A június 16-17-i párizsi tárgyalások elnöke összegzi az elhangzottakat. Nyitott kérdés, hogy az Egyesült Államok-központú és a dollárra mint tartalékvalutára épülő globális pénzügyi rendszer hosszabb távon fennmarad-e? Újra kell kezdenünk, célzott, hosszú távú, először az állami beruházásokra építő stratégia alapján, miközben a fundamentális kérdéseket felületes nemzetközi szabályozási diskurzusok homályosítják el.

2008. június 16-17-én abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Párizsban találkozhattam a pénzügyi rendszer szakértőinek egy kiemel­kedő csoportjával. A pártatlan nemzetközi tanácskozást a Közgazdászok a békéért és a biztonságért (Economists for Peace and Security) és a Kezdeményezés a gazdaság újragondolásáért (Initiative for Rethinking the Economy) elnevezésű csoportok hívták össze. Két napon keresztül nem hivatalos tárgyalásokon elnököltem.¹

Szándékom az, hogy megbeszéléseink általános tendenciáit, gravi­tációs központját felelevenítsem javarészt anélkül, hogy bármely részt­vevő nézőpontját egy konkrét kategóriába sorolnám. Az alábbiakban tulajdonképpen saját meglátásaim sorakoznak. Ugyanakkor, reményeim szerint, az alábbi esszé egy szélesebb körű eminens csoport jóval tágabb szakmai álláspontját tükrözi.

1. A pénzügyi helyzet mélysége és súlyossága

A tanácskozás elején a legfőbb közös kiindulópontot a jelenlegi pénzügyi válság mélysége és súlyossága adta. Ezt a résztvevők az 1930-as évek óta történt pénzügyi események – ide értve az 1980-as évekbeli ázsiai és az 1990-es évekbeli orosz krízist – sorozatán kívül helyezték el. Akadt, aki ezt „korszakosnak" és „történelminek" nevezte. E mai krízist három té­nyező együttállása különbözteti meg az eddig válságoktól: (a) az Egyesült Államokból, vagyis a globális rendszernek nem a perifériájáról, hanem a központjából indult ki; (b) egy egymást követő buborékokból kifejlődött gazdasági buborék kipukkanását tükrözi; (c) a buborék, az értékpapír kibocsátásokon keresztül, egyedülállóan bonyolult és kinyomozhatatlan úton-módon irányult a pénzügyi struktúrára.

Ez a válság globális válság, amely az Egyesült Államokból indult útjára. Ez egyben azt is jelenti, hogy megkérdőjeleződik a globális hitelgazda­ság irányítása, mely eddig az USA-ban fókuszálódott, s alapja a korrekt és nyílt kereskedelem terén való jó hírnevünk volt. Az egyik résztvevő szerint a „G1 legitimációs válságáról" van szó. Hogy az Egyesült Álla­mokban koncentrálódó és a dollárra mint tartalékvalutára épülő globális pénzügyi rendszer hosszabb távon fennmarad-e, az a Csoport szerint nyitott kérdés.

Miközben néhány jelenlévő szerint a válság kiindulópontját a makro­gazdasági egyensúlyhiányok – egyfelől a megtakarítások és a beruhá­zások másfelől a kereskedelmi deficit – okozták, a többség borúlátóbb volt. Ez a nagyobb csoport elismeri, hogy a világ pénzügyi központjának számító országban folyó fizetési mérleghiányt kell produkálni – máskü­lönben a többi ország számára nem állnának rendelkezésre a tartalék­képzéshez szükséges dolláreszközök. A válság akkor alakul ki, amikor az instabilitás, az alkalmatlan vezetés és a korrupció észlelése miatt a világ elveszíti bizalmát a dollár értékelésének alapot adó rendszerben, s ez a szabályozási tekintély és a piaci rend összeomlásához vezet.

A buborékok szerves részei a kapitalizmusnak, a korai 30-as évek óta azonban nem ezek adták a fő irányt, hanem az iparosítás és a tech­nológia volt a meghatározó. Csak a 90-es évek végén, az információs technológia hirtelen fejlődésének időszakában lettek az egész gazda­ság tendenciáit meghatározók a pénzügyi megfontolások – beleértve a kockázati tőke felvirágzását és az ázsiai, illetve az orosz válság után az Egyesült Államokba szivárgó tőkét is. Az eredmény esetleges és ingatag volt – óriás beruházások pl. a titokzatos széles sáv területén, amelyek pénzügyi összeomláshoz vezettek -, ugyanakkor bizonyos társadalmi hozadéka is volt. A gazdaság szárnyalt s teljes foglalkoztatást ért el nulla infláció mellett. A széles sávú infrastruktúra jó része pedig fennmaradt későbbi hasznosításra.

Ugyanez nem mondható el a Bush-éra egymást követő lakás- és áru­piaci buborékjairól. A lakáspiaci buborék, melyet a hatóságok ahelyett hogy szabályozták volna, tudatosan tápláltak, a nagy múltú, a lakástu­lajdonlást támogató amerikai modellt csődbe taszította. A lakosság egy sebezhető részét csúnyán rászedték. A válság kibontakozása társadalmi következményekkel járt, melyek jóval túlnyúltak ezen a rétegen, a jó hitelekkel és stabil jelzáloggal rendelkező amerikaiak széles tömegé­ig, akiknek az otthonai most elértéktelenednek. Az elhagyott házak ugyanakkor gyakran lakhatatlanná válnak, így a széles sáv esetével ellentétben a lakásbuborék által generált tőke a válság során jelentős mértékben elenyészik.

A lakásbuborék kipukkadását egy árupiaci buborék kialakulása követte, különösen az olaj, az élelmiszer-gabona és az alapfémek terén. Ez egy spekulatív buborék, amely nem magyarázható „alaptézisekkel": az olaj­árak az elmúlt évben megkétszereződtek, miközben az olaj iránti kereslet mindössze néhány százalékkal emelkedett. Az energia-, élelmiszer- és fémárak szimultán árnövekedése ugyancsak a közös pénzügyi eredetről árulkodik. A szabályozás változásai, többek között az Enron-kiskapu és a „swap-kiskapu" (mindkettőt az akkor szenátor Phil Gramm csempészte be a törvénybe az ezredfordulón), illetve a London-kiskapu (a Határidő Árutőzsdei Bizottság [Commodity Futures Trading Commission, CFTC] szándékos hanyagságának köszönhetően) pénzügyi spekulációt generált az árutőzsdén. A London-kiskapu 2006 eleji megalkotása éppen csak megelőzi a buborék robbanó fázisát, és ez nyilván nem véletlen.

Az energia- és élelmiszerpiacon a pénzügyi erők rugalmatlan ellátással néznek szembe, ezért tornássza fel ez a buborék az árindexet, miköz­ben az előző kettő ezt nem tette. A pénzfelvevő piac relatív szűk mivolta biztosítja, hogy a makro-növekedési hatások minimálisak: a magasabb árak magasabb költségekhez vezetnek. Sőt, azokon a területeken, ahol a kínálati visszahatások rövid távon jelentkeznek, mint pl. a szénterme­lésben vagy az intenzív gazdálkodásban – ide értve a gabonából való etanolelőállítást is -, ezek a válaszok környezeti szempontból ártalma­sak. A jólét olajbáróknál és földbirtokosoknál való koncentrációja rend­kívül bomlasztó hatású. Végezetül, az olaj- és élelmiszerárak szimultán növekedése a szegény országokban megállíthatatlanul élelmiszervál­sághoz, éhezéshez, humanitárius és politikai krízishez vezet. A buborék természetesen azután fog robbanni, hogy ezek a hatások megjelentek.

A hitelnyújtást helyettesítő értékpapír-kibocsátás az USA-ban régóta működő, a kormányzati támogatást élvező Fannie Mae és Freddie Mac nevű szervezetek által megalkotott gyakorlat. Ez a New Dealt követő amerikai lakáspolitika sikerének egyik fő tényezője. Kérdés azonban, hogy hol a határ? Hol van az a pont, ahol a feltételek már túlságosan alacsony szintre esnek? Mostanra már világosan kell látnunk, hogy a szokásostól eltérő lakáshiteleket nem lehet biztonságosan kezelni ezzel a módszerrel, mert a hitelminőséget és így a vagyontárgy értékét nem lehet biztonságosan felbecsülni. Ráadásul az utóbbi évek szabályozási klímájában (amikor – mint arra William K. Black rámutatott – a politika kiválasztottjai láncfűrészekkel jelentek meg a sajtókonferenciákon), a szokásos körültekintő kölcsöngyakorlatok tökéletesen becsődöltek. A lakáskrízist megmételyezték az értékbecslési csalások, amit a hitelké­pességet vizsgáló cégek figyelmen kívül hagytak és ezáltal elő is segí­tettek. „Senki nem figyelt a hitelcsomagra." Most a rendszer elemeinek tisztasága – a kölcsönkezeléstől a kezességvállaláson át a hitelképesség vizsgálatáig – megkérdőjeleződött.

A csalás, a megtévesztés, a bizalom elárulása, főleg egy olyan piacon, amely tele van speciális adósságpapírokkal, titkos jogi személyiségek­kel és tőzsdén kívüli piaci tranzakciókkal, ott, ahol a bizalom képezi az értékbecslések alapját. Ez a bizalom most összeomlott. Az eredmény, mint ahogy azt John Eatwell megfogalmazta, az, hogy a pénzügyi krízis piaci patthelyzet formáját ölti – az intézmények szisztematikusan nem akarják elfogadni szerződött partnereik hitelképességét. Ez különös­képpen akkor jelent súlyos gondot, ha egy szerződött partnernek nincs közvetlen lehetősége végső hitelezőhöz fordulni – és így a válság au­tomatikusan továbbterjed a rendszernek a központi bankok közvetlen hatókörétől távolabb eső részeiben is. A közgazdász-fizikus Ping Chen ezzel kapcsolatban egy magasabb elméleti szempontot említett: a haté­kony piacok és a hitelképességet vizsgáló ügynökségek logikája, amely a Brown-mozgásra épül, léket kapott. A szabályozatlan pénzügyi piacok a természetszerűleg instabil és esetleg robbanékony információs és társadalmi hálózatoktól függenek.

A fenti három pont üzenete a következő amerikai elnök számára meg­lehetősen világos. A csoportban senki sem gondolja, hogy a pénzügyi válság 2009 januárjára eltűnik vagy akár csak stabilan kontrollálhatóvá válik. Abban az időszakban kétségkívül sürgető prioritásokkal kell majd szembenézni: további fiskális expanzió, gyors fellépés az ingatlanárveré­sekhez vezető lakásvesztések hulláma ellen, valamint gyors fellépés az árupiaci tőkespekuláció ellen – ezek vezetik jelenleg a tennivalók listáját. De a pénzügyi gondok nem fognak eltűnni. Ez azt is jelenti, hogy egy olyan kedélyes hitelbővítés, mint ami 1994-ben Clintont vállaira kapta és elnökségén végigvitte, most nincs a pakliban.

Ehelyett a következő adminisztráció egy ahhoz hasonlatos belső ke­resleti helyzettel fogja szemben találni magát, mint amilyen a '90-es évek elején, az idősebb George Bush idejében fordult elő, amikor a bankok és más hitelintézetek – melyeket a '80-as évek eleji harmadik világbeli adósságválság nagyon súlyosan érintett – szép csöndesen ültek a hatalmas amerikai államkincstári portfóliókon, s tőkéjüket egy meredek hozamgörbe kiaknázásával építették újra. 1994-ig nem kezdtek újra ke­reskedelmi és ágazati hitelbővítési tevékenységbe – ez 5-6 évvel volt a hitelek kifutása után. Egyelőre azonban nyitott kérdés, hogy a meredek hozamgörbe ezúttal honnan érkezik.

Ráadásul a következő adminisztráció nem élvezheti azt a megbízha­tóan stabil árkörnyezetet, amely a 80-as évek eleje óta megszokott volt, s lehetővé tette az infláció nélküli keresletnövekedést, amely a 90-es évek végén teljes foglalkoztatáshoz vezetett. Minden ebbe az irányba tett lépés az olaj és alapárucikkek árának instabilitásától és magának a dollárnak a bizonytalanságaitól való kínlódás veszélyét rejti. A politikai kezdeményezésekkel hadilábon álló erők ki fogják használni ezeket a sebezhető pontokat annak érdekében, hogy elbizonytalanítsanak és megakadályozzanak minden, a gazdasági növekedést szolgáló vagy a gazdasági fejlődésnek új irányt adó szisztematikus stratégiát a következő elnökség ideje alatt.

Ennek egy példája, kétségkívül az illetékes Államkincstár jóváhagyá­sával, az USA-ról szóló és nyilvánosságra hozott „IMF audit" ki nem mondott, ám nyilvánvaló következtetései. Az inflációs refrént fogja dalolni a washingtoni és a Wall Street-i fiskálisok jó öreg sirató kórusa. Vagyis, a probléma, amely a pénzügyi szektor deregulációjában, az alkalmatlan vezetésében és a korrupcióban gyökerezik, az amerikai politikai diskur­zusban a központi fiskális vezetés és a felelőtlenség problémájaként je­lenítődhet meg. Amennyiben ez megtörténik, az új elnöki kurzus számára súlyos kihívást fog jelenteni, hogy képes legyen a gazdasági növekedést egy alapjaiban más és konstruktívabb irányba terelni, valamint megbir­kózni olyan kritikus területekkel, mint az infrastrukturális veszteségek, az energiakérdés vagy a klímaváltozás.

A fenti okok miatt a Párizsi Csoport egyetértett abban, hogy a követ­kező vezetés abszolút prioritást kell hogy adjon – egy átfogóbb gazda­sági stratégia integráns részeként – a pénzügyi szektor gondjainak. A pénzügyi válságot a gyökereinél kell kezelni, s ez a pénzintézetek céljait, működését, irányítását és szabályozását jelenti. Személyes véleményem szerint politikai szempontból alapvetően fontos, hogy a tágabb gazdasági problémák pénzügyi eredetét mindenkor szem előtt tartsuk, ennek érde­kében pedig erős felügyeletre és reformprogramra van szükség.

