Puskás Ferenc halála politikai esemény volt Magyarországon: a hatalmi elitek különböző csoportjai színjátékká változtatták a temetést. A Fidesz és a katolikus egyház politikai üzlete nem találkozott a magyar társadalom többségének ízlésvilágával.A cikk vázolja e jelenségsor okait, és egyúttal megmutatja Puskás életútjának misztikus és romantikus nacionalista értelmezését, szembeállítva azt a valóságos életpályával. A szerző megmutatja, hogy a labdarúgás világméretekben is a populista politikai manipuláció eszközévé vált, maga Puskás „Öcsi" sem kerülhette el a sorsot. Politika és üzlet a fociiparban is szervesen és kibogozhatatlanul összefonódott.

Pénz és hatalom

Ha meg akarjuk érteni a Puskás Ferenc élete és halála körül kialakult legendákat, mítoszokat, a temetésére "felfűtött" politikai és társadalomlélektani atmoszférát, messziről kell fejtegetéseinket kezdeni. Leírtuk már sokszor és sok helyütt, hogy a futball a politika és az üzlet kezében különleges eszközzé vált az utolsó néhány évtizedben.¹ Hogy a labdarúgás, amely eredendően és lényegét illetően "harci" játék volt angol falvak, települések között a 19. század második felében (a mából nézve furcsa szabályokkal), egyre közvetlenebbül és egyre intenzívebben kapcsolódott össze az üzlettel és a politikával végig a 20. század folyamán, fokozatosan meghódítva csaknem az egész világot.

A második világháború után a futball egyetemes politikai jelentősége már minden lényeges összefüggésében megmutatta magát. Németország a futball segítségével a világháború utáni második világbajnokságon, 1954-ben "emelte fel a fejét" először a polgári demokrácia zászlaja alatt, jelezve, hogy a náci múlt nyomasztó romjai alól egy új és sikeres polgári demokratikus ország bújt elő. A "népi demokratikus" Magyarország számára pedig a berni vb-döntőben a németektől elszenvedett 3-2-es vereség, éppen ellenkezőleg, "nemzeti katasztrófa" lett. Rákosi személyi diktatúrája és az erőltetett iparosítás válságának, az államszocializmus sztálini formájával szembeni ellenállásnak lett a forrása – valójában persze csak felszíni társadalmi megnyilvánulása. Míg az Aranycsapat megelőző hihetetlen sikerei egyúttal a rendszer, a SZOCIALIZMUS sikerességét, a kapitalizmussal szembeni felsőbbrendűségét jelképezték, a vereség éppen az ellenkezőjébe csapott át. Közismert, hogy akkoriban az Aranycsapatot megvádolták a rendszer összes negatív vonásával, beleértve a csapat minden játékosát és vezetőjét. Tömegdemonstráción is megfogalmazták, hogy "eladták a meccset a németeknek Mercedesért". A megvesztegethetőség, a korrupció, a nemzeti érzés sárba tiprása, sok minden felmerült a lázongó tömegek zavaros és "romantikus" gondolkodásában, ami a kis nemzetnek a nagy nemzettel szembeni komplexusát is pontosan dokumentálta (egyébként mind a németekkel, mind a szovjetekkel szemben, akiket korábban nemigen sikerült legyőzni). Mindezért az állapotért hamarosan a kommunisták lettek a felelősek, évtizedekkel későbben pedig – már az államszocializmus összeomlása után, a rendszerváltás folyamatában – az az előítélet vert gyökeret, hogy az Aranycsapat tulajdonképpen a kommunisták ellenére lett azzá, ami. Mintha az Aranycsapat nem is lett volna a rendszer szerves része… Noha 1956-ban a futballisták semmilyen szerepet nem játszottak a felkelésben, többen nem tértek haza a latin-amerikai túráról, ki félelemből, ki más számításból; utólag már nehéz rekonstruálni a motívumokat. Mindenestre Puskás, Kocsis és Czibor esetében egy jobb élet utáni vágy, talán a karriervágy, ami bizonyosan szerepet játszott, fontos motívum lehetett. Ugyanakkor az Aranycsapat játékosai már a Kádár-korszakban az évszázados magyar virtus, a "magyar szabadság", a "magyar képességek", a "magyar zsenialitás" megszemélyesítőiként tűntek föl milliók szemében, ami később felhasználhatóvá vált a Kádár-rendszer elleni propagandában ("lám, mertek disszidálni!") is.

A Puskás-jelenséget a fentebb vázolt fejlemény kontextusába kell belehelyezni. De már a hivatalos kádári politika is értette a Puskás-jelenség lényegét, amikor Öcsit egy alkalomra 1981-ben vendégként hazahívták. Csaknem minden disszidens számára kinyújtott kéz volt ez az aktus, mutatva egyúttal a politika sajátosan "integratív" szerepét. Új szelek fújdogáltak más területeken is; szimbolikusan is van jelentése annak, hogy 1982-ben Magyarország belépett a Nemzetközi Valutaalapba…

De hát a futball ilyesfajta politikai szerepére számtalan példa van más népek, a világ labdarúgásának történetében. Ki ne hallott volna a latin-amerikai futballháborúkról, melyeknek eseményei már feltűntek a televízió képernyőin is, hogy a klubok közötti világméretű erőszakos eseményekre itt most ne térjünk ki. Ugyanakkor a 21. századi világbajnokságok, a japán-koreai, illetve a németországi rendezvények a napnál is világossá tették, a futballra egyértelműen és véglegesen rátelepedett a nagypolitika… A 50-es évek – ebben az értelemben – most értek véget.

Ázsia "sikeres" országai a maguk nagyságát és népszerűsítését igyekeztek kendőzetlenül megmutatni – nem játékvezetői támogatás nélkül – a 2002-es vb-n, míg Németországban 2006-ban, kevéssé sikeresen ugyan, mint az 54-es svájci vb-n, a "hivatalos" német hazafiasság újra megmutatta magát a tribünökön. De felvonult a német és az európai nagypolitika, hogy a gazdasági globalizáció elmélyülésének korában hozzájáruljanak a nemzeti és etnikai reneszánsz feltámadásához. Nézők, szurkolók milliárdjai előtt demonstrálták elnökök és miniszterelnökök, királyok, hercegek, grófok és olajmogulok a valódi populista politizálás jegyében, hogy azonosulnak saját nemzetükkel egy olyan "történelmi pillanatban", amikor a világ végre megismerheti nemzetük igazi nagyságát. A politikusok ily módon feloldódhatnak a nemzeti nagyság képzetében és érzésvilágában; éppenséggel Afrika "ébredező" nagy- és kishatalmai (Nigéria, Kamerun, Elefántcsontpart, Ghána, Togo stb.) mutatják meg, hogy velük is számolni kell a világban.

A nemzeti szintű, de multinacionális finanszírozású klub-futball – kifejezve a globális tőkeuralom minden sajátosságát – a nemzeti formákat egyre inkább feloldja a regionális, vagyis az európai, ázsiai és dél-amerikai "bajnokok ligájában". Az "igazi nemzeti megmérettetés", a nemzeti érzés "felhőtlen átélése" már csak a világbajnokságokon vagy a kontinensbajnokságokon lehetséges a "nemzeti tizenegyek" összecsapásában, noha már a nemzeti válogatottak érdekében több helyen kaptak állampolgárságot olyan – gyakran színes bőrű – labdarúgók, akik más nemzetiséghez tartoztak. Széles tömegek körére érvényes az a megállapítás, hogy minél kevésbé van jelen gazdasági értelemben a nemzetállam, annál erőteljesebb a "nemzet" érzelmi-ideológiai-kulturális kisugárzása. Talán arról van szó, hogy sok-sok embernek más őriznivaló sincsen, mint nemzeti hovatartozás. Mindeközben a tőke globalizációs folyamatai meghódították az angol partokat is; elegendő, ha csak a Manchester United amerikai tulajdonlására, vagy a Chelsea orosz meghódítására gondolunk.

Nem véletlen, hogy a mindenkori helyi-nemzeti kormányok és politikai csoportosulások a labdarúgást milyen mértékig "sajátították ki", sőt megkockáztatom a kijelentést: ma minden korszaknál erőteljesebben tartják "ellenőrzésük" alatt. A politikusok már nemcsak fotóztatják magukat a nemzeti csapattal, hanem a szurkolók közé is el-elvegyülnek, legalábbis a tv-képernyőn ilyen benyomás támad. A futball a populista politizálás (és a pénzcsinálás) olyan nyíltan vállalt világméretű eszközévé vált, amiről a múlt század közepén, a magyar Aranycsapat fénykorában még senki sem gondolt.

Ahogyan mifelénk a futball üzleti jellege értelmeződött, azt Puskás Ferenc felismerte híres "tézisében": "Kis pénz, kis foci; nagy pénz, nagy foci". Azóta mi is tudjuk, a pénz ott dől a futballba, ahol az nagy profitokat hozhat, mindenekelőtt a nagy európai országok ("centrum-országok") klubcsapataiba, amely országok a legutóbbi vb-n is megmutatták fölényüket, miközben a nemzeti bajnokságokban éppenséggel az Európán kívüli, vagy eredetüket tekintve afrikai futballisták röpítik magasba ezt a játékot. Míg Puskás korszakában a Real Madrid híres ötös fogatában Copa, Di Stefano és persze maga Puskás nem volt spanyol nemzetiségű, addig a mai Realban alig van spanyol játékos, az angol Chelsea vagy az olasz Inter pedig olyan felállásban is ki tud menni a pályára, hogy egyetlen helyi labdarúgó sem kap helyet a csapatban. Mégis mindennek ellenére a futball nemzeti mitológiája nem veszített erejéből, a magyarok a nemzeti labdarúgás tönkremenetele után sokszor már csak egyes magyar nemzetiségű játékosnak szurkolnak a különböző nyugat-európai országok – legtöbbször másodosztályú – csapataiban. Mindez igazán eklatánsan fejeződött ki Puskás halála kapcsán tudatosan szervezett gyász-kampányban.

Miféle gyász, miféle politika?

Tudjuk, Puskás Ferenc még életében, sőt játékos korában különleges árucikké, üzleti vállalkozások objektumává vált, noha ő maga nem bizonyult sikeres üzletembernek. Talán túl sokan használták ki emberi "gyengeségét", vagyis hogy az üzletben nem bizonyult "korunk hősének", azaz rátarti, erőszakos üzletembernek, "vállalkozónak". Nem kell hangsúlyozni, hogy Puskás zsenije más mértékű üzletet tesz és tett lehetővé, mint amit, mondjuk, egy mai magyar focista képessége megenged. Nem csoda hát, ha abban az országban, ahol a labdarúgás megszűnőben van, Puskás Ferenc mítosza nemzedékeket él túl, és mintegy kompenzációként rajta keresztül megélhetjük a múltban azt, ami a jelenben és várhatóan a jövőben sem adatik meg a nemzeti labdarúgás híveinek Magyarországon. Esszénk arról szól, hogy ezt a mítoszt hogyan rabolja el tőlünk a politika, és hogyan-miképpen hamisítja meg, illetve hogyan fordítja éppen az ellenkezőjébe.

Míg Puskás Ferencből fénykorában, a Budapesti Honvédban és a magyar válogatottban a politika csinált félistent, hogy reklámozza vele és csapattársaival az akkori rendszer mindenhatóságát, napjainkban hazatérése, egész élettörténete és elhunyta, maga a gyász is a legnyersebb, a legkendőzetlenebb politikai reklámmá és üzleti tranzakciók sorozatává vált. Ki tudja, hányan és hány bőrt húztak le "az imádott Öcsiről".

A legszembetűnőbb jelenség a gyász napjaiban (2006. december 9-ét a kormány nemzeti gyásznappá nyilvánította, amikor jelen írás készül), hogy a Puskás halála körüli mesterséges és teljesen aránytévesztett temetési ceremóniát szélsőséges és cinikus manipulációkkal gyászkampánnyá (úgy látszik, ebben a rendszerben is minden kampányszerűen zajlik!) transzformálták. E jelenséget feltárók-leleplezők rámutattak arra a tudatos mértéktelenségre, amellyel a politikai elit meghatározó csoportjai körülvették a gyász első napjától kezdve a Puskás-hagyományt. Készültek persze filmek és könyvek korábban is Puskásról (nehéz eldönteni, melyik volt ezek közül hiteltelenebb, émelyítőbb és hamisabb), ám egy bizonyos, hogy még a dokumentumfilmeket is el lehetett rontani ostoba és bárgyú szövegekkel, noha ott legalább megmaradt a vásznon vagy a képernyőn Puskás, a futballista, amint híres hátrahúzós csele nyomán bevarrta a harmadikat az angoloknak a Wembleyben, amikor is "Billy Wright úgy kihúzott az alapvonalon túlra, hogy csak a jegyszedők jóindulatának köszönhette, hogy nem kellett jegyet váltania".²

A gyász, a temetés konkrét menedzselése szinte természetszerűleg a nemzeti mitológiát kedvelő és gerjesztő nacionalista politikai ellenzék kezébe került, a szociálliberális oldal tudatos támogatásával. A Fidesz és a katolikus egyház igyekezett Puskást halálában is kisajátítani. A "leghíresebb magyart" nem a Fiumei úti temető "nemzeti pantheonjába" temették, például Kossuth Lajos közelébe, hanem a Bazilikába. Hogy Puskás Öcsi halálában miképpen került a papok közé, megérne egy külön kutatást, amelynek valószínűleg pikáns végeredménye lenne. Források hiányában csak azt a kijelentést kockáztathatjuk meg, hogy a katolikus egyház is kiváló propagandafogásnak tekintette Puskás halálát, magát a nemzeti gyászt, és hagyományainak megfelelően agresszíven ki is használta ennek minden politikai előnyét (amennyiben persze a halál előny lehet) a maga számára. Sokan betérnek majd a Bazilikába, vélhetik, hogy Puskás sírját megtekintsék. Ha a nem-katolikus látogatók nem is térnek majd át a katolikus hitre, az ideológiai mellett az üzleti haszon lehetősége sem zárható ki, hiszen a terv: nemzeti zarándokhely legyen Puskás sírja a Bazilikában.

Puskás Ferenc felravatalozása és a temetési menet megrendezése, megkomponálása és az egész ceremónia pszichológiai "előkészítése" a hatalom meghatározott köreinek közvetlenül tükrözte ízlésvilágát és világlátását. Ez a politikai üzlet korántsem spontánul valósult meg. Nemcsak arról van szó, hogy hosszú ideig készültek erre az eseményre, amihez, ha nem is könnyen, de megnyerték Puskás Ferenc családját, mindenekelőtt feleségét, hanem arról is, hogy tanulmányozták "nemzeti nagy létünk" nagy temetéseit, illetve azok szervezeti és pszichológiai jellemzőit. Erről a giccses-nemzeties hagyománnyá szublimálódott temetési szertartásról (amelyet a rendszerváltás után néhány évvel már Antall József halálakor is megcsodálhattunk) így írt az egyik hetilap: "Most – alig pár nappal halála után – mégis kezd felfordulni a gyomrunk. A pipiskedő magamutogatástól, a hamis könnyektől, a síppal-dobbal celebrált gyásztól, ami halála után úgyszólván percek alatt körülfonta személyét, emlékét, napjainkat. A nyakló nélküli tudatos aránytévesztésről van szó… Ahelyett, hogy méltósággal fogadnánk a világ részvétnyilvánítását […] – teljes erőből gyúrunk a csinnadrattára. Lesz [ma már írhatjuk, volt] díszes temetés egy valahai stadion romjai közt, nagy fáklyás temetés a Bazilikában – a sebtében létrehozott kegyeleti bizottság Schmitt Pál vezetésével és Lamperth Mónika élénk közreműködésével már fel is kérte a rózsaszín nemzeti giccs egykor önjelölt, mára megszokottnak mondható főbuherátorát, Koltai Gábort, rendezze meg méltón. Mit keres Koltai Gábor Puskás Öcsi körül?"³ Az egykori KISZ-es nagy rendezvényszervező (gondoljunk csak a 80-as években rendezett március 15-ei ünnepségekre!) azonban kitett magáért. Mintha Horthyt temették volna… Még a gyászban is megalázta a kispesti vagány, a zseniális futballista emlékét. A cinizmusra utal, hogy nyilvánvalóan tudta, Puskás nem ebbe a társadalmi és szellemi-kulturális közegbe illeszkedik… Mindeközben a politika gépezete darálta a maga legitimációs elvárásait. Egészen a temetésig születtek a "legagyamentebb" ötletek, hogy miképpen lehetne Puskást kiszakítani a futball, a sport területéről.⁴ Amint az ÉS szerzője frappánsan megfogalmazta, egyfelől mozgalmat indítottak, hogy a magyarországi településeken három kommunista, Lenin, Dimitrov és Ságvári helyett több mint kétezer utca legyen Puskásról elnevezve, másfelől "a példaképnek tekintett Puskás" néhány évvel ezelőtt "még vissza akart menni Spanyolországba, mert enyhén szólva naponta megalázták". Már az is vita volt, hogy ki fizesse a lakás-bérleményét, "a kórházi ápolásról nem is szólva, hogy ki állja a költségeket, aztán a nevével való visszaélések és pénzeltűnések, példának okáért a Real Madrid itt jártakor, vagy hogy az a fővárosi közgyűlés, amely most metrómegállót akar Puskásról elnevezni, öt éve még nem tartotta érdemesnek a díszpolgári címre sem".⁵

A túlméretezett és túldimenzionált temetéssel a hatalmi elit megfelelő frakciói, úgymond, mindenért kárpótolni akarták a nemzetet. Megtalálni vélték a 20. század legnagyobb magyarját. Több tízezer ember számára készült az impozáns temetés, a lovak, az ágyútalp, amelyre az újrafelravatalozott Puskás koporsóját végül ráhelyezték. No, de amíg erre sor került, addig sok furcsa dolgot kellett megélniük a rendezőknek, a tervezőknek és azoknak a kíváncsiaknak is, akiket maga a jelenség érdekelt leginkább. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy a várt tízezrek helyett öt-hatezer ember verődött össze a Puskás stadionban, leánykori nevén a Népstadionban. Másnap, december 10-én külföldön is reagáltak erre a "furcsaságra". Az AFP hírügynökség például kiemelte, hogy sokan csalódottan vették tudomásul, mennyire kevesen jöttek össze. "Alig vagyunk itt, és ez a közömbösség elszomorít engem. Szégyellem magam, és sírhatnékom van" – nyilatkozta egy gyászoló a hírügynökség munkatársának.⁶ Valójában ez a kiábrándult gyászoló nem értett semmit a dologból. Előre lehetett tudni, hogy a lakosság zömét sérti a hatalmi elit mesterkélt büszkélkedése azzal a Puskással, akitől világéletében idegen volt ez a királyoknak "kijáró", mesterségesen pompázatos, szenteskedő temetés. Nem voltak kíváncsiak az emberek erre a nem valódi érzelmeket sugárzó eseményre, pedig eljött a Népstadionba, bocsánat: Puskás stadionba mindenki, aki számít a nemzetközi futballban: Sepp Blatter, a FIFA elnöke, Lennart Johansson, az UEFA elnöke, Platini, Beckenbauer, Calderon és "Pancho" (ahogyan Öcsit Di Stefano és más barátai nevezték Spanyolországban) csapattársai a Real Madridból, Copa és Gento.

A külföldiek temetési beszédei a magyarokéval ellentétben mértéktartóak és kiegyensúlyozottak voltak. A temetést tulajdonképpen néhány tucat ember sajátította ki. A gyászpompában való közvetlen részvétel megtagadása a lakosságtól sokakban azt a félelmet is erősítette, hogy érzéseiket meg fogják csalni a hivatalos beszédek és külsőségek. Hát bizony igazuk lett. Nem szólva arról, hogy nem kevesen tarthattak attól is, hogy a két hónnappal korábbi, Parlament körüli szélsőjobboldali randalírozások kiterjedhetnek a stadionbeli ceremóniára is, tumultuózus jelenetekkel körítve az eseményt. Nem így történt.

A Magyar Olimpiai Bizottság betegeskedő elnökének beszédét egy sportriporter olvasta fel, amit akár egy pap is megtehetett volna, hiszen annyi szenteskedő, fohászkodó, istenes üzenetet fogalmazott a Fidesz alelnöke. De felvonult a tehetséges Pitti Katalin, a Fidesz házi énekesnője – valamely okból egy nagy jelvénnyel a mellén, amely a lyukas nemzeti színű zászlót formázta. A végén az Aranycsapat még élő jobb-bekkje, Buzánszky Jenő a nyilas írótól,⁷ Wass Alberttől idézett valamit, emlékeztetve az alapjában fiatal és fegyelmezett "fideszes" közönséget arra, hogy a "nemzeti oldalon" a mai könyvpiacon is Wass van divatban – 1944 után ismételten. De a temetés tartogatott még néhány meglepetést azon naiv emberek számára, akik azt gondolták, hogy a temetésen az osztályszempont nem érvényes, s a gyászban mindenki egyenlő. De nem. Egyes kapukon csak az I. osztályú gyászolók léphettek be külön papírokkal, más kapukon a másodosztályú gyászolók, a plebs, a harmadosztályú gyászolók csak a Verseny utcai vagy a Stefánia úti kapukon mehettek be a stadionba. Fizetniük legalább nem kellett.

A politikai propaganda másik síkja Puskás élete és halála kapcsán Puskásból olyan romantikus hőst⁸ kíván faragni, aki "a gyarmatosító Szovjetunió és a kommunista diktatúra elleni szabadságharc"⁹ szimbólumává emelhető. Ez a téveszme nem minden alap nélkül terjed. Elég, ha arra gondolunk, hogy Magyarországon ilyen szellemben készül film Puskás Öcsiről. A felkért rendező (Almási Tamás) a kor színvonalán fogalmazott, amikor a kommunista és fasiszta diktatúrák azonosítását feltételezve megállapította: Puskás "képes volt a diktatúrák által övezett 20. században úgy talpon maradni, hogy egyetlen diktatúra szirén-csábításának" sem dőlt be. Sem a Rákosi-, sem a Franco-, sem a Pinochet-, sem a görög jobboldali katonai diktatúrának."¹⁰ Ez a mindent összekeverés ideológiája azonban megbukik a Rákosi-rendszer mindennapi tényein, ahol bizony a párt és a kormány vezetőivel való találkozásaikon a játékosok is különböző formákban gyakran hitet tettek a "néphatalom" mellett. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány unszolására az Aranycsapat tagjai vidéki buszozásaik alkalmával el-elénekelték a "Sződd a selymet elvtárs…" kezdetű dalt, sok más mozgalmi nótával együtt;¹¹ sokszor találkoztak a fiúk állami és pártvezetőkkel; kaptak kitüntetéseket, katonai rangokat; stb. Öcsi, a csapakapitány nem lehetett kivétel. Az angol-magyar 6-3-as mérkőzést követően például a Népsport november 27-i számának vezércikkében ez olvasható: "A győzelmi lelkesedés nemcsak lelkes szavakat, hanem lelkesítő tetteket is szült: A mérkőzés utáni percekben jelentkezett kezdeményezésével a Magyar Pamutipar »Igaz«-brigádja és azóta egyre-másra érkezik a hír újabb, meg újabb győzelmi műszakokról […] Így hát kölcsönösen egymásra talált a sport és a nép országépítő lendülete […] Hála és dicséret a győzteseknek, dicsőség a hazának, amely ilyen fiakat nevelt!" Ugyanott olvassuk, hogy "egy győri vállalat dolgozói így fejezték ki büszkeségüket és örömüket: »Tudtuk, fiúk, hogy győztök, mert a népi demokrácia fiai vagytok«."¹² A lap ugyanezen száma hírt ad arról, hogy a Daily Mirrorban megjelent Puskás cikke, amelyben Öcsi többek között a jó közösségi szellemet dicsérte.¹³

A mítoszteremtő filmrendező tehát félreteszi Puskás valódi személyes történetét, éppen úgy, mint a temetést celebrálók tették Puskás halálakor. Nem akarják tudomásul venni, hogy Puskás egyfelől sohasem akart, nem is tudott volna megfelelni a temetést ellenőrző "úri bagázs" ízlésének, kulturális elvárásainak és ásatag "keresztény-nemzeti ideológiájának". Ez az "istenkedés", ez a pártrendezvényre emlékeztető temetési cécó teljesen idegen volt tőle. A proli családból származó Öcsi egyáltalán nem volt templomba járó ember. (Édesapja lakatosnak tanult, de dolgozott a kispesti vágóhídon is, profi futballista lett, majd edzői képesítést szerzett, fia képességeinek kifejlesztésében komoly szerepet játszott. Édesanyja varrónő volt.¹⁴) Másfelől Puskás sohasem tett olyan politikai kijelentéseket – ellentétben az Aranycsapat egyik-másik tagjával, például Grosics Gyulával -, hogy 1956-os távozásának politikai okai lettek volna (noha természetesen lehettek!). Tudatában volt annak (és a damaszkuszi útra nem lépett rá, nem volt oka, hogy rálépjen), hogy ő a Rákosi-rendszer őrnagyaként dédelgetett fenegyerek volt, ami nemcsak bizonyos privilégiumokkal járt együtt, hanem azzal is, hogy a rendszer visszaélt propagandájában Puskás fenomenális képességeivel, s ő ezt vállalta. Ugyanakkor lehetetlen nem látni a bornírt antikommunista kritika¹⁵ alapvető ellentmondását: egyfelől a mennyekbe emeli az Aranycsapatot, mindenekelőtt Puskást (gyakran elfeledkezve a többi zseniről, például Hidegkutiról, aki hármat rúgott a Wembleyben,¹⁶ néha emlegetve Kocsist, akinek jelen sorok szerzője olyan hátrahúzós ollózó gólját látta "élőben", amilyet manapság is ritkán látni, és a kiismerhetetlenül cselező Czibort), másfelől elfeledkezik arról, hogy a csapat és a rendszer, bizony, egységet alkotott. Mint fentebb érzékeltetni próbáltuk, egyik a másikból élt. Mihelyt 54-ben elbuktuk a világbajnoki döntőt, nemcsak a játékosoknak, hanem személyesen Puskásnak is bujdokolnia kellett a korábban őt mennyekbe emelő szurkolók elől; hanem – mint közismert – a feldühödött tömeg a rendszer ellen is fordult. Tetszik, nem tetszik, az Aranycsapat a Rákosi-rendszer legfényesebb csillaga volt, Puskás volt rajta a gyémánt.

 

A valódi Puskás

 

Puskás Ferenc Purczeldként született (anyja neve Bíró Margit) 1927-ben egy sváb¹⁷ proli családban Zuglóban, de Kispesten nőtt föl. Ne felejtsük el, "Öcsi" alig múlt 16 éves, amikor 1943-ban debütált az NB I-ben (a futball a gyerekek között szent dolog volt, ami megőrződött egészen a 80-es évek elejéig). A grundokon, a tereken tehát valamit tudni kellett a játékról, hogy az embert fiatalon "istenítsék", és az "Öcsi" mindent tudott, képességekben és "szövegben" egyaránt. Puskás kvázi nem vált művelt emberré soha (ami persze nem meglepő, ha az ember a futballistákra gondol), de született intelligenciával rendelkezett, ami a játékban, a fociban kivételes tehetségét ("látott a pályán") megalapozta. Ez az intelligencia persze segített neki a mindennapokban is, hiszen nem csak játékostársai között volt tekintélye, tulajdonképpen edzői és az Aranycsapat vezetői is respektálták őt. Hatni tudott környezetére: sajátos keveréke volt ő a slágfertig vagánynak, a kisebb közössége érdekeiért is megszólaló "vezéregyéniségnek" és a jólelkű, segítőkész barátnak, valamint a vicces-humoros, szentimentális "kisembernek". Felismerte saját nagyságát, megvolt a kellő önbizalma és hite képességeiben, különben nem merte volna vállalni 1956-os távozását, majd karrierjének újrakezdését a Real Madridban… Minderről sok legenda szól. Voltak azonban életében meglepő helyzetek, amelyeket élete végéig sem dolgozott fel igazán. Amikor a vb-döntőt elveszítették, saját, filmen is elmondott visszaemlékezése szerint meglepte őt az a harag, amivel az addig őt, őket ajnározó közönség idehaza fogadta. A mai politika, főleg annak nacionalista csoportosulásai – mint már fentebb hangsúlyoztuk – igyekeznek Puskás életét és halálát is kisajátítani, a maguk képmására alakítani. Olyan "nemzeti hőst" akarnak faragni belőle, amilyen Puskás Ferenc természetesen sohasem volt.

