„Csak akkor tied a holnap, ha megharcolsz érte”
(Felhívás. Egyiptomi Ellenállási Mozgalom, „Április 6-a ifjúsága” 2011. január 15.)

A 2011-es világméretű lázongás vetületei

A világ népeinek folyamatos és gyarapodó tiltakozásokkal teli újabb tör­ténetében kétségkívül emlékezetes marad a 2011-es év. Mégpedig az esztendő folyamán lezajlott népi lázadások kivételes, az egész földteke térképére kilengő földrajzi amplitúdója miatt éppúgy, mint az általános népi elégedetlenség érettségi fokát tekintve, ami tükröződik a világmé­retű forrongásnak e nagy kiterjedésű földrajzi képén, minthogy ez az elégedetlenség közvetlenül megfelel annak, amilyen fokban előrehalad és érlelődik a világkapitalizmus végső válsága.

Mert a 2010 decemberétől 2011. december végéig eltelt tizenhárom hónapban ez a világméretű fölzúdulás hírt adott magáról sok egyéb város mellett Santiago de Chilétől New Yorkig, Deraától Londonig, útba ejtette Bogotát, Oaklandet, Washingtont, Párizst, Barcelonát, Madridot, Athént, Sidi Bouzidot, Marrakesht és Kairót, amelyek mind főszerepe­ket játszottak ezekben a közelmúltbeli népi lázadásokban. Lázadások, amelyek ha földgolyó-léptékű amplitúdójukkal máris az 1968-as kulturális világforradalmat juttatják eszünkbe, fő követeléseikkel és igényeikkel viszont a tiltakozásnak arra a ciklusára emlékeztetnek, amelyik 1994. január elsején Chiapasban, Mexikó délkeleti hegyeiben vette kezdetét, és nagyon bonyolult útvonalakon, nagyon különböző állomásokon áthaladva még mindig kibontakozóban van világszerte, mind a mai napig.

Minthogy túl a helyi és nemzeti különbségeiken és sajátosságaikon, amelyek számosak és jelesek, világos, hogy akár az ötletszerű s nem okvetlenül találó elnevezéssel emlegetett „arab tavasz” különböző for­radalmai, vagy a hatalmas európai tiltakozó megmozdulások, a spanyol „méltatlankodóké” vagy a görög népé, vagy ugyanígy a „Foglald el a Wall Streetet!” tág körű mozgalmaié az Egyesült Államokban, s éppígy a diákok és a nép több rétegének fölzúdulása Chilében vagy Kolumbiában, mind­-mind osztoznak bizonyos közös vonásokban és problémákban, és mivel ezek szintén mindegyiküket érintő aktuális nemzetközi összefüggés-rendszer­ben keletkeztek, rokon követelések, hasonló célok fölvetődését ered­ményezik és váltják ki, valamint olyan utak keresésére ösztönzik őket, amelyek hasonlók s olykor konvergálnak, ezért útjaik is párhuzamosak, esetenként pedig közelítenek egymáshoz, vagy már-már azonosak.

Ha mármost megfelelő pontossággal akarjuk fölmérni, milyen mélyre­ható jelentőséggel bírnak a világméretű forrongás történetében ezek a 2011-es lázadások, akkor képeseknek kell lennünk rekonstruálni, még ha csupán a legáltalánosabb jellegzetességek föltárásával is, azoknak a meghatározó erővonalaknak az együttesét, amelyek e lázadásokban sűrűsödnek össze.

Erővonalak, amelyek, ha úgy vizsgáljuk őket, hogy figyelemmel vagyunk a sokrétű időbeli kötődésekre és a problémák különböző vetületeire, ak­kor éppúgy fölölelik a kapitalizmus végső válsága aktuális, immár négy évtizede kibontakozó szakaszának sajátos összefüggéseit és a legutóbbi, szemmel látható megnyilvánulásait, amelyek a 2008-ban elszabadult gaz­dasági világválság jelei, mint ahogy az 1968-as kulturális világforradalom még eleven örökségét, a mélyreható változások egész sorával, amelyek ennek következményeként álltak elő az antikapitalista társadalmi mozgal­mak összességében az egész földtekén, bennük a világméretű tiltakozás még ma is hatályos és folyamatban levő ciklusával, amelyik a mexikói neozapatizmus berobbanásával kezdődött 1994-ben.

Amellett ezek az erővonalak visszautalnak – véleményünk szerint – a tapasztalatoknak és a haladásnak arra a lassú, de kitartó halmozódására is, amelyet a társadalmi mozgalmak fejlődése valósított meg a tőkés történelmi szakasz 500 éve alatt éppúgy, mint a különböző alávetett osztályok és rétegek több ezer éves társadalmi tiltakozására és folytonos harcára, amelyet az uralmon levő és hegemón csoportok és osztályok ellen, az emberi társadalom egymást követő, különböző osztályszerve­zetei ellen vívtak a történelem során.

Vegyük tehát szemügyre e meghatározó erővonalak némelyikét, amelyek segítségével kulcsot találhatunk ahhoz, hogy történeti távlatba helyezve jobban megértsük ezeket a 2011-es népfölkeléseket.

A kapitalizmus végső válsága mint a 2011-es népi lázadások „háttérfüggönye”

A 2011-es népmozgalmak több komoly elemzője észrevételezte már, hogy egyik fontos közvetlen okozójuk kétségtelenül a 2008 végén el­szabadult súlyos gazdasági válság, amely még korántsem ért véget, s amely alighanem sokkal rosszabbra fordul majd általános hatásait te­kintve, mint amilyen az 1929-1933-ban lezajlott szörnyű világgazdasági válság volt.

Hiszen nyilvánvaló, hogy amikor a válság okán gyorsan, óriási mérték­ben megnövekszik a munkanélküliség, vagy privatizálják és megdrágítják az oktatást, vagy a termelőtőke a pénzvilág spekulációs játékaiba áramlik át, akkor a nép, amely a válság azonnali hatásainak közvetlen áldozata, az utcára megy tiltakozni, Tunézia vagy Spanyolország tereire özönlik munkát követelni, Chilében vagy Kolumbiában visszakövetelni az ingye­nes vagy olcsóbb közoktatást, az Egyesült Államokban pedig megindul, hogy elfoglalja a Wall Street pénzügyi komplexumát.

Ámbár kétségkívül helyes és nyilvánvaló ez az összefüggés, az is biztos, hogy alatta mélyebb és időben nagyobb lélegzetű folyamatok működnek. Mert véleményünk szerint ez a 2008. végi gazdasági világ­válság nem más, mint a világkapitalizmus sokkal tágabb és általánosabb végválságának legújabb drámai gazdasági megnyilvánulása, amely úgy 1968-1973 körül rajtolt, s immár négy évtizede fejti ki sokrétű és bonyolult hatását.

Különböző jellegű hatások ütköznek ki széltében-hosszában a társadalom szövedékén, a gazdasági, szociális, politikai és kulturális jelenségektől a civilizációs, antropológiai, technológiai és territoriális következményekig, s ezek mindazoknak a folyamatoknak a sajátságos és kivételes jellegére vezethetők vissza, amelyeket az utóbbi négy évti­zedben éltünk át. E folyamatokban nem csupán kezdenek omladozni az egész tőkés társadalmi rend fő tartószerkezetei, egészükben és minden egyes összetevőikben, hanem túl ezen az osztályokra osztott összes emberi társadalmakra jellemző szerkezetek is, beleértve azoknak a mélyebb társadalmi struktúráknak az együttesét, amelyet Marx találó elnevezéssel az „emberiség előtörténete” roppant hosszú szakaszaként jelölt meg.

A kapitalizmus, az osztálytársadalmak és a prehistorikus társadalmak hármas válsága, ez a magyarázata tehát, hogy mitől oly egyedülállón sűrű és fajsúlyos az utóbbi negyven év történelme; világos, hogy a körülmények ilyen egybejátszásában szerepe van a 2008-as gazdasági válságnak éppúgy, mint 2011 népi forrongásainak. Egyéb meghatározók fölé kerekedve, ez determinálja tehát e lázongásokat, ez ad nekik és főbb követeléseiknek sajátságos, egyedi jelleget, ami megkülönbözteti őket a korábbi küzdelmektől.

