Puskás Ferenc halála politikai esemény volt Magyarországon: a hatalmi elitek különböző csoportjai színjátékká változtatták a temetést. A Fidesz és a katolikus egyház politikai üzlete nem találkozott a magyar társadalom többségének ízlésvilágával.A cikk vázolja e jelenségsor okait, és egyúttal megmutatja Puskás életútjának misztikus és romantikus nacionalista értelmezését, szembeállítva azt a valóságos életpályával. A szerző megmutatja, hogy a labdarúgás világméretekben is a populista politikai manipuláció eszközévé vált, maga Puskás „Öcsi" sem kerülhette el a sorsot. Politika és üzlet a fociiparban is szervesen és kibogozhatatlanul összefonódott.

Pénz és hatalom

Ha meg akarjuk érteni a Puskás Ferenc élete és halála körül kialakult legendákat, mítoszokat, a temetésére "felfűtött" politikai és társadalomlélektani atmoszférát, messziről kell fejtegetéseinket kezdeni. Leírtuk már sokszor és sok helyütt, hogy a futball a politika és az üzlet kezében különleges eszközzé vált az utolsó néhány évtizedben.¹ Hogy a labdarúgás, amely eredendően és lényegét illetően "harci" játék volt angol falvak, települések között a 19. század második felében (a mából nézve furcsa szabályokkal), egyre közvetlenebbül és egyre intenzívebben kapcsolódott össze az üzlettel és a politikával végig a 20. század folyamán, fokozatosan meghódítva csaknem az egész világot.

A második világháború után a futball egyetemes politikai jelentősége már minden lényeges összefüggésében megmutatta magát. Németország a futball segítségével a világháború utáni második világbajnokságon, 1954-ben "emelte fel a fejét" először a polgári demokrácia zászlaja alatt, jelezve, hogy a náci múlt nyomasztó romjai alól egy új és sikeres polgári demokratikus ország bújt elő. A "népi demokratikus" Magyarország számára pedig a berni vb-döntőben a németektől elszenvedett 3-2-es vereség, éppen ellenkezőleg, "nemzeti katasztrófa" lett. Rákosi személyi diktatúrája és az erőltetett iparosítás válságának, az államszocializmus sztálini formájával szembeni ellenállásnak lett a forrása – valójában persze csak felszíni társadalmi megnyilvánulása. Míg az Aranycsapat megelőző hihetetlen sikerei egyúttal a rendszer, a SZOCIALIZMUS sikerességét, a kapitalizmussal szembeni felsőbbrendűségét jelképezték, a vereség éppen az ellenkezőjébe csapott át. Közismert, hogy akkoriban az Aranycsapatot megvádolták a rendszer összes negatív vonásával, beleértve a csapat minden játékosát és vezetőjét. Tömegdemonstráción is megfogalmazták, hogy "eladták a meccset a németeknek Mercedesért". A megvesztegethetőség, a korrupció, a nemzeti érzés sárba tiprása, sok minden felmerült a lázongó tömegek zavaros és "romantikus" gondolkodásában, ami a kis nemzetnek a nagy nemzettel szembeni komplexusát is pontosan dokumentálta (egyébként mind a németekkel, mind a szovjetekkel szemben, akiket korábban nemigen sikerült legyőzni). Mindezért az állapotért hamarosan a kommunisták lettek a felelősek, évtizedekkel későbben pedig – már az államszocializmus összeomlása után, a rendszerváltás folyamatában – az az előítélet vert gyökeret, hogy az Aranycsapat tulajdonképpen a kommunisták ellenére lett azzá, ami. Mintha az Aranycsapat nem is lett volna a rendszer szerves része… Noha 1956-ban a futballisták semmilyen szerepet nem játszottak a felkelésben, többen nem tértek haza a latin-amerikai túráról, ki félelemből, ki más számításból; utólag már nehéz rekonstruálni a motívumokat. Mindenestre Puskás, Kocsis és Czibor esetében egy jobb élet utáni vágy, talán a karriervágy, ami bizonyosan szerepet játszott, fontos motívum lehetett. Ugyanakkor az Aranycsapat játékosai már a Kádár-korszakban az évszázados magyar virtus, a "magyar szabadság", a "magyar képességek", a "magyar zsenialitás" megszemélyesítőiként tűntek föl milliók szemében, ami később felhasználhatóvá vált a Kádár-rendszer elleni propagandában ("lám, mertek disszidálni!") is.

A Puskás-jelenséget a fentebb vázolt fejlemény kontextusába kell belehelyezni. De már a hivatalos kádári politika is értette a Puskás-jelenség lényegét, amikor Öcsit egy alkalomra 1981-ben vendégként hazahívták. Csaknem minden disszidens számára kinyújtott kéz volt ez az aktus, mutatva egyúttal a politika sajátosan "integratív" szerepét. Új szelek fújdogáltak más területeken is; szimbolikusan is van jelentése annak, hogy 1982-ben Magyarország belépett a Nemzetközi Valutaalapba…

De hát a futball ilyesfajta politikai szerepére számtalan példa van más népek, a világ labdarúgásának történetében. Ki ne hallott volna a latin-amerikai futballháborúkról, melyeknek eseményei már feltűntek a televízió képernyőin is, hogy a klubok közötti világméretű erőszakos eseményekre itt most ne térjünk ki. Ugyanakkor a 21. századi világbajnokságok, a japán-koreai, illetve a németországi rendezvények a napnál is világossá tették, a futballra egyértelműen és véglegesen rátelepedett a nagypolitika… A 50-es évek – ebben az értelemben – most értek véget.

Ázsia "sikeres" országai a maguk nagyságát és népszerűsítését igyekeztek kendőzetlenül megmutatni – nem játékvezetői támogatás nélkül – a 2002-es vb-n, míg Németországban 2006-ban, kevéssé sikeresen ugyan, mint az 54-es svájci vb-n, a "hivatalos" német hazafiasság újra megmutatta magát a tribünökön. De felvonult a német és az európai nagypolitika, hogy a gazdasági globalizáció elmélyülésének korában hozzájáruljanak a nemzeti és etnikai reneszánsz feltámadásához. Nézők, szurkolók milliárdjai előtt demonstrálták elnökök és miniszterelnökök, királyok, hercegek, grófok és olajmogulok a valódi populista politizálás jegyében, hogy azonosulnak saját nemzetükkel egy olyan "történelmi pillanatban", amikor a világ végre megismerheti nemzetük igazi nagyságát. A politikusok ily módon feloldódhatnak a nemzeti nagyság képzetében és érzésvilágában; éppenséggel Afrika "ébredező" nagy- és kishatalmai (Nigéria, Kamerun, Elefántcsontpart, Ghána, Togo stb.) mutatják meg, hogy velük is számolni kell a világban.

A nemzeti szintű, de multinacionális finanszírozású klub-futball – kifejezve a globális tőkeuralom minden sajátosságát – a nemzeti formákat egyre inkább feloldja a regionális, vagyis az európai, ázsiai és dél-amerikai "bajnokok ligájában". Az "igazi nemzeti megmérettetés", a nemzeti érzés "felhőtlen átélése" már csak a világbajnokságokon vagy a kontinensbajnokságokon lehetséges a "nemzeti tizenegyek" összecsapásában, noha már a nemzeti válogatottak érdekében több helyen kaptak állampolgárságot olyan – gyakran színes bőrű – labdarúgók, akik más nemzetiséghez tartoztak. Széles tömegek körére érvényes az a megállapítás, hogy minél kevésbé van jelen gazdasági értelemben a nemzetállam, annál erőteljesebb a "nemzet" érzelmi-ideológiai-kulturális kisugárzása. Talán arról van szó, hogy sok-sok embernek más őriznivaló sincsen, mint nemzeti hovatartozás. Mindeközben a tőke globalizációs folyamatai meghódították az angol partokat is; elegendő, ha csak a Manchester United amerikai tulajdonlására, vagy a Chelsea orosz meghódítására gondolunk.

Nem véletlen, hogy a mindenkori helyi-nemzeti kormányok és politikai csoportosulások a labdarúgást milyen mértékig "sajátították ki", sőt megkockáztatom a kijelentést: ma minden korszaknál erőteljesebben tartják "ellenőrzésük" alatt. A politikusok már nemcsak fotóztatják magukat a nemzeti csapattal, hanem a szurkolók közé is el-elvegyülnek, legalábbis a tv-képernyőn ilyen benyomás támad. A futball a populista politizálás (és a pénzcsinálás) olyan nyíltan vállalt világméretű eszközévé vált, amiről a múlt század közepén, a magyar Aranycsapat fénykorában még senki sem gondolt.

Ahogyan mifelénk a futball üzleti jellege értelmeződött, azt Puskás Ferenc felismerte híres "tézisében": "Kis pénz, kis foci; nagy pénz, nagy foci". Azóta mi is tudjuk, a pénz ott dől a futballba, ahol az nagy profitokat hozhat, mindenekelőtt a nagy európai országok ("centrum-országok") klubcsapataiba, amely országok a legutóbbi vb-n is megmutatták fölényüket, miközben a nemzeti bajnokságokban éppenséggel az Európán kívüli, vagy eredetüket tekintve afrikai futballisták röpítik magasba ezt a játékot. Míg Puskás korszakában a Real Madrid híres ötös fogatában Copa, Di Stefano és persze maga Puskás nem volt spanyol nemzetiségű, addig a mai Realban alig van spanyol játékos, az angol Chelsea vagy az olasz Inter pedig olyan felállásban is ki tud menni a pályára, hogy egyetlen helyi labdarúgó sem kap helyet a csapatban. Mégis mindennek ellenére a futball nemzeti mitológiája nem veszített erejéből, a magyarok a nemzeti labdarúgás tönkremenetele után sokszor már csak egyes magyar nemzetiségű játékosnak szurkolnak a különböző nyugat-európai országok – legtöbbször másodosztályú – csapataiban. Mindez igazán eklatánsan fejeződött ki Puskás halála kapcsán tudatosan szervezett gyász-kampányban.

Miféle gyász, miféle politika?

Tudjuk, Puskás Ferenc még életében, sőt játékos korában különleges árucikké, üzleti vállalkozások objektumává vált, noha ő maga nem bizonyult sikeres üzletembernek. Talán túl sokan használták ki emberi "gyengeségét", vagyis hogy az üzletben nem bizonyult "korunk hősének", azaz rátarti, erőszakos üzletembernek, "vállalkozónak". Nem kell hangsúlyozni, hogy Puskás zsenije más mértékű üzletet tesz és tett lehetővé, mint amit, mondjuk, egy mai magyar focista képessége megenged. Nem csoda hát, ha abban az országban, ahol a labdarúgás megszűnőben van, Puskás Ferenc mítosza nemzedékeket él túl, és mintegy kompenzációként rajta keresztül megélhetjük a múltban azt, ami a jelenben és várhatóan a jövőben sem adatik meg a nemzeti labdarúgás híveinek Magyarországon. Esszénk arról szól, hogy ezt a mítoszt hogyan rabolja el tőlünk a politika, és hogyan-miképpen hamisítja meg, illetve hogyan fordítja éppen az ellenkezőjébe.

Míg Puskás Ferencből fénykorában, a Budapesti Honvédban és a magyar válogatottban a politika csinált félistent, hogy reklámozza vele és csapattársaival az akkori rendszer mindenhatóságát, napjainkban hazatérése, egész élettörténete és elhunyta, maga a gyász is a legnyersebb, a legkendőzetlenebb politikai reklámmá és üzleti tranzakciók sorozatává vált. Ki tudja, hányan és hány bőrt húztak le "az imádott Öcsiről".

A legszembetűnőbb jelenség a gyász napjaiban (2006. december 9-ét a kormány nemzeti gyásznappá nyilvánította, amikor jelen írás készül), hogy a Puskás halála körüli mesterséges és teljesen aránytévesztett temetési ceremóniát szélsőséges és cinikus manipulációkkal gyászkampánnyá (úgy látszik, ebben a rendszerben is minden kampányszerűen zajlik!) transzformálták. E jelenséget feltárók-leleplezők rámutattak arra a tudatos mértéktelenségre, amellyel a politikai elit meghatározó csoportjai körülvették a gyász első napjától kezdve a Puskás-hagyományt. Készültek persze filmek és könyvek korábban is Puskásról (nehéz eldönteni, melyik volt ezek közül hiteltelenebb, émelyítőbb és hamisabb), ám egy bizonyos, hogy még a dokumentumfilmeket is el lehetett rontani ostoba és bárgyú szövegekkel, noha ott legalább megmaradt a vásznon vagy a képernyőn Puskás, a futballista, amint híres hátrahúzós csele nyomán bevarrta a harmadikat az angoloknak a Wembleyben, amikor is "Billy Wright úgy kihúzott az alapvonalon túlra, hogy csak a jegyszedők jóindulatának köszönhette, hogy nem kellett jegyet váltania".²

A gyász, a temetés konkrét menedzselése szinte természetszerűleg a nemzeti mitológiát kedvelő és gerjesztő nacionalista politikai ellenzék kezébe került, a szociálliberális oldal tudatos támogatásával. A Fidesz és a katolikus egyház igyekezett Puskást halálában is kisajátítani. A "leghíresebb magyart" nem a Fiumei úti temető "nemzeti pantheonjába" temették, például Kossuth Lajos közelébe, hanem a Bazilikába. Hogy Puskás Öcsi halálában miképpen került a papok közé, megérne egy külön kutatást, amelynek valószínűleg pikáns végeredménye lenne. Források hiányában csak azt a kijelentést kockáztathatjuk meg, hogy a katolikus egyház is kiváló propagandafogásnak tekintette Puskás halálát, magát a nemzeti gyászt, és hagyományainak megfelelően agresszíven ki is használta ennek minden politikai előnyét (amennyiben persze a halál előny lehet) a maga számára. Sokan betérnek majd a Bazilikába, vélhetik, hogy Puskás sírját megtekintsék. Ha a nem-katolikus látogatók nem is térnek majd át a katolikus hitre, az ideológiai mellett az üzleti haszon lehetősége sem zárható ki, hiszen a terv: nemzeti zarándokhely legyen Puskás sírja a Bazilikában.

