A kirobbant pénzügyi-gazdasági válság mögött a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága sejlik föl: a Föld természetes erőforrásaihoz való hozzájutás lehetőségei egyre inkább beszűkülnek, előtérbe állítva és kiélezve Észak és Dél konfliktusát. Ez a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és a bolygó jövőjére. A cikk megnevezi a lehetséges kiút: a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet elindulásához szükséges fontosabb intézkedéseket is.

A pénzügyi válság elkerülhetetlen volt.

Nem lepődtünk meg e válság brutális kitörésén, melyet én egyébként néhány hónappal ezelőtt már megjósoltam, miközben a konvencionális közgazdászok, főleg Európában, azon voltak, hogy alábecsüljék a követ­kezményeit. Ahhoz, hogy megérthessük keletkezését, meg kell szaba­dulnunk a kapitalizmus ma érvényes definíciójától, amelyet napjainkban a „globalizált neoliberális" jelzővel illetnek. Ez a minősítés azonban félrevezető és elfedi a lényeget. A jelenlegi kapitalista rendszert ugyanis egy maroknyi oligopólium uralja, amely a kezében tartja a világgazdaság legfontosabb döntéseinek meghozatalát.

Ezek nemcsak pénzügyi oligopóliumok, amelyeket bankok vagy biz­tosítótársaságok alkotnak, hanem egyúttal olyan csoportok, melyeknek érdekeltségeik vannak az ipari termelésben, a szolgáltatóiparban, a szállításban stb. Legfőbb jellegzetességük a finanszírozottságuk. Ezalatt azt kell érteni, hogy a gazdasági döntéshozatal a produktív szektorok nyereséges termelése felől a pénzügyi befektetésekből származó termékek által keltett profltok újraelosztása felé tolódott el. Ezt a stra­tégiát nagyon határozottan nem is a bankok, hanem a „finanszírozott" csoportok követték. Ezek az oligopóliumok amúgy nem is állítanak elő profltot, egyszerűen csak a pénzügyi befektetések révén jutnak hitel­monopóliumhoz.

Ez a rendszer a tőke meghatározó szegmensei számára elképesztően nyereséges. Itt tehát szó sincs piacgazdaságról, ahogy pedig mondani szokták, sokkal inkább a finanszírozott oligopóliumok kapitalizmusáról. Eközben a pénzügyi befektetések terén az előremenekülés nem tarthatott örökké, hiszen a termelői bázis csak kisebb mértékben növekedett. Ez pedig nem volt fenntartható. Ebből származott az úgynevezett „pénz­ügyi buborék", amely jól kifejezi a pénzügyi befektetések rendszerének logikáját. A pénzügyi tranzakciók összege nagyságrendileg kétezer-trillió dollár, miközben a termelői bázis, a világ GDP-je csak 44 trillió dollár. Gigantikus a különbség. Harminc évvel ezelőtt a pénzügyi tranzakciók relatív összege még nem volt ilyen hatalmas. Ezeknek a tranzakcióknak legnagyobbrészt az volt a céljuk, hogy elfedjék a termelés, a nemzetközi és a belkereskedelem által megkövetelt közvetlen műveleteket. Eme finanszírozott oligopóliumok rendszerének pénzügyi dimenziója volt, mint már említettem, az Achilles-sarka a kapitalizmus egészének. A válságot tehát szükségképpen pénzügyi összeomlásnak kellett elindítania.

A pénzügyi válság hátterében az elavuló kapitalizmus rendszerválsága húzódik meg

Csakhogy nem elég felhívni a figyelmet a pénzügyi összeomlásra. Mögötte ugyanis kirajzolódik a reálgazdasági krízis, hiszen maga a pénzügyi zavar fogja majd vissza a produktív bázis növekedését; a pénz­ügyi válság megoldására tett lépések csak a reálgazdasági válsághoz vezethetnek. Vagyis a termelés relatív stagnálásával kell számolni meg mindennel, ami ezzel jár: a munkavállalók jövedelmeinek csökkenésével, a munkanélküliség növekedésével, egyre nagyobb bizonytalansággal és a szegénység súlyosbodásával a déli államokban. Már nem recesszióról, hanem hanyatlásról kell beszélni.

E válság mögött pedig felsejlik a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága. Az általunk megismert reálgazdasági növekedés és a vele együtt járó fogyasztás modelljének továbbélése a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és bolygónk jövőjére.

E rendszerválság legfontosabb dimenziója a Föld természetes erő­forrásaihoz való hozzájutást érinti, amelyek az utóbbi fél évszázadban jelentősen összeszűkültek. Az Észak-Dél konfliktus emiatt a jövő hábo­rúinak és konfliktusainak fő tengelyét fogja alkotni.

A jelenlegi termelési és a fogyasztási/pazarlási struktúra lehetetlenné teszi a bolygólakók többsége, a déli országok lakossága számára a ter­mészetes földi erőforrásokhoz való hozzáférést. Korábban egy fejlődő ország elvehette ezekből az erőforrásokból a maga részét anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a gazdag országok előjogait. Manapság azonban más a helyzet. A dúsgazdag országok lakossága – a Föld teljes lakos­ságának 15%-a – saját fogyasztása és pazarlása érdekében kisajátítja a földi erőforrások 85%-át, továbbá nem engedheti meg, hogy újonnan jövők hozzájuthassanak ezekhez az erőforrásokhoz, hiszen ezzel súlyos ínséget idéznének elő, ami fenyegetné a gazdagok életszínvonalát.

Az Egyesült Államok azért akarja katonailag ellenőrzése alá hajtani az egész világot, mert tudja, hogy e nélkül a kontroll nélkül nem biztosíthatja a maga számára az ezen erőforrásokhoz való kizárólagos hozzájutást. Mint tudjuk, Kínának, Indiának és általában a déli féltekének is szüksége van ezekre az erőforrásokra fejlődésükhöz. Az Egyesült Államok számára viszont arról van szó, hogy feltétlenül korlátoznia kell a hozzájutást, és ennek végső soron egyetlen eszköze a háború.

Másrészt az energiahordozókkal, főleg a fosszilis eredetűekkel való takarékoskodás érdekében az Egyesült Államok, Európa és mások nagyszabású bioüzemanyag-előállítási terveket dolgoznak ki az élelmi­szertermelés kárára, amivel még tovább növelik az árakat.

A hatalmon lévők illuzórikus válaszai

A pénzügyi oligopóliumok szolgálatában álló, hatalmon lévő kormá­nyoknak nincs más ötletük, mint ugyanennek a rendszernek az újbóli nyeregbe ültetése. Az állami beavatkozások egyébként ugyancsak ennek az oligarchiának az utasítására történnek. Mindamellett ennek az újbóli nyeregbe ültetésnek a sikere egyáltalán nem lehetetlen, ha a pénzügyi eszközök elég nagyok, az áldozatok – az alsóbb néprétegek és a déli nemzetek – reakciói pedig korlátozottak lesznek. Ebben az esetben azonban a rendszer csak azért visszakozik, hogy később minél jobban érvényesülhessen, hiszen a monetáris és pénzpiaci irányítás számára kilátásba helyezett kiigazítások nagyon is elégtelenek, mert nem kérdő­jelezik meg az oligopóliumok hatalmát.

Egyébiránt a pénzügyi válságra a pénzpiacok biztonságának helyre­állítása érdekében a kolosszális állami pénzeszközök befecskendezése révén adott válaszok felettébb nevetségesek: miközben a profltokat priva­tizálják, abban a pillanatban, ahogy a pénzátutalások veszélybe kerülnek, államosítják a veszteségeket! Fej: én nyerek, írás: te vesztesz…

A kihívásokra adott valóban pozitív válasz feltételei

Nem elég kijelenteni, hogy az állami beavatkozások megváltoztathatják a játékszabályokat és enyhíthetik a válságot. Ezenkívül meg kell határozni ennek logikáját és meg kell világítani társadalmi következményeit is. Persze elméletben vissza lehetne térni a köz- és magánszféra társu­lásának, a vegyes gazdaságnak a formulájához, amely Európában a dicsőséges harminc év idején, Ázsiában és Afrikában pedig a bandungi korszakban volt érvényben, amikor az államkapitalizmus uralkodott min­denen, erőteljes szociálpolitikával karöltve. Csakhogy ez a fajta állami beavatkozás most nincs napirenden. S vajon a haladó társadalmi erők vannak-e olyan helyzetben, hogy e tekintetben változást érhessenek el? Szerény véleményem szerint még nincsenek.

Az igazi alternatíva az oligopóliumok kizárólagos hatalmának meg­döntése, amely végleges államosításuk nélkül elképzelhetetlen. A folya­matnak illeszkednie kell a haladó, demokratikus társadalmi tulajdonba vételhez. Ez talán a kapitalizmus végét jelentené? Nem gondolnám. Ezzel szemben, azt hiszem, hogy olyan új társadalmi viszonyok igenis lehetségesek, amelyek a dolgozó osztályok és a nép igényeinek meg­felelően szabályozzák a tőkét. Feltéve, hogy az egyelőre megosztott és összességében defenzív szociális küzdelmek eljutnak egy koherens alternatív politika kikristályosításáig. Egy ilyen perspektívában lehetsé­gessé válik a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet. Nyilvánvaló, hogy az ebbe az irányba történő előrehaladás sebessége országonként és fejlődési szakaszonként különböző lesz.

A kívánatos és lehetséges alternatíva dimenziói sokrétűek és érintik a gazdasági, társadalmi, politikai élet minden aspektusát. Felhívnám a figyelmet e szükséges válasz fő vonalaira:

1. a meglévő kizsákmányolási formákhoz (munkanélküliség, létbizony­talanság, informalitás) kötődő széttagolódáson túlmutató egységek létrehozását lehetővé tevő adekvát munkásszervezetek újrafelfede­zése;
2. a társadalmi haladással és a népek szuverenitásának tiszteletben tartásával együtt járó, nem pedig tőlük elkülönülő demokráciaelmélet és -gyakorlat újjáélesztése;
3. meg kell szabadulni az immár történelmi témává vált, egyénmítoszra alapuló liberális vírustól. A kapitalizmushoz kötődő életmódok (egyre gyakoribb elidegenedés, patriarchátus, az erőforrások tékozlása, bolygónk pusztítása) sokszori elutasítása jelzi ennek az emancipá­ciónak lehetséges mivoltát;
4. meg kell szabadulni a mindezzel együtt járó atlantizmustól és milita-rizmustól, amelyek azt célozzák, hogy elfogadtassák a világméretű apartheid alapjain szerveződő bolygó perspektíváját.

Az északi országokban a kihívás annak elkerülése, hogy a közvé­lemény olyan konszenzust fogadjon el, amely fenntartja a déli népek számára elfogadhatatlan előjogaikat. A szükséges internacionalizmus az antiimperializmuson, nem pedig az emberbarátiságon keresztül valósul meg.

