Sohasem fogjuk megérteni a forradalmakat, amíg nem tisztázzuk magunkban, mi nevezhető valóban forradalomnak és mi nem. A probléma részben nyelvi pontatlanságból ered. Mint ahogy az “erkölcsös” szóval egyaránt jelölhető a türelmesen humánus és a képmutatóan puritán magatartás, a “forradalmi” szót is a legkülönbözőbb jelenségekre lehet használni, kezdve Robespierre terrorjától egészen egy frissen piacra dobott, új mosószappanig. A fogalombeli tisztázás kedvéért tehát a következő meghatározást javaslom: az igazi forradalom csaknem mindig erőszakos, sőt többnyire rendkívül erőszakos; lényege az, hogy lerombolja egy társadalom fennálló rendjét és intézményeit, s megkísérli – nem mindig sikerrel – egy új társadalom megteremtését, annak új rendjével és intézményeivel. (…)

A forradalom anatómiája

Ahogy Crane Brinton klasszikus tanulmányában rámutatott, a nagy forradalmakat bizonyos hasonló vonások – nem azonosságok, csupán a fejlődési szakaszokban, a forradalom menetében mutatkozó hasonlóságok – jellemzik. E hasonló vonások tanulmányozása az amerikaiak számára is megkönnyítheti olyan jelenségek megértését, amelyek kívül esnek tapasztalataikon. A régebbi forradalmak – így például az angol, a francia vagy a mexikói forradalom – vizsgálata pedig arról is meggyőzhet, hogy sok minden, amit a mai Kínában vagy Kubában, vagy a húszas és a harmincas évek Oroszországában felháborítónak és barbárnak tartunk, nem is annyira a kommunista ideológiára, mint inkább a forradalmak egy meghatározott szakaszára jellemző.

A nagy forradalmak többé-kevésbé hasonló és jól megkülönböztethető szakaszokon mennek át. Crane Brinton elemzése szerint a nagy forradalmakat általában a hagyományos uralkodó osztályok demoralizálódása előzi meg. Maga a forradalom a mérsékeltek uralmával kezdődik: ők azonban épp mérsékelt voltuk miatt képtelenek megbirkózni az erőszakkal, amelyet alkalmasint maguk szabadítottak el. Következik tehát a szélsőségesek uralma, amely terrorrá fajul. S őket követik végül a gyakorlatiasabb emberek, akik visszavezetik a társadalmat a normális, hétköznapi kerékvágásba. Ezzel elkezdődik az a szakasz, amelyet a francia forradalomban “thermidor”-nak neveznek.

Minden forradalomban a szélsőségesek uralma jelenti a legkritikusabb, heveny szakaszt. A szélsőségeseket a heves változások dinamikája juttatja hatalomra. A változásnak ez a folyamata, ha egyszer elkezdôdik, önmagát gerjeszti, s táptalaja lesz a fanatizmusnak. Ahogy Brinton írja, “a forradalom heveny szakaszában felcserélődik a realizmus és az idealizmus szokásos társadalmi szerepe”.¹

A nagy forradalmak – az angol, a francia, az orosz, a kínai vagy a kubai forradalom – szélsőséges elemeit, tekintet nélkül ideológiájukra, bizonyos közös vonások jellemzik. Mindenekelőtt bármi is a meggyőződésük, ezt a meggyőződést azzal a fanatikus türelmetlenséggel és kíméletlen idealizmussal képviselik, amely rendszerint arra szolgál, hogy igazolja az ellenfelekkel való kegyetlen leszámolást. Emellett a forradalmi cselekvésnek jórészt ugyanazokat az eszközeit alkalmazzák valamennyien; így például a forradalmi propagandát, a felvonulásokat, az utcai harcot, a terrort, a gerillaháborút, békés módszerekkel és egyéb eszközökkel is kombinálva.

A szélsőséges elemek, amint hatalomra kerülnek, rendszerint feladják vagy elárulják a törvényességgel kapcsolatos egykori elveiket, s önkényuralmi módszerekkel hajtják végre vagy próbálják végrehajtani programjukat. A diktatúra bizonyos mértékig szervesen beletartozik a forradalom menetébe – teljesen függetlenül a forradalom céljaitól és ideológiájától –, mert a forradalom szétzúzza a társadalom régi törvényeit és szokásait, s erőszak nélkül nem lehet elkerülni az anarchiát. Ez a sajátos jelenség, Robespierre meghatározása szerint, a szabadság önkényuralma a zsarnokság fölött; Marx a proletariátus diktatúrájának nevezi.

A szélsőségesek általában aszkézisre és puritánságra is hajlanak. Amikor Oroszországban hatalomra kerültek a bolsevikok, Nyugaton azt jósolgatták, hogy ezzel beköszönt a szabadosság és az erkölcstelenség uralma. De aztán kiderült, hogy a bolsevikok olyan prűdek és agresszívan erényesek, mint a XVII. századi kálvinisták voltak. Nem vitás, hogy Oroszország még ma is a világ legpuritánabb társadalmainak egyike.

A terrort a forradalmaknak az a törekvése hívja életre, hogy átalakítsák az emberi természetet, s a forró levest lekényszerítsék az egyszerű állampolgár torkán. De a terror aztán véget is ér a thermidor időszakában, amikor kiderül, hogy az emberi természetet egyszerűen nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. A terror korszakában a forradalom túllő a célján, eleve kudarcra ítélt kísérlet tesz az emberi természet és az emberi vágyak között tátongó szakadék áthidalására. Ilyenkor a végsőkig próbára teszi az egyszerű ember türelmét és teherbírását. Az emberek arra vágynak, hogy visszatérhessenek a hétköznapok megszokott világába. Torkig vannak az erény és az önfeláldozás szakadatlan gyakorlásával, s azt kívánják, hagyják őket békében, hadd élhessenek megszokott kis örömeiknek és vétkeiknek. Akár az egyes ember, a társadalom is csak korlátozott mértékben tudja elviselni az erényt és a magasrendű eszményeket, nem sokáig bírja, ha az eget le akarják hozni a földre. S amikor az emberek végképp megelégelték a dolgot, a forradalom hanyatlani kezd, s a terror átadja helyét a thermidori reakciónak.

A thermidor nem jelenti a forradalom visszacsinálását; csupán visszatérés az égből a földre, a fanatizmus csökkenése, az emberi természet jogainak elismerése, visszakanyarodás a hétköznapi életbe. Amint Brinton írja: “örök fanatizmus nem létezik, vagy legalábbis eddig nem létezett. A keresztény és a muzulmán mindmáig nem jutottak el oda, hogy megértsék egymást, de az egymás ellen folytatott szent háborúkkal felhagytak. A kommunizmus pedig alkalmasint kevésbé hajthatatlan hitnek fog bizonyulni az iszlámnál.”²

A nacionalizmus és a kommunizmus a forradalom amerikai szemléletében

Latin-Amerikában és Ázsiában, ahol nagy forradalmak mentek végbe, s még továbbiak is várhatók, az amerikai politika hatékonyságát erősen csökkenti, hogy egyrészt szemlátomást nem tudunk hinni a kommunizmus hajlékonyságában, a kommunista fanatizmus enyhülésében, másrészt képtelenek vagyunk megérteni, miért nem tudják ezeknek a kontinenseknek a népei ugyanazon a rendes, szabályos úton haladva átalakítani társadalmaikat, amely út olyan pompásan bevált az Egyesült Államokban. Ennek aztán az az eredménye, hogy noha őszintén rokonszenvezünk mindazokkal, akik szót emelnek a szegénység és a társadalmi igazságtalanság ellen, s anyagi támogatásban is részesítünk sok szegény országot, rokonszenvünk nyomban ellenséges érzületté változik, amint a reformokból forradalom lesz valahol. Ha pedig – ami gyakran előfordul – a kommunizmusnak is szerepe van ebben a forradalomban, ellenszenvünk szégyenletes pánikba csap át.

Ha szemügyre vesszük a Kínával, Vietnammal, Kubával és a Dominikai Köztársasággal szemben követett múltbeli és jelenlegi politikánkat, az a benyomásunk támad, hogy csak az olyan társadalmi forradalmakat vagyunk hajlandók “törvényesnek” és “elfogadhatónak” tekinteni, amelyek békésen, rendben és önkéntesen zajlanak le, vagyis amelyekben tisztelt képmásunkra ismerhetünk – illetve ismerhetnénk, mert ezek a követelmények egyszerűen irreálisak. Mivel pedig a legcsekélyebb kétségünk sincs afelől, hogy a kommunizmusban egy olyan forradalmi folyamat lendítő erejét kell látnunk, amely nem kevesebbre, mint világuralomra tör, szörnyülködünk, ha balról jön az erőszak, de korántsem vagyunk ilyen érzékenyek, ha ugyanez az erőszak jobbról jön. Így azután a társadalmi forradalom iránt elméletben érzett rokonszenvünket egyre inkább meghazudtolja, hogy a gyakorlatban ellenségesen viselkedünk e forradalmakkal szemben. (…)

Valószínűleg sok amerikai, sőt talán még legmagasabb rangú kormányférfiaink is megdöbbentőnek találják azt a gondolatot, hogy a világ bármely részén, bármilyen körülmények között is el lehetne vagy kellene fogadnunk egy kommunista kormány hatalomra kerülését. Ezzel kapcsolatos magatartásunk természetesen attól függ, miként vélekedünk a kommunizmusról mint forradalmi ideológiáról; a világhódítás kérlelhetetlenül érvényesülő, semmiképp meg nem változtatható tervezetének tartjuk-e ezt az ideológiát, vagy hajlékonyabb, rugalmasabb és változóbb valaminek, olyan eszmének, amely egy-egy ország nagyságának és erejének, nemzeti jellegének, gazdasági fejlettségének és a forradalom adott szakaszának megfelelően változik.

A kommunizmus mint forradalmi ideológia

A kommunizmus fő baja nem elméleti tartalma – ennek nem lehet nagyobb hibája, mint hogy utópista jellegű –, hanem fanatikus magabiztossága, messiási heve és az, hogy nem tűri az ellenvéleményt. Nem az a baja, hogy megjósolja a boldog, öntudatos “dolgozók” világának eljövetelét – ez a látomás jó szándékú és üdvös, sőt kimondottan csábító is –, hanem az, hogy mértéktelenül túlzó követelményeket támaszt az emberi természettel szemben, s türelmetlenül viszonyul az emberek gyengéihez: nem hajlandó elfogadni az embert olyannak, amilyen, s amilyen mindig is volt. Ebből a türelmetlenségből fakad az igazhitű kommunistának az az elviselhetetlen megyőződése, hogy egyedül ő tudja, mi a jó az összes többi embernek, s mert ezt tudja, joga és kötelessége rájuk is kényszeríteni.

Ha a kommunizmusnak rossz lenne az elmélete, és megváltoztathatatlan a gyakorlata, akkor nem lenne egyéb választásunk, mint az, hogy lankadatlanul harcoljunk a kommunista országok ellen mindaddig, amíg vagy az egyik, vagy a másik ideológia meg nem semmisül. A javíthatatlan rosszal nem lehet kompromisszumot kötni. A kompromisszum az ellentétes érdekek összeegyeztetésének módja, s mint ilyen, azon a feltételezésen alapul, hogy az érdekek mindkét részrôl jogosak, s bizonyos fokig érvényesülniük is kell. Ha abból indulunk ki, hogy a kommunisták céljainak semmiféle jogosultságuk nincs, a kommunista társadalmakból tökéletesen hiányzik minden tisztesség és emberség, akkor bárminő kompromisszumot az ördöggel kötött szövetségnek kell tekintenünk, s erkölcsi végromlást kell látnunk kormányunknak abban a hivatalosan meghirdetett politikájában, amelynek célja “hidakat verni” a két rendszer között. Ha ez a kommunizmusról vallott felfogás helyes volna, akkor a becsület és az elvszerűség azt követelné, hogy minden szükséges eszközzel, ha kell, akár nukleáris háborúval is harcoljunk a kommunizmus megsemmisítéséért, és a demokrácia nálunk meghonosodott válfajának osztatlan, világméretű uralmáért.

Nem hiszem, hogy a kommunizmus ilyetén való felfogása helyes volna, és azt sem hiszem, hogy indokolt volna egyenlőségjelet tenni a kommunizmus és a nácizmus közé. A nácizmus beteges lelki eltévelyedés volt, a romantika vérgôzös, elfajzott fellobbanása, a kommunizmus viszont a társadalmi igazságosság tana és a nyugati civilizáció terméke, amely filozófiailag a XIX. századi kapitalizmus igazságtalanságai elleni humánus tiltakozásban gyökerezik. A “Christianity and Crisis” vallási folyóirat szavaival élve: “A kommunizmus esetében másról van szó, mint a nemzetszocializmus esetében… A kommunizmus fejlődôképesebbnek bizonyult, mint amilyennek hittük, és kitűnt, hogy különböző mértékben humanizálódni, sőt még demokratizálódni is tud. Nem monolitikus rendszer többé, nem is jelent állandó jellegű rabszolgaságot, s így politikailag és morálisan lehetővé válik, hogy fejlettebb szakaszaiban megvalósítsuk vele az együttműködésen és a békés versengésen alapuló együttélést. Nem hisszük, hogy a nácizmussal valaha is lehetségessé vált volna az ilyesfajta koegzisztencia.”

Forradalom Latin-Amerikában

A forradalommal kapcsolatos amerikai magatartás ambivalenciája sehol sem olyan nyilvánvaló, és sehol sem okoz annyi zavart, mint az Egyesült Álllamok és Latin-Amerika viszonyában. Az Egyesült Államoknak, ennek a mélységesen nem forradalmi országnak, akárcsak Ázsiában, Latin-Amerikában is választania kell a között, hogy elfogadja-e a forradalmat, vagy megkísérli elfojtani.

Itt bizony kutyaszorítóba kerültünk: egyfelől őszintén rokonszenvezünk a társadalmi reformokkal, másfelől rettenetesen félünk a kubai típusú forradalmaktól. Így aztán mindmáig nem tudunk vagy nem akarunk következetes politikát folytatni. Egyrészt baráti jobbot nyújtottunk néhány haladó, demokratikus kormánynak, s összefogtunk a latin-amerikai országokkal a “Szövetség a haladásért” program keretében, amelynek célja a békés eszközökkel végrehajtott társadalmi forradalom. Másrészt hagytuk, hogy a kommunizmustól való félelmünk olyan kormányok támogatóivá tegyen meg bennünket, amelyeknek politikája – enyhén szólva – nem áll összhangban a “Szövetség a haladásért” céljaival, három esetben pedig – 1954-ben Guatemalában, 1961-ben Kubában és 1965-ben a Dominikai Köztársaságban – nyílt erőszakhoz is folyamodtunk, ami nem csupán jogtalan és meggondolatlan lépés volt, hanem ráadásul még visszafelé is sült el, hiszen ezek a beavatkozások alkalmasint fokozták a kommunizmus vonzóerejét a művelt latin-amerikaiak fiatalabb nemzedékének soraiban.

Az Egyesült Államok tehát kétféle, egymással lényegében össze nem egyeztethetô politikát folytat Latin-Amerikában: bizonyos esetekben támogatást nyújt a társadalmi reformokhoz, viszont válogatás és megkülönböztetés nélkül segíti az antikommunista erőket, s így gyakran katonai diktatúrák és reakciós oligarchiák barátjává válik. Emellett megfigyelhető, hogy a kommunistaellenesség mindinkább háttérbe szorítja a reformok támogatását. Az amerikai politika irányítói kétségkívül jobban szeretik a reformista, demokratikus kormányokat, mint a gazdasági oligarchiákat és a katonai juntákat, de csak addig, amíg az előbbiek határozottan és agresszíven kommunistaellenesek. Ha csak a leghalványabb gyanú is szól amellett, hogy egy reformmozgalmat a kommunisták is támogatnak, ez a mozgalom nyomban kegyvesztetté válik Észak-Amerikában, s az amerikai politika irányítói a tábornokok és az oligarchák fojtogató ölelésébe menekülnek.

Azzal a reflexszel, amelyet Fidel Castro fejlesztett ki bennük, az amerikai politika irányítói szívesen azonosítják a forradalmat a kommunizmussal. A kettônek csakugyan van valami köze egymáshoz, de ebbôl ôk már azt a hamis következtetést vonják le, hogy a kettô egy és ugyanaz. A forradalmi mozgalmakkal szemben táplált gyanakvásuk tulajdonképpen rendkívül káros az Egyesült Államok szempontjából, hiszen Latin-Amerikában alighanem további társadalmi robbanások várhatók; s amennyiben az Egyesült Államok végképp ellenségévé válik a forradalmi mozgalmaknak, a kommunizmusnak módjában áll majd, hogy barátjuk legyen. Az Egyesült Államok politikájának forradalomellenes elfogultsága, amely a kubai típusú komnunizmnustól való félelemben gyökerezik, csakis a kommunizmus megerôsödéséhez vezethet.

A dominikai beavatkozás

A “Szövetség a haladásért” program azt a reményt keltette Latin-Amerikában, hogy az Egyesült Államok nem csupán eltűri, hanem tevékenyen támogatni is fogja a belső társadalmi forradalmakat. A dominikai beavatkozás azután – legalábbis átmenetileg – véget vetett ennek a reménységnek.

Amikor 1966. június elsején Joachin Balaguert – a legtöbb megfigyelő tanúsága szerint szabad választásokon, megfelelő körülmények között – a Dominikai Köztársaság elnökévé választották, ebben sokan az 1965 áprilisában lezajlott amerikai intervenció igazolását látták, annak bizonyítékát, hogy ez az intervenció szükséges, indokolt és bölcs cselekedet volt. Nekünk, akik annak idején bíráltuk az amerikai beavatkozást, el kell ismernünk, hogy gyorsabban sikerült bizonyos fokú rendet és biztonságot teremteni a Dominikai Köztársaságban, mint ahogy 1965 tavaszán és nyarán valószínűnek látszott, s hogy ez valóban az amerikai diplomáciának, az Amerikai Államok Szervezetének, az 1966 nyaráig Dominikában állomásozó Amerika-közi fegyveres erőknek, valamint az 1965 szeptemberétól 1966 júliusáig hivatalban levő ideiglenes kormánynak és a helyébe lépő választott kormánynak köszönhető.

De mindössze ennyi az, amit el lehet és kell ismerni. És ettől függetlenül fennáll, hogy az Egyesült Államok egyoldalú katonai beavátkozást hajtott végre, s ezzel megsértette az Amerika-közi jogot, a jószomszédság harminc éve érvényben levő politikáját és a Punta del Este-i Alapokmány szellemét; hogy az Amerikai Államok Szervezete súlyosan meggyöngült azáltal, hogy – beleegyezésével – az Egyesült Államok politikájának eszközéül használták fel; hogy a Dominikai Köztársaságban lényegében sértetlenül megmaradt a reakciós katonai oligarchia hatalma; hogy az intervenció megfosztotta az Egyesült Államokat a latin-amerikai reformerek és fiatalok bizalmától és megbecsülésétől, tehát éppen azokat idegenítette el tőle, akik nélkül a “Szövetség a haladásért” útján végrehajtandó békés forradalom nem járhat sikerrel; s hogy nem csupán Latin-Amerikában, hanem Ázsiában és Európában, sôt még idehaza, saját országunkban is súlyosan megrendült az Egyesült Államok kormányának szavahihetőségébe és szándékaiba vetett bizalom.