Puskás Ferenc felravatalozása és a temetési menet megrendezése, megkomponálása és az egész ceremónia pszichológiai "előkészítése" a hatalom meghatározott köreinek közvetlenül tükrözte ízlésvilágát és világlátását. Ez a politikai üzlet korántsem spontánul valósult meg. Nemcsak arról van szó, hogy hosszú ideig készültek erre az eseményre, amihez, ha nem is könnyen, de megnyerték Puskás Ferenc családját, mindenekelőtt feleségét, hanem arról is, hogy tanulmányozták "nemzeti nagy létünk" nagy temetéseit, illetve azok szervezeti és pszichológiai jellemzőit. Erről a giccses-nemzeties hagyománnyá szublimálódott temetési szertartásról (amelyet a rendszerváltás után néhány évvel már Antall József halálakor is megcsodálhattunk) így írt az egyik hetilap: "Most – alig pár nappal halála után – mégis kezd felfordulni a gyomrunk. A pipiskedő magamutogatástól, a hamis könnyektől, a síppal-dobbal celebrált gyásztól, ami halála után úgyszólván percek alatt körülfonta személyét, emlékét, napjainkat. A nyakló nélküli tudatos aránytévesztésről van szó… Ahelyett, hogy méltósággal fogadnánk a világ részvétnyilvánítását […] – teljes erőből gyúrunk a csinnadrattára. Lesz [ma már írhatjuk, volt] díszes temetés egy valahai stadion romjai közt, nagy fáklyás temetés a Bazilikában – a sebtében létrehozott kegyeleti bizottság Schmitt Pál vezetésével és Lamperth Mónika élénk közreműködésével már fel is kérte a rózsaszín nemzeti giccs egykor önjelölt, mára megszokottnak mondható főbuherátorát, Koltai Gábort, rendezze meg méltón. Mit keres Koltai Gábor Puskás Öcsi körül?"³ Az egykori KISZ-es nagy rendezvényszervező (gondoljunk csak a 80-as években rendezett március 15-ei ünnepségekre!) azonban kitett magáért. Mintha Horthyt temették volna… Még a gyászban is megalázta a kispesti vagány, a zseniális futballista emlékét. A cinizmusra utal, hogy nyilvánvalóan tudta, Puskás nem ebbe a társadalmi és szellemi-kulturális közegbe illeszkedik… Mindeközben a politika gépezete darálta a maga legitimációs elvárásait. Egészen a temetésig születtek a "legagyamentebb" ötletek, hogy miképpen lehetne Puskást kiszakítani a futball, a sport területéről.⁴ Amint az ÉS szerzője frappánsan megfogalmazta, egyfelől mozgalmat indítottak, hogy a magyarországi településeken három kommunista, Lenin, Dimitrov és Ságvári helyett több mint kétezer utca legyen Puskásról elnevezve, másfelől "a példaképnek tekintett Puskás" néhány évvel ezelőtt "még vissza akart menni Spanyolországba, mert enyhén szólva naponta megalázták". Már az is vita volt, hogy ki fizesse a lakás-bérleményét, "a kórházi ápolásról nem is szólva, hogy ki állja a költségeket, aztán a nevével való visszaélések és pénzeltűnések, példának okáért a Real Madrid itt jártakor, vagy hogy az a fővárosi közgyűlés, amely most metrómegállót akar Puskásról elnevezni, öt éve még nem tartotta érdemesnek a díszpolgári címre sem".⁵

A túlméretezett és túldimenzionált temetéssel a hatalmi elit megfelelő frakciói, úgymond, mindenért kárpótolni akarták a nemzetet. Megtalálni vélték a 20. század legnagyobb magyarját. Több tízezer ember számára készült az impozáns temetés, a lovak, az ágyútalp, amelyre az újrafelravatalozott Puskás koporsóját végül ráhelyezték. No, de amíg erre sor került, addig sok furcsa dolgot kellett megélniük a rendezőknek, a tervezőknek és azoknak a kíváncsiaknak is, akiket maga a jelenség érdekelt leginkább. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy a várt tízezrek helyett öt-hatezer ember verődött össze a Puskás stadionban, leánykori nevén a Népstadionban. Másnap, december 10-én külföldön is reagáltak erre a "furcsaságra". Az AFP hírügynökség például kiemelte, hogy sokan csalódottan vették tudomásul, mennyire kevesen jöttek össze. "Alig vagyunk itt, és ez a közömbösség elszomorít engem. Szégyellem magam, és sírhatnékom van" – nyilatkozta egy gyászoló a hírügynökség munkatársának.⁶ Valójában ez a kiábrándult gyászoló nem értett semmit a dologból. Előre lehetett tudni, hogy a lakosság zömét sérti a hatalmi elit mesterkélt büszkélkedése azzal a Puskással, akitől világéletében idegen volt ez a királyoknak "kijáró", mesterségesen pompázatos, szenteskedő temetés. Nem voltak kíváncsiak az emberek erre a nem valódi érzelmeket sugárzó eseményre, pedig eljött a Népstadionba, bocsánat: Puskás stadionba mindenki, aki számít a nemzetközi futballban: Sepp Blatter, a FIFA elnöke, Lennart Johansson, az UEFA elnöke, Platini, Beckenbauer, Calderon és "Pancho" (ahogyan Öcsit Di Stefano és más barátai nevezték Spanyolországban) csapattársai a Real Madridból, Copa és Gento.

A külföldiek temetési beszédei a magyarokéval ellentétben mértéktartóak és kiegyensúlyozottak voltak. A temetést tulajdonképpen néhány tucat ember sajátította ki. A gyászpompában való közvetlen részvétel megtagadása a lakosságtól sokakban azt a félelmet is erősítette, hogy érzéseiket meg fogják csalni a hivatalos beszédek és külsőségek. Hát bizony igazuk lett. Nem szólva arról, hogy nem kevesen tarthattak attól is, hogy a két hónnappal korábbi, Parlament körüli szélsőjobboldali randalírozások kiterjedhetnek a stadionbeli ceremóniára is, tumultuózus jelenetekkel körítve az eseményt. Nem így történt.

A Magyar Olimpiai Bizottság betegeskedő elnökének beszédét egy sportriporter olvasta fel, amit akár egy pap is megtehetett volna, hiszen annyi szenteskedő, fohászkodó, istenes üzenetet fogalmazott a Fidesz alelnöke. De felvonult a tehetséges Pitti Katalin, a Fidesz házi énekesnője – valamely okból egy nagy jelvénnyel a mellén, amely a lyukas nemzeti színű zászlót formázta. A végén az Aranycsapat még élő jobb-bekkje, Buzánszky Jenő a nyilas írótól,⁷ Wass Alberttől idézett valamit, emlékeztetve az alapjában fiatal és fegyelmezett "fideszes" közönséget arra, hogy a "nemzeti oldalon" a mai könyvpiacon is Wass van divatban – 1944 után ismételten. De a temetés tartogatott még néhány meglepetést azon naiv emberek számára, akik azt gondolták, hogy a temetésen az osztályszempont nem érvényes, s a gyászban mindenki egyenlő. De nem. Egyes kapukon csak az I. osztályú gyászolók léphettek be külön papírokkal, más kapukon a másodosztályú gyászolók, a plebs, a harmadosztályú gyászolók csak a Verseny utcai vagy a Stefánia úti kapukon mehettek be a stadionba. Fizetniük legalább nem kellett.

A politikai propaganda másik síkja Puskás élete és halála kapcsán Puskásból olyan romantikus hőst⁸ kíván faragni, aki "a gyarmatosító Szovjetunió és a kommunista diktatúra elleni szabadságharc"⁹ szimbólumává emelhető. Ez a téveszme nem minden alap nélkül terjed. Elég, ha arra gondolunk, hogy Magyarországon ilyen szellemben készül film Puskás Öcsiről. A felkért rendező (Almási Tamás) a kor színvonalán fogalmazott, amikor a kommunista és fasiszta diktatúrák azonosítását feltételezve megállapította: Puskás "képes volt a diktatúrák által övezett 20. században úgy talpon maradni, hogy egyetlen diktatúra szirén-csábításának" sem dőlt be. Sem a Rákosi-, sem a Franco-, sem a Pinochet-, sem a görög jobboldali katonai diktatúrának."¹⁰ Ez a mindent összekeverés ideológiája azonban megbukik a Rákosi-rendszer mindennapi tényein, ahol bizony a párt és a kormány vezetőivel való találkozásaikon a játékosok is különböző formákban gyakran hitet tettek a "néphatalom" mellett. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány unszolására az Aranycsapat tagjai vidéki buszozásaik alkalmával el-elénekelték a "Sződd a selymet elvtárs…" kezdetű dalt, sok más mozgalmi nótával együtt;¹¹ sokszor találkoztak a fiúk állami és pártvezetőkkel; kaptak kitüntetéseket, katonai rangokat; stb. Öcsi, a csapakapitány nem lehetett kivétel. Az angol-magyar 6-3-as mérkőzést követően például a Népsport november 27-i számának vezércikkében ez olvasható: "A győzelmi lelkesedés nemcsak lelkes szavakat, hanem lelkesítő tetteket is szült: A mérkőzés utáni percekben jelentkezett kezdeményezésével a Magyar Pamutipar »Igaz«-brigádja és azóta egyre-másra érkezik a hír újabb, meg újabb győzelmi műszakokról […] Így hát kölcsönösen egymásra talált a sport és a nép országépítő lendülete […] Hála és dicséret a győzteseknek, dicsőség a hazának, amely ilyen fiakat nevelt!" Ugyanott olvassuk, hogy "egy győri vállalat dolgozói így fejezték ki büszkeségüket és örömüket: »Tudtuk, fiúk, hogy győztök, mert a népi demokrácia fiai vagytok«."¹² A lap ugyanezen száma hírt ad arról, hogy a Daily Mirrorban megjelent Puskás cikke, amelyben Öcsi többek között a jó közösségi szellemet dicsérte.¹³

A mítoszteremtő filmrendező tehát félreteszi Puskás valódi személyes történetét, éppen úgy, mint a temetést celebrálók tették Puskás halálakor. Nem akarják tudomásul venni, hogy Puskás egyfelől sohasem akart, nem is tudott volna megfelelni a temetést ellenőrző "úri bagázs" ízlésének, kulturális elvárásainak és ásatag "keresztény-nemzeti ideológiájának". Ez az "istenkedés", ez a pártrendezvényre emlékeztető temetési cécó teljesen idegen volt tőle. A proli családból származó Öcsi egyáltalán nem volt templomba járó ember. (Édesapja lakatosnak tanult, de dolgozott a kispesti vágóhídon is, profi futballista lett, majd edzői képesítést szerzett, fia képességeinek kifejlesztésében komoly szerepet játszott. Édesanyja varrónő volt.¹⁴) Másfelől Puskás sohasem tett olyan politikai kijelentéseket – ellentétben az Aranycsapat egyik-másik tagjával, például Grosics Gyulával -, hogy 1956-os távozásának politikai okai lettek volna (noha természetesen lehettek!). Tudatában volt annak (és a damaszkuszi útra nem lépett rá, nem volt oka, hogy rálépjen), hogy ő a Rákosi-rendszer őrnagyaként dédelgetett fenegyerek volt, ami nemcsak bizonyos privilégiumokkal járt együtt, hanem azzal is, hogy a rendszer visszaélt propagandájában Puskás fenomenális képességeivel, s ő ezt vállalta. Ugyanakkor lehetetlen nem látni a bornírt antikommunista kritika¹⁵ alapvető ellentmondását: egyfelől a mennyekbe emeli az Aranycsapatot, mindenekelőtt Puskást (gyakran elfeledkezve a többi zseniről, például Hidegkutiról, aki hármat rúgott a Wembleyben,¹⁶ néha emlegetve Kocsist, akinek jelen sorok szerzője olyan hátrahúzós ollózó gólját látta "élőben", amilyet manapság is ritkán látni, és a kiismerhetetlenül cselező Czibort), másfelől elfeledkezik arról, hogy a csapat és a rendszer, bizony, egységet alkotott. Mint fentebb érzékeltetni próbáltuk, egyik a másikból élt. Mihelyt 54-ben elbuktuk a világbajnoki döntőt, nemcsak a játékosoknak, hanem személyesen Puskásnak is bujdokolnia kellett a korábban őt mennyekbe emelő szurkolók elől; hanem – mint közismert – a feldühödött tömeg a rendszer ellen is fordult. Tetszik, nem tetszik, az Aranycsapat a Rákosi-rendszer legfényesebb csillaga volt, Puskás volt rajta a gyémánt.

