A tanulmány a nőkkel és a társadalmi nemekkel foglalkozó tudománynak a felsőoktatásbeli intézményesítését kutatja a kelet-közép-európai és a posztszovjet térségben az 1990-es évek elejétől. Megkérdezi, milyen befolyással bírtak a felsőoktatási átalakulás folyamatára a transznacionális szereplők, a helyi politikának és kutatóknak a tudományos és nem tudományos világban gyökerező érdekei. A tanulmány megvilágítja, hogy a különböző transznacionális és helyi hegemón konstellációk miért és miként segítették elő a nemek tudományának intézményesülését, miközben hátráltatták a társadalmi nemek tudományában rejlő kritika kibontakozását.

Az 1989-1991-es politikai rendszerváltozás után Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken – ez utóbbin a volt Szovjetunió európai és ázsiai utódállamait értjük – igazi fejlődő piacra talált a társadalmi nemek tudománya, más néven a gender studies. Akármerre tekintünk, a társadalmi nemek tudománya valamilyen formában mindenütt jelen van. Számos kurzusnak lett központi témája, felsőoktatási intézmények tiszteletet ébresztő sorának programjaiban és tanszékein foglal el (többé-kevésbé) szilárd helyet, s további terjeszkedése várható. Néhány országban fontos szerepet játszanak "az ige terjesztésében" a nem egyetemi intézmények és különféle egyéb kezdeményezések is. S bármennyire korlátok közé szorított és/vagy veszélyeztetett ez a folyamat, az "államszocializmus" utáni időszakot mégiscsak felfoghatjuk a társadalmi nemek tudományának diadalmeneteként is.

Ez a diadalmenet összefüggött és összefügg a felsőoktatási rendszerek globális, regionális és nemzeti szintű átstrukturálásával, amely nem csak magukon a felsőoktatási intézményeken belül, illetve ezek között megy végbe. Számos követelést támasztanak kívülről a felsőoktatással szemben, rengeteg kihívás innen éri. Az eltérő diagnózisok és a még inkább eltérő értékelések ellenére sok kutatás osztozik abban, hogy olyan korszakváltás tanúi és résztvevői vagyunk, amely a felsőoktatás legalább három szintjét érinti: magának a felsőoktatásnak az intézményi struktúráit, a tudás megtermelésének formáit, tartalmát, perspektíváit és funkcióját, valamint a felsőoktatás, illetve szociogazdasági és politikai környezetének kapcsolatát.¹ Ebben a cikkben azt vizsgálom, hogy a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken mely szereplők és érdekeltek mozdították előre (illetve hátráltatták vagy akadályozták) a gender studies egészében véve mindeddig sikeres fejlődését. A vizsgálódások fókuszában a felsőoktatás intézményi átalakulása áll. Megmutatom, hogy ez az átalakulás valójában miként köszönhető nagymértékben azoknak az érdekelteknek, akik befolyással bírtak a "posztkommunista" változások egészének irányára és módjára. Több-kevesebb hatalommal bíró, néha pedig szinte teljesen befolyás nélküli személyek, illetve globális, transznacionális, nemzeti és lokális szinten cselekvő szereplők igyekeztek és igyekeznek – olykor a legkülönbözőbb célokat követve – hatást gyakorolni a folyamatokra. Rákérdezek, milyen funkciót szántak a változó időkben e színes paletta szereplői a társadalmi nemek tudományának. Az intézményesülés folyamatában emellett nem lebecsülendő hatást gyakoroltak azok a szereplők is, akik mindenekelőtt a tudományokon belüli, felsőoktatás-politikai vagy szakmai előnyöket tartották szem előtt. Ugyancsak rákérdezek arra, hogy a felsorolt szereplők közötti változó konstellációk és az általuk kinyilvánított és követett érdekek milyen mértékben járultak hozzá a társadalmi nemek tudományának intézményesüléséhez.

Végül igyekszem felmérni, hogy a kialakult helyzet a maga egészében miként szab formát és határokat a gender studies intézményesülésének a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken. Ennek végiggondolása – meglátásom szerint – nélkülözhetetlen ahhoz, hogy reflektálhassanak önmagukra mindazok, akik ebben a nagy térségben művelik a társadalmi nemek tudományát, illetve ezzel a régióval foglalkoznak kutatásaikban. Segít abban, hogy kifejezzük és továbbfejlesszük saját tudományos és politikai céljainkat, s hogy akár kritikusan, akár kevésbé kritikusan, ám tudatosan viszonyuljunk a fennálló konstellációkhoz, valamint hogy a lehető leghathatósabban használjuk ki és tágítsuk a valós viszonyok között adódó gondolati és cselekvési tereket. S végül, a kelet-közép-európai és posztszovjet térség "esetének" ilyen elemzése ösztönzőleg hat arra, hogy végiggondoljuk a társadalmi nemek kutatásának összetett és mindenképpen kérdéses helyzetét a felsőoktatásban a rendszerek gyökeres, korszakváltó átalakulásának idején, mégpedig a tényleges helyi és regionális sokszínűség és a félreismerhetetlen globális aszimmetriák figyelembevételével.

Az intézményesülési folyamat dinamikáinak és eredményeinek itt következő vizsgálata elősegíti, hogy a kelet-közép-európai és posztszovjet térség különböző alrégiói között fennálló lényeges s az idő haladtával egyre növekvő különbségek mellett rávilágítson három világosan elkülöníthető fázisra, amelyek közül az utolsó a mai napig nem zárult le.²

I. A kezdetek: az aktivisták kora, a felsőoktatási intézmények késedelmes átalakítása és új, feltörekvő politikai érdekek

E három fázis közül az első nagyjából az 1990-es évek közepéig tartott. A legelső aktivista nők az 1980-as vagy késő 80-as évekre teszik az azzal kapcsolatos egyre növekvő elégedetlenség kezdetét, ahogy a különböző tudományágak a társadalmi nemek problémáit közvetlenül vagy áttételesen kezelték. Ez állt a hátterében annak, hogy egyes kutatónők már az 1989-1990-es politikai "rendszerváltás" előtt érdeklődést mutattak a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok iránt.³ Az egykori Jugoszláviában jóval korábban észrevehető volt a gender studies iránti nyílt és burkolt érdeklődés az egyetemet végzettek között; a ljubljanai egyetem tantervében 1986-tól csíráiban, de jól láthatóan megjelent a nőkkel foglalkozó tudomány.⁴ Az ezekbe bekapcsolódott néhány, de semmi esetre sem összes, kutatónő számára a nemek között fennálló viszonyok kritikája – abban a formában, ahogy ez a nemek kutatásának segítségével artikulálható – ekkor egyértelműen az egész fennálló valóság, tehát a létező politikai rendszer radikális bírálatának is tűnt.

Ez a politikai rendszer – melynek oktatási intézményei szükségszerűen ellenségesen viszonyultak ahhoz a gondolathoz, hogy a nemek közötti viszonyok vizsgálata az osztályviszonyok elemzésétől függetlenül történjen, s hogy ez az intézményesítés struktúráiban is tükröződjön – 1989 és 1991 között összeomlott. Ekkor, az 1990-es évek elején megalakultak ez első olyan szervezett csoportok és központok, amelyek a társadalmi nemek elemzésére összpontosítottak. Tevékenységük középpontjában a tájékoztatás és a kutatás állt, és sok esetben megpróbáltak befolyást gyakorolni a nő- és a társadalmi nemekkel foglalkozó politikára. Az Oroszországi Tudományos Akadémia Társadalomgazdasági Tanulmányok Intézetének részeként már 1990-ben megalakult a csakhamar széles körben ismertté vált Moscow Center for Gender Studies. A központ tevékenységében a különböző nemzetközi szervezetekkel, így az ENSZ-szel és a Világbankkal szoros kapcsolatban végzett emberi jogi munka összefonódott a hazai kormánnyal folytatott éppoly szoros együttműködéssel, főleg amikor arról volt szó, hogy ez utóbbit támogassák a nemzetközi kötelezettségeiből adódó gender-politika megvalósításában.⁵ Lengyelországban a łódźi egyetemen már 1992-ben megalapították a Women's Studies Centert, Litvániában pedig a Vilnius University Gender Studies Centert. Ez utóbbi anyagi támogatást kap az egyetemtől, a Soros-hálózathoz tartozó Litván Nyílt Társadalom Intézettől és magánszemélyektől.⁶ Bukarestben már 1990-ben létrehozták a Romanian Society for Feminist Analyses AnA-t, amely 1993 óta működik hivatalosan bejegyzett intézményként. Az AnA lényeges külső intézményi vagy anyagi támogatás nélkül alakult, és idővel egy klasszikus hármas célkitűzés megvalósításán kezdett dolgozni, nevezetesen a nők helyzetének javításán, az erre vonatkozó kutatások folytatásán és azon, hogy a társadalmi nemek tudománya bekerüljön az egyetemek tanterveibe.⁷ A híres Prague Gender Studies Center – amelyet 1991-ben a Network of East-West Women támogatásával alapítottak, és anyagilag a németországi (hamburgi székhelyű), a zöld pártokhoz közel álló Frauen-Stiftung e.V. támogatta – könyvtárat, valamint képzési és tanácsadó központot tartott fenn.⁸ A prágai tudományos akadémián Marie Čermáková vezetésével 1990-91-ben, szintén külső anyagi segítséggel, megalakult egy Gender and Sociology nevű kutatócsoport, amely mind a mai napig igen aktív.⁹

Összességében úgy tűnik, hogy a társadalmi nemek kutatásának és tudományának kialakulása az 1990-es évek első felében nagymértékben egyéni erőfeszítéseknek volt köszönhető. Ezek összeolvadtak az újonnan felbukkant nem állami és nem pártpolitikai szereplők azon igyekezetével, hogy a társadalmi nemek problémáit mint politikai és kulturális törekvéseik kategóriáit mutassák fel. Így olykor együttműködés alakult ki a politikai "rendszerváltozás" okozta törés után rekonstruálódott hivatalos politikával. A gender-ügyek azonban mindenképpen szorosan összefüggtek a demokratizálás ügyeivel. "Democracy without women is no democracy" ("a demokrácia nők nélkül nem demokrácia") – Slavenka Drakulićnak, a Network of East-West Women kezdeményezőjének és egyik alapítójának ezt az 1991-es mottóját felfoghatjuk sok aktivista nő közös jelszavaként, még ha ennek a demokráciának a hőn vágyott tartalmát a nemek közötti egyenlőség központi ügyén túlmenően nem is akarták mindenáron pontosítani.

II. Kiegyenlítetlen felsőoktatás-politika és a felsőoktatási reform egyenlőtlen előrelépései az 1990-es évek második felében

A nők és a társadalmi nemek tanulmányainak az egyetemi (és egyetemen kívüli) oktatáson és kutatáson belüli meghonosítására tett lényegi lépésekről csak az 1990-es évek második felében beszélhetünk. Ez a változás két igen eltérő szinten ment végbe.

II.1. Az amerikaiak kora: a magán-felsőoktatás árnyékhálózata

A felsőoktatásban a nemzetköziesített és nem közpénzekből finanszírozott párhuzamos szektor, illetve árnyékhálózat kibővülésével együtt került sor – leginkább az 1990-es évek második felében – a nemek közötti viszonyok tudományának szisztematikus intézményesítésére és támogatására. Ez az árnyékhálózat elsősorban azoknak az egyesült államokbeli alapítványoknak, illetve USA-angolszász hátterű intézményeknek köszönheti a létét, amelyek az angolszász magánegyetemi mintát követő rendszer, kiváltképp posztgraduális képzés, elindítását célozták meg. A kiépítés folyamatának lényeges szempontja volt, hogy a felsőoktatásnak ebben a párhuzamos, nemzetköziesített és magánszektorában (viszonylag) fontos helyet kapjon a társadalmi nemek tudománya. Az 1990-es évek második felében bekövetkezett áttörés, melynek során szolid intézményi és anyagi alapokon létrejöttek az önálló gender studies egyetemi programok, ennek a konstellációnak, döntő módon pedig az egyesült államokbeli és angolszász hátterű adományozók, illetve alapítványok anyagi és intézményi támogatásának volt köszönhető. Elsősorban általuk kerültek a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok oktatása iránt érdeklődő diplomások olyan helyzetbe, hogy létrehozzák önálló gender-oktatási és "outreach" programjaikat. Ez a folyamat ugyanúgy végbement az újonnan létrehozott magánegyetemeken, mint az állami egyetemeken belül működő, nagyrészt vagy teljesen külföldi adományozók által finanszírozott "center of excellence"-eken (elitközpontok), valamint más, nem egyetemi intézmények szervezésében is.

Fontos szerepet játszott az állami egyetemeken működő, de nem közpénzből fenntartott "center of excellence"-ek létrehozásában többek között az egyesült államokbeli MacArthur Foundation, amely egyedül az 1992-ben alapított "Initiative in the Russian Federation"-jén keresztül évi hétmillió dollárral támogatott 25 állami egyetemen működő "center of excellence"-t.¹⁰ Még egy példa: a nem egyetemi intézmények közé tartozik Soros György, az egyesült államokbeli pénzmágnás Nyílt Társadalom Intézetéhez (Open Society Institute) tartozó Network Women's Program, amely fontos szerepet játszott a gender studies-hálózatok létrehozásában és bővítésében. A Network 1997 óta sokféleképpen támogatja Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken "a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok kibontakoztatását, bemutatását, intézményesítését és hálózattá fejlesztését". Már 1998-ban megszervezte első nagy konferenciáját a "gender studiest az átmenet országainak" témakörben, melyen 30 ország 140 résztvevője volt jelen. 1999-ben megjelentette átfogó kiadványát Gender Studies and Women's Studies Directory. Countries of Central and Eastern Europe, the former Soviet Union and Mongolia címmel.¹¹

Az ily módon rendszeresített "outreach"-tevékenységekkel párhuzamosan az 1990-es évek második felében létrejöttek a különböző magánfinanszírozású egyetemi gender studies-programok – az állami és a magánegyetemeken egyaránt.

Példának okáért az Elena Gapova vezette Centre for Gender Studiest a minszki (Fehéroroszország) European Humanities Universityn 1997-ben alapították a MacArthur Foundation támogatásával, ahonnan azóta is rendszeres anyagi támogatásban részesül. A Centre a tantervnek a nemek elméletének integrálása útján történő átalakítását tűzte ki célul. 2000-ben egyéves MA-program formájában és cultural studies-diplomával saját, gender studies posztgraduális képzést adó tanszéket létesített. Fontos szerepet kaptak még a Centre munkájában a céltudatos publikációs és más kapcsolatkereső tevékenységek, melyek célja, hogy terjesszék "a feminista elméletek és gender vonatkozású ügyek körüli diszkurzusokat a posztszovjet területeken".¹²

"Az ige hirdetésének" másik fontos központja a posztszovjet területeken az Irina Zherebkina vezette Kharkov Center for Gender Studies a kelet-ukrajnai Harkovi Nemzeti Műszaki Egyetemen volt. A Centre az 1990-es évek eleje óta tartó oktatási folyamat eredményeképpen jött létre, és 1994-től saját publikációs sorozatot ad ki. Jóllehet a Kharkov Center beköltözött az egyik állami egyetem falai közé, működését messzemenően magánpénzekből, leginkább a Network Women's Program és egy kanadai alapítvány segítségével fedezik. A Centre sok éve szervezi a "volt Szovjetunió utódállamai számára a társadalmi nemek tudományának egyetemi hálózati programját".¹³

A szentpétervári European University magánegyetemen 1997 óta mesterképzést nyújtó gender-tanszék működik. A program a Szociológiai és Politikatudományi Karhoz tartozik, és "a Ford Alapítvány kutatási szubvenciójából" részesül támogatásban abból a célból, "hogy újszerű, nőkkel és társadalmi nemekkel foglalkozó oktatási programot létesítsen Oroszországban". A program irányítója Yelena Zdravomyslova és Anna Temkina tudományos kutató Helsinkiből.¹⁴

Oroszország történelmi magjától délre és a volt Szovjetunió Közép-Ázsiában fekvő utódállamaiban sem az 1990-es évek második felében, sem az ezredfordulón nem történt meg a társadalmi nemek tudományának amerikai hegemónia alatti intézményesülése, valamint a magánoktatási intézetek hálózatának hasonló mérvű kiépítése. Az azerbajdzsáni Bakuban, a Western Universityn 2000-ben létrehoztak egy Gender Studies Központot, melynek célkitűzései közé tartozik "a nő- és gender-kutatók támogatása, a gender-elmélet integrálása a társadalom- és bölcsésztudományokba […] a gender studies oktatási bázisának fejlesztése, és a genderrel kapcsolatos kurzusok bevezetése az egyetemeken és iskolákban".¹⁵ A mai Közép-Ázsiai Amerikai Egyetemet (AUCA) 1993 óta tartó kezdeti lépések után egy, a kirgiz kormány, az US Department of States és az Open Society Institute között 1997-ben kötött megállapodás értelmében Kirgizisztáni Amerikai Egyetem néven alapították meg a fővárosban, Biskekben. A Szovjetunió utódállamainak eme legdélkeletibb bástyáján sem az 1990-es évek második felében, sem később nem került sor saját gender studies tanszék alapítására, miközben egy-egy kurzus tagadhatatlanul erre a témakörre épül.¹⁶

A közép-európai, illetve posztszovjet térség másik végén jött létre az USA-hegemónia alatt kiépült magánoktatási intézmények árnyékhálózatának és a társadalmi nemek tudományának eddigi legfontosabb intézménye, a budapesti Közép-Európai Egyetem (Central European University – CEU). Az 1991-ben alapított intézmény volt a térség első önálló magánegyeteme. Fennállásának első évtizedében az egyesült államokbeli posztgraduális rendszert követő felsőoktatási intézményt gyakorlatilag kizárólag a magyar származású börzemágnás, Soros György tartotta fenn. Hogy az egyetemet ilyen hamar sikerült létrehozni, annak köszönhető, hogy a pénzmágnás jó kapcsolatokat tartott fenn a magyar politikai és (neo)liberális körök egy részével. Ez tette lehetővé, hogy Budapesten még a nagy és erős USA-beli kutatási alapítványok viszonylag rugalmas ügyintézési rendszeréhez képest is gyorsabban lehetett fejleszteni a gender studiest. A CEU-n 1994-ben hozták létre a Program on Gender and Culture-t. Ez nem annyira az egyes tanárok tétován és tartózkodóan megfogalmazott érdeklődésének, mint inkább az ismert gender-történésznek, Nancy Stapannek (az 1994-ben a CEU rektorává választott Alfred Stepan feleségének) volt köszönhető. Már az 1994-1995-ös tanévben megkezdődött a tanítás a Program on Gender and Culture-ön. Diákok érkeztek mindenfelől a kelet-közép-európai és posztszovjet térségből, néhányan a világ más részeiről. Az egyetemen belül hamarosan döntés született arról, hogy a gender studies külön "interdiszciplináris szakirány" legyen. 1996-ban beiratkozhattak az első diákok az új tanszékre. Itt először is lehetőség nyílt számukra, hogy egyéves tanulmány után gender studies mesterdiplomát szerezzenek, amelyet hamarosan az USA-ban is akkreditáltak. Másik lehetőségként az MA-ról átléphettek egy, a brit Open University által fenntartott posztgraduális távoktatási szakra, melyben a Program on Gender and Culture már csak mint szponzor vett részt. A diákok ennek a két tanéves kutatásorientált képzésnek az elvégeztével brit típusú MPhil-diplomát kaptak.¹⁷

Az 1990-es években, illetve azóta gyakorlatilag valamennyi említett programra és intézményre jellemző a rendszeres "outreach"-aktivitás, melynek köszönhetően fiatalok és idősek, a legkülönbözőbb tudományágak felől érkezők közül bárki részesülhet gender-továbbképzésben. A Kharkov Center 1997 óta különösen az Open Society Institute Higher Education Support Programjának (HESP) és a MacArthur Foundationnek a támogatásával rendszeres nyári oktatást tartott, amelyből fontos hólabda-effektus indult.¹⁸ Az "outreach" fontos szerepet játszott Minszkben is.¹⁹ A Moscow Center for Gender Studies 1996-ban indította el a "Russian Summer Schools on Gender Studies (RSSGS)" elnevezésű projektjét, melyet a Ford Foundation finanszírozott.²⁰ Az 1994-1995-ös évben a budapesti CEU-n Nancy Stepan és az egyetem ügyvezető igazgatója, Mindy Roseman megszervezte az első Inter-Regional Faculty Seminar in Gender and Culture-t; a finanszírozást részben szintén a HESP vállalta. A szeminárium keretében több műhelyt (workshopot) tartottak, melyen a régió országaiból érkezett női tudósok vettek részt (és néhány férfi), s ahol sor került az előzőleg tanulmányozott szakirodalom intenzív feldolgozására. Ezt az első régiós szemináriumot 2002-ig további négy követte.²¹ Emellett 1995 óta – a HESP finanszírozásában és szoros együttműködésben a Program of Gender and Culture-rel, illetve 2001 óta a Department of Gender Studies-zal – a CEU rendszeresen meghív tudósokat és tudósnőket rövidebb itt-tartózkodásra az egész nagytérségből. Ennek célja a "tantervek fejlesztése" ("curriculum development") a vendégek anyaegyetemein, vagyis a szakok közötti gender studies-tantárgyak kiépítése.²² A Kazahsztánban 1999-ben tartott első gender-kurzuson oktató tanárok felkészítésére szintén hasonló "outreach"-kezdeményezés keretében került sor a szentpétervári Európa Egyetemen tartott, az UNDP (Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja) – által finanszírozott "gyorstalpaló" tanfolyamon (crash course). Az Európa Egyetemen már 1997 óta intézményesült keretek között folyik a társadalmi nemek tudományos oktatása.²³

Összességében a fent említett egyetemeken működő, magánfinanszírozású oktatás, valamint a külvilág bevonására törekvő hálózati "outreach"-munka, s az ezeken az egyetemeken és hálózatokon megtelepedett társadalmi nemekkel kapcsolatos programok és/vagy a fent említettekhez hasonló nem-kormányzati szervezetek segítsége fontos szerepet játszott az 1990-es évek második felétől a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok eszméjének és gyakorlatának nagytérségbeli, illetve szinte az összes szellem- és társadalomtudományos diszciplínán belüli terjesztésében. Más szavakkal: Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tanulmányok intézményrendszere a jórészt USA-hegemónia alatt kialakult elit magánoktatási intézmények árnyékhálózatának kiépülésével összefonódva jött létre, az egyesült államokbeli posztgraduális képzés mintáját követte, és akadémiai, illetve anyagi szempontból elsősorban amerikai és angolszász támogatást élvezett. Egyes jellemzők – a kreditrendszer, a rugalmas szervezettség, az egyetemeken és tanszékeken, intézeteken vagy karokon belüli önkormányzás, a tervszerűen kiépített posztgraduális képzés és témavezetés – igen nagy rugalmasságot biztosítanak az amerikai stílusú felsőoktatási intézményeknek, és segítik az innovatív tematikus és interdiszciplináris központi témák kialakítását és gyors intézményesítését. Emellett az egyes országoknak, illetve parlamentjeiknek, minisztériumaiknak és központi statisztikai hivatalaiknak egyre inkább szüksége van a rendszeresen és rendszerezetten, az újonnan importált nemzetközi normák szerint felmért adatokra és információkra a társadalmi nemekkel kapcsolatos kérdéskörökről. Ezért érdekük, hogy a felsőoktatás lehetőleg gyorsan és a lehető legmagasabb színvonalon készítse el a szükséges szakvéleményeket, és termeljen jól képzett szakembereket.

Ezek és a hasonló intézményi-akadémiai tényezők azonban önmagukban nem adnak kielégítő magyarázatot arra, hogy a nemzetközi (rész)finanszírozású "új" közép-európai/posztszovjet felsőoktatás, illetve az ezeket külföldről patronáló intézmények döntéshozói miért dolgoztak ennyire céltudatosan a gender studies oktatásának intézményesítésén a saját intézményeikben vagy az általuk támogatott intézményekben. Fontosabb, hogy itt olyan jellegzetes politika-mintáról beszélhetünk, amely a társadalmi nemek tudományában alkalmas eszközt látott a "posztkommunista" országokban zajló teljes átalakítás mikéntjének és irányának befolyásolására, és amely minta ebben a formában csak ekkor és csak a felsőoktatásnak ebben a szektorában fejlődött ki a maga teljességében. Az oktatáspolitika említett szereplői ezáltal a "gender"-t mint egyfajta szimbolikus jelszót használták, s fontos szerepet szántak neki egyenlőtlen és konfliktusos transznacionális érdekpolitikájuk folytatásában. Ezeket a szereplőket a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának támogatása nem önmagáért érdekelte, tehát számukra nem vagy nem csak az volt lényeges, hogy állandósuljanak és megszilárduljanak azok a törekvések, melyek egyebek között a nők és férfiak egyenjogúságát és a nők emberi jogainak védelmét is fontosnak tartják. Ez a támogatáspolitika sokkal inkább kapcsolódik két másik, nagyon is politikai töltetű célkitűzéshez. Az oktatási rendszert (és az ezen a területen működő, oktatási megbízatással rendelkező civil szervezetek aktivitását) valójában a liberálkapitalista piacgazdaságok intézményi rendszerében szokásos szabványhoz akarták igazítani. "A gender studies mindenütt jelenlévővé tétele a felsőoktatásban elsőbbséget élvez […] az oktatási rendszer átalakításának reformjánál." ("Mainstreaming gender studies into higher education has been a priority […] for […] the transformation of educational systems in reform.")²⁴ Ugyanakkor és ezen túlmenően ez a pontosan megragadható oktatáspolitika széleskörűen kapcsolódik azokhoz a politikai hegemóniáért vívott transznacionális vitákhoz és csatározásokhoz, amelyek többek között a kulturális értékekért és szimbolikus hovatartozásért vívott harcban nyilvánulnak meg. Ezen a szinten végképp nem a társadalmi nemekkel foglalkozó tudományok oktatása (vagy, mondjuk, a nők emberi jogai) a tulajdonképpeni program. A nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok iránti elkötelezettség itt inkább az (angolszász jellegű) nyugati demokrácia és liberális társadalmi-gazdasági rend értékei és az ezeket az értékeket képviselő, Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken uralomra törő intézmények és politikai szereplők melletti hitvallás funkcióját tölti be.

Legkésőbb az 1990-es évek második felétől a társadalmi nemekkel foglalkozó tanulmányoknak és a "demokráciának" ez az összefonódása hegemoniális konstellációvá nőtte ki magát, amely alól a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tanulmányok intézményesítését célzó törekvések alig-alig tudták kivonni magukat. Ebben az időszakban, mint látni fogjuk, a társadalmi nemek tudományának intézményesülésére kevés alternatív út kínálkozott. Ilyen körülmények között az USA-hegemónia alatt kiépült magán-felsőoktatási árnyékhálózathoz tartozó intézmények kulcsszerepet kaptak abban, hogy a gender-oktatás betöltse Kelet-Közép-Európa és a posztszovjet területek "nyugatosításának" és az általuk uralt globális rendszerbe történő zökkenőmentes beillesztés "szimbolikus szövegkiemelőjének" ("symbolic markers") szerepét. Ezek a szereplők igencsak tudatosan folytatták és folytatják ezt a politikát; ez abban is megnyilvánul, hogy a társadalmi nemekkel foglalkozó tanulmányokat gyakran közös nevezőre hozzák a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken elvégzendő demokratikus-liberális teendők más, szimbolikus töltetű "szövegkiemelőivel". Például a Network Women's Program a maga elvi célkitűzéseit mint azon való munkálkodást írja le, hogy "előmozdítsuk az emberi jogok, a nemek közötti egyenlőség és az »empowerment« fejlődését mint a demokratizáció integráns részét".²⁵ A MacArthur Foundation már említett Initiative in the Russian Federationje "kétirányú célt" követ: "az egyetemek és az oktatási infrastruktúra erősítése" mellett ugyanannyira szándékában áll "az emberi jogi szervezetek hálózatának támogatása Oroszország-szerte".²⁶

Hogy (mások mellett) éppen a "társadalmi nemek" kategóriájára és oktatására ruházhatták sikerrel a zökkenőmentes nyugatosítás "symbolic marker"-ének szerepét, az tényezők egész sorának köszönhető. A "nőkérdés", illetve a "haladó nőpolitika" célzatos funkcionalizálása a nyugati dominanciára épülő, illetve törő politikában régi hagyományokra tekinthet vissza.²⁷ Ehhez az örökített mintához problémamentesen lehetett kapcsolni a társadalmi nemek oktatásának célzatos felhasználását az aszimmetrikus, transznacionális viszonyrendszer közepette végbemenő kelet-közép-európai és posztszovjet átalakulásban. Másrészt a női munka kommodifikációjának^ világszerte felgyorsult folyamata és a női individuumok egyre nagyobb számú beillesztése a piaci történések szféráiba globálisan növekvő legitimitást adott a nemek közötti egyenlőség formális elismerésének. Amennyire az ilyen típusú, szűken értelmezett globális egyenlőség-célkitűzés melletti hitvallás formális el nem fogadása "reakciós" vagy "jobboldali irányultságú" elkötelezettségként pecsételődhet meg, olyannyira válik alkalmassá a "társadalmi nemek kérdése" a liberális globalizáció melletti krédó "symbolic marker"-ének szerepére. Ehhez társulnak – harmadikként – a kelet-közép-európai és posztszovjet térségre jellemző vagy vele összefüggő, különösen erős színezetű tényezők. Itt a felsőoktatás átalakulásának intézményi és tartalmi aspektusairól van szó. A gender studies intézményesítésének politikái sokszor olyan új oktatási területek megteremtésére, illetve olyan "interdiszciplináris" berendezkedés létrehozására törekedtek, melyek kiegészítik a már meglévő diszciplínákat, és helyet kaphatnak mellettük. A társadalmi nemek oktatásának intézményesítése így kevésbé kényszerítette ki a már meglévő diszciplínák újradefiniálását, azaz nem kért részt az intézményesen már lefoglalt helyekből, inkább új felsőoktatásbeli területek és agendák létrejöttét jelentette. Azokban az intézményi viszonyrendszerekben, ahol a "nem" mint a felsőoktatásbeli átalakítás "symbolic marker"-e bármilyen mértékű legitimitást élvezett, potenciálisan vagy aktuálisan könnyebbé vált a gender studies intézményesítése a különböző diszciplínák már meghonosodott és jól szervezett "céhei" és felsőoktatásbeli lobbijai ellenében. Az pedig, hogy intézményesen hangsúlyossá vált a társadalmi nemek oktatásának önállósága, elősegítette az "új" és "régi" felsőoktatási kultúra közötti, pontosan kijelölhető határt. Tagadhatatlan, hogy a régi "államszocialista" rendszer hivatalos világnézetében a nemek közötti egyenlőség magától értetődő normatíva volt a tudományban és a politikában. Ugyanakkor éppen a "nőkérdést" rendelték axiomatikusan az "osztálykérdés" alá, a társadalmi nem mint kutatási és oktatási tárgy – ha egyáltalán – kizárólag az osztályok elemzésének keretein belül élvezett legitimitást. Ez így volt még azokban a késői és ideológiailag már felpuhult "államszocialista" időkben is, amikor sok kutató legjobb esetben is már csak formálisan hivatkozott az osztályszempontokra, vagy hallgatólagosan átlépett rajta. Mivel a "régi" felsőoktatási kultúra szisztematikusan diszkvalifikálta a társadalmi nemet mint önálló elemzési kategóriát, éppen ezért válhatott az "új" felsőoktatási kultúrában önálló jogú elemzési kategóriává – mint az osztályszempontoknak búcsút intő, sokrétű tudományos projekt jellegzetes része.

Így a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken sok olyan tudós és aktivista, aki szívén viselte a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének ügyét, főleg az 1990-es évek második felében, dupla feszültségű politikai erőtérben találta magát. Ismerős lehet ez világszerte minden olyan feminista kutató és társadalmi tevékenységet folytató nő számára, aki a kutatás és a politika azon területein (pl. az emberi jogok kérdésében) kötelezte el magát, ahol erős a nemzetközi hegemoniális befolyás.²⁸ Egyrészt Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet térségben a gender-oktatás kezdeményezőinek potenciálisan legerősebb szövetségesei ahhoz a táborhoz tartoztak, akik ezt a törekvést – tehát a gender studies intézményesítését – hozzákapcsolták a nyugati-liberális és az erre támaszkodó nemzeti és helyi hegemoniális érdekekhez, s akiknek szeme előtt a "kommunizmusból" a demokratikus-liberális "piacgazdaságba" való átmenet modellje lebegett. Újra meg újra felvetődött a kérdés, hogy ha ilyen formában összekapcsolódik a rendszerváltás és a nemekkel foglalkozó tudomány, akkor ki lehet-e bontakoztatni a gender studies társadalomkritikai potenciálját, s ha igen, hogyan? Újra meg újra nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a szövetségesek eszközként használták a társadalmi nemek tudományának oktatását.

A másik (tudomány)politikai feszültségi tér, amelybe a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományokért küzdők akarva-akaratlanul is belekerültek, azokkal a politikai és tudományos érdekcsoportokkal való viszonyban alakult ki, akik a nyugati-liberális irányultságú transznacionális és helyi hegemoniális érdekekkel és/vagy a "posztkommunista fejlődés" valóságosan létező dinamikájával és eredményeivel szembeni kritika potenciális szövetségeseinek tekinthetők. Eme erők és érdekcsoportok bírálták vagy elutasították a társadalmi nemek tudományát. Vagy per se azonosították a hegemoniális érdekrendszerrel, esetleg azzal magyarázták a társadalmi nemek tudományának kritikai potenciáljával szembeni, valójában sokkal mélyebbről táplálkozó elutasításukat, illetve tudatlanságukat, hogy a tudománytámogatás és a tudománypolitika bizonyos fővonalai nagymértékben – s valóban bizonyíthatóan – felkarolják a gender tudományát. Újra meg újra felvetődött a kérdés, hogy egy ilyen feszültséggel teli viszonyban, ahol egybekapcsolják a hegemoniális érdekekkel és a nemek tudományával szembeni kritikát, miként válhat legitimmé a gender.

A nőkkel és a nemekkel foglalkozó oktatás intézményesítésének stratégiái, amelyet a vezéregyéniségek ebben a kettős feszültségű térben, illetve a mögötte rejlő hegemoniális konstellációval szemben helyben kialakítottak, igen sokrétűek voltak. Az egyes kutatókra, kezdeményezően fellépő csoportokra és az intézményes felelősséget viselők helykeresésére döntő befolyást gyakorolt, hogy miképp viszonyultak a következő három kérdéshez. Először is: lényeges volt-e számukra a "posztkommunista" nagyrégió geopolitikai és kulturális alávetettségének és a rendszerváltás folyamán létrejött dinamikának, valamint az ezek által gerjesztett, országokon belüli társadalmi polarizációnak a kritikája – vagy pedig, akár meggyőződésből, akár opportunizmusból, esetleg személyes és politikai alternatívák hiányából, ilyen vagy olyan fenntartások ellenére is azonosultak az úgynevezett "nyugatosodási" folyamattal? Másrészt: fontos volt-e számukra, hogy az első kérdéshez való hozzáállásuk kihasson a nemek oktatásának intézményesítése körüli törekvésekre és vitákra – avagy arra törekedtek, hogy a nemek oktatását és ennek intézményesítését taktikai, stratégiai vagy elvi okokból, amennyire lehet, leválasszák erről a messzemenőkig politikai kérdésről? És harmadjára: mely kérdésfeltevések, témakörök, tudományos és politikai perspektívák álltak az egyes, gender studies iránt érdeklődő és elkötelezett kutatók, kezdeményezően fellépő csoportok és intézményes felelősséget viselők érdeklődésének középpontjában?

Ahogy e három kérdésre adott – explicit vagy implicit, átgondolt vagy csak bizonyos tudománypolitikai praktikákból kiolvasható – válaszok kombinációja alakult, aszerint jött létre a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének folyamata során a stratégiák és (ön)pozicionálások tarka spektruma. Azok a kutatónők például, akik tudatosan azonosultak a liberális "nyugatosodás" célkitűzésével, éppennyire tudatosan próbálták meg kihasználni az USA-angolszász hegemónia alatt működő magánoktatási intézetek árnyékhálózata kínálta viszonylag jó lehetőségeket a társadalmi nemek oktatásának intézményesítésére, még ha nem is mindig sikerrel. Viszont az, hogy sok kutatónő vesz részt a nemek oktatásának olyan kezdeményezéseiben és programjaiban, amelyek egyértelműen az oktatási és kutatási területek transznacionális funkcionálásának kontextusában állnak, nem jelenti azt, hogy ezzel a kontextussal azonosulnának is. A kutatók és kutatónők olykor éppen ezeket a programokat használják fel, hogy kidolgozzák a hegemoniális konstellációval szembeni kritikájukat.

Ismét mások, akik fontosnak tartják a kelet-közép-európai és posztszovjet térségbeli általános és hegemóniakritikus gender-oktatáson belül a nemekkel kapcsolatos témakörök társadalomkritikai tanulmányozását, éppen ezeknek az éveknek a hegemoniális konstellációjával szembeni kritikájuk vagy egyéb okok miatt fordultak más intézményesítő stratégiák felé. Közülük néhányan például az állami oktatásügy régi intézményeinek nehézkes és olykor igen bürokratikus útjait járták. Ezenközben széles körű ellenállásba ütköztek, éppúgy, mint sok más kutatónő, aki egyéb okokból volt egyetemi tájakon a gender-ügy előmozdításának aktív közreműködője. E mögött az ellenállás mögött különböző kombinációkban a nemek tanulmányozásában rejlő (tudomány)kritikai lehetőségek elutasítása, betokosodott férfi- és professzori-hatalmi érdekek és a "nemek oktatása általi elnyugatosodás" formájában jelentkező új, domináns struktúrákkal szembeni ellenállás rejlett. Hátat fordítva ennek a nem sok jót ígérő helyzetnek, főleg a társadalom- és hegemóniakritikus kutatónők néhány országban megpróbáltak létrehozni egyetemen kívüli és relatíve autonóm kutató- és oktatási központokat.

A kutatók és kutatónők egy másfajta orientációjú csoportja a társadalmi nemek tudományának fejlesztése és intézményesítése során elsősorban a meglévő intézményes keretek között próbálta elhelyezni specifikus, legtöbbször viszonylag szűkre szabott témáit és projektjeit. Ismét mások – épp ellenkezőleg – eredeti tematikus orientációjukat rendelték alá annak, hogy intézményeken belüli cselekvési lehetőségeket harcoljanak vagy használjanak ki, illetve ezeken az intézményeken belül próbáljanak másokat – vagy önmagukat – nőkutatóként elhelyezni.

Végül nem kevés kutató és kutatónő számára – az adott intézményi viszonyoktól aránylag függetlenül – a tartalmi célkitűzés kijelölésének fontossága állt előtérben, ahol specifikus, Kelet-Közép-Európával és a posztszovjet területekkel kapcsolatos kérdésfeltevések kerültek a középpontba, illetve a kelet-közép-európai és a posztszovjet tapasztalatokat tették meg a hegemóniaellenes és/vagy társadalomkritikus gender-oktatás kiindulópontjának.

II.2. Az állami felsőoktatás erősödő regionalizálása

A hegemoniális konstellációra az 1990-as évek második felében adott válaszok változatainak és lehetőségeinek felsorolásával közvetetten érintettük ezen időszak másik fontos elemét. A magasabb szintű oktatás továbbra is domináns szektorában ugyanis – az évtized első feléhez képest – a nők és nemek tudományának tanítása már egész sor országban lényegileg berendezkedett az egyetemi oktatásban és kutatásban.²⁹ Ez a folyamat részben igen különböző keretek között, részben lényegesen eltérő tudományos és politikai összefüggések mentén zajlott, mint a nemek nem közpénzből finanszírozott felsőoktatási árnyékhálózatbeli oktatásának vele párhuzamos – és emellett sokkal inkább a posztszovjet térségben végbement – messze ható fellendülése. Az állami finanszírozású felsőoktatásban a gender studies áttörése leginkább a nemek tudományával foglalkozó, egyre növekvő számú kurzus formájában történt. Lettországban, a rigai egyetemen 1995-ben kezdték el a nemek oktatását.³⁰ Magyarországon az 1990-es évek közepe táján "érezhetően könnyebbé vált gender-ügyben a mozgás az egyetemeken", mondja Adamik Mária, az ELTE társadalomtudományi karának Szociálpolitika és szociális munka tanszékén dolgozó tudományos főmunkatársa. Magyarországon az 1994-95-ös tanévtől kezdve tartanak nemekkel kapcsolatos problémákkal foglalkozó kurzusokat a fővárosban, Szegeden és másutt.³¹ A ljubljanai egyetem tananyagába 1994-ben került be a "társadalmi nem" kérdése (egyébként már hosszabb előtörténetre tekinthetett vissza), mégpedig először a szociális munka tanszéken, ahol "Nők és férfiak a társadalmi munkában" címen indítottak kurzust.³² A Bulgarian Women's History Group a szófiai Szent Kliment Ohridski Egyetem Kultúraelmélet és -történet Központjában 1998 óta tart kurzusokat a nemek történetéről.³³

Hogy a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok ezeken az állami egyetemeken az 1990-es évek közepétől könnyebben megvetették a lábukat, intézményi szemszögből annak volt köszönhető, hogy megindultak a képzés nyugati minták szerinti strukturális reformjai. Néhány országban konkurenciaharc alakult ki az egyesült államokbeli és a hagyományos, nyugat-európai típusú felsőoktatási minták között.

Ebben a szakaszban a felvirágzó oktatást – többek között a nemek tudományáról tartott budapesti, alább még részletesebben bemutatásra kerülő interdiszciplináris tantárgyként felvehető előadás-sorozatot (Ringvorlesung)³⁴ – a helyi Nyílt Társadalom Intézet (Open Society Institute) és/vagy ennek Higher Education Support Programja (HESP) néhány esetben anyagi támogatásban részesítette. Más esetekben a nemek tudományának oktatása egyes, a gender studies mellett elkötelezett, uniós egyetemek közötti együttműködés által fejlődött, s volt, ahol civil társadalmi szervezetekből bontakozott ki, és részben meg is tartotta a kapcsolatát ezekkel. E szervezetek közül csak néhány követett világosan meghatározott feminista és/vagy nyíltan a "nemek kérdésének" kritikai-politikai felfogására törekvő célkitűzést; ilyen volt például az 1990-1991-ben alapított budapesti Feminista Hálózat. Sok szervezet viszont kezdettől fogva tájékoztatási és/vagy oktatási központként értelmezte magát. Ilyen például az Irina Siklová vezette, nemzetközileg korán ismertté vált Prague Gender Studies Center, amely már 1993-ban gender-kurzusokat hirdetett meg különböző cseh egyetemeken. Másik példa a Romanian Society for Feminist Analyses AnA, amely 1997 óta foglalkozik egyetemi oktatással. Nagyjából az 1990-es évek közepétől fogtak bele tudósok és tudósnők egyetemükön belül és kívül a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatási hálózatainak intenzív kiépítésébe. Példa erre a nőkkel foglalkozó tanulmányok interdiszciplináris kutatócsoportja az Adam Mickiewicz Egyetemen Poznańban. Az ELTE-n 1993-ban indítottak tantárgyként felvehető 5 éves előadás-sorozatot. A diákok szabályos bizonyítványt kaptak. Az egyes előadási egységeket a tudomány területéről, civil szervezetekből és kormányzati intézményekből érkezett szakemberek tartották.³⁵ A posztjugoszláv térségben a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása az egyetemen kívüli struktúrákra korlátozódott. Fenntartó intézményként az 1992-ben alapított Belgrade Women's Studies Centert említhetjük, amely 1998 óta tart saját kurzusokat e témakörben, illetve az 1995-ben létrehozott zágrábi Center for Women's Studiest. Újvidéken az egyetemen kívüli Women's Studies and Research kezdeményezésére indult 1997-ben kétéves "alternatív, akadémiai, oktatási, interdiszciplináris" tanulmányi program.³⁶ Romániában különböző tényezők – többek között a viszonylag magas színvonalú, egyetemen kívüli gender-kezdeményezések – érdekes összjátéka következtében már az ezredforduló előtt eredménnyel dolgozhattak azon, hogy az állami egyetemekre tanulmányi programként kerüljenek be a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok.³⁷

Hogy a gender studies előretörése a posztszovjet területeken – a balti országok kivételével – nemcsak az 1990-es évek második felében, hanem jócskán az új évezred első évtizedében is általában jóval keményebb akadályokba ütközött és ütközik, mint Kelet-Közép-Európában, az elsősorban a szovjet időkből származó felsőoktatási intézményi struktúrák fennmaradásával függ össze. Olyan országokban, mint Ukrajna, Grúzia, Fehéroroszország és maga az Orosz Föderáció is, valamint a közép-ázsiai országok, az alapképzésbeli tantervek továbbra is nagyon szigorú és nagyon centralizált állami előírások szerint szabályozottak, melyek nagy mennyiségben határoznak meg kötelező órákat. Intézményi megújulást de facto kizárólag az oktatási minisztériumok kezdeményezhetnek. Ennek megfelelően gender studies-kurzust, ha egyáltalán, rendesen csak a negyedik vagy ötödik tanulmányi évben lehet végezni – szabadon választott tárgyként, illetve posztgraduális képzés formájában. A disszertációjukat író diákok állandó marginalizáló tendenciákkal kénytelenek megküzdeni, amelyek a szigorú és persze központilag meghatározott publikációs követelményekből adódnak: például a nőkkel és a társadalmi nemekkel foglalkozó tudományos szaklapokban megjelent tanulmányaikat rendszeresen nem ismerik el szakpublikációként, miközben persze tanulmányaik sikeres befejezése előtt kötelesek szakpublikáció-sorozatot felmutatni.³⁸

A hathatós felsőoktatási intézményi reformmal szembeni kitartó csen­des ellenállás részben – s a posztszovjet régióban nem egyenlő mértékben – a nyugati, hegemónára való törekvésekkel, illetve az "elnyugatosítási tendenciákkal" szembeni ellenállás egyik formája. A felsőbb szintű oktatás akadozó "államtalanítása" és "bürokráciamentesítése" e befolyások elleni intézményi elzárkózás eszközeként szolgál. Ez persze defenzív stratégia, és semmi esetre sem jár mindig sikerrel. Érdemes lenne külön kutatást folytatni arról, milyen tartalmi álláspontot képviselnek a különböző posztszovjet országok a nemek kutatásával kapcsolatosan. Mindenesetre, és a vázolt alaphelyzet ellenére, intézményi szempontból a posztszovjet térségben a 90-es évek második felében, még ha vontatottan is, észlelhető volt a gender-kutatás képzésekbe történő integrálásának kísérlete. Példaképpen álljon itt a dél-oroszországi Szaratovi Állami Műszaki Egyetem, ahol a szociológia és szociális munka tanszéken 1996 óta megszilárdult a társadalmi nemek oktatása. A 90-es évek második felében megkezdődött az oktatás a Moszkvától 300 km-re fekvő ivanovói Állami Egyetemen működő Ivanovo Gender Studies Központban is, amely kezdetben kutatóközpontként és civil társadalmi szervezetként működött. Itt – akárcsak a Kharkov Centerben és a posztszovjet térség más területein – az intézményesülési folyamat szempontjából döntő szerepet (a nem állami finanszírozók mellett) mindig egy-egy, az egyetemi hierarchia csúcsán álló fontos személy (illetve az ő támogatása) játszott, aki egyúttal jó kapcsolatokat ápolt a regionális vagy állami oktatáspolitikával.³⁹ Mindent egybevetve, Oroszországban és a FÁK-ban számos egyetem hagyományos intézeteiben és tanszékein a "gender-rajongók és magányos szakértők nem formális közösségé"-nek tevékenysége nyomán tört magának utat a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása.⁴⁰

Közép-Ázsiában 1997 óta komoly kezdeményezések történnek a gender-tanítás bevezetése érdekében. Nemzetközileg ez a folyamat összefüggött az UNDP ekkor életre hívott, az egész közép-ázsiai térséget célba vevő, stratégiai jellegű Gender in Development elnevezésű kezdeményezésével. Ennek az iniciatívának a keretei között folytak Kazahsztánban a már említett, gender-tárgyú előadás-sorozat előkészületei. Kirgíziában 1998-ban a Kirgiz-Orosz (Szláv) Egyetemen létrehoztak egy, "Az emberi jogok gender-politikája" elnevezésű tanszéket.⁴¹

Ezek a tendenciák és kezdeményezések szerepet játszottak Közép-Ázsia nemzetközi rendszeren belüli helyzetének újradefiniálásában. Ezt a régiót a nagy nemzetközi szervezetek – mint az ENSZ vagy a Világbank – az 1990-es évek közepe óta egyaránt a "fejlődő világhoz" sorolták, és céltudatosan húzták rá az idevonatkozó politikai mintát. Így a posztszovjet térségnek ebben a részében – nemzetközi támogatással – gyorsan kialakult az a fajta viszony a genderhez, amely különben a földrajzilag a harmadik világhoz tartozó országcsoportokra, illetve földrészekre jellemző.⁴² Ez a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok egyetemi oktatásának további sorsa szempontjából, mint még szó lesz róla, igencsak ambivalens következményekkel járt.

Összességében a gender studies intézményesülése a 90-es évek második felében Kelet-Közép-Európa állami egyetemein látványos, míg a posztszovjet területeken kevésbé látványos előrehaladást mutatott, azonban – az USA-angolszász hegemónia alatt árnyékhálózatként létrejött elit magánoktatási intézményekkel ellentétben – sem az alap-, sem a posztgraduális képzésben nem jelentek meg az önálló diplomát adó programok.⁴³ Ugyanakkor az állami egyetemeken intézményesített gender-kutatási központok száma jelentősen nőtt ebben az időszakban. Különösképpen érvényes ez a balti országokra (Észtország: Unit of Gender Studies, Tartui Egyetem, alapítási év: 1995, Women's Studies Center, Tallini Pedagógiai Egyetem, 1995; Lettország: Center for Gender Studies, Lettországi Egyetem, Riga, Idegen nyelvi tanszék, 1998; Litvániában második akadémiai központként hozták létre a Women's Studies Centert a siauliaii egyetemen) és Kelet-Közép-Európának az Európai Unióval határos régiójára (Lengyelország: Center for Social and Legal Studies on the Situation of Women, Varsói Egyetem, 1997-től diploma utáni gender-programmal, amely a diákok egy részének tandíjköteles volt; Csehország: 1998-ban a Károly Egyetem Filozófiai és Művészeti Tanszékén működő első Centre for Gender Studies átvette a korábbi civil társadalmi Prague Gender Studies Center tevékenységét).

III. Ezredforduló és azon túl: a világi háromság

Az ezredforduló Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken egybeesett a nőkkel és a nemekkel foglalkozó oktatás "posztszocialista" fejlődésének harmadik fázisba történő átmenetével, amely a mai napig nem zárult le. Megjegyzendő, hogy ebben az időszakban egyre jobban pluralizálódott az egyetemi tájkép, és pluralizálódtak a hegemoniális viszonyok is, valamint az immár világosan felismerhető három alrégió egyikében stabilizálódott a megváltozott hegenoniális konstelláció. Így egyre távolodtak egymástól a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének dinamikái.

