1917-ben Oroszországban valami elkezdődött. Egyrészt különböző régi törekvések öltöttek új formát, másrészt új gyakorlati törekvések is kezdődtek. Körvonalazódott a polgári átalakulásokból ismert célok aktualizálása: az ipari–technikai elmaradottság felszámolásának, a gazdasági nemzettéválásnak stb. szándéka. Egyidejűleg megfogalmazódott egy humánus társadalom megvalósításának programja, illetve gyakorlati próbálkozás indult egy humánus társadalom kikísérletezésére. Ez utóbbi elképzelés és szándék szerint a politikai hatalom megragadása, az ipari civilizáció megteremtése, egységes nemzetgazdaság létrehozása csupán eszköze annak, hogy végső eredményként a társadalom valamennyi tagja emancipálódhasson minden intézményes kényszer, minden külső hatalom uralma, befolyása alól. Eszerint stratégiai cél olyan önmagát szervező társadalom (társadalmi önkormányzás) feltételeinek kialakítása, amely átveszi, magába integrálja mind a politikai állam, mind a hagyományos gazdasági intézmények (pénz, önszabályozó piac) társadalmi szerepét.

Az októberi forradalom kitörésekor Oroszországban kettős hatalom létezett: a politikai hatalom megoszlott az Alkotmányozó Nemzetgyűlés és a helyi szovjetek között. Az előbbi a bürokratikus elitdemokráciát (a demokrácia képviseleti, polgári változatát), az utóbbi a tömegdemokráciát (a demokrácia szocialisztikus, humánus formáját) testesítette meg.

Az októberi forradalmat követően Oroszországban megszűnt a korábbi, politikai értelemben vett kettős hatalom: a bolsevikok fokozatosan magukhoz ragadták az államhatalmat. Ez nem a szovjethatalom kiteljesítését jelentette, mivel a bolsevikok nemcsak hagyományos politikai ellenfeleiket iktatták ki, hanem a helyi szovjeteket is bekebelezték: pártirányítás alá helyezték, és az úgymond közvetlen demokrácia szerveit kívülről, fölülről szervezték. (Hasonló folyamat játszódott le az 1945 utáni Magyarországon, ahol a Kisgazda Párt és a Kommunista Párt egyesült erővel számolta fel a közvetlen demokrácia – az állami nagypolitikával szemben társadalmi ellenhatalmat is képező – intézményeit.)

Ugyanakkor a társadalom életének különböző területein – a politikai értelemben vett kettős hatalom megszűnése után is – kettős hatalom létezett. “Bár az ‘arányok’ eltérőek, mindhárom orosz forradalomban a ‘polgári’ és a ‘szocialista’ mozzanatok ab ovo egyidejűleg voltak jelen.” E kettős jelenlét egyrészt szükségképpeni; másrészt együttélésük hosszabb távon nem lehetséges: ellentétük a feloldás irányába mozog. Végső fokon a polgári és a szocialista (humánus) mozzanatok küzdelme dönti el a kísérlet kudarcát vagy sikerességét. Elméletileg tekintve szocialista mozzanatoknak számítanak a társadalmi önszerveződés, a közvetlen, részvételi demokrácia, a közvetlenül társadalmi gazdálkodás (közösségi önellátásra termelés) különböző formái. Polgárinak minősülő, ezért távlatilag elenyészésre ítélt mozzanat maga a szovjetállam (amelynek Lenin elképzelése szerint már születésekor meg kell kezdenie elhalását), az egész pénzgazdálkodás, sőt maga a bolsevik párt is, amely történelmileg csak a szocialista mozzanatok megvalósításának puszta eszközeként igazolja létét.

A történelmi valóság persze ennél lényegesen összetettebb: nem tisztán elhatározás kérdése, hogy a polgári vagy a humánus elemek működését részesítik előnyben. Oroszország elmaradott viszonyai, a belső polgárháború és a külső fenyegetettség stb. sok szempontból magyarázza, hogy ellentmondás alakult ki a deklarált cél és a gyakorlati politika között. Ebból azonban nem következik, hogy a mindenkori reálpolitika, gyakorlati politika számára ne lennének alternatívák, ne mutatkoznának a stratégiai célhoz közelítő, illetve attól eltávolító választási lehetőségek.

Az 1917-es világtörténelmi kísérlet nem sikerült. Egyesek szerint nem is sikerülhetett (hagyományos szocdemek, mensevikek, az úgynevezett rendszerváltás utáni tisztánlátók). Mások szerint a sikert valamilyen thermidoriánus, a polgári rendszert restauráló konzervatív fordulat hiúsította meg. Némelyek ünneplik a thermidori fordulatot, némelyek kárhoztatják azt. De igencsak megoszlanak a vélemények abban, hogy mikor következett be a humánus társadalom történelmi kísérletét megbuktató thermidoriánus váltás.

A kérdést bonyolítja, hogy az 1917 utáni gazdálkodás története és politika története nem párhuzamosan fut. Ezért gazdasági thermidorról és politikai thermidorról egymástól függetlenül is szó esik.

Szociáldemokrata–mensevik nézőpontból az egész októberi kísérlet elhibázott: a szigorú történelmi menetrendtől eltérve nem lehet túllépni a kapitalizmuson. Innen tekintve a NEP rekapitalizációs tendenciái valójában történelmi igazságszolgáltatást, a történelmi folyamatok helyrezökkentését, az erőszakos beavatkozás korrigálását jelentik. A bolsevikok a NEP-pel – úgymond – antikommunista fordulatot hajtottak végre. A NEP-ben megnyilvánuló gazdasági thermidort politikai thermidor fogja követni, amely elmozdulást jelenthet a parlamenti demokrácia irányába, de lehet bonapartista jellegű uralom (egyszemélyi diktatúra) bevezetése is. Martov pesszimista prognózisa szerint a bolsevikok “a gazdasági thermidoron keresztül masíroznak a politikai Brumaire 18-ához”. A mensevikek számára beigazolódott, hogy az októberi forradalmat – minden ideológiai értelmezés ellenére – annak kell tekinteni, ami valójában: a polgári forradalom egy fajtájának.

A mensevikek azért üdvözölték a gazdasági thermidort, mert egy általános kapitalizálódási folyamat részeként értelmezték, és – optimista változat szerint – a parlamenti demokrácia visszaállítását előkészítő lépésnek tekintették. A szmenovehisták viszont nemzeti küldetést tulajdonítottak a bolsevikoknak, és a bonapartista alternatíva megvalósulásában bizakodtak.