Miközben a politika életében nem sokat áldozott a "világhíres magyarra", a "legismertebb magyarra", mint fentebb utaltam rá, sokat lehetne mesélni arról, hogy milyen nehézségekbe ütközött idehaza a megélhetése, miközben azokban az években folyt a leggyalázatosabb "rabló privatizáció".¹⁸

Puskás Öcsit gyerekkoromban láttam játszani "élőben". Egyetlen emlékem maradt. Hét- vagy nyolcéves lehettem, a Népstadionban volt egy MTK-Honvéd-meccs, amelyen a kék-fehérek kikaptak, és Puskás egy olyan gólt lőtt, hogy egyedül vitte a labdát kapura, és Gellért, az MTK kapusa meg sem próbálta az elkerülhetetlennek látszó gólt megakadályozni. Talán így kerülte el a nagy közönség előtt a kicselezés "blamázsát", mert "az Öcsitől bármi kitellett a futballpályán". De zsenialitásáról egy-két tv-meccsen is meggyőződhettem. Példának okáért a Lenin krt. 17-ben a házmester tudta fogni a Real-Frankfurt BEK-döntőt, ahol a hétből Puskás négyet rúgott. Persze az sem igaz, hogy Puskás fénykorát a Realban töltötte, amint azt a hozzá nem értők hada próbálja beállítani a szokásos antikommunista indulatból: a szabadság, úgymond, "megsokszorozta az Öcsi erejét". Ez a szánalmas indulat odáig megy egyes szerzőknél, hogy "nemzeti ellenállóvá" stilizálják azt a Puskást, aki maga sem hazatérte előtt, sem hazatérte után nem volt hajlandó semmiféle nyilvános antikommunista vagy direkt pártpolitikai kijelentést tenni. Öcsi valahogyan átlátott a szitán, hogy a politika hazugságra és becsapásra épül. Igazából a régi haverokkal érezte jól magát, úgy tűnt, a "nagy emberek" inkább untatják, fárasztják; a futballmeccs közönsége volt az a közeg, ahol otthon érezte magát. Micsoda sportember volt, és mennyire megvetette az előítéleteket és a rasszista indulatokat! Személyes tapasztalatok alapján mondom, nemegyszer szólalt meg Kispesten vagy az Üllői úton az MTK-t, illetve közönségét mocskoló csoportokkal szemben, és védte meg a körülötte ülőket. Igaz, olyan tekintélye volt, hogy ha ő odaszólt, a legszélsőségesebb, legtrágárabb csirkefogó is befogta…

Emberi arculatát sem ismerhetjük meg a szédítő propaganda tengernyi "dokumentumából". Olyan ember volt, aki sohasem hitte el, hogy "félisten" volna; nem könnyezte meg saját zsenialitását. Bárki, aki felismerte, legyen egy ember az utcán, egy külföldi turista a szállodában, mindenkihez volt egy hálálkodó szava vagy egy jó poénja, hiszen hallatlanul szellemes ember volt, igazi vagány maradt időskoráig.

 

Utóhang

 

Puskás Ferenc "keresztény-nemzeti" temetése után nyugodtan helyére tehetjük a dolgokat. Puskás – hála neki és csak is neki – egyetemes jelentőségű magyar (persze nem a legnagyobb, mégiscsak "nagyobb" nála Széchenyi vagy Deák, Lukács György vagy Neumann János). Nem véletlen, hogy Spanyolországban már Puskás korában is sok fiatal úgy hitte, hogy a "Pancho" spanyol, hiszen felvette a spanyol állampolgárságot, és játszott a spanyol nemzeti válogatottban is.¹⁹

A populista politika mindjárt létrehozta egyfelől a felcsúti Puskás Ferenc-futballakadémiát, talán "elirigyelve" Várszegi Gábor valóban működő – Sándor Károlyról, az ugyancsak zseniális labdarúgóról elnevezett – futballakadémiájának sikereit,²⁰ vagy talán Orbán a felcsúti Puskásként kíván a magyar politikában új színfoltra szert tenni. A szociálliberális oldal viszont vállalva a "nemzeti kötelességet", megtámogatta vagy 60 millióval Puskás temetését, de nem ígért egy fillért sem a futballnak, mert dogmatikus módon alkalmazza a neoliberális gazdaságpolitika receptjeit. Az állam még a közös cirkusznak sem szolgálhat – csak a magántőkének.

A futball, amely ma ahhoz a cirkuszhoz hasonlatos, amelyet az ókori Rómában a gladiátorok küzdelme képezett, "titok" maradt a milliárdos magyar "szocialista" miniszterelnök számára, hisz nem ismeri fel annak politikai jelentőségét, noha nem is oly régen még sportminiszter volt. Persze, ha a mostani magyar focit adja át szőröstül-bőröstül a jobboldali nacionalizmusnak, nem tesz vele nagy szívességet.

Puskás persze végül is a miénk, nemcsak azért, mert közülünk való volt, hanem mert igazi hívei kitartanak a játék mellett, és elgondolkodnak azon, hogy miképpen kerülhetett a Rákosi-rendszer őrnagya (aki egyetlen napot sem katonáskodott, majd halála után tábornokká "magasztosult") a püspökök mellé…

Mi persze bizton tudjuk, hogy a népi emlékezet, a játék szerelmesei visszahozzák őt oda, ahová való, a labdarúgás, a legnagyszerűbb játék keretei közé, hogy megtermékenyítse a nemzeti és államhatárokat nem ismerő közösségi szellemet, az érdek nélküli közös szerelmet. De hát ne legyünk szentimentálisak, mert semmi okunk, hogy optimistán nézzünk a jövőbe; rövid távon biztosan nem.

 

Jegyzetek

 

¹ Eközben történt meg a magyar futball "szétglobalizálása", ami része volt annak az általános globalizációs folyamatnak, amely labdarúgást is a nagy nemzetközi, multinacionális vállalkozások egyikévé emelte. Lásd erről írásainkat az Eszmélet különböző számaiban.

² G. Lineker: Majestic Puskas will live long in our memories Telegraph.co.uk, 2006. nov. 19. Erről a gólról és általában Puskásról talán a legszebb megemlékezés a közelmúlt híres angol középcsatáráé, a sportújságíró Gary Linekeré.

³ Szerk.: Díszlövések nekifutásból. Magyar Narancs, 2006. november 23.

⁴ Például a temetés előtt egy-két nappal – és messze nem ez volt a legabszurdabb "politikai kisajátítás" – egy Rogán nevű kerületi polgármester egyenesen a Belvárosba kívánta letelepíteni a nem létező Puskás-múzeumot, amire valószínűleg valamely állami lakás, épület kisajátítása útján nyílhatna csak mód. A kispesti futballszurkoló meg csak álmélkodik…

⁵ Megyesi Gusztáv: Kétezer utca. Élet és Irodalom, 2006. december 1., 48. sz.

⁶ Puskás temetés: külföldi lapszemle Figyelő Net 2006. XII. 10.

⁷ Lásd erről Nagy László: Wass Albert és a hungarizmus. Eszmélet, 72. sz. 175-188. Más források a "nagy magyar író" "magyarellenességét" bizonyítják, amennyiben mint gazdag földbirtokos tartózkodott a magyar munkaerő alkalmazásától erdélyi birtokán; a román munkaerőt alkalmazta, mert az "nem beszél vissza". (lásd fia nyilatkozatát egy Wassról készített dokumentumfilmben). Az osztályszempont és a magyarkodás szemléletes ütközésének dokumentuma. A mai rendszer Puskás-kultusza is hasonló jelenséget hozott létre, csak persze nagyobb volumenben.

⁸ Lásd e tekintetben a Puskásról szóló legutóbb megjelent könyvet Szöllősi György tollából: Puskás, Ringier Kiadó,Budapest, 2005.

⁹ Ezek a képtelenségek még egyes angol lapokban vagy site-okon is megjelentek.

¹⁰ Puskás ellenállt a diktatúrának Figyelő Net 2006. XII. 8.

¹¹ Sándor Csikar, aki maga is az Aranycsapat tagja volt, még ha legtöbbször a kispadra is ültették (ritkán játszatta őt a szövetségi kapitány), sokat tudna mesélni ezekről a történetekről, de ezzel inkább más majd alkalommal foglalkozunk.

¹² Népsport, 1953. november 27., 237. sz. 1. p.

¹³ Uo. 4. p. Az egyébként gyermekkoráról és fociszenvedélyéről szóló írás eredendően interjú formában készült, a fordítás során valószínűleg kiszínezték a szöveget, vagyis "megformálták", mert Puskás nem arról volt híres, hogy két mérkőzés között cikkeket ír. Öcsi nem a toll embere volt.

¹⁴ Vö. Írások Puskás Ferencről Nemzeti Sport Online 2006. XI. 30.

¹⁵ A Magyar Nemzet odáig ment a történelem átírásában, hogy Puskás kapcsán az 1938-as vb-ezüstérem és a két világháború közötti "jól szervezett serdülő- és ifjúsági, avagy leventebajnokságok" jól működő rendszerét a kommunisták "ideológiai alapon szétzúzták, anélkül hogy mást ültettek volna a helyébe", s ez volt a tehetségek "későbbi elapadásának egyik oka". Vö. "Ha úgy akarjuk velünk marad ". Magyar Nemzet, 2006. november 18. Ennél képtelenebb szamárságot mostanában e kérdéskörben nemigen olvashattunk. Ugyanis az 1948 utáni úttörő és ifjúsági bajnokságok klubkeretek közötti rendszere a Horthy-korszakban igazolt játékosok többszörösét adta a felnőtt bajnokságok számára. Jelen sorok írója a 60-as években az NB II-es Bp. Előre serdülő (úttörő), majd ifjúsági csapatában volt igazolt játékos, ahol hat csapatot (!) üzemeltettek, több mint száz igazolt játékossal.

¹⁶ Hogy 6-3-on mennyire a csapaton volt a hangsúly, és mennyire kiábrándító ez a "személyi kultusz", amely egyébként sérti magának Puskás Ferencnek az emlékét is, jól dokumentálható. A nagy mérkőzés után egy elfogulatlan szakértő, az olasz válogatott szövetségi kapitánya, Pozzo, "aki az utóbbi években mint sportújságíró a magyar csapatnak minden mérkőzését végignézte, most is itt volt […] Arra a kérdésemre, hogy ki tetszett neki a magyar játékosok közül, ezt felelte: Nagyszerűen játszott mindenki, talán Bozsik és Hidegkuti voltak azok, akik – ha csak árnyalattal is – mégis ki tudtak emelkedni a csapatból. Ők szinte behunyt szemmel is tudták, hogy hová kell adni a labdát…" Népsport, 1953. november 27., 237. sz. 2. p.

¹⁷ Iskolába járt már, amikor apjának, a nacionalista Horthy-rendszer elvárásai szerint, magyarosítania kellett a nevét.

¹⁸ 1991-es hazatérése után, üzleti vállalkozásainak összeomlását követően idehaza sokféle kicsinyességgel kellett szembenéznie. A legnagyobb vihart azt kavarta, hogy kórházi ápolásának költségeire hivatkozva családja, nyilván mindenekelőtt felesége, arra kényszerült, hogy aukcióra vigye a "nemzeti ereklyének" számító érmeit, futballkellékeit, cipőit, mezeit stb. Egy cég emlékmérkőzést rendezett, úgymond, Puskás javára, ami valakiknek komoly profitot hozott a konyhára, ebből aztán nagy vita kerekedett a családdal, hogy vajon mennyi illeti meg a súlyosan beteg Puskást, pontosabban feleségét, illetve a kórházi ellátást finanszírozó államot.

¹⁹ Laszlo Andor – Gonzalo Ramos: The booming cannonball. The Guardian, 2006. december 9.

²⁰ Várszegi kísérlete maga is igazolja, hogy a tőke multinacionális világrendjébe illeszkedő vállalkozás felépíthető a futball-terep elsivatagosodásának időszakában is.

Beszélgetés Konok Péter könyvéről. (Napvilág Kiadó, Budapest, 2006.)

Elhangzott az Eszmélet Baráti Körben, 2006. december 4-én.

Résztvevők: Konok Péter, Bartha Eszter és Székely Gábor

 

Konok Péter: Kutatásom célja azoknak a baloldali radikális mozgalmaknak a bemutatása és elemzése volt, amelyek a bolsevik orientációjú kommunista mozgalmaktól, valamint a Szovjetuniótól, a kommunista pártoktól függetlenül, illetve azokkal szemben állva alakultak ki és működtek. Természetesen a "baloldali radikalizmus" meglehetősen esetleges megfogalmazás – bizonyos értelemben maga a bolsevizmus is annak tekinthető -, ám egy ilyen összetett jelenség megnevezésére nehéz frappáns terminológiát találni. Az általam használt terminus technicusnak vannak történeti gyökerei (először az egyik legnevesebb ide köthető ideológus és mozgalmár, Anton Pannekoek használta), de természetesen buktatói is. Jobbat nem találtam, de természetesen egy szűk kifejezés nem pótolhatja a részletes elemzést.

Munkámban a téma fókuszát némileg szűkíti, hogy egyrészt – sajnos – túlhangsúlyozott a nyugati (nyugat-európai és amerikai) térség, másrészt alapvetően a marxista vagy legalábbis marxizáló irányzatokra koncentráltam. (Ebből a szempontból persze a kollektivista anarchizmus kakukktojásnak látszik, története azonban többnyire párhuzamosan fut a többi baloldali radikális mozgalommal, másrészt gyakori a "szintézisre" való törekvés – éppen a jelentősebb történelmi csomópontokban. Ugyanakkor ebben a témában vannak magyar nyelvű publikációk, sőt monográfiák is [Bozóki, Sükösd, majd Seres], amelyek azonban nemegyszer igencsak vitathatóak, a téma meg nem értéséről tanúskodnak. Ennek oka leginkább éppen az, hogy ezek a munkák az anarchizmust önmagában, teljesen különálló eszmetörténeti konstrukcióként kezelik.) Az általam vizsgált irányzatok egyébként még abban sem közösek, hogy "baloldalinak" tartják magukat: sokan értelmezték közülük úgy, hogy kívül állnak a jobb- és baloldaliság rendszerén, mivel a forradalmi cselekvés többé már nem a rendszeren belül, hanem csak avval szemben kereshet alternatívákat. Mindegyik egységes azonban abban, hogy a társadalmat osztályalapon szemléli, abban – különböző leosztásokban – osztályharcot lát.

A téma egyik alapvető problémája éppen magának a "baloldaliságnak" a megragadása; világos, hogy egységes "baloldalról" a vizsgált időszakban csak olyan absztrakciós szinten beszélhetnénk, amely már alkalmatlan lenne az elemzésre, de még az események puszta leírására is. Éppen a huszadik század – és különösen a legvége – bizonyította be egyértelműen, hogy sem a "baloldaliság", sem pedig a "radikalizmus" nem statikus fogalmak (bár elvi szinten erről Marx óta mindig beszéltek, gyakorlati következtetéseit ritkán voltak hajlandóak figyelembe venni), hanem a mindenkori társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok, és egyben – ezzel többé-kevésbé ellentmondásos összefüggésben – a társadalmi, nemritkán pedig egyéni pszichológiai állapotok függvénye. Ez ma már szinte politológiai közhely, ám a múlt század első felében még korántsem volt ennyire egyértelmű. A fő kérdés számomra a negációk struktúrája: mivel (kivel) szemben, illetve mi (ki) ellen kell "baloldalinak" lenni? E két, látszólag azonos kérdés messzemenően különböző problémákat takar: az elsőre többé-kevésbé egységes válasz született – a kapitalizmussal (burzsoáziával) szemben fogalmazódik meg a "baloldaliság". A második szempont viszont, a konkrét ellenség meghatározása, vagyis az adott harci tevékenység taktikai vetületei, már igen sokrétű, és magában foglalja a "baloldal" belső háborúit; sőt nemritkán az elsőre is visszahat (népfrontok, osztályközi szövetségek, illetve ezek elutasítása; a nemzeti burzsoázia támogatása az "idegen tőkével" szemben; a "kis nemzetek" kérdése; stb.). A kommunizmus (vagyis az anarchizmus) elsődlegesen negációkban fogalmazódott meg, és ezt éppúgy tekinthetjük erősségnek, mint gyengeségnek. A reálpolitika megkívánta a pozitív állításokat, majd a pozitív cselekvést is; a baloldali radikalizmus – szemben a szociáldemokráciával, illetve az általuk "radikális szociáldemokráciának" (Pannekoek) tételezett bolsevizmussal – az előbbit (jobb esetben) naiv utópiának, (rosszabb esetben) politikai machiavellizmusnak, a "munkások becsapásának" tekintette, az utóbbit pedig (mind a szociáldemokrácia parlamentarizmusát, mind a bolsevik hatalmat) revizionizmusnak tartotta. Ennek megfelelően a bolsevizmus és a baloldali radikalizmus konkrét ellenségképe módosult: az 1920-as évek elejétől a fő veszélyt immár többé-kevésbé egymásban látták.

A bolsevik vezetés és személyesen Lenin 1917-es etatista "pálfordulása" (ami önmagában is komoly elemzések tárgya kellene hogy legyen) már arra engedett következtetni, hogy a vezetésük alatt esetleg valóban kialakuló "szocializmus" egyik központi kategóriája éppen az állam lesz, amely sem öngyilkosságot elkövetni, sem pedig "elhalni" nem fog, sőt alaposan megerősödik. Ezzel párhuzamosan a hatalom centrumába kerülő bolsevikok hozzákezdtek a "kommunizmus" intézményesítéséhez és egyben kisajátításához (ez sokkal inkább egyazon folyamat két aspektusaként, mintsem elkülönült politikai szándékokként jelentkezett). Ez volt a "baloldaliság", illetve a konkrét esetben a "kommunizmus" körüli viták közege, amely meghatározta a baloldali radikalizmus további fejlődését. A "felek" egymást kölcsönösen utópizmussal, illetve hatalomvággyal vádolták: tulajdonképpen egyik vád sem volt megalapozott.

Amennyiben az általános, tágan értelmezett "baloldaliságot" inkább morális oldalról, mint egyfajta értékek gyűjteményét közelítjük meg, akkor is hasonló eredményre jutunk: nincs, nem létezett egységes "baloldaliság". Tulajdonképpen szinte lehetetlen olyan értéket találni, amelyet az összes, magát baloldaliként definiáló, vagy kívülről így definiált irányzat, szervezet stb. elfogadna és felvállalna. Ez nem csupán ezeknek a feltételezett "alapértékeknek" (pl. demokrácia, önigazgatás, szabadság, egyenlőség, szolidaritás stb.) a viszonylagosságát, de rendszerspecifikus voltát is jelzik. Mivel ugyanezek az elnevezések már az 1920-as években antagonisztikusan mást jelentenek a radikális baloldal (persze ez is durva leegyszerűsítés) számára, mint a hagyományos – a revizionista szociáldemokratáktól a bolsevikokig terjedő spektrumú – baloldaliak számára, így egy, a radikális baloldallal foglalkozó munka jelentős terminológiai problémákat vet fel, és ez természetesen sok vitára is alapot adott.

Az alcímben (Baloldali radikalizmusok a 20. században) a "20. század" nem pusztán időhatározó szerepet tölt be a "főtéma" mellett: ez a történet tulajdonképpen a század egy lehetséges története, a baloldali radikalizmus szűrőjén keresztül bemutatva. A baloldali radikális mozgalmakat századunk során számtalanszor eltemették már – 1923 után, 1939 után, 1945 után, 1968 után, a nyolcvanas évek közepén stb. -, és mégis mindig képesek voltak valamilyen formában megújulni. Ennek néhány okára is igyekeztem kutatásom során válaszokat találni. A baloldali radikalizmusok közös erőssége (és persze egyben gyengeségük is) éppen az állandó és saját logikai rendszerében következetes rendszerkritika, a kompromisszumokra való képtelenség. Soha nem folytattak reálpolitikát: így egyrészt soha nem is válhattak hatalmi tényezővé a különféle politikai konstellációkban, másrészt viszont gyakran képesek voltak feltárni az adott társadalom olyan alapvető ellentmondásait, amelyeket más politikai-elméleti irányzatok nem voltak képesek meglátni. Huszadik századi történetük így nemcsak egyfajta mozgalomtörténet, hanem a század története, vagy legalábbis egy lehetséges története.

Ugyanakkor fontos ezeknek a mozgalmaknak és irányzatoknak a megismerése a szűkebben vett (és bár ma nem túl divatos, de számomra például alapvető fontosságú) munkásmozgalom-történet szempontjából is. Bár korábban – objektív, ideológiai okokból – nem kaptak nagyobb figyelmet, és gyakran elhallgatták még a létüket is, valójában, még ha az "oldalvonalról" is, de fontos szerepük volt általában a munkásmozgalom és még általánosabban véve a politikai gondolkodás fejlődésében. Egyes ritka időszakokban (1918-1922, 1968) komoly tömegerejük is volt, de mégis inkább abból a szempontból fontosak, hogy puszta létezésükkel, kritikájukkal maguk is formálták a "mainstream" mozgalmak – a kommunista, szociáldemokrata pártok, szervezetek stb. – elméletét és gyakorlatát. Kritikájuk és elemzéseik hasznosak lehetnek a teljes munkásmozgalom megértéséhez is. Különösen igaz ez a "létező szocializmusra" nézve (illetve, az időhatárokat kitágítva, a bolsevizmus hatalomra kerülésétől egészen a ma is létező "szocialista országokat" tekintve): jól ismerjük ezek legitimizációs ideológiáját és az annak antitéziseként fellépő "antikommunista" ideológiát is. Kevéssé ismert azonban a "harmadik oldal" véleménye (vagy pontosabban és némi képzavarral az egyik harmadik oldal véleménye), amely nem volt ugyan nagyszámú, mégis komoly felkészültségű és tehetséges, megragadó ideológusokkal bírt. Az 1920-as évektől kibontakozó és lényegében mindmáig tartó "államszocializmus" kontra "államkapitalizmus" vita önmagában is (hasznos) köteteket tölthetne meg, amint ezt éppen az Eszmélet által kezdeményezett vita is bizonyítja. Arról nem is beszélve, hogy a vita a baloldali radikalizmuson belül is érdekes felosztásokat eredményezett. A "államszocializmus-államkapitalizmus"-vita magukban az érintett ("szocialista") országokban persze nem volt túlságosan jelentős, hiszen a baloldali radikalizmusnak – bár hagyományai voltak – nemigen akadtak itt képviselői a huszadik század második felében. (Komolyabb baloldali radikális hagyományokkal főként Bulgáriában, Csehszlovákiában és persze a Szovjetunióban számolhatunk. A "jugoszláv modell" is nyújtott bizonyos mozgásteret. Magyarországon a huszadik század első felének mozgalmai már a harmincas évek közepére felbomlottak.) 1968 körül Jugoszláviában is voltak tagjai a Szituacionista Internacionálénak, akik némileg zavaros, mégis lendületes és szuggesztív kiáltványban fogalmazták meg viszonyukat a "létező szocializmus" e sajátos válfajához. Másutt inkább az "emberarcú szocializmus" kialakítása került egy időre napirendre, amely a legkevésbé sem a baloldali radikálisok elképzeléseit tükrözte, és jottányit sem változtatott az általuk "államkapitalistának" tételezett viszonyokon, vagy ha igen, akkor inkább megerősítette azokat. A "két világrendszer" radikálisai nemigen találtak közös nevezőt, és ebben tulajdonképpen a bipolaritás domináns ideológiájának egyfajta inverzét adták. A "létező szocializmus" (fél)múlttá válásával az ideológiai zűrzavar csak fokozódott; a visszatekintő elemzés legitimizációs szempontjai Kelet-Európában is egyre erősödni látszanak, és mindjobban a napi politika eszközeivé válnak.

Mindenképpen fontosnak tartottam felkutatni és elemezni, hogy milyen hozadéka van ezeknek a mozgalmaknak (amelyek, ez elég nyilvánvalónak látszik, adott formájukban a múlt mozgalmai) napjaink társadalmában. Hiszen számos olyan jelenség, amelyet ma természetesnek tartunk, itt (is) gyökerezik: a bázisdemokratikus elképzelések, a civil szerveződés, az ellenkultúra, de még napjaink reklámtechnikáinak (!) egy része is, amely a szituacionista "aktív esztétika" örököse. Az antiglobalizációs mozgalmak pedig újra rámutattak, hogy a "baloldali radikalizmus" bár új formákban, de továbbra is jelen van, és részét képezi a kapitalista rendszer kritikájának. Sőt, napjainkra nézve egyre fontosabb politikai elvárásként jelentkeznek azok az elképzelések, amelyeket ezek a mozgalmak vetettek fel (nemigen köztudott például, de a környezetpusztítás globális hatásaira és az emberi környezet megváltoztatásának pszichológiai vonatkozásaira először Amadeo Bordiga mutatott rá) és képviseltek már a huszadik század közepe előtt is. Arról már nem is beszélve (dehogynem!), hogy a kapitalizmus, az ember és a természet kizsákmányolása nemhogy enyhült volna (hiszen erre strukturális okokból képtelen), hanem a problémák egyre súlyosabbak. A radikális, rendszerszintű kritika minden múltbeli valós és viszonylagos kudarca ellenére a jövő (véleményem szerint egyetlenként vállalható) ígérete marad. Rosa Luxemburg "dilemmája" – szocializmus vagy barbárság – soha nem volt égetőbb kérdés, mint napjainkban. És egyre égetőbb lesz. A kudarcok, a tanulságok megértése így messze fontosabb, mint hogy pusztán tudományos érdekességet lássunk benne. Ez azonban nem indokolhatja a tudományos megközelítés elvetését, egy baloldali radikális üdvtörténeti traktátus megírását. Ha valaki – mint némely kritikusom – erre érez kedvet, ám tegye. Én úgy vélem, a reális szkepticizmus (ami végső soron minden forráskritika, sőt minden kritikai gondolkodás alapja) többet használ, mint a lelkes fanatizmus. Persze lehet, hogy tévedek.

Végül, és a fentiekhez szervesen kapcsolódva, némi problémát jelentett még a "radikalizmus" értelmezése is: ha a baloldali radikalizmust alapvetően "baloldaliságánál" fogva helyezzük egy adott kontextusba (ott "radikálisként" elemezve), akkor nem éppen ennyire jogosult-e, ha a "radikalizmust" tekintjük kiindulópontnak, és ebből a szempontból nem a baloldal más elemeivel, hanem a radikalizmusok egyéb képviselőivel (jobboldali radikalizmusok, fundamentalizmusok stb.) állítjuk őket relációba. Felmerültek ilyen kritikák. Véleményem szerint azonban ez semmiképpen sem központi kérdés; vannak persze ilyen elemzések, egyfajta jogosultságukat nem vitatom. Ugyanakkor szerintem a "radikalizmus" valamilyen jelző nélkül értelmetlen – csakis az adott politikai színtéren belül nyer megkülönböztető jelentést, avval van kölcsönhatásban. A – mondjuk, bal- és jobboldali – radikalizmusok egyenlősítése leginkább az elaggott, mesterségesen táplált totalitarizmuselmélettel látszik rokonságban lenni, ezért legfeljebb bírálni érdemes – már amennyiben érdemes egyáltalán. A "kommunizmus és fasizmus egykutya" jellegű narratívákat részemről meghagynám a politikai elméletfaragóknak, a történeti legitimitások iparosainak és a lelkes amatőröknek.

 

Székely Gábor: Mindenekelőtt, Konok Péter dolgozata komoly intellektuális élményt jelentett azon írásokhoz képest, amelyek az utóbbi időkben kezembe kerültek a kommunizmus és a szocializmus tárgykörében. Mind az írás mondanivalója, mind pedig gazdag forrásbázisa alapján jelentős munkának tartom, s nem csupán a magyar nyelvű irodalomban.

Ennyit bevezetőnek. Viszont nehéz hozzászólni egy kötethez, amelynek születésénél kezdetektől bábáskodtam. Elkészültekor, a munkahelyi vitán, a teljes, a jelen kötetnél majd kétszer terjedelmesebb kézirat megjelentetését ajánlottam. Nem pusztán az elvégzett hatalmas munka és annak színvonala okán, hanem azért is, mivel újabb átfogó publikációra e témából vajmi kevés esélyt láttam.

