John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai. Ráció Kiadó, Budapest, 2006.

Nemrég egy igen fiatal és korszerűen pimasz újdondász az egyik napilapban lesajnáló "kritika" alá vetette Noam Chomsky politikai munkásságát a nyelvész-közíró egyik új könyvének hazai megjelenése kapcsán. A szofisztikáltnak igazán nem ható cikkecske végén a slusszpoén az a szinte elviselhetetlenül ostoba megjegyzés volt, hogy ugyan miért gond az, ha a világ gazdaságát néhány száz multinacionális nagyvállalat irányítja. Az ifjú szerző szerint nem akarhatnak a nagy cégek semmi rosszat, hiszen nem bűnözők vezetik azokat. Ez a már 19. századinak is kiábrándító politikai korlátoltság és arrogáns tudatlanság jutott az eszembe, amikor John Perkins kötetét olvasni kezdtem. Hiszen a maga nagyon is ellentmondásos és úgyszintén nem túl elmélyült módján Perkins, az egyik multi egykori vezető munkatársa éppen azt bizonygatja, hogy de bizony nagyon is gazemberek a tőke megszemélyesítői.

A világsikerű, itthon a Ráció Kiadó jóvoltából viszonylag gyorsan magyarul is olvasható kötet¹ mintha akarva vagy akaratlanul a naiv és idealista kapitalizmuskritikákat, ellenérzéseket volna hivatott megdönthetetlennek látszó tényekkel alátámasztani. Azt mindenesetre előrebocsáthatjuk, hogy legyenek bármilyen hátsó szándékai a szerzőnek vagy az őt mozgatóknak, úgy látszik, hogy a kapitalizmus mostani létezési stádiumának történései, komolyabb tudósok szerint² strukturális válságának jelei már oly mértékben érezhetők a világ boldogabbik felén is, jelesen a momentán még világelső nagyhatalom Amerikai Egyesült Államokban, hogy a ma még meglehetősen körvonalazatlan félelmek, kiábrándulások, kritikák korábban elképzelhetetlen módon törnek felszínre itt-ott. Szó sincs róla, hogy el akarnám túlozni ezeknek a mozgalmaknak vagy magányos ellenállóknak a jelentőségét, de az mégiscsak mutat valamit, hogy a nagyjából az 1970-es években kezdődött s a Szovjetunió összeomlásával átszíneződött világkapitalizmus nemcsak a fenyegető klímaváltozással, a sokakat elriasztó egyre cinikusabb, hedonista fogyasztási kultusszal vagy a riasztó jövőtlenséggel veszi a kedvét egyre többeknek a gazdag világban, hanem azzal is – és főleg azzal -, hogy egyre kevésbé kívánja, vagy helyesebben szólva, tudja fenntartani a korábbi kivételezett helyzetet, mondjuk, az amerikai munkásság számára. Michael Moore, a világszerte egyszerre ünnepelt és kiátkozott amerikai dokumentumfilm-rendező éppen az amerikai autóipar elsorvadásáról, valamint a korábbi virágzó városok és lakóik tönkremenéséről készített filmjeivel robbant be az észak-amerikai és a nemzetközi köztudatba.³ Mivel a Roger and Me (Roger és én) 1989-ben készült, esélye sem volt arra, hogy itthon bármilyen közfigyelmet kapjon. Bátrabb forgalmazók és tévétársaságok az elmúlt években nálunk is vetítik Moore műveit, s a magyar médiában a rendezőt (aki nem mellesleg több könyv szerzője is) megkülönböztetett gyűlölettel ostorozzák, leszólva filmes nagydíjait, tehetségét, kétségbe vonva hitelességét. Az USA-ban – főleg a növekvő számú vesztesek szemében – egyike a modern kor kultikus hőseinek. Immár több évtizedes, következetes munkássága magasan felette áll Perkins könyves próbálkozásának, de abban nagyon hasonlítanak, hogy Amerikán pusztán az "amerikai eszmét" kéri számon ő is. Csakis az "emberarcú kapitalizmust", azt, ami az amerikaiak nagyobb részének korábban kétségkívül kijárt. Moore tehetsége és tisztessége miatt jóval tovább jut ezzel az egyszerű szembesítéssel is, mint John Perkins, aki pedig nem a kisemberek, hanem a topmenedzserek szempontjából láthatta a világot – ha igaz, amit állít magáról. Perkins ráadásul, vallomása szerint, halálosan titkos ügyeket fecseg ki. Egy nemzetközi energetikai befektetéseket menedzselő cég befolyásos munkatársaként, ahogy állítja, maga is részt vállalt egy világméretű összeesküvésben. A globális kapitalizmust afféle gonosz összeesküvésként mutatja meg egykori összeesküvőként. Az összeesküvők célja, mint a történelem során mindig is, pénz és hatalom; az eszközeik: megvesztegetés, törvényszegés, erőszak, akár gyilkosság is. S mivel ez a játszma világméretű, képes lehet a világ (az emberi világ) elpusztítására is. A könyv írója folyton az amerikai alapító atyákra hivatkozik, s arra, hogy Amerika életet, szabadságot és boldogságot ígér mindenkinek, de elsősorban az amerikaiaknak, viszont egyre kevésbé akarja betartani az ígéreteit. A szerző szerint a korábbi álmokkal, szép célokkal szemben – erről, mondjuk, az indiánok egészen más történetet ismernek – manapság a nagyvállalatok, bankok és az állam (az USA) korporációja hozza előnytelen gazdasági helyzetbe a világ többi részét, s az összeesküvők gátlástalan új bandája nem lát más célt, mint a gazdasági növekedést és a parttalan fogyasztást. Vagyis Perkins viszonylag pontosan leírja a kapitalizmus lényegét, és nagyon elszomorodik attól, hogy ez tényleg így is van, sőt, egyre inkább így van a gyakorlatban. Elképed attól, hogy miközben a termelés soha nem látott módon növekszik és egyre hatékonyabbá válik, a világ gazdagjai s szegényei között a különbség exponenciálisan növekszik.

Tehát a – mondjuk úgy – elméleti alapkérdésekben Perkins a cikk elején emlegetett ifjú magyar szerzővel azonos szinten marad, csak ő éppenséggel utálja a mai kapitalizmust. Kár Perkinstől számon kérni a történeti ismereteket, ilyesmiben az amerikaiak jó része soha nem jeleskedett. Az is valami, ha egy kiugrott üzletember néhány latin-amerikai ország példáján megérti, hogy micsoda botrányos kapcsolatban is áll egymással a kontinens északi és déli része. A tájékozottabb olvasó legfeljebb legyint rá, hiszen ő tudja, hogy ez a kapcsolat a kezdetektől égbekiáltóan igazságtalan, csak a módszerek változnak, ahogy telik az idő. Különben is, a könyv további részében megismerjük a szerző életútját, azt a tipikus, kisebbségi komplexusos, velejéig képmutató republikánus családi és alsó középosztályi miliőt, amelyik kitermelte őt, s rögtön megértőbbek leszünk azzal a rossz amerikai, földhözragadt linearitással, amellyel szerzőnk elbeszéli a sztoriját. Egyébként tán éppen ez a személyes életút a legeredetibb része a könyvnek, hiszen privát emlékeit, egykori önmagát valóban kérlelhetetlenül őszintén igyekszik megörökíteni. A történet azon a ponton kezd gyenge kémthrillerré válni, amikor hősünket beszervezik, illetve nem is. Kapcsolatba kerül ugyan a National Security Agencyvel,⁴ de hivatalosan nem válik ügynökké, sőt, a modern gazdasági összeesküvés szabályainak megfelelően egész pályája egy magáncégnél zajlik. A legkínosabb és legkevésbé hihető része a "mesének" az, ahogyan egy titokzatos szexbomba beszervezi őt EHM-nek, economist hit mannek, magyarán gazdasági bérgyilkosnak. Egyébként is oly szájbarágósan és életidegen módon szólalnak meg jó és rossz hősei, hogy az embernek néha az az érzése, mintha a szerző eredetileg filmforgatókönyvet akart volna írni, de amit ajánlott, az még Hollywoodban is bugyutának látszott. Az is lehet persze, hogy Perkins jobban ismeri elsődleges célközönségét, a hozzá hasonló amerikaiakat, s úgy hiszi, nekik sokszorosan megrágott és kiköpött egyszerűség kell. Pályája és történetei szinte illusztrációi az újságokból így-úgy megismert amerikai "disznóságoknak", Ecuadortól Indonézián, Iránon, Szaúd-Arábián át Hondurasig és Irakig.

Ő maga így foglalja össze tevékenysége lényegét, ami terepmunka után programtervezetek készítését jelentette egy-egy ország energetikai fejlesztéseit illetően: "Valamennyi ilyen programtervezetnek az volt a kimondatlan célja, hogy a beruházásban részt vevő cégek nagy profithoz jussanak, a fogadó ország néhány gazdag és befolyásos családja hasznot húzzon belőle, ugyanakkor biztosítsa a világ különböző országainak hosszú távú pénzügyi függését és így politikai lojalitását."

Perkins azt is elmondja – s ezen szavai nem is érdektelenek -, hogy miért váltott át az USA a korábbinál még titkosabb játszmákra, és a könnyen lebuktatható CIA-ügynököket miért helyettesítették egyre gyakrabban a függetlennek látszó, magáncégeknél működő szakértőkkel. A sztori 1951-ig, Reza Pahlavi Iránjáig nyúlik vissza, s úgy látszik, az ott alkalmazott finomabb eszközök még mindig működnek. Ugyanis, ha az országokat nagyon előnytelen eladósodásba hajszoló "szakemberek" (politikailag) megbuknak, akkor az állam széttárja a kezét, s a politikusok csóválják a fejüket a túl mohó magáncégek láttán. Perkins először, már igazi EHM-ként, Indonéziában tevékenykedett. Az ország gazdasági és politikai behálózásának leírása nem újdonság ugyan – legfeljebb annyiban, hogy eleddig ezt a másik oldal, vagyis az "új gyarmatosító" szavaiból még nemigen hallottuk -, mégis elég fontos és tisztességes leírásnak látszik. Annál kínosabb a később is egyre gyakrabban felbukkanó nosztalgiázó giccs, mellyel nyakon önti a tradicionális közösségekben élő, boldog és kedves szegények alakját – azon sajnálkozva, hogy ezeket a bennünket, fehéreket etnográfiailag olyannyira szórakoztató életformákat szétrombolja a csúnya kapitalizmus. Az Amazonas dzsungeleiben kőkori körülmények között élő indiánok viszonyai s a délkelet-ázsiai mélyszegénység Perkins láttatta értékei iránt – s egyáltalában: minden múlt utáni nosztalgiázás iránt – érzéketlen kapitalizmuskritikusoknak ezekhez a részekhez meglehetős önfegyelemre van szükségük.

A kötet, szerencsére, nem csak ebből áll: vannak érdekes elemek Torrijos Panamájának történetében és abban a párhuzamban, amit Perkins felfedezni vél az 1970-es évek gazdasági stratégiája és a 90-es évek meg a mai iraki háború között. Perkins a katonai-ipari komplexum kapcsán (a magyar kiadás "katonai-ipari összefonódás" alakban használja a közhasználatú kifejezést) McNamarát⁵ mint az EHM-ek előfutárát, előképét emlegeti, s ez a részlet sem érdektelen. (McNamara hivatalosan nem, de amúgy privátim rendszeresen adott tanácsot az új fiúknak, így Perkinsnek is.) Az sem újdonság – de nem árt, ha igaz, első kézből újraolvasni -, ahogyan a szaúdi "biznisz" során éppen az USA kezdi el komoly méretekben pénzelni az arab terrorizmust. Hasonlóan érdekes az iráni iszlám forradalom történetének olvasata a szerző sajátságos szemszögéből.

Perkins következő "munkahelye" Kolumbia, ahol megint egy szép nő várja, de ezúttal a jó cél felé próbálva őt hajlítani. Ennél jóval érdekesebb az, ahogyan a szerző rájön arra, hogy az ő nyomdokaiba lépő ifjabb generáció, a beosztottai "egyszerűen a példámból meg jutalmaim és büntetéseim rendszeréből tanultak. Tudták, milyen tanulmányokat, milyen eredményeket várok tőlük. A fizetésük, karácsonyi jutalmuk, sőt egész állásuk attól függött, mennyire vagyok megelégedve velük." Vagyis az ifjakat nem kellett már kémfilmbe illő módon beszervezni; korbácsból és mézesmadzagból tanulnak az emberek a leggyorsabban. Aztán Perkins 1980-ra, saját állítása szerint morális megfontolásokból, kiszáll a nagy üzletből. Bár ettől fogva inkább kívülről látja a dolgokat (csak mellékállásban vállal a régiekhez hasonló megbízatásokat, aztán már sehogyan sem), úgy fogalmaz: ő már képes a sorok között olvasni, így aztán Reagan neokon fordulata s különösen a Bush-család regnálása alatt történtek nem lepik meg őt. Bizonyítva látja, hogy ma már az EHM-módszerek uralják az USA gazdasági stratégiáját. S bár nem mondja ki, de tudható, hogy a Szovjetunió összeomlása után meg is kezdődik az "új világ" áldásainak globális méretű propagálása. A nagy nemzetközi pénzügyi, gazdasági szervezetek, valamint a világ erőforrásainak döntő részét birtokló államok és "független szakértőik" mindenütt a deregulációt és a privatizációt hirdetik mint egyetemes csodaszert. Arról a szerző nem szól még az iraki háború kapcsán sem, tán nem ért hozzá, hogy a pénzügyi befolyás megszerzése mellett – éppen a katonai-ipari komplexum hatására – maguk a folytonos háborúk is az észak-amerikai gazdasági fejlődés alapkövei. Mindenesetre a Bush-klán és kapcsolt részeinek ügyeiről leplezetlen nyíltsággal igyekszik lerántani a leplet, de fájdalom, a gyanakvó közép-európai olvasóban emiatt inkább a kétely erősödik. Talán a demokraták, Clinton családja és köre volna a jó, a nem birodalmi, hanem a szép köztársasági hagyományokat folytató Amerika zászlóvivője? Maga Perkins biztatja olvasóit – megint csak abban a bugyuta amerikai stílben -, hogy tanuljanak meg a sorok között olvasni, mert bizony a média is a hatalom része, a tévéknek és újságoknak nem lehet hinni. (Jaj, de ismerős szöveg ez nekünk itt a Kárpát-medencében!) Hát a könyveknek? – üthetné le a nagyon magas labdát a dörzsöltebb európai olvasó…

A legszomorúbb ebben a furcsa könyvben mégis az, hogy a világot igazságtalanul irányító, kizsákmányoló, pusztító USA öntudatra ébredt, felelős polgáraként John Perkins a kötetet afféle freudi elszólással fejezi be. Úgy hiszi, hogy éppen a remek amerikai hagyományok és a már koncentrált hatalom miatt kellene éppen az USA-nak "megjavítania" az elkutyálódott kapitalizmust világszerte.

Mi meg nem győzünk reménykedni: hátha nem sikerül neki. 

Jegyzetek

¹ A magyar változat a Penguin Group (USA) Inc. gondozásában megjelent 2006-os kiadás alapján készült (John Perkins: Confession of an Economic Hit Man. Fordította Deák Éva). Az első kiadás 2004-ben látott napvilágot.

² Lásd Mészáros István fontosabb műveit. Különösen a Beyond Capital: Towards a Theory of Transition című, 1995-ben Londonban és New Yorkban megjelent monumentális elemzését.

³ Michael Moore Roger and Me című 1989-es filmje szülővárosa, az egykori autógyártó központ, Flint pusztulását mutatja be (a cím egyébként egy közkedvelt rajzfilmsorozatra utal) – feltárva, hogy a General Motors olcsóbb munkaerőt találva vonul ki egykori fellegvárából és az USA-ból, egy cseppet sem törődve azzal, hogy mit hagy maga után.

⁴ A National Security Agency a könyv függelékében közöltek szerint a védelmi minisztériumon belül működik, és talán a legtitkosabb a tucatnyi titkosszolgálat közül. Viszonylag mentes a kongresszusi felügyelettől, és sokkal jobban kerüli a nyilvánosságot, mint a CIA.

⁵ Robert McNamara (1916) a General Motors Co. elemzőjéből vált a cég vezérigazgatójává, úgy, hogy nem volt a Ford család tagja. Aztán Kennedy védelmi minisztere a vietnami háború idején; később a Világbank elnökeként is tevékenykedett.

Érthető, hogy sok környékbeli nem akar NATO-radart a Tubesre. Érthető, hogy nem akarja kockáztatni, hogy radarsugárzást kapjon, vagy hogy katonai célponttá váljon. De ha jobban belegondolunk, ők – akarva-akaratlan – azért küzdenek, hogy (nem kívánt, de nem is teljesen kizárható esetben) Magyarország más lakosai váljanak sugárszennyezetté, illetve katonai célponttá. Mert ha ennek kockázatát esetleg sikerülne is elkerülni a Tubes környékieknek, Magyarországnak nem sikerülhet. Magyarország nem tudja teljes bizonyossággal elkerülni sem a radarsugárzás ártalmainak, sem a hadicsapás következményeinek veszélyét. Ezeknek a kockázatoknak a vállalását egyszer már megszavazta az ország. Lehet, hogy nem tudott róla, de megszavazta.

Az ország lakossága megszavazta Magyarország csatlakozását a NATO-hoz. Ezzel megszavazta, hogy Magyarország területén felépül három lokátor.

Megszavazta, hogy NATO-bázis működik Taszáron.

Megszavazta, hogy – Magyarország légterét átengedve – segítjük, hogy magyarokat bombázzanak Jugoszláviában.

Megszavazta, hogy magyar katonákat vigyenek Afganisztánba, magyar katonák haljanak meg Irakban.

Magyarország lakossága mindezeket megszavazta, és mindazokat a további következményeket megszavazta, amelyekről ma még nem is tudhat. Mert csak ezután fog kiderülni, hogy még mi mindent szavazott meg.

Akiben az egyéni önzésen felülkerekedik a nemzeti érzés, annak amellett kell érvelnie, hogy – ha már így alakult – ne máshová, hanem az ő lakóhelyének közelében épüljön föl a harmadik NATO-radar. ("A szomszéd tehene dögöljön meg!"? A ránk dobott csóvát – a liberális szabadságfelfogás nevében – továbbdobjuk a szomszéd házára?) Azért kell fellépnie, hogy ha valamilyen sajnálatos esemény bekövetkezne, akkor ne ártatlan nemzettársai, hanem ő és családja váljon sugárfertőzötté, illetve katonai célponttá.

Ha viszont nem akarja elfogadni sem közvetlen családjának, sem távolabbi nemzettársainak veszélyeztetését, akkor egyet tehet: azért küzd, hogy Magyarországon egyáltalán ne működjön NATO-radar. A tubesi lokátor következetes ellenzőinek azon kell munkálkodni, hogy Magyarország kilépjen a NATO-ból.

2007. április 6.

A Baloldali Alternatíva Egyesülés Környezetvédő Csoportja (BAL-Zöldek)

A fejlett országok elöregedése, a tartósan alacsony születésszám vagy a bevándorlás olyan kérdések, amelyeket a publicisztikából – legalábbis címszavakban – jól ismerünk. A tanulmány kísérletet tesz arra, hogy tudományosan járja körül e témát, illetve bemutassa a leginkább célországoknak számító európai államok bevándorlási és integrációs politikáját. Európában hagyományosan erős a nemzeti kulturális identitás, és sokan attól tartanak, hogy egy nyitottabb bevándorláspolitika finanszírozhatatlanná tenné a jóléti rendszereket. Amerika munkaerőpiaca nyitott, s az "amerikai álom", úgy tűnik, több bevándorlót is vonz az Egyesült Államokba, amely azonban, európai értelemben, sosem volt "jóléti állam". Az amerikai modell mégis tanulságos lehet Európa számára, ha meg akarja őrizni jóléti vívmányait.