A valódi Puskás

Puskás Ferenc Purczeldként született (anyja neve Bíró Margit) 1927-ben egy sváb¹⁷ proli családban Zuglóban, de Kispesten nőtt föl. Ne felejtsük el, "Öcsi" alig múlt 16 éves, amikor 1943-ban debütált az NB I-ben (a futball a gyerekek között szent dolog volt, ami megőrződött egészen a 80-es évek elejéig). A grundokon, a tereken tehát valamit tudni kellett a játékról, hogy az embert fiatalon "istenítsék", és az "Öcsi" mindent tudott, képességekben és "szövegben" egyaránt. Puskás kvázi nem vált művelt emberré soha (ami persze nem meglepő, ha az ember a futballistákra gondol), de született intelligenciával rendelkezett, ami a játékban, a fociban kivételes tehetségét ("látott a pályán") megalapozta. Ez az intelligencia persze segített neki a mindennapokban is, hiszen nem csak játékostársai között volt tekintélye, tulajdonképpen edzői és az Aranycsapat vezetői is respektálták őt. Hatni tudott környezetére: sajátos keveréke volt ő a slágfertig vagánynak, a kisebb közössége érdekeiért is megszólaló "vezéregyéniségnek" és a jólelkű, segítőkész barátnak, valamint a vicces-humoros, szentimentális "kisembernek". Felismerte saját nagyságát, megvolt a kellő önbizalma és hite képességeiben, különben nem merte volna vállalni 1956-os távozását, majd karrierjének újrakezdését a Real Madridban… Minderről sok legenda szól. Voltak azonban életében meglepő helyzetek, amelyeket élete végéig sem dolgozott fel igazán. Amikor a vb-döntőt elveszítették, saját, filmen is elmondott visszaemlékezése szerint meglepte őt az a harag, amivel az addig őt, őket ajnározó közönség idehaza fogadta. A mai politika, főleg annak nacionalista csoportosulásai – mint már fentebb hangsúlyoztuk – igyekeznek Puskás életét és halálát is kisajátítani, a maguk képmására alakítani. Olyan "nemzeti hőst" akarnak faragni belőle, amilyen Puskás Ferenc természetesen sohasem volt.

Miközben a politika életében nem sokat áldozott a "világhíres magyarra", a "legismertebb magyarra", mint fentebb utaltam rá, sokat lehetne mesélni arról, hogy milyen nehézségekbe ütközött idehaza a megélhetése, miközben azokban az években folyt a leggyalázatosabb "rabló privatizáció".¹⁸

Puskás Öcsit gyerekkoromban láttam játszani "élőben". Egyetlen emlékem maradt. Hét- vagy nyolcéves lehettem, a Népstadionban volt egy MTK-Honvéd-meccs, amelyen a kék-fehérek kikaptak, és Puskás egy olyan gólt lőtt, hogy egyedül vitte a labdát kapura, és Gellért, az MTK kapusa meg sem próbálta az elkerülhetetlennek látszó gólt megakadályozni. Talán így kerülte el a nagy közönség előtt a kicselezés "blamázsát", mert "az Öcsitől bármi kitellett a futballpályán". De zsenialitásáról egy-két tv-meccsen is meggyőződhettem. Példának okáért a Lenin krt. 17-ben a házmester tudta fogni a Real-Frankfurt BEK-döntőt, ahol a hétből Puskás négyet rúgott. Persze az sem igaz, hogy Puskás fénykorát a Realban töltötte, amint azt a hozzá nem értők hada próbálja beállítani a szokásos antikommunista indulatból: a szabadság, úgymond, "megsokszorozta az Öcsi erejét". Ez a szánalmas indulat odáig megy egyes szerzőknél, hogy "nemzeti ellenállóvá" stilizálják azt a Puskást, aki maga sem hazatérte előtt, sem hazatérte után nem volt hajlandó semmiféle nyilvános antikommunista vagy direkt pártpolitikai kijelentést tenni. Öcsi valahogyan átlátott a szitán, hogy a politika hazugságra és becsapásra épül. Igazából a régi haverokkal érezte jól magát, úgy tűnt, a "nagy emberek" inkább untatják, fárasztják; a futballmeccs közönsége volt az a közeg, ahol otthon érezte magát. Micsoda sportember volt, és mennyire megvetette az előítéleteket és a rasszista indulatokat! Személyes tapasztalatok alapján mondom, nemegyszer szólalt meg Kispesten vagy az Üllői úton az MTK-t, illetve közönségét mocskoló csoportokkal szemben, és védte meg a körülötte ülőket. Igaz, olyan tekintélye volt, hogy ha ő odaszólt, a legszélsőségesebb, legtrágárabb csirkefogó is befogta…

Emberi arculatát sem ismerhetjük meg a szédítő propaganda tengernyi "dokumentumából". Olyan ember volt, aki sohasem hitte el, hogy "félisten" volna; nem könnyezte meg saját zsenialitását. Bárki, aki felismerte, legyen egy ember az utcán, egy külföldi turista a szállodában, mindenkihez volt egy hálálkodó szava vagy egy jó poénja, hiszen hallatlanul szellemes ember volt, igazi vagány maradt időskoráig.

Utóhang

Puskás Ferenc "keresztény-nemzeti" temetése után nyugodtan helyére tehetjük a dolgokat. Puskás – hála neki és csak is neki – egyetemes jelentőségű magyar (persze nem a legnagyobb, mégiscsak "nagyobb" nála Széchenyi vagy Deák, Lukács György vagy Neumann János). Nem véletlen, hogy Spanyolországban már Puskás korában is sok fiatal úgy hitte, hogy a "Pancho" spanyol, hiszen felvette a spanyol állampolgárságot, és játszott a spanyol nemzeti válogatottban is.¹⁹

A populista politika mindjárt létrehozta egyfelől a felcsúti Puskás Ferenc-futballakadémiát, talán "elirigyelve" Várszegi Gábor valóban működő – Sándor Károlyról, az ugyancsak zseniális labdarúgóról elnevezett – futballakadémiájának sikereit,²⁰ vagy talán Orbán a felcsúti Puskásként kíván a magyar politikában új színfoltra szert tenni. A szociálliberális oldal viszont vállalva a "nemzeti kötelességet", megtámogatta vagy 60 millióval Puskás temetését, de nem ígért egy fillért sem a futballnak, mert dogmatikus módon alkalmazza a neoliberális gazdaságpolitika receptjeit. Az állam még a közös cirkusznak sem szolgálhat – csak a magántőkének.

A futball, amely ma ahhoz a cirkuszhoz hasonlatos, amelyet az ókori Rómában a gladiátorok küzdelme képezett, "titok" maradt a milliárdos magyar "szocialista" miniszterelnök számára, hisz nem ismeri fel annak politikai jelentőségét, noha nem is oly régen még sportminiszter volt. Persze, ha a mostani magyar focit adja át szőröstül-bőröstül a jobboldali nacionalizmusnak, nem tesz vele nagy szívességet.

Puskás persze végül is a miénk, nemcsak azért, mert közülünk való volt, hanem mert igazi hívei kitartanak a játék mellett, és elgondolkodnak azon, hogy miképpen kerülhetett a Rákosi-rendszer őrnagya (aki egyetlen napot sem katonáskodott, majd halála után tábornokká "magasztosult") a püspökök mellé…

Mi persze bizton tudjuk, hogy a népi emlékezet, a játék szerelmesei visszahozzák őt oda, ahová való, a labdarúgás, a legnagyszerűbb játék keretei közé, hogy megtermékenyítse a nemzeti és államhatárokat nem ismerő közösségi szellemet, az érdek nélküli közös szerelmet. De hát ne legyünk szentimentálisak, mert semmi okunk, hogy optimistán nézzünk a jövőbe; rövid távon biztosan nem.

Jegyzetek

¹ Eközben történt meg a magyar futball "szétglobalizálása", ami része volt annak az általános globalizációs folyamatnak, amely labdarúgást is a nagy nemzetközi, multinacionális vállalkozások egyikévé emelte. Lásd erről írásainkat az Eszmélet különböző számaiban.

² G. Lineker: Majestic Puskas will live long in our memories Telegraph.co.uk, 2006. nov. 19. Erről a gólról és általában Puskásról talán a legszebb megemlékezés a közelmúlt híres angol középcsatáráé, a sportújságíró Gary Linekeré.

³ Szerk.: Díszlövések nekifutásból. Magyar Narancs, 2006. november 23.

⁴ Például a temetés előtt egy-két nappal – és messze nem ez volt a legabszurdabb "politikai kisajátítás" – egy Rogán nevű kerületi polgármester egyenesen a Belvárosba kívánta letelepíteni a nem létező Puskás-múzeumot, amire valószínűleg valamely állami lakás, épület kisajátítása útján nyílhatna csak mód. A kispesti futballszurkoló meg csak álmélkodik…

⁵ Megyesi Gusztáv: Kétezer utca. Élet és Irodalom, 2006. december 1., 48. sz.

⁶ Puskás temetés: külföldi lapszemle Figyelő Net 2006. XII. 10.

⁷ Lásd erről Nagy László: Wass Albert és a hungarizmus. Eszmélet, 72. sz. 175-188. Más források a "nagy magyar író" "magyarellenességét" bizonyítják, amennyiben mint gazdag földbirtokos tartózkodott a magyar munkaerő alkalmazásától erdélyi birtokán; a román munkaerőt alkalmazta, mert az "nem beszél vissza". (lásd fia nyilatkozatát egy Wassról készített dokumentumfilmben). Az osztályszempont és a magyarkodás szemléletes ütközésének dokumentuma. A mai rendszer Puskás-kultusza is hasonló jelenséget hozott létre, csak persze nagyobb volumenben.

⁸ Lásd e tekintetben a Puskásról szóló legutóbb megjelent könyvet Szöllősi György tollából: Puskás, Ringier Kiadó,Budapest, 2005.

⁹ Ezek a képtelenségek még egyes angol lapokban vagy site-okon is megjelentek.

¹⁰ Puskás ellenállt a diktatúrának Figyelő Net 2006. XII. 8.

¹¹ Sándor Csikar, aki maga is az Aranycsapat tagja volt, még ha legtöbbször a kispadra is ültették (ritkán játszatta őt a szövetségi kapitány), sokat tudna mesélni ezekről a történetekről, de ezzel inkább más majd alkalommal foglalkozunk.

¹² Népsport, 1953. november 27., 237. sz. 1. p.

¹³ Uo. 4. p. Az egyébként gyermekkoráról és fociszenvedélyéről szóló írás eredendően interjú formában készült, a fordítás során valószínűleg kiszínezték a szöveget, vagyis "megformálták", mert Puskás nem arról volt híres, hogy két mérkőzés között cikkeket ír. Öcsi nem a toll embere volt.

¹⁴ Vö. Írások Puskás Ferencről Nemzeti Sport Online 2006. XI. 30.

¹⁵ A Magyar Nemzet odáig ment a történelem átírásában, hogy Puskás kapcsán az 1938-as vb-ezüstérem és a két világháború közötti "jól szervezett serdülő- és ifjúsági, avagy leventebajnokságok" jól működő rendszerét a kommunisták "ideológiai alapon szétzúzták, anélkül hogy mást ültettek volna a helyébe", s ez volt a tehetségek "későbbi elapadásának egyik oka". Vö. "Ha úgy akarjuk velünk marad ". Magyar Nemzet, 2006. november 18. Ennél képtelenebb szamárságot mostanában e kérdéskörben nemigen olvashattunk. Ugyanis az 1948 utáni úttörő és ifjúsági bajnokságok klubkeretek közötti rendszere a Horthy-korszakban igazolt játékosok többszörösét adta a felnőtt bajnokságok számára. Jelen sorok írója a 60-as években az NB II-es Bp. Előre serdülő (úttörő), majd ifjúsági csapatában volt igazolt játékos, ahol hat csapatot (!) üzemeltettek, több mint száz igazolt játékossal.

¹⁶ Hogy 6-3-on mennyire a csapaton volt a hangsúly, és mennyire kiábrándító ez a "személyi kultusz", amely egyébként sérti magának Puskás Ferencnek az emlékét is, jól dokumentálható. A nagy mérkőzés után egy elfogulatlan szakértő, az olasz válogatott szövetségi kapitánya, Pozzo, "aki az utóbbi években mint sportújságíró a magyar csapatnak minden mérkőzését végignézte, most is itt volt […] Arra a kérdésemre, hogy ki tetszett neki a magyar játékosok közül, ezt felelte: Nagyszerűen játszott mindenki, talán Bozsik és Hidegkuti voltak azok, akik – ha csak árnyalattal is – mégis ki tudtak emelkedni a csapatból. Ők szinte behunyt szemmel is tudták, hogy hová kell adni a labdát…" Népsport, 1953. november 27., 237. sz. 2. p.