Mert ha ez a szakasz, amelyben élünk, a kapitalizmusnak nem pusz­tán egy újabb, normális fejlődési szakasza, hanem végső válsága, és ha ez ráadásul az osztálytársadalmak több ezer éves ciklusának végső szakaszával kapcsolódik össze, valamint az emberiség roppant hosszú előtörténetének befejező szakaszával is, akkor ennek következménye lesz az, hogy az idetartozó struktúrák egész együttese omladozni kezd, elsőként a kapitalista, majd az osztály jellegű, ám éppígy az emberi társadalom előtörténeti struktúrái is. Így pedig nyilvánvalóvá kezd válni az alávetett osztályok és csoportok tudatában egy egész sor olyan fo­lyamat és tényállás, amelyik eddig rejtve, leplezve, misztifikálva volt öt évszázadon át, sőt esetenként bő kétezer évig, vagy akár gyakorlatilag az egész eddigi emberi történelem során.

A korábban leplezett folyamatok napvilágra kerülése, a rájuk eszmélés, minthogy valódi jellegük teljes könyörtelenségében és nagyságában tárul föl, természetes módon elviselhetetlenné teszi őket „a tömegek erkölcsös gazdálkodása” szemszögéből nézve [utalás az angol történész, Edward Palmer Thompson: The Moral Economy of the English Crowd című 1979-ben megjelent tanulmányára – a ford.], végtére pedig, válaszképpen, tö­meges népi tiltakozás céltáblájává válnak, ami pontosan így következett be 2011 forrongásaiban, amelyek elemzésére itt vállalkozunk.

Hiszen az a hármas válság, a kapitalizmus, az osztályok és az elő­történet válsága, miként minden válság, egy folyamat: szélsőséges kiéleződése és a végsőkig vitt polarizálódása az aktuális – prehistorikus, osztály jellegű és kapitalista – társadalom központi ellentmondásainak. S következésképp olyan folyamat, amely egyaránt megnyilvánul a dolgozók mértéket nem ismerő tőkés kizsákmányolásának fokozódásaként, vagy az uralkodó osztályoknak a leigázott osztályok fölött gyakorolt örökös tőkés erőszaktétele immár leplezetlen növelésében és példát statuálásában, mint annak a több évtizedes osztály jellegű zsákmányszerzésnek egészen a kérkedésig fajuló radikalizálódásában, amelyet a hegemón osztályok gyakorolnak az alávetett osztályok fölött a víz, a környezeti ja­vak, a természeti erőforrások, a nemzeti vagyon, a természeti diverzitás, vagy akár a megművelt és háziasított élővilág és a hagyományos gyó­gyító anyagok vonatkozásában.

De mindezeken túl, még mint az emberi előtörténet olyan vonásainak súlyosbodó kiéleződése is erre vall, amilyenek a rasszizmus, a szexizmus vagy a társadalmi kirekesztés és a társadalmi hierarchia megszilárdítá­sának egyéb különböző formái, amelyek a hatalom monopolizálásának különb-különb alakjaira támaszkodnak, legyen az gazdasági, szociális, in­tellektuális, katonai, territoriális, jelképi vagy akár nyílt politikai hatalom.

Ez a radikális kiéleződés és polarizálódás többféle úton-módon megy végbe, s ezért a tiltakozás és lázadás különböző népi válaszait váltja ki, amelyeknek tanúi lehetünk az utóbbi negyven évben, s amelyek pontosan a megmozdulásoknak avval az együttesével kezdődtek, amelyek gócai az 1968-as kulturális világforradalomban összegeződtek.

Ennek a kiéleződésnek a sokféle kifejezési formái – amelyek közül kiváltképp hármat szeretnék kiemelni – lassan érlelődtek az utóbbi negyven évben, s úgy látszik, a 2008-as gazdasági válsággal kezdő­dőn elértek egy bizonyos sűrűsödési határpontot, így aztán nagyrészt ezek gerjesztették a népben azt az általános elégedetlenséget, amely igencsak világosan megmutatkozott 2011-ben a legtöbb jelentős népi lázadásban.

A marxizmus érvénye a 2011-es lázongások értelmezésében

Az első tendencia, amely szélsőségesen kiéleződik, a Marx által nyoma­tékosított szétválás: egyfelől a munka, másfelől a munka gyümölcseinek élvezete. Ez a szétválasztás, lévén jellemzője minden osztályokra osztott társadalomnak, jelentősen fokozódik a történelem kapitalista időszaká­ban, annak a hatalmas növekedésnek következtében, amelyet a tőkés rendszer idéz elő a munka általános termelékenységében.

Ezért a kapitalizmus a társadalmi piramis széles alapzatát hozza létre, amelyet a munkát végzők alkotnak, akik szüntelenül növelik munkájuk termelékenységét, ezen pedig egy parányi kisebbséget teremt, amelyik sokkalta kevesebbet dolgozik, mint a többség, viszont monopolizálja az állandóan növekvő gazdagság élvezetét.

Ám ez a séma, amely lassan alakul ki három évszázad alatt, és a XIX-XX. században éri el tetőpontját, egyrészt a gépesített nagyipar munkáshadaival, másrészt a saját gyáraikat igazgató és vezető tőké­sekkel, gyökeresen átalakul 1968-tól kezdve, hogy a munkavégzés újfajta alakzata lépjen a helyébe, amelyben a tőketulajdonosok már nem csinálnak a szó betűszerinti értelmében semmi többet, mint élvezik gaz­dagságuk gyümölcseit és az élet gyönyöreit, s még a vezetés, irányítás munkáját is nagyon jól fizetett felügyelők és ügyvezetők kicsiny rétegére bízzák, és korlátlanul, zabolátlanul kizsákmányolják a mérhetetlenül nagy alapzat funkcióit teljesítő munkásosztályt.

Már Marx is észrevételezte, hogy a finánctőke a leginkább élősködő formája a tőkének, ebben a szakaszban viszont, amikor már az összes tőkés végképp dologtalanná lett, a tétlen és botrányos bevételeket zsebre vágó finánctőke egyenest szégyentelen mohóságot tanúsít.

Egy olyasfajta haszonszerzés eluralkodásának vagyunk immár tanúi, amely nemcsak botrányos, semmit sem teremtő, meddő, hanem egyben gyalázatosan sértő a nép mérhetetlenül nagy többsége számára, mert ez a nép igenis dolgozik. A haszon megszerzésének és élvezetének olyan módjáról van ugyanis szó, amelyik mögött immár nem áll semmilyen el­lentételezés – munkával vagy termeléssel vagy gazdagság teremtésével, vagy akár legalább valamiféle jótéteménnyel, vagy mégoly csekély és mellékes haszon előidézésével – a társadalom egésze számára. Amiért is érthető, hogy például a spanyol „méltatlankodók” azt hangoztatva fordulnak szembe az őket sértegető és rajtuk élősködő finánctőkével, hogy „nem vagyunk árucikkek a bankárok és politikusok markában”, és az önvédelemre kényszerülő görög lázongók is azt követelik: „fizessék meg a válságot azok, akik előidézték!”, pontosan az európai és egye­sült államokbeli bankokra utalva, valamint cinkosaikra, a kormányokra. Vagy hogy az ismert újságíró és elemző, Robert Fisk (2011) ilyen címet ad cikkének: „A Nyugat diktátorai, a bankárok”, s ebben az arab világ diktátoraihoz hasonlítja a nagy nyugati bankárokat; az Egyesült Álla­mok „foglalói” pedig támadásuk első számú célpontjaként a Wall Street pénzügyi központját választják, mindenekelőtt ezt javasolják elfoglalni és móresre tanítani.

És bár a bankároknak ez a radikális bírálata teljesen indokolt és jogos, az is bizonyos, hogy a 2011-es lázadásoktól tovább kell lépni a jövőben. Meg kell érteni, hogy a finánctőke mögött mindig ott van a termelőtőke és a tőke általában, hogy tehát nemcsak a bankárokon volna számon kérni való, hanem az összes tőkésen, s velük az összes „gazdagon”, úgy, ahogy vannak, mind egy szálig, amiként bölcsen ezt teszik például a neozapatista elvtársak a Hatodik Selva Lacandonai nyilatkozatban [lásd Eszmélet 90 (2011. nyár), 95-117 – a ford.]. És miközben az élvezet teljesen önállósulva különválik a munkaerőtől, ez utóbbi is gyökeresen átalakul. Hiszen amíg ez a növekvő termelékeny­ségű munka a XIX. és XX. században némi megállapodottsággal és bi­zonyossággal járt együtt, ami az elszenvedett kizsákmányolás dacára az átlagos munkásembernek szerény, de biztos és többé-kevésbé állandó megélhetést is szavatolt, addig mára már lényegében véve bizonytalan, fogyatkozó, ingatag, egyre rosszabbul fizetett, alkalmi, mulandó tevé­kenységgé változik a munka.