Általános az egyetértés abban, hogy az USA mindig is szívesen fogadta a bevándorlókat, hiszen a bevándorlás révén megerősíthette alapértékeit és alapvető meggyőződését, megszilárdíthatta nemzeti azonosságtudatát, mely szerint az Egyesült Államok olyan ország, ahol nagyra értékelik az egyén szabadságát és választási lehetőségeit, s ezzel egyidejűleg a bevándorlás az ország számára létfontosságú munkaerőt is biztosítja. Ez az önmagát a "bevándorlók nemzetének" tekintő ország a 19. században nagyszabású, gyors fejlődést futott be, s előbb az európai, később más kontinensekről érkezők millióit olvasztotta be a társadalomba. Noha a fenti kép nagyjából megfelel a valóságnak, nem ad számot sem azokról a korlátozásokról, amelyek egyes nemzetiségekre vonatkoztak (arra hivatkozva, hogy a legelsőnek betelepült európai "őslakosok" védelmét szolgálják), sem arra nem ad választ, hogy az új betelepülők hogyan is integrálódhattak abba a közegbe, amely elsődlegesen angolszász protestáns nemzetként formálódott meg. A polgárháborút megelőzően az ír katolikusok és a németek beáramlása, 1890 és 1920 között pedig az egyre számosabb dél- és kelet-európai etnikai bevándorlóval, majd a kínaiakkal szemben alkalmazott korlátozó politika a húszas évekre odavezetett, hogy a hatóságok nemzeti hovatartozás alapján kvótákat állapítottak meg. A hatvanas évek emberjogi harcoktól fűtött időszakában újra teret nyert a nyitottabb befogadási politika, ennek következtében eltörölték a nemzetiségi kvótákat és diszkriminációt. Hogy kik és milyen körülmények között vándoroltak be az Egyesült Államokba, annak számos, előre nem látható következménye volt, s ez arra a következtetésre késztette a politikusokat, újságírókat és tudósokat, hogy javasolják a korábbi bevándorlási gyakorlat felülvizsgálatát. A menekültek, az alulképzettek, de legfőképpen a családegyesítés miatt érkező menedékesek befogadása azt eredményezte, hogy Ázsia, Latin-Amerika és a Nyugat-indiai-szigetek a bevándorlás jelentős új forrásaivá léptek elő, s nyomukban migrációs folyam és gyorsan fejlődő támogató hálózatok keletkeztek. Fennáll annak a lehetősége, hogy 2050-re a fehérek országosan kisebbségbe szorulnak. Az utóbbi években a bevándorlási politika toleráns maradt ugyan, de a külpolitika, a nemzeti érdekek és az ideológiai részrehajlás erősen befolyása alatt tartotta. Az emberjogi aktivista csoportoknak a közvéleményt mozgósítva sikerült amnesztiát kiharcolnia hárommillió illegális bevándorlónak, bár a törvénykezés csak jelentéktelen szankciókat helyezett kilátásba azon munkaadókkal szemben, akik törvényt szegve illegális bevándorlókat foglalkoztatnak.¹ 2001. szeptember 11. óta bürokratikus huzavona és szigorúbb szabályok érvényesülnek a muzulmán országokból érkező diákokkal, menekültekkel, de tulajdonképpen minden muzulmánnal szemben. A Világkereskedelmi Központ ellen intézett korábbi, 1993-as támadás után is megszigorodtak a szabályok: a menedékkérők munkavállalási és segélykérelmeit csak a belépésüktől számított hat hónap elteltével bírálták el. Jelenleg a kongresszusban ötletszerűen próbálnak foglalkozni azokkal a javaslatokkal, amelyek a mintegy 12 millió – többségében mexikói – illegális bevándorló státusát szabályoznák, esetleg szankciókat alkalmaznának eltávolításuk érdekében, s egyidejűleg vendégmunkás-programot indítanának be az országba lépésre várakozók számára. Az amerikai helyzet hasonló vitákat indított el Európában, melyek az ottani vitapontokat és koncepciókat visszhangozzák mind a bevándorlás eredményezte demográfiai változások elemzése, mind az újonnan belépők társadalmi integrációjának mechanizmusai tekintetében. Az Egyesült Államok alapítása óta, azaz több mint kétszáz éve sok európai úgy tekintett az USA-ra, mint mindannak a megtestesítőjére, ami Európát nem jellemzi, és amilyennek szerintük Európának lennie kellene. Az Egyesült Államokat olyan országnak látták, amely vélemény- és gondolatszabadságot biztosít a könnyen megszerezhető tulajdon lehetőségén túl; ahol az alkotmány a zsarnoksággal szemben védelmezi az egyéni jogokat, s ennek alapját a független bíróság által ellenőrzött demokratikus kormányzati normák jelentik. Ahogy a 20. századi európai háborúk korszakával eltűnt az európai dinasztikus örökség jó része, Európában a konszenzuális jogon alapuló demokratikus-alkotmányos hatalomforma lett irányadó. Ugyanakkor, persze, Európa – az USA-tól eltérően – már a 16. századtól a bevándorlás célpontja volt, e kontinens lakosai gyarmatosították a világot gazdasági fejlődésük, a kormányzati szolgálatban, a kereskedelemben, a kézműiparban vagy a mezőgazdaságban betöltött társadalmi státusuk érdekében. A 19. században a birodalmak fejlődése elősegítette Európa ipari országainak gyors növekedését, miközben egyfajta visszavándorlási folyamat is végbement, mint például az íreknek Angliába vagy az olaszoknak Franciaországba való áttelepülése. A második világháború után a szétzilált európai gazdaságok újjáépítésük érdekében munkaerőt importáltak a gyarmatokról, illetve vendégmunkásokat fogadtak más országokból. A korábban soha nem tapasztalt gazdasági fejlődés a háború után – amelyhez még a növekvő gazdasági várakozások és az emelkedő életszínvonal is társult – biztosította az európai expanzionista jóléti állam egyik meghatározó célkitűzését, a bölcsőtől a sírig tartó biztonságot. Az 1973-74-es olajválság véget vetett a fejlődésnek, és áldozatául esett a legális alanyi jogú bevándorlás is – csak a családegyesítés maradt kivétel. A gyarmatosítás korszakának leáldozása, valamint a hidegháború végleges lezárulása egyben a bevándorlás új formáinak lehetőségét teremtette meg – a családegyesítés folytatódott, a globális válságok elől menekülők pedig menedékre találhattak.

Miközben az Egyesült Államok liberalizálta bevándorlási törvényeit, Európában sokkal erősebben jelentkeztek a kivételes és korlátozó programok. Jagdish Bhagwati meggyőződéssel vallja, hogy az amerikai dinamizmus és felülmúlhatatlan gazdasági növekedés az USA-nak a bevándorlókhoz való, sokkal pozitívabb viszonyában gyökerezik, mivel az ország ennek révén alakította ki sokarcúságát és azt az állandó képességét, hogy aránytalanul nagy százalékban tudja magához vonzani a tehetséges (és kevésbé tehetséges) embereket a világ minden tájáról.² Bár a kontraszt élesnek látszik, mégis szükséges a kivételesség hangsúlyozása az amerikai gyakorlat tekintetében – némi pontosítással együtt. Az Egyesült Államok a széles körben elterjedt felfogással ellentétben nem volt mindig olyan nyitott és zavartalanul következetes a bevándorlókhoz és menekülőkhöz való viszonyát tekintve. Például az 1996-ban végrehajtott törvénykezési lépés, amely megszigorította a bevándorlók jóléti juttatásokhoz való hozzájutásának feltételeit, bizonyos kétségeket ébreszt Amerika minősítésével kapcsolatban. Ugyanakkor az sem igaz, hogy Európa kitartóan és lankadatlanul elutasítóan viselkedett volna a menedékkérők és menekültek egyre növekvő hadával szemben.

Mindkét társadalomra igaz, hogy az emberjogi megfontolások és az aktív pártfogói érdekérvényesítés az alkotmány biztosította védelemmel karöltve el tudta oszlatni a nemzeti (vagy nemzetek feletti) szinteken a nacionalista reakciókat, beleértve azokat a követeléseket is, melyek – néhány kivételtől eltekintve – szigorúan ellenőrizni akarták a bevándorlást, sőt akár teljesen be is tiltani. Európa helyzete meglehetősen ironikus, mivel itt a tartósan alacsony születésszám képtelen ellensúlyozni a népesség csökkenését; a munkaképes korúak száma vagy stagnál, vagy visszaesik egyes országokban; mindehhez járul még a képzett munkaerő akut hiánya, minek következtében Európa hamarosan jóval nyitottabb bevándorlási politika alkalmazására kényszerül. Az ENSZ által kiadott A világ népességének helyzete 2002-ben című jelentés szerint a jelenlegi születési arányszámokkal számolva a ma 725 milliós Európa 2050-re 600 millió főre csökkenhet. Európában a bevándorlási politikát változatlanul az elzárkózás elvei határozzák meg, mivel a politikai többséget alkotók mind aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy veszély fenyegeti a társadalom homogenitását. A The Economist arról számolt be, hogy 1989 és 1998 között az Európai Unióba (az EU-n kívülről) és az USA-ba nagyjából azonos számú bevándoroló érkezett. Minden évben egymillió legális és félmillió illegális bevándorló lépett be az USA-ba; a megfelelő európai adatok pedig 1,2 millió legális és félmillió illegális bevándorlót említenek.³

A 21. század hajnalán, amikor a tőke, a javak, az emberek és az eszmék fokozódó globális mobilitása jellemző, szükségessé válik, hogy az európai politikusok fantáziadúsabb lépésekkel reagáljanak az egyre zsugorodó és egyre jobban elérhető világ kihívásaira. A globalizáció ugyanis inkább a megújulásra nyújt lehetőséget, semhogy a megszilárdult cselekvési formákat fenyegetné, hiszen mai világunkat mindig is jórészt az európai tapasztalatok határozták meg. Ugyanakkor a jelek ellentmondásosak, amint azt az EU kibővítése és a Törökország jövendő belépése körüli viták is mutatják. Törökország, ez a 71 millió lakosú, EU-tagságra váró ország tárgyalásokat folytat az Unióval, melyek egyszer majd a csatlakozásához vezetnek, ám addig le kell győznie jelentős európai országok kétkedését. A bírálók arra hivatkoznak, hogy Törökország megsérti az emberi jogokat, különösen a kurd nemzetiségű török állampolgárokét, és rámutatnak a kettéosztott Cipruson tapasztalható megoldatlan problémákra is. Ezenkívül sem gazdaságilag, sem politikailag nem tartják elég érettnek Törökországot a tagságra. Ám nehéz megszabadulni attól a gyanútól, hogy Németország és Franciaország a török munkások beáramlásának újabb hullámától fél, illetve azoktól a járulékos problémáktól, melyet egy Európa küszöbén fekvő, nagy muzulmán ország jelenthet. Bár Törökországnak világi államrendszere van, ennek az országnak az Európai Unióba való felvételét sokan tekintenék olyan lépésnek, amely átlép egy határt; pedig Törökország már régóta NATO-tag, és potenciálisan összekötő szerepet játszhatna a keresztény és a muzulmán világ között. Sok európai azonban még ma is inkább barikádokat akar emelni, mintsem az Európai Unióba integrálni ezt a geopolitikailag kiemelkedően fontos muzulmán országot.

Susan Martin szerint jelenleg a világ népességének mintegy 2,5%-a, azaz 150 millió ember él születési helyétől távol, s ez a szám exponenciálisan nő, hiszen a konfliktusok, a nyomor és a betegségek sok régióban továbbra sem tűntek el. A menekültek döntő hányada a fejlődő világban él és keres támaszt. Nincsenek globális intézmények, melyek az emberek mozgását szabályoznák, ellentétben a javak és a tőke áramlásával; az egyetlen ilyen szervezetnek, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának befolyása erősen korlátozott.⁴ Az ember szeretné megérteni, hogy az európaiak nagy többsége miért tekint a bevándorlásra döntően ellenséges érzésekkel, aminek következtében ellentmondásos politika formálódik ki az államok (restriktív) szintjén és az államok feletti (nyitott és szabadabb) szinteken; ez az ellentmondásos helyzet alátámasztja azt a véleményt, hogy Európa a bevándorlókat ostromlóknak, önmagát pedig fenyegetett "erődnek" tekinti.⁵ Másfelől viszont a folyamatok ellenőrzésére irányuló populista nyomás és a politikai szólamok ellenére a végeredmény, azaz a bevándorlók befogadása, nem különbözik lényegesen az Egyesült Államokétól. Hogyan is tudjuk tehát jellemezni az Európai Unió bevándorlási, illetve újabban alkalmazott menedékjogi és menekültpolitikáját? Milyen pontokon különbözik mindez az Egyesült Államok gyakorlatától, és az EU milyen specifikus politikát folytat annak érdekében, hogy bátorítsa vagy elriassza a letelepülni szándékozókat? Lehetséges-e a közös fellépés, miközben az ellenőrzést szorgalmazó politikai nyomás egyre erősödik mind az USA-ban, mind az EU-ban, és a fokozódó globális kölcsönös függések elkerülhetetlenné teszik a sokoldalú megoldásokat? E kérdések megválaszolásához az alábbi szelektív, vázlatos, az Európai Unió néhány tagállamának gyakorlatát összehasonlító elemzés felvázol néhány közös témát, melyek egyre inkább egységesítik ezeket az államokat, hiszen a bevándorlás az Európai Unió egyik legégetőbb, kulcsfontosságú politikai problémája.

A bevándorlás Európában: általános tendenciák és vázlatos, szelektív, összehasonlító országelemzés

A történelemben nem volt (ma sincs) olyan európai ország, amely a bevándorlás révén tudatosan egy etnikailag sokszínű társadalmat akart volna kialakítani. A munkaerőhiány mára azonban előre nem várt következményekkel járó változatos etnikai közösségek kiformálódását eredményezte. Hogy az emberek miért települnek át egy másik országba, azt kiterjedt tudományos felmérések igyekeznek megfejteni; ezekből feltárulnak egyfelől azok a tényezők, amelyek lakóhelyük elhagyására késztetik az embereket, így mindenekelőtt az alacsony életszínvonal, az életkörülmények javíthatóságának hiánya, a politikai elnyomás és a gyenge államszervezet; illetve azok a tényezők, amelyek viszont az új helyszínre vonzzák őket, mint például az aktív munkahelyek, a földszerzés lehetősége és az egyéni szabadság. A felmérések e megállapításai rendszerint ahistorikusak és individualisták, mivel a maximális hasznosság elvének egyszerű kiadás-bevétel elemzésén alapulnak, majd pedig neoliberális elmélettel fűszereznek.⁶ Tény, hogy akik az elvándorlás mellett döntenek, általában nem a legszegényebbek, és tipikusan a gyarmati, kereskedelmi, nyelvi vagy kulturális kapcsolatok által meghatározott, már korábban meglevő kapcsolataikat használják ki ilyenkor. Hogy csak egyetlen szemléltető példát hozzunk, sok algériai, aki korábban Franciaországért harcolt vándorolt ki az anyaországba a hatvanas években (harkik); magukat teljes jogú francia állampolgároknak tekintették, igaz, Franciaországban meglehetősen vegyes érzésekkel fogadták őket.

A bevándorlást alapvetően meghatározó másik tényező az állami politika. Alapja soha nem egyszerű hasznossági számítás, hanem mindig a szélesebb értelemben vett demográfiai tényezők és a nemzetek közötti kapitalista piac dinamikájának függvénye. A menekültpolitika lényegileg függ továbbá az 1951-es genfi egyezményben és az 1967-es jegyzőkönyvben megfogalmazott emberjogi megfontolásokból következő nemzetközi normáktól és megállapodásoktól, melyeknek alapelve a kiutasítás tiltása – vagyis az, hogy az embereket nem lehet visszaküldeni oda, ahol üldöztetésben van részük -, s ez az alapelv ma már minden államra nézve kötelező. Az "üldöztetéstől való alapos félelem" elve nem nevezi meg az üldözőt. Ez az oka annak, hogy sok európai ország úgy értelmezi ezt az elvet, hogy az csak az állam általi üldözésre vonatkozik, de nem terjed ki a polgárháború vagy a felekezeti üldözés áldozataira. Az Egyesült Királyság kivételt jelent, mert azokra is kiterjeszti ezt az elvet, akik polgárháborús viszonyok elől menekülnek. Közvetlenül a második világháború befejezését követően menekültek áradata érkezett Európába. Kevesen számítottak arra, hogy az 1990-es években négymillióan kérnek menedéket elsősorban a balkáni országokból, Ázsiából, a Közel-Keletről és Afrikából – a fentebbi sorrendnek megfelelő (csökkenő) arányban.

A migráció elmélete figyelembe veszi mind a makro-, mind a mikrotényezőket: a korábbi államközi és piaci kapcsolatokat, melyek egyidejűleg vannak jelen az informális hálózatokban is, s amelyek főképpen a fiatal, gazdaságilag aktív munkások migrációját határozzák meg. Néhányan csak ideiglenes munkalehetőséget vagy elhelyezést szeretnének, s bevételeik jelentős hányadát visszaküldik szülőhazájukba; mások ezzel szemben a tartós letelepedést részesítik előnyben – ebben az esetben összetartó közösségek fejlődnek ki, amelyekben a végső cél a befogadó ország állampolgárságának megszerzése. A hetvenes évekig például a mediterrán országokból a képzetlen munkaerő nagy tömegei vándoroltak át a prosperáló iparral rendelkező Északnyugatra, ám ez a folyamat jelentősen lelassult, ahogyan a gazdasági fejlődés és a demokratizálódás Délen is kezdett teret nyerni. Ugyanakkor tény, hogy jó néhány, a volt gyarmatokról vagy Törökországból származó bevándorló a fejlett ipari országokban vert gyökeret, megteremtették saját állandó közösségüket, házastársukat pedig a szülőhazájukból választották. Az 1980-as évek végére és az 1990-es évek elejére az összeomló kommunista rendszerekből való elvándorlás, tehát a Keletről Nyugatra tartó vándorlás Németországot tette kitüntetett befogadó országgá, mert a bevándorlók többsége vagy etnikai német, vagy a balkáni háború áldozata volt. Egy másik, egyre növekvő számú csoportot azok alkottak, akik – mivel illegálisan akartak belépni az EU országaiba – az embercsempészek közreműködésének szolgáltatták ki magukat; nem is véletlen, hogy az embercsempészet kitűnően szervezett "üzleti" vállalkozássá nőtte ki magát. John Salt kutatásai szerint 1993-ban mintegy 100 000 és 220 000 közé tehető azon illegális bevándorlók és menekültek száma, akik megfordultak az embercsempészek kezén.⁷

Egy további döntő mozzanat a kiinduló országba visszatérők mozgása, miután a szezonális és ideiglenes munkatípusok időszaka véget ér. Ez diákokat vagy vezérigazgatókat éppúgy érinthet, mint szakképzetlen mezőgazdasági munkásokat. A migráció sajátos formái olyan változatosságot mutatnak, mint maguk a kiválasztott országok, mint a tényleges egyéni élettörténetek és motivációk. A migráció fogalma nem tűri a merev meghatározást, minthogy dinamikus és cseppfolyós jelenség, melyre állandó hatással van a bevándorlás nemzeti ellenőrzési kontextusa és a tágabb, globális mozgások, melyeket egyetlen ország sem képes önállóan befolyásolni. Ez magyarázza a nemzetek feletti szervezetek – mint amilyen az Európai Unió is – növekvő jelentőségét a migráció jelenségéhez való következetes viszony kialakításában és harmonizálásában. A bevándorlás problémájának tapasztalatai az EU tagállamain belül lényegesen eltérő képet mutatnak, akárcsak az állampolgárság fogalmának meghatározása, illetve az állampolgárság megszerzésének feltételei. A bevándorlás a legtöbb európai társadalomnak már sok generáció óta jellemző sajátossága, miközben mára még a hagyományosan kibocsátó dél-európai államok – Spanyolország, Görögország, Olaszország – is "de facto bevándorlási célországok" lettek. Mára ezen országok az illegális bevándorlók és illegális embercsempészet kedvelt célpontjai, mert törvénykezési gyakorlatuk lazább, gazdaságuk sokkal informálisabb, valamint azért is, mert a hivatalok tapasztalatlanságát viszonylag könnyen ki lehet használni.⁸

Franciaország

Franciaország olyan nagy gyarmatbirodalom volt, amelyet csak a Brit Birodalom előzött meg; számos francia állampolgár vett részt az ország tengerentúli gyarmatainak meghódításában és irányításában a Közel-Keleten, Afrikában és Délkelet-Ázsiában. Ráadásul a 19. század közepétől napjainkig a franciaországi munkaerőpiacot állandó utánpótlással látták el a gyarmati és tengerentúli területek, s ez a munkaerő összességében a munkásság 10-15%-át teszi ki.⁹ Különösen nagy számban érkeztek 1918 után olasz, lengyel, spanyol és belga származású bevándorlók, úgyhogy 1931-re 2,7 millió külföldi munkás, vagy másképpen fogalmazva a teljes népesség 6,6%-a élt Franciaországban.¹⁰ A nagy gazdasági válság idején 1932-ben bevándorlási kvóta szabályozta a külföldi bevándorlók számát az általános idegengyűlölet hatására. Ez a helyzet gyakorlatilag megismétlődött 1974 után, amikor az észak-afrikai Maghreb-régióból – a Franciaországba irányuló bevándorlás és letelepedés elsődleges kiinduló területéről – érkezők iránti ellenségesség szinte kézzelfoghatóvá vált a gazdasági hanyatlás időszakában, s ez aztán a bevándorlási feltételek megszigorítását is eredményezte. Noriel kutatásai azt mutatják, hogy az utóbbi harminc évet vizsgálva a franciák egyharmadának külföldi származású volt vagy az egyik szülője, vagy egy nagyszülője, s ez hasonlít az USA-ban tapasztalható helyzethez,¹¹ ahol minden ötödik gyerek egy bevándorlónak a fia vagy lánya. Az 1980-as évektől, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a hagyományos módon egyre nehezebb Franciaországba bejutni, megsokszorozódott a politikai menedékjogot kérők száma. Amikor viszont egy idő után ez a befogadási forma is szigorúbb szabályozás alá esett, a kétségbeesett emberek illegális megoldásokhoz fordultak, s az informális, kevésbé ellenőrzött gazdaságban kerestek munkalehetőséget.

Öt éven belül harmadszor, 1945 óta pedig huszonhatodik alkalommal módosította a francia parlament a belépés és tartózkodás feltételeit szabályozó törvényt. A jelenlegi francia bevándorlási gyakorlat alapját az 1998-as Chevénement-törvény képezi, ami úgy próbálja fenntartani "a társadalmi egyensúlyt", és szavatolni "az értékek megőrzését", hogy liberális megközelítésben újrafogalmazta a vízumelőírásokat, és egyértelműen felsorolta azokat a körülményeket, amelyek miatt a befogadási kérelem elutasítható – beleértve a közel 68 000 illegális vagy rejtőző bevándorló (sans papiers) helyzetének a szabályozását. Az állampolgárság ius soli (azaz területi) alapja biztosítja, hogy bárki, aki Franciaország területén született, öt év után automatikusan megkapja az állampolgárságot, bár ez a jog mostanában elég erősen erodálódik. A jelenlegi viták főképp az illegális bevándorlókra koncentrálnak, akik jórészt elutasított menedékkérők vagy papírok nélküli munkavállalók, többségükben egyébként arab származásúak. Annak ellenére, hogy sok éve élnek Franciaországban, és az adókat is tisztességgel fizetik, semmilyen törvényileg biztosított joguk nincs, és széles körben tekintenek rájuk úgy, mint a francia állam egyetemes köztársasági értékeit veszélyeztető elemekre. A The Economist egyik riportja beszámol arról, hogy mintegy 400 000 ember vár további amnesztiára, közülük jó páran politikai tiltakozó mozgalmakban is részt vesznek, hogy felhívják a figyelmet sérelmeikre. Ha ez nem jár sikerrel, akkor a következő lehetőségeik vannak az országban maradásra: ha az illegális bevándorló összeházasodik egy francia állampolgárral; ha súlyos betegségben szenved, ami emberiességi megfontolásokat vet fel; ha Franciaország területén születik gyermeke; ha "személyes és családi kapcsolatok" kialakítása céljára szóló vagy tíz évet meghaladó időszakra terjedő tartózkodási engedélyt szerez – mindezek esélyt adhatnak az állandó letelepedésre. Manapság sok rosszul fizetett szezonális munkára, szállodai és takarítói állásra nem akad jelentkező a 9%-os munkanélküliség ellenére sem, mert a "bennszülött" francia munkások nem hajlandók az ilyen típusú munka elvégzésére.

