC: World Bank.

Milanovic, Branko (1999) True World Income Distribution, 1988-1993: First Calculation Based on Household Surveys Alone. Washington, DC: World Bank.

Mills, Mary Beth (2003) ‘Gender and Inequality in the Global Labor Force', Annual Review of Anthropology 32: 41-62.

Milward, Alan (1999) The European Rescue of the Nation State. London: Routledge.

Mittelman, James (2000) The Globalization Syndrome: Transformation and Resistance. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Narotzky, Susana (1997) New Directions in Economic Anthropology. London: Pluto.

O'Brien, Robert, Anne Marie Goetz, Jan Aart Scholte – Marc Williams, eds (2000) Contesting Global Governance, Multilateral Economic Institutions and Global Social Movements. Cambridge: Cambridge University Press.

Panitch, Leo (2000) ‘The New Imperial State', New Left Review 2 (second series): 5-20.

Petras, James – Henry Veltmeyer (2001) Globalization Unmasked: Imperialism in the 21st Century. London: Zed Books.

Reich, Robert (1991) The Work of Nations. New York: Vintage Books.

Robertson, Roland (1992) Globalization. London: Sage.

Robinson, William (2002) ‘Remapping Development in the Light of Globalization: From a Territorial to a Social Cartography', Third World Quarterly 23 (6): 1047-71.

Robinson, William (2004) Production, Class, and State in a Transnational World. Baltimore, MD: Johns Hopkins University Press.

Sassen, Saskia (1991) The Global City. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Sassen, Saskia (1998) Globalization and its Discontents. New York: The New Press.

Sassen, Saskia (2003) De-nationalization. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Sen, Jai, Anita Anand, Arturo Escobar – Peter Waterman (2004) The World Social Forum: Challenging Empires. New Delhi: Viveka.

Sequino, Stephanie (2000) ‘Accounting for Gender in Asian Economic Growth', Feminist Economics 6 (3): 27-58.

Sewell, William (1980) Work and Revolution in France: The Language of Labor from the Old Regime to 1848. Cambridge: Cambridge University Press.

Shaw, Martin (2000) Theory of the Global State: Globality as an Unfinished Revolution. Cambridge: Cambridge University Press.

Sklair, Leslie (1998) The Transnational Capitalist Class. London: Routledge.

Smelser, Neil – Richard Swedberg, eds (1995) Handbook of Economic Sociology. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Smith, Jackie – Hank Johnston, eds (2002) Globalization and Resistance: Transnational Dimensions of Social Movements. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Staniszkis, Jadwiga (1991) The Dynamics of the Breakthrough in Eastern Europe: The Polish Experience. Berkeley: University of California Press.

Staring, Richard (2000) ‘Flows of People: Globalization, Migration, and Transnational Communities', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In, pp. 203-16. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield.

Stiglitz, Joseph (2002, magyarul: 2003) A globalizáció és visszásságai. Budapest: Napvilág.

Stolcke, Verena (1995) ‘Talking Culture: New Boundaries, New Rhetorics of Exclusion in Europe', Current Anthropology 36 (1): 1-24.

Swedberg, Richard (2003) Principles of Economic Sociology. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Tilly, Charles (2003) ‘A Nebulous Empire', in Gopal Balakrishnan (ed.) Debating Empire, pp. 26-9. London: Verso.

Tismaneanu, Vladimir (1998) Fantasies of Salvation. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Van der Pijl, Kees (1998) Transnational Classes and International Relations. London: Routledge.

Verdery, Katherine (1996) What Was Socialism and What Comes Next? Princeton, NJ: Princeton University Press.

Vertovec, Steven – Robert Cohen, eds (1999) Migration, Diasporas and Transnationalism. Cheltenham: Edward Elgar.

Vertovec, Steven, Robert Cohen – Simon Learmont, eds (2003) Conceiving Cosmopolitanism: Theory, Context and Practice. Oxford: Oxford University Press.

Volkov, Vadim (2002) Violent Entrepreneurs: The Use of Force in the Making of Russian Capitalism. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Wade, Robert (2001a) ‘Showdown at the World Bank', New Left Review 7 (second series): 124-37.