III.1. Kelet-Közép-Európa "EU-sítása"

Kelet-Közép-Európában és különösen az "EU keleti bővítési területein" a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának fejlődését nagy, mondhatni, döntő mértékben határozták és határozzák meg a közpénzekből finanszírozott, a felsőoktatásnak irányt adó ún. "európaizálási", valójában "EU-sítási" dinamikák. Ez a folyamat többek között a felsőoktatás intézményi "nyitását" hozta és hozza magával. Ez a "nyitás" lényegileg az 1999-es Bolognai Nyilatkozat által mozgásba hozott Bologna-folyamat következménye, amely különösen a felsőoktatási struktúrák és szabályozó mechanizmusok egybehangolását, a tanulók és tanárok nagyobb mobilitását, az intézmények közötti együttműködést (közös oktatási programok kialakítását) és a lerövidített alapfokú, valamint a mesterképzés szintű posztgraduális képzés (szétválasztott BA- és MA-képzés) általános bevezetését célozza meg.⁴⁴ A felsőbb szintű oktatás EU-szerte történő átalakítása és egységesítése azonban messze túllép a Bologna-folyamat eme intézményi elemein. Az "Európai felsőoktatási térség" megteremtése "különösképpen" hivatott arra, hogy "fokozza az európai felsőoktatási rendszer nemzetközi versenyképességét", illetve ennek "világszerte történő fejlesztését", továbbá "kulcstényező a polgárok mobilitásának és munkaerőként való alkalmazásának elősegítésében". Az EU valamennyi állama, illetve a "keleti bővítési terület" valamennyi országa (már belépése előtt) magáénak vallotta ezt a célt,⁴⁵ bár nem áll fenn semmiféle ez irányú jogi kötelezettség. A kelet-közép-európai országoknak a bolognai célkitűzéseken alapuló politikája döntő módon járul hozzá az oktatási szektor liberalizálásához, a versenyorientált irányító és finanszírozó mechanizmusok áttöréséhez, valamint a magán-felsőoktatás kiépülése előtt álló intézményi, illetve állami akadályok leépítéséhez.⁴⁶ Ezek a folyamatok a "keleti bővítési területek" országaiban a felsőoktatás reformfolyamatainak drámai felgyorsulását eredményezték.

Ez a rendszerátalakulás azoknak a hegemoniális konstellációknak az egyértelmű eltolódásával járt és jár együtt, amelyek – egyebek mellett – ebben a régióban meghatározó befolyást gyakoroltak a tágan értelmezett gender-politika sorsára és alakulására általában, közelebbről pedig a nemek oktatásának felsőoktatásbeli intézményesítésére. Az "EU-sított" hegemoniális konstelláció egy sor, legfelső politikai döntőhozói szinten meghozott EU-határozat nyomán alakult ki. Ez az 1993-as koppenhágai kritériumokkal kezdődött, és a felsőoktatás szempontjából az 1999-es Bologna-folyamattal ért célegyenesbe, jóval a kelet-közép-európai államok EU-csatlakozása előtt.

A koppenhágai kritériumok alkották a keleti bővítés politikájának központi magját. Az Európai Unió Tanácsa ezen a találkozón "határozta meg" az érintett országok számára "a tagságot mint célt", s egyúttal üdvözölte erőfeszítésüket "a piacgazdaságba történő gyors átmenet biztosítása érdekében". Egyúttal meghatározta, mely feltételeket kell teljesíteni a kelet-közép-európai jelölteknek a belépéshez: "A tagság megköveteli, hogy a jelentkező ország elérje azt az intézményi stabilitást, amely szavatolja a demokráciát, a jogbiztonságot, az emberi jogokat, valamint a kisebbségek tiszteletben tartását és védelmét, a működő piacgazdaságot, illetve azt, hogy képes helytállni az Unión belüli verseny és piaci erők nyomásával szemben. […] Az Európai Tanács továbbra is szoros figyelemmel kíséri, milyen előrehaladás tapasztalható az uniós belépés feltételeinek teljesítését illetően az egyes társult országok esetében, és levonja a megfelelő következtetéseket."⁴⁷ Ezzel a döntésével az Unió véglegesen meghatározta az 1990-es évek bővítési politikájának tényleges sarokpontjait: demokrácia, piacgazdaság és az EU-s törvénygépezet, az ún. acquis communautaire átvétele képezte a következő évtizedben – és mindmáig – a minden egyes kelet-közép-európai országgal külön folytatandó, úgynevezett belépési "tárgyalások" alku tárgyává nem tehető alapját. Néhány hónappal később sietve egymás után érkeztek a belépési kérelmek Kelet-Közép-Európából (Magyarországé és Lengyelországé például 1994 márciusában és áprilisában). Néhány hónappal Koppenhága előtt a híres-hírhedt (1993 májusában ratifikált) maastrichti kritériumok rögzítésével az akkori EU önmagát állította olyan pályára, hogy gazdaságilag, valutapolitikailag és részben külpolitikailag egységes képződménnyé váljon.⁴⁸

A nemekkel foglalkozó politika szempontjából a döntő lépés néhány évvel később következett: az amszterdami szerződés aláírására 1997-ben, ratifikálására 1999-ben került sor. Ezzel a döntéssel – amely az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó 1951-es szerződés módosítása volt – került első ízben a közösség legmagasabb fokú törvénykezésébe, extenzív módon interpretálható határozatok formájában, a nőkkel és férfiakkal való egyenlő bánásmód kérdése.⁴⁹ A szerződés 2. cikke a "közös politikák, illetve intézkedések" tág spektrumát sorolja fel. A Közösség e területek mindegyikén "törekszik az egyenlőtlenségek kiküszöbölésére, valamint a férfiak és nők közötti egyenlőség előmozdítására" (2. cikk, 3. pont).⁵⁰ Az amszterdami szerződés olvasható annak jeleként is, hogy a globális fejlesztési, illetve Észak-Dél-politikából született gender mainstreaming^ "megérkezett" az Európai Unióba.⁵¹ Az Európai Bizottság tolla alól kikerült, 2001-2005-ös időszakra vonatkozó, a nők és férfiak egyenlő elbánásának elősegítését támogatni szándékozó keretstratégia egyértelműen rögzítette, hogy "az egyenlő elbánással foglalkozó jogiratok az acquis communautaire szilárd és integráns alkotórészét" képezik, "melyeket az EU-tagságra jelentkező országok kötelesek átvenni".⁵² Az ekképpen a "gender maisteaming" által meghatározott "közös politikák"-hoz és "intézkedések"-hez az amszterdami szerződés hozzászámítja a "kutatás előmozdítását" és "a minőségi oktatáshoz és szakképzéshez" való hozzájárulást. Ezzel utat nyitott az Unió közös tudomány- és felsőoktatási politikájának, valamint az 1999-ben útjára indított Bologna-folyamatnak a dinamizálásához, amelyet azóta a legmagasabb szintű EU-lépések sorozatában (Prágai Kommüniké 2001; Berlini Kommüniké 2003; Bergeni Kommüniké 2005) bővítettek és mélyítettek el újra meg újra.

Az EU keleti bővítésének közép-európai tagjelölt országaiban a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásában érdekelt felsőoktatásbeli szereplők már a tulajdonképpeni belépés előtt világos politikai konstellációkkal találták szembe magukat. Összezárt politikai háromszöget alkotottak a következő tényezők: egyrészt a belépni szándékozó országok felsőoktatásának liberális és versenyorientált átalakítása és "EU-sítása", másrészt a piacgazdaság és demokrácia ikerszerűen összekötött helyeslése, harmadrészt a gender-kérdés (mint egyenjogúsítási kérdés) oktatáson belüli jogosultságának politikai elfogadása, amelynek következtében a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok legitimitása – legalábbis elvileg – többé nem lehetett kérdéses. Az "EU-sítás" háromszögének ezt a három oldalát Kelet-Közép-Európának csomagban adták, ami ettől fogva azt a hegemoniális felállást jelezte, amelyhez a szereplők így vagy úgy kénytelenek voltak igazodni.

Ezzel a gender studies-oktatás intézményesítésének feltételei és dinamikái erősen eltolódtak, több szempontból is. Egyrészt az öröklött struktúrák felnyitása most már a felsőoktatás egészét érintette, s egyúttal megkérdőjelezetlenül kapcsolódott a "posztkommunista átmenet" (EU-sított) változatába, amit – mint fait accomplit – egyre inkább tudomásul kellett venni. A "gender" ezzel messzemenőkig elveszítette szerepét mint a rendszer-átalakulás kis számú, szelektíven kiválasztott és úgy politikailag, mint szimbolikusan magasfeszültségre töltött "marker"-je. Minél inkább valóssá vált a belépési folyamat, majd maga az EU-tagság, annál erőteljesebben öltött testet a felsőoktatásban a nők és a nemek tudományával szembeni szenvtelen toleranciának és folytatólagos semmibevételének a keveréke. Ma már a gender studies nyílt elutasítása per se, mint "idegen", "liberális" vagy "nyugati", leginkább csak a jobboldali – és olykor a baloldali – populista táborra jellemző.

Másrészt az egész felsőoktatás nyitási folyamata következtében alapvetően javultak a nők és a nemek tudományának intézményesülési lehetőségei. Mindazonáltal ez nem jár automatikusan azzal, hogy a gender-tudományos kritikapotenciál az "EU-sított" és helyi hegemoniális érdekeknek és/vagy a "posztkommunista átalakulás" tényleges dinamikáinak és eredményeinek a megkérdőjelezése irányába bővülne. Az egyik oldalon annak köszönhetően, hogy a korábbiakhoz képest a gender studies ma már sokkal általánosabban elfogadott tudományterületnek számít, és az átalakulás folyamatában felkarolt értékek és szimbólumok sokkal tágabb spektrumába ágyazódik, alapjában javultak az esélyek arra, hogy a gender studies össze tudja kapcsolni az intézményesítési és a társadalomkritikai érdekeket. Ezzel egy időben viszont a másik oldalon a fent leírt "EU-sítási" hegemoniális háromszög sokkal átfogóbb és mélyrehatóbb kisugárzással bír, mint az 1990-es évek második felének hegemoniális konstellációja. A témák, paradigmák és intézményesítési dinamikák sokfélesége, amelyek mindannyian magukon hordozzák a hegemoniális konstelláció jegyében zajló "EU-sítás" pecsétjeinek valamelyikét, olykor rendkívüli súllyal nehezedtek a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományokra, illetve ezek oktatására. Így kevés tér maradt a "keleti bővítés" során helyben és EU-szerte tapasztalható egyenlőtlen dinamikák politikájának, az EU gazdasági és társadalompolitikai alapjainak, vagy az EU egyenlőtlen globális rendszeren belül elfoglalt szerepének kritikájára.

Az intézményesítés gyakorlatában a nemek oktatásának "EU-sítása" különböző szinten nyilvánul meg. Egyre nagyobb jelentőséget kap az egyetemek közötti együttműködésen (dual degrees, joint degrees: két vagy több felsőoktatási intézmény által közösen kiállított diploma) alapuló tanszékek alapítása, melyekre főleg az MA- és PhD-képzés szintjén kerül sor. A regionális szórás itt fontos követelmény, melynek az EU kutatási és együttműködési támogatásáért folyamodóknak meg kell felelni. Az EU "keleti bővítési zónájában" működő partnerintézmények bevonása ezért vált többek között a jó modor részévé, miközben a kelet-közép-európai területekről erre vonatkozó önálló kezdeményezések (legalábbis mindeddig) alig érkeztek, s a térségbeli országok intézményeit nemigen találjuk az egyes projektek koordináló (=vezető) intézményei között. A diákok mobilitásának támogatása azonban mindenképpen pótlólagos lehetőséget biztosít a nőkkel és a nemek tudományával foglalkozó fiatal kelet-közép-európai kutatóknak és kutatónőknek. Ma még nem látható, meddig tart hosszabb távon a kelet-közép-európai vonatkozású gender-kutatás és szakértői tudás felértékelődési trendje, amely Kelet-Közép-Európának az EU-ba történő bevonásával, jobban mondva bekebelezésével párhuzamosan tapasztalható, és amely tartalmi orientáció az érdeklődés középpontjába kerül, vagy annak perifériájára szorul.

A gender-oktatás "EU-sításának" egyéni formáját folytató egyik fontos intézmény a nőkkel foglalkozó tudományok oktatási hálózata, az ATHENA (Advanced Thematic Network in Activities in Women's Studies in Europe), amely 2006 végén lépett működésének harmadik ciklusába. Az ATHENA-t az EU-s tudománytámogatás finanszírozza. Vele szoros együttműködésben működik a hasonló EU-s irányelvek mentén 1996-ban alapított "professzionális szervezet", az AOIFE (Association of Institutions for Feminist Education and Research in Europe). Az 1990-es évek elejétől néhány nyugat-európai gender-program, különösen az utrechti egyetem Women's Studies Programja játszott központi szerepet a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok "európaizálásának" előkészítésében. Az ATHENA II (2003-2006) már 2004-es és 2007-es belépésük előtt együttműködött a "keleti bővítési terület" országaival, valamint szerbiai, montenegrói és horvát intézményekkel.⁵³ Publikációs és együttműködési tevékenységében az ATHENA arra törekszik, hogy kisebbítse a "tudásunk és könyvespolcaink közötti szakadékokat" ott, ahol a kelet-közép- és dél-európai országokról, valamint az európai kis államokról van szó.⁵⁴ A vezetői szinten mind ez idáig (még?) egyértelműen nyugati dominancia alatt álló ATHENA-hálózat képviselői mindenesetre megpróbálnak hozzájárulni a nemek tudományán belüli európai hierarchiák felszámolásához, és megteremteni az Európa sokszínűségét tartalmilag figyelembe vevő gender-oktatást. Keveset beszélnek viszont például a tudományos identitások és együttműködés EU-féle "európaizálásának" politikai funkcióiról, az Európai Unió mai világpolitikájáról és a "keleti bővítés" dinamikáiban rejlő hegemoniális konstellációk szerepéről a gender-oktatás intézményesítésének folyamatában.

A gender-oktatás intézményesítésének előremozdítása kezdettől fogva az ATHENA központi "európaisítási" tevékenységei közé tartozott. A két munkacsoport, amelyik megkapta az 1999-2001 évekre szóló első SOCRATES-szubvenciót – ezt az Európai Bizottság Kutatás Főigazgatóságának Ötödik Kutatási Keretprogramján (1999-2002) belül az ATHENA finanszírozta -, európai nőtudományos tantervvel foglalkozott. 2006 óta EU-finanszírozású tevékenységének harmadik körében az ATHENA-hálózat három központi témájának egyike ismét a tantervfejlesztésre összpontosít. A résztvevők feladata "alsó, mester- és doktori szintű innovatív tananyagok, új modulok, közösen tartott órák és intézmények közötti képzések" megvalósítása. Fő cél a "közös képzések hivatalos akkreditálása" mindhárom szinten.⁵⁵

Így a következő években az ATHENA-hálózat fokozott szerepvállalása várható az intézményeken átívelő, nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományokat oktató képzési formák létrehozásában és kiépítésében. Ám ennek a fejlődésnek semmi esetre sem az ATHENA az egyetlen motorja. Az új évezred beköszönte után néhány évvel több hasonló – EU-forrásból támogatott – képzési program kiépítése van folyamatban, így a GEMMA a łódźi egyetem és a budapesti CEU, valamint a MATILDA a szófiai Szent Kliment Ohridski Egyetem és szintén a CEU részvételével.⁵⁶

Az ilyenfajta kezdeményezések Kelet-Közép-Európában az új évezred kezdetén megindult gender-oktatási hullám helyi programjaira épülnek. Ezek, elsősorban az érintett országok felsőoktatásában, az 1990-es évek vége óta a Bologna-folyamat jegyében végbemenő "EU-sításnak" köszönhették létüket. Hogy ez az intézményesítési hullám hol milyen utakon haladt, és mennyire volt eredményes, abban egyebek mellett szerepet játszottak az egyes országok felsőoktatásában tapasztalható, olykor meglehetősen jelentős szervezettségbeli eltérések.

A brünni Masaryk Egyetemen például a 2004-2005-ös tanulmányi év óta létezik önálló hároméves "fél" – azaz másik szakiránnyal kötelezően összekötött – BA gender studies tanszék, amelyet a társadalomtudományi karon hoztak létre, és ennek a fakultásnak a képzési kínálatából kell a második főtárgyat választani. A program gyors megvalósítását több tényezőnek köszönhette. A dékán megragadta a lehetőséget, hogy a hagyományos képzési rendszert EU-s segítséggel háromfokozatú BA-MA-PhD-modellé szervezze át. Azonmód rendelkezésre állt egy csoport fiatal, ambiciózus, különböző hátterű és részben gender-végzettségű felsőoktatásbeli szakember is, akik már 2000-ben gender-központot alapítottak. Az illetékes minisztérium a részben EU-finanszírozású reform keretei között hamar lehetővé tette a társadalmi nemek BA-szintű oktatásának bevezetését. Végül az új program késedelem nélküli akkreditálása többek között annak a ténynek volt köszönhető, hogy a programvázlat ugyanúgy figyelembe vette a minisztérium politikai érdekeit – különösképpen a gender mainstreaming gondolatának általánossá tételét Csehországban -, mint az EU-s követelményeket. Az eredetileg mesterképzésre nagyon is konkrétan törekvő civil társadalmi gender-központban dolgozó nők úgy látják, "tiszta véletlen", hogy az új program esetében immár BA-szintű tanszékről van szó.⁵⁷

A brünni eseményekkel egyidejűleg Magyarországon, ahol a BA-MA-rendszerre történő átálláshoz szintén jelentős EU-pénzek állnak rendelkezésre, az Oktatási és Kulturális Minisztérium kiírásának részletei és az akkreditálás végletesen centralizált és hierarchikus szervezettségű modus vivendije gyakorlatilag kizárták, hogy pályázni lehessen a BA-programok bevezetéséért és anyagi támogatásáért.⁵⁸

Ezzel szemben Romániában – megint csak az érdekek és intézményi struktúrák eltérő konstellációja miatt – az ezredforduló éveiben intézményesítési csúcskonjunktúra volt tapasztalható. A felsőoktatás "európaizálásának" folyamata itt nem csak az EU tulajdonképpeni felsőoktatási politikájához kötődött, és nem csak a gender-tudományok támogatásának egyéb lehetőségeivel fonódott össze a lehető legszorosabban. A Soros-hálózat mellett továbbra is egyes nyugat-európai egyetemek, illetve nőtanulmányi lobbijaik játszottak központi szerepet a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesítésénél. A stratégiák sikeressége szempontjából emellett két helyi, illetve nemzeti tényező bír döntő jelentőséggel. Románia az egyetemi autonómiát illetően kelet-közép-európai összehasonlításban már hosszabb ideje liberális felsőoktatási politikát folytat.⁵⁹ Ez a politika, az egyesült államokbeli oktatási rendszerhez hasonlóan, alapvetően lehetővé teszi, hogy minisztériumi irányítástól messzemenően függetlenül hozzanak létre tanszékeket és programokat. Emellett a nemek tudománya országon belüli meghonosodásának következtében már az 1990-es években nagyszámú elkötelezett kutatónő állt készen, hogy tőkét kovácsoljon a gender studies intézményesülése révén adódó előnyös feltételekből. A 2000-ben a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen alapított Interdisciplinary Group for Gender Studies gyorsan és sikeresen vezette be a kétszemeszteres "Gender, Differences and Inequalities" (Nemek, különbségek és egyenlőtlenségek) elnevezésű MA-programját, valamint egy négyszemeszteres alapfokú képzést "Gender, Society and Culture" (Nemek, társadalom és kultúra) címmel. Anyagi támogatás a HESP-től érkezett, és az egész kezdeményezés az angliai brightonbeli Sussex Egyetem és a hollandiai von Nijmegen Egyetemen székelő Centre for Women's Studies által részesült "professzionális segélynyújtásban".⁶⁰ Bukarestben a Politikai és Közigazgatási Tudományok Országos Akadémiájának politikatudományi karán már 1998 óta létezik önálló, háromszemeszteres gender studies-mesterképzés, amely a civil AnA szervezettel szoros együttműködésben épült ki. Az alapítás mögött több, egymást erősítő érdek húzódott: a program élén az ismert kutatónő, Mihaela Miroiu állt, aki egyúttal a politikatudományi kar dékánja is volt. Két minisztérium – az oktatás- és munkaerő-piaci politika területéről – küldte el tisztviselőit a program kurzusaira. Támogatást a HESP és egy angol egyetem nyújtott.⁶¹ Végül Miroiu férje, az oktatási minisztérium egyik magas rangú tisztviselője döntő szerepet játszott abban, hogy a programot hivatalosan is elfogadták.⁶² És néhány éve Temesváron is indítottak nemekkel foglalkozó tudományos programot.⁶³

Ezzel szemben a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban (2003 januárjáig; majd 2006 júniusáig, Montenegró kiválásáig, Szerbia-Montenegróban) a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának egyetemi intézményesítésére lényegileg csak az 1999-es NATO-támadás és ezzel a "send Western democracy through gender" (szabadon: "exportáld a nyugati [értsd: amerikai színezetű] demokráciát a genderen keresztül") útjának szabaddá válása után került sor. A belgrádi Women's Studies Centernek 2001-ben sikerült meghonosítania a nemek tudományának posztgraduális képzését a belgrádi egyetem politikatudományi karán. A 2003-2004-es tanév kezdetétől a központ teljes, mindaddig nem egyetemi tanulmányi programját áthelyezték a karra az Open Society Foundation támogatásával.⁶⁴ Ugyanebben az egyetemi évben az újvidéki egyetemen is sikerült rendes kétéves gender-mesterképzést elindítani. A tandíjköteles program irányítója a 2003-ban alapított University Centre for Gender Studies. Fontos szerepet játszott a sikeres intézményesülés folyamatában az a tény, hogy Fuada Stankovićcsal olyan egyetemi szakember vette kezébe az egyetem irányítását, aki sokéves tapasztalattal rendelkezett a multikulturális irányultságú USA-beli gender studiest illetően, az új mesterképzés megszervezését pedig a hasonlóan gondolkodó Svenka Savić kapta feladatul.⁶⁵ Szófiában az 1999-2000-es tanévben a Szent Kliment Ohridski Egyetem filozófiai és társadalomtudományi karán bevezették az ország első gender studies-programját.⁶⁶

Az új évezred beköszöntével megerősödő, a kelet-közép-európai "keleti bővítési terület" országainak felsőoktatásügyére irányuló "EU-sítási" trendnek – és a bővítésbe további országokat bevonni kívánó erőknek – a dominanciája nem jelenti az USA-angolszász hegemónia alatti magánoktatási intézmények árnyékhálózatának teljes visszavonulását. Mindazonáltal az ebben a szektorban végbement folyamatok a válság jeleit mutatták, de legalábbis nem voltak egységesek. 2004-ben például a varsói egyetem és a prágai Károly Egyetem társadalmi nemekkel foglalkozó programjainak azzal kellett szembenéznie, hogy a végéhez közeledik a nagy egyesült államokbeli alapítványok általi támogatás, és kérdéses volt, hogy számolhatnak-e más, európai támogatással. Soros György a maga részéről már az évtized elején bejelentette, hogy egész Kelet-Közép-Európában (egyes volt jugoszláv területek kivételével) 2010-ig lépcsőzetesen elzárja a Nyílt Társadalom Intézeten keresztül folyó támogatások csapját. Az "EU keleti bővítési területén" belül alapított amerikai magánegyetemek árnyékhálózatának legfontosabb intézménye, a budapesti CEU időközben a kettős gyökéreresztés stratégiáját követi. Az USA-ban teljes egészében akkreditált egyetem – sokéves nehéz és fáradságos előmunkálatok után – rövid ideje megszerezte a teljes értékű magyar felsőoktatási akkreditációt is. Ezzel a CEU elérte, hogy egyenrangú tagként kapcsolódhat be az EU-s "felsőoktatási térség" dinamikus rendszerébe.⁶⁷ A Department of Gender Studies az amerikai és a magyar akkreditáció kettős kihívására és kettős lehetőségére a tanulmányi kínálatok szélesítésével reagált, hogy szorosan beágyazódhasson az Európai Felsőoktatási Térségbe, miközben fenntartja US-típusú képzéseit.⁶⁸

III.2. Harc Oroszországért és szövetségeseiért – Közép-Ázsia felzárkóztatása

A posztszovjet térségben az ezredforduló utáni éveket egyik oldalon a folyamatosság, a másikon viszont két jelentős változás jellemezte. Az államilag előírt rideg képzési normák és központi szabályozású tantervek továbbra is akadályozták a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának átfogó intézményesülését. Bár Oroszországban és a Szovjetunió nyugati utódállamaiban az állami és a helyi felsőoktatással foglalkozó bürokrácia lépésről lépésre egyre elkötelezettebbnek mutatkozik e tárgykör irányában, mindazonáltal sok, a gender témakörében érdekelt tudósnő nagyon boldogtalannak látszik például az ilyen körülmények között piacra kerülő tankönyvek elméleti színvonala miatt. Ezek – az Oktatási Erőforrások Központja 2004. márciusi, CEU-n tartott oktatási műhelyének több előadója szerint – gyakran kizárólag a családra, a szociálpolitikára és a munkaerő-piaci helyzetre összpontosítanak, és a "nőkérdés" réges-rég meghaladott látásmódját közvetítik.⁶⁹ Így egész egyszerűen figyelmen kívül hagyják az Oroszországban és a Szovjetunió néhány utódállamában kifejlesztett gazdag és egy kalap alá semmiképp nem vehető gender-perspektívákat és tudományos iskolákat.⁷⁰ Ettől függetlenül több egyetemen folytatódik a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának térnyerése, így több egyetemen újabb kurzusok indulnak.

A nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatási intézményesítésében az ezredforduló és különösképp 2001. szeptember 11. óta bekövetkezett két fontos posztszovjet térségbeli változás egyike, hogy a nem európai nemzetközi szereplők áttelepítették vagy inkább kiterjesztették a gender-tudományok oktatásával kapcsolatos tevékenységüket Közép-Ázsiára, a Kaukázusra és más déli posztszovjet országra. Itt ismét erősen láthatóvá válik, hogyan kívánják a nemek tudományát a geostratégiailag indokolt "keeping in the Western orbit" ("nyugati pályán tartás")⁷¹ politikájának szolgálatába állítani. Ezek között különösen nagy mennyiségben találhatóak amerikai hátterű szereplők, akik figyelme Közép-Ázsiára és más déli posztszovjet országokra irányul. A Soros-hálózat részéről például a Network Women's Program az 1995-ben alapított Women's Information Consultative Centerrel együtt az ukrán fővárosban, Kijevben mintegy műveleti támaszpontról működteti az 1999 óta nem kizárólag a felsőoktatással foglalkozó "Empowering Education" nevű programját Közép-Ázsiában, Grúziában, Azerbajdzsánban, Ukrajnában és Litvániában. A hároméves "Gender studies-fejlesztés az újonnan függetlenné vált államokban" elnevezésű program, amelyet szintén az Open Society Institute Network Women's Programja szervezett, a kutatások fejlesztésével és támogatásával foglalkozott. "A program célja a felsőoktatás átalakítása a gender studies integrálásával" – olvashatjuk egy helyütt.⁷² A nem csak a felsőoktatásra összpontosító "Gender-oktatás: elmélet és gyakorlat" címen megrendezésre került nagy nemzetközi konferenciát Üzbegisztánban tartották 2003-ban. A több mint 100 résztvevő Közép-Ázsiából, a Kaukázusból, Moldáviából és Oroszországból érkezett, s jelen voltak a Network Women's Programtól, képviseltették magukat a Moscow Center for Gender Studies ún. "kulcsszemélyei" és a Kharkov Center is.⁷³ A HESP és a Network Women's Program támogatásával Közép-Ázsiában 2002-ben tartottak először "nyári egyetemet", 2001-ben pedig "diákkonferenciát".⁷⁴

Egyúttal élénk tevékenységbe kezdtek Közép-Ázsiában a nagy nemzetközi szervezetek is, leginkább az ENSZ, illetve ennek a "nemekért" felelős tagszervezetei, valamint a Világbank. Ezek a szervezetek "fejlesztési" ("development") és "politikai" ("policy") irányultságú tevékenységeik keretei között sokrétű gender-politikai célt tűztek napirendre.⁷⁵ Bár a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok felsőoktatási intézményesítése ezek között a tevékenységek között semmiképpen sem élvezett elsőbbséget, a nemzetközi szervezetek projektjeik és programjaik végrehajtásánál mégiscsak rászorultak a megfelelő felsőoktatásbeli szaktudásra. Hasonló mondható el a közép-ázsiai országok kormányairól is, amelyek mindenekelőtt rendszeres beszámolók, cselekvési tervek és gender-politikai programok formájában tesznek eleget a nemzetközi szervezetekkel szembeni kötelezettségeiknek. Kirgizisztánban például 2002 óta a gender-kérdésekkel és a felsőoktatásbeli képzéssel foglalkozó állami intézmények kezdeményezésére, és szoros együttműködésben a nemzetközi szervezetekkel, azzal próbálkoznak, hogy célzottan javítsanak a felsőoktatásban a társadalmi nemek oktatásának helyzetén. Anyagi támogatást ebben a 2003-as kezdeményezésben a Kirgíziai Soros Alapítvány és az UNDP Társadalmi Kormányzás Programja vállalt.⁷⁶ A volt kazah fővárosban, Almatiban az Al-Farabi Kazah Állami Nemzeti Egyetemen UNESCO-támogatással gender studies-központot nyitottak.⁷⁷

Mindezekkel együtt Közép-Ázsiára, a Kaukázusra és a posztszovjet térség déli részének némely más országára nem jellemző, hogy nagy számban sor került volna a nemekkel foglalkozó oktatási programok szerves egyetemi intézményesülésére, inkább a hálózatfejlesztés ("networking"), a publikációs és tanítási tevékenység és sok, külön-külön dolgozó tudós "politikai irányultságú kutatásának" gyors felvirágzása tapasztalható.⁷⁸

A teljes posztszovjet térség országain belüli gender-oktatás intézményesülésének további sorsa szempontjából igen lényeges másik fejlemény abból a konfliktusból ered, amely egyik oldalon a Nyugat és az érintett országok liberáldemokratikus erői, a másikon pedig a helyi Nyugat-ellenes, illetőleg politikai önállóságra törekvő rezsimek között áll fenn. Ebben az összeütközésben szimbolikusan és politikailag fontos szerepet nemcsak a felsőoktatási politika játszik, hanem a nemzetközi, illetve nyugati nem-kormányzati szervezetekkel szembeni fellépés is, ők ugyanis gyakran tevékenykednek ezen a területen, s ezzel együtt a gender studies intézményesítésének ügyében. Konkrét például szolgál a minszki Európai Bölcsész Egyetemnek (EHU) a hivatalos fehérorosz szervek általi bezárása 2004 nyarán. Lukasenko elnök a lépést nyilvánosan a következőképpen indokolta: "Mi a saját elitünket, a fehérorosz felsőoktatás intézményeinek jövőbeli vezető rétegét magunk fogjuk kiképezni. Nem fogadjuk és nem tűrjük el, hogy nyomást gyakoroljanak Fehéroroszországra, bármely irányból és bármely formában történjék is." Ezzel szemben az EHU-n olyan elitet akartak kiképezni, amely "Fehéroroszországot Nyugatra vezeti". Ezek és hasonló lépések Nyugaton erőteljes tiltakozást váltottak ki; számos fontos intézmény, többek között a strasbourgi Európa Tanács is tiltakozott. Az EHU-t leginkább támogató USA-beli alapítványok hathatós segítségével azon nyomban felépítették az EHU-Internationalt, egy virtuális, távoktatású exil egyetemet, litvániai száműzetésben, vilniusi székhellyel.⁷⁹ Ebben nagy anyagi szerepet vállalt a MacArthur Foundation. A rendelkezésre álló eszközök többek között "az egyetem PhD- és gender studies-programjainak erősítését" szolgálják.⁸⁰ A Centre for Gender Studies mesterképzésére továbbra is minden évben vesznek fel hallgatókat; az EHU-t 2006-ban akkreditálták litván egyetemként.⁸¹

Összességében nem lehet tudni pontosan, hogy a posztszovjet térség különböző országaiban a Nyugathoz való viszony körüli geopolitikai és gazdasági indíttatású összetűzések pontosan miként befolyásolják az elkövetkezendő években a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesülését. Mindaddig, amíg a felsőoktatás a "nyugatosítás" és a szabad piacgazdaság felé "nyitás" körüli szimbolikus-politikai harcnak a mezején marad, a nemek oktatásának elkerülhetetlenül szembe kell néznie a "symbolic marker" szerepe okozta bonyodalmakkal.

* * *

A posztszovjet terület sok országában a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesítése kevéssé szimpatikus szövetségesre talált az oktatási rendszerek sok vitát kiváltó "nyugatosításában" és a felsőoktatási rendszer "vállalkozói egyetemmé" ("entrepreneurial university") való átalakításának reformjában. Hasonló kényszerszövetségek – részint más szereplők bevonásával – jellemzik a helyzetet Kelet-Közép-Európában, mióta a felsőoktatási politika "EU-sítási" folyamatának dinamikája egyre több országban erősödik. Ez a konstelláció, mindaddig amíg a bemutatott nyugatosítási, illetve "EU-sítási" politikák meghatározóak maradnak, mindenképpen segíti – még ha korlátozottan is – a társadalmi nemek tudományának intézményesülését. Ha a gender-tudomány perspektíváinak azokra a kibontakozási lehetőségeire kérdezünk rá, ahol nemcsak a nemek közötti egyenlőtlen viszonyrendszer a fontos, hanem azoknak az egyenlőtlen – egyik oldalon a Nyugat, a másikon pedig Európa "másik fele", illetve a Szovjetunió nem európai utódállamai között fennálló – kapcsolatoknak a megváltoztatása is, akkor az optimizmus sokkal kevésbé indokolt. De az ilyen kétszeresen kritikus tematizálás, az imént említett kevéssé szimpatikus szövetségek puszta léte miatt, még messze nem kizárt. Amint az Európán belüli és Európa határain túlnyúló egyenlőtlenségek és egyenlőtlen hatalmi viszonyok összefüggései a genderrel együtt ténylegesen megjelennek a kutatásban és az oktatásban, s amint e "veszedelmes viszonyokkal" való szembenézés áthatja a gender studiest, a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása melletti elkötelezettség Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken kibontakozhatja kettős kritikai potenciálját.

Ez a szöveg részben a következő tanulmányom alapján készült: Gender Studies in Zentral-Osteuropa und im postsowjetischen Raum. Teil 2: Akteur/innen und Interessen im Prozeß der Institutionalisierung. L'Homme. Zeitschrift für feministische Geschichtswissenschaft, 16 (2005), 63-88.

Jegyzetek

1 Lásd erről pl. Dominick LaCapra: The University in Ruins? Critical Inquiry, 25 (1998), 32-55.; Walter D. Mignolo: The Role of the Humanities in the Corporate University. PLMA, 115, 5 (2000), 1238-1245.; Jamil Salmi: Tertiary Education in the 21st Century: Challenges and Opportunities. Higher Education Management, 13, 2 (2001), 105-130.

2 A 2004-2005 után történt eseményeket csak esetenként tudtam figyelembe venni. A szereplők és az intézmények nevének ortográfiájánál, illetve latin betűkre történő átírásánál mindig az adott forrásban található variánst veszem át.

3 Közéjük tartozott pl. Irina Novikova Lettországban és Adamik Mária Magyarországon. A különböző oszágokról lásd in: Claudia Krops (ed.): European Women's Studies Guide II. Women's International Studies Europe, Utrecht, 1997; interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

4 Biljana Kašić: Women's Studies in Croatia. Between Feminist Sensibility and Critical Responsibility. In: The Making of European Women's Studies. Athena-Universiteit Utrecht, 5 (2004), 30-40., főleg 30-33.; Eva Bahovec – Nina Vodopivec – Tanja Salecl: Slovenia. In: Gabriele Griffin (ed.): Women's Employment, Women's Studies, and Equal Opportunities 1945-2001. Reports from Nine European Countries. Amsterdam, 2002, 292-339, 319.

5 http://www.gender.ehu.by/en/ 25/3/2004

http://www.gender.ru/english/index.shtml mindkettő 2005. V. 19.

6 About Us. http://www.moterys.lt/index.php?set_lang_id=en 2004. III. 25.

7 Krops: i. m. 49. (lásd 3. jegyzet).

8 http://www.neww.org.pl/en.php/links/view/1.html?id=24
http://www.zenskestudie.edu.yu/wgsact/czech/cz-cgs.html mindkettő 2005. V. 19.

9 http://www.rewindnet.org/asp/OdabirgupeW.asp?OdabranaGrupa=520 2005. V. 15.

10 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm

11 További tevékenységeiről lásd Network Women's Program. Gender and Education. Gender Studies http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education 2004. III. 26.

12 Centre for Gender Studies. http://www.gender.ehu.by/en/ 2004. III. 25.

13 http://www.gender.univer.kharkov.ua/ENGLISH/index.html (2005. IV. 28.), lásd az innen linken elérhető információkat a Kharkov Centerről; a szerzőnek a Közép-Európai Egyetem (CEU) Curriculum Ressource Centerének (CRC) szervezésében "Gender Studies. Teaching Gender Studies, Women's Studies, Queer Theory and Masculinities in the University" címmel, 2004. március 22-27. között Budapesten megtartott műhely-konferenciáján (workshopon) készült naplóját. A résztvevők szóbeli közlései nagyban segítették eme tanulmány megírását.

14 The "Gender Studies" Program. http://www.eu.spb.ru/en/socio/gender.htm 2004. III. 25.

15 http://lists.partners-intl.net/pipermail/women-in-war/2001-March/000284.html 2004. III. 26.

16 http://www.auca.kg/textv/about/history/history.htm 2005. V. 16.
Az AUCA "Mission Statement"-je (szándéknyilatkozata) az egyetem feladatai között nevezi meg többek között, hogy "segítse új vezetői testület kinevelését a Kirgiz Köztársaságban és Közép-Ázsia más nemzeteinél", valamint "emelje a tanítás és kutatás színvonalát és módszerbeli minőségét a Kirgiz Köztársaságban és az egész régióban az amerikai módszerek és színvonal bemutatásával".
http://www.auca.kg/textv/about/mission/mission.htm 2005. V. 16. Taalaygul Isakulova – Elmira Shishkaraeva: Gender Aspects of Education System in Kyrghyz Republic: Analysis of Situation, Problems and Prospective, Gender Education. International conference materials. November 4-5, http://www.bilimdon.uz/library/publ.php?s=view&id=132
Nyomtatott orosz változat az orosz nyelvű kiadványban: Gender Education. International Conference Materials. November 4-5, 2003. Bukhara, 46-53. Köszönettel tartozom Svetlana Shakirovának, aki ezt a cikket és a bibliográfiával kapcsolatos információkat rendelkezésemre bocsátotta.

17 Ezek az információk a mai Department of Gender Studies belső dokumentációjából olvashatók ki. Köszönettel tartozom Jasmina Lukićnak a dokumentumok "kibányászásában" nyújtott segítségéért.

18 http://www.gender.univer.kharkov.ua/ENGLISH/institute.html 2005. V. 12. CRC workshop-napló, 2004, lásd 14. jegyzet.

19 http://www.gender.ehu.by/en/ 2004. III. 25.

20 http://www.gender.ru/english/index.shtml 2005. V. 19.

21 Lásd 17. jegyzet.

22 http://www.ceu.hu/crc/ 2005. V. 19.

23 Interjú Svetlana Shakirovával. L'Homme. Zeitschrift für feministische Geschichtswissenschaft, 16, 1 (2005), 89-96.

24 Network Women's Program. Gender and Education. Gender Studies http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education 2004. III. 26.

25 http.//www.soros.org/initiatives/women/about 2005. IV. 29.

26 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm 2005. IV. 28.

27 Lásd az "özvegyek tűzhalálának" példáját a gyarmatosított Indiában. Lata Mani: Contentious Traditions. The Debate on Sati in Colonial India. In: Kumkum Sangari – Sudesh Vaid (eds.): Recasting Women. Essays in Colonial History. New Delhi, 1989, 88-126.

28 A transznacionális (feminista) nőpolitika és a modern világban uralkodó globális viszonyok aszimmetriái között fennálló feszültséget elemzők középpontba helyezik azt a kérdést, hogy ezek között a viszonyok között miként bontakozhat ki feminista önmeghatározás és hegemóniaellenes globális feminizmus. Vö. pl. Isabella R. Gunning: Arrogant Perception, World-Travelling and Multicultural Feminism: The Case of Female Genital Surgeries. Columbia Human Rights Law Review, 23 (1992) 2, 189-248.; Uma Narayan: Dislocating Cultures. Identities, Traditions, and Third World Feminism. London, Routledge, 1997; Anne Orford: Reading Humanitarian Intervention. Human Rights and the Use of Force in International Law. Cambridge etc., 2005.

29 A következőkben felsorolt tényszerű információk ennek az időszaknak a fejlődéséről, amennyiben más nincs megadva, a következő kiadásból származnak: Gender Studies & Women's Studies Directory. Countries of Central & Eastern Europe, the former Soviet Union & Mongolia. Ed. Open Society Institute – Network Women's Program, Budapest, 1999.

30 http://www.zenskestudie.edu.yu/wgsact/latvia/lv-cgs.html 2004. III. 25.

31 Interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

32 Mojca Urek: Women and Men in Social Work. A Gender Course at the Faculty of Social Work in Ljubljana, Slovenia. The Making…, i. m. (lásd 5. jegyzet), 46-49.

33 http://historians.ie/women/New 2005. V. 19.

34 Interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

35 Uo.

36 Svenka Savić: "Mileva Maric Ajnstaijn" [szerb matematikus és fizikus, Albert Einstein első felesége] Women's Studies and Research, Novi Sad, kézirat, 2003.

37 Vö. a következő fejezetet és Theodora-Eliza Văcărescu tanulmányát: The Short Exultant Life of Gender Studies in Romania. Gender Studies and Curriculum Transformation. http://www.ceu.hu/crc/crc_resfel_draft2006.html Köszönet Theodora Văcărescunak egy nyomtatott példány rendelkezésre bocsátásáért.

38 Így a 2004-es CRC workshopon résztvevők egybehangzó elmondásai.

39 CRC workshop-napló, 2004.

40 Julija Khmelevskaja – Olga Nikonova: Gender Studies in der russischen Provinz. L'Homme. Z.F.G. 14, 2 (2003), 357-365, 358., valamint az ebben a tanulmányban közölt internetcímek.

41 Interjú Svetlana Shakirovával, lásd 24. jegyzet; http://www.undp.uz/GID/eng/index.html és az ehhez tartozó linkek; 2004. III. 26. Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects, lásd 18. jegyzet.

42 Ennek az átalakulásnak a nemekkel foglalkozó politikára gyakorolt hatásáról lásd Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects.

43 Az egyik legelső ilyen romániai tanszék 1998-as megindításáról lásd később.

44 A "Bologna-folyamat" központi dokumentumait lásd pl. http://www.aic.lv/ace/bologna/poldoc.html 2005. V. 19.

45 Az 1999. június 19-i Bologna-nyilatkozat szövegét lásd
http://www.bologna-berlin2003.de/pdf/bologna_declaration.pdf (angol), http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1079&ctag=articlelist&iid=1&articleID=2960 (magyar); 2007. II. 5.

46 Ez világosan kitűnik például a "The Bologna Declaration on the European Space for Higher Education. An Explanation"-ből, amelyet a Confederation of EU's Rectors' Conferences and the Association of European Universities dolgozott ki és az Európa Tanács terjeszt.

47 Európa Tanács Koppenhágában, 1993. június 21-22. Conclusions of the Presidency. http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/docs/pressdata/en/ec/72921.pdf 13-14, 2007. I. 25.

48 Hannes Hofbauer: Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur peripheren EU-Integration. Wien, 2003, 2. fej.

49 Az előkészületek során szükség volt a nőszervezetek intenzív lobbimunkájára. Lásd Claudia von Braunmühl tanulmányát ugyanebben a számban.

50 http://www.ena.lu/mce.cfm

http://europa.eu/scadplus/treaties/ecsc_en.htm

http://ec.europa.eu/employment_social/equ_opp/treaty_en.html mindkettő 2007. I. 24.; a szerződés szövege:

http://eur-lex.europa.eu/en/treaties/dat/11997D/htm/11997D.html#0092010003 (angol), http://www.im.hu/download/primleg_11997d.htm/primleg_11997d.htm (magyar); 2007. II. 21.

51 Lásd von Braunmühl (49. jegyzet).

52 http://ec.europa.eu/employment_social/equ_opp/strategy_de.html#demo; 2007. I. 26.

53 Ezzel szemben az AOIFE jelenléte a "bővítési területeken" mindig is kevésbé volt hangsúlyos. Janette van der Sanden: Truth or Dare? Fifteen Years of Women's Studies at Utrecht University. Utrecht, 2003, 72-75.; AOIFE Annual Report 2000. Written by Elisabeth K. Lorenzen, January 2001; http://www.athena2.org/public/partners.php 2004. III. 25. és 2007. II. 4.; http://www.let.uu.nl/aoife/MEMBERLIST.HTML 2007. II. 4.

54 Gabriele Griffin – Rosa Braidotti (eds.): Thinking Differently. A Reader in European Women's Studies. London, 2002, 2. (Bevezetés).

55 http://www.athena2.org/index.php?pageid=2;

http://www.athena2.org/index.php?ac_id=14&athena_template=custom_module_2&pageid=6 http://www.athena2.org/private/archive.php?action=all&result_set=0 – link to "Annex I. Output structure Athena 3" valamennyi 2007. II. 4.

56 http://www.ugr.es/~gemma/; http://www.dieuniversitaet-online.at/beitraege/news/matilda-joint-master-in; mindkettő 2007. II. 4.

57 A Masaryk Egyetem 2006 óta tagja az AOIFE-nek.

http://fss.muni.cz/gs/

http://gender.fss.muni.cz/english.php 2007. II. 4.; CRC workshop-napló, 2004.

58 Ugyanakkor a magyarországi nőkutatással foglalkozók a legmesszebbmenőkig egyetértettek abban, hogy inkább az MA-szint intézményesítésében érdekeltek.

59 http://www.bologna-berlin2003.de/en/national_reports/index.htm 2007. 01. 15.

60 Interdisciplinary Group for Gender Studies (leaflet); és www.gender.salve.ro; 2005. V. 19.

61 http://www.anasaf.ro/english/index(eng).html 2005. V. 19.; CRC workshop-napló, 2004.

62 Văcărescu, lásd 37. jegyzet, hivatkozással interjújára Miroiuval.

63 CRC workshop-napló, 2004.

64 Daša Duhaček: The Belgrade Women's Studies Centre – The Next Stage? The Making…, i. m. (lásd 5. jegyzet), 41-45., főleg 41, 45.

65 University of Novi Sad. Association of Centres for Interdisciplinary and Multidisciplinary Studies and Research. University Centre for Gender Studies. Önbemutatás (másolat); CRC workshop-napló, 2004.

66 http://www.historians.ie/women/Newsletter%2034%20Bulgaria.htm 2005. V. 19.

67 http://www.ceu.hu/introduction.html#7 2007. II. 4.

68 Lásd "Graduate Programs" alatti linkek: http://www.gend.ceu.hu/ 2007. II. 4.

69 CRC workshop-napló, 2004.

70 Az ezzel kapcsolatos vitákról és meglátásokról legalábbis benyomás szerezhető pl. Almira Ousmanova, Anna Temkina, Elena Zdravomyslova és Irina Zherebkina 2003-ban megjelent tanulmányaiból, in: Studies in East European Thought. Special Issue: Gender and Culture Theory in Russia Today, 55, 1 (2003).

71 Ez Frederick Cooper Afrika dekolonizációs folyamatáról írt elemzésének egyik központi fogalma, in: Decolonialization and African Society. The Labor Question in French and British Africa. Cambridge, 1996.

72 http://www.soros.org/initiatives/women/events/school_20050309 2005. V. 19.

73 Interjú Svetlana Shakirovával, lásd 24. jegyzet; http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education
http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/initiatives/women/events/gender_2 mindkettő 2007. III. 26.; http://www.civilsoc.org/nisorgs/ukraine/kyiv/womn-icc.htm 2005. V. 19.

74 HESP-dokumentáció a támogatott nyári egyetemekről. Köszönet Jó Mariann-nak a rendelkezésre bocsátott dokumentumokért.

75 Átfogó hozzáférést biztosít az idevonatkozó információkhoz: Central Asian Gateway. WEB site on Development Issues, http://www.cagateway.org/ key words "gender" und "gender studies"; 2005. V. 16.

76 Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects, i. m. (lásd 17. jegyzet).

77 Szvetlana Sarikovának köszönöm ezt az információt.
http://www.unesco.kz/?lang=§or=®ion=&newsid=1449&announce= 2007. II. 5.

78 Lásd még interjú Shakirovával (lásd 24. jegyzet).

79 A www.ehu-international.org (2005. V. 19.) átfogó leírását adta angol nyelven az eseményeknek, a tiltakozásoknak és más különböző reakcióknak. Lukasenko elnök ezen a honlapon csak orosz nyelven közölt nyilatkozatának fordítását Krausz Tamásnak köszönöm.

80 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm 2005. IV. 28.

81 http://www.gender-ehu.org/?137_1
http://www.ehu-international.org/chronicles/chronicles_eng.html mindkettő 2007. II. 5.

A tanulmány három fő tézist állít fel: 1. a gondolat, hogy Magyarországon szükség van a jogi stabilitás megteremtésére, a pozitivista jogtudomány konstrukciója volt, amely összekötődött a jogilag egyesített nemzetállam koncepciójával; 2. Magyarországjogi és felekezeti pluralizmusa nehézséget okozott a jogtudománynak, különösen az állami családjog megalkotásánál; 3. a családjog egységesítése és megszilárdítása egyben a nemek családon belüli hatalmi viszonyainak egységesítését és megszilárdítását is jelentette. Hogy az állam képtelen volt befejezni ezt a projektet, az a kornak a férfiak és nők társadalmi szerepe, illetve a jog és a patriarchális hatalom különböző definíciói körüli mély bizonytalanságát mutatja.