¹⁷ Iskolába járt már, amikor apjának, a nacionalista Horthy-rendszer elvárásai szerint, magyarosítania kellett a nevét.

¹⁸ 1991-es hazatérése után, üzleti vállalkozásainak összeomlását követően idehaza sokféle kicsinyességgel kellett szembenéznie. A legnagyobb vihart azt kavarta, hogy kórházi ápolásának költségeire hivatkozva családja, nyilván mindenekelőtt felesége, arra kényszerült, hogy aukcióra vigye a "nemzeti ereklyének" számító érmeit, futballkellékeit, cipőit, mezeit stb. Egy cég emlékmérkőzést rendezett, úgymond, Puskás javára, ami valakiknek komoly profitot hozott a konyhára, ebből aztán nagy vita kerekedett a családdal, hogy vajon mennyi illeti meg a súlyosan beteg Puskást, pontosabban feleségét, illetve a kórházi ellátást finanszírozó államot.

¹⁹ Laszlo Andor – Gonzalo Ramos: The booming cannonball. The Guardian, 2006. december 9.

²⁰ Várszegi kísérlete maga is igazolja, hogy a tőke multinacionális világrendjébe illeszkedő vállalkozás felépíthető a futball-terep elsivatagosodásának időszakában is.

Gavriel Bar-Shaked – Julia Bock – Josi Stern: Miscarriage of Justice. The Elimination of Jewish Attorneys in Hungary during the Holocaust. IAJLJ, Tel-Aviv, 2006 könyvéről

A kiadvány a magyar jogásztársadalom veszteségeinek, a holokauszt áldozatainak, a meggyilkolt, a jogászi pályától, munkától eltiltott ügyvédeknek állít emléket. Többek között olyan jogászok, ügyvédek, egyetemi professzorok és jogalkotók nevét olvashatjuk az International Association of Jewish Lawyers and Jurists gondozásában megjelent kötetben, akik a jog területén dolgoztak, tanítottak, kutattak vagy törvényt alkottak. A kiadványt, amelynek alkotói Dr. Gavriel Bar-Shaked, Dr. Julia Bock és Josef Stern, a 2006. november 16-19-i Budapesten rendezett konferencián mutatták be. Az International Association of Jewish Lawyers and Jurists háromévenként ülésezik Jeruzsálemben, továbbá számos nemzetközi konferenciát és szemináriumot szervez a világ több más európai városában, többek közt Thesszalonikiben, Berlinben és Varsóban, valamint 2006 novemberében Budapesten.

Minden név személyes sors, a magyar zsidóság sorsa, a magyar társadalom sorsa és történelme. Nevek nélkül nem tudunk emlékezni, nevek nélkül nincs múlt. A kiadvány csak neveket sorol, a recenzensnek nehéz dolga van, de a nevek magukért beszélnek, mivel mögöttük meghúzódik a történelem. A történelem ismerete nélkül semmivé, azaz füstté válnak és váltak a holokauszt áldozatai.

A magyar jogásztársadalom története a kreativitás, a társadalmi értékekhez való hozzájárulás és az integritás példájának története, és ezzel együtt az árulás, az emberi méltóság meggyalázása, a büszkeség és a gyilkosság története.

A második világháborút követően, az akkor hatályban levő rendelkezések alapján, az ügyvédi kamarák bejegyzett tagjainak számot kellett adniuk a háború alatti tevékenységükről. A kamarák rendezett és hozzáférhető iratanyaga jelenleg is gazdag történelmi háttéranyagként szolgál, és egyben forrásanyaga a most megjelent munkának.

Az ún. értelmiségi kamarák (magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kamarák) bejegyzett tagjainak listája, a sok ezer személyi kartoték rengeteg történeti információt tartalmaz, mivel 1938 után mindenkinek, aki valamilyen kamara tagja volt, a nagyszülőkig bezárólag el kellett számolnia családi hátteréről és felekezeti hovatartozásáról. Ezek az információk bekerültek azokba a személyi dossziékba, amelyekbe régi időktől fogva gyűjtötték a kamarai tagok adóbevallásáról, lakásviszonyairól s egyéb szakmai ügyeiről szóló információkat. Feketelistákról van szó. Olyan listákról, amelyeket maguk az orvosok, ügyvédek, mérnökök állítottak elő kollegiális körben a kamaráik részére. A listára az került fel, akit kamarai tagsági jogától készültek megfosztani – többnyire vallási okból. Azok, akik 1938-tól kezdve szorgosan dolgoztak ezeken a listákon, többségükben talán nem gondoltak arra, hogy a névsor valamikor majd élet és halál kérdésében fog dönteni. Azt azonban önmagában a listák gyártása is jelzi, hogy készítőik milyen messzire kerültek attól a régimódi liberális légkörtől, amely az értelmiséget jellemezte Magyarországon.¹ Az 1867-es kiegyezéssel Magyarország nem nyerte el ugyan teljes függetlenségét, de a nemzet előtt kitárultak a relatív önállóság lehetőségei, saját országgyűlése és közigazgatása lett.

1880-tól a második világháborúig az ügyvédek alkották a második legnagyobb foglalkozási csoportot a képviselők között. Az etnikai és az állampolgársági nemzetfogalom között még nem húzódott áthághatatlan szakadék. A nemzeti identitás nem esett feltétlenül egybe az állampolgársággal, de nem is zárta ki azt. Ebben a kettősségben a modernizációs folyamatokkal és a mobilitással összefüggésben volt helye az etnikai identitás szándékolt váltásának: az asszimilációnak, ahogy ezt a zsidóság asszimilációja, vagy Budapest magyar nyelvű várossá válása is mutatja, de a disszimilációnak is. A nemzetiségi, valamint a modernizációval együtt járó feszültségek politikai kezelését a magyar kultúrfölény hangoztatása és a szupremácia fenntartásának igénye jellemezte. Ez a politikai reformelképzelésekre is igaz volt, például a Wekerle-kormány választójogi minisztere, Vázsonyi Vilmos által 1918-ban beterjesztett liberális választójogi tervezetre.

Az 1880-as években hirtelen fellobbant antiszemita hullám (lásd Dreyfus-per Franciaországban) elérte Magyarországot és az ügyvédeket. Bűnük az, hogy az "egész ügyvédi szakmát a magyar társadalom csődbe juttatására szervezkedő zsidó összeesküvés szolgálatába állította". A korai antiszemita kampány érdekessége, hogy a támadások éle legalább olyan mértékben irányult a nem zsidó, de filoszemitizmusban elmarasztalt ügyvédi karra, mint magukra a zsidókra. A tiszaeszlári vérvádperrel tematizálódott a vallási alapú antiszemitizmus. A per után, 1883 októberében Istóczy Győző képviselő megalapította az Antiszemita Pártot. Megjelent a látens antiszemitizmus. A vád: a tiszaeszlári per kimenetele mintegy bizonyítékul szolgált arra, hogy a magyar ügyvédek behódoltak a zsidók uralmi törekvéseinek.² (Vö. Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik, s még sincs vége.)

Az első világháború után az antiszemita hullám elérte a közigazgatást. 1920-ban az országgyűlés meglepő gyorsasággal látott hozzá az egyetemi felvételi rendszer reformjához, s egy éven belül megszületett Magyarország modern történelmének első zsidóellenes, diszkriminatív célú törvénye.

A híres ügyvéd és liberális politikus, Vázsonyi Vilmos (lásd a Nemzetgyűlésben 1925-ben elmondott beszédét³ ) állásfoglalása jól jellemezte a helyzet komolyságát. Vázsonyi szenvedélyes hangvételű beszédben bírálta a numerus clausus-tervet, mivel az egy "régi ócskaságból előszedett, legközönségesebb reakczionárius intézmény", amely középkori babonára épül. Figyelmeztetett, hogy az ügyvédek a tűzzel játszanak, amikor saját problémáik megoldására az államot hívják segítségül. Szerinte ez az alapvető egyéni szabadságjogokat fenyegeti.⁴

Vázsonyi szerint a megoldást nem a szabadságjogok szűkítésében kell keresni: "Aki azonban papáját nem jól választotta meg, ezt a numerus claususszal nem fogja jóvátenni, legföljebb avval, ha a feleségét választja meg jól. Az ügyvédi kar, úgy látszik, olyan szegénynek tartja már magát, hogy a reakczió ördögének akarja lelkét eladni, hogy csak vagyont és függetlenséget szerezzen." Vázsonyi óva intette kollégáit attól, hogy puszta technikai kérdésként fogják fel a numerus clausus tervét. A numerus clausus kvótarendszert hoz magával, ez pedig óhatatlanul a politikai erők kényének-kedvének szolgáltatja ki a felvételi rendszert. Ha így lenne – figyelmeztetett Vázsonyi -, veszélybe kerülhetne az állampolgárok teljes esélyegyenlőségének vívmánya. "A szabadelvűségről lesújtó kritikát mondtak itt olyanok, akik velem együtt nem lehetnének ma ügyvédek, ha nem lett volna szabadelvűség"⁵ – mondta.

A kérdésnek 1923 és 1925 között folyamatos aktualitást adott az a tény, hogy a Népszövetség Tanácsának döntő szava volt a magyar kormány által igényelt stabilizációs kölcsön jóváhagyásában. Olyan helyzet állt elő, hogy a Népszövetség elvben komoly, anyagi természetű büntető szankcióval léphetett volna fel akkor, ha kimondja, hogy a magyar kormány megsérti a trianoni szerződésben aláírt kisebbségvédelmi kötelezettségeit, melyeknek értelmében vállalta, hogy az állampolgárok semmiféle kisebbségi csoportjával szemben nem alkalmaz jogi megkülönböztetést. Formailag tehát 1923 és 1925 között minden feltétel adva volt ahhoz, hogy az ellenzék a numerus clausus diszkriminációs intézkedéseinek eltörlését nemzetközileg kodifikált jogeszközök alapján követelje.⁶

Vázsonyiék azonban nemcsak közvetlen politikai megfontolásból helytelenítették a külső intervenciót, hanem azért is, mert a magyar zsidóság szempontjából magát az egész kisebbségvédelmi koncepciót rendkívül aggályosnak tartották. Úgy vélték, hogy óvatlan és helytelen lépés volna, ha a magyar zsidók külföldi intervención keresztül, a kisebbségi törvénycikk alapján követelnék az őket sújtó diszkrimináció eltörlését. Ez ugyanis abba a csapdába csalná a zsidókat, hogy miközben egyenjogúságukért küzdenek, önmagukat jogi értelemben kisebbségnek minősítik. Márpedig szerintük ez nem nyereség lett volna, hanem visszalépés a régi állapot felé, amelyben a zsidóság jogállását kivételes törvények szabályozták. A diszkrimináció eltörlését nem kisebbségi jogon, hanem a teljes állampolgári egyenlőség jogán kellett kivívni. Vázsonyi szerint "ha a magyar zsidóság számára gettókat állítanak fel, a magyar zsidóságnak nem szabad olyan erkölcsi felfogást, olyan magaviseletet tanúsítani, amellyel saját maga is gettót állít fel a maga számára, hanem kell, hogy bátran, önérzetesen hirdesse a maga egyenlő jogát". Más szóval tehát, nem új, "kisebbségi" jogot kellett igényelni, hanem a régi, állampolgári egyenlőséget kimondó jogot kellett helyreállítani. Vázsonyi a következőkben így érvelt: "A numerus claususról szóló törvényben az van: ügyelni kell arra, hogy az országban lakó népfajok és nemzetiségek aránya megfelelő legyen az egyetemeken. A numerus clausus szerint tehát a zsidó vallású állampolgárok népfajt vagy nemzetiséget képeznek! Mert vallásfelekezetről a törvény nem beszél! Én azonban nem vettem észre azt, hogy az egyetemeken más népfajjal szemben a numerus clausus valaha is érvényesült volna: például nem vettem észre hogy a németséget mint népfajt kezelték volna […] a törvényeink értelmében a zsidó vallású magyar polgárok nem népfajt, nem nemzetiséget képeznek, hanem a magyarsághoz tartoznak […] a zsidók évszázadok óta itt élnek Magyarországon, és érzésben teljesen egybeolvadtak a magyarsággal […] Csakis egy egységes magyar nemzeti társadalom lehet az, amely vonzóerőt tud gyakorolni, nem pedig a gyűlölködés, a társadalom szétmarcangolása […] népfajok szerint. Ezért a numerus clausus kérdése nem zsidó ügy, a nemzeti integritás és a nemzeti társadalom ügye."⁷

A magyar viszonyok között a numerus clausus – ahogy Vázsonyi megjósolta – zsidóellenes kvótarendszert vezetett be.