2. Az instabil makrogazdasági környezet

Az 1990-es években az amerikai gazdaságot egy az információ tech­nológiai befektetésekre fókuszáló hitelbővülés hajtotta, a 2000-es évek közepén pedig a lakáshitelek robbanásszerű bővülése, ami építkezéseket generált és jelentős középosztálybeli fogyasztást tartott fenn. A keres­letnövekedés ezen forrásai mára kimerültek, sőt visszájukra fordulnak. Mindeközben az üzemanyag- és élelmiszerárak jelentős növekedése elszippantja a vásárlóerőt, és minden halasztható vásárlást vagy beru­házást késleltet. Ez áll a nyár elején jelzett masszív gépjármű-eladási visszaesések mögött is.

A fizetőképes amerikai keresletet 2008-ban fiskális expanzió támogatja. A januárban bevezetett adócsökkentések óriási, egyszeri hatással voltak a májusi lakossági vásárlásokra – vénás infúzió az összkeresletnek, noha egy része az importtermékek felé csordogál el. A második negyedéves adatok szerint a megnövekedett szövetségi kormányzati kiadások – kü­lönösen a védelmi kiadások – is fontos szerepet játszanak. Ugyancsak lényeges hatással vannak a dollár értékére és az exportkeresletre az alacsonyabb kamatlábak. A jövő évben mindezek a keresleti források hiányozni fognak.

Ráadásul a nyár közepén az államok és a helyi önkormányzatok taka­rékossági költségvetések végrehajtásába kezdtek, melyeket a vagyoni értékcsökkenés, az ingatlan-adóalapok beszűkülése és a forgalmiadó­bevételek stagnálása miatt zuhanó bevételi előrejelzések kényszerítettek rájuk. Mindeközben a törzsrészvényekre adott lakásvásárlási kölcsönök megszűnnek, a jelzálog-fedezetű értékpapírokba fektetett nyugdíjak alul­finanszírozottak, s a privát befektetések feltehetően követik a fogyasztás visszaesését. Nagyon kicsi az esélye annak, hogy a privát szektorban bármi újabb keresleti forrás bukkanjon fel. Miközben a terminus technicus szerint 2008-ban a recessziót valószínűleg elkerüljük, komolyabb haté­kony intézkedés hiánya esetén 2009-ben stagnálás következik, s akkor már nem lehet majd kivédeni a recessziót.

Amennyiben a kiürült és eladatlan házak (már amelyiket nem rombolják le azonnal) sokáig gazdátlanul maradnak, kicsi az esély a lakáshelyzet közeli rendeződésére. A belföldi értékek a szélesebb lakosság számára elérhető újabb hitelbővülést sem fogják biztosítani. A lakásügy rendező­dése valójában nem várható a következő elnöki periódus ideje alatt. Előre nem látható okok miatt történhetnek még pozitív fejlemények, miként az a technológiai ágazatban előfordult a 90-es években. De erős hit kell ahhoz, hogy valaki efféle kedvező történésekre alapozva kezdjen banki tranzakci­ókba. Valószínűbb, hogy a magánhitelpiacon semmiféle pozitív esemény nem történik 2009-ben, 2010-ben és 2011-ben. Ezért kiemelt politikai cél lesz a gazdasági növekedés más eszközökkel való elérése.

Az egyetlen lehetséges másik út, a fiskális politika azt a két kérdést veti föl, hogy milyen mértékű fiskális expanzióra lesz szükség és milyen időtávon belül?

Mostanában „második élénkítő csomagot" szorgalmazó hangokat lehet hallani. Ez azt jelzi, hogy az első élénkítő csomag, noha hatékony, de szükségszerűen rövid életű volt. De ugyanez lesz igaz a második élénkítő csomagra is. S ha vége van a választásoknak, vajon a helyén marad-e a jelenlegi rövidtávú élénkítést támogató koalíció? Ha nem, akkor mi fog történni?

Ha a fenti elemzés igaz, az új elnökség politikai tőkéjének gyors kime­rülését kockáztatja egy rövid távú stimulációs lépéssorozattal, amely alig tehet többet mint hogy minden alkalommal a felszínen tartja a gazdasá­got néhány hónapra. Mivel ezek a lépések nem fognak a magánhitelek újraéledéséhez vezetni, minden erőfeszítés a „túl későn, túl kicsi" képét fogja végül magára ölteni, s így a kudarc borítékolható. Mindeközben egy ismétlődő adócsökkentést hozó politika csak alááshatja az ország jelenlegi reputációját, hiszen a világ többi része valószínűleg nem szíve­sen pénzelne egy olyan országot, ahol a gazdaságpolitika mindössze a fogyasztók számára kiállított banki csekkek kitöltögetéséből áll.

Mi lehet az alternatíva? Az elejétől kell újra kezdenünk, célzott, hosszútávú, alapvetően az állami beruházásokra építő stratégia alapján az Egyesült Államok fizikai infrastruktúrájának újjáépítésére, az ener­giafelhasználási minták reformjára, valamint a klímaváltozásra és egyéb égető kérdésekre reflektáló új technológiák kifejlesztésére koncentrálva. Támogatnunk kell a Bush-éra buborékjainak kipukkanása miatt állásukat vesztett embereket, de eredményesen kell őket támogatnunk – munka­nélküliségi biztosítással, az állami és önkormányzati közszolgáltatások kiterjesztését szolgáló jövedelemelosztással, képzési és átképzési programokkal. Arra kell törekednünk egy öt évtől a következő generáci­óig terjedő időszakon belül, hogy a magánberuházások a fent felsorolt közcélokhoz képest kiegészítő jellegű tevékenységek felé mozduljanak el. Meg kell győznünk a világot arról, hogy ezeket a célokat érdemes finanszírozni.

Mint már említettem, ezt a stratégiát egy ellenséges környezetben, instabil olaj- és élelmiszerárak mellett kell kidolgozni. Hiba lenne azon­ban ezt az instabilitást inflációgerjesztőként interpretálni a szó általában használt értelmében, egy monetáris politikai válasz igényével. És mivel a fizetések nem változtak vagy növekedtek, a fogyasztói árak növekedé­sével a reáljövedelmek meglehetősen meredeken estek. Miként azt Ben Bernake egyik nyilatkozatában elismerte, az árindexváltozások egyike sem a béreknek tulajdonítható. Bernake szavaival: „ennek a kapcsolat­nak az empirikus bizonyítéka gyengébb, mint szeretnénk" (kiemelés a szerzőtől).

Ezért az infláció elleni felelős küzdelmet irányító szokásos formulák egyike sem alkalmazható. Ezeket a formulákat egy olyan világban dol­gozták ki, ahol az amerikai jegybank politikája (a „hitelesség" csatornáján keresztül) elrettentő funkcióval bírt a túlzott bérnövekedéssel szemben. De a túlzó bérrendezések ismeretlenek voltak negyedszázadon keresztül. Ehelyett éppen a pénzügyi piacokon keletkezik árbuborék! Nincs hitelező, aki a magasabb kamatlábaktól megijedne. Nincs tőzsdei energiakereske­dő, aki visszarettenne az olajárak feltornászásától csak azért, mert valaki másnak ezért néhány százalékkal magasabb kamatot kell majd fizetnie egy bankkölcsön után hat hónappal vagy egy évvel később.

A szövetségi jegybanki politika – amely egy gyenge gazdaság és instabil árupiaci árak közé szorult – a célok és az eszközhiány közti konfliktussal kénytelen szembenézni. „Nem veheti fel a harcot az inflációval" kamatemelésen keresztül a dollár támogatása és az im­portköltségek alacsonyan tartása érdekében. Ezt Luis Carlos Bresser Pereira „valutaárfolyam-populizmusnak" nevezi, ami ismerős jelenség Latin-Amerikában, és vonzó a politikusok számára, de a fejlődés ellen hat. Amennyiben a Fed Bank ezt az utat választja, a hazai gazdaság magához térésének normális csatornái bezáródnak, ráadásul a pénz­ügyi piacok valószínűleg meginognak, és a dollár védelmére egy tisztán monetáris politika még rövid távon is fenntarthatatlan lesz.

Az is lehet, hogy a Fed továbbra is hadakozik a jelenlegi pénzügyi válsággal, kiemelt prioritásként finanszírozza a likviditást; ebben az esetben a dollár azon a szinten fog megállni, amit a nemzetközi tarta­léktulajdonosok egyezsége megjelöl. Ebben az esetben nem a bérek és az árak spirálja, hanem az emelkedő árak és a dollár további esése az, amit nem lehet majd teljesen kivédeni.

Egyik lehetőség sem vonzó, nyilvánvalóan valami más megoldást kell találni. De mi lehet az?

Bizonyos körökben visszatérő szlogen, hogy az elnökök ne kom­mentálják a Fed Bank tevékenységét. Ebben a helyzetben azonban szükséges a kommentár. Egy megfelelő nyilatkozat a monetáris politika magasabb céljairól nem jelent interferenciát a rutinszerű döntéshozatallal, pl. a Szövetségi Nyílt Piaci Bizottság (Federal Open Market Committee, FOM) munkájában. Sőt, a szomorú valóságot kell tükröznie: a Fed Bank és más pénzügyi szabályozó intézmények az elmúlt évtizedben nem teljesítették kötelességeiket, most az ezeknek való megfelelést újra fel kell vállalniuk.

Egy szabályozási rendszer legfőbb eleme maga a szabályozás. Egy lényegéből adódóan instabil és farkastörvényű ágazat tevékenységeit alá kell rendelnie magasabb társadalmi céloknak, ezáltal megelőzni annak lehetőségét, hogy pénzügyi érdekek diktálják a kormányzati politikát. Mindazonáltal pontosan ezt a helyzetet hagytuk előállni. A Fed-nek és más felelős intézményeknek most részben az a feladatuk, hogy vissza­állítsák a korábbi erőviszonyokat. Különösen a pénzügyi szabályozások alapos felülbírálatára van szükség a pénzügyi instabilitás leküzdése, az árucikkbuborék lelohasztása, a pénzügyi ágazatban jelen levő hatalmas monopóliumjáradékok visszaszorítása, a hitelgazdálkodás új feltételeinek megállapítása és a legrászorultabb területeken produktív tőkebefekte­tések generálása érdekében. Ez elsősorban a Fed feladata, noha több komoly intézményközi és nemzetközi dimenziója is van ennek.

Csak ha a pénzügyi spekulációt már térdre kényszerítettük, lehet az árucikkek árnövekedését generáló erőket megfékezni. Csak ha ezeket az erőket már megfékeztük, lehet a kamatlábak megállapításának szo­kásos menetét kontroll alatt tartani. Az évek során megtanultuk, hogy „az infláció mindenütt jelen van, és mindig monetáris jelenség", amelyet csak a Fed Bank képes előidézni és gyógyítani. De nem! Ez infláció nincs ott mindenütt és mindig az olcsó hiteleknek köszönhető. Lehet financiális tünet, és jelenleg valóban az, melynek hátterében a kontroll nélküli árupiaci spekuláció és a zuhanó dollár áll. Ezt a pénzügyi piacok, valamint az ezek alapját képező energia- és élelmiszerpiacok működését közvetlenül befolyásoló lépésekkel kell kezelni. A kamatlábak emelése nem tesz lehetővé hatékony fellépést, kivéve, ha az emelés drasztikus, ez esetben viszont a reálgazdaság nagy árat kell hogy fizessen.

A hatékony szabályozás helyreállítása mellett a kormányzat más eszközökkel is rendelkezik. Az egyik legfontosabb: a stratégiai olajtar­talék. Miért nem adnak el belőle, és törik le az energiaspekulánsokat, ahogy azt Paul Davidson javasolta? S ha az USA számára ésszerű a tartalékolt olajat ily módon használni, akkor más országok számára bizonyára ésszerű lenne gabonát tartalékolni (amikor hozzáférhető) az élelmiszerárak stabilizálása érdekében. Ezek az intézkedések megfelelő eszközt jelentenek az élelmiszerárak jelenlegi instabilitása ellen. A dollár esetében egy agresszív, egyoldalú lépés, mely egyébként valószínűleg válaszlépést váltana ki az Európai Központi Bank és más fontos sze­replők részéről, „a globális recesszió felé tartó versenyt" jelentené. Az alternatíva: kollektív fellépés a fontosabb valuták, így pl. a dollár stabi­lizálása érdekében, egymás szempontjainak figyelembe vételével. Az alábbiakban erről lesz szó.

3. A nemzetközi monetáris rendszer jövője

A Párizsi Csoportban több, a nemzetközi monetáris és pénzügyi rendszer struktúrája és irányítása terén elismert szakértő vett részt. Majdnem mindegyikük egyetértett abban, hogy a jelenlegi rendszer bajban van s hogy komoly változások várhatók a közeljövőben, ha ugyan még nem kezdődtek el. Hogy ezek a változások evolúciószerűen vagy központi reformok által vezérelve következnek-e be, ez nyitott kérdés maradt. Az új rendszer ideális szerkezetével kapcsolatban nem alakult ki konszenzus, azonban az eszmecsere bizonyos vonulatai tanulságosak voltak.

A jelenlegi nemzetközi monetáris rendszer alapvetően két kritikus fogyatékosságtól szenved. Először is nem sikerült stabilitást, kiszámít­hatóságot produkálnia az általános üzleti tevékenységek számára. A tőzsdefolyamatok szinte teljesen determinálják a kamatmozgások irányát, aminek eredményeként ezek nagymértékben rendszertelenek, kiszámít­hatatlanok és ki vannak téve a manipulációnak, miközben a mögöttük álló pénzügyi hálózatok átláthatatlanok és nagy rendszerkockázatnak vannak kitéve. Másrészt, a monetáris rendszer nem ad egy olyan keretet, ame­lyen belül az egyes országok koherens fejlesztési, növekedési és teljes foglalkoztatási stratégiákat folytathatnának; ellenkezőleg: rigid fegyelmet és egyenetlen teljesítményt kényszerít rájuk. Nem véletlen, hogy a fejlődő világ legnagyobb sikertörténetei éppen két olyan országban zajlottak le -Kínában és Indiában, 1980 óta -, amelyek nem használtak bankhiteleket, s így elszigetelve maradtak a pénzügyi sokkoktól. Az 1990-es évek vége óta ezt a két országot mások is követték (elsősorban Argentína), mivel felismerték, hogy a leghatékonyabb pénzügyi stratégia gyakran az, ha leválnak a nemzetközi rendszerről.