A déli országokban a világméretű oligopóliumok stratégiája a válság terheinek kiterjesztését jelenti az emberekre (a valutatartalékok elérték­telenedése, az exportált nyersanyagok árának csökkenése, az import drágulása). A válság alkalmat teremt a középpontban álló nemzeti, népi és demokratikus fejlődés megújítására, alávetve az északi kapcsolatokat a saját igényeinek, más szóval a szétválásnak. Ez magában foglalja:

1. a monetáris és pénzpiacok nemzeti ellenőrzését;
2. az immáron elérhető modern technológiák ellenőrzését;
3. a természeti erőforrások felhasználásának lehetővé tételét;
4. az oligopóliumok által uralt globalizált irányításnak (WTO) és a Föld Egyesült Államok és szövetségesei általi katonai ellenőrzésének a megszüntetését;
5. a rendszeren belüli autonóm nemzeti kapitalizmus illúziójától és a múltdicsérő mítoszoktól való megszabadulást.
6. A harmadik világ országaiban valójában az előttünk álló opciók középpontjában az agrárkérdés áll. Egy olyan fejlődés, amely méltó erre a névre, megkövetel egy olyan agrárfejlesztési stratégiát, amely azon nyugszik, hogy minden paraszt (az emberiség fele) számára garantálja a földhöz jutást. Ehhez képest a domináns hatalmak által buzgón javasolt formulák – a művelésre alkalmas területek privati­zációjának felgyorsítása és a megművelt föld árucikké alakítása – a jól ismert tömeges vidéki exodust vonják maguk után. Az érintett országok ipara képtelen felszívni ezt a töménytelen munkaerőt, akik utóbb vagy a bádogvárosokba zsúfolódnak vagy, tragikus kaland­ként, lélekvesztőkön menekülnek az Atlanti-óceánon át. Közvetlen a kapcsolat a földhöz való hozzáférés garanciájának megszüntetése és a migrációs nyomás felerősödése között.
7. Az új fejlődési pólusok felemelkedésének kedvező regionális integ­ráció létrehozhat-e ellenálló és alternatív formákat? A regionalizáció szükséges, talán nem az óriások, Kína és India, esetleg Brazília számára, de bizonyosan az számos más térség számára Délkelet­Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában. Ez utóbbi földrész ezen a téren egy kissé előrébb tart. Venezuela a kellő pillanatban, még a válság előtt kezdeményezte az ALBA (Bolivari Alternatíva Amerika Népei Számára) és a BancoSur (Déli Bank) létrehozását. Igen ám, de az ALBA – a gazdasági és politikai integráció terve – eleddig még nem nyerte el Brazília és Argentína támogatását. Ezzel szemben a BancoSur, mely más típusú fejlődést mozdítana elő, ezt a két országot is magában foglalja, igaz, nekik a bank szerepéről vallott felfogásuk konvencionális.

A cikk eredeti címe: Samir Amin: Débácle financiére, crise systémique: réponses illusoires et réponses nécessaires. Forrás: Utopie Critique, http://www.utopie-critique.fr

 

A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerkezeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam. A hazai politikai rendszer működése adekvát az ország „banánköztársasági" státuszával. A politikai döntések provincializmusa sokban hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen támadható valuta legyen.

Manapság sok szó esik arról, hogy az átalakuló országok közül Magyar­ország a reformok és a fejlődés éllovasából sereghajtó szerepbe került. Erre rímel az az interpretáció, amely a magyar gazdaság sebezhetőségét döntően belső gazdaságpolitikai okokkal, a „strukturális reformok" elma­radásával magyarázza. A jelenségek értelmezéséről sokféle vélemény látott napvilágot.¹ A történelem nemcsak az élet tanítómestere, hanem bennünk, intézményeinkben, szokásainkban, reflexeinkben is velünk él. A közelmúlt történéseivel különösen így van ez. Véleményem kialaku­lásához az 1980-as évek elejétől 1995-ig végzett levéltári kutatásaim is jelentős mértékben hozzájárultak, ezek eredményeimet is felhasználtam.² A történetírás gyakran esik a „holnaptól kezdve minden másképp volt" hibájába, magam törekszem e csapdát elkerülni.

A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerke­zeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam.

A történet a trianoni békeszerződéssel kezdődött, amikor is az ország nem csupán hatalmas terület- és népességveszteséget szenvedett, de szétzilálódtak azok a szervesen kiépült termelési, logisztikai és piaci hálózatok, amelyek a Monarchia keretei közötti gyors gazdasági fejlődés következményei és feltételei is voltak egyben. Trianonig az ország egy regionális gazdasági integráció és ezen belül egy valutaövezet részeként működött. Az érdekesség kedvéért érdemes jelezni, hogy 1909-ben történt – rosszul értelmezett magyar függetlenségi meggondolásokból – kísérlet az ebből való kilépésre, de Wekerle Sándor miniszterelnök egyben pénzügyminiszter ezt megakadályozta. Az 1920-as évektől a ma­gyar gazdaság olyan kis és nyitott gazdasággá vált, amely, mind a kivitel, mind a behozatal szempontjából jelentős módon függött kereskedelmi partnereitől. A két világháború között ez a német „nagytérgazdaságtól", az 1945 utáni időszakban formailag a KGST-től de lényegében Szovjet­uniótól való egyoldalú függést eredményezte.

A Kádár-féle politikai vezetés az 1960-as évek elején, az SZKP XXI. kongresszusa után jelentős gazdaságpolitikai váltásra szánta el magát. Az időzítés annak szólt, hogy az említett 1962-ben tartott kongresszu­son a szovjet vezetés az USA rövid időn belüli gazdasági utolérésének és a kommunista bőség társadalmának néhány évtizeden belüli meg­teremtésének erősen voluntarista és utópisztikus programját hirdette meg. A magyar vezetés a helyzetet úgy értékelte, hogy szükséges a Szovjetuniótól való egyoldalú gazdasági függésen lazítani, meg kell va­lósítani a gazdaság „két lábra állítását". A levéltári források és a korabeli szereplőkkel 1989 és 1991 között készített interjúk alapján kirajzolódó kép azt mutatja, hogy e cél megvalósítása érdekében az illetékes állami szervek a nyugat-európai országokba szakembereket küldtek, és ezzel megkezdődött a fejlett nyugati technológia különböző formákban történő átvételének előkészületei. Ezt a folyamatot felgyorsította az időközben bekövetkezett enyhülés, amely döntően az Európán belüli kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokat élénkítette. A KSH adatai szerint az 1970-es években a magyar iparvállalatok által vásárolt licenceken belül a fejlett tőkésországokból származók aránya egyik évben sem süllyedt 70% alá. Ez a folyamat az ország külgazdasági szerkezetének nyitottságát erősítette, de a külkereskedelmi forgalom tekintetében kiegyensúlyozta a KGST-reláció és az ún. keményvalutás reláció arányát. Ez a helyzet minden érdekelt félnek tartogatott előnyöket. Magyarország a fejlett technológia tranzitországa volt a KGST felé³ ; Nyugat-Európa kelet felé bővítette felvevőpiacait; Magyarország pedig a KGST-ből olcsón impor­tált anyagok feldolgozásán alapuló kivitelért tudott fejlett technikát és korszerű fogyasztási cikkeket importálni. Ez a sajátos konstelláció volt a kádári aranykor gazdasági alapja. A szocialista országokon belüli kiugró­nak tekinthető fogyasztási színvonal (gulyáskommunizmus) biztosította a rendszer legitimitását. A külgazdasági nyitás következtében azonban jelentősen nőtt az ország importfüggősége. Amíg adott volt az olcsó szovjet olaj által működtetett magyar konvertibilis áruexportalap, addig a tőkés importfüggőség nem látszott aggasztónak. Az első olajárrobbanás azonban felborította ezt a status quo-t.

Új gazdasági mechanizmus

A gazdasági irányváltásnak látványosabb eleme volt az idén 40 éves „új gazdasági mechanizmus" bevezetése. A külgazdasági két lábon állás – amely egyben a szövetségi kötelékek lazítását is szolgálta – megerő­sítése felgyorsult akkor, amikor a magyar vezetés számára is meglepő módon eltávolították a Szovjetunió éléről Hruscsovot, aki belpolitikailag a desztalinizálás, külpolitikai értelemben pedig az enyhülés előkészítője volt. 1964 őszén felgyorsultak a folyamatok, az MSZMP Központi Bi­zottsága határozott a reform előkészítésének megindításáról. A reform koncepcióját lényegében másfél éves munkával készítette el Nyers Rezső vezetésével egy szakpolitikusi kör, amely vezető tudósokra és közigazgatási szakemberek szakmai segítségével működött. A mechaniz­musreform elvi koncepciója nem volt eredeti, jelentős mértékben támasz­kodott a tervezési vitához, a szovjet NEP ideológiájához és különösen a lengyel Lange és Brus írásaira. Könnyítette a helyzetet, hogy ezzel szinte párhuzamos a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Lengyelországban is megkezdődött a gazdaságirányítás korszerűsítése. A formálódó hazai elképzelések ugyan kizárólag a csehszlovák törekvésekkel mutattak rokon vonást, mint hivatkozási alap mégis „jól jött" a többi változás is. A koncepciót 1966 májusában a Központi Bizottság határozattal szentesí­tette. Ekkor kezdődött a bevezetéshez tartozó „aprómunka". A koncepció és a modell végül is egy szabályosan működő és a szabályozást jól tűrő piaci mechanizmust képzelt el. A központi tervezés, a tervlebontás he­lyére a Nyugat-Európában elterjedt indikatív tervezés került. A magyar reformkoncepció számos erőssége mellett azzal a tehertétellel született, hogy kidolgozói a piac működését doktriner módon kezelték, mintegy fetisizálták. Nagyon érdekes, hogy Péter György – aki akkoriban a KSH elnöke volt és egyben a reformok egyik szürke eminenciása – Nyers Rezső kérésére 1968 szeptemberében írt feljegyzésében óvta a vezetést attól, hogy minden folyamatot a piaci mechanizmusra hagyatkozva kezel­jenek. Péter szerint ahhoz, hogy megmaradjon a külgazdasági egyensúly és hogy ne romoljon a külkereskedelmi mérleg, szükség van a bevezetett szabályozórendszer által veszteségesnek mutatkozó vállalati szektor export termelésére. Az ország a nyugati technológia alkalmazása miatt nyersanyagok de főleg félkész termékek vonatkozásában egyre inkább függővé vált a nyugati importtól. Az ehhez szükséges ellentételezésre szükség volt a veszteségesnek látszó termelésre és/vagy radikális szer­kezeti átalakításokra. Tudjuk, hogy ez utóbbit a piac csak lassan végzi el. A mélyben tehát, az 1970-es évek elején, már érzékelhetők voltak az alkalmazott új irányítási módszerek gyenge pontjai. A hivatalos fogyasz­tásra szánt adatok még az 1970-es évek elején a folyó fizetési mérleg javulását jelezték, csak arról az „apróságról" feledkeztek meg, hogy ez a nyugatnémet kormány által a magyar zsidó közösségnek nyújtott kárpót­lásából származott. Az 1968-as hazai reform legnagyobb hiányossága az volt, hogy kidolgozói nem számoltak eléggé azzal, hogy a magyar gazdaság sajátos szerkezete jelenti a politikai stabilitás alapját és ezt a túlságosan is a piaci önszabályozás vélt működésére bízta. E folyamatok éppen e stabilitási tényezőt ásták alá.

Az 1968 nyarán lezajlott csehszlovákiai invázió tovább erősítette a vezetésben a Szovjetuniótól való távolodás szándékát. Ezt a szovjet kap­csolatokat preferáló politikusok is érzékelték, és a reformok kedvezőtlen tapasztalatait felnagyítva, a reformok munkásellenességének ürügyén a két lábon állás politikája ellen támadtak. Tették ezt azért is, mert 1968-ban az ország megpróbált belépni az IMF-be és a Világbankba, amely a két lábon állást intézményesítette volna. Erre a legjobb ürügyet az amúgy is diszfunkcionálisan működő új mechanizmus adta, felhasználva, sőt manipulálva a kialakuló jövedelmi egyenlőtlenségeket.