Az alapkoncepcióval beszélgetéseink kezdeteitől nem értettem egyet. Úgy éreztem, és érzem ma is, hogy Konok Péter túlságosan elfogult azokkal, akik a radikális baloldal képviselőiként megjelennek kötetében. Természetesen nem volt könnyű helyzetben: néhány kivételtől eltekintve, mint a náci kollaboránssá vált Jacques Doriot, valóban megragadó, sőt elbűvölő, kulturált személyiségekről van szó. Nem is beszélve az ideális célokról, a valóban – ma már komolyan alig használható jelzővel – magasztos eszmékről. Ami hibádzik, azt nevezhetjük akár apróságnak is: a konkrét történelmi helyzet pontos elemzése és az ebből következő valós feladatok meghatározása. Náluk ennek felmérése, Konok Péternél ezek jelzése. Nem, a baloldali radikálisok nem voltak fantaszták, ezt Konok Péter jól láttatja. Helyzetértékelésük szinte csak hajszálnyira tért el a bolsevikokétól, vagy a szociáldemokrata baloldal elképzeléseitől. Ez a hajszálnyi egyrészt az időtényezőben, másrészt a megoldandó feladatok sorrendjében és rendjében nyilvánult meg. S a tévedés következménye számukra is a bukás, pontosabban a bukások sorozata lett. A történelemtudományban örök vita, vajon érdemes-e foglalkozni a kérdéssel: mi lett volna, ha? Jelen esetben nyugodtan fogalmazhatunk úgy: mennyiben változott volna meg a történelem, ha a radikális baloldal céljait írja zászlajára a nemzetközi munkásmozgalom forradalmi irányzata? Könnyen belátható, ezt Konok Péter is láttatja, hogy a radikális baloldal, vagy újbaloldal az utóbbi több mint fél évszázadban, a legkülönfélébb történelmi helyzetekben bizonyította alkalmatlanságát abban, amit Gramsci és a "gyakorlat filozófiája" teljesített – a szocialista vagy kommunista társadalom esélyeinek felmérését, a konkrét teendők megjelölését. Konok Péter sem állítja, hogy e radikalizmus története sikertörténet, sőt. Valahol mindig előbúvik a mindennel szemben kritikus anarchista, aki a kemény vitákban is megérzi a vitázók földhöz vagy éppen hatalomhoz ragadtságát. Persze inkább a bolsevik oldalon.

Természetesen mindez elsősorban, sőt mindenekelőtt a két világháború közötti mozgalomra vonatkozik. Arra az időszakra, főleg a húszas évekre, annak is az első felére, amikor a "baloldali radikális" pártok nemcsak elméleti, hanem gyakorlati formálói voltak a történéseknek. A sok megszorítás nem véletlen. Konok Péter is több helyen jelzi nem csak a vezető személyiségeknek, de magának a mozgalomnak az unikális, időben és térben korlátozott befolyását.

Miről is volt szó? Hát éppen ezekben az években nem a forradalomról!

"Amennyiben nem sikerül a kispolgári népi tömegekben felkelteni a munkásosztály iránti bizalmat, hogy vezetésével lerázhatják a nemzeti elnyomást, úgy ezek a tömegek eszközzé válnak e csatatér hiénáinak a kezében, akik legőszintébb nemzeti érzelmeiket arra fogják felhasználni, hogy Németországban a reakció hatalmát hozzák létre, amely Németországot még inkább a mocsárba vezeti." Majd később: "Amikor megkíséreljük a kispolgári tömegek megnyerését, azt nem kicsinyes ravaszkodásból, nem a fasiszta mozgalom rövid időre történő szétrobbantása céljából tesszük, sőt nem is azért, hogy szövetségeseket nyerjünk meg a hatalom megragadásához. Egy hatalmas, sokmilliós réteg meghódításáról van szó, amelyre szükségünk van a hatalomért folytatott küzdelemben, amelyre szükségünk van a szocializmusért folytatott harcban." (Inprekorr, 1923. augusztus 3., 1117. p.) E sorokat a baloldali radikálisok által legkeményebben támadott, ebben az időben nacionálbolsiknak bélyegzett Komintern-emisszár, Karl Radek vetette papírra 1923 nyarán, újabb össztüzet kiváltva maga ellen. (Persze, amint e sorokból is látható, ő valóban nem volt besorolható, akárcsak Buharin, Pjatakov, Preobrazsenszkij, Oszinszkij, a baloldali radikális mezőnybe; még a bolsevikok táborán belül sem voltak baloldaliak, ahogyan azt Konok Péter véli.) A helyzetből levont következtetés, szerinte és Lenin szerint is, az volt, hogy a "forradalmi hullám apálya" és a szélsőjobb erősödése (Mussolini már hatalmon, Hitler egyre népszerűbb) körülményei között a proletárdiktatúrát célul kitűző közvetlen, vagyis azonnali forradalmi harcot le kell venni a napirendről. A jobboldallal és a tőkének a 8 órás munkanap, a munkanélküli-biztosítás stb. elleni támadásával szemben szélesebb összefogásra van szükség: ezt a munkáskormány és az egységfront újraértelmezése, az összefogás lehetőségeinek mérlegelése, együttműködés a szociáldemokrata pártokkal, sőt polgári, kispolgári vagy akár katonai erőkkel is. E koncepciót már 1921 nyarán, a Komintern III. kongresszusán kimunkálták, de azt csak részben sikerült keresztülverni. A "baloldal" – nem a radikális baloldalról, hanem a Kominternen belüli keményekről van szó; hogy csak a magyarokat említsem: Kun Béla, Rákosi Mátyás, Pogány József (vagyis képviseltettük magunkat rendesen) – nyomására nem fogadták el Lenin kemény javaslatát, miszerint: mindenkit ki kell zárni a Kominternből, aki nem ért egyet az egységfronttal. Ekkor a kizárandók körébe tartoztak volna az akkori a baloldali radikálisok is, de így időt kaptak.

Konok könyvének egyik fő gyengéje, hogy bár ígéri, végül is nem tisztázza: mi a baloldali radikalizmus kapcsolata a bolsevizmushoz, annak eredeti koncepciójához? A tézisekben ismét találhatók sorok, ahol ezzel megpróbálkozik, szerintem sikertelenül. Mert nem hiszem, hogy a bolsevizmus bármely időszakában a baloldali radikalizmus kategóriába lett volna sorolható – amint ez áll a könyv bevezetésében, s ismétlődik a tézisekben. A tévedés gyökerét valahol abban a felfogásban látom, amelyben Konok Péter úgy véli, igaz hosszabb tűnődés után, hogy "a kommunizmus (vagyis az anarchizmus) elsődlegesen negációkban fogalmazódott meg, és ezt éppúgy tekinthetjük erősségnek, mint gyengeségnek is". Eltekintve attól, hogy a "vagyis", tehát a kommunizmus és az anarchizmus azonosnak tételezése több mint vitatható, s bár az előbbinek valóban része a negáció (annyiban mindenképpen, hogy az a kapitalizmussal ellentétes tartalmat hordoz), azonban lényege nem ebben van, hanem éppen a pozitív kifejtésében, amelynek eredeti marxi értelmezését napjainkban a már több mint száz kötetre tervezett MEGA (Marx-Engels-Gesamtausgabe) összeállítói kísérelnek meg helyreállítani a maga teljességében. Az eddigiekből azonban már eddig is kitűnt, hogy a 19. század munkásmozgalmában értelmezett kommunizmusnak nem volt köze sem elméletben, sem pedig a gyakorlatban az anarchizmushoz. Marx vitriolos megjegyzéseinek nem kis része irányult ellenük, nemkülönben kötötte le az I. Internacionálé fórumait az anarchistákkal folytatott veszkődés. Persze nem ez volt a lényeg, ezért is használom a "veszkődés" kifejezést (remélem Konok Péter nem veszi zokon), hanem éppen e kommunizmus pozitív programja és a különböző utópiák közötti különbség.

Ez vezet tovább, amikor Lenin esetében véleményem már teljesen eltér Konok Péterétől. Lenin természetesen soha nem volt "baloldali radikális". Sőt, meglehetősen konzervatív gondolkodó volt – ha ma talán meglepően hangzik is ez. Vagyis nem az a démoni személyiség, aki a kötetben megjelenik. Bizonyíthatóan nem ez volt a véleménye a Leninnel keményen vitázó Pannekoeknek, a még élesebben fogalmazó Rühlének, vagy Gorternek, vagy éppen az őt egyenesen tisztelő Bordigának. Lenin nem volt cinikus, amint Konok Péter véli. Ha tetszik, indulatos volt, bár meglehetősen ritkán, igaz, akkor szinte politikushoz nem méltóan, de őszintén. Általában inkább fékezte magát; bizonyára ez is hozzájárult a gutaütéséhez. Elkeseredetten szemlélte, hogy a "nyugatiak" nem értik, egyrészt mi van Oroszországban – ez volt viszont szerinte a kisebb baj -, de azt sem, mi folyik náluk, Nyugaton. Ezt bizonyítja, hogy végül is nem a radikális baloldaliakkal folytatott, lényegében szellemi párviadal, hanem az otthoni dolgok alakulása keserítették el (az egyre izmosodó párt- és állami apparátussal szemben legfelsőbb szervként a Munkás-Paraszt Ellenőrzés felvetése, tiltakozása a "nagyorosz sovinizmus" s végül Sztálin mind koncentráltabb hatalma ellen).

"Ennek megfelelően a bolsevizmus és a baloldali radikalizmus konkrét ellenségképe módosult: az 1920-as évek elejétől a fő veszélyt immár többé-kevésbé egymásban látták" – írja téziseiben Konok Péter. A csatazaj persze valóban nagy volt, a bevezető Pannekoek-idézetek csak a legkíméletesebb megfogalmazások példái lehetnek. A fő veszély megjelölését azonban pontosítani kell. Lenin, Trockij, a sokat átkozott Buharin és Zinovjev csak egy relációban látták fő veszélynek a radikálisokat, még 1920-1923-ban is: a munkásmozgalmon, pontosabban a forradalmi mozgalmon belül. A Komintern megalakulásakor, a kommunista pártok formálódásakor. Ez világosan látható a "Baloldaliság…"-gal egy időben, a Komintern II. kongresszusán, 1920-ban elfogadott 21 felvételi feltétel pontjaiból. E pontok a Komintern arculatát voltak hivatva megvédeni a fő veszély ellen, amit a szervezet felhígulása jelentett volna. Így e feltételek nem a "baloldaliak" ellen irányultak – akkor még Lenin is reménykedik megtérésükben -, hanem a centristák beözönlésének a megakadályozására. De utalhatok az 1929 és 1932 között már hivatalos rangra emelkedett szociálfasizmus minősítésre, amely szintén jobbra csapott.

Idetartozik a tézisekben is megismételt, talán félreérthető gondolat. Itt Konok Péter kommentár nélkül megismétli a "radikális"-vádat, valamint az állam szerepével kapcsolatos értékelést, miszerint: "A bolsevik vezetés és személyesen Lenin 1917-es etatista »pálfordulása« (ami önmagában is komoly elemzések tárgya kellene hogy legyen) már arra engedett következtetni, hogy a vezetésük alatt esetleg valóban kialakuló »szocializmus« egyik központi kategóriája éppen az állam lesz…" Szerintem pálfordulásról szó sincs, viszont a helyzet konkrét elemzéséről annál inkább, s nem is 1917, hanem a Párizsi Kommün óta. Az Állam és forradalom körüli vita (Buharin) nem is erről szólt, hanem az állam nehezen meghatározható képe, illetve a polgári, kapitalista állam nem kívánatos, részleges, ugyanakkor konkrét és valószínűleg megkerülhetetlen szerepéről, egy olyan valóságban, amely Oroszországban a közvetlen jövőt, vagyis a szocialista forradalmat követő periódust jelenthette. Elég, ha csak két oldalt olvasunk Lenintől, hogy lássuk töprengését és végkövetkeztetését, melynek lényege: "Marx viszont erről egy árva szót sem írt, sőt, ellenkezőleg, »a kommunista társadalom jövendő államiságáról« beszél!! (Neue Zeit, IX, 1. 573. p.)." (LÖM, 33. köt. 140. p.) Mindebből, véleményem szerint, az következik, hogy a bolsevikok, pontosabban Lenin és munkatársai, úgy vélték, hogy abban a világban, amely a kapitalizmus és a kommunizmus együttélésére volt kárhoztatva, az állam fennmarad. Ebben a konstrukcióban ugyanis messze-messze volt még a Marx által tételezett "kommunista államiság", amely valóban az emberiség lehetőségeinek teljesebb kibontakoztatása felé mutató társadalmat készíthette volna elő.

Konok Péter azt írja, hogy a "centrumba kerülő bolsevikok hozzákezdtek a »kommunizmus« intézményesítéséhez és egyben kisajátításához…" Szerintem nem volt mit kisajátítani, sem pedig intézményesíteni. Amihez a bolsevikok hozzákezdtek, az egy konszolidációs folyamat volt, a hatalom konszolidálása. Ennek első koncepciója, a hadikommunizmus, kétségtelenül kudarc volt, éppen a kommunizmust illetően. Nem közelített a kommunizmushoz, sőt. A tanácsállamot megvédte a cári restaurációtól (a polgári nem is fenyegetett, többek között azért sem, mert a fehérek lényegében monarchisták voltak), s létrehozott egy államot, vagy inkább egy kváziállamot (az 1918-1920-ban létrehozott struktúra polgári értelemben bizonyosan nem volt államnak nevezhető), amely, mint remélték, gyorsíthatja a kommunizmus megvalósulását. Amit a bolsevikok ekkor kisajátítottak vagy kisajátítani kényszerültek (Lenin), az nem a "kommunizmus" volt, hanem a forradalom, majd a polgárháború vezénylő posztjai voltak. A helyzet majd a 20-as évek második felétől változik, még határozottabban és évtizedekre a kommunizmussal szemben. Inkább azzal a diplomatikus megfogalmazással értek egyet, ami később a tézisekben is áll: "A »felek« egymást kölcsönösen utópizmussal, illetve hatalomvággyal vádolták: tulajdonképpen egyik vád sem volt megalapozott."

Napjaink valóságából úgy tűnhet, hogy a vita a radikálisok és a bolsevikok között azzal zárható, hogy mindkettejük helyzet- és teendő-értékelése elégtelen volt. Ha itt megállunk, valóban mondhatjuk: így történt. Ha továbblépünk, és kilépünk a kettejük közötti viszonyrendszerből, már más a helyzet. Teljesen egyetértek Konok Péterrel abban, hogy a kommunista forradalmi eszmék, ezek radikális vonulatai, pontosabban képviselőik, ma is lényeges szerepet töltenek be a létező kapitalizmus rendszerének a kritikájában, s abban is, hogy "Rosa Luxemburg »dilemmája« – szocializmus vagy barbárság – soha nem volt égetőbb kérdés, mint napjainkban". Persze ugyanezt a gondolatot idézhettük volna Marxtól vagy éppen Lenintől is.

Az elmondottakból, gondolom, érzékelhető, hogy nem tartozom a "baloldali radikális üdvtörténeti traktátus megírását" hiányoló bírálók s Konok Pétert ezért elmarasztalók táborába. Azt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a megjelent munkában is kevésnek tartom a mozgalom 1945 utáni olyan jelentős személyiségeinek a bemutatását, mint Franz Fanon, Régis Debray, Jack Woddis és az éppen csak említett Herbert Marcuse. Viszont komoly érdeme a dolgozatnak Ante Ciliga beemelése a magyar politikatörténeti irodalomba.

Befejezésül: Konok Péter munkája egyedi. Mindenekelőtt abban, hogy a saját gondolatok gazdagsága mellett szinte a teljes vonatkozó irodalom feldolgozását megtalálhatjuk benne. Továbbá abban, hogy egy olyan szellemiség ismertetésére, bemutatására vállalkozott, amelyekkel ma aligha találkozhatunk mediatizált világunkban. Felkeltve talán azok érdeklődését is, akik már kiábrándultan, legyintve, elkeseredetten vagy éppen elfásulva szemlélik jelenünk valóságát.

 

Bartha Eszter: Én a könyvet elsősorban olvasói szemmel szeretném értékelni, illetve gyakorló tanárként abból a szempontból is, mennyire lehet a könyv egy szélesebb közönség számára is élvezetes vagy legalábbis tanulságos olvasmány.

A könyv témájánál fogva mindenképpen nagyon fontos hiánypótló munka, hiszen a "sztálini fordulat" óta a hivatalos ideológiával szembehelyezkedő baloldali eszmék képviselői nemcsak megnyilvánulási lehetőséget nem kaptak, hanem nemritkán az életükkel fizettek a "másként" gondolkodásukért. Ezen előzmények után az államszocializmussal következetesen szembehelyezkedő baloldali radikális irányzatoknak nyilvánvalóan nem sok szerep jutott a kelet-európai országokban az államszocialista rendszer fennállása idején. A rendszerváltozással újabb "apály" következett a baloldali radikalizmusok kelet-európai történetében: a rendszerváltozás első éveiben "mainstream"-nek tekinthető a tranzitológia, amely – a modernizáció új "várakozásainak"¹ megfelelően – a kapitalizmus építésében és a neoliberális modell átvételében látta a régió gazdasági-társadalmi felzárkózásának legfőbb biztosítékát. Ez a szellemi légkör éppen nem kedvezett a baloldali eszmék újrafelfedezésének; egyébként a történelem iróniája, hogy a néphit gyakran azokat a "másként" gondolkodó baloldaliakat is következetesen a megtagadott államszocialista múlttal azonosítja, akik semmilyen közösséget nem vállaltak/vállalnak az elmúlt rendszerrel. A modernizációs várakozásokból való kiábrándulás pedig, úgy tűnik, nem a mégoly főgonosznak kikiáltott baloldali radikalizmust, hanem éppen ellenkezőleg, a szélsőjobboldal táborát szélesíti egész Kelet-Európában – legalábbis az elmúlt évek politikai eseményeinek tükrében.

Konok Péter könyve így mindenképpen szembemegy az árral, vagy legalábbis a mai divatos szellemi áramlatokkal, és egy olyan "alternatív" történet megírására vállalkozik, amelyet a hazai szakirodalomban senki nem kísérelt meg ilyen széles spektrumon: vagyis azon marginális baloldali perspektívák bemutatására, amelyek kívül rekedtek a "hivatalos" kommunista párttörténeten. A könyv – amellett, hogy összegyűjti és rendszerezi ezeket a kevéssé ismert baloldali irányzatokat – egyfajta "ellennarratívának" is tekinthető, annyiban, hogy a baloldali radikálisok perspektívájából közelíti meg az államszocializmust, illetve tárgyalja a bolsevik párttal való szakítás ideológiai-történeti hátterét. A "létező szocializmusnak" számos elméleti bírálata létezett – ne felejtsük el, hogy éppen Trockij az, aki megfogalmazza a sztálinizmus talán legeredetibb, de mindenképpen az első nagy hatású kritikáját, amelynek számos jövendölése később beigazolódott² -, ám nyilván nem véletlen, hogy a totalitárius elmélet, amely lényegében a nácizmussal azonosította a sztálini rendszert (tágabb értelemben ez persze a fasizmus-kommunizmus-analógia), jóval inkább bevonult a rendszerváltozás utáni köztudatba, mint az államszocializmust balról bíráló elméletek. Konok Péter könyve ebben az értelemben is fontos munka, mert rámutat arra, hogy a baloldali radikálisok jóval a sztálinizmus kiépülése előtt fogalmazták meg a saját álláspontjukat, és fordultak szembe a bolsevikokkal. A párt utólag mindent megtett azért, hogy kitörölje az emlékezetből a belső harcokat (meg azokat az eszméket, amelyeket legalább olyan veszélyesnek éreztek a baloldalra nézve, mint a kapitalizmust).³ Ez a harc azonban része a baloldali eszmetörténetnek – függetlenül attól, melyik fél álláspontjára helyezkedünk. Konok Péter könyve így mindenképpen fontos adalék a baloldali gondolat huszadik századi fejlődéséhez.

A könyv külön érdemeként kell megemlíteni a globális nézőpont alkalmazását. Ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy a szerző kitekint a baloldali radikális mozgalmakra olyan távoli országokban is, mint az Egyesült Államok és Mexikó, hanem tárgyalja a kelet- és nyugat-európai baloldali radikalizmusok fejlődésének összefüggéseit, illetve bemutatja, milyen alapvető elvi nézetkülönbségek álltak a nyugati radikálisok és a bolsevik párt közötti szakítás hátterében. A szerző maga is elismeri, hogy az előbbiek helyzetértékelése sokszor távol állt a politikai realitásoktól: következetesen elvetették például a parlamentarizmust mint a forradalmi harc eszközét, ugyanakkor Nyugat-Európában, ahogy a Spartakus-felkelés kudarca is megmutatta, nem sok esélye volt az októberi forradalom "megismétlésének". A baloldali radikálisok elképzelései így sokszor inkább csak utópiákat kínáltak, semmint valódi politikai programokat (és a szektás létforma sokszor, ahogyan a szerző is megjegyzi, egészen extrém elképzelések és persze állandó frakcióharcok forrása lett). 1968-ban – amelyet a könyv külön tárgyal – találkozott a tömegek forradalmi aktivitása a baloldali radikálisok elképzeléseivel; 1968 utóélete azonban azt mutatja, hogy az "új baloldal" elméleti-kulturális hatása lényegesen nagyobb volt, mint társadalomszervező ereje.

Végül, de nem utolsósorban a könyv pozitívumai között mindenképpen rá kell mutatni arra, hogy nagyon jó stílusban megírt, olvasmányos és könnyen áttekinthető munkáról van szó, amely tankönyvként is kitűnően használható. Külön kiemelném itt nemcsak a szerző gondos tényfeltáró munkáját (ami nem csekélység, mert igen szerteágazó irányzatokat tárgyal), hanem kiváló rendszerező képességét is. A baloldali radikalizmusok tipológiája olyanoknak is eligazítást nyújt, akik egyébként nem tanulmányozták a baloldali eszmerendszert, és érdeklődő olvasóként közelítenek a témához. Az 1968-as diáklázadások ideológiai hátterét kitűnően bemutató könyv az egyetemi oktatásban is sikeresen használható segédanyag lehet. A függelékben olvasható dokumentumok a szerző gondos válogatását dicsérik: segítik az olvasó eligazodását a baloldali radikalizmusoknak a bolsevikokkal való szakításától az 1968-as lázadásokig átívelő történetében, a diákoknak pedig megkönnyítik a forrásolvasást. Mindent egybevetve, a könyv nemcsak fontos hiánypótló munka, hanem élvezetes olvasmányélményt kínál a baloldali mozgalmakban kevéssé járatos olvasóknak is.

Ahogy mondani szokták, a végére maradt a feketeleves: a sok pozitívum mellé nézetem szerint két kritikai megjegyzés kívánkozik. Az első az, hogy míg a szerző a német-holland baloldali kommunizmus tárgyalásánál rámutat arra, hogy a radikálisok sokszor nem tudtak adekvát választ adni az aktuális politikai helyzetre, addig a szovjet-orosz baloldal 1917 utáni történetének tárgyalásakor sokszor hiányzik a kellő forráskritika és történeti szemlélet, és egyoldalúan lineáris a "fejlődés" Lenintől Sztálinig.⁴ Hozzá kell tennünk, hogy itt egyáltalán nem pusztán elvi vitáról volt szó; az októberi forradalom után nyilvánvalóan nemcsak arról volt szó, hogy melyik irányzat hogyan képzelte el a szocializmus megvalósítását, hanem nagyon is aktuális politikai, ha úgy tetszik, hatalmi kérdésekben kellett dönteni. A szerző is hangsúlyozza, hogy a mahnovscsina alatt például javában folyik a polgárháború, és ugyanez volt a helyzet 1918 nyarán is, amikor a petrográdi sztrájkra a bolsevik hatalom fegyverrel válaszolt. Nem tudhatni persze, mi lett volna, ha Lenin vezetésével megy végbe az új szovjet rendszer konszolidációja, de erre nézve legfeljebb spekulációkba bocsátkozhatunk. Tény viszont, hogy Lenin elméleti támadásai az általa a kommunizmus gyermekbetegségének nevezett baloldali radikális irányzatok ellen még az eszmetörténethez tartoznak, és semmiképpen nem előlegezik meg az ellenfelek fizikai kiirtását, amelyet Sztálin valósít meg, és ő is "csak" a Nagy Terror idején. Hogy a 20-as évek légköre még más volt, és a kiábrándulás sem volt teljes, arra példa éppen a mahnovscsina történetének krónikása, Pjotr Arsinov, aki a Nyesztor Mahno által vezetett ukrajnai anarchista felkelés leverése után Berlinbe, majd Párizsba emigrált, megírta a mozgalom történetét, tevékenykedett a franciaországi anarchista körökben, majd 1932-ben visszatért bolsevik meggyőződéséhez, és kérvényezte hazatérését a Szovjetunióba. Kevéssé valószínű, hogy ezt megtette volna, ha a bolsevikokat a baloldali eszme árulóinak, de a legjobb esetben is az államkapitalizmus építőinek tekinti, vagy ha legalábbis előre látja – az anarchista felkelés leverésének tapasztalatai alapján – a nagy pereket. (A hányatott életű anarchista bolsevik története szomorúan végződött, mert a sztálini tisztogatások áldozata lett.) A sztálini "Nagy Terror" azonban semmiképpen nem "vezethető le" Lenin elméleti munkásságából, annál is kevésbé, hiszen Sztálin áldozatai között többségben voltak a bolsevik párttagok. A szerző helyesen írja, hogy meggyőződés vagy még inkább hit kérdése, hogy kit tekintenek "kiátkozottnak" vagy, éppen ellenkezőleg, egyedül üdvözítőnek az egymással is vetélkedő baloldali radikális irányzatok, itt azonban nagyon úgy néz ki, hogy a bolsevik pártnak (és benne Leninnek) jutott az Ördög szerepe… Pedig az 1920-as években senki nem látta előre a Nagy Terrort, folytak viták a párton belül és a társadalomban is, és, ahogyan éppen a sztálini fordulat mutatja, korántsem volt még eldöntve, hogy milyen társadalmat fog Szovjet-Oroszország felépíteni. Így a szerző differenciáltabb képet adhatott volna a szovjet-orosz baloldalról, ha többet ír arról, hogyan illeszkedtek bele a baloldali radikális irányzatok a forradalom utáni Szovjet-Oroszország társadalmi-politikai kontextusába, illetve milyen társadalmi csoportokra támaszkodtak ezek a mozgalmak.

A másik probléma inkább elméleti jellegű. Ahogyan a szerző is hangsúlyozza, a bemutatott irányzatok között voltak valóban marginális hatásúak, míg mások meg tudták szerezni a tömegek támogatását, legalábbis egy adott történeti pillanatban (pl. a német tanácskommunizmus vagy az 1968-as diáklázadások). Ugyan nem az eszmetörténet feladata, de talán érdemes összehasonlítani néhány példát, milyen esetekben tudtak komoly mozgalommá fejlődni a baloldali radikális irányzatok. A James Dean főszereplésével kultuszfilmmé vált Rebel without a Cause óta tudjuk, hogy lázadni ok nélkül is lehet (egyébként a szerző is megkülönbözteti a társadalmi mondanivalóval rendelkező anarchistákat az "életstílusból" lázadóktól); ma is érvényes kérdés azonban, hogy kinek és milyen mondanivalóval sikerül megszólítani a tömegeket. A baloldali radikális irányzatok sikerei és kudarcai talán ezért (is) érdemesek a további elemzésre, mint ahogyan a frakcióharcok azt a tételt is igazolják, hogy ha a baloldali radikalizmus nem is, de a szektásság még sokáig a kommunizmus gyermekbetegsége marad.

 

 

Jegyzetek

 

1 James Ferguson használta könyvének címében "a modernitás várakozásai" kifejezést. A könyv egyik fő tézise, hogy a periféria országaiban (a szerző a zambiai rézbányák munkásságát vizsgálta, akik munkahelyüket és egzisztenciájukat vesztették el a bányák bezárásával) tovább élnek "a modernitás várakozásai" – vagyis az a remény, hogy a kapitalista világrendszer keretein belül maradva felzárkózhatnak a centrum-országokhoz, noha komoly elméleti iskolák "cáfolták" a modernizációs paradigmát. (James Ferguson: Expectations of Modernity: Myths and Meanings of Urban Life on the Zambian Copperbelt. University of California Press, Berkeley – Los Angeles, 1999.)

2 Trockij az 1936-ban megjelent Elárult forradalom című művében fogalmazza meg a sztálinizmus marxista alapú bírálatát, amely szerint a sztálini fordulatra az adott lehetőséget, hogy a munkásosztály helyett a bürokrácia kezébe került a termelőeszközök feletti uralom. Maga Trockij – későbbi követőivel ellentétben – ezt még nem tekintette a kapitalizmus visszaállításának; szerinte erre majd csak akkor kerül sor, ha a sztálini bürokrata elit veszélyeztetve érzi a hatalmát, és ezért visszaállítja a magántulajdont. Ma már elmondható, hogy pontosan ez vetett véget a gorbacsovi peresztrojkának. Erről lásd Krausz Tamás: A peresztrojka és a tulajdonváltás. In Krausz Tamás – Sz. Bíró Zoltán (szerk.): Peresztrojka és tulajdonáthelyezés. Tanulmányok és dokumentumok a rendszerváltozás történetéből a Szovjetunióban (1985–1991). Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest, 2003, 52-102.