Usztrjalov, a szmenovehista irányzat későbbi vezéralakja – ameddig reménye volt rá – Kolcsaktól várta az egységes Oroszország megteremtését, később beérte a bolsevik párttal. A szmenovehisták az orosz nemzet nagyságát (erős állam, birodalmi centralizáció, egységes nemzeti piac, világhatalmi szerep) cézári hatalom kiépítéséhez kötötték. Úgy ítélték meg, hogy a NEP bevezetése is ebbe a folyamatba illeszkedik. A bolsevizmus – úgymond – kénytelen megszabadulni a kommunizmustól, hogy politikai hatalmát megőrizhesse. “Hogy Moszkva megmentse a szovjeteket, feláldozta a kommunizmust” – értékelte Usztyalov a NEP fordulatát. Ettől kezdve a bolsevizmus pozitív nemzeti minősítést kap: sajátosan orosz jelenségként szervesen illeszkedik az orosz történelembe. A szmenovehisták nacionálbolsevik elmélete hangsúlyozza: a szovjet burzsoázia létrejöttéhez és erős kapitalizmus kiépítéséhez centralizált államhatalomra van szükség.

A mensevikektől és a szmenovehistáktól eltérően Lenin az orosz elmaradottság és a kedvezőtlen nemzetközi helyzet ellenére is lát lehetőséget a társadalmi önkormányzás (humánus szocializmus) megvalósulására. A NEP bevezetését pusztán taktikának, reálpolitikai kényszerintézkedésnek tekinti, és taktikai visszavonulásnak minősíti. Mi a feltétele annak, hogy a visszavonulás ne torkolljon kapitulációba, a polgári mozzanatok győzelmébe? Egyrészt – úgymond – “meg kell őrizni a perspektívát”: a hátrálás idején is tudatossá kell tenni a végső célt, amihez képest a visszavonulás történik, ami végső fokon megadja a kompromisszum irányát, értelmét és határait. Másrészt a visszavonulás alatt meg kell védeni azokat a “szigeteket”, amelyek már a jelen kényszerhelyzetében is túlmutatnak a puszta jelenen: a szándékolt jövő csíráit képezik (szövetkezeti vállalatok, kommunák, tanácsdemokrácia). Lenin tisztában volt azzal, hogy az egész világtörténelmi kísérlet sikere a visszavonulás befejezésén és a stratégiai célként jelzett alternatíva gyakorlati kiteljesedésén múlik.

Krausz Tamás megfogalmazása szerint “a bolsevizmus egész története egy etatista taktika és egy antietatista stratégia szorításában fejlődött”. Ennél pontosabb lenne azt mondani, hogy taktika és stratégia összeolvadása, az etatista taktikának a stratégia rangjára emelkedése jellemzi a bolsevik párt történetét. A hivatalos pártideológia egészen a kísérlet intézményes megbuktatásáig (az ország felszámolásáig) reálpolitikai győzelmek sorozataként értelmezi a Szovjetunió történetét. A taktika és a stratégia egybemosódása azonban az egész thermidor-problémát értelmezhetetlenné teszi: így a különböző thermidorok nem kompromisszumokként, taktikai engedményekként, kényszerű “visszavonulásokként”, hanem egy a végső célhoz egyenesen vezető folyamat szerves elemeiként jelennek meg. Bármilyen aktuálpolitikai lépés, minden “reáltaktikai” intézkedés közvetlen igazolására sor kerül.

Az oroszországi kísérlet története nem igazolta a hozzá fűzött reményeket. Ugyanakkor gyakorlati kudarca nem cáfolta meg a stratégiai célként megfogalmazott humánus társadalom megvalósíthatóságát.

El lehet gondolkodni azon, hogy melyik “thermidor” futtatta zátonyra a kísérletet. Mikor vált a restaurációs folyamat visszafordíthatatlanná? Amikor Sztálin meghirdeti az árutermelő szocializmust? Amikor a párt végrehajtja az államhatalom monopolizálását, annak társadalmi hatalommá való lebontása helyett? Amikor a szovjet állam felszámolja Mahno parasztdemokráciáját? Amikor leverik a kronstadti matrózokat? Amikor a helyi szovjeteket államosítják? Vagy – az egyes konkrét eseményekben közvetlenül nem lehorgonyozhatóan – akkor, amikor bekövetkezik egyfajta kulturális thermidor: a “reálpolitikai” intézkedések megrongálják az emberek lelki vagyonát, azaz elveszik tőlük a humánus, önszervező társadalom perspektívájának reményét?

Az ismertetett kötet azoknak a nemzetközi konferenciáknak egyikén elhangzott előadásokat adja közre, amelyeket az 1917. októberi forradalom 80. évfordulója alkalmából a világ több pontján is rendeztek: a türingiai Elgersburgban 1997. március 6-9. közt tartott nemzetközi szimpóziumét, amely Az 1917-es forradalmak címet viselte.

(Bergmann, Theodor – Hedeler, Wladislaw – Keßler, Mario – Schäfer, Gert (Hrsg.): Der Widerschein der Russischen Revolution. Ein kritischer Rückblick auf 1917 und die Folgen. [Az orosz forradalom visszfénye. Kritikus visszapillantás 1917-re és következményeire.] Hamburg, VSA Verlag, 260.)

A címadáskor a bőség zavarával küszködtem. Többek közt a Nyugalmazott professzorok – nyugalmazott forradalom címváltozat ötlött föl bennem, tekintettel egyrészt a szerzők listáján többször felbukkanó Prof. Emeritus címre, másrészt – főként – a kötetet megkoronázó záró tanulmányokra.

Iróniát (egyelőre) félretéve: az itt ismertetendő kötet azoknak a nemzetközi konferenciáknak egyikén elhangzott előadásokat adja közre, amelyeket az 1917. októberi forradalom 80. évfordulója alkalmából a világ több pontján is rendeztek, nevezetesen a türingiai Elgersburgban 1997. március 6–9. között tartott nemzetközi szimpóziumét, amely Az 1917-es forradalmak címet viselte, és 31 előadója, valamint 20 további résztvevője volt az Egyesült Államokból, Izraelből, Japánból, Kínából, Magyarországból, Nagy-Britanniából, Oroszországból, Svájcból, Svédországból és magából Németországból.

Az októberi forradalmat illetően a “nem kellett volna” és a “nem így kellett volna” az előadások többségének refrénje. E közelítések persze csöppet sem újak, hiszen már a tárgyév óta ismételten körüljárják őket Október jobboldali, félbaloldali vagy akár baloldali bírálói. A Szovjetunió látványos fölrobbanása mindenesetre lehetővé teszi, hogy az ilyen fejtegetések a quod erat demonstrandum diadalmas kadenciájába torkolljanak.

Igazából nem újak a hivatkozott források sem, hiszen többségüket már évtizedekkel ezelőtt publikálták. (Horribile dictu: Rosa Luxemburg Összes Műveinek, illetve Összes Leveleinek gyakran hivatkozott IV., illetve V. kötete éppen az NDK-ban jelent meg 1974-ben, illetve 1984-ben.) Az újat elsősorban a csak most hozzáférhetővé vált szovjet források jelentik.