Rendszerváltó reformok

Az 1968-ban elindult gazdaságirányítási reformok az 1972-1979 közötti intermezzo után új lendületet kaptak és az 1980-as évekre új szaka­szukhoz érkeztek. A háttérben az húzódott meg, hogy az első⁴ , majd a második olajárrobbanás a KGST-n belüli – a magyar gazdaság számára kedvező – viszonyokat is felborította, továbbá az eladósodás kiterjedt a közepesen fejlett országok széles körére. Az olajárak növekedése és a szovjet fegyverkezés újbóli erősödése új helyzetet teremtett a szocialista táboron belül. Megjelent a KGST-n kívüli dollár elszámolású kereskede­lem. Nagyjából ezen a ponton vált fenntarthatatlanná az az ipari struktú­ra, amely a szocialista iparosítás eredményeként alakult ki, és amelyet jelentős részben az 1960-70-es évek nyugati technológiájával korsze­rűsítettek. A világpiaci túlkínálat és az eladósodott országokra nehezedő exportnyomás súlyos eredményekhez vezetett. összességében tehát megszűnt az a gazdasági konstelláció, amely a rendszer fennmaradását erősíthette volna. A gazdaság felén tátongó lyukakat külföldi kölcsönök­kel tömködték be. Ezek a nemzetközi hitelkínálat miatt olcsók voltak, azonban az első nehézségek után nemzetközi méretekben megnőtt a kockázati felár, drágább lett a hitel. Szinte „észrevétlenül" 1979-re már tarthatatlan és nehezen menedzselhető adósságállomány halmozódott fel. A színfalak mögött a szakemberek között és szakmai és politikai vita zajlott. A hitelfelvételt pártolók ebben az előre menekülés lehetőségét látták, a további eladósodás leállítását és radikális szerkezetváltást kö­vetelők az eladósodást súlyos veszélynek gondolták.

Az MSZMP KB. 1979-ben drákói stabilizációs intézkedéseket ho­zott, a gazdasági vezetésben megjelent „új technokraták" tanácsára a még régi generációs politikai elit lázasan kereste a helyzetből kivezető utat.⁵ Az adósságcsapdában vergődő ország vezetése a társadalmi ellentmondások kiéleződésének megelőzését – ma már nyugodtan mondhatjuk – rendszerváltó reformokkal igyekezett kezelni. 1984-ben az „önkormányzó" vállalatirányítás bevezetésével és a „második gazdaság" legalizálásával nemcsak a külső hitelezői elvárásoknak való megfelelést biztosították, hanem elvetették egy új magántulajdonosi osztály magját. Ugyanakkor mindenféle kényszer nélkül sikerült növelni az emberek munkaidejét. A reform második hulláma során, 1987-99-ban létrehozták a piacgazdaság alapvető intézményeit (adórendszer, kétszintű bankrend­szer) és liberalizálták a gazdaságot. A „békés átmenet" miatt a gazdasági elitváltás döntően erőszakmentesen, éppen a privatizációnak is nevezett folyamatok révén zajlott.

Egy kitérő – a továbbélő hatások

A magyar gazdasági rendszer az 1979-es gazdaságpolitikai fordulat után – az adósságszolgálati terhek teljesítése érdekében – jelentősen átalakult. Megváltoztak az erőviszonyok a különböző gazdaságirányí­tó hatóságok (az ágazati minisztériumok, az Országos Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank) között. A fiskális szempontok uralták el a gazdaságirányítást. A jövedelem kivonásét a tervgazdaság keretei között a költségvetés végezte el. A magas adók és járulékok, a sávosan progresszív személyi jövedelemadók sávhatá­rainak változatlanul tartása a magas infláció körülményei között jelentős jövedelem kivonást eredményeztek. Az 1980-as években alakult ki a költségvetési szektorban az a gyakorlat, amely nem adott elég pénzt e szervezetek feladatainak ellátására, de „cserébe" e szervezetek vállalko­zási tevékenységre (értsd saját bevételszerzésre) kaptak felhatalmazást. Az 1980-as évek végén az akkori helyhatósági tanácsok megkapták azt a jogot, hogy a korábban külön működési és felhalmozási pénzalappal egységesen gazdálkodjanak. Ez a látszólagos szabadság oda vezetett, hogy az alulfinanszírozott tanácsok – majd helyi önkormányzatok – fel­élték, felélhették vagyonukat.

Fontos további „örökség", hogy a mindenkori kormányzat, amely lé­nyegében az 1970-es évek végétől a külső adósság kezelésével és a pénzügyi egyensúly megteremtésével volt elfoglalva mind a mai napig nem a gazdaság stabilizálója, hanem kényszerű és/vagy átgondolatlan intézkedéseivel (adópolitika, kamatpolitika, rosszul megalkotott törvények és folytathatnánk a sort) a gazdasági szereplők bizonytalanságát növelő tényező. Az állam maga is számtalanszor szegi meg a maga által alkotott törvényeket, akaratlanul is azt üzenve a magánszektor szereplőinek, hogy ezeket nem feltétlenül szükséges betartani.

Szintén a rendszerváltó reformok nyomasztó öröksége a „második" gazdaság, benne az illegális foglalkoztatás. Az 1980-as évek vállalati gazdasági munkaközösségei elvileg a sikeres magyar háztáji gazdál­kodás mintáját kívánta követni. Ám ameddig a háztájiban világosabbak voltak a viszonyok, addig az iparban és a szolgáltatásokban ingyen használt vállalati eszközök jelentették a plusz jövedelem forrását. A vállalkozások ilyetén genezise szinte észrevétlenül intézményesítette a szürkegazdaságot.

Visszatérve az írás elején feltett alapkérdésre, a mai gazdasági problémák jelentős része a rendszerváltás konkrét megvalósulásának egyenes következményei. Ezek közül kiemelten fontos kérdésnek tartom a privatizációként⁶ ismertté vált folyamatot, valamint a mezőgazdaság kérdését.

A rendszerváltás

A rendszerváltáshoz a magyar gazdaság – szemben más, körülöttünk lévő országokkal – a piacgazdaság intézményrendszerének viszonylagos kialakultságával (ebben voltunk éllovasok), de rendkívül súlyos külső adósságállománnyal érkeztünk. A bruttó mintegy 20 milliárd dollárnyi konvertibilis adósságállomány nyomán évi 3,5 milliárdot tett ki az adós­ságszolgálat, amin belül kiemelkedően magas (1,5 milliárd dolláros, a GDP 5%-át kitevő) volt a kamatteher. A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy 1990-ben volt olyan nap, amikor az ország devizatartalékai az utol­só dollárig kiapadtak. A nemzetközi bankok és más tőkepiaci szereplők válságosnak ítélték az ország gazdasági helyzetét és 1990 közepén meg­kezdték a tőkekivonást. A kormány egyszerre volt kénytelen megoldani a gazdasági válságkezelést, a fizetőképesség fenntartását és folytatni a korábban már elkezdődött átalakítási és intézményépítési folyamatokat. A gazdaságpolitikának több dilemmával kellett szembenéznie. Egyfelől az a kérdés merült föl, hogy ősrobbanásszerűen (Big Bang) sokkterápiát alkalmazzon a vezetés vagy a meglévő intézményekre építve teremtsék meg a most már tisztán tőkés gazdaságot. A másik kérdés az volt, hogy a rendszerváltás végrehajtásának „jutalmaként" el lehet-e érni valamilyen adósságkönnyítést. Az első kérdésre – helyesen – a fokozatosság volt a válasz. Az adósságkönnyítéssel kapcsolatos tervek illúziónak bizonyul­tak, azzal együtt, hogy az első szabadon választott kormány és tekin­télyes magyar származású pénzemberek is latba vették tekintélyüket. Soros György, majd Andrew Sarlós tettek javaslatot a kormánynak egy vállalati részvényátadáson alapuló adósságkiváltó konstrukcióra, amely a nyugati pénzvilág teljes elutasításával találkozott. Az ország akkori geopolitikai jelentősége pedig kizárta, hogy e törekvéseket a nagyhatal­mak vezetői támogassák. E helyett – az ország kiélezett fizetési helyzete miatt – kénytelenek voltunk azt a gazdaságpolitikai irányt követni, ame­lyet washingtoni konszenzusnak neveznek, és amely iránykövetése az „életet jelentő" IMF hitelek folyósításának feltétele volt. A rendszerváltást megelőző két esztendő utolsó két kormánya már lényegében a washing­toni konszenzus elveit alkalmazták a gyakorlatban, és ezzel megtették a rendszerváltás első lépéseit. A társasági törvény, a befektetésvédelmi törvény, a vámkorlátozások megszüntetése a gazdaság nyugati export és befektetések előtti teljes megnyitását szolgálták. Az itt nem tárgyalan­dó politikai engedményeknél, amelyek a médiában megfelelő figyelmet kaptak, sokkal fontosabb volt az a tény, hogy az ország gazdaságának átalakítását döntően a fejlett országok piacbővítési szándékai vezérelték. Az akkor már jócskán globalizált világgazdaságban nyilvánvalóan nem volt lehetséges, sőt nem is lett volna ésszerű magatartás bezárkózni. Az eladósodás azonban nem biztosított megfelelő mozgásteret a hazai érde­kek érvényesítéséhez. Jól mutatta ezt a külkereskedelem reorientálása is. A rendszerváltó hevület és a magyarországi állami vállalatok pénzügyi nehézségei azt eredményezték, hogy a magyar gazdaság szinte teljesen feladta a KGST-piacokat, helyette a külgazdasági egy lábon állás követ­kezett be. A gazdaságban nincs légüres tér, a feladott piacokra zömmel nyugat-európai szállítók nyomultak be.

Az állami vállalati szektor átalakítása és kivásárlása az átalakulás talán leglátványosabb mozzanata volt. A privatizációnak nevezett folyamat komplex és korszakos érvényű változásokat eredményezett nemcsak a gazdaságban, hanem a társadalmi szerkezetben és politikai rendszerben is. A tulajdoni és gazdasági szerkezet átalakítása mellett ez biztosította a hazai új tulajdonosi osztály létrejöttét, az új „eredeti tőkefelhalmozást". En­nek köszönhető, hogy a privatizáció hazai megvalósulása is fordulatokban bővelkedett. 1990-ben az állam vállalkozói vagyona körébe sorolt 1.859 cég, akkori nyilvántartási értéken közel 1.700 milliárdos, számításaink sze­rint akkor körülbelül 2.600 milliárdos nagyságrendű vállalkozásokban mű­ködő vagyonát értékesítették jellemzően az ún. készpénzes privatizáció technikájával külföldi tulajdonosoknak. (Báger – Kovács, 2004.) E folyamat pénzügyi szempontból egy adósság-vagyon csere volt, ami azt jelentette, hogy a külső adósságtörlesztésének forrása az állami vállalatok értéke­sítése volt. A magyar állam számára az aktuális kormányoktól független első számú célfüggvény a privatizációban a devizakészpénz bevételek maximalizálása volt. A privatizáció másik célja – ez már kormányfüggő, sőt kormányzati ciklusokon belüli erőviszony-változásoktól függő eljárásokat is eredményezett – az adott politikai erőhöz lojális gazdasági elit létre­hozása, másképpen a különböző politikai táborok gazdasági hátterének megteremtése volt. A politikai és gazdasági elit születési körülményei, szocializációja mind a mai napig velünk élő történelem.

Az állam szerepéről másképpen

A hazai közgazdasági közbeszédben gyakran elhangzó sztereotípia az egészséges, az államtól fojtogatott magángazdaság és a túlterjeszkedő, potenciazavarokkal küszködő állam dichotómiája. Nos ez a kép igen tetszetős de nem felel meg a valóságnak, és a lehetséges terápia vo­natkozásában is tévútra visz. Az előzőekben említett okok miatt a hazai versenyszektor szerkezete minden vonatkozásban súlyos szerkezeti anomáliákkal küzd. Jól mutatja ezt az EU-ban legalacsonyabb aktivitási rátától kezdve a gazdaság duális szerkezetén át a fekte gazdaság nagy súlya és a kkv-szektor sajátosságán keresztül számtalan tény. A hazai tradíciónak megfelelő termelési vertikumok (pl. élelmiszergazdaság) eltű­nése, az enklávészerűen működő ún. multinacionális ipari szektor (amely az export húzóereje), az adóterheléssel vetekedő pénzügyi-szolgáltatási költségek fontos szimptómái annak, hogy az egészséges és csak a magas adóterhekkel sújtott versenyszférát versenyképesnek, de főleg a felzárkózást segítő minőségűnek gondolhassuk. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a hazai magánszektor hány ponton és milyen arányban függ a kormányzati megrendelésektől, akkor akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy a kormányzati szektor (ezáltal a politika) erős gazdasági érdekcsoportok foglya. A mindenkori kormányok kiadási preferenciáit jelentős mértékben befolyásolják a gazdasági érdekcsoportok. Gon­doljunk a Gripen-vásárlásokra, a költségvetésből támogatott lakossági informatikai akciókra, a lakáshitelek állami kamattámogatására, a méreg­drága autópálya építésekre, a tömeges és átgondolatlan orvosi gép- és műszerbeszerzések támogatására vagy újabban a PPP konstrukciókra. Ezzel eljutunk a nagy és gyenge állam paradoxonához. A nem igazán eredményesen, hatékonyan és gazdaságosan működő közigazgatás és jóléti rendszerek mellett az államháztartási kiadások járadékvadász érdekcsoportok általi erős befolyásolása okozza a magas GDP-arányos állami kiadásokat. A helyzet bája, hogy ugyanezek az érdekcsoportok egyben az adócsökkentések élharcosai is.