A gyámtörvényről a parlamentben 1877-ben folytatott viták középpontjában az a probléma állt, hogy a szülők jogainak és kötelességeinek kodifikációja nem a családtörvény súlyának megfelelőképp történt meg. Gróf Apponyi Albert, konzervatív politikus, azt vetette fel, hogy az 1876-os törvényjavaslatban az ún. "szülői jog" fogalma különféle jogi területek összemosásával alakult ki, s mint ilyen, "egy valóságos családjogi Protaeus".¹ Apponyit nyugtalanította, hogy az előterjesztett törvényjavaslat nem tett egyértelműen különbséget a "szülői" és az "atyai" hatalom fogalmai között. Való igaz, a törvényjavaslat egyáltalán nem használta az "atyai" hatalom kifejezést. Felmerült a kérdés, hogy ha a törvényjavaslatot a parlament elfogadja, és az törvényerőre emelkedik, akkor veszélybe kerülhetnek az apák azon csoportjának privilégiumai, illetve különleges státusa, akik mint tulajdonosok és mint férfiak kizárólagos jogaik és privilégiumaik érvényesülését az "atyai hatalom" fogalmában látták biztosítva. Mivel a parlamenti képviselők nem voltak hajlandók ezt a szempontot egyhangúlag magukévá tenni, a szülői jogok és felelősségek közötti egyértelmű, nemek szerinti különbségtétel hiányát a képviselők az 1876-os törvényjavaslat "technikai hibájának" tekintették.²

Valójában az 1876-os gyámsági és gondnoksági törvényjavaslat ténylegesen is különbséget tett a családon belül az apai és az anyai státus között. A kisdedek javait és tulajdonát biztosító, illetve a gondviselő szülő elsősorban és mindenekelőtt az apa volt, és a törvénytervezet nem csak azzal a joggal ruházta volna fel őt, hogy megakadályozhatta volna az anyát abban, hogy az apa halála esetén őrá szálljanak át ezek a felelősségek, de expressis verbis még azt is megtilthatta volna, hogy az ő helyébe nőt nevezzenek ki a kisded gyámjának.³ Mindettől függetlenül igaz, hogy a törvényjavaslat egészében aláásta a nemek hierarchiáját, igaz, hogy bizonyos szülői hatalom nemekhez rendelt megjelölése hiányzott, ezért gróf Apponyi és a hozzá hasonló gondolkodású férfiak attól tartottak, hogy ha mind a szülői hatalom, mind pedig az anya kiegészítő hatalma (aki átveheti az atya kötelezettségeit, ha és amennyiben az apa a végrendeletében másként nem határoz) a "szülői hatalom" átfogó kategóriájába esnek, akkor a kizárólagosan férfiakhoz kötődő szülői hatalom a törvény betűi szerint elvész. Így tehát a "szülői hatalom" fogalmának "atyai" hatalommal való felcserélése nem pusztán technikai kérdés volt, hanem a törvényhozóban a "nemi sorrendiség" miatt megfogalmazódott mélységes aggodalom kifejeződése is.⁴ A törvénytelen gyermekek esetében, ahol nem volt apa, a törvényhozó politikus férfiak a viták során ráébredtek, hogy az 1876-os törvényjavaslat a férjezetlen anyáknak a családon belül gyakorlatilag azonos jogokat kívánt volna biztosítani, mint a (házas) férfiaknak, akik a szülői hatalmat a háztartáson belül gyakorolták. Mint fentebb már utaltunk rá, a "hibát" technikai-jogi hivatkozással hamar kijavították: két független jogi személy (az anya és az apa) értelemszerűen nem gyakorolhatják egyidejűleg ugyanabban a családban a hatalmat. A kodifikált családtörvény mégsem lehet ennyire "proteuszi".⁵

A fentebb említett gyámügyi törvényt, valamint a törvénybe iktatását megelőző vitákat be kell helyeznünk a magyar polgári törvénykönyv kodifikációs munkálatainak folyamatába, melynek 1848-ban vetették meg az alapját.⁶ Apponyi kifogásolta az 1876-os gyámügyi törvénytervezet szerinte "proteuszi" megfogalmazását a szülői hatalmat illetően, mert szívén viselte, hogy a magyar családjogi törvény olyan "világosan" fogalmazzon, ahogyan az más európai törvénykönyvekben is megszokott (értsd: ugyanolyan világos, hierarchikus rendszerben).⁷ Nem volt ez könnyen elérhető célkitűzés, mert ahhoz, hogy a magyar törvényeket az európai normáknak megfelelően "megtisztítsák", van Caenegen kifejezésével élve, "a törvények nacionalizálására" volt szükség.⁸ Ez viszont azzal járt, hogy a magyar jogrend tényleges "identitása" körül komoly aggodalom fogalmazódott meg – vajon egyedi és nemzeti-e, vagy pedig európai. A jogtudós Vécsey Tamás szavaiból kiolvasható ez a félelem: bár a magyar jog "nem a nemzetre alkalmazott külső eredetű szabályozás […] s nemzeti életünk egyéniségét és önállóságát tükrözi vissza [különösen olyan szférákban, mint a család- és öröklési jog]", ez azonban "nem zárja ki azt, hogy a nyugat-európai jogélet hatását mindig tapasztaljuk a honfoglalás óta [és hogy a] magyar nemzet állami és jogi élete az európai népek nagy családjában fejlődött, s fajunk mindig fogékony volt az uralkodó eszmék és intézmények terjeszkedése iránt".⁹ Ez az aggodalom azonban nem szolgáltatott elegendő alapot ahhoz, hogy elvessék a meggyőződést: a magyar törvénykönyvek számára az európai törvénykönyvek lehetnek az ideális modellek, mivel a magyar joggyakorlatnak az európai joghoz igazítását úgy mutatták be, mintha az a "nemzet jogi stabilitásának" lenne eminens érdeke. Ami számunkra különösen fontos ebben az összefüggésben, az a tény, hogy a törvénykezés őseredeti magyar gyökerei miatti aggodalomhoz párosult még a kodifikáció teremtette aggodalom a partiarchális rendszer jövőjét illetően. A törvényalkotók úgy vélték, hogy az "egyértelmű" és "szilárd" nemek szerinti hierarchia "szükségszerű", ha a magyar törvényeket összhangba akarják hozni az "európai szabvánnyal".

Semmi szokatlan nem volt abban, hogy Magyarország más európai törvénykönyvekből vesz át "idegen" törvényeket; ahogyan Alan Watson megjegyezte, "a törvényi változás legelterjedtebb formája az, ha más rendszerből emelnek át egyes elemeket".¹⁰ Ugyanakkor mégis szokatlannak minősíthető a törvénykezés "európaizálása" a 19. század vége felé; az "európaizálásnak" az volt az fő célja, hogy homogenizálja a törvényeket, azaz a feudális jogi struktúrák helyébe máshonnan kölcsönvett nemzeti intézményeket állítson; az átvétel szokatlanságát viszont az okozta, hogy ez a folyamat akkor zajlott, amikor egész Európában folyt a működő törvénykönyvek és a jogi rendszer (vagyis a magyar "példaképek") felülvizsgálata és reformja. Véleményem szerint ez az egyik oka annak, hogy miért volt késésben¹¹ Magyarországon a polgári-jogi kodifikáció, valamint hogy miért volt a 19. századi polgári jog minimalista, azaz alapvetően miért a bíróságokra támaszkodott. A bíróságok az 1848 előtti és utáni társadalmi rendszerek közötti közvetítés jogi mechanizmusaiként funkcionáltak; de ez a "cseppfolyós" állapot adhat magyarázatot arra is, a magyar jogtudósok számára miért jelentett olyan fontos jogi kategóriát a "szokásjog".¹² Azáltal, hogy a magyar jogtudomány a "szokás" meglehetősen rugalmas kategóriáját alkalmazta a "modellnek" tekintett európai jogrendszerekben mutatkozó ellentmondások, bizonytalanságok vagy változások magyarázataként, lehetővé vált, hogy a magyar jogtudomány egyetemes "jogi szabályokat" dolgozzon ki, melyek a szóban forgó területekre rugalmasan vonatkoztak, anélkül hogy szétfeszítették volna a kizárólagos keretnek tekintett nemzeti kereteket.

A nyugati jognak Magyarországon játszott ellentmondásos szerepét, valamint a kodifikáció kísérleti jellegét és a "szokásokra" való erős hivatkozást a kelet-európai társadalmakban, többek között Magyarországon is, a hagyományos historiográfia általában valamiféle kelet-európai "hiány" számlájára írta/írja (nevezetesen a nyugati társadalmak "normálisnak" tekintett jellemzőinek hiányával magyarázza).¹³ A hidegháború befejeztével a régióban kiformálódott egy olyan angol nyelvű tudományos iskola, mely szakít azzal a meghatározással, mely szerint a nyugat-európai történelmi fejlődés mindazzal azonos, ami a kelet-európai történeti fejlődésből hiányzik.¹⁴ Maga az a meggyőződés, hogy a magyar jogból "hiányoznak" a fejlett nemzeti jogrendszerre jellemző jegyek, 1848-ra vezethető vissza, valamint a defenzívába szorult földbirtokos osztályok azon kezdeti félelmeire, hogy a központi törvények hiánya, párosulva az általános zavargással, a földbirtokrendszert alapjaiban és visszafordíthatatlanul megrendíti. Ezek a félelmek álltak az Országbírói Értekezlet életre hívása mögött az 1860-as években, amely a jogrend azonnali megszervezésében és kodifikációjában látta a magyar állam működésében tapasztalt gyengeségeknek és az alkotmányos keretek – az ország egészére vonatkozó – általános "hiányából" fakadó helyzetnek az orvoslását a neoabszolutista korszakban.¹⁵ Az Országbírói Értekezlet, melyet a magyar képviselőház követelésére állítottak fel a magyar jogrend "restaurációja" érdekében, a földbirtokosok és a polgárság együttes fellépésével történő első kísérletet jelentette arra, hogy Magyarországon mint egységes nemzetállamban a törvényesség eszméjét a jogi "normák előállításának" formai mechanizmusaival váltsák fel. Ennek abból a szempontból van jelentősége, hogy következményei meghatározták a 19. századi Magyarország törvényeinek ideológiáját. Hogy a törvényi feltételek ideológiai jellemzésére a "kaotikus" és az "instabil" jelzőket használták, abból a korábban nem tapasztalt helyzetből fakadt, hogy az államnak újfajta szerepkörben kellett fellépnie: kizárólagos jogforrássá lépett elő; ám a tényleges helyzetet valójában nem a "káosz" és az "instabilitás" jellemezte.¹⁶

A jogi "káosz" versus "stabilitás" eszméje ideológiai alapot nyújtott annak az új hatalmi konstellációnak, amely nem "általában" a társadalmat óhajtotta stabilizálni és védelmezni, hanem egy meghatározott tulajdonrendszert. Úgy vélem, hogy ennek a tulajdonrendszernek a stabilizálása miatt vált szükségessé a nemi hierarchia "tisztázása". Egész Európában megfigyelhető, hogy a kodifikáció – mint koncepció, mint jogelmélet és mint politikai mozgalom, mely a 19. században az egész kontinentális Európán végigsöpört¹⁷ – a 18. század végén és a 19. század közepén lezajlott forradalmi megrázkódtatások nyomán keletkezett patriarchális visszahatás kifejeződése volt. A törvénykönyvek intézményesítésével az államok finomítani és szűkíteni tudták a törvényi ellenőrzést a nők fölött, különösen a családi viszonyok keretein belül, hiszen Ursula Vogel szerint a családban a férj úgy funkcionált, mint "közvetítő hatalom az állam és a feleség között".¹⁸

Magyarországon azonban 1959-ig nem létezett sem polgári törvénykönyv, sem az "államjog" bármilyen egyéb összefoglalása, viszont a joggyakorlat nem tudott segítségért folyamodni semmilyen létező domináns családjogi forráshoz sem. Ráadásul a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben Magyarország továbbra is "soknemzetiségű" és sokféle vallású állam maradt, ahol a különböző, egymást átfedő jogi rendszerek egymás mellett éltek. Eltérő etnikai és vallási törvények s a legkülönbözőbb, elburjánzott jogforrások, melyek a helyi törvényekből, a joggyakorlatból, a változatos jogi "szokások" leírásából, a kormányrendeletekből és az európai törvénykezési gyakorlatból merítettek, együttesen olyan helyi viszonyokat teremtettek, melyeket tanulmányomban összefoglalóan "jogi pluralizmusnak" nevezek. 1867 után a házassági törvény terén tapasztalható pluralizmus (lásd a táblázatot) kiváltképp erősen frusztrálta a politikai és jogi egységesség támogatóit, akik a jogi pluralizmust a centralizálódó nemzetállami törekvések akadályának és az eljárási összevisszaság melegágyának látták. Magyarországra úgy tekintettek, mint ahol hiányzik az "egységes jog", a jogi pluralizmusban (a házasság kérdésében) pedig a nemzet polgárait megosztó, nem pedig egységesítő jelenséget láttak. Ebben a kontextusban a nemzet adminisztratív problémáinak egyetlen "racionális" megoldását a polgári házasság intézményének bevezetésében látták.¹⁹

1848-at követően Magyarországon a jogi pluralizmus gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a feudális patriarchális, "nemhez kötött rend" egységesebb, modern törvényi kontrollként térhessen vissza, mert a szétszabdalt jogi rendszer a nemzeti kodifikáció csigalassúságú előrehaladásával párosulva éppen a családi és személyi jogok "decentralizált" rendszerének kedvezett, melynek keretein belül a nők mint tulajdonnal rendelkező individuumok és/vagy családfők jogi minőséget és jogi képviseletet követelhettek. Adva volt a lehetőség, hogy a nők saját háztartást vezessenek, hogy a férjes asszonyok kezeljék saját tulajdonukat, hogy a vegyes (keresztény) házasságban élő anyák saját vallásuk szerint neveljék fel gyermekeiket, hogy a lányok hamarabb érjék el a nagykorúságot (s ezzel a teljes jogképességet), mint a fiúk, hogy az özvegyek (legalábbis 1877-ig) kezeljék gyermekeik tulajdonát, és – legalábbis a polgári házasság 1894-es bevezetéséig – hogy a nem protestáns feleségek áttérjenek a protestáns hitre annak érdekében, hogy elválhassanak férjeiktől a "kölcsönös gyűlölet" kategóriája adta ártatlanság alapján.²⁰

Mindezekből következik, hogy nemi kérdésként kell kezelnünk a tényt, mely szerint az 1867-et követő periódusban a magyar hatalmi elit a jogi pluralizmust az állam problémájának tekintette. Hogy a 19. század végén olyan nagy hangsúlyt kapott a jogi centralizáció, kodifikáció és egységesítés, arra késztette a jogtudósokat és a törvényhozókat, hogy a hatalom gyakorlójának nemét precízen, a "törvény betűjével" határozzák meg – a családon belül és az államon belül egyaránt. A gyámsági törvény terén például az erősödő jogi formalizálás szigorúbb patriarchális jogok bevezetését eredményezte, melyek célja a nők hatalmának házasságon belüli (és az anyák házasságon kívüli) korlátozása volt.²¹

Másfelől viszont, mivel a jogi pluralizmus nem "tűnt el" az új kodifikációs és jogi eljárások 19. század végi bevezetésével, a fentiekhez azt is hozzá kell tennünk, hogy ebben a korszakban éles viták kereszttüzében állt egy új és a korábbiaknál jóval precízebben megfogalmazott – a családon belül és az államon belül érvényes – patriarchális nemi rendszer szükségességének kérdése. Nem elég, hogy a jogban hézagok és ellentmondások keletkeztek, és számuk megsokszorozódott, hanem (nemzetközi téren, akárcsak Magyarországon és Kelet-Európa többi országában) jelentősen megerősödtek a feminista és női szervezetek, melyek mind elszántan követelték a nők – és különösen a férjes asszonyok – számára a polgári, oktatási, munkavállalási és más szociális jogokat.²² E szervezetek nyíltan föltették a férjnek a családon belüli személyes hatalmára és arra a "zsarnoki" jogára vonatkozó kérdéseket, hogy ellenőrizheti feleségének mozgását, tulajdonát, gyermekeihez való viszonyát. Európában mindenhol reformokat vezettek be annak érdekében, hogy "megvédjék" a férjes asszonyokat és a családokat a despota, iszákos vagy könnyelmű férjekkel szemben – általában itt is a nemzeti és a társadalmi "stabilitás" érdekében. Való igaz, hogy a politikai és jogi reformok Európában a "méltányosság, és nem az egyenlőség" elvét hangoztatták (mint arra Ursula Vogel rámutat), és elsődleges céljuk az volt, hogy a piaci viszonyok közepette a patriarchális társadalmat "családtámogatóbbá" tegyék:

"[A reformok] megoldottak bizonyos sérelmeket, melyek a feleség jogi akadályozottságából fakadtak – elsősorban azokat a problémákat, melyek a kereskedelmi tevékenységeket és a hiteltranzakciók biztonságát veszélyeztették. A jogtudósoknak szembe kellett nézniük azzal a felismeréssel, hogy a gazdasági instabilitás periódusában a feleség jövedelme és megtakarításai gyakorta kulcsfontosságúaknak bizonyultak a család fenntartásában, és ezért meg kellett védeni ezeket a férjet ért esetleges csapás, vagy a férj gondatlansága esetén. A reformok azonban sok szempontból inkább a teljes egyenlőség gátjai, mintsem – ahogy a feminista harcosok képzelték – az első állomása a jogi és politikai emancipáció feltartóztathatatlan fejlődésének."²³

Ugyanakkor azonban az európai reformok vitákat váltottak ki a férjes asszonyok tulajdonjogát és kenyérkereső képességeit illetően, valamint a férfiak felelősségének kérdésében (a legfigyelemreméltóbb vonása e vitáknak az volt, hogy kiemelten foglalkoztak a törvénytelen gyermekek és édesanyjuk problémáival, valamint az ún. természetes apák kötelezettségeinek szigorításával). Ezek a reformokat elindító elképzelések határozták meg a magyar politikai és jogi vitákat, és bizonytalanságot szültek Magyarországon, amikor az egyértelműen patriarchális "európai" törvényjavaslatok beterjesztésére került sor.²⁴

Mivel a családon belüli hatalom és a nemi szerepek precíz megfogalmazásával a jog adós maradt, megingott a "hagyományos", 18. század végi és 19. század eleji nyugati jogrendszernek az a szerepe, hogy "modellként" szolgáljon a magyarországi és más, hozzá hasonlóan "kevésbé fejlett" országok jogrendje számára. A 20. század elején ez a jogi bizonytalanság egészen tisztán megfogalmazódik és jelen van a jogászi szakma és a törvényalkotók körében; de tisztán tapasztalható a magyar feministák tevékenységében is, akik a 20. század elején a törvény reformjának követelésével lépnek fel. Mindez cseppet sem meglepő; persze, hogy a jogi bizonytalanságot a fent említett két csoport egymástól gyökeresen eltérő lépésekkel óhajtotta felszámolni.

A jogászszakma képviselői

A századfordulóra a magyarországi jogtudósok, akik túlnyomó többségükben továbbra is nagyon komolyan vették a polgári kodifikáció kimunkálását, arra kényszerültek, hogy feltegyék a kérdést, vajon tényleg kívánatos és életképes-e a jogi "modell" eszméje. Ekkor kezdték kifejteni a magyar jogrend modus operandiját, ami képes volna ötvözni a meglévő törvényeket, a magyar társadalmi valóság átalakuló szerkezetét és a (nemek feletti) jogi reformmozgalom korszerű követelményeit. Leegyszerűsítve, egy ilyen modus operandihoz a következőkre van szükség:

1. Annak beismerése, hogy milyen nehézségekbe ütközik a kodifikált családjogban a nyílt, nemek szerinti hierarchia fenntartása (és egyúttal a bíróságok mint közvetítő intézmények szerepének az elismerése).²⁵
2. Annak beismerése, hogy a kodifikáció és az "objektív" törvény aligha szolgáltatnak szilárd alapot a mindenre kiható társadalmi átalakulás hajnalán.²⁶
3. Újjá kell éleszteni azt a megközelítést, hogy a házasság és a család olyan szférák, ahol nincs szükség tényleges törvényekre, csak a gazdasági realitás megkövetelte szokásokra.²⁷

Durván leegyszerűsítve, ezt a modus operandit tekinthetjük úgy, hogy ebben öltött testet a 19. századi pozitivista jogtudománynak a század végére bekövetkezett általános válsága.²⁸

Végül a jogtudósok kezdtek egyfajta különös "kvázifeminista/konzervatív" jogi diskurzust kialakítani, melynek az volt a célja, hogy a magyar feministák követeléseire és megfontolásaira reagáljon. Ez a diskurzus furcsa kisérőjelensége volt a fentebb vázolt modus operandi realizmusának, mivel feltűnően hallgatott a nemekhez kötődő egyenlőtlenségek és hátrányok témáiról, melyekkel a nőknek nap mint nap szembe kellett nézniük. E kérdések helyett ez a konzervatív feminizmus a családdal kapcsolatos a korabeli Magyarországon hiányzó, modern állami szabályozás kérdésére koncentrált, s e hiányban látta bizonyítva az ősi nemzeti törvényi hagyományt, amely a nők jogait szabályozta, s amely szerint még a férjes asszonyoknak is voltak törvényi jogai (eltérően mondjuk a korlátozó házassági törvény hatálya alatt élő osztrák, francia, angol vagy német nőktől).²⁹

A magyar feministák

A jogtudomány képviselőihez hasonlóan a 20. század elején a magyar feministák szemléletét is a különböző szubjektív álláspontok "relativistább" mérlegelése jellemezte. A jogi feltételeket bíráló feministák az egyetemes (rögzített) axiómákon túl szociális politikát követeltek a "speciális érdekcsoportok" számára, és a társadalmi normák jelentőségét (a mindennapi szokásokban, gyakorlatban és a hitrendszerben) a jogrendszer alapjait alkotó jogi objektivitás, törvényi és absztrakt elmélet eszméjével vetették össze. Ugyanakkor, a jogi szakemberekhez hasonlóan, a feministák realista megközelítéseit alaposan meggyengyítette az a tágabb (nemzeti) feminista törekvés, hogy a magyar viszonyokhoz igazítva, a magyar nők számára értelmezzék az "objektív" jogi feltételeket. 1904 után a Magyar Feministák Egyesületének és más, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, a nők jogaiért síkraszálló csoportoknak – ilyen volt például a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége – a megalakulását követően a női aktivisták komolyan belevetették magukat a nők polgárjogairól folytatott vitákba. Ugyancsak ekkor történt, hogy a feminista érvelés kezdte a "magyar nők" kategóriáját egyfajta, azonos törvényi státusban lévő embercsoport meghatározásaként használni. A törvénybe foglalt polgárjogok kivívásán alapuló "feminista tudat" kiformálódását többek között a 20. század elején Magyarországon tapasztalható kodifikációs miliő is segítette, mely természetesen hatással volt a "polgárjogi feministákra" is. Az 1900-as és az 1913-as polgári törvénykönyv-tervezetek azt mutatták, hogy a nemzeti elveken alapuló törvények bevezetése van napirenden; ezek életbe lépésükkel a magyarországi nőket egységes csoportként sokkal közvetlenebbül érintették volna, mint azt az országban érvényben lévő, "pluralista" jogrendszerek tették. Ennek az lett az eredménye, hogy ebben a korszakban a nemzeti nőszervezetek a polgári jogot kezdték úgy tekinteni, mint a cselekvés közös – azaz nemzeti – terepét.

Ám az 1900-as és az 1913-as törvénykönyv-tervezetek publikálása sem változtatott azon a tényen, hogy a különböző helyeken élő nők specifikus jogi körülmények között éltek, s ez a megosztottság a nemzeti terepet kereső feminista jogi reformmozgalmat szinte lehetetlen feladat elé állította; a tervezett polgári törvénykönyveket ugyanis nem léptették életbe.³⁰ A 19. századi törvényeket a személyi és családi jog terén kimondottan úgy szövegezték meg, hogy az ideiglenes törvénykezés eszközei lesznek, és a törvénykönyv megteremtéséhez vezető út "lépcsőfokai"; családjog azonban még a törvényhozás terén belül is többféle jogi keretben létezett.³¹ Ez azt jelentette, hogy a magyar feministáknak különféle jogi keretek között kellett a szükséges értelmezést elvégezni. Míg a 19. századi francia vagy német törvénykezés megpróbálta egységesíteni a családtörvényt a férfiak családon belüli hatalmának hangsúlyozása révén (puissance maritale, Ehevogte), ez az egységesítő keret a magyar jogban kevésbé szilárd alapokon nyugodott a 19. századi intervencionista törvényi szabályozás tapogatózó jellege miatt.³²

Ne feledjük, a kodifikáció a magyar jogfejlődés történetének csak az egyik fejezete volt: az 1900-as törvénykönyv-tervezet jelentette az első olyan lépést a magyar jogtörténetben, mely által a kodifikált családtörvény számára egységes keretet próbáltak teremteni. De ha ezek az 1900-as és 1913-as törvénykönyv-tervezetek, mint az általános polgári törvény "nem teljes körű" forrásai, törvényerőre emelkedtek volna, akkor is csak egy újabb jogforrásgyűjteményt jelentettek volna a párhuzamosan tovább élő komplex jogi mechanizmusban, melynek része volt a törvényhozás, a bíróságok és a törvényerőre nem emelt gyakorlat (vagy "szokás"), s amelyek miközben versengtek a kodifikált joggal, egyúttal a tekintélyét is megrendítették.³³

Így aztán a magyar feministáknak a háború előtti korszakban nemcsak a jogtudomány "konzervatív-feminista" megállapításával kellett foglalkozniuk, amely szerint a magyar nők teljes mértékben birtokolták a jog által biztosított jogaikat,³⁴ hanem szembe kellett nézniük (i) magának a jogtudomány 19. században alkotott kreatúrájájának – a polgári törvénykönyvnek – a marginalizálódásával (a polgári törvénykönyv a pozitív jog alapforrása lehetett volna; a marginalizálódás arra késztette a feministákat, hogy a jogi egyenlőtlenség kevésbé kézzelfogható forrásaival foglalkozzanak); de számolniuk kellett (ii) azzal a sokféle jogi kerettel, melyek Magyarországon belül, illetve az ország határain túl is léteztek. Egyszóval, fel kellett tenniük a kérdést, mi is a jog. Ez aztán oda vezetett, hogy el kellett gondolkodniuk a modern élet és a modern jogtudomány közötti mély feszültségeken, és a való élet feltételeit és fogalmait össze kellett vetniük a létező írott törvények ideiglenességével és megszorításaival, hogy végül arra a következtetésre jussanak, hogy a pozitív jog szféráján túl olyan erők működnek, melyek a nőket a házasságon és a családon belüli alárendelt helyzetbe kényszerítik. A házasság például olyan íratlan gazdasági, társadalmi és jogi szabályoknak van alárendelve, amelyekkel, úgy tűnt, csak a feministák akarnak foglalkozni.³⁵ A Jogi Bizottság tevékenységéről A nő és a társadalom című újságban közölt feminista recenzió megállapítja, hogy a 19. századi magyar büntetőjogi és házassági törvények, úgy tűnik, sokkal kedvezőbben ítélték meg a férjes asszonyokat, mint más országok törvényei. Például nem tettek különbséget férfi vagy női házasságtörő között.³⁶

"De milyen szatira válik ebből az »egyenlőségből« az életben, melyet a kettős morál igazgat [vagyis nem ugyanaz a szabály érvényes a férfiakra, mint a nőkre], melyben a kettős morál sokkal hatalmasabb tényező, mint ezek az igazságos paragrafusok."³⁷

A feminista jogkritika számára nem az önmagában vett jogi egyenlőtlenség okozta a problémát, hanem a törvények és az eltérő "erkölcsi törvénykezés" szerint működő élet közötti szakadék. A jog előtti egyenlőség hatástalan volt, ha más, "hatalmasabb" erők alakították a való életet. A Jogi Bizottság megfogalmazása szerint "a törvény szavának igazságossága még mindig nem elég garancia arra nézve, hogy abból az életben az egyénekre nézve való, élő igazságosság váljék".³⁸

Amikor a polgári törvénykönyv tervezetének második változata 1913-ban a parlament elé került felülvizsgálatra, végre a tágabb (nemzeti) feminista program is magára talált, s célja az egyenlőtlenségnek az ország írott törvényeiben kifejeződő megnyilvánulásai elleni fellépés lett. A Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége választójogi szekciója hozzálátott a törvények nemi egyenlősítéséhez való elméleti hozzájárulás kidolgozásához.³⁹ Amikor a polgári törvénykönyv 1913-as tervezetét elemezték, a magyar feministák különbséget tettek az általuk "általános jogi szempontnak" (azaz a szexuális egyenlőséghez nem kötött) és a "feminista szempontnak" tekintett (azaz a szexuális egyenlőséghez kapcsolódó) megközelítések között. Akárcsak a korábbi változat, a törvénykönyv tervezetének második változata is a férjnek biztosította a lakóhely megválasztásának és más családi ügyek eldöntésének jogát.⁴⁰ A Magyar Feministák Egyesületének Jogi Bizottsága úgy vélte, hogy ez nem tisztességes álláspont.

"Feminista – és nem általános jogi – szempontból […] a lakóhely megválasztásának dolga ne bizassék egyedül a férjre, hanem e kérdésben is együttesen döntsön a férj és feleség. A férj döntő szava helyett […], a házastársak joga egyenlő legyen […] férj és feleség közösen határoznak a családi ügyeiben, a közös tartózkodási hely és a közös lakás kérdésében."⁴¹

A Jogi Bizottság ajánlásait nemcsak "mindkét házasfél" jogaira tekintettel terjesztette be, hanem mindkét házasfélnek mint szülőnek a jogaira tekintettel, mi több, a gyermekek jogaira tekintettel is. A bizottság lelkiismeretesen dolgozott azon, hogy ellensúlyozza a törvénykönyv-javaslatban tükröződő hierarchikus viszonyokat, s a szülő kifejezést szülőkre változtatta azon az alapon, hogy mindkét szülő együtt él és együtt nevelik gyermekeiket; mindkettőnek kötelessége osztozni azon a felelősségen, ami a gyermek tulajdonának gondozásával és egyéb dolgok miatt rájuk hárul.⁴²

Szintén az egyenlőségre való hivatkozással a feministák helyeselték a törvénykönyv-tervezetben elfogadott elkülönült házassági tulajdoni rendszert, de azt követelték, hogy egyes területeken a törvénykönyv ismerje el a házassági tulajdonviszonyok teljes kölcsönösségét annak érdekében, hogy meg lehessen akadályozni, hogy a feleség tulajdonában lévő és munkájának gyümölcseként megteremtett vagyona az ún. házassági közösségben felolvadjon.⁴³ Az ilyen és ehhez hasonló megfogalmazások a feministák azon szándékát jelezték, hogy a múltban tapasztalható jogi bizonytalanságokat felszámolják, és olyan új jogi álláspontot alakítsanak ki, amely a jogegyenlőség egyértelmű elvén alapul, nem pedig annak az "egzaltált" státusnak a nagylelkű megerősítésén, amely a magyar nőknek a családon belüli helyzetét jellemezte.

Másrészt viszont a feministák törvénnyel kapcsolatos kritikájuk megfogalmazása közben nem mindig tartották szem előtt az egyenlőséget. Amikor például a törvénytelen gyermek, a házimunka és a gyermekgondozás kérdései kerültek szóba, a 20. század eleji magyar feminista mozgalom liberális szárnya nem gondolta, hogy a társadalmi kérdéseket úgy lehetne megoldani, ha ragaszkodnak a merev egyenlőségi modellhez. Bár állandó figyelemmel kísérték az általuk "mai fejlettebb jogi felfogásnak"⁴⁴ nevezett fejleményekeit, akadt olyan liberális feminista érvelés is, melyet nem az uralkodó szexuális / nemhez kötött és a nők valóságos létét strukturáló munkamegosztás formált. Így amikor 1913-ban a Feministák Egyesületének Jogi Bizottsága igazolni akarta azt a követelését, hogy a feleségnek a családi ügyekben legyen egyenlő döntési joga, arra hivatkozott, hogy "a háztartás vezetése, a gyermekek nevelése és ápolása a feleségnek igen sokszor egyedüli feladata", miközben "a férjnek a lakás csupán pihenőhelye".⁴⁵ Az ilyen megközelítés nem óhajtotta a nemek szerinti munkamegosztás átalakítását, hanem tényleges lehetőségeket keresett az eredményes jogi bírálat számára, hogy ezáltal nyerjen méltó elismerést a háziasszony, illetve munkája értéke és társadalmi funkciója.

A feminista felfogás tehát ingadozott a szexuális viszonyokban tapasztalható, létező aszimmetria és a szexuális egyenlőséget hangoztató alapállás között. Ahelyett, hogy kizárólag az egyenlőség objektív eszméjére összpontosítottak volna, ezek a megközelítések például a házastársak közötti, nemek szerinti munkamegosztás társadalmi hatásaira irányították a figyelmet, és a helyzetet enyhítő jogi megoldásokat követeltek azokra a problémákra, amelyek nézeteik szerint a létező aszimmetriákban és hierarchiákban gyökereztek. A valós élethelyzetek erőteljes hangsúlyozása az "objektív" igazság rovására részben azt a helyzetet tükrözte, hogy a magyar feministák nemcsak a törvény írott betűire koncentráltak, hanem azokra a társadalmi és nemekre jellemző tényezőkre is, amelyek a különböző individuumok életkörülményeit meghatározták; de tükre volt ez annak az empátiának is, amelyet ilyen "valós élethelyzetekben" lévő nők iránt éreztek. A valóságérzék azonban nem járt együtt az aktivizmust mozgató egyenlőségi modell elvetésével, de az egyenlőségi elveket elégtelennek minősítette ahhoz, hogy az aktivista célok kizárólagos alapját képezzék, mivel e céloknak figyelemmel kellett lenniük azokra a megfontolásokra, hogy a nemi szerepek mélyen beágyazódnak az eltérő társadalmi gyakorlatba és elvárásokba. A kodifikáció és a "valós" magyar jogi gyakorlat között tapasztalható óriási eltérés jutott kifejezésre a házassági tulajdonjogi törvényről a jogtudósok és a jogászok körében folytatott vitákban is, amikor az a kérdés merült fel, hogy miként lehet az egész országra érvényes egyetlen házassági tulajdoni rendszert kiválasztani, hiszen a különböző osztályokhoz tartozó emberek érzékelhetően eltérő szükségleteit kell kielégíteni.⁴⁶ Az a tény, hogy a 20. század első évtizedeiben az objektív és a szubjektív törvény közötti szakadék nemhogy csökkent, hanem inkább mélyült, kihatással volt arra, hogy a jogi reformot követelő mozgalmak hogyan építették fel saját célkitűzéseiket. A jogi reform célja nem kizárólag a jognak mint olyannak a "megváltoztatása" volt, hanem az, hogy a törvényt az élet alapján határozzák meg; azaz hogy a törvényt a különböző helyeken élő, de egyazon adminisztratív rendszer által irányított embercsoportok kézzelfogható szükségleteihez és érdekeihez igazítsák. Ennek megteremtése viszont, kijelenthetjük, a jogi reform tervezete alól ténylegesen kihúzta a szőnyeget, mivel, ahogy Robert Unger megjegyezte, a jogi refommozgalomnak szüksége van arra a meggyőződésre, hogy a jogi döntéshozásnak létezik objektív alapja.⁴⁷

Sok mindenről lehetne még beszélni, de helyszűke miatt csak felvetni szerettem volna néhány kérdést, melyeket véleményem szerint alaposabban meg kell vizsgálni. Vajon miért tart ki a jogi ideológia amellett, hogy a jogtörténetet az objektív törvény vagy "törvényi stabilitás" megléteként vagy hiányaként konstruálja meg? Elmerészkedhetünk-e olyan messzire, hogy kijelentsük: ahol a jogi ideológia "instabilitásról" beszél, ott a háttérben valójában a sokrétű patriarchális nemi szerepek rendszerének alkalmassági "válsága" rejlik, vagyis az, hogy ezek a rendszerek nem képesek a patriarchális hatalom domináns víziójába belenyugodni? A jelek kétségkívül azt sugallják, hogy valahányszor a jogi instabilitás a politikai diskurzusok előterébe nyomul, soha nincsenek túl messze azok a mélységesen aggodalmas kérdések sem, melyek arra vonatkoznak, mit jelent a "megfelelően szilárd" családi struktúra, és melyek a valóban "férfias" és "nőies" nemi szerepek. Aztán fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy ha a különböző patriarchális rendek az 1848-as eseményeket követően tényleg valamiféle "válságon" estek át, vajon képesek voltak-e az új hatalmi konstellációba beilleszkedni – továbbmenve, az is kérdés, hogy "sikeres" (azaz szilárd) patriarchális rendet eredményzett-e a beilleszkedésük.

Modern korunkban a család stabilitásával kapcsolatos kérdések újra meg újra előkerülnek, s ez a tény azt sugallja, hogy a beilleszkedés nem nevezhető sikeresnek.A kutatónak, akit az a kérdés foglalkoztat, hogyan fejlődött ki Magyarországon a modern patriarchátus, és hogyan is írható le tényleges működése, meg kell kísérelnie továbblépni a "jogi stabilitás" ideológiáján, melyet az 1861-es Országbírói Értekezlet igyekezett megalapozni, és túl kell lépnie a "magyar nemzeti jog" eszméjén is. A kutatónak fel kell hívni a figyelmet azokra a jogi alapokra, melyek az 1848 előtti és azt követő korszak "nem nemzeti" törvényeiből eredtek. A jogtudomány erősen támaszkodik a magyarázó tényezőkre, mint amilyen például az "instabilitás" és a "jogi káosz", és óriási jelentőséget tulajdonít a "szokásoknak". Ez azt eredményezte, hogy viszonylag kevés figyelmet szentelünk a "kultúrának", a gazdasági feltételeknek és annak a szerepnek, amit az állam játszik a családi és személyes törvényekben megjelenő aszimmetriák és nemi hierarchiák formálásában. Ha a kutató megkísérli ennek a mulasztásnak a hatásait történelmi perspektívában ellensúlyozni, számtalan új jelenségre bukkanhat a "régi történelemben". Meglepetten tapasztalhatja, hogy az 1860-as években a családon belüli nemi szerepekkel és viszonyokkal foglalkozó parlamenti vitákban megkülönböztetett figyelmet szenteltek a vegyes házasságokban született gyermekek vallásgyakorlásának – s ez a kérdés például egészében hiányzik azokból az alapszövegekből, melyek a magyar privát- és családjog történetét tárgyalják, és ugyancsak kimaradnak a 19. századi "kultúrharcok" politikai irodalmából.⁴⁸

E tanulmány arra tesz kísérletet, hogy a 19. századi Magyarország jogi viszonyaihoz újfajta szemlélettel közelítsen, feltárja, hogy a hivatalos jogi diskurzusok hogyan közelítették meg a jogi "stabilitást", és ezek a diskurzusok hogyan működtek együtt a patriarchális rend konstrukciójával, és hogyan hatottak arra. Felhívja továbbá a figyelmet arra, hogy a jogi kultúrához – és persze magához a joghoz – a lehető legnagyobb gondolati rugalmassággal kell közelítenünk. A lehetőségekhez képest tágítanunk kell megszokott értelmezésünk határait arról, hogy mi a jog, és hogyan is működik, ha számolni akarunk (i) a formális és informális jogi intézményekkel; (ii) ha elemezni akarjuk a formális és az informális jog között közvetítő intézmények, így például az egyházak és/vagy a bíróságok szerepét is; (iii) és ha számításba kívánjuk venni a helyi és szubnacionális, valamint a nemzeti és globális tényezőket, melyek a jogi reformmozgalmak kialakulására hatást gyakorolnak.

Végül pedig új kutatási kérdésekre van szükségünk, amelyek az államban nem a patriarchális hatalom szilárd forrását látják, s amelyek az alapvető szervezeti koncepciókat, mint amilyen például a "jogi státus", a nemzeti lét mesterséges konstrukcióinak tekintik. Persze, lehet mindezt úgy is értelmezni, mint újabb gyakorlatot a dekonstrukció terén. Ám egy sokkal konstruktívabb megközelítésben a tanulmány remélhetőleg hozzájárul egy új kutatási terület feltárásához, ami (i) a modern patriarchális állam érdekütközéseit és érdekőrzését elemzi, valamint (ii) azokat a folyamatokat tárja fel, ahogyan ezeket a konfliktusokat a "stabilitást" elősegítő jogi intézmények megalakításával elleplezik.

Ez a cikk a szerző doktori dolgozatának eredményei alapján készült (Loutfi Anna: Hungarian Family Law and the Struggle for Gender Order 1848-1913. Doktori disszertáció, 2006, Közép-európai Egyetem, Történelem Tanszék).

Jegyzetek

1 Az Országgyűlés Képviselőházának Naplója (a továbbiakban OKN), 1877. május 2., 10. köt. (1875-1878), 360-361. A latin főnév (proteus) könnyen alkalmazkodó, állandóan változó embert vagy tárgyat jelent. Amikor Apponyi az 1876-os gyámügyi törvényjavaslatot "a családtörvény Protaeus"-ának nevezte, arra utalt, hogy az új törvényjavaslat nem tett egyértelmű különbséget az apai és az anyai hatalom között.

2 Ahogy Apponyi a képviselőházban 1877. május 4-én összefoglalta, a módosítvány "nem oda czéloz, hogy az anyának azon törvényes jogai, melyeket a gyermekek nevelése jelenlegi jogrendszerünkben élvez, elvétessenek, hanem csak oda, hogy a szülői hatalom mint technikai jogi fogalom helyébe az atyai hatalom fogalma tétessék. Ebben nem lehet nehézség." OKN, 10. köt. (1875-1878), 392.

3 Ezek a javaslatok beépültek a törvény végleges változatába, melyet 1877-ben XX. szám alatt (Gyámsági és gondnoksági törvény) fogadott el az országgyűlés.

4 A "nemi hierarchián" a szexuális különbségekkel kapcsolatos vélekedéseket, illetve az e vélekedések által kialakult társadalmi viszonyokból következő sorrendiséget értem. A szexuális különbség és a nem fogalma természetesen összetartozó, de nem azonos fogalmak: a törvényben megfogalmazott, a férfiakra és nőkre vonatkozó eltérő társadalmi szerepek és kötelezettségek – például az apai és anyai szerepkör – a gendering, azaz a "nemi sorrendiség" folyamatában alakul ki. Ha a nemi szempontokra épülő jogrend integráns hierarchiákat és hatalmi struktúrákat tartalmaz, illetve ha sajátos érdekeket szolgál, és mint ilyet az államnak folyamatosan újra kell definiálnia és legitimálnia, akkor egyértelmű, hogy bármit, ami ezen hierarchiákat / hatalmi struktúrákat / érdekeket megingathatja, a jogrendet kidolgozó társadalom fenyegetésként fog érzékelni.

5 A 4. lábjegyzetben leírtak további finomítása érdekében jegyezzük meg, hogy bár a szexuális különbözőséggel kapcsolatos vélekedéseket rendszerint úgy magyarázzák, mint ami a "természetben" gyökerezik, a hierarchikus nemek szerinti rendszer kialakításához folytonosan szükséges, hogy a "férfias" és a "nőies" fogalmait precíz technikai meghatározásokkal bástyázzuk körül annak érdekében, hogy a hibákat és a bomlasztást gyorsan és korrekt módon fel lehessen ismerni, hogy korrigálni lehessen, vagy büntetéssel elfojtani. A biológiai nemi meghatározottság (sex) és a nem (gender) közötti különbségtétel politikai következményeiről ad bevezető betekintést Judith Butler híres esszéje: Gender Trouble: Feminism and the Subversion of Identity. New York – London, Routledge, 1990, különösen a 128-149. oldalak.

6 A code szó maga (jelentése: törvénykönyv) a középkorból származó régi jogi kifejezés, ám a "kodifikáció", akárcsak a "kodifikál" ige és a "kodifikáló" főnév (mint arra Varga Csaba rámutatott) 19. századi fogalmak (Varga Csaba: Codification as a Socio-historical Phenomenon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991, 15.). Ezekhez a fogalmakhoz társultak továbbá a kodifikálás olyan elméletei, amelyek szerint ha egy országnak törvénykönyvre van szüksége, az olyan kiindulópont, amely nem igényel külön igazolást. Magyarország önálló törvénykönyv-tervezete 1848-ra vezethető vissza, és főleg 1867 utánra, amikor Magyarország a Habsburg Monarchián belül részleges autonómiát kapott. 1848 májusában Deák Ferenc akkori igazságügy-miniszter körlevélben tájékoztatta a magyar törvényhatóságokat az igazságügyi minisztérium új tervezetéről: a polgári és büntetőjogi bíróságok felállításáról, a törvényi eljárás és a joggyakorlat megszervezéséről, valamint a büntetőjogi, polgári és bányászati törvények tervezetéről. Az ugyanezen évben kiadott törvény kimondta, hogy az ősiség eltörlésével az igazságügyi minisztérium hozzálát egy polgári törvénykönyv kidolgozásához. (Lásd 1848: XV. tc. 1. §; Mezey Barna: Magyar jogtörténet. Budapest, Osiris Kiadó, 1999, 119-120.).

7 Lásd Apponyi megjegyzéseit, OKN, 1877. május 2., 10. köt. (1875-1878), 361. 1867 után a törvények egyértelmű szövegezésének igénye, melyhez a bírósági rendszer centralizációja, a jogforrások és törvényi rendelkezések összeállítása, a törvényalkotás felgyorsítása, a polgári és egyéb jogrend kodifikációja párosult, mindezek tehát egyaránt arra a nagyszabású, átfogó projektre vezethetők vissza, mellyel a politikai közbeszéd a nemzetnek az európai normákhoz való igazítását és stabilizációját célozta meg.

8 C. van Caenegen: An Historical Introduction to Private Law. Cambridge, Cambridge University Press, 1992, 125.

9 Vécsey Tamásnak a Magyar Tudományos Akadémián Wenzel Gusztávról tartott előadása (1894. május 28.). Az előadás olvasható a Jogtudományi Közlönyben, no. 22. (1894. június), 169-170. Miközben a jogtudósok azon fáradoztak, hogy egységes keretbe foglalva és a nemzeti törvények "hamisítatlan" forrásait (így például Werbőczy törvényeit) felkutatva a nemzeti jogtudományt "megtisztítsák", egy meglehetősen sajátságos kettősség kezdte jellemezni Magyarország formális jogi kultúráját: egyfelől, a jogászok és törvényalkotók "őseredeti magyar" jogi elvekre hivatkoztak, melyek a feudális törvénykezésből és/vagy az 1848-at megelőző nemesi jog írott gyűjteményeiből származtak; másrészt viszont előszeretettel hivatkoztak olyan alapelvekre, melyek a 19. századi európai, különösen pedig az osztrák polgári törvénykönyvből eredtek. Így, meglepő módon, a kodifikáció egyszerre jelentette a magyar jog "európaizálását" vagy "modernizációját", illetve ezzel egyidejűleg ez volt az "ősi magyar jog" szabályai és elvei megtisztításának raison d'être-je is. (Lásd például Varga: i. m. 15-19.)

10 Alan Watson: Legal Origins and Legal Change. London, Hambledon Press, 1991, 73.

11 A polgárjog kodifikációjának tervével 1848-ban, a forradalom évében állt elő az Igazságügyi Minisztérium, de több mint száz évnek, azaz forradalmakkal és két világháborúval terhes évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Magyarországon 1959-ben életbe lépjen a polgári törvénykönyv. Lásd Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Budapest-Pécs: Dialóg Campus Kiadó, 1999, 308-312.

12 Lásd Béli: i. m.; Szűcs Jenő: "The Three Historical Regions of Europe". Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae, 29. sz. 2-4 (1983), 131-184.

13 Lásd pl. Szűcs: i. m.

14 Lásd pl. Larry Wolff: Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of Enlightenment. Stanford, Stanford University Press, 1994; Todorova Maria: Imagining the Balkans. New York, Oxford University Press, 1997, különösen 142-143.; Melegh Attila: On the East/West Slope: Globalization, Nationalism, Racism and Discourses on Eastern Europe. New York, CEU Press, 2006.

15 1860-ban Ferenc József császár a gazdag földbirtokos Apponyi György grófot kérte fel egy hivatalos testület létrehozására, melynek feladata a forradalom utáni magyarországi törvényi feltételek megszervezése és rekonstrukciója volt. A konzervatív politikus korábban főkancellárként a bécsi udvari kancellárián működött, 1849-től pedig a magyar főurakból alakult ellenforradalmi csoport elnöke volt. Fő célkitűzése a régi rendszer (értsd a tulajdonrendszer) stabilizálása és védelme volt, ugyanakkor támogatta a "modernizáció" és a változás politikáját, ami a földbirtokos és a kereskedő osztályok új szövetségén alapult. Jogtudósok (köztük a fentebb már említett Wenzel Gusztáv), politikusok (beleértve Deák Ferencet) és a földbirtokosok, valamint kereskedők képviselőinek együttműködését összehangolva Apponyi létrehozta az Országbírói Értekezletet azzal a kimondott céllal, hogy az 1848-at követő politikai változásokat figyelembe véve lefektessék a jogi alapokat az ország egésze számára. Az osztrák polgári törvénykönyvet, melyet Magyarországon 1854-ben vezettek be, 1861-ben hatályon kívül helyezték (igaz, 1861 után is érvényben maradt Magyarország déli katonai határainál, valamint Erdélyben és Fiume tartományban), s az Országbírói Értekezlet még ugyanebben az évben, 1861-ben kiadta az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat, melyet aztán szétküldött a törvényhatósági körzeteknek. A "magyar jog" címszó alatt az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok utalt az 1850-es évek egyes rendeleteire, a hatályon kívül helyezett osztrák polgári törvénykönyv egyes részeire, valamint az 1848 előtti időszak törvénykezésére. Az osztrák polgári törvénykönyv számos intézménye a magyar törvénykezés "megszervezőinek" közvetítői keretet biztosított a tulajdonjog rendezésére abban a társadalmi helyzetben, amikor a régi törvényeket már hatályon kívül helyezték, az érvényben lévő jogi intézményeket pedig újjá kellett szervezni és az állami törvényhozás révén meg kellett újítani (Béli: i. m. 313-315.). Az osztrák törvények alkalmazásának politikai hatásait az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok szövege igyekezett enyhíteni, amikor kijelentette, hogy a "külföldi" törvényeket a jogfolytonosság megvalósítása érdekében szükséges alkalmazni, valamint azért, hogy a magyar polgári anyagi törvények restaurációját elősegítsék. Az Országbírói Értekezlet javaslatait azzal igazolta, hogy az 1848 által teremtett "helyzet szükségleteire" hivatkozott (Ideiglenes Törvénykezési Szabályok I. Magánjog, 1. §; Az Országbírói Értekezlet által Javaslatba hozott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok).

16 A történelmi érvelés hagyományosan így hangzik: míg Nyugat-Európában a 19. századra a jogi kultúra polgárosodott (sich verbürgerlichte) és megszilárdult (sich verstadterte), továbbfejlesztésének felelősségét és gyakorlati alkalmazásának még szisztematikusabb megvalósítását az állam vállalta magára, addig Kelet-Közép-Európa jogi kultúrája megmaradt a koncentrált földbirtokviszonyok feudális feltételei között, valamint a – külföldi vagy a külföld által dominált – államhoz való defenzív viszonyában (Küpper Herbert: Rechtskultur und Modernisierung in Ostmitteleuropa. Osteuropa, 4 (1999), 340.; lásd még Mezey bevezető szavait in: A magyar jogtörténet forrásai. Szemelvénygyűjtemény. Budapest, Osiris Kiadó, 2001).

17 Varga: i. m. 117, 125.

18 "Új jogszabályok terjesztették ki és erősítették fel a korlátozó szankciókat, melyek arra szolgáltak, hogy a nőket a szexuális rendszerben elfoglalt helyükön rögzítse […] [és] a 19. századnak a nemekhez rendelt komplimenter ideológiái úgy fogalmazták újjá a feleség alárendelt státusát, mint a magasabbrendű etikai tisztaság megtestesülését, amely a családi és a politikai közösség erkölcsi kohéziója fölött egyaránt őrködik." Vogel Ursula: The State and the Making of Gender. Some historical legacies. In: Randall Vicky – Georgina Waylen (szerk.): Gender, Politics and the State. London, Routledge, 1998, 39.

19 Az átfogó, az egész országban alkalmazandó házassági törvényt 1894-ben iktatták törvénybe (1894: XXXI. tc.), s 1895. január 1-jével lépett hatályba. A törvény megszületéséig azonban hosszú út vezetett, s a házassági törvény kérdése az egész jogászi szakmát megmozgatta. Ahogy az egyik jogtudós 1887-ben kifejtette: "A magyar házassági jog unicum az egész világon, elannyira, hogy ha akadna szerencsétlen ember, ki azt összes consequentáival együtt bármely más, kissé magáratartó államban életbe léptetni akarná, az menten kételyeket támasztana elmebeli és erkölcsi épsége felől. Mert egyéb-e, mint codificált politikai képtelenség az olyan ország házassági joga, melyben polgárok százezrei a nemzet egyéb tagjaival a házassági jog egyoldalúságai miatt bensőleg egybeolvadni képtelenek?" (Daempf Sándor: Kulturpolitika. Jogtudományi Közlöny. 1887. július 8., 209.) Hasonlóan panaszkodott Wekerle Sándor, amikor azt mondta, hogy a házassági jog akadályozta az ország békés fejlődését (lásd Magyarország története, 1890-1918. 1. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978, 91.). Teleszky Istvánnak, aki a polgári házassági törvény felülvizsgálatát irányította az Igazságügyi Minisztérium bizottságában, az volt a véleménye, hogy a számos vallás Magyarországnak csak egy megoldást hagyott meg a nemzeti jog egyesítése érdekében: a polgári házasságot (OKN, 1894. február 19., 16. köt., 32.). Általánosabban fogalmazva, a pluralizmus elleni harc és a centralizált jogi bürokrácia megteremtésének óhaja adta az alapvető mozgatórugót a magyar jogtudomány számára: a jogi pluralizmusból fakadó állítólagos probléma miatt vezette be a magyar állam az osztrák polgári törvénykönyvet 1853 és 1861 között; ugyancsak ebből az okból hozta létre a polgári bíróságok "autonóm" (országos) rendszerét még azt megelőzően, hogy Magyarország politikai függetlenséget kapott volna Ausztriától; ugyancsak ezért fokozta a törvényalkotás tevékenységét 1867-et követően; ezért támogatta önálló jogi szakembergárda kinevelését, melynek fő feladata az volt, hogy magyar nyelven különböző publikációkat jelentessenek meg a nemzeti jog fejlődésének témakörében.