Ebben az instabil és szeszélyes közegben az Egyesült Államok mint az egyetlen komolyabb valuta szolgáltatója igen előkelő pozíciót foglal el, kü­lönösen a '80-as évek eleje óta. Hogy a dollár meddig képes tartani ezt a pozícióját, az komoly bizonytalansági tényezőt jelent az Egyesült Államok számára. De ugyanezzel a bizonytalansággal a világ többi országának is szembe kell néznie, kiknek többsége számára kényelmes, hogy egyetlen tartalékvalutával rendelkeznek, s különösen kényelmes, hogy ez a valuta az USA-é. A világgazdaság éppen azért volt képes 2001 óta növekedni és jelentősen prosperálni, mert az Egyesült Államok, az összes létező fize-tésimérleg-kényszer megerőszakolása árán is, kész volt magas szinten tartani a fizetőképes keresletet. Az USA megtehette ezt, hiszen adósságai saját valutájában, alacsony kamatlábak mellett vannak.

Egy többpólusú rendszerre való áttérés véget vetne ennek a helyzetnek. Egy efféle megoldás rendkívül kockázatos lenne, mert egy többpólusú rendszerben nem léteik Consumer of Last Resort ('a végső menedéket jelentő amerikai vásárló'). Ha egyetlen ország vagy régió sem akar (vagy képes) adósságot felhalmozni, a többiek nem tudnak exportvezérlésű növekedést produkálni a teljes foglalkoztatás érdekében. A világ legna­gyobb része érti ezt, és ezért értelemszerűen támogatja Amerikát ebben a szerepkörben. Az összeomlás valódi veszélye tehát nem kívülről fenyegeti az amerikai vezetést, hanem egy belső hanyatlás és káosz felől.

A Bretton Woods-rendszer a tőke kontrollján keresztül próbált meg­birkózni az instabilitással. Úgy gondolta, hogy a nemzetközi számlák rendezését szolgáló globális pénzzel és klíringszövetséggel, valamint egy olyan kiigazítási rendszerrel, amely inkább támogatja a többletből adódó expanziót, mint a deficites országokban jelentkező visszaesést – így minden érintettet a teljes foglakoztatás felé terel, majd sakkban tartja a nemzetközi privát pénzügyi szereplőket. Az ITO Havannai Char­tája (amelyet sohasem hajtottak végre) hangsúlyozta egy ilyen típusú aszimmetrikus kiigazítás szükségességét a fejlődő országok számára a szabad kereskedelem farkastörvényei alól való mentességekkel együtt. A csoportból néhányan úgy gondolják, hogy ehhez a vízióhoz kellene visz-szanyúlni, ez adhatna kiinduló pontot egy új rendszer megtervezéséhez. A többség szerint ez az idea elérhetetlen, s inkább az instabilitás erősebb kontrolljának szűkebb célrendszerét keresik, valamint a növekedés és a magas foglalkoztatási arány irányába mutató tendenciák erősítését szorgalmazzák – vagyis inkább a dollártartalék-rendszer hibáinak korri­gálását, mint annak helyettesítését.

Abban minden résztvevő egyetértett, hogy a dollárrendszer túlélése nem választható el az Egyesült Államok reputációjától, különösen három területen. Az első geopolitikai: a második világháború után az USA azért jutott kiemelkedő pozícióba, mert ő lett a nemkommunista világ elismert és elfogadott vezetője. Amerika biztonságot nyújtott ennek a világnak, cserébe pénzügyi privilégiumokat kapott. A hidegháború éveiben azon­ban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Egyesült Államok a többi ország számára nem nyújt megfelelő biztonságot, ehelyett sokak szemében ő maga lett az instabilitás melegágya. Az ország pénzügyi pozíciója meg kell hogy fizesse ennek árát.

A reputáció második fontos területe a pénzügyi kormányzat: az USA kiemelkedő pénzügyi pozícióját annak a széles körben elfogadott né­zetnek köszönhette, hogy az amerikai pénzpiacok viszonylag tiszták, stabilak és átláthatók. Ez a reputáció az elmúlt években nyilvánvalóan erős nyomásnak volt kitéve. Az ebből következő bizonytalanságok nem érintik a kincstár likviditását, de érintik a dollár értékelését, valamint a tartaléktőkeként funkcionáló dolláralapú értékpapírok vonzerejét.

Harmadrészt, az USA pénzügyi pozícióját technológiai vezető sze­repének köszönhette. A befektetők oda mennek, ahol a fontos dolgok történnek. Ez a tény különösen élesen nyilvánult meg az 1990-es évek végén – a tőke azért áramlott az USA-ba, mert ő volt képes a „techno­lógiai boom" generálására. Részben ezt az előnyt is eltékozoltuk, de a dolog még orvosolható. Ez a feladat a következő vezetésre vár.

Ezeket az alapvető kérdéseket felületes nemzetközi szabályozási diskurzusok homályosítják el, melyek szerint a pénzügyi rendszerrel kapcsolatos legfontosabb kérdések jelenleg az átláthatóság, a nyilvá­nosság felé fordulás és a cégek jobb kockázatmenedzsment-tevékeny­sége – azaz a Bázel II Program. Ez a program azonban figyelmen kívül hagyja a rendszerben rejlő kockázatokat. A rendszerkockázat egy változó világban központi és kikerülhetetlen kérdés. Mindeközben az IMF, a világ pénzügyi irányításának egyik intézménye, kivénhedt erővé vált, melyet saját rigid ideológiája és a hitelező államok aszimmetrikus kiszolgálása diszkreditált. Nem meglepő, hogy a fejlődő államok már nem akarnak az IMF-fel dolgozni.

A kínai, indiai és brazil résztvevők azt hangsúlyozták, hogy regionális pénzügyi egyezmények s bizonyos esetekben új intézmények vannak kialakulóban. (Az egyik legfőbb példa természetesen az euró.) Európán kívül ezek nem a devizaárfolyamok rögzítését, hanem a menedzsment és a kiszámíthatósági zónák létrehozását célozzák swap-hálózatok, a tőkefelügyelet és különösen a beáramlás kontrolljának kombinációján keresztül. Az ázsiai és latin-amerikai regionális valuták és klíringegységek egyre reálisabb lehetőséget jelentenek. Ezek növelni fogják a regionális gazdasági stabilitást, és csökkenteni fogják a dollártartalékok iránti keres­letet, azonban ellentétes hatásuk lesz az amerikai gazdasági stabilitásra, hacsak nem teszünk valamit. E fejlemények közül sok máris jelentős mértékben kikerült az Egyesült Államok közvetlen kontrollja alól.

Mit kell tehát tennie az Egyesült Államoknak? Tanácskozásunk során három fő tennivalót fogalmaztunk meg a következő adminisztráció szá­mára.

• Először is, az amerikai dollár kulcsvaluta szerepét a lehető legna­gyobb mértékben és a lehető leghosszabb ideig meg kell őrizni, még akkor is, ha ez teljesen nem is lehetséges. Ez leginkább a legfőbb partnerek, így az USA és annak fejlett, illetve fejlődő világbeli leg­nagyobb hitelezői közti nyílt együttműködésen keresztül valósítható meg. Ezen a téren Kína központi szereppel bír. Az Egyesült Államok, a feszítő körülmények miatt, egyszerűen rá lesz kényszerülve, hogy megegyezést keressen Kínával a mindkét ország számára jelentős előnyöket hozó gazdasági kapcsolatok minél hosszabb ideig tartó fenntartása érdekében.
• Tágabb perspektívában az USA-nak el kell fogadnia a pénzügyi vál­ság kockázatai csökkentésének lehetőségét, a fejlődő világ nagy ré­szében magukban rejtő, és ezáltal a folyamatos gazdasági fejlődést lehetővé tevő regionális stabilizációs blokkok szükségszerűségét és előnyeit egyaránt. De cserébe a feltörekvő régióknak és intézménye­iknek támogatniuk kell a dollárt a tartalékképzés stabilizálásával és az USA-ban történő befektetések ösztönzésével.
• Végezetül, az amerikai többlettartalékokat az USA technológiai vezető szerepének – különösen az energiaátalakítási szektorban – fokozatos újjáélesztésével lehet csökkenteni. Az USA végered­ményben a megtermelt javak eladásával lehet képes a „pénzügyi hegemónból normális országba" való átmenet – amennyiben az kivédhetetlen – végrehajtására. Mindenkinek közös érdeke, hogy ez az átmenet, amennyiben kikerülhetetlen, a lehető legsimább és leglassúbb legyen.

4. Politikai prioritások az Egyesült Államok számára

A Párizsi Csoportnak feltett utolsó kérdés arról szólt, hogy milyen főbb po­litikai prioritásokat javasolnak az Egyesült Államok számára a következő vezetés előtt nagy valószínűséggel álló gazdasági és pénzügyi kihívások ismeretében. A tanácskozás figyelemre méltó konszenzust hozott a főbb pontok tekintetében.

A soron következő adminisztráció feltehetően két területen: a lakáskér­dés és az olajügy terén fog akut helyzettel találkozni. Jól látható, hogy az árverezési válság és a lakásárak folyamatos esésének leküzdése érdekében tett jelenlegi erőfeszítéseket folyamatosan maga alá gyűri a válság gyors mélyülése. Becslések szerint mintegy tízmillió háztartás került „víz alá", a háztartások vagyonában pedig mintegy 6 billió dol­lárnyi kár keletkezett. Ráadásul a probléma rendkívül időérzékeny: ha egy házat egyszer elárvereztek és elhagytak, végzetes romlás telepszik a környékre, egyre sötétebb és mélyebb gondok érik azokat is, akiket elárvereztek, de azokat is, akiket nem. Az árverezéseket megállító és a családokat otthonaikban megtartó hatékony politika most az egyik legsürgősebb prioritás. Ha a következő adminisztráció nem képes megakadályozni egy erősödő lakásvesztési hullámot, valószínűleg más problémákat sem fog tudni megoldani. Ezért sürgősen fel kell állítani az Ingatlantulajdonosok Hiteltársaságát (Homeowners Loan Corporation, HOLC), valamint a Megoldás Befektetési Társaságot (Resolution Trust Corporation, RTC).

Amennyiben az olaj- és árucikkbuborékok januárig nem robbannak szét, ezeknek az áraknak egy ésszerű szintre hozatala is sürgős feladatot fog jelenteni. Miként a megtakarítási és hitelválság újraszabályozáshoz vezetett, az árupiaci válságnak is újraszabályozást kell hoznia a határ­időtőzsdén. Bizonyos technikai lépések előnyt élveznek, különösen az Enron- és London-kiskapuk bezárása (mint ahogy az most történik), valamint a hitelbukáscserék (credit default swap – CDS) kockázatvál­lalási korlátok közé szorítása az árutőzsdén. Tágabb perspektívában, ahogy azt föntebb már említettem, az új adminisztráció olajat adhat el a stratégiai tartalékból – mint ahogy ez meg is történt a „Sivatagi Vihar"² akcióban és a Katrina hurrikán pusztítása után. Amint az olajárak lejjebb szállnak, stabilizálni kell őket egy racionális szinten; a politikai cél nem az olcsó olaj, hanem a konszolidáció elősegítéséhez érzékenyen igazított olajárak kell legyenek, a középosztály kiszipolyozása nélkül.

Az új vezetés az élelmiszertermelő nemzetekkel is kooperálhat az ex­portmegszorítások és a készletfelhalmozások csökkentése érdekében. De akárcsak az olaj esetében, ezek az árak is elköteleződést kell hogy jelentsenek az alapélelmiszer-ellátás és azok árának stabilizációját célzó új, globális politika mellett. Mihelyt az intézkedések hatása érződni kezd, a Fed megszabadul az alól a nyomás alól, ami a dollár védelmére, illetve rosszabb esetben az élelmiszerek és üzemanyagok iránti igény letöré­séhez szükséges recesszió produkálására kényszeríti.

Ezek az intézkedések minden bizonnyal érzékenyen fogják érinteni a spekulánsokat, s arra fogják kényszeríteni a spekulatív eszközöket alkalmazó pénzintézeteket, hogy szembesüljenek veszteségeikkel. De ezt a lépést meg kell tenni, mégpedig a gazdaság talpra állása érdekében minél előbb. A Csoport véleménye szerint az árupiaci buborék szétpuk-kanásából származó nagyobb veszteségeket nem elsősorban a bankok, hanem az árfolyam-fedezeti alapok, a privát részesedési alapok és más spekulatív közös alapok fogják megérezni – ezek olyan veszteségek, melyeket a nagyobb rendszer képes tolerálni. Nem kell pánikba esni. Sokkal egyszerűbb lesz újjáépíteni a pénzügyi rendszert, mint kezelni azt a városi és külvárosi krízist, amely egy kezeletlen ingatlanválság eredménye lesz, nem is beszélve a helyenként éhínséghez közelítő körülmények okozta károk felszámolásáról.