A sikeresen felzárkózó országok (pl. Finnország, Spanyolország, de mondhatnánk Írországot is) példája azt mutatja, hogy a versenyképes­séghez tartozó gazdasági szerkezet kialakulását igencsak látható és szakszerű kezek segítették.

Eközben a magyarországi rendszerváltás intézményi és államháztar­tási reformjai béna kacsává tették az államot. Még az 1960-as évektől szakmai körökben is uralkodó előítéletté vált a piaci fundamentalizmus⁷ . Kétségtelen tény, hogy a közszektort érintő reformok terén az 1980-as évek uralkodó irányzata a New Public Management (NPM) volt, amelytől nem idegen a piaci fundamentalizmus. Az NPM-irányzaton és a DPM-paradigmán⁸ alapuló közszektor-reformokat jó néhány fejlett ország nem követte, a követők pedig jelentős korrekciókra kényszerültek. Ezzel szem­ben itthon a közszektor-reformok vonatkozásában a hangadó szakértői körökben továbbra is az NPM-irányzat az uralkodó.

A pénzügyi válság magyarországi hatásai

2007-től tanúi vagyunk annak, hogy a Bretton Woods-i rendszer szétesé­se után indult „korai globalizáció"⁹ átéli első komoly válságát. A mostani helyzet a globalizáció korábbi pénzügyi válságaitól¹⁰ abban különbözik, hogy a pénzügyi válság epicentruma a centrum, és a pénzügyi válság megrendíti a reálgazdaságot is. A tercier és kvaterner szektor súlyának növekedése és a keynesi anticiklikus gazdaságpolitikáknak eredménye­ként a beruházásokon alapuló „klasszikus" ciklus visszatérését nem tar­tom lehetségesnek, de a profitrealizálás korlátján alapuló túltermelési vál­ságot igen. A globalizáció ezen (talán lezáruló) első szakasza – Bauman szavaival – a „totális piacként" értelmezhető. Az a gazdasági rend, amely felváltani látszik a „vegyes gazdaságot" a következő pillérekre épül:

• A gazdaságra, ezen belül is döntően a pénzügyi rendszer teljes liberalizációjára és deregulációjára. A teljes konvertibilitás lehetővé teszi, hogy a spekuláció tárgyai legyenek a nemzeti valuták, a dere­guláció korábban elszigetelt pénzügyi piacok (bankpiac, biztosítási piac, értékpapír piac) összekapcsolódjanak, megsokszorozva ezzel a pénzzel együtt járó kockázatokat. Marx A tőke I. kötetében, az első szakaszban, a pénzről szóló fejezetben világossá teszi, hogy a pénz csak mozgásformát ad az árutermelés belső ellentmondásá­nak, ezzel magasabb szinten újratermeli ezt. A liberalizáció emellett kinyitotta az országok belső piacait, lehetetlenné téve azok védelmét. A dereguláció a pénzügyi piacok átjárhatósága mellett számos kol­lektív jószág (közjavak, természetes monopóliumok) előállításának lehetőségét kinyitotta a tőke előtt, ezzel a járadék realizálását és/ vagy ezen javak hozzáférhetőségének romlását idézve elő.
• A mikroelektronika és a telematika fejlődése valóságos forradalmat idézett elő az élet minden színterén. A távolságok leküzdhetővé vál­tak, a tér összezsugorodott, az idő felgyorsult. E változás megszün­tetett bizonyos klasszikus közjavakat és számos, hagyományosan természetes monopóliumnak számító területen lehetővé tette az alternatív szolgáltatásszervezést. Gondoljunk az éterbe történő mű­sorsugárzás és a kábeles hálózatok különbségére, a mobiltelefónia megjelenésére.
• Az előbbi két tényező a korábbi transz- és multinacionális vállalatokat globális vállalatokká tette. Az utóbbi sajátossága, hogy profitmaxi­malizáló tevékenységének színtere az egész földgolyó, tulajdonosi szerkezete (elaprózott részvénytulajdon miatt) áttekinthetetlen, a tényleges tulajdonosi jogokat a top management gyakorolja. Nagy­mértékben emlékeztet az államszocializmus politikai elitje által be­töltött szerepre. E globális vállalatok méretei meghaladják a kis- és közepes nemzetállamok gazdasági potenciálját.
• A verseny globálissá válásával verseny tárgyává válik a hagyo­mányos állam és a jóléti állam terrénuma is. Egyfelől erős nyomás nehezedik a nemzetállamokra a jóléti rendszerek lebontására, az adóztatás is a globális verseny részévé válik. Másfelől a tőke szá­mára nemcsak vonzó piac¹¹ , hanem egyre fontosabb beruházási terep a tág értelemben vett közszektor¹² . A PPP konstrukciók, a nyugdíj- és egészségügyi rendszerek privatizációjának kísérletei er­ről tanúskodnak. Harmadrészt a „kis, olcsó állam" szlogenje az üzleti folyamatokat egyre kevésbé akadályozó állam ideálja rejtőzik.

A magyar rendszerváltás körülményeiből egyértelműen következik, hogy mint a globális világ „félperifériájának" és az EU „külső körének" része, gazdaságunk e globális válság szükségszerű konfliktuskonté­ner-rendszerének része. Bankrendszerünk 80%-a külföldi nagybankok holdingjának a része, feldolgozóiparunk döntő része a globális vállalati hálózat egy-egy láncszeme, inputja és outputja a magyar gazdaság szempontjából „átfutó tétel".

Nem tagadható az sem, hogy a hazai politikai rendszer működése tel­jesen megfelel ennek a „banán-köztársasági" státusznak. A hazai politikai erők marakodása, döntéseik provincializmusa nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen megtámadható valuta legyen.

A főáram közgazdaságtanának félperifériás helyzetben lévő országok fogyasztásra szánt változata – követve az angolszász rövidítési szokáso­kat nevezzük ezt emergonomicsnek¹³ -, amely a hazai közgazdaságtani diskurzust uralja. A már említett piaci fundamentalizmus „népi előítélet­ként" beleivódott a közgondolkodásba.

Úgy gondolom, hogy a magyar gazdaság modernizációjának és a fejlett országokkal szembeni leszakadásának megakadályozása, az elemzett több évtizedes folyamatoktól és több mint félévszázados meghatáro­zottságoktól való megszabadulás évtizedekre szóló program. Mindez pragmatikus, a társadalmi integrációra és nem a kirekesztésre irányuló politika és a hazai adottságokat figyelembe vevő, valamint a tőke ér­dekérvényesítését korlátozni képes gazdaságpolitika eredménye lehet.

Irodalom

Ágh Attila – Tamás Pál – Vértes András (szerk.): Fehér könyv: Magyarország 2015. Jövőképek. Budapest, 2006, MTA Szociológiai Kutatóintézet.

Jegyzetek

1 Lásd pl. Andor L. – Muraközy (szerk.) köteteket, Várhegyi cikkét.

2 E kutatások eredményeit lényegében még nem publikáltam, az anyag meg­írása nagyrészt még előttem álló feladat.

3 Hasonló szerepet töltött be a „vasfüggöny" másik oldalán Ausztria, amely semleges státuszának és piacgazdasági intézményrendszerének köszönhetően e státuszt saját felvirágoztatására használta fel.

4 Bognár József ezt a szakaszváltást „világgazdasági korszakváltásnak" nevez­te, utólag tudjuk, igaza volt. Ekkor kezdődött a globalizáció.

5 A rendszerváltás szociológiai vonatkozásának kitűnő elemzését adja Szalai (2001) műve.

6 A témakör irodalma rendkívül kiterjedt, itt Báger – Kovács (2004) írására hívjuk fel az Olvasó figyelmét.

7 A piaci fundamentalizmus alatt azt értem, amikor a versenyt, a piaci allokációt akkor is érvényesíteni akarják, amikor annak hatékony működésének a közgaz­daságtanból jól ismert feltételei hiányoznak. A piaci fundamentalizmus de facto a járadékvadász csoportok érdekeinek megfelelő ideológia.

8 A decentralizáció, a privatizáció és a piacosítás angol kifejezésekből kelet­kezett mozaikszó.

9 Ennek pénzügyi vonatkozásait lásd Vigvári (2008).

10 Az 1980-as évek döntően latin-amerikai adósságválsága, az 1990-es évek közepének mexikói válsága, a 90-es évek végének ázsiai és orosz válsága.

11 A kormányzati megrendelésektől számos (nemcsak hadiipari) ágazat léte közvetlenül is függ.

12 Lásd Vigvári (2005)

13 A félperifériás helyzetű országok eufemisztikus elnevezése az emerging és az economics szavak kontaminációjából keletkezett.

„A kapitalizmus a végét járja"

Antoine Reverchon interjúja (Le Monde, 2008. október 11.)

Antoine Reverchon:

Ön egyik aláírója volt a 2005-ös Porto Allegre-i Szociális Fórumon el­fogadott kiáltványnak („Tizenkét javaslat egy másfajta világértT), és az alterglobalizációs mozgalom egyik szellemi kezdeményezőjeként tartják számon. Alapítója és vezetője volt a New York-i Állami Egyetemen, Binghamtonban működő Fernand Braudel Centernek, amely a civilizációk és gazdasági rendszerek történeti folyamatait tanulmányozza. Hogyan helyezi el a jelenlegi gazdasági és pénzügyi válságot a kapitalizmus történetének „hosszú idejű" fejlődésében?

Immanuel Wallerstein:

Fernand Braudel (1902-1985) különbséget tett a „hosszú időtartam" – ahol az ember és a környező anyagi világ kapcsolatát szabályozó rendszerek váltják egymást a történelemben – és az ezeken a sza­kaszokon belüli hosszú, konjunkturális ciklusok között, amelyeket olyan közgazdászok írtak le, mint Nyikoláj Kondratyev (1823-1930) vagy Joseph Schumpeter (1883-1950). Manapság egyértelműen egy Kondratyev-ciklus B fázisában vagyunk, amely harminc-harmincöt esz­tendeje vette kezdetét egy olyan A szakasz után, amely 1945 és 1975 között a kapitalista világrendszer ötszáz éves történetének leghosszabb ilyen periódusa volt.

A ciklus A szakaszaiban a profitot az anyagi – ipari vagy egyéb – ter­melés generálja; a B fázisokban viszont a kapitalizmus, hogy továbbra is profitot realizálhasson, kénytelen pénzformát ölteni és spekulációba menekülni. Harminc év óta tart a vállalatok, az államok és a háztartá­sok tömeges méretű eladósodása. Ma a Kondratyev-féle B fázis utolsó szakaszában vagyunk, amikor a virtuális hanyatlás valóságossá válik, s a buborékok sorra szétpukkadnak: egymást követik a csődök, nő a tőkekoncentráció, fokozódik a munkanélküliség, s a gazdaság valódi deflációs helyzetet él át.