Egy katasztrófa, ha kiheverjük, attól még nem válik győzelemmé. A dominikai alkotmányos kormányzat helyreállítását az intervenció igazolásának tekinteni éppen olyan, mintha egy kiégett ház újjáépítését a tűzvész igazolásának tekintenénk. A dominikai beavatkozás külföldi hatását így jellemezte Alberto Lleras Camargo volt kolumbiai elnök, az Egyesült Államok régi barátja, aki abban az időben épp Európában utazgatott: “Az általános hangulat az volt, hogy a Fehér Ház új, nyíltan imperialista politikába kezdett Theodore Roosevelt stílusában, s hogyha a nyugati féltekén kétségtelen jogtiprással, tengerészgyalogosok bevetésével intervenciót hajtottak végre, akkor számítani kell rá, hogy Ázsiában, Afrikában vagy bárhol másutt újabb erőszakos lépésekre kerül sor, s az is előfordulhat, hogy a hidegháborút rövid időn belül melegháborúvá változtatják.”³

Az Egyesült Államok dominikai intervenciójában a legfontosabb körülmény az volt, hogy nem vettünk tudomást a forradalom okairól, és sehogyan sem akartuk elismerni jogosultságát egy olyan országban, ahol a demokratikus játékszabályok betartása csődöt mondott. Úgy ítéltük meg a helyzetet, hogy mivel a dominikai forradalomban meghatározatlan számú kommunista is részt vett, ezek, mint méreg a kutat, az egész reformmozgalmat megrontották; s ahelyett, hogy tekintélyes erőforrásaink latba vetésével versenyre keltünk volna a kommunistákkal a demokratikus erők befolyásolásáért – ezek az erők fokozottan igényelték is támogatásunkat –, katonai beavatkozást hajtottunk végre a korrupt és reakciós katonai oligarchia oldalán. Ily módon tehát alapot szolgáltattunk ahhoz az állításhoz, hogy az Egyesült Államok ellensége a társadalmi forradalomnak, s ezért ellene van annak is, hogy Latin-Amerikában diadalmaskodjék a társadalmi igazságosság.

Cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy 1965. április 28-án az amerikai csapatok elsősorban nem azért szálltak partra Santo Domingóban, hogy megvédjék az ott tartózkodó amerikaiak életét – amint ezt hivatalosan állították –, hanem mindenekelőtt, ha ugyan nem kizárólag azért, hogy leverjék a forradalmat, amelyet a kommunista befolyásra vonatkozó hiányos bizonyítékok és eltúlzott becslések alapján nálunk úgy ítéltek meg, hogy vagy máris kommunista vezetés alatt áll, vagy mindenképpen az alá kerül. Nem kívánom itt sorra venni a beavatkozással kapcsolatos események bonyolult láncolatát, csak néhány szembeszökő tényt szeretnék kiragadni, amelyek megerősítik azt az állításomat, hogy az Egyesült Allamok elhamarkodottan és helytelenül járt el, mert ok nélkül megijedt a Dominikai Köztársaságban kitört belsô forradalomtól.

Amikor 1965. április 24-én, szombaton elkezdődött a dominikai forradalom, az Egyesült Államoknak háromféle választási lehetôsége volt: először is támogatást nyújthatott Donald Reid Cabral kormányának, vagyis annak a juntának, amely 1963 szeptemberében megdöntötte Juan Bosch demokratikusan megválasztott kornányát, hiszen ha ez akkor fölöttébb megdöbbentette is az Egyesült Államok vezetőit, csakhamar minden különösebb nehézség nélkül megegyezésre jutottak Cabrallal; másodszor, támogathatta a forradalmi erőket; harmadszor, azt is választhatta, hogy nem csinál semmit.

Kormányunk a legutóbbi megoldást választotta. Amikor április 25-én, vasárnap reggel Cabral az Egyesült Államok közbelépését kérte, nem kapott semmiféle biztatást. Ezek után lemondott, s az ország politikai erői sehogyan sem tudtak megegyezni abban, milyen kormány lépjen az addigi helyébe. Juan Bosch pártja, a Dominikai Forradalmi Párt (PRD) “az Egyesült Államok jelenlétét” kérte a kormányhatalom átadásának idejére, de az amerikai kormány erre nézve sem tett ígéretet. Így aztán zűrzavaros helyzet állt elő, s ez a kormány nélkül maradt országban polgárháborúhoz vezetett.

Lényegében az történt, hogy a dominikai hadsereg megtagadta támogatását Cabraltól, de arra sem volt hajlandó, hogy Juan Boscht vagy a PRD valamely más vezetőjét elfogadja Cabral utódjául. A PRD, amely mögött néhány katonatiszt is állt, bejelentette, hogy Bosch visszatértéig ideiglenes elnöki minőségben Rafael Molina Urena fog kormányozni, aki Bosch uralma idején a szenátus elnöke volt. A katonai vezetôk ekkor ultimátumot intéztek a lázadókhoz, de azok még csak válaszra sem méltatták őket. Április 25-én délután fél öt tájban a légierő és a haditengerészet lôni kezdte a Nemzeti Palotát. Valamivel később a PRD vezetői arra kérték az Egyesült Államok nagykövetségét, vesse latba befolyását, és bírja rá a légierőt a támadás megszüntetésére. A nagykövetség közölte velük, hogy nem kíván beavatkozni a lázadók oldalán, de másnap, április 26-án, hétfőn mégiscsak rábeszélte a katonai vezetôket, hogy meghatározott időre függesszék fel a légitámadásokat.

Ez volt a válság első kritikus pillanata. Ha az Egyesült Államok úgy gondolta, hogy a Cabral-kormánynál jobb kormánya úgysem volt vagy úgysem igen lehet a Dominikai Köztársaságnak, akkor miért nem támogatta erôteljesebben Cabralt? Ha pedig úgy látta, hogy a Cabral-kormányt már semmiképpen sem lehet megmenteni, miért nem nyújtott határozott bátorítást az államcsíny mérsékelt erőinek? Ha már nem teljesítette a PRD-nek az Egyesült Államok jelenlétére vonatkozó kérését, miért nem adta tudtul legalább, hogy az Egyesült Államok nem ellenzi a kilátásban levő rendszerváltozást, vagy miért nem sürgette Juan Bosch visszatérését a Dominkai Köztársaságba? A rendelkezésre álló adatok szerint, az amerikai kormány a válság első napjaiban még csak kísérletet sem tett arra, hogy érintkezésbe lépjen Boschsal.

Az Egyesült Államok tehát kezdetben éppúgy nem támogatta Cabralt, mint ahogy nem volt hajlandó támogatni – ha ugyan kimondottan nem ellenezte – Bosch visszatérését. Az április 24-ét követő napok eseményeinek tanúsága szerint Cabral népszerűsége olyan csekély volt, hogy méltán elmondható: az Egyesült Államok, hacsak a fegyveres beavatkozás eszközéhez nem folyamodik, semmit sem tehetett volna a rezsim megmentéséért. Az érdekesebb kérdés azonban az, miért idegenkedett annyira az Egyesült Államok attól, hogy Bosch ismét uralomra kerüljön. Ám ez már beletartozik abba a nagyobb kérdéskomplexumba, hogy miért változott meg annyira az Egyesült Államok magatartása azóta, hogy 1963-ban ismételten oly lelkes elismerésben és támogatásban részesítette az akkor még uralmon levő Boschot, amilyenben kevés latinamerikai elnöknek volt valaha is része hazánkban.

A dominikai válság második kritikus pillanatára kedden, április 27-én került sor, amikor a lázadók vezetői, köztük Molina Urena és Francisco Camano Denó, a lázadó erők katonai vezetője felkérték az amerikai nagykövetséget, hogy vállaljon közvetítő szerepet a két fél között, tárgyalások megkezdése céljából. A lázadó, vagyis alkotmányos erők katonai helyzete ekkor nagyon rossznak látszott. És W. Tapley Bennett, az Egyesült Államok nagykövete, akit négyszer is utasítottak, hogy igyekezzen elérni a tűzszünetet és egy katonai junta megalakulását, úgy vélte, nincs joga a közvetítésre, mert ez “beavatkozást jelentene”. A közvetítés ekkor még csendben, békésen megvalósítható lett volna. Huszonnégy óra múlva a nagykövet már a tengerészgyalogság bevetését kérte, s ettől kezdve az Egyesült Államok több mint egy éven át oly kiadósan beavatkozott a Dominikai Köztársaság belügyeibe, mint a Monroe-elv legszebb napjaiban.

Április 27-én délután Wessin y Wessin tábornok páncélosai készen álltak, hogy a Duarte-hídon át benyomuljanak Santo Domingo belvárosába. A lázadók helyzete reménytelennek látszott. Miután az amerikai nagykövetségen elutasításban részesültek, egyes vezetôik – köztük Molina Urena – a latin-amerikai országok Santo Domingó-i követségein kerestek menedéket. Az Egyesült Államok kormánya ezt úgy értelmezte, hogy a nem kommunista lázadók felismerték mozgalmukban az egyre növekvô kommunista befolyást, s ezért hátat fordítottak a forradalomnak. Molina Urena viszont egyszerűen kijelentette, azért kért menedékjogot, mert elveszettnek látta a forradalom ügyét.

Április 27-én az amerikaiak nagy lehetőséget szalasztottak el. Bennett nagykövet olyan helyzetben volt, hogy ha vállalja a közvetítést, minden bizonnyal el tudta volna érni a demokratikus kibontakozást, ő azonban – azzal a képmutató indokolással, hogy jószolgálatainak felajánlása az adott helyzetben egyértelmű lenne a beavatkozással – úgy döntött, hogy nem ragadja meg a kínálkozó alkalmat. A Washington Postban Murrey Marder – legjobb tudomásom szerint azoknak az újságíróknak egyike, akiket nem vádoltak elfogultsággal – a következôket írta erről:

“Bízvást elmondhatjuk, hogy a múlt kedden, április 27-én az Egyesült Államok sorsdöntô alkalmat szalasztott el. Ekkor még megkísérelhette volna, hogy gátat vessen az amerikai beavatkozáshoz vezetô folyamatnak, ezzel szemben tűrte, hogy egy viszonylag vezetés nélküli lázadás olyanok kezébe kerüljön, akiket kommunistáknak tart.”⁴

E mulasztás legfőbb oka az amerikai államférfiaknak az a legjobb esetben is csak hiányos bizonyítékokra alapozott meggyôzôdése volt, hogy a lázadó mozgalom kommunista vezetés alatt áll. Ezenkívül az Egyesült Államok nagykövetségét még az elôbbivel összefüggô és talán egyenrangú ok is késztette az április 27-ei közvetítési lehetôség elutasítására, hogy itt, a követségen a lázadók vereségét kívánták, s az adott kritikus pillanatban úgy látták, hogy ez be is következik. Ezért szalasztották el az Egyesült Államok helyi képviselôi a kitűnő alkalmat, mely arra kínálkozott, hogy a lázadók mérsékelt elemeinek bátorításával és a demokratikus kibontakozás elősegítésével csökkentsék vagy akár ki is küszöböljék a mozgalomban érvényesülô kommunista befolyást.

Ám a várakozással ellentétben a lázadók még szerdán, április 28-án reggel is harcoltak. A másik fél erôi ugyanis oly szervezetlennek és gyávának bizonyultak, hogy az felülmúlt minden elképzelést: erre sem az Egyesült Államok nagykövetsége, sem maguk a lázadók nem számítottak. Bennett nagykövet sürgősen javasolta, hogy a de los Santos Cespedes repülőtábornok parancsnoksága alatt álló ellenforradalmi erőknek bocsássanak rendelkezésére ötven hordozható rádió adó-vevő készüléket az amerikai hadügyminisztérium Puerto Ricó-i raktárából. A nagykövet még ugyanaznap megismételte ezt a javaslatát, s ezúttal azzal indokolta, hogy a harc a castróizmus és ellenfelei között folyik. Maguk az ellenforradalmárok kérték, hogy az Egyesült Államok avatkozzon be fegyveresen az ő oldalukon, de az amerikai kormány ekkor még elutasította kérésüket.

A nap folyamán a helyzet gyors ütemben rosszabbodott általában a közrend, különösen pedig az ellenforradalmárok szempontjából. Április 28-án, a délután közepe táján Pedro Bartolome Benoit ezredes, egy sebtében megalakított junta elnöke ismételten – s ezúttal írásban – kérte az amerikai csapatok közbelépését, arra hivatkozva, hogy a kommunista hatalomátvételt csak az intervenció akadályozhatja meg. (Arról, hogy a junta képtelen megvédeni az ott tartózkodó amerikaiak életét, ekkor még említés sem törtrént.) Washington megtagadta a kérés teljesítését, majd pedig tudtára adta Benoitnak, hogy az Egyesült Államok csakis akkor avatkozna be, ha ő, Benoit kijelentené, hogy nem tudja megvédeni a Dominikai Köztársaságban tartózkodó amerikai állampolgárokat. Lényegében tehát tudomására hozták a junta elnökének, hogy az Egyesült Államok beavatkozik, ha ő azt mondja, hogy amerikaiak élete forog veszélyben. És pontosan így is történt.

Ekkor, április 28-án hozták meg az Egyesült Államokban azt a döntést, amellyel kormányunk megszegte az Amerikai Államok Szervezetének Alapokmányában foglalt előírásokat. S e döntés azután megszabta az események további menetét: John Bartlow Martin és McGeorge Bundy küldetésének kudarcát, az amerikai csapatok átformálását Amerika-közi fegyveres erőkké, a Camano Denó vezetésével harcoló lázadók és Antonio Imbert Barreras tábornok juntája között kikényszerített döntetlent, az Amerikai Államok Szervezetének közvetítését és az ideiglenes kormány megalakítását célzó gyötrelmes, de végül is eredményre vezető tárgyalásokat. Az április 28-i végzetes döntés mindenesetre megszabta az események fő irányát. Amikor ezen a napon a tengerészgyalogság partra szállt, s még inkább, amikor a rákövetkező napokban jelentős erősítéseket kapott, a kocka el volt vetve, s az Egyesült Ál1amok alaposan belekeveredett a dominikai nép belső küzdelmébe. Ez pedig olyan bonyodalmakat okozott a többi amerikai országhoz fűződő kapcsolataiban, amelyeket kevesen láthattak elôre, s bizonyára senki sem kívánt.

Az Egyesült Államok azért avatkozott be a Dominikai Köztársaság belügyeibe, hogy megakadályozza egy olyan forradalom gyôzelmét, amelyet szerinte a kommunisták irányítottak. Bennett nagykövet Washingtonba küldött távirataiból kétségkívül kiviláglik, hogy nem az amerikaiak miatt érzett aggodalom, hanem a kommunizmustól való félelem volt az a fő vagy éppenséggel egyedüli ok, amely Bennettet arra késztette, hogy katonai beavatkozásra tegyen javaslatot. A valóság az, hogy egyetlen amerikai életét sem oltották ki Santo Domingóban mindaddig, amíg április 28-a után el nem kezdődött a tűzharc a tengerészgyalogosok és a lázadók között. Az amerikaiak életét veszélyeztető nagyarányú lövöldözésekről szóló jelentések erôsen túlzottnak bizonyultak.

A kommunista befolyás mértéke tehát döntő kérdés volna, de erre a kérdésre nem lehet megbízható választ adni. A bizonyítékok végeredményben arra vallanak, hogy a forradalom kitervelésében a kommunisták nem vettek részt – egynémely jel szerint egyenesen meglepte ôket a forradalom kitörése –, de aztán nagyon gyorsan megpróbáltak hasznot húzni belőle, s mindent megtettek, hogy irányításuk alá vonják. Hogy ez bármikor is sikerült volna, arra nincs bizonyíték. Alkalmasint volt bizonyos befolyásuk a forradalmi mozgalomban, ennek a befolyásnak a mértékét azonban legfeljebb találgatni lehet.

Az Egyesült Államok kormánya ezzel szemben szinte kezdettôl fogva abból indult ki, hogy a forradalmat a kommunisták irányítják, vagy elôbb-utóbb biztosan ôk fogják irányítani, s a kommunista hatalomátvételt csak erőszakkal lehet megakadályozni. Egyes államférfiaink, úgy látszik, pánikba estek a gondolattól, hogy a Dominikai Köztársaságból “második Kuba” lesz, s rémületükben elfeledkeztek arról, hogy a kommunisták gyakorlatilag minden reformmozgalmat több-kevesebb támogatásban részesítenek; hogy nagy különbség van a között, irányítanak-e vagy csak támogatnak a kommunisták egy politikai mozgalmat; s hogy egy reformmozgalom befolyásolását nem kell feltétlenül átengedni a kommunistáknak, hanem versengeni is lehet velük ezért a befolyásért. Nyomatékosan hangsúlyozom: mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a dominikai válságban semmiféle szerepük nem volt a kommunistáknak, hanem egyszerűen azt, hogy kormányunk a forradalom kommunista irányításának feltételezéséből indult ki, ennek alapján cselekedett, holott ezt a feltételezést sem akkor, sem azóta nem tudta bebizonyítani.

Az intervenciót tehát tulajdonképpen nem is a dominikai forradalom kommunista irányítása, hanem csupán a kommunistáknak a forradalomban való részvétele miatt hajtották végre. Pánikból és gyávaságból fakadó hiba volt ez, s amellett még Latin-Amerika mai politikai életének teljes félreértését is tükrözi. Hiszen a kommunisták valamennyi latin-amerikai országban működnek, igyekeznek bekapcsolódni csaknem minden itteni forradalomba, s megpróbálják kezükbe ragadni ezek irányítását. Ha minden olyan csoport vagy mozgalom, amellyel a kommunisták szövetségre lépnek, pusztán ezért megbélyegzetté válik az Egyesült Államok szemében, akkor voltaképpen már fel is adtuk a reményt, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is befolyásolni tudjuk a Latin-Amerikán végigszáguldó forradalmi mozgalmakat és társadalmi átalakulásra irányuló követeléseket. S ami még ennél is rosszabb, ha így gondolkodunk, teljesen kiszolgáltatjuk magunkat a latin-amerikai oligarcháknak, akik egyik hiábavaló kísérletet a másik után teszik a status quo fenntartására – ezeknek a reakciósoknak, akik részben érzelmi elfogultságból, részben pedig azzal a feltett szándékkal, hogy az Egyesült Államokat megijesszék, és önző, lejáratott céljaik támogatására késztessék, általában igen könnyedén és nagyvonalúan használják a “kommunista” kitételt. (…)

Latin-Amerikában a jövő mozgalma a társadalmi forradalom. A kérdés csak az, hogy ez a forradalom kommunista vagy demokratikus jellegű lesz-e; s a latin-amerikaiak választása részben attól függ, miként használja fel nagy befolyását az Egyesült Államok. Világosan kell látnunk, hogy a választás nem a társadalmi forradalom és a konzervatív oligarchia között kínálkozik, s ha a reformokat támogatjuk, ezzel nem a kommunista népi baloldalt erősítjük, ha viszont a néptől idegen oligarchia mögé állunk, ezzel a művelt és hazafias latin-amerikaiak most felnövő, fiatal nemzedékét ugyanolyan elkeseredett és ellenséges kommunista álláspont elfoglalására késztetjük, mint amilyet Fidel Castro vall Kubában.

Nem járhatunk egyszerre két úton. Választanunk kell a “Szövetség a haladásért” céljai és a latin-amerikai status quo fenntartásának eleve kudarcra ítélt kísérlete között. Ezzel a választással fogunk feleletet adni a sajnálatos dominikai események által felvetett és mindeddig megválaszolatlan fő kérdésre, s egyúttal tulajdonképpen a Latin-Amerikához fűzôdő jövőbeni kapcsolataink ugyancsak megválaszolatlan fő kérdésére is. (…)

Két forradalom

Latin-Amerikában ma a legfőbb hajtóerô az emberek mind nagyobb részének vágya a személyes és a nemzeti méltóságra. A felnövő nemzedék szemében ezt a törekvést két fő veszély fenyegeti: a belsô reakció és az idegen uralom. S dominikai intervenciójával, a konzervatív oligarchák és a katonai diktátorok uralmának készséges elfogadásával, s az ilyen rendszereknek nyújtott katonai segéllyel az Egyesült Államok sajnálatos módon elérte, hogy mindkét veszéllyel kapcsolatba hozzák. Mindezzel megsértettük a fiatal, idealista latin-amerikaiak méltóságát és önérzetét. Sokan közülük most már azt is el tudják képzelni, hogy az Egyesült Államok egyszer majd az ő hazájukban is beavatkozást hajt végre a társadalmi forradalom eltiprása végett, s egy szép napon saját szülôvárosukban amerikai tengerészgyalogosokkal találják szembe magukat a barikádokon.