20 Részletesen lásd Loutfi: i. m. 1-7. fejezet.

21 Lásd Loutfi: i. m. 8. fejezet.

22 A nők jogi elnyomásának és a feministák/nők fellépésének és harcának ebben a korszakban jellemző sajátosságait sok, eltérő szemléletű munka tárgyalja. Lásd különösen: Frysak Elizabeth: Legale Kämpfe. Die petitionsrechtlichen Forderungen der österreichischen bürgerlichen Frauenbewegung zur Änderung des Ehe- und Familienrechtes um die Jahrhundertwende; Bellavitis Anna: Der Code civil in Frankreich; Martini Manuela: Neue Rechte, alter pflichten. Die Rezeption des Code Napoléon zu Beginn des 19. Hunderts in Italien; Lepsius Susanne: Die privatrechtliche Stellung der Frau im Deutschland des 19. Jahrhunderts. Forschungsstand und- perspekiven; Stretton Tim: Married Women and the Law in England since the Eighteenth Century – mind a következőben L'Homme. Zeitschrift für Feministische Geschichtswissenschaft. 1, no. 14 (2003), 65-82.; 83-89.; 90-96.; 110-123.; 124-130. Továbbá Bock Gisela: Frauen in der Europäischen Geschichte – vom Mittelalter bis zur Gegenwart. München, C.H. Beck, 2000; Gerhard Ute (szerk.): Frauen in der Geschichte des Rechts – Von der Frühen Neuzeit bis zur Gegenwart, München, C.H. Beck, 1997; Lyndon Shanley Mary: Feminism, Marriage and the Law in Victorian England. Princeton, Princeton University Press, 1993; Smart Carol (szerk.): Regulating Womanhood. Historical Essays on Marriage, Motherhood & Sexuality. London, Routledge, 1992; Honegger Claudia: Die Ordnung der Geschlechter. Die Wissenschaften vom Menschen und das Weib 1760-1850. New York, 1991; Goldberg Moses Claire: French Feminism in the Nineteenth Century. New York, State University of New York, 1984; Taylor Allen Ann: Feminism and Motherhood in Germany 1800-1914. Rutgers University Press, 1991; Wagner William C.: Marriage, Property, and Law in Late Imperial Russia. Oxford, Clarendon Press, 1994; Zimmermann Susan: Die bessere Halfte? Frauenbewegungen und Frauenbestrebungen im Ungarn der Habsburgermonarchie 1848 bis 1918. Budapest-Wien: Napvilág Kiadó – Promedia Verlag, 1999; Pilinkaite-Sotirovic Vilana: Family and Individual Strategies of Husband and Wife in Rural Lithuania, 1864-1894. L'Homme. Zeitschrift für Feministische Geschichtswissenschaft, 1, no. 14 (2003), 55-64.; de Haan Francisca – Daskalova Krassimira – Loutfi Anna (szerk.): A Biographical Dictionary of Women's Movements and Feminisms. Central, Eastern and South Eastern Europe, 19^th and 20^th Centuries. Budapest – New York, CEU Press, 2006.

23 Vogel: i. m. 40.

24 Az 1876-os gyámügyi törvényjavaslat a bankcsődöt elegendő oknak tekintette ahhoz, hogy az apa megfosztható lehessen atyai hatalmától, s a törvényjavaslat e pontját az akkori magyar igazságügy-miniszter, Szilágyi Dezső erős kritikával illette. Úgy érvelt, hogy a bankcsőd rendszerint a piaci erők hibája, nem pedig az egyes személyé, és még ha valaki felelőtlenül intézte is pénzügyeit, ez akkor sem adhat elegendő okot arra, hogy megtagadják tőle gyermekei fölötti hatalmát és befolyását. (OKN [1877. június 15.], XI. köt. [1875-1878], 101-102.) A házassági törvény tárgyalása során hasonló vitára került sor: az 1893-as új polgári házassági törvénytervezet néhány jogász bírálója azt állította, hogy mivel az új tervezet nem említi az elmebetegséget a válóokok között (ahogy azt a kánonjog tette), ezzel megakadályozza, hogy a nők elválhassanak alkoholista vagy iszákos férjüktől, s nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a feleség és a gyermekek tényleges pénzügyi eltartását olyan férfiaknak kell biztosítania, akiknek józan társadalmi felelősségérzete nem károsodott (például az alkohol által). (Lásd pl. Sztehlo Kornél: Törvényjavaslat a házassági jogról. Jogtudományi Közlöny, 1894. január 19. és 26., 18.; König Vilmos: Gyógyithatatlan elmebetegség. Jogtudományi Közlöny, 1894. február 9., 42-43.)

25 A magyar polgárjogi törvénykönyv 1900-as tervezete elismerte a férj kötelességét, hogy feleségét eltartsa, illetve a feleség azon kötelességét, hogy a háztartást ellássa, ugyanakkor elismerte a feleség jogát tulajdonának "elkülönült" kezelésére, és azt is, hogy a házasság során szerzett vagyonra a házastársak egyenlően formálhatnak jogot. Továbbá a törvénykönyv tervezete inkább relativizálta, mintsem általánosította a házastársi kötelezettségeket, amikor azt írta elő a bírónak, hogy egyes esetekben vegye figyelembe a feleség kenyérkereső státusát, mielőtt a házastársak közötti személyes viszonyokat megvizsgálja, és a törvényi rendelkezések köréből teljes egészében kiemelte a hozomány kérdését – ami speciális helyzetben: a feleség tulajdonában és a férj haszonélvezeti jogában volt -, s azt a házastársak közötti, formális szerződésben megfogalmazott egyéni megállapodás körébe utalta. Továbbá, annak ellenére, hogy a törvénykönyv javaslata kiemelte a férjnek (mint a háztartás fejének) a jogát, hogy a háztartás ügyeit érintő minden kérdésben a döntő szót kimondja, ami viszont az 1894-es házassági törvényben nem volt explicit elv, a törvénykönyv-tervezet általában mégis tartózkodott a nyílt diszkriminációs felhangoktól, és a házastársak közötti viszonyt úgy mutatta be, mint kölcsönös partnerséget. Minden, a háztartásra vonatkozó döntést tekintetbe véve, a férjnek kötelessége volt figyelembe venni a feleség tanácsát vagy javaslatát, és egyértelműen nem engedélyezte a férjnek, hogy otthon visszaéljen hatalmával (Törvénykönyv javaslata [1900], 94-95. §§).

26 Hogy a magánjogot nem lehet többé absztrakt fogalmakkal megragadni, és a változó társadalmi környezetre való tekintettel szubjektíve kell megszövegezni, ehhez ad érveket Meszlény Artur: Magánjog-politikai tanulmányok. Különös tekintettel a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetére. Budapest, Politzer Zsigmond, 1901, 95.

27 Meszlény: i. m. 91-92.

28 Itt kell megjegyeznünk, hogy az objektív jog korlátait egyértelműen felismerték a magyar jogtudományi körökben az 1860-as évektől kezdve, vagyis azóta, hogy a családjogi törvények kodifikációs tervezetébe belefogtak, s e felismerés abból fakadt, hogy a helyi jogi feltételek Magyországon rendszeresen megakasztották a központi körmányzat kísérleteit, hogy objektív törvényeket hozzanak létre a polgári és a családtörvény keretein belül.

29 "A feminismus" című, századfordulón született cikkében a jogtudós Szterényi Sándor a feminizmust úgy határozta meg, mint olyan mozgalmat, ami fel akarja számolni a férjnek a feleség fölötti törvényi hatalmát. Mivel a magyar jog sem akkor, sem korábban nem ismerte ezt a jogot, Szterényi úgy vélte, a feminizmus egyszerűen nem volt releváns társadalmi mozgatóerő Magyarországon ( "A feminismus", I-II. Huszadik Század, 1900. május, 362-368.; 1900. június, 461-473.). A törvénykönyvben nem rögzített jog hiányában a tudósok eljuthattak ilyen következtetésekre, hiszen a kodifikáció Magyarországon csak a második világháború után valósult meg (mint fentebb már említettük), s így a családot részben az állami törvénykezés, részben a helyi hatóságok, az egyház és a bíróságok hatáskörében hagyta. A nők jogairól a magyar jogtudományban lefolytatott magasröptű diskurzus hosszú történetéről lásd Loutfi: i. m., 5., 6., 8. és 9. fejezetek.

30 1914, azaz az első világháború kitörése előtt több mint 40 parlamenti ülés foglalkozott az 1913-as törvénytervezettel, s a vitákat fel kellett függeszteni, mondván, a háborús fenyegetés a fennálló "társadalmi stabilitást" veszélyezteti. Lásd Nagy Ferencz, OKN, 26. köt. (1910-1915), 475-476.

31 Az 1894-es polgári házassági törvény nem tisztázta a házastársak közötti személyes kapcsolat vagy a házastársi tulajdon kérdéseit; az 1877-es gyámsági törvény viszont részben kodifikálta a szülő-gyerek / gyám-gyámolított viszonyát, és explicite kimondta, hogy az anyák nem léphetnek fel jogi gyámként (lásd Loutfi: i. m. 4. és 8. fejezet).

32 Fontos, hogy A nők törvénykönyve: A nők jogaira és kötelességeire vontakozó összes törvények és rendeletek alapján (1902) című mű szerzője fejezetekre tagolta a könyvet, a fejezeteknek ilyen címet adott: asszonyok; leányok; jegyesek; anyák; elvált asszonyok; özvegyek – mert szerinte a törvények a nőket nem egységes társadalmi csoportként, hanem külön családi kapcsolatokban élő egyénekként kezelték; néhány törvény pedig a családot magát mint sajátos társadalmi intézményt kezelte (lásd Nagy Sándor K.: A nők törvénykönyve: A nők jogaira és kötelességeire vontakozó összes törvények és rendeletek alapján. Budapest, 1902, 5.; Szladits Károly: A magyar nő magánjogi helyzete. Egyesült Erővel, 1911. április, 95, 99.

33 Az 1900-as magyar törvénykönyv-tervezet a házasságon keresztül próbálta megerősíteni a családtörvényt általánosan megalapozó jogi keretet, a francia és a német polgári törvénykönyvek mintájára, vagyis a szülői és a házastársi hatalmat a "férj-atya" személyében egyesíteni, de házassági tulajdonrendszere a házassághoz való eltérő megközelítést tükrözött, mert elkülönült tulajdoni intézményeken nyugodott. Továbbá a kodifikációs bizottság elvben elismerte azt az inheres ellentmondást, amely a törvénykönyveknek mint átfogó és általános jogi axiómák forrásának kezelésében jelentkezett, s nagy szerepet szánt a bíróságoknak az egyedi esetek gyakorlati elbírálásában. A házasságot és a házastársak tulajdonviszonyait szabályozó jogi normákról ilyenformán elismerték, hogy a kodifikációs folyamattól függetlenül fejlődnek, és a családon belüli, nemekhez rendelt hatalom továbbra is oszcillál egyfelől a kizárólagosan férfias jogok és az apák, a háztartások fejei és férjek kötelességei, másfelől pedig a sokkal halványabban nemekhez rendelt szülői, kenyérkeresői és tulajdonosi jogok és kötelességek viselői között (akik nem kizárólag férfiak per definitionem).

34 Lásd a 29. lábjegyzetet.

35 Amikor a magyar feminista sajtó beszámolt a Nemzetközi Nőtanács Jogi Bizottságának jelentéséről, melynek címe "A nő jogi helyzete a kultúrállamokban" volt, akkor megjegyezte, hogy a férjes asszonyok abban különböznek az egyedülálló nőktől, hogy a társadalom, a jog és a szokások egyaránt kimondják: az egyedülálló nőnek lehetnek bizonyos polgári és anyagi jogosultságai munkájával szerzett bére révén, ám ez nem vonatkozik a férjezettekre, akik fizetség nélkül dolgoznak, és akik csak eltartásra jogosultak (Szegvári Sándorné: A nő jogi helyzete a kulturállamokban. A nő és a társadalom, 1912. július, 127-128.). – A Nemzetközi Nőtanács Jogi Bizottsága 1909-ben alakult.

36 1894: XXXI. tc. 6. §; 1878: V. tc. 246. §.

37 Szegvári: i. m. 182. Kiemelés az eredetiben.

38 Uo.

39 A polgári törvénykönyv tervezetének második változatát Balogh Jenő igazságügy-miniszter 1913. október 8-án terjesztette a parlamenti bizottság elé, s ezt követően került sor a parlamenti vizsgálóbizottság felállítására 1913. március 3-án, és e hó végére a javaslat előkészítésére. A Feministák Egyesülete Jogi Bizottságának a polgári törvénykönyv 1913-as és 1914-es tervezeteivel kapcsolatos állásfoglalásai a szervezet hivatalos fórumán, A nő és a társadalom hasábjain jelentek meg az 1913-as és az 1914-es számokban.

40 Törvényjavaslat (1913), 10., 25., 26. §§.

41 Bírálatok a Polgári Törvénykönyv Tervezetéről. A F.E. jogi bizottságának tagjairól, 1-22. §§. A nő és a társadalom, 1913. október, 171. A férjnek azon hatalma, hogy dönthet a lakóhely megválasztásáról, a magyar törvénykezési jogban gyökerezett. A magyar állampolgárság megszerzésével/elvesztésével foglalkozó 1879-es törvény kikötötte, hogy a feleség kötelessége "követni az ő házastársát". Mivel azok a nők, akik "külföldiekkel" kötöttek házasságot, automatikusan elvesztették magyar állampolgárságukat, miközben a magyar férfival házasságra lépő külföldi nő magyar állampolgárságot nyert, az 1894-es polgári házassági törvény 117. §-a kivételt tett a nem magyar férjjel frigyre lépő asszonyokkal; ha férjét a házasság megkötése után külföldre nem követte, akkor jogában állt a magyar bíróságok előtt a házasság érvénytelenítését kérni (Loutfi: i. m. 3., 4. és 5. fejezet).

42 Bírálatok a Polgári Törvénykönyv Tervezetéről, 191.

43 Uo. 172.

44 Uo. 171.

45 Uo.

46 Meszlényi: i. m. 87-89.

47 Robert M. Unger: Law in Modern Society. New York, The Free Press, 1976, 574-576.

48 Például 1844: III. tc.; 1868: XLVIII. tc.; 1868: LIII. tc. Részletesen in Loutfi: i. m. 7. fejezet.

A cikk eredeti anyagok feldolgozásával új szempontból kutatja a nők részvételét a filmipar termelési folyamataiban az államszocialista időkben és később. A tanulmány arra a kérdésre igyekszik választ találni, hogy az államszocialista politika, amely támogatta illetve kikényszerítette a nők munkaerőpiaci részvételét, hatással volt-e a kreatív munka területére is? A szöveg szembeállítja a nők viszonylag előnyös megjelenítését az államszocialista idők filmvilágában és a mostani, férfiak által dominált, „homoszociális" filmezési és termelési folyamatokat.

Eltérő vélekedések és viszonylag terjedelmes irodalom olvasható mára arról, hogy az államszocialista nőemancipáció körébe tartozó intézkedések mennyiben a női állampolgár és munkavállaló érdekeit tartották szem előtt, és mennyiben az 1945 utáni intenzív iparosítás teremtette munkaerő-hiány, illetve a későbbi munkaerő-túlkínálat diktálta, sőt erőltette a nőkre ezeket. Az időszak nőket érintő törvényhozási gyakorlatára és társadalompolitikai retorikájára vonatkozó effajta vagylagos kérdésfeltevés helyett én magam azoknak az újabb keletű tanulmányoknak az érvelését követném, amelyek az államszocialista nőemancipációt alternatív modernizációs tervként és emancipációs folyamatnak tekintik. Ezen gondolatmenet szerint a rendszer – még ha pusztán népgazdasági érdekből is – a nők egyenlő társadalmi részvételének feltételein dolgozott, miközben erre a részvételre a "célszemélyeket" biztatta is.¹ Az otthon zárt világából a változatosabb kapcsolatrendszereket is kínáló munkahelyi közegbe történő kilépés, valamint a saját kereset nyújtotta viszonylagos önállóság az érintett generáció identitásában a rendszer szándékaitól független, illetve azokon túllépő és irreverzibilisen ható emancipatorikus folyamatokhoz is vezetett. A szocialista állam "nőbarát" politikájának egyik eredménye a nők öntudatára és életlehetőségeikről alkotott elképzeléseire gyakorolt – nagyon is tartós, jóllehet nehezen számszerűsíthető – hatása volt. Az újrafogalmazott önkép és öndefiníció ugyanakkor mindenfajta emancipációs, függetlenedési törekvés alapvető eleme, így a nők egyenjogúsítását célzó feminizmusé is.² A feminizmus esetében az önkép/öntudat újradefiniálása a társadalmi és kulturális környezetben elfogadottnak, sőt normatívnak tekintett "nőkép"-hez képest történik; e meglévő képek mibenlétével a nők (vizuális) reprezentációjának vizsgálata foglalkozik.

Az államszocializmus kutatásának jobban adatolt területein már kimutatták, hogy ez idő alatt a nők foglalkoztatottsági és képzettségi szintje utolérte a férfiakét, s hogy számos, korábban kizárólag férfiak által betöltött munkakörben is megjelent a női munkaerő.³ Dolgozatom egyik, az elterjedő női munkavállalással kapcsolatos kérdésfelvetése az, hogy ez a hangsúlyosabbá váló és differenciálódó női munkaerő-piaci jelenlét az ipar és az értelmiségi pályák mellett vajon a kreatív foglalkozások esetében is éreztette-e hatását – vagy a művészeti szféra az efféle kiegyenlítődésnek makacsabbul ellenálló játéktér volna? A munkaszociológia számára nem ismeretlen továbbá az "üvegplafon" és az "üvegfal" fogalma sem;⁴ illetve az a megfigyelés, hogy rendszerint azokban a szakmákban jelenik meg hamarabb jelentékeny számú női munkaerő, ahol a fizetés és a feladattal, a pozícióval járó társadalmi elismertség alacsonyabb. S amint egy korábban megbecsült foglalkozás ilyen jellegű státuszvesztésen esik át, az figyelhető meg, hogy a férfiak fokozatosan elhagyják a pályát.⁵

E cikk során vizsgált kreatív szakmául a filmgyártást választottam, s ennek két oka van. A filmgyártás azon alkotótevékenységek közé tartozik, amelyek – ellentétben például a képzőművészettel vagy az irodalommal – nem egyéni teljesítményekre, hanem csapatmunkára, különféle funkciókkal ellátott résztvevők együttműködésére épülnek. Ezért a munkaköri mobilitás, illetve szegregáció szervezeti összetevői mellett az ezekhez járuló, s az egyén társadalmi-kapcsolati tőkéje által mozgósított tényezőket is láthatóvá teheti. A film ugyanakkor a legszélesebb befogadói körhöz eljutó kulturális termék, a filmes nőábrázolásoknak tehát jó esélyük van a társadalomban keringő nőképek bevésésére vagy épp azok módosítására, árnyalására. Feltehető ugyanakkor az is, hogy a nyilvános használatra és az egyéni identifikációhoz rendelkezésre álló nőképek (át)formálása mindenekelőtt azáltal következhet be, ha az érintettek, vagyis a nők beleszólhatnak a róluk alkotott képek mineműségébe, azaz ha saját maguk állíthatják elő azokat. Ezért fontosnak és érdemesnek látszik a filmgyártásban való női részvételt is az elemzés körébe vonni, mivel joggal várható, hogy női alkotók megjelenése a filmgyártásban befolyásolni fogja a mozgóképes nő-reprezentációt.

A hetvenes-nyolcvanas évek nyugati feminista alkotói a férfiagy (és -vágy) szülte fiktív, nagybetűs Nővel szemben hús-vér, valódi(bb) női figurák szerepeltetésére törekedtek az irodalomban, a képző- és filmművészetben egyaránt, hogy ellenpontozzák a közkeletű passzív, alárendelődő és férfifüggő, ám egyéb személyiségjegyekben szűkölködő nőábrázolásokat. Tanulmányom feltételezése szerint az akkori feminista alkotók és elméletírók által ostromolt reprezentációs környezettel szembeállítható a magyar filmtermés számos, az államszocializmus periódusából származó darabja, melyekben a női szereplők nem kizárólag áterotizált szexuális tárgyakként vagy sematikusan egyforma karakterekként jelennek meg. Ám ezekkel az árnyaltabb nőábrázolásokkal úgyszintén szembeállíthatók a legutóbbi öt-tíz év ismét ellenkező tendenciát jelző hazai produkciói is.⁶

Filmgyári lány – Női részvétel a filmiparban

A filmgyártásban való női részvételt a különböző funkciókra jellemző női jelenlét – talán némiképp szokatlan⁷ – kvantitatív számbavételével kezdem: milyen/hány feladatkört töltöttek be tipikusan nők, és milyeneket ritkán vagy szinte soha? Hogyan alakult ki a nemekre szabott szegregáció a filmgyártáshoz kapcsolódó munkakörökben? Eközben saját, 1945-től ötéves bontásban felvázolt statisztikámat⁸ a következő kérdések mentén igyekszem interpretálni: Mi magyarázza a tipikusan női munkakörök kialakulását? Kik is voltak az "első fecskék"?

Ahogy talán minden statisztikázás nélkül bárki kitalálhatná, a leghamarabb és legnagyobb mértékben elnőiesedő szakma a jelmeztervezőké volt; az 1945-49-ig terjedő periódusban máris 31,5% volt az arányuk – illetve az aránya, tekintve, hogy az ebben az időszakban készült 19 filmhez nő 6 esetben tervezett jelmezt, s ez majdnem mindig ugyanaz a személy volt. Ebben a tekintetben hasonló a helyzet a gyártásvezetéssel is: a 19 filmből 4-ben működött közre (egyazon) női gyártásvezető, elérve ezzel a magasnak tűnő 21%-os arányszámot (hogy az erre következő periódus után eltűnjön, s majd csak 1981 után töltsék ki az űrt újabb női gyártásvezetők). Női vágót ekkor még csak kettőt jegyezhettem, ám később az ő arányuk fog a jelmeztervezőéhez fogható dinamikával emelkedni – azzal a különbséggel, hogy még csaknem 10 évig ugyanazt az egy női vágót foglalkoztatják. A jelmeztervezők névsora azonban már a következő periódusban (1950-55) változatosabbá válik. E változatosság mögöttes jelentése akkor tárul fel, amikor rájövünk, hogy tudni kell olvasni a névsorok között is… Néha könnyen, néha nehezebben, háttértudás nélkül néha egyáltalán nem fejthetők fel a nevek mögött rejlő kötődések: ki kinek (melyik operatőrnek, rendezőnek stb.) a felesége? A kötődések önmagukban arról persze nem kínálnak információt, hogy ki/mi volt (benne a pikszisben) előbb: a tyúk vagy a tojás – vagyis az adott női vagy férfi filmipari dolgozó, arról azonban mégis árulkodnak, hogy el kellett telni egy időnek, amíg a nők saját jogon (tehát nem férjhez/férfihoz való kötődésük révén) nyerhettek teret még a feminizálódó tendenciát mutató feladatkörökben is.

A munkahelyi gender-szegregáció csökkenő vagy növekvő mértéke – más szóval az, hogy bizonyos munkakörökben jellemzően vagy szinte kizárólagosan nők avagy férfiak dolgoznak – a filmipar esetében azzal is mérhető, ha megvizsgáljuk, hogy hányfajta munkakörbe került idővel jelentékeny számú női munkatárs. A legtöbbféle gyártási funkciót (17 félét) az 1981-85-ös periódusban töltötték be női dolgozók, ez a szám azóta csak a legutóbbi, 2001-gyel kezdődő időszakban esett vissza 13-ra. Ahogy az valószínűleg szintén előre látható volt – amint az a munka fizikai jellegéből is adódik -, operatőri szerepben a nők csak egészen elenyésző százalékban jelennek meg, leginkább csak (fél)független, baráti köri felállásra emlékeztető stábok esetében, ahol gyakran ezt a funkciót egyszerre több személy tölti be. Nem súrolja ugyan folyamatosan a nullát, ám makacsul alacsony marad a szemlézett 60 év során a(z önálló) női írók és forgatókönyvírók száma. A nőírók arányszáma soha nem emelkedett 7,2% (az 1976-80-as "rekord"), a forgatókönyvíróké pedig 12,9% (1991-95) fölé, s ezt a csúcspontot mindkét esetben rohamos esés követi, ami a legutóbbi időszakra 1,6% írót és 4,2% forgatókönyvírót produkált.

A listát stabilan vezeti tehát a jelmeztervezés és a vágás – lásd a vágó mint a celluloid nyersanyag "arannyá" változtatója, akinek aprólékos és nem látványos, ám döntő jelentőségű munkája a háttérben zajlik, s aki kritikus pillanatokban a rendező lelki támaszává is elő(?)lép. Melléjük az 1961-65-ös időszaktól kezdve jön fel egy másik, szintén gyakran nők által betöltött szerepkörként a dramaturg – s némiképp szintén az előtérben lévő, "igazi" kreatív munka oldalvizén (szöveg)gondozói funkciót betöltve. E stabil vezető hármason belüli eltolódásokat⁹ egy darabig magyarázhatja az a tény, hogy a forrásul szolgáló kiadványokban a jelmeztervező nincs mindig megemlítve, így a rá vonatkozó adat ennek a bizonytalansági tényezőnek is függvénye, ám az 1991-gyel, s különösen az 1995-tel kezdődő időszaktól kezdődően a visszaesés akkora mértékű,¹⁰ hogy mögötte egyéb okokat kell keresnünk. A női dramaturgok elmaradását a dramaturg szerepkörének általában jellemző (nemtől független) eltünedezése magyarázhatja, ami pedig a stúdiók és a hozzájuk kötődő alkotócsoport-szerű munka visszaszorulásának következménye: a megcsappanó költségvetések miatt ez volt az elsőként mellőzhetőnek ítélt szerepkörök egyike. A számszerű adatokból azt a hipotézist is csak megalkotni tudjuk, hogy vajon a rendszerváltás után megváltozott filmfinanszírozási helyzetben kialakult esetleges pozícióharc, valamint a stúdiók megszűntével a "baráti körben" való filmezés elterjedése eredményezte-e a női vágók és jelmeztervezők csökkenő, s ugyanezen feladatkörökben a férfiak növekvő arányát – vagy az utóbbi szakma esetében netán annak az egy konkrét jelmezesnek a fellépése, aki a korábbi állami ruharaktárak készletének megszerzésével jóformán monopóliumot alakított ki. A legutóbbi évek fejleménye, hogy a mind erőteljesebb technicizálódás/digitalizálódás következményeképpen megnőtt a vágóként dolgozók között a férfiak aránya, köztük olyanoké, akik számára – nem a filmes szakmában szerzett tapasztalataik révén – már nem ismeretlen és a korábbi manuális folyamathoz képest jóval vonzóbb e munka technikai része.

E listavezető, mondhatni járulékos feladatkörökben tehát az 1966-tal kezdődő periódustól fogva – azaz a szocializmus építésének huszadik (!) éve környékén – kezd el megjelenni értékelhető számban és viszonylag változatos funkciókban a női "munkaerő". Ehhez képest mi a helyzet a filmkészítés fő emberének tekintett rendezővel, azaz a hazai rendezőnők megjelenésével és az általuk készített filmek feltételezett másmilyenségével? A "felszabadulás" után elsőként (a hatvanas évek elejétől) jegyzett rendezőnő, Zsurzs Éva elsősorban a televízió számára készítette magyar irodalmi klasszikusokból többnyire moziban is bemutatott filmváltozatait. Az ő esetében aligha beszélhetünk a női film vagy filmes megjelenéséről – annál inkább mondhatjuk ezt az első filmjét 1968-ban készítő Mészáros Mártáról. 1969-ben mutatta be első filmjét Gyarmathy Lívia és Elek Judit is, s ettől fogva minden ötéves periódusban felbukkant legalább egy, de általában kettő-három (egyetlenegyszer négy) újabb név. Ez talán ígéretesen hangzik, ám csak addig, amíg hozzá nem tesszük, hogy ez még abban a két időszakban is, amikor számuk a legmagasabb volt, azt jelentette, hogy mindössze 12 filmet rendezett nő az összfilmtermést jelentő 110-ből (1976-80), illetve 85-ből (1991-95). Semmiképp sem a tendencia javulását jelzi, hogy a legutóbbi négy és fél évben szintén mindössze 10 filmet rendezett nő az eddig elkészült 119-ből. A további rossz hír a rendre felbukkanó új neveket illetően pedig az, hogy legtöbbjük neve egy vagy két film után elmaradozik, s egyikük sem hozott létre a Mészáros Mártáéhoz mérhető terjedelmes életművet. (Az eddig 21 filmet számláló Mészáros-oeuvre mellett Gyarmathy Lívia 8, Zsurzs Éva 6, Elek Judit, valamint Szalai Györgyi 5-5 filmet tudhat maga mögött.)

A női rendezők megjelenését ugyanakkor érdemes összevetni a nemzetközi filmgyártás fejleményeivel is, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy a nők szerény betörése a filmkészítés terepére mennyiben tudható be a sokrétű nyilvános szerepvállalásukat célzó államszocialista ösztönzésnek, illetve mennyiben rendszerfüggetlen folyamat. Összevetésül egyelőre csak az angolszász mozi példáját tudom felajánlani, ahol az 1970-es évek közepétől előretörő feminista filmelmélet, illetve -kritika nyomán jelentkeztek az első női rendezők.¹¹ Ők elsősorban független filmesek voltak, s kimondottan női fókuszú kísérleti és/vagy rövidfilmekkel jelentkeztek, amelyekben gyakran keveredtek a dokumentum- és a játékfilm elemei. Ennek fényében Mészáros Márta 1968-as fellépése egy állami gondozásban nevelkedett fiatal szövőnő útkereséseiről, identitásproblémáiról szóló, dokumentarista stílusú, Eltávozott nap című filmjével, majd későbbi, rendre kimondottan női léthelyzetekre koncentráló filmjeivel akár az (angolszász) nemzetközi trendet megelőző jelenségnek is tekinthető.

Többi rendezőnőnknél a női szemszög és/vagy tapasztalat érvényre juttatása korántsem olyan egyértelmű, mint Mészárosnál. Gyarmathy Lívia első filmje, az Ismeri a Szandi mandit? című szatirikus vígjáték (1969) cselekménye nem női fókuszú, csak a narrációja az, ám még az effajta áttételes fókusz is eltűnik későbbi filmjeiben, egészen az 1992-es A csalás gyönyöréig, ahol munka- és partnerproblémáikban nem felőrlődő, hanem azokból megerősödve kikerülő női főhősökkel találkozunk. A jóval rövidebb filmográfiával rendelkező női alkotók közül Elek Juditon kívül – akinek öt filmjéből három foglalkozik különféle női figurákkal: öregasszonnyal, kamaszlánnyal és az (irodalom)történelemből csupán névről ismert Szendrey Júliával – a többiek vagy egyáltalán nem foglalkoznak kimondottan női élethelyzetek filmrevitelével (Szalai Györgyi, Enyedi Ildikó¹² , Szederkényi Júlia, Fekete Ibolya, Kőszegi Edit, Székely Orsolya, Pajor Dóra, Groó Diana), vagy igen, foglalkoznak azzal is (Ember Judit, Sós Mária, Szabó Ildikó, Deák Krisztina, Böszörményi Zsuzsa, Sára Júlia, Incze Ágnes), ám tendenciózusnak ez az érdeklődés az ő esetükben sem mondható. Jelentőségük azonban a filmgyártásbeli női részvétel szempontjából annyiban mégis tetten érhető, hogy nagyobb számmal hoztak a gyártási folyamatba további női közreműködőket, azaz e rendezők többsége rendszerint női íróval/forgatókönyvíróval, dramaturggal, vágóval, konzultánssal stb. dolgozott.

Ha viszont önmagában a női rendezők megjelenése ily kevéssé befolyásolta a nők reprezentációját a magyar filmben, mivel támaszthatom alá a fentebb előrevetített feltételezésemet, miszerint az államszocialista időszakban a filmes nőábrázolások összességükben kedvezőbbek voltak, mint az egyidejű angolszász filmekben, amelyeken a feminista filmkritika felnőtt,¹³ vagy mint a legutóbbi évek magyarországi filmtermésében?

Az iménti bekezdést záró kérdés megválaszolásához az 1945 utáni filmtermés korpuszelemzésére kell vállalkoznom, tudatosítva annak nehézségeit és veszélyeit – például azt, hogy egy ilyen vizsgálat során a filmek attribútumaikra, illetve erősen lecsupaszított, egydimenziós, mondhatni, instrumentális értelmezésekre zsugorodhatnak. A jelen vizsgálódás figyelmét pedig elkerülhetik az olyan darabok, amelyek az alább bevezetésre kerülő szempontok szerint nem ragadhatóak meg, ám mégis jelentékenyek lehetnének az általuk felmutatott árnyaltabb nőábrázolások okán (gondolok itt a férfi-nő-kapcsolatok közelképét felmutató filmekre, de akár a műfajban szokatlanul aktív női hősnőkkel is operáló bűnügyi történetekre vagy vígjátékokra). Az olyan filmeknek sem tudok ebben a terjedelemben figyelmet szentelni, amelyek esetleg a maszkulinitás átformálásán dolgoznak, holott ez azért lehetne fontos aspektus, mert épp a nő-férfi reláció minőségének kezdeti, ám később elmaradó nyilvános tematizálását nevezik meg egyes kutatók az államszocialista nőemancipáció kudarcának egyik okaként.¹⁴ Így ez alkalommal a férfiábrázolások nyomon követésével nem, csak a (férfi)rendezők nőkép-gyártásának elemzésével tudunk foglalkozni. Mindennek ellenére megkísérlem az évtizedeket követve figyelemmel kísérni a filmbeli nőábrázolás változásait. Amit a jelen keretek között első nekifutásból tehetek, az az, hogy az eddig ilyen aspektusból nemigen vizsgált filmkorpusz feminista szemszögből történő felméréséhez vetek fel lehetséges szempontokat.¹⁵ Az ideális olvasót pedig arra kérem, hogy a most következő elemzés során végig reflektáljon frissebb magyar filmélményeire mint kontrollcsoportra is: egyáltalán elgondolhatóak-e az alábbiakhoz fogható témafelvetések és nőábrázolások ezekben az újabb mozidarabokban?

Az elemzési szempontok bevezetése és az ötvenes évek filmjei

Az ötvenes évek termelési filmjeinek,¹⁶ úgy tűnik, a mi szempontunkból mindenképpen a javára írható a számos női kulcsfigura saját jogon való felléptetése. (Megjegyzendő ugyanakkor, hogy bár ezek a hősnők nem férfiak oldalán kerülnek a sztorikba, a beteljesülő szerelmi szál mint zárlat még jó ideig elmaradhatatlannak mutatkozik.) Itt persze el kell tekintenünk e filmek nemszeretem agitatív-propagandisztikus jellegétől – vagy éppen, hogy nem kell eltekintenünk, hiszen a feminista filmelmélet a kritika egyik feladataként pontosan az ideológia működésének a domináns mozidarabokban való leleplezését jelölte ki. E "feladat" abból a felismerésből táplálkozik, hogy az ideológia természete szerint elfedni igyekszik önnön működési mechanizmusát azáltal, hogy az ábrázolt rendet a dolgok természetes állásaként mutatja be, amiért is a film-mese-világ mint olyan az ideológia tudatalattijának tekinthető.¹⁷ Ezt szem előtt tartva egyrészt nem meglepő, hogy az átnevelődés szembeszökő példáiként az ötvenes évek alkotói a cselekvőségük (agency) birtokába frissen jutott női (szereplő)ket használják, amivel ugyanakkor újból a nőkép-gyártás csapdájába esnek. Vigasz, de sovány, hogy ez a nőkép – amilyen például a beszédes című első termelési film, a Szabóné¹⁸ címszereplőjéé – talán jobban igenelhető feminista szempontból. Másrészt viszont épp ezen a ponton érthető meg, hogy miért oly leplezetlenül ideologikus a termelési film: mert – ellentétben a domináns moziban és kultúrában már régóta olajozottan működő polgári ideológiával – itt egy új világnézetet kellett "a dolgok állásaként" tudatosítani, majd naturalizálni, vagyis besulykolni.¹⁹ Ám az, hogy az ideológia itt ilyen könnyen tetten érhetően "mutogatja" magát, távolról sem jelenti azt, hogy csak ezek a termelési ("mutogatós"…) filmek volnának ideologikusak. A fennálló rendnek a filmekben is felszínre kerülő patriarchális természetét a feminista kritika különböző filmnyelvi jellegzetességekben ragadja meg. Ilyen eljárás a vizuális kultúra egyéb területeiről is ismerős nőképek termelése, melyek a nőket nem összetett és változatos emberi mivoltukban ábrázolják, hanem rögzített, elő(re meg)írt jelentések hordozóinak teszik meg. Ebben az időszakban a Szabóné-szerű "új világ hírnöke" jelfunkció mellett fellelhetők még az újba oltott régi vágású szerepmodellek is, mint amilyen például a "megejtően tiszta munkáslány" a Vasvirágban. Jelként funkcionálva azonban a legtöbb, ami a női karakterekkel filmnyelvileg történhet, az, hogy strukturálják a narrációt, vagyis hogy a bonyodalmat egy nő indítja be – de a történet nem róla fog szólni.²⁰

Az egyéb narratív műfajokból ismerős az a – fenti értelemben – ideologikus fogás, amely a narratíva zárlatában helyreállítja a patriarchális rendet. Történhet ez azáltal, hogy a "tévelygő", vagyis az előírt jel-szerepből kiszabaduló és nagyobb cselekvési teret nyert nőt végül mégis helyre teszi, újra bekebelezi a fennálló rend: férjhez megy, vagy visszamegy az elhagyott férjhez, vagy egyéb módon "győz a szerelem", azaz a nőt továbbra is a férfival való relációjában szemléljük. Így bocsát meg az Egy pikoló világos rossz társaságba keveredő fiatal hősnőjének egyszeri udvarlója, feltéve, ha jó útra tér; s így békül össze a Kétszer kettő néha öt "tudós matematika-tanársegéd kisasszonya" azzal a pilótával, akivel korábban intellektuális kompetencia-versenyben állt.

A rend helyreállítása a kihágást elkövető nő megbüntetésével is elérhető: öngyilkos lesz, vagy megöli más, megőrül vagy magára marad és elszigetelődik; legenyhébb esetben "csak" nem nyer, elveszti ügyét. Az ötvenes évekből ilyen büntető mozira nem találtam példát.

A képi megjelen(ít)ésen keresztül is nyílik mód az eltévelyedett női szereplőnek a patriarchális rend számára való visszanyerésére: ilyenkor a rendet cselekedeteivel fenyegető figurát a férfitekintetet kiszolgáló módon jelenítik meg, testét, úgymond, fétissé fényképezik.²¹ Az adott időszak szexualitásmentessége, vagy inkább -eltagadása is magyarázhatja, hogy a nőt nem fényképezik a férfivágy tárgyaként és prédájaként (azon túl, hogy még majdnem mindig kötelezően szép).²²

Mindezekkel a rendfenntartó technikákkal szemben a feminista filmelemzés nemcsak azokat a nyilvánvalóan kedvezőbb eseteket képes értékelni, amikor az autonóm cselekvésre kész hősnő nyer (mint a Körhinta Pataki Marija, jóllehet szokásrendbe dermedt családjából a házasság szokásrendjébe lép ő is, de legalább a szíve szerint megválasztott partnerrel), hanem már azt is díjazza, ha a főszereplőnek megtett színésznők nem szikrázó szépségek, vagy ha a zárlat eldöntetlensége és egyéb narrációs törések kibillentik a patriarchális rend magától értetődő mindenhatóságát; ha a zárlatban a heteroszexuális aktus épp csak nem következik be – függetlenül attól, hogy tudjuk-e egyből azt is, hogy ezáltal a hősnő megoldásra is talál-e, nyer-e. Ebben az időszakban az efféle "nyitó zárlat", amikor a hősnő "egy bőrönddel elhagyja a házat, ezentúl a maga életét akarja élni" (Mese a 12 találatról; Zápor, MF) még nem gyakori – a Gyalog a mennyországba című darabban azonban máris egész nemiszerep-csere játszódik le: a férfi szereplőnek kell megtalálnia a munka és a szerelem összeegyeztetésének módját, ő farigcsál le az ambícióiból a szerelmi kapcsolat javára.

Dilemmázik-e a nő? – A hatvanas évek

A hatvanas évek filmjei jellemzően az értelmiség hatalommal kapcsolatos dilemmáinak adtak hangot megannyi erkölcsi dráma és történelmi példázat formájában. Ehhez fogható mélyanalízis középpontjába az eddig ismert, jobbára jelfunkciót betöltő nőfigurák értelemszerűen nem kerülhettek – habár női figurák és élethelyzetek elmélyültebb elemzésére ekkor már akadnak kísérletek férfirendezők részéről is. Az 1962-es Kertes házak utcája Makavejev Montenegrója szelídebb kimenetelű verziójának is volna mondható, ha nem készült volna csaknem húsz évvel korábban annál: mindkét történetben egyhangú házasságában tengődő nő szerepel, aki egy váratlanul jött románcon keresztül döbben rá ezen élet ürességére és tarthatatlanságára. Így értelmezve Fejér Tamás szordínósabb filmjét még akár Betty Friedan feminista bestsellere, a The Feminine Mystique mozgóképes illusztrációjaként is elgondolhatnánk,²³ ha nem egy évvel korábban mutatták volna be, mint ahogy az megjelent…

Mint a Kertes házak utcájában, pár másik filmben is (A férfi egészen más; Asszony a telepen) a "nyitó zárlat" mutatkozik a boldogságot/boldogulást nem hozó kapcsolatokból kilépő, önállóan új életet kezdő női karakterek legmerészebb "nyerési" lehetőségének. E két utóbbi mozidarab a férfiakra, illetve nőkre alkalmazott erkölcsi mérce kettősségét is problematizálja; az Asszony a telepen pedig a keretek közé záró nőképekkel is szembeszáll, amennyiben az egyébként "példamutató magatartású" elvált asszony főhősének családos férfival van viszonya, miközben egy fiatalabb kolléga is ostromolja, s aki az elvárások ellen végül így fakad ki: "Nem vagyok szent!" Ezzel épp az egyik legmakacsabb nőkép-pár, a szent/feleség kontra kurva/szerető dichotómiájával száll szembe, amelyet szinte reflektálatlanul használnak a jellemrajz eszközeként a korszak egyéb, "ellentétes erkölcsű" nővéreket vagy barátnőket szerepeltető filmjeiben (Tücsök; Lássátok feleim). További kelendő nőkép lesz majd az a (Madách által Az ember tragédiájában megalkotott, orvul teherbe eső, s így Ádám drámai öngyilkosságát lehetetlenné tevő Évához hasonlatos) ágens, aki valami nem kívánthoz – "normális", földhözragadt családi léthez – köt, vagy épp bűnözésbe taszít (lásd A kenguru; illetve Gengszterfilm). Előfordul a férfitárs nélkül csak örömtelen vegetálásra kárhoztatott női egyed is (Négy lány egy udvarban), akinek bemutatásmódja szintén a heteroszexuális párosodásra épülő patriarchális renden kívüli létezés elgondolhatatlanságát példázza.

A vígjáték műfaja akár a normatívába nem illő figurák megjelenési terepe is lehetne, de nálunk mégis az olyan filmkomédiák a jellemzőek, amelyek szokásos típusokat vonultatnak fel, s amelyekben az áthágás lehetősége ellenére az ideológia inkább csak önfeledten (re)produkálja magát. A Tanulmány a nőkről ígéretes cím mögött három válni készülő nővel találkozunk, akik végül visszamennek férjeikhez, miután azok mind beleszerettek a feleségek által megbízott válóperes ügyvédnőbe, aki a film végére szintén megtalálja a maga – illedelmesen nőtlen – párját.

A millenniumi lányneveldében – a társadalmi rendet bevéső intézményben – zavart keltő Odor Emília kitaszítottsággal, majd öngyilkossággal bűnhődik (Szeressétek Odor Emíliát!), míg a Fényes szelekben a hatalmat magához ragadó mindkét szektás szereplő nőnemű, akiket – azon túl, hogy nézőként nem szeretjük őket – tetteikért ki is zár soraiból a népi kollégista mozgalom.

A képi megjelen(ít)és szintjén ekkor még rendre kötelességszerűen vonzóak, szépek és fiatalok az előforduló központi női szereplők; igaz ez Mészáros Márta első filmjeire is. (A hetvenes évek filmje fog a hétköznapi ember élettörténései iránt érdeklődni, s ekkor maradozik majd el a glamour a színésznők arcáról is.) Reálisan felfogott, konkrét társadalmi státusszal²⁴ és saját dilemmával rendelkező (Eltávozott nap; Holdudvar), a leosztott nemi szerepek rendjébe bele nem törődő (Szabad lélegzet) korai főhősei révén Mészáros a nőképek kereteiből kiszabadított nő(mi)neműség újradefiniálását végzi. A rendszerint sajátosan női problémák női perspektívából való felmutatása²⁵ (s e dilemmáknak – különösen a gyermektelenséggel kapcsolatosaknak – nem a patriarchális rend elvárásaihoz illeszkedő megoldása) mellett a rendező a feminista vizsgálódás számára oly jelentős magánszféra "csak úgy" történő, azaz önmagáért való filmbe emelését is vállalja. Holott a "magánélet mindig a társadalmi cselekvés, illetve a politikai elnyomás ellenpontja volt a magyar filmben […] A magánszféra sosem jelent meg »csak úgy«; mindig ki kellett fejeznie a rendező politikai közérzetét is."²⁶ Mészáros 1982-ben kezdett önéletrajzi Napló-sorozata kapcsán pedig alkalmunk nyílik egy újabb fontos filmértékelési szempont bevezetésére; e szempont a történelmi események és folyamatok oly módon történő ábrázolása, ahol láthatóvá válik az e folyamatok irányításából hagyományos társadalmi pozíciója miatt általában kimaradó, ám azokban jelen lévő, azokat megélő női szubjektum is. (Erre szolgáltattak példát más, a viszonylag-közelmúltat témául választó művek is, mint a Fényes szelek, a Fiúk a térről vagy a Pokolrév is.)

Filmkockák a női nézőnek – Hétköznapok 1970-80

Ahogy már korábban megjegyeztem, a női rendezőkre – Mészáros és Elek Judit kivételével – egyáltalán nem volt jellemző, hogy automatikusan vagy egyértelműen "női filmeket" készítettek volna, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek során ne készültek volna női vagy legalábbis női fókuszú filmek – férfiak rendezésében. Ezen a ponton is érdemes kitekintenünk a korabeli nemzetközi (angolszász) mozi fejleményeire, ahol ekkoriban jelenik meg a – domináns mozin belül – a "New Women's Film", mikor is a férfi rendezők sem szépséges vagy konvencionális módon vonzó hősnőket léptetnek fel, és a hősnők ábrázolása árnyaltabbá, rokonszenvezőbbé is válik. (E nemzetközi áramlatnak a hatása kétségtelenül utolérhető Gothár Péter első filmjében. Az Ajándék ez a nap egy amerikai "férfi női filmet", az Alíz már nem lakik itt-et idézi szintén lakásra vágyó főszereplőnőjének történetével, illetve az egyébként hazai szexszimbólumnak számító Esztergályos Cecília nem esztétikus vagy voyeurisztikus fényképezésmódjával; ezenkívül egy jelenetben a szereplőknek épp az Alízt játszó moziban akad dolguk.) A női néző kategóriáját bevezetve az elemzésbe, ezeknek az "új női filmeknek" az a jelentőségük, hogy nemcsak az azonosulás lehetőségét nyújtják a "nézőnő" számára, hanem bizonyos, máshol érdektelennek minősülő létállapotok vagy nem bevett magatartásformák jóváhagyását, létjogosultságának megerősítését is. Az effajta témaválasztással szembesítve tűnik fel, hogy az utóbbi évek filmterméséből egyetlen olyan produkciót sem tudnánk idézni, amelyik például a közép- vagy időskorúvá érő nő számára kínálna azonosulási pillanatokat, ahogy tette többek közt a Déryné, hol van? vagy a Sárika drágám.

A hetvenes-nyolcvanas évek magyar filmjei pesszimizmusukról híresültek el, s ezen a kontextuson belül nem is meglepő, hogy kevés ügyét egyértelműen megnyerő hősnő tűnik fel a vásznon. Inkább az afféle kiúttalálás bizonyul magyaros hepiendnek, amivel a Tükörképekben találkozunk: a nyitányban a szereplőt a számos, egyéb filmekben külön-külön is tárgyalt, jellegzetesen női trauma súlya alatt összeroppanva találjuk egy elmegyógyintézetben, ahol azonban a pszichológusnő segítségével ráébred, hogy képes megküzdeni ezekkel a traumákkal, és maga mögött hagyni őket.

Olyan történelmi tárgyú filmekre is hozhatók példák ebből az időszakból, ahol a női szereplők nem pusztán a főhős anyja, felesége, szeretője szerepkörében jelennek meg. A sor az Angi Verától kezdve (ahol annak ellenére, hogy a hősnő egy nem rokonszenves fejlődési utat jár be, a hangsúly az adott történelmi pillanatban valószínűleg előforduló, valós élethelyzetben szerepeltetett és a női protagonistáktól a hatvanas évek filmjeiben még megtagadott, erkölcsi dilemmákkal terhelt szituációba helyezett címszereplő megjelenésén van) a Te rongyos életen, a Vörös grófnőn és Mészáros Napló-sorozatán keresztül a Psychéig ível. Ez utóbbi nemcsak hogy Weöres Sándor önmagában is rendkívüli és kétségtelenül feministaként értelmezhető irodalmi művét²⁷ vette alapul, de – a hosszabb verzió – bőven elidőzik Psychének azon (a forrásul szolgáló műben csak jelzett) életszakaszán, amikor a költőnő a 19. századi reformmozgalmárok társaságába került. Elidőzik a férfi módra való történelemcsinálás kérdésénél, és Psyché kommentárjain keresztül egyúttal implicit feminista kritikáját is adja annak.Mielőtt azt a benyomást kelteném, hogy az eddig tárgyalt időszakban csupa (női) kedvünkre való filmek születtek, emlékeztetnék egy másik filmtípusra, az ún. haverfilmre (buddy movie), amelynek térnyerése a nemzetközi porondon a hatvanas-hetvenes évekre tehető, nálunk pedig örökzöldnek, sőt a mához közeledve csaknem hegemonikusnak tűnik. Az (angolszász) filmvásznon szintén ez időben válik a nő egyre gyakrabban a férfierőszak áldozatává, amit egyes feminista kritikusok úgy értelmeznek, hogy a patriarchális rend legalább a vásznon meg akarta büntetni a nőket az egyre megkerülhetetlenebb nőmozgalom és annak hatásai miatt.²⁸ A magyar filmben ez a jelenség a Molly Haskell által leírt évtizedben alig, s azt követően is csak elszórtan jelentkezik: a Cha-cha-chában, vagy – némileg paradox módon – a különben női fókuszú, férfi rendezte filmekben: Adj király katonát;²⁹ Pokolrév; ám annál gyakoribbá válik majd a rendszerváltással kezdődő periódusban (Egy teljes nap; Másnap; stb.).