Azonban a konjunktúraciklus jelenlegi pillanata ma egybeesik egy olyan átmeneti szakasszal, amely két hosszú időtávú rendszert választ el egymástól, s amelyet ezért súlyosbít is. Véleményem szerint, harminc éve beléptünk a kapitalista rendszer történetének végső fázisába. A mostani szakaszt alapvetően az különbözteti meg a korábbi egymást követő konjunkturális szakaszoktól, hogy a kapitalizmus immár nem ké­pes „rendszert alkotni", a fogalomnak a fizikus és vegyész Ilja Prigozsin (1917-2003) által használt értelmében. Elmélete szerint ha valamely biológiai, kémiai vagy társadalmi rendszer túlzottan és túl gyakran eltér a stabilitás állapotától, többé nem képes visszanyerni egyensúlyát, s ekkor elágazódás, „bifurkáció" következik be. A helyzet kaotikussá válik, kicsúszik az addig uralkodó erők ellenőrzése alól, s harc bontakozik ki – nem egyszerűen a rendszer fenntartói és ellenfelei, hanem valamennyi szereplő között – a régit fölváltó új rendszer meghatározása körül. A „válság" szó használatát én az ilyen időszakokra tartom fenn. Nos: válságban vagyunk. A kapitalizmus a végéhez ér.

Miért nem inkább csupán a kapitalizmus újabb mutációjával van dol­gunk, olyannal, mint korábban a kereskedelmi kapitalizmusról az ipari kapitalizmusra, majd az ipari tőke uralmáról a pénztőke uralmára való áttéréskor láttunk?

A kapitalizmus mindenevő, s onnan szerzi a profitot, ahol az az adott pillanatban a legnagyobb. Nem elégszik meg morzsákkal, ellenkezőleg, a profit maximalizálására törekszik, s ennek érdekében monopóliumo­kat hoz létre. A legutóbb is ezzel próbálkozott a biotechnológia és az informatikai technológia terén. De úgy vélem, a rendszer valós fölhalmozási lehetőségei immár elérték határaikat. A kapitalizmus, amióta a XVI. század második felében megszületett, a gazdagságnak abból a különbségéből táplálkozik, amely a profitokat bezsebelő centrum és az egyre inkább elszegényedő (nem föltétlenül földrajzi értelemben vett) perifériák között áll fenn.

E tekintetben Kelet-Ázsia, India és Latin-Amerika gazdasági felemel­kedése legyőzhetetlen kihívást jelent a Nyugat által megteremtett világ­gazdaság számára, minthogy a Nyugat többé nem képes ellenőrzése alatt tartani a felhalmozási költségeket. A munkabérek, a nyersanyagárak és az adók hármas görbéje évtizedek óta jelentős emelkedést mutat vi­lágszerte. A most lezáruló rövid neoliberális szakasz csupán időlegesen tudta megfordítani ezt a tendenciát: noha az 1990-es évek végén ezek a költségek kétségtelenül alacsonyabb szinten álltak, mint 1970-ben, de sokkal magasabbak voltak, mint 1945-ben. Valójában az utolsó tényleges felhalmozási szakaszt, a „trente glorieuses"-t2* csakis az tette lehetővé, hogy a keynesiánus államok erőiket a tőke szolgálatába állították. De immár ez is elérte saját határát.

Vannak-e előzményei az ön által leírt mostani szakasznak?

Számos hasonló helyzet fordult elő az emberiség történetében, szemben a XIX. század közepén kialakult, a fejlődés folyamatosságát és elkerül­hetetlenségét valló felfogással, beleértve annak marxista változatát is. A magam részéről inkább a fejlődés lehetőségének tézisével értek egyet, nem pedig annak elkerülhetetlenségével. Kétségtelen, hogy a kapitaliz­mus az a rendszer, amely egyedülálló módon volt képes anyagi javak és gazdagság termelésére. Ugyanakkor látnunk kell az általa okozott – környezeti és társadalmi – veszteségeket is. Az egyedüli közjó az, ami a lehető legtöbb ember számára biztosítja a józan, értelmes élet lehetőségét.

Ezzel együtt a maihoz időben legközelebbi hasonló válság a feudális rendszer összeomlása volt Európában, a XV. és a XVI. század közepe között, azaz a feudalizmusnak a kapitalista rendszer által való felváltása. Ezen időszakban, amely a vallásháborúkkal tetőzött, elenyészett a kirá­lyi, a földesúri és a vallási hatalom befolyása a leggazdagabb paraszti közösségek és városok felett. Ebben az időszakban alakultak ki – egy­mást követő próbálkozásokon keresztül, öntudatlanul – olyan nem várt megoldások, amelyek sikeressége fokozatos elterjedésük nyomán a kapitalizmus formájában „alkotott rendszert".

Meddig tarthat a jelenlegi átmeneti időszak s hova vezethet?

Az értékromboló periódus, amely egy Kondratyev-ciklus B fázisát zárja, általában kettőtől öt évig tart, mígnem kialakulnak az A szakaszra való áttérés feltételei, amikor reálprofitra lehet szert tenni a Schumpeter által leírt új anyagi-termelési szerkezetben. Ám az a körülmény, hogy ez a fázis jelenleg egybe esik a rendszer válságával, politikailag kaotikus időszakot teremt, amelyben a vállalatok és a nyugati államok élén álló domináns szereplők minden technikailag lehetséges lépést meg fognak tenni az egyensúly helyreállítása érdekében, ami azonban nagyon való­színű, hogy nem jár majd sikerrel.

A legokosabbak már megértették, hogy valami egészen újat kell létre­hozni. Ám rajtuk kívül is szereplők sokasága munkálkodik rendszertelenül és öntudatlanul azon, hogy új megoldások szülessenek, s nem tudhatjuk, milyen rendszer jön létre ezekből a próbálkozásokból.

Egy olyan meglehetősen ritka történelmi időszak részesei vagyunk, amikor a tehetősek válsága és tehetetlensége teret enged mindannyi­unk szabad döntései számára, s amikor egyéni cselekvésünkkel befo­lyásolhatjuk a jövőnket. De minthogy a jövő ezen megszámlálhatatlan cselekvések összege lesz, teljességgel lehetetlen megjósolni, hogy végül miféle modell kerekedik fölül. Tíz év múlva talán tisztábban látunk, s har­minc vagy negyven év múlva egy új rendszer jön majd létre. Azt hiszem, éppúgy van esélye annak, hogy egy, a kapitalizmusnál is kegyetlenebb kizsákmányoló rendszer keletkezzék, mint annak, hogy valamilyen egyenlőbb és redisztributívabb modell köszöntsön ránk.

A kapitalizmus korábbi korszakváltásai gyakran a világgazdaság cent­rumának elmozdulásával jártak, például a Mediterráneumból Európa atlanti partjaira, majd az Egyesült Államokba. Vajon Kína lesz a rendszer jövőbeni centruma?

A válság, amelyet átélünk, egy politikai ciklus, az amerikai hegemónia vé­gével is egybeesik, amely ugyancsak az 1970-es években vette kezdetét. Az USA fontos szereplő marad, de többé nem lesz képes visszahódítani domináns pozícióját a megtöbbszöröződött hatalmi centrumokkal, Nyu­gat-Európával, Kínával, Brazíliával, Indiával szemben. Egy új hegemón hatalom fölülkerekedése, ha figyelembe vesszük a braudeli hosszú időtartamot, ötven évig is eltarthat. De hogy melyik lesz ez a hatalom, azt nem tudom.

A jelenlegi krízisnek addig is rendkívüliek a politikai következményei, amennyiben a rendszert uraló erők, hegemóniájuk elvesztése miatt, majd megpróbálnak bűnbakot keresni. Úgy vélem, az amerikai nép fele nem fog beletörődni abba, ami most történik vele. Belső konfliktusok rázkód­tatják majd meg az Egyesült Államokat, amely, politikai szempontból, a világ leginstabilabb államává válhat. S nem szabad megfeledkezni arról, hogy mi, amerikaiak, mindannyian fegyvert viselünk…

***

A gazdasági válság hosszútávú megközelítésben

Commentary No 243, 2008. október 15.

(Copyright: Immanuel Wallersterin distributed by Agence Global)

A gazdasági válság elkezdődött. Az újságírók még kedélyesen azt kérdezgetik a közgazdászoktól, hogy vajon nem csupán egyszerű recesszió-e, amibe beléptünk. Egy percig se higgyenek benne. Súlyos, világméretű gazdasági válság elején vagyunk, amely szinte mindenütt jelentős munkanélküliséget von majd maga után. A válság a klasszikus nominális defláció formáját öltheti, annak az átlagembert sújtó minden következményével. Vagy pedig – ez azonban kevésbé valószínű – vág­tató inflációba csaphat át, ami csupán a másik módja a leértékelésnek, s hatásaiban még rosszabb az egyszerű emberekre nézve.

Most mindenki azt firtatja, mik vagy kik indíthatták el a válságot. A derivative-ek, a másodlagos jelzáloghitelek, amelyeket Warren Buffet „tömegpusztító pénzügyi fegyvereknek" nevezett? Vagy a subprime-ok, a kockázatos jelzáloghitelek? Esetleg a kőolajspekulánsok? Megindult a bűnbakkeresés, aminek azonban igazából nincs jelentősége. Fernand Braudellel szólva, ily módon csupán a rövidtávú események által felka­vart porfelhőt láthatjuk. Ha föl akarjuk tárni, valójában mi megy végbe körülöttünk, a dolgokat két másik idősíkon kell szemlélnünk. Az egyik a középtávú ciklikus ingadozásoké (a konjunktúraciklusoké), a másik pedig a hosszú időtartamú strukturális folyamatok időkerete.

A kapitalista világgazdaság több évszázada a ciklikusság két nagyobb formáját ismeri. Az egyik a Kondratyev-ciklusok váltakozása, amely történetileg ötven-hatvan esztendőt ölel fel. A másik az ezeknél sokkal hosszabb hegemóniaciklusok jelensége.

Ami az utóbbit illeti, az Egyesült Államok 1873-tól egyre nagyobb eséllyel pályázott a hegemóniára, majd 1945-ben korlátlan hegemón uralomra tett szert, hogy azután, 1970-től a fokozatos hanyatlás fázisába lépjen. George W. Bush ostobaságai a lassú visszavonulást rohamos hanyatlássá változtatták. Mára az amerikai hegemónia utolsó visszfényei is a múlt ködébe vésznek. Beléptünk – s ez normális fejlemény – egy többpólusú világba. Az Egyesült Államok továbbra is nagyhatalom, sőt egyelőre tán a legerősebb hatalom marad, a következő évtizedek során azonban a többi hatalomhoz képest viszonylagos hanyatláson megy majd keresztül. Ezen jószerivel semmi sem képes változtatni.

A Kondratyev-ciklusok időkerete ettől különböző. A világ 1945-ben került ki az utolsó B fázisból, majd a modern világrendszer történetének legerősebb A szakaszát produkálta. A ciklus az 1967-73 közötti években tetőzött, s ezután megkezdődött a visszaesés. Ez a B fázis tovább tartott, mint a korábbiak – s jelenleg is tart.

A Kondratyev-féle B szakaszok jellegzetességei jól ismertek, s meg­felelnek annak, amit a világgazdaság 1970 óta átél. A termelő ágazatok profitrátája csökken, különösen a termelés korábban legjövedelmezőbb fajtáiban. Emiatt azok a tőkések, akik valóban magas profitszinteket akarnak elérni, a pénzügyi tranzakciók felé fordulnak, vagyis lényegében a spekulációba fektetik be tőkéiket. A termelő ágazatokat, hogy jövedel­mezőségük ne váljon túlságosan alacsonnyá, a centrumterületekről a vi­lágrendszer más részeibe telepítik át, alacsonyabb személyi költségekre cserélve az ügyvitel kisebb költségeit. Ez a magyarázata annak, miért szűntek meg állások tömegesen Detroitban, Essenben és Nagoyában, s miért keletkeztek mind újabbak Kínban, Indiában és Brazíliában.