1998-ban a francia állampolgársággal nem rendelkezők a népesség 6,3%-át alkották, ebből hivatalosan 1,4 millió ember Algériából, Marokkóból és Tunéziából érkezett. Philip Muus felhívja a figyelmet arra, hogy a bevándorlókkal és leszármazottaikkal kapcsolatos fenti adatok meglehetősen hiányosak, mert nem számolnak a korábbi honosítás adataival.¹² Franciaország muzulmán népessége közel ötmillió főt számlál, bár erről nem állnak rendelkezésre hivatalos adatok. A banlieues-ben – vagyis a nagyvárosokat övező lepusztult külvárosokban, ahol sok bevándorló él – tapasztalható feszültségek és időnkénti zavargások közhelyszámba mennek. 2005 őszén súlyos zavargások gyakorlatilag az egész urbánus Franciaországot megrázták, s ezek az események a figyelmet a faji kirekesztés és a fiatalok körében tapasztalható munkanélküliség problémáira irányították. Az algériaiakkal szemben a múltban és a jelenben is táplált gyanakvás, valamint a párizsi metróállomások ellen az 1990-es évek közepén a Groupe Islamique Armé támogatásával végrehajtott bombatámadások fokozzák a társadalom folyamatos bizalmatlanságát, s ráadásul még új tagokat is toboroznak a Le Pen-féle Nemzeti Front és a hasonló jobboldali, bevándorlóellenes pártok számára. Fennáll a gyanú, hogy Le Pen a barbár algériai háború idején (1954 és 1962 között) maga is részt vett az elfogott FNL-tagok megkínzásában, vagyis ott szerzett tapasztalatai is táplálják az Algérie Francaise iránti nosztalgiáját, és szítják arabellenes rasszizmusát.¹³

A nagy gyarmattartó hatalmak, Franciaország vagy Nagy-Britannia, a második világháborút követően a bevándorlók befogadó országává váltak; ekkor ugyanis gyarmataik és volt gyarmataik biztosították az újjáépítéshez égetően szükséges munkaerőt, s ezzel is elősegítették az "anyaországok" gazdasági fejlődését. A bevándorlókat többnyire a munkaerő-hierarchia alján, azaz a rövid, szezonális munkákra, vagy a monoton, gyári tömegtermelés során alkalmazták a közmondásosan "piszkos munkakörökben", ott, ahol a "bennszülött" munkások már nem voltak hajlandók az alacsony bérekért dolgozni. A befogadó országokban különböző stratégiákat alkalmaztak az újonnan érkezettek integrálására. A franciák úgy vélték, az asszimiláció totális lesz, hiszen jogokon alapuló állampolgári kultúrájukhoz társul majd a bevándorlók részéről a francia életforma teljes elfogadása és a szabadság, egyenlőség, testvériség egyetemes republikánus értékeinek igenlése. Ám a gyakorlatban sok bevándorlót értek rossz tapasztalatok. Az észak-afrikai Maghreb-régióból származó muzulmán bevándorlók "outsider"-nek vagy kirekesztett beurnek, azaz "nem tisztavérű franciának" érezték magukat Franciaországban, mely névlegesen keresztény, ám világi társadalom.

A 2004-es törvény, amely megtiltotta a muzulmán lányoknak a fejkendő viselését, látszólag azzal a céllal készült, hogy kitiltson "mindenféle vallási jelvényt az állami iskolákból", s ezzel védelmezze a francia állami iskolák világi szellemét a vallás – mindenekelőtt a politikusok szerint elsődlegesen veszélyes militáns iszlám – támadásaival szemben. A 2004-es törvény szerepe továbbá abban áll, hogy védelmezze a specifikusan francia életformát, és lehetőség szerint semlegesítse a szélsőjobb jelentette veszélyt.¹⁴ A Muzulmán Hit Francia Tanácsa elnevezésű nemrég alakult szervezet eredeti célja szerint egyesíteni kívánt minden muzulmánt, hogy hivatalosan is képviselje őket, ám e kezdetben hangoztatott célját hamar megcsúfolta: a választott mérsékeltek és a radikálisok között belharcok robbantak ki. A francia hatóságok szigorúan végrehajtják a törvény előírásait, melynek következtében nem egy imámot utasítottak ki a gyűlöletbűnözés vétsége miatt, hiszen a civil szabadságjogok és a biztonság közötti kényes egyensúly megőrzése a lehető legfontosabb cél. Ha a francia gyakorlatot a britek által követett multikulturális megközelítéssel vetjük egybe, azt látjuk, hogy a brit módszer viszont túlzottan megosztja a közösséget, s mint ilyen, nem alkalmas a faji viszonyrendszerek közötti közvetítésre. A franciák szerint a brit megközelítés faji, etnikai és kulturális téren potenciális "balkanizálódást" eredményezhet. Tény, miként Jeremy Harding is bizonyítja, hogy a legtöbb európai azzal vádolja a kulturális sokszínűség eszményét végsőkig vivő amerikai multikulturális modellt, hogy az individualista, kapitalista, önerőből boldoguló etikán alapul, amely anyagi javakért folyó, erősen átpolitizált csoportokon belüli harcokat szül, míg a városok lakosságát etnikai/faji és osztálymegoszlás szerint szélsőségesen szegény és szélsőségesen gazdag csoportokra szabdalja szét.¹⁵ Franciaországban a 2005-ös zavargások óta széles körben elfogadott az a felismerés, hogy a munkahelyek, a lakásviszonyok és a politikai képviselet terén pozitív lépésekre van szükség, s hogy a diszkrimináció és az intézményi rasszizmus elleni fellépésnek együtt kell járnia az etnikai kisebbségek soraiból szerveződött, a kisebbségeket értő rendőrség kialakításával. Az önmagukért való színvak megoldási kísérletek sehová sem vezetnek.

Nagy-Britannia

Lévén az angol régi tengerésznemzet, Nagy-Britannia mindig is többé-kevésbé nyitva állt a világ előtt. Így például a 17. században több ezer – franciaországi üldöztetés elől menekülő – hugenottát fogadott be. A hajdani Brit Birodalom, amely virágkorában a Föld egyötödét ölelte fel, területéhez tartozó bármely állam polgára a korona "alattvalója" volt, s mint ilyen szabadon léphetett a brit földre. Ám amikor az első világháború előtti években 120 000 – az oroszországi pogromok és a lengyelországi antiszemitizmus elől menekülő – zsidó telepedett be (főképp) a londoni East Endre, akkor a birodalom meghozta első megszorító intézkedéseit. Az második világháborút követően, az 1960-as években a Brit Nemzetközösség területéről – vagyis a volt Brit Birodalom korábbi gyarmati országainak újabb fekete régióiból – származók bevándorlását szigorúan korlátozták. Az 1971-ben hozott törvények szerint a "lakóhelyválasztás joga" lehetővé tette az ország területére való belépést, de nem járt állampolgársággal. Az úgynevezett származási kapcsolat (patrial link) fogalma állampolgárságot biztosít azoknak, akiknek "lényegbevágó kapcsolatai" vannak az Egyesült Királysággal, és implicite azoknak is, akik a régi (fehér) Nemzetközösségből származnak. E törvényi lépés közvetlenül azokra a populista követelésekre válaszolt, amelyek a színes bőrű bevándorlók növekvő áradatának korlátozását sürgették a kormány aktív foglalkoztatáspolitikai lépéseivel szemben. A kormányzat ugyanis ezáltal próbálta megoldani az állami egészségügyi szolgálatnál és a londoni közlekedési vállalatnál tapasztalható súlyos munkaerőhiányt. Joppke lesújtóan kommentálja e fejleményeket: "A leszármazási törvénycikk a Brit Birodalom bosszúja, ami a faji megkülönböztetés vírusát a brit bevándorlási törvény zsigereibe ültette bele."¹⁶ 1981-re a brit állampolgárságra jogosultakra eltérő státusok bonyolult és szövevényes szabályai vonatkoztak, és az eredetileg ius soli alapú meghatározást a ius sanguinis elemeivel egészítették ki, vagyis a lakóhelyi minősítés korábbi, alapvető szerepét a vérségi kapcsolatok eleme vette át. Így aztán a korábban törvényileg automatikus állampolgári jogokkal rendelkezők kirekesztése tovább folytatódott; először az 1970-es években alkalmazták Kelet-Afrikából elszármazott ázsiaiakkal szemben, legutóbb pedig 1997-ben, amikor Hong Kong visszatért Kínához, és Hong Kong-i kínaiak akartak Britanniába települni.

Ezekről a főként konzervatív kormányok által hozott törvényi változtatásokról tagadhatatlanul lerí a háttérben munkálkodó politikai megalkuvás és a kettős erkölcsi mérce. A munkáspárti kormányok ezzel szemben számos faji megkülönböztetést elítélő törvényt hoztak; 1976-ben hozták létre többek között az esélyegyenlőség javítása érdekében a Faji Egyenlőség Biztosságát, melynek az a feladata, hogy támogassa az újonnan alakult kisebbségi közösségeket. Amikor ezeket a törvényeket bevezették Nagy-Britanniában, jóval megelőzték a többi európai állam törvénykezési gyakorlatát, hiszen ezekkel a törvényekkel a multikulturális társadalom mellett tették le a voksot, azaz amellett, hogy a bevándorlók eredeti kultúrájának elfogadásához nincs szükség olyan integratív alkalmazkodási módszerekre, amelyeket a befogadó társadalom jórészt elvár. Való igaz, ha egyszer valakit Nagy-Britannia legálisan befogadott, akkor az állampolgárságot gyorsan és könnyen megkapta; erre az volt a hivatalos magyarázat, hogy a belépés ellenőrzése és korlátozása szükségszerű feltétele annak, hogy a jó hazai faji viszonyok kialakuljanak, vagyis ezáltal biztosítható, hogy a különböző származású emberek majd békességben élnek egymás mellett. Az 1980-as évek elején azonban Brixtonban és Toxtethben súlyos zavargások robbantak ki, azóta viszont az Egyesült Királyságban csak elvétve került sor hasonló zavargásokra, egyrészt mert a kormánynak a kapcsolatok javítása érdekében tett erőfeszítései eredményre vezettek, másrészt pedig azért, mert minden párt egyetért abban, hogy továbbra is fenn kell tartani a szigorú belépési szabályozást, amely viszont eloszlatta a nacionalista jobboldal félelmeit. Ugyanakkor azonban számtalan kérdéskörben folynak komoly viták. Ez a helyzet például az 1999-es Macpherson-jelentés körül, ami a rendőrség felderítő munkájának hiányosságait tárta fel többek között egy fekete bőrű tinédzser halálának körülményeivel kapcsolatban (a jelentés szerint a fiú "a rendőrség intézményi rasszizmusának" esett áldozatul); de vita folyik a Salman Rushdie-ra kimondott fatváról, iszlám átokról; valamint a nemrégiben az északi ipari városban, Oldhamben fiatal muzulmánok kezdeményezte zavargásról, ahol a résztvevők a munkanélküliség, a diszkrimináció és a lakóhely szerinti szegregáció sújtotta, elviselhetetlen helyzetük ellen tiltakoztak. Egy, az Egyesült Királyságra jellemző, a helyzetet súlyosbító tényező (melynek vannak érdekes párhuzamai Spanyolországban és Belgiumban) a "britség" kérdéséről zajló vita; eszerint ma "britnek lenni" annyi, mint pozitívnak, befogadónak lenni, és segíteni a bevándorlókat abban, hogy sokszínű kulturális identitásukat megőrizhessék – szemben a kisebbségi nacionalizmusok kirekesztő meghatározásaival, amit az elmúlt évtizedekben a skót, a walesi vagy az ír katolicizmus képviselt.¹⁷

Az első bevándorlási hullám 1962-ben ténylegesen lezárult, eltekintve persze a szigorúan meghatározott családegyesítéstől és a politikai menekültek befogadásától. A későbbi törvénykezés, mint például az 1999-es bevándorlási és politikai menedékjogi törvény célja e kétféle indíttatású betelepülés integrálása volt, különösen pedig a politikai menedékjog feltételeinek tisztázása, ami korábban egyre súlyosabb "problémaként" jelentkezett az igazságosabb, gyorsabb és szilárdabban megalapozott ellenőrzés hiányában. A jogok és az ellenőrzés nagyrészt továbbra is a belügyminisztérium feladata, mint például a "kivételes tartózkodási engedély", vagy ahogyan ma nevezik, az egyes politikai menedékjogot kérők "emberiességi oltalmazásának" megadása. 2000-ben életbe lépett az emberi jogok törvénye (amely az emberi jogok európai egyezményének alapvető elveit foglalja magába), amellyel a brit törvények a jogorvoslat jogát is biztosítják, mert az elutasított ettől kezdve bírósághoz fordulhat.

A menekültstátusról a brit politika éles vitákat folytat, s az egymást váltó kormányok számításba veszik európai partnereik tapasztalatait. Németországban például sok esetben érte súlyos atrocitás a külföldieket az egyesülést követően, különösen az elszegényedett és gazdasági összeomlás fenyegette keleti országrészben. Franciaországnak ugyanakkor komoly társadalmi nyugtalansággal és a Nemzeti Front harcias fellépésével kellett szembenéznie. Ma még nincs egységes és összehangolt politikai irány Európában a harmadik világból érkező nemzetiségieket illetően, és a menedékjogért folyamodók jogainak fokozatos eróziója elrettenti a jövőbeni kérelmezőket. A bevándorlóknak minden ország – Lydia Morris terminológiáját használva – egyfajta "állampolgári besorolást" vagy bonyolultan rétegzett jogokat kínál, más szóval: a törvény adta jogok és státusok bonyolult variációját nyújtja, melyeket az egyes országok differenciáltan biztosítanak és az adott nemzeti kontextusban bonyolítanak. Lydia Morris három ország gyakorlatát elemző vizsgálatában feltárta, hogy mélységes különbségek vannak a munkaerőpiac kínálta foglalkoztatási lehetőségek terén, a családegyesítésre és a menedékjogra, valamint a szociális támogatásra vonatkozó szabályozási rendszerben, illetve az illegálisan az adott országban tartózkodókra vonatkozó módszerek tekintetében. Németországban erősen bürokratizált, lépcsőzetes kiválasztási és ellenőrzési rendszer működik, Nagy-Britanniában sokkal rugalmasabb és gyorsabb a letelepedési igény elbírálása, viszont jóval szigorúbban döntik el azt, hogy az egyes jogok kire vonatkoznak, illetve kit nem illetnek meg. Olaszországban viszont sokkal véletlenszerűbb annak eldöntése, hogy kinek az ügyét kezelik "informális toleranciával", ugyancsak véletlenszerűbb lehet a szociális támogatási rendszer is, ám az olasz törvények időről időre amnesztiával szabályozzák a menekültek státusát. A három eljárási gyakorlattal kapcsolatosan Lydia Morris a következőket állapítja meg: "Annak az állampolgársági intézménynek, amely a betelepedett szülők gyermekeinek a születési hely jogán adja az állampolgárságot, biztonságot kellene garantálnia, és a beilleszkedés lehetőségét nyújtania a jövő generációi számára; ezzel szemben mind Németországban, mind Olaszországban a gyermeknek a nagykorúság elérésekor határoznia kell kizárólagos állampolgárságáról."¹⁸ Angliában a munkáspárti kormány új nemzetiségi, bevándorlási és menedékjogi törvénye "irányított lehetőségeket" kínál a szakképzett és idénymunkások egyes csoportjainak, mert növeli az évente kiadható munkavállalási engedélyek számát, s szigorúbb határellenőrzést és biztosítási felelősséget ír elő. Ezzel egyidejűleg azonban egyre több menedékkeresőt riaszt el, hogy Nagy-Britanniában megszigorították az ellenőrzéseket, a szociális támogatást viszont megszüntették. 2002 decemberében az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint a világ 29 leggazdagabb országából Nagy-Britannia volt a bevándorlók első számú célpontja. A "emberiességi oltalom" státusát szigorúan határozták meg, és alkalmazását azokra a kérelmezőkre korlátozzák, akik bizonyítani tudják, hogy hazatérésük esetén életveszélybe kerülnének. Ezek a lépések a korábban befogadottak számának jelentős csökkenését eredményezték (jelenleg a kérelmezők 25%-a nyeri el ezt a státust). Az Egyesült Királyságba az 1990-es évek végén évente durván 100 000 menedékkérő érkezett, ez a szám 1992-ben mindössze 20 000 volt, s a sikeres kérelmek aránya nem érte el a 20%-ot.¹⁹ Ugyanakkor az elutasítottak nagy többsége egyszerűen eltűnik az adott etnikai közösségben a bulvársajtó nagy bosszúságára: ezek oldalakon át siránkoznak a kitoloncolási rendszer hatástalansága miatt; az új személyikártya-tervezet a jövőben újabb elrettentő eszközt léptet életbe.

Annak érdekében, hogy leszerelje a bírálatokat, és a szélsőjobb politikai aktivitását fokozó félelmeknek elejét vegye, a kormány erőteljesen támogatja azt az elképzelést, hogy az elutasított menedékeseket az ENSZ által fenntartott szállásokra irányítsák, vagyis a menedékkérőkkel származási helyükhöz közelebbi helyszíneken foglalkozzanak, s ezzel egyidejűleg nyílna lehetőség a belépési procedúrák megszigorítására. A Brit Nemzeti Párt helyi kampányokat szervez a hátrányos helyzetben lévő körzetekben, például a kelet-londoni Barkingban és más nagy-londoni területeken, ahol tovább tüzeli a bevándorlókkal, elsősorban a muzulmánokkal szembeni faji ellenségességet – a muzulmánok könnyű célpontjai a bűnbakkeresők gyűlöletének. Bár a Nemzeti Párt támogatottsága általában véve csekély, de puszta létezése is konzerválja a kisebbségekben a fenyegetettség érzését, még ha nincs is országos parlamenti képviseletük. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának friss adatai azonban a menedékkérők számának jelentős csökkenését mutatják (beleértve a családokat és az eltartottakat), konkrétan azt, hogy 50 000 alá esett a számuk, s ezzel teljesült is a kormány célja – a csökkenő tendencia egyébként egész Európában megfigyelhető.²⁰ 2005-ben a menedékkérők száma (25 715) jelentősen visszaesett, ami persze abból is következhet, hogy a hagyományos kiinduló országokban a társadalmak valamelyest stabilabbá váltak.

A Migrációs Felügyelet nevet viselő jobboldali agytröszt a tendenciákat eltúlozva azt állítja, hogy a következő évtizedben két és fél millió politikai menedékkérő és menekült szeretne bebocsátást nyerni Nagy-Britanniába, s kétharmaduk a nagy-londoni körzetben kap letelepedési jogot, további súlyos szociális terheket rakva a már ma is túlnépesedett metropoliszra. Azokat a korábbi procedúrákat, melyek arra szolgáltak, hogy a menedékkérőket szétszórják – ezzel mentesítve a szűkös helyi forrásokkal rendelkező bevándorlási kikötővárosokat vagy Londont -, most majd olyan lépések váltják fel, melyek során a nagyvárosoktól messze, kisvárosias területeken vagy vidéken menekülteket befogadó központokat építenek, illetve erre a célra katonai laktanyákat alakítanak át, ahol az újonnan érkezők családi vagy közösségi támogatásra találhatnak. Felmerült az a javaslat is, hogy a menekültek gyermekeit az általános oktatási rendszeren kívül oktassák, ez viszont tovább fokozná marginalizálódásukat és megbélyegzettségüket. Nagy-Britanniában sokat várnak az USA-ban már alkalmazott, az újonnan befogadottakkal elvégeztetett állampolgári teszttől és ünnepélyes állampolgárrá fogadási ceremóniától, illetve annak az intézkedésnek a bevezetésétől, hogy mentorokat neveznek ki az integráció támogatására; bátorítani kívánják továbbá azt is, hogy az új bevándorlók még a családon belül is az angol nyelvet használják (ez az utóbbi javaslat ellentmondásos fogadtatásra talált). A szabályok szigorítása (többek között az automatikus fellebbezés jogának, illetve a jóléti támogatásoknak a megvonása abban az esetben, ha a kérelmeket a menekültek nem nyújtják be azonnal, azaz a beérkezésükkor) arra szolgálnának, hogy visszatartsák a bevándorlók újabb hullámait, és eloszlassák a jobboldali bírálatokat. Ráadásul szerte Európában megfelelő és igazságosabb "tehermegosztási" tervek kidolgozásán munkálkodnak.

Az Egyesült Királyságban (és Európában) folyó viták középpontjában az a kérdés áll, vajon kívánatos-e a további bevándorlást bármi áron szorgalmazni. Az Egyesült Királyság lakosságának 8,3%-a külföldön született; Franciaországban ez az arány 10%, Németországban 11,1%, míg az USA-ban 12,3%. A bevándorlást ellenzők azt állítják, hogy Európában így is 14 millió munkanélküli van, és még az Egyesült Királyságban is, ahol a munkavállalók aránya sokkal magasabb, sokan vannak, akik nem találnak megfelelő munkát, és korkedvezményes nyugdíjba mennek. Londonban, a betelepülők központjában, magas a munkanélküliség, s emiatt valóban ésszerűnek tűnik az a javaslatot, hogy talán érdemesebb a "bennszülött" munkaerőt átképezni és átcsoportosítani, mintsem egyszerűen másokat támogatni. Az is tény, hogy a szakképzetlen színes bőrűek nagyobb valószínűséggel esnek a munkanélküliek kategóriájába (mintegy kétszer annyian), és rájuk nehezedik az a nyomás is, mely még lejjebb taszítja őket a társadalmi piramisban, az utánuk érkezett új bevándorlók ugyanis hajlandók még kisebb bérért is elvállalni az esetleg adódó munkákat. A jövőben nagyobb közös terhet jelent majd a bevándorlók körében tipikusan jelentkező nagyobb születési arány és a költséges szociális támogatások. Végül, az elöregedő népesség és az eltartottak egyre növekvő aránya ellenére a bevándorlás sem jelent hosszú távú megoldást, mert a bevándorlók is megöregszenek majd.