3 Érdemes megemlíteni, hogy nem sokkal a rendszerváltozás után jelentek meg Krausz Tamás könyvei a szovjet kommunista párton belüli elméleti vitákról, levéltári források alapján (Pártviták és történettudomány. Viták "az orosz fejlődés" sajátosságairól, különös tekintettel az 1920-as évekre. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991; Szovjet thermidor. A sztálini fordulat előzményei, 1917-1928. Napvilág Kiadó, Budapest, 1996.)

4 A szerző maga is elismeri, hogy a mahnovscsina megírásához komoly levéltári munkára van szükség. Ez nem lehet elvárás persze, de talán kevésbé egyoldalú képet kapunk a bolsevik párt szerepéről, ha a szerző levéltári forrásokat is felhasznál. A baloldali ellenzék Sztálinnal való szembekerülését Krausz Tamás levéltári források alapján vizsgálta (Szovjet thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményei 1917–1928. Napvilág Kiadó, Budapest, 1996). A szerzőnek érdemes lett volna erre a könyvre komolyabban reflektálni.

A tanulmány három fő tézist állít fel: 1. a gondolat, hogy Magyarországon szükség van a jogi stabilitás megteremtésére, a pozitivista jogtudomány konstrukciója volt, amely összekötődött a jogilag egyesített nemzetállam koncepciójával; 2. Magyarországjogi és felekezeti pluralizmusa nehézséget okozott a jogtudománynak, különösen az állami családjog megalkotásánál; 3. a családjog egységesítése és megszilárdítása egyben a nemek családon belüli hatalmi viszonyainak egységesítését és megszilárdítását is jelentette. Hogy az állam képtelen volt befejezni ezt a projektet, az a kornak a férfiak és nők társadalmi szerepe, illetve a jog és a patriarchális hatalom különböző definíciói körüli mély bizonytalanságát mutatja.

A gyámtörvényről a parlamentben 1877-ben folytatott viták középpontjában az a probléma állt, hogy a szülők jogainak és kötelességeinek kodifikációja nem a családtörvény súlyának megfelelőképp történt meg. Gróf Apponyi Albert, konzervatív politikus, azt vetette fel, hogy az 1876-os törvényjavaslatban az ún. "szülői jog" fogalma különféle jogi területek összemosásával alakult ki, s mint ilyen, "egy valóságos családjogi Protaeus".¹ Apponyit nyugtalanította, hogy az előterjesztett törvényjavaslat nem tett egyértelműen különbséget a "szülői" és az "atyai" hatalom fogalmai között. Való igaz, a törvényjavaslat egyáltalán nem használta az "atyai" hatalom kifejezést. Felmerült a kérdés, hogy ha a törvényjavaslatot a parlament elfogadja, és az törvényerőre emelkedik, akkor veszélybe kerülhetnek az apák azon csoportjának privilégiumai, illetve különleges státusa, akik mint tulajdonosok és mint férfiak kizárólagos jogaik és privilégiumaik érvényesülését az "atyai hatalom" fogalmában látták biztosítva. Mivel a parlamenti képviselők nem voltak hajlandók ezt a szempontot egyhangúlag magukévá tenni, a szülői jogok és felelősségek közötti egyértelmű, nemek szerinti különbségtétel hiányát a képviselők az 1876-os törvényjavaslat "technikai hibájának" tekintették.²

Valójában az 1876-os gyámsági és gondnoksági törvényjavaslat ténylegesen is különbséget tett a családon belül az apai és az anyai státus között. A kisdedek javait és tulajdonát biztosító, illetve a gondviselő szülő elsősorban és mindenekelőtt az apa volt, és a törvénytervezet nem csak azzal a joggal ruházta volna fel őt, hogy megakadályozhatta volna az anyát abban, hogy az apa halála esetén őrá szálljanak át ezek a felelősségek, de expressis verbis még azt is megtilthatta volna, hogy az ő helyébe nőt nevezzenek ki a kisded gyámjának.³ Mindettől függetlenül igaz, hogy a törvényjavaslat egészében aláásta a nemek hierarchiáját, igaz, hogy bizonyos szülői hatalom nemekhez rendelt megjelölése hiányzott, ezért gróf Apponyi és a hozzá hasonló gondolkodású férfiak attól tartottak, hogy ha mind a szülői hatalom, mind pedig az anya kiegészítő hatalma (aki átveheti az atya kötelezettségeit, ha és amennyiben az apa a végrendeletében másként nem határoz) a "szülői hatalom" átfogó kategóriájába esnek, akkor a kizárólagosan férfiakhoz kötődő szülői hatalom a törvény betűi szerint elvész. Így tehát a "szülői hatalom" fogalmának "atyai" hatalommal való felcserélése nem pusztán technikai kérdés volt, hanem a törvényhozóban a "nemi sorrendiség" miatt megfogalmazódott mélységes aggodalom kifejeződése is.⁴ A törvénytelen gyermekek esetében, ahol nem volt apa, a törvényhozó politikus férfiak a viták során ráébredtek, hogy az 1876-os törvényjavaslat a férjezetlen anyáknak a családon belül gyakorlatilag azonos jogokat kívánt volna biztosítani, mint a (házas) férfiaknak, akik a szülői hatalmat a háztartáson belül gyakorolták. Mint fentebb már utaltunk rá, a "hibát" technikai-jogi hivatkozással hamar kijavították: két független jogi személy (az anya és az apa) értelemszerűen nem gyakorolhatják egyidejűleg ugyanabban a családban a hatalmat. A kodifikált családtörvény mégsem lehet ennyire "proteuszi".⁵

A fentebb említett gyámügyi törvényt, valamint a törvénybe iktatását megelőző vitákat be kell helyeznünk a magyar polgári törvénykönyv kodifikációs munkálatainak folyamatába, melynek 1848-ban vetették meg az alapját.⁶ Apponyi kifogásolta az 1876-os gyámügyi törvénytervezet szerinte "proteuszi" megfogalmazását a szülői hatalmat illetően, mert szívén viselte, hogy a magyar családjogi törvény olyan "világosan" fogalmazzon, ahogyan az más európai törvénykönyvekben is megszokott (értsd: ugyanolyan világos, hierarchikus rendszerben).⁷ Nem volt ez könnyen elérhető célkitűzés, mert ahhoz, hogy a magyar törvényeket az európai normáknak megfelelően "megtisztítsák", van Caenegen kifejezésével élve, "a törvények nacionalizálására" volt szükség.⁸ Ez viszont azzal járt, hogy a magyar jogrend tényleges "identitása" körül komoly aggodalom fogalmazódott meg – vajon egyedi és nemzeti-e, vagy pedig európai. A jogtudós Vécsey Tamás szavaiból kiolvasható ez a félelem: bár a magyar jog "nem a nemzetre alkalmazott külső eredetű szabályozás […] s nemzeti életünk egyéniségét és önállóságát tükrözi vissza [különösen olyan szférákban, mint a család- és öröklési jog]", ez azonban "nem zárja ki azt, hogy a nyugat-európai jogélet hatását mindig tapasztaljuk a honfoglalás óta [és hogy a] magyar nemzet állami és jogi élete az európai népek nagy családjában fejlődött, s fajunk mindig fogékony volt az uralkodó eszmék és intézmények terjeszkedése iránt".⁹ Ez az aggodalom azonban nem szolgáltatott elegendő alapot ahhoz, hogy elvessék a meggyőződést: a magyar törvénykönyvek számára az európai törvénykönyvek lehetnek az ideális modellek, mivel a magyar joggyakorlatnak az európai joghoz igazítását úgy mutatták be, mintha az a "nemzet jogi stabilitásának" lenne eminens érdeke. Ami számunkra különösen fontos ebben az összefüggésben, az a tény, hogy a törvénykezés őseredeti magyar gyökerei miatti aggodalomhoz párosult még a kodifikáció teremtette aggodalom a partiarchális rendszer jövőjét illetően. A törvényalkotók úgy vélték, hogy az "egyértelmű" és "szilárd" nemek szerinti hierarchia "szükségszerű", ha a magyar törvényeket összhangba akarják hozni az "európai szabvánnyal".

Semmi szokatlan nem volt abban, hogy Magyarország más európai törvénykönyvekből vesz át "idegen" törvényeket; ahogyan Alan Watson megjegyezte, "a törvényi változás legelterjedtebb formája az, ha más rendszerből emelnek át egyes elemeket".¹⁰ Ugyanakkor mégis szokatlannak minősíthető a törvénykezés "európaizálása" a 19. század vége felé; az "európaizálásnak" az volt az fő célja, hogy homogenizálja a törvényeket, azaz a feudális jogi struktúrák helyébe máshonnan kölcsönvett nemzeti intézményeket állítson; az átvétel szokatlanságát viszont az okozta, hogy ez a folyamat akkor zajlott, amikor egész Európában folyt a működő törvénykönyvek és a jogi rendszer (vagyis a magyar "példaképek") felülvizsgálata és reformja. Véleményem szerint ez az egyik oka annak, hogy miért volt késésben¹¹ Magyarországon a polgári-jogi kodifikáció, valamint hogy miért volt a 19. századi polgári jog minimalista, azaz alapvetően miért a bíróságokra támaszkodott. A bíróságok az 1848 előtti és utáni társadalmi rendszerek közötti közvetítés jogi mechanizmusaiként funkcionáltak; de ez a "cseppfolyós" állapot adhat magyarázatot arra is, a magyar jogtudósok számára miért jelentett olyan fontos jogi kategóriát a "szokásjog".¹² Azáltal, hogy a magyar jogtudomány a "szokás" meglehetősen rugalmas kategóriáját alkalmazta a "modellnek" tekintett európai jogrendszerekben mutatkozó ellentmondások, bizonytalanságok vagy változások magyarázataként, lehetővé vált, hogy a magyar jogtudomány egyetemes "jogi szabályokat" dolgozzon ki, melyek a szóban forgó területekre rugalmasan vonatkoztak, anélkül hogy szétfeszítették volna a kizárólagos keretnek tekintett nemzeti kereteket.

A nyugati jognak Magyarországon játszott ellentmondásos szerepét, valamint a kodifikáció kísérleti jellegét és a "szokásokra" való erős hivatkozást a kelet-európai társadalmakban, többek között Magyarországon is, a hagyományos historiográfia általában valamiféle kelet-európai "hiány" számlájára írta/írja (nevezetesen a nyugati társadalmak "normálisnak" tekintett jellemzőinek hiányával magyarázza).¹³ A hidegháború befejeztével a régióban kiformálódott egy olyan angol nyelvű tudományos iskola, mely szakít azzal a meghatározással, mely szerint a nyugat-európai történelmi fejlődés mindazzal azonos, ami a kelet-európai történeti fejlődésből hiányzik.¹⁴ Maga az a meggyőződés, hogy a magyar jogból "hiányoznak" a fejlett nemzeti jogrendszerre jellemző jegyek, 1848-ra vezethető vissza, valamint a defenzívába szorult földbirtokos osztályok azon kezdeti félelmeire, hogy a központi törvények hiánya, párosulva az általános zavargással, a földbirtokrendszert alapjaiban és visszafordíthatatlanul megrendíti. Ezek a félelmek álltak az Országbírói Értekezlet életre hívása mögött az 1860-as években, amely a jogrend azonnali megszervezésében és kodifikációjában látta a magyar állam működésében tapasztalt gyengeségeknek és az alkotmányos keretek – az ország egészére vonatkozó – általános "hiányából" fakadó helyzetnek az orvoslását a neoabszolutista korszakban.¹⁵ Az Országbírói Értekezlet, melyet a magyar képviselőház követelésére állítottak fel a magyar jogrend "restaurációja" érdekében, a földbirtokosok és a polgárság együttes fellépésével történő első kísérletet jelentette arra, hogy Magyarországon mint egységes nemzetállamban a törvényesség eszméjét a jogi "normák előállításának" formai mechanizmusaival váltsák fel. Ennek abból a szempontból van jelentősége, hogy következményei meghatározták a 19. századi Magyarország törvényeinek ideológiáját. Hogy a törvényi feltételek ideológiai jellemzésére a "kaotikus" és az "instabil" jelzőket használták, abból a korábban nem tapasztalt helyzetből fakadt, hogy az államnak újfajta szerepkörben kellett fellépnie: kizárólagos jogforrássá lépett elő; ám a tényleges helyzetet valójában nem a "káosz" és az "instabilitás" jellemezte.¹⁶

A jogi "káosz" versus "stabilitás" eszméje ideológiai alapot nyújtott annak az új hatalmi konstellációnak, amely nem "általában" a társadalmat óhajtotta stabilizálni és védelmezni, hanem egy meghatározott tulajdonrendszert. Úgy vélem, hogy ennek a tulajdonrendszernek a stabilizálása miatt vált szükségessé a nemi hierarchia "tisztázása". Egész Európában megfigyelhető, hogy a kodifikáció – mint koncepció, mint jogelmélet és mint politikai mozgalom, mely a 19. században az egész kontinentális Európán végigsöpört¹⁷ – a 18. század végén és a 19. század közepén lezajlott forradalmi megrázkódtatások nyomán keletkezett patriarchális visszahatás kifejeződése volt. A törvénykönyvek intézményesítésével az államok finomítani és szűkíteni tudták a törvényi ellenőrzést a nők fölött, különösen a családi viszonyok keretein belül, hiszen Ursula Vogel szerint a családban a férj úgy funkcionált, mint "közvetítő hatalom az állam és a feleség között".¹⁸

Magyarországon azonban 1959-ig nem létezett sem polgári törvénykönyv, sem az "államjog" bármilyen egyéb összefoglalása, viszont a joggyakorlat nem tudott segítségért folyamodni semmilyen létező domináns családjogi forráshoz sem. Ráadásul a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben Magyarország továbbra is "soknemzetiségű" és sokféle vallású állam maradt, ahol a különböző, egymást átfedő jogi rendszerek egymás mellett éltek. Eltérő etnikai és vallási törvények s a legkülönbözőbb, elburjánzott jogforrások, melyek a helyi törvényekből, a joggyakorlatból, a változatos jogi "szokások" leírásából, a kormányrendeletekből és az európai törvénykezési gyakorlatból merítettek, együttesen olyan helyi viszonyokat teremtettek, melyeket tanulmányomban összefoglalóan "jogi pluralizmusnak" nevezek. 1867 után a házassági törvény terén tapasztalható pluralizmus (lásd a táblázatot) kiváltképp erősen frusztrálta a politikai és jogi egységesség támogatóit, akik a jogi pluralizmust a centralizálódó nemzetállami törekvések akadályának és az eljárási összevisszaság melegágyának látták. Magyarországra úgy tekintettek, mint ahol hiányzik az "egységes jog", a jogi pluralizmusban (a házasság kérdésében) pedig a nemzet polgárait megosztó, nem pedig egységesítő jelenséget láttak. Ebben a kontextusban a nemzet adminisztratív problémáinak egyetlen "racionális" megoldását a polgári házasság intézményének bevezetésében látták.¹⁹

Házassági törvénykönyvek és törvénykezés a polgári házasság 1894-es bevezetése előtt*
Egyház	Törvénykezés
Római katolikus	Saját kánonjog
Görög katolikus (egyesült)**	Saját kánonjog
Görögkeleti	Saját kánonjog (román) Saját kánonjog (szerb)
Magyar lutheránus evangélikus	Polgári biróság
Magyar evangélikus református	Polgári biróság
Erdélyi református	Saját kánonjog
Erdélyi lutheránus evangélikus	Saját kánonjog, házassági szabályozás (Eheordnung) 1870-ben bevezetve
Erdélyi unitárius	Saját kánonjog, házassági szabályozás 1889-ben bevezetve
Magyar izraelita	Polgári bíróságok, 1863-ban bevezetve
Erdélyi és fiumei izraelita	Osztrák polgári törvénykönyv 1854-től. Az 1811-es Gesetzbuch, emlyet Magyarországon 1861-ben hatályon kívül helyeztek, de a határ menti régiókban érvényben maradt.
* A forrás, ha másképp nincs jelölve a Házassági jogról szóló javaslat. Indoklás 1893. november 29. Képviselőházi napló. Irományok (a későbbiekben KNI) 15. köt. 1892-1897. 44-46. ** Ez a különösen elismert jogi terület az 1868. XLVIII. törvénycikkben található 2. par.

 

1848-at követően Magyarországon a jogi pluralizmus gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a feudális patriarchális, "nemhez kötött rend" egységesebb, modern törvényi kontrollként térhessen vissza, mert a szétszabdalt jogi rendszer a nemzeti kodifikáció csigalassúságú előrehaladásával párosulva éppen a családi és személyi jogok "decentralizált" rendszerének kedvezett, melynek keretein belül a nők mint tulajdonnal rendelkező individuumok és/vagy családfők jogi minőséget és jogi képviseletet követelhettek. Adva volt a lehetőség, hogy a nők saját háztartást vezessenek, hogy a férjes asszonyok kezeljék saját tulajdonukat, hogy a vegyes (keresztény) házasságban élő anyák saját vallásuk szerint neveljék fel gyermekeiket, hogy a lányok hamarabb érjék el a nagykorúságot (s ezzel a teljes jogképességet), mint a fiúk, hogy az özvegyek (legalábbis 1877-ig) kezeljék gyermekeik tulajdonát, és – legalábbis a polgári házasság 1894-es bevezetéséig – hogy a nem protestáns feleségek áttérjenek a protestáns hitre annak érdekében, hogy elválhassanak férjeiktől a "kölcsönös gyűlölet" kategóriája adta ártatlanság alapján.²⁰

Mindezekből következik, hogy nemi kérdésként kell kezelnünk a tényt, mely szerint az 1867-et követő periódusban a magyar hatalmi elit a jogi pluralizmust az állam problémájának tekintette. Hogy a 19. század végén olyan nagy hangsúlyt kapott a jogi centralizáció, kodifikáció és egységesítés, arra késztette a jogtudósokat és a törvényhozókat, hogy a hatalom gyakorlójának nemét precízen, a "törvény betűjével" határozzák meg – a családon belül és az államon belül egyaránt. A gyámsági törvény terén például az erősödő jogi formalizálás szigorúbb patriarchális jogok bevezetését eredményezte, melyek célja a nők hatalmának házasságon belüli (és az anyák házasságon kívüli) korlátozása volt.²¹

Másfelől viszont, mivel a jogi pluralizmus nem "tűnt el" az új kodifikációs és jogi eljárások 19. század végi bevezetésével, a fentiekhez azt is hozzá kell tennünk, hogy ebben a korszakban éles viták kereszttüzében állt egy új és a korábbiaknál jóval precízebben megfogalmazott – a családon belül és az államon belül érvényes – patriarchális nemi rendszer szükségességének kérdése. Nem elég, hogy a jogban hézagok és ellentmondások keletkeztek, és számuk megsokszorozódott, hanem (nemzetközi téren, akárcsak Magyarországon és Kelet-Európa többi országában) jelentősen megerősödtek a feminista és női szervezetek, melyek mind elszántan követelték a nők – és különösen a férjes asszonyok – számára a polgári, oktatási, munkavállalási és más szociális jogokat.²² E szervezetek nyíltan föltették a férjnek a családon belüli személyes hatalmára és arra a "zsarnoki" jogára vonatkozó kérdéseket, hogy ellenőrizheti feleségének mozgását, tulajdonát, gyermekeihez való viszonyát. Európában mindenhol reformokat vezettek be annak érdekében, hogy "megvédjék" a férjes asszonyokat és a családokat a despota, iszákos vagy könnyelmű férjekkel szemben – általában itt is a nemzeti és a társadalmi "stabilitás" érdekében. Való igaz, hogy a politikai és jogi reformok Európában a "méltányosság, és nem az egyenlőség" elvét hangoztatták (mint arra Ursula Vogel rámutat), és elsődleges céljuk az volt, hogy a piaci viszonyok közepette a patriarchális társadalmat "családtámogatóbbá" tegyék:

"[A reformok] megoldottak bizonyos sérelmeket, melyek a feleség jogi akadályozottságából fakadtak – elsősorban azokat a problémákat, melyek a kereskedelmi tevékenységeket és a hiteltranzakciók biztonságát veszélyeztették. A jogtudósoknak szembe kellett nézniük azzal a felismeréssel, hogy a gazdasági instabilitás periódusában a feleség jövedelme és megtakarításai gyakorta kulcsfontosságúaknak bizonyultak a család fenntartásában, és ezért meg kellett védeni ezeket a férjet ért esetleges csapás, vagy a férj gondatlansága esetén. A reformok azonban sok szempontból inkább a teljes egyenlőség gátjai, mintsem – ahogy a feminista harcosok képzelték – az első állomása a jogi és politikai emancipáció feltartóztathatatlan fejlődésének."²³

Ugyanakkor azonban az európai reformok vitákat váltottak ki a férjes asszonyok tulajdonjogát és kenyérkereső képességeit illetően, valamint a férfiak felelősségének kérdésében (a legfigyelemreméltóbb vonása e vitáknak az volt, hogy kiemelten foglalkoztak a törvénytelen gyermekek és édesanyjuk problémáival, valamint az ún. természetes apák kötelezettségeinek szigorításával). Ezek a reformokat elindító elképzelések határozták meg a magyar politikai és jogi vitákat, és bizonytalanságot szültek Magyarországon, amikor az egyértelműen patriarchális "európai" törvényjavaslatok beterjesztésére került sor.²⁴

Mivel a családon belüli hatalom és a nemi szerepek precíz megfogalmazásával a jog adós maradt, megingott a "hagyományos", 18. század végi és 19. század eleji nyugati jogrendszernek az a szerepe, hogy "modellként" szolgáljon a magyarországi és más, hozzá hasonlóan "kevésbé fejlett" országok jogrendje számára. A 20. század elején ez a jogi bizonytalanság egészen tisztán megfogalmazódik és jelen van a jogászi szakma és a törvényalkotók körében; de tisztán tapasztalható a magyar feministák tevékenységében is, akik a 20. század elején a törvény reformjának követelésével lépnek fel. Mindez cseppet sem meglepő; persze, hogy a jogi bizonytalanságot a fent említett két csoport egymástól gyökeresen eltérő lépésekkel óhajtotta felszámolni.

 

A jogászszakma képviselői

 

A századfordulóra a magyarországi jogtudósok, akik túlnyomó többségükben továbbra is nagyon komolyan vették a polgári kodifikáció kimunkálását, arra kényszerültek, hogy feltegyék a kérdést, vajon tényleg kívánatos és életképes-e a jogi "modell" eszméje. Ekkor kezdték kifejteni a magyar jogrend modus operandiját, ami képes volna ötvözni a meglévő törvényeket, a magyar társadalmi valóság átalakuló szerkezetét és a (nemek feletti) jogi reformmozgalom korszerű követelményeit. Leegyszerűsítve, egy ilyen modus operandihoz a következőkre van szükség:

1. Annak beismerése, hogy milyen nehézségekbe ütközik a kodifikált családjogban a nyílt, nemek szerinti hierarchia fenntartása (és egyúttal a bíróságok mint közvetítő intézmények szerepének az elismerése).²⁵
2. Annak beismerése, hogy a kodifikáció és az "objektív" törvény aligha szolgáltatnak szilárd alapot a mindenre kiható társadalmi átalakulás hajnalán.²⁶
3. Újjá kell éleszteni azt a megközelítést, hogy a házasság és a család olyan szférák, ahol nincs szükség tényleges törvényekre, csak a gazdasági realitás megkövetelte szokásokra.²⁷

 

 

Durván leegyszerűsítve, ezt a modus operandit tekinthetjük úgy, hogy ebben öltött testet a 19. századi pozitivista jogtudománynak a század végére bekövetkezett általános válsága.²⁸

Végül a jogtudósok kezdtek egyfajta különös "kvázifeminista/konzervatív" jogi diskurzust kialakítani, melynek az volt a célja, hogy a magyar feministák követeléseire és megfontolásaira reagáljon. Ez a diskurzus furcsa kisérőjelensége volt a fentebb vázolt modus operandi realizmusának, mivel feltűnően hallgatott a nemekhez kötődő egyenlőtlenségek és hátrányok témáiról, melyekkel a nőknek nap mint nap szembe kellett nézniük. E kérdések helyett ez a konzervatív feminizmus a családdal kapcsolatos a korabeli Magyarországon hiányzó, modern állami szabályozás kérdésére koncentrált, s e hiányban látta bizonyítva az ősi nemzeti törvényi hagyományt, amely a nők jogait szabályozta, s amely szerint még a férjes asszonyoknak is voltak törvényi jogai (eltérően mondjuk a korlátozó házassági törvény hatálya alatt élő osztrák, francia, angol vagy német nőktől).²⁹

 

A magyar feministák

 

A jogtudomány képviselőihez hasonlóan a 20. század elején a magyar feministák szemléletét is a különböző szubjektív álláspontok "relativistább" mérlegelése jellemezte. A jogi feltételeket bíráló feministák az egyetemes (rögzített) axiómákon túl szociális politikát követeltek a "speciális érdekcsoportok" számára, és a társadalmi normák jelentőségét (a mindennapi szokásokban, gyakorlatban és a hitrendszerben) a jogrendszer alapjait alkotó jogi objektivitás, törvényi és absztrakt elmélet eszméjével vetették össze. Ugyanakkor, a jogi szakemberekhez hasonlóan, a feministák realista megközelítéseit alaposan meggyengyítette az a tágabb (nemzeti) feminista törekvés, hogy a magyar viszonyokhoz igazítva, a magyar nők számára értelmezzék az "objektív" jogi feltételeket. 1904 után a Magyar Feministák Egyesületének és más, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, a nők jogaiért síkraszálló csoportoknak – ilyen volt például a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége – a megalakulását követően a női aktivisták komolyan belevetették magukat a nők polgárjogairól folytatott vitákba. Ugyancsak ekkor történt, hogy a feminista érvelés kezdte a "magyar nők" kategóriáját egyfajta, azonos törvényi státusban lévő embercsoport meghatározásaként használni. A törvénybe foglalt polgárjogok kivívásán alapuló "feminista tudat" kiformálódását többek között a 20. század elején Magyarországon tapasztalható kodifikációs miliő is segítette, mely természetesen hatással volt a "polgárjogi feministákra" is. Az 1900-as és az 1913-as polgári törvénykönyv-tervezetek azt mutatták, hogy a nemzeti elveken alapuló törvények bevezetése van napirenden; ezek életbe lépésükkel a magyarországi nőket egységes csoportként sokkal közvetlenebbül érintették volna, mint azt az országban érvényben lévő, "pluralista" jogrendszerek tették. Ennek az lett az eredménye, hogy ebben a korszakban a nemzeti nőszervezetek a polgári jogot kezdték úgy tekinteni, mint a cselekvés közös – azaz nemzeti – terepét.