Hiszen ma a munkaerő általános képzettségi szintje hiába sokszorta magasabb, mint évtizedekkel és évszázadokkal korábban volt – olyannyi­ra, hogy a mai egyszerű munka bonyolultabb, mint például a XIX. századi bonyolult munka -, ezt a mostani munkát egyre rosszabbul fizetik meg, s így aztán egyre erősebben kizsákmányolják. Tetejébe, 1968-tól kezdve ez a munka lényegében véve bizonytalan időszakos tevékenységgé változott, s ez éppúgy kifejeződik a munkanélküliség növekvő mutatószá­maiban a világ minden gazdaságában, mint ahogy abban is, hogy egyre magasabb képzettséggel bíró alkalmazottak dolgoznak alacsonyabb szaktudást és képzettséget igénylő beosztásokban.

S ugyanígy kifejeződik az ipari tartaléksereg folytonos növekedésében is, ami már-már minden „tartalék” mértékét meghaladva, ellenőrizetlenül növekszik tovább, az ipar állandó munkanélküli seregévé változik, a létszámfölöttiek, a mellőzhetők, a leselejtezhetők seregévé, akik csak annak köszönhetik életben maradásukat, hogy a még tevékeny dolgozók társadalma különböző utakon-módokon gondoskodik róluk, saját, amúgy is ingatag, bizonytalan helyzetét gyöngítve ezáltal.

És amikor már a munka, immár teljesen elszakítva a haszna élve­zetétől, hiába kizsákmányolás tárgya és nyereség termelője a tőkések számára, mégsem garantál már illő, stabil, bár szerény és szegényes megélhetést, akkor jutunk el idáig: azoknak a fiataloknak a helyzetéhez, akik magukat hol – fiatalos lezserséggel – „meló nélküli ifjúságnak”, hol pedig „jövő nélküli fiataloknak”, majd, ahogy egyre többen lesznek, már „félelem nélküli ifjúságnak” nevezik.

A munkanélküli és félelem nélküli ifjúság, amely ugyanaz a Tahrir té­ren, mint a Plaza del Solon vagy a tunéziai vagy az egyesült államokbeli utcákon, sok egyéb közt „munkát” és „munkához való jogot” követel, s vele az önálló megélhetéshez és a saját maga anyagi újratermeléséhez való elemi jogát.

Ekképpen, ha a munka és haszonélvezete egymástól való elszakítása az osztályokra osztott társadalmak alapja, és ha az ilyen társadalmak közül a kapitalizmusnak az a szükségszerű következménye, hogy a gaz­dagsága ugrásszerűn növekszik, akkor ez azt is jelenti, hogy a munka és hasznának élvezete szétválasztása a kapitalizmussal fokozódik, és a létrehozott társadalmi szakadék mérhetetlenül elmélyül. Olyannyira, hogy a kapitalizmusnak, valamint az emberi társadalom osztályokra tagolódásának és egész előtörténetének egyidejű, tehát többszörös végső válságával ez az említett szétválasztás abszolút elválásba csap át: létrehoz egyfelől egy kicsiny, dologtalan, élősködő elitet, amelyik csak fogyaszt és élvez botrányosan, sértő módon, másfelől meg egy olyan dolgozó tömeget, amelyik azon fölül, hogy mind nagyobb mértékben kizsákmányolják, mélységes létbizonytalanságba, a puszta mindennapi túléléssel kapcsolatos tanácstalanságba süllyed. A „tömegek erkölcsös gazdaságának” mércéjével mérve tűrhetetlenné és tarthatatlanná válik az élvezetnek és a munkának ez az éles szétválasztása, ez ad tápot általában az utóbbi negyven évben kibontakozott minden népi lázadás, és különösen a 2011-es év súlyos csatákba bocsátkozó lázadásai képzeletdúsan megfogalmazott követeléseinek és igényeinek.

Egy másik tendencia, amely szélsőségesen polarizálódik, a „paran­csolás” és az „engedelmeskedés” politikai funkcióinak szétválása és egymással való szembekerülése. Ez a szétválás szintén velejárója minden osztálytársadalomnak, de éppúgy, akár a munka és az élvezet megoszlása, minőségi változáson esik át a történelem kapitalista sza­kaszában. Így hát, amíg a prekapitalista társadalmak olykor életképesek állam nélkül is (bár bizonyos szétszórt, decentralizált politikai hatalom alatt), vagy kicsiny és törékeny államokkal, addig a kapitalizmus hatal­mas, drága és fojtogató modern államok kiépítését igényli és kénysze­ríti ki, amelyek Michel Foucault helytálló elemzése szerint egyidejűleg igazgatnak, irányítanak és kizsákmányolnak olykor óriási területeket, népességeket, erőforrásokat, s működtetnek adószedést, törvényeket és komplex szabályrendszereket.

S megint csak azt látjuk, hogy az évszázadok során létrejött társada­lomszerkezet, amelyben a központosított parancsolás a XIX. és a XX. század modern államaiban túlnyomórészt még a konszenzus kialakítá­sának játékán és kombinációin alapult, és csak epizodikus vagy kivételes szerepet játszott benne a nyílt erőszak és a nyílt leigázás eszközeinek használata – mivel a másik oldalról, az engedelmeskedés oldaláról ellentételezte mindezt az uralomnak és a despotikus parancsnoklásnak bizonyos passzív elfogadása és vonakodó elismerése, amit ugyan vissza­-visszatérőleg, de csak időközönként tört meg nyílt lázadás, merthogy ezt az állapotot általában „kompenzálta”, hogy bár alávetett, ám viszonylag békés, kiszámítható, előrelátható életet biztosított -, ezt a sémát fölborí­totta az a fejlődési szakasz, amelyik 1968-cal kezdődött.

Mert amint beléptünk a többszörösen egymásra halmozódó válság korába, amelyikben immár élünk, a világkapitalizmusnak, az osztályszer­kezeteknek és az emberi társadalmak előtörténetének válságába, elindult az ember politikai tevékenységének mint olyannak tényleges haldoklási folyamata. Ennek előrehaladása összerogyasztja, fölbomlasztja ama tevékenység alkotóelemeinek és tényvalóságának egész együttesét, amelyet bő kétezer éven át úgy hívtunk: politika. A politika mint olyan tényleges halálát úgyszintén előre látta és kimondta Marx A filozófia nyomorúsága egyik nevezetes passzusában.

A politika haldoklása a parancsolás és az engedelmeskedés szét­választása és szembeállítása világosan látható radikalizálódásának velejárója, ahogy már utaltunk rá. Ez az egyre élesebb szétválasztás­-szétválás teljességgel újradefiniálja a politika és a politikum egész terét a földteke összes társadalmában, és mindenütt arra tart: teljességgel elszigetelődik és abszolút önállósággal ruházódik föl a parancsolás, és ugyanilyen módon elerőtlenedik és minden értelmétől megfosztódik az engedelmeskedés.

Mert az utóbbi négy évtizedben a parancsolás végképp a maga köré vont körben forog, s elérte azt, hogy a kormány, az állam és az egész politikai osztály elszakítsa a társadalomhoz fűződő kötelékeit, semmibe véve az állampolgárok igényeit és véleményét, s így megfossza az egész politikai tevékenységet korábbi erkölcsi értelmétől-jelentésétől, társadalmi vetületétől és a korábbi történelemben elismert súlyától.

Ezért az egész földkerekség jelenlegi államai és politikai osztályai óriás léptekkel haladnak legitimitásuk elvesztése útján, teljesen elszakadnak társadalmaiktól, fölhagynak a konszenzuskereső kormányzással, s át­térnek – immár csaknem kizárólagosan – a nyers és leplezetlen erőszak révén gyakorolt „parancsolásra” avagy kormányzásra, vagy ha története­sen még nem, akkor csupán a múlt tehetetlenségi ereje okán nem, vagy mert még félelem bénítja a kormányzottakat. A legitimitás eljátszása és a konszenzus abszolút elvesztése tükröződik a spanyol tereken skandált jelmondatban: „Csak ne, csak ne, csak ne képviseljenek minket!”, de épp­így az Athénban és Madridban egyaránt újra meg újra kórusban fölhangzó mondókában is, amelyet az argentinok tettek népszerűvé 2001-ben: „Tűnjenek el mind, tűnjenek el mind, de mindnyájan egy szálig!”, amit az ország politikai osztályának abszolúte minden egyes tagjára értettek.