Nincs még egy ilyen ország – A rendszerváltás utáni évek

Cikkem egyik célkitűzése az államszocializmus alatt, illetve a rendszerváltás óta készült filmek néhány kiemelt szempont szerinti összevetése volt, azt feltételezve, hogy az államszocialista nőemancipáció idején³⁰ jobb lehetett azonosulásra alkalmas szerepmodellekre számító mozinézőnőnek lenni, mint az azóta épülő és neokonzervatív jegyeket is felmutató liberális demokráciában. Amint az eddigiekben láttuk, ennek oka azonban nem elsősorban a nők filmes reprezentációját megbolygató női rendezők vagy forgatókönyvírók tevékenységében rejlik. A lehetséges okok között szerepelhet azonban az a diszkurzív környezet, amelyet a nőemancipációt célzó intézkedések, ezek hatása, valamint az ezeket kísérő retorika teremtett meg. A politikai fordulat utáni "képromlásért" pedig egy afféle liberalizáció is okolható, amely nem annyira az állampolgárok valós hatalommal történő felruházásában nyilvánult meg, hanem inkább olyan jellegű szabadságfaktorokban, amelyek – a cenzúrázás alól való felszabadulás ígéretére rájátszva például pornográfiához juttatták őket.³¹ A vizuális környezet egy másik kézenfekvő területén, a reklám, az óriásplakát közegén keresztül megjelenített nőképet vizsgálta Tatai Erzsébet az utóbbi évek plakáttermése alapján.³² Vizsgálódását érdemes volna kiterjeszteni az államszocializmus periódusából származó reklámtermékekre, és összevetni azokkal; empirikus tapasztalatokból megalkotott hipotézisem alátámasztására – miszerint a korábbi reklámtermékek ritkábban és kevésbé explicit módokon tárgyiasították a nőt, a női testet, mint a Tatai által elemzett mai (illetve az évtizedekkel korábbi nyugati) plakátok – egyelőre csak egy-két társadalomtudós futó észrevételeit tudom citálni.³³

Valószínűleg nem elhanyagolható tényező az sem, hogy míg az államszocializmus idején, ha egy filmtervezet forgatókönyvét elfogadták, és megkapta az elkészítéséhez szükséges állami támogatást, a leforgatott film az állami filmterjesztésbe is bekerült. A filmkészítők alkotói döntéseit általában kevésbé befolyásolták a jövőbeni megtérülési kalkulációk – legfeljebb a közönség gyomrát feküdte meg olykor a sok súlyos elemző történet. A rendszerváltás óta azonban (jóllehet az állami filmfinanszírozást nem számolták fel teljességgel) a filmeseknek otthon kell lenniük a pénzfelhajtás, a marketing, a promóció és a terjesztés területén is; kasszasikert pedig a választott témájukat elmélyülten körbejáró szerzői vagy "művész"-filmek ritkán ígérnek.³⁴

Amellett, hogy regisztrálni igyekszem a korábban felvonultatott szempontok meglétét vagy hiányát a rendszerváltás utáni másfél évtized filmjeiben, ebben a fejezetben néhány részletesebb filmelemzést is nyújtok. Azoknak a produkcióknak szentelek több figyelmet, amelyekben az általam felpanaszolt jellegzetes "nőkép-rombolási" tendenciák – vagyis a női tematikai fókusz, az árnyalt nőábrázolás, sőt egyáltalán a női karakterek elmaradozása – szinte zavarba ejtő egyértelműséggel mutatkoznak meg.

Ahogy azt a nyolcvanas éveket felvázoló rész végén előrevetítettem, a férfierőszak áldozatává váló női szereplő a rendszerváltással kezdődő periódusban tűnik fel mind gyakrabban. Az is igaz azonban, hogy a rendszerváltást követően készült filmekben általában hág tetőfokára az erőszak, az erőszakos és számos esetben motiválatlanul tragikus filmzárlat; a főszereplők, ha másban nem is, legalább egy, az utolsó kockákon bekövetkező véletlen autóbalesetben pusztulnak el. A filmek narrációja is felbomlik, rengeteg a realitástól messzire rugaszkodott, nem problémacentrikus, régi vágású esztétikai nyelven, öncélú alkotás. Ebben a filmközegben a női szereplők sem számíthatnak arra, hogy ügyüket példamutatóan megnyerik, és történetük jól végződik (hacsak azokban a kevéssé realisztikus darabokban nem, amilyen például a Vérvonal, egy távoli Thelma és Louise-átültetés). Női rendezők darabjaiban (A szerencse lányai; A csalás gyönyöre; Ébredés) is valószínűbb hepiend-pótlék a józan sorsfelmérés és az életvezetés saját kézbe vétele, vagy valamely rossz helyzetből, romboló kapcsolatból való kilépés. A kimondottan derűlátó zárlatok helyett sokkal gyakrabban kíséri vesztés a (kvázi) női fókuszt; a Vörös Colibri Annája minden igyekezete és önfeláldozása ellenére sem tudja megtartani a szeretett férfit, a Szép napokban a kisemmizett lányt csak tovább alázza az eleinte szövetségesnek tűnő barát. Mások pedig mind meg is halnak: a Könnyű vérben a barátnők egyikét szerelme szúrja le, az Édes Emma, drága Böbében a címszereplő barátnők egyike menekül öngyilkosságba, a Zsötemben az egyik barátnő kilöki az ablakon, a Csókkal és körömmelben pedig lelövi a másikat.

1995 után szembeszökően megcsappant a női problematikához forduló férfi filmesek száma, s a nyitó zárlatban rejlő visszafogott reménykeltéssel is inkább csak a női rendezők élnek (pl. a Mélyen őrzött titkokban vagy az I love Budapestben) – a javuló jövő ígéretéhez ugyanakkor mindkét filmben a szerelem szokásos győzedelmeskedése is hozzájárul. A szorításából nem engedő heteronormatív rend látványosan kerekedik felül a hősnőn az Állítsátok meg Terézanyut! címet viselő "magyar Bridget Jones"-ban" is. Kár érte, mert az alapul szolgáló, irodalomnak egyébként gyengécske regény két ponton mindenképpen eltér az amerikai kasszasikertől. A történet nem a hősnő bepárosodásával, vagyis helyrerakásával zárul, hanem egy egyszerre melankolikus és katartikus felismeréssel, miszerint Kata (addig is, amíg a fehér lovag betoppan) saját élete örömteli mozzanatainak okán – a drogról az ő segítségével lejövő és vissza nem eső öccse, a bensőséges szeretetet biztosító barátnői közeg, valamint a munka frontján elért sikerek – is érezhetné magát jól/jobban/boldognak. (Arra azonban a lány még ekkor sem jön rá, hogy amennyiben magának egy megreformált nőszerepet követel, a vágyott férfitól sem a szőke herceg karakterjegyeit kellene elvárnia.) A másik különbségnek a regénybeli narrátor talán sokkal kevésbé van tudatában, mint az alapsztorit dicséretes érzékenységgel filmmé transzponáló férfigárda: Kéki Katának nemcsak a hagyományos női szereppel és az arra vonatkozó elvárásokkal, hanem az "új magyar trendtársadalom" (játék)szabályrendszerével is folyamatosan meggyűlik a baja; vagyis személyiségképét nem egyedül a szingli-életforma rajzolja meg. A filmváltozat azonban legalább két ponton súlyosan kritizálható: hősnője szebb és főként fiatalabb annál, hogy a szingli-lét dilemmáit komolyan vehetővé tegye.³⁵ Az utolsó tekercs pedig két perccel hosszabb a kelleténél – ebben a két percben írja felül a filmbeli, új pasit ígérő finálé a könyv egy bölcsebb és autonómabb Katát előlegező zárlatát.

Az utóbbi öt-tíz év legsajnálatosabb fejleménye azonban a valós nők léthelyzeteivel köszönő viszonyban sem lévő, jelszerű nőképek újbóli eluralkodása. Önhibájukon kívüli femme fatale-kák (A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire) mellett számos más, fantasztikumba hajló imázzsal találkozunk: a gyógyító-varázsló sámánlány címszereplővel abból a fajtából, aki csak strukturálja, de maga nem befolyásolja az eseményeket (Natasa); tollpihe-felhőben ülő, gyönyörű, puszta jelenlétével problémákat feledtető meztelen jelenéssel (Sohasevolt Glória), vagy egyetlen filmben akár hét jelzésszerű nőideállal is (Pizzás). Az effajta "karakterek" megjelenése nyilván nem független a haverfilmek mennyiségének emelkedésétől, s legyen szó történelmi drámáról, panorámáról (Sorstalanság; Hídember) avagy paródiáról (Magyar vándor), mai környezetbe ültetett játékfilmről (Kontroll) vagy vígjátékról (Valami Amerika; Üvegtigris), a férfialakok és az őket megtestesítő férfi színészek jóformán kizárólagosan lepik el a mozivásznat. Ezekben a filmekben különösen mellbevágó, hogy a számtalan férfikarakter mellett a nő csak mint fogyasztandó hús, esetleg imádni- és elkápráztatnivaló angyali jelenség bukkan fel.³⁶ Mindez meglehetősen csekély lehetőséget kínál a női nézők számára, hogy bármelyik figurával is azonosulhassanak; illetve – hogy egy pillanatra ismét magunk előtt lássuk a filmkészítés egész szerkezetét – a magyar színésznők számára, hogy a filmgyártás költségvetéséből férfi kollégáikhoz hasonló mértékben részesülhessenek.

A Kontroll-beli egyetlen beszélő lányalak (rajta kívül csak háttérfestő öreg és fiatal prostituáltak tűnnek fel) az angyali jelenések osztályába tartozik, ráadásul mackójelmezben jelenik meg (később, a jelmezbál alkalmával, konkrétan angyalnak öltözve) – amire nem találok más magyarázatot, mint hogy a rendező valóban nem tudott elképzelni egy valós, nem a konstruált erkölcsi spektrum valamelyik pólusára eltolt nőt; írd és mondd: egy nőt.

A filmbeli eseményeket (és nagyjából a forgatás egész processzusát is) ún. homoszociális³⁷ környezetben kibontó produkciók másik példája az egyedülálló költségvetéssel készült, látványos és gigantikus történelmi tabló, a Hídember. A produkcióban nyomokban fellelhető az az alkotói szándék, amely a magasztos történelmi figura dekonstruálását és testközelbe hozását, hús-vér személyként való bemutatását tűzte ki célul. Valószínűleg e szándék hozadékaként kerülhetett be "három" (azaz 2 + 2 x 1) beszélő női szereplő a két és fél órás történelmi filmbe, ahol pedig a műfaji hagyományok szerint sohasem volt sok keresnivalójuk. Még a nagy történelmi eseményekben való női részvétel felmutatására is tesz a film egy következetlen kísérletet, amennyiben a Széchenyi naplóbejegyzéseire alapozó forgatókönyvből az válik világossá, hogy az egyszeri reformer gróf hazafias tetteit legfőképpen az motiválta, hogy megnyerje a kiválasztott nő, Crescence szerelmét.³⁸ Jóllehet Crescence nem az egyetlen nő volt grófunk életében: kiderül az is, hogy Széchenyi szerelmi viszonyt folytatott saját bátyja feleségével. Ez nyilvánvalóan bűnös viszony, tehát a nő mindig feketébe öltözötten tűnik föl, zabolátlan szexualitással bíró fúria benyomását kelti, és hamarosan csúnya halált hal. Felismerjük: a kívánatos, ám rémítő erejű női karakterek meg szokták fizetni nem illendő létmódjuk árát, előbb-utóbb elszakadnak a valóságtól, beszámíthatatlanná válnak, vagy meghalnak.³⁹ A kiválasztott nő ezzel szemben bájos és törékeny porcelánbaba, aki ritkán szól, viszont annál gyakrabban sóhajtozik és fakad könnyekre, kétszer elájul, egyszer pedig csábítóan néz. Ezt az embert próbáló színészi feladatot a rendező nem merte egyik magyar színésznőre sem bízni, inkább hosszú hónapokig keresgélt, hogy végül orosz földön találja meg Őt. A magyar férfiszínész-társadalom krémje eközben szinte hiánytalanul képviseltette (és a magyar filmgyártásban korábban példátlan gázsikkal jutalmaztatta) magát a produkcióban. Ám a főhős melletti filmvászonszelet dekorációs feladatainak ellátására egy új arcot, új nőt kellett találni. Széchényi gróf két szerelmének ábrázolása gond (és gondolkodás) nélkül illeszkedik a már említett, az első népmeséktől fogva ismert, ősi sztereotípiába, amely a nőket csak a "kurva vagy szent"-tengely valamelyik végpontján képes elhelyezni, illetve amelyben az erős női figurákat mindig negatív szereplők testesítik meg.⁴⁰

*

Nem reméltem, hogy e mostani elemzés keretein belül a fentebb megfogalmazott kérdésre – vagyis hogy az államszocialista időszak filmtermésében vagy a rendszerváltás után időszak produkcióiban találhat-e a mozinézőnő gazdagabb élményanyagot és azonosulásra inkább alkalmas női figurákat – megnyugtató vagy végleges konklúziót adhatok. Az itt felvázolt fejlődési vonal felmutat azonban néhány tendenciát mind a gyártási folyamatok alakulását, mind a filmek témaválasztását és a témák kezelését illetően. Az is megállapítható, hogy a női filmipari munkás, a női néző, illetve a női kritikus szemszögéből szemlélve e tendenciák aligha mondhatók kedvezőnek. Különösen akkor nem, ha ismét eszünkbe jut, hogy e folyamatokat összevessük a kortárs nemzetközi filmtrenddel. Ugyanis egy röpke összehasonlításban is azt látjuk, hogy a nemzetközi porond ontja a (női és férfi) rendezésű, mindenféle műfajú filmeket, ahol a hangsúlyos női jelenlét nem pusztán tematika. Más szóval, már nem csak a kimondottan nő-fókuszú filmekben találkozunk sokrétű és jól elgondolt karakterekkel, a női élethelyzetek pedig kendőzetlen "partikularitásukban" jelen(het)nek meg.⁴¹ John Cunningham a magyar filmtörténetet bemutató kötetében⁴² Mészáros Márta filmjeit és azok jelentőségét is tárgyalja. Cunningham kiemeli a rendező életművének következetességét és azt, hogy számos esetben olyan témákhoz nyúlt, amelyet más rendezőink sohasem érintettek, vagy amelyeket a magyar közönség sem fogadott mindig osztatlan lelkesedéssel. A nem csak (párt)politikai szlogenként értelmezett demokrácia olyan elemeire gondol, mint például a nők függetlensége és önrendelkezési joga, illetve képessége. Ezek tárgyalása pedig döntő fontosságú volna a jelenkori Magyarországon, mert – írja a szerző 2004-ben – ő maga nem ismer még egy olyan országot, ahol ennyire konzervatívan vélekednének ezekről az ügyekről.

FÜGGELÉK

Az említett magyar filmek gyártási éve és rendezői

Szabóné – 1949, Máriássy Félix
Kétszer kettő néha öt – 1954, Révész György
Egy pikoló világos – 1955, Máriássy Félix
Körhinta – 1955, Fábri Zoltán
Mese a 12 találatról – 1956, Makk Károly
Vasvirág – 1958, Herskó János
Gyalog a mennyországba – 1959, Fehér Imre
Zápor – 1960, Kovács András
Asszony a telepen – 1962, Fehér Imre
Kertes házak utcája – 1962, Fejér Tamás
Tücsök – 1963, Markos Miklós
Négy lány egy udvarban – 1964, Zolnay Pál
A férfi egészen más – 1966, Fejér Tamás
Fiúk a térről – 1967, Szász Péter
Lássátok feleim – 1967, Fazekas Lajos
Tanulmány a nőkről – 1967, Keleti Márton
Fényes szelek – 1968, Jancsó Miklós
Eltávozott nap – 1968, Mészáros Márta
Holdudvar – 1968, Mészáros Márta
Ismeri a Szandi mandit? – 1969, Gyarmathy Lívia
Pokolrév – 1969, Markos Miklós
Szeressétek Odor Emíliát! – 1969, Sándor Pál
Sárika drágám – 1971, Sándor Pál
Szabad lélegzet – 1973, Mészáros Márta
Déryné, hol van? – 1975, Maár Gyula
A kenguru – 1975, Zsombolyai János
Tükörképek – 1976, Szörény Rezső
Angi Vera – 1978, Gábor Pál
Ajándék ez a nap – 1979, Gothár Péter
Psyché – 1980, Bódy Gábor
Adj király katonát – 1982, Erdőss Pál
Te rongyos élet – 1983, Bacsó Péter
Napló gyermekeimnek – 1984, Mészáros Márta
Vörös grófnő – 1984, Kovács András
Napló szerelmeimnek – 1987, Mészáros Márta
Egy teljes nap – 1988, Grunwalsky Ferenc
Könnyű vér – 1989, Fekete Ibolya
Napló apámnak, anyámnak – 1990, Mészáros Márta
Édes Emma, drága Böbe – 1991, Szabó István
Zsötem – 1991, Salamon András
A csalás gyönyöre – 1992, Gyarmathy Lívia
A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire – 1992, Gárdos Péter
Vérvonal – 1993, Erdőss Pál
Csókkal és körömmel – 1994, Szomjas György
Ébredés – 1994, Elek Judit
Vörös Colibri – 1995, Böszörményi Zsuzsa
Gengszterfilm – 1998, Szomjas György
Natasa – 1998, Tóth Tamás
Kisvilma – Az utolsó napló – 1999, Mészáros Márta
I love Budapest – 2000, Incze Ágnes
Sohasevolt Glória – 2000, Bernáth Zsolt
Üvegtigris – 2000, Rudolf Péter, Kapitány Iván
Pizzás – 2001, Balogh György
Hídember – 2002, Bereményi Géza
A szerencse lányai – 2002, Mészáros Márta
Valami Amerika – 2002, Herendi Péter
Kontroll – 2003, Antal Nimród
Magyar vándor – 2003, Herendi Péter
Szép napok – 2003, Mundruczó Kornél
Másnap – 2004, Janisch Attila
Mélyen őrzött titkok – 2004, Böszörményi Zsuzsa
Állítsátok meg Terézanyut – 2004, Bergendy Péter
Sorstalanság – 2005, Koltai Lajos

Jegyzetek

1 Például Adamik Mária: Az államszocializmus és a "nőkérdés": "A legnagyobb ígéret – a legnagyobb megaláztatás". ELTE Szociálpolitikai és Szociológiai Intézete, PhD-disszertáció, 2000, kézirat; Jeanette Madarasz: Emancipation of Women in the GDR – Reflection of an Alternative Modernity, előadás az "East(ern) Germany between Tradition and (Post) Modernity" című konferencián, Montreal, 2002. szeptember 12-15., kézirat; Joó Mária: Simone de Beauvoir és a posztszocialista helyzet. In: Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Szerk. Palasik Mária és Sipos Balázs. Budapest, Napvilág, 2005, 39-54.

2 A definíciós bonyodalmakat elkerülendő azt javaslom, hogy a Srí Lanka-i szerző, Kumari Jayawardena nyomán olyan álláspontként határozzuk meg a feminizmust, amikor valaki tisztában van a nemek közötti egyenlőtlen erőviszonyokból eredő társadalmi igazságtalanságokkal, és szándékában áll ezeken – valamilyen módon – változtatni is. Lásd Kumari Jayawardena: The White Woman's Other Burden: Western Women and South Asia during British Colonial Rule. New York, Routledge, 1995.

3 Lásd többek között az 1. lábjegyzetben már idézett Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? című kötet vonatkozó tanulmányait.

4 Az "üvegplafon"-metafora azt a jelenséget írja le, hogy a nők egy bizonyos munkahelyi státusznál nagyon sokszor nem képesek továbblépni, s ennek nem elégtelen felkészültségük az oka, hanem világosan nem látható külső akadályok; köztük az a hagyomány is, mely szerint a felső vezetői pozíciókat csak férfiak tölthetik be: az üvegplafon látni ugyan engedni, hová szeretne az egyén eljutni, de az áttörést nem engedi. "Üvegfalról" akkor beszélünk, amikor a két munkakör nem áll ugyan egymással hierarchikus viszonyban, az átjárás mégis akadályba ütközik.

5 Barbara Reskin – Patricia Roos: Job Queues, Gender Queues: Explaining Women's Inroads into Male Occupations. Phildelphia, PA, Temple University Press, 1991.

6 Jelen elemzéshez az anyaggyűjtés 2005 áprilisában zárult le; az azóta bemutatott magyar filmeknek tehát ebben a szövegben nem tudtam figyelmet szentelni.

7 A kritikai irodalom ugyanis ritkábban vállalkozik a tényeket számba vevő alapkutatásra; gyakoribb valamely elmélet vagy választott szempont adott anyagra leszűkített érvényesítése.

8 Forrásaim a következő kiadványok voltak: Magyar Filmográfia. Játékfilmek 1931-98. Felelős szerk. Varga Balázs, Budapest, Magyar Filmintézet, 1999 (a továbbiakban MF); a Filmévkönyv-sorozat és a Magyar Filmszemlék katalógusai. Továbbá köszönettel tartozom Varga Balázs filmtörténésznek, Kis Anna vágónak és Khoór Lilla jelmeztervezőnek szóbeli közléseikért.

9 Bár valójában csak a vágó és a jelmeztervező egymást előzgetéséről beszélhetünk, a dramaturg mindig a harmadik helyet foglalja el.

10 Vágás: 91%-ról (1986-90-ben) előbb 84,6 majd 58,5, sőt a legutóbbi, 2001-től kezdődő periódusban 49,5%. Jelmeztervezés: 78,4%-ról ötéves periódusonként: 60, 44 és 52,9%. Dramaturgia: 38,6%-ról 24,7, 10, valamint 3,3%.

11 Dokumentumfilmesek már az 1970-es évek elejétől fogva is, de őket – sem a nemzetközi, sem a hazai fejlemények terén – nem áll módomban e mostani elemzés körébe vonni.

12 Hacsak Enyedi formanyelvét nem tekinthetjük (Anette Kuhn filmteoretikus nyomán; lásd a következő lábjegyzetet) egy feminin – tehát nem-maszkulin – kifejezésmód megnyilvánulásának, de ennek kibontására szintén nincs mód a jelen dolgozat keretein belül.

13 Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a feminista filmelmélet hosszú ideig elsősorban a hollywoodi, fősodorbeli filmeket (a "domináns mozit") vette tűz alá, s csak később kezdett a – később is jelentkező – női filmesek ellenmozijával foglalkozni; az ún. művészfilmek azonban még ezután sem kerültek érdeklődésének középpontjába (vö. Anette Kuhn: Women's Pictures: Feminism and Cinema. London, Verso, 2nd ed., 1994, 219.); ezekkel a kategóriákkal azonban egyáltalán nem írható le a magyar filmipar, különösen nem az államszocialista időszak.

14 Vö. Adamik: i. m.

15 A magyar filmszakirodalomban – a vizuális kultúra tanulmányozására a nemzetközi porondon egyébként nagy hatást tevő – hetvenes évek közepétől datálható feminista filmelmélet felvetései távolról sem integrálódtak, jóllehet felbukkantak/-nak a Metropolis folyóirat "Filmelmélet és feminizmus" című tematikus különszáma, Varga Éva és Kresalek Gábor tanulmánya, illetve elszórt tájékozott filmkritikák formájában, valamint a Közép-európai Egyetem (CEU Budapest) Gender Studies tanszékén is születtek ilyen tárgyú szakdolgozatok (Pónya Judit Weöres Sándor Psychéjét és annak Bódy Gábor rendezte filmváltozatát [1999], Hollósi Laura pedig Mészáros díjnyertes filmjeit és azok recepcióját [2001] tanulmányozta). A Metropolis-különszám alapszövegek fordításain kívül két, a magyar filmre vonatkozó írást tartalmaz, ezek egyikére, Hollósi Laura tanulmányára a későbbiekben még visszatérek. A Varga-Kresalek-tanulmány (Nők az ötvenes évek filmjeiben. In: Vera [nem csak] a városban: Rendi társadalom – polgári társadalom. Supplementum. Szerk. Á. Varga László, Budapest, Hajnal István Kör, 1995, 361-378.) szerzői (feminista) elméletekre egyáltalán nem hivatkoznak, ám az azokban felvetett szempontokkal és metodológiával operálnak, többek között az alkotók által sugallt üzeneteket is dekonstruáló ellenolvasatokat produkálnak (reading against the grain – kedvelt feminista értelmezési eljárás).

16 A kézenfekvőnek ható szóhasználat valójában egy jóval rövidebb, 1949-53-ig terjedő periódust takar, amikor is az összesen 29 filmből 17 nevezhető termelésinek. Báthory Erzsébet: Új emberek termelése. Filmkultúra, 1990/3. 55.

17 Kuhn: i. m. 15. A feminista kritika esetében "az ábrázolt rend" egyben patriarchális rend is, azaz olyan, a férfihatalomra épülő rendszer, amely társadalmi, politikai és gazdasági intézményein keresztül juttatja a nőket alárendelt helyzetbe. E rendszerben a férfiak nagyobb mértékben férnek hozzá és nagyobb mértékben részesülnek mind a családon belül, mind az azon kívül ható hatalmi struktúrákat fenntartó forrásokból, ezek fölött nagyobb befolyással is bírnak – amivel ugyanakkor a patriarchátus továbbélésének feltételeit termelik újra.

18 A filmek gyártási évére és rendezőjére vonatkozó információt lásd a Függelékben.

19 Jóllehet más szavakkal, de véleményem szerint hasonlóan érvel Forgács Iván is "Egy mítoszteremtési kísérlet" című tanulmányában (Filmkultúra, 1990/3. 52.): "»Azt kellett ábrázolni a filmen, milyen legyen az élet.« […] [a filmekben] egy sajátos fejlődési modell és létszemlélet érvényesül […] A manipuláció pedig egyszerűen úgy történik, hogy a hatalom […] »segít« felismerni az újat."

20 Gondoljunk csak az olyan mozidarabokra, amelyek egy női nevet hordoznak címükben, de a sztori valójában arról a férfiról / azokról a férfiakról szól, aki(k)nek közük lesz a nőhöz.

21 Kuhn: i. m. 89-90.

22 A kérdéses évtizedet vizsgáló Varga és Kresalek (i. m. 369.) is egyedül a Mese a 12 találatról dizőzét említik a vizsgált filmtermés "egyetlen igazán ledér, frivol", erotikus mozgású és éneklési stílusú figurájakánt.

23 Betty Friedan 1963-ban megjelent, magyarra máig le nem fordított könyve azzal a közvélekedéssel szállt szembe, miszerint a nő élete egyedül a családanyaságban, azaz férje és gyermekei életének árnyékában teljesedhet ki. A nő rejtélye című kötet hatalmas lökést adott a feminizmus hatvanas-hetvenes évekbeli újraindulásának.

24 A korszak férfifilmjeitől eltérő módon nem feltétlenül értelmiségi státusszal.

25 Hollósi Laura vetette össze Mészáros Márta és Erdőss Pál egy-egy hasonló tematikájú filmjét annak illusztrálására, hogy mennyivel hajlamosabb a férfi rendező a váltig emlegetett nőképekhez folyamodni még akkor is, amikor filmje jellegzetesen női élethelyzeteket tárgyal. Lásd Hollósi Laura: Nőfilmek – nem csak nőknek. Metropolis, 2000/4.

26 Kovács András Bálint: Új kiúttalanság. Fiatal filmesek. Filmvilág, 1990/4. 5.

27 Erről szóló elemzésemet lásd: "Makacs és zavarba ejtő történelmi újrakezdés": a Psyché és a Tizenhét hattyúk (újabb) lehetséges feminista olvasatai. Világosság, 2006/4.

28 Molly Haskell, idézi Hollósi: i. m. 69.

29 E paradoxon felfejtéséhez kínál adalékot Hollósi Laurának a 22. lábjegyzetben már idézett összehasonlító filmelemzése.

30 Amiről valójában nem is beszélhetnénk egy egységes és változásoktól mentes korszakként – ha volna több helyünk…

31 Protesting Porn: An Interview with Antonia Burrows by Tanya Renne. In Tanya Renne (szerk.): Ana's Land: Sisterhood in Eastern Europe. Boulder, CO,: Westview Press, 1997, 116-117.

32 Vizuális erőszak az utcán. Tatai Erzsébet előadása az "Erőszak és nemek" című konferencián, Budapest, 2003. október 27-29.

33 "A női test árucikké degradálásának bizonyos, különösképpen a reklámok, a prostitúció és a pornográfia általi módozatai szigorúan tiltottak voltak, és mindenki által hozzáférhetően nem is jelentek meg. […] a női test sokkal kevésbé volt kitéve a szankcionált megbámulásnak, mint a nyugati társadalmakban." Joanna Govent idézi Adamik: i. m. 181. Lásd még: Joó: i. m. 50-51.: "A korábbihoz képest a mai posztszocialista női tudat […] nem lát semmi kivetnivalót a nőt szexuális tárgyként ábrázoló reklámokban… Ugyanilyen kritikátlan tolerancia övezi a prostitúció és pornográfia »tradicionális« intézményeit."

34 Vö. John Cunningham: Hungarian Cinema: From Coffee House to Multiplex. London – New York, Wallflower Press, 2004, 151-155. Cunningham arra az ironikus tényre is felhívja a figyelmet, hogy jóval kevesebb film süllyedt el a dobozok fenekén az – egyébként is fokozatosan lanyhuló – politikai cenzúra idején, mint ma, amikor a szórakoztatóipar direktívája szelektál.

35 Ugyanezt kifogásolja Hungler Tímea kritikája is: No man est omen. Filmvilág, 2005/1. 48-49.

36 Az Üvegtigris kivétel: ott az országúti kurvák, illetve a haverok által közösen használt szeretők mellett a menyasszony a kontrasztfigura: az egyik – süketnéma (!) – menyecske a lagzi elől elrejtőző vőlegénye rejtekhelyéül szolgáló árnyékszéket bontja el fejszével, másikuk pedig céltalanul és egyedül bolyong az országúton; a nehézfiúk által meztelenre vetkőztetett baráti társaságon pedig egy rakomány menyasszonyi ruha segít. (Egyéb női szereplők nincsenek a filmben.)

37 A homoszociális jelzőt Gayle Rubin és Eve Sedgwick teoretikusok vezették be arra a férfiak között megfigyelhető, erotikus töltettől sem mindig mentes kapcsolatrendre, amely e férfiakból erővel és hatalommal rendelkező csoportot formál.

38 Az egyik nem beszélő női szereplő némiképp talányos filmbeli létét szintén csak a Széchenyi alakjának dekonstruálására tett, végig nem vitt kísérlet hordalékaként lehet egyáltalán mire vélni. A rövid percekre feltűnő, "átlagos külsejű" nőt a grófénál jóval radikálisabb politikai nézeteket képviselő Kossuth társaságában látjuk (Kossuth Zsuzsa talán?), akinek zöld ruhája azonban az országgyűlés csupa-fekete-ruhás férfialakjainak hátsó soraiban is felbukkan – ami véletlen nemigen lehet, ám annyira hangsúlytalan, hogy a gyanútlanabb nézők figyelmét valószínűleg el is kerüli.

39 Barbara Einhorn: Imagining Women: Literature and the Media. In: Cinderella Goes to Market. London,Verso, 1993, 227.

40 Einhorn: i. m. 224.

41 Csak egy nagyon gyors és nagyon rövid lista a kedvencek közül: Laura Mana: Megváltó szex (1999); Lars von Trier filmjei (Hullámtörés, 1996; Táncos a sötétben, 2000; Dogville, 2003); Peter Mullan: Magdolna-nővérek (2002); Rolf de Heer: Alexandra's Project (2003); Pedro Almodóvar: Beszélj hozzá (2002); Javier Balaguer: Enyém vagy (2001); valamint Quentin Tarantinónak e sort megkoronázó – de a magyar Tarantino-rajongó (férfi)kritikusok által effajta szempontból természetesen nem tárgyalt – Kill Bill Vol.1-2 című opusza (2003-2004).

42 Cunningham: i. m.

A tanulmány a filmgyártás példáján vizsgálja, hogy miért nem váltotta be a késő kapitalizmus a rendszerváltó értelmiség várakozásait, a rendszerváltó értelmiség pedig a társadalom hozzáfűzött reményeit. Felveti a művészet szerepének kérdését a jövendő társadalmi változások emberi feltételrendszerének megteremtésében. Az írás ebben a gondolati keretben válaszolja meg a magyar film és közönsége elidegenedésének kérdéseit.

Posztmodern eklekticizmus

Deleuze és Guattari egy "kis irodalom" jogosultsága mellett érveltek, Clifford Geertz "sűrű leírása" hasonló eszményt képvisel a tudományban. A posztmodern fénykorában – a "nagy narratívák" hatalmi igényeivel, az ideológia "hübriszével" szemben – mindez progresszív lehetett. Ma, a posztmodern dekadenciája idején, az apró témákkal való pepecselés vagy a témáinkkal szembeni ironikus distanciatartás a tudomány és a művészet sajátosságának feladása felé mutat, a kultúripar igénytelenségének kedvez. Mindent elnyel a köznapi tudat korrupciója, amelynek szellemi megnyilvánulása a kritikátlanság, stiláris következménye pedig az eklekticizmus. Az alkotásokat egymásból keverik, a művészet ma elsősorban second hand ötletkereskedelem. A teljes egészében elhárító mechanizmussá vagy kényelmi berendezéssé váló esztétikai kultúra a hedonista társadalom jövőellenes jelenkultuszának ingerszállítója.Vizelés zaja ébreszti a honfoglaló vezéreket, a kis szükségletek, az apró dolgok atyja a Magyar vándorban a magyarok istene, ő vezérli e posztmodern ősmagyarok honfoglalását. A nagy szavak csinálják a történelmet, vagy a kis szükségek? Egyik sem: a diktatúra idealista retorikájának ellenhatásaképp dívó hedonista cinizmus és nihilista individualizmus hamis alternatíva, kényelmi világnézet, amely csak a múlt ellen való lázadásban bátor, a jelenben nem sok vizet zavar. Az értelmiségi ma elsősorban gegman, a művészet pedig azért esztétikailag másodlagos gigantikus show, mert az elit kritikátlan meghunyászkodásának és a tömeg depressziójának a túlordítása a feladata, miközben a sikereseknek átkeresztelt hatalmasokkal kacérkodik. A mainstream művészet – amellyel a hivatalos kultúra pénzforrásainak fokozottan kiszolgáltatott filmvilág kényszerűen túlazonosul – a neokapitalista pénz-világdiktatúrában mindenekelőtt a mellébeszélés művészete, az esztétikai másodlagosság következménye pedig a stílus eklekticizmusa. A hét vezérről és a western-hangulatú indításról A hét szamurájra vagy A hét mesterlövészre asszociálhatunk, a Magyar vándor azonban nem dolgoz ki semmiféle analógiát: meg kell elégednünk a ráismeréssel. Filmtörténeti kvízműsor következik? Az indulási rituálé a marhaterelő westerneket idézi, a "nyáj" azonban nincs ott a vezérek mögött: előttük jár. Miért a vezérek keresik a népet (ahogyan egyszer ők maguk nevezik: a "húsos fazekat"), és nem a nép a vezéreket? Mert megvan nélkülük? Kinőtt "szárnyaik" alól? Kísértetként kóvályog a "fölösleges osztály"? Saját lábára állt a nép? Vagy eltűnt a nép, felolvadt, és ő a kísértet? A későbbiekben csupa szlávot, olaszt, törököt látunk, talán az akar lenni a poén, hogy ez egy ilyen terepszínű, kaméleon nép? Esetleg elfogyott a "magyar" lakosság a kiforgatott országból? A lehetséges kritikai koncepciók egyike sem bontakozik ki, így vitájuk sem viheti előre a cselekményt, amely mégis nagy ünnep felé halad. Mit ünneplünk, ha mind fantomok vagyunk, kísértetek? Minden formálódó geg szétpukkan a csattanó kiképződése előtt, a szerzők mintha csak kacérkodnának ötleteikkel, amelyek idő előtt elgáncsolják, nem engedik kiérni egymást. A könnyed anyagkezelés ellentétes eszmevilágokat tesz összegyúrhatóvá. Egyszerre kapjuk meg azt, ami a fáradtan patetikus Honfoglalásból és az anarchisztikus, ellenkulturális Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejöveteléből markolható. "Hát gyere, siessünk, mert ezek itt hagynak" – mondja az egyik vezér a másiknak a Helyfoglalásban. Ebből a mondatból lett a Magyar vándor.

Az alapkoncepció ígéretes: az Új Zrínyiászt oltja be Az ember tragédiájába, aminek eredménye a nemzet komédiája lenne. Komédia azonban csak akkor jöhetne létre, ha a szerző és a néző álláspontja meghaladja a szereplőkét. A Sose halunk meg idején még a privát élet is "nagy utazás", itt már az össztörténelem is kis utazás, merő lébecolás. A baj az, hogy nem csak a vezérek teszik, a film is lazít, a kamera ténfereg, az alapötletre nem épül történet, és az egyes epizódoknak sincs elmesélhető tartalmuk. Az elbeszélés fikciója üres, nincs mit mesélnie. Ha a film hadat üzen a népszerű történetmesélésnek, akkor lehet intellektuális parabola, de a vizsgált mű felületes hangnemétől rendkívül távol áll ez a lehetőség. Ha a művész többé nem kritikai értelmiségi, akkor a megnyilatkozás célja a meg nem nyilatkozás. A történetek nélküli történelem olyan utazás, amely önmaga tagadása. Ketreccé válik az út, a helyzet rabjává az utazás. Egy film, amelyet nem írtak meg, utalhatna egy történelemre, amelyet nem csináltak meg, a Magyar vándor programszerűen aszimbolikus, antiintellektuális blődlijétől azonban idegen ez az önreflexió. Aszimbolikus esztétikai magatartást követve – hivalkodóan, de üresen nonkonform módon, agresszívan, mégis kockázatmentesen formált – filmjeink feladják a világ megfejtésének, úgy látszik, elavult programját; amennyiben mégis működnek, ahogy a Magyar vándor is, beszédes szimptómaként kezelhetők. Tartalmuk az elszólás és az önlelepleződés, nem pedig a szerzői koncepció szintjén jelentkezik, nem a "régi" művészet módján.

Karádys tangót énekel a dizőz a lovagvárban, a korokat anakronizmusok kötik össze, a tömegkultúra meghitt közhelyeinek sodrában bukkannak fel a történelmi idők, korok rekvizitumai. Az alaphang kabarészerű, de a helyzetek nem formálódnak poénná, műveltségi vetélkedő folyik, fel kell ismernünk a lovagkort vagy a török hódoltság idejét, Mátyás udvarát, vagy Dózsa népét a pusztán. Ha ráismertünk egy helyzetre, már csak a túllépés a gond, hogyan másszunk ki belőle. A turistává átalakuló honfoglalók elidőznek egy-egy korban, megszállnak itt-ott, a film pedig szappanoperai stílusú hotel-komédiává változik. A vezérek népüket és történelmüket keresik, mint Don Quijote a kalandot, de a történelem kalandja helyett minden korban ugyanazt találjuk, skanzent, show-t, bulit, a kielégületlen hedonizmus esztelen orgiáját.

A jelentés elsorvadása

Régen a jellemkomikum elmaradásáért és a puszta helyzetkomikumért korholták a művet a kritikusok, ma a helyzetkomikum is elmarad; az elrajzolás, az értelem önkioltása a komikumforrás. Mintha szégyellnénk nem csak a történetet, most már a csattanót, a poént is, túl vulgáris, ideológiagyanús, vagy nem elég előkelő. Idegenkedünk már a téma meghatározásától is, csak körültáncoljuk, de nem engedjük értelemmé, tartalommá kristályosodni. Célozgatásba, lebegtetésbe burkolózunk. Ám az, ami ideológiafóbiaként adja el magát, valójában jelentésfóbia. A kései posztmodern lényege, úgy látszik, a mélyértelműség játszmájával való szakítás. A modern még mélységeket keresett, a művészi kor játszmacélja szerint ott, ahol a régiek nem találtak jelentést. Nekünk mélyértelműségeket kell találnunk – ahol ők kevesebbet leltek, mi többet leljünk -, ez a művészet, az elmélyítés játszmája, amelynek csúcspontja a pszichoanalízis és az emberiség mítoszait sűrítő és újraértelmező klasszikus film. Ezt követi az elidegenítési játszma, amely azt akarja bizonyítani, hogy ahol az elődök tartalmat láttak, ott csak forma, trükk, frázis, konvenció volt. Így lelünk hazugságokat a vélt mélységek helyén. Az elidegenítési játszmát követi a dekonstrukció, amely kimutatja: minden fordítva is értelmezhető, ám ebből óvakodik levonni a tanulságot, hogy bármit is, netán a világot, a feje tetejéről a talpára kellene vagy lehetne állítani. A műalkotásból Rubik-kocka lett, amelyet a kritikus forgat, manipulál, a néző meg nézheti magát a művet, de éppúgy csodálhatja kiforgatását is. Nem véletlen, hogy a sok csűrés-csavarás után a művészek most már védekeznek, menekülnek a kompromittálóvá vált jelentés süllyedő hajójáról. A film rituálévá válik, amelynek célja sorra venni mindazt, ami a filmcsinálás divatos módjához tartozik. Vajon ez kevésbé lenne leckemondás, mint az "öreg sztálinisták" ideológiai mantrázása? Az elidegenítők és dekonstruktőrök munkájának még volt valami pátosza, a "nagy narratíva" lebontása. El kell oszlatni a jelentés mélységeinek illúzióját, és felmutatni az üres formulákat: a "nagy eszmék" levetett ruháiban a sivár érdekeket, és a menekülést a problémák elől. Rajtakapni az alantasságot, az önző érdeket. Ma már ezen is túl vagyunk, és az új cél a kultúra lebontása; örömünk és ambíciónk abban áll, hogy ahol korábban több jelentést érzékeltünk, ott ma kevesebbet lássunk. Az előző nemzedék eszménye az új szenzibilitás, a neokapitalizmusé az új érzéketlenség. A röhögés az értelmetlenség felismerése, minden dolgok hiábavalóságának, a szavak és jelek ürességének lelepleződése, menekülés a szemantikából, a reflexek egyetlen igazságának ünnepe. Kaleidoszkóp a történelem, amely változatos formákba rendezi ugyanazt a legázoló barbárságot és vegetáló igénytelenséget. A kritikai értelmiség diagnosztizálni próbálta a történelmet: hol siklott ki, hol rekedt meg? A mai művész segít eltakarítani a történelem maradványait, történelem nélküli, sorstalan népet nevel. A teret a globális tőke szállja meg és sajátítja ki, az időt pedig az új világ szellemi kényelméről gondoskodó értelmiség lopja ki a paralizált létből. A történelmi-politikai illúzióvesztés idején a rendszerváltozás mindinkább úgy jelenik meg, mint a kizsákmányolás slampos, renyhe, ázsiai formáiról egy sokkal hatékonyabb, kegyetlenebb présre való áttérés: ennek eredménye a kaleidoszkopikus nihilizmus történelemkoncepciója. A hét vezér végigvándorol az időkön, felfedezi a különböző kultúrák álarcai mögött megbúvó nihilt, és megérkezik a posztkultúrába, amely tűzijátékkal ünnepli a minden értelemkiépítés terhének levetése által elért megkönnyebbülést. (Szerencse, hogy nem kellett átvágni a filmet amerikai mintára – mint Sam Raimi tette a Pókemberrel -, miután augusztus 20-ából "kisss" magyar szeptember 11-e lett.) A posztkulturális nihil üzenete ma bizonyos fokig népszerű, válasz a rendszerváltás csalódására, de csak egy kommunikációs kényszertől és igazságfóbiától egyszerre szenvedő középréteget képvisel, a felülkerekedettek gőgjét sem szólítja meg, és az alul maradt nagy többség nyomdafestéket (és elektronikus hordozót) nem tűrő érzéseinek sem ad szót. A magyar film akkor fog újjászületni, ha egy bátor generáció rákényszeríti a "hordozókat", hogy közvetítsék, kivetítsék, és a helytartókat, hogy tűrjék ezeket az érzéseket.

Depresszív életérzés, akasztófahumor

A filmes komikum alternatív őstípusai a Keystone-zsaruk és Chaplin. A Keystone-burleszkekben az emberek túl hatékony viselkedése, rámenőssége és erőszakossága csap át állandó katasztrófába. Beszűkült célorientáltságuk, gépies specializáltságuk és a világgépezet hiperracionalitása válik ezekben a filmekben hülyeséggé, őrületté. Chaplin humora épp a fordítottja: az ügyetlenkedés, az idegenség és otthontalanság, a kifosztottság és becsapottság, a deklasszált létharc megaláztatása válik benne váratlanul érzékenységgé és készséggé. A Magyar vándor humora azért sem tud kiérlelni elgondolkodtató csattanókat, mert épp ezek az átcsapások hiányoznak belőle, így azonban csak a helyzetek értelmetlenségén és saját ürességünkön nevethetünk. Ez a humor, bár nem markáns, nincs benne ítélet, állásfoglalás, mégis más, mint a filmjeinkben megszokott embermegvetés durva és epés álhumora. Másként szólítja meg a nézőt. "Rajtunk röhögünk, nem ellened" – ezzel a beállítottsággal lehetne talán jellemezni ezt a humortípust (amely azonosulással, szeretettel szemléli a szereplőket, az emberi gyengeségeket például a cseh filmekben).

A mából látható múlt nem dicső múlt, mint a 19. századi nemzeti mitológiában, és a jövő sem dicső jövő, ahogy a polgári evolucionizmus vagy a sztálini iparosítás ideológusai gondolták. Ezekkel az alternatív hitrendszerekkel szemben mindmáig Jókai az egyik legkedvesebb és legélvezetesebb mesélő, aki dicső múltban, dicső jelenben (és jövőben) gondolkodott: új történetszemlélettel meglepő filmjeink az ő világának logikus, szükségszerű megfordításai, dicstelen múlt tükrözi bennük a dicstelen jelent. A 19. század hősi és erkölcsi múltban hitt, a 20. század történelmi materializmusa kegyetlen, de az ész uralma felé törekvő múltat alkotott magának, végül a 21. század felfedezi a felmentő és megkönnyebbítő múltat, amelyben mindenki a maga gesztenyéjét kapargatja. Kizárólag az életet és a világ sorsát könnyelműen rögtönző butaság uralma örök. A Le a fejjel! egyik gegje, a múltak múltja, a film által megelevenített ősök őse, a Meztelen ebéd című Cronenberg-filmből kölcsönzött csótány-nagyapa: a mai gazdasági rend és életstílus eredetmondája a csótány-múlt, a szívósan kaparó rovar-én őstörténete.

A Magyar vándor gegek nélküli show, amely ugyanazt a mélán dajdajozó örök-kamasz-bandát találja meg minden korban, a Le a fejjel! azonban olyan gegre épül, amelyet nem követ a további gegek láncreakciója, így a film megreked a feltupírozott kabarétréfa szintjén. A király alászáll birodalmába, és felfedezi, hogy nem ő az igazi úr, hanem a hóhér. Ez a jobb kidolgozásra, elmélyítésre érdemes alapötlet a vélhető jövőt adja elő a kosztümös film múltdíszletei közé helyezve. Nem is látszik távolinak ez az új középkor, amelyben a showman a hóhér, az attrakció a kivégzés, és a szó szoros értelmében is vérszomjként lép fel a "kultúrszomj", amely ma még beéri a kegyetlenség fikciójával. A valóságshow – mint sokak megállapították, mind cinikusabb és kegyetlenebb – műfajának immanens tendenciája az ölés, a kivégzés, hiszen az életünk már nem a miénk, naphosszat szerepet játszunk, vállalati "filozófiákat" visszhangozunk, szabadidőnket megszervezik, örömeinket előírják, és így már csak a halálunk a sajátunk. Következésképpen minden illúzió és hazugság, a halál az egyetlen maradék valóság, tehát a jövő valóságshow-ja nem mutathat be mást, mint azt, hogy végül ezt is elveszik tőlünk. A videós feketepiac érdeklődésének súlypontja – mint Cronenberg már a Videodrome idején észlelte – lassan, de biztosan tolódik a nemi aktus irányából az ölési aktus felé. Kár, hogy blőd vidámkodásba fúl a hátborzongató perspektívákat nyitó alapötlet; kár, hogy végül csupán szimpla bohózati kacérkodás folyik a lehetséges kritikai tanulságokkal; kár, hogy visszaveszik az akasztófahumort. A film nagy kivégzés felé halad, amely az akasztófahumor betetőzése lehetne, ám a "show" végül elmarad, de nemcsak ebben nyilvánul meg a visszavonás, hanem a hangnemben is benne van. A Le a fejjel! a Monty Python-stílus és a Gyalog galopp-filozófia örököse, amelyek humora még abból fakadt, hogy az angolok mindenkinek, még önmaguknak is fölötte érezték magukat. Margaret Thatcher azonban megfélemlítette és megalázta őket, mai vezetőjük pedig mintha a Maszk című film vásznáról lépett volna le. Ma, amikor Bush Sancho Panzájaként egy mindent megmagyarázó és bármit eladó vigyori Miki egér vezeti az angolokat olajháborúkba, a hagyományos blazírt fölény többé nem működik. Amennyiben a film erre épít, halott hangnemet kölcsönöz. Élőbb örökség Verhoeven Hús és vér című filmjének dekadens, pesszimista (szinte baudelaire-i) érzékiséggel beoltott abszurd akasztófahumora. Nincs komolyabb dolog a humornál, amely a kritika előcsapata, már azt is merve kritizálni, amit még senki más: a kor közös bűneit, a bűnbeesés általánosságát megtestesítő konszenzusokat. A Le a fejjel!, amely alapanyagát tekintve egy Verhoeven-vízióval is versenyre kelhetett volna, nem veszi elég komolyan a humort, és a koncepcióvá ki nem épített alapgegben rejlő nem kis lehetőségeket szüntelenül lerángatja a szombat esti tévékabarék szintjére. Hiányzik belőle a fantasztikus realizmus, a rabelais-i lucskos realitás, a hús-vér szuggesztivitás, amely Verhoeven filmjében megteremti a fantasztikus történelem mikrostrukturális hitelét. Ez az érzéki-mikrostrukturális epikai hitel nem pénzkérdés: a Hukkle című film például pillanatok alatt megteremti, és még fokozni is képes. Rabelais vagy Bruegel bőven áradó érzékisége híján, Verhoeven kihívó bátorsága, provokativitása nélkül a lefokozott és hígított groteszk eredménye feszélyező malackodás. A Tesó hősei az "évszázad buliját" tervezik: két férfi ötven-hatvan nővel egy panellakásban, a Magyar vándor és a Le a fejjel! pedig együtt mutatják meg, hogyan lesz a sok kis buliból a nagy show, hogyan lép fel az emelvényre, az önző kéjekért futó vásári tömeg felett, az új vérszomj kultúrája. Bennük rejlik a tanulság, de mintha maguk sem tudnák, milyen szellemi hatóanyagok, lehetőségek lappanganak bennük.