Wade, Robert (2001b) Is Globalization Making World Income Distribution More Equal? (LSE – Development Institute, Working Paper Series 1-01). London: London School of Economics.

Wade, Robert (2002) Globalization, Poverty and Income Distribution: Does the Liberal Argument Hold? (LSE-Working Paper Series, 2-33). London: London School of Economics.

Wade, Robert (2004) Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Wallerstein, Immanuel (1974, magyarul: 1983) A modern világgazdasági rendszer kialakulása, 1. rész. Budapest: Gondolat.

Wallerstein, Immanuel (1980) The Modern World System, part 2. New York: Academic Press.

Wallerstein, Immanuel (2003) The Decline of American Power: The US in a Chaotic World. New York – London: The New Press.

Wedel, Janine (2001) Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe. New York: St Martin's Press.

Weiss, Linda (1998) The Myth of the Powerless State. Ithaca, NY: Cornell University Press.

Weiss, Linda, ed. (2003) States in the Global Economy: Bringing Domestic Institutions Back In. Cambridge: Cambridge University Press.

Williamson, John (1990) ‘What Washington Means by Policy Reform', in John Williamson (ed.) Latin American Adjustment: How Much has Happened? Washington DC: Institute for International Economics.

Williamson, John (1993) ‘Democracy and the Washington Consensus', World Development XXI(8): 329-36.

Wilterdink, Nico (2000) ‘The Internationalization of Capital and Trends in Income Inequality in Western Societies', in Don Kalb, Marco Van Der Land, Richard

Staring, Bart Van Steenbergen – Nico Wilterdink (eds) The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, MD – London: Rowman – Littlefield. Wilterdink, Nico – Rob Potharst (2001) ‘Socioeconomic Inequalities in the World Society: Trends and Regional Variations 1950-1998', Paper for the ISA/RC 28, Berkeley.

Wood, Ellen Meiksins (2003) The Empire of Capital. London: Verso.

World Bank (1997) World Development Report 1997: The State in a Changing World. Washington, DC: World Bank Group.

World Bank (2000) World Development Report 2000/2001: Attacking Poverty. Washington, DC: World Bank Group.

World Bank (2002) World Development Report 2002: Building Institutions for Markets. Washington, DC: World Bank Group.

Žižek, Slavoj (1990) ‘Eastern Europe's Republics of Gilead', New Left Review 183: 50-63.

Jegyzetek

¹ Az 1848 előtti politika nyelvét lásd: William Sewell, 1980.

² Bármely részletes kifejtés megkívánja a technikai kérdések hosszas taglalá¬sát, mint például a statisztikai eszközök – például a vásárlóerő-paritás – belső és külső érvényességét; a háztartás-statisztikákban gyűjtött adatok érvényességét és összehasonlíthatóságát; a napi egy dollár választóvonal alkalmazásának önkényességét, és alkalmatlanságát a mélyszegénység mérésére, valamint más világbanki szegénységi küszöböket a közepes jövedelmű országokban (melyek gyakran 25-50%-kal az adott ország szegénységi küszöbe alatt vannak); a vi-lágegyenlőtlenségi mutatók és az egyes országok egyenlőtlenségi mutatói – akár népességgel súlyozott, akár anélküli – összegzésének különbségét. Az ilyen kifejtést a jelen keretek közt természetesen mellőztük.

³ Ez a tény – független attól, hogy vásárlóerő-paritással, piaci árfolyamokat használva, a decilisek/kvintilisek közti különbségek alapján vagy Gini-együtt-hatóval mérjük. Természetesen a piaci árfolyamok a fejlett és fejlődő országok jövedelemkülönbségeit sokszorosan felnagyítják; hasonlítsuk össze pl. Milanovic (1999), valamint Arrighi és Silver (2002) eredményeit! A globális osztály formáló-dásáról csak a piaci árfolyamok alapján készíthetünk reális numerikus becslést. A vásárlóerő-paritás nem valós viszonyokon alapul, csak a helyi túlélés módjaira és fokára vonatkozó statisztikai mérőszám.

⁴ A friss UNCTAD-jelentés (2004), „A nemzetközi kereskedelem és a nyomor¬enyhítés kapcsolata" (www.unctad.org) jelentősen eltér a Világbank ortodoxiá¬jától, megerősíti a fentebb említett érvek némelyikét, valamint újabb adatokkal szolgál.