Ami annyit tesz, hogy a politikusok, bármilyen álságos ideológia jegyé­ben – legyen az jobboldali, centrumpárti vagy állítólag baloldali -, egytől egyig csakis a hatalomba a hatalomért őrülten belebolondult lényekké változnak, a hatalom előtt tisztelegnek, neki mutatnak be áldozatokat, úgy váltogatva pártot és ideológiát, elvet és gyakorlatot, ahogy inget-gatyát szokás. Ez alakította ki a politika aktuális színpadát, ahol az összes párt gyakorlatilag mélyen – ti. a süllyesztő szintjén – egyenlő, merthogy egy­formán alárendeltjei az uralkodó gazdasági hatalomnak, és csak arra van gondjuk, hogy magukat bebetonozzák a hatalomba bármi áron: ezért a célért minden alkura készek. Ez magyarázza, miért követelik az egyiptomi lázadók alkalomadtán a parlament mindkét házának föloszlatását, a ko­rábbi alkotmány hatályon kívül helyezését, új alkotmányozó nemzetgyű­lés összehívását, a spanyolok pedig miért viccelődnek akképpen, hogy már torkig vannak vele, hogy mindig csak ez a „PPSOE” kormányozza őket (vagyis az ebben a rövidítésben összevont szélsőjobboldali Partido Popular [Néppárt] és az álbaloldali Partido Socialista Obrero Espanol [Spanyol Szocialista Munkáspárt]).

És jóllehet az első, felületes ránézésre is világos, hogy a jobboldal és az állítólagos baloldal, amelyekből az egész világon összetevődnek a lealacsonyodott és korrupt politikai osztályok, nem azonos, az is biztos, hogy a parancsolás és engedelmeskedés jelenlegi válságának ezen a mélyebb szintjén az említett jobb és bal ténylegesen, gyakorlatilag ugyanolyannak bizonyul.

A parancsolás funkciójának ilyen szolipszista elszigetelődése és ab­szolút önállósulása ellentételezéseként megváltozik az engedelmeskedés funkciója is, amit a jelenlegi föltételek mellett immár nem „jutalmaznak” társadalmi látszatbékével és szintén látszólagos politikai stabilitással és általános nyugalommal. Minthogy a társadalom mostanság minden pórusából erőszakot izzad, ez itatja át az egész társadalmi szövedéket, nem csoda, hogy kioldja belőle a régebbi helyzetben beleivódott lerakó­dásokat, amikor is az alávetett osztályok a politikai megalázkodás és a passzív engedelmeskedés magas árát fizették viszonylagos nyugalmu­kért és az általános biztonságért cserébe.

Most azonban még az engedelmes és az igazságtalan kapitalista törvényeket és a jelenlegi gazdasági rendszerben folyó állandó kizsák­mányolást tiszteletben tartó polgárok is bármely pillanatban a halál fiai lehetnek, ahogy ma megtörténik Mexikóban, az állam csakis bizonyos kábítószercsempész kartellek ellen viselt abszurd és népgyilkos háborúja okán, vagy a rivális bűnszervezetek közti háborúskodás vétlen áldoza­taiként, vagy a társadalmi tiltakozás fokozott és korlátlan kriminalizálása okán, vagy úgy is, ahogy Irakban vagy Afganisztánban történik, illetve ahogyan megesik az Egyesült Államokban vagy Franciaországban az ellenőrizetlen erőszak eredményeként, ami abból ered, hogy minden­féle maffia beférkőzik, beszivárog a modern államhatalomba, vagy a bevándorlók elleni zabolátlan erőszakból kifolyólag, vagy a rendőröknek a társadalom peremére szorított csoportok, sőt bármiféle társadalmi csoport ellen egyre inkább büntetlenül tanúsított brutalitása folytán, vagy az Egyesült Államok és/vagy Európa hadseregei által alkalmazott, nemegyszer már szadista, beteges erőszak következtében, vagy… stb., stb., hosszasan sorolhatnánk.

Ez a folyamat – az engedelmeskedés és az ennek fejében régebben kijáró „kompenzáció” megfogyatkozása – leleplezi a modern állam lénye­gét, „az egyik osztálynak a másik elnyomására szolgáló gépezeteként” mutatja meg, amiről mindig is beszélt Marx és Lenin, s hozzá a gaz­dagoknak a szegényekkel és a hegemón rétegeknek az alávetettekkel szemben birtokolt és bitorolt, immár nem legitim, hanem mélységesen illegitim és egyre igazolhatatlanabb, jogtalanabb és elfogadhatatlanabb „erőszak-monopóliuma” gyanánt.

Mindez Michel Foucault igazát bizonyítja, aki megfordította Clausewitz híres szentenciáját, mondván, hogy ma „a politika a háború (tegyük hoz­zá: az osztályháború) folytatása más eszközökkel”. Ez nagyon hasonló Walter Benjamin téziséhez, aki azt állította, hogy a strukturális erőszak normális alapállapota a kapitalizmusnak, minthogy itt „éppenséggel a rendkívüli állapot a norma” – amely mondatot közvetlenül a nyers erőszakgyakorlás és a fasizmus legrosszabb vonásainak szemlélése ihletett.

A modern állam lemeztelenítése, az eddig úgy-ahogy leplezett erőszak nyílt előretörése tartalmatlanná üresíti az engedelmesség funkcióját, ami immár abszurd és igazolhatatlan – ez nyit utat minden alávetett csoport, réteg és osztály általánosuló, nagyszabású lázongásának és közvetlenül megnyilatkozó engedetlenségének. S akkor, ledöntve az utolsó sorom­pót, amelyik még védi az aktuális társadalmi rendet, vagyis a közvetlen félelem sorompóját, hogy halálos áldozatául lehet esni az erőszaknak, 2011 lázadói bölcsen azt vallják: „Hogyha harcolsz, veszíthetsz, de ha nem harcolsz, veszve vagy.”

Mármost az állam és a politikai osztály parancsnoklása ilyen elfajulá­sával szemben, valamint az ellenőrizetlen társadalmi erőszaknak aláve­tett engedelmeskedés értelmetlenné üresedése láttán, amikor mindez alapjában véve – amiként tanúi lehetünk- nem egyéb, mint már valóban a „politika haldoklása” mélyebb folyamatának egy újabb kifejezése, nos, ebben a helyzetben az egész világ alávetett osztályai igényelni, sőt követelni kezdik a demokrácia eredeti, elsődleges jelentéséhez való visszatérést, vagyis a közvetlen, valóságos vagy népgyűlésként funkcionáló demokrácia formáinak visszahozatalát, amely formákban a nép kormányozza önmagát, s amelyekben megszűnik minden delegálás vagy helyettesítő képviselet, ami oly jellemző a ma széltében-hosszában érvényesülő modern polgári demokráciára.

Ekképpen az arab népek éppúgy, mint az európaiak, az Egyesült Ál­lamok vagy Chile tüntetői radikális kritikát fogalmaznak meg a delegáló, helyettesítő, formális polgári demokráciával szemben, amely nem ad helyt a nép akaratának, s csak leplezi és elködösíti a burzsoá parancs­noklás nyers uralmát. Evvel szemben 2011 összes fölzúdulása az új, és egyben nagyon is régi, közvetlen, népgyűléses-közgyűléses demokráciát követeli, amit immár csaknem két évtizede gyakorolnak és igényelnek a mexikói neozapatisták a maguk Jókormányzati Juntáiban éppúgy, mint

Argentína autonomista irányzatát megjelenítő piquetero városrészeiben, a brazil Földnélküliek Mozgalma településein és táborhelyein, vagy Ecu­ador és Bolívia egyik-másik radikális őslakos közösségében.

És ugyanúgy, ahogy a munka és az élvezet szétválása, a parancsolás funkciójának és az engedelmeskedésnek az elválása és szélsőséges el­idegenülése egymástól, ami az előbbit sértő módon egyfajta önképzéssé és önkifejezéssé, a hatalom a hatalomért újratermelésévé változtatja, és teljes mértékben eloldozza a társadalomtól, az utóbbit pedig egy immár minden tartalmától és ellentételezésétől megfosztott komédiává üresíti, ahogy tehát mindez földgolyó-szerte tapasztalható tendenciává erősödik, akként lesz ugyanez a tendencia egyben 2011 összes népi megmozdu­lásának, követeléseinek és panaszainak táplálójává is.

Egy harmadik tendencia, amely szintén az elmúlt egy-két évtizedben éleződött ki és öltött szélsőséges alakot, az emberi társadalmak hierar­chikus és mélységesen egyenlőtlen strukturálódásával kapcsolatos. Ez a hierarchikus szerkezet első és központi helyen az emberi közösségek antagonisztikus társadalmi osztályokra történő megoszlását tartalmazza, de kiterjed az osztályokra tagolt univerzumon túlra is, egyéb olyan társa­dalmilag aszimmetrikus maradék-formákra, amelyek egyfelől bizonyos kedvezményezett kisebbségeknek előjogokat és különféle előnyöket nyújtó státusokat teremtenek, másfelől kifosztott, peremre szorított és társadalmilag megvetett nagy többségeket hoznak létre. Ilyen hierarchia épül a tudás birtoklására, a politikai hatalom monopóliumára, a katonai hatalomra, a leszármazásra, a fajhoz, etnikai csoporthoz vagy épp egy hódító nemzethez tartozásra is, vagy még sok másra, amelyek mind alakító tényezői az egyenlőtlen emberi társadalmaknak, s még ma is részei történelmünknek.