A reakció és a külföldi uralom elleni harcnak Latin-Amerikában eddig két modellje – két prototípusa – van: a kubai és a mexikói. Hogy a kettô közül melyiket találja majd vonzóbbnak a reformokra törekvő, tevékeny és határozott latin-amerikaiak új nemzedéke, az sokban függ az Egyesült Államoknak a jövendő forradalmi mozgalmakkal szemben tanúsított magatartásától is. Ezért úgy gondolom, érdemes lesz újból szemügyre vennünk a kubai és a mexikói forradalom jellegzetes vonásait: van mit tanulnunk belőle.

Kubában is, Mexikóban is mélyreható társadalmi forradalom zajlott le ebben az évszázadban. Mindkét forradalom heves és erőszakos lefolyású volt, mindkettő szenvedéssel és igazságtalansággal sújtott rengeteg ártatlan embert, s kezdetben mindkettô sikertelen katonai beavatkozásra késztette az Egyesült Államokat. A kubai forradalom – Crane Brinton meghatározásával élve – még a szélsôségesek uralmának korszakában van, bár ez a szélsőségesség mérséklődhet. Mexikó viszont már régen túl van a maga thermidorján, jelenleg demokratikus egypártrendszerben él, s kölcsönös megbecsülésen alapuló baráti kapcsolatokat tart fenn az Egyesült Államokkal, annak ellenére – azaz szerintem inkább annak következtében –, hogy mentesebb az Egyesült Államok befolyásától, mint a legtöbb latin-amerikai ország.

Bármekkora szerepe van is a marxizmusnak a kubai forradalomban, ez a forradalom vitathatatlanul kubai. Hruscsov miniszterelnök Bécsben állítólag azt mondta Kennedy elnöknek, hogy Fidel Castrót nem tekinti “igazi” kommunistának. Azt viszont még senki sem merte komolyan állítani, hogy Castro ne volna “igazi” kubai nacionalista, mégpedig erőszakos, antidemokratikus és Amerika-ellenes kubai nacionalista.

Castro amerikai és európai látogatók tanúsága szerint is rendkívül népszerű a kubai nép körében. C. K. McClatchy, a “Sacramento Bee” munkatársa, aki 1965 nyarán járt Kubában, arról számolt be, hogy Fidel, ahogy országszerte nevezik, valóságos nemzeti hôs. Csodálják, mert gyorsabban vágja a cukornádat, mint akármelyik kubai, mert úgy játszik baseballt, mint Mickey Mantle, mert hosszabban és ékesszólóbban tud beszélni, mint bármely más élő ember. Csodálják, mondja McClatchy, mert “megtestesíti a forradalmat”.⁵

Miként lehetséges, hogy egy kormány, amely nem engedi érvényesülni az egyéni szabadságjogokat, nyomban hatalomra jutása után – egy sportstadionban megrendezett komolytalan perek alapján – kivégezteti ellenfeleit, s a Disznó-öbölben partra szállt bátor emberekért váltságdíjat követel az Egyesült Államoktól, mást is ébreszthet népében, mint félelmet és megvetést? A válasz, azt hiszem, az olyanfajta tényekben rejlik, amilyenekről McClatchy tudósításában is olvashatunk.

A forradalom előtt a Havannát körülvevő 22 mérföld hosszú parti sávnak csupán egyetlen kis darabja szolgált nyilvános strand céljára. Ma az egész tengerpart nyitva áll mindenki előtt, s a kubaiak, akik régebben be sem tehették oda a lábukat, most ezrével látogatják a strandokat.

A közoktatásra rá sem lehet ismerni. Az analfabéták száma erősen csökkent, s ma kétszer annyi iskola működik, mint a forradalom előtt. A havannai egyetem egyik hallgatója ezt mondta McClatchynek: “Azelőtt csak a gazdagok gyerekei jöhettek ide. Most mindenkit felvesznek, aki megfelelő előképzettséggel rendelkezik.”

A régebben nincstelen parasztok ma szövetkezetekben dolgoznak, vagy kis parcellákat kaptak a kisajátított földekből. Az állami vállalatok és intézmények dolgozói lakást, orvosi ellátást és fizetést kapnak.

A forradalom előtt 20 százalék körül volt a munkanélküliek aránya; ennél alig akadt magasabb az egész világon. Ma viszont az iskolaköteles korhatáron felül szinte mindenkinek van munkája.

A legfontosabb azonban az emberi méltóság és a nemzeti büszkeség érzése, amelynek forrását a kubaiak a forradalomban látják. A szigetország hat évtizeden át gazdasági értelemben gyarmata volt az Egyesült Államoknak, s ma a gazdasági kudarcok és az egyes közszükségleti cikkekben mutatkozó súlyos hiány ellenére a kubaiak hallatlanul büszkék, hogy Castro ilyen sikeresen dacol az észak-amerikai óriással. Az Egyesült Államok meg nem szűnô ellenséges magatartása pedig kétségkívül fokozza Castro bátor függetlenségének hatását.

Kubában talán soha nem is volt meg a békés, demokratikus forradalom lehetôsége. Castro, amikor Herbert Matthewsnak adott nyilatkozatában, 1963. október 29-én kifejtette, hogyan és miért lett marxista–leninista, elmondta, hogy mint földbirtokos család sarja, akit jezsuiták neveltek, még a születésénél és neveltetesénél fogva beléplántált eszmékkel került az egyetemre. Egyetemi hallgató korában aztán olvasni kezdte a marxista irodalmat, 1953-ban pedig, amikor bíróság elé állították, mert diáktársaival megrohamozta a santiagói Moncada laktanyát, már kifejtette elgondolását egy “igen radikális forradalomról”. Ekkor azonban még úgy képzelte, “hogy ez az 1940-es alkotmány alapján, demokratikus rendszer keretében is megvalósítható”. “Megtérésem – mondta Matthewsnak – fokozatosan, de mégis gyorsan végbemenő folyamat volt, mert az események nyomása kényszerített rá, hogy elfogadjam a marxizmust válaszul arra, amit kerestem.” Az a mód, ahogyan az amerikaiak az 1959-es májusi agrárreformot fogadták – jegyezte meg később –, “megértette velem, hogy az Egyesült Államokkal nem lehet megegyezésre jutni”. “Így aztán – vonta le a konklúziót – az események sodrában fokozatosan eljutottam a marxista–leninista állásponthoz. A folyamat annyira fokozatosan és természetesen ment végbe, hogy nem is tudnám önnek pontosan megmondani, mikor lettem marxista–leninista.”⁶

Bizonyos jelek arra vallanak, hogy a kubai forradalom is eljuthat a szélsőségességből a maga thermidori szakaszába. Amint már a harmadik fejezetben rámutattam, olyan folyamat ez, amelyen más nagy forradalmak is keresztülmentek. A francia forradalmat végül is a harmadik köztársaság konszolidálta, az orosz forradalmat pedig Sztálin, vagy talán még inkább Hruscsov. S mindezekben az esetekben az átmenetet nem a forradalmi ideológia feladása jellemezte, hanem az, hogy ez az ideológia gyakorlati politikából fokozatosan hazafias liturgiává alakult át.

Jellegzetesebb példa azonban Latin-Amerika számára a mexikói forradalom, amely 1910-ben tört ki, és csak tízévi szélsőséges erőszakoskodás, fosztogatások, gyújtogatások és vallásellenes atrocitások után kezdett konszolidálódni. Ez a forradalom igazi osztályháború volt; a földesurakat halomra gyilkolták, a külföldi vagyont pedig kisajátították. A forradalom első éveiben az Egyesült Államok kétszer is megtámadta Mexikót: egyszer Veracruznál, a tenger felől, hogy bosszút álljon egy sérelemért, amely a csillagos lobogót érte, egyszer pedig a szárazföldön, amikor sikertelen kísérletet tett Pancho Villa, a banditavezér kézre kerítésére.

Aztán az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, s egy ideig nem tudott Mexikóval foglalkozni, a háború után azonban újult erôvel bontakozott ki a Mexikó megszállására és a forradalom elfojtására ösztönzô agitáció. Coolidge elnöknek, aki meg volt áldva az alázatosság erényével, szerencsére sikerült elkerülnie a beavatkozást. Mexikóba küldött megbízottja, Dwight Morrow eredményes tárgyalásokat folytatott a mexikóiakkal a kisajátított amerikai ásvány- és kőolajbányászati jogok kérdéséről. Morrow azután jóindulatú felbuzdulásában rávette Charles A. Lindbergh-et, hogy repüljön el Mexico Citybe.

Mexikó ma már politikailag szilárdan áll a lábán, s gazdaságilag is figyelemre méltó ütemben fejlődik. Nem értett egyet az Egyesült Államok dominikai intervenciójával, s még ezt megelőzôen azzal a határozattal sem, amely Kubát kizárta az Amerikai Államok Szervezetéből. Ma is fenntartja diplomáciai kapcsolatait Kubával, s Mexico City és Havanna között rendszeres légi járat közlekedik. Emellett Mexikó jobb viszonyban van az Egyesült Államokkal, mint a legtöbb latin-amerikai ország – azt hiszem, nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert független. Biztos vagyok benne, hogy éppen ez a függetlenség tette lehetővé és oly természetessé azt a lelkes, baráti fogadtatást, amelyben a mexikói nép részesítette Johnson elnököt. És Diaz Ordaz elnök is azért vehetett részt népével együtt olyan természetesen ebben a szívbôl jövő üdvözlésben, mert nem kellett attól tartania, hogy bárki is az amerikaiak bábjának tekinti. A két ország kapcsolatait a kölcsönös megbecsülés és önbecsülés jellemzi, s mindez akkor kezdődött, amikor negyven évvel ezelôtt az Egyesült Államok kiegyezett a mexikói forradalommal.

Túlzott merészség volna részemről, ha azt jósolnám, hogy ugyanilyen szerencsésen fog alakulni az Egyesült Államok és a kubai forradalom viszonya is. De azért mégsem zárnám ki teljesen ezt a lehetôséget. Mindenesetre szeretném leszögezni, hogy az Egyesült Államok egyszer már kiegyezett egy nagy társadalmi forradalommal Latin-Amerikában, ez a kiegyezés mindkét fél számára rendkívül hasznosnak bizonyult, s ebbôl a tapasztalatból nyilvánvaló és fontos következtetések adódnak egy olyan kontinenshez való viszonyunkat illetôen, ahol további forradalmak – erôszakos vagy békés forradalmak – elkerülhetetlenek.

[A fentiekben közölt szöveg részlet a bevezetőben említett kötet Fulbright, J. William (1966). The Arrogance of Power, New York: Random House harmadik, Amerika és a forradalom, illetve negyedik, Forradalom Amerikában c. fejezetéből.]

Jegyzetek

¹ Crane Brinton: The Anatomy of Revolution. Vintage, New York, 1965. 146.

² Uo. 234.

³ Alberto Lleras Camargo: The Price for the Intervention. Vision, 1966. június 24.

⁴ Murrey Marder: Crisis Under the Palms. The Washington Post, 1965. június 27.

⁵ C. K. McClatchy: Cuban Dignity Has Soared. The Washington Post, 1965. szeptember 26.

⁶ Hispanic-American Report. Stanford University Press, 11.

“A háborút, amely az ország legnagyobb vállalkozása, az élet vagy halál alapja, a megmaradás vagy pusztulás útja, mindenképpen alaposan tanulmányozni kell.” (Szun-ce: A hadviselés törvényei)

*** 

A neoliberalizmus, mint világrendszer, a területszerző háború új fajtája. A harmadik világháború – más szóval a hidegháború – vége korántsem jelenti azt, hogy a világ túllépett volna a bipolaritáson, s a győztes hegemóniájával új stabilitásra tett volna szert. Mert bár legyőzött van (a szocialista tábor), nehéz megnevezni a győztest. Az Egyesült Államok? Az Európai Unió? Japán? Hármójuk együtt? A “gonosz birodalmának” bukása új piacokat nyit meg, amelyek megszerzéséért új háború kezdődik, a negyedik világháború.

Mint minden konfliktus, ez is arra kényszeríti a nemzetállamokat, hogy önazonosságukat újradefiniálják. A világrend visszatért a régi korokhoz, Amerika, Afrika és Óceánia meghódításának idejéhez. Különös ez a modernség, amely hátrálva halad előre: a XX. század alkonya inkább hasonlít a régi barbár századokhoz, mint a tudományos–fantasztikus regényekben oly sokszor leírt racionális jövőhöz.

Óriási területek és vagyonok, s főleg a rendelkezésre álló munkaerő hatalmas tömegei várnak új gazdára. A világ urának szerepköre egyedüli, a jelöltek azonban sokan vannak. Ez az oka az új háborúnak azok között, akik szeretnének részévé lenni a “jó birodalmának”.

Míg a harmadik világháború a kapitalizmus és a szocializmus konfrontálódását jelentette – különböző területeken s változó hevességgel –, a negyedik világháború a nagy pénzügyi központok között zajlik – világméretű színpadokon s tartósan magas intenzitással.

A téves elnevezéssel illetett “hidegháború” olykor igen magas hőfokot ért el, a nemzetközi kémkedés katakombáitól Ronald Reagan hírhedt “csillagok háborújának” kozmikus szférájáig; a Disznó-öböl fövenyétől Kubában, a vietnami Mekong deltájáig; az atomfegyverekért vívott fékevesztett versenyfutástól a latin-amerikai katonai puccsokig; a NATO haderőinek bűnös manővereitől a CIA-ügynökök aknamunkájáig Bolíviában, ahol Che Guevarát meggyilkolták. Mindezek az események végül a szocialista tábor mint világrendszer összeomlásához s mint társadalmi alternatíva megszűnéséhez vezettek.

A harmadik világháború bebizonyította a totális háború “jótéteményeit” a győztes, a kapitalizmus számára. A háború utáni helyzet új, globális leosztást sejtet, amelynek legfontosabb konfliktustényezői: a “senki földje” területek jelentős kiterjedése (a Kelet összeomlása nyomán), néhány nagyhatalom (az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán) fejlődése, a világgazdasági válság és az új informatikai forradalom.

A számítógépeknek köszönhetően a pénzpiacok – kezdve a pénzváltó helyiségektől – kényük-kedvük szerint erőltethetik a világra törvényeiket és elveiket. A “globalizáció” nem több mint sajátos logikájuk totalitárius kiterjesztése az élet minden területére. Az Egyesült Államok maga is, amely azelőtt a gazdaság ura volt, a pénzügyi hatalom dinamikájának, a kereskedelmi szabadversenynek az irányítása, távirányítása alá került. E logika hasznot húzott a telekommunikáció fejlődésével előidézett prosperitásból, s megkaparintotta az ellenőrzést a társadalmi cselekvés valamennyi oldala felett. Íme, a valóban totálisan totális világháború! Első áldozatainak egyike a nemzeti piac. Egy páncélterem belsejében leadott lövéshez hasonlóan, a neoliberalizmus által elindított háború visszaüt, és a lövést leadót sebesíti meg. A globális pénzgazdaság ágyútüze megsemmisítette a nemzeti kapitalista államhatalom alapjainak egyikét, a nemzeti piacot. Az új, nemzetközivé vált kapitalizmus sérülékennyé teszi a nemzeti kapitalizmusokat és a közhatalmi ágakat éhhalálra kárhoztatja. A csapás oly brutálisra sikeredett, hogy a nemzetállamoknak nincs többé erejük arra, hogy állampolgáraik érdekeit megóvják.

A hidegháborúból örökölt, szépnek mondott kirakatot – az új világrendet – szilánkokra törte szét a neoliberális robbanás. Alig néhány perc elegendő ahhoz, hogy vállalatok és államok omoljanak össze; nem a proletárforradalom szelétől, hanem a heves pénzügyi viharok következtében.

A fiú (a neoliberalizmus) felfalja az apát (a nemzeti tőkét), szétzúzva egyszersmind a kapitalista ideológia hazugságait: az új világrendben nincs sem demokrácia, sem szabadság, sem egyenlőség, sem testvériség. A földgolyó-méretű színpad új csatatérré változik, ahol a káosz uralkodik.

A hidegháború vége felé a kapitalizmus feltalálta a katonai iszonyatot: a neutronbombát, vagyis az olyan fegyvert, amely az életet kioltja, az épületeket azonban megkíméli. A negyedik világháború során most új csoda fedeztetett fel: a pénzügyi bomba. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombákkal szemben emez nem csupán megsemmisíti a poliszt (ez esetben a nemzetet), s nemcsak halált, terrort és nyomorúságot hoz lakosaira, hanem célpontját a gazdasági globalizáció kirakós játékának egyszerű mozaikkockájává változtatja. A robbanás nem füstölgő romokat és mozdulatlan tetemeket hagy maga után: eredménye egy-egy új részleg létrejötte a világméretű hipermarket kereskedelmi megapoliszában, valamint a munkaerő újraprofilírozása az immár planetáris nagyságrendűvé vált foglalkoztatási piac számára.

Az Európai Unió saját bőrén tapasztalja meg a negyedik világháború következményeit. A globalizációnak sikerült eltörölnie az államok – egymás évszázados ellenségei – közötti határokat, s politikai unióra kényszerítenie őket. A nemzetállamoktól az európai föderációig vezető út azonban pusztulással és romokkal – elsőként az európai civilizáció romjaival – lesz kikövezve.

A megapoliszok földgolyószerte szaporodnak. Legkedveltebb terepeik a kereskedelmi integrációs övezetek. Észak-Amerikában az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA), amelynek Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó a tagja, egy régi hódító tervet teljesít be: “Amerika az amerikaiaké”. De vajon a megapoliszok tényleg a nemzetek helyébe lépnek? Nem, illetve nem kizárólagosan. Inkább új szerepekkel, új határokkal és új távlatokkal látják el őket. Egész országok válnak a neoliberális megavállalatok részlegeivé, amelyek ily módon egyrészt régiók és nemzetek romba döntését és elnéptelenedését, másrészt újjáépítésüket és újjászervezésüket váltják ki.

Az atomfegyvereknek a harmadik világháború idején elrettentő, megfélemlítő és kényszerítő jellegük volt. A pénzügyi hiperbombák viszont most, a negyedik világháborúban egészen másfajta természetűek. Területek (nemzetállamok) megtámadására szolgálnak, lerombolják szuverenitásuk anyagi alapjait, és elnéptelenedésüket, illetve az újfajta gazdaság számára alkalmatlanok (például az őslakosság) kirekesztődését vonják maguk után. Egyidejűleg azonban a pénzügyi központok a nemzetállamok rekonstrukcióját is elvégzik, új elv szerint szervezve újjá őket, amely szerint a gazdaságnak elsőbbsége van a társadalom szempontjaival szemben.

Az őslakosok által lakott térségek e stratégia számtalan példáját szolgáltatják: Ian Chambers, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) Közép-amerikai Irodájának igazgatója például kijelentette, hogy a világ bennszülött lakossága (300 millió fő) olyan övezetekben él, amelyek a világ természeti erőforrásainak 60%-át rejtik magukban. “Nem meglepő tehát, hogy konfliktusok sokasága robban ki e területek megkaparintása érdekében. (…) A természeti erőforrások (a kőolaj és a bányakincsek) kiaknázása, valamint a turisztika azok az ágazatok, amelyek az amerikai őslakosok területeit a leginkább veszélyeztetik. Azután jön a környezetszennyezés, a prostitúció és a kábítószer-kereskedelem.”

Ebben az új háborúban a politika – a nemzetállam motorja – megszűnik létezni. Illetve csupán a gazdaság igazgatására szolgál, olyannyira, hogy maguk a politikusok immár csupán egyfajta vállalatigazgatók. A világ új urainak nincs szükségük a közvetlen kormányzásra. A nemzeti kormányok az ő számlájukra foglalkoznak az ügyek adminisztrálásával. Az újfajta rend egyet jelent a világ egyetlen piacban való egyesítésével. Az államok inkább csak vállalkozások, élükön a kormányokat helyettesítő ügyintézőkkel, az új regionális társulások pedig sokkal inkább kereskedelmi egyesülésekhez hasonlítanak, semmint valódi politikai szövetséghez. Az unió, amelyet a neoliberalizmus előidéz, gazdasági jellegű; a gigantikus méretű, planetáris hipermarketban csupán az áru cirkulál szabadon, nem az emberek.