Az első kérdés persze az, hogy lehet-e elmaradott országban proletárforradalmat csinálni. Fölvetéséhez nem kellett Plehanov vagy Kautsky. Lenin számára éppoly világos volt, hogy a fejlettebb kapitalizmus országaiban a forradalom egészen más arculatot ölt majd. Valamilyen forradalom viszont, akkor és ott, az akkori Oroszország lakóinak hatalmas többsége számára elemi létszükséglet volt. Milyen forradalom? A konferencia előadói (főleg Monty Johnstone, London; Matitiahu Mayzel, Tel Aviv; Sonja Striegnitz, Berlin; Jutta Petersdorf, Berlin; Vladislav Goldin, Arhangelszk; Wladislav Hedeler, Berlin) nagy teret szenteltek annak a kérdésnek, hogy a februártól októberig tartó bolsevizálódásnak volt-e alternatívája. Fenntartható lett volna-e a többpártrendszer és a koalíció? A szerzők fejtegetéseiből közvetve vagy közvetlenül az következik, hogy az Októbert követő polgárháború és külföldi intervenció során a bármily mérsékelt vagy középutas irányzatok is kénytelen-kelletlen a fehérgárdistákhoz sodródtak, s ez utóbbiak azután még el is bánhattak velük (mint a Lenintől eltávolodó zsidó munkásmozgalom képviselőivel Kolcsakék, a potsdami Mario Keßler adatai szerint).

Érdekes tényanyagot mutat be Michael Wegner (Jena), Gorkij versus Lenin témakörben. Gorkij fő ellenvetése az volt, hogy Lenin túlságosan is a szinte ázsiai elmaradottságú tömegekre támaszkodik, elhanyagolva az értelmiséget. Ez az érv mindenesetre a lenini út eléggé széles tömegbázisáról tanúskodnék, szemben a “maroknyi bolsevik vezető puccsa” kedvelt elméletével.

A kötet több előadást is szentel a baloldali Október-kritika egyik pièce de résistance-ának: Rosa Luxemburg publikációinak és levelezésének (Alexander Vatlin, Moszkva; Theodor Bergmann, Stuttgart; Avgust Lešnik, Ljubljana; Herbert Mayer, Berlin; Narihiko Ito, Tokió). Luxemburg bírálatának három fő pontja: elítéli a földosztást, helyteleníti a nemzetiségeknek fölajánlott elszakadási lehetőséget, végül a legnevezetesebb pont: elutasítja a “másként gondolkodókkal” szembeni rendszabályokat.

Az első két probléma lenini megoldásmódja éppen az ország elmaradott–paraszti–soknemzetiségű jellegéből fakadt. Elméletileg olyan közvetítést dolgozott ki, amely fokozatosan és az emberek saját tapasztalata alapján vihet közelebb a szocializmushoz. Ez a keleties verzió persze a nyugatias iskolázottságú Rosa Luxemburg számára nehezen volt követhető; annál nagyobb jelentősége lehetett és lehet az elmaradott országok forradalmai szempontjából.

Keményebb dió a “másként gondolkodók” problémája. A marxizmus legszembeötlőbb vonása ugyanis a bátor kritikai szellem, az “emancipatorikus” attitűd, legyen szó akár az ember, akár a gondolat fölszabadításáról. De mit tegyünk olyan történelmi helyzetben, ahol a másként gondolkodók pillanatok alatt másként lövöldözőkké válhatnak? (Allende ragaszkodott a polgári demokrácia játékszabályaihoz, és őt lőtték le.)

Egy polgárin túli forradalmi folyamatban a demokrácia valódi kérdése nem az, hogy mennyiben valósul meg vagy marad fenn a parlamentáris demokrácia, hanem az, hogy mennyiben sikerül meghaladni, több ember számára valódibb lehetőségeket nyújtani a maga és közössége sorsának formálására. Ilyen szempontból a Lenin kidolgozta közvetlen demokrácia nemcsak elméleti jelentőséggel bír, hanem gyakorlatként is megjelent már a forradalom első hónapjaiban, mint azt Krausz Tamás tanulmánya kimutatja. Krausz fontos tétele, hogy ez nem egyszerűen a bolsevik vezetés elképzelése volt, hanem egyidejűleg “lentről” jövő spontán folyamat is. “A bolsevikok szerepét – írja – még konzervatív és liberális történészek is túlbecsülték ezekben a forradalmi eseményekben… A vezető körök szerepének túlhangsúlyozása valójában későbbi eseményeket vetít vissza a történelembe.”

A “későbbi események” módosították–korlátozták Lenin eredeti elképzeléseit a nemzetiségi politika terén is (Ronald Lötsch, Berlin; Karl-Heinz Gräfe, Drezda).

A fejletlen, elszigetelt, sőt fenyegetett országban szükségszerűen merült föl a központi gazdasági tervezés, és vele persze a gyorsított fejlődés igénye. Ezzel kapcsolatban fontos adatokat közöl Francis King (Norwich, Kelet-Anglia).

Mihail Vojejkov (Moszkva) kissé leegyszerűsítő módon közelít ahhoz a problémához, hogy manapság szokás a “sztálinizmus” gyökereit magában a bolsevizmusban keresni. “Ha lemondunk az októberi forradalom szocialistakénti értelmezéséről – írja –, s azt egy polgári demokratikus forradalom zárószakaszának tekintjük, akkor az orosz történelem és jelen sok fontos kérdése megmagyarázhatóvá lesz” – pl. az, hogy újabban egyes szerzők szerint “a Szovjetunióban nem volt a szó szűkebb értelmében vett szocializmus”. Ilyen szempontból Alexander Kan (Uppsala) záró tanulmánya, noha különben nyugdíjba küldi az orosz forradalmat, mint kezdetet s egyben véget, mégis tárgyilagosabb, amikor elismeri, quand même, még a sztálini korszak kétségkívül szocialisztikus elemeit is.

A könyv értéke, hogy foglalkozik az októberi forradalom Európára (Alaxander Vatlin, Moszkva; Theodor Bergmann, Stuttgart; Avgust Lešnik, Ljubljana; Herbert Mayer, Berlin; William A. Pelz, Chicago), továbbá a gyarmati világra (Hans Piazza, Lipcse) tett hatásával. De ez az érték erősen korlátozott: Európa itt elsősorban Németországot jelenti, s ezen belül is főként a szociáldemokráciát, alapvetően a forradalom utáni első években. Még szűkebb és vázlatosabb az Európán kívüli hatással foglalkozó egyetlen, mindössze nyolc oldalnyi referátum.

A szerény (ezúttal 3 és fél oldalnyi) terjedelem viszont az egyetlen előnye Jehuda L. Wallach (Tel Aviv) közhelyeket ismétlő szövegének (Októberi forradalom: a marxizmus “üzemi balesete”); Robert Vincent Daniels (Burlington) az ennél kissé nagyobb terjedelem jó részét önhivatkozásokra használja, egy olyan séma kapcsán, amely a “mérsékelt felkelés – extrémizmus – thermidori reakció – forradalom utáni diktatúra” ciklusát a francia forradalomban és az orosz fejlődésben 1917-től napjainkig, mintegy retour éternel-ként, egyaránt kimutatni véli. Végül Wolfgang Ruge (Potsdam) szalad végig ugyanezen a távon, a forradalom győzelmének és bukásának okát egyaránt az “Elkopott eszmék – megszilárdult hatalom” kettősségében látva – de közben azért adózva a kényszerhelyzeteknek, amelyek az egyensúlyt végleg az utóbbi felé billentették.