Ám az 1900-as és az 1913-as törvénykönyv-tervezetek publikálása sem változtatott azon a tényen, hogy a különböző helyeken élő nők specifikus jogi körülmények között éltek, s ez a megosztottság a nemzeti terepet kereső feminista jogi reformmozgalmat szinte lehetetlen feladat elé állította; a tervezett polgári törvénykönyveket ugyanis nem léptették életbe.³⁰ A 19. századi törvényeket a személyi és családi jog terén kimondottan úgy szövegezték meg, hogy az ideiglenes törvénykezés eszközei lesznek, és a törvénykönyv megteremtéséhez vezető út "lépcsőfokai"; családjog azonban még a törvényhozás terén belül is többféle jogi keretben létezett.³¹ Ez azt jelentette, hogy a magyar feministáknak különféle jogi keretek között kellett a szükséges értelmezést elvégezni. Míg a 19. századi francia vagy német törvénykezés megpróbálta egységesíteni a családtörvényt a férfiak családon belüli hatalmának hangsúlyozása révén (puissance maritale, Ehevogte), ez az egységesítő keret a magyar jogban kevésbé szilárd alapokon nyugodott a 19. századi intervencionista törvényi szabályozás tapogatózó jellege miatt.³²

Ne feledjük, a kodifikáció a magyar jogfejlődés történetének csak az egyik fejezete volt: az 1900-as törvénykönyv-tervezet jelentette az első olyan lépést a magyar jogtörténetben, mely által a kodifikált családtörvény számára egységes keretet próbáltak teremteni. De ha ezek az 1900-as és 1913-as törvénykönyv-tervezetek, mint az általános polgári törvény "nem teljes körű" forrásai, törvényerőre emelkedtek volna, akkor is csak egy újabb jogforrásgyűjteményt jelentettek volna a párhuzamosan tovább élő komplex jogi mechanizmusban, melynek része volt a törvényhozás, a bíróságok és a törvényerőre nem emelt gyakorlat (vagy "szokás"), s amelyek miközben versengtek a kodifikált joggal, egyúttal a tekintélyét is megrendítették.³³

Így aztán a magyar feministáknak a háború előtti korszakban nemcsak a jogtudomány "konzervatív-feminista" megállapításával kellett foglalkozniuk, amely szerint a magyar nők teljes mértékben birtokolták a jog által biztosított jogaikat,³⁴ hanem szembe kellett nézniük (i) magának a jogtudomány 19. században alkotott kreatúrájájának – a polgári törvénykönyvnek – a marginalizálódásával (a polgári törvénykönyv a pozitív jog alapforrása lehetett volna; a marginalizálódás arra késztette a feministákat, hogy a jogi egyenlőtlenség kevésbé kézzelfogható forrásaival foglalkozzanak); de számolniuk kellett (ii) azzal a sokféle jogi kerettel, melyek Magyarországon belül, illetve az ország határain túl is léteztek. Egyszóval, fel kellett tenniük a kérdést, mi is a jog. Ez aztán oda vezetett, hogy el kellett gondolkodniuk a modern élet és a modern jogtudomány közötti mély feszültségeken, és a való élet feltételeit és fogalmait össze kellett vetniük a létező írott törvények ideiglenességével és megszorításaival, hogy végül arra a következtetésre jussanak, hogy a pozitív jog szféráján túl olyan erők működnek, melyek a nőket a házasságon és a családon belüli alárendelt helyzetbe kényszerítik. A házasság például olyan íratlan gazdasági, társadalmi és jogi szabályoknak van alárendelve, amelyekkel, úgy tűnt, csak a feministák akarnak foglalkozni.³⁵ A Jogi Bizottság tevékenységéről A nő és a társadalom című újságban közölt feminista recenzió megállapítja, hogy a 19. századi magyar büntetőjogi és házassági törvények, úgy tűnik, sokkal kedvezőbben ítélték meg a férjes asszonyokat, mint más országok törvényei. Például nem tettek különbséget férfi vagy női házasságtörő között.³⁶

"De milyen szatira válik ebből az »egyenlőségből« az életben, melyet a kettős morál igazgat [vagyis nem ugyanaz a szabály érvényes a férfiakra, mint a nőkre], melyben a kettős morál sokkal hatalmasabb tényező, mint ezek az igazságos paragrafusok."³⁷

A feminista jogkritika számára nem az önmagában vett jogi egyenlőtlenség okozta a problémát, hanem a törvények és az eltérő "erkölcsi törvénykezés" szerint működő élet közötti szakadék. A jog előtti egyenlőség hatástalan volt, ha más, "hatalmasabb" erők alakították a való életet. A Jogi Bizottság megfogalmazása szerint "a törvény szavának igazságossága még mindig nem elég garancia arra nézve, hogy abból az életben az egyénekre nézve való, élő igazságosság váljék".³⁸

Amikor a polgári törvénykönyv tervezetének második változata 1913-ban a parlament elé került felülvizsgálatra, végre a tágabb (nemzeti) feminista program is magára talált, s célja az egyenlőtlenségnek az ország írott törvényeiben kifejeződő megnyilvánulásai elleni fellépés lett. A Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége választójogi szekciója hozzálátott a törvények nemi egyenlősítéséhez való elméleti hozzájárulás kidolgozásához.³⁹ Amikor a polgári törvénykönyv 1913-as tervezetét elemezték, a magyar feministák különbséget tettek az általuk "általános jogi szempontnak" (azaz a szexuális egyenlőséghez nem kötött) és a "feminista szempontnak" tekintett (azaz a szexuális egyenlőséghez kapcsolódó) megközelítések között. Akárcsak a korábbi változat, a törvénykönyv tervezetének második változata is a férjnek biztosította a lakóhely megválasztásának és más családi ügyek eldöntésének jogát.⁴⁰ A Magyar Feministák Egyesületének Jogi Bizottsága úgy vélte, hogy ez nem tisztességes álláspont.

"Feminista – és nem általános jogi – szempontból […] a lakóhely megválasztásának dolga ne bizassék egyedül a férjre, hanem e kérdésben is együttesen döntsön a férj és feleség. A férj döntő szava helyett […], a házastársak joga egyenlő legyen […] férj és feleség közösen határoznak a családi ügyeiben, a közös tartózkodási hely és a közös lakás kérdésében."⁴¹

A Jogi Bizottság ajánlásait nemcsak "mindkét házasfél" jogaira tekintettel terjesztette be, hanem mindkét házasfélnek mint szülőnek a jogaira tekintettel, mi több, a gyermekek jogaira tekintettel is. A bizottság lelkiismeretesen dolgozott azon, hogy ellensúlyozza a törvénykönyv-javaslatban tükröződő hierarchikus viszonyokat, s a szülő kifejezést szülőkre változtatta azon az alapon, hogy mindkét szülő együtt él és együtt nevelik gyermekeiket; mindkettőnek kötelessége osztozni azon a felelősségen, ami a gyermek tulajdonának gondozásával és egyéb dolgok miatt rájuk hárul.⁴²

Szintén az egyenlőségre való hivatkozással a feministák helyeselték a törvénykönyv-tervezetben elfogadott elkülönült házassági tulajdoni rendszert, de azt követelték, hogy egyes területeken a törvénykönyv ismerje el a házassági tulajdonviszonyok teljes kölcsönösségét annak érdekében, hogy meg lehessen akadályozni, hogy a feleség tulajdonában lévő és munkájának gyümölcseként megteremtett vagyona az ún. házassági közösségben felolvadjon.⁴³ Az ilyen és ehhez hasonló megfogalmazások a feministák azon szándékát jelezték, hogy a múltban tapasztalható jogi bizonytalanságokat felszámolják, és olyan új jogi álláspontot alakítsanak ki, amely a jogegyenlőség egyértelmű elvén alapul, nem pedig annak az "egzaltált" státusnak a nagylelkű megerősítésén, amely a magyar nőknek a családon belüli helyzetét jellemezte.

Másrészt viszont a feministák törvénnyel kapcsolatos kritikájuk megfogalmazása közben nem mindig tartották szem előtt az egyenlőséget. Amikor például a törvénytelen gyermek, a házimunka és a gyermekgondozás kérdései kerültek szóba, a 20. század eleji magyar feminista mozgalom liberális szárnya nem gondolta, hogy a társadalmi kérdéseket úgy lehetne megoldani, ha ragaszkodnak a merev egyenlőségi modellhez. Bár állandó figyelemmel kísérték az általuk "mai fejlettebb jogi felfogásnak"⁴⁴ nevezett fejleményekeit, akadt olyan liberális feminista érvelés is, melyet nem az uralkodó szexuális / nemhez kötött és a nők valóságos létét strukturáló munkamegosztás formált. Így amikor 1913-ban a Feministák Egyesületének Jogi Bizottsága igazolni akarta azt a követelését, hogy a feleségnek a családi ügyekben legyen egyenlő döntési joga, arra hivatkozott, hogy "a háztartás vezetése, a gyermekek nevelése és ápolása a feleségnek igen sokszor egyedüli feladata", miközben "a férjnek a lakás csupán pihenőhelye".⁴⁵ Az ilyen megközelítés nem óhajtotta a nemek szerinti munkamegosztás átalakítását, hanem tényleges lehetőségeket keresett az eredményes jogi bírálat számára, hogy ezáltal nyerjen méltó elismerést a háziasszony, illetve munkája értéke és társadalmi funkciója.

A feminista felfogás tehát ingadozott a szexuális viszonyokban tapasztalható, létező aszimmetria és a szexuális egyenlőséget hangoztató alapállás között. Ahelyett, hogy kizárólag az egyenlőség objektív eszméjére összpontosítottak volna, ezek a megközelítések például a házastársak közötti, nemek szerinti munkamegosztás társadalmi hatásaira irányították a figyelmet, és a helyzetet enyhítő jogi megoldásokat követeltek azokra a problémákra, amelyek nézeteik szerint a létező aszimmetriákban és hierarchiákban gyökereztek. A valós élethelyzetek erőteljes hangsúlyozása az "objektív" igazság rovására részben azt a helyzetet tükrözte, hogy a magyar feministák nemcsak a törvény írott betűire koncentráltak, hanem azokra a társadalmi és nemekre jellemző tényezőkre is, amelyek a különböző individuumok életkörülményeit meghatározták; de tükre volt ez annak az empátiának is, amelyet ilyen "valós élethelyzetekben" lévő nők iránt éreztek. A valóságérzék azonban nem járt együtt az aktivizmust mozgató egyenlőségi modell elvetésével, de az egyenlőségi elveket elégtelennek minősítette ahhoz, hogy az aktivista célok kizárólagos alapját képezzék, mivel e céloknak figyelemmel kellett lenniük azokra a megfontolásokra, hogy a nemi szerepek mélyen beágyazódnak az eltérő társadalmi gyakorlatba és elvárásokba. A kodifikáció és a "valós" magyar jogi gyakorlat között tapasztalható óriási eltérés jutott kifejezésre a házassági tulajdonjogi törvényről a jogtudósok és a jogászok körében folytatott vitákban is, amikor az a kérdés merült fel, hogy miként lehet az egész országra érvényes egyetlen házassági tulajdoni rendszert kiválasztani, hiszen a különböző osztályokhoz tartozó emberek érzékelhetően eltérő szükségleteit kell kielégíteni.⁴⁶ Az a tény, hogy a 20. század első évtizedeiben az objektív és a szubjektív törvény közötti szakadék nemhogy csökkent, hanem inkább mélyült, kihatással volt arra, hogy a jogi reformot követelő mozgalmak hogyan építették fel saját célkitűzéseiket. A jogi reform célja nem kizárólag a jognak mint olyannak a "megváltoztatása" volt, hanem az, hogy a törvényt az élet alapján határozzák meg; azaz hogy a törvényt a különböző helyeken élő, de egyazon adminisztratív rendszer által irányított embercsoportok kézzelfogható szükségleteihez és érdekeihez igazítsák. Ennek megteremtése viszont, kijelenthetjük, a jogi reform tervezete alól ténylegesen kihúzta a szőnyeget, mivel, ahogy Robert Unger megjegyezte, a jogi refommozgalomnak szüksége van arra a meggyőződésre, hogy a jogi döntéshozásnak létezik objektív alapja.⁴⁷

Sok mindenről lehetne még beszélni, de helyszűke miatt csak felvetni szerettem volna néhány kérdést, melyeket véleményem szerint alaposabban meg kell vizsgálni. Vajon miért tart ki a jogi ideológia amellett, hogy a jogtörténetet az objektív törvény vagy "törvényi stabilitás" megléteként vagy hiányaként konstruálja meg? Elmerészkedhetünk-e olyan messzire, hogy kijelentsük: ahol a jogi ideológia "instabilitásról" beszél, ott a háttérben valójában a sokrétű patriarchális nemi szerepek rendszerének alkalmassági "válsága" rejlik, vagyis az, hogy ezek a rendszerek nem képesek a patriarchális hatalom domináns víziójába belenyugodni? A jelek kétségkívül azt sugallják, hogy valahányszor a jogi instabilitás a politikai diskurzusok előterébe nyomul, soha nincsenek túl messze azok a mélységesen aggodalmas kérdések sem, melyek arra vonatkoznak, mit jelent a "megfelelően szilárd" családi struktúra, és melyek a valóban "férfias" és "nőies" nemi szerepek. Aztán fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy ha a különböző patriarchális rendek az 1848-as eseményeket követően tényleg valamiféle "válságon" estek át, vajon képesek voltak-e az új hatalmi konstellációba beilleszkedni – továbbmenve, az is kérdés, hogy "sikeres" (azaz szilárd) patriarchális rendet eredményzett-e a beilleszkedésük.

Modern korunkban a család stabilitásával kapcsolatos kérdések újra meg újra előkerülnek, s ez a tény azt sugallja, hogy a beilleszkedés nem nevezhető sikeresnek.A kutatónak, akit az a kérdés foglalkoztat, hogyan fejlődött ki Magyarországon a modern patriarchátus, és hogyan is írható le tényleges működése, meg kell kísérelnie továbblépni a "jogi stabilitás" ideológiáján, melyet az 1861-es Országbírói Értekezlet igyekezett megalapozni, és túl kell lépnie a "magyar nemzeti jog" eszméjén is. A kutatónak fel kell hívni a figyelmet azokra a jogi alapokra, melyek az 1848 előtti és azt követő korszak "nem nemzeti" törvényeiből eredtek. A jogtudomány erősen támaszkodik a magyarázó tényezőkre, mint amilyen például az "instabilitás" és a "jogi káosz", és óriási jelentőséget tulajdonít a "szokásoknak". Ez azt eredményezte, hogy viszonylag kevés figyelmet szentelünk a "kultúrának", a gazdasági feltételeknek és annak a szerepnek, amit az állam játszik a családi és személyes törvényekben megjelenő aszimmetriák és nemi hierarchiák formálásában. Ha a kutató megkísérli ennek a mulasztásnak a hatásait történelmi perspektívában ellensúlyozni, számtalan új jelenségre bukkanhat a "régi történelemben". Meglepetten tapasztalhatja, hogy az 1860-as években a családon belüli nemi szerepekkel és viszonyokkal foglalkozó parlamenti vitákban megkülönböztetett figyelmet szenteltek a vegyes házasságokban született gyermekek vallásgyakorlásának – s ez a kérdés például egészében hiányzik azokból az alapszövegekből, melyek a magyar privát- és családjog történetét tárgyalják, és ugyancsak kimaradnak a 19. századi "kultúrharcok" politikai irodalmából.⁴⁸

E tanulmány arra tesz kísérletet, hogy a 19. századi Magyarország jogi viszonyaihoz újfajta szemlélettel közelítsen, feltárja, hogy a hivatalos jogi diskurzusok hogyan közelítették meg a jogi "stabilitást", és ezek a diskurzusok hogyan működtek együtt a patriarchális rend konstrukciójával, és hogyan hatottak arra. Felhívja továbbá a figyelmet arra, hogy a jogi kultúrához – és persze magához a joghoz – a lehető legnagyobb gondolati rugalmassággal kell közelítenünk. A lehetőségekhez képest tágítanunk kell megszokott értelmezésünk határait arról, hogy mi a jog, és hogyan is működik, ha számolni akarunk (i) a formális és informális jogi intézményekkel; (ii) ha elemezni akarjuk a formális és az informális jog között közvetítő intézmények, így például az egyházak és/vagy a bíróságok szerepét is; (iii) és ha számításba kívánjuk venni a helyi és szubnacionális, valamint a nemzeti és globális tényezőket, melyek a jogi reformmozgalmak kialakulására hatást gyakorolnak.

Végül pedig új kutatási kérdésekre van szükségünk, amelyek az államban nem a patriarchális hatalom szilárd forrását látják, s amelyek az alapvető szervezeti koncepciókat, mint amilyen például a "jogi státus", a nemzeti lét mesterséges konstrukcióinak tekintik. Persze, lehet mindezt úgy is értelmezni, mint újabb gyakorlatot a dekonstrukció terén. Ám egy sokkal konstruktívabb megközelítésben a tanulmány remélhetőleg hozzájárul egy új kutatási terület feltárásához, ami (i) a modern patriarchális állam érdekütközéseit és érdekőrzését elemzi, valamint (ii) azokat a folyamatokat tárja fel, ahogyan ezeket a konfliktusokat a "stabilitást" elősegítő jogi intézmények megalakításával elleplezik.

 

Ez a cikk a szerző doktori dolgozatának eredményei alapján készült (Loutfi Anna: Hungarian Family Law and the Struggle for Gender Order 1848-1913. Doktori disszertáció, 2006, Közép-európai Egyetem, Történelem Tanszék).

 

Jegyzetek

 

1 Az Országgyűlés Képviselőházának Naplója (a továbbiakban OKN), 1877. május 2., 10. köt. (1875-1878), 360-361. A latin főnév (proteus) könnyen alkalmazkodó, állandóan változó embert vagy tárgyat jelent. Amikor Apponyi az 1876-os gyámügyi törvényjavaslatot "a családtörvény Protaeus"-ának nevezte, arra utalt, hogy az új törvényjavaslat nem tett egyértelmű különbséget az apai és az anyai hatalom között.

2 Ahogy Apponyi a képviselőházban 1877. május 4-én összefoglalta, a módosítvány "nem oda czéloz, hogy az anyának azon törvényes jogai, melyeket a gyermekek nevelése jelenlegi jogrendszerünkben élvez, elvétessenek, hanem csak oda, hogy a szülői hatalom mint technikai jogi fogalom helyébe az atyai hatalom fogalma tétessék. Ebben nem lehet nehézség." OKN, 10. köt. (1875-1878), 392.

3 Ezek a javaslatok beépültek a törvény végleges változatába, melyet 1877-ben XX. szám alatt (Gyámsági és gondnoksági törvény) fogadott el az országgyűlés.

4 A "nemi hierarchián" a szexuális különbségekkel kapcsolatos vélekedéseket, illetve az e vélekedések által kialakult társadalmi viszonyokból következő sorrendiséget értem. A szexuális különbség és a nem fogalma természetesen összetartozó, de nem azonos fogalmak: a törvényben megfogalmazott, a férfiakra és nőkre vonatkozó eltérő társadalmi szerepek és kötelezettségek – például az apai és anyai szerepkör – a gendering, azaz a "nemi sorrendiség" folyamatában alakul ki. Ha a nemi szempontokra épülő jogrend integráns hierarchiákat és hatalmi struktúrákat tartalmaz, illetve ha sajátos érdekeket szolgál, és mint ilyet az államnak folyamatosan újra kell definiálnia és legitimálnia, akkor egyértelmű, hogy bármit, ami ezen hierarchiákat / hatalmi struktúrákat / érdekeket megingathatja, a jogrendet kidolgozó társadalom fenyegetésként fog érzékelni.

5 A 4. lábjegyzetben leírtak további finomítása érdekében jegyezzük meg, hogy bár a szexuális különbözőséggel kapcsolatos vélekedéseket rendszerint úgy magyarázzák, mint ami a "természetben" gyökerezik, a hierarchikus nemek szerinti rendszer kialakításához folytonosan szükséges, hogy a "férfias" és a "nőies" fogalmait precíz technikai meghatározásokkal bástyázzuk körül annak érdekében, hogy a hibákat és a bomlasztást gyorsan és korrekt módon fel lehessen ismerni, hogy korrigálni lehessen, vagy büntetéssel elfojtani. A biológiai nemi meghatározottság (sex) és a nem (gender) közötti különbségtétel politikai következményeiről ad bevezető betekintést Judith Butler híres esszéje: Gender Trouble: Feminism and the Subversion of Identity. New York – London, Routledge, 1990, különösen a 128-149. oldalak.

6 A code szó maga (jelentése: törvénykönyv) a középkorból származó régi jogi kifejezés, ám a "kodifikáció", akárcsak a "kodifikál" ige és a "kodifikáló" főnév (mint arra Varga Csaba rámutatott) 19. századi fogalmak (Varga Csaba: Codification as a Socio-historical Phenomenon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991, 15.). Ezekhez a fogalmakhoz társultak továbbá a kodifikálás olyan elméletei, amelyek szerint ha egy országnak törvénykönyvre van szüksége, az olyan kiindulópont, amely nem igényel külön igazolást. Magyarország önálló törvénykönyv-tervezete 1848-ra vezethető vissza, és főleg 1867 utánra, amikor Magyarország a Habsburg Monarchián belül részleges autonómiát kapott. 1848 májusában Deák Ferenc akkori igazságügy-miniszter körlevélben tájékoztatta a magyar törvényhatóságokat az igazságügyi minisztérium új tervezetéről: a polgári és büntetőjogi bíróságok felállításáról, a törvényi eljárás és a joggyakorlat megszervezéséről, valamint a büntetőjogi, polgári és bányászati törvények tervezetéről. Az ugyanezen évben kiadott törvény kimondta, hogy az ősiség eltörlésével az igazságügyi minisztérium hozzálát egy polgári törvénykönyv kidolgozásához. (Lásd 1848: XV. tc. 1. §; Mezey Barna: Magyar jogtörténet. Budapest, Osiris Kiadó, 1999, 119-120.).

7 Lásd Apponyi megjegyzéseit, OKN, 1877. május 2., 10. köt. (1875-1878), 361. 1867 után a törvények egyértelmű szövegezésének igénye, melyhez a bírósági rendszer centralizációja, a jogforrások és törvényi rendelkezések összeállítása, a törvényalkotás felgyorsítása, a polgári és egyéb jogrend kodifikációja párosult, mindezek tehát egyaránt arra a nagyszabású, átfogó projektre vezethetők vissza, mellyel a politikai közbeszéd a nemzetnek az európai normákhoz való igazítását és stabilizációját célozta meg.

8 C. van Caenegen: An Historical Introduction to Private Law. Cambridge, Cambridge University Press, 1992, 125.

9 Vécsey Tamásnak a Magyar Tudományos Akadémián Wenzel Gusztávról tartott előadása (1894. május 28.). Az előadás olvasható a Jogtudományi Közlönyben, no. 22. (1894. június), 169-170. Miközben a jogtudósok azon fáradoztak, hogy egységes keretbe foglalva és a nemzeti törvények "hamisítatlan" forrásait (így például Werbőczy törvényeit) felkutatva a nemzeti jogtudományt "megtisztítsák", egy meglehetősen sajátságos kettősség kezdte jellemezni Magyarország formális jogi kultúráját: egyfelől, a jogászok és törvényalkotók "őseredeti magyar" jogi elvekre hivatkoztak, melyek a feudális törvénykezésből és/vagy az 1848-at megelőző nemesi jog írott gyűjteményeiből származtak; másrészt viszont előszeretettel hivatkoztak olyan alapelvekre, melyek a 19. századi európai, különösen pedig az osztrák polgári törvénykönyvből eredtek. Így, meglepő módon, a kodifikáció egyszerre jelentette a magyar jog "európaizálását" vagy "modernizációját", illetve ezzel egyidejűleg ez volt az "ősi magyar jog" szabályai és elvei megtisztításának raison d'être-je is. (Lásd például Varga: i. m. 15-19.)

10 Alan Watson: Legal Origins and Legal Change. London, Hambledon Press, 1991, 73.

11 A polgárjog kodifikációjának tervével 1848-ban, a forradalom évében állt elő az Igazságügyi Minisztérium, de több mint száz évnek, azaz forradalmakkal és két világháborúval terhes évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Magyarországon 1959-ben életbe lépjen a polgári törvénykönyv. Lásd Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Budapest-Pécs: Dialóg Campus Kiadó, 1999, 308-312.

12 Lásd Béli: i. m.; Szűcs Jenő: "The Three Historical Regions of Europe". Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae, 29. sz. 2-4 (1983), 131-184.

13 Lásd pl. Szűcs: i. m.

14 Lásd pl. Larry Wolff: Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of Enlightenment. Stanford, Stanford University Press, 1994; Todorova Maria: Imagining the Balkans. New York, Oxford University Press, 1997, különösen 142-143.; Melegh Attila: On the East/West Slope: Globalization, Nationalism, Racism and Discourses on Eastern Europe. New York, CEU Press, 2006.

15 1860-ban Ferenc József császár a gazdag földbirtokos Apponyi György grófot kérte fel egy hivatalos testület létrehozására, melynek feladata a forradalom utáni magyarországi törvényi feltételek megszervezése és rekonstrukciója volt. A konzervatív politikus korábban főkancellárként a bécsi udvari kancellárián működött, 1849-től pedig a magyar főurakból alakult ellenforradalmi csoport elnöke volt. Fő célkitűzése a régi rendszer (értsd a tulajdonrendszer) stabilizálása és védelme volt, ugyanakkor támogatta a "modernizáció" és a változás politikáját, ami a földbirtokos és a kereskedő osztályok új szövetségén alapult. Jogtudósok (köztük a fentebb már említett Wenzel Gusztáv), politikusok (beleértve Deák Ferencet) és a földbirtokosok, valamint kereskedők képviselőinek együttműködését összehangolva Apponyi létrehozta az Országbírói Értekezletet azzal a kimondott céllal, hogy az 1848-at követő politikai változásokat figyelembe véve lefektessék a jogi alapokat az ország egésze számára. Az osztrák polgári törvénykönyvet, melyet Magyarországon 1854-ben vezettek be, 1861-ben hatályon kívül helyezték (igaz, 1861 után is érvényben maradt Magyarország déli katonai határainál, valamint Erdélyben és Fiume tartományban), s az Országbírói Értekezlet még ugyanebben az évben, 1861-ben kiadta az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat, melyet aztán szétküldött a törvényhatósági körzeteknek. A "magyar jog" címszó alatt az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok utalt az 1850-es évek egyes rendeleteire, a hatályon kívül helyezett osztrák polgári törvénykönyv egyes részeire, valamint az 1848 előtti időszak törvénykezésére. Az osztrák polgári törvénykönyv számos intézménye a magyar törvénykezés "megszervezőinek" közvetítői keretet biztosított a tulajdonjog rendezésére abban a társadalmi helyzetben, amikor a régi törvényeket már hatályon kívül helyezték, az érvényben lévő jogi intézményeket pedig újjá kellett szervezni és az állami törvényhozás révén meg kellett újítani (Béli: i. m. 313-315.). Az osztrák törvények alkalmazásának politikai hatásait az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok szövege igyekezett enyhíteni, amikor kijelentette, hogy a "külföldi" törvényeket a jogfolytonosság megvalósítása érdekében szükséges alkalmazni, valamint azért, hogy a magyar polgári anyagi törvények restaurációját elősegítsék. Az Országbírói Értekezlet javaslatait azzal igazolta, hogy az 1848 által teremtett "helyzet szükségleteire" hivatkozott (Ideiglenes Törvénykezési Szabályok I. Magánjog, 1. §; Az Országbírói Értekezlet által Javaslatba hozott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok).

16 A történelmi érvelés hagyományosan így hangzik: míg Nyugat-Európában a 19. századra a jogi kultúra polgárosodott (sich verbürgerlichte) és megszilárdult (sich verstadterte), továbbfejlesztésének felelősségét és gyakorlati alkalmazásának még szisztematikusabb megvalósítását az állam vállalta magára, addig Kelet-Közép-Európa jogi kultúrája megmaradt a koncentrált földbirtokviszonyok feudális feltételei között, valamint a – külföldi vagy a külföld által dominált – államhoz való defenzív viszonyában (Küpper Herbert: Rechtskultur und Modernisierung in Ostmitteleuropa. Osteuropa, 4 (1999), 340.; lásd még Mezey bevezető szavait in: A magyar jogtörténet forrásai. Szemelvénygyűjtemény. Budapest, Osiris Kiadó, 2001).

17 Varga: i. m. 117, 125.

18 "Új jogszabályok terjesztették ki és erősítették fel a korlátozó szankciókat, melyek arra szolgáltak, hogy a nőket a szexuális rendszerben elfoglalt helyükön rögzítse […] [és] a 19. századnak a nemekhez rendelt komplimenter ideológiái úgy fogalmazták újjá a feleség alárendelt státusát, mint a magasabbrendű etikai tisztaság megtestesülését, amely a családi és a politikai közösség erkölcsi kohéziója fölött egyaránt őrködik." Vogel Ursula: The State and the Making of Gender. Some historical legacies. In: Randall Vicky – Georgina Waylen (szerk.): Gender, Politics and the State. London, Routledge, 1998, 39.

19 Az átfogó, az egész országban alkalmazandó házassági törvényt 1894-ben iktatták törvénybe (1894: XXXI. tc.), s 1895. január 1-jével lépett hatályba. A törvény megszületéséig azonban hosszú út vezetett, s a házassági törvény kérdése az egész jogászi szakmát megmozgatta. Ahogy az egyik jogtudós 1887-ben kifejtette: "A magyar házassági jog unicum az egész világon, elannyira, hogy ha akadna szerencsétlen ember, ki azt összes consequentáival együtt bármely más, kissé magáratartó államban életbe léptetni akarná, az menten kételyeket támasztana elmebeli és erkölcsi épsége felől. Mert egyéb-e, mint codificált politikai képtelenség az olyan ország házassági joga, melyben polgárok százezrei a nemzet egyéb tagjaival a házassági jog egyoldalúságai miatt bensőleg egybeolvadni képtelenek?" (Daempf Sándor: Kulturpolitika. Jogtudományi Közlöny. 1887. július 8., 209.) Hasonlóan panaszkodott Wekerle Sándor, amikor azt mondta, hogy a házassági jog akadályozta az ország békés fejlődését (lásd Magyarország története, 1890-1918. 1. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978, 91.). Teleszky Istvánnak, aki a polgári házassági törvény felülvizsgálatát irányította az Igazságügyi Minisztérium bizottságában, az volt a véleménye, hogy a számos vallás Magyarországnak csak egy megoldást hagyott meg a nemzeti jog egyesítése érdekében: a polgári házasságot (OKN, 1894. február 19., 16. köt., 32.). Általánosabban fogalmazva, a pluralizmus elleni harc és a centralizált jogi bürokrácia megteremtésének óhaja adta az alapvető mozgatórugót a magyar jogtudomány számára: a jogi pluralizmusból fakadó állítólagos probléma miatt vezette be a magyar állam az osztrák polgári törvénykönyvet 1853 és 1861 között; ugyancsak ebből az okból hozta létre a polgári bíróságok "autonóm" (országos) rendszerét még azt megelőzően, hogy Magyarország politikai függetlenséget kapott volna Ausztriától; ugyancsak ezért fokozta a törvényalkotás tevékenységét 1867-et követően; ezért támogatta önálló jogi szakembergárda kinevelését, melynek fő feladata az volt, hogy magyar nyelven különböző publikációkat jelentessenek meg a nemzeti jog fejlődésének témakörében.