A szabályozások érvényesítése csupán akarat és elhatározás kérdése, akárcsak az új törvényeké. A cselekvés szándéka véget vethet annak az önbeteljesítő próféciának, hogy a kormányokat (ezen a területen) szük­ségszerűen legyűri a piacok komplexitása. A következő kormányzatnak gyorsan kell lépnie a felügyeleti kapacitásokat az elmúlt években ért ha­talmas károk helyreállítása érdekében. Hangsúlyoznia kell autoritásának kézbe vételét – betöltve ezzel az elmúlt időszakban kialakult szabályo­zási fekete lyukakat. Erőskezű szakembereket kell ültetnie a Fed Bank Felügyelő Bizottságába és más intézmények megüresedő pozícióiba. Újjá kell építenie a felügyeleti intézményeket, megfelelő juttatásokat kell biztosítania a kiemelkedően tehetséges, köztük az idősebb szakértők alkalmazása és megtartása érdekében. Elegendő embert kell alkalmaz­nia a rendszerben való kompetenciájának megszerzése érdekében, s kerülnie kell a fanatikusokat. Az országnak egy hatékonyan működő szabályozási rendszerre van szüksége, nem az újabb Rudy Giulianik karrierjét egyengető platformra.

Egy rövidtávú fiskális ösztönző csomagra lehet szükség tekintettel a gazdasági problémákra, illetve az e téren való mielőbbi politikai győze­lem szükségességére. Ezt azonban illúziók nélkül kell végrehajtani. A gazdaság nem fog újra növekedési pályára állni egyetlen ilyen csomag hatására. A fiskális expanzió a következő kormányzati időszakban hosszútávú feladat kell hogy legyen, s a hosszútávon szükséges intéz­mények kiépítésére kell koncentrálnia. Ezért a kormányzati és a helyi közszolgáltatásokat támogató általános jövedelemelosztás, a nemzeti infrastrukturális bank, illetve az energia- és környezetvédelmi program mind egy hosszútávú, a kereslet stabilitását, munkahelyek teremtését és az amerikai vezető szerep, illetve a vezető piacokon domináns expor­tőrként való esetleges újbóli felemelkedésünket segítő, technikai bázis újjáteremtését célzó stratégia része kell legyen.

Minthogy a pénzügyi válság kikerülhetetlenül érinteni fogja a nyugdíjak értékét, a következő adminisztrációnak fontolóra kell vennie a társada­lombiztosítási juttatások kiterjesztésére irányuló lépések megtételét az idősek jövedelmeinek stabilabb alapokra helyezése érdekében.

A hosszútávú tőkeelköteleződéseket adekvát módon finanszírozzák a hosszúlejáratú adósságok. Ezért a költségvetési hiány növekedését tiló rendelkezések³ nem kell hogy korlátot jelentsenek az ez irányú cselek­véseknek. Nem származhat azonban baj egy progresszív adóemelés beprogramozásából a következő évekre, a költségvetési deficit-előirány­zatok kordában tartása érdekében. Amennyiben a körülmények indokol­ják, a hatályba lépés előtt ezek az adóemelések mindig elhalaszthatók.

Beszélgetéseinknek központi meglátása az volt, hogy ezeket az intéz­kedéseket nem lehet az Egyesült Államok nemzetközi pénzügyi helyzeté­től elvonatkoztatva szemlélni vagy megtenni. Nyilvánvaló, hogy egy dollár elleni sikeres spekulációs támadás komoly zavart okozna ennek vagy bármely más stratégiának a végrehajtásában. Ugyancsak nyilvánvaló, hogy a dollárnak a kamatlábak megemelésével való egyoldalú védelme tovább súlyosbítaná a reálgazdasági problémákat.

Az ebből a dilemmából kivezető út – az egyetlen út – a multilaterális koordináció és együttműködés, az Egyesült Államoknak és hitelezőinek közösen tett erőfeszítései. Ez azt jelenti, hogy a következő vezetésnek gyorsan és hiteles elköteleződéssel vissza kell térnie a kollektív biztonság és közös döntéshozatal világába, melynek negligálására a Bush-admi­nisztráció oly sok erőfeszítést tett. Az Irakból való békés kivonulás például fontos jelzése lehetne annak, hogy a jövőben az amerikai kormány más szabályok szerint kíván játszani.

Röviden: a kollektív biztonság nem puszta szlogen, hanem jövőbeni pénzügyi és gazdasági biztonságunk kulcseleme – azé a biztonságé, amely nem teremthető meg egyoldalú eszközökkel. Csakis közös lépések tarthatják fenn Amerika hitelezőinek elköteleződését a dollártartalék-rend­szer stabilitása mellett elegendő ideig ahhoz, hogy az hatással legyen az amerikai gazdasági átmenet következő szakaszára. Ugyanakkor az egyoldalú militarizmus pénzügyi és gazdasági dimenzióinak további föl nem mérése biztos utat jelent a következő kormányzat gazdasági és pénzügyi stratégiájának bukása felé. A két legfontosabb kérdés amellyel szembe kell néznünk – hogy miképpen tartsunk fenn Amerika gazdasági vezető szerepét a világ nagy részében, illetve hogyan kezeljük az ame­rikai katonai hatalmat – nem választható el egymástól.

A kollektív biztonság azonban több mint a kockázatok és az instabili­tások csökkentésének egyik módja. Ez az eljövendő gazdaság gyógyító jellegű átalakulásának alapköve. Nyilvánvaló, hogy annak a nemzetközi hatalomnak a katonai bázisa, amelyre az Egyesült Államok továbbra is apellál, tökéletesen elavult már évtizedek óta. Miként azt Irak mindenki számára (beleértve a professzionális hadseregeket is) bizonyította, a katonai erőfölény önmagában korántsem biztosítéka a stabilitásnak és a biztonságnak, főképp pedig elfogadhatatlan a humán és társadalmi rá­fordítások mellett. A katonai establishment bizonyos részei mégis tovább fejlesztik és lefoglalják azokat technológiai lehetőségeket és kapacitá­sokat, amelyekre jelenlegi energiaproblémáink különböző aspektusainak megoldásához lenne szükségünk. Az eszközök hozzáférhetővé tételében kulcsfontosságú lépés lenne a kizárólagosan a katonai eszköztárra alapozott biztonsági rendszerünkből való elmozdulás. És ugyanez áll más országok esetében is. Kína például szenet favorizáló energiagaz­dálkodási terveket alkotott, részben azért, mert az ehhez szükséges erőművek szétszórtan helyezkednek el és katonailag is felhasználhatók. Egy biztonságos világban egy ilyen országnak sokkal inkább hatalmas vízienergia-potenciáljának fejlesztésére kellene törekedne, miként azt az 1930-as években sebezhetetlen Egyesült Államok tette. A vízi energia szénmentes de katonailag sebezhető. A katonai félelmek stabil csökken­tése kulcslépés a kollektív problémák nagy léptékű megoldását lehetővé tevő piacok megnyílása felé.

Rövid konklúzióm: a következő amerikai elnök az első pillanattól kezd­ve azonnali cselekvést kívánó akut helyzettel néz szembe, különösen az olaj- és a lakáskérdés terén. Ezeken a területeken mielőbbi sikerek elérésére kell törekednie, ez a közép- és hosszútávú programok alapja. Középtávon az intézmények kiépítése, valamint a (nemzeti, illetve nem­zetközi) pénzügyi rendszert kézben tartó kompetens és hatékony hatalom helyreállítása lesz a fő feladat.

A hosszútávú cél az energiabázisunk átalakítása és a környezeti kihívásoknak való megfelelés kell legyen – nem kevesebb, mint Ame­rika újjáépítése. S ezt csak egy olyan nemzetközi pénzügyi klíma teszi lehetővé, amely a multilaterális döntéshozatalhoz való visszatéréssel és a kollektív biztonság mellett való elköteleződéssel válik lehetséges­sé. Az amerikai nép készen áll erre. Az elnöknek meg kell értetnie azt, hogy a világ közösségének vezetése, a világméretű kollektív cselekvés irányítása Amerika valódi küldetése. Egy nagy nemzet nem hiábavaló háborúskodással, hanem nagy erőfeszítések árán találhatja meg jövőjét, céljait, helyét a történelemben, valamint népe számára a prosperitást és a biztonságot.

*

Az EPS-IRE 2008. június 16-17-én Párizsban pénzügyi és biztonsági kérdésekről megtartott tanácskozásán rész vett szakértők:

Amerikaiak:

BLACK, William K.: University of Missouri-Kansas City; Black korábban a szabályozás terén működött, kriminológus és ügyvéd, a Keating Five ügy (a 80-as évekbeli hitelválság kapcsán keletkezett korrupciós botrány – A ford.) egyik kirobbantója

DAVIDSON, Paul: New School University, a Journal of Post Keynesian Economics szerkesztője

GALBRAITH, James: The University of Texas at Austin and Chair, EPS

GUTTMANN, Robert: Hofstra University and Centre d'Economie de l'Universite Paris-Nord HARVEY, Thea: Igazgató, EPS

KREGEL, Jan: Levy Economics Institute of Bard College and University of Missouri, Kansas City. Korábban az ENSZ-nek dolgozott (UNCTAD)

ROSSER, Barkley: James Madison University, a Journal of Economic Behavior and Organization szerkesztője

WEBSTER, Lucy Law: EPS

Franciák:

BLIN, Arnaud: Forum for a New World Governance (Fórum a Világ Új Kormányzásáért) CALAME, Pierre: Charles Leopold Mayer Foundation CHAVAGNEUX, Christian: Az Alternatives Economiques szerkesztő­helyettese

DEMBINSKI, Paul: Observatoire de la Finance

FONTANEL, Jacques: Centre d'Etudes sur la Securite Internationale et les Cooperations Internationales, Universite Pierre-Mendes-France, Grenoble

GNOS, Claude: Universite de Bourgogne

JACQUET, Pierre: Agence Francaise de Developpement and Cercle des Economistes KALINOWSKI, Wojtek: IRE LALUCQ, Aurore: IRE PARGUEZ, Alain: Universite de Besancon

RAVEAUD, Gilles: Universite Paris 8 Saint-Denis (jegyzőkönyvvezető).

Más országokból:

AGARWALA, Ramgopal: Research and Information System for Developing Countries, New Delhi. Korábban a Világbank pekingi kép­viselője

BRESSER PEREIRA, Luiz Carlos: Getulio Vargas Foundation, Sao Paulo. Brazília volt pénzügyminisztere

CHEN, Ping: China Center for Economic Research, Peking University and Center for New Political Economy, Fudan University

EATWELL, John: a Queens' College elnöke, University of Cambridge

LIETAER, Bernard, Research Fellow at the Center for Sustainable Resources of the University of California at Berkeley

A cikk eredetileg angolul jelent meg: Policy and Security Implications of the Financial Crisis: A Plan for America, Challenge, vol. 51. no. 6 (2008 November/December). A fordítás az M. E. Sharpe Inc. és a szerző enge­délyével készült. English text copyright © 2008 by M.E. Sharpe, Inc.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Fordítói jegyzetek:

1 A tanácskozás házigazdája, Pierre Calame és Aurore Lalucq nagylelkű kezdeményezése nyomán, a Charles Leopold Mayer Alapítvány az Emberi Haladásért volt. A résztvevők teljes listája a mellékletben szerepel. Ez az írás a Challenge 2008. november-decemberi számában jelenik meg.

2 Kuvait 1990-es iraki lerohanására válaszként adott amerikai hadművelet.

3 Az ún. PAYGO (pay-as-you-go) szabályok, amelyeket az Egyesült Államok 1990. évi költségvetési törvényében vezettek be és 2001-ig voltak érvényben, 2007. január 4-én újra bevezetésre kerültek. Megkövetelik minden kiadásnövekedés vagy bevételcsökkenés ellensúlyozását, úgy hogy a költségvetési hiány ne növekedjen.

*

Tojás Tóbiás a falra ült,

Tojás Tóbiás lependerült.

Hiába száz ló, száz katona,

Nem rakják Tóbiást össze soha.

(angol mondóka Tóthfalusi István fordítása)

 

Humpty Dumpty sat on a wall.

Humpty Dumpty had a great fall.

All the king's horses and all the king's men

Couldn't put Humpty together again.

A Wall Street összeomlásának okai közt nemcsak a kapzsiság és a hiperaktív ágazat állami szabályozásának hiánya szerepel, hanem túltermelési válságból is fakad, amely a globális kapitalizmust már a hetvenes évek közepe óta gyötri. A szerző felteszi és megválaszolja a nagyközönségben felmerülő legfontosabb kérdéseket.

A Wall Street 2008. szeptember 25-i összeomlásának okai közt nemcsak a kapzsiság és egy hiperaktív ágazat állami szabályozásának hiánya szerepel, hanem túltermelési válságból is fakad, amely a globális kapi­talizmust már a hetvenes évek közepe óta gyötri.

A Wall Street-en sokan még emésztik az elmúlt tíz nap nagy jelentő­ségű eseményeit:

• megsemmisült 1,3 billiárd dollár értékű pénzügyi vagyon;
• lényegében államosították a Wall Street-et, a központi bank, a Fed és a Pénzügyminisztérium dönt a pénzügyi szektor összes stratégiai kérdéséről, az AIG megmentésével az amerikai kormány működteti a világ legnagyobb biztosítótársaságát;
• a globális pénzügyi rendszer megmentse érdekében kétségbeeset­ten összeállított 700 billió dolláros kormányzati segítség a világvál­ság óta a legnagyobb mentőcsomag.

A szokásos magyarázatok már nem elegendők; a rendkívüli esemé­nyek rendkívüli magyarázatot igényelnek. De először is…

Túl vagyunk-e a legrosszabbon?

Nem. Ha valami egyáltalán világos a múlt hét eseményei alapján – a Lehman Brothers-t engedték összeomlani miközben átvették az AlG-t és megszervezték, hogy a Merrill Lynch-t átvegye a Bank of Amerika -azaz nincs válságkezelő stratégia csak taktikai válaszok, helyi tűzoltás a tűzvészben.

A bankok rossz jelzáloggal fedezett értékpapírjainak 700 billió dolláros kivásárlása nem stratégia, inkább egy kétségbeesett próbálkozás a rend­szerbe vetett bizalom erősítésére, hogy megakadályozzák a bankokba és más pénzintézetekbe vetett bizalom elpárolgását, és így megakadá­lyozzák, hogy a betétesek tömegei pénzük után futva megrohanják a bankokat, ami az 1929-es világválság közvetlen kiváltó oka volt.

Mi okozta a globális kapitalizmus hatalmi központjának összeomlását? A kapzsiság?