És itt mutatkozik meg a legvilágosabban annak a szemléletnek a korlátja, amely a problémát leszűkíti a szovjet fejlődésre da capo al fine, a nemzetközi színteret pedig csak ennek halvány reflexiójaként tekinti. így lesz a fényből visszfény, vagy akár lidércfény.

Hasonló gondolatmenet szerint, Wolfgang Ruge (Prof. Dr. Dr., Emeritus) ötletét kiterjesztve, hiábavalónak tarthatnánk a nagy francia forradalmat, mert 1789-re a jakobinus diktatúra, majd Napóleon császársága, utána a Bourbon restauráció, aztán Lajos Fülöp “juste milieu”-je, erre pedig a Második Császárság következett – nem is beszélve a kapitalizmus olyan gyönyöreiről, amelyek kapcsán G. B. Shaw megkérdezte, hogy vajon ha Robespierre előre látta volna, mi lesz száz év múlva, vérpadra küldött volna-e akár egy egeret is. Mégis: a polgári demokrácia előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de diadalmaskodott, s az ilyen értelemben vett emberi jogok apostolai ma aligha papolhatnának, ha a forradalom nem rombolta volna le a feudál-abszolutizmus Bastille-jait.

Ilyen értelemben pedig Október hatása térben is, időben is egyetemes és dinamikus. “Nyitott forma”, mint Umberto Eco mondaná, szemben Dr. Ruge rövidre zárt ciklusával. Pétervárnak a Vörös Wedding, majd a francia, spanyol, chilei népfrontok, s ezeken is túl, az ázsiai, afrikai, latin-amerikai forradalmak s az 1968 körüli európai és észak-amerikai mozgalmak felelnek, gyakorlatukkal és eközben fölvetődött új elméleti megoldásaikkal, az Új Baloldaltól az OSPAAAL-ig (nem beszélve arról a közvetett pozitív hatásról, amelyet Október és következményei a fejlett tőkés országok munkásainak helyzetére gyakoroltak). Nem kör, hanem szinuszoid görbe, időnkénti mélypontjait követő új meg új csúcsokkal. S ahányszor a mélypontokon sírba teszik Októbert (akárcsak már régebb óta nem egyszer Marxot is), annyiszor fedezik föl újra a csúcspontokon.

Ezeknek az újrafölfedezéseknek része az Októberrel kapcsolatos kultúra is, amely sajnálatos módon ismét kiesik a Widerschein szerzőinek látóköréből. Kár: az Októberrel kapcsolatos avantgarde mozgalmak az egész modern művészetet megtermékenyítették. Tatlin kostrukciói, Rodcsenko ipari formatervei, Eizenstejn filmjei nem pusztán eredetiségükkel hatottak, hanem a forradalmiság olyan értelmezésével, amely – mint a polgári fogyasztói kultúra alternatívája – közvetlen hatóerőként, interaktív szándékkal kívánt megjelenni az emberek mindennapjaiban, beleértve a művészeti életből addig kirekesztetteket. Ezért aratott világsikert az 1925-ös párizsi iparművészeti világkiállítás Rodcsenko tervezte szovjet pavilonja, vagy Prokofjev Gyagilevéknak komponált “bolsevik balettje”, az Acéllépés (Le pas d’acier); ezért folytatódtak a forradalmat követő orosz évtized művészetének gyakori újrafölfedezései az 50-es és 60-as években. Tatlin III. Internacionálénak szentelt emlékműterve a nemzetközi avantgarde művészeti kiállítások parádés darabja lett. Sosztakovics Orr c. operája a 60-as és 70-es években többször is diadallal járta be a világot.

Persze szinuszoid görbénk mostani mélypontja alighanem a legmélyebb valamennyi eddigi közül. A “létező szocializmus” legbaljóslatúbb kihatása alighanem az, hogy elhitette az emberekkel: a kapitalizmus jobb – miközben a szokás szerint kommunistának nevezett főnökök maguk sem a kommunizmus megvalósításán, hanem föladásán fáradoztak. A fejlett tőkés országokból jövő szirénhangok még Gorbacsov formátumú kulturált urakban is vérmes reményeket ébresztettek, míg most – hic Rhodus, hic salta! – a vezető kapitalisták, jelenlegi érdekeiknek megfelelően, félperifériás létbe taszítják a volt szocialista országokat. A tüdővész ismét morbus Hungaricus…

Naivitás lenne azt hinni, hogy a perifériák és félperifériák nyomora csak a centrum hasznára válik. Visszacsap. A centrumban is lenyomja a munkabéreket, fokozza a munkanélküliséget, csökkenti a szociális ráfordításokat – nem szólva a fenyegető betegségekről, a már elfelejtett, de most kiújuló járványokról, amelyeket a volt szocialista országok katasztrofális egészségügyi helyzete immár Európa közepén is lendületesen termel.

Így lehet, hogy a mostani mélypontra minden eddigit túlszárnyaló új forradalmi csúcspont következik.

Modellként szolgálhatott-e 1917 októbere a nyugati marxisták számára? A bolsevik modell nem kisebb támogatója, mint Lenin is kénytelen volt elismerni, hogy ennek a megközelítésnek megvannak a nehézségei. A szovjet vezető elismerte, hogy ésszerű feltételezni, miszerint “az elmaradott Oroszország és a fejlett nyugat-európai országok közötti óriási különbségek következtében a proletariátus forradalma ez utóbbi országokban igen kevéssé fog hasonlítani a miénkre”.¹ Még ha elfogadjuk is az októberi forradalom tanulságainak alapvető voltát, “igen nagy hiba volna, ha túloznánk ezt az igazságot”, mondja Lenin, “és nemcsak forradalmunk egyes alapvető vonásaikra terjesztenők ki érvényességét”.²

Nyilvánvaló forradalompártisága ellenére Lenin túlságosan felkészült marxista volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja a fejlett ipari gazdaságok és a saját félfeudális országa közötti döntő különbségeket. Végül is az oroszországi népes parasztság, csekély létszámú proletariátus, alacsony gazdasági fejlettség, tradicionális monarchia és erősen centralizált bürokrácia kevés hasonlóságot mutatott a jól képzett munkásosztály, nagy hagyományokkal bíró munkás önszerveződés és osztályharc, fejlett technológia és széles iskolázottság nyugati világával.³ A forradalom előtti Oroszországnak még a naptára is más volt, így az “októberi forradalom” nyugati szemmel novemberben zajlott le.