Történelem nélküli nép (Buliwood – Budapest mint "kisss" Hollywood)

A Magyar vándorban bulik sora a történelem, a Le a fejjel! történelme olyan show, amelyet a hóhér rendez. A Moszkva tér is történelem és buli viszonya körül forog, a történelmi pillanatról szól, amelyet a bulizók nem vesznek észre, vagy a bulizókról, akik azért nem veszik észre, mert nem az ő pillanatuk. A másik két film a múltba vetíti azt a világérzést, amelyet a Moszkva tér keletkezésében ragad meg. A téren ácsorgó fiataloknak sejtelmük sincs politikáról, rendszerváltozásról, '89 "nagy évét" a benne élő ifjúság – akiknek aktív életkezdete egybeesik az új világ születésével – nem érzékeli. Ahol nincs politikai, szellemi, teremtő aktus, ott beteljesült nemi aktus sincs. A nemiség is csak mimézis, a politika is impotens. Identitásvesztett fogyasztók vágynak – nem a magukéra, csak a más vágyára. Nem csak a politika, a szex sem lelkesít már igazán, az sem ismer felszabadulást, nem vezet sehová, a bulizás is inkább randalírozás, hiányzik belőle a lázadás kreatív szelleme, ami az előképnek tűnő Napsugár sétány című német film fiataljainál még megvan. Mivel korábbi, a Napsugár sétány még a remények rabja, a Moszkva tér viszont már az eredményt is ismeri. Ma már történelem ez az év, amelynek lényege egy történelem alatti párianép születése, és az ország nem csupán három, hanem több részre szakadása. "Felvettek a Sorbonne-ra!" – újságolja az egyik fiatal. "Az mi?" – kérdezi a másik. Osztálytársak voltak. A felhőkakukkvári elit, a dühös középosztály és az értetlen, sansztalan többség (az előbbiek harcának néma, manipulált médiuma) nem értheti többé egymás nyelvét. A Moszkva tér az elit és a középosztály szétválásának genezisét ábrázolja, az alul levőket a rokonszenves Nyóckerben ragadja meg először pozitívan a film, szétzüllesztett világunk egymásra találó, jogos örököseiként. A kétszer is megfilmesített Nem élhetek muzsikaszó nélkül kései rokona a Moszkva tér, amelyben léha hedonizmusba menekül a perspektívátlanság. A többi filmben azonban csak a léha hedonizmus gesztusát látni, mintha maguk a film készítői is csak menekülnének. A neurózis: hiányzó hit, kishitűség, a bizalom defektje – mondta Sartre. A Moszkva tér ennek a neurózisnak az értelmezése, a többi film csak tünete.

Új reformkor helyett új Mohács a fiatal nemzedéket megalázó igazságtalan, kegyetlen, sanyarú világ. Ma a csalódásfeldolgozó filmek a legsikerültebbek, ez azonban a középosztályi problémafilm, a középfajú miliődráma feladata, nem az igazi tömegfilm reszortja – ez is oka annak, hogy a tömegfilm csak vegetál, és a midcult-filmek a legsikeresebbek. A moziban sem működik a népképviselet. A Kádár-korban bánkódott a filmes, ha műve dobozban maradt; ma a doboznak csinálja. Ma önként követjük el magunk ellen mindazt, amit az előző társadalmakban, amelyekben még védekeztünk, mások próbáltak rajtunk és művünkön elkövetni.

A szellem üresjárata (A dramaturgia problémái)

A sikerfilm váza az irodalmi alkatrész, a témát hatásosan kibontakoztató dramaturgia. A drámai szerkezet feszültségterében bontakoztatja ki lehetőségeit a színészi munka és a sztárvilág, végül pedig az előzőek adalékát mélységgel kitöltő, a nézőt megszólító, vonzerővel bíró képvilág. A szerzői film diktatúrája elhanyagolta, megtámadta és leépítette az első két réteget, döntően vizuális filmként, író és színész háttérbe szorításával, közvetlenül fejezte ki a rendezői életérzést. A hatvanas évek rendezőjének erre azért volt joga, mert mély szellemiségű ember volt, akinek gondolatvilágában Kierkegaard vitázott Marx-szal, vagy Lacan Freuddal. A posztmodern azonban, elvetve mind a műalkotás, mind a személyiség eszméjét, megrendíti a szerzői film hegemóniáját, ezért itt az ideje a színész és az író rehabilitálásának. Az, hogy filmjeink ígéretes alapötleteire nem épül rá elég élet, mindenekelőtt a kellő szellemi befektetés hiányának problémája. Az anyagok kritikai potenciálja azért nem bontakozhat ki, a populáris mitológia plebejus és emancipatorikus pátosza azért épül le, mert hiányzik a siker alapja, a művet az eszmék és értékek egyén feletti párbeszédébe bevonó dramaturgiai kultúra. Az amerikai film is azért sorvad remake-kultúrává, mert nem áll már mögötte a tömegfilm-műfajokat megalkotó régi stúdiórendszer erős, okos, kegyetlen dramaturgiai laboratóriuma. A kisipari széttagoltság az előkelősködő dilettantizmusnak kedvez. Kellene egy forgatókönyv-klinika, egy szülészeti és filmgyógyászati osztály, ahol a filmembriók struktúra-injekciókat, erős dialóg-vitaminokat, vicc-koffeineket és geg-hormonokat kapnak. Egy egészséges filmkultúrában a kritikus nem félelmes filmdoktor, hanem a közönség örömének, a "szöveg örömének" hangot adó értelmező. Még jobb, ha a dramaturg a filmdoktor! Az utólag elhangzó kifogásokat és hiányérzetet a klasszikus gyártási szisztémában előre látta a dramaturgia. Ha mindazt, amit most elszalasztott lehetőségként észlelünk, megragadja és kidolgozza az újjászülető dramaturgiai tudatosság, az lesz az új sikerfilm-kultúra születésének pillanata.

A filmek egy része nincs megírva, a másik része meg van írva, de nincs átgondolva. A miniszter félrelép eddig a legsikeresebb (bemutató: 1997. december 11., látogatók száma egy év alatt: 662 505), mert a legmegírtabb film a mezőnyben, mégsem az a fecske, amely nyarat csinál. A Magyar vándorban (vagy a Le a fejjel! esetében) ígéretes az alapötlet, de nincs ráépítve történet; A miniszter félrelép dramaturgiai gépezete profi módon épített, azonban üresen jár. Ötven évig ki voltunk zárva a közönségfilm világkultúrájából, nem csoda, hogy az első megírt film importanyagra épül, amely steril és absztrakt, nem sikerül élményszerűen összekapcsolni a hazai valósággal. Az anyagszerű aktualitás hiánya megbosszulja magát, mert csak a megélt életanyag kontrollálhatja a sémák, panelek egyesítését, olyan frappáns kapcsolatokat sugallva, amelyek visszaadják a közhelyessé szürkült formák elveszett információját. A magyar álpolitikai szexbohózat, A miniszter félrelép a Bajok Harryvel című Hitchcock-film alaphelyzetét dolgozza össze egy franciás félrelépési komédiával, fekete krimit a rózsaszín bohózattal. A két műfaji alkatrész a szexualitás két elemére, szorongások és vágyak szétválaszthatatlan gubancára utal. Hitchcocki örökség a bonyodalmakba belekeveredő jámbor kisember figurája, akit a cselekmény lassan, a miniszteriális álhőst kiszorítva, a középpontba tol. A magyar Parlament azt a szerepet kapja, amit az Észak-Északnyugat című filmben az ENSZ-palota játszott, magándetektív hal meg, mint a Psychóban, de a halott visszatér, akár a Szédülésben. Mindezt az ügyeskedő miniszter hazugságai fűzik össze cselekménnyé, amelynek témája ilyen módon a parlamentáris álalternatívák dzsumbuja és az ideológiai álvalóság kikristályosodása. A miniszter folyamatosan és elszántan hazudik, a hazugság pedig addig bokrosodik, míg végül senki sem ért semmit, és a tömény blöff mindenkit hipnotizál, kielégít. A miniszter győz a parlamentben, mert ő szőtte a legsűrűbb hazugsághálót. És az ellenzék sem jobb; az ellenzéki szexbestia mondja ki az örökké tilosban járók cinikus önbizalmával: mi csináljuk a törvényeket! (Hasonló cinizmussal nyilatkozik a Sin City szenátora: minden hazugság, tehát mindent szabad!) Végül csalásból szőtt fikciók megtestesülésének tűnik egész életünk. A bokszoló kiüti az embereket, a feleség félrelép, mindenki a maga tilosában jár, senki sem él, csak amennyiben visszaél. A miniszter félrelép steril világot kreál a nemzetközi filmipar bevált paneljeiből, bohózati díszletté halványítva a valóságos Budapest színhelyeit, holott – ha nem szelídíti, hanem kissé élezi és pontosítja az egészében jó konstrukciót – beletalálhatott volna problémáink közepébe. Az import alapanyag segíthetett volna ráébreszteni az alkotókat, hogy problémáink korántsem helyi jellegűek, nagyon is általánosak. A mai társadalmak közös problémája a demokrácia degenerálódása, a nemzetek feletti hatalmi formációk kialakulása, a valóságos politika informálissá válása és a feketegazdaság után a feketepolitika megjelenése, térhódítása (ami egyébként nem új, ez az, amit Lukács György a "Ritz szállodák internacionalizmusának" nevezett). A gazdaság jellemzője a monopolisztikus túlhatalmak képzése és a minőségrontás. Ez utóbbi utal rá, hogy a versenyzők nem csak egymással, a fogyasztókkal szemben is tisztességtelenek, másként nem is maradhatnak talpon. A tisztességtelen verseny ellen nincs apelláta, mert a szabályokat nem a helyi kultúra állapítja meg. Ezért a formális politika feladata mindenekelőtt az álalternatívák képzése, amelyekkel sikeresen manipulál a politikát drasztikus, amerikaias rögbimeccsként inszcenáló kétpártrendszer. A miniszter félrelépben majdnem benne van a világméretű álvalóság uralma és a parlamentáris illúziók alkonya; nem sok kellene, hogy ne a helyi élményeket sterilizálja a koprodukciós stílus absztrakt sematizmusával, hanem elmélyítse őket a világméretű csalódás közös tapasztalatára alapozva. Nagy lehetőségek fúlnak kis bohózatba. A show-nak azonban menni kell tovább, ez a gépezet – a filmmogulok világköztársasága – nem tűr gondolatot. Ma már nagy szakirodalom bizonyítja, hogy Hitchcock filmjei a bennük rejlő mély kritikától és szubverzív magtól kapják borsos pikantériájukat. A miniszter félrelép problémája az, hogy a cselekményt a film nem az alaphelyzet tartalmazta kritikai potenciál kibontására, ellenkezőleg, óvatos kerülgetésére használja. Az öncsonkító politikai szatíra, váratlan és szervetlen fordulattal, szexkomédiába torkollik: a viharos eseményekbe belekeveredett ártatlan figura nem akcióhőssé válik, mint Hitchcocknál, hanem szexakció-hőssé; nőket tarol, és nem gyilkosokat vagy szélhámosokat. Egy Hitchcockba oltott Russ Meyer tudná kiépíteni az anyag által kínált erotikus-politikus lehetőségeket, de ahogyan a politikai kritika sem bontakozott ki, úgy nyomjuk el magunkban a szexet is, amelyből a filmben keveset látunk. A félénk vagy kezesen bohó politikai film, szégyenlős szexfilmmé alakítva, fut tovább az ürességbe. Amit kapunk, jól szerkesztett, a tömegfilm-tradíciókba is beágyazott film váza, de nem maga a film. A pontosan összeszerelt dramaturgiai sémák az utolsó pillanatig teljesítik feladatukat; lecsapnak a rendőrök az előkelő bandára, és ekkor ébred Budapest, napkeltét látunk, a hazugságok azonban helyreállnak (a miniszter megy vissza a Parlamentbe). A miniszter félrelép a politika obszcenitásáról és a szex menekültpolitikájáról szól, ugyanis a filmben látható szeretkezők a politika színpadának kiábrándult menekültjei, így a "szeretkezz, ne háborúzz!" egykor progresszív jelszava regresszív formát ölt: szeretkezz, ne politizálj, úgyis hiába! Tudjuk, a hollywoodias tömegfilm mindenekelőtt "házasságcsináló gép". A sok zűrzavar eredménye ezúttal is egy házasság, a szerény férfi és a szerény nő egymásra találása. Az intimitás robinzonádja a szerelem, a magányos igazság, a közös hazugságok tengerében. Minderről azonban annyit mond el a film, amennyi ma, a globális tőke uralma által uniformizált világban bárhol elmondható, és mindannyian régóta tudunk már. És mégis… Bár kerülve a kiélezést kifejez egy életérzést, nem fedez fel semmit, de tükröz. Nem az ész nevet az esztelenségen; szégyenünkön nevetünk, de legalább nevetünk. Ennyiben érthető a mű sikere. Emlékezetessé válni azonban nem tud, mert nem sok vizet zavar, mégis az erős dramaturgia mellett szól.

Dramaturgiai és gondolati igénytelenség

Az újmódi filmek, mint a Magyar vándor vagy a Le a fejjel!, úgy látszik, snassznak érzik a megírtságot, a dramaturgiai tudatosságot, a mesterségbeli tökélyt, de a mesterségre, a jól megcsináltságra adó régimódibb filmek is megbicsaklanak egy ponton, elavultnak tekintve a tartalmat, a jelentést, a gondolati kultúrát, a társadalomkritikát. A filmek tartalmi ereje, felidéző varázsa azonban a végiggondoltság függvénye, akkor is, ha tömegfilmek, sőt, annál inkább, mert a tömegfilm zárt dramaturgiája számára fontosabb a megragadható filozófia ("üzenet"), mint az elitárius "nyitott műalkotás" esetében. Elemezni kell, hogy miért nem élnek a jól megírt filmek sem. Miért marad séma a forma? A művész- és a tömegfilmnek egyaránt ki kell törnie a leckemondó epigonizmusból, eklekticizmusból és konvencionalizmusból. (Mintha filmjeink erre a sémára működnének: végy egy kis szociológiát, légy kicsit politológus, habarj bele némi történelmi leckét, formanyelvi kísérletet, vesd előre a végét, keverd össze a külsőt a belsővel, a képzetet a tettel, vetítsd ki a szereplők képzeteit, cukrozd mindezt embermegvetéssel. Mi lehetne előkelőbb öntet a fekete epénél?) Menahem Golan felügyelete alatt a magyar munkatársak tökéletesen profi teljesítményt nyújtottak (Az operaház fantomja). Előbb a politika, utóbb a sznobizmus által szétvert szakmaiságot, profizmust kell saját filmjeinkben is helyreállítani: a film a világpiaci nyereség lehetőségét megszimatoló magántőke számára is újra vonzóvá válhat – feltéve, ha az új nemzedék, a politika nyomora és a gulyáskapitalizmus kultúrálatlansága ellenére, megtalálja a kitörési pontot.

A remake-kultúra mint megtérés a múlt szelleméhez (Mese-mese-meskete-autó)

Miért vall kudarcot a sikerminták újraélesztése? Segíthetnek-e a múlt sikerei? A régi sikerek újjáélesztésén fáradozó remake-kultúra forrása a felidézést biztonsággal vezető zárt műalkotás új felértékelődése. A vállalkozás nem elvileg reménytelen. André de Toth például kongeniális filmet csinált Kertész Mihály műve, A viaszmúzeum rejtélye alapján (Viaszbabák háza). A Die Drei von der Tankstelle új változata (Die Drei Mädels von der Tankstelle), bár meg sem közelíti az eredetit, azért fiatalos, temperamentumos mozi, amely közel hozza a régi mesét az új életérzésekhez. A Meseautó-remake azonban mintha nem nézne körül, hol és hogyan élünk. Nem működnek a régi poénok. Keményebb és kegyetlenebb lett valami – nem a világ, mert az akkor is az volt, hanem a lélek. Sem a nő, sem az autó nem idealizálható a régi módon, a nő kevesebbet jelent, az autó mást. Az autó harci eszköz lett (George Miller), az előzés (Dino Risi), a fenyegetés és ölés (George Lucas), a rekord (Cronenberg) eszköze. Nem a "terülj-terülj asztalkám" vagy a varázsszőnyeg rokona, nem a lét farkastörvényei fölé emelkedést szolgálja, mint a régi "meseautó". Nem szerelmi ajándék vagy szerelemkeltető-gép, hanem az alkalmi és promiszkuus szex színhelye (Pleasantville). A mai autó a killer mechanikus lova, a terrorista faltörő kosa, nem a szerelem, hanem a halál rokona, rém, mint Kosztolányinál vagy Adynál a vasút. Brian De Palma és Stephen King az új kor autóját vámpírnak látják. Az autóba beülő Kovács Vera ma a racionális számítás, a pontos reflexeket követelő, kiszorító- és előzőverseny illúziótlan kegyetlenségét igazoló tárggyal kerül kapcsolatba, a siker veszélyes, kegyetlen, alkalmazkodást és önlemondást követelő bálványával, amelynek nem külső szépsége hat; elsősorban árfekvése és javarészt fölösleges teljesítményei imponálnak. Nehéz lett az autóból cselekményhordozó vágytárgyat csinálni, mert már minden más tárgy is fétistárgy, és váltakoztatásuk jelenti a sikert: eldobásuk, és nem megszerzésük. Azt, amit a régi amerikai filmben az autó megszerzése jelentett, a hetvenes évek óta az autók sokaságának összetörése fejezi ki. A mai sikerember az autók sorát töri össze (és a "szívekét" – ha még van ilyen).

Az autóval az új kor jár rosszul, a nő az új korral. A mai amerikai filmben a nő nem kap főnökétől luxusautót a puszta remény vagy egy mosoly fejében, ellenkezőleg, a puszta munkaviszony fenntartásának ára a kegyetlen, obszcén szexuális kizsákmányolás. A "felvételi beszélgetést" a szexuális teherbíró képesség tesztelése pótolja, a Rorschach-tesztet a fellatio helyettesíti (az 54 című filmben), és ha a nő a főnök, ő sem tesz másként (Zaklatás). Az alkalmazott szexjobbágyi robotja is az ember betörését szolgálja: a munkaerő odaadásának nem lehet határa. Az I love Budapestben, amelynek cselekménye a múltat és a Keletet képviselő termelési film, illetve a Nyugatot és a jövőt megtestesítő gengszterfilm között oszcillál, a gyárban még nincs fellatiós alávetési rituálé, a szórakozóhelyek és autós száguldások "nagyvilágibb" képsoraiban azonban már igen. A Valami Amerikában, amely a karrieristák intrikáiból kibontakozó félreértési komédiát a féltékenységi melodráma mellékszálával kombinálja, úgy tűnik, csak akkor lesz a tervből film, ha a rendező átengedi feleségét a producernek. Egy Abel Ferrara-filmben ez szemrebbenés nélkül akceptált természetes alku lenne, és ha mi talán még nem is tartunk ott, az új világ már kétségtelenül megtépázta illúzióinkat, önbecsülésünket. Amikor az új Meseautóban megszólal a régi film slágere, hogy siker és boldogság egységének határtalan beteljesedést ígérő mámorával kecsegtessen: ma ez olyan, mintha gúnyolnának bennünket. Az adaptáció erőtlen, langyos, lagymatag, mert nem számítja be a változásokat, amelyekből itt csak néhány jelezhető.

Míg Molnár Ferenc kiábrándulási élményekre kihegyezett humora a magyar kapitalizmus gátlástalan korszakát, a kegyetlen és elsöprő növekedés idejét reagálja le, a harmincas évek magyar filmkomédiája már egyfajta visszahatást és tiltakozást képvisel, ezért válik benne a "kis pörkölt és a kisfröccs" boldogságszimbólummá, és a "kis nő" a nagy szerelem garanciájává. Szerény kispolgárnőhöz tér meg benne a nagytőkés, ami azt jelenti, hogy a lélek az életbe vezető visszautat választja, a kilépést a turbókapitalizmus őrületéből. Gaál Bélának sikerült, ami nem sikerül A miniszter félrelép végén, a közéletet megszégyenítő privát utópiává formálni a magánéletet. A harmincas évek filmkomédiájában a kisemberek demokratikus kapitalizmusának ideálja fogalmazódott meg a totalitárius diktatúrákkal szemben, ma viszont a kapitalizmus totalitárius. Ma egy "vezér"(igazgató) nem idealizálható úgy, mint akkor, mert ma a gazdasági "vezér" az igazi kegyetlen főhatalom, a politikus csak ágáló showman. A globális gazdaság körülményei között a parciális, helyi politika nem tudja megváltoztatni a világot, legfeljebb – amennyiben az egyenlőtlenségek a mai ütemben nőnek – egy alulról jövő, ugyancsak globális tömeglázadás vagy általános világsztrájk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a változtatható részen nem kell mindig dolgoznunk, mindenekelőtt önmagunkon. Kár, hogy filmjeink java csak mocskot, alantasságot, meghiúsulást lát az emberben, és nem a lehetséges változás, a reális utópia privát mikropolitikáját kutatja mindennapjainkban.

A diktatúra tömeg-kábítószere a politika; a totális kapitalizmus hasonlóan veti be a pénzt. Ma a pénz a legfőbb afrodiziákum, ezért nehezebb lett elhinni, hogy a szerelem önzetlen, és nem számító. A félvilági nők, a testüket áruló szeretők nem egy egész életre való partnerek, hirdeti a régi Meseautó, de a mai kapitalizmus létérdeke a mindenfajta állandóságról való lemondás. Munka, szakma, lakóhely, élettárs, semmi sem szól egy életre; a globális tőke sakktáblájának bábjai nem engedhetik meg maguknak még a személyiség állandóságát sem. Ebből fakad a mai fenomenológusok fő problémája: egy ember-e egy ember, vagy több, van-e folyamatos önazonosság? Ezért kell a promiszkuitás, a kárpótló élmények mámora, a tárgyak és viszonyok érzelmileg tehermentesített pazarló váltogatásában való dúskálás.

Elfojtó konstrukciók

A régi komédiák lényeges alkatrésze, a szerelmi próbatétel ma nem hat. Ma az emberek nem teszik próbára egymást, mert nincsenek illúzióik egymással szemben. Hogyan lehetne vitalizálni a boldogságfilm anyagát egy hideg, kegyetlen, csalódott, aktív és pesszimista korban? (Az egzisztenciál-marxista B. Mészáros Vilma elfelejtett, nagyszerű könyvében, amelyet a modern francia regényről írt, az "aktív plusz pesszimista" kombináció a fasiszta lélek definíciója.) Mindenekelőtt a valódi életérzéseket rögeszmésen elfojtó művi konstrukciókat kell felülvizsgálni. A mai Kovács Vera, kinn az életben, a sofőr helyett bizonyára a bankigazgatót választja, mert megszólal a realitásérzéke, az érzelemnél ma erősebb az értelem, a reménynél a szkepszis, és minden másnál erősebb a pénz. Ezért így tenne a realista művészfilm Kovács Verája; de vajon mit tenne a tömegfilmé, hogy néznek ki a vágyak és az ösztönök? Meglehet, az akciófilm Kovács Verája – mindkét tőkést, bankárt és autókereskedőt cserbenhagyva – megszökne egy igazi sofőrrel, mert az ösztön az értelemnél is erősebb. A romantikus komédia műfajában az igazi sofőr és az "igazi nő" kisvállalkozást alapítanának, hogy elkezdjék az eredeti felhalmozást, bár ebben az optimista változatban sem nekik, sem a róluk szóló filmnek nem jósolnánk nagy sikert. A magyar tömegfilmek óvatosak, langyosak, és habozva tétováznak épp akkor, amikor a kor emlékezetes sikerfilmjei (mint a Mátrix vagy a Sin City) néha a művészfilmeknél is bátrabban húzzák rá társadalmukra a vizes lepedőt. Úgyhogy valószínűleg egy romantikus komédiánál sikeresebb lehetne egy thrillerbe hajló pesszimistább adaptáció, amelyben a két intrikus tőkés valóban csak játszik a nővel, a nő azonban szuperintrikus, aki elveteti magát a féltékeny bankárral, miután látványosan csalja az autókereskedővel, hogy végül Floridában napozzék két erős – ahogy a filmben mondják – "izomagyúval" az oldalán. Egy posztmodern szingli-változatban Kovács Vera az autókereskedő segítségével megölné a bankárt, a sofőr segítségével az autókereskedőt (eltemetné a pénzeszsákot a luxusautóban), majd a sofőrt is kilökné egy kanyarban, hogy egyedül száguldjon a Shere Hite tanításainak megfelelő magányos csúcsélmények felé (a trendcsináló Russ Meyer szellemében). A siker "csontvázát", az erős formák örökségét a filmtörténetben találjuk, de mindezt az aktuális életérzésekhez kell igazítani. Ma az volna hiteles, ha három gyilkosság után üvöltené a magányos nő autórádiója: "repülünk a szívünk tavaszán", mellette pedig nyitott könyv az ülésen: "Magányos vadász a szív".

Ha nagyobb filmpopulációkat és átfogóbb intertextuális összefüggéseket kezdünk kutatni, egyre inkább látszik, hogyan csinálják egymást a filmek. Eddig legfeljebb azt kutatták, hogyan lesznek a múlt filmjeiből a jelen filmjei. Mai ismereteink alapján mind többet mondhatunk arról is, hogyan lesznek a jelen filmjeiből a jövő filmjei, milyen filmek várnak születésre a "kollektív tudattalanban". A dramaturgia ezért válik, mint jeleztem, szülészetté, az esztétika pedig úgy születik újjá, mint valamiféle mémsebészet. A recepcióesztétika korát leváltja a produkcióesztétika előretörése. Ez a folyamat szólítja ki a kritikust is a lehetséges filmek "erdejébe".

A giccs szelleme mint önellentmondás

Az erkölcsi félénkség, az eszmei visszavonás, a kulturális infantilizmus felelős a blődli és a gagyi túlsúlyáért, amely a magyar szórakoztató filmet jellemzi. Mintha a lelkekben még mindig a népnevelő, a propagandista vaskalapossága küzdene, alkudna és kötne óvatos kompromisszumokat a felmelegített közhelykultúra unalmától undorodó, de a meghaladásra nem vállalkozó bátortalan feszélyezettséggel. A nagyközönségnek szánt magyar filmek átfogó alapművelete a visszavétel, a visszavonás, a megtérés. A mai giccs kompozicionális centruma a törés, a kisiklás, a kibontakozás ellentétbe kerülése a felvezetéssel. A magyar filmek tipikus struktúraalapító eszköze az árulás és saját ígéreteik megcsalása. A kezdet és a vég, az expozíció és a megoldás között egy vagy több film-, sőt erkölcstörténeti korszakot lépnek vissza. Tehát a filmek nem használják ki az alaphelyzet kritikai potenciálját: a gyakran provokatív, szándéka szerint problémafeltáró vagy legalábbis nyárspolgárpukkasztó felvezetést a "csúcsponton", a visszavonás fordulata után, konformista megoldás követi. Így válik a cselekményes csúcspont szellemi mélyponttá; a "megoldás" valójában a konfliktus által felvetett problémák eltussolását szolgálja.

Kispórolt hatóanyagok: az erotika

Az Apám beájulna két főszerepe sokatmondó, hatékony kiindulópontot szolgáltat a cselekmény számára. Barbie – az "ordas prosti" – a testét veti be, Szarka meg kommentál, elmélkedik, ő a "normális család normális gyereke". Barbie az érzéki reflex, Szarka a szellemi rezonőr: együtt sem tesznek ki egy "klasszikus" nőt. Hős és kísérő viszonya megfordult: a rezonőr az igazi hősnő, az pedig, aki élni próbál, a kísérő. Az "ordas kurva" az, aki hisz benne, hogy a női élet felszabadító hadjárat, és a szépség fegyver, de a film azé, aki beszél, a cselekmény azé, aki nem szándékozik cselekedni. A szabadosság és a biztonságvágy nem találkozik, a cselekvésvágy és az értelemvágy, a kéjvágy és a boldogságvágy hasonlóan elidegenednek egymástól. Egymást keresi a női lélek minden elszakadt, szétesett alkatrésze, ez válik az elcsavargó lányok útjának igazi témájává, nem a tehetetlen, érdektelen, férfivá válni képtelen fiúk keresése. A közös út erotikusabb, mint a fiúk szerelme, a film e ponton kissé emlékeztet a lázadó erotikus komédiákra (Néha a csajok is úgy vannak vele) és még a társadalomkritikus kvázitragédiákra is (A fiúk nem sírnak), amelyek – lacaniánus nyelven szólva – a női autonómia szimbolikus megerősítését kifejező "leszbikus fallosz" kereséséről szólnak. Azonban a filmben rejlő történetkezdeményeket, mesemagokat sorra megöli, hogy a lányok sem ellenállni nem próbálnak a kísértéseknek, sem engedni nem mernek nekik. Hősnőink kalandja nem is züllés, nem is lázadás, történetük óvatos, enervált kacérkodás a lehetőségekkel, az alternatívák egymásba folyatása. Barbie és Szarka infantilis hedonizmusa olyan határon egyensúlyoz, mint egy száz évvel korábbi "félszűzé" (aki mindent megpróbál, de semmit sem csinál végig). A felszabadulás pótléka kihívó póz, léha dajdajozás, az erkölcsből pedig gyávaság lett. A szexuális tematika előtérbe kerülése hígítja komédiáinkat, mert a cselekmény és a jellem kidolgozása csak zavarná a szüzességvesztő vállalkozás vagy az orgazmusvadász tematika érdekét, másrészt kultúránk görcsös prűdsége nem engedi kibontakozni a szexuális tematikát sem, amelynek elfojtottsága az alkalmilag kitörő "ordas" obszcenitások kisiklásaival áll bosszút.

Az amerikai filmek tétje totálisan hamis, azaz totalitárius (a "világ megmentése"), de legalább összetartja az embert és a cselekményt, míg ez a kellemességnek álcázott tanácstalanság, amely csak megpendíti a témákat, de nem mer semmibe belemenni, hogy végigcsinálja, ez predesztinál bennünket arra, hogy az amerikaiak "megmentsenek": mindenekelőtt önmagunktól. Pária-giccs az eredmény, ernyesztő rabszolganevelés. Ahogy a lányokat, úgy a felnőtteket sem minősíti a cselekmény: az amerikai filmek – a tinihorrortól az Amerikai szépségig – sokkal groteszkebb, kegyetlenebb képet adnak a fáradt, közönyös, értetlen felnőttvilágról. A fiatalok kalandjának (amely nem menekülés és nem keresés) nem csak céljai, okai sem világosodnak meg. Mintha a film is hősnőihez hasonlóan óvatoskodna, félve, hogy a néző "beájul", ha a történet szól valamiről, és a cselekmény túllép a szabadságot mímelő felszínes szabadosságon. Így is sokatmondó szimptómája az élménytársadalomnak, amely álkalandok üveggyöngyeivel kápráztatja el az újbarbárt.

A Tibor vagyok, de hódítani akarok szexsztárból lett bankárnéja kacéran játszik a felajzott kamasszal. A bankár a nyers hatalom, a bankárné az erotikus hatalom élvezetének hódol. A film nőalternatívája a bálvány, a maszkarcú luxusbestia, a megsemmisítő mosolyú és megvetésben megátalkodott Nagy Nő, a testi önbizalom eleven szobra, az asszonyi gőg szexmonstruma, szemben az érzékeny szépséggel, a recepciós lánnyal, aki modernizált cselédfunkcióban jön-megy és töri magát a cselekmény során. A szexbálvány és szexbohóc alternatívájával szembesült Tibor olyan kíméletlen a lánnyal, mint az asszony vele. "Egészen úgy nézel ki, mint egy nő" – mondja az ünnepi estére kiöltöző kislánynak. A szexbestia szakadatlanul diadalmaskodik, a szerelmes lány pedig szenved. Ez a probléma, amelyre váratlan és motiválatlan, vagy hetven évvel korábbi filmbe való, konzervatív fordulat hozza a megoldást: Tibor végül lemond a felkínálkozó asszonyról, a pornósztárból lett bankelnökné öleléséről.

A szexben, akárcsak a politikában, mindent szabad, csak az eredmény számít – ez Rényiné asszony koncepciója. Ha pedig mindent szabad, akkor csak szex van, nincs szerelem: két férfi lóg az erkélyen a férj elől bújva (ahogy az Üvegtigrisben is két nő rejtőzik, hasonló szituációban a pult alatt; a Csak szex és más semmiben a férj közszemlére téve, az erkélyen rejti felesége elől meztelen szeretőjét). A vérbe tóduló kamaszkori hormonokkal küzdő tinikomédia csak akkor építhet ki megfelelő, elfogadható újromantikus szerelemkoncepciót, ha ennek ára nem a szex visszavonása és elárulása. Előbb a has jön, aztán a morál, mondta Brecht; előbb a szex jön, aztán a szerelem, mondja a tinikomédia. A gazdasági és a szexuális nyomor egyaránt mattot ad az érzelmi mélységeknek és kifinomultságnak. A film kenetes és motiválatlan megoldása a beavató élményről való lemondás közvetítette megtérés az előnyben részesített luxusnőtől a mindaddig hanyagolt szűzhöz. "A második csók ezerszer jobb, mint az első." A második választás okosabb, mint az első, de miért kell elsikkasztani az előzőt? Hitelesebb lenne a film, ha a kamasz fiú nem térne ki a szexdémon által nyújtott beavatási élmény elől, viszont felismerné az erkölcsileg fáradt és esztétikailag is kiégett, professzionális szex ürességét és unalmát, épp ezért kívánva meg a szűzlányt. Persze ehhez be kellene mutatni – például ahogy a Ken Park próbálja – az illúziótlan, lélektelen, kizsákmányoló, alkalmi, posztmodern fogyasztói szexet, vagy az inkognitóba zárkózó, eszképista szexet, amely az Intimitásban látható, és – mint a Pleasantville – szembeállítani vele egy hamvasabb erotikát. Nem lehet a film felében "szexuális forradalmat" csinálni, a másik felében pedig megtérni az "atyák erkölcséhez", ha a fordulatot nem támasztja alá erős motiváció. Mindkét reakciórendszer értelmetlenné válik, ha a film csak kacérkodik vagy hivalkodik velük, elmosva ellentmondásukat. A tartalmi konfliktus megoldása előli kitérést – önigazoló módon – szolgálja a filmek léha hangneme, a "gagyi".

Konformista játszmák (A komédia bohózattá hígítása)

A visszavonás, az előzményekből nem következő konformista megoldás egyik formája a régimódi nő, az unokába bújtatott nagymama idealizálása, amit a modernebb nőtípusok nevetségessé tételével kombinálnak. Az Egy szoknya, egy nadrág remake a nemi szerepek újraelosztását követelő transzvesztita komédiának látszik, valójában ellentétes konklúziókhoz vezet; legalább ötven évet lép vissza az időben, alkalmazhatatlan ideált varrva a néző nyakába. Nem az a baj, hogy a régi magyar vígjáték nőképét eleveníti fel, hanem az, hogy amit megjelenít, annál sokkal avíttabbra sikeredik.

A film a kultúripar három közkatonája, a színész, a színésznő és a rendező szerelmi háromszögén alapul. Miután a vetélytárs – a rendező – megsérti, ripacsnak nevezi a színészt, a további harcot már nem annyira a nő iránti vágy és a féltékenység, inkább a férfi hiúsága motiválja. A Mexikóból várt "szappanopera-királynő" szerepébe beugró színész magába bolondítja a rendezőt: nem a konkurenstől hódítja el a mindkettejük által kívánt színésznőt, hanem a kívánt nőtől a konkurenst. A férfi így azzal a nővel konkurál, akiért eddig konkurált, és a nő a vesztes, mert a klasszikus női szerepet a mai nőnél immár jobban játszó nőimitátor legyőzi a szívtelen karriernőt. A rendező a "királynőtől" (magyarul: producertől) várja, amit a színésznő a rendezőtől: a pénzt és a karriert. Mindenki érdekből szeret, legalább szimpla örömöt akar könyvelni, kéjt, de még inkább az örömök örömét, a pénzt, mert egyedül ez izgató. A sóvárgás már csak pénzsóvárság, befeküdni egy ágyba már csak haszonkalkuláció kérdése, befektetés. Bár a filmben akad egy másik szál is: a színész, Sóvári művész úr egyszerűen "csak dugni" akar – ez itt az őszinteség és becsület netovábbja, egyúttal az "aljas" számítás egyetlen alternatívája. Ez is egy borsos alaphelyzet, jó kiindulópontra is építhetett volna a film.

Miért halványul a kultúrkritikai potenciált ezúttal is tartalmazó alaphelyzet érdektelenné? Miért lanyhul a figyelem, és válnak közönyössé a fordulatok? Az Egy szoknya, egy nadrág eredetijében Latabár gonoszkodó nőparódiát adott elő, rettenetes giccsobjektumként jelenítette meg a nőt; elviselhetetlen hisztérikát, ragadós és domináns női szörnyet játszott el. A hisztéria maga is commedia dell'arte, az élet játékos paródiája, amit Latabár a paródia paródiájává fokoz, a női szerep által megsemmisített nő rémképévé. Korunk filmjeiben a nőimitátorok ellenkező úton járnak. A Pillangó úrfiban vagy a Mindenki másképp csinálja című komédiában a nőimitátor azt játssza el, milyen az ideális nő; csak ő az, aki megvalósítja azt az eszményt, amelyet a nők már nem érnek el. Nem a nő veszítette el kasztrációs komplexusát, a férfi is szerzett magának egyet: a férfi hiányos nőnek, a nő hiányos férfinak érzi magát, a "társadalmi nem" pedig az akarat győzelme a lét felett, a voluntarizmus rehabilitációja. Filmünk e problémák farvizén evez, óvakodva az állásfoglalástól. Az Egy szoknya, egy nadrág remake nőimitációja, a régi változatétól eltérően, sablonos és jellegtelen, nem ad markáns nőkoncepciót. Minden formálási nívót a mögötte álló tart össze, a dramaturgiát a filozófia. Mit utál az ember a másik nemben, és mire vágyik benne? Ezt kutatta a remake eredetije. Ha már nincs a filmnek nőkoncepciója, legalább a műfajról, a szappanoperáról, amelyet komikus hőseink megálmodtak, mondhatna valamit. Ha már a női szerepről nem tud mit mondani, legalább jó szappanopera-paródia lehetne. Meg kellett volna tűzdelni szappanoperai utalásokkal, idézetekkel, amik poénossá, aktuálissá, népszerűvé és egyben szatirikus tanulmánnyá tehették volna ezt a fáradt alkotást. A film jellegtelen stílusa, a temperamentumos dekorativitás hiánya (különösen bántó a záró revükép szegényes olcsósága), a megvalósítás fáradtsága csak hátrányaiban hasonlít a szappanoperákra.

Miután a film a nemi szorongások kidolgozása és a teleregény-kritika lehetőségei elől is kitért, következik a konformista fordulat. Miközben a szeretőjén és a szerencsés harmadikon bosszút álló színész eljátssza a szappanopera-királynőt, beleszeret a modellbe, az igazi producernőbe. Két nő jelenik meg a vágy tárgyaként, a szexszimbólum és a gazdagságszimbólum. A pénznek is egy nő a szimbóluma (a producernő), és a pénz uralmához való gátlástalan alkalmazkodásé is (az érdekből szerető színésznő). Míg az Argóban azt láthatja a néző, hogy a producer a bérgyilkosoknál nem kevésbé kegyetlen figura, itt a szappanopera producerét formálják szappanopera-hősnővé. A film végén azzal akarják visszahozni a sivár pénzvilágba a szerelmi romantikát, akinek a férfi eljátszotta elidegenítő karikatúráját, a mexikói nővel. A szerep drámai is lehetne: megérkezik egy nő, és azt látja, hogy már ott van valaki a helyén, éli az életét, viseli a nevét. Egy férfilelkű, élősdi mása kiszorítja őt a világból, és ráadásul ez a parazita az a férfi, akinek a sors szánja őt. Megint egy borsos helyzet, amire a film válasza egy halvány nő, aki csak mosolyog, mindent elfogad; az "öreg hölgy látogatásától" féltünk, de "angyal szállt le Babilonba". A női angyal azonban nem igaz és nem él, annál inkább a női ördög: a rendkívül temperamentumos, felszólító tekintetű, örökmozgó Oroszlán Szonja, aki a bestiát játssza. Elég, hogy van, minden ízében a nő intenzív életre, aktivitásra, sikerre való jogának szimbóluma, az önbizalom és a felszabadultság minden pillanatban kirobbanó tűzijátéka. Gátlástalan, de nem agresszív, könnyelmű és vidám, de – a bután ravaszkodó világban – titkolt okossággal utat törő temperamentumos önkiélése, spontaneitása a kreativitás ősformája, a biológiai ősfantázia műve, amelyben a test maga gondolkodik. Az Oroszlán Szonja által eljátszott figura a film nyertese, azonban a nemi ízlését tekintve konzervatív cselekménykoncepció vesztésre ítéli ezt a női karaktert.

Miért válik a szofisztikált komédia blődlivé? Mert nem dönti el, hogy a férfiak vágyáról vagy szorongásáról szól, és a nő ambivalens vonzereje vagy a nemi szerepek csődje a téma. A nő összes korszerűbb vonásait abban koncentrálja, akit bukásra ítél, a felértékelt nőtípusról pedig semmit sem tud mondani, nem tudja tulajdonságokkal ellátni, ezért csak giccses szentképet gyárt, hit nélkül. Az ellopott szerda című régi magyar film "szappankirálynőjére" emlékeztető szappanopera-királynő mindenkinek mindent megbocsát: a karrieristák mérhetetlen aljasságát és a sikeresek nem kevésbé szörnyű hiúságát. Jutalmat oszt a szörnyetegeknek, így olyan típusú partnert testesít meg, akinek nyugalmas, örök mosolya azt mondja a férfinak: "ne búsulj, kisfiam, a mama mindent elintéz, nem is keveredtek össze a nemi szerepek, rossz álom volt az egész, kisfiam!" Ha ez az alternatíva, akkor inkább legyünk ördögök!

Deus ex machina (A remények és az ambíciók elvesztése)

A Valami Amerika alaphelyzete is a bohó megoldás által elsimítandó súlyos konfliktusokkal terhes. Ott is amerikainak udvarol a magyar, producernek a rendező; nem csak művészi ambícióinkat kell feláldozni a kultúriparnak, feleségünket is a tőkés rendelkezésére kell bocsátani – minden eladó. Itt a Molnár Ferenc-i (vagy az Amerikai szépségre emlékeztető) pikantériából is van valami, ami más alkotásokból hiányzott: az asszony is felizgul a pénztől, a sikerembertől. Amerikaiak és magyarok, művészek és pénzemberek keresztül-kasul becsapják egymást, mindenki szélhámos, mindenki elad és elárul mindenkit. A nagyot alkotni készülő fiatalemberek is csak zűrzavart hoznak létre, de azt valóban nagyot. A diktatúra rabvilágában volt még őszinte harc a szabadságért, a pénzvilág belülről hülyítő rabságából nincs kiút. A megvalósult "nyílt társadalomnak" ez a formája egészében, "globálisan", leginkább egy zárt osztályra hasonlít. "Ma már mindent lehet, és mindennek az ellenkezőjét is" – panaszkodik a filmben két rosszkedvű rendőr. Mindez benne van ebben a lendületesen és hatásosan felvezetett filmben, amely aztán úgy tesz, mintha nem lenne benne: az utolsó pillanatban elejét veszi a kiéleződésnek a légből kapott, motiválatlan csavar. Deus ex machina: ugrás a csalódott kiégettségből a hűségbe, a szélhámoskodásból az üzleti becsület szerényebb világába, megtérés a globális pókerjátszmákból a helyi kultúrába. De hogyan? Egy lottónyeremény segítségével, azon az áron, hogy a szatíra bohózattá oldódik, és a keserűséget is elbíró nevetés vihogásba fullad. (Hasonló fordulattal zárul az Állítsátok meg Terézanyut! is.) A "gründoló" testvérek fiatal öccse, a hatvanas évek filmjeiből örökölt figura, vádbeszédet mond, ami drasztikus gegbe fordul: csak röhögni lehet a szellem minden reményén és kritikus ágálásán. A panaszkodó rendőrök kritikájával sem azonosulhatunk, mert egyenruhájuk a tekintélyuralmi rendcsinálás emlékét idézi. Filmjeink létmódja a prűd orgia: ábrázolják az általános, obszcén promiszkuitást, aztán meg akarják menteni a házasságot; egyszerre akarják kiélvezni a posztmodern orgia és a házias kispolgári erkölcs ingereit. Mindenki tőkés szeretne lenni, munkás senki, mindenki követeli a jogait, de nem ismeri a kötelességeit – a mai alkotások nem találnak érzelmileg meggyőző közvetítést az értékkonfliktusok és meghasonlások közepette. A lottó-motívum: ugrás a blődlibe, hogy lezárható legyen a film, de ne kelljen a megoldásért felelősséget vállalni. Mi mást is tehetnénk? A megoldás nem markáns, de az összkultúra valódi csődjét tükrözi; ezért lehet siker. A klasszikus polgári komédiában az amerikai rokonok nevetségessé válnak, végül a saját erő és tehetség elég a – szerény – sikerhez. A mai film azonban mintha nem hinne már sem a szerénységben, sem a sikerben. Csak a lottó, csak a csoda segíthet, vagyis nincs remény – ennek ellenére nevetni szeretnénk, ne gondoljunk a holnapra, sőt, a mára sem. Nálunk még a média hipervilága, az álomgyár, a fantázia sem kínál ha társadalmilag nem is, legalább érzelmileg hiteles kiutat; marad tehát a mulatságos fintor és az erőltetett jópofaság. A gyermeki struccpolitika nem csupán a filmek tulajdonsága, egy egész kultúra sajátja, amely a szocialista "álmodozások kora" után a kapitalista álmodozások korában is csalódott, de nem hajlandó eszmélni és kíméletlen bátorsággal újragondolni a világot. A deus ex machina, az ál "happy end" tanít jó képet vágni a szörnyűségekhez, mosolyogni a reménytelenségen, kuncogni ember voltunk kudarcán.

Tétova anyagkezelés (A stílustörés mint a kompromisszumok bosszúja)

A főnök egyik oldalát (a menedzsert mint Dr. Jekyllt) mutatja be a Meseautó, míg a Szőke Kóla úgy indul, mintha a menedzser másik, sötét oldalát készülne leleplezni, és ez lenne a főnök, illetve a tulajdonos, mint Mr. Hyde, az ifjú üzleti titán, aki lehengerlően türelmetlen az alkalmazottakkal, és elsöprő rabszolgatartó a pénz tulajdonjogán. Hasonló főnököket látunk a Szezonban vagy a Rap, revü, Rómeóban, gengszterváltozatukat az Argóban. A fasizmusban a politika gengszterizálódott, a neokapitalizmusban a tőke: a tulajdonos vagy a menedzser, mint zord keményfiú, akciódús folytatást, a kegyetlenség új formáinak bemutatását ígérő kiindulópont. A Micsoda nő! is hasonló férfitípusra épít, és még a fordulat is jó, amennyiben hősünknek a saját bőrén kell megtapasztalnia a világ kegyetlenségét, amelynek haszonélvezője volt a film elején. A Szőke Kóla cselekménye két jelentős filmtörténeti minta összevonásán alapul. Az egyik a Biciklitolvajok, amelyben ellopják a munkanélküli biciklijét, így az elveszti munkalehetőségét. Itt ellopják a menedzser autóját a pályázati iratokkal, így az elveszti a nagy üzletet. A másik minta a Hiúságok máglyája, amelyben az elkényeztetett sikerember autója letéved a fényes bulvárokról, és elnyeli a földi pokol, amelyben a többség él. Az így kapott keretet könnyed multikulti-komédiával kitöltő film hőse a cigányokat gyanúsítja autója ellopásával, holott a bűntett célja nem az autó, hanem a pályázati dosszié volt, és az ellenfelek nem a romák, hanem a multik. Multikulti-vígjáték a multinacionális tőke árnyékában! Biztató a képsor, amelyben a Szabadság-szoborról ereszkedik alá a kamera a bűn és a nyomor sikátoraiba. Ígéretes fordulat, hogy a romák kezet adnak, miután megverik a cigányozó playboyt: "nincs harag!" – itt még él a lovagvilág szelleme, mint a westernekben, ahol nagy verekedésekben születnek a nagy barátságok. Miután hősünk egy számára idegen nő mellett ébred, új barátai közlik vele, hogy ezek után el kell vennie a kompromittált leányt. Azt várjuk, hogy a rútként tálalt kényszermenyasszony egyszerre szépséggé változik, és segít a nyomozásban, de a film a továbbiakban nem tud vele mit kezdeni, mert csak az elrabolt luxusnő formájában és a budai villákban képes elképzelni a szépséget. Azt is várjuk, hogy a roma-szamuráj-csapat küzd meg a multik gyilkos bandáival, de ehelyett – deus ex machina – kommandós roham számolja fel őket, holott a rendőrség mindeddig csak akadály volt, a cigányokra gyanakvó hőshöz hasonlóan a rendőrök is tévúton jártak hősünket gyanúsítva: az alvilágnál rosszabb álvilágban élő legális hatalmak mind hamis nyomon jártak. A kommandósok egy pillanat alatt, túl könnyen harcolnak meg a gyilkosokkal, ezért a feszültség nem épül ki, a megoldás túl könnyed és bohózatiasan súlytalan. A végső hajrá és a nagy verekedés John Woo korában nem lehet ilyen stilizált, kiherélt, gyermeteg és elkapkodott. (Hasonlóan szerencsétlen kisiklás az Üvegtigris egyik jelenete, amelyben a szereplők nevetőgörccsel válaszolnak a gengsztertámadásra: ott sem tudják kimozdítani a statikus zsánerképet, ezért a film kitér az akció elől a gagyiba, ahogyan a Hamvadó cigarettavég operettesített világháborúja a blődlibe. Elmondható, hogy a magyar szórakoztató film second hand kultúrája a modern műfajokat blődliként, a posztmodern filmformákat pedig gagyiként adaptálta.) A megoldás stílusa a hatvanas évek szégyenlős, óvatos álszórakoztató filmjeit idézi. A bohózati stílustörés által kerüli meg a Szőke Kóla a kemény akciófilmet, hasonlóan ahhoz, ahogy az erotikát a budai luxusnő segítségével sterilizálja. Félgőzre, kis lángra állított fantázia fosztja meg lényegüktől a populáris műfajokat. A western és a gengszterfilm agresszív akcionizmusa az eredeti felhalmozás adekvát kifejezési formája, és az agresszivitás visszafogása csak a rendszer kegyetlenségét sminkeli elviselhetőre. Így lesz a Szőke Kóla a Biciklitolvajok meseautósított változata: keserű mese cukros habbal. A film nem tud feladatokat adni a romák találékonyságának és bátorságának, akcióhősök helyett bohóccsapatot csinál belőlük. Félünk a pátosztól, ezért inkább lemondunk az emberi méltóságról. Teljesen anakronisztikus, ahogy a turmixgéppel ügyetlenkednek ugyanazok a cigányok, akik a valóságban, lomtalanítás után, a beteg bútorok és gépek újjávarázsolóiként csodára képes mesteremberek, az értékeket eldobáló társadalom ellenzékeként. Az is baj, hogy bohócot csinálnak a cigányokból, de az sem szerencsés, hogy a cselekmény során túl sokszor sértődnek meg a romák. Az emancipáció útja nem a sértődött faji önvédelem, hanem azon jellegzetes értékek kidolgozása, amelyben a cigányok a legjobbak; így az egész társadalom jövője szempontjából fontossá, az egyén számára pedig példaképpé válhatnak. (Például az indiai és az orosz filmekben többféle emancipációs stratégia is megtalálható.¹)

Blődli és gagyi (Hamvadó filmvég)

A kevésbé aktuális tematikára épülő, hagyományosabb anyagokat és élményeket mozgósító filmformában, amiről a következőkben szó lesz, kevésbé bosszantó a problémafelvetést visszavonó stílustörés, viszont még jobban elszabadul a blődli öncélúsága. A Hamvadó cigarettavég utolérhetetlen modellje Fassbinder filmje, a Lili Marleen. Karádyt azonban nem sikerül hasonlóan közel hozni, a nagyközeliben mutatott dalok kacér és ideges intimitása hiányzik, ugyanúgy, ahogy a műfaj lelkét kifejező, bátran reprodukált giccses totálok lehengerlő, harsogó ellenpontja, a fényglóriás asszonyfej is; miközben a film szembesíti a fagyosan dekoratív asszonytest tikkadt magányával a valahol távol, a fronton felrobbanó férfitestek véres fröccsenését, vagy az idegen fagyban terelt férfinyájat. Minderről még a régi, naiv Zilahy-film, a Két fogoly is többet mondott, mert nem volt hajlandó egy-két viccért eladni a melodráma lelkét. Hiányoljuk a telivér, nagy, szenvedélyes szupergiccset, nemes giccset, amire Fassbinder vállalkozni mert, és amit a téma megkívánt volna. (Jó lenne például egyszer olyan filmet látni erről a korról, kissé a Sin City modorában, amiben az egész világ fekete-fehér, csak Karády színes. Emelkedő csillag a hulló világ egén, sötétség és fény harca, női Orpheusz az alvilágban. Karádyról egyszer még meg kell csinálni az igazi, a nagy – Sirk, Fassbinder vagy a film noir szellemében fogant – melodrámát.)