Különböző hierarchikus alakulatok, amelyek esetenként egészen az emberi történelem kezdetétől veszik eredetüket, szintén mély átala­kuláson esnek át a kapitalizmus beköszöntével a XVI. században. A kapitalizmus előtti korban viszonylag csenevészek, sőt, olykor látszólag nem létezők ezek a gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális stb. pri­vilegizált kisebbségek – persze, a gazdasági kizsákmányolást végső osztályok nyilvánvaló kivételével -, a kapitalizmusban viszont mindezek a kisebbségek az összes társadalmakban egyaránt érezhetőn jelen van­nak, fölerősödve, nagyobb mértékben, mint korábban, s megsokszorozva jelenlétüket és befolyásukat a társadalom egész szövedékében.

A globális társadalmi gazdagodás jelentős növekedésének köszönhe­tőn, amelyre már utaltunk, és mivel a gyarapodás a kapitalista szakasz felé megtett történelmi lépés eredménye volt, virágzásnak indultak az említett kisebbségek, a társadalmi élet minden terén újratermelik magu­kat, megszilárdítják előjogaikat és ezekhez fűződő „mikrohatalmaikat” az emberi kapcsolatok különböző köreiben.

De megint csak az a helyzet, hogy a XIX. századig, sőt részben még a XX. században is úgy tartották: többé-kevésbé indokolt és jogos, hogy a különféle kisebbségek előjogokat élvezzenek, hiszen viszonylag hasz­nos funkciókat töltenek be a gazdasági, társadalmi, politikai, művészeti, tudományos stb. életben. 1968-tól fogva viszont, a korábban vázolt gazdasági és politikai folyamatok elindultával, az az általános vélemény kezdett kialakulni, hogy mindezeknek a társadalmi aszimmetriáknak és hierarchiáknak a legitim társadalmi alapja már történetileg elévülőben van, mára pedig már olyan helyzet alakult ki, amelyben mindez töké­letesen igazolhatatlan és jogtalan, lévén, hogy az említett kisebbségek anakronisztikusak, már nem felelnek meg régebben hasznos társadalmi funkcióiknak, minthogy immár abszolúte minden emberi lény képességeit növekvő mértékben általános társadalmi érettség jellemzi.

Ma ugyanis igencsak itt az ideje, hogy rákérdezzünk: mire is jók a gazdagok? Csak arra, hogy bennünket kizsákmányoljanak, és éljenek a mi gazdagságunkkal és a mi munkánk gyümölcsével. És a politikusok mire jók? Csak arra, hogy csúfot űzzenek belőlünk, olyasmit ígérgetve, amit sohasem váltanak be, és hogy örökké csak körbe-körbe forogjanak a hatalom körhintáján. És mire jók ma a katonák, ha nem tudnak mást, csak félelmet, erőszakot, háborút és zűrzavart kelteni a fegyvertelen társadalmakban, amelyekben mi csak ellenükre vagyunk még életben. És mire jók a tudásból fakadó hatalom megtestesítői, a tanítók, meg a hatalommal szervesen összenőtt értelmiségi szolgahad, amikor már ezer­szer bebizonyosodott, hogy a tanulók kollektívája mindig többet tud, mint az ősi Magister dixit hiedelmét védelmező vén professzorok, s amikor minden nap elteltével egyre nyilvánvalóbb, hogy minden kultúra kútfeje a népi tudás? És mire jó a patriarchális apai uralom, a macsó hímsoviniz­mus, vagy a nők, a homoszexuálisok, a gyerekek vagy a fiatalok vagy az öregek, a szexmunkások, vagy a bevándorlók, a mások, az őslakosok, a szegények, a kirekesztettek diszkriminációja? Csak arra jók, hogy újra­termeljenek ma már értelmüket, okalapjukat vesztett és minden logikát nélkülöző, anakronisztikus és teljességgel elfogadhatatlan előjogokat.

Ezért amikor a „Foglald el a Wall Streetet!” tüntetői a társadalom 99%-ának igényeit sorakoztatják föl, szögezik szembe az 1%-kal, akkor ebbe az 1%-ba teszik az összes előjogokat élvezőket, a pénz, a rang, a cím, a politika, a hadparancs, a tudásból adódó hatalom, a nemhez tartozás, az életkor, az etnikai csoport, a nemzeti hovatartozás stb., stb. kedvezményezettjeit, miközben úgy vélik, hogy mi, a 99% vagyunk az a végtelen nagy többség, amelyet kizárnak az említett előjogokból meg a kizárólagos státusból, mert ezekben csakis a parányi kedvezményezett csoportok részesülhetnek.

S megint csak azt kell mondanunk, hogy míg az említett kisebbségek elveszítették hasznos és legitim társadalmi funkcióikat, az utóbbi negyven évben olyan folyamat indult el, amelyik hatalmas mértékben megnövel­te az összes alávetett réteg általános, gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális érettségét, s mindezek a rétegek világos tudatára jutnak annak, hogy merre is tart ma a világ, hogy immár nem okoz hiányt, ha nincs gazdasági kizsákmányolás, nincs tehát szükség rá, hogy mások kormányozzák őket, és arra sem, hogy az embereket aszimmetrikus módon megkülönböztessék társadalmilag, hogy bárki bárkit kirekesszen és diszkrimináljon.

Hiszen az általános társadalmi gazdagság ma már lehetséges – jól­lehet még csupán potenciális – hatványozott növelésével immár nem szükségszerű sem a szegénység, sem a gazdasági kizsákmányolás, és ennélfogva nem szükségszerű sem a gazdag, sem a tőkés. Ahogy fölöslegesek már a társadalmakban a politikusok és fölösleges a politika maga, amiként erről tanúskodnak Latin-Amerika rendszerellenes mozgal­mai az utóbbi tíz-tizenöt évben, s amiként ezt tanúsítják 2011 valamennyi népi fölzúdulásának hatékony és alkotó szellemű önigazgató népgyűlé­sei, vannak társadalmak, amelyek minden nehézség nélkül képesek az önkormányzásra és az önálló működésre a közvetlen, közgyűlésekre épülő demokrácia módszereivel, semmi szükségük politikusokra, sem politikai osztályra, sem bármiféle külön államhatalomra.

S ugyanígy, az alávetett társadalmi csoportok és osztályok társadalmi tudatának megerősödtével és éretté válásával, valamint ahogyan elő­rehaladt sokféle szerzett jog kivívása a nép évszázados és évezredes, kitartó küzdelmei következtében, s az emberi teremtmények gazdag sokféleségének, kifejlődésük civilizációs útjainak-módjainak, sokrétű kulturális fölvirágzásuknak, nagyon változatos történelmi pályájuknak, különféle megőrzött emlékeiknek a fölvállalásával, mára már elfogadha­tatlanná válik a tömegek erkölcsös gazdálkodási mércéjével mérve, hogy bármilyen kisebbség igényt tartson egy bizonyos társadalmi tevékenység gyakorlásának bitorlására és haszonélvezetére, és közben kirekessze belőle és a peremre szorítsa a népesség nagy többségét, hogy aztán végtére annak nevében döntsön és ténykedjen.

Ez okból, annak a bizonyos 99%-nak a fölhívása így szól: mindent „el­foglalni”! Kezdve Kairó, Madrid, Barcelona tereivel, vagy a Wall Streettel, Tunézia, Santiago de Chile vagy London utcáival, sugárútjaival, folytatva azzal a követeléssel, hogy el kell foglalni a parlamenteket, ahogy Athén­ban, vagy a kikötőket, ahogy Oaklandben, vagy az egyetemeket és a kollégiumokat, mint Bogotában és Santiago de Chilében, vagy a pénzügyi központokat és a bankokat, miként szerte az Egyesült Államokban, vagy a külvárosokat és a földeket, mint Spanyolországban s az egész világon, odáig menve, hogy „el kell foglalni” az egész 2012-es esztendőt, vagy el­foglalni „az időt” éppúgy, mint a gazdaságot, a közéletet, a művészetet, a mindennapi életet, a kultúrát vagy akár a szerelmet és a költészetet is.