reformizmus erHa megvizsgáljuk az 1917 utáni időszak radikális marxista – általában kommunistának nevezett – mozgalmainak eredetét, látható, hogy ezek semmilyen szempontból sem a bolsevik forradalom vagy az ezután alapított Kommunista Internacionálé kreálmányai voltak. Néhány kisebb kivételtől eltekintve ezek a pártok a már meglévő szocialista mozgalmak balszárnyából jöttek létre, a háború elutasítása és a munkásmozgalmon belül egyre inkább megerősödőősítette meg őket. Németországban például a forradalmi mozgalom olyan kaliberű személyekből állt, mint Rosa Luxemburg, Karl Liebknecht, Franz Mehring és Clara Zetkin, akik mindannyian a német szociáldemokrácia jelentős vezetői voltak.⁴ Nemcsak nincs bizonyíték a csoportra vagy a német forradalomra gyakorolt direkt orosz befolyásra,⁵ de maga a Spartakusbund tagjai is a bolsevikokkal egyenrangúnak tartották magukat, és előszeretettel kritizálták orosz elvtársaikat. Erre bizonyítékul szolgálhat az, ahogyan a breszt-litovszki békét fogadta a német baloldal. Franz Mehring a békeszerződés bolsevik aláírását “bűnnek” nevezte, míg Rosa Luxemburg szerint a megállapodás a német forradalmárok elárulása, amelynek eredménye “az orosz forradalom minden oldalról való bekerítése, kiéheztetése és elfojtása” lesz.⁶

Weimar alatt a Német Kommunista Párt (KPD) a radikális proletariátus fontos hangadója. Mi több, a Német Köztársaság rövid történelme alatt a KPD-nek nemcsak szándékában állt a társadalmi rend megváltoztatása, de talán esélye is volt erre. Az egész Nyugatra jellemző módon az értelmiségiek által vezetett radikális marxista mozgalmak nem igazán építettek a fiatalokra, képzetlenekre és munkanélküliekre. Mindazonáltal nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ezeknek a pártoknak mindig volt számos olyan tagjuk, akiknek a marxista képzettsége csekély volt, vagy akik nem illettek ebbe a szociológiai profilba.⁷ Például a Francia Kommunista Párt alapító tagjainak egy jelentős kisebbsége kisparaszt és mezőgazdasági munkás volt.⁸ Szerte az ipari országokban számos új tag vehette át ezeknek a szindikalista, anarchoszindikalista és egyéb nem-bolsevik irányultságát. Néhány helyen egy időben több rivális “kommunista” párt is létezett: 1921-ben Nagy Britanniában négy csoport versengett ezért a címért.⁹ Így hát a nyugati radikális mozgalmaknak mély társadalmi bázisa és változatos ideológiája volt. Mégis, gyakorlatilag valamennyi kommunista párttag forradalmárnak tartotta magát, ami a bevallottan internacionalista nézőponttal együtt egyre nagyobb mértékben jelentette a Szovjetunió támogatását. A fokozatosság elvét valló, így passzivitásra hajló szociáldemokráciával szemben¹⁰ az új kommunista pártok születésüktől fogva a forradalmi cselekvés pártjai kívántak lenni. Ez a stratégia a háború előtti konkrét fejleményekből nőtt ki.¹¹ A harcos proletárpolitika iránti elkötelezettség a radikális marxista mozgalmak egyik legdöntőbb jellemzője a két világháború közötti időszakban.

Végül is ezen pártok nem vitték véghez, amit terveztek. Természetesen felmerül a kérdés: miért? Erre nem adható egyszerű válasz, de egy pár dolog szembeötlik. Először is, ezek a szervezetek meglehetősen eltávolodtak eredeti marxista vagy egyéb forradalmi gyökereiktől a sztálinizmus irányába, amely folyamat során antidemokratikussá és bürokratikussá váltak. Ez azt jelenti, hogy a leghasznosabb dolgokat a kommunista munkásoknak gyakran vezetőik ellenében kellett megtenniük. A legsúlyosabb vádakat felhozva szociáldemokrata riválisaikkal szemben, a kommunista élet bürokratikus jellege elidegenítette a lehetséges támogatókat és megbénította a hűséges párttagokat.¹²

A munkásmozgalom két kölcsönösen ellenséges és egymással háborúzó táborra bomlásának nagy jelentősége van. Ahhoz, hogy a forradalmi pártok győzedelmeskedjenek, először meg kellett volna nyerniük maguknak a hajdani szociáldemokrata munkásokat. Bár egy-két párt ért el korlátozott sikereket ezen a téren,¹³ az a gyűlölet, amit a kommunisták többsége a szociáldemokraták iránt érzett, gyakran megnehezítette ezt. Nehéz olyanok közül toborozni, akiket inkább leköpne az ember, semmint hogy tárgyaljon velük.¹⁴ Első ránézésre a “szociálfasizmus” elmélete, amelyet a kommunista vezetés moszkvai utasításra fogadott el, abszurdum – egyenlőségjelet tesz a mérsékelt munkások és a fasiszta verőlegények közé. Mégis, az átlagos kommunista párttag hajlott elfogadni ezt az elméletet, hiszen láthatta, hogy kormánypártként a szociáldemokraták nagyon is készek bevetni a rendőri gumibotokat.¹⁵ Ezért aztán amikor a Komintern előállt a népfrontprogrammal, ez számos párton belül ellenállásba ütközött, különösen Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban.¹⁶

Bár jogos az az érvelés, mely szerint a nyugati marxisták kudarca belső okokra vezethető vissza, nem lehet eltekinteni a szovjet modell hatásától sem. A nyugati kommunizmusnak a tőke elleni élethalálharcában nagyon nagy segítséget jelentett volna egy valóban forradalmi kormány keleten. Ehelyett az egyre inkább sztálinista Komintern tettei és utasításai arra szolgálnak iskolapéldaként, hogyan lehet mindent elrontani. Enélkül a legalábbis gyanús befolyás nélkül nem lenne nehéz, és különösebben merész dolog sem a kommunista történetnek más befejezést elképzelni. Ahogy a dolgok valójában álltak, a forradalmároknak egyszerre kellett megküzdeniük saját gondjaikkal és a Kominternnel. Nem meglepő módon ez túl nagy feladatnak bizonyult.

Tanulságos megvizsgálni, mely erők vezették a nyugatiakat oda, hogy vakon kövessék Moszkvát, különösen, mivel 1925 után a Komintern befolyása csöppet sem volt megkérdőjelezetlen.¹⁷ Ezen komplex viszony tisztázása felfedi, milyen okokból hódoltak be a nyugati pártok a szovjet modellnek, és ez a lojalitás hogyan bénította meg őket. Azon tényezők miriádjai között, amelyek a forradalmárokat rávették, hogy a Kominternre hallgassanak, négyet tekinthetünk kritikusnak.¹⁸ Ezek: az októberi forradalom és a Szovjetunió pszichológiai felmagasztalása, a közös ideológiai képzés, a Komintern apparátusának befolyása és a Moszkvától való pénzügyi függőség.