Az ódivatú kapzsiság is szerepet játszott benne. Erre gondolt Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum szervezője, aki az év elején a globális elit Svájci-Alpokban rendezett davosi éves nagygyűlésén kijelentette: „meg kell fizetnünk korábbi bűneinkért."

Lehetséges, hogy a Wall Street „túlokoskodta" magát?

Pontosan ez történt. A pénzügyi spekulánsok „túlokoskodták" magukat az egyre összetettebb pénzügyi konstrukciók pl. a származékos ügyle­tek létrehozásával, amelyek értékpapírokba foglalták és pénzkeresésre használták a kockázat minden fajtáját – beleértve az olyan „egzotikus" határidős eszközöket is, mint amilyen a „hitelbukáscsere" (credit default swap – CDS¹ ), amely lehetővé teszi, hogy a befektetők fogadjanak annak valószínűségére, hogy egy bank saját vállalati adósai elbukják-e hiteleiket! Ez az a több trillió dolláros szabályozatlan piac, amely az AIG bukását okozta.

2005. december 17-én a nemzetközi pénzügyi hetilap, az International Financing Review (IFR) az éves díjazottjainak kihirdetésekor – ez az értékpapírpiac legelismertebb díja – a következőket állította: „…a [Lehman Brothers] nemcsak fenntartotta átfogó piaci jelenlétét, de… új termékek fejlesztésével és az ügyletek hitelfelvevői igény szerinti testre szabásával… vezette is a rohamot az ígéretes területek felé… A Lehman Brothers a legtalálékonyabb az új területeken és úgy teszi a dolgát, ahogy senki más."

Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

Az összeomlás oka a szabályozás hiánya volt?

Igen – ma már mindenki elismeri, hogy a Wall Street innovációs tel­jesítménye és a létrehozott egyre kifinomultabb pénzügyi eszközök a kormányzat szabályozó képességénél messze gyorsabban fejlődtek. Nem azért, mintha a kormányzat nem tudta volna szabályozni, hanem mert az uralkodó neoliberális, laissez-faire hozzáállás megakadályozta a kormányt abban, hogy olyan hatékony mechanizmusokat hozzon létre, amelyekkel szabályozhatott volna.

De van-e még valami a dolgok mögött? Valami a rendszer szintjén?

Soros György, aki megjósolta ezt az egész összeomlást, azt mondja, hogy amin most keresztülmegyünk az a pénzügyi rendszer válsága, az „eresztékeiben recsegő-ropogó… globális kapitalista világ… gigantikus keringési rendszerének válsága".

A főspekuláns gondolatmenetét folytatva nem látunk mást, mint a globális kapitalizmus egyik lényegi ellentmondásának vagy válságának – a túltermelésnek, másképp fogalmazva a felhalmozás vagy kapacitás túltengésének – a felerősödését.

A kapitalizmus hajlamos olyan hatalmas termelőkapacitást létrehozni, amely túlnő a népesség fogyasztási kapacitásán, mivel a társadalmi egyenlőtlenségek korlátozzák a tömegek vásárlóerejét – és ezzel csök­kenti a profitrátát.

De mi köze a túltermelési válságnak a jelenlegi eseményekhez?

Rengeteg. A kapcsolat megértéséhez azonban időben vissza kell te­kintenünk korunk kapitalizmusának úgynevezett „aranykorszakára", az 1945 és 1975 közötti időszakra.

Ez a periódus a gyors növekedés ideje volt mind a központi gazdasá­gokban, mind a fejletlenekben – amit részben a második világháborút követő európai és kelet-ázsiai masszív újjáépítés indított útjára, részben pedig az új társadalmi-gazdasági elrendezés, amelyet az új, keynesiánus állam intézményesített. Ez utóbbi kulcselemei közé tartoztak a piaci tevékenység erős állami ellenőrzése, a visszaesések és az infláció minimalizálására bevetett erőteljes költségvetési és monetáris politika, valamint a kereslet ösztönzésére és fenntartására létrehozott viszonyla­gos magas bérszínvonal.

De hát mi romlott el?

Nos, a gyors növekedés e szakasza a hetvenes évek közepére véget ért, amikor a központ gazdaságai „stagflációs" csapdába kerültek, ami azt jelenti, hogy az alacsony növekedés magas inflációval járt együtt, aminek a neoklasszikus közgazdaságtan szabályai szerint nem lett volna szabad bekövetkeznie.

A stagfláció azonban egy mélyebb ok megnyilvánulása volt. Németor­szág és Japán újjáépítése, valamint az iparosodó államok – pl. Brazília, Tajvan és Dél-Korea – gyors növekedése rettentő nagyságú új termelő­kapacitást hozott létre és növelte a globális versenyt, miközben társa­dalmilag az országokon belül és azok között is korlátozta a vásárlóerő és a kereslet növekedését, és ezzel csökkentette a profitrátát. Mindezt a hetvenes években tovább súlyosbították az égbe szökő olajárak.

Hogyan próbálta megoldani a kapitalizmus a túltermelési válságot?

A tőke három úton: a neoliberális szerkezetváltás, a globalizáció és a „pénzügyesítés" (financializáció)² révén próbált menekülni a túltermelési probléma elől.

Mit jelent a neoliberális szerkezetváltás?

A neoliberális szerkezetváltás északon a reaganizmus és thatcherizmus formáját öltötte, délen pedig szerkezeti kiigazításként jelent meg. Ennek célja a tőkefelhalmozás újraélesztése volt, amelynek érdekében 1.) megszüntették az állami korlátozásokat a tőke és vagyon növekedése, felhasználása és áramlása terén; 2.) átcsoportosították a jövedelmeket a szegényektől és a középosztálytól a gazdagok javára. Mindezt annak reményében tették, hogy ez a gazdagokat majd befektetésre és így a gazdaság újraindítására fogja ösztönözi.

Ennek a megoldásnak az a baja, hogy a jövedelmek gazdagokhoz tör­ténő átcsoportosítása kizsigereli a szegényeket és a középosztályt és így csökkenti a keresletet, miközben nem feltétlenül ösztönzi a gazdagokat arra, hogy többet fektessenek a termelésbe.

Valójában a neoliberális szerkezetátalakítás, amelyet általánossá tettek északon és délen egyaránt a 80-as és 90-es évek folyamán, a növekedés terén csak szerény eredményeket ért el. A világgazdaság növekedési átlaga 1,1% volt a 80-as években, míg 3,5% a 60-as és 2,4% a 70-es években, amikor az állami beavatkozás politikája uralkodott. A neolibe­rális szerkezetátalakítás nem tudta lerázni a stagnálást.

Miként lett a globalizáció a válságra adott válasz?

A stagnálás elkerülésére a globális tőke második menekülési útvonala az „extenzív felhalmozás", vagyis a globalizáció volt, ami a félkapitalista, a nem kapitalista és a prekapitalista területeknek a globális piacgaz­daságba való gyors integrálását jelentette. A híres német forradalmi közgazdász, Rosa Luxemburg már sokkal korábban úgy látta, hogy ez elengedhetetlen a gyarmattartó gazdaságok profitrátájának szinten tartásához. Hogy is? Mivel ez biztosította az olcsó munkaerőt, az új, bár korlátozott piacokat, az olcsó mezőgazdasági termékeket és nyers­anyagforrásokat, továbbá megteremtette az infrastrukturális beruházá­sok új terepét. Az integrációt a kereskedelem liberalizációján, valamint a nemzetközi tőkemozgások és a külföldi tőkebefektetések korlátainak feloldásán keresztül érték el.

Természetesen Kína a legszembeötlőbb példája egy nem kapitalista terület globális kapitalista gazdaságba való integrálására, ahogy ez az utóbbi 25 évben történt.

Hogy a profitcsökkenést megakadályozzák, az amerikai Fortune magazin 500-as toplistáján szereplő honi vállalatok közül jó néhányan tevékenységük jelentős részét kitelepítették Kínába, hogy kihasznál­ják az úgynevezett „kínai árat" – a kimeríthetetlennek tűnő olcsó kínai munkaerő költségelőnyét. A XXI. század első évtizedének közepére az Egyesült Államok vállalati profitjának kb. 40-50%-a külföldi és főleg kínai tevékenységből és értékesítésből származott.

Miért nem gyűrte le a globalizáció a válságot?

A stagnálás elöl való menekülés stratégiájával az a gond, hogy nö­veli a termelőkapacitásokat és ezzel tovább fokozza a túltermelést. Az utóbbi 25 évben elképesztő mennyiségű feldolgozóipari kapacitás jött létre Kínában, amely viszont az árakat és a profltot is leszorította. Nem meglepő, hogy 1997 körül leállt az amerikai vállalatok profitnövekedése. Ezt mutatja pl. a Fortune 500-as listáján szereplő vállalatok profitrátája, amely az 1960-69-es 7,15%-ról, 1980-90-ben 5,30%-ra, 1990-99-ben 2,29%-ra és végül 2000-2002-ben 1,32%-ra csökkent.

És mi a helyzet a „pénzügyesítéssel"?

Mivel a túltermelés nyomasztó következményei ellen bevetett neo­liberális szerkezetátalakítás és globalizáció szerény eredményeket hozott, a profit fenntartásában és növelésében döntő jelentőségűvé vált a harmadik menekülési útvonal, az úgynevezett pénzügyesítés (avagy financializáció).

A neoklasszikus közgazdaságtan ideális világában a pénzügyi rendszer az a mechanizmus, amelyik összehozza a többletforrásokkal rendelkező megtakarítókat a vállalkozókkal, akiknek forrásokra van szükségük, hogy befektethessenek a termelésbe. A későkapitalizmus valós világában, ahol az iparba és a mezőgazdaságba való befektetés a többletkapacitások miatt alacsony hozamú, hatalmas mennyiségű többletforrások keringe­nek, amit a pénzügyi szektorba fektetnek, és ide forgatnak vissza – azaz a pénzügyi szektor saját magát gerjeszti.

Ennek köszönhető a hiperaktív pénzügyi gazdaság és a stagnáló re­álgazdaság egymástól való egyre gyorsabb eltávolodása. Egy pénzügyi igazgató kifejezésével élve: „az utóbbi öt évben a pénzügyi- és a reál­gazdaság egyre inkább elszakadt egymástól. A reálgazdaság is nőtt. de egyáltalán nem annyira, mint a pénzügyi gazdaság – az összeomlása előtt."

Ez a megfigyelés azonban nem tért ki arra, hogy a reál- és a pénzügyi gazdaság elszakadása nem véletlenszerű – a pénzügyi gazdaság épp azért fúvódott fel, hogy a reálgazdaság túltermelése miatti stagnálását kompenzálja.

Mi a gond ezzel a menekülési útvonallal?

A pénzügyi szektorba való befektetéssel az a probléma, hogy az nem más, mint az érték kifacsarása a már létrehozott értékekből. Profitot ez is termelhet, de nem hoz létre új értéket – mivel azt csak az ipar, a me­zőgazdaság, a kereskedelem vagy a szolgáltatások hozhat létre. Mivel a profit itt nem a létrehozott új értéken alapul, a befektetési tevékenység nagyon ingataggá (volatilissá) válik, és a részvények, kötvények és más befektetési formák árai igen szélsőségesen eltérhetnek a valós értékük­től. Az az internetes kezdő vállalkozások részvényár-emelkedését pl. többnyire felfelé spirálozó pénzügyi értékelésük tartja fenn – egészen a bukásig. A profit megszerzése ekkor a „termék" – valós árát túlszár­nyaló – áremelkedésének kihasználásán múlik, hogy előbb adjuk-e el, mielőtt a valóság kikényszeríti a „korrekciót", azaz az áresést a valós ár közelébe. A pénzügyi eszközök ilyen, a valós értéket messze meghaladó áremelkedését nevezzük buboréknak.

Miért oly ingatag a pénzügyesítés?

A nyereségesség a spekulatív húzásokon múlik, és így nem meglepő, hogy a pénzügyi szektor buborékból buborékba bukdácsol, avagy az egyik spekulatív mániából a másikba zuhan.

A pénzügyek által vezérelt kapitalizmust – mivel spekulatív mánia hajtja – pénzügyi válságok sújtották, mivel a tőkepiacokat liberalizálták és szabályozásukat enyhítették a 80-as években.

A jelenlegi Wall Street-i katasztrófát megelőzően, az 1994-95-ös mexikói, az 1997-98-as ázsiai, az 1996-os orosz pénzügyi válságok, a 2001-es Wall Street-i tőzsdeösszeomlás és a 2002-es argentin pénzügyi összeomlása voltak a legsúlyosabbak.

Bill Clinton pénzügyminisztere, Robert Rubin már öt évvel ezelőtt meg­jósolta, hogy: „a pénzügyi válságok majdnem biztosan elkerülhetetlenek és ráadásul sokkal súlyosabbak lesznek a jövőben."

Hogyan keletkeznek, nőnek és pukkadnak ki a buborékok?

Példaként, először nézzük meg az 1997-98-as ázsiai pénzügyi vál­ságot!

Kezdetben a Valutaalap és az Egyesült Államok sürgetésére liberali­zálták a tőkemérleget és a pénzügyeket.

Majd megjelentek a gyors és magas megtérülést kutató külföldi alapok, amelyek így az ingatlanpiacon és tőzsdén fektettek be.

A túlzó befektetések végül zuhanó részvény- és ingatlanárakhoz vezettek, ami a befektetések pánikszerű visszavonását eredményezte – 1997-ben néhány hét alatt 100 milliárd dollár hagyta el a kelet-ázsiai gazdaságokat.

A Valutaalap megmentette a külföldi spekulánsokat.

A reálgazdaság összeomlott – 1998-ban recesszió söpört végig Kelet­Ázsián.

A masszív destabilizáció ellenére ideológiai alapon elutasították a pénzügyi rendszer nemzeti és egyben globális szabályozására irányuló erőfeszítéseket.

Hogyan keletkezett a mostani buborék?