Ami a spekulációs buborékokat illeti, néhányan egyre több pénzre tesznek szert általuk. A buborékok azonban előbb vagy utóbb szétpuk­kadnak. Ha tudni szeretnénk, miért tart ilyen sokáig a Kondratyev-ciklus B szakasza, a magyarázat az, hogy a pénzügyi intézmények (a FED – az amerikai államkincstár és szövetségi bank -, a Nemzetközi Valutaalap és a vele együttműködő nyugat-európai és japán pénzügyi hatóságok) rendszeresen és jelentős mértékben beavatkoztak a piacok működésébe – 1987-ben (a tőzsdék mélyrepülése), 1989-ben (az amerikai takarék­pénztárak fizetésképtelenné válása), 1997-ben (a kelet-ázsiai pénzügyi összeomlás), 1998-ban (a Long Term Capital Management kockázati alap rossz menedzselése), 2001-ben (az Enron bedőlése) -, hogy a világgaz­daság működőképességét fenntartsák. A pénzügyi szféra hatalmasságai tanultak a Kondratyev-ciklusok korábbi B fázisaiból, s azt gondolták, hogy legyőzhetik a rendszert. Ennek azonban határai vannak. Most elérkeztünk e határokhoz, miként ezt Henry Paulson és Ben Bernanke sajnálattal s valószínűleg megdöbbenéssel kénytelen tudomásul venni. Ez alkalommal nem lesz annyira egyszerű, sőt valószínű, hogy nem is lesz lehetséges elkerülni a legrosszabbat.

Azelőtt, ha a gazdasági válság nyomán végbement a rombolás, a világgazdaság simán újra indult, olyan innovációk bázisán, amelyeket egy ideig monopolizálni lehetett. Következőleg azok, akik most azt mondják, hogy a tőzsdék egy idő után majd újra emelkedni kezdenek, arra gondolnak, hogy a korábbiakhoz hasonlóan erre ezúttal is sor kerül, azt követően, hogy a világ lakosságát sújtó pusztulás bekövetkezett. S lehet, hogy pár év múlva tényleg így is lesz.

Mindazonáltal van egy olyan új mozzanat, amely e bájos ciklikus modellben – amely a kapitalista rendszert ötszáz éve működteti – inter­ferenciát idézhet elő. A strukturális mozgások interferálhatnak a ciklikus modellekkel. A kapitalizmus – mint világrendszer – alapvető szerkezeti jellegzetességei bizonyos szabályokat követnek: grafikonon ábrázolva egyensúlyi állapotot fejeznek ki, amely emelkedő mozgást mutat. A prob­léma az – hasonlóan más strukturális egyensúlyi állapotokhoz bármilyen rendszerben -, hogy a görbék idővel messze távolodnak az egyensúlytól, s többé lehetetlen egyensúlyi állapotba hozni őket.

De vajon a rendszert mi lendítette ki ennyire az egyensúlyából? Na­gyon röviden az, hogy az elmúlt ötszáz évben a kapitalista termelés három alapvető költségelemének (személyzet, ráfordítások és adók) a lehetséges eladási áron belüli aránya folyamatosan nőtt, olyannyira, hogy ma már nem lehet számottevő profitot realizálni a lényegében mo­nopolizált termelésben, ami mindig is a tőkefelhalmozás alapját képezte. Nem azért, mert a kapitalizmus nem lenne képes megtenni, amihez a legjobban ért. Hanem azért, mert annyira jól csinálta, hogy végső soron aláásta a jövőbeni fölhalmozás alapjait.

Amikor a rendszer ehhez a ponthoz elér, a komplex rendszerekről szóló tanulmányok kifejezésével bifurkáció (elágazódás) következik be. Ennek azonnali eredménye erőteljes, kaotikus turbulenciák kialakulása – amin a világrendszer jelenleg megy keresztül s ami a következő húsz vagy ötven évben folytatódni fog. Mivel mindenki abba az irányba próbál haladni, ami számára pillanatnyilag a legelőnyösebbnek tűnik, a káoszból új rendszer egy alternatíva két egymástól nagyon különböző útjának egyike mentén fog kiformálódni.

Amiben bizonyosak lehetünk, az az, hogy a jelenlegi rendszer nem folytatódhat. Ugyanakkor nem mondható meg előre, hogy miféle új rend lép majd a helyébe, minthogy ez az egyéni ráhatások megszámlálhatat­lan sokaságának eredőjeként fog előállni. De egy új rendszer előbb vagy utóbb kialakul. Ez nem lesz kapitalista rendszer, hanem esetleg nála sokkal rosszabb (még egyenlőtlenebb és hierarchikusabb), illetve az is ehet, hogy jobb (viszonylag demokratikus és relatíve egyenlő). A jelenlegi globális léptékben zajló politikai küzdelmek tétje az ezen új rendszerek közötti választás.

Ami rövid távú, ideiglenes perspektíváinkat illeti, elég világosan látható, mi az, ami végbemegy. A protekcionizmus korszaka jön – a „globalizáció" el lesz felejtve. Egy olyan világba lépünk, ahol a kormányokra sokkal közvetlenebb szerep hárul a termelésben. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia maga is részlegesen államosítja a haldokló bankokat és a nagy ipari vállalkozásokat. Populista kormányok által irányított redisztribúciós időszak következik; ezek egyaránt lehetnek középbal szociáldemokrata vagy szélsőjobboldali tekintélyelvű kormányok. S mivel mindenki része­sedni szeretne az immár kisebb tortából, ez az egyes államokon belül a társadalmi harcok kiéleződésével jár majd. Szóval, rövid távon az összkép nem valami biztató.

(Fordította: Lugosi Győző)

Kína hivatalosan is a szocializmus építésének kapitalista útját választotta. Ez a döntés összhangban áll a kormány azon szándékával, hogy az ország iparosítását a gazdaság világpiaci nyitásával érje el. Kína energiabiztonsági törekvéseit a külföldtől függő energiaellátás miatti tartós félelem, különösen pedig az Egyesült Államok által ellenőrzött energiatartalékoktól való függés mozgatja.

Kína szénhidrogénéhsége mára globális dimenziót nyert, mivel az olajke­reslet gyorsabban nő a kínálatnál. A növekvő energiaimport a kormányok fókuszába került mind Kínában, ahol igyekeznek a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges energiaforrásokat biztosítani, mind a nyugati hatalmaknál, ahol Kína energiabiztonsági törekvéseinek nemzetközi politikai következményeitől tartanak. Írásomban a kínai iparosítás hullám néhány összetevőjét vizsgálom az ország olajdiplomáciájával össze­függésben, szem előtt tartva azt a tényt, hogy Kína mind jobban beépül a kapitalista globalizáció folyamatába. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Kína hivatalosan is a szocializmus építésének kapitalista útját választotta. Ez a döntés teljes mértékben összhangban áll a kormány azon szándékával, hogy Kína iparosítását a gazdaság világpiaci megnyi­tásával érje el. A kapitalista modernizációnak ezt a folyamatát elemzem cikkemben, arra fókuszálva, hogy a kínai vezetők hogyan kezelik az energiakérdést. Napjainkban Kína egyik legsúlyosabb problémájává a megfelelő mennyiségű olaj beszerzése vált.

Kína olajfogyasztása

Ma Kína, az Egyesült Államok után, a világ második számú olajfogyasz­tója, mely Észak-Amerikával, Japánnal, Indiával és Európával versenyez az olajforrásokért. Az elmúlt években Kínán iparosítási hullám söpört végi, ennek következtében ez lett a világ egyik leggyorsabban növekedő gazdasága. Kína bruttó hazai terméke (GDP) reálértékben évi 8-10%-al növekszik, ennek alapján becsült energiaszükséglete 2020-ig 150%-kal fog nőni. Ha zavarok jelentkeznek a fő olajtermelő országokban: a Közel-Keleten vagy Afrikában, akkor az igen sebezhetővé teszi Kínát. Ebből következően a kormány energiabiztonsági törekvéseit nagyobb­részt a külföldtől függő energiaellátás miatti tartós félelem, különösen pedig az Egyesült Államok által ellenőrzött energiatartalékoktól való függés mozgatja. Jelenleg Kína évi 80 millió tonna nyersolajat importál. Olajfogyasztása átlagosan kb. évi 7%-kal növekszik. Az előrejelzések szerint az ázsiai ország olajigénye 2020-ra eléri az évi 400 millió tonnát. Ez részben megmagyarázza a jelenlegi olajellátási nehézségeket és a nyersolaj magas árát.

A növekedés fenntartásához Kínának egyre több olajra lesz szüksége. Mivel 1993-ban nettó olajimportőrré vált, ezért a prosperáló gazdasága fenntartásához szükséges üzemanyag után kétségbeesetten kutatva bejárta az egész földgolyót. Egyre több olajra van szükségük a magán­autózásra való tömeges áttérés miatt. Ezen a területen az olajfogyasztás évi 7,5%-al növekszik, hétszer gyorsabban, mint az Egyesült Államokban. Következésképp, 2010-re Kínában kilencvenszer több személygépkocsi lesz, mint amennyi 1990-ben volt. Az autók száma évi 19%-al bővül, és az előrejelzések szerint az összes gépkocsi számában Kína 2030-ra meg­előzheti az Egyesült Államokat. Az autóeladások meredek emelkedéséhez a kifejezetten alacsony benzinár is hozzájárul. A mai kínai benzinárak az európai és a japán kiskereskedelmi árak alig harmadát érik el.

Kínának olajönellátásra csak korlátozottan képes, mivel fogyasztásával arányos bizonyított olajkészletekkel nem rendelkezik. Bár a hetvenes és nyolcvanas években Kína nettó olajexportőr volt, de 1993-ra már nettó behozatalra szorult és külföldi olajtól való függése egyre növekszik. Jelen­leg szükségletei 32%-át importálja, és ez az arány 2010-ig előreláthatólag megduplázódik. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) egyik elemzése szerint Kína olajimportjának nagysága 2030-ra eléri az Egyesült Államok jelenlegi olajimportjának szintjét. Mivel Kína olaj-behozatali függőségé­nek növekedésére számít, ezért olajkutatási és kitermelési lehetőségek megszerzésére irányuló aktív diplomáciai és gazdasági tevékenységbe kezdett többek között Kazahsztánban, Oroszországban, Venezuelában, Szudánban, Nyugat-Afrikában, Szaúd-Arábiában és Kanadában. Orosz­országgal olyan megállapodásokat ütöttek nyélbe, amelyek biztosítják a hozzáférést a szibériai gáz és olajkészletekhez és csatlakoztatják Kínát az orosz vezetékrendszerekhez. Pekingi látogatása idején a venezuelai elnök, Hugo Chávez új egyezményeket írt alá, amelyek megengedik, hogy kínai vállalatok olaj és gáz után kutathassanak, valamint finomítókat létesíthessenek Venezuelában. Az elnök kijelentette, hogy országa csök­kenteni szeretné függőségét az amerikai olajeladásoktól, és ezért Kínának nagyobb hozzáférést biztosít Venezuela természeti erőforrásaihoz.

De a beszerzési források bővítésére tett kísérletek ellenére, Kína egyre inkább a közel-keleti olajtól függ. Jelenleg Kína olajimportjának 58%-a származik ebből a katonailag és politikailag is rendkívül instabil régióból. Ráadásul a közel-keleti olaj aránya 2015-re várhatólag 70% lesz. Kíná­nak történelmileg nem volttartós stratégiai érdekeltsége a Közel-Keleten, de kapcsolata ezzel a régióval, ahonnan olajbehozatalának többsége származik, egyre fontosabbá válik.