20 Részletesen lásd Loutfi: i. m. 1-7. fejezet.

21 Lásd Loutfi: i. m. 8. fejezet.

22 A nők jogi elnyomásának és a feministák/nők fellépésének és harcának ebben a korszakban jellemző sajátosságait sok, eltérő szemléletű munka tárgyalja. Lásd különösen: Frysak Elizabeth: Legale Kämpfe. Die petitionsrechtlichen Forderungen der österreichischen bürgerlichen Frauenbewegung zur Änderung des Ehe- und Familienrechtes um die Jahrhundertwende; Bellavitis Anna: Der Code civil in Frankreich; Martini Manuela: Neue Rechte, alter pflichten. Die Rezeption des Code Napoléon zu Beginn des 19. Hunderts in Italien; Lepsius Susanne: Die privatrechtliche Stellung der Frau im Deutschland des 19. Jahrhunderts. Forschungsstand und- perspekiven; Stretton Tim: Married Women and the Law in England since the Eighteenth Century – mind a következőben L'Homme. Zeitschrift für Feministische Geschichtswissenschaft. 1, no. 14 (2003), 65-82.; 83-89.; 90-96.; 110-123.; 124-130. Továbbá Bock Gisela: Frauen in der Europäischen Geschichte – vom Mittelalter bis zur Gegenwart. München, C.H. Beck, 2000; Gerhard Ute (szerk.): Frauen in der Geschichte des Rechts – Von der Frühen Neuzeit bis zur Gegenwart, München, C.H. Beck, 1997; Lyndon Shanley Mary: Feminism, Marriage and the Law in Victorian England. Princeton, Princeton University Press, 1993; Smart Carol (szerk.): Regulating Womanhood. Historical Essays on Marriage, Motherhood & Sexuality. London, Routledge, 1992; Honegger Claudia: Die Ordnung der Geschlechter. Die Wissenschaften vom Menschen und das Weib 1760-1850. New York, 1991; Goldberg Moses Claire: French Feminism in the Nineteenth Century. New York, State University of New York, 1984; Taylor Allen Ann: Feminism and Motherhood in Germany 1800-1914. Rutgers University Press, 1991; Wagner William C.: Marriage, Property, and Law in Late Imperial Russia. Oxford, Clarendon Press, 1994; Zimmermann Susan: Die bessere Halfte? Frauenbewegungen und Frauenbestrebungen im Ungarn der Habsburgermonarchie 1848 bis 1918. Budapest-Wien: Napvilág Kiadó – Promedia Verlag, 1999; Pilinkaite-Sotirovic Vilana: Family and Individual Strategies of Husband and Wife in Rural Lithuania, 1864-1894. L'Homme. Zeitschrift für Feministische Geschichtswissenschaft, 1, no. 14 (2003), 55-64.; de Haan Francisca – Daskalova Krassimira – Loutfi Anna (szerk.): A Biographical Dictionary of Women's Movements and Feminisms. Central, Eastern and South Eastern Europe, 19^th and 20^th Centuries. Budapest – New York, CEU Press, 2006.

23 Vogel: i. m. 40.

24 Az 1876-os gyámügyi törvényjavaslat a bankcsődöt elegendő oknak tekintette ahhoz, hogy az apa megfosztható lehessen atyai hatalmától, s a törvényjavaslat e pontját az akkori magyar igazságügy-miniszter, Szilágyi Dezső erős kritikával illette. Úgy érvelt, hogy a bankcsőd rendszerint a piaci erők hibája, nem pedig az egyes személyé, és még ha valaki felelőtlenül intézte is pénzügyeit, ez akkor sem adhat elegendő okot arra, hogy megtagadják tőle gyermekei fölötti hatalmát és befolyását. (OKN [1877. június 15.], XI. köt. [1875-1878], 101-102.) A házassági törvény tárgyalása során hasonló vitára került sor: az 1893-as új polgári házassági törvénytervezet néhány jogász bírálója azt állította, hogy mivel az új tervezet nem említi az elmebetegséget a válóokok között (ahogy azt a kánonjog tette), ezzel megakadályozza, hogy a nők elválhassanak alkoholista vagy iszákos férjüktől, s nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a feleség és a gyermekek tényleges pénzügyi eltartását olyan férfiaknak kell biztosítania, akiknek józan társadalmi felelősségérzete nem károsodott (például az alkohol által). (Lásd pl. Sztehlo Kornél: Törvényjavaslat a házassági jogról. Jogtudományi Közlöny, 1894. január 19. és 26., 18.; König Vilmos: Gyógyithatatlan elmebetegség. Jogtudományi Közlöny, 1894. február 9., 42-43.)

25 A magyar polgárjogi törvénykönyv 1900-as tervezete elismerte a férj kötelességét, hogy feleségét eltartsa, illetve a feleség azon kötelességét, hogy a háztartást ellássa, ugyanakkor elismerte a feleség jogát tulajdonának "elkülönült" kezelésére, és azt is, hogy a házasság során szerzett vagyonra a házastársak egyenlően formálhatnak jogot. Továbbá a törvénykönyv tervezete inkább relativizálta, mintsem általánosította a házastársi kötelezettségeket, amikor azt írta elő a bírónak, hogy egyes esetekben vegye figyelembe a feleség kenyérkereső státusát, mielőtt a házastársak közötti személyes viszonyokat megvizsgálja, és a törvényi rendelkezések köréből teljes egészében kiemelte a hozomány kérdését – ami speciális helyzetben: a feleség tulajdonában és a férj haszonélvezeti jogában volt -, s azt a házastársak közötti, formális szerződésben megfogalmazott egyéni megállapodás körébe utalta. Továbbá, annak ellenére, hogy a törvénykönyv javaslata kiemelte a férjnek (mint a háztartás fejének) a jogát, hogy a háztartás ügyeit érintő minden kérdésben a döntő szót kimondja, ami viszont az 1894-es házassági törvényben nem volt explicit elv, a törvénykönyv-tervezet általában mégis tartózkodott a nyílt diszkriminációs felhangoktól, és a házastársak közötti viszonyt úgy mutatta be, mint kölcsönös partnerséget. Minden, a háztartásra vonatkozó döntést tekintetbe véve, a férjnek kötelessége volt figyelembe venni a feleség tanácsát vagy javaslatát, és egyértelműen nem engedélyezte a férjnek, hogy otthon visszaéljen hatalmával (Törvénykönyv javaslata [1900], 94-95. §§).

26 Hogy a magánjogot nem lehet többé absztrakt fogalmakkal megragadni, és a változó társadalmi környezetre való tekintettel szubjektíve kell megszövegezni, ehhez ad érveket Meszlény Artur: Magánjog-politikai tanulmányok. Különös tekintettel a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetére. Budapest, Politzer Zsigmond, 1901, 95.

27 Meszlény: i. m. 91-92.

28 Itt kell megjegyeznünk, hogy az objektív jog korlátait egyértelműen felismerték a magyar jogtudományi körökben az 1860-as évektől kezdve, vagyis azóta, hogy a családjogi törvények kodifikációs tervezetébe belefogtak, s e felismerés abból fakadt, hogy a helyi jogi feltételek Magyországon rendszeresen megakasztották a központi körmányzat kísérleteit, hogy objektív törvényeket hozzanak létre a polgári és a családtörvény keretein belül.

29 "A feminismus" című, századfordulón született cikkében a jogtudós Szterényi Sándor a feminizmust úgy határozta meg, mint olyan mozgalmat, ami fel akarja számolni a férjnek a feleség fölötti törvényi hatalmát. Mivel a magyar jog sem akkor, sem korábban nem ismerte ezt a jogot, Szterényi úgy vélte, a feminizmus egyszerűen nem volt releváns társadalmi mozgatóerő Magyarországon ( "A feminismus", I-II. Huszadik Század, 1900. május, 362-368.; 1900. június, 461-473.). A törvénykönyvben nem rögzített jog hiányában a tudósok eljuthattak ilyen következtetésekre, hiszen a kodifikáció Magyarországon csak a második világháború után valósult meg (mint fentebb már említettük), s így a családot részben az állami törvénykezés, részben a helyi hatóságok, az egyház és a bíróságok hatáskörében hagyta. A nők jogairól a magyar jogtudományban lefolytatott magasröptű diskurzus hosszú történetéről lásd Loutfi: i. m., 5., 6., 8. és 9. fejezetek.

30 1914, azaz az első világháború kitörése előtt több mint 40 parlamenti ülés foglalkozott az 1913-as törvénytervezettel, s a vitákat fel kellett függeszteni, mondván, a háborús fenyegetés a fennálló "társadalmi stabilitást" veszélyezteti. Lásd Nagy Ferencz, OKN, 26. köt. (1910-1915), 475-476.

31 Az 1894-es polgári házassági törvény nem tisztázta a házastársak közötti személyes kapcsolat vagy a házastársi tulajdon kérdéseit; az 1877-es gyámsági törvény viszont részben kodifikálta a szülő-gyerek / gyám-gyámolított viszonyát, és explicite kimondta, hogy az anyák nem léphetnek fel jogi gyámként (lásd Loutfi: i. m. 4. és 8. fejezet).

32 Fontos, hogy A nők törvénykönyve: A nők jogaira és kötelességeire vontakozó összes törvények és rendeletek alapján (1902) című mű szerzője fejezetekre tagolta a könyvet, a fejezeteknek ilyen címet adott: asszonyok; leányok; jegyesek; anyák; elvált asszonyok; özvegyek – mert szerinte a törvények a nőket nem egységes társadalmi csoportként, hanem külön családi kapcsolatokban élő egyénekként kezelték; néhány törvény pedig a családot magát mint sajátos társadalmi intézményt kezelte (lásd Nagy Sándor K.: A nők törvénykönyve: A nők jogaira és kötelességeire vontakozó összes törvények és rendeletek alapján. Budapest, 1902, 5.; Szladits Károly: A magyar nő magánjogi helyzete. Egyesült Erővel, 1911. április, 95, 99.

33 Az 1900-as magyar törvénykönyv-tervezet a házasságon keresztül próbálta megerősíteni a családtörvényt általánosan megalapozó jogi keretet, a francia és a német polgári törvénykönyvek mintájára, vagyis a szülői és a házastársi hatalmat a "férj-atya" személyében egyesíteni, de házassági tulajdonrendszere a házassághoz való eltérő megközelítést tükrözött, mert elkülönült tulajdoni intézményeken nyugodott. Továbbá a kodifikációs bizottság elvben elismerte azt az inheres ellentmondást, amely a törvénykönyveknek mint átfogó és általános jogi axiómák forrásának kezelésében jelentkezett, s nagy szerepet szánt a bíróságoknak az egyedi esetek gyakorlati elbírálásában. A házasságot és a házastársak tulajdonviszonyait szabályozó jogi normákról ilyenformán elismerték, hogy a kodifikációs folyamattól függetlenül fejlődnek, és a családon belüli, nemekhez rendelt hatalom továbbra is oszcillál egyfelől a kizárólagosan férfias jogok és az apák, a háztartások fejei és férjek kötelességei, másfelől pedig a sokkal halványabban nemekhez rendelt szülői, kenyérkeresői és tulajdonosi jogok és kötelességek viselői között (akik nem kizárólag férfiak per definitionem).

34 Lásd a 29. lábjegyzetet.

35 Amikor a magyar feminista sajtó beszámolt a Nemzetközi Nőtanács Jogi Bizottságának jelentéséről, melynek címe "A nő jogi helyzete a kultúrállamokban" volt, akkor megjegyezte, hogy a férjes asszonyok abban különböznek az egyedülálló nőktől, hogy a társadalom, a jog és a szokások egyaránt kimondják: az egyedülálló nőnek lehetnek bizonyos polgári és anyagi jogosultságai munkájával szerzett bére révén, ám ez nem vonatkozik a férjezettekre, akik fizetség nélkül dolgoznak, és akik csak eltartásra jogosultak (Szegvári Sándorné: A nő jogi helyzete a kulturállamokban. A nő és a társadalom, 1912. július, 127-128.). – A Nemzetközi Nőtanács Jogi Bizottsága 1909-ben alakult.

36 1894: XXXI. tc. 6. §; 1878: V. tc. 246. §.

37 Szegvári: i. m. 182. Kiemelés az eredetiben.

38 Uo.

39 A polgári törvénykönyv tervezetének második változatát Balogh Jenő igazságügy-miniszter 1913. október 8-án terjesztette a parlamenti bizottság elé, s ezt követően került sor a parlamenti vizsgálóbizottság felállítására 1913. március 3-án, és e hó végére a javaslat előkészítésére. A Feministák Egyesülete Jogi Bizottságának a polgári törvénykönyv 1913-as és 1914-es tervezeteivel kapcsolatos állásfoglalásai a szervezet hivatalos fórumán, A nő és a társadalom hasábjain jelentek meg az 1913-as és az 1914-es számokban.

40 Törvényjavaslat (1913), 10., 25., 26. §§.

41 Bírálatok a Polgári Törvénykönyv Tervezetéről. A F.E. jogi bizottságának tagjairól, 1-22. §§. A nő és a társadalom, 1913. október, 171. A férjnek azon hatalma, hogy dönthet a lakóhely megválasztásáról, a magyar törvénykezési jogban gyökerezett. A magyar állampolgárság megszerzésével/elvesztésével foglalkozó 1879-es törvény kikötötte, hogy a feleség kötelessége "követni az ő házastársát". Mivel azok a nők, akik "külföldiekkel" kötöttek házasságot, automatikusan elvesztették magyar állampolgárságukat, miközben a magyar férfival házasságra lépő külföldi nő magyar állampolgárságot nyert, az 1894-es polgári házassági törvény 117. §-a kivételt tett a nem magyar férjjel frigyre lépő asszonyokkal; ha férjét a házasság megkötése után külföldre nem követte, akkor jogában állt a magyar bíróságok előtt a házasság érvénytelenítését kérni (Loutfi: i. m. 3., 4. és 5. fejezet).

42 Bírálatok a Polgári Törvénykönyv Tervezetéről, 191.

43 Uo. 172.

44 Uo. 171.

45 Uo.

46 Meszlényi: i. m. 87-89.

47 Robert M. Unger: Law in Modern Society. New York, The Free Press, 1976, 574-576.

48 Például 1844: III. tc.; 1868: XLVIII. tc.; 1868: LIII. tc. Részletesen in Loutfi: i. m. 7. fejezet.

A cikk eredeti anyagok feldolgozásával új szempontból kutatja a nők részvételét a filmipar termelési folyamataiban az államszocialista időkben és később. A tanulmány arra a kérdésre igyekszik választ találni, hogy az államszocialista politika, amely támogatta illetve kikényszerítette a nők munkaerőpiaci részvételét, hatással volt-e a kreatív munka területére is? A szöveg szembeállítja a nők viszonylag előnyös megjelenítését az államszocialista idők filmvilágában és a mostani, férfiak által dominált, „homoszociális" filmezési és termelési folyamatokat.

Eltérő vélekedések és viszonylag terjedelmes irodalom olvasható mára arról, hogy az államszocialista nőemancipáció körébe tartozó intézkedések mennyiben a női állampolgár és munkavállaló érdekeit tartották szem előtt, és mennyiben az 1945 utáni intenzív iparosítás teremtette munkaerő-hiány, illetve a későbbi munkaerő-túlkínálat diktálta, sőt erőltette a nőkre ezeket. Az időszak nőket érintő törvényhozási gyakorlatára és társadalompolitikai retorikájára vonatkozó effajta vagylagos kérdésfeltevés helyett én magam azoknak az újabb keletű tanulmányoknak az érvelését követném, amelyek az államszocialista nőemancipációt alternatív modernizációs tervként és emancipációs folyamatnak tekintik. Ezen gondolatmenet szerint a rendszer – még ha pusztán népgazdasági érdekből is – a nők egyenlő társadalmi részvételének feltételein dolgozott, miközben erre a részvételre a "célszemélyeket" biztatta is.¹ Az otthon zárt világából a változatosabb kapcsolatrendszereket is kínáló munkahelyi közegbe történő kilépés, valamint a saját kereset nyújtotta viszonylagos önállóság az érintett generáció identitásában a rendszer szándékaitól független, illetve azokon túllépő és irreverzibilisen ható emancipatorikus folyamatokhoz is vezetett. A szocialista állam "nőbarát" politikájának egyik eredménye a nők öntudatára és életlehetőségeikről alkotott elképzeléseire gyakorolt – nagyon is tartós, jóllehet nehezen számszerűsíthető – hatása volt. Az újrafogalmazott önkép és öndefiníció ugyanakkor mindenfajta emancipációs, függetlenedési törekvés alapvető eleme, így a nők egyenjogúsítását célzó feminizmusé is.² A feminizmus esetében az önkép/öntudat újradefiniálása a társadalmi és kulturális környezetben elfogadottnak, sőt normatívnak tekintett "nőkép"-hez képest történik; e meglévő képek mibenlétével a nők (vizuális) reprezentációjának vizsgálata foglalkozik.

Az államszocializmus kutatásának jobban adatolt területein már kimutatták, hogy ez idő alatt a nők foglalkoztatottsági és képzettségi szintje utolérte a férfiakét, s hogy számos, korábban kizárólag férfiak által betöltött munkakörben is megjelent a női munkaerő.³ Dolgozatom egyik, az elterjedő női munkavállalással kapcsolatos kérdésfelvetése az, hogy ez a hangsúlyosabbá váló és differenciálódó női munkaerő-piaci jelenlét az ipar és az értelmiségi pályák mellett vajon a kreatív foglalkozások esetében is éreztette-e hatását – vagy a művészeti szféra az efféle kiegyenlítődésnek makacsabbul ellenálló játéktér volna? A munkaszociológia számára nem ismeretlen továbbá az "üvegplafon" és az "üvegfal" fogalma sem;⁴ illetve az a megfigyelés, hogy rendszerint azokban a szakmákban jelenik meg hamarabb jelentékeny számú női munkaerő, ahol a fizetés és a feladattal, a pozícióval járó társadalmi elismertség alacsonyabb. S amint egy korábban megbecsült foglalkozás ilyen jellegű státuszvesztésen esik át, az figyelhető meg, hogy a férfiak fokozatosan elhagyják a pályát.⁵

E cikk során vizsgált kreatív szakmául a filmgyártást választottam, s ennek két oka van. A filmgyártás azon alkotótevékenységek közé tartozik, amelyek – ellentétben például a képzőművészettel vagy az irodalommal – nem egyéni teljesítményekre, hanem csapatmunkára, különféle funkciókkal ellátott résztvevők együttműködésére épülnek. Ezért a munkaköri mobilitás, illetve szegregáció szervezeti összetevői mellett az ezekhez járuló, s az egyén társadalmi-kapcsolati tőkéje által mozgósított tényezőket is láthatóvá teheti. A film ugyanakkor a legszélesebb befogadói körhöz eljutó kulturális termék, a filmes nőábrázolásoknak tehát jó esélyük van a társadalomban keringő nőképek bevésésére vagy épp azok módosítására, árnyalására. Feltehető ugyanakkor az is, hogy a nyilvános használatra és az egyéni identifikációhoz rendelkezésre álló nőképek (át)formálása mindenekelőtt azáltal következhet be, ha az érintettek, vagyis a nők beleszólhatnak a róluk alkotott képek mineműségébe, azaz ha saját maguk állíthatják elő azokat. Ezért fontosnak és érdemesnek látszik a filmgyártásban való női részvételt is az elemzés körébe vonni, mivel joggal várható, hogy női alkotók megjelenése a filmgyártásban befolyásolni fogja a mozgóképes nő-reprezentációt.

A hetvenes-nyolcvanas évek nyugati feminista alkotói a férfiagy (és -vágy) szülte fiktív, nagybetűs Nővel szemben hús-vér, valódi(bb) női figurák szerepeltetésére törekedtek az irodalomban, a képző- és filmművészetben egyaránt, hogy ellenpontozzák a közkeletű passzív, alárendelődő és férfifüggő, ám egyéb személyiségjegyekben szűkölködő nőábrázolásokat. Tanulmányom feltételezése szerint az akkori feminista alkotók és elméletírók által ostromolt reprezentációs környezettel szembeállítható a magyar filmtermés számos, az államszocializmus periódusából származó darabja, melyekben a női szereplők nem kizárólag áterotizált szexuális tárgyakként vagy sematikusan egyforma karakterekként jelennek meg. Ám ezekkel az árnyaltabb nőábrázolásokkal úgyszintén szembeállíthatók a legutóbbi öt-tíz év ismét ellenkező tendenciát jelző hazai produkciói is.⁶

Filmgyári lány – Női részvétel a filmiparban

A filmgyártásban való női részvételt a különböző funkciókra jellemző női jelenlét – talán némiképp szokatlan⁷ – kvantitatív számbavételével kezdem: milyen/hány feladatkört töltöttek be tipikusan nők, és milyeneket ritkán vagy szinte soha? Hogyan alakult ki a nemekre szabott szegregáció a filmgyártáshoz kapcsolódó munkakörökben? Eközben saját, 1945-től ötéves bontásban felvázolt statisztikámat⁸ a következő kérdések mentén igyekszem interpretálni: Mi magyarázza a tipikusan női munkakörök kialakulását? Kik is voltak az "első fecskék"?

Ahogy talán minden statisztikázás nélkül bárki kitalálhatná, a leghamarabb és legnagyobb mértékben elnőiesedő szakma a jelmeztervezőké volt; az 1945-49-ig terjedő periódusban máris 31,5% volt az arányuk – illetve az aránya, tekintve, hogy az ebben az időszakban készült 19 filmhez nő 6 esetben tervezett jelmezt, s ez majdnem mindig ugyanaz a személy volt. Ebben a tekintetben hasonló a helyzet a gyártásvezetéssel is: a 19 filmből 4-ben működött közre (egyazon) női gyártásvezető, elérve ezzel a magasnak tűnő 21%-os arányszámot (hogy az erre következő periódus után eltűnjön, s majd csak 1981 után töltsék ki az űrt újabb női gyártásvezetők). Női vágót ekkor még csak kettőt jegyezhettem, ám később az ő arányuk fog a jelmeztervezőéhez fogható dinamikával emelkedni – azzal a különbséggel, hogy még csaknem 10 évig ugyanazt az egy női vágót foglalkoztatják. A jelmeztervezők névsora azonban már a következő periódusban (1950-55) változatosabbá válik. E változatosság mögöttes jelentése akkor tárul fel, amikor rájövünk, hogy tudni kell olvasni a névsorok között is… Néha könnyen, néha nehezebben, háttértudás nélkül néha egyáltalán nem fejthetők fel a nevek mögött rejlő kötődések: ki kinek (melyik operatőrnek, rendezőnek stb.) a felesége? A kötődések önmagukban arról persze nem kínálnak információt, hogy ki/mi volt (benne a pikszisben) előbb: a tyúk vagy a tojás – vagyis az adott női vagy férfi filmipari dolgozó, arról azonban mégis árulkodnak, hogy el kellett telni egy időnek, amíg a nők saját jogon (tehát nem férjhez/férfihoz való kötődésük révén) nyerhettek teret még a feminizálódó tendenciát mutató feladatkörökben is.

A munkahelyi gender-szegregáció csökkenő vagy növekvő mértéke – más szóval az, hogy bizonyos munkakörökben jellemzően vagy szinte kizárólagosan nők avagy férfiak dolgoznak – a filmipar esetében azzal is mérhető, ha megvizsgáljuk, hogy hányfajta munkakörbe került idővel jelentékeny számú női munkatárs. A legtöbbféle gyártási funkciót (17 félét) az 1981-85-ös periódusban töltötték be női dolgozók, ez a szám azóta csak a legutóbbi, 2001-gyel kezdődő időszakban esett vissza 13-ra. Ahogy az valószínűleg szintén előre látható volt – amint az a munka fizikai jellegéből is adódik -, operatőri szerepben a nők csak egészen elenyésző százalékban jelennek meg, leginkább csak (fél)független, baráti köri felállásra emlékeztető stábok esetében, ahol gyakran ezt a funkciót egyszerre több személy tölti be. Nem súrolja ugyan folyamatosan a nullát, ám makacsul alacsony marad a szemlézett 60 év során a(z önálló) női írók és forgatókönyvírók száma. A nőírók arányszáma soha nem emelkedett 7,2% (az 1976-80-as "rekord"), a forgatókönyvíróké pedig 12,9% (1991-95) fölé, s ezt a csúcspontot mindkét esetben rohamos esés követi, ami a legutóbbi időszakra 1,6% írót és 4,2% forgatókönyvírót produkált.

A listát stabilan vezeti tehát a jelmeztervezés és a vágás – lásd a vágó mint a celluloid nyersanyag "arannyá" változtatója, akinek aprólékos és nem látványos, ám döntő jelentőségű munkája a háttérben zajlik, s aki kritikus pillanatokban a rendező lelki támaszává is elő(?)lép. Melléjük az 1961-65-ös időszaktól kezdve jön fel egy másik, szintén gyakran nők által betöltött szerepkörként a dramaturg – s némiképp szintén az előtérben lévő, "igazi" kreatív munka oldalvizén (szöveg)gondozói funkciót betöltve. E stabil vezető hármason belüli eltolódásokat⁹ egy darabig magyarázhatja az a tény, hogy a forrásul szolgáló kiadványokban a jelmeztervező nincs mindig megemlítve, így a rá vonatkozó adat ennek a bizonytalansági tényezőnek is függvénye, ám az 1991-gyel, s különösen az 1995-tel kezdődő időszaktól kezdődően a visszaesés akkora mértékű,¹⁰ hogy mögötte egyéb okokat kell keresnünk. A női dramaturgok elmaradását a dramaturg szerepkörének általában jellemző (nemtől független) eltünedezése magyarázhatja, ami pedig a stúdiók és a hozzájuk kötődő alkotócsoport-szerű munka visszaszorulásának következménye: a megcsappanó költségvetések miatt ez volt az elsőként mellőzhetőnek ítélt szerepkörök egyike. A számszerű adatokból azt a hipotézist is csak megalkotni tudjuk, hogy vajon a rendszerváltás után megváltozott filmfinanszírozási helyzetben kialakult esetleges pozícióharc, valamint a stúdiók megszűntével a "baráti körben" való filmezés elterjedése eredményezte-e a női vágók és jelmeztervezők csökkenő, s ugyanezen feladatkörökben a férfiak növekvő arányát – vagy az utóbbi szakma esetében netán annak az egy konkrét jelmezesnek a fellépése, aki a korábbi állami ruharaktárak készletének megszerzésével jóformán monopóliumot alakított ki. A legutóbbi évek fejleménye, hogy a mind erőteljesebb technicizálódás/digitalizálódás következményeképpen megnőtt a vágóként dolgozók között a férfiak aránya, köztük olyanoké, akik számára – nem a filmes szakmában szerzett tapasztalataik révén – már nem ismeretlen és a korábbi manuális folyamathoz képest jóval vonzóbb e munka technikai része.

E listavezető, mondhatni járulékos feladatkörökben tehát az 1966-tal kezdődő periódustól fogva – azaz a szocializmus építésének huszadik (!) éve környékén – kezd el megjelenni értékelhető számban és viszonylag változatos funkciókban a női "munkaerő". Ehhez képest mi a helyzet a filmkészítés fő emberének tekintett rendezővel, azaz a hazai rendezőnők megjelenésével és az általuk készített filmek feltételezett másmilyenségével? A "felszabadulás" után elsőként (a hatvanas évek elejétől) jegyzett rendezőnő, Zsurzs Éva elsősorban a televízió számára készítette magyar irodalmi klasszikusokból többnyire moziban is bemutatott filmváltozatait. Az ő esetében aligha beszélhetünk a női film vagy filmes megjelenéséről – annál inkább mondhatjuk ezt az első filmjét 1968-ban készítő Mészáros Mártáról. 1969-ben mutatta be első filmjét Gyarmathy Lívia és Elek Judit is, s ettől fogva minden ötéves periódusban felbukkant legalább egy, de általában kettő-három (egyetlenegyszer négy) újabb név. Ez talán ígéretesen hangzik, ám csak addig, amíg hozzá nem tesszük, hogy ez még abban a két időszakban is, amikor számuk a legmagasabb volt, azt jelentette, hogy mindössze 12 filmet rendezett nő az összfilmtermést jelentő 110-ből (1976-80), illetve 85-ből (1991-95). Semmiképp sem a tendencia javulását jelzi, hogy a legutóbbi négy és fél évben szintén mindössze 10 filmet rendezett nő az eddig elkészült 119-ből. A további rossz hír a rendre felbukkanó új neveket illetően pedig az, hogy legtöbbjük neve egy vagy két film után elmaradozik, s egyikük sem hozott létre a Mészáros Mártáéhoz mérhető terjedelmes életművet. (Az eddig 21 filmet számláló Mészáros-oeuvre mellett Gyarmathy Lívia 8, Zsurzs Éva 6, Elek Judit, valamint Szalai Györgyi 5-5 filmet tudhat maga mögött.)