A Wall Street mostani összeomlásának gyökerei a 90-es évek végi technológiai buborékig nyúlnak vissza, amikor a kezdő internetes vál­lalkozások részvényeinek ára a csillagos eget ostromolták, majd össze­omlottak, ami 7 trillió dollár leírt veszteséghez, továbbá a 2001-2002-es recesszióhoz vezetett.

Az Alan Greenspan által vezetett amerikai központi bank, a Fed laza pénzpolitikája nagyban hozzájárult a technológiai buborék keletkezé­séhez. Amikor az összeomlás recesszióhoz vezetett, Greenspan – az elhúzódó visszaeséstől tartva – az alapkamatot 2003 júniusában, 45 éve nem látott alacsony szintre, 1%-ra szállította le és ott is tartotta több mint egy évig. Ez újabb buborék: az ingatlanpiaci buborék keletkezéséhez vezetett.

Haladó közgazdák, például a gazdaságkutató Dean Barker (Center for Economic Policy Research) már 2002-ben figyelmeztettek az ingat­lanpiaci buborék veszélyére. A Fed jelenlegi elnöke, Ben Bernanke már 2005-ben, az elnök gazdasági tanácsadó testületének vezetőjeként az amerikai lakáspiaci árak emelkedését a spekulációval szemben az „erős gazdasági alapoknak" tulajdonította. Csodálkozunk hát, hogy 2007 nyarán teljesen váratlanul érte a másodrendű (subprime) jelzálogpapír­válság kitörése?

Hogyan nőtt meg a buborék?

Hallgassuk meg, mit mondott a piac egyik főszereplője, Soros György: „A jelzálog-hitelezők arra ösztönözték a jelzálogot felvevőket, hogy újítsák meg hiteleiket és az értéknövekvés miatt nagyobb hitelt vegyenek fel. Engedtek a hitelfeltételekből és olyan új termékekkel jelentek meg, mint a kezdetben csökkentett kamatfizetéssel járó változó (ARM) és 'csak kamat' jelzálog, valamint csábító akciós kamatokat kínáltak. Ez mind a lakásspekulációt fűtötte. A házárak két számjegyű növekedést pro­dukáltak. Ez tovább erősítette a spekulációt, és a házárak emelkedése miatt a tulajdonosok gazdagnak érezték magukat. Ennek következtében megugrott a fogyasztás, ami viszont az elmúlt években életben tartotta a gazdaságot."

Közelebbről szemügyre véve e folyamatot nyilvánvalóvá válik, hogy a másodrendű jelzálogpapírok válsága nem a – tényleges kereslethez képest – túlzott kínálat válsága volt. A „keresletet" többnyire azoknak a fejlesztőknek és finanszírozóknak a spekulatív szenvedélye szülte, akik alaposan ki akarták használni azt, hogy hozzáférnek az Egyesült Államokba egy évtizede beömlő külföldi pénzekhez. A nagyszabású jelzáloghiteleket agresszíven értékesítették olyan tömegek számára, akik egyébként ezt nem engedhették volna meg maguknak: „csábító" kamatokat ajánlottak az új otthontulajdonosok fizetési terheit később megnövelő visszaigazításokkal.

A másodrendű jelzálogok bedőlése miként nőtt ekkora problémává?

Ezeket az eszközöket a jelzálog-kibocsátók „értékpapírosították" és más eszközökkel együtt komplex származékos termékeket pl. „fedezett hiteltermékeket" (CDO) hoztak létre belőlük. Ennek során közvetítők különböző rétegeit alkalmazták, akik a kockázatot megértve azt minél előbb tovább akarták adni más bankoknak és intézményi befektetőknek. Ezek az intézmények azután szintén továbbadták újabb bankoknak és külföldi pénzintézeteknek.

Amikor a másodrendű hiteleken, változó kamatozású jelzálogokon és más lakáshiteleken megemelték a kamatlábakat, a játszma véget ért. Ma körülbelül hatmillió másodrendű jelzáloghitel él, amelyek közül – Soros becslése alapján – 40% bedőlése várható a következő két évben.

A következő években ezenkívül még ötmillió csőd várható a változó kamatozású jelzálogok és más „rugalmas hitel" piacán. De a több trillió dollár értéket elérő „vírusos" értékpapírok már bejutottak a globális pénz­ügyi rendszerbe. A globális kapitalizmus gigantikus keringési rendszerét végzetes fertőzés érte.

Miként dőlhettek össze kártyavárként a Wall Street titánjai?

A Lehman Brothers, a Merrill Lynch, a Fannie Mae, a Freddie Mac és a Bear Stearns esetében a mérgező értékpapírokon elszenvedett vesz­teségek egyszerűen fölülmúlták tartalékaik nagyságát, és így csődbe jutottak. És ahogy mérlegüket hozzáigazítják ezeknek az eszközöknek a valós értékéhez, még több bukás várható, mivel a legtöbb ilyen eszköz nyilvántartása „mérlegen kívüli".

És még sokan fognak velük együtt csődbe menni, amikor más spekula­tív tevékenységek, pl. a hitelkártyák és a kockázatbiztosítások különféle fajtái szintén odakozmálnak. Az AlG-t a hitelbukáscsere – a vállalatok hi­telbukásának valószínűségére való fogadást befektetők számára lehető­vé tévő származékos termék – szabályozatlan piacán vállalt nagyarányú kockázatvállalása taszította a mélybe. A hitelbukásokra való fogadások piaca immár 45 trillió dollár nagyságrendű és nélkülöz mindenféle szabá­lyozást. Ez az összeg több mint ötször akkora, mint az Egyesült Államok teljes államkötvénypiaca. Az AIG összeomlása esetén a potenciálisan bedőlő eszközök ilyen óriási nagysága volt az, ami Washingtont nézetei felülvizsgálatára kényszerítette, és ezért mentették meg, noha korábban a Lehman Brothers-t hagyták összeomlani.

Mi fog történni?

Bizton állíthatjuk, hogy további csődök és államosítások lesznek, a kül­földi bankok és intézmények ebben követni fogják az amerikaiakat. A Wall Street összeomlása el fogja nyújtani és mélyíteni a recessziót az Egyesült Államokban, továbbá Ázsiában; az amerikai recesszió másutt szintén recessziót, ha nem rosszabbat fog okozni. Az utóbbi oka elsősorban az, hogy Kína legfontosabb exportpiaca az Egyesült Államok, Kína viszont exporttermeléséhez nyersanyagokat és közbülső termékeket importál Japánból, Koreából és Délkelet-Ázsiából. A globalizáció lehetetlenné tette a „leválást". Az Egyesült Államok, Kína és Kelet-Ázsia olyan, mint három rabláncra fűzött börtönlakó.

Tanulságok, dióhéjban

A Wall Street-i katasztrófa nem csak a kapzsiság és a hiperaktív szektor állami szabályozatlansága miatt következett be. Az összeomlás végeredményben a globális kapitalizmust az 1970-es évek közepe óta gyötrő túltermelési válságból fakad.

A neoliberális szerkezetátalakítás és a globalizáció mellett a befekte­tési tevékenységek pénzügyesítésével próbálták elkerülni a stagnálást. Az előbbi kettő mérsékelt eredménnyel járt, ezért a pénzügyesítés vált a legvonzóbb profitmentő eszközzé. Ám ez veszélyes útnak bizonyult: spekulációs buborékokat szült, amelyek lehetővé tették kevesek időle­ges boldogulását, de végül, a reálgazdaságban, vállalati csődökhöz és recesszióhoz vezetett.

Napjaink kulcskérdése az, hogy milyen hosszú és milyen mély lesz a recesszió? Vajon szüksége lesz-e az amerikai gazdaságnak egy újabb spekulatív buborékra, hogy kirántsa magát a recesszióból? És ha igen, akkor hol keletkezik a következő buborék? Egyesek szerint a hadiipari komplexum vagy a Naomi Klein által leírt „katasztrófakapitalizmus-komp­lexum" lesz a következő. De ez már egy másik történet.

A cikk eredeti megjelenése: Walden Bello: A primer on the Wall Street meltdown. www.tni.org a Transnational Institute honlapja, 2008. szep­tember 25.

(Fordította: Bózsó Péter)

Fordítói jegyzetek

¹ A CDS-t vásárló védelmet vesz a referenciaadós hitelkockázatára. Rendszeres biztosítási díjat fizet a CDS-t eladónak, de a referenciaadós hitelbukása esetén jogosulttá válik a biztosítási összegre.

² Angol financilalisation, A pénzügyi szektor gazdasági előretörésének folyamata. Mint ipar – iparosítás, pénzügy – pénzügyesítés.

A kirobbant pénzügyi-gazdasági válság mögött a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága sejlik föl: a Föld természetes erőforrásaihoz való hozzájutás lehetőségei egyre inkább beszűkülnek, előtérbe állítva és kiélezve Észak és Dél konfliktusát. Ez a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és a bolygó jövőjére. A cikk megnevezi a lehetséges kiút: a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet elindulásához szükséges fontosabb intézkedéseket is.

A pénzügyi válság elkerülhetetlen volt.

Nem lepődtünk meg e válság brutális kitörésén, melyet én egyébként néhány hónappal ezelőtt már megjósoltam, miközben a konvencionális közgazdászok, főleg Európában, azon voltak, hogy alábecsüljék a követ­kezményeit. Ahhoz, hogy megérthessük keletkezését, meg kell szaba­dulnunk a kapitalizmus ma érvényes definíciójától, amelyet napjainkban a „globalizált neoliberális" jelzővel illetnek. Ez a minősítés azonban félrevezető és elfedi a lényeget. A jelenlegi kapitalista rendszert ugyanis egy maroknyi oligopólium uralja, amely a kezében tartja a világgazdaság legfontosabb döntéseinek meghozatalát.

Ezek nemcsak pénzügyi oligopóliumok, amelyeket bankok vagy biz­tosítótársaságok alkotnak, hanem egyúttal olyan csoportok, melyeknek érdekeltségeik vannak az ipari termelésben, a szolgáltatóiparban, a szállításban stb. Legfőbb jellegzetességük a finanszírozottságuk. Ezalatt azt kell érteni, hogy a gazdasági döntéshozatal a produktív szektorok nyereséges termelése felől a pénzügyi befektetésekből származó termékek által keltett profltok újraelosztása felé tolódott el. Ezt a stra­tégiát nagyon határozottan nem is a bankok, hanem a „finanszírozott" csoportok követték. Ezek az oligopóliumok amúgy nem is állítanak elő profltot, egyszerűen csak a pénzügyi befektetések révén jutnak hitel­monopóliumhoz.

Ez a rendszer a tőke meghatározó szegmensei számára elképesztően nyereséges. Itt tehát szó sincs piacgazdaságról, ahogy pedig mondani szokták, sokkal inkább a finanszírozott oligopóliumok kapitalizmusáról. Eközben a pénzügyi befektetések terén az előremenekülés nem tarthatott örökké, hiszen a termelői bázis csak kisebb mértékben növekedett. Ez pedig nem volt fenntartható. Ebből származott az úgynevezett „pénz­ügyi buborék", amely jól kifejezi a pénzügyi befektetések rendszerének logikáját. A pénzügyi tranzakciók összege nagyságrendileg kétezer-trillió dollár, miközben a termelői bázis, a világ GDP-je csak 44 trillió dollár. Gigantikus a különbség. Harminc évvel ezelőtt a pénzügyi tranzakciók relatív összege még nem volt ilyen hatalmas. Ezeknek a tranzakcióknak legnagyobbrészt az volt a céljuk, hogy elfedjék a termelés, a nemzetközi és a belkereskedelem által megkövetelt közvetlen műveleteket. Eme finanszírozott oligopóliumok rendszerének pénzügyi dimenziója volt, mint már említettem, az Achilles-sarka a kapitalizmus egészének. A válságot tehát szükségképpen pénzügyi összeomlásnak kellett elindítania.

A pénzügyi válság hátterében az elavuló kapitalizmus rendszerválsága húzódik meg

Csakhogy nem elég felhívni a figyelmet a pénzügyi összeomlásra. Mögötte ugyanis kirajzolódik a reálgazdasági krízis, hiszen maga a pénzügyi zavar fogja majd vissza a produktív bázis növekedését; a pénz­ügyi válság megoldására tett lépések csak a reálgazdasági válsághoz vezethetnek. Vagyis a termelés relatív stagnálásával kell számolni meg mindennel, ami ezzel jár: a munkavállalók jövedelmeinek csökkenésével, a munkanélküliség növekedésével, egyre nagyobb bizonytalansággal és a szegénység súlyosbodásával a déli államokban. Már nem recesszióról, hanem hanyatlásról kell beszélni.

E válság mögött pedig felsejlik a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága. Az általunk megismert reálgazdasági növekedés és a vele együtt járó fogyasztás modelljének továbbélése a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és bolygónk jövőjére.

E rendszerválság legfontosabb dimenziója a Föld természetes erő­forrásaihoz való hozzájutást érinti, amelyek az utóbbi fél évszázadban jelentősen összeszűkültek. Az Észak-Dél konfliktus emiatt a jövő hábo­rúinak és konfliktusainak fő tengelyét fogja alkotni.

A jelenlegi termelési és a fogyasztási/pazarlási struktúra lehetetlenné teszi a bolygólakók többsége, a déli országok lakossága számára a ter­mészetes földi erőforrásokhoz való hozzáférést. Korábban egy fejlődő ország elvehette ezekből az erőforrásokból a maga részét anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a gazdag országok előjogait. Manapság azonban más a helyzet. A dúsgazdag országok lakossága – a Föld teljes lakos­ságának 15%-a – saját fogyasztása és pazarlása érdekében kisajátítja a földi erőforrások 85%-át, továbbá nem engedheti meg, hogy újonnan jövők hozzájuthassanak ezekhez az erőforrásokhoz, hiszen ezzel súlyos ínséget idéznének elő, ami fenyegetné a gazdagok életszínvonalát.