Ily módon, minthogy az elviselhetőség határáig fokozódnak a társa­dalmi ranglétrák összes kirekesztő mechanizmusainak hatásai, a föld­kerekség minden társadalma népességének mérhetetlen nagy többsége számára és általában a társadalmi tudat számára tűrhetetlenné válnak az igazságtalanul aszimmetrikus megosztások, amelyek keveseknek kedveznek és a sokaságot kizárják a kedvezményekből, szembeállítva egymással az 1%-ot, amely dönt, haszonélvez, monopolizál, csal és visszaél, a 99%-kal, amelynek a hangjára és véleményére nem kíváncsiak, annak ellenére, hogy ez a nagy többség az, amelyik dolgozik, engedel­meskedik – és válik nevetség tárgyává a hatalmasok szemében, és esik áldozatul a hatalmasoknak… legalábbis amíg rá nem szánja magát, hogy világgá kiáltsa egyiptomi szóval, hogy kefaya!, tunéziaival, hogy yezzi!, spanyolul, hogy jya basta!, angolul, hogy enough!, vagyis hogy nyíl­tan lázadásban törjön ki, amire bőséges és kézzelfogható szemléltető anyagot szolgáltat az átélt 2011-es esztendő.

A 2011-es forrongások eredményei, kihívásai és válaszútjai

Túl azon, hogy milyen jövő vár 2011 oly különböző lázadásaira – ami attól is függ, milyen helyi, nemzeti és civilizációs környezetbe illeszked­nek ezek a lázadások -, tiszta sor, hogy már pusztán üdvözlendő, nagy hatású kitörésük okán is egy seregnyi jótékony hatást váltottak ki az illető térségekben és országokban. Minthogy ezek a hatások óhatatlan velejárói szinte minden nagyszabású társadalmi megmozdulásnak vagy minden fontos és jelentős kollektív tiltakozás, társadalmi tömegharc, tág körre kiterjedő ellenzékiség vagy elégedetlenség megnyilatkozásának, logikus, hogy ezek megtalálhatók 2011 sokszínű forrongásainak palettáján is.

Így hát Tunéziában éppúgy, mint Spanyolországban, Egyiptomban épp­úgy, mit Görögországban, Szíriában szintúgy, akár az Egyesült Államok­ban vagy Jemenben, Bahreinben vagy akár Chilében, Kolumbiában, ezek a 2011-es lázadások mind világos szakítást képviselnek e társadalmak „normális” egyensúlyi állapotával és „stabil” hétköznapi működésével, lévén ezek kapitalista társadalmak, tehát mélységesen, szerkezetileg igazságtalanok, kizsákmányolók, egyenlőtlenek, despotikusak és aszim­metrikusak. Miáltal az említett szakítás a „hétköznapi renddel” mindig úgy működik, akár egy bevert ék, rést üt a társadalom testén és történetén, vagyis az uralkodó elnyomó rendszeren, ami egyebek mellett bepillantást enged a jövőbe, s ettől egyszeriben aktualizálódik, jelen idejűvé válik az a mély igazság, hogy van lehetőség a társadalom teljes és gyökeres megváltoztatására, valóságosan, tényszerűen, anyagilag kézzelfogható és egészen nyilvánvaló módon.

Ahogy Lenin mondta, a forradalmak „az elnyomottak népünnepélyei”, ezért aztán minden zendülés, fölzúdulás a nehéz kapitalista hétközna­pok fölfüggesztése, ez a fölfüggesztés pedig, ahogy ragyogón kifejtette Bolívar Echeverría (2010), közvetlenül bevonja a népet az ünnepségbe, a fénybe, a rendkívüliség idejébe, a kivételesség dimenzióiba. Az ünnep és a játék idejébe való bekapcsolódás magyarázza, miért özönlenek úgy a tunéziai vagy egyiptomi, spanyol vagy chilei tüntetők a terekre és a fölvonulásokra, a gyűlésekre és a demonstrációkra, mint akik valami nagy díszmenetre vagy népünnepélyre igyekeznének.

Minthogy az alávetett osztályok korábbi passzív apátiája megtörésével, vagy más esetben azon változtatva, hogy vonakodva, de nem tevéke­nyen elfogadják a kizsákmányolást, az elnyomást, az egyenlőtlenséget és a diszkrimináció minden formáját, a forrongás mozgósítja a nép egyre szélesebb rétegeit, fölrázza az embereket, és mindannyijukat megtanítja arra, hogy ne féljenek a lázadástól. Sőt (Marx mond hasonlót) arra tanítja a népet, hogy csak saját magától féljen, és ő maga ébresszen félelmet a lelkekben. Mert ha egyszer a tömeg mozgásba lendül, nyilvánvalóvá válik az az óriási hatalom, amellyel a nép rendelkezik, az a hatalmas erő, amelyet a nép képvisel, az a mérhetetlen, lenyűgöző, fölhalmozott erő, amely rendszerint csak szunnyad, ám ha egyszer működésbe lép, képes mindent átalakítani, vállalkozni a legmerészebb föladatokra, képes rájönni minden lehető problémának, a saját mozgásának és egyáltalában mindennek a legelmésebb, legbonyolultabb megoldásaira.

Továbbá, az egész népi lázadás különböző mértékben és formákban fejleszti a nép kritikai tudatát, amikor lerántja azt a leplet, amelyik koráb­ban eltakarta és még elviselhetővé tette az igazságtalan és egyenlőtlen kapitalista struktúrákat, vagy, úgyszintén, az osztály- és előtörténeti struktúrákat, amikor a tiltakozás, a meg nem alázkodás, a lázadás és az engedetlenség tapasztalatával oltja be az említett forrongások min­den részvevőjét, akik e pillanattól fogva egész életükön át emlékezni fognak rá, amikor nemcsak bepillanthattak abba – sőt elevenen meg­tapasztalhatták a maguk hús-vér valójában -, hogy mi is a lázadás és ennek fölszabadító ereje általában, hanem még embrionális vázlatát is megpillanthatták az emberi kapcsolatok bizonyos gyökeresen új formá­inak, amelyek a szolidaritáson, a nyitottságon, az elvtársiasságon és a testvériségen alapulnak, ezek jellemzik ugyanis mind e népi lázadásokat, tiltakozó, harcos és átalakító erejű, üdvözlendő akciójuk pillanatában.

S így aztán 2011 és az esztendőn végighúzódó népi lázadások máris megteremtették a lázadó aktivisták új nemzedékét az összes ország­ban, amelyik színtere volt ezeknek a lázongásoknak, azt a nemzedéket, amelynek gyakorlati iskolája a népgyűlés volt, a terek és az utcák elfog­lalása és megvédése, az összecsapás a rendőrökkel és az ellenállás a rendőrrohamokkal szemben, a párbeszéd a többi tüntetővel, a táborve­rés, az őrt állás, a térfoglalás meg a mindenféle tiltakozás és akció. Így sajátította el ez a nemzedék a népi önszerveződés, a közösségi önigaz­gatás, a politikai önállóság és általában az autonómia meg a közvetlen és közgyűlési-népgyűlési demokrácia erényeit, és így ébredt rá ezek nyilvánvaló magasabb minőségének tudatára. Ez már olyan nemzedék, amelyik tényekre támaszkodva fölismerte, hogy lehetséges valamely al­ternatív nem kapitalista, nem osztály jellegű és nem előtörténeti világ, egy végre szabad, önigazgató, autonóm, egyenlőségelvű és a hamis társa­dalmi hierarchiákat nélkülöző világ, amelyben nem léteznek hatalmasok és egyeduralkodók és egyáltalában: uralmon levők, kizsákmányolók, és nem létezik semmilyen privilegizált kisebbség.

Mármost, túl azon, hogy mi minden történhet meg ezekkel a 2011-ben kirobbant népmozgalmakkal a közvetlen vagy a közeli jövőben, tagad­hatatlan, hogy egész sor előrelépést sikerült kieszközölniük, amelyekről már szóltunk áttekintésünkben. Sikerült megtörniük a még érvényesülő tőkés társadalmi rendnek való behódolás tehetetlenségi erejét, megújí­taniuk a változás valódi lehetőségének szemhatárát, mozgósítaniuk a néptömegeket és fejleszteni kritikai tudatukat s az átalakítás tényezőiként születő önbizalmukat, valamint világra segíteniük a lázadó harcosok új nemzedékét, amelyet azután az önigazgatás, az autonómia és a közvet­len demokrácia nagyon konkrét és tanulságos tapasztalataiból kiindulva sikerült föltáplálniuk.