A női rendezők megjelenését ugyanakkor érdemes összevetni a nemzetközi filmgyártás fejleményeivel is, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy a nők szerény betörése a filmkészítés terepére mennyiben tudható be a sokrétű nyilvános szerepvállalásukat célzó államszocialista ösztönzésnek, illetve mennyiben rendszerfüggetlen folyamat. Összevetésül egyelőre csak az angolszász mozi példáját tudom felajánlani, ahol az 1970-es évek közepétől előretörő feminista filmelmélet, illetve -kritika nyomán jelentkeztek az első női rendezők.¹¹ Ők elsősorban független filmesek voltak, s kimondottan női fókuszú kísérleti és/vagy rövidfilmekkel jelentkeztek, amelyekben gyakran keveredtek a dokumentum- és a játékfilm elemei. Ennek fényében Mészáros Márta 1968-as fellépése egy állami gondozásban nevelkedett fiatal szövőnő útkereséseiről, identitásproblémáiról szóló, dokumentarista stílusú, Eltávozott nap című filmjével, majd későbbi, rendre kimondottan női léthelyzetekre koncentráló filmjeivel akár az (angolszász) nemzetközi trendet megelőző jelenségnek is tekinthető.

Többi rendezőnőnknél a női szemszög és/vagy tapasztalat érvényre juttatása korántsem olyan egyértelmű, mint Mészárosnál. Gyarmathy Lívia első filmje, az Ismeri a Szandi mandit? című szatirikus vígjáték (1969) cselekménye nem női fókuszú, csak a narrációja az, ám még az effajta áttételes fókusz is eltűnik későbbi filmjeiben, egészen az 1992-es A csalás gyönyöréig, ahol munka- és partnerproblémáikban nem felőrlődő, hanem azokból megerősödve kikerülő női főhősökkel találkozunk. A jóval rövidebb filmográfiával rendelkező női alkotók közül Elek Juditon kívül – akinek öt filmjéből három foglalkozik különféle női figurákkal: öregasszonnyal, kamaszlánnyal és az (irodalom)történelemből csupán névről ismert Szendrey Júliával – a többiek vagy egyáltalán nem foglalkoznak kimondottan női élethelyzetek filmrevitelével (Szalai Györgyi, Enyedi Ildikó¹² , Szederkényi Júlia, Fekete Ibolya, Kőszegi Edit, Székely Orsolya, Pajor Dóra, Groó Diana), vagy igen, foglalkoznak azzal is (Ember Judit, Sós Mária, Szabó Ildikó, Deák Krisztina, Böszörményi Zsuzsa, Sára Júlia, Incze Ágnes), ám tendenciózusnak ez az érdeklődés az ő esetükben sem mondható. Jelentőségük azonban a filmgyártásbeli női részvétel szempontjából annyiban mégis tetten érhető, hogy nagyobb számmal hoztak a gyártási folyamatba további női közreműködőket, azaz e rendezők többsége rendszerint női íróval/forgatókönyvíróval, dramaturggal, vágóval, konzultánssal stb. dolgozott.

Ha viszont önmagában a női rendezők megjelenése ily kevéssé befolyásolta a nők reprezentációját a magyar filmben, mivel támaszthatom alá a fentebb előrevetített feltételezésemet, miszerint az államszocialista időszakban a filmes nőábrázolások összességükben kedvezőbbek voltak, mint az egyidejű angolszász filmekben, amelyeken a feminista filmkritika felnőtt,¹³ vagy mint a legutóbbi évek magyarországi filmtermésében?

Az iménti bekezdést záró kérdés megválaszolásához az 1945 utáni filmtermés korpuszelemzésére kell vállalkoznom, tudatosítva annak nehézségeit és veszélyeit – például azt, hogy egy ilyen vizsgálat során a filmek attribútumaikra, illetve erősen lecsupaszított, egydimenziós, mondhatni, instrumentális értelmezésekre zsugorodhatnak. A jelen vizsgálódás figyelmét pedig elkerülhetik az olyan darabok, amelyek az alább bevezetésre kerülő szempontok szerint nem ragadhatóak meg, ám mégis jelentékenyek lehetnének az általuk felmutatott árnyaltabb nőábrázolások okán (gondolok itt a férfi-nő-kapcsolatok közelképét felmutató filmekre, de akár a műfajban szokatlanul aktív női hősnőkkel is operáló bűnügyi történetekre vagy vígjátékokra). Az olyan filmeknek sem tudok ebben a terjedelemben figyelmet szentelni, amelyek esetleg a maszkulinitás átformálásán dolgoznak, holott ez azért lehetne fontos aspektus, mert épp a nő-férfi reláció minőségének kezdeti, ám később elmaradó nyilvános tematizálását nevezik meg egyes kutatók az államszocialista nőemancipáció kudarcának egyik okaként.¹⁴ Így ez alkalommal a férfiábrázolások nyomon követésével nem, csak a (férfi)rendezők nőkép-gyártásának elemzésével tudunk foglalkozni. Mindennek ellenére megkísérlem az évtizedeket követve figyelemmel kísérni a filmbeli nőábrázolás változásait. Amit a jelen keretek között első nekifutásból tehetek, az az, hogy az eddig ilyen aspektusból nemigen vizsgált filmkorpusz feminista szemszögből történő felméréséhez vetek fel lehetséges szempontokat.¹⁵ Az ideális olvasót pedig arra kérem, hogy a most következő elemzés során végig reflektáljon frissebb magyar filmélményeire mint kontrollcsoportra is: egyáltalán elgondolhatóak-e az alábbiakhoz fogható témafelvetések és nőábrázolások ezekben az újabb mozidarabokban?

 

Az elemzési szempontok bevezetése és az ötvenes évek filmjei

 

Az ötvenes évek termelési filmjeinek,¹⁶ úgy tűnik, a mi szempontunkból mindenképpen a javára írható a számos női kulcsfigura saját jogon való felléptetése. (Megjegyzendő ugyanakkor, hogy bár ezek a hősnők nem férfiak oldalán kerülnek a sztorikba, a beteljesülő szerelmi szál mint zárlat még jó ideig elmaradhatatlannak mutatkozik.) Itt persze el kell tekintenünk e filmek nemszeretem agitatív-propagandisztikus jellegétől – vagy éppen, hogy nem kell eltekintenünk, hiszen a feminista filmelmélet a kritika egyik feladataként pontosan az ideológia működésének a domináns mozidarabokban való leleplezését jelölte ki. E "feladat" abból a felismerésből táplálkozik, hogy az ideológia természete szerint elfedni igyekszik önnön működési mechanizmusát azáltal, hogy az ábrázolt rendet a dolgok természetes állásaként mutatja be, amiért is a film-mese-világ mint olyan az ideológia tudatalattijának tekinthető.¹⁷ Ezt szem előtt tartva egyrészt nem meglepő, hogy az átnevelődés szembeszökő példáiként az ötvenes évek alkotói a cselekvőségük (agency) birtokába frissen jutott női (szereplő)ket használják, amivel ugyanakkor újból a nőkép-gyártás csapdájába esnek. Vigasz, de sovány, hogy ez a nőkép – amilyen például a beszédes című első termelési film, a Szabóné¹⁸ címszereplőjéé – talán jobban igenelhető feminista szempontból. Másrészt viszont épp ezen a ponton érthető meg, hogy miért oly leplezetlenül ideologikus a termelési film: mert – ellentétben a domináns moziban és kultúrában már régóta olajozottan működő polgári ideológiával – itt egy új világnézetet kellett "a dolgok állásaként" tudatosítani, majd naturalizálni, vagyis besulykolni.¹⁹ Ám az, hogy az ideológia itt ilyen könnyen tetten érhetően "mutogatja" magát, távolról sem jelenti azt, hogy csak ezek a termelési ("mutogatós"…) filmek volnának ideologikusak. A fennálló rendnek a filmekben is felszínre kerülő patriarchális természetét a feminista kritika különböző filmnyelvi jellegzetességekben ragadja meg. Ilyen eljárás a vizuális kultúra egyéb területeiről is ismerős nőképek termelése, melyek a nőket nem összetett és változatos emberi mivoltukban ábrázolják, hanem rögzített, elő(re meg)írt jelentések hordozóinak teszik meg. Ebben az időszakban a Szabóné-szerű "új világ hírnöke" jelfunkció mellett fellelhetők még az újba oltott régi vágású szerepmodellek is, mint amilyen például a "megejtően tiszta munkáslány" a Vasvirágban. Jelként funkcionálva azonban a legtöbb, ami a női karakterekkel filmnyelvileg történhet, az, hogy strukturálják a narrációt, vagyis hogy a bonyodalmat egy nő indítja be – de a történet nem róla fog szólni.²⁰

Az egyéb narratív műfajokból ismerős az a – fenti értelemben – ideologikus fogás, amely a narratíva zárlatában helyreállítja a patriarchális rendet. Történhet ez azáltal, hogy a "tévelygő", vagyis az előírt jel-szerepből kiszabaduló és nagyobb cselekvési teret nyert nőt végül mégis helyre teszi, újra bekebelezi a fennálló rend: férjhez megy, vagy visszamegy az elhagyott férjhez, vagy egyéb módon "győz a szerelem", azaz a nőt továbbra is a férfival való relációjában szemléljük. Így bocsát meg az Egy pikoló világos rossz társaságba keveredő fiatal hősnőjének egyszeri udvarlója, feltéve, ha jó útra tér; s így békül össze a Kétszer kettő néha öt "tudós matematika-tanársegéd kisasszonya" azzal a pilótával, akivel korábban intellektuális kompetencia-versenyben állt.

A rend helyreállítása a kihágást elkövető nő megbüntetésével is elérhető: öngyilkos lesz, vagy megöli más, megőrül vagy magára marad és elszigetelődik; legenyhébb esetben "csak" nem nyer, elveszti ügyét. Az ötvenes évekből ilyen büntető mozira nem találtam példát.

A képi megjelen(ít)ésen keresztül is nyílik mód az eltévelyedett női szereplőnek a patriarchális rend számára való visszanyerésére: ilyenkor a rendet cselekedeteivel fenyegető figurát a férfitekintetet kiszolgáló módon jelenítik meg, testét, úgymond, fétissé fényképezik.²¹ Az adott időszak szexualitásmentessége, vagy inkább -eltagadása is magyarázhatja, hogy a nőt nem fényképezik a férfivágy tárgyaként és prédájaként (azon túl, hogy még majdnem mindig kötelezően szép).²²

Mindezekkel a rendfenntartó technikákkal szemben a feminista filmelemzés nemcsak azokat a nyilvánvalóan kedvezőbb eseteket képes értékelni, amikor az autonóm cselekvésre kész hősnő nyer (mint a Körhinta Pataki Marija, jóllehet szokásrendbe dermedt családjából a házasság szokásrendjébe lép ő is, de legalább a szíve szerint megválasztott partnerrel), hanem már azt is díjazza, ha a főszereplőnek megtett színésznők nem szikrázó szépségek, vagy ha a zárlat eldöntetlensége és egyéb narrációs törések kibillentik a patriarchális rend magától értetődő mindenhatóságát; ha a zárlatban a heteroszexuális aktus épp csak nem következik be – függetlenül attól, hogy tudjuk-e egyből azt is, hogy ezáltal a hősnő megoldásra is talál-e, nyer-e. Ebben az időszakban az efféle "nyitó zárlat", amikor a hősnő "egy bőrönddel elhagyja a házat, ezentúl a maga életét akarja élni" (Mese a 12 találatról; Zápor, MF) még nem gyakori – a Gyalog a mennyországba című darabban azonban máris egész nemiszerep-csere játszódik le: a férfi szereplőnek kell megtalálnia a munka és a szerelem összeegyeztetésének módját, ő farigcsál le az ambícióiból a szerelmi kapcsolat javára.

 

Dilemmázik-e a nő? – A hatvanas évek

 

A hatvanas évek filmjei jellemzően az értelmiség hatalommal kapcsolatos dilemmáinak adtak hangot megannyi erkölcsi dráma és történelmi példázat formájában. Ehhez fogható mélyanalízis középpontjába az eddig ismert, jobbára jelfunkciót betöltő nőfigurák értelemszerűen nem kerülhettek – habár női figurák és élethelyzetek elmélyültebb elemzésére ekkor már akadnak kísérletek férfirendezők részéről is. Az 1962-es Kertes házak utcája Makavejev Montenegrója szelídebb kimenetelű verziójának is volna mondható, ha nem készült volna csaknem húsz évvel korábban annál: mindkét történetben egyhangú házasságában tengődő nő szerepel, aki egy váratlanul jött románcon keresztül döbben rá ezen élet ürességére és tarthatatlanságára. Így értelmezve Fejér Tamás szordínósabb filmjét még akár Betty Friedan feminista bestsellere, a The Feminine Mystique mozgóképes illusztrációjaként is elgondolhatnánk,²³ ha nem egy évvel korábban mutatták volna be, mint ahogy az megjelent…

Mint a Kertes házak utcájában, pár másik filmben is (A férfi egészen más; Asszony a telepen) a "nyitó zárlat" mutatkozik a boldogságot/boldogulást nem hozó kapcsolatokból kilépő, önállóan új életet kezdő női karakterek legmerészebb "nyerési" lehetőségének. E két utóbbi mozidarab a férfiakra, illetve nőkre alkalmazott erkölcsi mérce kettősségét is problematizálja; az Asszony a telepen pedig a keretek közé záró nőképekkel is szembeszáll, amennyiben az egyébként "példamutató magatartású" elvált asszony főhősének családos férfival van viszonya, miközben egy fiatalabb kolléga is ostromolja, s aki az elvárások ellen végül így fakad ki: "Nem vagyok szent!" Ezzel épp az egyik legmakacsabb nőkép-pár, a szent/feleség kontra kurva/szerető dichotómiájával száll szembe, amelyet szinte reflektálatlanul használnak a jellemrajz eszközeként a korszak egyéb, "ellentétes erkölcsű" nővéreket vagy barátnőket szerepeltető filmjeiben (Tücsök; Lássátok feleim). További kelendő nőkép lesz majd az a (Madách által Az ember tragédiájában megalkotott, orvul teherbe eső, s így Ádám drámai öngyilkosságát lehetetlenné tevő Évához hasonlatos) ágens, aki valami nem kívánthoz – "normális", földhözragadt családi léthez – köt, vagy épp bűnözésbe taszít (lásd A kenguru; illetve Gengszterfilm). Előfordul a férfitárs nélkül csak örömtelen vegetálásra kárhoztatott női egyed is (Négy lány egy udvarban), akinek bemutatásmódja szintén a heteroszexuális párosodásra épülő patriarchális renden kívüli létezés elgondolhatatlanságát példázza.

A vígjáték műfaja akár a normatívába nem illő figurák megjelenési terepe is lehetne, de nálunk mégis az olyan filmkomédiák a jellemzőek, amelyek szokásos típusokat vonultatnak fel, s amelyekben az áthágás lehetősége ellenére az ideológia inkább csak önfeledten (re)produkálja magát. A Tanulmány a nőkről ígéretes cím mögött három válni készülő nővel találkozunk, akik végül visszamennek férjeikhez, miután azok mind beleszerettek a feleségek által megbízott válóperes ügyvédnőbe, aki a film végére szintén megtalálja a maga – illedelmesen nőtlen – párját.

A millenniumi lányneveldében – a társadalmi rendet bevéső intézményben – zavart keltő Odor Emília kitaszítottsággal, majd öngyilkossággal bűnhődik (Szeressétek Odor Emíliát!), míg a Fényes szelekben a hatalmat magához ragadó mindkét szektás szereplő nőnemű, akiket – azon túl, hogy nézőként nem szeretjük őket – tetteikért ki is zár soraiból a népi kollégista mozgalom.

A képi megjelen(ít)és szintjén ekkor még rendre kötelességszerűen vonzóak, szépek és fiatalok az előforduló központi női szereplők; igaz ez Mészáros Márta első filmjeire is. (A hetvenes évek filmje fog a hétköznapi ember élettörténései iránt érdeklődni, s ekkor maradozik majd el a glamour a színésznők arcáról is.) Reálisan felfogott, konkrét társadalmi státusszal²⁴ és saját dilemmával rendelkező (Eltávozott nap; Holdudvar), a leosztott nemi szerepek rendjébe bele nem törődő (Szabad lélegzet) korai főhősei révén Mészáros a nőképek kereteiből kiszabadított nő(mi)neműség újradefiniálását végzi. A rendszerint sajátosan női problémák női perspektívából való felmutatása²⁵ (s e dilemmáknak – különösen a gyermektelenséggel kapcsolatosaknak – nem a patriarchális rend elvárásaihoz illeszkedő megoldása) mellett a rendező a feminista vizsgálódás számára oly jelentős magánszféra "csak úgy" történő, azaz önmagáért való filmbe emelését is vállalja. Holott a "magánélet mindig a társadalmi cselekvés, illetve a politikai elnyomás ellenpontja volt a magyar filmben […] A magánszféra sosem jelent meg »csak úgy«; mindig ki kellett fejeznie a rendező politikai közérzetét is."²⁶ Mészáros 1982-ben kezdett önéletrajzi Napló-sorozata kapcsán pedig alkalmunk nyílik egy újabb fontos filmértékelési szempont bevezetésére; e szempont a történelmi események és folyamatok oly módon történő ábrázolása, ahol láthatóvá válik az e folyamatok irányításából hagyományos társadalmi pozíciója miatt általában kimaradó, ám azokban jelen lévő, azokat megélő női szubjektum is. (Erre szolgáltattak példát más, a viszonylag-közelmúltat témául választó művek is, mint a Fényes szelek, a Fiúk a térről vagy a Pokolrév is.)

 

Filmkockák a női nézőnek – Hétköznapok 1970-80

 

Ahogy már korábban megjegyeztem, a női rendezőkre – Mészáros és Elek Judit kivételével – egyáltalán nem volt jellemző, hogy automatikusan vagy egyértelműen "női filmeket" készítettek volna, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek során ne készültek volna női vagy legalábbis női fókuszú filmek – férfiak rendezésében. Ezen a ponton is érdemes kitekintenünk a korabeli nemzetközi (angolszász) mozi fejleményeire, ahol ekkoriban jelenik meg a – domináns mozin belül – a "New Women's Film", mikor is a férfi rendezők sem szépséges vagy konvencionális módon vonzó hősnőket léptetnek fel, és a hősnők ábrázolása árnyaltabbá, rokonszenvezőbbé is válik. (E nemzetközi áramlatnak a hatása kétségtelenül utolérhető Gothár Péter első filmjében. Az Ajándék ez a nap egy amerikai "férfi női filmet", az Alíz már nem lakik itt-et idézi szintén lakásra vágyó főszereplőnőjének történetével, illetve az egyébként hazai szexszimbólumnak számító Esztergályos Cecília nem esztétikus vagy voyeurisztikus fényképezésmódjával; ezenkívül egy jelenetben a szereplőknek épp az Alízt játszó moziban akad dolguk.) A női néző kategóriáját bevezetve az elemzésbe, ezeknek az "új női filmeknek" az a jelentőségük, hogy nemcsak az azonosulás lehetőségét nyújtják a "nézőnő" számára, hanem bizonyos, máshol érdektelennek minősülő létállapotok vagy nem bevett magatartásformák jóváhagyását, létjogosultságának megerősítését is. Az effajta témaválasztással szembesítve tűnik fel, hogy az utóbbi évek filmterméséből egyetlen olyan produkciót sem tudnánk idézni, amelyik például a közép- vagy időskorúvá érő nő számára kínálna azonosulási pillanatokat, ahogy tette többek közt a Déryné, hol van? vagy a Sárika drágám.

A hetvenes-nyolcvanas évek magyar filmjei pesszimizmusukról híresültek el, s ezen a kontextuson belül nem is meglepő, hogy kevés ügyét egyértelműen megnyerő hősnő tűnik fel a vásznon. Inkább az afféle kiúttalálás bizonyul magyaros hepiendnek, amivel a Tükörképekben találkozunk: a nyitányban a szereplőt a számos, egyéb filmekben külön-külön is tárgyalt, jellegzetesen női trauma súlya alatt összeroppanva találjuk egy elmegyógyintézetben, ahol azonban a pszichológusnő segítségével ráébred, hogy képes megküzdeni ezekkel a traumákkal, és maga mögött hagyni őket.

Olyan történelmi tárgyú filmekre is hozhatók példák ebből az időszakból, ahol a női szereplők nem pusztán a főhős anyja, felesége, szeretője szerepkörében jelennek meg. A sor az Angi Verától kezdve (ahol annak ellenére, hogy a hősnő egy nem rokonszenves fejlődési utat jár be, a hangsúly az adott történelmi pillanatban valószínűleg előforduló, valós élethelyzetben szerepeltetett és a női protagonistáktól a hatvanas évek filmjeiben még megtagadott, erkölcsi dilemmákkal terhelt szituációba helyezett címszereplő megjelenésén van) a Te rongyos életen, a Vörös grófnőn és Mészáros Napló-sorozatán keresztül a Psychéig ível. Ez utóbbi nemcsak hogy Weöres Sándor önmagában is rendkívüli és kétségtelenül feministaként értelmezhető irodalmi művét²⁷ vette alapul, de – a hosszabb verzió – bőven elidőzik Psychének azon (a forrásul szolgáló műben csak jelzett) életszakaszán, amikor a költőnő a 19. századi reformmozgalmárok társaságába került. Elidőzik a férfi módra való történelemcsinálás kérdésénél, és Psyché kommentárjain keresztül egyúttal implicit feminista kritikáját is adja annak.Mielőtt azt a benyomást kelteném, hogy az eddig tárgyalt időszakban csupa (női) kedvünkre való filmek születtek, emlékeztetnék egy másik filmtípusra, az ún. haverfilmre (buddy movie), amelynek térnyerése a nemzetközi porondon a hatvanas-hetvenes évekre tehető, nálunk pedig örökzöldnek, sőt a mához közeledve csaknem hegemonikusnak tűnik. Az (angolszász) filmvásznon szintén ez időben válik a nő egyre gyakrabban a férfierőszak áldozatává, amit egyes feminista kritikusok úgy értelmeznek, hogy a patriarchális rend legalább a vásznon meg akarta büntetni a nőket az egyre megkerülhetetlenebb nőmozgalom és annak hatásai miatt.²⁸ A magyar filmben ez a jelenség a Molly Haskell által leírt évtizedben alig, s azt követően is csak elszórtan jelentkezik: a Cha-cha-chában, vagy – némileg paradox módon – a különben női fókuszú, férfi rendezte filmekben: Adj király katonát;²⁹ Pokolrév; ám annál gyakoribbá válik majd a rendszerváltással kezdődő periódusban (Egy teljes nap; Másnap; stb.).

 

Nincs még egy ilyen ország – A rendszerváltás utáni évek

 

Cikkem egyik célkitűzése az államszocializmus alatt, illetve a rendszerváltás óta készült filmek néhány kiemelt szempont szerinti összevetése volt, azt feltételezve, hogy az államszocialista nőemancipáció idején³⁰ jobb lehetett azonosulásra alkalmas szerepmodellekre számító mozinézőnőnek lenni, mint az azóta épülő és neokonzervatív jegyeket is felmutató liberális demokráciában. Amint az eddigiekben láttuk, ennek oka azonban nem elsősorban a nők filmes reprezentációját megbolygató női rendezők vagy forgatókönyvírók tevékenységében rejlik. A lehetséges okok között szerepelhet azonban az a diszkurzív környezet, amelyet a nőemancipációt célzó intézkedések, ezek hatása, valamint az ezeket kísérő retorika teremtett meg. A politikai fordulat utáni "képromlásért" pedig egy afféle liberalizáció is okolható, amely nem annyira az állampolgárok valós hatalommal történő felruházásában nyilvánult meg, hanem inkább olyan jellegű szabadságfaktorokban, amelyek – a cenzúrázás alól való felszabadulás ígéretére rájátszva például pornográfiához juttatták őket.³¹ A vizuális környezet egy másik kézenfekvő területén, a reklám, az óriásplakát közegén keresztül megjelenített nőképet vizsgálta Tatai Erzsébet az utóbbi évek plakáttermése alapján.³² Vizsgálódását érdemes volna kiterjeszteni az államszocializmus periódusából származó reklámtermékekre, és összevetni azokkal; empirikus tapasztalatokból megalkotott hipotézisem alátámasztására – miszerint a korábbi reklámtermékek ritkábban és kevésbé explicit módokon tárgyiasították a nőt, a női testet, mint a Tatai által elemzett mai (illetve az évtizedekkel korábbi nyugati) plakátok – egyelőre csak egy-két társadalomtudós futó észrevételeit tudom citálni.³³

Valószínűleg nem elhanyagolható tényező az sem, hogy míg az államszocializmus idején, ha egy filmtervezet forgatókönyvét elfogadták, és megkapta az elkészítéséhez szükséges állami támogatást, a leforgatott film az állami filmterjesztésbe is bekerült. A filmkészítők alkotói döntéseit általában kevésbé befolyásolták a jövőbeni megtérülési kalkulációk – legfeljebb a közönség gyomrát feküdte meg olykor a sok súlyos elemző történet. A rendszerváltás óta azonban (jóllehet az állami filmfinanszírozást nem számolták fel teljességgel) a filmeseknek otthon kell lenniük a pénzfelhajtás, a marketing, a promóció és a terjesztés területén is; kasszasikert pedig a választott témájukat elmélyülten körbejáró szerzői vagy "művész"-filmek ritkán ígérnek.³⁴

Amellett, hogy regisztrálni igyekszem a korábban felvonultatott szempontok meglétét vagy hiányát a rendszerváltás utáni másfél évtized filmjeiben, ebben a fejezetben néhány részletesebb filmelemzést is nyújtok. Azoknak a produkcióknak szentelek több figyelmet, amelyekben az általam felpanaszolt jellegzetes "nőkép-rombolási" tendenciák – vagyis a női tematikai fókusz, az árnyalt nőábrázolás, sőt egyáltalán a női karakterek elmaradozása – szinte zavarba ejtő egyértelműséggel mutatkoznak meg.

Ahogy azt a nyolcvanas éveket felvázoló rész végén előrevetítettem, a férfierőszak áldozatává váló női szereplő a rendszerváltással kezdődő periódusban tűnik fel mind gyakrabban. Az is igaz azonban, hogy a rendszerváltást követően készült filmekben általában hág tetőfokára az erőszak, az erőszakos és számos esetben motiválatlanul tragikus filmzárlat; a főszereplők, ha másban nem is, legalább egy, az utolsó kockákon bekövetkező véletlen autóbalesetben pusztulnak el. A filmek narrációja is felbomlik, rengeteg a realitástól messzire rugaszkodott, nem problémacentrikus, régi vágású esztétikai nyelven, öncélú alkotás. Ebben a filmközegben a női szereplők sem számíthatnak arra, hogy ügyüket példamutatóan megnyerik, és történetük jól végződik (hacsak azokban a kevéssé realisztikus darabokban nem, amilyen például a Vérvonal, egy távoli Thelma és Louise-átültetés). Női rendezők darabjaiban (A szerencse lányai; A csalás gyönyöre; Ébredés) is valószínűbb hepiend-pótlék a józan sorsfelmérés és az életvezetés saját kézbe vétele, vagy valamely rossz helyzetből, romboló kapcsolatból való kilépés. A kimondottan derűlátó zárlatok helyett sokkal gyakrabban kíséri vesztés a (kvázi) női fókuszt; a Vörös Colibri Annája minden igyekezete és önfeláldozása ellenére sem tudja megtartani a szeretett férfit, a Szép napokban a kisemmizett lányt csak tovább alázza az eleinte szövetségesnek tűnő barát. Mások pedig mind meg is halnak: a Könnyű vérben a barátnők egyikét szerelme szúrja le, az Édes Emma, drága Böbében a címszereplő barátnők egyike menekül öngyilkosságba, a Zsötemben az egyik barátnő kilöki az ablakon, a Csókkal és körömmelben pedig lelövi a másikat.