Olajdiplomácia

Amerika érdekei szembekerültek Kína megnövekedett gazdasági sú­lyával, miután az utóbbi fejlődő ország csatlakozott a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO). Kína saját régiójában fő gazdasági szereplővé vált, és ezzel megváltozott a korábbi hatalmi egyensúlyt. Ezért az amerikai imperializmus igyekszik megfékezni vagy legalább lelassítani Kína gyors terjeszkedését kijátszva az ország gyenge emberjogi teljesítményének, kiterjedt korrupciójának és szennyező iparának kártyáit. A Nyugat szeret­né elérni, hogy Kína visszafogja széndioxid kibocsátását. A Kína-püfölés kéz a kézben jár a protekcionizmussal, melyet a „diktatúra táplálása" elleni nemes felháborodásként álcáznak. Az amerikai-kínai viszonyt mindezen kívül a Tajvantól Tibetig nyúló geopolitikai kérdések sokasága is befolyásolja. De minden kétséget kizáróan a közel-keleti olajhoz való hozzáférés a két nagyhatalom közti kapcsolat kulcskérdésévé fog válni. Ugyanakkor viszont Kína katonai ereje nem elég fejlett ahhoz, hogy fajsúlyos szerepet játszhasson a közel-keleti politikában. Ezért olajér­dekei Amerika katonai erejének vannak kiszolgáltatva. Emiatt Kínának fel kellett ismernie, hogy energiabiztonsága egyre inkább az Egyesült Államokkal való együttműködéstől, nem pedig a vele való versengéstől függ. Azonban mostanában, ahogy új olajforrások után kutatva Kína a nyugati féltekét is felfedezte, az Egyesült Államok kormánya sokkal agresszívebben válaszol, mint korábban bármikor.

Washingtont különösen ingerültté tette, hogy Kína saját térségén kívüli olajforrásokat keresve olyan „lator államokat" is támogat, mint például Iránt és Szudánt – csak azért, mert függ az olajuktól. Kína ugyan számít a Közel-Keleten kívüli olajprojektek felfutására, de Peking a legvalószínűbb forgatókönyv szerint ragaszkodni fog e régió legfőbb olajtermelő orszá­gaihoz fűződő jó viszonyához, már csak biztonságpolitikai érdekből is. Másrészt, Kína szeretne néhány olyan olajtermelő és exportáló országgal is jó kapcsolatot ápolni, amelyeket az amerikai imperializmus nem kedvel. Ezek közé tartozik, Irán, Venezuela és Szudán, ahol a hatalmon levők nemzeti érdekeiket védik a külföldi kapitalisták dominanciájával szem­ben. Az Egyesült Államok Kongresszusa által felállított Amerikai-Kínai Biztonságpolitikai Ellenőrző Bizottság jelentése figyelmeztetett arra, hogy Kína növekvő energiaimport-igénye ösztönzőleg hat arra, hogy közelebb kerüljön a terrorizmust támogató országokhoz, például Iránhoz, Irakhoz vagy Szudánhoz. Ezt a szándékot csak fokozza az az aggodalom, hogy az Egyesült Államok a Perzsa öböl uralmára tör. A térségbe történő kínai fegyvereladás, a terrorizmust támogató országok segítése, valamint a polgári és katonai célra is használható technológiák terjesztése mind súlyos gondot jelentenek Washington számára.

Az afganisztáni és iraki háború jól példázza, hogy a kínai diplomáciát miért körözte le a nyugatiak katonai beavatkozása. Kína gazdasági be­hatolását az Egyesült Államok gazdasági és katonai érdekeit szolgáló mindkét háború megakadályozta. Manapság Kína attól tart, hogy ez megismétlődhet Iránnal, legnagyobb olaj- és gázszállítójával. A két or­szágot egyre növekvő, jelenleg 120 milliárd dollár értékű szerződés köti össze. Az Egyesült Államok és az Európai Unió által követett diplomáciai stratégia Irán atomprogramjának megállítására irányul, Kína viszont 2004 októberében írta alá addigi legjelentősebb energiaszerződését Iránnal és vállalta, hogy megakadályoz minden amerikai kísérletet arra, hogy Irán atomprogramját az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalja. Ez jelezheti azt, hogy Kína nem csak a Perzsa-öbölben meghatározó szerepű, katonailag erős, sőt atomfegyverrel is rendelkező Iránban érdekelt, hanem – ener­giabiztonsági megfontolásból – a kritikus globális biztonsági kérdéseket érintő nemzetközi együttműködésben is. Az Iránhoz fűződő különleges viszonyán túl Kínáról az is köztudott, hogy tömegpusztító fegyverek technológiájával látja el a „lator államokat" beleértve Észak-Koreát, Szíriát, Líbiát és Szudánt. Kína hagyományos fegyvereket is szállít, és ez a Perzsa-öböl biztonságát felügyelő amerikai csapatokat is fenyeget­heti. Különösen aggasztó, hogy Kína hajóelhárító cirkálórakétákat ad el Iránnak, amelyek veszélyt jelenthetnek az olajtankerek forgalmára és az ott állomásozó amerikai hajókra. Ez a fegyverkereskedelem növekvő veszélyt jelent az Egyesült Államok globális biztonsági érdekeire nézve, különösen a Közel-Keleten és Ázsiában.

A Perzsa-öböl olajához való hozzájutást biztosító kínai stratégia kulcs­eleme a Szaúd-Arábiával ápolt különleges viszony. A Rijadhoz fűződő szálak a nyolcvanas évek közepéig nyúlnak vissza, amikor Kína közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat adott el az arab országnak. Azóta ez a kapcsolat csak erősödött. A magas rangú kínai vezetők Szaúd-arábiai látogatásai 1999-ben jutottak a csúcsra Csiang Cö-min elnök hivatalos útjával, amikor a kínai vezető meghirdette a „stratégiai olajkapcsolatot" a két ország között. Kína felajánlotta interkontinentális ballisztikus rakéták eladását Szaúd-Arábia számára. Az Egyesült Államokhoz fűződő spe­ciális kapcsolat fenntartása érdekében a szaúdiak egészen mostanáig inkább visszautasították a kínaiak számos ajánlatát és korlátozták a kínai beszerzéseket. De a szaúdi-amerikai kapcsolatok folytonos romlása, vagy hosszabb távon az uralkodó rezsim megváltozása az olajkirály­ságban arra sarkallhatja a szaúdiakat, hogy ne kizárólag Amerikára hagyatkozzanak rendszerük biztonságának garantálásában és nagyobb szerepet juttassanak Kínának.

Kína Közel-Keleten kívüli olajforrás-keresése több oldalról is alááshat­ja az Egyesült Államok biztonsági érdekeit: a Dél-kínai-tengeren Kína határvitába bonyolódott Malajziával, a Fülöp-szigetekkel, Tajvannal, Vietnammal és Bruneijel, a Spratly- és Paracel-szigetek energiakincsei miatt. A Kelet-kínai-tengeren, ahol gazdag olaj és gázlelőhelyeket sejte­nek, az energiaforrásokért vívott versengés egyre erősebb Kína és Japán között. Kína már hozzá is fogott a gázkutatáshoz a Kelet-kínai-tenger hozzá tartozó oldalán. A japán kormány szerint a gáztartalékok egy része valójában a határvonal hozzá tartozó oldalán található, tehát Kína az ő felségvizein próbálja feltárni a szénhidrogénkincset. A vitatott területen Japán is megengedte saját cégeinek a kutatófúrásokat, amit viszont Kína tart provokációnak. Az orosz olajhoz való hozzáférés egy további feszültségforrás. Kína és Japán hosszú hónapokon át licitháborút vívott egymással a Kelet-Szibériából szállító orosz olajvezeték építése ügyé­ben. A kínai tervek szerint a vezetéknek a mandzsúriai Tacsing városába kell befutnia, míg Japán ragaszkodik ahhoz, hogy a vezeték a Japánnal átellenben található orosz kikötőig, Nahodkáig érjen.

Ez a feszült légkör ellenségeskedést szül a közhangulatban és a poli­tikában, ami már erőszakos japánellenes tüntetésekhez is vezetett 2005 áprilisában, és valószínűleg ez csak fokozódni fog. A kínai olajvállalatok szemet hunynak afelett, hogy az afrikai kormányok mire használják olajdollárjukat. Szudán az egyik olyan ország, ahol ez a közömbösség keresztezi az amerikaiak korrupcióellenes és az emberi jogok védelmére irányuló törekvéseit. A kínaiak közös olajszerződések alapján több mint 8 milliárd dollárt fektettek be ebben az országban, többek között a Vörös­tengerig érő 1.500 km hosszú olajvezetékbe, az olajmunkásoknak álcá­zott többezres katonaságba, valamint fegyvereladásokkal is támogatták a húsz éve polgárháborúban álló szudáni kormányt. 2004 szeptemberében az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1564. határozata kőolajtermékekre alkalmazott szankciókat helyezett kilátásba Szudán ellen, ha nem szün­teti meg a dárfúri tartományban harcoló katonai csoportok támogatását. Szudáni olajérdekei védelmében (ez Kína olajimportjának 7%-át jelenti), Peking nagyon világosan kifejezésre juttatta, hogy az ilyen szankciók életbeléptetésére irányuló minden törekvést meg fog vétózni.

Közben Kína folyamatos nyugati terjeszkedése az alapvető gazdasági és politikai következményekkel járhat az Egyesült Államok számára. Mind Amerika mind Mexikó hazai olajtermelése csökken, ezért az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy az itt termelt nyersolaj egy tetemes részét átengedje, hisz olajfelhasználásának harmada innen származik. A szűkülő olajforrások arra kényszerítik majd az Egyesült Államokat, hogy másutt keressen olajutánpótlást, leginkább a Közel-Keleten, és így még inkább ettől a kavargó régiótól fog függni. A nyugati féltekén Kína olaj- és gázmegállapodásokat kötött már Argentínával, Brazíliával, Peruval és Ecuadorral, de a leginkább Venezuela, Ameri­ka negyedik legnagyobb olajszállítója iránt érdeklődik. A 2005 elején megkötött olajegyezmények biztosítják a kínai vállalatok számára az olaj- és gázkutatást, valamint finomítók létesítését Venezuelában. Az állami tulajdonú kínai olajtársaságok szintén nekiláttak, hogy nagyra törő olajegyezményeket üssenek nyélbe az Egyesült Államok első számú olajszállítójának számító Kanadával, beleértve helyi energiacégek fel­vásárlását is. Kína egyik legnagyobb állami energiavállalata, a Sinopec szeretne részesedést vásárolni Alberta tartomány hatalmas olajhomok­mezőiből. A kanadai Enbridge óriáscég azt szorgalmazza, hogy építsenek egy Albertát a Csendes-óceán partján fekvő Brit Kolumbiával összekötő olajvezetéket 2,5 milliárd dollárból, hogy hajón Kínába szállíthassák a nyersanyagot. Bár még nem világos, hogy ezek közül a tervek közül mi valósul meg, annak a lehetősége, hogy a kínaiak részesedést szerezze­nek a kanadai energiaiparban – és így módjuk lehessen elterelni Kanada Amerikába irányuló potenciális olajexportjának harmadát – igencsak aggaszthatja Washingtont.

A kínai olajipar modernizációja

Az utóbbi évtizedben Kína jelentős mértékben modernizálta és átszervez­te hazai olaj- és gáziparát. A kínai kormány 1998-ban a legtöbb állami tu­lajdonú olaj- és gázvállalatát két vertikálisan integrált cégbe: a CNPC-be (China National Petroleum Corporation – Kínai Nemzeti Kőolajtársaság) és a Sinopecbe (China Petrochemical Corporation – Kínai Petrokémiai Társaság) szervezte. Az átszervezés a két vállalatnak területi jelleget is adott – a CNPC főleg északot és nyugatot, a Sinopec pedig a délt fedte le -, ezenkívül a CNPC inkább a nyersolajtermelésben, a Sinopec pedig a finomításban lett erős. A két vállalat elbocsátotta a fölösleges dolgo­zók millióit, megszabadult néhány kevésbé nyereséges üzletágától, és nyugati bankokat bízott meg azzal, hogy leányvállalataikat kicsinosítva bevezessék a hongkongi és a New York-i tőzsdére.¹ Az átalakítás előtt a CNPC főleg olaj- és gázkutatásban, valamint kitermelésben tevékenyke­dett, a Sinopec pedig a finomításban és a kereskedelemben. A harmadik nagy állami vállalat, a CNOOC (China National Offshore Oil Corporation – Kínai Nemzeti Part menti Olajtársaság), a tengeri kutatást és terme­lést végzi, ő adja a kínai belföldi nyersolajtermelés valamivel több mint 10%-át. Az iparág jelenlegi felügyeleti szerve a 2003 elején létrehozott Állami Energiaigazgatás (SEA). Az átalakításnak az volt a célja, hogy az állami vállalatokat a máshol szokásos vertikálisan tagolt társaságokhoz tegyék hasonlatossá. E folyamathoz kapcsolódóan leválasztották vagy megszüntették e vállalatok nem nyereséges melléktevékenységeit, és a különböző szolgáltatásokat, például a lakások és a kórházak fenntartását. Tömeges elbocsátásokra is sor került, mivel más állami tulajdonú vállala­tokhoz hasonlóan ezek is felduzzasztott létszámmal működtek.