Az Egyesült Államok azért akarja katonailag ellenőrzése alá hajtani az egész világot, mert tudja, hogy e nélkül a kontroll nélkül nem biztosíthatja a maga számára az ezen erőforrásokhoz való kizárólagos hozzájutást. Mint tudjuk, Kínának, Indiának és általában a déli féltekének is szüksége van ezekre az erőforrásokra fejlődésükhöz. Az Egyesült Államok számára viszont arról van szó, hogy feltétlenül korlátoznia kell a hozzájutást, és ennek végső soron egyetlen eszköze a háború.

Másrészt az energiahordozókkal, főleg a fosszilis eredetűekkel való takarékoskodás érdekében az Egyesült Államok, Európa és mások nagyszabású bioüzemanyag-előállítási terveket dolgoznak ki az élelmi­szertermelés kárára, amivel még tovább növelik az árakat.

A hatalmon lévők illuzórikus válaszai

A pénzügyi oligopóliumok szolgálatában álló, hatalmon lévő kormá­nyoknak nincs más ötletük, mint ugyanennek a rendszernek az újbóli nyeregbe ültetése. Az állami beavatkozások egyébként ugyancsak ennek az oligarchiának az utasítására történnek. Mindamellett ennek az újbóli nyeregbe ültetésnek a sikere egyáltalán nem lehetetlen, ha a pénzügyi eszközök elég nagyok, az áldozatok – az alsóbb néprétegek és a déli nemzetek – reakciói pedig korlátozottak lesznek. Ebben az esetben azonban a rendszer csak azért visszakozik, hogy később minél jobban érvényesülhessen, hiszen a monetáris és pénzpiaci irányítás számára kilátásba helyezett kiigazítások nagyon is elégtelenek, mert nem kérdő­jelezik meg az oligopóliumok hatalmát.

Egyébiránt a pénzügyi válságra a pénzpiacok biztonságának helyre­állítása érdekében a kolosszális állami pénzeszközök befecskendezése révén adott válaszok felettébb nevetségesek: miközben a profltokat priva­tizálják, abban a pillanatban, ahogy a pénzátutalások veszélybe kerülnek, államosítják a veszteségeket! Fej: én nyerek, írás: te vesztesz…

A kihívásokra adott valóban pozitív válasz feltételei

Nem elég kijelenteni, hogy az állami beavatkozások megváltoztathatják a játékszabályokat és enyhíthetik a válságot. Ezenkívül meg kell határozni ennek logikáját és meg kell világítani társadalmi következményeit is. Persze elméletben vissza lehetne térni a köz- és magánszféra társu­lásának, a vegyes gazdaságnak a formulájához, amely Európában a dicsőséges harminc év idején, Ázsiában és Afrikában pedig a bandungi korszakban volt érvényben, amikor az államkapitalizmus uralkodott min­denen, erőteljes szociálpolitikával karöltve. Csakhogy ez a fajta állami beavatkozás most nincs napirenden. S vajon a haladó társadalmi erők vannak-e olyan helyzetben, hogy e tekintetben változást érhessenek el? Szerény véleményem szerint még nincsenek.

Az igazi alternatíva az oligopóliumok kizárólagos hatalmának meg­döntése, amely végleges államosításuk nélkül elképzelhetetlen. A folya­matnak illeszkednie kell a haladó, demokratikus társadalmi tulajdonba vételhez. Ez talán a kapitalizmus végét jelentené? Nem gondolnám. Ezzel szemben, azt hiszem, hogy olyan új társadalmi viszonyok igenis lehetségesek, amelyek a dolgozó osztályok és a nép igényeinek meg­felelően szabályozzák a tőkét. Feltéve, hogy az egyelőre megosztott és összességében defenzív szociális küzdelmek eljutnak egy koherens alternatív politika kikristályosításáig. Egy ilyen perspektívában lehetsé­gessé válik a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet. Nyilvánvaló, hogy az ebbe az irányba történő előrehaladás sebessége országonként és fejlődési szakaszonként különböző lesz.

A kívánatos és lehetséges alternatíva dimenziói sokrétűek és érintik a gazdasági, társadalmi, politikai élet minden aspektusát. Felhívnám a figyelmet e szükséges válasz fő vonalaira:

1. a meglévő kizsákmányolási formákhoz (munkanélküliség, létbizony­talanság, informalitás) kötődő széttagolódáson túlmutató egységek létrehozását lehetővé tevő adekvát munkásszervezetek újrafelfede­zése;
2. a társadalmi haladással és a népek szuverenitásának tiszteletben tartásával együtt járó, nem pedig tőlük elkülönülő demokráciaelmélet és -gyakorlat újjáélesztése;
3. meg kell szabadulni az immár történelmi témává vált, egyénmítoszra alapuló liberális vírustól. A kapitalizmushoz kötődő életmódok (egyre gyakoribb elidegenedés, patriarchátus, az erőforrások tékozlása, bolygónk pusztítása) sokszori elutasítása jelzi ennek az emancipá­ciónak lehetséges mivoltát;
4. meg kell szabadulni a mindezzel együtt járó atlantizmustól és milita-rizmustól, amelyek azt célozzák, hogy elfogadtassák a világméretű apartheid alapjain szerveződő bolygó perspektíváját.

Az északi országokban a kihívás annak elkerülése, hogy a közvé­lemény olyan konszenzust fogadjon el, amely fenntartja a déli népek számára elfogadhatatlan előjogaikat. A szükséges internacionalizmus az antiimperializmuson, nem pedig az emberbarátiságon keresztül valósul meg.

A déli országokban a világméretű oligopóliumok stratégiája a válság terheinek kiterjesztését jelenti az emberekre (a valutatartalékok elérték­telenedése, az exportált nyersanyagok árának csökkenése, az import drágulása). A válság alkalmat teremt a középpontban álló nemzeti, népi és demokratikus fejlődés megújítására, alávetve az északi kapcsolatokat a saját igényeinek, más szóval a szétválásnak. Ez magában foglalja:

1. a monetáris és pénzpiacok nemzeti ellenőrzését;
2. az immáron elérhető modern technológiák ellenőrzését;
3. a természeti erőforrások felhasználásának lehetővé tételét;
4. az oligopóliumok által uralt globalizált irányításnak (WTO) és a Föld Egyesült Államok és szövetségesei általi katonai ellenőrzésének a megszüntetését;
5. a rendszeren belüli autonóm nemzeti kapitalizmus illúziójától és a múltdicsérő mítoszoktól való megszabadulást.
6. A harmadik világ országaiban valójában az előttünk álló opciók középpontjában az agrárkérdés áll. Egy olyan fejlődés, amely méltó erre a névre, megkövetel egy olyan agrárfejlesztési stratégiát, amely azon nyugszik, hogy minden paraszt (az emberiség fele) számára garantálja a földhöz jutást. Ehhez képest a domináns hatalmak által buzgón javasolt formulák – a művelésre alkalmas területek privati­zációjának felgyorsítása és a megművelt föld árucikké alakítása – a jól ismert tömeges vidéki exodust vonják maguk után. Az érintett országok ipara képtelen felszívni ezt a töménytelen munkaerőt, akik utóbb vagy a bádogvárosokba zsúfolódnak vagy, tragikus kaland­ként, lélekvesztőkön menekülnek az Atlanti-óceánon át. Közvetlen a kapcsolat a földhöz való hozzáférés garanciájának megszüntetése és a migrációs nyomás felerősödése között.
7. Az új fejlődési pólusok felemelkedésének kedvező regionális integ­ráció létrehozhat-e ellenálló és alternatív formákat? A regionalizáció szükséges, talán nem az óriások, Kína és India, esetleg Brazília számára, de bizonyosan az számos más térség számára Délkelet­Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában. Ez utóbbi földrész ezen a téren egy kissé előrébb tart. Venezuela a kellő pillanatban, még a válság előtt kezdeményezte az ALBA (Bolivari Alternatíva Amerika Népei Számára) és a BancoSur (Déli Bank) létrehozását. Igen ám, de az ALBA – a gazdasági és politikai integráció terve – eleddig még nem nyerte el Brazília és Argentína támogatását. Ezzel szemben a BancoSur, mely más típusú fejlődést mozdítana elő, ezt a két országot is magában foglalja, igaz, nekik a bank szerepéről vallott felfogásuk konvencionális.

A cikk eredeti címe: Samir Amin: Débácle financiére, crise systémique: réponses illusoires et réponses nécessaires. Forrás: Utopie Critique, http://www.utopie-critique.fr

 

„A kapitalizmus a végét járja"

Antoine Reverchon interjúja (Le Monde, 2008. október 11.)

Antoine Reverchon:

Ön egyik aláírója volt a 2005-ös Porto Allegre-i Szociális Fórumon el­fogadott kiáltványnak („Tizenkét javaslat egy másfajta világértT), és az alterglobalizációs mozgalom egyik szellemi kezdeményezőjeként tartják számon. Alapítója és vezetője volt a New York-i Állami Egyetemen, Binghamtonban működő Fernand Braudel Centernek, amely a civilizációk és gazdasági rendszerek történeti folyamatait tanulmányozza. Hogyan helyezi el a jelenlegi gazdasági és pénzügyi válságot a kapitalizmus történetének „hosszú idejű" fejlődésében?

Immanuel Wallerstein:

Fernand Braudel (1902-1985) különbséget tett a „hosszú időtartam" – ahol az ember és a környező anyagi világ kapcsolatát szabályozó rendszerek váltják egymást a történelemben – és az ezeken a sza­kaszokon belüli hosszú, konjunkturális ciklusok között, amelyeket olyan közgazdászok írtak le, mint Nyikoláj Kondratyev (1823-1930) vagy Joseph Schumpeter (1883-1950). Manapság egyértelműen egy Kondratyev-ciklus B fázisában vagyunk, amely harminc-harmincöt esz­tendeje vette kezdetét egy olyan A szakasz után, amely 1945 és 1975 között a kapitalista világrendszer ötszáz éves történetének leghosszabb ilyen periódusa volt.

A ciklus A szakaszaiban a profitot az anyagi – ipari vagy egyéb – ter­melés generálja; a B fázisokban viszont a kapitalizmus, hogy továbbra is profitot realizálhasson, kénytelen pénzformát ölteni és spekulációba menekülni. Harminc év óta tart a vállalatok, az államok és a háztartá­sok tömeges méretű eladósodása. Ma a Kondratyev-féle B fázis utolsó szakaszában vagyunk, amikor a virtuális hanyatlás valóságossá válik, s a buborékok sorra szétpukkadnak: egymást követik a csődök, nő a tőkekoncentráció, fokozódik a munkanélküliség, s a gazdaság valódi deflációs helyzetet él át.

Azonban a konjunktúraciklus jelenlegi pillanata ma egybeesik egy olyan átmeneti szakasszal, amely két hosszú időtávú rendszert választ el egymástól, s amelyet ezért súlyosbít is. Véleményem szerint, harminc éve beléptünk a kapitalista rendszer történetének végső fázisába. A mostani szakaszt alapvetően az különbözteti meg a korábbi egymást követő konjunkturális szakaszoktól, hogy a kapitalizmus immár nem ké­pes „rendszert alkotni", a fogalomnak a fizikus és vegyész Ilja Prigozsin (1917-2003) által használt értelmében. Elmélete szerint ha valamely biológiai, kémiai vagy társadalmi rendszer túlzottan és túl gyakran eltér a stabilitás állapotától, többé nem képes visszanyerni egyensúlyát, s ekkor elágazódás, „bifurkáció" következik be. A helyzet kaotikussá válik, kicsúszik az addig uralkodó erők ellenőrzése alól, s harc bontakozik ki – nem egyszerűen a rendszer fenntartói és ellenfelei, hanem valamennyi szereplő között – a régit fölváltó új rendszer meghatározása körül. A „válság" szó használatát én az ilyen időszakokra tartom fenn. Nos: válságban vagyunk. A kapitalizmus a végéhez ér.

Miért nem inkább csupán a kapitalizmus újabb mutációjával van dol­gunk, olyannal, mint korábban a kereskedelmi kapitalizmusról az ipari kapitalizmusra, majd az ipari tőke uralmáról a pénztőke uralmára való áttéréskor láttunk?

A kapitalizmus mindenevő, s onnan szerzi a profitot, ahol az az adott pillanatban a legnagyobb. Nem elégszik meg morzsákkal, ellenkezőleg, a profit maximalizálására törekszik, s ennek érdekében monopóliumo­kat hoz létre. A legutóbb is ezzel próbálkozott a biotechnológia és az informatikai technológia terén. De úgy vélem, a rendszer valós fölhalmozási lehetőségei immár elérték határaikat. A kapitalizmus, amióta a XVI. század második felében megszületett, a gazdagságnak abból a különbségéből táplálkozik, amely a profitokat bezsebelő centrum és az egyre inkább elszegényedő (nem föltétlenül földrajzi értelemben vett) perifériák között áll fenn.

E tekintetben Kelet-Ázsia, India és Latin-Amerika gazdasági felemel­kedése legyőzhetetlen kihívást jelent a Nyugat által megteremtett világ­gazdaság számára, minthogy a Nyugat többé nem képes ellenőrzése alatt tartani a felhalmozási költségeket. A munkabérek, a nyersanyagárak és az adók hármas görbéje évtizedek óta jelentős emelkedést mutat vi­lágszerte. A most lezáruló rövid neoliberális szakasz csupán időlegesen tudta megfordítani ezt a tendenciát: noha az 1990-es évek végén ezek a költségek kétségtelenül alacsonyabb szinten álltak, mint 1970-ben, de sokkal magasabbak voltak, mint 1945-ben. Valójában az utolsó tényleges felhalmozási szakaszt, a „trente glorieuses"-t2* csakis az tette lehetővé, hogy a keynesiánus államok erőiket a tőke szolgálatába állították. De immár ez is elérte saját határát.

Vannak-e előzményei az ön által leírt mostani szakasznak?