1995 után szembeszökően megcsappant a női problematikához forduló férfi filmesek száma, s a nyitó zárlatban rejlő visszafogott reménykeltéssel is inkább csak a női rendezők élnek (pl. a Mélyen őrzött titkokban vagy az I love Budapestben) – a javuló jövő ígéretéhez ugyanakkor mindkét filmben a szerelem szokásos győzedelmeskedése is hozzájárul. A szorításából nem engedő heteronormatív rend látványosan kerekedik felül a hősnőn az Állítsátok meg Terézanyut! címet viselő "magyar Bridget Jones"-ban" is. Kár érte, mert az alapul szolgáló, irodalomnak egyébként gyengécske regény két ponton mindenképpen eltér az amerikai kasszasikertől. A történet nem a hősnő bepárosodásával, vagyis helyrerakásával zárul, hanem egy egyszerre melankolikus és katartikus felismeréssel, miszerint Kata (addig is, amíg a fehér lovag betoppan) saját élete örömteli mozzanatainak okán – a drogról az ő segítségével lejövő és vissza nem eső öccse, a bensőséges szeretetet biztosító barátnői közeg, valamint a munka frontján elért sikerek – is érezhetné magát jól/jobban/boldognak. (Arra azonban a lány még ekkor sem jön rá, hogy amennyiben magának egy megreformált nőszerepet követel, a vágyott férfitól sem a szőke herceg karakterjegyeit kellene elvárnia.) A másik különbségnek a regénybeli narrátor talán sokkal kevésbé van tudatában, mint az alapsztorit dicséretes érzékenységgel filmmé transzponáló férfigárda: Kéki Katának nemcsak a hagyományos női szereppel és az arra vonatkozó elvárásokkal, hanem az "új magyar trendtársadalom" (játék)szabályrendszerével is folyamatosan meggyűlik a baja; vagyis személyiségképét nem egyedül a szingli-életforma rajzolja meg. A filmváltozat azonban legalább két ponton súlyosan kritizálható: hősnője szebb és főként fiatalabb annál, hogy a szingli-lét dilemmáit komolyan vehetővé tegye.³⁵ Az utolsó tekercs pedig két perccel hosszabb a kelleténél – ebben a két percben írja felül a filmbeli, új pasit ígérő finálé a könyv egy bölcsebb és autonómabb Katát előlegező zárlatát.

Az utóbbi öt-tíz év legsajnálatosabb fejleménye azonban a valós nők léthelyzeteivel köszönő viszonyban sem lévő, jelszerű nőképek újbóli eluralkodása. Önhibájukon kívüli femme fatale-kák (A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire) mellett számos más, fantasztikumba hajló imázzsal találkozunk: a gyógyító-varázsló sámánlány címszereplővel abból a fajtából, aki csak strukturálja, de maga nem befolyásolja az eseményeket (Natasa); tollpihe-felhőben ülő, gyönyörű, puszta jelenlétével problémákat feledtető meztelen jelenéssel (Sohasevolt Glória), vagy egyetlen filmben akár hét jelzésszerű nőideállal is (Pizzás). Az effajta "karakterek" megjelenése nyilván nem független a haverfilmek mennyiségének emelkedésétől, s legyen szó történelmi drámáról, panorámáról (Sorstalanság; Hídember) avagy paródiáról (Magyar vándor), mai környezetbe ültetett játékfilmről (Kontroll) vagy vígjátékról (Valami Amerika; Üvegtigris), a férfialakok és az őket megtestesítő férfi színészek jóformán kizárólagosan lepik el a mozivásznat. Ezekben a filmekben különösen mellbevágó, hogy a számtalan férfikarakter mellett a nő csak mint fogyasztandó hús, esetleg imádni- és elkápráztatnivaló angyali jelenség bukkan fel.³⁶ Mindez meglehetősen csekély lehetőséget kínál a női nézők számára, hogy bármelyik figurával is azonosulhassanak; illetve – hogy egy pillanatra ismét magunk előtt lássuk a filmkészítés egész szerkezetét – a magyar színésznők számára, hogy a filmgyártás költségvetéséből férfi kollégáikhoz hasonló mértékben részesülhessenek.

A Kontroll-beli egyetlen beszélő lányalak (rajta kívül csak háttérfestő öreg és fiatal prostituáltak tűnnek fel) az angyali jelenések osztályába tartozik, ráadásul mackójelmezben jelenik meg (később, a jelmezbál alkalmával, konkrétan angyalnak öltözve) – amire nem találok más magyarázatot, mint hogy a rendező valóban nem tudott elképzelni egy valós, nem a konstruált erkölcsi spektrum valamelyik pólusára eltolt nőt; írd és mondd: egy nőt.

A filmbeli eseményeket (és nagyjából a forgatás egész processzusát is) ún. homoszociális³⁷ környezetben kibontó produkciók másik példája az egyedülálló költségvetéssel készült, látványos és gigantikus történelmi tabló, a Hídember. A produkcióban nyomokban fellelhető az az alkotói szándék, amely a magasztos történelmi figura dekonstruálását és testközelbe hozását, hús-vér személyként való bemutatását tűzte ki célul. Valószínűleg e szándék hozadékaként kerülhetett be "három" (azaz 2 + 2 x 1) beszélő női szereplő a két és fél órás történelmi filmbe, ahol pedig a műfaji hagyományok szerint sohasem volt sok keresnivalójuk. Még a nagy történelmi eseményekben való női részvétel felmutatására is tesz a film egy következetlen kísérletet, amennyiben a Széchenyi naplóbejegyzéseire alapozó forgatókönyvből az válik világossá, hogy az egyszeri reformer gróf hazafias tetteit legfőképpen az motiválta, hogy megnyerje a kiválasztott nő, Crescence szerelmét.³⁸ Jóllehet Crescence nem az egyetlen nő volt grófunk életében: kiderül az is, hogy Széchenyi szerelmi viszonyt folytatott saját bátyja feleségével. Ez nyilvánvalóan bűnös viszony, tehát a nő mindig feketébe öltözötten tűnik föl, zabolátlan szexualitással bíró fúria benyomását kelti, és hamarosan csúnya halált hal. Felismerjük: a kívánatos, ám rémítő erejű női karakterek meg szokták fizetni nem illendő létmódjuk árát, előbb-utóbb elszakadnak a valóságtól, beszámíthatatlanná válnak, vagy meghalnak.³⁹ A kiválasztott nő ezzel szemben bájos és törékeny porcelánbaba, aki ritkán szól, viszont annál gyakrabban sóhajtozik és fakad könnyekre, kétszer elájul, egyszer pedig csábítóan néz. Ezt az embert próbáló színészi feladatot a rendező nem merte egyik magyar színésznőre sem bízni, inkább hosszú hónapokig keresgélt, hogy végül orosz földön találja meg Őt. A magyar férfiszínész-társadalom krémje eközben szinte hiánytalanul képviseltette (és a magyar filmgyártásban korábban példátlan gázsikkal jutalmaztatta) magát a produkcióban. Ám a főhős melletti filmvászonszelet dekorációs feladatainak ellátására egy új arcot, új nőt kellett találni. Széchényi gróf két szerelmének ábrázolása gond (és gondolkodás) nélkül illeszkedik a már említett, az első népmeséktől fogva ismert, ősi sztereotípiába, amely a nőket csak a "kurva vagy szent"-tengely valamelyik végpontján képes elhelyezni, illetve amelyben az erős női figurákat mindig negatív szereplők testesítik meg.⁴⁰

*

Nem reméltem, hogy e mostani elemzés keretein belül a fentebb megfogalmazott kérdésre – vagyis hogy az államszocialista időszak filmtermésében vagy a rendszerváltás után időszak produkcióiban találhat-e a mozinézőnő gazdagabb élményanyagot és azonosulásra inkább alkalmas női figurákat – megnyugtató vagy végleges konklúziót adhatok. Az itt felvázolt fejlődési vonal felmutat azonban néhány tendenciát mind a gyártási folyamatok alakulását, mind a filmek témaválasztását és a témák kezelését illetően. Az is megállapítható, hogy a női filmipari munkás, a női néző, illetve a női kritikus szemszögéből szemlélve e tendenciák aligha mondhatók kedvezőnek. Különösen akkor nem, ha ismét eszünkbe jut, hogy e folyamatokat összevessük a kortárs nemzetközi filmtrenddel. Ugyanis egy röpke összehasonlításban is azt látjuk, hogy a nemzetközi porond ontja a (női és férfi) rendezésű, mindenféle műfajú filmeket, ahol a hangsúlyos női jelenlét nem pusztán tematika. Más szóval, már nem csak a kimondottan nő-fókuszú filmekben találkozunk sokrétű és jól elgondolt karakterekkel, a női élethelyzetek pedig kendőzetlen "partikularitásukban" jelen(het)nek meg.⁴¹ John Cunningham a magyar filmtörténetet bemutató kötetében⁴² Mészáros Márta filmjeit és azok jelentőségét is tárgyalja. Cunningham kiemeli a rendező életművének következetességét és azt, hogy számos esetben olyan témákhoz nyúlt, amelyet más rendezőink sohasem érintettek, vagy amelyeket a magyar közönség sem fogadott mindig osztatlan lelkesedéssel. A nem csak (párt)politikai szlogenként értelmezett demokrácia olyan elemeire gondol, mint például a nők függetlensége és önrendelkezési joga, illetve képessége. Ezek tárgyalása pedig döntő fontosságú volna a jelenkori Magyarországon, mert – írja a szerző 2004-ben – ő maga nem ismer még egy olyan országot, ahol ennyire konzervatívan vélekednének ezekről az ügyekről.

 

FÜGGELÉK

 

Az említett magyar filmek gyártási éve és rendezői

Szabóné – 1949, Máriássy Félix
Kétszer kettő néha öt – 1954, Révész György
Egy pikoló világos – 1955, Máriássy Félix
Körhinta – 1955, Fábri Zoltán
Mese a 12 találatról – 1956, Makk Károly
Vasvirág – 1958, Herskó János
Gyalog a mennyországba – 1959, Fehér Imre
Zápor – 1960, Kovács András
Asszony a telepen – 1962, Fehér Imre
Kertes házak utcája – 1962, Fejér Tamás
Tücsök – 1963, Markos Miklós
Négy lány egy udvarban – 1964, Zolnay Pál
A férfi egészen más – 1966, Fejér Tamás
Fiúk a térről – 1967, Szász Péter
Lássátok feleim – 1967, Fazekas Lajos
Tanulmány a nőkről – 1967, Keleti Márton
Fényes szelek – 1968, Jancsó Miklós
Eltávozott nap – 1968, Mészáros Márta
Holdudvar – 1968, Mészáros Márta
Ismeri a Szandi mandit? – 1969, Gyarmathy Lívia
Pokolrév – 1969, Markos Miklós
Szeressétek Odor Emíliát! – 1969, Sándor Pál
Sárika drágám – 1971, Sándor Pál
Szabad lélegzet – 1973, Mészáros Márta
Déryné, hol van? – 1975, Maár Gyula
A kenguru – 1975, Zsombolyai János
Tükörképek – 1976, Szörény Rezső
Angi Vera – 1978, Gábor Pál
Ajándék ez a nap – 1979, Gothár Péter
Psyché – 1980, Bódy Gábor
Adj király katonát – 1982, Erdőss Pál
Te rongyos élet – 1983, Bacsó Péter
Napló gyermekeimnek – 1984, Mészáros Márta
Vörös grófnő – 1984, Kovács András
Napló szerelmeimnek – 1987, Mészáros Márta
Egy teljes nap – 1988, Grunwalsky Ferenc
Könnyű vér – 1989, Fekete Ibolya
Napló apámnak, anyámnak – 1990, Mészáros Márta
Édes Emma, drága Böbe – 1991, Szabó István
Zsötem – 1991, Salamon András
A csalás gyönyöre – 1992, Gyarmathy Lívia
A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire – 1992, Gárdos Péter
Vérvonal – 1993, Erdőss Pál
Csókkal és körömmel – 1994, Szomjas György
Ébredés – 1994, Elek Judit
Vörös Colibri – 1995, Böszörményi Zsuzsa
Gengszterfilm – 1998, Szomjas György
Natasa – 1998, Tóth Tamás
Kisvilma – Az utolsó napló – 1999, Mészáros Márta
I love Budapest – 2000, Incze Ágnes
Sohasevolt Glória – 2000, Bernáth Zsolt
Üvegtigris – 2000, Rudolf Péter, Kapitány Iván
Pizzás – 2001, Balogh György
Hídember – 2002, Bereményi Géza
A szerencse lányai – 2002, Mészáros Márta
Valami Amerika – 2002, Herendi Péter
Kontroll – 2003, Antal Nimród
Magyar vándor – 2003, Herendi Péter
Szép napok – 2003, Mundruczó Kornél
Másnap – 2004, Janisch Attila
Mélyen őrzött titkok – 2004, Böszörményi Zsuzsa
Állítsátok meg Terézanyut – 2004, Bergendy Péter
Sorstalanság – 2005, Koltai Lajos

 

Jegyzetek

 

1 Például Adamik Mária: Az államszocializmus és a "nőkérdés": "A legnagyobb ígéret – a legnagyobb megaláztatás". ELTE Szociálpolitikai és Szociológiai Intézete, PhD-disszertáció, 2000, kézirat; Jeanette Madarasz: Emancipation of Women in the GDR – Reflection of an Alternative Modernity, előadás az "East(ern) Germany between Tradition and (Post) Modernity" című konferencián, Montreal, 2002. szeptember 12-15., kézirat; Joó Mária: Simone de Beauvoir és a posztszocialista helyzet. In: Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Szerk. Palasik Mária és Sipos Balázs. Budapest, Napvilág, 2005, 39-54.

2 A definíciós bonyodalmakat elkerülendő azt javaslom, hogy a Srí Lanka-i szerző, Kumari Jayawardena nyomán olyan álláspontként határozzuk meg a feminizmust, amikor valaki tisztában van a nemek közötti egyenlőtlen erőviszonyokból eredő társadalmi igazságtalanságokkal, és szándékában áll ezeken – valamilyen módon – változtatni is. Lásd Kumari Jayawardena: The White Woman's Other Burden: Western Women and South Asia during British Colonial Rule. New York, Routledge, 1995.

3 Lásd többek között az 1. lábjegyzetben már idézett Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? című kötet vonatkozó tanulmányait.

4 Az "üvegplafon"-metafora azt a jelenséget írja le, hogy a nők egy bizonyos munkahelyi státusznál nagyon sokszor nem képesek továbblépni, s ennek nem elégtelen felkészültségük az oka, hanem világosan nem látható külső akadályok; köztük az a hagyomány is, mely szerint a felső vezetői pozíciókat csak férfiak tölthetik be: az üvegplafon látni ugyan engedni, hová szeretne az egyén eljutni, de az áttörést nem engedi. "Üvegfalról" akkor beszélünk, amikor a két munkakör nem áll ugyan egymással hierarchikus viszonyban, az átjárás mégis akadályba ütközik.

5 Barbara Reskin – Patricia Roos: Job Queues, Gender Queues: Explaining Women's Inroads into Male Occupations. Phildelphia, PA, Temple University Press, 1991.

6 Jelen elemzéshez az anyaggyűjtés 2005 áprilisában zárult le; az azóta bemutatott magyar filmeknek tehát ebben a szövegben nem tudtam figyelmet szentelni.

7 A kritikai irodalom ugyanis ritkábban vállalkozik a tényeket számba vevő alapkutatásra; gyakoribb valamely elmélet vagy választott szempont adott anyagra leszűkített érvényesítése.

8 Forrásaim a következő kiadványok voltak: Magyar Filmográfia. Játékfilmek 1931-98. Felelős szerk. Varga Balázs, Budapest, Magyar Filmintézet, 1999 (a továbbiakban MF); a Filmévkönyv-sorozat és a Magyar Filmszemlék katalógusai. Továbbá köszönettel tartozom Varga Balázs filmtörténésznek, Kis Anna vágónak és Khoór Lilla jelmeztervezőnek szóbeli közléseikért.

9 Bár valójában csak a vágó és a jelmeztervező egymást előzgetéséről beszélhetünk, a dramaturg mindig a harmadik helyet foglalja el.

10 Vágás: 91%-ról (1986-90-ben) előbb 84,6 majd 58,5, sőt a legutóbbi, 2001-től kezdődő periódusban 49,5%. Jelmeztervezés: 78,4%-ról ötéves periódusonként: 60, 44 és 52,9%. Dramaturgia: 38,6%-ról 24,7, 10, valamint 3,3%.

11 Dokumentumfilmesek már az 1970-es évek elejétől fogva is, de őket – sem a nemzetközi, sem a hazai fejlemények terén – nem áll módomban e mostani elemzés körébe vonni.

12 Hacsak Enyedi formanyelvét nem tekinthetjük (Anette Kuhn filmteoretikus nyomán; lásd a következő lábjegyzetet) egy feminin – tehát nem-maszkulin – kifejezésmód megnyilvánulásának, de ennek kibontására szintén nincs mód a jelen dolgozat keretein belül.

13 Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a feminista filmelmélet hosszú ideig elsősorban a hollywoodi, fősodorbeli filmeket (a "domináns mozit") vette tűz alá, s csak később kezdett a – később is jelentkező – női filmesek ellenmozijával foglalkozni; az ún. művészfilmek azonban még ezután sem kerültek érdeklődésének középpontjába (vö. Anette Kuhn: Women's Pictures: Feminism and Cinema. London, Verso, 2nd ed., 1994, 219.); ezekkel a kategóriákkal azonban egyáltalán nem írható le a magyar filmipar, különösen nem az államszocialista időszak.

14 Vö. Adamik: i. m.

15 A magyar filmszakirodalomban – a vizuális kultúra tanulmányozására a nemzetközi porondon egyébként nagy hatást tevő – hetvenes évek közepétől datálható feminista filmelmélet felvetései távolról sem integrálódtak, jóllehet felbukkantak/-nak a Metropolis folyóirat "Filmelmélet és feminizmus" című tematikus különszáma, Varga Éva és Kresalek Gábor tanulmánya, illetve elszórt tájékozott filmkritikák formájában, valamint a Közép-európai Egyetem (CEU Budapest) Gender Studies tanszékén is születtek ilyen tárgyú szakdolgozatok (Pónya Judit Weöres Sándor Psychéjét és annak Bódy Gábor rendezte filmváltozatát [1999], Hollósi Laura pedig Mészáros díjnyertes filmjeit és azok recepcióját [2001] tanulmányozta). A Metropolis-különszám alapszövegek fordításain kívül két, a magyar filmre vonatkozó írást tartalmaz, ezek egyikére, Hollósi Laura tanulmányára a későbbiekben még visszatérek. A Varga-Kresalek-tanulmány (Nők az ötvenes évek filmjeiben. In: Vera [nem csak] a városban: Rendi társadalom – polgári társadalom. Supplementum. Szerk. Á. Varga László, Budapest, Hajnal István Kör, 1995, 361-378.) szerzői (feminista) elméletekre egyáltalán nem hivatkoznak, ám az azokban felvetett szempontokkal és metodológiával operálnak, többek között az alkotók által sugallt üzeneteket is dekonstruáló ellenolvasatokat produkálnak (reading against the grain – kedvelt feminista értelmezési eljárás).

16 A kézenfekvőnek ható szóhasználat valójában egy jóval rövidebb, 1949-53-ig terjedő periódust takar, amikor is az összesen 29 filmből 17 nevezhető termelésinek. Báthory Erzsébet: Új emberek termelése. Filmkultúra, 1990/3. 55.

17 Kuhn: i. m. 15. A feminista kritika esetében "az ábrázolt rend" egyben patriarchális rend is, azaz olyan, a férfihatalomra épülő rendszer, amely társadalmi, politikai és gazdasági intézményein keresztül juttatja a nőket alárendelt helyzetbe. E rendszerben a férfiak nagyobb mértékben férnek hozzá és nagyobb mértékben részesülnek mind a családon belül, mind az azon kívül ható hatalmi struktúrákat fenntartó forrásokból, ezek fölött nagyobb befolyással is bírnak – amivel ugyanakkor a patriarchátus továbbélésének feltételeit termelik újra.

18 A filmek gyártási évére és rendezőjére vonatkozó információt lásd a Függelékben.

19 Jóllehet más szavakkal, de véleményem szerint hasonlóan érvel Forgács Iván is "Egy mítoszteremtési kísérlet" című tanulmányában (Filmkultúra, 1990/3. 52.): "»Azt kellett ábrázolni a filmen, milyen legyen az élet.« […] [a filmekben] egy sajátos fejlődési modell és létszemlélet érvényesül […] A manipuláció pedig egyszerűen úgy történik, hogy a hatalom […] »segít« felismerni az újat."

20 Gondoljunk csak az olyan mozidarabokra, amelyek egy női nevet hordoznak címükben, de a sztori valójában arról a férfiról / azokról a férfiakról szól, aki(k)nek közük lesz a nőhöz.

21 Kuhn: i. m. 89-90.

22 A kérdéses évtizedet vizsgáló Varga és Kresalek (i. m. 369.) is egyedül a Mese a 12 találatról dizőzét említik a vizsgált filmtermés "egyetlen igazán ledér, frivol", erotikus mozgású és éneklési stílusú figurájakánt.

23 Betty Friedan 1963-ban megjelent, magyarra máig le nem fordított könyve azzal a közvélekedéssel szállt szembe, miszerint a nő élete egyedül a családanyaságban, azaz férje és gyermekei életének árnyékában teljesedhet ki. A nő rejtélye című kötet hatalmas lökést adott a feminizmus hatvanas-hetvenes évekbeli újraindulásának.

24 A korszak férfifilmjeitől eltérő módon nem feltétlenül értelmiségi státusszal.

25 Hollósi Laura vetette össze Mészáros Márta és Erdőss Pál egy-egy hasonló tematikájú filmjét annak illusztrálására, hogy mennyivel hajlamosabb a férfi rendező a váltig emlegetett nőképekhez folyamodni még akkor is, amikor filmje jellegzetesen női élethelyzeteket tárgyal. Lásd Hollósi Laura: Nőfilmek – nem csak nőknek. Metropolis, 2000/4.

26 Kovács András Bálint: Új kiúttalanság. Fiatal filmesek. Filmvilág, 1990/4. 5.

27 Erről szóló elemzésemet lásd: "Makacs és zavarba ejtő történelmi újrakezdés": a Psyché és a Tizenhét hattyúk (újabb) lehetséges feminista olvasatai. Világosság, 2006/4.

28 Molly Haskell, idézi Hollósi: i. m. 69.

29 E paradoxon felfejtéséhez kínál adalékot Hollósi Laurának a 22. lábjegyzetben már idézett összehasonlító filmelemzése.

30 Amiről valójában nem is beszélhetnénk egy egységes és változásoktól mentes korszakként – ha volna több helyünk…

31 Protesting Porn: An Interview with Antonia Burrows by Tanya Renne. In Tanya Renne (szerk.): Ana's Land: Sisterhood in Eastern Europe. Boulder, CO,: Westview Press, 1997, 116-117.

32 Vizuális erőszak az utcán. Tatai Erzsébet előadása az "Erőszak és nemek" című konferencián, Budapest, 2003. október 27-29.

33 "A női test árucikké degradálásának bizonyos, különösképpen a reklámok, a prostitúció és a pornográfia általi módozatai szigorúan tiltottak voltak, és mindenki által hozzáférhetően nem is jelentek meg. […] a női test sokkal kevésbé volt kitéve a szankcionált megbámulásnak, mint a nyugati társadalmakban." Joanna Govent idézi Adamik: i. m. 181. Lásd még: Joó: i. m. 50-51.: "A korábbihoz képest a mai posztszocialista női tudat […] nem lát semmi kivetnivalót a nőt szexuális tárgyként ábrázoló reklámokban… Ugyanilyen kritikátlan tolerancia övezi a prostitúció és pornográfia »tradicionális« intézményeit."

34 Vö. John Cunningham: Hungarian Cinema: From Coffee House to Multiplex. London – New York, Wallflower Press, 2004, 151-155. Cunningham arra az ironikus tényre is felhívja a figyelmet, hogy jóval kevesebb film süllyedt el a dobozok fenekén az – egyébként is fokozatosan lanyhuló – politikai cenzúra idején, mint ma, amikor a szórakoztatóipar direktívája szelektál.

35 Ugyanezt kifogásolja Hungler Tímea kritikája is: No man est omen. Filmvilág, 2005/1. 48-49.

36 Az Üvegtigris kivétel: ott az országúti kurvák, illetve a haverok által közösen használt szeretők mellett a menyasszony a kontrasztfigura: az egyik – süketnéma (!) – menyecske a lagzi elől elrejtőző vőlegénye rejtekhelyéül szolgáló árnyékszéket bontja el fejszével, másikuk pedig céltalanul és egyedül bolyong az országúton; a nehézfiúk által meztelenre vetkőztetett baráti társaságon pedig egy rakomány menyasszonyi ruha segít. (Egyéb női szereplők nincsenek a filmben.)

37 A homoszociális jelzőt Gayle Rubin és Eve Sedgwick teoretikusok vezették be arra a férfiak között megfigyelhető, erotikus töltettől sem mindig mentes kapcsolatrendre, amely e férfiakból erővel és hatalommal rendelkező csoportot formál.

38 Az egyik nem beszélő női szereplő némiképp talányos filmbeli létét szintén csak a Széchenyi alakjának dekonstruálására tett, végig nem vitt kísérlet hordalékaként lehet egyáltalán mire vélni. A rövid percekre feltűnő, "átlagos külsejű" nőt a grófénál jóval radikálisabb politikai nézeteket képviselő Kossuth társaságában látjuk (Kossuth Zsuzsa talán?), akinek zöld ruhája azonban az országgyűlés csupa-fekete-ruhás férfialakjainak hátsó soraiban is felbukkan – ami véletlen nemigen lehet, ám annyira hangsúlytalan, hogy a gyanútlanabb nézők figyelmét valószínűleg el is kerüli.

39 Barbara Einhorn: Imagining Women: Literature and the Media. In: Cinderella Goes to Market. London,Verso, 1993, 227.

40 Einhorn: i. m. 224.

41 Csak egy nagyon gyors és nagyon rövid lista a kedvencek közül: Laura Mana: Megváltó szex (1999); Lars von Trier filmjei (Hullámtörés, 1996; Táncos a sötétben, 2000; Dogville, 2003); Peter Mullan: Magdolna-nővérek (2002); Rolf de Heer: Alexandra's Project (2003); Pedro Almodóvar: Beszélj hozzá (2002); Javier Balaguer: Enyém vagy (2001); valamint Quentin Tarantinónak e sort megkoronázó – de a magyar Tarantino-rajongó (férfi)kritikusok által effajta szempontból természetesen nem tárgyalt – Kill Bill Vol.1-2 című opusza (2003-2004).

42 Cunningham: i. m.

 

 

Erdélyben született, s lelkesen hazafias édesanyja hatására első fényképét a világosi csata helyszínéről készítette. Hatalmas kokárdával ment március 15-én az iskolába, s kívülről fújta Petőfit meg Adyt, de román és magyar társai hamar szembesítették a ténnyel: hiába az azonosulás, nem tartják őt „igazi" magyarnak, hanem „csak" zsidónak.

Az 1914-es háború miatt Magyarországra menekülő Tabák család jó ideig egyike volt a szolnoki vagonlakóknak. Tabák Lajos alig húszévesen belépett a szociáldemokrata pártba, s ifjú tisztviselőként hamarosan a törvénnyel is szemben találta magát, amikor a munkások szószólójaként fellépett a gyári vezetésnél.

A fényképezés – a kényszerű kihagyások ellenére – egész életét meghatározta. Szándéka a politikai dokumentáció is volt, de szinte az első pillanattól fogva nem szokványosan fotózott. A pillanatba igyekezett sűríteni a fárasztó munka lendületét, az emberi kiszolgáltatottságot, a szegénység testet-lelket gyötrő embertelenségét. A szegényekhez nem romantikus érzelgősséggel, nem leereszkedő jótékonysággal közelített. Szociófotós és avantgárd művész lett a szó legteljesebb értelmében Kassák Lajos körének maghatározó figurájaként.

Képei miatt Horthy rendőrei lefogták, műveit elkobozták, megsemmisítették. Végigszenvedte a munkaszolgálatot, az orosz frontot, négy évi hadifogságot. Ipari vezetőként és káderként elutasította a szolgálati autót és a budai villát, harcolt a magyar gyapot őrült ötlete ellen, nem vállalta, hogy a szegény parasztok padlását is lesöpörje. Kis híján az elvtársai is börtönbe csukták. Igazgatott gyárat és szervezte a magyar fotóséletet, nyugdíjasként újra aktívan fényképezett, s a rá jellemző szívóssággal gyűjtögette össze életműve szétszórt cserepeit.

Mindig a maga útját járta. Szelíden, de megalkuvás nélkül.

Főbb művei a magyar fotótörténet emblematikus képei.