A globalizáció egyszersmind sajátos gondolkodásmód elterjedését is maga után vonja. Az American way of life, amely az amerikai csapatok nyomában járt előbb a második világháború folyamán Európában, majd később Vietnamban, legutóbb pedig a Perzsa-öbölben, most a számítógépeknek köszönhetően az egész földgolyóra kiterjed. Ez a nemzetállamok anyagi alapjainak lerombolásával s egyúttal történelmi és kulturális pusztulásukkal egyenértékű. Mindazok a kultúrák, amelyeket a nemzetek létrehoztak – Amerika őslakóinak nemes múltja, a ragyogó európai civilizáció, az ázsiai nemzetek bölcs történelmi öröksége, Afrika és Óceánia ősi gazdagsága – az amerikai életmód előidézte bomlás áldozatává válnak. A neoliberalizmus tehát kikényszeríti a nemzetek, nemzetcsoportok pusztulását, hogy azután egyetlen öntőformában olvassza össze őket. Valóban földgolyó-méretű – a lehető legrosszabb és a legkegyetlenebb – háborúról van tehát szó, amelyet a neoliberalizmus intézett az emberiség ellen.

Egyfajta kirakójátékkal állunk szemben. Ahhoz, hogy darabjait összerakhassuk, s mai világunkat megértsük, sok mozaikkocka hiányzik még. Mindazonáltal a puzzle hét darabja már látható. Hét mozaikkocka, amely megrajzolható, kiszínezhető, kivágható s a többihez illeszthető – valamiféle világméretű fejtörő keretében.

A mozaik darabjai közül az első a gazdagság és a szegénység kettős felhalmozódása a planetáris társadalom két pólusán. A második a kizsákmányolás világméretűvé válása. A harmadik az emberiség egy részének tétlenségre kárhoztatása. A negyedik a hatalom és a bűnözés közti visszataszító kapcsolat. Az ötödik az állami erőszak. A hatodik a megapolitika rejtélye. Végül a hetedik az emberiség sokféle formát öltő ellenállása a neoliberalizmussal szemben.

A mozaik első darabja: a javak koncentrálódása és a szegénység megoszlása

Az első darab formája egy pénzjel.

Az emberiség történelme során különböző modellek versengtek egymással azért, hogy általuk a világrend jelévé az abszurd váljék. Nos, ha majd az érmek kiosztására kerül sor, a neoliberalizmus eséllyel pályázhat az első helyek egyikére. A javak “megoszlására” vonatkozó felfogása kettős értelemben is abszurd: az egyik oldalon a gazdagság néhányak kezében halmozódik fel, a másikon pedig a szükség milliók osztályrésze. A mai világ megkülönböztető vonása az igazságtalanság és az egyenlőtlenség. A föld lakosainak száma jelenleg 5 milliárd: közülük 500 millióan kényelemben élnek, négy és fél milliárdnyian viszont szegénységben. A gazdagok számbeli kisebbségüket dollármilliárdjaikkal kompenzálják. A világ 358 leggazdagabb dollármilliárdosának vagyona nagyobb, mint a föld 2,6 milliárdnyi szegényebb felének éves jövedelme.

A transznacionális nagyvállalatok növekedésének nem feltétele a fejlett nemzetek előrehaladása. Ellenkezőleg: minél inkább gazdagodnak ezek az óriások, annál súlyosabbá válik a szegénység a gazdagnak mondott országokban. A gazdagok és a szegények közti távolság hatalmas: a szociális egyenlőtlenségek ahelyett, hogy csökkennének, egyre mélyebbekké válnak.

A pénzjel, amelyet rajzoltunk, a gazdasági világhatalmat szimbolizálja. Most színezzük ki a dollár zöld színével; az orrfacsaró bűzt azonban nem kell hozzátennünk: a trágya, a mocsok és a vér e jellegzetes szaga vele született.

A mozaik második darabja: a kizsákmányolás világméretűvé válása

A második darab háromszöget formáz.

A neoliberálisok hazugságainak egyike az, hogy a vállalatok gazdasági növekedése a javak és a munkahelyek jobb eloszlását eredményezi. Ez az állítás hamis. Ahogyan egy király hatalmának növekedése nem jár együtt alattvalói hatalmának gyarapodásával (sőt, ennek inkább az ellenkezője igaz), a pénztőke abszolutizmusa sem javít a javak eloszlásán, s nem teremt munkahelyeket. Strukturális következményei a szegénység, a munkanélküliség és a létbizonytalanság.

Az 1960-as és 70-es években a szegények száma (azaz, a Világbank meghatározása szerint azoké, akik naponta 1 dollárnál kisebb jövedelemmel rendelkeznek) 200 millióra rúgott. A 90-es évtized elején a szegények már 2 milliárdnyian voltak.

Egyre több a szegény és az elszegényedett ember, s egyre kevesebben vannak a gazdagok és a meggazdagodottak: ez a mozaik első darabjának a tanulsága. Ahhoz, hogy ez az abszurd helyzet előálljon, a kapitalista világrendszer “modernizálja” a javak termelését, forgalmazását és fogyasztását. Az új technológiai forradalom (az informatika), illetve az új politikai forradalom (a nemzetállamok romjain felépülő megapoliszok terjedése) új szociális “forradalomhoz” vezet: a társadalmi erők, mindenekelőtt a munkaerő újraszerveződését idézi elő.

A világ gazdasági értelemben aktív népessége az 1960-as 1,38 milliárd főről 1990-re 2,37 milliárdra nőtt. Egyre több tehát a munkaképes ember, az új világrend azonban jól körülhatárolt térségekbe szorítja őket, s újraszabályozza működésüket (avagy éppen – mint a munkanélküliek és a létbizonytalanságban élők esetében – nem-működésüket). A világnépesség aktív – valamilyen tevékenység keretében foglalkoztatott – része az elmúlt húsz esztendőben gyökeres változáson ment át. A mezőgazdaság és a halászat részaránya az 1970-es 22%-ról 1990-re 12%-ra csökkent, az iparé 25-ről 22%-ra, míg a harmadik szektoré (kereskedelem, szállítás, bankok, szolgáltatások) 42-ről 56%-ra nőtt. A fejlődő országokban a tercier ágazatok aránya 40%-ról (1970) 57%-ra (1990) emelkedett, a mezőgazdaságé és a halászaté ugyanakkor felére, 30-ról 15%-ra csökkent.

Egyre több azoknak a dolgozóknak a száma, akik nagy termelékenységű tevékenységekben vesznek részt. A rendszer ilyenformán olyan óriás tulajdonos módjára működik, amely számára a planetáris piac csupán egyetlen, “modern” elvek szerint működtetett vállalat. A neoliberális “modernitás” azonban, úgy tűnik, közelebb áll a születő kapitalizmus bestialitásához, mint az utópisztikus “racionalitáshoz”. A kapitalista termelés továbbra is igényt tart a gyermekmunkára. A világon élő 1,5 milliárd gyermek közül legalább 100 millió hajléktalan s 200 millió dolgozik (előrejelzések szerint, számuk 2000-re 400 millióra emelkedik). Egyedül Ázsia manufaktúráiban 146 millió gyermeket foglalkoztatnak. De a fejlett Északon is több százezer gyermek kényszerül arra, hogy dolgozzon, a családi jövedelem kiegészítésére vagy a puszta létfenntartás érdekében. Rengeteg gyermeket alkalmaznak a szexiparban is: az ENSZ kimutatása szerint minden évben 1 millió gyermek válik a szexkereskedelem áldozatává.

A világ dolgozóinak millióit sújtó munkanélküliség és szegénység ma olyan realitás, amely egyelőre nem látszik eltűnni. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) országaiban a munkanélküliség, amelynek aránya 1966-ban 3,8% volt, 1990-re 6,3%-ra, Európában pedig 2,2-ről 6,4%-ra nőtt. A világméretűvé vált piac szétzúzza a kis- és középvállalkozásokat. Ezek ugyanis a helyi és regionális piacok eltűnésével védtelenekké válnak, s nem képesek elviselni a transznacionális óriások támasztotta konkurrenciát. Emiatt dolgozók milliói veszítik el munkahelyüket. A neoliberalizmus abszurditása, hogy a gazdasági növekedés nemcsak hogy nem teremt, de megszüntet munkahelyeket; az ENSZ “foglalkoztatás nélküli növekedésről” beszél.

A lidércnyomás azonban itt nem ér véget. Akik dolgozhatnak, azok is kénytelenek bizonytalan, ideiglenes munkafeltételeket elfogadni. Növekvő instabilitás, meghosszabbodott munkanap és alacsonyabb munkabér: ezek a következményei a globalizációnak és a szolgáltató szektor robbanásszerű térnyerésének.

Mindez sajátságos többletet hoz létre: az új világgazdasági rend számára haszontalan emberi lények tömegét, akik immár feleslegesek, mert nem termelnek, nem fogyasztanak s nem kölcsönöznek a bankoktól. Egyszóval eldobhatók. A pénzpiacok nap mint nap rákényszerítik törvényeiket az államokra és az államok csoportjaira. Újra elosztják a lakosokat, s végül megállapítják, hogy még mindig túl sok az ember.

A háromszöget alkotó ábra tehát a világméretű kizsákmányolás piramisát fejezi ki.

A mozaik harmadik darabja: a népességvándorlás rémképe

A mozaik harmadik darabját egy kör megrajzolásával kapjuk.

Szóltunk már – a harmadik világháború végével kapcsolatban – az új, hódításra váró térség (a volt szocialista országok), illetve a visszahódítandó területek létéről. Ebből következik a piacok hármas stratégiája: szaporodnak a “regionális háborúk” és a “belső konfliktusok”; a tőke atipikus felhalmozási célt követ; s a dolgozók hatalmas tömegei kényszerülnek helyváltoztatásra. Az eredmény: migránsok millióinak földgolyó-méretű vándorlása. A vándorlók – a hidegháborúban győztesek elképzeléseinek megfelelően – “idegenekké” válnak a “határok nélküli” világban, idegengyűlölettől, a foglalkoztatás bizonytalanságaitól, kulturális identitásuk elvesztésétől, rendőri üldöztetéstől és éhezéstől szenvednek, sőt, gyakran börtönbe vetik őket, vagy gyilkosság áldozatává válnak. Az elvándorlás lidércnyomása, bármi is ennek az oka, tovább erősödik. Azok száma, akik az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának joghatósága alá tartoznak, szó szerint robbanásszerű növekedésen ment keresztül: 2 millióról (1975) 27 millióra (1995) nőtt.

A neoliberalizmus migrációs politikája – az immigráció megfékezése helyett – egyre inkább a munka világának destabilizálására irányul. A negyedik világháború – romboló és elnéptelenítő, illetve újjáépítő és újjászervező mechanizmusaival – emberek millióinak helyváltoztatását kényszeríti ki. Sorsuk, hogy vándoroljanak, s a lidércnyomás, amit magukkal visznek, fenyegetést jelent az állással rendelkező dolgozókra és ürügyet a fajgyűlöletre.

A mozaik negyedik darabja: a pénzügyi globalizáció és a bűnözés általánossá válása

A negyedik elem egy téglalap.

Ha bárki azt gondolná, hogy a bűnözés világa az obskúrus, síron túli világ szinonimája, súlyosan téved. A hidegháborúnak nevezett időszak alatt a szervezett bűnözés valójában egyfajta “respektusra” tett szert. Nem csupán modern vállalkozásként kezdett el működni, hanem mélyen behatolt a nemzetállamok politikai és gazdasági rendszerébe is.

A negyedik világháború kezdetével a szervezett bűnözés tevékenységi területei is globalizálódtak. Az öt világrész bűnszervezetei elsajátították a “világméretű együttműködés szellemét”, s együttesen vesznek részt az új piacok megszerzéséért folytatott versengésben. Legális vállalkozásokba ruháznak be, s nemcsak azért, hogy a piszkos pénzt tisztára mossák, hanem azért is, hogy tőkéhez jussanak illegális üzelmeikhez. Kedvelt aktivitási területük a luxusingatlanok piaca, a szabadidő-eltöltés, a média és… a bankszféra.

Ali Baba és a 40 bankár? A helyzet rosszabb. A kereskedelmi bankok a piszkos pénzt legális tevékenységeikhez használják fel. Az ENSZ egyik, a bűnözés globálissá válásról szóló 1995-ös jelentése szerint, “a bűnszervezetek fejlődését megkönnyítették a szerkezetátalakítási programok, amelyeket az eladósodott országok kénytelenek voltak magukra vállalni, hogy hozzájussanak a Nemzetközi Valutaalap kölcsöneihez”.

A szervezett bűnözést szolgálják az “adóparadicsomok” is. Vagy 55 van belőlük szerte a világon; egyikük, a Kajmán-szigetek, amely az ötödik helyet foglalja el a bankközpontok között, több bankot és regisztrált vállalkozást számlál, mint amennyi lakosa van. A piszkos pénz tisztára mosásán kívül az adóparadicsomok az adózás alóli kibújást is szolgálják, s egyúttal a vezető kormánypolitikusok, az üzletemberek és a maffiavezérek találkahelyei.

Íme hát a téglalap alakú tükör, amelyben a legális és az illegális üzleti szféra egymásra néz. Vajon a tükör melyik oldalán helyezkedik el a bűnöző s melyiken az, aki üldözi?

A mozaik ötödik darabja: törvénytelen hatalom – törvényes erőszak

A kirakós ötödik eleme egy ötszög.

A globalizáció színpadán az állam sztriptíztáncot lejt, amelynek végén csupán a “nélkülözhetetlen minimumot” hagyja magán: az elnyomáshoz szükséges fegyveres erőt. A nemzetállam, amelynek anyagi alapjait szétrombolták, s amelynek szuverenitása és függetlensége megszűnt, politikai osztálya pedig felszámolódott, a megavállalatok puszta biztonsági szervezetévé válik. Ahelyett, hogy a beruházásokat a szociális kiadások felé terelné, gondja inkább a társadalom ellenőrzését szolgáló eszközök fejlesztésére van.

Vajon mi a teendő akkor, amikor az erőszak a piac törvényeiből fakad? Hol van a törvényes erőszak és hol a törvénytelen? A szerencsétlen nemzetállam az erőszak miféle monopóliumát követelhetné magának, midőn a kereslet és a kínálat szabad érvényesülése megkérdőjelezi e monopóliumot is? Hiszen a szervezett bűnözés, a kormányzatok és a pénzügyi központok között szoros kapcsolat áll fenn. Nem nyilvánvaló-e, hogy a szervezett bűnözés valódi fegyveres erővel rendelkezik? Ilyenformán az erőszak monopóliuma többé nem a nemzetállamoké: a piac erre is rátette a kezét… Ha pedig az erőszak monopóliumával szembeni tiltakozás megpróbál az “alul lévők” érdekeire s nem a piac törvényeire apellálni, a világhatalom tüstént beavatkozást kiált. Ez az egyik legkevésbé tanulmányozott (s a leginkább elitélt) aspektusa ama kihívásnak, amelyet a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg mögött álló bennszülött lakosság fegyveres lázadása intézett a neoliberalizmus ellen, az emberiség érdekében.

Az amerikai katonai hatalom jelképe az ötszög, a Pentagon. Az újdonsült világrendőrség azt szeretné, ha a nemzeti hadseregek és rendfenntartó erők egyszerű testőrgárdák lennének, amelyek szavatolják a rendet és a fejlődést a neoliberális megapoliszokban.

A mozaik hatodik darabja: a megapolitika és a törpék

A hatodik mozaikdarabon valamilyen firkálmány van.

Azt mondottuk, hogy a nemzetállamok ki vannak téve a pénzpiacok támadásainak, s kényszerűen feloldódnak a megapoliszokban. A neoliberalizmus által folytatott háború azonban nemcsak a nemzetek és a régiók “egyesítését” jelenti. A romboláson és elnéptelenítésen, illetve újjáépítésen és újjászervezésen alapuló neoliberális stratégia a nemzetállamokon belül is szakadásokhoz vezet. Ez a mostani negyedik világháború egyik paradoxona: miközben megszünteti a határokat és egyesíti a nemzeteket, egyszersmind meg is sokszorozza a határokat, a nemzeteket pedig felaprózza.

Ha valakinek mindezek után kétségei lennének még arról, hogy a globalizáció világháborút jelent, vegye számba azokat a konfliktusokat, amelyek a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia széteséséhez vezettek; ezek az országok a nemzetállamok gazdasági alapjait és kohézióját széttörő válság áldozatai.

(Fordította: Lugosi Győző)

[A Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg vezetője, Marcos sub-commandante (alparancsnok) írása a Le Monde diplomatique 1997. augusztusi számában jelent meg.]

A baloldal erőssége a rendszerkritika (pl. a tőkeviszony kritikája, az állami elnyomás kritikája, a nacionalizmus-kritika stb.), de sokkal gyengébb a pozitív alternatív javaslatok megfogalmazásában. Kevés a koherens, radikálisan új program. Előadásom a baloldal eme gyengébb vonulatát igyekszik erősíteni: egy lehetséges alternatíva számára fogalmazok meg néhány javaslatot. Kérem, hogy a fragmentáltságot, a nyers rövidrezárást, az árnyaltság hiányát tudják be a rendelkezésre álló szûkös időnek.

Kiindulópontom az a történelmi tény, hogy az elmúlt kétszáz évben az emberiség megtapasztalta mind az elfajult piac, mind az elfajult állam zsarnoki uralmának következményeit. A XXI. század felé haladva az alternatívákat kereső humanisztikus, modern baloldalnak az a feladata, hogy túllépjen a “vagy piac, vagy állam” hamis, körbenforgó dilemmáján, és olyan intézményekre, olyan társadalmi önszerveződési formákra tegyen javaslatot – és mozgósítson is ezek érdekében –, amelyek békés, kiegyensúlyozott, kizsákmányolásmentes viszonyokat eredményeznek. Ez a hamis dichotómián túllépő módszertani megközelítés egyben azt is jelenti, hogy javaslataim a neoliberalizmus kontra neokeynesianizmus vitát is meghaladják, és mindkét megközelítést mára már elégtelennek nyilvánítják – jóllehet nem ugyanabban a vonatkozásban és nem ugyanolyan mértékben. A mindkét irányzaton túllépés igénye nem jelenti azt, hogy ne ismernénk el azt a taktikai–stratégiai előnyt, amelyet a neokeynesiánus megközelítés és szövetség jelent a baloldal számára.

Mondandómat három részre tagolom. Állításaim első csoportja a politikai intézményekre vonatkozik. A második csoport a gazdasági intézményekre. A harmadik csoport taktikai–stratégiai megjegyzéseket tartalmaz.

1. A közösségi önkormányzásra, önszabályozásra való áttérés nem eredményezhet civilizációs visszaesést, káoszt. Az anarchia (hatalommentesség) mellett lehet érvelnünk, a káosz mellett nem. A káosz ugyanis barbarizálja a politikai küzdelmeket. A mi célunk viszont éppen a politikai küzdelmek civilizálása, alacsonyabb feszültségszintre szállítása. Ezért mindenütt, ahol a piac vagy az állam visszaszorítását, leépítését szorgalmazzuk, ezt úgy kell értelmezni és megoldani, hogy a helyébe hatékonyabb közösségi önszabályozás lépjen.

2. A hatalom minden lehetséges szintjén a közvetlen demokratikus formákat kell szorgalmaznunk a képviseleti és egyéb közvetett formák helyett. Ennek előnye a döntéshozók és döntés által érintettek lehető legteljesebb egybeesése. Feltételezzük ugyanakkor az önkorrekciós tanulási lehetőséget. Tisztában vagyunk a részvételi vagy közvetlen demokrácia koncepcióját érő bírálatokkal, és azokkal a veszélyekkel is, amelyek e formában rejlenek. Ennek ellenére úgy véljük, hogy a jelenlegi polgári demokráciákat – illetve értékeiket – ebben az irányban lehet megszüntetve megőrizni.