A továbbiakban, számottevő külső nyomásgyakorlás nélkül, a független magyar állam független parlamentje 1938 és 1941 között három zsidótörvénnyel hazájában jogfosztottá tette a zsidó lakosságot. A dolog szégyenletességét csak növeli, hogy az első két zsidótörvényt a magyar keresztény egyházak vezetői maradéktalanul támogatták. (Az "első" zsidótörvény elnevezés tulajdonképpen helytelen, hiszen Magyarország újkori történetének első zsidóellenes törvénye valójában az 1920-as numerus clausus volt. Mindazonáltal az "első zsidótörvény" elnevezést az 1938-as törvényre alkalmazzák, mert a korabeli szóhasználatban így nevezték a törvényt, s bármi más elnevezés zavaró lenne.⁸ )

A numerus clausus-törvény zsidóellenes, diszkriminatív tartalma nemcsak a kodifikált törvényben, hanem a törvényalkotók szándékában is kimutatható volt. A " keresztény kurzus" ideológiai támasza 1919-től Prohászka Ottokár püspök volt, aki írásaival sokakra volt hatással. Jelentős szerepe volt abban, hogy az antiszemitizmus az állami politika részévé vált.

Prohászka Ottokár püspök, a keresztényszocialista erők vezető ideológusa a kiegyezés kori zsidóemancipációban végzetes történelmi tévedést látott. Prohászka szerint a kiegyezés legelhibázottabb alkotása a "túlzottan liberális" oktatási rendszer volt, amely lehetővé tette "a zsidóknak a középosztályba való túl gyors beáramlását", ami pedig veszélyes értelmiségi túlnépesedést idézett elő. Úgy vélte, hogy a zsidóknak az értelmiségbe való tömeges beáramlása meggyengíti a magyar elitek kohézióját, és ezzel megindítja az ország "kulturális judaizálását".⁹ A zsidók "igazi, nemzetietlen, idegen és kihívó" színben jelentek meg.¹⁰ Erre szinte válasz Vázsonyi már említett beszéde: "A kultuszminiszter úr [Klebersberg Kunó] beszédében azt mondotta, hogy a numerus clausus eltörlése társadalmi explóziókra vezetne. Én kétféle jóst ismerek: az optimista jóst és a pesszimista jóst. Én nem tudom, hogy a kultuszminiszter úr érzelmei folytán a jósok melyik fajához tartozik […] amit remél vagy amitől fél?"¹¹

A magyar numerus clausus-törvényben tehát európai összehasonlításban nem az volt az egyedülálló, hogy korlátozta a felsőoktatásban résztvevők számát, hanem az, hogy az állampolgárok egy csoportjával, vagy ahogy a törvényben írták, "népfajával" szemben kifejezetten diszkriminatív intézkedést alkalmazott.¹²

Az ügyvédi kamarát a numerus clausus-törvény komoly próbatétel elé állította. A zsidóellenes kvótarendszer következményeit azonban a kamara egészen 1940-1941-ig, az ügyvédek fajvédő egyesületének hatalomra jutásáig nem engedte a szakmában érvényesülni. Magát a törvényt a fővárosi kamara alapjában jogszerűtlennek minősítette. A többi értelmiségi szakmában oly gyorsan eluralkodó antiszemita hangulat az ügyvédi kamara falai közé nemigen hatolt be.¹³

Az 1935-ös törvényjavaslat már egy nyíltan zsidóellenes faji paragrafust is tartalmazott. A javaslat 31. szakasza ugyanis előírta, hogy az ügyvédi kamarák vezetőségében minden felekezet tagjai csak olyan arányban lehetnek jelen, mint amennyi az adott felekezet aránya az ország lakosságában. Miután az ügyvédi kamarákban mindaddig semmiféle kvótarendszer nem érvényesült, a vezetők közt jelentős számban voltak zsidók. A faji paragrafus bevezetése azt jelentette, hogy a régebben megválasztott kamarai tisztviselők nagy részének le kell mondania. Előre látható volt, hogy egy efféle lépés hamarosan további intézkedéseket von maga után.¹⁴

A faji paragrafus szimbolikus jelentősége tehát jóval nagyobb volt, mint esetleges közvetlen hatása. Az 1920-as egyetemi numerus clausus-törvény óta ugyanis ez volt az első eset, hogy a magyar kormány kimondottan a felekezeti megkülönböztetés kodifikációját tűzte ki célul, mégpedig úgy, hogy ez már nem a diákságban, hanem egyenesen a gyakorló szakértelmiség körében érvényesítette volna a faji kvótarendszert. Ebben az összefüggésben az 1935-ben benyújtott ügyvédi reformterv a későbbi zsidótörvények közvetlen előzményének tekinthető. A Gömbös-kormányzat reformtervében már nyíltan keménykezű, autoritárius fordulatot lehetett észlelni. A tervezet kilátásba helyezte az ügyvédi kamara autonómiájának eltörlését. Az ügyvédi szervezet élére egy országos csúcsszervet, az Ügyvédi Kamarák Országos Bizottságát állította. Az új szervezeten keresztül a miniszter a kamarák felett közvetlen felügyeleti jogot nyert. A kamarák választott vezetőségét feloszlathatta, határozataikat megsemmisíthette. A terv elrendelte volna a kisebb, önkéntes ügyvédegyesületek feloszlatását is, majd kilátásba helyezte az ügyvédek számának állami korlátozását, az ügyvédi zárt szám, vagy más szóval az ügyvédi numerus clausus bevezetését. A kormány szabta volna meg, hogy évente hány ügyvéd kerülhet gyakorlatra, s mennyi lehet a praktizáló ügyvédek összlétszáma.

A Gömbös-kormány alatt egy ilyen nagyszabású ügyvédi reform egyértelműen érintette a zsidókérdést. A tervezet továbbá baljós követelményeket állított fel az ügyvédek politikai magatartásával szemben. Az ügyvédi praxis megvonásának szankcióját helyezte kilátásba mindazoknak, akik "az állami és a társadalmi rend ellen vétenek", s akiknek egyéniségét, jellemét, erkölcsi tulajdonságait" a közigazgatási hatóság nem találja "bizalomra méltónak".

Az 1938. május 29-én bevezetett első, az 1939. május 5-én bevezetett második és az 1941. augusztus 8-án bevezetett harmadik zsidótörvény általános irányának kidolgozásához a hitleri nemzetiszocializmus zsidóellenes intézkedései adtak útmutatót.¹⁵

Becslések szerint a törvény végrehajtása esetén tizenötezer zsidó vallású vagy kikeresztelkedett zsidó értelmiségi munkalehetősége forgott kockán.¹⁶

A második zsidótörvény (1939: IV. tc.) a "zsidó" fogalmát most már egyenesen a német nemzetiszocializmus gyakorlatára jellemző faji fogalmakkal (az 1935. évi nürnbergi törvények alapján) határozta meg. Az új törvény további alapvető politikai és állampolgári jogokat vont meg a zsidóktól. Magyarország most már nemzetközi összehasonlításban is felsorakozott azon országok közé, amelyekben a zsidókkal szemben a legmesszebbmenő diszkriminációt alkalmazták.

1944 tavaszán még nagyjából kétezer zsidó ügyvéd működött a fővárosban. Az ügyvédi kamara a Sztójay-kormánytól utasítást kapott arra, hogy zárja be és számolja fel valamennyi zsidó ügyvéd irodáját. Minden egyes zsidó ügyvédi irodához keresztény gondnokot kellett kirendelni, hogy a gondnokok biztosítsák a peres ügyek rendezett "átadását".

Az ügyvédi kamara vezetőségének ez nem okozott gondot, hiszen 1942 telétől a kamara vezetését a szélsőséges fajvédők kaparintották kézbe. A zsidó ügyvédek sorsa a Budapesten kívül eső területeken az 1944. május 15-én elinduló deportálásokkal nyomban megpecsételődött.

A Sztójay-kormány utasítására a csendőrség, az egész magyar közigazgatás, a közellátás, a szállítás valamennyi szerve és annak valamennyi tisztviselője (tisztelet az elenyésző számú kivételnek) ügybuzgón hajtotta végre a deportálást, 51 nap alatt a teljes magyar vidéki zsidóságot – mintegy 437 000 embert – kizárólag a magyar hatóságok deportálták. A zsidótörvények megfosztották a zsidó jogászokat foglakozásuktól, munkaszolgálatra hurcolták őket, ahol többségükre biztos halál várt. Akik megmaradtak, azokra a koncentrációs tábor, a gázkamra várt.

Hivatalos dokumentumok szerint 1939-ben az ügyvédek száma országosan 6738. 52%-uk, azaz 3523 volt zsidó származású. Budapesten 3386 ügyvédből 2040, azaz 60% zsidó származású. A második zsidótörvény Budapesten 1488 jogászt, azaz 70%-ukat fosztotta meg hivatalától, vidéken ez a szám magasabb volt. A kötet tartalmazza a 3440 zsidó jogász-ügyvéd nevét, a Budapest Közlöny adatai alapján, továbbá mindazon keresztény jogászok-ügyvédek listáját is, akik a hivatalokat és praktizálás jogát átvették az 1.210/1944-es miniszterelnöki rendelet értelmében. ("Az […] Ügyvédi Kamara közhírré teszi hogy az 1.210/1944 M.E számú rendelet 8 paragrafusa értelmében 1944 évi április hó 30-iki hatállyal az ügyvédek névjegyzékéből a következő ügyvédeket törölte.") Helyükre irodagondnokokat neveztek ki.

A rendelet "magyarosította" a jogászok hivatalát, működését. Miután országosan minden helyi szinten végrehajtották a rendeletet, az eredményt a Budapesti Közlöny közölte. A Budapesti Közlöny egyben az itt ismertetett munka forrása. Az összeállításban a jeruzsálemi Yad Vashem Intézetben megtalálható vallomások, valamint a NEVEK-projekt adatai, a Hadtörténeti Múzeum és Levéltár adatbázisa és az áldozatok rokonainak történetei, képek és dokumentumok szerepelnek. A lista nem teljes, így például Szabadka még feldolgozatlan. A dokumentumokban feltárt életrajzok és személyes történetek mutatják be a jogfosztás szereplőit. A kiadvány listázza a zsidó ügyvédek neveit, a városokat, helységeket, ahol praktizáltak, valamint mindazon keresztény jogászokat is, akik az irodákat átvették. A kiadvány adatai, valamint a Pécs 1944 című könyv névlistája szerint 34 pécsi zsidó ügyvédből 30 zsidó ügyvédet gyilkoltak meg a munkaszolgálat, illetve a deportálások során. 3022 pécsi zsidó mártír nevét sorolja fel a könyv, akik nem tértek vissza.

A 2006 novemberében Budapesten megtartott nemzetközi konferenciának nem volt nagy visszhangja a magyar médiában. Jogosan merül fel a kérdés, vajon az érdeklődés vagy a tel-avivi szervezés felszínessége az oka annak, hogy a könyv nem került a Budapest Ügyvédi Kamara elnökének kezébe, és tágabb körben sem terjesztették. A magyarországi városok ügyvédi kamarái semmilyen információval nem rendelkeznek városaik zsidó ügyvédeinek sorsáról. Soha sem fognak szembesülni azzal, hogy vajon a jelenlegi ügyvédi irodáknak egyáltalán volt-e tulajdonosa a vészkorszak előtt. Amennyiben igen, kik voltak a strómanok, kik a barátok?

Jegyzetek

1 Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Helikon Kiadó, Budapest, 2001, 17.

2 Kovács: i. m. 58.

3 Heti Világgazdaság, XXVIII. évf., 50-52. sz. 2006. december 23., 112.

4 Kovács: i. m. 61.

5 Idézi Kovács: i. m. 61.

6 Uo. 98.

7 HVG, 113.

8 Kovács: i. m. 204.

9 Uo. 90.

10 Uo.

11 HVG, 113.

12 Kovács: i. m. 94.

13 Uo. 122.

14 Uo. 160.

15 Uo. 168.

16 Uo. 169.

Ha ez a cikk (A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december) nem az Eszméletben jelent volna meg (72. szám, 2006, 100-110. o.), nem reagálnék. De úgy érzem, legalább ebben a folyóiratban érdemes tisztázni egy-két dolgot. Nem tudományos dolgozatot írok, mert nem vagyok tudós – bár két könyvet írtam a legújabb kori lengyel történelemről -, nem folytattam önálló kutatómunkát. Ám újságíróként évtizedek óta intenzíven foglalkozom Lengyelországgal, 1980-81-ben is többször jártam ott, és rengeteg könyvet meg újságcikket olvastam azóta is, köztük azokat, amelyeket a szerző említ. Így a roppant érdekes jachrankai tanácskozásról már 10 éve megjelent kötetet és Anoskin tábornok munkafüzetét is.

Az alapkérdés (amelyre végleges és mindenki által elfogadott válasz soha nem lesz, mert ez részben hitvita) úgy hangzik: elkerülhető lett volna-e 1981. december 13., a szükségállapot (bocsánat, hogy én megmaradok az akkori magyar hivatalos sajtóban kiizzadt kifejezésnél) bevezetése? Valóban fenyegetett a szovjet katonai beavatkozás veszélye, a kisebbik rosszat választva valóban rettenetes vérontást, nemzeti tragédiát akadályozott meg a lengyel politikai és katonai vezetőség, vagy mindez porhintés, egyszerűen saját hatalmuk megőrzéséért indítottak háborút saját szabadságvágyó népük ellen? Ismétlem, egzakt válasz aligha lesz valaha is, egyebek közt azért, mert az iratok manipulálhatóak, továbbá mert meglepő módon még a legtitkosabb feljegyzések is gyakran kódoltak, homályosak. (Például, amire Mitrovits Miklós utal, a Lengyel Egyesült Munkáspárt [LEMP] Politikai Bizottságának ülésén a jegyzőkönyv szerint nem döntöttek a szükségállapot bevezetésének pontos időpontjáról, és – ami még fontosabb – ennek a lépésnek a tartalmáról, a kibocsátandó dekrétumokról, több ezer ember internálásáról stb. Miközben a pártállami jellegnek megfelelően a legjelentéktelenebb ügyekről, a kameruni nagykövet cseréjéről vagy egy megyei tanácselnök-helyettes leváltásáról is a PB határozott! Pedig akik ezt így intézték, azoknak legvadabb rémálmában sem merült fel, hogy ezek a papírok valaha is nyilvánosságra kerülhetnek.)