A fentiekkel vitában állók erőteljesen lépnek fel az ún. "munkaerővel kapcsolatos téveszmehalmazzal" szemben, mondván, soha nincs állandó, garantált munkaerő-kereslet, hiszen azt az új technológiák újra meg újra átírják. A bevándorlók olyan munkákat végeznek el, amiket mások a munka könnyen megmászható hierarchiájában nem hajlandók vállalni, s ezzel megteremtik a szükséges rugalmasságot, s közben szükségletet is keltenek másféle, sokkal nagyobb szakképzettséggel rendelkező munkások iránt.²¹ A nemzeti lét kulcsfontosságú szférái, mint például a brit nemzeti egészségügyi szolgálat és sok más, diplomát és szakképzettséget igénylő foglalkozás a szakképzett bevándorlók számától függ, s ez a helyzet az egész Európai Unióban megfigyelhető. Egy tanulmány szerint a 2004-es csatlakozás óta beáramlott 300 000 kelet-európai csökkentette a kamatokat, 0,2%-kal javította a gazdasági növekedést; mi több, az adóbevételekhez is számottevően hozzájárultak azok, akik az Egyesült Királyságba költöztek. Tény, hogy az újonnan érkezettek egyharmada diplomás vagy vállalatirányító volt.²² Ráadásul az a 430 000-re becsült illegális bevándorló, akik javarészt szállodákban, az étkeztetésben, karbantartásban és takarításban dolgoznak, további egymilliárd font adóval járulna hozzá a költségvetés bevételeihez, ha legalizálnák helyzetüket.²³ Kétségtelen, hogy a sokféleség felmérhetetlenül nagy szolgálatot tett a nemzeti kultúra életképességének; a közösségi kapcsolatok fokozatosan javulnak, miközben csökkennek az egyes csoportok közötti az egyenlőtlenségek, Londonnak mint globális nagyvárosnak az utóbbi két évtizedben tapasztalt újjászületése pedig vetekszik New York fejlődésével. A szigorú idegenellenőrzés gyakorlata állandó közösségeket teremt, mert a bevándorlók nem merik kockáztatni, hogy "hazatérjenek" szülőhazájukba: attól tartanak, hogy majd a határon nem engedik vissza őket Nagy-Britanniába.²⁴

Ezeket a vitákat a bevándorlás ellenzői másképp közelítik meg: szerintük az idegen elemek veszélyt jelentenek a nemzeti kultúrára; a menedékkérőket csalóknak, de legalábbis beilleszkedésre alkalmatlanoknak tartják, akik ezzel csak tovább nehezítik az iskolarendszer, a lakáshelyzet és a bűnözés amúgy is súlyos helyzetét. A Konzervatív Párt 2002-ben tartott nemzeti konferenciáján kijelentette, hogy a brit kormány egyszerűen elvesztette a bevándorlók feletti ellenőrzést, hogy veszély fenyegeti a tolerancia féltve őrzött értékeit, ezért szigorú éves kvótákat kellene megállapítani. David Goodhart, a liberális Prospect magazin szerkesztője rámutat a sokféleség és a társadalmi szolidaritás közötti növekvő feszültségekre. A társadalom új tagjainak időre van szüksége a beilleszkedéshez, a befogadó közösség lojalitása és kölcsönös kötelezettségi érzése pedig jóval alacsonyabb az új közösség iránt, mint egy másik közösséggel szemben, mellyel hosszú idő alatt kialakultak a közösségi kapcsolatok. A "haladás dilemmáját" Goodhart élesen veti fel: szerinte választani kell a tömeges bevándorlás fenntartása és a szilárd alapokon nyugvó jóléti juttatások között, mert a kettő együtt nem megy. Mindent összevetve, mondja, az utóbbi a kívánatosabb opció. Amire szükség van, az egy nyitottabb, átgondoltabb és szervezettebb bevándorlási program, mely részleges jóléti juttatásokat biztosít, és olyan állampolgári jogok kellenek, melyek sokkal intenzívebb integrációs intézkedéseken alapulnak. A bevándorlók által illegálisan végzett munkát dekriminalizálni kell, hiszen ezzel meg lehet adni a bevándorlóknak azt a pozitív élményt, hogy maguk is kezdettől fogva alakíthatják sorsukat; de ezáltal elkerülhető lesz az is, hogy gátlástalan maffiózók használják ki őket.²⁵ Bruce Anderson a keresztényi erkölcs követelményeit mellőzve így foglalja össze a valós helyzetet: "A tömeges migráció olyan, mint a tömegturizmus: éppen azt fenyegeti pusztulással, ami benne vonzza." Azoknak a potenciális bevándorlóknak a száma, akik Európába szeretnének jönni, ma már olyan hatalmas, hogy betelepülésük gyakorlatilag megvalósíthatatlan, hiszen veszélyezteti az életszínvonalat és a féltve őrzött értékeket, miközben megoldhatatlan problémák elé állítja az integráció, a stabilitás és a közösségi kohézió területeit.²⁶ Ráadásul az embercsempész bandák kíméletlenül kiaknázzák a helyzetet, jóllehet a menekültek segélyezésére szolgáló jóléti költségvetés összege 1999 óta megkétszereződött.²⁷

Európai menedékjog

Gyakorta meglehetősen homályos a menekült és a politikai menedékjogot kérő közötti különbség, nem is beszélve a még ennél is sokkal ködösebb gazdasági menekült fogalmáról. A menekültnek világosan megfogalmazott jogai vannak, státusát pedig a fogadó ország a nemzetközi jognak megfelelően elismeri, viszont a politikai menedékjogért folyamodó azon az alapon fordul a befogadó ország hatóságaihoz, hogy magáról azt állítja, hogy ő menekült. A befogadást kérőknek gyakorlatilag hosszú ideig tartó ügyrendi várakozásra kell felkészülniük, esetleg bírósághoz is kell fordulniuk, ahol kérelmét nagy valószínűséggel elutasítják. Hogyan lehet különbséget tenni mondjuk egy, az éhínség és a polgárháború elől menekülő szomáliai és egy másik, az üldöztetés közvetlen veszélyének kitett kérvényező esete között – őszintén szólva, ezt szinte lehetetlen tisztességesen eldönteni. Minden esethez Salamon bölcsessége kellene. Sajnos azonban az EU repterein, kikötőiben és a határátkelőhelyeken nap mint nap találkoznak ezzel a problémával az agyonterhelt bevándorlási tisztviselők.

Európában az az általános tendencia, hogy igyekeznek mérsékelni a menedéket kérők befogadását arra hivatkozva, hogy többségük önkéntes gazdasági menekült, pejoratív megfogalmazásban: amolyan "trükkös alak", akinek ténylegesen nem fenyegeti veszély a biztonságát. Európában a legrészletesebb statisztikai adatok szerint a külföldi lakosok száma 21 160 000, azaz a lakosság 2,6%-a (Nyugat-Európában az 5%-a).²⁸ Christian Joppke a következő lényegi megkülönböztetéssel élt: a politikai menedékjog "az államok azon joga, hogy menedékjogot biztosítsanak, és nem az egyes ember joga a politikai menedékjog megszerzéséhez", s ez az államoknak széles körű, belátásuk szerinti hatalmat biztosít.²⁹ Ennek a helyzetnek a következménye az európai nemzetállamokra nehezedő jelentős politikai nyomás, melyet gyakorta vezényel a nem liberális szellemben kampányoló média. Az 1980-as évekig a bevándorlók döntő többsége a kommunista elnyomás elől menekült Nyugatra. Ám azóta az Afrikában és Ázsiában dúló polgárháborúk és harcok következtében óriásira duzzadt az innen érkező menedékkérők hada. Miközben Európában gyakorlatilag megszűnt a bevándorlás, a politikai menedékkérelem maradt az egyetlen logikus és legális ürügy és eszköz, hogy ezekbe az országokba valaki belépést nyerjen. Az 1983-1992 közötti egy évtizedben a politikai menedékjogot kérők száma a nyugati országokban megkilencszereződött: 90 000-ről 825 000-re emelkedett. Ami a mai adatokat illeti, az főképpen becsült érték, de a The Economist szerint körülbelül évi félmillióra tehető. A bevándorlók döntő többsége legálisan lép be a nyugati országokba, de miután lejár a vízuma, tovább marad. Ugyanakkor 2001-ben a hivatalosan is politikai menedékjogot kérők száma 384 530-ra csökkent.³⁰ Ráadásul Európa évente több mint egymillió legális betelepülőt fogad, akik családegyesítés miatt, munkavégzés céljából, politikai menedékjogot elnyerve vagy más egyéb okból maradnak – s ez a szám gyakorlatilag megegyezik az USA által befogadottak számával. A legális bevándorlást Amerikában kevésbé korlátozzák mindenféle előírások, és nem is mutat csökkenő tendenciát, de – Joppke kifejezésével – a "bevándorlás politikai menedékjogi stratégiája" lehetőséget ad a kvóták megkerülésére és a formális bevándorlási procedúra elhalasztására. A politikai menedékjogok ugyanakkor "közösségi színezetűek", amennyiben a bírósági védelem és a "szabályos eljárás" az idegeneknek is kijár, ezáltal is csökkentve a szövetségi kormány próbálkozásait, hogy a menedékkérőket kirekessze az ország területéről. A Világkereskedelmi Központ ellen 1993-ban elkövetett bombatámadás nyomán azonban több hajót feltartóztattak a nyílt tengeren, megszigorították a határellenőrzést, és lecsaptak a törvényt kijátszókra.

Németország

Németország sok szempontból a legérdekesebb terület, ha a bevándorlási gyakorlatot vizsgáljuk. Földrajzi helyzetéből adódóan Északközép-Európában és történelméből következően az 1970-es évektől újra meghatározó gazdasági hatalom lett, és mágnesként vonzotta a jobb jövőre áhítozó bevándorlókat. 1951-re mintegy 12 millió kitelepített vándorolt keletről (német etnikumú és kultúrájú népcsoportok), a korábban a nácik által megszállt területekről nyugatra, s közülük mintegy nyolcmilliónyian Nyugat-Németországban telepedtek le. Az alkotmány 116. cikkelye kimondta, hogy a betelepülők ius sanguinis legális állampolgárságot kapnak, s az ország védelmet nyújt a kommunizmus elől menekülő németeknek is, valamint ez a törvényhely biztosította a családegyesítés lehetőségét is. Ez egyben azt is jelentette, hogy a nem etnikai német betelepülők befogadása soha nem volt valódi opció – mintegy a mélyebb, archaikus völkisch gyökerek miatt.³¹ Ennek ellenére, vagy ezzel együtt is, a menekülteket és a politikai menedékjogot kérőket az 1949-es liberális szellemű alaptörvény 16. cikkelyének megfelelően fogadták, mint olyan "személyeket, akik mivel politikai okok miatt üldöztetésnek vannak kitéve, politikai menedékjogban részesülnek"; s ezt a törvényt mintegy a náci korszak erkölcsi jóvátételeként is hozták meg. A menekültekkel szemben tanúsított nagylelkűség ilyenformán új korszak kezdetét jelentette, s a más országokban érvényesített tetszés szerinti szabályok itt hiányoztak. Az 1993-as alkotmányreform óta azonban Németország is az EU többi országában alkalmazott jóval szigorúbb szabályozást vette át, és egyidejűleg korlátozta azoknak a számát, akiket a "biztonságos országokból" befogad.

Egészen 1993-ig a régi, 1913-ban beiktatott birodalmi törvény szabályozta az állampolgárságra való jogosultságot, a nemzeti hovatartozást ius sanguinis alapon határozta meg a német nemzet iránt táplált erős etnikai és kulturális identitásra építve, és egybekapcsolta mindazokat, akik vérségi kötelékeik alapján támasztottak igényt a német közösséghez tartozásra. A háború utáni gazdasági fellendülés sok ún. "vendégmunkást" csábított Németországba. Az 1955 és 1973 között az országba érkezett 14 millió vendégmunkásból 11 millió visszatért szülőhazájába. De az iparnak kedvezőbb volt, ha határozatlan időre köt munkaszerződést a dolgozókkal, ezért jó néhány munkavállalónak Németország lett az állandó lakhelye. A vendégmunkások – elsősorban a törökök, a horvátok, az olaszok és más népcsoportok – jelentős közösségeket hoztak létre az idők során, amelyek a többségi társadalomtól elkülönülten léteztek. A legnagyobb közösséget kétségtelenül a törökök alkották, akik továbbra is ápolták kapcsolataikat szülőföldjükkel, többek között úgy, hogy jelentős pénzösszegeket utaltak át az otthon maradottak létfenntartásához. E csoportok tagjai állandó lakhatási jogot kaptak, és részesültek a szociális jogokból is, de nem rendelkeztek az állampolgárokat megillető jogi státussal, amelynek egyik következménye az volt, hogy az országos választásokon nem vehettek részt. Ezt a fonák helyzetet szinte szürreálissá fokozta a német elit köreiben megfogalmazott kijelentés, miszerint Németország nem a "bevándorlók országa", és "nem társadalmi és demográfiai tényt artikulál, hanem egy politikai kulturális normát, önértelmezésének egyik elemét".³² S mindezt annak ellenére deklarálták, hogy akkorra már több millió ember, a török és más nemzetiségű betelepültek legalább két generációja élt Németországban.

1989-re az összes külföldi 50%-a több mint tíz éve élt már Németországban, s mellettük jelen voltak a lengyel idénymunkások, a boszniai válság elől menekülők és a szovjet blokk összeomlását és a két Németország egyesítését követően érkező etnikai németek (utóbbi egymagában is újabb hárommillió ember betelepülését jelentette). A kommunizmus összeomlása véget vetett az etnikai németek üldözésének, aminek az lett a következménye, hogy ezek az emberek elvesztették annak lehetőségét, hogy automatikus betelepülési és állampolgári jogokat kapjanak. Ugyancsak bezárultak a politikai menedékkérők előtt "nyitott kapuk", mert túl sokan kívántak volna élni ezzel a lehetőséggel. Tény, hogy sok német számára a migráció az utóbbi évtizedben egyszerűen csak a Zeitgeist, az új idők szellemének része lett.

A német társadalom sokszínű kultúrája egyre egyértelműbben megmutatkozott, és vitathatatlan evidencia lett a közvélemény és a politikai elit számára is. Az új bevándorlók ellen azonban idegengyűlölő, rasszista támadásokat intéztek, amelyekre elsősorban az elszegényedett keleti országrészben került sor, ahol a menekülteket erre a célra átalakított munkásszállókban helyezték el. A liberális belépési korlátok olyan nagy számú politikai menedékjogot kérőt vonzottak, hogy a szükségszerűen meghosszabbodott eljárási ügymenet arra kényszerítette a menekülteket, hogy vagy a feketegazdaságban vállaljanak munkát, vagy szociális segélyen tengődjenek. Az 1990-es évek elejére Németország az Európai Unióba érkező de facto menekültek és politikai menedékjogot kérők 65-70%-át fogadta. 1992-ben, azaz egy év alatt 438 000 ember folyamodott a hatóságokhoz betelepülési engedélyért. Ez a tendencia azonban mind abszolút, mind relatív értelemben csökkent azóta, hogy az Európai Unióban megállapodás született a "terhek megosztásáról", illetve amióta a balkáni válság véget ért.³³

A koalíciós partnerek, a zöldek és az aggódó közvélemény együttes nyomására a Schröder vezette szociáldemokrata kormány 2000 januárjában új állampolgárjogi törvényt hozott, mely a világszerte jóval elfogadottabb ius solis, azaz tartózkodási hely elvén alapul. Némiképp ironikus ugyanakkor, hogy a törvény életbe lépését követő felfokozott vita még elvileg sem tette lehetővé, hogy a teljes jogú állampolgárság intézménye kiterjedjen a németországi törökök közösségére. Schmidtke megjegyzi, hogy a németországi törökök közül eddig kevesebben kérték honosításukat, mint azt a közvélemény korábban gondolta, s ezzel kétségessé is vált a kizárólagos hovatartozás eszméje, ami pedig a nemzetállam erős, meghatározó jellemvonása; ráadásul azzal, hogy kevesen kérték a honosítást, erősen megkérdőjelezhető lett annak a gyakorlatnak a törvényessége is, hogy az ország elvárja az adófizetést nem állampolgár tagjaitól, de továbbra sem részesíti őket alapvető politikai jogokban. Schmidtke szerint az új törvény a nemzeteken átívelő migráció korában nyugodtan lehet elavult. Törökország és Németország között számos kapcsolat, együttműködés született elsősorban az üzleti élet terén, ahol az egyes virágzó gazdasági ágazatokat mind a vallási, mind a szociális közösségi támogatást egyesítő extenzív német-török társadalmi környezet segíti. Mindezeken túl, ha a németországi törökök lemondanak török állampolgárságukról, akkor ezzel esetleg "otthon" elveszíthetik az öröklött javakhoz való jogukat.³⁴ A 2000-ben elfogadott új törvény úgy fogalmaz, hogy egy minimum nyolc évig törvényes tartózkodási státussal rendelkező, nem német szülőtől származó embernek 23 éves koráig el kell döntenie, német állampolgár kíván-e lenni, vagy pedig megmarad töröknek. A kettős állampolgárság intézménye – amit például Svédországban 2001-ben iktattak törvénybe a társadalmi beilleszkedés felgyorsítása s ezáltal egy új, multikulturális, befogadó "svéd tudat" megteremtése érdekében – Németországban merev elutasításba ütközött, mivel sokak szerint megosztja az állampolgári lojalitást.³⁵ Újabb törvények pedig kötelezik a bevándorlókat, hogy német nyelvtanfolyamra járjanak.

Más elemzők kissé eltérő következtetésre jutottak. Szerintük a törvény megváltoztatása jelentős pszichológiai lépést jelentett Németország számára, és bár sok török nem rendelkezik de jure állampolgársággal, bírósághoz fordulhat jogsérelem esetén. Ugyanakkor hiába szilárdabbak a de facto jogok, sokan érzik úgy, hogy mégsem olyan szilárdak, mint az "igazi" állampolgárság adta jogok. A német nyelv (és szokások) elsajátítása a beilleszkedéshez nélkülözhetetlen, azonban ezt a tanulási folyamatot eddig még alig-alig támogatták anyagilag. Noha már a harmadik generáció tagjai válnak felnőtté, sokan érzik közülük úgy, hogy a kirekesztés áldozatai, és szenvednek attól a hátránytól, amit vagy a német nyelv, vagy anyanyelvük tökéletlen tudása okoz számukra. Solomos és Schuster ezt írja: "A közösség vezetői és a vezetők által képviselt népcsoport számára az integráció az azonos jogokon múlik, ám ezt az állampolgársággal járó – politikai és gazdasági – jogok hiányában nem élvezhetik."³⁶ A külföldi születésű népesség aránya Németországban durván 9%, s jelenleg a 3,5 millió muzulmán lakosnak csak 10%-a rendelkezik szavazati joggal; a 3,5 millióból 2,6 millió török nemzetiségű. Ugyanakkor azonban a jobboldalon tapasztalható politikai fenntartások ellenére a honosítottak száma 2001-ben elérte a 180 000-et, szemben az 1991 és 1997 közötti 35 000 fős éves átlaggal.

2000-ben Németország elindította az ún. zöldkártya-programot, mellyel mintegy 20 000 információs szakembert szeretett volna a high-tech központokba, például Bajorországba csábítani, bár figyelmen kívül hagyták azt a lehetőséget, hogy az így verbuváltak végül hazatérnek. A zöld kártya öt évre szólt volna, és Indiából meg Kelet-Európából lehetett volna megpályázni. Egészében véve nem mutatkozott iránta érdeklődés, és a vízumkvóta betöltetlen maradt, mert ezektől a munkavállalóktól a program megtagadta a jogot, hogy családjukat is magukkal hozhassák. A bevándorlás ennél tartósabb formáiról folyó vitát jelentősen befolyásolta a szeptember 11-i merénylet, különösen pedig az a tényező, hogy a terroristák közül kettő is Hamburgban tanult és dolgozott. Szeptember 11. politikai hatása könnyen megjósolható volt. Új bevándorlási törvényt terjesztettek be a Bundestagban, amely a felsőházban, a Bundesratban keserű vitákat követően éppen hogy átment. Az új törvény egyaránt figyelembe veszi a biztonsági kérdéseket és a bevándorlás szabályozását (például a politikai menedékjogot kérők és a vízumért folyamodók ujjlenyomatát hozzáférhetővé teszi az európai hatóságoknak), valamint igyekszik vonzóvá tenni az új bevándorlók számára Németországot, mert tőlük várják a rendkívül alacsony születési arány miatti demográfiai helyzet megfordítását és azt, hogy egyes szakmákban a – 10%-os munkanélküliség ellenére is létező – munkaerőhiányt pótolni tudják. A munkanélküliek túlnyomó többsége alacsonyan képzett, s Németország volt kommunista felén, keleten él.

Az új törvény pontokkal értékeli, ha a jövendő betelepülők rendelkeznek bizonyos kívánatos előfeltételekkel, például a nyelvtudással vagy magasabb iskolai végzettséggel, ugyanakkor korlátozza azoknak a 12 évesnél idősebb gyerekeknek a befogadását, akik szüleikkel szeretnének együtt élni, viszont ha folyékonyan beszélnek németül, akkor ez a korlát nem akadályozza őket. A jelenlegi helyzet egyik bírálója megállapítja, hogy ma a német állampolgárrá válás puszta pragmatizmusra egyszerűsödött, és az érzelmek már alig játszanak benne szerepet.³⁷ A migrációs politikára egészében is jellemző a pragmatikus beállítódás, ami a válságkezeléshez szolgáltat rövid távú megoldásokat.³⁸ Ám pozitívabb képet kapunk, ha azt nézzük, hogy az új törvény jelentősen leegyszerűsítette a menedékjog elbírálását, úgyhogy egy éven belül általában megszületik a döntés, illetve hasonlóan egyszerűbb lett a munkaerőpiac elérése, mert ahol a munkaerőhiány miatt szükségesnek látszott, azokra a területekre is kiterjesztették a zöldkártya-rendszert. Helen Fessenden arra a következtetésre jut, hogy "sok konzervatív belátja, a zöld kártyás bevándorlás nemcsak kívánatos, hanem szükséges is", és eljutnak annak a kompromisszumnak az elfogadásáig, hogy "a gazdasági növekedés követelményeit és a kulturális homogenitás igényét" össze kell egyeztetni.³⁹

Olaszország és Európa többi régiója: migráció és választói döntések

Történelmileg Olaszország a kivándorlók hazája volt. Az olasz kivándorlók kedvelt célpontja az Egyesült Államok volt, később, közvetlenül a második világháború követően pedig Északnyugat-Európa országai. A hosszú, keynesi gazdasági fellendülés idején soha nem tapasztalt gazdasági virágkor köszöntött be, s ez megemelte az életszínvonalat, és kiszélesítette a hazai lehetőségeket – kiváltképpen a Pó-völgyi régióban. Ekkor már Olaszország is biztonságos országnak számított az átutazó politikai menedékjogot kérőknek, akik észak felé haladva szívesen ejtették útba hosszú, gyakorlatilag ellenőrizetlen tengerpartját. Mára maga is befogadó ország lett, bár a menedékjogkérők száma alacsony, viszont egyre emelkedik, ami valószínűleg annak tudható be, hogy az ország a bevándorlókkal szemben relatíve nagy toleranciát tanúsít. 1998-ban például 6940 politikai menekült (ezer lakosra számítva 0,1%) lépett Olaszország földjére, s ezt a számot akkor értékelhetjük igazán, ha összevetjük a földrajzilag jóval kisebb Hollandiáéval, ahol ugyanebben az évben 45 217 (2,9%) betelepülőt fogadtak. Ráadásul növekszik az illegális bevándorlók (clandestini) száma, akik a mezőgazdaság és a szállodai/turisztikai ipar feketegazdaságában biztosítják a munkaerőt. Olaszországban az egy szülőképes korú nőre eső gyermekek száma mindössze 1,2, s ez mélyen alatta marad a reprodukciót jelentő 2,1-es születésszámnak, de még az európai átlagtól (1,5) is elmarad. Egyszóval, potenciális demográfiai katasztrófa fenyeget. Ha a jelenlegi trendek fennmaradnak, akkor 2050-re a népesség 14 millióval csökken, és mindössze 44 milliós lesz. Ezekre a statisztikai adatokra hivatkoznak a liberálisok, amikor azt követelik, hogy a bevándorlók státusát periodikusan szabályozzák, azaz növeljék a lakosság reprodukciós hajlandóságát és termékenységét.