Az első világháborút követő közép-európai forradalmak veresége után a bolsevik kísérlet maradt az egyetlen példa a sikeres forradalmi átalakulásra. Ezért nagyon is természetes volt, hogy a kommunisták tisztelettel és rajongással tekintettek az egyetlen létező munkásállamra. Ez a spontán lelkesedés idővel engedelmességgé vált, ahogyan az internacionalizmus egyre inkább a Szovjetunió kötelességszerű megvédésére korlátozódott.¹⁹ A politika minden komplexitását és finom árnyalatát lenyesték, hogy illeszkedjék a Szovjetunió tévedhetetlenségének öntőformájába. Nem akarván szembenézni a forradalmi mozgalom előtt tornyosuló nehézségekkel, sokan a Szovjetunióba vetett hittel helyettesítették a marxista érvelést.

Amellett, hogy a Szovjetunió volt az egyetlen szocialista ország, a Komintern mindent megtett, hogy egy közös, orosz gyártmányú ideológiát erőltessen a tagpártokra. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a brit Daily Worker, a német Die Rote Fahne és a francia L’Humanité lapjait teletömték olyan cikkekkel, amelyek alig voltak többek, mint egyszerű fordítások oroszból. Minden pártnak le kellett közölnie a határozatokat, és a Komintern döntései kötelezőek voltak. Ez, kombinálva a szabvány Komintern-publikációkkal, mint pl. a Communist International, egyfajta információs monopóliumot eredményezett a mozgalmon belül. Ennélfogva a Komintern által irányított pártvezetők utasításokat bocsátottak ki, ahelyett, hogy meghallgatták volna a párttagokat vagy különösen a párton kívüli munkásokat.²⁰ Ezen közös ideológia meggyökereztetésének eszköze volt a kiválasztott párttagok Szovjetunióbeli képzése is, elsősorban a Lenin Iskolában.

Tovább bonyolította a helyzetet a Komintern-funkcionáriusok szerepe, akiknek a tevékenysége többet ártott, mint használt. A legtöbb esetben a Szovjet-Oroszországon kívüli politikájuknak több köze volt a Kominternen belüli viszonyokhoz, mint a helyi realitáshoz. Már 1923-ban Zinovjev durván beavatkozik a külföldi kommunisták ügyeibe. Például megdorgálja a KPD-t, hogy értsék meg: “A nemzetközi szociáldemokrácia ma a fasizmus egyik szárnya. Ezt világossá kell tenni minden német munkás előtt.”²¹ Az a kijelentés, hogy a Komintern beavatkozása pusztán ostoba és ügyetlen volt, erős alulbecslésnek tűnik.

Végül a Kominterntől kapott pénzügyi támogatás is káros hatást fejtett ki a mozgalom fejlődésére. A Moszkvából folyó pénzek egyre függőbbé tették a pártvezetést Moszkvától, és ugyanakkor egyre kevésbé fogékonnyá saját bázisuk iránt. Ha a nyugati kommunizmus kénytelen lett volna saját forrásokra (tagdíjakra, a kiadványokból befolyó pénzre és adományokra) támaszkodni, sokkal szorosabb lett volna kapcsolata azokkal, akiket vezetni kívánt. A valóságban a vezetők megtehették, hogy irrealisztikus, katasztrofális és rosszul kigondolt kampányokat hajtsanak végre anélkül, hogy megélhetésükre gondolniuk kellett volna. Mi több, a pártok nemzetközi forrásokból fizetett teljes munkaidejű apparátust tartottak fenn, akiknek a fizetése külföldről jött. Ennélfogva a Komintern kedvében járni fontosabbá vált sok funkcionárius számára, mint a munkásokat meggyőzni.

Annak a veszélye, hogy egy külső modellhez kötjük magunkat, felhívhatja a figyelmünket a forradalmi mozgalmakat fenyegető számos csapdára. A nemzetközi szolidaritás elismerésre méltó attitűdje könnyen átfordulhat abba, hogy egy külső hatáshoz igazodunk a történelmileg meghatározott valóság figyelembe vétele helyett. Az a tény, hogy szükség van egy hatékony politikai szervezetre, elkendőzheti a forradalmárok előtt az antidemokratikus bürokrácia veszélyeit. Az elméletet, amely mindig átformálható az új fejlemények tükrében, könnyen felválthatja a dogma, az érvelés helyébe az engedelmesség léphet. Meg kell érteni, hogy “a munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kiharcolnia”,²² és fent kell tartani a dialektikus (és demokratikus) kapcsolatot azokkal, akiket a mozgalom meg kíván győzni.

[Az előadás a németországi Elgersburgban 1997. III. 7-9-én lezajlott, The Revolution in 1917 in Russia: Their Results, Impacts and Reevaluations After 80 Years c. konferencián hangzott el.]

Jegyzetek

¹ V. I. Lenin: A “baloldaliság”, a kommunizmus gyermekbetegsége. (1920) In: Lenin válogatott művei. III., Kossuth Könyvkiadó, 1980. 167.

² Uo.

³ Lenin maga is beszél az “Oroszország műveletlen, jórészt írástudatlan tömegeiről”, szembeállítva ezt a nyugat “nagy műveltségű, százszázalékosan írástudó tömegeivel”. Uo. 223.

⁴ Ezen csoport mélyebb történelmi elemzése megtalálható a szerző The Spartakusbund and the German Working Class Movement, 1914–1919 c. könyvében. (Lewiston, The Edwin Mellen Press, 1988.).

⁵ Az orosz példa erejének érdekes tárgyalása megtalálható: Robert F. Wheeler: “Ex oriente lux?” The Soviet example and the German Revolution, 1917–1923. In: Charles L. Bertrand (szerk.): Revolutionary situations in Europe, 1917–1922: Germany, Italy, Austria–Hungary. Montréal, Interuniversity Centre for European Studies, 1977. 39–55.

⁶ Rosa Luxemburg, Gesammelte Werke, Vol. 4., Berlin (DDR), Dietz Verlag, 1979. 386–387.

⁷ A KDP szociológiájának mélyebb elemzése: Ben Fowkes: Communism in Germany under the Weimar Republic. New York, St. Martins’s Press, 1984. 172–183. Fowkes idéz egy cikket, amely 1928-ban jelent meg a Die Kommunistische Internationale-ban, amely szerint a párttagok 68 százaléka ipari munkás volt, túlnyomó részük képzett. Még a nagy válság alatt is a munkanélküli KPD-tagok jól képzett munkások voltak. Mi több, a KPD jobb eredményeket ért el a viszonylag jobban fizetett építőipari munkások, bányászok és kohászok között, mint a textiliparban, a mezőgazdaságban és egyebütt dolgozó kis fizetésű proletárok között, akik inkább a szociáldemokráciát támogatták.