3. A parlamentet, illetve azt, ami helyébe lép, delegálási elv alapján kell megszervezni. A jelenlegi párttúlsúlyos rendszer, illetve a szabad mandátum elve azt eredményezte, hogy a képviselők fölött a választópolgárok minden érdemi kontrollt elvesztettek. A kötött mandátumú delegálás lehetővé tenné, hogy a fontosabb társadalmi csoportok súlyuknak megfelelően folyamatos képviselettel rendelkezzenek az országgyûlésben, és delegáltjuk valóban az ő kívánalmaikat fogalmazza meg. A képviselő a továbbiakban nem magánszemély, hanem megbízottja egy mérvadó csoportnak. Ez a megközelítés azt is lehetővé teszi, hogy más-más napirendre, tárgykörre az adott delegálói kör ne mindig ugyanazt a személyt küldje, hanem az adott tárgyhoz legjobban értő szakemberét vagy megbízottját. Az adott delegáló csoporton belül természetesen továbbra is alkalmaznák a választási technikákat az érintett csoport sajátosságainak megfelelően.

4. A képviselői visszahívhatóságot intézményesíteni kell. Ez összefügg az előző ponttal, de önállóan is értelmezhető javaslat. Nem kell attól tartani, hogy így a parlamenti erőviszonyok instabillá válnak. Egyszerüen az történik, hogy az alkalmatlan, megbízhatatlan, delegálóit vagy választóit semmibe vevő képviselőtől idejében meg lehet szabadulni. A megoldás előnye az is, hogy sokkal adekvátabban, finomabban képes követni a társadalmi közvélekedésben bekövetkező változásokat, és így sok nem kívánatos fejlemény elkerülhető, amit a négy évre választott országgyûlés esetén nem lehet megakadályozni.

5. A képviselői fizetéseket a minimálbérhez kell kapcsolni valamilyen szorzóval. A szorzó lehet országosan egységes: róla népszavazás döntsön; de lehetséges az a megoldás is, hogy a képviselői jövedelem valamilyen sávon belül differenciált, és mértékéről a delegáló csoport dönt. Ha elfogadjuk azt, hogy a képviselői tevékenység is munka, akkor ellentételezését nem állapíthatja meg egyoldalúan maga a képviselői testület.

6. A korszerû politikai intézményrendszer egyik kulcskérdése, hogy eltolódás következzen be a pártrendszerről a civil érdekcsoportok rendszerére. Ez egy tagolt társadalomnak jobban megfelelő forma. Kevésbé manipulálható, kevésbé centralizált, szorosabb kapcsolatot tart az állampolgárok közvetlen érdekeivel. A civil érdekszervezetek mozgása jobban visszatükrözi a tényleges társadalmi akaratot.

7. A baloldalnak szorgalmaznia kell, hogy a jelenleg fentről építkező jogi–hatalmi struktúra helyett és mellett horizontális társadalmi megállapodások rendszere jöjjön létre. Ennek két nagy ága lehet. A települési önkormányzatok megállapodásai, illetve a társadalmi érdekcsoportok közötti paktum. Hosszabb távon az önkéntesen kialakított és önérdeken nyugvó megállapodások nagyobb magatartásszabályozó erővel bírnak, mint a felülről kikényszerített vagy elrendelt normák.

8. A politikának van egy olyan területe, ahol semmiféle reálpolitikai taktikázás nem engedhető meg, és ez az európai háború és béke kérdése. Megítélésem szerint a baloldalnak teljes egyértelmûséggel a leszerelés, a fegyvermentes konfliktusmegoldás mellett kell érvelnie, beleértve a katonai tömbök (pl. NATO) visszafejlesztését, és végső soron feloszlatását. Az persze magától adódik, hogy semmiféle állami–nemzeti alapú háborús kezdeményezés nem támogatható. De ennél tovább kell menni, és ki kell mondani, hogy semmiféle – állítólag védelmi jellegû – fegyverzetfejlesztés sem. Meg kell hirdetni a XXI. századra a leszerelés egyoldalúan elkezdett spirálját, és ezt baloldali többség esetén érvényesíteni is kell. Követhető pl. egy kétharmados szabály, amelynek értelmében a kezdeményező állam vállalja, hogy térségében a vele nagyságrendileg összevethető állam fegyverzetének csak kétharmadát tartja meg néhány év múlva, és így tovább. A kezdeményezést meg kell támogatni civil antimilitarista mozgalmakkal (nők, fiatalok stb.). Összehangolt forgatókönyv alapján a kontinens kb. száz év alatt teljesen demilitarizálható, mind külső, mind belső értelemben. Az ügynek van néhány bonyolult leágazása, amelyekre itt terjedelmi okokból nem térhetek ki, csak jelzem: fegyverkereskedelem, maffiák, paramilitáris mozgalmak, állami szintû terrorizmus.

9. A gazdasági jellegû javaslatokat célszerû egy olyan felvetéssel kezdeni, amely mintegy összeköti a politikai és a gazdasági struktúrákat. Lépéseket kell tenni egy gazdasági világkormány vagy világkoordinációs tanács létrehozása érdekében. Ennek széles, de pontosan rögzített jogosítványokkal kell rendelkeznie, például bizonyos erőforrás-felhasználási kérdésekben, az elemi ellátási szint (élelmezés, egészségügy) vonatkozásában, illetve a multinacionális gazdasági szervezetek tevékenységének ellenőrzésében. A világkoordináció esetén nem a jelenlegi ENSZ-re gondolunk, de nincs kizárva, hogy kellő átalakulások révén az ENSZ jelenlegi szakosított intézményeinek egyike-másika alkalmas lesz a jelzett feladatok ellátására. Lehetséges azonban más (nem-állami) kiindulópont, más szerveződés is.

10. A baloldalnak szorgalmaznia kell gazdasági tárgyú népszavazások helyi és országos intézményesítését. Nem véletlen, hogy a jelenlegi törvényhozások éppen ettől a területtől kívánják leginkább távoltartani a polgárokat. Itt az erőforrásokkal való közvetlen rendelkezésről van szó. A szakszerûségi érvekre hivatkozás csak részben megalapozott. Lehetségesnek tartjuk e népszavazások olyan – fokozatos – kiterjesztését, amikor egyszerre érvényesül a kérdés nagy hordereje, a beletanulási és önkorrekciós képesség, valamint a szakértelemmel megtámogatott önszabályozás.

11. Valószínûleg elérkezett az ideje valamilyen pénzvisszaforgatási kényszer alkalmazásának, annak érdekében, hogy a spekulációs pénzek a reálgazdaság felé áramoljanak. Jelenleg iszonyatos tömegû spekulációs pénz mozog a világban, teljesen elszakadva a reálgazdaságtól. A pénzvilág jelentős része felnőtt hazárdjáték. A szabad tőkemozgás – ebben a vonatkozásban – tudatos csalás, humbug. Ugyanis egyáltalán nem érinti a lakosság reális életfeltételeit, illetve a termelés szintjét. A pénzügyi manővereket tehát nem szabad árfolyamnyereséggel, kamatprémiummal, osztaléknöveléssel jutalmazni, hanem a pénzügyi jog erejével vissza kell kényszeríteni a reálgazdasági ágazatokba. Aktív pénzterelés kell mindaddig, amíg egyáltalában képződhet spekulációs célú magánvagyon.

12. Fokozatosan korlátozni kell az örökölhető gazdasági vagyont. A közösségi kezelés alá vont vagyonhányadot fel kell használni a hátrányos csoportok esélykiegyenlítésére. (Az így képződő alap egy része például felhasználható az európai cigányság letelepülési, lakás-, munka- és tanulási feltételeinek javítására.)

13. A tőkearányos jogokat fokozatosan személyarányos (létszámarányos) jogokká kell alakítani a gazdasági életben. Részvénytársaság helyett szövetkezet. A szövetkezetet mint tevékenységkooperációt értelmezem. Vagyis: nincsen tulajdonjog munkatevékenység nélkül. Ezt főszabályként kell érvényesíteni, amit finomítani célszerû a munkavégzésre már vagy még képtelenek jogvédelmével, érdekbeszámításával.

14. Az eddig szórványosan alkalmazott ESOP- (magyar vonatkozásban MRP-) konstrukciókat ki kell szélesíteni kétféle értelemben is. Egyrészt sokkal több cégnél kellene alkalmazni, és nemcsak a veszteséges területeken, másrészt a benne rejlő lehetőségeket jogilag tágítani célszerû abba az irányba, hogy az MRP a dolgozók önkorlátozó magatartása nélkül fejlődhessen kollektív tulajdonosi formákba.

15. A termelési tényezők feletti kollektív rendelkezésnek többféle változata is elképzelhető. Abban a vitában, amely akörül forog, hogy vajon a tulajdoni vagy a bérleti viszony domináljon, én az utóbbi mellett foglalok állást. Ezt a problémát a specifikus tényezőfajták esetében külön-külön meg kell vizsgálni, és egy részletesebb kifejtésben árnyalni szükséges. Más konstrukció alkalmazható a föld, az ipari létesítmények, a közjavak, a kis szolgáltató egységek vagy az emberiség közös örökségeként értelmezhető természeti feltételek esetében.

16. Sürgős szükség van egy létminimum- és életminőség-programra. Ez a legkiszolgáltatottabb csoportokat felzárkóztató program, ahol belátható időn belül nem várható, hogy az adott csoport önerőből javítani képes helyzetén. (Mélységesen cinikusnak vélem azt a megközelítést, amely úgy noszogat felzárkózásra csoportokat és országokat, hogy közben megfosztja őket az emberhez méltó élet elemi feltételeitől.)

17. Átmenetileg szükség lehet számos országban vagyoni és/vagy jövedelmi plafon alkalmazására. Ez csöppet sem vonzó, ám valószínûleg elkerülhetetlen lépés. A plafon megállapításánál olyan mértéket célszerû figyelembe venni – országonként –, amely egyrészt nem teljesítményvisszatartó, másrészt jelentős erőforrásátirányítást tesz lehetővé a sürgős fejlesztést igénylő területekre, harmadrészt összhangban van a lakosság jogérzékével. Elképzelhetőnek tartom a plafon megállapítása érdekében valamilyen orientáló vagy ügydöntő népszavazás alkalmazását.

18. Ami egy baloldali program végrehajthatóságának stratégiai kérdéseit illeti, mindenekelőtt két kérdést kell tisztázni. Egyrészt hogyan képes az autentikus baloldal olyan helyzetbe hozni magát, hogy hozzákezdhessen egy ilyen (vagy más tartalmú) program megvalósításához, másrészt milyen intézményes garanciák alakíthatók ki a program demokratikus végigviteléhez. Ami az első kérdést illeti, fel kell mérni azokat a – tágan értelmezett – “politikai és gazdasági erőforrásokat”, amelyek egy átmenet idején mozgósíthatók. Például a régi rendszer fenyegetése munkateljesítmény-megtagadással, kivonulás a hivatalos intézményekből, állampolgári elégedetlenségi mozgalmak stb. Valószínû, hogy intenzívebben kell élni népszavazási kezdeményezésekkel, még akkor is, ha ennek keresztülvitelét az éppen érvényes jogrend megnehezíti. Rendkívül fontosnak tartom, hogy már ebben az időszakban kibontakozzanak önkormányzási, önellátási próbálkozások, alternatív életmódkísérletek. Ezek ugyanis precedens értékûek lehetnek egy későbbi modell szempontjából.

19. Azt gondolom, hogy a javaslatainkat nem tehetjük függővé attól, tetszenek-e ellenfeleinknek vagy sem. A kivitelezésben maximális rugalmasságot és emberséget kell tanúsítani, de a végső szándékok és elvek tekintetében nem lehet parttalan kompromisszumokba hátrálni. A baloldal jelentős része a neoliberalizmussal folytatott jogos vitájában nagyon belemerült a neokeynesianizmusba. Nem veszi észre, hogy itt csak szövetség lehet, de nem feloldódás. A keynesiánus irányzat – hogy úgy mondjam – az érem másik oldala. Kétségtelenül vonzóbb oldala, de ugyanazé az éremé. Az autentikus alternatív baloldal ezen túl kezdődik.

20. A baloldal vagy radikális programú lesz, vagy semmilyen.

[Márkus Péter előadása a Budapesti Vitafórumon, 1997 novemberében hangzott el.]

“Az egykori kommunista rendszereknek nincs hagyatékuk” – írta François Furet már 1991 elején, meglehetősen sietősen megvonva a felbomlott kelet-európai államszocializmusok történeti mérlegét. (Magyarul L. “Miért olyan rejtélyes a kommunizmus összeomlása?” Népszabadság, 1991. márc. 15.) A nagy francia forradalom Michelet-től Jaur?sen ?t Soboulig ívelő, osztályszempontú ábrázolásának revíziójával hírnevet szerzett, 1997-ben elhunyt francia történész utolsó, Egy illúzió múltja c. monográfiáját (Le Passé d’une illusion, Robert Laffont/Calmann-Lévy, Párizs, 1995.) a fenti tézis részletes kifejtésének szentelte. A műnek a Magyar Tudomány 1996/1. számában megjelent fejezete apropóján a lap 6. és 7. számában Krausz Tamás, Ormos Mária és Pach Zsigmond Pál folytatott vitát. Az itt közölt írás, amely a Mensuel, Marxisme, Mouvement c. folyóirat 1996. január–februári számából való, s amelyet itt jelentősen lerövidítve adunk közre, F. Furet e munkáját bírálja.

***

Furet cáfolja, hogy a kommunizmus történetét kívánta volna megírni: munkájának tárgya “nem a kommunizmus, még kevésbé a Szovjetunió története, hanem a kommunizmus illúziójának a története”. Furet azonban nem elégszik meg azzal, hogy leírja a Szovjetunióval, a kommunizmussal kapcsolatos különböző, sajátos illúziókat: ezeket úgy állítja be, mintha egyazon (alap)illúzió különböző megnyilvánulási formái lennének. De mi is ez az “alapvető illúzió”, amelynek boncolgatására Furet vállalkozik? A kommunizmus “konstitutív” illúziója, Furet szerint, nem más, mint az az “ambíciója, hogy megfeleljen a történelmi Ésszerűség szükségszerű fejlődésének”. Noha a gondolat nem új, a megfogalmazás leegyszerűsítéseivel együtt járó pontatlanságokkal együtt mégis Marx elméletének egyik legkritikusabb pontjára mutat rá, arra a kétértelműségre, amit általában a későbbi marxisták sem tudtak kiküszöbölni: e szerint a kommunizmus szükségessége valójában felfogható lehetősége szükségességeként, illetve effektivitása szükségességeként egyaránt. A második megfogalmazás prófétikus lezárása elméletileg és gyakorlatilag is veszélyezteti az első megfogalmazás utópikus nyitva hagyását.¹ Furet célja azonban nem az, hogy kimutassa vagy feloldja e kétértelműséget: arra törekszik, hogy a kommunizmus egészét egy egyértelmű változatba préselje bele, hogy azután annak történetét fél kézzel elintézhesse, s mint a gyerekmesékben, egyetlen ütéssel a földre küldhesse. Egyébként is miért zavartatná magát bármiféle fenntartásoktól, hiszen szerinte a kommunizmus – a fasizmushoz hasonlóan – nem más, mint “értelmiségi zagyvaság”. Következésképpen felesleges is tételesen végigmenni e “holt eszme-kacatokon”: elég, ha “azokból a szenvedélyekből indulunk ki, amelyek számukra erőt kölcsönöztek”. Az egész illúzió, Furet szerint, a burzsoázia gyűlöletével kevert forradalmi szenvedélyben gyökerezik. Ezzel alapozódik meg a liberális történelemfelfogás…

A történelem – liberális ábrázolásban

Furet értelmezésében a burzsoázia homályos, megfoghatatlan valami, hiszen “politikai kategóriákkal nem definiálható” és “teljes egészében a gazdaságtól függ”. Néhány szóval félresöpri a társadalomtörténetet, elvitatja a szociológia célkitűzéseinek értelmét, hogy ezáltal a liberalizmus az ő általa képviselt felfogásnak megfelelő formát öltsön. A burzsoázia immár nem egy meghatározott osztály, hanem egy, törékenysége miatt veszélyben forgó regényes szereplő.

De ez még nem minden. Ha hihetünk Furet-nek, a társadalmi mozgásokat is csak a burzsoá lét “törékenységével” lehet magyarázni, és mindennek a hiúság és a kitűnni vágyás a mozgatója: “Ebből következően, a társadalmat anyagias nyugtalanság (agitation corpusculaire) vezérli, ez hajtja előre szüntelenül”. Ez az egyetlen mondat – amelyben ott van Tocqueville, megtámogatva Rousseau-val, persze mindkettő leegyszerűsítve – lehetővé teszi, hogy túllépjünk a klasszikus politikai gazdaságtanon, és sejthetően magán Marxon is.² A polgári társadalom dinamikáját a legkevésbé sem a tőkés termelés logikája magyarázza, amely létrehozza a konkurrenciát és annak velejáróit.

Furet néhány oldalon kifejti a lényeget: a burzsoázia egy teljesen alaptalan gyűlölet ártatlan áldozata. Mert hiszen ártatlan. Hogy a burzsoáziát minden felelősség alól felmenthesse, meg kell próbálnia megfosztani ezt az osztályt minden funkciójától, minden megragadható vonásától. Eszerint a burzsoázia, lényéből eredően, csupán egy fantom: ha mégis testet ölt, az puszta akcidencia. Megfoghatatlan, immár nincs semmiféle funkciója; mellékszereplő, csak a statiszta szerepe jut neki, “törékenysége” pedig biztosítja számára az alibit a hitványsághoz. Szuverén, ám óriási szárnyai akadályozzák a járásban: tévedései alkatából következnek. Hogy ezek végzetesek-e? Ezekért az ellene harcoló óriások a felelősek, de ezeket a vele szemben ellenséges óriásokat legkevésbé sem ő hozta létre… Az ártatlan burzsoázia azonban könnyű zsákmány – különösképpen önmaga számára. Márpedig – mint jól tudjuk – egy ártatlan áldozat könnyen bűnbakká válik. Így működik a történelem, Furet szerint…

Kísértet járta be századunkat – vallja Furet –, anélkül, hogy tudtunk volna róla: a liberalizmus kísértete. A liberalizmus kísértetének azonban nem volt meg a maga kiáltványa; ennek megírására most Furet vállalkozik: a liberalizmus lényéből eredően demokratikus, szükségképpen kapitalista, az pedig csupán véletlenszerű, ha megszünteti a szabadságot. A cél filozófiai szinten fogalmazódik meg, megelőzve a történelmi igazolást: a demokrácia csak liberális lehet, másképpen nem is létezhet.

Pedig a valódi történelemben az alapvető demokratikus reformok olyan – a liberalizmustól idegen – mozgalmaknak köszönhetők, amelyek túl akartak lépni a liberalizmus korlátain, és meg akarták semmisíteni a burzsoázia uralmát. Ezért aztán Furet bevezeti az empirikus történelemmel párhuzamosan futó lényegi történelem fogalmát, amely szerinte meghatározza az empirikus történelmet: ez lenne a lényegében demokratikus liberalizmus mesebeli, a valós történelem által azonban felforgatott történelme.

A szerencsétlen demokrácia a fasizmus és a sztálinizmus harapófogójában csak ártatlan áldozata egy olyan konfliktusnak, amelyben semmi része sem volt. Semmi sem könnyebb tehát, mint szembeállítani a demokratikus eszme vitathatatlan erényeit a forradalmi szenvedély szerződésszegő bűneivel.

Hogyan kell értelmezni e szenvedélyt, Furet szerint? A voltaképpeni forradalmi szenvedély – a burzsoá gyűlölete – a modern demokrácia “anya-szenvedélyéből”, az egyenlőség iránti szenvedélyből ered.