A szégyenlős tábornok arra kéri az új Karádyt, amire Jávor kérte az igazit, a régit: szeretné úgy látni, ahogy "az isten megteremtette". A férfi zongorához ül, és a moziban lévő férfi nézők természetesen azt remélik, hogy ma láthatják, amit egykor nem lehetett. Itt azt a kicsit is meg kellett volna mutatni, amit a régi néző láthatott, azt is, kissé többet, amit a tábornok, és azt is, mindent, amit a mai néző láthat, mert ma már szabad, és így három nézőszög alternatíváival lehetett volna játszani. Egy pillanat alatt meggyőzhette volna a film nézőit, hogy van fejlődés, ma robban, ami egykor csak sistergett. De úgy látszik, még sincs fejlődés.

A téma: a sztár és költője, a mítosz és a mítoszalkotó. A költő, miközben feje az egyik nő mellén pihen, egy másiknak írja a dalokat, kezében pedig a munkaszolgálatos behívó. A film igazi főhőse, aki mellett Karády mellékalakká válik, Zsüti, a költő, a városi legenda kallódó hőse, akinek zsenialitását azonban nem sikerül érzékeltetni. Nem szövik át a filmet dalok és verstöredékek, nem éled a művész szellemi arca. A régi musical, az Egy szerelem három éjszakája még mindezt nyújtotta, bár már annak filmváltozata sem hozta az eredeti finom megoldásokat. A Hamvadó cigarettavég bohémélet-komédia és mártírlegenda között ingadozik, az ígéretes alkotóelemek kombinációjának hatékony formáját azonban nem találja. A hasonló amerikai filmek (például Kertész alkotása, a Fiatalember trombitával) új típusú nagyvárosi népművészként vezetik be hőseiket, akiknek a család és a társaság ízléskonzervativizmusával kell megküzdeni. Az antifasiszta melodrámában ehhez további téma társul: a 20. század eleji zsidó kultúra újszerűségének és humorral vegyes melankóliájának titka, hogy az árnyékos oldalon van. Autón száguld a sztár a rabhoz a munkaszolgálatos táborba: "valami nem stimmel a prozódiával". Nehéz, de hálás feladat lett volna bemutatni, amint egy érzelmesség és racionalitás, vicc és metafizika ritka egységét megvalósító kultúrára produktivitása csúcspontján csap le a barbárság. Mindenre mindig akkor csapnak le, amikor csúcsformában van. Olyan filmet szeretnénk látni, amelyben például egy Borowczyk vagy Kieślowski érzékenységével ábrázolt, kifinomult esztétizmusra csap le a kegyetlen és ostoba gyűlölet, amely személyes sértésnek érzi az észt és az ízlést. Ahhoz, hogy az embereket otthonukból elhurcoló, megalázó és megsemmisítő világ felidézése az érzékekig hatoljon, és személyesen szólítson meg, nem iskolás könyvillusztrációkat kellene csinálni, hanem mindenekelőtt hangulatot, otthonosságérzést, bensőségességet és intimitást kellene teremteni, mint a Kabaré című film teszi a weimari idők Berlinjével.

Más történet a művésznő és szerzője barátsága, illetve a sztár és a tábornok szerelmi afférja; a kettő nem szervül, bár megtörténhetne, ha az egyik férfi a nő lelkét, a másik a testét szólítja meg, vagy ha az egyik (a költő) őt tanítja lenni, érzékelni, gondolkozni, a másikat (a katonát) viszont ő. Az antifasiszta politikai film és az erotikus melodráma gáncsolják egymást, mert a film nem mélyíti el a két motívumrendszer kölcsönhatását. Zsüti és Karády viszonyát nem sikerül mitizálni, pedig melodrámát várunk, nem történelmi leckét. A magyar filmekben megálljt parancsol a fantáziának az, amit egy korról, miliőről tudni vélünk, fékeznek és fegyelmeznek a mindenkori hivatalos tanok, pedig a magas művészetnek és a populáris mitológiának egyaránt feladata a bevett, hivatalos tudás és leülepedett közvélekedés felforgatása. A Hamvadó cigarettavégben a sztár és költője kissé olyan viszonyban vannak, mint Huston Moulin Rouge című filmjében Toulouse-Lautrec és a Gábor Zsazsa által játszott énekesnő, illetve, még triviálisabb analógiát keresve, mint Az operaház fantomja zeneszerzője a primadonnával. Kár, hogy a film kitér e viszony erotikus implikációinak kidolgozása elől. A melodrámába kellett volna beoltani a politikát, mint a Casablancában. A Hamvadó cigarettavég egy olyan Casablanca is lehetett volna akár, amelyben Ilsa a két férfi, Rick és Renault között ingadozik, ahhoz azonban a Zsüti-Karády viszonyt kissé át kellett volna erotizálni, Újszászyt pedig ellentmondásosabb, ijesztőbben vonzó figurává tenni (amilyen Hans Henkel a Lili Marleenben). Mindez részletkérdés, a baj nagyobb: a statikus színpadias helyzetek sorjázása, az akció fóbiás kerülése a magyar film fő baja; a szereplők még a fronton is csak ácsorognak, humorizálnak, kívülálló rezonőrként, életük filmjének nézőiként. A végén annak hitelét is elveszi a film, amit addig felépített. "Amit raktak estig, leomlott reggelre" – ennek a Kőmíves Kelemen-dramaturgiának a korábban tárgyalt filmekben is mindenütt ott láttuk a nyomait. A melodramatikus és politikai szál széttartó, laza erővonalait végül megerőszakolja – egy slusszpoén érdekében – a háborúból való kiugrási kísérlet hajánál fogva előrángatott motívuma, amely az anekdotikus és privát motívumok közegében kifejthetetlen politikai film irányába viszi el a populáris melodrámát. A hagymázas ejtőernyős epizód egy háborús kalandfilm és egy burleszk életképtelen keveréke. Mind megjárják a Gestapo fogságát, és végül, immár Zsütivel az élen, három túlélőművészként, együtt énekelnek (ismerős a motívum az Egy szerelem három éjszakájából, de ott illeszkedik az anyagba). Hogy hol, azt nem tudjuk; talán valahol a jövőben, mert a valóságban nem talált rá a mai napig senki senkire. Tévhit, hogy a film attól populáris, hogy nem veszi komolyan önmagát, témáját és nézőjét. A Hamvadó cigarettavég még mindig azon a habkönnyű történelemszemléleten bukik meg, mint például a hasonló dramaturgiai bajokban szenvedő Kapaszkodj a fellegekbe! 1971-ben. (Akkor indokolta ezt a hangnemet a hatalomtól való félelem. Ma vajon mi indokolhatná? Mitől félünk ma? Talán a kényelmi kultúra cinikus szakmai közvéleményétől, amely snassznak tartja az üzenetet, a tartalmat, a világképet?) A Hamvadó cigarettavég dramatikus kultúrával megírt film, amely zárt formára törekszik, de nem veszi magát – sem tárgyát, sem formáját – komolyan. Cukrozott történelem, habosított politika és kispórolt erotika: együtt van itt végül filmjeink minden baja.

A magyar filmkultúra problémáit vizsgáló régebbi írásokban inkább a blődli, az újabbakban inkább a gagyi fogalmával találkozunk. A blődli az abszurdig feszíti és fokozza egy beállítottság, miliő vagy műfaj ellentmondásait és korlátozottságát, míg a gagyi lefokozza, hogy a benne rejlő gyermeteg naivitást hangsúlyozza. Az előbbi mesterséges őrület, az utóbbi mesterséges gyermekiség. Az előbbit leváltja az utóbbi: egy hisztérikus korból infantilis korba léptünk át. Műőrület és műgyermekség, ezek a mi modoros kitérési, menekülési, problémakerülési stratégiáink. A blődli a műfaj karikatúrája, a gagyi az életé. Az előbbi az öngúny aprópénzre váltása, az utóbbi az életé. Gyakran együttműködnek, például a Magyar vándor a történelem képeként gagyi, a történelmi film önképeként blődli. Egyrészt vallomás a világ értelmetlenségéről, másrészt vallomás a műfaj értelmetlenségéről (ez utóbbi állítás filmjeink nagy részére is igaz). Az egyik film a világot gúnyolja, a másik önmagát. A szatirikusnál gyakoribb a parodisztikus változat, és a törésponton még a nem annak szánt film is átmegy önnön paródiájába. Az olyan filmek, mint a Zsiguli vagy az Argo a zárt zsánerfilm nyelvezetét bomlasztva keltik azt a látszatot, mintha meghaladását vagy kritikáját nyújtanák a műfajnak. A film, mint filmkritika, azonban a műfaj mélyebb megértését és a vele való szolidáris azonosulást követelné (mint Leone vagy Tarantino esetében láthatjuk), nem a felszínesen adaptált populáris formák és az intellektuális halandzsa könnyelmű keverékét. A léha fölény, a megértést megspóroló kritika az óvatosság és a konformizmus formája; olyan álságos antikonformizmus, ami teljesen érdektelen. A mai átlagfilmek egy kisiklási ponton, feladva, amit addig kiépítettek, megcsalják az általuk keltett várakozásokat, és kenetes, régimódi, konformista tanulságokat erőltetnek ránk (olyan tanításokat, amelyek halovány szürkesége nem győz meg a szerzők hitéről), vagy, az előbbi ellen védekezve, de jobbat nyújtani nem tudva, a blődli és a gagyi kitérőjét választják. A blődli még tartalmaz némi intellektualitást, amit a gagyi végül felad. A gagyi az új kultúrába továbblépni nem tudó lélek védekezése a leckévé, tanná, ideológiává, trenddé lett régi kultúra ellen.

"A bohóc a király" – éneklik a Világszám!-ban, ami a mai film ars poeticájának tekinthető: a kritikai társadalomszemlélet és a legendateremtő akcióköltészet elől egyaránt a bohóckodásba menekülünk. A bohóckodásnak, amelynek a Világszám! egy melankolikus változata, az újabb generációk hidegebb és agresszívabb formáját képviselik, és az utóbbi eredménye az obszcén gagyi. A fontoskodóan prófétikus és tanító ambíciójú filmformákat, amelyek ellen már Fellini Nyolc és fél je is lázadt, hányaveti formátlanságok követték: szellemi lazítás, az ízlés kényelme és renyhesége, a gondolati befektetés hiánya, a film mint gunyoros grimasz, a műalkotás mint vállrándítás. Az obszcén gagyi olyan, mint amikor a focista letolja a gatyáját a stadionban. A focistát ezért megróják, de nem értem, a filmesek miért hiszik, hogy hasonló gesztusért ünnepelnünk kellene őket.

Az akciófilm esélye, avagy az akció kispórolása

A diktatúra, amely szétzúzta a közönségfilmet, egyeduralomra törő politikai mitológiát csempészett a magánélet mitológiájának helyére. A politikai filmet nem a cselekmény politikai szubsztanciája tette unalmassá, csak annak kényszeressége és előírt egydimenzióssága. A diktatúra ellen lázadó művészfilm elitárius, reformkommunista ellenzékként lépett fel, alternatív vezetési és szervezési koncepciókkal, de továbbra is a politikai mitológia keretei között. Míg a művészek egy része a hivatalos politikát szolgálta ki, a másik rész alternatív ellenpolitikát csinált, de nem antipolitikát. A karnevalisztikus antipolitika álláspontját képviselő populáris kultúra számára azonban még az alternatív politika is túl hivatalos. A művészet titkos pártként lépett fel az egypártrendszer körülményei között, ami, ha kritikus formában is, az uralkodó elit élményeihez és ambícióihoz kötötte a filmet, elidegenítve a tömegek élményeitől; másrészt publicisztikus felvetésekkel és megoldásokkal fenyegette a művészet nyelvét. A rendezők propagandistává váltak, vagy egymásnak dolgoztak, nem a közönségnek, a film pedig – elszigeteltségében, magányában – absztrahálódott, a rendezők privatizált dolgozatai magánüggyé váltak. A közönségtől elszakadt művészet fél évszázados magánya nem előzmények nélküli. Talán több, talán száz év magány! Kosztolányi már 1918-ban jelzi ugyanazt a bajt, ami ma is gond: "A mozi valahogy kisiklott eredeti és helyes útjából." Megdöbbentő, hogy a nyugatos, irodalmi ízlését tekintve arisztokratikus műértő, a költészetet halál-elébe-írásként művelő preegzisztencialista költő az akciófilm hiányát, a vulgáris mozi sznob elárulását panaszolja fel. Így emlékezik a korai "moziképek" lelkesítő hatására: "Akkor azonban a mozi még a természethez húzott. Történése ez volt: egy robbanás, egy pofon, egy elszabadult oroszlán, két egymásra rohanó gyorsvonat. Fejlődése során mást sem tett, mint eltávolodott a természettől, és levetkőzte vad, cirkuszi ösztönét." Kosztolányi már a polgári komédia virágkorában, a Meseautó-korszakban is megpillantja a kalandtól és fantasztikumtól visszariadó fantázia óvatoskodását: "Elvetve magától a természet adta végtelen lehetőséget, bizonyos polgári kalodába kényszerült a mozi […] és ahelyett, hogy kiaknázta volna az eszközei által biztosított korlátlan területet, a fantasztikumot, és új mesevilága, naiv tündérkertje lett volna a ma kiábrándult és fáradt emberének, idegen, nem neki való síkon mozog, színdarabokat másol, kopott széljegyzetekkel kíséri a csinált életet." Kopott széljegyzetek: nem jellemezhetnénk találóbban a hetvenes évek óta uralkodó sanyarú látleleteket, rosszkedvű zsánerképeket. A pionírkorszak amerikai filmjének nagy érdeme, hogy kiszabadította a mozit a "polgári kalodából". Kosztolányi a vulgáris kultúra emancipációját várja az új művészettől, a vulgáris mozi oldalán áll, és gúnyolja a "méltóságos mozit", ezért így ír: "Őszintén és nagyon sajnálom a mozit. Hiszen még gyermekkorából ismerem. Akkor koraérett, okos csibész volt, féktelen és imádandóan tehetséges. Nagyon hamar beérkezett és megöregedett." Apollinaire, Éluard vagy Aragon hasonlóan utálta az ismeret-terjesztő mozit, és ismeret-erjesztő mozit követelt, amely a bevett kultúra számára ismeretlen, idegen ingereket érlel. Ezért javasolta Brecht is, hogy a mozi önmagához legyen hű, ne a "művészethez". A magyar film története a magány (a közönségtől való eltávolodás és elszigetelődés) története: a politikai film diktatúráját követte a művészfilmé, ezt pedig a midcult-filmé, a filmek középosztályáé, amelyek az intellektuálisan arisztokratikus felfedező funkciót és a hivatalos kultúra ellen vulgárisan lázadó szerepet sem vállalják. Állítólagos tömegfilmjeink legnagyobb része nem az, amiként szeretné eladni magát: kapard meg a tömegfilmet, előjön a sznobfilm.

A tömegfilm, a legszélesebb értelemben vett közönségfilm, a világfilm – ma mindenekelőtt akciófilm, mert a legnagyobb tömegeket ez vonzza. Az indiaiak például a melodrámát is, amely régen társalgó műfaj, verbális mű volt, ügyesen alakítják akciófilmmé. Lehetséges-e a magyar akciófilm? A populáris akciófilm 21. századi formáit megteremtő hongkongi film kezdetben nem tőkeerős iparág volt: a korai termékek olcsó gengszterfilmek, amelyeket egy-két üzlethelyiségben, sikátorban és a város feletti grundon táncolt el néhány ügyes és lelkes fiatalember. Varázsukat nem a drága trükkök vagy a fényes kiállítás adta, hanem a találékonyság, amellyel egy szöget, vég selymet vagy tűt és cérnát is csodafegyverré változtattak. (Rengeteg példa akad még: az extrémen pénzfetisiszta mai világban is aligha állítható az Ideglelés óta, hogy a világsiker tőke-, és nem szellemitőke-probléma.) A magyar akciófilm sem csupán esély vagy lehetőség, hanem valóság, ha nem is a populáris változat. Nálunk született meg ugyanis az intellektuális akciófilm: az európai művészfilm csúcsteljesítményeinek világában először Jancsó Sirokkójában észlelhető a kínai és japán hatás. A populáris akciófilm azonban, ennek ellenére, rendszeresen elvetél. Míg Bujtor rendőrfilmjei csak tétova, lanyha paródiák, az Európa expressz az igazi akciófilm megteremtésének ambíciójával készült.

Meg kell állítani az elrabolt vonatot, és megmenteni, kímélni a túszok életét. Sikoltó emberek, lapító gyávák vagy ellenállásra készülő bátrak differenciálódása: alkalom a katasztrófafilm-ipar tanulságainak a rendőrfilmbe való beolvasztására. Arthur Hiller hitchcocki játékossággal, Koncsalovszkij szláv pátosszal és melankóliával oltotta be a műfajt. Mit adhatunk hozzá mi, magyarok?

A film készítői a Magyar Rendőr mítoszát szeretnék megteremteni. A posztkommunista országok filmje szeretné a rendőrt és a katonát a közrend és a haza védelmezőjeként rehabilitálni, és, egyenruhája és az erőszakszervezet ténye ellenére, megkülönböztetni az "ávóstól". A klasszikus komédiában a rendőr (Külvárosi őrszoba) jó barátunk, a katona pedig kedves, léha, felesleges ember, mintha a kanti örök béke már itt volna (Rákóczi induló). A klasszikus narratíva amerikai rendőre népi figura, a hollywoodiak a bűnöző képéhez kapcsolják a fasisztoid-totalitárius kísértéseket. A Superman-, Batman– és egyéb hasonló filmek ellenhősei (akárcsak a James Bond-filmek intrikusai, vagy a régebbi német Edgar Wallace-filmek alvilági hatalmai) föld alatti és rejtett birodalmakban készülnek a totalitárius hatalomátvételre. A mi mitológiánkban talán eredendően is, de különösen a diktatúrák tapasztalatai után, inkább a bűnöző a népi figura (mint Móricz Rózsa Sándora); a rendőr vagy a csendőr (mint a Szegénylegényekben vagy a Csend és kiáltásban) elnyomó, a hivatalos kultúra oszlopa. Az alulfizetett, de hősies rendőr, aki lázad főnökei elnyomó és eltussoló korruptsága ellen, lenne az Európa expressz hőse – honosítandó típus, de ez a változat még nem elég meggyőző.

A rendőr előképe lehet a nagyvárosi Herkules is, de izgalmasabb alak az amerikai rendőr ősképe, a Keystone-zsaru, a felforgató rendteremtő, aki rendcsináló buzgalmában nagyobb zavart okoz, mint a rendőrroham elől a macska-egér harc egereként menekülő szerencsétlen bűnöző. Az Európa expresszben akaratlanul és diszfunkcionálisan reprodukálódik valami ebből a szereposztásból, a kriminalizált privát kezdeményezés és az elsöprő állami apparátus macska-egér harcából, ami a Keystone-zsaruk burleszkjeiben tudattalan próféciává, az USA jövőjének, káoszteremtő világrendcsinálásának a képévé vált. A Keystone-film a lerohanás kritikája volt, a mai amerikai film és a hozzá kötődő Európa expressz azonban igazolja és idealizálja a hegemóniát. Első ambiciózus akciófilmünk szerencsétlenül kacérkodik az amerikai film paranoiájával, amelyben a bűnözők oroszok vagy arabok kell hogy legyenek. Miután az oroszokat "büdös káposztazabálóknak" nevezi a film mozdonyvezetője, máris sejthető: nem ez a mű lesz az európai szolidaritás csúcsteljesítménye. Hegelnél a folyók, Petőfinél a vasutak futják be a világot, "mint a testet az erek". A film, a celluloidszalag ugyanúgy összekötő erő, mint a vasutak vagy a folyók; világpiacot célzó természete parancsára nemcsak azt vallja, hogy a szomszédokról jót vagy semmit, hanem többet: más népekről jót vagy semmit. A mai túlpolitizált és militarizált amerikai film hanyatlása lehetőséget ad új filmgyártások világpiaci fellépésére, az európai filmnek pedig éppen az az érdeke és sansza, hogy a közép kultúrájaként lépjünk fel, ne csatlósként. Túl sok filmünkben lobog amerikai zászló, és ez többnyire nem irónia. Az amerikaiak önigazoló előítéleteinek visszhangozása nem jó sikerrecept. Minden hatásra törekvő, figyelemre, érdeklődésre igényt tartó filmgyártásnak meg kell találnia helyét az emancipációjukért harcoló népek világtörténelmében és a kommunikálni tanuló nemzetek közösségében. Miután azonban a parttalan szuperkapitalizmusban a felszabadító és emancipatorikus eszméket sokan avíttnak érzik, a következőkben inkább műfaj-poétikai okfejtéssel közelítem meg a film problematikusságát.

A cselekmény konstrukciója hiteltelen européer gőgön alapul, amely maga a naiv, ha naivnak tekinti a keletebbre levő világot. A hol orosznak, hol ukránnak nevezett gengszter, aki az állítólag bezárt birodalomból jön a nyitott Magyarországra, az európai közelségeket szibériai távolságokkal méri, így könnyű bolonddá tenni: miután körbefuvarozzák Magyarországon, a Keleti pályaudvarra visszaérkezve azt hiszi, Bécsben van. Nem kell belőle politikai problémát csinálnunk, az ukrán-orosz gengszter gyanútlansága műfajlogikailag is a film öngyilkossága; magát veti meg ugyanis, aki az ellenfelet megveti. A jó bűnügyi film a zsenialitások párbaja, klasszikusaiban az alvilágnak nagy stratégái, technikusai, sebészei, ügyvédei vannak. Az alvilág az arisztokráciához hasonlóan nemzetközi, a helyi kulturális differenciálódás inkább középosztályi természetű. Hitchcock filmjeiben ezért a bűn az, ami kiragad a meghitt környezetből, és biztonsággal mozog a határtalanban, amelyet a kisembereknek a cselekmény során kell felfedezni, hogy megküzdjenek vele. Ennyit az akciófilm-honosító kísérlet tartalmi oldaláról; most nézzük a formaiakat.

Az Ártatlan gyilkosok című egykori krimink a kor egyik nagy thrillere lehetett volna, ha az ügyes filmnovellát nem a háború előtti komédiák formanyelvén dolgozza fel a rendező. Vannak irreverzibilis folyamatokat beindító, paradigmaváltó művészettörténeti események. Slavoj Žižek szerint például ilyen a Szédülés. Nem lehet Szédülés utáni anyagot Szédülés előtti formában megfilmesíteni. A jó bűnfilm az álmok szuggesztivitásával bíró személyes vízió. Az akciófilm döntően rendezői műfaj, amelyen a zárt forma, a jól megírt forgatókönyv sem segít, ha a megjelenítés nem markáns, szenvedélyes, dekoratív. Ez pedig azon múlik, hogy a megelevenítés ne az akciók objektív leírását adja, hanem úgy legyen képes megjeleníteni őket, ahogy a bennük résztvevők átélik.

Az óvatos, szégyenlős inszcenálás elmulasztja a pillanatot, így még az akció sem látszik akciónak. Ha a pillanatot nem sikerül döntő pillanatként felvezetni, az akció csak "tipikus viselkedés" marad, egy helyzet illusztrációja. Nem baj, ha a rendőrök néha elüldögélnek, és sajnálják magukat, de utána torzító optikával felvett eleven faltörő kosokként vessék bele magukat a harcba.

Mivel Dobó Kata a nő a csapatban, egyfajta centrummá válik, de sajnos passzív centrum. Elmúltak az idők, amikor a férfisztár a mozgó vonat tetején szaladgált, mint a Dodge Cityben, a nő pedig egy szalonban vagy egy farmon várta. Ehhez képest nem nagy haladás, ha a nő benn üldögél a vonatban, amelynek tetején a férfiak pattognak. Idejét múlta, hogy a férfi az akció alanya, a nő pedig a szexakció tárgya; itt azonban még ez utóbbi is passzívan, lefokozva jelenik meg: a terroristák többnyire a szemükkel tapogatják Dobó Katát. Az akcióhősnőnek ma szállnia, ugrania kellene, szakadt ruhában, Corey Yuen Lethal Ladyje módján, vagy legalább, mint Tarantino harcosnői.

Az Európa expressz kamerája túl magasan hordja az orrát, túl gyakran néz le túl magasról, ami lefokozza, eljelentékteleníti a cselekményt és a szereplőket. Akkor volnának indokoltak ezek a kényelmesen emelkedett, részvétlen pozíciók, ha előzőleg agresszív gumioptika vagy montázs bontaná az eseményeket. Az ipari táj motívumait egy igazi akciófilmben megszemélyesítő perspektívákból is láthatnánk, ami hangulattal telítené a cselekményt, itt azonban egy ipari oktatófilm közönyös objektivitásában jelennek meg a dolgok, amiknek az akciófilmben mechanikus szörnyetegekké vagy egy kegyetlenül konstruktivista városkép építőelemeivé kellene válniuk. Így sem az expresszionizmus szorongásának iszonyú mélységeibe, sem a klasszikus gengszterfilm konstruktivizmusának kegyetlenségében is nagyszerű városába nem vezet be a film, de harmadik lehetőséget sem fedez fel: minősítetlen marad a város, a táj.

Az akciófilm a hatvanas évek óta megduplázta a mozgáskultúrát: egyik szintje a színész akciója, a másik a kameráé. Kétféle mozgásfantázia küzd meg, és ajzza egymást. A keleti akciófilm és melodráma kamerája körültáncolja az eseményt, az akcióra irányuló hiperakcióként szervezi a látást. Az ugrómontázs korának kamerája türelmetlenül eredményorientált, olykor csak az akció kezdetét és eredményét mutatja meg, mert nem csak a stagnálást nem bírja elviselni, az akciót is türelmetlenül figyeli. Filmjeinkben érzékelhető egy felfedezési, tanulási folyamat (ami azért nem mondható túl gyorsnak). Például a Le a fejjel! kamerája türelmetlenebb, szenvedélyesebb már, mint az Európa expresszé.

Hitchcock és Argento óta nagy jelentőséget kapott a bűnfilm dekorativitása. A feszes, zárt dramaturgiánál és a keményen konstruktív akció-balettnél nem kevésbé fontos a képvilág pikantériája. A bűnfilm sötét ünnep, mint John Woo műveiben. A film vizuális tálalása már akkor nagy feszültséget kelthet, mielőtt tudnánk, miről fog szólni. A magyar filmet kényelmes tartózkodás, a hatáskeltést megvető rátartiság akadályozza a sűrű hangulatok felfedezésében. Amerika mozgatja meg a mozgókép számára a világot, Európa adja hozzá a dekorativitást és a pikantériát, mindezt Ázsia egyesíti, hogy az eksztázisig fokozza. A keleti filmekben minden egyes beállítás a szerzők kreatív önélvezetének tárgya, és a keleti film a rettenetes szépségek labirintusába vezet. Ha nem akarunk mindezzel versenyre kelni, hagyjuk rájuk a filmkészítést. Úgy érdemes játszani, ha labdába akarunk és merünk rúgni. Tarantino filmjein érződik, hogy szenvedélyesen tanulmányozta a legjobbakat. Az Európa expresszen ennek nyoma sincs. Más filmeken néha érződik a hatás, de a felhasznált minták gyakran kissé elavultak, máskor pedig, sznob hajlamok igézetében, kifejezetten aláássák a megcélzott sikerfilm-formák megteremtését. Tömegfilmrendezőnek inkább való a lelkes, őrült videotékás (mint Tarantino) vagy a mozigépész (mint Kalatozov), és nem az eminens filmtudós vagy filmiskolai éltanuló. Medvék kötéltánca, lajhárok zsonglőrködése – ez a magyar kalandfilm formanyelve. "De ez nem az ő hibája, / Ő magyarnak születék", mondhatjuk ma is, hiszen a tévedhetetlenül ízléskonzervatív filmforgalmazás a mai napig elzárja előlünk a kifinomultabb minőséget (például Argentót).

Egymást kioltó hatások (A másodlagosság következményei)

A filmek átlagának jellemzője a témához való viszonyban a ripacskodó durvaság, a formát illetően a múlt sikereit, az előző generációk nagyjait vagy a külföldi divatokat gyorsan, de felületesen leutánzó, leckefelmondó modorosság. Ezek a filmek mások filmjeiből készülnek, saját anyagot szinte nem is rakva hozzá, leszámítva a rontást. A Hamvadó cigarettavégre Fassbinder vagy Vilsmaier esztétizmusa hat, az Üvegtigris 2-ben az Amerikai pitéből csinálnak lekváros palacsintát, a Kontroll többek közt Bessontól a Metrót és a Nagy kékséget utánozza, a Csak szex és más semmi pedig jórészt mai német filmekből átvett elemekre épül (ez a német mozira irányuló kitüntetett figyelem sok más filmünknek is sajátja). Mintha nem válogatnánk, mintha semmi sem volna, ami számunkra nem elég jó, ráadásul úgy tűnik, nálunk még a "vak tyúk is talál szemet" elve sem működik. Ha a Honfoglalás, mint felvezetése ígéri, középkori krónikáink filmváltozata, akkor Paradzsanov vagy Sahnazarov míves gyönyörével kellett volna a múlthoz nyúlni, valamilyen átszellemült miniatúra-stílus filmes megfelelőjét kellett volna kidolgozni; ha ezzel szemben Franco Nero közvetítésével az italowestern tradíciójához csatlakozik a film, úgy a krónikáktól eltávolodva, Leone vagy Corbucci stílusában, lázadó-vulgáris alulnézetből kellett volna megközelíteni a történelmet, máskülönben az italowestern szenvedélyes szadizmusa kiszenved. Minta lehetett volna a Conan, a barbár is, amely nem az italowestern lázadó népét, hanem a nagy uralkodót dicsőítő stílusformát kínál. A Conan, a barbár esetében az elbeszélés ritmusát az izgatott szív dobogása, a feladathoz felnövő ember véres erőpróbái határozzák meg. A Honfoglalásban viszont előbb kényelmesen mesélgetnek, aztán lovasbemutatót látunk, később pedig rituálékat. Mindez nem több, mint egy irodalmi estből, lovas napból, politikai szertartásból és hivatalos ünnepélyből összegyúrt széteső egyveleg. Az italowestern hősei talányos tőmondatokban beszélnek. Itt szónoklatokat hallunk, parlamentté vagy konferenciaközponttá alakul a táj. A vitéz Levente váratlanul újszentimentális stílusban kezd udvarolni, mint egy Herczeg- vagy Csathó-regényből meghívott vendégszereplő. "Elrepülünk a nap felé!" A nem értett vagy nem átérzett stílusformák felületes felidézése annak következménye, hogy a diktatúra sznobizmusa fél évszázadon át kizárta kultúránkat a népszerű filmformák vérkeringéséből. Az Ámbár tanár úr is úgy hat, mintha összekevertek volna egy harmincas évekbeli komédiát egy mai tinédzserfilmmel. Dupla a hiányérzet: nemcsak az egység élménye hiányzik, hanem az "itt és most" élménye is.

A filmiskolás leckemondás elnyeli a cselekményt, így mélyen akcióellenes stílus uralkodik kultúránkban: a Sobri, amely úgy indul, mint egy Bódy-film, a dokumentarizmus fikciójával folytatódik, miközben az elbeszélés keretét a Závada-regény vagy filmváltozata emléke adja, aztán egyszer csak átlépünk Jancsó Szegénylegényekjébe. A szülési jelenet pedig az Emberek a havason romantikus naturalizmusára rímel. Betyárfilm, amely nem tudja eldönteni, hogy Móricz vagy Leone, Szőts vagy Jancsó örököse-e. Képi világa azonban olyan, mintha népi együttes kiöltözött műparasztjai vonulnának benne ide-oda. Amit látunk, nem akciófilmes legenda a magyar vadnyugatról, akkor viszont legyen olyan kemény, mint egy Haneke-film, ehelyett azonban a régi Bán Frigyes-féle történeti képeskönyvekre emlékeztető rokokó szalonvilágba lépünk. Miután a gyorsított felvételek paródiává minősítik a látottakat, a Szegénylegények vesszőzésének felidézése hasztalan igyekszik visszatornászni magát a komoly hangnembe. Bódytól Szőke Andrásig, az önreflexív szemlélődéstől a történelmi burleszkig, minden rá van rakva egyetlen szendvicsre. Répa Rozi megjelenésekor magyar Bonnie és Clyde-történetre gondolhatunk, a befogadott stílushatások azonban mind művészfilmiek, messze vezetnek a vulgáris bűnköltészettől. Komédiáink a Kusturica által "modernizált" Menzel és Forman alapján akarják megteremteni a magyar tömegfilmet, ezek a szerzők azonban a művészfilm történetébe tartoznak, és hazájukban sem arattak soha tömegsikert. Bizonyára azért akarjuk feldúsítani a tömegfilmet "magas művészettel", mert giccsnek tartjuk, a "művészet" azonban éppúgy képes szennyezni a giccset, mint a giccs a művészetet. A rossz talán csak az, ami eltévedt, ami nincs a helyén. (Ilyen filmkészítői felfogás mellett kritikánk hiába várja az új és sikeres magyar közönségfilmet. Holott az igény régen megfogalmazódott, hiszen minden évben megállapítják egy-egy filmről, végre itt van, ezúttal most már aztán igazán megszületett a mi populáris mozink is! A következő évben aztán egy másik filmről mondják el ugyanezt, ami arról tanúskodik, hogy az előző diadal képe időközben elhalványult.)

A miskolci boniésklájd bűnlegendájának szellemi fővédnökei igazán nagy nevek: Lang, Peckinpah, Hiller, Spielberg csináltak hasonló filmeket az üldözött, bűnös pár történetéről. Frissebb hatás Tarantino és a Született gyilkosok. A "vállalkozó", de illegális sikerrecept rabjává váló pár történetének struktúrája a kisiklás: két fiatal nem veszi észre, hogy nincs már egyéni akció és felemelkedés, a társadalmi helyzet írja elő, hogy ki mennyit lophat. Van ebben a történetben is nem egy lehetőség. Elindulunk a felnőtt, szabad, sikeres társadalomba, Wim Wenders határokat nem ismerő, Európában száguldó autóján, majd (ugyancsak Wendersre utaló módon) szinte angyalként lebegünk megrészegült remények vagy legalábbis jelszavak szárnyain, ám a lebegésélmény lelepleződik, kiderül, hogy illúzió, amiből az általános kriminalizálódás, a megfordíthatatlan elaljasodás fogságának a felismerése az ébredés. Izgalmas film lenne, de ez nem A miskolci boniésklájd, hanem a kitűnő román "dogma-film", a Zseton és beton, amelynek lényegét dióhéjban elmeséltem. A miskolci boniésklájd konvencionálisabb utat választó bűn-idill, amelyben a bűntettel kilépünk a társadalomból, és a rút tett a szép természetbe vezet. A bűn-természet-szabadság-idill sor konklúziója a meghitt együttlét és a vidéki csend, elemi emberi jogok, amelyeket a társadalom nem biztosít. A film romantizálja a menekülő szerelmesek gengszterrománcát, ugyanakkor nem képes megállapodni a nagy mesetípusok valamelyikénél. Sem a nyárspolgári világ ellen lázadó szerelem története nem lesz, sem a közbűn ellen lázadó privát bűné. A "normalizálódás", a "rend helyreállítása" steril rabvilágba vezet, a totális ellenőrzés rendszerébe, ahol vas, acél, beton és egyenruhák vesznek körül minket. A bűnözőknél bűnösebb társadalom kegyetlenségét legfeljebb a valós terek sivársága jelzi. A fiatalok dramaturgiai meghatározottsága is elmosódott: nem profik, nem a bűn művészei és nem is skizofrén bűnözők. Megható bűnösök szerelmes robinzonádját látjuk, a bűntett gyakorlatilag kimarad. A bűnbeesésnek a film végére vetett megjelenítése a lázadó szerelmesek gengszterfilmes románcának intellektuális dekonstrukcióját szolgálja. A film döntő elbeszélési gesztusa, hogy a film vége azonos cselekményének kezdetével: ez a bűnbeesés pillanata. A világ szíve a bankszéf, az ember szíve is az ő analógiájára működik, így a bankrabló, aki ezt a műszívet megsérti, az igazi szívet rehabilitálja. Ezért megy át az egyik behatolás a másikba, a széfnyitás a szeretkezésbe, de nem sikerül mindezt sem lázadó társadalomkritikává fokozni, sem áterotizálni; a film impresszionista ábrándozással nyakon öntött naturális esettanulmány marad. A végére hagyott bűnbeesés döntő motívum: nem gengszterfilmes bűn, még csak nem is dosztojevszkiji, hanem gide-i action gratuite, céltalan, véletlen, értelmetlen cselekedet, amely megesik az emberrel, eljön hozzá, csapdába ejti; nem az ő műve. Ezzel a tömegfilm-műfaj mindenféle követelményének határozott megtagadása a film végső gesztusa. A tétova bűn, a tettes nélküli tett legendája. A sansztalanságra ítélő abszurditásé. Ezt pedig azért nem tudja végül kidolgozni, mert ahhoz intellektuális filmnek kellene lennie. Az ember nem lehet egyszerre Lang, Don Siegel, Spielberg, Bo Widerberg vagy Godard. A Született gyilkosok és az Elvira Madigan, vagy a Sin City és a Bolond Pierrot ellenállnak egymásnak, nem vegyülnek.

Kultúránk önbizalmi válsága és önértékelési problémái

Az epigonizmus, eklekticizmus, másodlagosság kultúrájából újabban kezdenek kiszorulni a filmtörténet klasszikusai, a tévé viszi a prímet. Nem csak a tévékabarékat utánozza a mozi. Például az Üvegtigris 2 úgy indul, mint egy "Kandi kamera"-műsor, mindenáron-gegekkel. De legalább stílusa van, a legtöbb filmben ezek az akármilyen-gegek suta amatőrizmussal párosulnak. A filmtörténeti hatásokat legyőző tévéstílusnál is furcsább az általános kulturális utánzás, egész életünk általános epigonizmusa: a Pizzás, a Nexxt, az Üvegtigris és a Valami Amerika az Egyesült Államokba varrja bele az országot, az Apám beájulna vagy az Európa expressz Nyugat-Európába, vágyakozó, csodálkozó, alázatos perifériaként. Az "uraság levetett kabátjában" járunk; alternatívánk annyi, hogy ki legyen ez az uraság. Önmagunk megvetése, a műalkotás megvetése, a közönség megvetése… az összbenyomás lehangoló. Mintha egymáshoz alkalmazkodott tévreagálások masszájába ragadna bele mindenki, ami lehúzza a jobb sorsra érdemes érzékenységeket is. A tehetség talán mindenekelőtt a kitörés készségét jelenti. Kitörni? De hová? Gorkij azt mondja, úgy kell írni, mintha egy nagyon szeretett ember előtt nyilatkoznánk meg, intimen, oldottan, örömmel.

Szellemi import vagy identitáskeresés?

Az Argo a korábbi filmeknél sikeresebben adaptálja a kemény akciófilm nyelvezetét, de félreérti a kaland szellemét. Az igazi tömegfilmben a gonosznak van ellenzéke; ha másutt nem, magában a gonoszban. A Sin City torz gyilkosa meghatóan vágyik a szépségre, mint Boris Karloff a régi Frankenstein-filmekben. Az Argóban a barbár rombolók világa az egyetlen világ, amelyben az ifjú tudós csak integrálatlan, kallódó elem. Semmi nyoma, hogy a magyar film figuráit érző anya szülte; mintha a Júdás faj című sci-fi csatornáiból mászott volna elő ez a sok szerencsétlen rútság. A "szabadság" egyelőre eldurvulást, elaljasodást, elkoszosodást, lepusztulást hozott nekünk, de ha a durvaságot a durvaságra képezzük le, többé nem látszik. Komédiáinkra erősen hat Menzel és Kusturica, a magyar filmek epés kegyetlenségéből azonban épp az marad ki, ami műveiket költőivé tette: Menzel filmjeiben a részvét teszi méllyé az emberi gyengeségek ábrázolását, Kusturicánál pedig az emberi gyengeségek lecsúszott, megzavarodott, időszerűtlen hőserények, az ember csupa életerő és szenvedély. A kegyetlenség és mocsok világa mögött az Argóban nincs a jobb idők eljövetelére váró regényes cselekményvonal. Ennek hiányában szélsőségesen pesszimista terrorfilm jöhet csak létre, amelyet a "tapló" figurák karikatúráinak humorisztikus galériája enyhít. Itt is orruknál fogva vezetik a gengsztereket, körbe az országban, mint az Európa expresszben; az Üvegtigris útszélre vetett, kallódó hősei nem tudnak beindulni, az Argo hősei nem tudnak leállni. Ugyan a rohangálásból nem lesz szürreális, új Felvonásköz, az önparódia elhatalmasodik, és konfliktusba kerül a hatásosan inszcenált terrorfilmes tálalással – így az alkatrészek itt is lerontják egymást. Az akciófilm, a kaland szelleme híján, Marco Ferreri, John Waters, Tinto Brass és más hasonló, kissé pervertált midcult-rendezők munkái felé közelít.

Az Argóban a keleti és a nyugati gengszterek egyformán kegyetlenek és aljasak, de a nyugatiak racionálisan és célszerűen, míg a keletiek öncélúan és korlátlanul. A nyugatiak okosak, a keletiek ostobák ("taplók"), és a film poénja, hogy nem csak a kegyetlenség, az ostobaság is sikerrecept. Így a keleti figura az új immorális világrend(etlenség) abszolút győztese, aki a kegyetlenséget ostobasággal, a gonoszságot aljassággal, primitívséggel párosítva teljesíti be. A poén érdekes, de zavaró is, mert a film szadista kéjjel, az embermegvetés önigazolásának elégtételével ábrázolja a negativitás diadalát. A jót legyőzi a rossz, a gonosz, a gonoszt az alantas – a két folyamat eredményeként pedig az obszcén gagyi lehet csak a művészet adekvát formája, mert a szeméttelep, a latrina a való világ formája. Így néz ki az állítólag népszerűségre törekvő és a közönség szeretetére igényt tartó mai magyar film világképe.

A magyar film esélye

A vizsgált filmek legvisszatetszőbb vonása, hogy aljasnak és ostobának ábrázolják az embereket, de óvakodnak belekötni a világrendbe. Az áldozatokon verik el a port. A gátlástalanul könnyelmű, esetleges ötletelés igénytelen, mert határt szab neki a szellemi kockázatvállalás hiánya. A nem sok vizet zavaró filmek nem teszik kérdésessé létünk alapjait, de az alapjában nem kontrollált lét szükségképp katasztrófához vezet. Az értelmiség nem appercipiálja többé hivatását, a radikális kultúrkritikáról való lemondás jövendő katasztrófák cinkosává tesz bennünket. Ma már nem nagyon látni – legalábbis a reflektorfényben – olyan "nehéz embereket", akiknek programszerű felkutatásával kezdődött egykor a magyar film nagy korszaka (Makk Károly: Megszállottak; Kovács András: Nehéz emberek). Így a durva léhaság vagy az iskolás leckemondás, a nyugati divatok másolása között választhatunk. Az előbbi a kritikai önismeret, az utóbbi a modernizáció pótléka.

A problémára, miért nem sikerül felzárkóznunk, a válasz talán az lehet, hogy nincs felzárkózás, ez az eszme maga is tévedés. Nem elmaradottság és felzárkózás, hanem autenticitás és hamisítás az igazi alternatíva. Csak másodlagosság van, vagy élre törés; a kultúrát nem lehet másolni, csak teremteni vagy bomlasztani. Az eredetietlenség, önállótlanság, a kezdeményezés hiánya, az epigonizmus, a külföldi divatok másolása, a trendek vak tisztelete, a "szellemi importőr"-mentalitás, az önfelfedezés hiánya ítél dilettantizmusra. A közönséggel szembeni megvetés másik oldala a gazdaságilag és kulturálisan is hanyatló Nyugattal szembeni időszerűtlen kisebbrendűségi érzés. Mintha nem hinnénk benne, hogy alanyai is vagyunk a történelemnek, nem pusztán tárgyai. Nincsenek szellemi céljaink, pedig a mai világfilm várja az eszmét, sürgeti a célt. A magyar film csak akkor születhetne újjá, ha a világfilm születne újjá Magyarországon. Nem lehetséges, hogy egy különösen lezüllött, ernyedt, tanácstalan kor legmélyére süllyedve, épp a legnagyobbat zuhant társadalmak egyike alkalom a felismerésre és lázadásra, hogy ne asszisztáljunk tovább, világméretekben, mindannak kioltásához, ami emberi? A filmkultúra jövője a kultúra jövőjétől függ. Érzékeljük-e a jövő születését, megragadjuk-e a jelen sanszait? Az emberiség fájdalmai mindig szülési fájdalmak, amelyeket az új születése old fel, a vállalkozó tett, az aktus. Deleuze mozgáskép és időkép harcaként ábrázolja a filmszcénát, amely épp azért merevül szcénává, és nem bontakozik ki a jövőbe mutató filmtörténetként, mert e két képtípus nem elég a leírásához. A mozgáskép az amerikai kultúra pragmatizmusából, az időkép az európai elidegenedés reflektáló természetéből keletkezett. A döntő azonban az, amit Deleuze nem látott, mert nem volt dialektikus. A harmadik, Deleuze elméletéből hiányzó képtípus, amely az előbbi kettőnek nemcsak szintézise, hanem meghaladása, az aktuskép, és az érte való harcban rajtakapható a film jövője. Az aktus több, mint a külsődleges akció. Az akció az ontikusban ügyeskedik és törekszik, az aktus az ontológiaiba tör be. Az isteni teremtő aktussal szemben az ördög cselei csak akciók. Az aktus komponensei a találkozás (másvalakivel, a világgal, önmagunkkal), a megfejtés és a túllépés, olyan heideggeri ek-sztázis, amely egyben a világ ek-sztázisa, előre lendülő átváltozása. A forradalom kollektív aktus, amelynek elgondolása és kivitelezése híján a társadalom egyfajta etológiai létmódba süllyed le. Az aktuskép jövőkép, de nem utópia, hanem a jövő-a-jelenben, a kitörési pontok, a kitüntetett, nagy pillanatok képe. A film újjászületését a neorevolucionista filmelmélet úgy képzeli el, mint ilyen kitörési pontok vagy megvalósulási pillanatok keresését. Elég a mocsokban turkáló élveteg pesszimizmusból, amely a fennállóval megalkuvó, bukott írástudók önigazolásává halványult! A film feladatát a médium mozgó-érzéki-materiális természete kínálja. Ezért kap olyan hangsúlyt Žižek nagy hatású Kieślowski-könyvében a filmmédium materializmusa. A film aktuséhsége a beavatkozási lehetőség keresése, a pillanaté, amely megtöri az egymást elsodró és elnyomó tehetetlenségek uralmát. Az aktus a szabadság betörése a létbe, az ember hozzáférése a világfolyamat törvényeinek nem csupán megismeréséhez, hanem befolyásolásához. Az ember nem a végzet terében előírt pályán zuhanó tehetetlenség, hanem ébredő és letérő, lázadó létforma, ekként az aktus letéteményese. A jövő filmje, amely kimászik az undormegvallás jelenlegi kultuszából, az aktív pillanat epifániájának keresését vállalja céljául. A Korcs szerelmek című mexikói filmben a mozgáskép tárgya az egymásra uszított lények, kutyák és gyilkosok kegyetlensége, az időkép tárgya pedig a béna gazdagok kallódása a hivalkodó élménytársadalom fantomvilágában. A film csúcspontja azonban az aktuskép betörése, a perc, amelyben a bérgyilkossá lecsúszott forradalmár hátat fordít az egész lealacsonyító mozgástérnek, amelybe mindannyiunkat belenyomorítottak, és nekiindul az időszerűtlennek, a lehetetlennek. Művészfilm és tömegfilm ellentétét, a skizoid polgári kultúra örökségét is feloldja ez a szemérmes, új pátosz. Világforradalom nem lett, lett helyette világméretű ellenforradalom. Ma az ellenforradalom ráz villámot és mennydörög, vésztörvénykezik és fenyít, bombáz és akaszt, a forradalom pedig tücsökzenét ciripel. A világ megváltoztatását a megfogható résznél kell kezdeni; ma az egyénnek kell felszabadítania magát az előítéletek, közhelyek, kényelmi reagálások, hamis rutin, igénytelenség, olcsóság uralma alól. Láttuk, hogy elvileg minden emberi aktus tartalmazza az önmagán túllépés, az ismeretlenbe való kilépés legalább minimumát, míg a mai neokapitalista degenerációban még a műalkotás is lemond minderről, megelégedve a depresszióban való kéjelgés pótkielégüléseivel.