Mivel Kína a szocializmusba vezető út kapitalista módját választotta, ezért olaj- és gázipari vagyonának jelentős részét a tőzsdére vitte. A Kínai Népköztársaság megnyitotta olajszektorát a külföldi tőke előtt, hogy ezzel megkönnyítse a nyugati technológia és az ennek megfelelő menedzs­mentismeretek behozatalát. A tőzsdei bevezetés néhány jellemzője meg­lehetősen szokatlan volt. Először is, kizárólag kisebbségi részesedést vittek tőzsdére. Másodszor, a cégvezetésre nincs jelentős befolyása a külföldi befektetőknek. A kínai kormány még mindig többségi részese­déssel bír mindhárom cégben, és a külföldi befektetők nem nevezhettek ki igazgatósági tagokat. Az elemzők ezeket a befektetéseket általában a hat energiaipari szuper óriás kínai behatolási kísérletének tekintették, ami szükségszerűen magával vonja a kínai óriásokkal létesített partner­kapcsolatokat. A Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO) való belépés melletti elkötelezettsége miatt várható, hogy Kína tovább nyit a külföldi befektetések felé, de még ekkor is az a valószínűbb, hogy a jelentős kínai olaj- és gázberuházások majdnem mindegyikében jelen lesz egy kínai energiaipari óriáscég. Mivel a WTO-megállapodás előír bizonyos jogokat, a szuper óriások közül a vezető három (a BP, az ExxonMobil és a Shell) mindegyike belép a kínai kiskereskedelmi piacra – de csak a CNPC, a Sinopec vagy mindkettő partnereként. A kínai olajfinomító-ipar konszo­lidációja után, melynek során a kisebb finomítók tucatjait zárták be, a kínai olajóriások ismét a kapacitások bővítésére törekszenek. A kínai olajfeldolgozó szektor egyik legsúlyosabb problémája a nehezebb közel-keleti nyersolaj feldolgozására is alkalmas kapacitások hiánya, amelyet pedig a középtávon növekvő kínai importigény nélkülözhetetlenné tesz. A meglévő finomítók közül többet átalakítanak, hogy képesek legyenek kezelni a nehezebb és magasabb kéntartalmú nyersolajtípusokat is.

Ráadásul Kína belefogott gázinfrastruktúrájának nagy léptékű kiterjesz­tésébe. A kilencvenes évekig a földgázt többnyire csak a műtrágyagyárak használták és kevés elektromos áramot állítottak elő belőle. Ma Kína teljes energiafelhasználásában a földgáznak csak 3%-os szerep jut. A kínai földgázberuházások egyik nagy kerékkötője az egységes szabá­lyozás hiánya. Jelenleg a földgázárakat a helyi szabályozók tarkasága irányítja. A kínai kormány jelenleg azon munkálkodik, hogy létrehozza a földgázipar egységes jogi szabályozásának tervezetét. Az ország legnagyobb gáztartalékai nyugat- és Északközép-Kínában vannak, ami egyúttal azt is jelenti, hogy további vezetéképítésekre van szükség ah­hoz, hogy a gázt a keleti városokba lehessen szállítani. A CNPC nemrég fejezte be gáz gerincvezetéke, a Nyugat-Keleti Vezeték építését. A kínai olajkitermelés döntő része (85%-a) a szárazföldről származik. A tengeri termelés felfuttatása kiemelt fontosságú terv, amelyet Kína külföldi vál­lalatok technikai és pénzügyi segítségével hajt végre. Az ország azon törekvése, hogy minimálisra csökkentse függését a közel-keleti olajtól, arra fogja csábítani Pekinget, hogy Oroszországgal és Kazahsztán­nal szövetkezzen, és túl sokat költsön grandiózus vezetéképítésekre. 2000-re Kína odáig jutott, hogy kifejezze érdeklődését a szibériai mezők olajtartalékai iránt.

Az orosz szövetséges

A kínai-orosz kapcsolatok fejlődésének nagy lökést adott Vlagyimir Putyin elnök 2000. júliusi látogatása. Gazdasági megfontolásokból az orosz elnök már korábban kezdeményezte a Kínával való megbékélést. A kínai vezetőség leginkább „a kölcsönös politikai bizalom elmélyítése" és a „gazdasági együttműködés fejlesztése" kifejezéseket használták. Jelentős erőfeszítéseket tettek a kétoldalú kapcsolatok erősítésére, be­leértve az orosz-kínai határ keleti szakaszáról szóló újabb egyezmény ratifikálását mindkét ország parlamentjében,egy nemzetbiztonsági kér­déseket érintő konzultációs rendszer kiépítését, valamint megállapodás aláírását az energiaipari és befektetési együttműködés továbbfejlesz­téséről. 2001-ben aláírták a kínai-orosz jószomszédi-, barátsági- és együttműködési szerződést. 2003 májusában a két ország közös közle­ményben deklarálta, hogy a kínai-orosz kapcsolatokban megkezdődött a fejlődés új szakasza, a „stratégiai együttműködés". Kína ugyanakkor keveset tett azért, hogy ösztönözze a gazdasági kapcsolatokat, ami közelebb hozhatta volna az új Oroszországot. Nyilvánvaló, Kínát csak a szibériai orosz olaj- és földgázmezők érdekelték. Ma Kína Oroszország legnagyobb fegyvervásárlója, amely üzlet a jelenlegi helyzet szerint minden bizonnyal folytatódni fog, mivel az Egyesült Államok sikeresen megakadályozta az Európai Unió fegyverembargójának megszüntetését és Izraelt is visszatartja a Pekinggel való hadiipari üzletektől.

Ahogy arra a kínai és orosz vezetők rámutattak, a kétoldalú kapcsola­tok olyan jók még sosem voltak, mint manapság. Kína és Oroszország is nagyhatalom, mindkettő állandó tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának, tehát megegyező vagy hasonló pozícióban vannak. E két állam vezetői évente csúcstalálkozót tartanak, és legalább háromszor találkoznak minden évben, például az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együtt­működés (APEC) fórumán vagy a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) csúcstalálkozóján. Kína már nem érzi úgy, hogy a posztkommu­nista Oroszország politikai modellje fenyegeti. Épp ellenkezőleg, a '90-es években a kínai kommunisták az orosz példára hivatkozva mutattak rá a demokráciába való sietség árára és veszélyeire. Számos kétoldalú együttműködési megállapodást írtak alá a pénzügyek, energia, áramel­látás és egyebek területén, és megegyeztek abban is, hogy orosz-évet rendeznek Kínában, valamint kínai-évet Oroszországban – 2006-ban illetve 2007-ben. A két fél megegyezett az olaj- és gázipari együttmű­ködés folytatásában, ami olajvezetékek építését és mindkét országban való közös kitermelést is magában foglal. Az Oroszországból Kínába szállított olaj mennyisége 2006-ban elérte az évi 15 millió tonnát.

Putyin első látogatása után a befektetési és energiakérdések uralták a moszkvai kétoldalú csúcstalálkozókat. Az orosz-kínai kereskedelem 21,2 milliárd dollárt ért el 2004-ben és évi 25%-os növekedéssel számoltak. Orosz becslések szerint az oroszországi kínai befektetések 2020-ra el­érhetik a 12 milliárd dollárt. Az energiainfrastruktúrában mindkét ország hosszú távú közös tervekkel számol. Mindkét fél újjá szeretné éleszteni a szibériai Irkutszkot Kínával összekötő 2 600 km hosszú távvezeték építésének tervét. Kínának reménye, hogy részesedést szerezhet a Nyugat-Szibériából Nahodka kikötőjébe futó olajvezetékben, nem vált valóra. Mindazonáltal Oroszország kötelezettséget vállalt a Kínába irányuló vasúti olajszállítások növelésére. Az élénk európai és japán kereslet miatt Oroszország nyilvánvalóan vonakodik attól, hogy Peking­nek kizárólagos hozzáférést biztosítson szibériai olaj- és gázkincséhez.

Közben, úgy tűnik, a nemzetközi diplomácia területén, legalábbis az energiakérdésben, Oroszország nem csupán Kínát, hanem más fontos ázsiai érintetteket is bevonó széleskörű megbeszélésre törekszik. A főbb érintettek Közép-Ázsiában, Oroszország befolyási övezetében találhatók. Az olyan közép-ázsiai országok, mint Azerbajdzsán, Kazahsztán, Türk­menisztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán a becslések szerint 200 milliárd hordónyi olajkészlettel rendelkeznek, ami a világkészletek egynegyedét jelenti. Mindamellett e régióban a kínai befolyás egyre növekszik.

Mérete és olajkészleteinek gazdagsága miatt Kazahsztán vált Kína egyik legfőbb közép-ázsiai stratégiai partnerévé. A kazah olajtermelés körülbelül évi 15%al növekszik és nagyjából a bruttó hazai termék (GDP) negyedét adja. Kína kettős céllal szállt be a kazah olajért folyó küzde­lembe. Először is meg akarják szerezni a gazdaság számára szükséges szénhidrogéneket. Másodszor pedig több lábra kívánják állítani Kína olajellátását. Termelési kapacitásaik növelése céljából a CNPC és a Sinopec olyan vállalatokban szereznek részesedéseket, amelyek már aktívak a kazah piacon. Eközben a kínai cégek előkészületeket tesznek a jövőben Kínába vezető csővezetékek kiépítésére. A CNPC évente nagyjából 6 millió tonna olajt termel ki Kazahsztánban. A kínai vállalat éves kitermelése Kazahsztánban 2010-re várhatóan eléri a 14 millió tonnát. A Sinopec addigra szintén meg fogja kezdeni tömegtermelését az általa megszerzett mezőkön.

Összegzés

Jól látható, hogy Kína miként válaszol a közel-keleti olajbehozataltól való függőségből fakadó kihívásokra. Mivel nem sikerült a forrásokhoz való hozzáférés és ellenőrzés szilárd biztosítása, ezért Kína számára csak egy út áll nyitva az egyes termelőktől és régióktól való függőségének mérséklésére, ha globális energiaforrásait diverzifikálja, azaz minél több lábra állítja. E válaszok három síkon futnak. Először is, Kína mindent megtesz annak érdekében, hogy minimalizálja a közel-keleti olajtól való függőségét és ezért a magas árak mellett is az egész világon agresszí­ven vásárolja az olajkészleteket. Másodszor, a pekingi kormányzat – a csővezetékekbe és part menti feltárásokba való beruházásokkal – nagy lendülettel modernizálja és ésszerűsíti energiaiparát. Harmadszor, miután külföldi cégekkel közös vállalatokat hozott létre, Kína fokozza kitermelési és finomítási kapacitásait. E háromféle válasz összefonódik a geopolitikai kérdésekkel Közép-Ázsiában, Latin Amerikában és Afrikában is. Orosz­országgal baráti kapcsolatokat épített ki, miután Putyin került hatalomra 2000-ben. Ezen túlmenően az olajéhség arra késztette a kínai kormányt, hogy a közép-ázsiai olajmezőkre is bemerészkedjen.

(Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzet

1 A PetroChina és a Sinopec leányvállalatai 7.5 milliárd dollárhoz jutottak a külföldieknek történt kibocsátások során. A befektetők egyike Warren Buffet, aki 2004-ben megvásárolta a PetroChina 13%-át.