Ugyanakkor azonban a jobboldali Északi Liga és az MSI/AN egyre élesebb kritikájára és a bevándorlók számának korlátozására felszólító követeléseire válaszul a szocialista kormány 1998-ban törvénybe foglalta az évenként meghatározott kvóta rendszerét, és sok illegális bevándorló helyzetét legalizálták; ezt a lépést a szakszervezetek és az egyház egyaránt üdvözölte. Az 1992-es törvény az állampolgárság alapjaként inkább legális, mint szociális jogokat hangsúlyozott, az "etnikai" olaszoknak hároméves tartózkodási periódus leteltével nyílik lehetőségük az állampolgárság felvételére, a többieknek pedig 10 évi tartózkodást ír elő. Solomos és Schuster beszámol arról, hogy a baloldalon a honosítást az integráció első lépésének tekintik, ezzel szemben a jobboldalon a honosításban a végső célt látják.⁴⁰ A Berlusconi-kormány, mely a hagyományos jobboldal és a szélsőjobb pártjait egyesíti, szigorúbb ellenőrzést és az elutasított kérelmezők azonnali repatriálását követeli; sőt, meglehetősen logikátlanul azt tervezte, hogy megvonja a segélyprogramok folyósítását azoktól a kormányoktól, melyek megítélése szerint keveset tesznek állampolgáraik otthon tartása érdekében. Az Európai Tanács elutasította ezt a tervezetet. Jelenleg ott tart az ügy, hogy a parlament alsóháza kitart amellett, hogy a bevándorlóknak az országba érkezésük előtt rendelkezniük kell konkrét munkaajánlattal, továbbá azt követeli, hogy az Európán túlról érkezőktől vegyenek ujjlenyomatot, "clandestini"-t, vagyis az illegális betelepülteket évente csukják börtönbe – mindezen lépésekkel persze még inkább stigmatizálnák helyzetüket.

A korlátozás követelése Európában ott talált visszhangra, ahol a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták közötti konszenzus erősen megkopott. Jörg Haider szélsőjobb Szabadság Pártja valamikor miniszteri posztokat kapott a konzervatív koalícióban Ausztriában, de részben a párton belüli széthúzás, illetve lemondások miatt 2002 novemberében megalázó vereséget szenvedett a parlamenti választásokon: a három évvel korábbi 27%-kal szemben a szavazatoknak mindössze 10%-át sikerült megszereznie. Támogatóik jórészt a hatalmon lévő Néppárt mögé álltak, ami arra utal, hogy a bevándorlással szembeni ellenérzések továbbra is meghatározók maradtak. A belga Vlaams Blok Párt a nem európai születésű bevándorlók repatriálását követeli, és 1999-ben a szavazatoknak közel 10%-át szerezte meg. A szélsőjobb mind Dániában, mind Hollandiában jelentősen megerősödött az utóbbi időben. 2002-ben Dániában jobboldali kormány került hatalomra, szövetségese pedig az a Néppárt volt, amely kimondottan bevándorlásellenes, s ezzel a programmal 2001-ben a szavazatok 12%-át nyerte el. Most a bevándorlóknak hét évig kell várniuk, hogy letelepedési engedélyt kapjanak, e nélkül pedig nem igényelhetik a munkanélküli segélyeket. Ráadásul az új törvény megnehezítette a 24 év alattiaknak a tradicionális, a szülők által bonyolított házasságkötését, és megszűnt az a lehetőség, hogy bárki az ország külföldi konzulátusain vagy nagykövetségein politikai menedékjog iránti kérelmet nyújthasson be. Mivel itt a belépést megnehezítették, a menedékjogot kérők a szomszédos Svédországban keresnek támogatást.⁴¹

Hollandia szemtanúja lehetett annak, ahogy Pim Fortuyn Listája üstökösként felívelt, majd lehanyatlott – a párt szokatlan módon a bevándorlás teljes megszüntetését követelte, és iszlámellenes volt, ugyanakkor számos szociális kérdésben nyíltan liberális elveket vallott. Fortuyn meggyilkolását követően 2002 nyarán időlegesen helyet kaptak az új jobboldali koalíciós kormányban. A társadalmi gondolkodás gyökeres változása új, korlátozó törvényben mutatkozott meg, s a kormány az új törvény alapján 26 000 elutasított politikai menekültet küldött vissza hazájába, pedig voltak közöttük olyanok is, akik már tíz éve éltek Hollandiában. A 12 év felettiek új személyi kártyát kaptak; ma a hangsúly a törvényen és a renden van, és megszűnt minden tolerancia; a politikai menedékjogért folyamodókat gyorsan kirostálják; korlátozták a szülők vagy házasságkötők szervezte iszlám házasságokat a 24 év alattiak házasodása esetén; mindezekhez a korábban legendás jóléti segélyrendszert is megnyirbálták. Feltámadt az a vélekedés, hogy sok szociális probléma gyökere a multikulturális közeg következménye. Mindezek alapján elmondhatjuk, a holland liberalizmus alkonyát éli.⁴² A filmes Theo van Goghnak a meggyilkolása (ő élesen bírálta az iszlámnak a nőkkel szembeni bánásmódját Hollandiában) hamarosan megtorló akciók sorozatát indította el egyházak, mecsetek és muzulmán iskolák ellen. A kormány közben tovább szigorította a bevándorlás feltételeit, s egyidejűleg kimondta, hogy tovább nem tolerálja az iszlám szélsőségeseket.

Franciaországban Le Pen és a Nemzeti Front köztudottan ellenséges a bevándorlással és a bevándorlókkal, különösen az arab muzulmánokkal szemben; ez a párt a 2002. tavaszi elnökválasztás első fordulójában a szavazatok 17%-át szerezte meg, megelőzve a szocialista miniszterelnököt, Lionel Jospint, s ezzel a hivatalban lévő Chirac elnök egyetlen ellenfele maradt. Bár az utolsó fordulóban csúfosan elpáholták, az első forduló eredményei felrázták a megosztott, apatikus választókat és az önelégült elitet. Le Pen támogatói jórészt az elégedetlen munkásság köréből kerülnek ki, akiket a globalizáció és ennek következménye, az olcsó bevándorló-munkaerő naponta tapasztalható konkurenciája felbőszít, hiszen leszorítja a korábbi béreket, és veszélyezteti munkahelyüket. A növekvő bűnözési arányt a közvélemény ugyancsak az újonnan jöttek nyakába varrja, miközben a multikulturális sokszínűség "bajairól" nem akar tudomást venni. Egy másik, meglehetősen zavaró figyelmeztető jel az antiszemita merényletek számának megszaporodása; Franciaország-szerte zsinagógákat gyújtanak fel, és meggyalázzák a zsidó temetőket. E gyalázatos tetteket rendszerint muzulmán fiatalok hajtják végre.

Mindezek következtében egész Európában egyre sürgetőbben jelentkezik a bevándorlás ellenőrzése mint megoldás, ami enyhíteni képes a túlfeszített jóléti költségvetés terheit, ugyanakkor újabb terhet ró a munkaerőpiacokra; s mindezt tetézik azok a félelmek, hogy a sokféle vallású bevándorló nem tud majd könnyedén alkalmazkodni a befogadó ország normáihoz és értékeihez. A hidegháborút követő elbizonytalanodás Európa csökkenő globális befolyásával társult, viszont a gazdasági integráció sürgető kényszere identitásválságot okozott – ezek a jelenségek mozgatják a politikai osztályt bírálókat, akik szerint azok elszakadtak a széles tömegek problémáitól. Ezek a félelmek és bizonytalanságok aztán zavaros elégedetlenségben és szorongásban öltenek testet, és a nagy pártok abból érzékelhetik az aktív szavazók számának csökkenését, hogy az elégedetlen tiltakozók szavazatait a szélsőjobb zsebeli be.⁴³ Ez az új populizmus nem osztályokhoz köthető fasizmus, hanem önmagára mint az igazság bátor megfogalmazójára tekint, és ügyesen kihasználja a modern médiát a naponta tapasztalható korrupt, vaskalapos, pénzes oligarchákkal szemben.⁴⁴ Bár mindenki számára egyértelműek a csökkenő születésszámokból, az elöregedő népességből, a nyugdíjválságokból és az eltartottak finanszírozhatatlan arányából kiolvasható demográfiai katasztrófa jelei, a támadás tovább folytatódik. Pedig ha nem sikerül fiatal munkaerőt toborozni, vagy az adókat kell növelni, vagy az egészségügyi ellátást és a nyugdíjjáradékokat kell megnyirbálni. A bevándorlás mellett érvelők azt ígérik, hogy Európa ezáltal felvirágzik és versenyképes lesz, s eközben az emberi tőkét és a munkaerő rugalmasságát is jobban tudja hasznosítani, sőt az eltartottak száma is emelkedhet. Az a tény, hogy az európaiak láthatólag kevéssé értik ezeket az összefüggéseket, arra utal, hogy a politikai osztályt súlyos mulasztás terheli a helyzet egyértelmű bemutatása terén.

A kormányok megpróbálják sokkal elfogadhatóbb módszerekkel meghódítani a nacionalista jobboldal térfelét, bár felsorakoztathatók olyan tények is, melyek tükrében kirajzolódni látszik egy jóval toleránsabb Európa képe. Németországban és Svédországban a középtől kissé balra álló szociáldemokrata kormányok 2002-ben visszatértek a hatalomba, anélkül hogy választási kampányukban az idegengyűlölő hívószavakkal éltek volna, s ez maradt a helyzet 2005-ben is, amikor a kereszténydemokraták vezette koalíció alakított kormányt Németországban. Az igazságszolgáltatás egyetemes értékeinek fejlesztésére irányuló szándékot nap mint nap látni lehet az európai bíróság tevékenységében, aminthogy észrevehető a harmonizációra való törekvés a EU jóval toleránsabb, nemzetek feletti intézményeinek működésében is. Ez megnyugtathatja az Európában élő iszlám közösségek tagjait, ugyanakkor viszont megingathatja egyes közösségi-kulturális hagyományaik gyakorlását, így például a nőkkel szembeni antiliberális bánásmódot és a homoszexuálisok iránt tanúsított magatartást. Ezek az antiliberális szokások bizalmatlanságot és elutasító reakciót váltanak ki a befogadó közösségben.

A határok védelme, a korlátozások feloldása

Most azt vizsgáljuk meg, a fentebb bemutatott adatokkal összevetve igaz-e, hogy az USA gyakorlata lényegesen eltér a bevándorlás kérdésében. Az Egyesült Államokat Európához hasonlóan hevesen bírálják azért, mert nem tudja biztosítani határai integritását, hiszen tömegesen – és büntetlenül – áramlanak be az illegális munkások, pedig a közvélemény azt követeli, hogy a határokat vonják szigorúbb ellenőrzés alá. AZ EU-ban a tagállamok elszántan ragaszkodnak határaik ellenőrzéséhez az európai egységes okmány bevezetése és a schengeni megállapodás elfogadása ellenére; ezek az egyezmények minden európai uniós nemzet polgárainak szabad mozgást biztosítanak, bár az Egyesült Királyság, Írország és Dánia kivételes felmentést kért és kapott a szabályozás alól. Míg a bevándorlási politika jelentősen fejlődött az idők során, az egész EU-ra érvényes gyakorlat harmonizációja érzékelhetően megtorpant. Az összes tagállamra érvényes, hogy inkább érdekeltek nemzeti biztonságuk fenntartásában, mint az emberi jogok érvényesítésében, pedig mindannyian elfogadták az emberi jogokról szóló európai uniós megállapodást, az Európai Tanácsnak azt az egyezményét, amely abszolút jogokat biztosít (lásd a 3. cikkelyt) az embertelen körülmények vagy a megalázó büntetés elől menekülő kérelmezőknek. Európa a politikai menedékjogot igénylők és a másodlagos bevándorlás egyéb formáival élő kérelmezők befogadásakor alapvető dilemmával kell megküzdjön, hiszen egymásnak ellentmondó követelményeknek kellene megfelelnie. Egyfelől az egyes nemzeteknek reagálniuk kell a közvélemény demokratikusan megfogalmazott követelésére, hogy a bevándorlók ellenőrzését szigorítsák, és hogy a népek nemzeti integritását megőrizzék. Másfelől viszont a nemzetállami legitimáció megőrzésének óhaja éppen az emberi jogok és a "kibocsátó ország univerzalizmusának" elveire hivatkozik.

Van olyan nézet, mely szerint a gazdasági tevékenység nemzetet átfogó természete egyaránt jellemzi az emberjogi küzdelmeket is. Az emberjogi szervezetek tevékenységét ma már nemzetközi ügynökségek anyagi támogatása is segíti, melyek a jogokon alapuló vitákat felkarolják és felerősítik. Az EU nemzetek feletti intézményeinek, különösen a stratégiai irányvonalat meghatározó EU-bizottságnak az egyidejű létrehozása azonban sokak szerint aláássa a nemzetállamok lehetőségét és szuverenitását a biztonságot adó bevándorlási ellenőrzési döntések meghozatalában.⁴⁵ Yasemin Soysal egy újfajta, egyelőre embrionális formában lévő, nemzeten túli állampolgárságról beszél, melyre az új globális emberjogi diskurzus nyújt biztosítékot.⁴⁶ Ugyanakkor az a tény, hogy országonként gyökeresen eltérő törvények vonatkoznak a bevándorlókra, valamint hogy a segélyekhez jutás joga is egyenetlen, egyfajta "honosított külföldi" állampolgári státust teremt a harmadik országból származóknak. Az egyes államok a nemzeti szuverenitás jogáról nem mondtak le, és ezt a dilemmát európai szinten a kormányok közötti együttműködéssel igyekeznek megoldani, mert úgy vélik, "a kooperáció a hagyományos állam az irányú kísérleteinek elősegítését szolgálja, amelyek igyekeznek gátat szabni a nem kívánt bevándorlás előtt, és amelyek korlátozzák az államnak a politikai menedékjogot kérőkkel szembeni kötelezettségeit".⁴⁷

Az 1985-ös schengeni egyezményt követően fokozatosan lebontották a belső határokat, az EU nemzetiségeinek belső mozgását egyszerűsítették, eltörölték a határátkelőknél az útlevél-ellenőrzést. Schengennel kezdődött meg egyfajta összehangolt menedékjogi eljárásrend kidolgozása, s ennek eredményeképpen csak egy kérelem kitöltése szükséges az Unióba való belépéshez; egyidejűleg pedig szigorították a harmadik országból érkezők ellenőrzését. Így a mozgásszabadság fejlődő emberjogi gyakorlatot tükrözött, miközben az Unión kívülről bevándorlók elé magasabb korlátokat emelt. Az 1998-as egységes európai okmány bevezetése megteremtette a feltételeket az Unión belül a kereskedelem, a tőke és az emberek szabad mozgásához, és az életképes európai piac fejlődésének újabb állomását jelentette. Ez egyben biztosította a tagállamokban a kölcsönös munkavállalás feltételeit nemcsak a munkavállalók, hanem általában "egyes személyek" számára, ezzel pedig jelentősen ösztönözte az Európai Unió nemzetiségeinek az államok közötti migrációját. Mi több, a szociális chartában szabályozott szociális juttatások és jogok logikusan vezettek el a közös vízumpolitikához, a közös határellenőrzéshez, közös emigrációs és politikai menedékjogos stratégiához. Viszont az EU-ban élők migrációját a nemzetek feletti EU-intézmények felügyelik, mint amilyen például az Európai Bizottság vagy az európai törvényszék, és ezek sokkal liberálisabbak, közösségiebbek és sokkal inkább őrködnek az emberi jogok betartásán. A bevándorlási kérdéseket azonban a kormányok egymás között, a miniszterek tanácsában döntik el, a nemzetállamok tehát továbbra is meghatározó szerepet játszanak, de készek arra is, hogy – ha érdekeik úgy kívánják – szuverenitásukat a közös ügyekhez igazítsák.

Az 1976 óta működő ún. Trevi-csoport a miniszterek ad hoc kormányközi szervezete, melynek feladata egyes specifikus területeken, mint amilyen a bevándorlás és az igazságügy, a gyakorlati együttműködés megteremtése. 1990-ben a dublini egyezmény elfogadta azt az alapelvet, hogy mindenféle kérelem elbírálásának felelőssége azt az országot terheli, ahol a menekült az Unió területére először belépett. Ha a kérelmezőt elutasítják, akkor az államok elvesztik azt a lehetőséget, hogy a politikai menedékjogot kérelmezővel úgymond "üzletelhessenek". A dublini egyezmény meghatározta azt is, hogy a kiutasítottaknak biztonságos harmadik országot kell felkínálni. Az 1993-as maastrichti egyezmény meghatározta az új uniós állampolgárság fogalmát, bár az Unió egyes polgárait még mindig a nemzeti állampolgársága határozza meg. A bevándorlási politika a bel- és igazságügy része lett, vagyis az EU három pillérérének egyike, a másik kettő pedig az eredetileg létező európai gazdasági közösség, illetve a kül- és biztonságpolitika. A harmadik pillér kormányközi eszközökkel működik, vagyis a miniszterek tanácsa kezében van a döntés. A bevándorlási politika rendszerint a legkisebb közös nevező elvét követi: részletesen vizsgálják a kockázati tényezőket, körvonalazzák a visszaélések lehetséges módjait, biztosítják az illegális belépés elhárítását, de nagyon ritkán veszik figyelembe a napi valóságot, illetve alig foglalkoznak a politikai menedékjogot kérők jogaival.⁴⁸ Ahogy Koslowski megállapítja: "A migrációt nem az emberi jogok, hanem a nemzetbiztonság felől közelítik meg."⁴⁹ Az akkoriban jellemző optimizmus ellenére Maastricht harmadik pillére hamar összeomlott, mert gyakorlati működtetése nehézségekbe ütközött, hiányzott a jogorvoslat törvényi megalapozása, és mert az Európai Parlamentet puszta konzultációs státusba szorította bele.

Az amszterdami egyezmény (1997 júniusában) nemzetek feletti szinten teremtette meg a jogi alapot az átfogó európai migrációs politikához, beleértve a nem európai uniós nemzetiségűekkel szembeni azonos bánásmód jogát is; az egyezményt a közösség egésze elfogadta, s ezáltal minden tagországra nézve kötelezővé vált, ám ezzel egyidejűleg nagy hangsúlyt helyeztek a külső határellenőrzés megerősítésére. Az egyezmény "a szabadság, biztonság és törvényesség korszakát" hozta el az EU-ban, s a parlamentnek együttes döntési felelőssége van. Ezek az új stratégiai területek inkább minimális elveket, mintsem közös szabályokat fogalmaztak meg. Ugyanakkor a célok és az ellenőrzés módszerei csak akkor lépnek életbe, ha a tanács egyhangúlag elfogadta, bár a bizottság továbbra is előterjeszthet javaslatokat a menekültek, a politikai menedékjog és a honosítás kérdéseiben, s az előterjesztések szövegét az európai bíróság értelmezi. Levy úgy látta, ez a lépés az egész Unióban progresszív, a nemzetközi előírásoknak megfelelő jogi kultúra kialakulásához, az európai állampolgári státus új fogalmához vezet, ám a mai napig kizárja a harmadik országból származókat.⁵⁰ Az európai vezetők 2002-es sevillai csúcsértekezletét azonban továbbra is leginkább az illegális bevándorlás korlátozása foglalkoztatta. A harmonizáció a gyakorlatban továbbra is nehézkesen halad, és mivel nincs teljes egyetértés a stratégiát illetően, gyötrelmesen lassú is. Például a politikai menedékjogot kérőknek Nagy-Britanniában hat hónapot, Németországban egy évet, Franciaországban pedig tizennyolc hónapot kell várni a munkavállalási engedélyre. Sevillában megegyeztek abban, hogy a nemzeti határőrségek együttműködnek, de gyakorlatilag semmilyen más megállapodás nem született, pedig a bevándorlási politika és a politikai menekültek sorsa továbbra is a legsürgetőbb kérdés. A The Economist úgy kommentálta a helyzetet, hogy "az EU kormányai rekedtre vitatkozhatják magukat a közös álláspontról. Viszont a gyakorlatot mindmáig az egyoldalú lépések jellemzik."⁵¹ A következő évben (2003-ban) sikerült megállapodásra jutni a politikai menedék kérdésében (ez az úgynevezett dublini 11. rendszabály). Ez a tagországokat felruházza a döntés jogával a meglévő családi kapcsolatok alapján, vagy pedig annak az országnak az eljárásjoga alapján, ahová a menedékkérő az Unión belül eredetileg érkezett.

Eltérések és hasonlóságok – amerikai jellegzetesség

Az USA és Európa közötti lényegi különbségek élesen rávilágítanak az amerikai helyzet kivételességére. Christian Joppke azt állítja, hogy az amerikai stílusú kulturális sokféleség egyrészt a sokféle kultúra elfogadása, másrészt vezeklés a múlt bűneiért, persze ezt az állítását nehéz volna bizonyítania. Az amerikai "identitáspolitikának" arra szól a felhatalmazása, hogy e kultúrák társadalmi elfogadtatását szolgáló cselekvési programokat dolgozzon ki, pedig van néhány olyan, az igénylőknek biztosított lehetőség, amely nyilvánvalóan ellentmondásos és megkérdőjelezhető. Európában a kulturális sokszínűség és kulturális pluralizmus a bevándorlás eredménye, s ma azokra az országokra jellemző, amelyek eredetileg faji és etnikai szempontból egységesek voltak. Ezek az európai országok a sokféleséget egyértelmű ellenszenvvel fogadják. Az egyik feltűnő különbség a két régiót összevetve, hogy az amerikai muzulmánok – mintegy 1,5 millió emberről van szó – viszonylag iskolázott csoportot alkotnak, amelyben a csoport tagjai mentesek a fundamentalizmustól (különösen az 1979 után érkezett irániak). Ezek a csoportok jelentősen különböznek az olyan "bennszülött" afroamerikai csoportoktól, mint amilyen például az Iszlám Nemzet nevű szervezet. Európában ezzel szemben a muzulmán népesség sokkal számosabb (mintegy 17 millió ember), sokan közülük elmaradott, vidéki körzetekből jöttek, alacsonyan iskolázottak (az Egyesült Királyságban ilyenek például a bangladesiek). Az ő életükben a vallás jóval fontosabb szerepet játszik. Az amerikai álomnak nincs jelentése vagy párhuzamos megfelelője Európában. A régi kontinensen "az iszlám az az identitás, amelyre a társadalomból kivetett másod- vagy harmadgenerációs bevándorló támaszkodhat, akinek se munkája, se műveltsége, se legitim pozíciója nincs a befogadó közösségben".⁵² A generációk közötti hátrányok is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egyre újabb tagok csúsznak le az elnyomott, létminimum alatti osztályba. Az, hogy végül ott kötnek ki, egyfelől a társadalmi kirekesztés, másfelől a magas munkanélküliség következménye.