Szelektálták a rendszerváltozás után közzétett iratokat is. Jelcin orosz elnök Lech Walesa lengyel államfőnek ugyanúgy vitt ajándékba egy dossziét a 90-es évek elején, ahogy nekünk. Ám ezeken már első pillantásra látszik a válogatás: a PB és a lengyel ügyek szovjet különbizottsága sokkal többször ülésezett, sokkal többször beszéltek a vezetők telefonon, mint amiről feljegyzés található a csomagban. Tudatosan keverik a taktikai és az őszinte kijelentéseket. Szerintem például nem az a kérdés, hogy valódi-e Anoskin tábornok munkafüzete, vagy hamisítvány. Bizonyára valódi. De miért olyan biztos, hogy oda minden fontos dolog bekerült? És ha arra gondolunk, hogy Jaruzelski, Kiszczak és a többi egykori lengyel tábornok-politikus terjedelmes visszaemlékezései, cikkei, interjúi alapvetően (és emberileg érthetően) önmentegetésül szolgálnak, tehát kritikus szemmel kell őket olvasni – erre figyelmeztetnek ellenfeleik, köztük egykori elvtársaik ellenkönyvei, amelyek Mitrovits Miklós forrásai közt is szerepelnek -, akkor miért nem jut eszünkbe ugyanez az egykori szovjet marsallokról? Gondoljuk el: az a Kulikov, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek volt főparancsnoka, aki már 1980-81-ben puhának, gyengének minősítette Jaruzelskit, a Szovjetunió felbomlása után néhány évvel, dicsőségét vesztett és feltehetőleg nem valami fényesen élő öregemberként elmegy Lengyelországba egy tanácskozásra. Miért biztos, hogy igazat mond, és nem a düh fűti? Hiszen nyilván ugyanolyan árulónak tartja a rendszer felbomlását 1989-90-ben államfőként segítő Jaruzelskit, mint Gorbacsovot.

Én az elemzések többségében, így Mitrovits Miklós írásában is azt látom hibának, hogy a mai ismeretekből indulnak ki, pedig abból kellene, hogy mit tudhattak a lengyel vezetők akkor! Meghökkentőnek tartom számos történésznek azt az álláspontját, hogy 1980 végén valóban volt szovjet katonai fenyegetés, sőt konkrét bevonulási készülődés (ez egyebek közt az utolsó hivatali heteit töltő Carter amerikai elnök és lengyel születésű nemzetbiztonsági főtanácsadója, Brzezinski határozott fellépésének hatására szűnt meg), de 1981 végén nem. Tessék mondani, mi változott a Szovjetunióban egy év alatt? Az égvilágon semmi! Mulatságosan naivnak tartom Mitrovits úrnak azt a mondatát, hogy a Varsói Szerződés honvédelmi minisztereinek moszkvai értekezletén 1981. december elején "nem fenyegették meg Lengyelországot, csupán a szolidaritásukról biztosították a LEMP-et az ellenforradalommal való harcában". Ugyan mit jelenthetett ez a szolidaritás, különösen marsallok és tábornokok részéről? Az "ellenforradalom" esetleges felülkerekedése esetén újabb nyilatkozatban adtak volna hangot csalódottságuknak? Honnan ismerhették volna a lengyel vezetők a legfelső szovjet pártvezetőség ülésein elhangzó mondatokat arról, hogy szó sem lehet katonai beavatkozásról? (25 évvel Budapest, 13 évvel Prága és mindössze 2 évvel Afganisztán után! Lehet utólagos túlzásnak és az olvasók könnyzacskóit megcélzó giccsnek tartani Jaruzelski tábornok szavait arról, hogy Alexander Dubcek sorsára gondolva attól rettegett: fejére húzott zsákkal hurcolják majd Moszkvába. De ő nyilván tudta, hogy a nemrég még agyba-főbe elvtársazott Hafizullah Amin afgán elnököt 1979 végén hogyan lőtték agyon saját palotájában szovjet kommandósok közreműködésével. És szovjet lágerbe hurcolásban is volt része kamasz fiúként, édesapja ott halt meg.) Az Eszmélet cikke idézi Gromiko szovjet külügyminisztert, aki a Politikai Bizottságban így bírálta Jaruzelskit: "Ha ők az ellenforradalommal való harcban továbbra is ingadozni fognak, akkor náluk semmi sem fog megmaradni a szocialista Lengyelországból." Jaruzelskiék persze ezt a mondatot sem ismerhették, de hasonlókat ők is hallottak, és a beteg, öreg Brezsnyev vezette Szovjetunióról ugyan ki tudta volna akkor elképzelni, hogy tétlen marad, ha valahol "semmi sem marad" a "szocializmusból"? Gondoljunk az 1981. tavaszi lengyelországi VSZ-hadgyakorlatra, amely az eredetileg tervezettnél hetekkel tovább tartott, és nyíltan fenyegető formát öltött. Vagy a LEMP KB 1981. júniusi ülésére, amelyhez intézett levelében az SZKP KB igen szokatlan módon, hivatalosan és nyilvánosan támadta Stanislaw Kania akkori első titkárt és Jaruzelski miniszterelnököt, ezzel támogatva az ellenük irányuló, bár végül kudarcba fulladt pártpuccsot. Ehhez képest szerintem mellékes, hogy némi nyilvános szovjet fenyegetésre a lengyel vezetőknek a propaganda szempontjából szükségük volt, és 1981 vége felé esetleg taktikáztak ilyen nyilatkozatok kicsikarása érdekében. Megint csak naiv megközelítésnek érzem, hogy Mitrovits úr szerint "úgy látszik, a szovjet tábornok nem értette meg, hogy a nyílt fenyegetésnek milyen jelentősége van Jaruzelski számára". Egy csudát. A szovjeteknek kényelmesebb volt, ha a világ előtt (vagy legalább a világközvélemény tájékozatlanabb része előtt) nem ők a gonoszok, és ha Jaruzelski rászánta magát a döntő lépésre, akkor vállalja csak érte a felelősséget, végül is az ő bűne, hogy így elszemtelenedhetett az "ellenforradalom".

Egyébként a szerző egy helyen idéz az egykori román védelmi miniszter visszaemlékezéseiből. Én ezt nem ismerem, nem is tudok románul. De ha Ceausescu még 1989 nyarán, Gorbacsov idején is fegyveres beavatkozást követelt a lengyelországi "félszabad" választások nyomán létrejött, nem kommunista vezetésű, legitim varsói kormánnyal szemben (ez éppen Jaruzelskitől kapott megbízást, miután – nem utolsósorban a parlamentbe került ellenzék egy részének józan belátása folytán – őt választották köztársasági elnökké), akkor 7-8 évvel korábban vajon hogyan reagált volna, ha a Szolidaritás netán a hatalom közelébe jut? (Függetlenül attól, hogy egyébként, főleg 1968 óta, önállósdit játszott a Varsói Szerződésen belül.) Vagy nézzük az NDK-t. A közzétett, egykor titkos iratok szerint a Német Szocialista Egységpárt módszeresen szervezkedett a LEMP-en belül az utóbbi párt felső vezetői ellen, felhasználva erre a megyei pártküldöttségek utazásait éppúgy, mint az NDK varsói nagykövetségét és a Stasi, a kelet-berlini Állambiztonsági Minisztérium hálózatát. Erről bizonyára Jaruzelskiék is tudtak. Arról talán nem (de lehet, hogy gyanították), hogy egyes lengyel politikusok nyíltan követelték a Honecker vezette NDK-tól a "testvérországok" katonai bevonulását. (A Hart und kompromisslos Zugreifen című, 1995-ben megjelent dokumentumkötetet a Múltunk 1997/2. számában ismertettem.) Ha egyébként visszakeressük, hogy miként reagált a szükségállapotra Helmut Schmidt NSZK-kancellár, Mitterrand francia elnök, vagy Thatcher brit miniszterelnök, akik bizonyosan nem szimpatizáltak a kommunizmussal, viszont elég sok titkosszolgálati információt kaptak, akkor a frázisokat lehántva azt látjuk: ők akkor nem tartották légből kapottnak a szovjet veszélyt.

Még egy mondatba kötök bele Mitrovits Miklós cikkéből. Azt mondja: azért kellett a lengyel vezetőknek a külső fenyegetés bemutatása, mert ha az nincs, akkor az alkotmány szerint csak a belső biztonság fenyegetettségére hivatkozva vezethették volna be a szükségállapotot (egyébként ténylegesen így történt), vagyis "a Szolidaritástól, az ország lakosainak döntő többségétől" kellett óvni az országot, és "Jaruzelski is érezte az ellentmondást". Nem hiszem, legalábbis nem úgy érzett ellentmondást, ahogy ezt mai fejjel gondolhatja valaki. Jaruzelski azok közé a kommunista vezetők közé tartozott, akik őszinte meggyőződéssel vallották, hogy Lengyelország csak az akkor "épülő szocializmusnak" nevezett rendszerben, a Szovjetunió szövetségeseként lehet életképes, és hogy ez a rendszer összes átmeneti hibája és zökkenője ellenére jobb, mint a nyugati kapitalizmus, távlatban egyedül ez képes emberhez méltó, jó életet teremteni. Tehát akár tűzzel-vassal meg kell védeni. Igen, a lakosság többségével szemben is – tették hozzá legalábbis magukban, hiszen nem voltak demokraták. A drasztikus intézkedések, a durva szabadságkorlátozás úgy-ahogy elfogadtatásában persze szerepet játszhatott kimondatlanul is az a tudat, hogy mindennek alternatívája az idegen megszállás, ezért hihetőnek tartom, hogy a lengyel titkosszolgálat maga is terjesztett ilyen veszélyre utaló pletykát. Mellesleg akár hazafias meggyőződésből is tehette, és olyan információk birtokában, amelyek miatt ez több volt, mint pletyka.