⁸ Kevin McDermott – Jeremy Agnew: The Comintern: A History of International Communism from Lenin to Stalin. New York, St. Martins’s Press, 1997. 21.

⁹ Willie Thompson: The Good Old Cause: British Communism. 1920–1991. London, Pluto Press, 1993. 21.

¹⁰ Még egy friss, a SPD-vel szimpatizáló mű és kénytelen ezt a passzivitást elismerni, különösen a fasizmus elleni harccal kapcsolatban. A szerző végkövetkeztetése szerint: “Ahelyett, hogy a maga kezébe vette volna sorsának irányítását, a weimari szociáldemokrácia hagyta, hogy az ‘események kényszere’ diktálja történetét.” Donna Harsch: German Social Democracy and the Rise of Nacism. Chapel Hill, NC, University of North Carolina Press, 1993. 246.

¹¹ Mint egy Németországról szóló, éleslátó cikkben szerepel: “A kommunista politika különös hasonlóságot mutatott a német politikai–gazdasági helyzettel, mivel a birodalmi és weimari időkben alakult ki.” Eric D. Weitz: State Power, Class Fregmentetion and the Shaping of German Communist Politics, 1890–1933. Journal of Modern History, 62. (June 1990), 257.

¹² Bár nyilván nem tekinthető elfogulatlan megfigyelőnek, Trockij nagyon világosan felismerte, hogy “lehetőségük volt élni, gondolkodni és fejlődni, képesek lettek volna kiválasztani saját vezető kádereiket. Ehelyett a bürokrácia olyan rendszert eredményezett, amelyben a kijelölt káderek megválasztása mesterséges szócséplés… A káderek, akiknek a fejlődése megbénult, gyöngítik a pártot. Alkalmatlanságukat elnyomással kendőzik el. A párt habozása és bizonytalansága feltartóztathatatlanul átterjed az egész munkásosztályra. A tömegeket nem lehet cselekvésre bírni, ha magának a pártnak sincs forradalmi elkötelezettsége.” Leon Trotsky: Germany 1931–1932. London, New Park Publications, 1970. 292–293.

¹³ Németországban a KPD 1927-es tagságának 30 százaléka volt korábban SPD-tag (lásd Fowkes, 174). Más országokban ennél sokkal szerényebb volt a siker, különösen az angolszász országokban.

¹⁴ A KPD-tagok szociáldemokraták iránti gyűlöletének átérzéséhez elég, ha átolvassuk ezen időszak irodalmát. Például, egy KPD-regény a késői weimari korszakból kijelenti: “Noske és a Fekete Reichswehr vérbe fojtotta a munkásfelkelést, majd ugyanez az SPD a német ipar újjáépítésének időszakában átvette a rendőrök munkáját a munkástömegek elnyomásában, mivel csak az ő segítségükkel válhatott lehetségessé a tőkések helyzetének stabilizálása… Ebert többet tett a német kapitalizmusért, mint akármelyik császár a háború előtt. Megmentette a létezését! És utána – megválasztottak egy Hindenburgot!” Klaus Neukranz: Barricades in Berlin. Chicago, Banner Press, 1979. 37.

¹⁵ Arról, hogy miért találhatta az átlagkommunista elfogadhatónak a szociálfasizmus elméletét, lásd James Wickham: Social Fascism and the Division of the Working Class Movement: Workers and Political Parties in the Frankfurt Area, 1929/30. Capital and Class, 7. (Spring, 1979) 1–34.

¹⁶ McDermott and Agnew, 32.

¹⁷ Fowkes, 133–134.

¹⁸ Ebben a tekintetben általában egyetértek a korábbi Komintern-diák és későbbi NDK tisztviselő Wolfgang Leonharddal. Lásd W. L.: Eurocommunism: The Challenge for East and West. New York, Holt, Rinehart and Winston, 1978. 31–36.

¹⁹ Vessük ezt össze Lenin 1922. november 13-i megjegyzésével, amellyel a Kominternnek a kommunista pártok szervezeti struktúrájáról szóló határozatát kritizálja: “majdnem teljesen orosz, azaz az orosz viszonyokból indul ki… Rossz azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy jóformán egyetlen küföldi sem képes elolvasni… másodszor, még ha elolvassák is, a külföldiek közül senki sem fogja megérteni, éppen azért, mert túlságosan orosz… teljesen orosz szellem hatja át… ezzel a határozattal nagy hibát követünk el, mert magunk vágtuk el a további siker útját.” V.I.Lenin: Az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai. Előadói beszéd a Komintern IV. kongresszusán. In: Lenin összes művei. 45. kötet, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1981. 293.

²⁰ Ahogyan Trockij megfogalmazta: “A párt feladata nem lenne más, mint megtanulni az osztályharc tapasztalataiból, hogyan mutassuk meg a proletariátusnak, hogy joga van a vezetéshez. Ehelyett a sztálinista bürokrácia azt tartja, hogy joga van engedelmességet követelni a proletariátustól, pusztán a párttagkönyvön keresztül, amelyben a Komintern pecsétje van.” Trockij, 78.

²¹ Zinovjev elvtárs beszéde a KPD helyzetéről. Die Internationale, VII. (2/3), 1923. III. 28. In: Helmut Gruber (szerk.): International Communism in the Era of Lenin: A Documentary History. New York, Anchor Books, 1972. 396. Ezen beszédet olvasva jól látható, mennyire “el volt tévedve” a Komintern már 1923-ban is. Megfigyelhető továbbá, milyen sok időt szán Zinovjev beszédében arra, hogy pártbéli riválisait (pl. Radek) támadja. Végül, könnyen védhető az az állítás, hogy ez a beszéd ésszerűen tekinthető leereszkedőnek és fennhéjazónak a német elvtársakkal szemben.

²² Karl Marx és Friedrich Engels: A Nemzetközi Munkásszövetség általános szervezeti szabályzata és ügyviteli szabályzata. (1871) In: MEM 17. k., Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1968. 406.

Napjainkban kulcskérdés, hogy az európai baloldal szembenézzen azzal, hogyan erősíthetjük meg a nemzetközi együttműködést a neoliberális irányzattal szemben, amely akaratunk ellenére afelé sodor bennünket, hogy csatlakozzunk az Európai Monetáris Unió és a Nato kelet-európai terjeszkedési szándékához. Tudjuk, hogy a tőke célja ebben a folyamatban a szociális támogatási rendszer s ezen belül a munkavállalói jogok lebontása. Tisztában vagyunk azzal, hogy az ilyen monetarista politikának milyen végzetes hatása lesz mind Kelet-, mind Nyugat-Európában. Ezért a baloldal számára döntő fontosságú egy egységes megközelítés kialakítása. De mi is ez a “baloldal”, amelyre mi olyannyira könnyedén szoktunk hivatkozni? Milyen bázison lehetséges számunkra egységessé kovácsolódni, szem előtt tartva a múltban bennünket elválasztó különbségeket?