Az európai muzulmán közösségek sokféle arcot mutatnak, függnek a nemzetiségtől, az osztálytól és a kultúrától, beleértve az iszlámon belüli vallási szekták közötti mély megosztottságot is. A kulturális elszigeteltség érzését a külföldön kiképzett imámok tovább erősítik, hiszen maguk alig-alig osztják a befogadó országok értékeit, viszont erőteljes kapcsolatokat tartanak fenn eredeti hazájukkal. Larry Siedentop azt állítja, hogy az iszlám fundamentalizmus csak reakció a nyugati liberalizmusra, e liberalizmus ugyanis a kereszténység olyan hipotéziseiből nőtt ki, mint az öntudat, a morális egyenlőség és az egyenlő szabadság, melyek mind összeegyeztethetők a képviseleti demokrácia elveivel, illetve az állam és az egyház szétválasztásával. Ez viszont gyökeresen eltér attól az ontológiától, amely aláveti magát Allah akaratának, alkalmazkodik a szigorú szabályokhoz, és feltétel nélkül hisz a merev papi uralomban.⁵³

Nagy-Britanniában például már a 18. század eleje óta, a birodalom terjeszkedésével egyidejűleg jelentős muzulmán közösségek léteztek. A betelepülőket kalandvágy hajtotta, vagy egyszerűen csak tengerészek, esetleg diákok voltak. Ansari bemutatja, hogy a muzulmánok többsége mennyire szeretne integrálódni, noha jelenleg attól szenved, hogy nem "hiteles" brit, hanem "outsider", akit a társadalom többsége mint volt gyarmatlakót elutasít, akiknek alsóbbrendű a vallása, és akiket néhányan mint "beépített árulókat" démonizálnak.⁵⁴ Egy csekélyke muzulmán kisebbség valóban elutasítja az alapvető nyugati értékeket; őket az egyiptomi Muzulmán Testvériség nevű szervezet által képviselt iszlám kormányzat eszméje hatja át s egyben védi minden más befolyással szemben.

Az ICM közvélemény-kutató intézet a Guardian című napilap felkérésére az Egyesült Királyságban 2004. március közepén végzett felmérést a muzulmán vallásúak körében. Eszerint egy kisebbség – a megkérdezettek 13%-a – vélte úgy, hogy az USA elleni újabb támadások is igazságosak lennének. Mögöttük az a radikalizálódott és szűk látókörű szubkultúra áll, amely megágyaz a potenciális terrorizmusnak, és a gátlástalan terrorista csoportok a befolyásolható fiatal férfiakat vagy nőket könnyen tudják manipulálni. Hogy csak néhány szörnyű példára utaljunk, brit terroristák hajtottak végre öngyilkos merényletet Izraelben, de brit volt az a merénylő is, aki a cipőjébe rejtett robbanószerkezettel akart szabotázsakciót elkövetni egy repülőgépen – szerencsére nem járt sikerrel -, sőt, a csecsenföldi és az afganisztáni harcokban is részt vettek brit állampolgárok; legutóbb pedig a 2005 júliusában elkövetett londoni bombamerényletet is ezek a szélsőségesek követték el. Az Egyesült Királyságban szeptember 11-ét követően a terrorizmus megelőzéséről szóló törvény hatására ötszörösére növekedett az elrendelt nyomozások száma (most évente 30 000), s ezeknek a muzulmán közösség kitüntetett célpontja. A nyomozások kevesebb mint egy százaléka vezet letartóztatáshoz, és még ennél is kevesebb esetben születik vádemelés. Maga az eljárás elrettenti az ártatlan állampolgárokat, az eljárás pedig még bonyolultabb lett a londoni bombamerényleteket követően. Egész Európában növekvő számban tartóztatnak le politikai menedékjogot kérőket és másokat terrorista tevékenység gyanújával, ennek ellenére Madridban 2004 márciusában egy, az al-Kaidával kapcsolatban álló marokkói terrorista csoport végrehajtotta az Európában eddig a legtöbb áldozatot követelő robbantássorozatot. Az Egyesült Államokkal összevetve feltűnő különbség, hogy – a szeptember 11-i támadást leszámítva – az amerikai terrorizmus fő bázisai az elégedetlen, marginalizálódott, vidéki fehér közösségek.

A kulturális sokféleség felerősítheti a kulturális különbségeket, bár ezt a jelenséget az USA-ban a nemzetépítés részének tekintik. Az is igaz, hogy manapság néhányan kételyüknek adnak hangot: vajon a sokszínűség nem ássa-e alá a polgári kultúrát és a korábban egységes polgári ideológiát?⁵⁵ Az állampolgárságot az USA-ban továbbra is könnyű megszerezni – lényegileg mindenki megkapja, aki ott született, függetlenül a szülők jogi állásától. Mindennapos a honosítás is, beleértve a kettős állampolgárságot, s ezt is viszonylag egyszerűen meg lehet szerezni. Az USA az 1990-es években fogadta be eddig a legtöbb emigránst, s most 33 millió olyan állampolgár él az országban, aki nem ott született. Európa, noha a honosítást itt kétségtelenül jóval nehezebb lebonyolítani, sokkal szélesebb körű szociális jogokat biztosít, úgyhogy Levy meg is jegyzi: "Az amerikaiak jóval könnyebbnek találják, hogy a bevándorlóknak polgári és politikai jogokat adjanak – egy erősen megtépázott jóléti államban."⁵⁶ A kisebbségek Amerikában befolyásos választóerőt képviselnek, és a kisebbségi lobbik súlyos követelésekkel bombázzák a pártrendszert. Európában ezek jelentősége általában kevésbé jelentős, és ha igen, az is új keletű jelenség, s hangjuk és jelenlétük emiatt kevésbé meghatározó.

Mind az Egyesült Államokban, mind Európában virágzik a gazdaság, és a globális környezetben mindkét térségnek egyre növekszik a bevándorlókra gyakorolt vonzereje. 1950 óta az USA-ba irányuló bevándorlás jóval jelentősebb mértékű volt, mint az európai, és ha ehhez még hozzászámítjuk a magasabb születésszámokat is, az látszik, hogy 2050-re az USA hatalmát a demográfiai helyzet tovább fogja erősíteni. Ezzel tovább nőnek az Atlanti-óceán két partján lévő különbségek, mivel az USA geopolitikailag még tovább akar terjeszkedni Dél és Kelet felé. Amerika sokkal fiatalabb ország lesz, ahol az eltartottakra fordítandó kiadások alacsonyabbak lesznek, és Európával szemben az USA birtokában lesz a szükség szerint bővíthető katonai potenciálnak. Vannak ugyan a bevándorlás korlátozására irányuló lépések, mint például a Kaliforniában előterjesztett törvényjavaslatok, amelyek az államba való belépést szeretnék visszafogni, bár a bíróságok rendszerint hatályon kívül helyezik a szavazók ebbéli óhaját. "A probléma" azonban nem veszített a súlyából, és az a tény, hogy a bevándorlás éppen a hét legnépesebb államban koncentrálódik, az elkövetkező években a helyi politikai erőket teszi próbára. Az is elképzelhető, hogy a hét állam kollektív fellépése esetén a probléma országos fórumok elé kerül. A 2006 elején tapasztalt széles körű tiltakozó mozgalmak azt jelzik, hogy egyre népesebb azoknak a lobbiknak a tábora, amelyek az illegális munkavállalók státusát szabályozni akarják, illetve ha ez nem megy, akkor a kiutasításukat követelik. Mi több, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának legutóbbi jelentése ellenére – ami azt mutatta, hogy a világ menekült népessége 9,2 millióra esett vissza, s ez az 1980-as évek eleje óta a legalacsonyabb szám – az amerikaiak korábbi nagylelkű viszonyát az új betelepülőkhöz mára a Bush-kormányzat szigorodó belépési kritériumai váltották fel; a szigorítást a biztonságot fenyegető potenciális veszélyekre hivatkozva vezetik be, melyet szerintük egyes menekültek jelenthetnek az országra nézve.⁵⁷

Európa ezzel szemben nem képvisel egységes erődmodellt, hiszen a gyakorlat nagy eltéréseket mutat, de az összes tagállam politikája talányos. "A bevándorlási politika legtalányosabb aspektusa nem az, hogy a befogadó közösségek lakosságát felbőszíti a bevándorlás, hanem az, hogy az ő preferenciáikat a kormányok ilyen gyakran figyelmen kívül hagyják", írja Joppke, s ez a helyzet az USA-ban is.⁵⁸ 2004 januárjában Bush elnök gyakorlatilag amnesztiában részesítette az USA-ban dolgozó sok millió illegális munkavállalót, persze lehet, hogy a novemberben esedékes elnökválasztás miatt. Az érintettek kezdetben három évig kérhettek ideiglenes "vendégmunkás-státust", melyet később meg lehetett hosszabbítani. Ha akad munkaadó, aki "védnökséget" vállal a bevándorló felett, akkor a vendégmunkás megkapja az engedélyt, és jogosult lesz a társadalombiztosításra és végül a zöldkártya-státusra, ami viszont tartózkodási jogot biztosít neki. Ezt támadják egyértelműen a növekvő számú spanyol anyanyelvű szavazói csoportok, akik hagyományosan demokrata érzelműek. A bírálók azt hangoztatják, hogy ez a lépés azoknak a státusát törvényesíti, akik megszegték az érvényes törvényeket, amikor illegálisan az USA területére léptek. Az európai politikusoknak még nem kell hasonló választói megfontolásokkal megküzdeniük, bár előbb-utóbb itt is napirendre kerülhetnek hasonló szempontok. Az USA-ban mintegy 11-12 millióra teszik azoknak a főképp Dél-Amerikából várható bevándorlónak a számát, akik megjelenése tovább növeli a politikai feszültséget, s ami a kongresszust bonyolult helyzettel szembesíti: az elnök által képviselt visszafogottabb lépések szembekerülnek a határellenőrzés szigorítására és az illegális munkavállalók kitoloncolására vonatkozó javaslatokkal. A vitát tovább szítja Samuel Huntington érvelése, mely szerint 2050-re az USA két kultúrára és két nyelvre oszlik, mert a spanyol anyanyelvű bevándorlók akkorra a lakosságnak már mintegy egynegyedét alkotják; ők fokozottan elkülönülő szubkultúrával veszik körül magukat, ahol az angolt már nem beszélik, ezért az asszimiláció is veszélybe kerül.⁵⁹

Európában a vox populi a bevándorlás és a politikai menedékjog szigorúbb ellenőrzését követeli. A legújabb, Olaszország és Németország által előterjesztett ötlet az volt, hogy létesítsenek menekülttáborokat vagy "befogadó centrumokat" Afrikában a menedékkérők elhelyezésére, s ezzel, mondják a javaslat előterjesztői, elkerülhető lenne az a rendszerint életveszélyes út is, ami a tengeren Európába érkezőket fenyegeti. A kormányok állandóan szem előtt tartják a szélsőjobb jelentette veszélyt, s eközben megpróbálnak tekintettel lenni a nyitottabb határokat és tisztességesebb állampolgári törvényeket követelő liberális emberjogi csoportokra is. Viszont a bevándorlási kérelmek száma az 1990-es évek elején érte el a csúcsát (évente félmillió), ez a szám mára 100 000-re esett vissza, mivel a kiindulási államokban a politikai helyzet stabilizálódott, s ilyenformán a "probléma" mintegy magától megoldódik. Általánosságban tekintve az itt vázolt állapotok megmutatják az állampolgári törvényeknek a választott módszerrel járó mellékhatásait: bővülő bevándorlás és honosítás a politikai menedékjogot kérőknek Németországban, ami Franciaországban és az Egyesült Királyságban a volt gyarmatok lakosait érinti, noha később ez ellentétbe is kerül a kormányzati szándékokkal. Az EU-ban a hosszú távú demográfiai csökkenés adatai ellenére a bevándorlás és a menedékjog liberalizálására tett lépések bizonytalanok és utólagosak. A kérdésről folyó nívós viták és demokratikus eszmecserék hiányában nem túl meglepő, hogy a problémát jellemzően vagy a szőnyeg alá söprik, vagy a szenzációhajhász bulvársajtó foglalkozik vele, vagy esetleg szigorúan az európai politikai elit hatáskörén belül marad.

Ebben a kérdésben a politikának átláthatónak kell lennie, nem pedig ad hoc jellegűnek, s alapjául olyan, a kibocsátó országokkal közösen elfogadott megoldások kell szolgáljanak, mint például a "küldő" ország által kiadott korlátozott vízum az ideiglenesen munkát vállalóknak. Az ideiglenesen befogadott politikai menedékkérők normális esetben hazatérnek, ha elmúlik az életüket fenyegető veszély. Ha az újabb bevándorló közösségek integrálása együtt jár a befogadó társadalom sokkal pozitívabb kulturális önfejlesztésével, akkor az elősegíti a liberálisabb magatartásformák és az egyenlő jogokért küzdő programok elfogadását. Ha nem sikerül a szakképzetlen bevándorlók gyermekeit integrálni, az óriási potenciális társadalmi kiadásokat jelent, ami még nehezebb probléma olyan gazdaságok esetében, ahol a kékgalléros ipari munka régóta leszálló ágban van, ezért külön jutalmazza a magasabb végzettséget. A leszakadt belvárosi kerületek rosszul teljesítő iskoláinak – s ilyen az óceán mindkét partján szép számmal akad – kiegészítő állami támogatást kell kapniuk. Az etnikai-kulturális sokszínűség és identitás kérdéseit lehet egy darabig figyelmen kívül hagyni, ám ez csak elmélyíti a válságot, s ezt a nyugati kormányok saját bőrükön tapasztalták meg.⁶⁰ Ám e megfontolások ellenére is igaz, hogy a mélyen a történelemben gyökerező, sajátos kultúrájú európai nemzeteknek a szülőföldhöz való ragaszkodását tiszteletben kell tartani a kialakulóban lévő új, kozmopolita világrendben is. A folytatódó tömeges migráció a történelmi folytonosság és összetartozás érzését veszélyezteti, ami pedig a befogadó közösség többsége számára hallatlanul becses érték. Ahogy Rowthorn megjegyzi: "Jobb, ha a világ összetartó, önkormányzó nemzetekre tagolódik, melyek tisztelik és támogatják egymást, mintha olyan, gigantikus olvasztótégely lenne, amelyhez senki sem lesz lojális."⁶¹

Hogy az emberi jogok és a nemzeti érdekek/biztonság között normatív feszültség van, olyannyira evidens, hogy tán mondani sem kellene, de ez a feszültség erodálja az utóbbi néhány évben tapasztalt félénk liberalizációs tendenciát. Annak ellenére, hogy az Európa Tanácsnak már 43 tagja van, s ebből mindössze két tagállam nem írta alá az emberi jogok európai egyezményét, az idegenek politikai és lakhatási jogainak korlátozása mégis arra világít rá, hogy sajnálatosan "hiányzik az egyenlőség nagylelkű és haladó elve".⁶² Sok európai érzi úgy, hogy az Európai Unió Bizottsága túlzottan távolságtartó, s ebben technokrata elzárkózást és a demokratikus beszámoltathatóság hiányát látják, pedig a valóságban e testület hatásköre erősen korlátozott, mivel döntően a miniszterek tanácsa rendelkezik a döntési jogokkal. Az EU alkotmányjavaslata tartalmaz többek között egy, az alapjogokról és a kettős európai állampolgárságról szóló fejezetet, minthogy ezeket a tervezet a 2004-ben 25 tagúra bővült Unió szerves részeinek tekinti. "A kettős állampolgárság a következő jogokat biztosítja majd: szabad mozgás, a lakóhely szabad megválasztása, választójog, illetve a helyi és az Európai Parlamentbe való választhatóság joga" – írja Stephen Castle.⁶³ De vajon milyen jogokat biztosít a harmadik országból érkezőknek? Noha mára már eloszlott az 1787-es philadelphiai lelkesültség szelleme, az új európai alkotmány közelebb hozhatta volna az európai politikát az amerikai gyakorlathoz; most viszont léket kapott a franciák és a hollandok elutasító szavazatain. Nagyon jellemző az a sok európai állam által követett gyakorlat, hogy a tíz újonnan csatlakozott tagállam polgárai előtt hét évig részlegesen korlátozzák munkaerőpiacaikat. Még a brit kormány is így jár el, pedig valamikor szabad belépést ígért; a bevándorolt dolgozók szociális támogatásra csak egy évi munkavégzés után jogosultak, noha az országba azonnal beléphetnek.

Ebben a helyzetben az USA és Európa közös fellépésének valószínűsége csak nagy vonalakban látható, bár szeptember 11-ét követően nem teljesen kizárható. A nemzetbiztonságról való gondoskodás arra utal, hogy a legfontosabb minta továbbra is a hobbesi állam, mely a kormányzat létét elsődlegesen legitimáló követelménynek az állampolgári biztonság garantálását tekinti. Mindkét államszövetség kénytelen szembenézni a törvények híján rosszul működő, volt gyarmati országok okozta problémákkal: a drogkereskedelemmel, a terrorizmussal és a menekültek áradatával, ami a fejlett országok biztonságát és életmódját fenyegeti. A ma biztonsági feladatai újfajta gondolkodásmódot kívánnak, amit talán Európa most alakuló együttműködési keretei között meg is lehet valósítani: közös jogokat és egységes, civilizált normákat kell meghatározni, beleértve a csatlakozásra oly nagyon váró országoknak szóló ígéretet is, azt, hogy az emberi jogok törvényi szabályozása a belső reformokkal párosulva megkönnyíti számukra a tényleges belépést. Ilyen lépésekkel kellene felváltani a hatalmi egyensúly vagy az állami szuverenitás⁶⁴ elavult fogalmait, hiszen ezekkel a lépésekkel elsősorban is megszüntethetnénk a kivándorlás kényszerét. Az elmúlt évtizedben az Európai Unióban tapasztalt vérszegény növekedés azonban mára megköveteli, hogy gyógyírt találjunk a fiatalok körében általános munkanélküliség problémájára, hiszen ez az oka annak, hogy a kisebbségekhez tartozó fiatalok tömegei a fősodortól távol vannak, és ádáz küzdelmet kell folytatniuk a munkaerőpiacon. Nincsenek bizonyítékok arra nézve, hogy a világnak valóban a "civilizációk összecsapásával" kellene számolnia. Az Európában élő 17 millió muzulmán óriási többsége elfogadja a világi állam és a liberális értékek létét, és a velük kapcsolatos sztereotípiák nagyon messze állnak a valóságtól. A muzulmánok napi gondja, hogyan tudnák rábírni a kormányzatot az imámok képzésére, vagy hogyan tudják a vallás által előírt húst megszerezni, vagy más kulturális problémák, s nem a terrorizmus, mivel az állami intézkedések vagy a jog egész Európában ellentmondásos és nehezen kiismerhető.⁶⁵

Az Egyesült Államok egyedisége ezen a téren továbbra is megmarad. A terrorista támadásokat követően a szülőföld biztonságát még inkább védeni kell, a polgárjogokat ezért korlátozzák, ráadásul a határállamok politikusai egyre hangosabb követelik a kiterjedtebb ellenőrzést és a határok megerősítését a kormányzó Republikánus Párt jobbszárnyával egyetértésben. Ez viszont olyan jövőt vetít előre, hogy Amerika egyre inkább a "megszorító" Európa példáját követi a bevándorlás kérdésében, noha a gyorsabb gazdasági növekedés plusz a bátorító lépések elősegítették a rasszista feszültségek eloszlatását, és az ország továbbra is tömegeket vonz. Az USA példásan integrálta a bevándorlók sok-sok hullámát, akik elfogadták az uralkodó értékeket és erkölcsöt, de a jelenlegi spanyol bevándorlás bizonyos értelemben kétségbe vonja ezt a hipotézist, mert a területet, különösen az ország délnyugati részét, valaha spanyol ajkúak lakták. Texas, Kalifornia és Florida lakói egy részének már ma is spanyol az anyanyelve. A régi kontinensen az európai eszméről szóló hangzatos retorikát leszámítva az újonnan bevándorlókat nem fogadták különösebb lelkesedéssel – legfeljebb szűk, hasznossági gazdasági számítások szerint. Ezzel szemben az USA jövője bármilyen irányt vehet, mert az európai gyakorlattal ellentétében itt választási megfontolások, egyes területeket érintő gazdasági-üzleti érdekek, a gyorsan szaporodó kisebbségi szavazatok, beleértve a most formálódó, a bevándorlók jogaiért küzdő mozgalmat, illetve a belső pártpolitikai intrikák egyaránt hatással vannak az amerikai bevándorlási politikára.

Amerika munkaerőpiaca ma is nyitva áll az újonnan érkezők előtt, viszont ott gyakorlatilag nem létezik a jóléti támogatások rendszere. Ezzel szemben az EU-ban, ahol a politikai feszültségek ellenére a bevándorlás most kezd központi jelentőségű kérdéssé válni, csak nagyon kevés kisebbségi vezető dolgozik magasabb politikai beosztásban, ami gátolja a speciális kisebbségi követelések megvalósítását. Ami biztos, az az, hogy Amerikát mindörökre átformálta az 1960-as évektől az országba áramló tömegek mérete és sokszínűsége, s lassan kialakulóban van egy új olvasztótégely. A nyilvánvalóan szilárdabb amerikai identitás, ami a századokon át tartó alkalmazkodási folyamatban csiszolódott e pluribus unummá (sok részből álló egységgé), az asszimiláció kipróbált és bevált receptjét nyújthatja Európának, amelyből az öreg kontinens nemcsak tanulhat, de nyerhet is.

A cikk eredeti változata megjelent: Contemporary Politics, Vol. 12, No. 3-4, 261-385.

Jegyzetek

¹ D. L. DeLaet: US Immigration Policy in an Age of Rights, Westport, CT, 2000.

² J. N. Bhagwati: The Wind of the Hundred Days: How Washington Mismanaged Globalization. Cambridge, MA, 2000.

³ "The Longest Journey: A Survey of Migration". The Economist, 2 November 2002, 16.

⁴ S. F. Martin: "Heavy Traffic: International Migration in an Era of Globalization". Brookings Review, Vol. 19, No. 4, 2001, 41-44.

⁵ Lásd például A. Geddes: Immigration and European Integration: Towards Fortress Europe? Manchester – New York, 2000; B. Rowthorn, "Migration Limits". Prospect, No. 83, February 2003, 24-31.