Már 1981-ben sokan egyetértettek azzal, azóta pedig még többen, hogy a Szolidaritás a kor realitásait figyelembe véve túl messzire ment, túl radikális volt. Tálas Péter számol be az Európai Utas 2000/4. számában egy szűk körű beszélgetésről, amelyben Bogdan Lis, 1980-81-ben a Szolidaritás egyik legfontosabb munkásvezetője Walesa után, ellenezte Jaruzelski felelősségre vonását. Így érvelt: "[…] nem voltak egyértelműen fekete és fehér szerepek. Ő is tömegeket képviselt, és mi is, ő is felelős volt saját embereiért, és mi is a sajátjainkért. És ne higgyék, hogy mi nem követtünk el súlyos hibákat." A katolikus egyház vezetői többször bírálták akkoriban a Szolidaritást, és hangot adtak félelmeiknek. Gyakran idézik például a püspöki kar 1981. november 25-26-i üléséről kiadott közleményt: "Hazánk nagy veszélyben forog. Sötét fellegek gyülekeznek fölötte, testvérgyilkos harc fenyeget." És bár a lengyel pápa a szükségállapot bevezetése után kevésbé volt óvatos és megértő, mint az otthoni főpapok, később megenyhült. II. János Pál 1992-ben és 2001-ben magánkihallgatáson fogadta a már semmilyen tisztséggel nem rendelkező Jaruzelskit, ami jelentős gesztus. (Persze, van ebben könyörületesség, meg találkozott az őt meggyilkolni próbáló Ali Agcával is, de ennek a kicsengése nem ilyen volt.) George Bush, korábban az engesztelhetetlen Ronald Reagan alelnöke, 1989 nyarán már elnökként győzködte Jaruzelskit, hogy a reálpolitika jegyében vállalja el az államfői tisztséget. Bent Scowcroft volt főtanácsadóval közösen írt, 1998-ban megjelent könyvében (A World Transformed – bevallom, lengyel lapban megjelent fordításból idézem, de nincs okom kétségbe vonni a hitelességét) hazáját szerető emberként jellemzi a tábornokot, akit "a geopolitikai realitások arra ítéltek, hogy alárendelje magát Moszkvának". Alexander Haig tábornok, Reagan első külügyminisztere (1981-82) pedig éppen a 25. évfordulón, 2006. december 13-án mondta a Lengyel Rádiónak a következőket (ezt Jerzy Urban egykori kormányszóvivő hetilapjában, a NIE-ben olvastam – csak ott találkoztam vele -, amelynek durva hangját és egyoldalúságait lehet vitatni, de idézeteinek hitelességéhez eddig nem fért kétség): "A korábbi felkelések idején az Egyesült Államok függetlenségi harcra biztatta kelet-európai barátait, aztán otthagyta őket puszta kézzel a szovjet tankok ellen, mint Magyarország esetében." Arra a kérdésre, hogy Moszkva engedte volna-e a Szolidaritás békés győzelmét, Haig válasza egyértelmű: "Soha nem hittem ebben. […] Tudtuk, hogy Jaruzelski Moszkvában volt, és együtt tervezték a szükségállapotot. Az ennek bevezetéséről szóló döntés mögött természetesen Moszkva állt. Ez bizonyos fokig menti Jaruzelskit, aki lengyel nacionalistaként [sic!] inkább a szükségállapotot választotta, mint hogy szovjet tankok legyenek Varsó utcáin. Megértem Jaruzelski döntését a szükségállapot bevezetéséről, ő ezt a megoldást tartotta a kisebbik rossznak. Mi persze nem foglalhattunk így állást, és nem is tettük." Jaruzelski pedig ezt mondta 2004-ben a decemberi évforduló előtt Teresa Toranskának, a talán leghíresebb – és vele politikailag szemben álló – interjúkészítőnek 1989-ről: "[…] a szükségállapot nélkül nem lett volna lehetséges a kerekasztal, legalábbis akkor és úgy. Sok más áttörés sem következhetett volna be, vagy sokkal később történt volna, és mindenképp sokkal nagyobb lett volna az ára." A tekintélyes újságírónő rögtön rávágta, hogy "nem értek egyet Önnel", de ez a közvélemény-kutatások szerint ma is sokak véleménye. Mások inkább azt feszegetik, hogy Jaruzelskiék nem eléggé használták ki a teljhatalmat és a szabadságjogok korlátozását az elkerülhetetlen gazdasági átalakulásra és egyéb reformokra. Ez a szemrehányás jogos ugyan, de nem reális. Az 1981 vége és 1987 közötti vezetők ugyanis nem voltak reformerek, ráadásul a gazdasághoz nem értettek. (Leszek Balcerowicz, az 1989 utáni eredményes, bár számára sokak ellenszenvét hozó sokkterápiás gazdasági átalakítás atyja például éppen a szükségállapot ellen tiltakozva lépett ki a pártból, és sok más kiváló szakember is szembefordult a hatalommal, vagy visszavonult a közélettől.) Sajnálatos módon a dogmatikus balosok álltak ki mellettük a legszilárdabban, tehát azokra kellett elsősorban támaszkodniuk, akikre nem szerettek, és akikkel nem lehetett előremutató változásokat végrehajtani. Akikkel viszont lehetett volna, azok vagy börtönben ültek, vagy emigráltak, vagy elkeseredetten félreálltak.

Ismétlem: egymásnak ellentmondó dokumentumok és visszaemlékezések százait lehet idézni arról, hogy 1981 végén létezett-e lengyelországi szovjet katonai beavatkozási veszély vagy terv (nem döntés!), tehát valóban a kisebbik rosszat választotta-e Jaruzelski tábornok a szükségállapot bevezetésével. Számomra nem kétséges, hogy végső soron létezett ez a veszély. A szovjetek nyilván mindent megtettek az ilyen lépés elkerülésére, hiszen elég volt nekik Afganisztán meg több korábbi kínos tapasztalat, és érezték gazdasági, katonai gyengülésüket, de hogy hol nyílt, hol burkolt fenyegetéseik mennyire szolgálták éppen a saját akció elkerülését, a lengyel vezetők önálló fellépésre biztatását, és mennyire takartak tényleges előkészületeket, azt pontosan meghatározni lehetetlen. A lengyel vezetők élettapasztalatuk, továbbá akkori lehetséges és feltételezhető ismereteik alapján jogosan vélhették, hogy a megszállás nem lehetetlen. És hogy ebből milyen következtetést vontak le, abban a dogmatikus ideológiai elfogás, a politikai és gazdasági hatalom megőrzésére törekvés, a személyes sorsuk miatti félelem, a demokrácia és a szabadságjogok el nem ismerése, a világpolitikai és történelmi realitások figyelembevétele, a maguk módján értelmezett, de őszinte hazaszeretet egyszerre játszott szerepet, megállapíthatatlan arányban és szét nem válogatható módon.

Én tehát nem gondolom, hogy ki tudom mutatni, "mi az igazság" tényszerűen és morálisan. Csak néhány dologra fel szerettem volna hívni a figyelmet Mitrovits Miklós cikke kapcsán.

Ui.: Találtam egy tárgyi hibát is. A 102. oldalon a szerző Averkij Arisztov varsói szovjet nagykövetről ír, noha ez az egykori (1955-1960 közti) SZKP KB-titkár 1903 és 1973 között élt, 1981-ben tehát már rég halott volt. A Szovjetunió lengyelországi nagykövetségét 1978 és 1983 között névrokona, az 1925-ben született Borisz Arisztov vezette.

A Domány András által bírált tanulmányom csupán az 1981. december 13-án, Lengyelországban bevezetett hadiállapot előtti néhány nap történéseit próbálta rekonstruálni a dokumentumok alapján. Ezzel szemben kritikusom írása egy egész év történéseiből szemezget és ragad ki tudatosan részleteket, hogy cáfolja a dokumentumokon alapuló állításaimat. Így arra "kényszerít", hogy válaszomban én is érintsem az általa felvetett problémákat.

1. Három alapvető módszertani különbség van a bírált és a bíráló tanulmány között. Az első a kérdésfeltevésben rejlik.
   Miközben én abból a történelmi tényből indultam ki, hogy a hadiállapotot Jaruzelski bevezette, az alapvető kérdés részemről úgy hangzott, hogy "a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tervezett-e katonai intervenciót Lengyelország ellen vagy sem?" (Eszmélet, 72. sz. 100. p.). Erre a kérdésre nyilvánvalóan lehet válaszolni, még akkor is, ha számos érv és ellenérv ütközik egymással. Ezzel ellentétben a Domány András által megfogalmazott kérdés – azaz, hogy "elkerülhető lett volna-e [sic!] 1981. december 13., a szükségállapot [sic!] bevezetése?" – olyan hipotetikus, hogy megválaszolását egyrészt maga is "hitvitának", másrészt soha meg nem válaszolhatónak tartja. Az ilyen, feltételes múltban megfogalmazott kérdéseknek természetesen soha nem lesz megnyugtató válasza. (Ilyen alapon kérdések sorát tehetnénk fel a történelem különböző eseményeivel kapcsolatban: mi lett volna, ha…?).
   A másik alapvető probléma pedig abból ered, hogy Domány András kiragadja az egyetemes történelem összefüggéseiből a lengyel-szovjet problémakört, és kizárólag a Brezsnyev-doktrína keretében interpretálja. Azaz nem fontos, hogy mi történik a világban, kizárólag az számít relevánsnak, hogy "az öreg Brezsnyev vezette Szovjetunióról ugyan ki tudta volna akkor elképzelni, hogy tétlen marad, ha valahol semmi nem marad a szocializmusból".
   Végül nem jelentéktelen a módszertan szempontjából, hogy Domány az elemzések többségében, így az én írásomban is, azt látja a legfőbb problémának, hogy azok "a mai ismeretekből indulnak ki, pedig abból kellene, hogy mit tudtak a lengyel vezetők akkor!". Valóban a mai ismeretekből indul ki a legtöbb elemzés, hiszen 25 évvel ezelőtt nem lehetett a levéltári dokumentumokhoz hozzáférni. A történész mindig arra törekszik, hogy újabb és újabb információkat szerezzen az általa vizsgált eseményről. Ha nem így lenne, akkor mi értelme lenne a kutatásoknak? Éppen ezekből a dokumentumokból lehet megtudni, hogy mit gondoltak akkor a történelmet alakító személyek! Ezzel (és egyben önmaga állításával) ellentétben Domány András kizárólag a 10-20 évvel későbbi politikai nyilatkozatokat tartja forrásértékű bizonyítéknak. Ami megdöbbentő, hogy Brzeziński, George Bush és Haig, a legszovjetellenesebb amerikai neokonzervatívok állításaira hivatkozik mint hiteles forrásokra. Tehát ha ők az állítják, hogy a szovjetek terveztek katonai intervenciót Lengyelország ellen, akkor az biztos, hogy úgy is van. Eközben elfeledkezünk arról, hogy Ryszard Kukliński a lengyel hadsereg vezérkarának egyik tábornoka, a 60-as évek óta CIA ügynök, a hadiállapot terveinek kidolgozása után Nyugatra disszidált, és meg sem állt Washingtonig egy dossziéval, amely a készülő hadiállapot terveit tartalmazta. A legszűkebb amerikai vezetés tehát tudott Jaruzelski terveiről, de úgy döntöttek, hogy semmilyen formában nem hozzák a Szolidaritás tudtára. A rendszerváltás után Brzeziński azzal védekezett, hogy az esetleges szovjet intervenció miatt nem szóltak a Szolidaritás vezetőinek. Látszik, hogy nem tekinthető történeti forrásnak e nyilatkozatok tartalma. Őszintén remélem, hogy a magyar történelemtudomány tart azon a szinten, hogy komoly történészi munka dokumentumokon alapuló széles forrásbázis elemzése nélkül nem születhet meg. Egy megjegyzés még ide: Domány András állításával ellentétben tanulmányomban nem hivatkoztam Kulikovra, kizárólag a korabeli jelentéseire. Annak forrásait pedig lábjegyzetben közöltem.

2. Domány András felteszi a kérdést, hogy mi változott meg a Szovjetunióban egy év alatt, ha a történészek szerint 1980 végén még volt szovjet katonai fenyegetés, illetve konkrét bevonulási terv, 1981 végén pedig már nem. Először is, még senki nem bizonyította maradéktalanul, hogy 1980 végén komolyan foglalkozott a szovjet vezetés egy ilyen lehetőség realizálásával. A "testvérországok" vezetőinek 1980. december 5-i moszkvai csúcstalálkozóján egyetlen résztvevő sem szorgalmazott katonai fellépést a lengyelek ellen.¹ Carter nyomásgyakorló levele pedig – a források szerint úgy tűnik – csak a tanácskozás után került Brezsnyev asztalára. Egyébként már december 4-én döntöttek arról a tanácskozásra érkező résztvevők, hogy nem lesz katonai beavatkozás. Tegyük fel, hogy mégis volt ilyen terv a katonák asztalán (egyébként ez nagyon is valószínű² ), de akkor sem az a kérdés, hogy mi változott egy év alatt a Szovjetunióban. Nyilván nem sok minden. Más okokban kell keresni a lényeget. A nemzetközi helyzet változott meg. Az év elején beiktatták Reagan elnököt, aki még elődjénél is szovjetellenesebb volt. Néhány hónappal később bejelentette a neutronbomba gyártását. Európában viszont baloldali elnököt (Mitterrand) választottak Franciaországban, és az NSZK-ban szintén egy szociáldemokrata, Helmut Schmidt vezette az országot. Húsz nappal a hadiállapot bevezetése előtt (november 23.) Brezsnyev nagyszabású bejelentést tett Bonnban a leszerelésről, majd egy héttel később (november 30.) megkezdődtek Genfben az amerikai-szovjet tárgyalások. Természetesen sem Schmidtnek, sem Mitterrandnak nem volt érdeke egy lengyel-szovjet háború, de a kelet-európai országoknak még annyira sem. Ne becsüljük alá a gazdasági problémákat. A keleti blokk több országa a gazdasági csőd szélén állt, de hatalmas ellátási gondok voltak a Szovjetunióban is. Konstantyin Ruszakov 1981. június 5-én járt Magyarországon, hogy beszámoljon az SZKP lengyel válsággal kapcsolatos álláspontjáról. Itt világosan elmondta: "Látnunk kell, hogy minden politikai vagy egyéb jellegű döntés meghozatalánál maximálisan mérlegelni kell a gazdasági tényezőt, a döntés gazdasági következményeit is. Tudatában vagyunk annak, hogy lehetőségeink nem korlátlanok, nem vagyunk olyan helyzetben, hogy egy 36 milliós nép ellátását biztosítani tudjuk."³ Leonyid Zamjatyin még májusban járt Budapesten, és közölte magyar vendéglátóival, hogy kénytelenek kevesebb nyersanyagot szállítani a "testvérországokba", és a tőkés piacon értékesíteni az árut, mert csak az abból befolyó valutával tudják a lengyeleket segíteni.⁴ Kádár János pedig a nyár folyamán, a Krímben nyíltan megmondta Brezsnyevnek, hogy "nem hitelekre van szükségünk, hanem részt kívánunk venni a Világbank által biztosított versenytárgyalásokon".⁵ Hasonló gondokkal küzdött a többi államszocialista gazdaság is. Románia szeptemberben jelentette be a fizetésképtelenségét, Jugoszlávia is súlyos gazdasági gondokkal állt szemben. Gyenes András szeptember végén az NSZK-ban tárgyalt. A németek a fejlődő világ megsegítésére előirányzott 24 milliárd márka egynegyedét Lengyelországnak juttatták. A tárgyalásokon azonban világossá tették, hogy egy külső fegyveres beavatkozás befagyasztaná a kelet-nyugati kapcsolatokat.⁶ Augusztus 14-én Kania és Jaruzelski is a Krímben járt. Brezsnyev is előjött a gazdasági problémákkal: "A szovjet-lengyel kapcsolatok a lengyelországi események további menetén múlnak. Ha Lengyelország szocialista lesz, a kapcsolataink internacionalisták lesznek; ha pedig más úton halad, a kapcsolatok is más jelleget öltenek – állami, politikai és gazdasági vonalon egyaránt."⁷
   Még számos dokumentumot lehetne idézni arról, hogy miképpen próbálta meggyőzni a szovjet vezetés a lengyeleket arról, hogy a problémáikat egyedül kell megoldaniuk, mert a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai nem tudnak segíteni.