Az említett mai magyar filmek gyártási éve és rendezői

A miniszter félrelép – 1997, Kern András és Koltai Róbert
A miskolci boniésklájd – 2004, Deák Krisztina
Állítsátok meg Terézanyut! – 2004, Bergendy Péter
Ámbár tanár úr – 1998, Koltai Róbert
Apám beájulna – 2003, Sas Tamás
Argo – 2004, Árpa Attila
Csak szex és más semmi – 2005, Goda Krisztina
Egy szoknya, egy nadrág – 2005, Gyöngyössy Bence
Európa expressz – 1998, Horváth Csaba
Hamvadó cigarettavég – 2001, Bacsó Péter
Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele – 2000, Szőke András
Honfoglalás – 1996, Koltay Gábor
Hukkle – 2002, Pálfi György
I love Budapest – 2000, Incze Ágnes
Kontroll – 2003, Antal Nimród
Le a fejjel! – 2004, Tímár Péter
Magyar vándor – 2004, Herendi Gábor
Meseautó – 2000, Kabay Barna
Moszkva tér – 2000, Török Ferenc
Nexxt – 2000, Schilling Árpád
Nyócker – 2004, Gauder Áron
Pizzás – 2001, Balogh György
Rap, revü, Rómeó – 2004, Oláh J. Gábor
Sobri – 2002, Novák Emil
Sose halunk meg – 1993, Koltai Róbert
Szezon – 2004, Török Ferenc
Szőke Kóla – 2005, Barnóczky Ákos
Tesó – 2003, Dyga Zsombor
Tibor vagyok, de hódítani akarok – 2006, Fonyó Gergely
Üvegtigris – 2001, Rudolf Péter és Kapitány Iván
Üvegtigris 2 – 2006, Rudolf Péter
Valami Amerika – 2001, Herendi Gábor
Világszám! – 2004, Koltai Róbert
Zsiguli – 2004, Szőke András

Egyéb említett filmek

54 – 1998, Mark Christopher
A fiúk nem sírnak – 1999, Kimberly Peirce
A hét mesterlövész – 1960, John Sturges
A hét szamuráj – 1954, Akira Kurosawa
A viaszmúzeum rejtélye – 1933, Kertész Mihály
Amerikai pite – 1999, Paul Weitz
Amerikai szépség – 1999, Sam Mendes
Ártatlan gyilkosok – 1973, Várkonyi Zoltán
Az ellopott szerda – 1933, Gertler Viktor
Az operaház fantomja – 1989, Dwight H. Little
Bajok Harryvel – 1955, Alfred Hitchcock
Batman – 1989, Tim Burton
Biciklitolvajok – 1948, Vittorio De Sica
Bolond Pierrot – 1965, Jean-Luc Godard
Bonnie és Clyde – 1967, Arthur Penn
Casablanca – 1943, Kertész Mihály
Conan, a barbár – 1982, John Milius
Csend és kiáltás – 1968, Jancsó Miklós
Die Drei Mädels von der Tankstelle – 1997, Peter F. Bringmann
Die Drei von der Tankstelle – 1930, Wilhelm Thiele
Dodge City – 1939, Kertész Mihály
Egy szerelem három éjszakája – 1967, Révész György
Egy szoknya, egy nadrág – 1943, Hamza D. Ákos
Elvira Madigan – 1967, Bo Widerberg
Emberek a havason – 1942, Szőts István
Észak-Északnyugat – 1959, Alfred Hitchcock
Felvonásköz – 1924, René Clair
Fiatalember trombitával – 1950, Kertész Mihály
Frankenstein – 1931, James Whale
Gyalog galopp – 1975, Terry Gilliam és Terry Jones
Hiúságok máglyája – 1990, Brian De Palma
Hús és vér – 1985, Paul Verhoeven
Ideglelés – 1999, Daniel Myrick és Eduardo Sánchez
Intimitás – 2000, Patrice Chéreau
Júdás faj – 1999, Guillermo del Toro
Kabaré – 1972, Bob Fosse
Kapaszkodj a fellegekbe! – 1971, Szász Péter és Borisz Grigorjev
Ken Park – 2003, Larry Clark és Edward Lachman
Két fogoly – 1937, Székely István
Korcs szerelmek – 2000, Alejandro Gonzalez Inárritu
Külvárosi őrszoba – 1942, Hamza D. Ákos
Lethal Lady – 1990, Corey Yuen
Lili Marleen – 1981, Rainer-Werner Fassbinder
Maszk – 1994, Chuck Russell
Mátrix – 1999, Larry Wachowski és Andy Wachowski
Megszállottak – 1961, Makk Károly
Meseautó – 1934, Gaál Béla
Metró – 1985, Luc Besson
Meztelen ebéd – 1991, David Cronenberg
Micsoda nő! – 1990, Garry Marshall
Mindenki másképp csinálja – 2004, Bill Condon
Moulin Rouge – 1952, John Huston
Nagy kékség – 1988, Luc Besson
Napsugár sétány – 1999, Leander Haussmann
Néha a csajok is úgy vannak vele – 1993, Gus Van Sant
Nehéz emberek – 1964, Kovács András
Nem élhetek muzsikaszó nélkül – 1935, Deésy Alfréd
Nyolc és fél – 1962, Federico Fellini
Pillangó úrfi – 1993, David Cronenberg
Pleasantville – 1998, Gary Ross
Pókember – 2002, Sam Raimi
Psycho – 1960, Alfred Hitchcock
Rákóczi induló – 1933, Székely István
Sin City – 2005, Robert Rodriguez és Frank Miller
Sirokkó – 1969, Jancsó Miklós
Superman – 1978, Richard Donner
Szédülés – 1958, Alfred Hitchcock
Szegénylegények – 1965, Jancsó Miklós
Született gyilkosok – 1994, Oliver Stone
Viaszbabák háza – 1953, André de Toth
Videodrome – 1983, David Cronenberg
Zaklatás – 1994, Barry Levinson
Zseton és beton – 2001, Cristi Puiu

Jegyzet

1Ezt az emancipációs stratégiát próbáltam kimutatni korábban az indiai és az orosz filmek vizsgálata során: Bollywood – A Paradicsom kapui. Filmvilág, 2006/1.; A vörös platonizmus. Filmvilág, 2006/7.

A hetvenes években revelatív élmény volt Magyarországon Gramsci „felfedezése”, azóta itthon indokolatlan csend veszi körül, holott Gramsci halálának hetvenedik évfordulója a bölcseleti és politikai életmű feltárásának új hullámát indította el.

A kétségtelenül konfliktusos viszony értékeléséhez az olasz kommunizmus kritikusai azt veszik kiindulási alapnak, hogy Gramscinak a pártjával való nézeteltérései a szakításig vezettek volna. A fennmaradt dokumentumokban pró és kontra érvek találhatók, de ezekből nem olvasható ki a szakítás. Spekulációk persze lehetségesek.

Az olykor elgondolkoztató, olykor félrevezető meditációk az utóbbi másfél évtized politikai változásaival függnek össze: a nemzetközi kommunista mozgalom összeomlásával járó baloldali ideológiai káoszt a mozgalom egykori és mai ellenfelei alkalmasnak tartják arra, hogy Gramscit elidegenítsék politikai énjétől, mondván, Gramsci és Togliatti, Gramsci és a párt, Gramsci és a Kommunista Internacionálé között szakadék tátong, a mártírt nem érdemli meg gonosz mozgalma… Az újabb kutatások eredményeivel vitatjuk ehelyütt ezeket a nézeteket.

* * *

Bevezetésként egy fiatal Gramsci-kutatónak, Angelo d'Orsinak, a torinói egyetem tanárának munkájával foglalkozunk. D'Orsi kiadta Gramsci 1911 és 1922 között keletkezett írásait, amihez külön könyvecskének beillő bevezető tanulmányt írt. A kiadvány címe – „A mi jövendő városunk"² – csak minimálisan tér el attól, amit Gramsci választott a szocialista párt torinói ifjúsági szervezetének egyetlen számból álló és teljes egészében általa megírt, 1917. február 11-én megjelent újságja fejlécének („A jövendő város"). A város ifjú szocialistái a modern olasz nagyipar fellegvárában Torinót gondolták az eljövendő Itália reményének. Intuíciójuk, Gramsci intuíciója 1917 rohamos gyorsaságú eseményeinek forgatagában egyik napról a másikra beigazolódott: Torinóban az orosz példa követése elementáris jelszóba sűrűsödött.

Ez az a város, ahol a szárd fiatalember elmerült a nagyváros kultúrájában, a politikai küzdelem elevenségében, ahol megismerkedett a munkásosztály törekvésével, és elkötelezte magát a szocializmus ügye mellett. A város 1911-ben az olasz egység ötvenéves évfordulóját ünnepli. A nemzeti büszkeség virulens nacionalizmussal vegyül. A szeptember 29-én bejelentett líbiai olasz gyarmatosító hadműveletek körül zajos a hangulatkeltés. Torinóban és Itália-szerte éles vitát kavar a háború. Az olasz társadalom megosztott a kérdésben, és megosztott a szocialista párt is. D'Orsi hangsúlyozza, hogy az iparosodott Torino tőkés-tulajdonos rétege, az Ipari Ligában tömörült gyáros csoportok egyre erőteljesebben és határozottabban támogatták a nacionalistákat, és ugyanilyen elszántsággal léptek fel a munkásszervezetek ellen, de Giolitti liberális kormányzata bizonyos toleranciát tanúsított a városban már erődemonstrációkra képes szakszervezeti érdekvédelem, a munkásmozgalom irányában, kiváltva ezzel megbízóinak az elégedetlenségét. Az általuk megkívánt radikálisabb fellépést, a brutális erőszakot majd a fasizmus fogja produkálni…

Torino modern nagyipari gyárváros. Jelentőségét akkor mérjük fel igazán, ha világos képünk van korai termelői kapacitásáról, szociológiai összetételéről. Miként erre d'Orsi rámutat: 1911-ben 427 773 lakost számlál a város, a FIAT-üzemekből 3000-3500 gépkocsi gurul ki a forgalomba. 1918-ra 513 ezerre nő a lakosság létszáma. Ebből 185 000 a bérmunkás, nagy részük (150 000) ipari foglalkoztatott, és legtöbbjük nemcsak a gépkocsigyártásban vesz részt, hanem a háborús hadsereg felszerelésének előállításában, a nehézipari, fémmegmunkáló ágazat fellendülésében, zsíros hasznot hajtva munkaadóiknak. A fejlődést közvetlenül megélő szemtanú, Gramsci az elmaradott olasz Délről (Mezzogiorno) hozott természetes szociális érzékenységével nem tesz mást, mint enged a jelenség lenyűgöző hatásának, és fizikai közelséget, eszmei köteléket teremt a gyári munkásközeggel.

Egyetemi tanulmányait a bölcsészettudományi karon végzi. Szocialista érzelmű tanárainak – Umberto Cosmo, Cesare Lombroso említhető az ismertebbek között – minden bizonnyal részük van Gramsci intellektuális orientációjában. Az egyetem nem szocialista professzorai között több hírneves tudós és közéleti személyiség is található: Gaetano Mosca a modern politikatudományt, Luigi Einaudi a közgazdaságtudományt művelte. (Einaudit 1948-ban köztársasági elnökké választották.) A nevek fémjelzik a torinói egyetem színvonalát, amely ma is az ország egyik legjegyzettebb intézménye, tudományos műhelyeinek, specializált könyvkiadóinak hagyománya napjainkig töretlen.

Cosmo és kollegái ismerték fel növendékük kivételes intelligenciáját, és emberileg is, pedagógusként is támogatták a fiatal szárdot. Cosmo ismertette össze a később Cambridge-ben katedrát szerző tudós közgazdásszal, Piero Sraffával, aki börtönében hű látogatója lesz. Gramsci Torinóban kötött barátságot Palmiro Togliattival, Angelo Tascával, Umberto Terracinivel, akikkel közösen munkálkodott az OKP megalapításában. (Tascával megszűnt a barátság, miután egyike az első renegátoknak.)

Gramsci torinói időszakának vízválasztó pillanata az 1913. március 19-től június 23-ig tartó sztrájkmegmozdulás, a torinói munkások első komolyabb politikai sikere. A periódus egybeesik Mussolini politikai csillagának – eleinte szocialista színű – feltűnésével is. A későbbi Duce 1911-ben még ellenzi a líbiai háborút. Szülőföldjén, a romagnai Forli városában és környékén valóságos felkelést vezetett a háború elleni tiltakozásul. 1914. október 18. Mussolini pálfordulásának napja: a főszerkesztésében megjelenő szocialista pártlapban publikált cikkével a világháborús részvétel mellett agitált. „Az abszolút semlegességtől az aktív tevékeny semlegességig" címen elhíresült írása a fiatal Gramsciban támogatóra talált: október 31-i dátummal a szocialisták torinói újságjában (Il Grido del Popolo) Mussolinit pozitíve kommentálta, elismerőleg szólt „realisztikus konkretizmusáról".

D'Orsi Gramsci cikkéről többek között megjegyzi, hogy a szocialista párt elöregedett vezetésének nyugalmát forradalmi jelszavakkal kellett felrázni, a nemzetközi horizonton megjelenő forradalmi távlat lehetőségére rá kellett mutatni, érzékelve egyúttal a nemzetközi és nemzeti dimenzió összetartozását. A világháború a XX. században először nemzetköziesítette intenzíven a nemzeti politikákat, és a jelenséggel a fiatal szocialisták nemzedéke mint újdonsággal találta magát szemben. Következtetéseik, útkeresésük nem egy esetben magabiztossággal végrehajtott ugrás a sötétbe. Gramsci politikai gondolkodásában a nemzetközi és nemzeti feltételek, sajátosságok összefüggése állandó tényező lesz; a vitatott módon koncipiált forradalmiságigény egyelőre magán viseli a soreli aktivizmus filozófiájának partikularizmusát.³ A forradalmi távlat felvillantása még nem „organikus" (Gramsci egyik kedvenc jelzője a későbbiekben: szerinte a szervezetet, a mozgalmat szerves egységbe kell foglalni a történelmi folyamattal). A soreli aktivizmus és Bergson hatása a szocialista párt korabeli lapos reformizmusának ideológiai színvonala ellen hangolja, serkenti elméleti és elméletieskedő hajlamát: említett cikkében készséggel konstruálja adott formulák bírálatát, azonban nem veszi észre ezek papíron történő kiegyenesítésének gyakorlati hiányosságait. Nálánál tapasztaltabb szocialista vezetők Mussolini esetében azonmód észlelték ugyanezt a problémát, a szocialista internacionalizmustól elváló perspektíváját, és ahogy lelepleződtek Mussolini valódi szándékai, rásütötték az interventizmus vádját, s végül kiebrudalták a pártból. A Mussolininél nyolc évvel fiatalabb, mindössze 23 éves Gramscinál az interventizmus elvi-politikai baklövését elnézték, jobbára mint bocsánatos bűnt sikerült lemosnia magáról. Ellenben az elvi absztrakciókban gondolkodó teoretizáló hajlam a sajátja maradt, és később megtermékenyítő újító szellemben művelte az elméletet, gazdagítva a szocialista politikai gondolatot.

A háboú, az orosz forradalom 1917-ben Gramsci nézeteinek tisztulását eredményezte. Figyelme továbbra is a munkásosztályra irányul, a FIAT-üzemek dolgozóira, akik munkahelyeiket védve sztrájkolnak, és az orosz példa lebeg a szemük előtt. Híven jellemzi Torino háborús klímáját a FIAT-gyáros dinasztiaalapító, Giovanni Agnelli és az üzemeit elfoglaló sztrájkolók vezetőjének (d'Orsi tanulmányából kimaradt) „nagyjelenete". Italo Pietra a következőképpen beszéli el: Agnelli „vörös zászlók íve alatt, leszegett fejjel ment a dolgozószobájába, ahol a király arcképe helyén a Leninét találta… Az egyik munkás odalépett hozzá, és azt mondta: »Csókold meg!« És Agnelli megcsókolta."⁴

Gramsci képzeletét, politikai gondolatvilágát megragadják a FIAT-nál zajló események, ám az is, hogy a forradalmi hullám, a „vörös két év" (1919-1920) kifulladásával a tőkés osztály birtokában tudta tartani üzemeit és politikai hatalmát. Az 1917-1920 közötti periódus véglegesíti világképét, politikai felfogását és filozófiáját, illetve ez az az időszak, amelynek tapasztalataiból és tanulságaiból írásai megformálódnak és fölépülnek. Tevékenységének fontos színtere a politikai újságírás: az Il Grido del Popolo, az Avanti!, végül pedig az Ordine Nuovo hasábjain közölt cikkeiben nyomon követhető a szocialista párttól a kommunista párt alapításáig vezető pályája, tudatos politikussá érésének folyamata. 1917 októbere a fő viszonyítási alap a számára: kiforrott szemlélettel interpretálja az orosz eseményeket, azonosul azok eredeti, példátlan, felszabadító eszményeivel. Ezeket transzponálhatónak véli az európai univerzumba.

Az 1917-es orosz forradalmi helyzet tolmácsolásába Gramsci az olasz viszonyokból származó saját vízióját és forradalmat váró vágyakozását vetíti. Logikus folytatása elképzelésének és 1917 októbere értelmezésének másik jól ismert cikke, a „Forradalom a Tőke ellen" (Avanti!, 1917. december 24.), azaz a bolsevik forradalom lenini relevációja: a Marx várakozása szerinti forradalmi haladványtól (a fejlett országokban győz majd először a munkásforradalom) lehetséges az eltérés, a forradalmat meg lehet kezdeni fejletlen országban is. Gramscinak azonban hamarosan szembesülnie kellett azzal, hogy a forradalom hulláma a fejlettebb nyugat-európai társadalmak partjainál elapad. Gramscit sem ez, sem az olaszországi fasiszta roham nem tántorítja el világképétől, meggyőződése változatlan: tovább kell küzdeni a munkások szocialista forradalmának valóra váltásáért.

Gondolatai, korai és későbbi koncepciói ekörül forognak. Tanulmányozva „a minden hatalmat a szovjeteknek" jelszót, a torinói üzemi „belső" (azaz üzemen belüli) bizottságokról leszögezi, hogy ezek lehetnek a munkásdemokrácia szervei, melyeket meg kell szabadítani a „vállalkozók" (vagyis a tulajdonosok) által megszabott korlátozásoktól… A belső bizottságok korlátozzák a kapitalista hatalmát; fejtsék ki a fegyelem és a döntés funkcióit, majd fejlesztve és gazdagítva ezt a gyakorlatot „holnap a kapitalistát minden hasznos irányító és adminisztratív funkciójában helyettesítő proletárhatalom szerveivé kell lenniök".⁵ Elképzele szerint termelési kategóriánként minden tizenöt munkás delegálná küldöttjét az üzemi bizottságokba („ahogyan az angol üzemekben csinálják"). Ezek kiegészülhetnek a települések kerületi és összvárosi bizottságaival, létrehozva így „koncentrikus köreik szériáját, amely szakszervezeti és pártszervezeti hálózatával együtt kelti életre a proletár osztály önkormányzatának autentikus szövetét".⁶ A struktúra az üzemi dolgozók kategóriáiból áthelyeződne a városlakó dolgozókra, „a pincérekre, a kocsisokra, a villamosvezetőkre, a vasutasokra, az utcaseprőkre és a városi hivatalnokokra stb.", továbbá értelemszerűen a parasztokra, miáltal létrejönne a tömegek permanens politikai fegyelmének formája, „az adminisztratív és politikai tapasztalat mindenkit magába foglaló nagyszerű iskolája, rávezetve az embereket az állhatatosságra, a bátorságra, arra, hogy úgy tekintsenek magukra, mint harctéri hadseregre, amelynek szilárd összetartásra van szüksége, s amely ellenáll annak, hogy szétverjék, rabszolgaságba döntsék".

Ez az idealisztikus vázlat a munkásdemokráciáról nem más, mint a munkásállami intézmény koncepcionális magva, előképe, s mint ilyen nem tér el a korabeli lenini proletárdiktatúra koncepciótól, ellenben „üres formula", ha tartalmilag nem konkretizálódik – értelmezi d'Orsi Gramsci gondolatvilágának és az elmélettörténetnek ezt a kardinális kérdését. Következtetése: Gramsci a proletárdiktatúra konkrét tartalmát és demokratikus funkcióit keresi, mégpedig a torinói munkásharcok tapasztalatának szublimálásával, azok lényegi vonásainak a proletárdiktatúrába való beemelésével; vagyis „olaszosítja" a leninizmust. Ezért vált az olasz mozgalom ideológiai zászlajává.

* * *

A torinói tapasztalatok nyílegyenesen vezették Gramscit a kommunista irányzathoz, a párt megalapításához. Miután az OKP a Kommunista Internacionálé (Komintern vagy KI) szekciója volt, a párt és a pártvezető viszonyának nemzetközi vetülete szintén a vizsgálódások állandó tárgya és természetesen vitás problémák kulcsa. A kutatás forrása egyfelől Gramsci magánlevelezése: feleségével, Júlia Schuchttal, Júlia testvérével, Tatjánával (Tánja), családtagjaival, barátjával, Sraffával; de Gramsci magán- és közérdekű politikai levelezést folytatott a párt vezetőivel is.

A levelek újraolvasásánál nem tekinthetünk el a börtöncenzúra áthághatatlan korlátján kívül a börtönlakó szerző pszichofizikai állapotától, a körülmények okozta felfokozott érzékenységétől. Gramsci kondíciója a börtönévek alatt fokozatosan romlott. Nehezen elviselhető lelki próbatételt jelentett számára, hogy elítéltetése miatt lehetetlen helyzetbe került felesége, két gyermekének anyja, Júlia Schucht, akit a magány mellett úgyszintén idegbántalmak gyötörtek.

Júlia Schucht és Gramsci 1922-ben Oroszországban ismerkedtek össze (Gramsci vezette az OKP KI delegációját). Júlia korábban Rómában zenét tanult, beszélt olaszul, így egymásra találásuknak nem volt akadálya. Két gyermekük született, Delio és Giuliano. A második gyermek Júlia 1925/26-os átmeneti olaszországi időzésekor fogant, és 1926. augusztus 30-án Moszkvában látta meg a napvilágot. Őt Gramsci már nem láthatta, mert november 8-án a fasiszta rendőrség, semmibe véve a parlamenti képviselőnek kijáró mentelmi jogát, letartóztatta. Ustica szigetére deportálják, majd vizsgálatok, eljárások követték egymást, mialatt Itália egyik végéből a másikba hurcolták különböző fegyházakba. Végül a Különleges (államvédelmi) Bíróság Rómában 1928-ban 20 év, 4 hónap és 5 nap börtönre ítélte – lassú halálára számítottak… A börtön és a külvilág között Sraffán kívül Tatjana tartotta a kapcsolatot, aki a római szovjet külképviselet alkalmazottjaként rendszeresen meglátogathatta Gramscit, kézbesíthette leveleit, teljesíthető kéréseit elintézte, halála után pedig biztonságba helyezte kéziratait.

* * *

A letartóztatása előtti hetekben, 1926. október 14-i keltezéssel Gramsci nevezetes levelet küldött Moszkvába, a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának (SZK[b]P KB). Indokolt mai szemmel, az új kutatási eredményekkel összevetve fellapoznunk a levelet, és betekintenünk a körötte zajlott vitákba. Ebben támaszunk Giuseppe Vacca, a Gramsci Alapítvány és Intézet elnöke, aki az alapos, kimerítő, az 1926-os levelezést csorbítatlanul közlő dokumentumkötethez⁷ bevezető tanulmányt mellékelt. Vacca hasznosította a vonatkozó és általában a Gramsci-kutatásokkal kapcsolatos publikációkat, törekedve ezek egyfajta szintézisére.

A dokumentumkötet címéből (Gramsci Rómában, Togliatti Moszkvában) kitűnik, hogy a kérdéses időszakban Gramscit váltva már Togliatti az OKP képviselője a KI-nál, és Gramsci rajta keresztül kívánta eljuttatni levelét a címzetthez. A kötet élére a levélváltásokat megelőző, előzménynek tekinthető dokumentumot helyeztek a szerkesztők: az olasz KI-delegáció és Sztálin 1926. február 22-i megbeszélésének jegyzőkönyvét. Ezen a találkozón Bordiga – a párt korábbi első számú vezetője, a delegáció tagja – Trockij érveivel felszerelkezve, Sztálin pozícióját alábecsülve egyenlőtlen vitába bocsátkozott a majdani pártfőtitkárral az orosz helyzetről (az új gazdaságpolitikáról – NEP), a nemzetközi viszonyokról, és támogatta Trockij permanens világforradalmi teóriáját. Sztálin a nála később ismeretlen türelemmel és nyugalommal válaszolt Bordiga provokatív kérdéseire, de ennek dacára magában nyilván elkönyvelte az olaszt és az egész olasz bagázst – kivéve az ő álláspontját felvállaló Togliattit – trockista disznóknak. A dokumentum Sztálin személyisége felől nézve külön, egyébként a javára írható tanulmány, azonban itt és most csak annyiból érdekes, hogy az olasz párton ott ragadt a trockizmus bélyege, ami ellen Togliatti küzdeni akart. Egyes történészek emiatt még ma is pálcát törnek felette, mondván, Sztálin „hosszú keze" volt – Gramsci ellenében is.

1926 februárjára az orosz párton belüli csatározások meghaladták az elvi vita léptékét, hatalmi harccá váltak, miközben a reálpolitikus Sztálin már uralma alá hajtotta a párt gépezetét. Előbb Trockij, majd vele együtt Zinovjev és Kamenyev vesztésre ítélt utóvédharcokat folytattak – a KI terepén is, bár itt pozícióik jobbnak látszottak, mivel a külföldiek előtt a forradalom szülőatyjainak minősültek Leninnel, Sztálinnal együtt, sőt Sztálinnál is inkább. Nagy volt a tekintélyük; Zinovjev ült a KI elnöki székében.

Togliatti a moszkvai fejleményekről rendszeresen informálta az OKP római központját. Információi alapján Gramsci a római szovjet nagykövetségen fogalmazta meg október 14-i levelét; a diplomáciai apparátus révén a szovjet vezetés nagy vonalakban ismerte a levél a tartalmát, ha nem az egész szöveget. Ezt azért bocsátjuk előre, mert a szakirodalomban hosszú ideig tartotta magát a nézet, miszerint az első lépésben Togliatti kezéhez került, de az SZK(b) P KB-nak szánt levelet Togliatti „önkényesen" visszatartotta és elfektette. A teljesebb dokumentáció ellentmond ennek a tézisnek. Vacca felhívja a figyelmet a szakirodalomban eddig nem vizsgált, ugyancsak Gramsci által írt kísérőlevélre, amelyben azt javasolja Togliattinak, hogy ha az elérendő cél, a pártegység megóvása érdekében szükségesnek tartja, mielőtt az SZK(b)P KB-nak bemutatná a levelet, konzultáljon a KI felelős vezetőivel. „Revideálhatod"⁸ a szöveget – írta szó szerint. Togliatti pontosan ezt tette, jelezte is Rómába, ahonnan az OKP Politikai Irodájától (a Politikai Bizottságtól) Camilla Ravera aláírásával helyeslő választ kapott.

Mi is történt Rómában? Az OKP vezető testületében Gramsci fogalmazványa előtt megvitatták az oroszkérdést, és Gramscit bízták meg a levél megírásával, a levél Moszkvába küldése után pedig terveztek egy újabb vitát a KI küldöttjének részvételével. Erre az illegális vitára a Genova melletti Valpolceverában került sor (a KI küldötte, Jules Humbert-Droz svájci illetőségű kommunista vezető később kivált a mozgalomból). Gramsci ide már nem jutott el; észrevette ugyanis, hogy követi a rendőrség, és nem akarván lebuktatni a Valpolceverában összegyűlő társaságot, visszautazott római lakására, ahol letartóztatták. A nélküle tartott megbeszélésen – Camilla Ravera elnökletével – két érdemleges dolog vetődött fel: (1) az olasz vezetők Humbert-Droz információit alapul véve kiigazították a levélben foglaltakat; (2) a levél elküldéséről-kézbesítéséről akár le is mondtak volna. (A feltételes módot az indokolja, hogy erre vonatkozóan nincs írásos dokumentum.) A levél tehát ilyen körülmények között érkezett Moszkvába. Itt azután a hozzá kapcsolt dokumentumokkal együtt elsüllyedtek a KI archívumában, mígnem 1990-re felkutatták és teljes egészükben nyilvánosságra hozták az addig botránykőnek számító levelet. Bár magyarul is ismert,⁹ felidézzük mondanivalójának lényegét, és megjegyzéseinkben igazodunk az új kutatásokhoz.

Gramsci az SZK(b)P egységének megbomlására, a frakciózó vitákra éles kifejezéseket használt; súlyos oroszországi és nemzetközi következményektől tartott, mindenekelőtt a forradalmi folyamat terjedését látta veszélyeztetve, és megkérdőjelezte azt is, hogy az egységében megbomló SZK(b)P betöltheti-e vezető szerepét a nemzetközi kommunista mozgalomban. Ugyanis szerinte az orosz párt kríziséhez járuló látens szakadás veszélye feltartóztatja a kommunista pártok fejlődését, kikristályosítja a jobb- és baloldali elhajlásokat, és még jobban kitolja a dolgozók világpártja organikus egységének sikerét. Ezért gondolt(ak) arra (az OKP vezetése nevében írt), hogy internacionalista kötelesség(ük) figyelmeztetően fellépni. A kíméletlen pártvitát illetően egyértelműen elítélte a kisebbségi trockista-zinovjevista ellenzék politikáját, de óva intett attól, hogy a többség „túlgyőzze és túlzott intézkedésekre" ragadtassa magát. Leninnel érvelt: meg kell ismerni az osztályellenség agitációjának fogásait. Arra utalt, hogy a burzsoá politikusok és újságjaik rájátszanak az orosz párt vitájára, és a forradalom katasztrófáját jósolják – Itáliában is, ahol „a fasizmus államszervezete és pártja elfojtja a munkás- és paraszttömegek autonóm megnyilatkozásait, és azt hangoztatja, hogy a szovjet állam tiszta kapitalista állammá válik, s hogy a fasizmus és a bolsevizmus világméretű párbajában a fasizmus fog győzedelmeskedni. Ez a (sajtó)kampány megvilágítja, hogy a szovjetköztársasággal az olasz nép nagy tömegei szimpatizálnak […], de rámutat arra is, hogy a fasizmus – amely jól ismeri az olasz belső helyzetet, és megtanulta, hogy miképp kell tárgyalni a tömegekkel – az (orosz) pártellenzék politikai magatartását a Mussolini-kormánnyal szembeni szilárd munkásellenállás végleges megtörésére, valamint a fasizmus kártevése és kegyetlenségei ellenére is elkerülhetetlen szükségszerűségként megjelenített tömeglélektani állapot biztosítására akarja kihasználni."

Az idézett részek bepillantást engednek Gramsci problémaelemzési módszerébe. A szöveg konkrét az olasz helyzet rajzában, míg elvont az orosz vita és nemzetközi következményeinek kifejtésében. „Túlzottan pesszimista" – reagált rá Togliatti, közvetítve más KI-vezetők véleményét is. Szerintük Gramsci egy kalap alá vette a párt többségét és az ellenzéket, az OKP-t a vita feletti tényezőnek állította be, helyzetértékelése hamis. Számukra, akik a vita sűrűjében éltek, elméletieskedésnek, a konkrét gyakorlati problémáktól távolinak tűnt a fogalmazvány. Nem sikerült érzékelnie az SZK(b)P-ben folyó könyörtelen hatalmi harcot, amely lehetetlenné tette a korábban sem monolitikus egység helyreállítását. Álláspontjában vitatható volt az is, hogy a szovjet párt egysége ennyire közvetlen befolyásoló tényezője lett volna a Nyugaton egyébiránt már elapadt forradalmi mozgalmaknak. Gramsci maga később az elsők között mélyül el a nyugat-európai sajátosságok elemzésében, és jut arra a következtetésre, hogy a Nyugaton szilárd és a megszervezett civil társadalom tagoltságára épült hatalmi struktúrák elleni harcban nem elegendőek az orosz módszerek, a forradalmi roham.

A Rómából küldött levélre Togliatti vitatkozó elutasítással válaszolt. Egyszer megfogalmazza ezt keményen és kategorikusan a pártvezetésnek, egyszer külön személyesen és egy fokkal lágyabban Gramscinak, aki azonban nem hatódott meg. Togliatti szerint a Rómából jövő felvetések nem találnak célba: „Leveletek olyan pillanatban érkezett, amikor lehetetlen volt megmutatni a KB-nak. Az ellenzék kezében minden kétséget kizáróan a KB elleni fegyverré vált volna." Togliatti kijelentette, az SZK(b)P KB-nak egyértelműbb állásfoglalásra van szüksége, és azt, hogy „az ellenzék, tudatában lévén elszigeteltségének, és látva, hogy a KB, a Párt ellenáll a fegyelem megsértése és a Párt belső élete megzavarása minden kísérletének, visszavonulót fújt. Pár évre csendben kell maradnunk: ez ma a parancsszó."

A „csendben maradni" parancsa az egykori trockizmusgyanú, sőt -vád miatt került tollhegyre. Gramsci sűrűn hivatkozott a világforradalomra, és ebben Moszkvában Trockijt vélték hallani, jóllehet Gramsci számára már idegenek voltak a pregnáns trockiji elvek, a forradalmi folyamat teoretizálásáról viszont nem tett le.

Gramsci „sematikusnak, absztraktnak, bürokratikusnak" tartotta Togliatti válaszát; érveit visszaverve a szemére hányta, hogy „összezavarja a dolgozó tömegek és az első szocialista állam kapcsolatának történelmi tényét visszatükröző oroszkérdést a politikai és szakszervezeti terrénum nemzetközi szervezésének problémáival". Nézeteltérésükben nem kapcsolatuk megromlása a lényeg, hanem szemléletbeli különbségeik a kialakult helyzet aktuális, illetve a jövő stratégiai kérdéseinek megítélésében.

A nemzeti és nemzetközi feltételek összefüggése Gramscinál egyszerre elméleti és gyakorlati jelentőségű. Az összefüggés megragadásával a párt (vezetése) stratégiai iránytűhöz jut, képessé válik a „világkép" kialakítására, annak előfeltételével, hogy a nemzeti funkció felmérésével a pártról is tiszta kép alakul ki. Miféle párt legyen az olasz kommunista párt? – tette föl magának a kérdést, amikor a párt építésének ügye és terhe 1923/24-ben a vállára nehezedett. Ugyanezen kérdések felől közelítette meg az SZK(b)P-n belüli vitát is. Vacca a két vezető nézeteltérésének objektív okát akkori pártfelfogásukban látja. Gramscinál „a forradalmi párt a maga konfigurációjában előképzi (anticipálja) az új típusú államot, míg Togliattinál a pártnak előnyben kellett részesítenie az irányvonal folytonosságát, a párt belső rendszerétől viszonylag függetlenül", azaz a párt nem anticipáló intézmény, működéséhez elegendő irányvonalának folytonossága, belső rendszere és fegyelme. A nézetkülönbség ugyanakkor a forradalmi folyamathoz való viszony két koncepcióját tételezi. Egy másik – Vacca szerint a legkiválóbb – Gramsci-szakértő, Leonardo Paggi úgy véli, hogy Togliattinál az intézmény (a pártintézmény) az elsődleges, míg Gramscinál maga a folyamat, a folyamat alakulása a történelem korszakos menetében ölti magára ezt a jelentőséget. Paggi megállapítása gyakorlatilag közös nevezőt teremt Gramsci és Togliatti felfogása között. Togliatti a bolsevik párt, a szovjet hatalom prioritását mint a forradalmi folyamat legfőbb feltételét tartotta szem előtt. A szovjet hatalomhoz való viszony a nemzetközi kommunista mozgalomban létkérdés volt, a vele való bármiféle politikai természetű súrlódás a kommunista pártok létét kockáztatta. Reálpolitikai szempontból Togliattinak feltétlenül igaza volt, viszont Gramsci a reálpolitikai szempontokon és a párt adott intézményi struktúráján túl a forradalmi fejlődés folyamatában gondolkodva az SZK(b)P egységének óvásával menteni akarta a menthetőt, és az egységes párt létéből kibontható kedvezőbb feltételekkel kívánta éleszteni a forradalmi folyamatot, hozzájárulva annak komplex stratégiai megalapozásához. Amikor Gramsci a börtönévei alatt szembenéz a forradalom nyugat-európai kifulladásának okaival, akkor ebben az irányban elmélkedve dolgozza ki hegemóniaelméletét, ezért foglalkozik „fordizmus" címszó alatt az egyre nagyobb műszaki-technikai fölénybe kerülő intenzív amerikai termelési és termelésszervezési módszerekkel. A hegemónia kategóriájában ölt testet a forradalmi folyamat mindennapjaiban építendő hatalmi konfiguráció, a civil társadalom megszervezése, a „modern fejedelem", vagyis az értelmiségi tevékenységet folytató kommunista párt funkciója. Minden párttag értelmiségi, értelmiségi munkát végez – írja a Börtönfüzetek lapjain, de figyelmeztet a párt hatalmi tevékenységnek „értelmiségietlen", a marxi-lenini eszméket lejárató veszélyeire: a bürokratizmusra, a cezarizmusra. Az 1926-os levelében levő intuíciójában, már ami a „túlgyőző, túlzott adminisztratív intézkedések" elfajuló tendenciáját illeti, Paggi szerint benne van a sztálini degenerálódás korai felismerése.¹⁰

Vacca álláspontja szerint a KI munkásegységfront taktikájától számítva, 1923-tól datálhatóan Gramsci érett, tudatos teoretikus szemlélettel nyúlt a stratégiai kérdésekhez. A KI egységfront-taktikájában fedezte fel a nemzetközi momentumról a nemzetire történő, időszerűvé vált hangsúlyeltolódást, mert ez biztosíthatja a KI, azaz a forradalmi folyamat nemzetközi megerősödését. Az egységfront, mint a munkásegység szinonimája, ugyanis országonként eltérő feltételek között más és más módszerek alkalmazásával valósulhat meg. Más és más volt a szakadáson átment munkásmozgalmi pártok egymás közti viszonya, a munkások szervezettségének foka, gazdasági és szociális körülményeik; a lehetséges paraszti, polgári, kispolgári szövetségesek megnyerése az egyes országok fejlettségi színvonalától, társadalmi és politikai szerkezetüktől függő differenciált kérdéseket foglalt magában. Vacca szerint amikor Gramsci helyeselte a KI irányvonalában a munkásegység hívószavát – Bordigával való vitájának is ez a sarkalatos pontja -, nem tartotta kielégítőnek a KI irányvonalát realizálni hivatott pártok szervezettségét, politikai minőségét. A KI nem rendelkezett elégséges nemzeti erővel, az egyes országok kommunista vezetői nem voltak alkalmasak az egységfront gyakorlatára. E periódusból származó írásaiban Gramsci azt latolgatta, hogy a KI „nem működik", és ennek oka, hogy a kommunista pártokat egyetlen nemzetközi központból irányítják. Ez persze szükségszerű, mivel az oroszok megvívták és győzelemre vitték forradalmukat, de nem szóródhattak szét a világban tapasztalataikat exportálandó. Az egyes országok nemzeti erőinek kell kitermelniök a saját forradalmáraikat, ezért az úgynevezett demokratikus centralizmus megkerülhetetlensége mellett erősíteni kell az egyes kommunista pártok autonómiáját, hogy a pártok össze tudják egyeztetni a nemzetközi és nemzeti mozzanatokon nyugvó irányvonal szükségleteit.

Az 1920-as években, sőt részben később is, az 1917 által megváltoztatott nemzetközi viszonyok felhajtóerőnek tűntek a munkásmozgalom kommunista szárnyán: Gramsci szemléletében, világnézetében és világképében mindenképpen. Eltökélten hitt az orosz példa Nyugat-Európában más módszerekkel, más politikai technikákkal való megismételhetőségében. Meggyőződésének fő eleme az orosz forradalmaknak a cári zsarnokság és a kizsákmányolás alóli felszabadító, a politikai szabadságjogokat univerzálisan garantáló transzcendenciája. 1917-et az emberiség történelmének döntő fordulataként élte meg. 1917-nek ez a fajta értelmezése nem elszigetelt eszmei áramlat, a kor szellemiségének szerves alkotóeleme, a nemzetközi munkásmozgalomban pedig elsőrendű erőforrás, a munkásharcokat előrevivő felhajtóerő szerepét játszotta. 1917 októbere „megrengette a világot", a kizsákmányoltak tömegeit reménnyel és bizakodással töltötte el, a kizsákmányolás felszámolásának esélyét adta. Ez a később illúzióvá silányuló tudat évtizedeken keresztül táplálta a munkás- és a kommunista mozgalmat. A fasizmus fölötti diadal – amelyhez Európa minden részén a kommunisták áldozatkészsége, a Szovjetunió felbecsülhetetlen embervesztesége vezetett el – újabb lökést adott az 1917-ben elkezdődött folyamatnak, hiszen a szocializmus országáé, a Szovjetunióé volt a győzelem erkölcsi-politikai értékének nem kis hányada. Addigra azonban 1917 eredeti felszabadító eszményeihez képest eltérések és visszafejlődési tendenciák mutatkoztak. A gyakorlat magán viselte az etatizmus eszményeltérítő torzulásait. A Szovjetunió a kapitalista rendszer szorításában rákényszerült a szocializmus elemeinek a kapitalizmuséval való keverésére, államkapitalista módszerek alkalmazására, sőt kapitalista vonások újratermelésére. Emellett kiütköztek az elmaradott orosz-ázsiai struktúrákon fejlődő államkapitalista-államszocialista hibridformáció gazdasági, politikai és kulturális gyengeségei, hiányosságai, a többnyire Sztálinnak tulajdonított erkölcsi-politikai hanyatlás, ami azután az 1930-as években, majd 1945-öt követően végképp katasztrofális mértékűvé vált, és semmi köze nem volt az 1917-hez kapcsolt világképhez.

Gramsci bebörtönzése után a KI a nemzetközi helyzet alakulása következtében stratégiai fordulatot hajtott végre, amit 1929-ben a „szociálfasizmus", az „osztály osztály ellen" jelszavakban összefoglalható fatális iránytévesztés jelez. 1935-ben a tarsolyból elővett munkásegység koncepciójából és az antifasiszta harc ésszerű szükségletéből kiindulva újból a széles szövetségi politika stratégiája került előtérbe. A KI politikai pálfordulásai személyi konzekvenciákkal is jártak. Az 1929-es fordulattal a KI több szekciójában sok delegátus nem értett egyet. Gramsci is megvitatta e fordulatot rabtársaival, és ő is ellenvéleményének adott hangot. Ez politikai elszigetelődéséhez és az ehhez társuló későbbi spekulációkhoz vezetett. Akik a KI-ban, hazai vagy emigrációs fórumokon vitatták 1929-et, kizárattak a mozgalomból (és jó néhányan a Gulágra kerültek). Az olasz pártban Paolo Ravazzoli, Pietro Tresso és Alfonso Leonetti osztályrésze lett a kizárás. (A „hármak" valamennyien Gramsci „káderei", az ő nézeteivel azonosuló vezetők; az első kettő szakszervezeti szervezési, a harmadik sajtóügyekkel foglalkozott.) Kizárták Ignazio Silonét – a világhírűvé váló prózaírót – is. Gramscival együtt gyakorlatilag mind a négyen elvetették a korábbi nemzetközi irányvonalnak és a párt lyoni kongresszusának ellentmondó 1929-es KI-fordulatot, s emiatt szembekerültek a KI-val (és Togliattival), amely a forradalmi folyamat apályáért, a fasizmus előretöréséért a szociáldemokráciára hárította a felelősséget. Az ominózus 1926-os levél mellett az 1929-es fordulat vitája egy olyan újabb momentum, amely – a Gramscival kapcsolatos spekulációk szerint – szembeállítja egymással az olasz párt két meghatározó vezetőjét, Gramscit és Togliattit. Az 1929-es fordulatról nem folyt az 1926-oshoz hasonlítható kimerítő levelezés. Togliatti lelke mélyén nem érthetett egyet a KI stratégiai fordulatával, de amennyiben ezt érzékelteti Moszkvában Sztálinnal, megpecsételődött volna az ő sorsa is.

Visszatérve 1926-ra: Gramsci polemikus levelét követően nem tartozhatott Sztálin kedvencei közé. Sztálin a titkosszolgálattal (a KGB-előd NKVD-vel) ellenőriztette Gramsci és a Schucht család levelezését, mi több, a szerv Júlia testvérétől, Xeniától is kért és kapott információkat. A harmadik nővér, Tanja külképviseleti alkalmazottként nem lehetett tapasztalatlan ezen a területen, azonban meglepően autonóm módon mozgott az ingoványos talajon, és megbízható kapocsnak bizonyult Gramsci és a külvilág között. A párthoz közeli kutatók: Paolo Spriano, Aldo Natoli és maga Vacca is¹¹ úgy vélik, hogy a levelezést és Gramsci magánügyeit is ellenőrizték. A Schucht család egyfelől érthetően nagyon aggódott Júliáért, másfelől Gramscival nem kívánták részletesen közölni a Júlia egészségével kapcsolatos híreket. Titkon talán arra is gondoltak, hogy viszonyuk véget ér, és Júlia új életet kezdhet. Gramsci sejtett valamit, mert felajánlotta feleségének a válást, de Júlia nem élt ezzel.

A magánszférán kívül eső adalék a következő: 1928 márciusában, Gramsci vizsgálati fogsága idején, Ruggero Grieco aláírásával levelet hozott a posta Moszkvából a milánói börtönbe – eredetileg Gramsci deportálásának helyszínére, Ustica szigetére küldték, innen több rendőrségi és vizsgálóbírói íróasztalt megjárva jutott el hozzá egy intrikáktól átszőtt bűnügyi regény meglepetéseit tartogatva számára. A levélben tájékoztatták az orosz pártvita fejleményeiről – Trockijék kizárásáról -, biztosították a KI és a párt szolidaritásáról, és arra biztatták, hogy a bírósági tárgyalást használja fel a fasizmus elleni agitációra. A biztatás felesleges volt, Gramsci e nélkül is megtette volna, azonban a levél a bíróság kezében Gramsci elleni ütőkártyává vált: megerősítette a nyomozó hatóság előtt, hogy ő a párt első számú vezetője, holott ügyvédje ennek cáfolatára építette védencét mentő stratégiáját. (Igen gyenge koncepció, mert Mussoliniék pontosan tudták, hogy Gramsci kicsoda.) Macis, a szárd vizsgálóbíró, Gramsci földije, a bizalmába férkőzve kijelentette, „olyan barátai vannak, akik egy ideig börtönben akarják tudni őt".¹² Gramsci felült ennek a provokációnak, és ideig-óráig azt hitte, hogy Moszkvában valaki a pártvitákban képviselt véleménye miatt rontani akarja ügyének esélyeit. 1932-ben, majd 1933-ban a következőképp írt erről Tánjának: Macis „felolvasott néhány részletet [Grieco] leveléből, és megjegyezte, hogy az katasztrofális lehet a számomra… Őrült tettről vagy felelőtlen könnyelműségről volt szó? Nehéz megmondani. Egyik is, másik is lehetett egyszerre; lehetséges, hogy az, aki írta, csak felelőtlenül stupid volt, valaki más kevésbé stupid rávette emezt, hogy írja meg."¹³

E sorok számtalan találgatásra adtak okot; a legelvadultabb ezek között az, hogy ez a „valaki" Togliatti lehetett. Úgy látszik, mit sem számít, amit Vacca ír ezzel kapcsolatban, Tanját idézve: „Miként korábban már megírtam, a Moszkvából neki címzett levelet fénymásolták, csatolandó a vádirathoz, és ez bizonyult súlyosbító körülménynek a helyzetében."¹⁴ A periratok között viszont nyoma sem volt a fénymásolatnak. Gramsci maga sem látta, és az eredeti sem volt a birtokában. „Feltehetően ugyanazzal a példánnyal rendelkezett, amit Spriano megtalált 1968-ban az OVRA iratai között."¹⁵ Mások – Luciano Canfora¹⁶, Giuseppe Fiori¹⁷ és természetesen Vacca – a fentiek alapján arra következtettek, hogy Macist megelőzően már Mussolini rendőrsége is manipulálta Grieco levelét. Erre Gramsci is rádöbbent; későbbi leveleiből egészen más irányú gyanúja rajzolódott ki. Első felindulása után a KI-be „fészkelődött"¹⁸ valakiről írt, aki ténylegesen összegubancolta a kapcsolatok láncolatát. Kizárásos alapon – Togliatti után kizárták a gyanúsítottak köréből a lengyel Fanny Jazierskát is, aki a KI Titkárságán Grieco munkatársa volt, és aláírása szintén szerepel az inkriminálható levélen – a hálón egyedül bizonyos Eros Vecchi akadt fönn. Vecchi egy időben a KI apparátusában dolgozott, de visszaküldték hazájába, ahol 1930-ban egy illegális találkozón nem jelent meg, helyette viszont nagy erőkkel kivonult a rendőrség, és lefogta az összejövetel résztvevőit.¹⁹ (Vecchit még Moszkvába kerülése előtt beszervezte a rendőrség.)

Paolo Spriano 1969-ben publikálta a vonatkozó felkutatott adatokat Eros Vecchiről, ezért a Togliattival kapcsolatos inszinuáció több mint tarthatatlan: álságos. Képes lett volna-e Togliatti Gramsci eszmei-politikai hagyatékát nélkülözve az OKP-t úgy irányítani 1945 után, hogy a párt a „szocializmus olasz útját" járja? A kérdésre kizárólag nemmel lehet válaszolni. Gramsci hagyatéka és Togliatti tevékenysége folytonos, egységes, kikezdhetetlen egész.

Cáfolhatók azok a találgatások is, melyek szerint Sztálin szándékosan hagyta Gramscit a sorsára. A szovjet diplomácia többször tett kísérletet a kiszabadítására, kicserélésére. A Vatikánnal is folytak tárgyalások: a Szovjetunió egyházi személyek szabadságát helyezte kilátásba Gramsciért, azonban minden kísérlet meghiúsult Mussolini személyes ellenállásán. A Duce jól ismerte Gramsci képességeit, és az egyik legveszélyesebb ellenfelének tartotta. Tőle eredeztethető az ítéletét kihirdető bíró részéről elhangzó árulkodó, szégyenteljes, ám céltudatos mondat: „Húsz évig meg kell akadályoznunk agyának működését."

Noha ez nem sikerült nekik, de lassú halálra ítélve megölték az olasz munkásosztály vezetőjét, áldozataik közt a legjelesebbet.

Jegyzetek

¹ Lásd Studi gramsciani nel mondo 2000-2005. Il Mulino, Bologna, 2007.

² Antonio Gramsci: La nostra cittá futura. Scritti torinesi (1911-1922). A cura di Angelo d'Orsi. Carocci editore, Roma 2004.

³ Vö. Huszár Tibor: A cselekvő ember. Budapest, 1975, 264.

⁴ Italo Pietra: I tre Agnelli, Giovanni, Edoardo, Gianni. Garzanti Editore, Milano, 1985. 75.

⁵ A. Gramsci: Democrazia operaia, in Angelo d'Orsi: i. m. 191.

⁶ Angelo d'Orsi: i. m. 70.

⁷ Gramsci a Roma, Togliatti a Mosca, Il carteggio del 1926. A cura di Chiara Daniele con un saggio di Giuseppe Vacca. Giulio Einaudi editore, Torino 1999. (A továbbiakban Vacca 1999.) (Az idézetekben felismerhetően elkülönül Gramsci, Vacca és Togliatti szerzősége.)

⁸ Gramscit idézi Vacca 1999: 6. Eredeti dokumentum: Gramsci a Roma, Togliatti a Mosca, id. kiadás, 402.

⁹ Görög Tibor tanulmánya ismerteti a levelet és vitáját (BME Marxizmus-Leninizmus Intézetének Közleményei, 1986. 1. sz.). Szabó Tibor magyarázó írással egybekötve közölte az 1970-es, de még mindig részleges dokumentumot.

¹⁰ L. Paggi: Le strategie del potere in Gramsci. Editori Riuniti, Roma 1984, 381.

¹¹ G. Vacca: Togliatti sconosciuto. Supplemento al n. 204 dell'Unitá 31. 8. 1994. 13-59. (A továbbiakban Vacca 1994.)

¹² Uo. 14.

¹³ Uo. 14-15.

¹⁴ Uo. 30.

¹⁵ Uo. 30-31. (Paolo Spriano: Gramsci in carcere e il partito. Editrice l'Unitá, Roma, 1988; illetve a halála előtti befejezetlen kutatásának jegyzeteiből készült kiadvány: L'ultima ricerca di Paolo Spriano. Editrice l'Unitá, Roma, 1988.) (Az OVRA a fasiszta titkosrendőrség rövidítése.)

¹⁶ Luciano Canfora: Togliatti e i dilemmi della politica. Editori Laterza, Roma-Bari, 1989.

¹⁷ Giuseppe Fiori: Vita di Antonio Gramsci. Editrice l'Unitá, Roma, 1991. (Gramsci életrajzírója dokumentumok alapján felderítette Macis vizsgálóbíró ténykedését, aki szolga módjára tett eleget hivatalának. Még hogy földi…)

¹⁸ Vacca 1994: 31.

¹⁹ Paolo Spriano: Storia del PCI. Vol. II. Giulio Einaudi editore, Torino, 1969, 291-293.