Miben is áll ez az egyenlőség iránti szenvedély?³ Milyen szenvedélyről van valójában szó? Miféle egyenlőségre céloz Furet? Nem számít… A lényeg máshol van. “Az egyenlőség – nyilvánvalóan soha el nem érhető – eszméje elvi horizontként szolgál a polgári társadalomban.” A jakobinusok óta – akik a “valódi egyenlőség nevében akarták továbbvinni a Forradalmat”, de aztán “ráébredtek, hogy e zászló mögött végtelen rálicitálási lehetőségek rejtőznek” –, illetve a sans-culotte-ok óta – akiknek “alapbeállítottsága az egyenlőség iránti szenvedély és a megtorlás volt”⁴ – nincs semmi változás: “az egyenlőség iránti – nyilvánvalóan kielégíthetetlen – szenvedély”, “a francia forradalmárok eme egyenlőség-mániája” eluralkodott a demokrácia történetén.

Az egyenlőség fogalmának különböző változatai említést sem érdemelnek. Elég annyi, hogy az egyenlőséget azonosítjuk annak karikatúrájával, vagyis azzal, amit mi magunk állítunk róla, és az máris félelmet keltővé, ijesztővé válik. Mivel az egyenlőség szenvedélye táplálja az egyenlőtlenség iránti gyűlöletet, amelynek koncentrált formája, szubsztanciája, Furet szemében, a burzsoá gyűlölete.

Kezdetben volt tehát a szenvedély. De mit lehet kezdeni egy ily szegényes antropológiai invariánssal? A szenvedély pedig – mint tudjuk – az illúziók szülőanyja. Ám mit lehet kezdeni egy ilyen soványka pszichológiával? Ahhoz, hogy a történelmet a szenvedély által lehessen magyarázni, elkerülhetetlen, hogy a szenvedélyt megtöltsük némi történelemmel. Ha viszont a történelmet mozgató szenvedélyeket egyszer már beillesztettük a polgár létébe és a liberális demokráciába, többé nemigen szükséges a történelemre hivatkoznunk ahhoz, hogy magyarázzuk e szenvedélyeket.

Márpedig a nagy illúzióra vonatkozó nagy szenvedély szinte semmit sem magyaráz meg, sem az “alapvető illúziót”, sem az összes többi egyéb illúziót, amely végigkíséri a századot. Először is azért nem, mert a burzsoázia iránti népi gyűlölet sohasem volt sem kizárólagos, sem egynemű. Másodszor: a burzsoáziának a szellemi megosztottságból következő öngyűlölete voltaképpen csak arra a zavarodottságra mutat rá, ami egyes értelmiségi alakjaira jellemző: a férfiak és nők azon millióinak illúziói, akik ilyen vagy olyan okból szimpátiával tekintettek a Szovjetunióra, nem is létezik Furet számára, vagy azokat csak az elitek illúzióinak prizmáján át láttatja. És végül azért sem, mert a Sztálin korabeli Szovjetunió realitásaival kapcsolatos vakság nem csupán a forradalmi szenvedély áldozatait jellemezte.⁵ Illúziók váltották egymást, egymásra rakódtak, s mindez anélkül, hogy ezeket vissza lehetne vezetni egyetlen forrásra: illúziók a tervgazdálkodás felszabadító jellegéről; antifasiszta illúziók a Szovjetunió demokratikus elkötelezettségéről; antikolonialista illúziók az elnyomott népek egyenjogúsításával kapcsolatban…

A forradalmi szenvedély – jóllehet minden jel arra mutatott, hogy lecsillapodott – csak arra várt, hogy reaktiválják. Hogyan? “Az első világháború által”, amely – Furet szerint – persze szintén teljesen véletlenszerűen következett be: “Senkinek nem sikerült még bebizonyítania, hogy e háború végzetszerűen be lett volna kódolva a nagyhatalmak gazdasági vetélkedésébe.” Furet – szokásos eljárását követve – az általa vitatott interpretációnak csak karikatúraszerű változatáról vesz tudomást, hogy ne kelljen szólnia annak kidolgozottabb variánsairól, vagy egyszerűen, hogy elhallgathassa a tényeket, amelyeket e verziók kimunkálásához felhasználtak. Hogy érveléséből kiküszöbölje az elégtelen magyarázatokat, Furet helyénvalónak látja, ha megszabadul minden felesleges ballaszttól. Mindenekelőtt számára ez a háború lényegében demokratikus természetű; amint a gazdasági tényezőket egyetlen kézmozdulattal félresöpörte, a háború alatt és után megnyilvánuló osztályviszonyok máris figyelmen kívül hagyhatók. Furet azt akarja kimutatni, hogy a háborút hazafias tömegek kezdték el, mert csak ezzel tudja megmagyarázni, hogy belőle az emberek a háború által kondicionált tömegként kerültek ki. Az osztályok korát ezáltal azonnal átalakítja a tömegek korává. Immár kész a díszlet: a háború éleszti fel azokat a francia forradalommal megszülető szenvedélyeket, amelyek meghatározzák a század történelmét. “A XX. századi kommunizmus eszméje” ezáltal kész a színen való megjelenésre.

Az első világháborúban megtestesülő véletlenhez még egy akcidencia társul: az októberi forradalom. Ha ez az esemény “valószínűtlen”, akkor újítási törekvéseinek “sincs túl sok valószínűsége”. Ez azt jelenti, hogy az orosz forradalom semmilyen szempontból nem volt sem szükségszerű, sem jövőbe mutató. Hogy a lehető leggyorsabban megközelíthesse magát a “kommunista eszmét”, Furet láthatóan szükségesnek tartja, hogy minden gátlás nélkül átvágja magát a “kommunizmus történetének” sűrűjén. Kiforgatja a történelmet, hogy bemutathassa az eszmét, pontosabban azt, amit ebből az eszméből láttatni akar. Az 1917 februárjában kezdődő folyamat egész társadalmi dimenziója elvész; minden olyan “orosz sajátosság”, mint például a szovjetek formájában megjelenő népi önszerveződés, egy csapásra eltűnik. Az orosz kísérlet radikális újszerűsége megszűnik. Az orosz forradalom elemzésének sematizmusához azután a bolsevik párt tevékenységének karikatúrája társul. Vajon Furet csak azért egyszerűsít, mert az ő témája nem a kommunizmus története? Lássuk csak. Furet értelmezése konzekvens logikán alapul: minél rémisztőbb az orosz forradalom képe, annál jobban kidomborodik annak az illúziónak a jelentősége, amelyet ez a forradalom váltott ki, és annál könnyebb lesz megmagyarázni ezt az illúziót.

Minthogy “Október univerzális bája” nem más, mint “egy univerzális Október illúziója”, elég tudomásul venni ennek meghiúsulását, és máris leleplezhetjük ezt az illúziót, s az egész forradalmi folyamatra ki lehet terjeszteni az e kudarcból kirajzolódó karikatúraszerű képet. A forradalom eme verziójának köszönhetően Furet-nek sikerül rejtélyként beállítania a forradalom szétsugárzását: “Van valami különleges és kissé rejtélyes abban, hogy a szovjet forradalom eszméje ily könnyen univerzálissá válik.” Furet szavaiban itt legalább nincs semmi rendkívüli, sőt állítása teljesen logikus: valóban hogyan lehetne megmagyarázni azt a hatást, amit Október az emberek millióira gyakorolt, ha ezt az eseményt előzőleg pusztán politikai dimenziójára redukáljuk, politikai dimenzióját pedig egy elsietett, elhibázott puccsra korlátozzuk?

Furet, miután a győztesek perspektívájából lehetetlennek nyilvánítja az orosz forradalmat, nem mulasztja el, hogy – történészi leereszkedéssel – visszamenőleg adjon stratégiai tanácsokat Leninnek. Pedig a történészt, a múlt letéteményesét semmi sem kényszeríti arra, hogy úgy viselkedjen, mint egy részvényes: felvegye utólagos tisztánlátásának járadékait anélkül, hogy tudomást akarna venni a tapogatózva előre haladó történelemről. Az orosz forradalom mérlegének megvonására még mindig nem került sor, Furet azonban előre tudja, hogy a forradalomnak mely pillanatban kellett volna befejeződnie: még a kezdete előtt. Február 27-i keretei között a forradalom elérte a történelmileg tolerálható határt: a liberális demokráciát…

Furet nem bonyolítja feleslegesen a dolgát: a szovjet kísérlet egyetlen nagy zárójelbe fogható egység, ahol is a zárójel a Téli Palota ostromával nyílik meg, s a berlini fal lerombolásakor zárul be…

Nem szívesen bár, de Furet kötelességének érzi, hogy “belemenjen annak a kérdésnek a boncolgatásába, hogy mi az, ami Lenint és Sztálint összeköti, s mi választja el őket egymástól”. Egyszerű engedmény, amit aztán gyorsan semmissé tesz, mivel “semmi sem szól az ellen, hogy egyszerre tekintsük őket egyeknek és különbözőknek”, hiszen közöttük – pontosabban az általuk folytatott politika között – csak fokozatbeli különbség létezik. Ezt a szemléletet követeli meg Furet tézise: az orosz forradalom egyetlen egység, amelyet esetleg két szakaszra oszthatunk; ám csak egyetlen kommunizmus létezik, mely az első bolsevizmusból átvezet a másodikba. Lenintől Sztálinig csupán annyi történik, hogy egy hegemonikus pártból totalitárius párt lesz. Sztálin győzelme “megváltoztatja a bolsevizmus és az univerzalitás viszonyát, a hangsúly az internacionalizmusról a nacionalizmusra tevődik át”: egyszerű elhajlás, tartalmi változás nélkül. Az Október univerzalizmusától a “szocializmus egy országban” gondolatáig vezető utat vizsgálva, “ha nem is átalakulást, de elmozdulást megfigyelhetünk”: amiről tehát szó van, egy egyszerű (hangsúly)áthelyeződés. Lenintől Sztálinig mindvégig ugyanarról a folyamatról van szó. A sztálinizmus tehát nem más, mint az orosz forradalom legfelsőbb foka, hogy aztán Furet számára a kommunizmus legfelsőbb fokává váljon.

Senki sem tagadhatja, hogy a bolsevik párt szervezeti alapelvei, a hatalom megszerzésének és gyakorlásának lenini koncepciója közrejátszott a bürokrácia hatalomra jutásában. Hogy a Lenin idején hozott kivételes intézkedések távolról sem voltak vitathatatlanul helyesek, ez annál is inkább nyilvánvaló, mert a kommunisták is (és nem is akárkik) vitatták ezeket és harcoltak ellenük: gondoljunk csak Rosa Luxemburgra vagy a “munkásellenzékre”. Evidencia, hogy ezek az intézkedések vetették meg az alapjait Sztálin hatalmának, aki aztán a maga hasznára fordította azokat. Semmi sem kényelmesebb tehát, mint az, hogy egyetlen – a szándékot és a funkciót, a célszerűséget és az ésszerűtlenséget egybemosó – szóval fejtsük meg Lenin és Sztálin rejtélyes kapcsolatát: Lenin előkészítette Sztálin uralmát. Furet-nek elég annyi, hogy az orosz forradalom egy és oszthatatlan. Pedig bármi is legyen a felállított hipotézis – hogy Sztálin győzelme szentesítette a forradalom kudarcát már 1929 előtt, vagy hogy ez a győzelem egy ellenforradalmi fordulatot jelentett a Szovjetunióban – a szovjet forradalom egysége visszamenőleges mítosz: egyszerű elismétlése annak a mítosznak, amit éppen a forradalom sírásói: Sztálin és hívei terjesztettek.⁶

Furet – mielőtt végigtekintené a kortársaknak a sztálinizmussal kapcsolatos illúzióit 1932 után – a “testvér-ellenfelek”, a kommunizmus és a fasizmus “összehasonlító történetét” tárja elénk. Ennek magyarázata egyszerű: a kommunista illúzió valódi mibenléte csak a fasizmus és a nácizmus tükrében mutatkozik meg.

Az elemzés célkitűzése azonban szalmaszálként söpri félre az összes módszertani szempontot.

Mindenekelőtt az összehasonlításnál láthatjuk ezt. Ami lényeges Furet számára, az a “kommunista és a fasiszta rezsimek összehasonlíthatósága a liberális demokrácia szemszögéből”. Ez a szempont persze nem illegitim – minden összehasonlítás termékeny lehet –, de természetesen nem csak ez az egyetlen szempont létezik. Még az sem biztos, hogy a hegycsúcsra felérve szabad kilátásunk nyílik, főleg, ha az összehasonlítás kiindulópontja azonos a céllal: a liberális demokrácia a történelem igazsága, ezért minden összehasonlításnak ez a próbaköve; a liberális demokrácia a történelem sója (értelme), ezért hasonlíthatók össze ellenfelei olyannyira, hogy egy ponton azonosaknak tekinthetők: “A szovjet forradalom nem valami jövőbe mutató dolog, hanem egyike az európai történelem nagy reakciós, antiliberális és antidemokratikus kísérleteinek, a másik pedig a fasizmus és annak különböző formái.” Ahhoz azonban, hogy azt állíthassuk: mind a fasizmus, mind a kommunizmus reakciós forradalmak, először ki kell mutatni, hogy itt két forradalomról van szó, azután pedig – minthogy az orosz forradalom egy és oszthatatlan – rátérhetünk arra, hogy egyetlen forradalomról beszéljünk. Az az érv, amely lehetővé teszi, hogy a kommunista illúzió egységességét végigvigyük a Szovjetunió egész történelmén, most másodszor is jó szolgálatot tesz: fontos újólag leszögezni, hogy csak egyetlen kommunizmus létezik, jellegében ugyanolyan Lenintől Sztálinig, és azután máris kimutatható a kommunizmus és a fasizmus lényegi egysége, azonossága. Hogyan lehet a fasizmust és a kommunizmust antiliberális lényegükre, a kommunista eszmét pedig reakciós lényegére redukálni?

Első lépés: a társadalmi tényezők figyelmen kívül hagyása, illetve töredékeinek félresöprése. Furet elvet minden olyan magyarázatot, amely a társadalmi viszonyokra, illetve ezek átstrukturálódására alapozna: a társadalom atomizált (éppen ez az atomizáltság a definíció lényege), és dinamikája kizárólag a szenvedélyek játékából fakad. Hogy így azután a társadalom végül már csak azoknak a szenvedélyeknek szintjén létezik, amelyek a burzsoá uralom alapvető törékenységéből következnek, nos, ezt már korábban megállapítottuk. A politika maga is e szenvedélyek zsákmányává lesz, így aztán a szenvedélyeknek meghatározó szerep jut a totalitárius katasztrófákban. De így az osztályviszonyok és az erőviszonyok egyre inkább megfoghatatlanná válnak: minthogy a politika nem a társadalomból következik, a politika autonóm magyarázó elvvé válik. Ebben az alapzat nélküli történelemben a kauzalitás a súlytalanság állapotába kerül.

Második lépés: az esetlegességek előtérbe helyezése. Furet számára a bolsevizmus és a fasizmus teljes egészében megmagyarázható két történelmi véletlennel: egy véletlenszerű háborúval és néhány kivételes személyiséggel.

A fasizmus és a sztálinizmus tehát megmagyarázzák egymást, hiszen mindkettő magyarázata a háború. És mi lett közben a liberális demokráciával? Az nem tehet semmiről, hiszen a másik kettő túsza. Furet előkészületeket tett, hogy megválaszoljon egy olyan kérdést, amelyet egyenesen nem mer feltenni, de amely mégis mindig jelen van: hogyan lehetne elkerülni az olyan magyarázatot, amely a kapitalizmusra, a polgári társadalom ellentmondásaira, a társadalom osztályokra tagozódására, a liberális demokrácia misztifikációira teszi a hangsúlyt? A válasz egyszerű: Furet megelégszik azzal, hogy követendőként “a történész klasszikus eljárását” ajánlja: “számba venni az eszméket, a szándékokat és a körülményeket”. Ezzel aztán ez a királyi út egyszerű kerülőúttá válik, hiszen kikerüli a gyökereket éppúgy, mint a struktúrákat, és csak az eseményekkel kapcsolatos okokat vizsgálja. És ha a leltár szelektív, ez nem a helyhiány miatt van, hanem magából az alapelvből következik: Furet megszűri a történelmet, mint ahogy a lencsét válogatják.

Maga a magyarázat már a gyökereknél “rövidre van zárva”. Bár a totalitarizmus elválaszthatatlanul kötődik a múlthoz, az előzményekhez, amelyek ott munkálkodnak a század történelmének mélyrétegeiben, Furet elkeseredett erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a totalitarizmust rövid távú, pillanatnyi okokkal magyarázza.⁷

A liberális történelem csak úgy tudja értelmezni az eseményeket, ha lemond azok magyarázatáról. Ráadásul ez az értelmezés szigorúan retrospektív, vagy mondjuk így: nótáriusi (jegyzői).

A nótáriusi történetírás

Miután tudósított bennünket a francia forradalom végéről, Furet most a kommunizmus eszméjének halotti könyvét nyitja ki.⁸ Jó történészként Furet arra is szakított időt, hogy felállítsa a történelem ítélőszékét. S az ítélet meg is született: a szovjet kísérletből nem maradt fenn semmi.

A hidegháború véget ért, de Furet a maga módján az orosz kölcsön visszafizetését követeli. A sztálinista kommunizmus összeomlása egy ideig még jó alkalmat kínál: lehetővé teszi, hogy a sztálinizmus katasztrófáját, a kapitalizmus kritikáját és a kommunizmus horizontját egyszerre diszkreditálja.

A mű előszava a “tabula rasa” jegyében íródott; az utószóban aztán ugyanez ismétlődik meg. Ami igaz a kelet-európai sztálinista rezsimekre, Furet szerint igaz magára a kommunizmusra is. A tegnapi kommunizmusból – illetve abból, amit annak tekintettek – mára “egyetlen eszme sem maradt”. Vagyis maga a kommunizmus eszméje semmisült meg. A szerényen dicsőített jelennek az a szerepe, hogy megerősítse ezt a végrendelkezést: “a kommunista rezsimek maradványai között semmi mást nem találunk, csak a liberális demokrácia ismerős elemeit”. A konklúzió megerősíti a bevezetés mondandóját: a kommunista rezsimek átadják helyüket “a liberális demokrácia eszköztárának.”

A kommunizmus bukása eltörli múltját, és a nótáriusi történetírás azzal fizeti ki ezért a múltért, hogy megfosztja bármiféle jövőtől. “Egy másfajta társadalom eszméje szinte elgondolhatatlanná vált, és a mai világban egyébként sincs senki, aki egy új koncepciónak akár csak a vázlatát is felvetné. Íme, arra ítéltettünk, hogy abban a világban éljünk, melyben élünk.” Ha pedig a múltat eltemettük, a jövő pedig elgondolhatatlan, nem marad más hátra, mint felélénkíteni a jelenbe való belenyugvás fakó színeit a kimúlt történelem iránti vezekléssel: derék vallásos hozzáállás ez, amely lehetővé teszi, hogy racionalizáljuk a posztumusz dühöt…

A történész, a befejezett tények nótáriusa, a tények hitelességének ellenőre megfogalmazza tehát a történelem testamentumát. Fő törekvése, hogy felidézze illúzióink útját, s eközben megfoltozza az igazság foszlott szövetét, hogy a szabadság merészségét beburkolja a történelem halotti leplével.

Hogy Furet kénytelen magát történelem végi pozícióba helyezni, nos, ez a történelem miatt van így – legalábbis ő ezt hiszi, vagy úgy tesz, mintha ezt hinné. És ha ennek a végnek bizonyossága még kérdéses, akkor improvizálni kell

Furet egy álmot lát: a mozdulatlan történelem álmát – egy kihűlt, kanalizálható történelmet, hiszen az meghatározható már azelőtt, hogy végbemenne –, egy olyan történelmet, amely a lehetséges határai között marad. Ez a lehetséges azonban csak a valóban megtörténtek sivár ismétlésére korlátozódik.