Fordítói jegyzetek

^a Utalás Manuel Castells híres kifejezésére, a folyamatok terére (space of flows), amely a globális információipar és a hozzá szorosan kapcsolódó globális pénzügyi szektor tere. Megengedi az interakciót fizikai közelség nélkül is, és így szemben áll a helyek terével (space of places).

 ^b Például Nederveen Pieterse szerint ez a globalizációban a kultúra oldalirányú kinövésének folyamata, amit szembeállít a homogenizálással, modernizálással és nyugatosítással.

 ^c Olyan értékpapírformát öltő befektetések, melyben a befektető fenn kívánja tartani eszközei likviditását, azaz azok gyorsan továbbadhatók. Direkt befektetés esetén a tulajdonos más szempontokat részesít előnyben.

^d Az építészek és várostervezők által a hetvenes évek óta használt fogalom a vonzó közösségi terek (terek, vízpartok, bevásárlóközpontok, parkok, utcák) létrehozására. Bernard Hunt londoni építész szerint „jók vagyunk épületek felhú­zásában, de rosszak a helyteremtésben".

^e Náci kifejezés, a társadalom „egyformára kapcsolása", ami a totális rendszer fokozatos felépítését, a demokrácia felszámolásának és az egyén feletti teljes ellenőrzés kiépítésének folyamatát jelöli.

^f Háromszög, de a kínai (tévesen japán) maffiára is utal, kiknek jele egy há­romszög volt.

^g Mexikói összeszerelő üzem, különösen az amerikai határ mellett. Eredetileg amerikai spanyol szó, a molnár kifizetésének helye, ahol az őrlésért járó részt átadják.

ⁱ A kapitalizmus új formájának megjelenési folyamata, melyben a pénzügyi piacok a gazdaságban átveszik a dominanciát a hagyományos iparágaktól. (A ford.)

(Fordította: Bózsó Péter)

E számunk minden bizonnyal olvasóink teljes körének érdeklődésére számíthat, mert a kelet-európai – mindenekelőtt a magyar, a szovjet és a lengyel – munkásság történelmi sorsa alkotja számunk alapvető tematikáját. Számos adalékot kapunk annak a problémának a megértéséhez, hogy a munkásosztály a rendszerváltás után miért volt képtelen ellenállni a tőkés kisajátítással járó szociális degradációnak. A munkásság "szocializációját" évtizedeken keresztül az állami alávetettség határozta meg, szinte lehetetlenné téve így a közösségi osztályöntudat elsajátítását, mivel ez az öntudat a szocialista állam/párt monopóliuma maradt. Két írás foglalkozik a munkásság rendszerváltást követő kálváriájának hátterét alkotó jóléti vívmányok lerombolásának tapasztalataival, illetve a tőkés szisztéma emberi, anyagi és természeti erőinek pazarló felhasználásával, a rendszer élősködő természetével. E tematikai keretben különös szerepre tett szert a cigányság problémája, amelynek "antropológiai" aspektusaival is megismerkedhet az érdeklődő olvasó.

Tartalomjegyzék

1. Lewis H. Siegelbaum : A szovjet munkás késői románca a nyugati histográfiában
2. Mark Pittaway : Visszavonulás a kollektív tiltakozástól – Háztartás, nemek, munka és népi tiltakozás a sztálinista Magyarországon
3. Tóth Eszter Zsófia : A fekete vonat, Cséplő Gyuri, A pártfogolt – Ingázók a dokumentumfilmekben
4. Vera Trappmann, Rafal Towalski : Túlélni akkor, amikor mindenki el akar téged felejteni – Lengyel munkások a rendszerváltozás után
5. Eszmélet : Fordulat
6. Tamás Gáspár Miklós : A jóléti állam kísértete
7. Binder Mátyás : A roma nemzetépítés – történeti és kulturális antropológiai keresztmetszetben
8. Artner Annamária : A pöttyös labda és a kapitalizmus pazarlása
9. Balázs Gábor : Egy francia szenvedély: a trockizmus (II. rész)
10. Ana Bazac : Sartre és a hiány koncepciójának kalandjai
11. Tütő László : A spektákulum esete Mari nénivel