Kétségkívül, ahhoz, hogy helyesen értékeljük azokat a kihívásokat és válaszutakat, amelyekkel e mostani 2012-es esztendővel kezdve óha­tatlanul szembe kell nézniük ezeknek a 2011-es lázadásoknak, fontos fölbecsülni a korlátokat is, amelyekbe beleütköztek vagy mostanában fognak beleütközni.

Mert bármilyen széles, élénk, radikális, fölszabadító és alkotó szellemű legyen is egy hatalmas népi megmozdulás, és bármilyen nagy azonnali sikereket érjen is el, akár évtizedekig hatalmon levő diktátort is megdönt­het, kivívhatja akár milliók támogatását, ez még nem garantálja, hogy sikerül igazi mozgalommá alakulnia, amikor is állandóbb s mindenekelőtt tartósabb módon működő alakzattá válik, szervesebb szerkezetre tá­maszkodva, jól meghatározott ideológiai elvekből és világosan fölépített, azonnali, középtávú és hosszú távú követelésekből indul ki.

Nem elég ugyanis megdönteni egy diktátort, ha ennek az eredménye csak annyi, hogy a diktatúra cinkos katonai elitje lép a diktátor helyébe; mint ahogy az sem elég, ha most sikerült leállítatni a közoktatás ma­gánosítása tervét, ha holnap vagy holnapután majd végrehajtják azt. És akármilyen nagy siker is egy egész napra megbénítani az Egyesült Államok ötödik legnagyobb kikötőjének tevékenységét, vagy kivinni San­tiago de Chile utcáira kétmillió embert, akik tiltakoznak és támogatják a diákokat, az is világos, hogy e hatalmas sikereknek a valódi hozadéka az, hogy utánuk tüstént, óhatatlanul föl kell vetni a kérdést: és e nagy sikerek után pontosan mi következik? És erre csak az az út adhat választ, amely a mozgósítástól a mozgalomig vezet. Ezért fordultak az egyiptomi lázadók megint – az immár katonai – kormányzat ellen, egész Spanyol­ország „méltatlankodói” pedig ezért döntenek úgy, hogy fölszámolják táborhelyeiket, hogy megalapozottabb állandó munkát folytathassanak a nép között a külvárosokban és szerte az egész vidéki Ibériai-félszigeten. Éppúgy, mint ahogy a Wall Street „elfoglalói” s az egész Egyesült Államok összes „foglalói” most kapcsolatokat kezdenek kialakítani a latin-amerikai bevándorlókkal, a chilei diákok arra készülnek, hogy a külvárosok népé­vel együtt és általában a chilei népi osztályok együttesével összefogva adjanak új lendületet mozgalmuknak.

Ahogy már korábban jeleztük, mindezek a népi forrongások ma vá­laszút elé kerültek, merre tovább a közvetlen követeléseken túl, nagyobb lélegzetű követelések felé, olyanok felé, amelyek nyíltabban vállalt, ra­dikálisabb antikapitalista tartalmat és kritikai vonalat támogatnak. Ezért hiányzik az, hogy a bankárok bírálata kiterjedjen az egész tőkés osztályra és a gazdagok egész rétegére, és hogy a Wall Street meg a pénzügyi központok elfoglalásának jelszava kitáguljon, hogy kezdjék követelni a gyárak és a földek, a mindenféle üzemek és vállalatok elfoglalását is.

Ugyanígy szükséges az is, hogy miután kritizálták a diktátorokat és szélsőségesen elnyomó katonai és rendőri rezsimjeiket, a bírálat tovább­lépjen: maga a tőkés állam és aktuális, korrupt politikai osztályai legyenek a kritika céltáblái, hogy helyükre olyan kormányzatok kerülhessenek, amelyek „engedelmeskedve parancsolnak”, a közvetlen és népgyűlésre épülő demokrácia elvei szerint. Úgyszintén kívánatos volna, hogy a jogos és igen éles jelszó, amely szembeállítja az 1%-nyi mindenféle előjogokkal fölruházott kisebbséget a mindentől megfosztott 99%-os többséggel, részletesebb, konkrétabb sajátosságokra utaljon, hogy a számonkérés és az átalakulás követelése pellengérre állítson minden egyes aszimmet­rikus hierarchiát s egyenként, külön-külön mindenféle-fajta egyenlőtlen társadalmi viszonyt és szerkezetet.

Végtére tehát az hiányzik, hogy ragaszkodva a „minimális program­hoz”, vagyis a legsürgősebb követelések listájához, ez kiegészüljön, gazdagodjék a „középtávú programmal” és azoknak a követeléseknek a „maximális programjával”, amelyeket a mozgalom közepes és (az egyre rövidebbnek tetsző) hosszabb távra szán, különös figyelmet fordítva emellett arra, hogy mindez a közvetlenül a jelenre, középtávra vagy hosszú távra szóló követelés, kivétel nélkül mindegyik, mindenkor nagyon világosan és nyíltan megőrizze gyökeresen antikapitalista és gyökeresen rendszerellenes tartalmát és profilját.

Az összes követelés és az összes harc antikapitalista és rendszer­ellenes iránya viszont föltételezi az alávetettek minden lázongásának világosabb, elmélyültebb ideológiai meghatározását. Ami korántsem jelent visszatérést bizonyos pártszervezetek régi, 68 előtti sémáihoz, amelyeknél egyetlen, monolitikus, merev, dogmatikus, sőt erőszakos és kirekesztő ideológia érvényességét védelmezték; jelenti ellenben azt, hogy állandóan, nagyon világosan meghúzzák a határvonalat azok között, akik valóban antikapitalisták és rendszerellenesek, és akik nem, ahogy ezt fölvetették és ösztönözték a neozapatista elvtársak a tág körű és egyre nagyobb sodrású mexikói mozgalom, A másik kampány során.

A nyíltabban és tevékenyebben rendszerellenes és kapitalizmuselle­nes célkitűzések ideológiai definiálása – egyedül ez biztosíthatja, hogy a 2011-ben kezdődött népi forrongások követelései és jövőbeli akciói ne jussanak a kooptálás, újrahasznosítás és újraintegrálás sorsára mint szimpla „szépségtapaszok” vagy afféle politikailag korrekt „reformok”, amelyek könnyűszerrel elfogadhatók a még uralkodó helyzetben levő aktuális tőkés rendszer számára.

A lehetséges fejlődési irányok – tömegmegmozdulásból átalakulni tömegmozgalommá, a közvetlen követelésektől továbblépni különféle harci programok felé, az általános tiltakozás, a „torkig vagyunk vele” ér­zésétől (ahonnan csak valamely bizonytalanabb ideológiai szemhatárig nyílik kilátás) a letisztultabb rendszerellenes és antikapitalista küzdelmek és ennek megfelelő ideológia körvonalazódása felé – mindegyike mel­lett fönnáll annak szüksége, hogy a 2011-ben indult lázadások tovább bővítsék társadalmi bázisukat. Ezért kerülő utak nélkül, közvetlenül cél­szerű kapcsolatba lépniük korábban keletkezett mozgalmakkal, amilyen a munkásmozgalom, a parasztmozgalmak vagy az urbánus-plebejus mozgolódások, vagy a vándormunkások, az őslakosok, a nők, a diákok stb. mozgalmai. Ekkor azonban tág, plurális alapú befogadóknak kell bizonyulniuk a társadalom minden olyan alávetett csoportja, osztálya és rétege számára, amelyek valamilyen okból még nem csatlakoztak a 2011-ben megtapasztalt nagyszabású lázadásokhoz, forrongásokhoz.

A 2011-es lázadások szerepe az 1994. január elsején kezdődött világméretű tiltakozás ciklusában

Ahogy korábban említettük, 2011 lázadásainak az szolgál magyarázatul, hogy a kapitalizmus bizonyos mélyen gyökerező tendenciái fejlődésük, kiéleződésük határpontjára hágtak, más esetekben pedig az osztály­társadalmakra jellemző több ezer éves struktúráknak, sőt az emberi társadalmak előtörténeti föltételeinek úgyszintén központi jelentőségű tendenciái értek el hasonlóképp válságos pontra, ám az is világos, hogy egészükben véve 2011 lázongásai nem egyebek, mint ismétlődő meg­mozdulások, tiltakozások, mozgalmak és ellenzéki kezdeményezések ama láncolatának utolsó szemei, amely 1994. január elsején kezdődött el Mexikóban, Délkelet-Mexikó neozapatista őslakosainak figyelemreméltó fölkelésével.

Mert ahogy Immanuel Wallerstein több ízben fölvetette, a harcok és tiltakozások általunk most átélt világméretű ciklusa pontosan 1994. január elsejének azon a hajnalán kezdődött, amelyik ugyanakkor, amikor lezárta a berlini fal 1989-es ledőltével indult rövid lázadásmentes időszakot, világszinten új lendületet adott a reménységnek és a harci szellemnek, a harcnak egy új és gyökeresen más világért, egy „olyan világért, ame­lyikbe sok világ belefér”.