Számos hasonló helyzet fordult elő az emberiség történetében, szemben a XIX. század közepén kialakult, a fejlődés folyamatosságát és elkerül­hetetlenségét valló felfogással, beleértve annak marxista változatát is. A magam részéről inkább a fejlődés lehetőségének tézisével értek egyet, nem pedig annak elkerülhetetlenségével. Kétségtelen, hogy a kapitaliz­mus az a rendszer, amely egyedülálló módon volt képes anyagi javak és gazdagság termelésére. Ugyanakkor látnunk kell az általa okozott – környezeti és társadalmi – veszteségeket is. Az egyedüli közjó az, ami a lehető legtöbb ember számára biztosítja a józan, értelmes élet lehetőségét.

Ezzel együtt a maihoz időben legközelebbi hasonló válság a feudális rendszer összeomlása volt Európában, a XV. és a XVI. század közepe között, azaz a feudalizmusnak a kapitalista rendszer által való felváltása. Ezen időszakban, amely a vallásháborúkkal tetőzött, elenyészett a kirá­lyi, a földesúri és a vallási hatalom befolyása a leggazdagabb paraszti közösségek és városok felett. Ebben az időszakban alakultak ki – egy­mást követő próbálkozásokon keresztül, öntudatlanul – olyan nem várt megoldások, amelyek sikeressége fokozatos elterjedésük nyomán a kapitalizmus formájában „alkotott rendszert".

Meddig tarthat a jelenlegi átmeneti időszak s hova vezethet?

Az értékromboló periódus, amely egy Kondratyev-ciklus B fázisát zárja, általában kettőtől öt évig tart, mígnem kialakulnak az A szakaszra való áttérés feltételei, amikor reálprofitra lehet szert tenni a Schumpeter által leírt új anyagi-termelési szerkezetben. Ám az a körülmény, hogy ez a fázis jelenleg egybe esik a rendszer válságával, politikailag kaotikus időszakot teremt, amelyben a vállalatok és a nyugati államok élén álló domináns szereplők minden technikailag lehetséges lépést meg fognak tenni az egyensúly helyreállítása érdekében, ami azonban nagyon való­színű, hogy nem jár majd sikerrel.

A legokosabbak már megértették, hogy valami egészen újat kell létre­hozni. Ám rajtuk kívül is szereplők sokasága munkálkodik rendszertelenül és öntudatlanul azon, hogy új megoldások szülessenek, s nem tudhatjuk, milyen rendszer jön létre ezekből a próbálkozásokból.

Egy olyan meglehetősen ritka történelmi időszak részesei vagyunk, amikor a tehetősek válsága és tehetetlensége teret enged mindannyi­unk szabad döntései számára, s amikor egyéni cselekvésünkkel befo­lyásolhatjuk a jövőnket. De minthogy a jövő ezen megszámlálhatatlan cselekvések összege lesz, teljességgel lehetetlen megjósolni, hogy végül miféle modell kerekedik fölül. Tíz év múlva talán tisztábban látunk, s har­minc vagy negyven év múlva egy új rendszer jön majd létre. Azt hiszem, éppúgy van esélye annak, hogy egy, a kapitalizmusnál is kegyetlenebb kizsákmányoló rendszer keletkezzék, mint annak, hogy valamilyen egyenlőbb és redisztributívabb modell köszöntsön ránk.

A kapitalizmus korábbi korszakváltásai gyakran a világgazdaság cent­rumának elmozdulásával jártak, például a Mediterráneumból Európa atlanti partjaira, majd az Egyesült Államokba. Vajon Kína lesz a rendszer jövőbeni centruma?

A válság, amelyet átélünk, egy politikai ciklus, az amerikai hegemónia vé­gével is egybeesik, amely ugyancsak az 1970-es években vette kezdetét. Az USA fontos szereplő marad, de többé nem lesz képes visszahódítani domináns pozícióját a megtöbbszöröződött hatalmi centrumokkal, Nyu­gat-Európával, Kínával, Brazíliával, Indiával szemben. Egy új hegemón hatalom fölülkerekedése, ha figyelembe vesszük a braudeli hosszú időtartamot, ötven évig is eltarthat. De hogy melyik lesz ez a hatalom, azt nem tudom.

A jelenlegi krízisnek addig is rendkívüliek a politikai következményei, amennyiben a rendszert uraló erők, hegemóniájuk elvesztése miatt, majd megpróbálnak bűnbakot keresni. Úgy vélem, az amerikai nép fele nem fog beletörődni abba, ami most történik vele. Belső konfliktusok rázkód­tatják majd meg az Egyesült Államokat, amely, politikai szempontból, a világ leginstabilabb államává válhat. S nem szabad megfeledkezni arról, hogy mi, amerikaiak, mindannyian fegyvert viselünk…

***

A gazdasági válság hosszútávú megközelítésben

Commentary No 243, 2008. október 15.

(Copyright: Immanuel Wallersterin distributed by Agence Global)

A gazdasági válság elkezdődött. Az újságírók még kedélyesen azt kérdezgetik a közgazdászoktól, hogy vajon nem csupán egyszerű recesszió-e, amibe beléptünk. Egy percig se higgyenek benne. Súlyos, világméretű gazdasági válság elején vagyunk, amely szinte mindenütt jelentős munkanélküliséget von majd maga után. A válság a klasszikus nominális defláció formáját öltheti, annak az átlagembert sújtó minden következményével. Vagy pedig – ez azonban kevésbé valószínű – vág­tató inflációba csaphat át, ami csupán a másik módja a leértékelésnek, s hatásaiban még rosszabb az egyszerű emberekre nézve.

Most mindenki azt firtatja, mik vagy kik indíthatták el a válságot. A derivative-ek, a másodlagos jelzáloghitelek, amelyeket Warren Buffet „tömegpusztító pénzügyi fegyvereknek" nevezett? Vagy a subprime-ok, a kockázatos jelzáloghitelek? Esetleg a kőolajspekulánsok? Megindult a bűnbakkeresés, aminek azonban igazából nincs jelentősége. Fernand Braudellel szólva, ily módon csupán a rövidtávú események által felka­vart porfelhőt láthatjuk. Ha föl akarjuk tárni, valójában mi megy végbe körülöttünk, a dolgokat két másik idősíkon kell szemlélnünk. Az egyik a középtávú ciklikus ingadozásoké (a konjunktúraciklusoké), a másik pedig a hosszú időtartamú strukturális folyamatok időkerete.

A kapitalista világgazdaság több évszázada a ciklikusság két nagyobb formáját ismeri. Az egyik a Kondratyev-ciklusok váltakozása, amely történetileg ötven-hatvan esztendőt ölel fel. A másik az ezeknél sokkal hosszabb hegemóniaciklusok jelensége.

Ami az utóbbit illeti, az Egyesült Államok 1873-tól egyre nagyobb eséllyel pályázott a hegemóniára, majd 1945-ben korlátlan hegemón uralomra tett szert, hogy azután, 1970-től a fokozatos hanyatlás fázisába lépjen. George W. Bush ostobaságai a lassú visszavonulást rohamos hanyatlássá változtatták. Mára az amerikai hegemónia utolsó visszfényei is a múlt ködébe vésznek. Beléptünk – s ez normális fejlemény – egy többpólusú világba. Az Egyesült Államok továbbra is nagyhatalom, sőt egyelőre tán a legerősebb hatalom marad, a következő évtizedek során azonban a többi hatalomhoz képest viszonylagos hanyatláson megy majd keresztül. Ezen jószerivel semmi sem képes változtatni.

A Kondratyev-ciklusok időkerete ettől különböző. A világ 1945-ben került ki az utolsó B fázisból, majd a modern világrendszer történetének legerősebb A szakaszát produkálta. A ciklus az 1967-73 közötti években tetőzött, s ezután megkezdődött a visszaesés. Ez a B fázis tovább tartott, mint a korábbiak – s jelenleg is tart.

A Kondratyev-féle B szakaszok jellegzetességei jól ismertek, s meg­felelnek annak, amit a világgazdaság 1970 óta átél. A termelő ágazatok profitrátája csökken, különösen a termelés korábban legjövedelmezőbb fajtáiban. Emiatt azok a tőkések, akik valóban magas profitszinteket akarnak elérni, a pénzügyi tranzakciók felé fordulnak, vagyis lényegében a spekulációba fektetik be tőkéiket. A termelő ágazatokat, hogy jövedel­mezőségük ne váljon túlságosan alacsonnyá, a centrumterületekről a vi­lágrendszer más részeibe telepítik át, alacsonyabb személyi költségekre cserélve az ügyvitel kisebb költségeit. Ez a magyarázata annak, miért szűntek meg állások tömegesen Detroitban, Essenben és Nagoyában, s miért keletkeztek mind újabbak Kínban, Indiában és Brazíliában.

Ami a spekulációs buborékokat illeti, néhányan egyre több pénzre tesznek szert általuk. A buborékok azonban előbb vagy utóbb szétpuk­kadnak. Ha tudni szeretnénk, miért tart ilyen sokáig a Kondratyev-ciklus B szakasza, a magyarázat az, hogy a pénzügyi intézmények (a FED – az amerikai államkincstár és szövetségi bank -, a Nemzetközi Valutaalap és a vele együttműködő nyugat-európai és japán pénzügyi hatóságok) rendszeresen és jelentős mértékben beavatkoztak a piacok működésébe – 1987-ben (a tőzsdék mélyrepülése), 1989-ben (az amerikai takarék­pénztárak fizetésképtelenné válása), 1997-ben (a kelet-ázsiai pénzügyi összeomlás), 1998-ban (a Long Term Capital Management kockázati alap rossz menedzselése), 2001-ben (az Enron bedőlése) -, hogy a világgaz­daság működőképességét fenntartsák. A pénzügyi szféra hatalmasságai tanultak a Kondratyev-ciklusok korábbi B fázisaiból, s azt gondolták, hogy legyőzhetik a rendszert. Ennek azonban határai vannak. Most elérkeztünk e határokhoz, miként ezt Henry Paulson és Ben Bernanke sajnálattal s valószínűleg megdöbbenéssel kénytelen tudomásul venni. Ez alkalommal nem lesz annyira egyszerű, sőt valószínű, hogy nem is lesz lehetséges elkerülni a legrosszabbat.

Azelőtt, ha a gazdasági válság nyomán végbement a rombolás, a világgazdaság simán újra indult, olyan innovációk bázisán, amelyeket egy ideig monopolizálni lehetett. Következőleg azok, akik most azt mondják, hogy a tőzsdék egy idő után majd újra emelkedni kezdenek, arra gondolnak, hogy a korábbiakhoz hasonlóan erre ezúttal is sor kerül, azt követően, hogy a világ lakosságát sújtó pusztulás bekövetkezett. S lehet, hogy pár év múlva tényleg így is lesz.

Mindazonáltal van egy olyan új mozzanat, amely e bájos ciklikus modellben – amely a kapitalista rendszert ötszáz éve működteti – inter­ferenciát idézhet elő. A strukturális mozgások interferálhatnak a ciklikus modellekkel. A kapitalizmus – mint világrendszer – alapvető szerkezeti jellegzetességei bizonyos szabályokat követnek: grafikonon ábrázolva egyensúlyi állapotot fejeznek ki, amely emelkedő mozgást mutat. A prob­léma az – hasonlóan más strukturális egyensúlyi állapotokhoz bármilyen rendszerben -, hogy a görbék idővel messze távolodnak az egyensúlytól, s többé lehetetlen egyensúlyi állapotba hozni őket.

De vajon a rendszert mi lendítette ki ennyire az egyensúlyából? Na­gyon röviden az, hogy az elmúlt ötszáz évben a kapitalista termelés három alapvető költségelemének (személyzet, ráfordítások és adók) a lehetséges eladási áron belüli aránya folyamatosan nőtt, olyannyira, hogy ma már nem lehet számottevő profitot realizálni a lényegében mo­nopolizált termelésben, ami mindig is a tőkefelhalmozás alapját képezte. Nem azért, mert a kapitalizmus nem lenne képes megtenni, amihez a legjobban ért. Hanem azért, mert annyira jól csinálta, hogy végső soron aláásta a jövőbeni fölhalmozás alapjait.

Amikor a rendszer ehhez a ponthoz elér, a komplex rendszerekről szóló tanulmányok kifejezésével bifurkáció (elágazódás) következik be. Ennek azonnali eredménye erőteljes, kaotikus turbulenciák kialakulása – amin a világrendszer jelenleg megy keresztül s ami a következő húsz vagy ötven évben folytatódni fog. Mivel mindenki abba az irányba próbál haladni, ami számára pillanatnyilag a legelőnyösebbnek tűnik, a káoszból új rendszer egy alternatíva két egymástól nagyon különböző útjának egyike mentén fog kiformálódni.

Amiben bizonyosak lehetünk, az az, hogy a jelenlegi rendszer nem folytatódhat. Ugyanakkor nem mondható meg előre, hogy miféle új rend lép majd a helyébe, minthogy ez az egyéni ráhatások megszámlálhatat­lan sokaságának eredőjeként fog előállni. De egy új rendszer előbb vagy utóbb kialakul. Ez nem lesz kapitalista rendszer, hanem esetleg nála sokkal rosszabb (még egyenlőtlenebb és hierarchikusabb), illetve az is ehet, hogy jobb (viszonylag demokratikus és relatíve egyenlő). A jelenlegi globális léptékben zajló politikai küzdelmek tétje az ezen új rendszerek közötti választás.

Ami rövid távú, ideiglenes perspektíváinkat illeti, elég világosan látható, mi az, ami végbemegy. A protekcionizmus korszaka jön – a „globalizáció" el lesz felejtve. Egy olyan világba lépünk, ahol a kormányokra sokkal közvetlenebb szerep hárul a termelésben. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia maga is részlegesen államosítja a haldokló bankokat és a nagy ipari vállalkozásokat. Populista kormányok által irányított redisztribúciós időszak következik; ezek egyaránt lehetnek középbal szociáldemokrata vagy szélsőjobboldali tekintélyelvű kormányok. S mivel mindenki része­sedni szeretne az immár kisebb tortából, ez az egyes államokon belül a társadalmi harcok kiéleződésével jár majd. Szóval, rövid távon az összkép nem valami biztató.

(Fordította: Lugosi Győző)