Furet nem hisz az előre meghatározott, az okság által megszabott történelemben: helyet ad a lehetségesnek, de ez egy megvalósuló lehetséges, amit állandóan szembe állít az absztrakt lehetségesekkel. A valódi, de meg nem valósult lehetségessel nem foglalkozik. Pedig a történelem minden szakaszában több lehetőség is nyitva áll, s ezek mindegyike módosíthatja a történelem menetét. Semmiféle – akár előre tekintő, akár visszamenőleges – tudással nem lehet ezeket teljes bizonyossággal megítélni. A szovjet demokrácia kiszélesítésének perspektívájában például az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatása egy merész lépés vagy apró epizód is lehetett volna. Végzetes lépésnek bizonyult, ahogy ezt Rosa Luxemburg is felismerte. De az sehol nem volt megírva, hogy az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatásának törvényszerűen minden demokratikus forma elvetése legyen a következménye. A forradalom nemzetközivé szélesedésének perspektívájában a breszt-litovszki béke csak egy átmeneti meghátrálás. Semmiféle csillagállásban nem volt megírva, hogy ez szolgáljon majd kaucióként a “szocializmus egy országban” teóriájához. Ugyanebből a szempontból nézve az orosz forradalom ideiglenes visszavonulásai nem készítették elő sem a vadkapitalizmushoz való visszatérést, sem a gyilkos kollektivizálást. Csak a retrospektív történetírás látja ezt végzetszerűnek, a szemlélő és a történelmi cselekvő szempontjainak felcserélésével.

Furet felfedezi a XX. század történelmének néhány paradoxonát. De a történészi észjárást megbotránkoztató paradoxonok megfogalmazása általában egész népeket romlásba döntő szerencsétlenségeket takar. Furet paradoxonokról alkotott mondanivalójának megvan a maga – szabadon és egyoldalúan megállapított – súlypontja, mivel szándéka nem az, hogy megmutassa, miként lett tússzá, miként lett semlegesítve, legyőzve – néha a teljes megsemmisülésig – az emancipáció, hanem az, hogyan vált a liberális demokrácia egy kvázi-összeesküvés legfőbb áldozatává. Ezért privilegizálja annak hőseit, a liberális ellenállókat, akik szembeszálltak a kor két szörnyetegével: sem a sztálinizmusból kitörni nem tudó kommunistáknak, sem azoknak a forradalmároknak, akik szakítottak mind a fasizmussal, mind a sztálinizmussal, nem jut más, csak távolságtartó szánalom.

Sok példát lehetne még elősorolni, de Spanyolország – hogy Furet kedvenc kifejezésével éljünk – kitűnő “vizsgálódási terepet” kínál ahhoz, hogy megítélhessük Furet esszéjének értelmét. Művének azok az oldalai, amelyeket a spanyol polgárháborúnak szentel, a legjobbaknak tekinthetők. De miközben megpróbálja elősorolni a demokratikus kormányok be nem avatkozási politikáját magyarázó helyes és helytelen érveket, elmulasztja megemlíteni a spanyol tragédia legfőbb paradoxonát: a be nem avatkozási politika következtében a Köztársaságot a Szovjetunió segítsége nélkül azonnal legyőzték volna, a szovjet beavatkozás következtében viszont a Köztársaság szükségszerűen bukásra volt ítélve. A spanyolországi szovjet beavatkozásból következő szerencsétlenségekkel azonos súllyal esik latba a demokratikus országok kitérő taktikája, akik ezzel szabad folyást hagytak a sztálinista politikának, amit egyébként Furet nagyon jól leír. Furet azonban a be nem avatkozási politikának csak arról a vetületéről vesz tudomást, amellyel a demokráciák arra akarták kényszeríteni a szovjeteket, hogy ők se avatkozzanak be a konfliktusba. Egy olyan műben, amelyet mindvégig az a szándék hat át, hogy bebizonyítsa, nem lehet úgy kommunistának lenni, hogy ne lennénk egyúttal sztálinisták is, Furet-nek nincs sok mondanivalója a spanyol forradalmárok tragikus elszigetelődéséről, akiket a liberális demokráciák elvből nem támogathattak, s akiket Sztálinnak – ugyancsak elvből – támogatnia kellett, s éppen ezzel járult hozzá bukásukhoz.

Furet ékesszólóan írja le annak az antifasizmusnak a paradoxonát, amely nem vonhatja kétségbe a sztálini rendszert, de – legalábbis nyíltan – nem is harcolhat ellene. De Furet csak a liberális antikommunizmus elszigeteltségéről tesz említést, a forradalmi antisztálinizmus jelentőségét elhanyagolhatónak – legfeljebb erkölcsi jelentőségűnek – tekinti. Ugyanilyen szellemben nem tudja és nem akarja a század tragikus–ironikus vonásai közé sorolni azt a körülményt sem, hogy a kapitalizmus és a parlamentáris demokrácia válságai kezdetben legitimálták a sztálinizmust, hogy aztán majd a sztálinizmus összeomlása legitimálja a kapitalizmust és a parlamenti demokráciát. Furet leírja az első felvonást, amikor megmutatja, hogy az 1929-es válság után hogyan erősíti meg presztízsét a Szovjetunió egy olyan társadalom illúziójával, amelyben a kapitalizmus válságai a tervgazdálkodás csodáinak köszönhetően elkerülhetők, illetve leírja azt is, hogy e “csodák” hogyan tették lehetővé, hogy a sztálinista rendszer elleplezze bűneit. Az utolsó felvonásban azonban Furet egy aszeptikus verziót kínál nekünk: a boldog végkifejlett kedvéért fenntartások nélkül kitart a kapitalizmus visszanyert szűziességének illúziója mellett.

Bárhogy is csavarjuk azonban a történelmet, a tények tények maradnak: a demokraták és a sztálinisták közösen képviselt “antifasizmusa” kétségtelenül vakká tett a Szovjetunió valódi természetével szemben, s az utóbbi számára zálogul szolgált. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a Szovjetunió nagyban hozzájárult Hitler vereségéhez. Bárhogy is értelmezzük a liberális demokráciát, a tények makacs dolgok: egy sztálinizált munkásmozgalom és egy totalitárius állam léte sarkallta arra a demokratikus államokat, hogy bevezessék a nőkre is kiterjesztett általános választójogot, hogy az emberi jogok közé beemeljék a szociális jogokat is, hogy önként vagy kényszer hatására, a “hidegháború” ellenére és miatt, de elfogadják a dekolonizáció tényét. Ezek az érvek elégségesek azok számára, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a sztálinizmusnak pozitív vonásai is vannak, s ezek miatt a sztálinizmus mérlege összességében nem lehet negatív: ezt az ájtatos és botrányos, a “globálisan pozitív mérleg” és a “mindezek ellenére pozitív eredmények” szlogenjeivel operáló szemléletet mi nem osztjuk. A XX. század valóban tragikus évszázad, mert ez a paradoxonok évszázada: egy olyan évszázad, amelyben a sztálinizmus minden veresége azzal fenyegetett, hogy a proletariátus vereségét hozza magával; olyan évszázad, amelyben a nácizmus feletti győzelem a sztálinizmus győzelmével járt együtt. Egy olyan évszázad, melyben a sztálinizmusnak sikerült adósává tennie az ellenfeleit azzal, hogy időnként segítséget nyújtott nekik; ahol a sztálinizmus támogatta a nemzeti felszabadító mozgalmakat – miközben ezzel saját expanzív céljait is szolgálta –, majd utóbb cserben hagyta őket. Ez a század tele van tragikus paradoxonokkal: mivel a demokráciának – legyen az liberális vagy sem – a sztálinizmussal szembeni adósságai csak még hangsúlyosabbá teszik a jóvátehetetlen tényeket.

Furet szerint a történelem tanulsága egy nagy, megkönnyebbült sóhaj: semmiféle jövő nem fenyeget minket. Az egy lehetetlen múlt felé forduló ellenforradalom és az elérhetetlen jövő felé forduló forradalom között csak a meghaladhatatlan jelen marad nekünk: “íme, arra ítéltettünk, hogy abban a világban éljünk, amelyben élünk”.

(Ford.: Takács M. József)

Jegyzetek

¹ Ezzel kapcsolatban hadd utaljak Denis Berger-vel közösen írt munkánkra: Convoiter l’imposible. L’utopie avec Marx. Albin Michel, Párizs, 1995.

² Furet itt valóban Rousseau-ra és Tocqueville-ra utal. Először is Tocqueville-ra, aki állandóan hangsúlyozza, hogy “az osztályok nagy összevisszaságában minden osztály valami másnak kíván látszani, mint ami” (De la démocratie en Amérique. Garnier-Flammarion, Párizs, 2. k. 64.), s aki többször is említi a kitűnni vágyást, amely a demokratikus társadalmak polgárait vezérli, illetve az ambíció fontos szerepét. Azután Rousseuau-ra is, legalábbis a második Értekezés Rousseau-jára – pontosítja Furet –, hiszen nem feledkezhet meg arról, hogy A társadalmi szerződés íróját kell felelősnek tartani a (jakobinus) terror ideológiájáért. Rousseau azonban a kitűnni vágyás szenvedélyét az egyenlőtlenségből eredezteti, míg Tocqueville azt az egyenlőségből vezeti le.

³ Ismét egy Tocqueville-re utaló gondolat, mivel szerinte a feltételek egyenlőségéből születik meg az egyenlőség iránti – mind kielégíthetetlenebb – szenvedély (I. m. 2. k. 119. és 122.).

⁴ F. Furet – D. Richet: La Révolution française. Nouvelles Éditions Marabout, Párizs, 1965. 210.

⁵ Ám amikor az efféle megtévedettekről van szó, Furet-nek ismét van egy ad hoc magyarázata: “ennek az elvakultságnak mélyebb alapja van, mint a tradícióhoz való egyszerű kötődés: az emberek képtelenek megítélni azt, ami még nem történt meg”.

⁶ Furet nem habozik kijelenteni, hogy az orosz forradalom 1920–21-ben fejeződött be. És igazat adhatunk neki – még ha a sztálinizmus kommunista bírálói vitatják is ezt –, amikor a kronstadti felkelés leverése pillanatára teszi a forradalom vereségét. Minek kell akkor tekintenünk azt, ami ezután következik? Mert az orosz forradalom eme első halálát legalább még egy második követi: “az első bolsevizmus Sztálin győzelmével ér véget. (…) A forradalom ezzel meghal.” Ugyanaz a forradalom tehát kétszer hal meg, nem is beszélve a végső összeomlásról – ez azért egy kicsit sok.

⁷ Kétségtelen, hogy Hannah Arendt, aki képes volt különbséget tenni az eredet és az okok között (ahogy azt Furet is elismeri), csak a náci rendszernek az imperializmusban és az antiszemitizmusban rejlő eredetét vizsgálta, de ő legalább nem próbálta meg azt (amire Furet utóbb biztatja), hogy ezek jelentőségét tagadja, csak hogy megkönnyítse a nácizmusnak a sztálini rendszerrel való összehasonlítását.

⁸ Ha Furet kijelenti, hogy a francia forradalom véget ért, ezt nem csak azért teszi, mert most, miután minden szenvedély kihunyt, a történész hideg tekintetével végre munkához láthat: hanem azért is, mert jelenünket is ez a vég definiálja. Ezt erősíti meg Furet írása (La France unie), amely a Jacques Juillard-ral és Pierre Rosanvallonnal közösen írott, La République du centre című könyvben jelent meg (Calmann-Lévy, Párizs, 1988).

1976 volt az az év, amikor a magyar értelmiség fokozottabban kezdett felfigyelni Bibó személyére és munkásságára. A megelőző 1972–75. évek a kurzus megmerevedésének, az új gazdasági mechanizmus részleges “visszacsinálásának” évei voltak: a rendszer és az értelmiség között kötött láthatatlan kiegyezés lazulni kezdett (maga Aczél György, e kiegyezés fő “mestere” elvesztette KB-titkári funkcióját). Érdekessé kezdett válni az a gondolkodó, aki a börtönben sem tört meg, aki a “kiegyezés” bizonytalan játékszabályait nem fogadta el. Az a Bibó István tanúsította ezt a magatartást, aki 1945–48 között nagyon is aktívan kapcsolódott be a kezdődő, majd megtöretett magyar demokrácia közéletébe, támogatva annak valóban forradalmi jelenségeit. 1962-től a Kádár-rezsim olyan irányvonalként igyekezett magát feltüntetni, mely visszatért a Rákosiék által 1948 végén megszakított helyes útra. Ennek Bibó nem adott hitelt: egyáltalán nem hitte azt, hogy az egypártrendszert egy demokratikus korszak folytatásának lehetne tekinteni. De ezen túlmenően: ő az 1956-os felkelést tartotta az 1945-ös demokrácia folytatásának, az 1956-ot követő terrort és konszolidációt pedig a magyar társadalom ama “megmerevedési” folyamatai egyikének tekintette, melyeket ő a magyar történelem végzetes zsákutcáinak tekintett.

Három évnyi idő sem adatott meg Bibó Istvánnak a növekvő érdeklődés és az értelmiségi öntudat feltámadásának halvány előjelei közepette. Ezalatt néhány jegyzetet készített “Az 1956 utáni helyzetről” cím alatt. A magyar helyzet elemzése után felújítja bennük az európai társadalomfejlődésről szóló tanulmányának gondolatait. Nagyon különös: hol szakad meg a gondolatmenet, mely túlnyomó részben a “létező szocializmust” bírálja, ám az abbahagyott rész másról szól: “…jól tudjuk, hogy a nagytőke, vagy annak legalább egy része adott esetben a legsötétebb reakcióval vagy a fasizmussal is képes kooperálni…”.

Olyan szavak voltak ezek, melyek jelentősége akkor nem tűnt nagynak, hiszen – környezetükből kiemelve – szinte a kommunisták propagandaszólamaival tűntek egyneműnek. De bőségesen van mondanivalójuk az 1989 utáni korszak számára. Melynek reprezentánsai, lett légyenek liberálisok, vagy ami rosszabb, “keresztény nemzetiek”, bizony nem kívánnak Bibóról tudni. Nem kívánhatnak: Bibó szocialista volt és ezen semmiféle csűrés-csavarás nem segít. Az őszintébbek ki is mondták: Bibó nem kell. Az első Tamás Gáspár Miklós volt: a hírhedt “Búcsú a baloldaltól” című dolgozatában már 89 januárjában kimondta, hogy a “magyar ellenzék bibói korszaka véget ért”. Ebben a mondatban az volt a megdöbbentő, hogy a valóban kiváló filozófus–közíró a maga “gondolkodói fordulatát” mintegy kötelezően előírta az akkor még úgy-ahogy kompakt demokratikus ellenzék tagjainak. Távolról sem eredménytelenül: a két hónappal később elfogadott SZDSZ-program már a (demokratikus) szocializmus egyetlen elemét sem tartalmazta egy nehezen definiálható “szociális háló” prognosztizálásán kívül, melyből azóta sem lett szinte semmi – ahogy arra napjaink sivár társadalmi valósága ad tanúbizonyságot. A másik oldalon, a “nemzeti táborban” egyedül Pozsgay ragaszkodott egy darabig a Lakitelken meghirdetett demokratikus szocialista elvekhez, a többiek elég gyorsan feudális keresztény-nemzetiek vagy fasiszták lettek. Itt is gyorsan “meghalt” Bibó. Tőkéczki László, a felvilágosodásellenes hisztéria képviselője meg is kezdte Bibó szidalmazását, méltó helyen: az úri reakció szócsövévé züllesztett Magyar Nemzetben. Követte őt – valamivel civilizáltabb hangon – Zábori László is. Mindez természetes. A gondolkodónak, aki azt vallotta, hogy “1945–48 között élt”, 1948-tól haláláig nem volt helye hazájában, mely egy olyan diktatúra nyomása alá került, melytől éppen ő 3 éven keresztül óvta; de hontalan szellemének nincs helye azok között sem, akik mindent elátkoznak, ami 1945–48 között történt: a fasizmussal való leszámolást, a magyar feudalizmus megsemmisülését, a társadalom alá szorított rétegek felemelkedését.

Bibó szocialista volt. 1948–88 között Magyarországon egy államszocialista diktatúra kisajátította a szocializmus fogalmát, 1990 óta ugyanott a szocializmus fogalma bárgyú átkozódás és köpködés tárgya. Bibó 1945-ben a földosztást tartotta az egyetlen valóban forradalmi (bár még nem szocialisztikus) lépésnek, mert megingatta a kevesek magántulajdonának “szentségét”, és ezt a folyamatot tovább akarta vinni. 1956-ban egy újfajta demokratikus szocializmus lehetőségét pillantotta meg. Ámde ehhez – ugyebár – bizonyára jobban értenek a FIDESZ és a Magyar Polgári Demokraták Társasága “ideológusai”. Szerintük 1956 nem volt szocialista. Tőkéczki úr ki is mondta, hogy “értékkonzervatív” ellenforradalom volt és ez volt benne a jó. 1945-re pedig most már csak átkokat illik szórni (megint csak Tőkéczkié az elévülhetetlen érdem, hogy most már az egyházi nagybirtokokat is vissza meri követelni). Tehát Bibó nem kell a FIDESZ-től a MIÉP-ig húzódó jobboldali frontnak. De mint szocialista, nem kell a “szociálliberális” koalíciónak sem.

De nemcsak a szocialista Bibó nem kell az 1989 utáni Magyarországnak. Bibó egyfajta politikai kultúrát képviselt, mely a mai Magyarországon ismeretlen. Ebben a tekintetben a “kommunizmus” 1962 utáni szakaszának – távolról sem magas – színvonala alá süllyedtünk. A Kádár-rezsim politikai köznyelve vulgáris, primitív és zavaros volt. De értelmiségi szinten a marxizmus – még a “marxizmus–leninizmus” is – kb. 1962-től kezdve mégiscsak tágítható volt, és lehetővé tett értelmes vitákat is (igaz, hogy ezek 1968. VIII. 21. után gyakorlatilag értelmetlenekké váltak). Később nem-marxista nézetek is nyilvánosságot kaptak (nem utolsósorban Bibó nézetei is). Az 1989 utáni Magyarországot a vitakultúra teljes hiánya jellemzi. A jobboldal olyan hangot használ, mely XX. századi történelmünk legsötétebb pontjain, 1939–44-ben és 1949–53-ban volt használatos. Viták Magyarországon gyakorlatilag nem folynak.

Ha valaki tudott vitatkozni, az Bibó volt. Megértve az ellenfél álláspontját, határozottan képviselve a magáét, minden fogalmat és fogalmi összefüggést a végsőkig elemezett. Mármost: fel kell tennünk a kérdést: van-e összefüggés a bibói szocializmuskép teljes elvetése, másrészt a magyarországi vitakultúra teljes szétzüllése között.

Álláspontom szerint van: a szocialista perspektíva elvetése demoralizálja a társadalmat. A szabadság a társadalom életének csupán egyik, bár legfontosabb aspektusa. A társadalmi szolidaritás, a társadalmi igazságosságra való törekvés a társadalom életének nélkülözhetetlen eleme. Ha a gazdaságot odadobjuk a gátlástalan szabad verseny fétisének, a társadalomban a legnagyobb igazságtalanságok jönnek létre. Ha ezeknek baloldali, a társadalmi igazságosságot megcélzó bírálata elől elzárják az utat, megjelenik a jobboldali bírálat: a szocializmus és a liberalizmus elleni támadás a nemzet és az intézményes vallásosság “értékei” nevében. Ezek azonban nem valós értékek: nem a társadalom valóságos reformjára irányulnak, hanem csupán valami ködös és agresszív “életérzés” elterjesztésére. Ez kizárja a tisztességes vitát.

Próbáljuk ezt szociológialilag konkretizálni. A kapitalizmus restaurációja – ez az állítólagos gyógyír bajainkra – felveti a kérdést: kik legyenek a tulajdonosok? Két tábor alakul ki. Az egyik oldalon a külföldi tőke reprezentásai állnak, szövetségben a múlt rendszer állami tulajdonának “féltulajdonosi”–menedzseri rétegével. A másik oldalon az a középosztály, mely “kinevezéses” alapon kíván magából tulajdonosi osztályt “gyártani”. A két réteg között tisztességes vita aligha folyhat. A “külföldiek” és “posztkommunista menedzserek” rétege viszonylag előnyösebb helyzetben van, így civilizáltabb stílust engedhet meg magának (és gyökereiben is toleránsabb: a 60-as, 70-es évek “enyhülés”-légköréből származtatja magát); az új, “helyet foglalni” kivánó réteg pedig a legocsmányabb, már-már 1944-re emlékeztető hangon a felülkerekedő réteget támadja. E hangvételt még visszataszítóbbá teszi az a képmutatás, hogy képviselői azt állítják: a kereszténység nevében beszélnek.