3. Domány András kitért az 1981 tavaszán, Lengyelország területén tartott VSZ-hadgyakorlatra (Szojuz 81), amely szerinte a katonai beavatkozás lehetőségét rejtette magában. Ebben az esetben már azt állítja a cikk szerzője, hogy a Varsói Szerződés, és nem kizárólag a Szovjetunió tervezett katonai akciót Lengyelország ellen. Így pedig megalapozottan feltételeznünk kell, hogy erről Kádár Jánosnak is tudnia kellett volna. A tény azonban az, hogy a magyar politikai bizottsági üléseinek jegyzőkönyvében még csak utalás sincs egy ilyen tervről. Ami még érdekesebb, hogy Kania a hadgyakorlat idején, március 19-én éppen Budapesten járt Kádárnál. Sem a magyar, sem a lengyel fél által készített jegyzőkönyvek nem tartalmaznak semmi arra utaló jelet, hogy a Varsói Szerződés katonai akcióra készült volna.8

4. Jaruzelski – Domány véleményével szemben – adott az alkotmányosság látszatára, amikor bevezette a hadiállapotot. December 13-án éjfél után összehívta az Államtanácsot, és erős presszió gyakorlásával, de elfogadtatta velük a hadiállapot kihirdetését. Egyébként már az 1980. augusztusi sztrájkok idején felmerült a hadsereg bevetésének lehetősége. Azonban augusztus 29-én, a LEMP PB ülésén Jaruzelski még nem támogatta a hadiállapot bevezetését, de a Védelmi Bizottság, amelyet Jaruzelski vezetett, megbízta a hadsereg vezérkarát, hogy Florian Siwicki tábornokkal az élen dolgozzák ki a hadiállapot bevezetésének terveit, illetve biztosítsák az ehhez szükséges jogi hátteret.⁹ Az a belügyminisztériumi rendelet, amely létrehozta a tervezői munkát irányító műveleti csoportot (Lato 80), már augusztus 16-án megszületett – két nappal a gdański sztrájkok megkezdése után.¹⁰ Mindez másfél évvel a hadiállapot realizálása előtt történt! Ez a tény is megkérdőjelezi Jaruzelski "preventív háborújának" a hitelét. Honnan tudták volna, hogy 16 hónap múlva majd a szovjet katonai intervenciót kell ezzel megelőzni? A tervek egyébként már 1980 októberére elkészültek.

Remélem e néhány pontban összefoglalt szövevényes és sok helyen valóban homályos történetet sikerült egy kicsit jobban megvilágítani. Domány András kritikája nem lepett meg, hiszen a lengyel és az orosz sajtóban bőven lehetett ehhez hasonlókat olvasni az elmúlt 15 évben. Jaruzelski párt- és katonatársaival együtt minden lehetséges fórumon szinte ugyanezeket az érveket hangoztatja a mai napig. A történész feladata azonban, hogy a történelmi eseményeket a valósághoz hűen próbálja ábrázolni. Nem a mítoszokat és a legendákat kell táplálni, hanem dokumentumok segítségével az eseményeket rekonstruálni.

Lenne még néhány megjegyzésem Domány András Jaruzelski-képéhez is. Szerinte Jaruzelski szocialista meggyőződésű vezető, aki hazafias megfontolásból is dönthetett a hadiállapot bevezetése mellett. Jaruzelski szocializmus-elképzeléséről nem tudunk sokat, hiszen soha nem állt elő sem elméleti, sem gyakorlati téren semmilyen szocializmuskoncepcióval, de végeredményben mintákat sem vett át. A december 13-a utáni katonai diktatúrát, mert kétségtelenül az volt, semmiképpen nem nevezhetjük sem baloldalinak, sem szocialistának.¹¹ Azt is látni kell, hogy az ilyen katonai hatalomátvételeket Dél-Amerikában jobboldali katonai juntának szokták nevezni. Ha Jaruzelski valóban szocialista meggyőződésű lett volna, akkor legalább egy minimális baloldali programot nyújthatott volna a munkástömegek felé. A gazdasághoz valóban nem értett, hiszen katona volt, nem közgazdász. Nem tagadható azonban, hogy a Szolidaritás mozgalom egy komoly hagyományokkal rendelkező munkásosztályon alapult, amelyet semmilyen ellenzéki értelmiségi csoport nem lett volna képes 16 hónapon keresztül sztrájkban tartani, ha annak nincsenek meg az objektív (az 1970. decemberi tömegbelövetés, a romló gazdasági helyzet, a kilátástalanság, program nélküli párt stb.) és a szubjektív (a létrejött önszerveződő szakszervezeti mozgalom) feltételei. Ez még akkor is így van, ha a katolikus egyház és a nemzeti hagyományok is jelentős szerepet játszottak az eseményekben.

Jaruzelski hazafiassága pedig szintén kételyeket ébreszt. Ha csak nem tekintjük annak "politikai antiszemitizmusát", amely még a Gomułka-korszakból eredeztethető. Jaruzelski 1956-ban kapta meg a tábornoki kinevezését, majd 1960-ban a hadsereg Politikai Főosztályának az élére került, két évvel később pedig honvédelmi miniszterhelyettes lett. Így részese volt annak az antiszemita kampánynak, amely a hadseregben kezdődött, de végül az egész társadalomra kiterjedt. 1967-69-ben kb. 20 ezer zsidó származásúnak mondott lengyel állampolgár emigrált. Az adatok szerint 1967-ben a hadseregen belül 976 zsidó származású tisztet (elég volt az is, ha csak a feleség volt zsidó) távolítottak el vagy fokoztak le (ebből 6 tábornok és 117 ezredes) az ún. hatnapos arab-izraeli háború idején felerősödött antiszemita hullám idején.¹² E tisztogatási folyamat befejeztével, 1968-ban, Jaruzelski úgy szerezte meg a honvédelmi miniszteri posztot, hogy elődjét, Marian Spychalskit is megvádolták azzal, hogy zsidó (egyébként nem volt az). A zsidótlanítás célja természetesen a régi vezetéssel való leszámolás volt. Jaruzelski ennek a harcnak a győzteseként emelkedett ki.

Jaruzelski a lengyel lakosság antiszemitizmusára alapozott 1981. december 13-a után is, amikor eme "hazafias" tettet végrehajtotta. A titkosszolgálatok tevékenységének köszönhetően különböző antiszemita jelszavak jelentek meg a házfalakon, röplapokon. Ilyenek voltak például, hogy a KOR egyenlő a kozmopolita zsidókkal, illetve az amerikai dollárokkal stb.¹³

E tények mind az ezeréves lengyel, mind a kelet-európai államszocialista kísérletek legszomorúbb pillanatai közé tartoznak.

Jegyzetek

1 Lásd: Jelentés a Politikai Bizottság részére. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) M-KS 288. fond, 11. csoport, 4391. őrzési egység; MOL XIX-J-1-j-Varsói Szerződés-VI-1-001283-1981; Zaszedanyije Politbjuro CK KPSZSZ 11 gyekabrja 1980 goda. Rosszijszkij Goszudarsztvennij Arhiv Novejsej Isztorii (RGANI) 89. fond, 42. opisz, 59. gyelo, 1-3. list.

2 Ha voltak katonai tervek 1980 végén, akkor nyilvánvaló, hogy egy évvel később is léteztek. Hihetetlennek tűnne, ha kidobták volna időközben. Természetesen az is hihetetlen lenne, hogy egy katonai szuperhatalom, mint a Szovjetunió, katonai vezetése nem készített volna mindenféle terveket egy ilyen súlyos válság megoldására. Politikai akarat nélkül azonban ezek a tervek általában a tervasztalon maradnak.

3 Emlékeztető Kádár János részére, 1981. június 6. MOL M-KS 288. f. 47. cs. 765. ő.e. 7. dok.

4 Leonyid Zamjatyin magyarországi látogatása. (A Külügyi Osztály feljegyzése) MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4516. ő.e.

5 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4516. ő.e. Földes György szerint ha Magyarország nem csatlakozik az IMF-hez és a Világbankhoz, akkor egy év múlva elkerülhetetlen lett volna a pénzügyi csőd. Földes György: Az eladósodás politikatörténete 1957-1986. Maecenas, Budapest, 1995, 185 és 197.

6 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4517. ő.e.

7 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4400. ő.e.

8 Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980-1981. Századok, 132. (1998) 5. sz. 1146-1155.; uő: Negyedszázaddal később. 1981-es történelmi visszaemlékezés 1956-ra. www.archivnet.hu IV. (2004) 5. sz.

9 Bogusław Kopka – Grzegorz Majchrzak: Stan wojenny w dokumentach władz PRL (1980-1983). Seria "Dokumenty": tom 6. Warszawa, IPN, 2001. 13.

10 Kopka-Majchrzak: i. m.

11 A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának (WRON) létrehozása korábban semmilyen dokumentumban nem szerepelt. Néhány nappal a hadiállapot bevezetése előtt azonban éppen Anoskin jegyezte fel a "munkafüzetébe" ennek a hatalmi szervnek a lehetőségét. Ott azonban még a "forradalmi" jelzővel megtoldva, ami nyilvánvalóan éppen azért maradt el, mert szorosan kapcsolódott a "szocialista rendszer" legitimációjához. A kormányzást azonban nem a WRON egésze, hanem azon belül is egy szűkebb direktórium irányította. Jaruzelski – miközben megtartotta a párt, a kormány és a honvédelmi minisztérium vezetését – a WRON elnökeként a direktóriumot is irányította. Így az a sajátos helyzet állt elő, hogy bár a hadiállapot bevezetését "törvényesítették" az Államtanáccsal, de az utána bevezetett diktatúra legfőbb irányító szerve törvényen kívüli, helyesebben törvényen felüli maradt, hiszen a WRON-t később sem törvényesítették.

12 Jerzy Eisler: Polski rok 1968. Seria "Monografie": tom 22. Warszawa, IPN, 2006. 483-484.

13 Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939-1989. Budapest, 1956-os Intézet, 1997, 344.

Az Eszmélet e száma erős „női blokkal" jelenik meg. A közölt tanulmányok egyrészt tárgyalják a társadalmi nemekkel foglalkozó politikák és tudományok intézményesítési folyamatait a kelet-közép-európai térségben, illetve rákérdeznek arra, hogy ez a fejlődés miért párosul csekély társdalomkritikai potenciállal. Másrészt olyan, Magyarország múltjával és jelenével foglalkozó elemzéseket közlünk, amelyek ékesen bizonyítják, hogy igenis lehet úgy művelni a társadalmi nemek tudományát, hogy ez kritikusan világítson rá társadalmunk lényeges összetevőire.
A szám többi, tematikus blokkba nem illeszkedő írásai közül figyelemre méltó a mai magyar filmről szóló terjedelmes tanulmány, amely a rendszerváltást követő magyar filmkultúra tükrében világítja meg a magyarországi (neo)kapitalizmus művészetellenességét. Egy másik írás – Puskás Ferenc halála kapcsán – a futballnak a politikával és az üzlettel való végzetes összefonódásáról szól.
Illusztrációink a monarchiabeli Magyarországra jellemző női és nőemancipációs törekvéseket dokumentálják.

Tartalomjegyzék

1. Claudia von Braunmühl : Gender mainstreaming. Egy világkörüli út rekonstruálása
2. Susan Zimmermann : A társadalmi nemek tudománya Kelet-Közép-Európa és a posztszovjet térség felsőoktatásában. Aszimmetrikus politikák és helyi-nemzetközi konstelláció
3. Loutfi Anna : A magyar családjog és a nemi hierarchiáért folytatott harc 1848-1913
4. Hock Bea : Hídemberné, aki maga hidat nem épít. A magyar mozi esete a nőkkel az utóbbi 60 évben
5. Varga Anna : A film száz év magánya. A magyar kapitalizmus művészetellenessége és a filmkultúra konfliktusa
6. Bartha Eszter, Konok Péter, Székely Gábor : „…a kommunizmus gyermekbetegsége”? Baloldali radikalizmusok a 20. században
7. Krausz Tamás : Futball = politika és üzlet? Puskás Ferenc halálára
8. Zsigmond Anna : Jogászok a „jogállamban”
9. Domány András : Lengyelország 1981. Hozzászólás Mitrovits Miklós cikkéhez
10. Mitrovits Miklós : Néhány gondolat az 1980–81-es lengyel válsággal kapcsolatban. Válasz Domány Andrásnak