S ha igaz a megállapítás, amely úgyszintén Immanuel Wallerstein ne­véhez fűződik, hogy az „1968-as kulturális világforradalom szelleme” mint anarchista szabadság-kitörés, önigazgató, szentségtörő, ünnepélyes, képromboló és mérhetetlenül kreatív szellem és egyben a radikális alsó néprétegek szelleme továbbra is érezteti fuvallatát, földalatti járatokon át táplálja mindezeket a 2011-es zendüléseket, az is világos, hogy az említett forrongások cselekvési módszereiket, szervezési és harci formá­ikat és számos sajátos követelésüket illetőn a követésre méltó mexikói neozapatista mozgalomnak közvetlen örökösei.

Ezért a sok-sok fiatallal együtt, akik ezekkel a 2011-es forrongásokkal szerezték első tapasztalataikat és estek át a tűzkeresztségen, s így kovácsolódtak a küzdők legújabb nemzedékévé a tiltakozások és for­radalmak számára, amelyeknek hamarosan várható a bekövetkezésük szerte az egész világon, nos, ezekkel a fiatalokkal együtt más csoportok és osztagok is – miután meneteltek, táboroztak, tiltakoztak, megütköztek a rendőrökkel – visszatértek a külvárosokba, a gyárakba, a földekre vagy az egyetemekre, mégpedig pontosan azok, akik az elmúlt tizennyolc év­ben főszerepet vittek, távolból támogatták, rokonszenvükkel kísérték és különféle formákban előmozdították a lázadó kitöréseknek azt az egész láncolatát, amely az 1994-es neozapatista fölkelést követően különböző állomásokon keresztül egészen napjainkig húzódik. Ilyen állomások vol­tak: az 1996-ban Chiapasban megrendezett „Intergalaktikus és interkon­tinentális találkozó az emberiségért és a neoliberalizmus ellen”, Seattle, Prága vagy Genova fontos tiltakozó megmozdulásai 1999 és 2001 között, hasonlóképpen a Társadalmi Világfórumok első összejövetelei is, kivált­képp az első öt vagy hat (mielőtt ezek a Fórumok lassú, de nyilvánvaló hanyatlásnak indulva szociáldemokrata és reformista irányba fordultak, s félig-meddig átvették rajtuk az irányítást a beözönlő különböző „civil szer­vezetek”, amelyek a világért sem neveznék magukat antikapitalistáknak). De ide tartozik a Zapatista Népek Első, Második és Harmadik Találkozója is a Világ Népeivel 2006 decembere és 2008 januárja között, ugyanígy a Nemzetközi Kollokvium Andrés Aubry Tiszteletére 2007 decemberében, valamint a Méltó Düh Első Világfesztiválja 2008 végén és 2009 elején. Egymást követő láncszemek, vagy ha úgy tetszik, különböző állomások egy bonyolult útvonalon, amelyet a csatározásoknak 2011-ben kezdődött ciklusa rajzol ki, s ennek pillanatnyilag utolsó lényeges kifejeződése az immár emblematikus 2011-es év megannyi fontos lázadása.

A harcoknak és kezdeményezéseknek – a harcok és a mozgalmak egy­másra találása kezdeményezésének – láncolata, amelybe beletartozik még a latin-amerikai színtéren a többrendbeli próbálkozás Bolíviában: „a víz háborúja” 2000-ben, „a gáz háborúja” 2003-ban és a népi tiltakozó mozgalom 2005-ben, amelyeknek két elnököt is sikerült megbuktatniuk (2003-ban és 2005-ben), és kétségkívül ezek törtek utat ahhoz, hogy Evo Morales hatalomra kerüljön, egy olyan elnök, aki bár az őslakosok közül került ki, és ugyanezekből a társadalmi mozgalmakból emelke­dett föl, olyan korlátolt kormányzat megalakításával végezte, amelyik a burzsoá államot tartja tiszteletben és ezt reprodukálja, most épp egy neokeynesiánus és szociáldemokrata változatában, s egyáltalában a bur­zsoá társadalom gazdasági, szociális és kulturális rendjének a támasza, csak épp „enyhén haladó” irányvonalat hirdet.

Némileg hasonlót eredményeztek az őslakosok és a nép fölkelései 2000-ben és 2005-ben Ecuadorban, ezek éppúgy egy-egy elnököt buk­tattak meg, megmutatva, milyen hatalmas, részint szervezett, részint meg spontán erőt képviselnek az őslakosok és az ecuadori nép, ámbár ismét csak annyi lett az eredménye, hogy megalakult Rafael Correa erőtlen reformista, szociáldemokrata, polgári kormánya, s most az fojtja el a társadalmi mozgalmakat ugyanúgy, mint Evo Morales bolíviai kor­mánya. Az említett országok alávetettjeinek hatalmas ereje imponáló módon robbant ki, s indított el bonyolult folyamatokat. Ahogy az argentin radikális népfölkelés is 2001 végén és az egész 2002-es esztendőben: öt elnök megbuktatása után végül is fölbomlott, s a két Kirchner, Néstor és Cristina zavaros, lagymatag, korlátolt szociáldemokrata kormányzásába fulladt bele.

A lázadások láncolatába tartozik egy fontos kezdeményezés, A másik kampány mexikói mozgalmának vajúdó időszaka is. E mozgalom a Mexikói Köztársaság széltében-hosszában folytonosan növekvőben és erősödőben van, és igen valószínű, hogy hamarosan ismét színre lép, hogy új lendületre kapva folytassa a neozapatista küzdelmet, de főként az egész mexikói nép harcát egy új, nem kapitalista, nem osztály jellegű és nem előtörténeti társadalomért.

Egyazon lánc különböző szemei, amelyek – véleményünk szerint – magyarázatot adhatnak a neozapatista mozgalom és 2011 lázadásai közti bizonyos szemet szúró hasonlóságokra, e hasonlóságok részint a szervezeti, cselekvési és döntési formákra vonatkoznak, részint meg a beszédek és nyilatkozatok jellegzetességeire, valamint a társadalom egészével való kapcsolattartás politikai gyakorlatára, végül pedig némely központi jelentőségű követelésre. […]

[A szerző a továbbiakban inkább csak fölsorolásszerűen ismerteti e hasonlóságokat. Formai téren: népgyűlések döntenek a teendőkről; a szerveződés nem hierarchikus, hanem horizontális; a beszédmód nem elméletieskedő, hanem költői rögtönzésekkel vegyes, hétköznapi; a politikai kapcsolatfölvétel más társadalmi csoportokkal a nyitottság és a befogadókészség jegyében történik.

A hasonló követelések: alapjognak tekintik a munkához való jogot és a lakhatás jogát; a „minimális alapjogok” közé számít az egészséghez, a tanuláshoz és a kultúrához való jog; a szabadságjogok közé pedig a szólás, a gyülekezés, a sajtó és az információ szabadsága csakúgy, mint bármely közterület szabad használata; végül pedig a „demokráciához”, ennek eredeti értelmében és jelentésében mint a közvetlen – nem dele­gáló, nem képviseleti – népuralom szervezéséhez való jog. – A ford.]

Ezért, látván, ahogy ezek a 2011-es forrongások átveszik, elmélyítik, általánosítják és a maguk módján átdolgozzák azoknak a jogos követe­léseknek némelyikét, amelyek 1994. január elsejének hajnalán vetődtek föl Mexikó egyik félreeső és elfelejtett zugában, hogy ilyen követelésekkel állnak most elő Afrikában, Európában és Amerikában a tereken, a föl­deken, az utcákon, a kikötőkben, a városokban és a vidéken, továbbra is bízhatunk benne, hogy miénk lesz a holnap, az alávetettek naponta bővülő tömegeié, akik az „alulról és balra” orientálódás szellemében nyíltan antikapitalista és rendszerellenes elhivatottsággal harcolnak ezért a holnapért. Ez a holnap a miénk lesz, mert ma visszavonhatatlanul úgy döntöttünk, hogy harcolunk érte.

Mexikóváros, 2012. január 26.

(Fordította: Csala Károly)

A szerző által az Eszmélet számára rendelkezésre bocsátott írás.

Hivatkozott irodalom

Echeverría, Bolívar 2010: Definición de cultura. México, Ed. Fondo de Cultura Económica

Fisk, Robert 2011: Los banqueros, los dictadores de Occidente. In: La Jornada, 2011. dec. 11. 24.