Sokan látják ebben a helyzetben a népi–urbánus vita továbbélését, de valójában egészen másról van szó. Az a vita a demokratikus szocializmus felé vezető utakról szólt: a kapitalizmust megkerülve, a paraszti életforma megőrzésével valósítsuk-e meg, vagy pedig a kapitalizmuson keresztül. Minderről persze ma szó sincs. Sokkal inkább a hagyományos, 1514 utáni Magyarország feltámadását csodálhatjuk meg: “köznemesi” és “főnemesi” pártjával. Mindkét párt gyökeresen népidegen, legfeljebb “kikacsintgat” a népre. A “főnemesi párt” előnye abban van, hogy legalább valahogy kapcsolódik az európai kultúrához (még az európai politikai kultúrához is), míg a “köznemesi párt” tökéletesen kulturálatlan, sőt: kultúraellenes. A “főnemesi pártnak” nincsenek eszményei a gazdasági egyensúlyon túl, a “köznemesi párt” eszményei tökéletesen reakciósak és a felvilágosodás “elé” próbálnak visszaráncigálni. Népies és humanista mozgalomnak nincs nyoma Magyarországon.

Mármost Bibó módszereit azért nehéz erre a helyzetre alkalmazni, mert ő ezzel egyáltalán nem számolt. Mind az 1956-ban készült tervezetekben, mind az “Európai társadalomfejlődés”-ben azt a véleményt fejti ki, hogy az ún. “szocialista” országokban lehetséges és kívánatos a diktatúra felszámolása, a kapitalizmus – vagy különösen a prekapitalista formációk – visszaállítása viszont nemcsak nem kívánatos, de lehetetlen is. Századunk új hisztériája (hanyadik már?), a privatizáció, körülbelül akkor indult el világméretekben, amikor Bibó meghalt. A “kommunizmus” bukását végső soron ez a reakciós antiegalitariánus irányzat, és a vele szembenálló, nem kevésbé reakciós, sőt: reakciósabb vallási–nemzeti fundamentalizmusok vívták ki. Korunk újra elsötétült, mert elvetette a szocialista perspektívát. Erre Bibó nem számíthatott, bár a veszélyt – mint idéztem – megérezte (alighanem az 1973. szeptemberi chilei államcsíny hatására).

Bibó ugyanis az általános emberi emancipáció egy mozzanataként fogta fel a szocializmust: olyan mozgalomként, melynek célja, hogy a társadalomban ne csak az erőszakhatalmi, de a vagyoni központokat is felszámolja. Tehát a szocializmusba való átmenetek útját keresi, és kerüli azt, hogy a liberalizmust a szocializmussal szembeállítsa, vagy akár csak elválassza őket egymástól. Ilyen elválasztást nála a történelem sem indokol: a liberális forradalmakat sokszor nagyon rövid idő alatt követik a szocialista forradalmak. Itt 1917 Oroszországára utal, amit én vitatok, mert 17 novemberében – megítélésem szerint – csak politikai fordulat történt. Viszont sokkal inkább megáll a lábán az 1870–71-es Franciaországra való utalás, ahol az 1870. IX. 4-i liberális–demokratikus forradalmat alig több mint fél év múlva követte a Párisi Kommün. Egyáltalán: Bibónál nyitva marad a kérdés: forradalom eredménye legyen-e a szocializmus? Az “Európai társadalomfejlődés”-ben a szocialista gondolkodók szemére veti, hogy inkább a szocializmushoz vezető utakkal foglalkoznak, mintsem azzal: milyen is legyen a szocialista társadalom. Mintha azonban ez valamennyire az ő fejtegetéseire is állna. Itt erősen jelentkezik az az – egyébként általam is osztott – ambivalencia, melyet Bibó a forradalom jelenségével kapcsolatban táplál. 1971/72-ben a bizonyos esetben kikerülhetetlen rossz dolgok közé sorolja, és óv a forradalom misztikus túldicsérésétől (ez ebben az időben elsősorban az “újbaloldalon” dívott).

1945-ben viszont hangsúlyozta – és ezt a véleményét, úgy tudom, nem változtatta meg – hogy a demokratikus társadalmak kiindulópontjánál mindig egy forradalom áll, melynek során valamely közösség megszabadul az “Istentől elrendelt” vagy “természeti” hatalmasságok uralma alól és megtapasztalja saját erejét: ez az emberi méltóság forradalma. A liberális társadalmakon belül már végbement: a szocializmus itt e társadadalmak bizonyos értékeinek továbbépítése lenne. Természetesnek látja viszont, hogy a tekintélyelvű–feudális országokban végbemenő liberális–demokratikus változások szocialista értékeket hordoznak, sőt: tulajdonképpen itt mennek végbe szocialista forradalmak. A probléma éppen az, hogy az így létrejövő szocializmus ne hasonlítson az abszolutista, tekintélyelvű feudális elődre. Ennek azonban éppen nem az az útja, hogy a forradalmat liberális korlátok között tartjuk. Mert éppen ezekben az országokban legalábbis a gazdasági liberalizmus fokozottan alkalmazhatatlan. Ugyanis az igazságtalan egyenlőtlenségeket, melyeket a klasszikusan liberális társadalmak is megtermelnek, itt a gazdaságilag érintetlenül hagyott feudális–tekintélyelvű egyenlőtlenségek meghatványozzák. Az a nagyon szűk ösvény, azonban, amely így megmarad számunkra, nagyon termékeny lehet: talán éppen itt és így jöhet létre a demokratikus szocializmus ideáltípusa. Lényegében ezt a programot állította Bibó 1945-ben a magyar demokrácia elé, bízva még abban is, hogy az ország így a liberális és a totalitariánus módon “szocialista” világ kiegyenlítődési terepévé válhat.

Bibó középponti ideológusa volt a totalitariánus “szocializmussal” szemben kirobbant reformmozgalmaknak és forradalmaknak, mert ezek nemcsak a totalitariánus módon “szocialista”, de a kapitalista restaurációtól is elzárkóztak. Dokumentumok tömege bizonyítja ezt 1956-tal kapcsolatban is, de ez 1968 és 1980/81 vonatkozásában is egészen nyilvánvaló. Mármost: 1956-ban Bibó – Németh László nyomán – egy politikai modellt is kidolgozott: legyen többpártrendszer, de a szocialista alapok megváltoztathatatlanságát, a kizsákmányolás tilalmát foglalják az alkotmányba, és a pártok csak ezek között a keretek között működhessenek.

Ezen a ponton nehéz problémához érkeztünk, mert itt az derül ki, hogy Bibó nemcsak a gazdaság területén volt “harmadik utas”, de a politikum területén is. Természetesen több szabadságot kívánt, mint amennyi a totalitariánus “szocializmusban” volt, de – ne tagadjuk le – kevesebbet a liberális demokráciák szabadsági fokánál, hiszen ott minden párt – a fasisztáktól a kommunistákig – szabadon működhet. Bibó leszögezte (és személyesen nekem is elmondta), hogy ezt a platformot nem szükségmegoldásnak, hanem egy új társadalmi rend megalapozásának tekintette. Nincs új ebben a szabadságkorlátozásban – mondta –, hiszen a polgári forradalmak is kizárták a politikai életből a királyi abszolutizmus híveit.

Kétségeim támadtak: a királyi abszolutizmus hívei a szabadságot korlátozni akarták. Rájuk a szabadság csakugyan nem vonatkozhatott. Ma sem kell (kellene) a szabadságot kiterjeszteni fasisztákra és orthodox sztálinistákra, hiszen ezek diktatúrát akarnak. De az antiszocialista liberálisokra? Nem szeretem őket, de hogy ne is szólalhassanak meg? Különben is, hol a határ? A kapitalizmus melletti propaganda is legyen tiltva?

Sokat töprengtem a Bibó-terven, és ma sem tudom megnyugtatóan tisztázni az álláspontomat (később majd megpróbálom mégis kifejteni). De: nem igazolja-e vissza mégis a terv korlátozásait mindaz, ami Kelet–Európában 1989 óta történik? Vajh’ miféle toleranciát láttunk és látunk itt a kapitalizmus vagy a jobboldali tekintélyállam hívei részéről? Nem dolgoztak és dolgoznak-e tudatosan ezek mindenfajta autentikus szocializmus elpusztításán? Igaz: nem vetettek be tankokat, géppisztolyokat (mint ahogy Közép- és Dél-Amerikában bizony többször is megtették). De tisztességes vitatkozást hol láttunk részükről? Nem áldoztak rá minden pénzt és propagandát, hogy ebben az országban gyarmati típusú, szakszervezetmentes kapitalizmus legyen? Létezhet akár egyetlen szocialista tv-csatorna? Most a “jobbközép” (mi benne a “közép”, én bizony nem látom) gátlástalanul követeli magának a koncot, de vajon hol voltak 1989-ben a liberálisok gátlásai? Nem ők kezdték felkorbácsolni azokat a beteges indulatokat, melyekről minden higgadtan gondolkodó ember tudhatta, hogy rövidesen ellenük fordulnak majd?

Ami 1989 óta Kelet-Európában folyik, az nagyon sokban alkalmas arra, hogy a tisztességes, humanista embereknek a szabadságba vetett hitét megingassa. A kommunisták állítása, mely szerint a polgári szabadságjogok nem szabadítanak meg a pénzhatalmasságok diktátumaitól – bevált; és az is bevált, hogy ugyanakkor szabaddá válik a reakció és a fasizmus legalpáribb, legembertelenebb formáinak megjelenése. Mint “kritikai elmélet”, a “marxizmus–leninizmus” sok tekintetben igazolódni látszik – mint konstruktív elmélet azonban nem sok jót hozott. Az utóbbit nem szabad kiverni a fejünkből. Amiatt, hogy a polgári szabadságjogok világa felett gyakorolt államszocialista bírálat sok tekintetben igazolódni látszik, nem szabad újra szabadságellenes elméletekbe és gyakorlatokba menekülnünk. Hiszen a szabadság mindenfajta korlátozásának fel kell vetnie a kérdést: ki korlátozza a szabadságot, milyen jogon és milyen céllal? Azok az emberek, akik valaminő magasabb célok jegyében korlátozzák a szabadságot, mennyiben letéteményesei magasabb céloknak, és milyen garanciát tudnak nyújtani arra, hogy csakugyan azokat képviselik?

Nem: nem tudunk jobbat kitalálni a polgári szabadságjogok rendszerénél, és lehetséges, hogy ebbe a legalantasabb ocsmányságok kimondásának lehetősége is beletartozik. hiszen utólag beperelhetik ezek kimondóit, ha viszont előzetes cenzúrát alkalmazunk, akkor ugyan hol lesznek a határok? Az ocsmányság, alantasság, antihumanizmus morális kategóriák, melyek jogi kategóriákká nem emelhetők. Csak azt nem szabad képzelnünk; valami jó van abban, hogy a Tőkéczki Lászlók, Lovas Istvánok és Schmidt Máriák szabadon hirdethetik antihumanista frázisaikat. Lehet, hogy ez kikerülhetetlen: a rossz lehetőségét is biztosítani kell; inkább, mintsem a jót el lehessen fojtani. És hát mi a rossz és mi a jó? Ez szubjektív… Teljesen? Hm… Talán azért teljesen mégsem. És attól, hogy a rosszat megengedjük, még nem vált emberivé: a gonoszságára állandóan rá kell mutatni.

Egy bizonyos: Bibó korlátozottabb szabadságfogalommal operált, és tervezetét a liberális demokráciákban nem lehetne alkalmazni még egy demokratikus szocialista átalakulás esetében sem. Az ő élménye egyfajta “megegyezés” volt, melynek (akkori cikkei adják a tanúbizonyságot rá) már 1945-ben létre kellett volna jönnie, és szerinte 1956-ban létre is jött. Ez az állapot bizonyosan demokrácia, de nem a pártoknak a hatalomért folytatott éles küzdelme jellemzi, hanem inkább olyan megegyezésük, mely lehetővé teszi a mindennapok konkrétabb problémáinak – pl. az önkormányzatok és a központ viszonyának – szinte permanens megvitatását. Vita és mozgás, de a társadalom harmóniájának légkörében. Különböző irányok, de nem az “elitek” gátlástalan hatalmi harca: tehát valami egészen más, mint a mai Magyarország. A társadalmi harmóniát megalapozó gondolat Bibónál a szocializmus.

Ez a szocializmus távolról sem a totális állami gazdálkodás rendszere, melyet a klasszikus szociáldemokrácia a demokrácia keretei között, a kommunista mozgalom (következetesebben, de pusztítóan) a diktatúra viszonyai között hiposztazált; sem a kissé sivár, bár nem egészen eredménytelen harc, melyet a “modern” szociáldemokrácia folytatott (folytat?) a munkavállalói rétegeknek a nemzeti jövedelmekből való nagyobb részesedéséért. E harc eredményeit igyekszik most a thatcherista–friedmannista ellenforradalom minél nagyobb “hatékonysággal” visszavenni. Bibónál a szocializmus a munkástanácsok és a munkásrészvények rendszerével azonos. A kapitalista polgári demokráciákban lehetségesnek látja a gyárak tulajdonjogának munkástulajdonba való fokozatos átadását (kártérítés mellett). Kelet-Európában “egyszerűbb” a helyzet: a kommunisták tabula rasát: állami, álközösségi tulajdont teremtettek, ezt kell valóságos közösségi tulajdonná átalakítani. Bár Bibó nem használja ezt a hasonlatot, de ebben az értelemben az államszocializmus olyasfajta átmenet volna a kapitalizmusból (vagy prekapitalizmusból) a valóságos szocializmus felé, mint amilyen az abszolút monarchia volt a feudalizmusból a polgári demokratikus társadalom felé. Így a kelet-európai forradalmak és reformmozgalmak a polgári demokratikus forradalmakkal volnának analógok, hiszen azok megdöntötték az abszolutizmust, de éppen nem a feudális anarchia helyreállítása céljából.

A mai neokapitalizmus-apológiák azonban nem elsősorban a munkásoknak a vállalatok vezetésében való részvételét támadják (bár azt sem kedvelik), hanem a tervgazdaságot. Ezek szerint a tapasztalatok egyértelműen a piaci módszerek mellett döntöttek, mindenfajta gazdasági tervezést el kell vetni. Két ok szólna emellett: egyrészt a piacgazdaság a hatékonyabb, másrészt – állítólag – kizárólag a piacgazdaság biztosítja a demokratikus politikai megoldásokat.

Az érvelés második felével kapcsolatban mi, szocialisták azt mondjuk: a piacgazdaság éppen nem biztosítja a demokratikus megoldásokat. Mert az öntörvényűvé vált gazdaság, kikerülvén mindenfajta – demokratikus vagy nem-demokratikus – ellenőrzés alól, óriási egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat hoz létre. Ezek az “1 ember – 1 szavazat” demokratikus világát meglehetősen illuzórikussá teszik. Ki hihetné, hogy a nagyobb pénzösszegek birtokában lévő csoportok ne tudnának a közvéleményre nyomást gyakorolni a maguk javára? Hogy más csoportok is szerezzenek nagyobb pénzösszegeket? Honnan? Hogy képviseljék a tulajdonnal nem bíró munkavállalók érdekeit? Azoknak nincs pénzük! Így például a mai Magyarországon egyáltalán nincs munkavállalói párt. Igaz: a fejlett liberális–kapitalista országokban végül is a szociáldemokrata pártok ki tudtak fejlődni, és bizonyos eredményeket ki tudtak harcolni a munkavállalók számára. De egy alternatív gazdaságot, mely a kooperáción alapulna, mégsem tudtak kialakítani (legfeljebb szigetszerűen). És tulajdonképpen nem volt-e már az első világháború is a szociáldemokrácia erkölcsi bukása? Nem volt-e érthető (ha nem is helyeselhető) egy ilyen katasztrófa után a bolsevizmus kifejlődése: a bolsevizmus végül is békét ígért és ezt egy ideig be is tartotta, még saját területi veszteségei árán is.

Másrészről azonban a tervezés demokratikus módszerekkel – legalábbis részletezően – szinte megvalósíthatatlan. Még az információs eszközök rohamos fejlődése mellett sem tudnak az egyes személyek annyi információt elraktározni, hogy a gazdaság fejlődéséhez termékenyen hozzá tudjanak szólni. Honnan is tájékozódnának részletesen mások szükségleteiről, hogyan is lehetne ezek sorrendjét szavazásra bocsátani? A tervezés szinte elkerülhetetlenül egy tervező bürokrácia kialakulásához vezet, mely maga akarja megszabni a szükségleteket – és ennek léte nehezen fér össze a demokráciával. Hiszen a bürokráciát nem befolyásolhatja az, hogy melyik párt van többségben a parlamentben – nem változtathatja össze-vissza a terveket. E bürokrácia léte szinte kikerülhetetlenül uralommá válik. És akkor nemcsak a szabadság vész el, de az egyenlőség sem valósulhat meg.

Láthatjuk tehát a “totális piac” és a “totális tervezés” bajait, és nehezen találunk kiutat. Sokak szerint a baj mélyebben van: a gazdasági növekedés, mint elv, vált totálissá, és ezt kellene valahogy meghaladni. Bizonyos, hogy a gazdaságot az ember szolgálatába kellene állítani, de nem tudjuk: hogyan történjen ez. Ami a divatos környezetvédő mozgalmakat illeti, némi aggodalommal látom bennük új hisztériák kialakulását. Tartok új diktatúráktól, melyek a környezet tisztántartása ürügyén rendeznek koncepciós pereket, neveznek bizonyos népcsoportokat “piszkosnak” stb. Ez nem az a pont, ahol a korszak problematikáját tevékenyen meg lehetne fogni.

Lehet a modern társadalmat – mindenekelőtt annak gazdaságközpontúságát – valamely vallás (elsősorban a kereszténység) nézőpontjából bírálni. Azonban a vallást másnak, mint magánügynek, nem tekinthetjük, hiszen ki tudna hitvitákat racionálisan eldönteni? Ez minden vallásos “modernitás-bírálat” gyenge pontja.

Bizonyos, hogy a liberális gazdaságpolitika a gazdasági spontaneitás területének túl nagy szabadságot ad, a totalitariánus “szocializmus” túl keveset: a kettő között kell megtalálnunk az optimumot, mely biztosítja az emberek (termelők és fogyasztók) beleszólását a gazdasági folyamatokba, ugyanakkor a gazdaság hatékonyságát is biztosítja.

Bibó a magántulajdon méreteit kívánta alkotmányjogilag korlátozni. Én nem a méretekre helyezném a súlyt, hanem arra, hogy alkotmányjogilag írják elő: minden termelő üzemben legyen munkástanács. E munkástanácsok jogköre aztán változhasson üzemről-üzemre, legyen “helyi alkotmányozás” tárgya. A pártokon felépülő parlament “mellé” pedig válasszanak az egyes szakmák képviselőiből második házat, mely elsősorban a gazdaság problémáival foglalkozik. Bizonyos termelési ágak (fegyvergyártás, környezetveszélyes anyagok gyártása, energiatermelés) pedig igenis maradjanak az állam kezében, és legyenek ellenőrizhetők.

Mindettől ma nagyon messzire vagyunk. Egy embertelen vadliberalizmus és egy, a fasizmusig elnyúló “keresztény-nemzeti” gengszterizmus küzdelmének vagyunk tanúi. Ez a Magyarország száműzte a szocialista perspektívát, szellemileg száműzte Bibót, és ne adja Isten, hogy megint csak valami súlyos megrázkódtatás tudja a züllésből kirángatni. De lehetséges, sőt: valószínű, hogy az Egyesült Európa fog szembekerülni a szocializmus problematikájával. Szembe kell kerülnie, hiszen az egyes európai államok közötti fejlettségi szintet ki kell egyenlíteni. Bízom benne, hogy Bibó szelíd, határozott és mértéktartó szelleme vissza fog térni.