⁶ G. J. Borjas: "Economic Theory and International Migration". International Migration Review, Vol. 23, No. 3, 1989, 457-485.

⁷ Salt: "Trafficking and Human Smuggling: A European Perspective". International Migration, Vol. 38, No. 3, 2000, 31-54.

⁸ P. Muus: "International Migration and the European Union: Trends and Consequences". European Journal on Criminal Policy ond Research, Vol. 9, 2001, 31-49.

⁹ G. Noriel: Workers in French Society in the Nineteenth ond Twentieth Centuries, Oxford, 1990.

¹⁰ S. Castles – M. J. Miller: The Age of Migration: International Population Movements in the Modern World. New York, 1994.

¹¹ G. Noriel: The French Melting Pot, Immigration, Citizenship and National Identity, Minnesota, 1996.

¹² Muus: i. m. 12.

¹³ A. Shatz: "The Torture of Algiers". New York Review of Books, 21 November 2002, 53-57.

¹⁴ T. King: "Secularism in France". Prospect, No. 96, March 2004, 64-68.

¹⁵ J. Harding: The Uninvited: Refugees ot the Rich Man's Gate. London, 2001.

¹⁶ C. Joppke: Immigration and the Nation State: The United States, Germany ond Great Britain. Oxford, 1999, 134.

¹⁷ W. Kymlicka: "A North American View. In Review Symposium: Report of the Commission on the Future of Multi-ethnic Britain: UK, North American and Continental European Perspectives". Journal of Ethnic and Migration Studies, Vol. 26, No. 4, 2000, 719-738.

¹⁸ L. Morris: "Stratified Rights and the Management of Migration". European Societies, Vol. 3, No. 4, 2001, 408

¹⁹ "A Little Less Lunacy". The Economist, 3 November 2001, 33-34.

²⁰ "Asylum Policy". The Economist, 4 September 2004, 32.

²¹ A. Brown – N. Harris: "Does Britain Need Immigration?" Prospect, No. 76, July 2002, 16-20.

²² S. Mesure: "Immigrants Boosted UK Growth". The Independent, 24 April 2006, 58.

²³ M. Farrant et al.: "Irregular Migration in the UK". Institute of Public Policy Research, April 2006.

²⁴ Y. Alibhai-Brown: "How Mean-minded can this Government Become?". The Independent, 24 June 2002, 18.

²⁵ D. Goodhart: "Is Britain too Diverse?" Prospect, No. 95, February 2004, 30-37.

²⁶ B. Anderson: "Fortress Europe: We can Only Defend our Way of Life by Rejecting the Claims of the World's Poor". The Independent, 24 June 2002, 18.

²⁷ H. Sergeant: "Labour's Asylum Policy is to Fool the Public that All is Well". Daily Telegraph, 16 December 2002, 18.

²⁸ J. Salt: "Current Trends in International Migration in Europe". , retrieved 24 April 2002.

²⁹ Joppke: Immigration and the Nation State, i. m. 110.

³⁰ "Huddled Masses, Please Stay Away". The Economist, 15 June 2002, 39-40.

³¹ P. Hogwood: "Citizenship Controversies in Germany". German Politics, Vol. 9, No. 2, 2000, 122-135.

³² R. Brubaker: Citizenship and Nationhood in France ond Germany, Cambridge, MA, 1992, 174.

³³ C. Levy: "European Asylum and Refugee Policy after the Treaty of Amsterdam: The Birth of a New Regime?" In A. Bloch – C. Levy (eds.): Refugees, Citizenship and Social Policy in Europe., Houndmills, 1999, 15-16.

³⁴ Schmidtke: "Transnational Migration: A Challenge to European Citizenship Regimes". World Affairs, Vol. 164, No. 1, 2001, 3-16.

³⁵ Gustafson: "Globalisation, Multiculturalism and Individualism: The Swedish Debate on Dual Citizenship". Journal of Ethnic and Migration Studies, Vol. 28, No. 3, 2002, 463-481.

³⁶ J. Solomos – L. Schuster: Migration, Citizenship and Globalisation: A Comparison of Trends in European Societies, London, 2001, 16.

³⁷ A. Roth: "Germany's Cold Shoulder". The Nation, Vol. 274, No. 20, 27 May 2002, 20-22.

³⁸ B. Marshall: The New Germany and Migration in Europe. Manchester – New York, 2002.

³⁹ H. Fessenden: "Immigration in Germany". Prospect, No. 78, September 2002, 41.

⁴⁰ Solomos-Schuster: i. m.

⁴¹ "We're Full Up Too". The Economist, 8 June 2002, 38.; "The Welcome-mat Has Gone". The Economist, 6 July 2002, 41.

⁴² A. Browne: "Going Dutch". The Times, 14 February 2004, 21.

⁴³ M. Jacques: "The New Barbarism". The Guardian, 9 May 2002, 15.

⁴⁴ N. Ascherson: "The Warning Shot". The Observer: Review, 12 May 2002, 1-2.

⁴⁵ S. Sassen: Guests ond Aliens. New York, 2000.

⁴⁶ Y. Soysal: Limits of Citizenship: Migrants and Postnational Membership in Europe. Chicago-London, 1994.

⁴⁷ G. P. Freeman, "The Decline of Sovereignty? Politics and Immigration Restrictions in Liberal States". In C. Joppke (ed.): Challenge to the Nation State: Immigration in Western Europe and the United States. Oxford, 1998, 86-108, 91.

⁴⁸ J. van Seim-Thorburn: "Asylum in the Amsterdam Treaty: A Harmonious Future?" Journal of Ethnic and Migration Studies, Vol. 24, No. 4, 1998, 627-638.

⁴⁹ R. Koslowski: "European Union Migration Regimes: Established and Emergent". In Joppke (ed.): Challenge to the Nation State, i. m. 153-188, 173.

⁵⁰ Levy: i. m.

⁵¹ The Economist, i. m. 15 June 2002, 39-40.

⁵² Joppke: Challenge to the Nation State, i. m. 37.

⁵³ L. Siedentop: Democracy in Europe. London, 2001, 189-214.

⁵⁴ H. Ansari: The Infidel Within: Muslims in Britain since 1800. London, 2004.

⁵⁵ A. M. Schlesinger Jr.: The Disuniting of America: Reflections on a Multicultural Society. New York – London, 1992.

⁵⁶ Levy, i. m. 227.

⁵⁷ "Less Hope, a Longer Wait". The Economist, 29 April 2006, 53.

⁵⁸ Joppke: Challenge to the Nation State, i. m. 103.

⁵⁹ S. Huntington: Who Are We? The Challenge to America's National Identity. New York, 2004.

⁶⁰ W. Kymlicka: "Nation-building and Minority Rights: Comparing West and East". Journal of Ethnic and Migration Studies, Vol. 26, No. 2, 2000, 183-212.

⁶¹ B. Rowthorn: "Migration Limits". Prospect, No. 83, February 2003, 28.

⁶² H. Lambert: The Position of Aliens in Relation to the European Convention on Human Rights. Strasbourg, 2001.

⁶³ S. Castle: "Unveiled the Blueprint for United States of Europe". The Independent, 29 October 2002, 12.

⁶⁴ R. Cooper: The Breaking of Nations: Order ond Chaos in the 21st Century. London, 2003.

⁶⁵ J. Klausen: The Islamic Challenge: Politics and Religion in Western Europe. Oxford, 2005.

Ha ez a cikk (A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december) nem az Eszméletben jelent volna meg (72. szám, 2006, 100-110. o.), nem reagálnék. De úgy érzem, legalább ebben a folyóiratban érdemes tisztázni egy-két dolgot. Nem tudományos dolgozatot írok, mert nem vagyok tudós – bár két könyvet írtam a legújabb kori lengyel történelemről -, nem folytattam önálló kutatómunkát. Ám újságíróként évtizedek óta intenzíven foglalkozom Lengyelországgal, 1980-81-ben is többször jártam ott, és rengeteg könyvet meg újságcikket olvastam azóta is, köztük azokat, amelyeket a szerző említ. Így a roppant érdekes jachrankai tanácskozásról már 10 éve megjelent kötetet és Anoskin tábornok munkafüzetét is.

Az alapkérdés (amelyre végleges és mindenki által elfogadott válasz soha nem lesz, mert ez részben hitvita) úgy hangzik: elkerülhető lett volna-e 1981. december 13., a szükségállapot (bocsánat, hogy én megmaradok az akkori magyar hivatalos sajtóban kiizzadt kifejezésnél) bevezetése? Valóban fenyegetett a szovjet katonai beavatkozás veszélye, a kisebbik rosszat választva valóban rettenetes vérontást, nemzeti tragédiát akadályozott meg a lengyel politikai és katonai vezetőség, vagy mindez porhintés, egyszerűen saját hatalmuk megőrzéséért indítottak háborút saját szabadságvágyó népük ellen? Ismétlem, egzakt válasz aligha lesz valaha is, egyebek közt azért, mert az iratok manipulálhatóak, továbbá mert meglepő módon még a legtitkosabb feljegyzések is gyakran kódoltak, homályosak. (Például, amire Mitrovits Miklós utal, a Lengyel Egyesült Munkáspárt [LEMP] Politikai Bizottságának ülésén a jegyzőkönyv szerint nem döntöttek a szükségállapot bevezetésének pontos időpontjáról, és – ami még fontosabb – ennek a lépésnek a tartalmáról, a kibocsátandó dekrétumokról, több ezer ember internálásáról stb. Miközben a pártállami jellegnek megfelelően a legjelentéktelenebb ügyekről, a kameruni nagykövet cseréjéről vagy egy megyei tanácselnök-helyettes leváltásáról is a PB határozott! Pedig akik ezt így intézték, azoknak legvadabb rémálmában sem merült fel, hogy ezek a papírok valaha is nyilvánosságra kerülhetnek.)

Szelektálták a rendszerváltozás után közzétett iratokat is. Jelcin orosz elnök Lech Walesa lengyel államfőnek ugyanúgy vitt ajándékba egy dossziét a 90-es évek elején, ahogy nekünk. Ám ezeken már első pillantásra látszik a válogatás: a PB és a lengyel ügyek szovjet különbizottsága sokkal többször ülésezett, sokkal többször beszéltek a vezetők telefonon, mint amiről feljegyzés található a csomagban. Tudatosan keverik a taktikai és az őszinte kijelentéseket. Szerintem például nem az a kérdés, hogy valódi-e Anoskin tábornok munkafüzete, vagy hamisítvány. Bizonyára valódi. De miért olyan biztos, hogy oda minden fontos dolog bekerült? És ha arra gondolunk, hogy Jaruzelski, Kiszczak és a többi egykori lengyel tábornok-politikus terjedelmes visszaemlékezései, cikkei, interjúi alapvetően (és emberileg érthetően) önmentegetésül szolgálnak, tehát kritikus szemmel kell őket olvasni – erre figyelmeztetnek ellenfeleik, köztük egykori elvtársaik ellenkönyvei, amelyek Mitrovits Miklós forrásai közt is szerepelnek -, akkor miért nem jut eszünkbe ugyanez az egykori szovjet marsallokról? Gondoljuk el: az a Kulikov, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek volt főparancsnoka, aki már 1980-81-ben puhának, gyengének minősítette Jaruzelskit, a Szovjetunió felbomlása után néhány évvel, dicsőségét vesztett és feltehetőleg nem valami fényesen élő öregemberként elmegy Lengyelországba egy tanácskozásra. Miért biztos, hogy igazat mond, és nem a düh fűti? Hiszen nyilván ugyanolyan árulónak tartja a rendszer felbomlását 1989-90-ben államfőként segítő Jaruzelskit, mint Gorbacsovot.

Én az elemzések többségében, így Mitrovits Miklós írásában is azt látom hibának, hogy a mai ismeretekből indulnak ki, pedig abból kellene, hogy mit tudhattak a lengyel vezetők akkor! Meghökkentőnek tartom számos történésznek azt az álláspontját, hogy 1980 végén valóban volt szovjet katonai fenyegetés, sőt konkrét bevonulási készülődés (ez egyebek közt az utolsó hivatali heteit töltő Carter amerikai elnök és lengyel születésű nemzetbiztonsági főtanácsadója, Brzezinski határozott fellépésének hatására szűnt meg), de 1981 végén nem. Tessék mondani, mi változott a Szovjetunióban egy év alatt? Az égvilágon semmi! Mulatságosan naivnak tartom Mitrovits úrnak azt a mondatát, hogy a Varsói Szerződés honvédelmi minisztereinek moszkvai értekezletén 1981. december elején "nem fenyegették meg Lengyelországot, csupán a szolidaritásukról biztosították a LEMP-et az ellenforradalommal való harcában". Ugyan mit jelenthetett ez a szolidaritás, különösen marsallok és tábornokok részéről? Az "ellenforradalom" esetleges felülkerekedése esetén újabb nyilatkozatban adtak volna hangot csalódottságuknak? Honnan ismerhették volna a lengyel vezetők a legfelső szovjet pártvezetőség ülésein elhangzó mondatokat arról, hogy szó sem lehet katonai beavatkozásról? (25 évvel Budapest, 13 évvel Prága és mindössze 2 évvel Afganisztán után! Lehet utólagos túlzásnak és az olvasók könnyzacskóit megcélzó giccsnek tartani Jaruzelski tábornok szavait arról, hogy Alexander Dubcek sorsára gondolva attól rettegett: fejére húzott zsákkal hurcolják majd Moszkvába. De ő nyilván tudta, hogy a nemrég még agyba-főbe elvtársazott Hafizullah Amin afgán elnököt 1979 végén hogyan lőtték agyon saját palotájában szovjet kommandósok közreműködésével. És szovjet lágerbe hurcolásban is volt része kamasz fiúként, édesapja ott halt meg.) Az Eszmélet cikke idézi Gromiko szovjet külügyminisztert, aki a Politikai Bizottságban így bírálta Jaruzelskit: "Ha ők az ellenforradalommal való harcban továbbra is ingadozni fognak, akkor náluk semmi sem fog megmaradni a szocialista Lengyelországból." Jaruzelskiék persze ezt a mondatot sem ismerhették, de hasonlókat ők is hallottak, és a beteg, öreg Brezsnyev vezette Szovjetunióról ugyan ki tudta volna akkor elképzelni, hogy tétlen marad, ha valahol "semmi sem marad" a "szocializmusból"? Gondoljunk az 1981. tavaszi lengyelországi VSZ-hadgyakorlatra, amely az eredetileg tervezettnél hetekkel tovább tartott, és nyíltan fenyegető formát öltött. Vagy a LEMP KB 1981. júniusi ülésére, amelyhez intézett levelében az SZKP KB igen szokatlan módon, hivatalosan és nyilvánosan támadta Stanislaw Kania akkori első titkárt és Jaruzelski miniszterelnököt, ezzel támogatva az ellenük irányuló, bár végül kudarcba fulladt pártpuccsot. Ehhez képest szerintem mellékes, hogy némi nyilvános szovjet fenyegetésre a lengyel vezetőknek a propaganda szempontjából szükségük volt, és 1981 vége felé esetleg taktikáztak ilyen nyilatkozatok kicsikarása érdekében. Megint csak naiv megközelítésnek érzem, hogy Mitrovits úr szerint "úgy látszik, a szovjet tábornok nem értette meg, hogy a nyílt fenyegetésnek milyen jelentősége van Jaruzelski számára". Egy csudát. A szovjeteknek kényelmesebb volt, ha a világ előtt (vagy legalább a világközvélemény tájékozatlanabb része előtt) nem ők a gonoszok, és ha Jaruzelski rászánta magát a döntő lépésre, akkor vállalja csak érte a felelősséget, végül is az ő bűne, hogy így elszemtelenedhetett az "ellenforradalom".

Egyébként a szerző egy helyen idéz az egykori román védelmi miniszter visszaemlékezéseiből. Én ezt nem ismerem, nem is tudok románul. De ha Ceausescu még 1989 nyarán, Gorbacsov idején is fegyveres beavatkozást követelt a lengyelországi "félszabad" választások nyomán létrejött, nem kommunista vezetésű, legitim varsói kormánnyal szemben (ez éppen Jaruzelskitől kapott megbízást, miután – nem utolsósorban a parlamentbe került ellenzék egy részének józan belátása folytán – őt választották köztársasági elnökké), akkor 7-8 évvel korábban vajon hogyan reagált volna, ha a Szolidaritás netán a hatalom közelébe jut? (Függetlenül attól, hogy egyébként, főleg 1968 óta, önállósdit játszott a Varsói Szerződésen belül.) Vagy nézzük az NDK-t. A közzétett, egykor titkos iratok szerint a Német Szocialista Egységpárt módszeresen szervezkedett a LEMP-en belül az utóbbi párt felső vezetői ellen, felhasználva erre a megyei pártküldöttségek utazásait éppúgy, mint az NDK varsói nagykövetségét és a Stasi, a kelet-berlini Állambiztonsági Minisztérium hálózatát. Erről bizonyára Jaruzelskiék is tudtak. Arról talán nem (de lehet, hogy gyanították), hogy egyes lengyel politikusok nyíltan követelték a Honecker vezette NDK-tól a "testvérországok" katonai bevonulását. (A Hart und kompromisslos Zugreifen című, 1995-ben megjelent dokumentumkötetet a Múltunk 1997/2. számában ismertettem.) Ha egyébként visszakeressük, hogy miként reagált a szükségállapotra Helmut Schmidt NSZK-kancellár, Mitterrand francia elnök, vagy Thatcher brit miniszterelnök, akik bizonyosan nem szimpatizáltak a kommunizmussal, viszont elég sok titkosszolgálati információt kaptak, akkor a frázisokat lehántva azt látjuk: ők akkor nem tartották légből kapottnak a szovjet veszélyt.

Még egy mondatba kötök bele Mitrovits Miklós cikkéből. Azt mondja: azért kellett a lengyel vezetőknek a külső fenyegetés bemutatása, mert ha az nincs, akkor az alkotmány szerint csak a belső biztonság fenyegetettségére hivatkozva vezethették volna be a szükségállapotot (egyébként ténylegesen így történt), vagyis "a Szolidaritástól, az ország lakosainak döntő többségétől" kellett óvni az országot, és "Jaruzelski is érezte az ellentmondást". Nem hiszem, legalábbis nem úgy érzett ellentmondást, ahogy ezt mai fejjel gondolhatja valaki. Jaruzelski azok közé a kommunista vezetők közé tartozott, akik őszinte meggyőződéssel vallották, hogy Lengyelország csak az akkor "épülő szocializmusnak" nevezett rendszerben, a Szovjetunió szövetségeseként lehet életképes, és hogy ez a rendszer összes átmeneti hibája és zökkenője ellenére jobb, mint a nyugati kapitalizmus, távlatban egyedül ez képes emberhez méltó, jó életet teremteni. Tehát akár tűzzel-vassal meg kell védeni. Igen, a lakosság többségével szemben is – tették hozzá legalábbis magukban, hiszen nem voltak demokraták. A drasztikus intézkedések, a durva szabadságkorlátozás úgy-ahogy elfogadtatásában persze szerepet játszhatott kimondatlanul is az a tudat, hogy mindennek alternatívája az idegen megszállás, ezért hihetőnek tartom, hogy a lengyel titkosszolgálat maga is terjesztett ilyen veszélyre utaló pletykát. Mellesleg akár hazafias meggyőződésből is tehette, és olyan információk birtokában, amelyek miatt ez több volt, mint pletyka.

Már 1981-ben sokan egyetértettek azzal, azóta pedig még többen, hogy a Szolidaritás a kor realitásait figyelembe véve túl messzire ment, túl radikális volt. Tálas Péter számol be az Európai Utas 2000/4. számában egy szűk körű beszélgetésről, amelyben Bogdan Lis, 1980-81-ben a Szolidaritás egyik legfontosabb munkásvezetője Walesa után, ellenezte Jaruzelski felelősségre vonását. Így érvelt: "[…] nem voltak egyértelműen fekete és fehér szerepek. Ő is tömegeket képviselt, és mi is, ő is felelős volt saját embereiért, és mi is a sajátjainkért. És ne higgyék, hogy mi nem követtünk el súlyos hibákat." A katolikus egyház vezetői többször bírálták akkoriban a Szolidaritást, és hangot adtak félelmeiknek. Gyakran idézik például a püspöki kar 1981. november 25-26-i üléséről kiadott közleményt: "Hazánk nagy veszélyben forog. Sötét fellegek gyülekeznek fölötte, testvérgyilkos harc fenyeget." És bár a lengyel pápa a szükségállapot bevezetése után kevésbé volt óvatos és megértő, mint az otthoni főpapok, később megenyhült. II. János Pál 1992-ben és 2001-ben magánkihallgatáson fogadta a már semmilyen tisztséggel nem rendelkező Jaruzelskit, ami jelentős gesztus. (Persze, van ebben könyörületesség, meg találkozott az őt meggyilkolni próbáló Ali Agcával is, de ennek a kicsengése nem ilyen volt.) George Bush, korábban az engesztelhetetlen Ronald Reagan alelnöke, 1989 nyarán már elnökként győzködte Jaruzelskit, hogy a reálpolitika jegyében vállalja el az államfői tisztséget. Bent Scowcroft volt főtanácsadóval közösen írt, 1998-ban megjelent könyvében (A World Transformed – bevallom, lengyel lapban megjelent fordításból idézem, de nincs okom kétségbe vonni a hitelességét) hazáját szerető emberként jellemzi a tábornokot, akit "a geopolitikai realitások arra ítéltek, hogy alárendelje magát Moszkvának". Alexander Haig tábornok, Reagan első külügyminisztere (1981-82) pedig éppen a 25. évfordulón, 2006. december 13-án mondta a Lengyel Rádiónak a következőket (ezt Jerzy Urban egykori kormányszóvivő hetilapjában, a NIE-ben olvastam – csak ott találkoztam vele -, amelynek durva hangját és egyoldalúságait lehet vitatni, de idézeteinek hitelességéhez eddig nem fért kétség): "A korábbi felkelések idején az Egyesült Államok függetlenségi harcra biztatta kelet-európai barátait, aztán otthagyta őket puszta kézzel a szovjet tankok ellen, mint Magyarország esetében." Arra a kérdésre, hogy Moszkva engedte volna-e a Szolidaritás békés győzelmét, Haig válasza egyértelmű: "Soha nem hittem ebben. […] Tudtuk, hogy Jaruzelski Moszkvában volt, és együtt tervezték a szükségállapotot. Az ennek bevezetéséről szóló döntés mögött természetesen Moszkva állt. Ez bizonyos fokig menti Jaruzelskit, aki lengyel nacionalistaként [sic!] inkább a szükségállapotot választotta, mint hogy szovjet tankok legyenek Varsó utcáin. Megértem Jaruzelski döntését a szükségállapot bevezetéséről, ő ezt a megoldást tartotta a kisebbik rossznak. Mi persze nem foglalhattunk így állást, és nem is tettük." Jaruzelski pedig ezt mondta 2004-ben a decemberi évforduló előtt Teresa Toranskának, a talán leghíresebb – és vele politikailag szemben álló – interjúkészítőnek 1989-ről: "[…] a szükségállapot nélkül nem lett volna lehetséges a kerekasztal, legalábbis akkor és úgy. Sok más áttörés sem következhetett volna be, vagy sokkal később történt volna, és mindenképp sokkal nagyobb lett volna az ára." A tekintélyes újságírónő rögtön rávágta, hogy "nem értek egyet Önnel", de ez a közvélemény-kutatások szerint ma is sokak véleménye. Mások inkább azt feszegetik, hogy Jaruzelskiék nem eléggé használták ki a teljhatalmat és a szabadságjogok korlátozását az elkerülhetetlen gazdasági átalakulásra és egyéb reformokra. Ez a szemrehányás jogos ugyan, de nem reális. Az 1981 vége és 1987 közötti vezetők ugyanis nem voltak reformerek, ráadásul a gazdasághoz nem értettek. (Leszek Balcerowicz, az 1989 utáni eredményes, bár számára sokak ellenszenvét hozó sokkterápiás gazdasági átalakítás atyja például éppen a szükségállapot ellen tiltakozva lépett ki a pártból, és sok más kiváló szakember is szembefordult a hatalommal, vagy visszavonult a közélettől.) Sajnálatos módon a dogmatikus balosok álltak ki mellettük a legszilárdabban, tehát azokra kellett elsősorban támaszkodniuk, akikre nem szerettek, és akikkel nem lehetett előremutató változásokat végrehajtani. Akikkel viszont lehetett volna, azok vagy börtönben ültek, vagy emigráltak, vagy elkeseredetten félreálltak.

Ismétlem: egymásnak ellentmondó dokumentumok és visszaemlékezések százait lehet idézni arról, hogy 1981 végén létezett-e lengyelországi szovjet katonai beavatkozási veszély vagy terv (nem döntés!), tehát valóban a kisebbik rosszat választotta-e Jaruzelski tábornok a szükségállapot bevezetésével. Számomra nem kétséges, hogy végső soron létezett ez a veszély. A szovjetek nyilván mindent megtettek az ilyen lépés elkerülésére, hiszen elég volt nekik Afganisztán meg több korábbi kínos tapasztalat, és érezték gazdasági, katonai gyengülésüket, de hogy hol nyílt, hol burkolt fenyegetéseik mennyire szolgálták éppen a saját akció elkerülését, a lengyel vezetők önálló fellépésre biztatását, és mennyire takartak tényleges előkészületeket, azt pontosan meghatározni lehetetlen. A lengyel vezetők élettapasztalatuk, továbbá akkori lehetséges és feltételezhető ismereteik alapján jogosan vélhették, hogy a megszállás nem lehetetlen. És hogy ebből milyen következtetést vontak le, abban a dogmatikus ideológiai elfogás, a politikai és gazdasági hatalom megőrzésére törekvés, a személyes sorsuk miatti félelem, a demokrácia és a szabadságjogok el nem ismerése, a világpolitikai és történelmi realitások figyelembevétele, a maguk módján értelmezett, de őszinte hazaszeretet egyszerre játszott szerepet, megállapíthatatlan arányban és szét nem válogatható módon.

Én tehát nem gondolom, hogy ki tudom mutatni, "mi az igazság" tényszerűen és morálisan. Csak néhány dologra fel szerettem volna hívni a figyelmet Mitrovits Miklós cikke kapcsán.

Ui.: Találtam egy tárgyi hibát is. A 102. oldalon a szerző Averkij Arisztov varsói szovjet nagykövetről ír, noha ez az egykori (1955-1960 közti) SZKP KB-titkár 1903 és 1973 között élt, 1981-ben tehát már rég halott volt. A Szovjetunió lengyelországi nagykövetségét 1978 és 1983 között névrokona, az 1925-ben született Borisz Arisztov vezette.

A Domány András által bírált tanulmányom csupán az 1981. december 13-án, Lengyelországban bevezetett hadiállapot előtti néhány nap történéseit próbálta rekonstruálni a dokumentumok alapján. Ezzel szemben kritikusom írása egy egész év történéseiből szemezget és ragad ki tudatosan részleteket, hogy cáfolja a dokumentumokon alapuló állításaimat. Így arra "kényszerít", hogy válaszomban én is érintsem az általa felvetett problémákat.

1. Három alapvető módszertani különbség van a bírált és a bíráló tanulmány között. Az első a kérdésfeltevésben rejlik.
   Miközben én abból a történelmi tényből indultam ki, hogy a hadiállapotot Jaruzelski bevezette, az alapvető kérdés részemről úgy hangzott, hogy "a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tervezett-e katonai intervenciót Lengyelország ellen vagy sem?" (Eszmélet, 72. sz. 100. p.). Erre a kérdésre nyilvánvalóan lehet válaszolni, még akkor is, ha számos érv és ellenérv ütközik egymással. Ezzel ellentétben a Domány András által megfogalmazott kérdés – azaz, hogy "elkerülhető lett volna-e [sic!] 1981. december 13., a szükségállapot [sic!] bevezetése?" – olyan hipotetikus, hogy megválaszolását egyrészt maga is "hitvitának", másrészt soha meg nem válaszolhatónak tartja. Az ilyen, feltételes múltban megfogalmazott kérdéseknek természetesen soha nem lesz megnyugtató válasza. (Ilyen alapon kérdések sorát tehetnénk fel a történelem különböző eseményeivel kapcsolatban: mi lett volna, ha…?).
   A másik alapvető probléma pedig abból ered, hogy Domány András kiragadja az egyetemes történelem összefüggéseiből a lengyel-szovjet problémakört, és kizárólag a Brezsnyev-doktrína keretében interpretálja. Azaz nem fontos, hogy mi történik a világban, kizárólag az számít relevánsnak, hogy "az öreg Brezsnyev vezette Szovjetunióról ugyan ki tudta volna akkor elképzelni, hogy tétlen marad, ha valahol semmi nem marad a szocializmusból".
   Végül nem jelentéktelen a módszertan szempontjából, hogy Domány az elemzések többségében, így az én írásomban is, azt látja a legfőbb problémának, hogy azok "a mai ismeretekből indulnak ki, pedig abból kellene, hogy mit tudtak a lengyel vezetők akkor!". Valóban a mai ismeretekből indul ki a legtöbb elemzés, hiszen 25 évvel ezelőtt nem lehetett a levéltári dokumentumokhoz hozzáférni. A történész mindig arra törekszik, hogy újabb és újabb információkat szerezzen az általa vizsgált eseményről. Ha nem így lenne, akkor mi értelme lenne a kutatásoknak? Éppen ezekből a dokumentumokból lehet megtudni, hogy mit gondoltak akkor a történelmet alakító személyek! Ezzel (és egyben önmaga állításával) ellentétben Domány András kizárólag a 10-20 évvel későbbi politikai nyilatkozatokat tartja forrásértékű bizonyítéknak. Ami megdöbbentő, hogy Brzeziński, George Bush és Haig, a legszovjetellenesebb amerikai neokonzervatívok állításaira hivatkozik mint hiteles forrásokra. Tehát ha ők az állítják, hogy a szovjetek terveztek katonai intervenciót Lengyelország ellen, akkor az biztos, hogy úgy is van. Eközben elfeledkezünk arról, hogy Ryszard Kukliński a lengyel hadsereg vezérkarának egyik tábornoka, a 60-as évek óta CIA ügynök, a hadiállapot terveinek kidolgozása után Nyugatra disszidált, és meg sem állt Washingtonig egy dossziéval, amely a készülő hadiállapot terveit tartalmazta. A legszűkebb amerikai vezetés tehát tudott Jaruzelski terveiről, de úgy döntöttek, hogy semmilyen formában nem hozzák a Szolidaritás tudtára. A rendszerváltás után Brzeziński azzal védekezett, hogy az esetleges szovjet intervenció miatt nem szóltak a Szolidaritás vezetőinek. Látszik, hogy nem tekinthető történeti forrásnak e nyilatkozatok tartalma. Őszintén remélem, hogy a magyar történelemtudomány tart azon a szinten, hogy komoly történészi munka dokumentumokon alapuló széles forrásbázis elemzése nélkül nem születhet meg. Egy megjegyzés még ide: Domány András állításával ellentétben tanulmányomban nem hivatkoztam Kulikovra, kizárólag a korabeli jelentéseire. Annak forrásait pedig lábjegyzetben közöltem.

2. Domány András felteszi a kérdést, hogy mi változott meg a Szovjetunióban egy év alatt, ha a történészek szerint 1980 végén még volt szovjet katonai fenyegetés, illetve konkrét bevonulási terv, 1981 végén pedig már nem. Először is, még senki nem bizonyította maradéktalanul, hogy 1980 végén komolyan foglalkozott a szovjet vezetés egy ilyen lehetőség realizálásával. A "testvérországok" vezetőinek 1980. december 5-i moszkvai csúcstalálkozóján egyetlen résztvevő sem szorgalmazott katonai fellépést a lengyelek ellen.¹ Carter nyomásgyakorló levele pedig – a források szerint úgy tűnik – csak a tanácskozás után került Brezsnyev asztalára. Egyébként már december 4-én döntöttek arról a tanácskozásra érkező résztvevők, hogy nem lesz katonai beavatkozás. Tegyük fel, hogy mégis volt ilyen terv a katonák asztalán (egyébként ez nagyon is valószínű² ), de akkor sem az a kérdés, hogy mi változott egy év alatt a Szovjetunióban. Nyilván nem sok minden. Más okokban kell keresni a lényeget. A nemzetközi helyzet változott meg. Az év elején beiktatták Reagan elnököt, aki még elődjénél is szovjetellenesebb volt. Néhány hónappal később bejelentette a neutronbomba gyártását. Európában viszont baloldali elnököt (Mitterrand) választottak Franciaországban, és az NSZK-ban szintén egy szociáldemokrata, Helmut Schmidt vezette az országot. Húsz nappal a hadiállapot bevezetése előtt (november 23.) Brezsnyev nagyszabású bejelentést tett Bonnban a leszerelésről, majd egy héttel később (november 30.) megkezdődtek Genfben az amerikai-szovjet tárgyalások. Természetesen sem Schmidtnek, sem Mitterrandnak nem volt érdeke egy lengyel-szovjet háború, de a kelet-európai országoknak még annyira sem. Ne becsüljük alá a gazdasági problémákat. A keleti blokk több országa a gazdasági csőd szélén állt, de hatalmas ellátási gondok voltak a Szovjetunióban is. Konstantyin Ruszakov 1981. június 5-én járt Magyarországon, hogy beszámoljon az SZKP lengyel válsággal kapcsolatos álláspontjáról. Itt világosan elmondta: "Látnunk kell, hogy minden politikai vagy egyéb jellegű döntés meghozatalánál maximálisan mérlegelni kell a gazdasági tényezőt, a döntés gazdasági következményeit is. Tudatában vagyunk annak, hogy lehetőségeink nem korlátlanok, nem vagyunk olyan helyzetben, hogy egy 36 milliós nép ellátását biztosítani tudjuk."³ Leonyid Zamjatyin még májusban járt Budapesten, és közölte magyar vendéglátóival, hogy kénytelenek kevesebb nyersanyagot szállítani a "testvérországokba", és a tőkés piacon értékesíteni az árut, mert csak az abból befolyó valutával tudják a lengyeleket segíteni.⁴ Kádár János pedig a nyár folyamán, a Krímben nyíltan megmondta Brezsnyevnek, hogy "nem hitelekre van szükségünk, hanem részt kívánunk venni a Világbank által biztosított versenytárgyalásokon".⁵ Hasonló gondokkal küzdött a többi államszocialista gazdaság is. Románia szeptemberben jelentette be a fizetésképtelenségét, Jugoszlávia is súlyos gazdasági gondokkal állt szemben. Gyenes András szeptember végén az NSZK-ban tárgyalt. A németek a fejlődő világ megsegítésére előirányzott 24 milliárd márka egynegyedét Lengyelországnak juttatták. A tárgyalásokon azonban világossá tették, hogy egy külső fegyveres beavatkozás befagyasztaná a kelet-nyugati kapcsolatokat.⁶ Augusztus 14-én Kania és Jaruzelski is a Krímben járt. Brezsnyev is előjött a gazdasági problémákkal: "A szovjet-lengyel kapcsolatok a lengyelországi események további menetén múlnak. Ha Lengyelország szocialista lesz, a kapcsolataink internacionalisták lesznek; ha pedig más úton halad, a kapcsolatok is más jelleget öltenek – állami, politikai és gazdasági vonalon egyaránt."⁷
   Még számos dokumentumot lehetne idézni arról, hogy miképpen próbálta meggyőzni a szovjet vezetés a lengyeleket arról, hogy a problémáikat egyedül kell megoldaniuk, mert a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai nem tudnak segíteni.

3. Domány András kitért az 1981 tavaszán, Lengyelország területén tartott VSZ-hadgyakorlatra (Szojuz 81), amely szerinte a katonai beavatkozás lehetőségét rejtette magában. Ebben az esetben már azt állítja a cikk szerzője, hogy a Varsói Szerződés, és nem kizárólag a Szovjetunió tervezett katonai akciót Lengyelország ellen. Így pedig megalapozottan feltételeznünk kell, hogy erről Kádár Jánosnak is tudnia kellett volna. A tény azonban az, hogy a magyar politikai bizottsági üléseinek jegyzőkönyvében még csak utalás sincs egy ilyen tervről. Ami még érdekesebb, hogy Kania a hadgyakorlat idején, március 19-én éppen Budapesten járt Kádárnál. Sem a magyar, sem a lengyel fél által készített jegyzőkönyvek nem tartalmaznak semmi arra utaló jelet, hogy a Varsói Szerződés katonai akcióra készült volna.8

4. Jaruzelski – Domány véleményével szemben – adott az alkotmányosság látszatára, amikor bevezette a hadiállapotot. December 13-án éjfél után összehívta az Államtanácsot, és erős presszió gyakorlásával, de elfogadtatta velük a hadiállapot kihirdetését. Egyébként már az 1980. augusztusi sztrájkok idején felmerült a hadsereg bevetésének lehetősége. Azonban augusztus 29-én, a LEMP PB ülésén Jaruzelski még nem támogatta a hadiállapot bevezetését, de a Védelmi Bizottság, amelyet Jaruzelski vezetett, megbízta a hadsereg vezérkarát, hogy Florian Siwicki tábornokkal az élen dolgozzák ki a hadiállapot bevezetésének terveit, illetve biztosítsák az ehhez szükséges jogi hátteret.⁹ Az a belügyminisztériumi rendelet, amely létrehozta a tervezői munkát irányító műveleti csoportot (Lato 80), már augusztus 16-án megszületett – két nappal a gdański sztrájkok megkezdése után.¹⁰ Mindez másfél évvel a hadiállapot realizálása előtt történt! Ez a tény is megkérdőjelezi Jaruzelski "preventív háborújának" a hitelét. Honnan tudták volna, hogy 16 hónap múlva majd a szovjet katonai intervenciót kell ezzel megelőzni? A tervek egyébként már 1980 októberére elkészültek.

Remélem e néhány pontban összefoglalt szövevényes és sok helyen valóban homályos történetet sikerült egy kicsit jobban megvilágítani. Domány András kritikája nem lepett meg, hiszen a lengyel és az orosz sajtóban bőven lehetett ehhez hasonlókat olvasni az elmúlt 15 évben. Jaruzelski párt- és katonatársaival együtt minden lehetséges fórumon szinte ugyanezeket az érveket hangoztatja a mai napig. A történész feladata azonban, hogy a történelmi eseményeket a valósághoz hűen próbálja ábrázolni. Nem a mítoszokat és a legendákat kell táplálni, hanem dokumentumok segítségével az eseményeket rekonstruálni.

Lenne még néhány megjegyzésem Domány András Jaruzelski-képéhez is. Szerinte Jaruzelski szocialista meggyőződésű vezető, aki hazafias megfontolásból is dönthetett a hadiállapot bevezetése mellett. Jaruzelski szocializmus-elképzeléséről nem tudunk sokat, hiszen soha nem állt elő sem elméleti, sem gyakorlati téren semmilyen szocializmuskoncepcióval, de végeredményben mintákat sem vett át. A december 13-a utáni katonai diktatúrát, mert kétségtelenül az volt, semmiképpen nem nevezhetjük sem baloldalinak, sem szocialistának.¹¹ Azt is látni kell, hogy az ilyen katonai hatalomátvételeket Dél-Amerikában jobboldali katonai juntának szokták nevezni. Ha Jaruzelski valóban szocialista meggyőződésű lett volna, akkor legalább egy minimális baloldali programot nyújthatott volna a munkástömegek felé. A gazdasághoz valóban nem értett, hiszen katona volt, nem közgazdász. Nem tagadható azonban, hogy a Szolidaritás mozgalom egy komoly hagyományokkal rendelkező munkásosztályon alapult, amelyet semmilyen ellenzéki értelmiségi csoport nem lett volna képes 16 hónapon keresztül sztrájkban tartani, ha annak nincsenek meg az objektív (az 1970. decemberi tömegbelövetés, a romló gazdasági helyzet, a kilátástalanság, program nélküli párt stb.) és a szubjektív (a létrejött önszerveződő szakszervezeti mozgalom) feltételei. Ez még akkor is így van, ha a katolikus egyház és a nemzeti hagyományok is jelentős szerepet játszottak az eseményekben.

Jaruzelski hazafiassága pedig szintén kételyeket ébreszt. Ha csak nem tekintjük annak "politikai antiszemitizmusát", amely még a Gomułka-korszakból eredeztethető. Jaruzelski 1956-ban kapta meg a tábornoki kinevezését, majd 1960-ban a hadsereg Politikai Főosztályának az élére került, két évvel később pedig honvédelmi miniszterhelyettes lett. Így részese volt annak az antiszemita kampánynak, amely a hadseregben kezdődött, de végül az egész társadalomra kiterjedt. 1967-69-ben kb. 20 ezer zsidó származásúnak mondott lengyel állampolgár emigrált. Az adatok szerint 1967-ben a hadseregen belül 976 zsidó származású tisztet (elég volt az is, ha csak a feleség volt zsidó) távolítottak el vagy fokoztak le (ebből 6 tábornok és 117 ezredes) az ún. hatnapos arab-izraeli háború idején felerősödött antiszemita hullám idején.¹² E tisztogatási folyamat befejeztével, 1968-ban, Jaruzelski úgy szerezte meg a honvédelmi miniszteri posztot, hogy elődjét, Marian Spychalskit is megvádolták azzal, hogy zsidó (egyébként nem volt az). A zsidótlanítás célja természetesen a régi vezetéssel való leszámolás volt. Jaruzelski ennek a harcnak a győzteseként emelkedett ki.

Jaruzelski a lengyel lakosság antiszemitizmusára alapozott 1981. december 13-a után is, amikor eme "hazafias" tettet végrehajtotta. A titkosszolgálatok tevékenységének köszönhetően különböző antiszemita jelszavak jelentek meg a házfalakon, röplapokon. Ilyenek voltak például, hogy a KOR egyenlő a kozmopolita zsidókkal, illetve az amerikai dollárokkal stb.¹³

E tények mind az ezeréves lengyel, mind a kelet-európai államszocialista kísérletek legszomorúbb pillanatai közé tartoznak.

Jegyzetek

1 Lásd: Jelentés a Politikai Bizottság részére. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) M-KS 288. fond, 11. csoport, 4391. őrzési egység; MOL XIX-J-1-j-Varsói Szerződés-VI-1-001283-1981; Zaszedanyije Politbjuro CK KPSZSZ 11 gyekabrja 1980 goda. Rosszijszkij Goszudarsztvennij Arhiv Novejsej Isztorii (RGANI) 89. fond, 42. opisz, 59. gyelo, 1-3. list.

2 Ha voltak katonai tervek 1980 végén, akkor nyilvánvaló, hogy egy évvel később is léteztek. Hihetetlennek tűnne, ha kidobták volna időközben. Természetesen az is hihetetlen lenne, hogy egy katonai szuperhatalom, mint a Szovjetunió, katonai vezetése nem készített volna mindenféle terveket egy ilyen súlyos válság megoldására. Politikai akarat nélkül azonban ezek a tervek általában a tervasztalon maradnak.

3 Emlékeztető Kádár János részére, 1981. június 6. MOL M-KS 288. f. 47. cs. 765. ő.e. 7. dok.

4 Leonyid Zamjatyin magyarországi látogatása. (A Külügyi Osztály feljegyzése) MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4516. ő.e.

5 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4516. ő.e. Földes György szerint ha Magyarország nem csatlakozik az IMF-hez és a Világbankhoz, akkor egy év múlva elkerülhetetlen lett volna a pénzügyi csőd. Földes György: Az eladósodás politikatörténete 1957-1986. Maecenas, Budapest, 1995, 185 és 197.

6 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4517. ő.e.

7 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4400. ő.e.

8 Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980-1981. Századok, 132. (1998) 5. sz. 1146-1155.; uő: Negyedszázaddal később. 1981-es történelmi visszaemlékezés 1956-ra. www.archivnet.hu IV. (2004) 5. sz.

9 Bogusław Kopka – Grzegorz Majchrzak: Stan wojenny w dokumentach władz PRL (1980-1983). Seria "Dokumenty": tom 6. Warszawa, IPN, 2001. 13.

10 Kopka-Majchrzak: i. m.

11 A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának (WRON) létrehozása korábban semmilyen dokumentumban nem szerepelt. Néhány nappal a hadiállapot bevezetése előtt azonban éppen Anoskin jegyezte fel a "munkafüzetébe" ennek a hatalmi szervnek a lehetőségét. Ott azonban még a "forradalmi" jelzővel megtoldva, ami nyilvánvalóan éppen azért maradt el, mert szorosan kapcsolódott a "szocialista rendszer" legitimációjához. A kormányzást azonban nem a WRON egésze, hanem azon belül is egy szűkebb direktórium irányította. Jaruzelski – miközben megtartotta a párt, a kormány és a honvédelmi minisztérium vezetését – a WRON elnökeként a direktóriumot is irányította. Így az a sajátos helyzet állt elő, hogy bár a hadiállapot bevezetését "törvényesítették" az Államtanáccsal, de az utána bevezetett diktatúra legfőbb irányító szerve törvényen kívüli, helyesebben törvényen felüli maradt, hiszen a WRON-t később sem törvényesítették.

12 Jerzy Eisler: Polski rok 1968. Seria "Monografie": tom 22. Warszawa, IPN, 2006. 483-484.

13 Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939-1989. Budapest, 1956-os Intézet, 1997, 344.