Ebben az írásban megkísérlem feltárni mind a múltbéli, mind a jelenkori nyugat-európai baloldal néhány mozgatórugóját, fölmutatva egy közös alapot és irányvonalat, amelyben együtt dolgozhatunk: hozzájárulva az európai – a nyugati és keleti – baloldal fejlődésének elkerülhetetlen elemzéséhez.

Az első világháború után az európai történelmet két hatalmas külső erő szembenállása határozta meg: az Egyesült Államoké és az orosz forradalomé. Ennek mélyreható befolyása volt a munkásmozgalomra, kialakítva alapvető politikai körvonalait. 1918-tól a 70-es évek végéig az európai szociáldemokrata irányt egy túlsúlyban levő nyugatiság, illetve amerikai orientáció jellemezte, és gyakran a leginkább amerikabarát trend érvényesült a nyugat-európai társadalmakban. A szociáldemokráciát szembeállították az orosz forradalommal és annak kiterjesztésével. Az amerikai irányvonalnak ez a támogatása materiális alapokon nyugodott – a húszas években a nyugat-európai kapitalista fellendülést az amerikai tőke erősítette meg, s ez megismétlődött az ötvenes és a hatvanas években.

A Szovjetunió befolyása Európára hasonlóképpen mélyreható volt, és a Németország és a Szovjetunió közötti nagy háborús konfliktus idején kulminált. A második világháború után Európa két táborra szakadt, mivel sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem volt elég erős ahhoz, hogy túlsúlyát biztosítsa a másik felett. Európa és a nyugat-európai munkásmozgalom politikai megosztottsága tartóssá vált.

Az európai szociáldemokrácia Amerika-barát orientációja a hetvenes években az Európai Közösség felgyorsult integrálódásának hatására megváltozott. Egy új politikai jelenség jött létre Nyugat-Európában: az euroszocializmus, mely fölényt szerzett a nyugati munkásmozgalmon belül, hatást gyakorolva nemcsak a szociáldemokráciára, hanem a kommunista pártokra is, sőt még az új baloldal jelentős részére is. Az euroszocializmus álláspontja az volt, hogy a további európai gazdasági integráció majd biztosítja a prosperálás és a szociáldemokrata reform gazdasági feltételeit. Olyan vezetők képviselik, illetve képviselték ezt, mint Mitterand Franciaországban, Craxi Olaszországban és Gonzales Spanyolországban. Az euroszocializmus meghatározó tényezővé vált a nyugat-európai szociáldemokráciában.

Ráadásul az is az erősödő integráció hatására történt – s ehhez még a kelet-európai rendszerek legitimitásának gyors ütemű hanyatlása is hozzájárult –, hogy a nyugat-európai kommunista pártokon belül egyidejű váltás következett be. Ez fejeződött ki az eurokommunizmus olaszországi, spanyolországi és egy ideig franciaországi előtérbe kerülésével. Bár a szovjet vezetés politikájától való függetlenség hangsúlyozása az eurokommunizmust részben némileg jobboldalra, a klasszikus szociáldemokrata politika irányába juttatta.

A szocializmus összeomlása 1989-ben azonban teljesen megváltoztatta az egész irányvonalat. Kelet-Európában azok az emberek, akik reménykedtek a fejlődésben és a demokráciában, a neoliberalizmussal találták magukat szemben. De 1989–91 Nyugat-Európában is fordulatot hozott. A tőke megerősödött, és a Maastrichti Egyezmény révén Nyugat-Európában elérte a szociális ellátási rendszer lebontását, a munkavállalási jogok megnyirbálását. Ennek következtében a rendszerváltozás az egykori Szovjetunióban és Kelet-Európában Nyugaton is vízválasztó volt a baloldal számára.

Az első kérdés, amellyel a baloldal valamennyi pártja szembekerült 1989-ben, nem annyira az volt, hogy a kelet-európai társadalmak demokratizálódása kívánatos-e – ez ugyanis nyilvánvaló volt –, inkább az, hogy a korábbi rendszer helyettesítése kapitalizmussal ezeket a társadalmakat előbbre avagy hátrább viszi-e. Ez a kérdés megosztotta a nyugat-európai baloldal korábbi tradícióit, létrehozva a munkásmozgalom balszárnyának újbóli politikai átrendeződését, mely mélyrehatóbb volt, mint bármelyik a második világháború után, vagy talán még az is lehet, hogy 1917 óta ez volt a legmélyebb. Ezt aztán csak megerősítette a neoliberalizmus előretörése, ami 1989 után következett be a kontinens mindkét felén.

Mindenekelőtt vegyük szemügyre ezen események hatását a szociáldemokráciára. Kezdetben a kapitalizmus restaurációja nem jelentett komoly problémát a szociáldemokrácia vezető körei számára. A szociáldemokrácia számára a demokrácia és a kapitalizmus újbóli megjelenése Kelet-Európában az érem két oldala, mely egymástól elválaszthatatlan. A Szocialista Internacionálé teljes támogatást nyújtott a rendszerváltozáshoz, és kevés sikerrel ugyan, de megpróbálta létrehozni az új, nyugat-európai stílusú szociáldemokrata pártokat Kelet-Európában.

De hamarosan fölbukkant egy ellentmondás. 1945 után a választási támogatottság alapjául a jóléti állam kiterjesztése, az állami beavatkozás és munkaalkalmat teremtő köztulajdon szolgált. 1989 után Kelet-Európában a privatizáció “jóvoltából”, mely lebontotta a jóléti társadalom gondoskodását – és deregulációt, valamint munkanélküliséget hozott magával, a politikai folyamatok ellentmondásba kerültek a hivatalos szociáldemokrata ideológiával. Különösen akkor, amikor világossá vált, hogy nem csak az átmenetért rövid távon fizetett költségekről van szó. Ugyanis a kelet-európai kapitalizmus helyzete a nemzetközi tőkés gazdaságban nem tenné lehetővé a reálbérek vagy a jóléti ellátások nyugati szintjét. Sőt, a kelet-európai gazdaságok és emberi erőforrások nyitása Nyugat felé lenyomná a fizetéseket és a jóléti intézményeket Nyugat-Európában is.

A Maastrichti Egyezmény a szociális ellátások és a foglalkoztatottsági szabályok elleni támadások új periódusát kezdeményezte Nyugat-Európában, munkanélküliséget hozva magával, mely napjainkban átlagosan a munkaerő 11%-át érinti az Európai Unió országaiban. Ebben az új helyzetben a szociáldemokrácia jobbszárnyú többsége, mint például Blair, amellett érvelt, hogy a hivatalos szociáldemokrata ideológiának úgy kellene megváltoznia, hogy mondjon le elkötelezettségéről a köztulajdon és a jóléti állam iránt. Ezek a problémák azonban kezdtek meghatározni egy új baloldalt mind a szociáldemokrata pártokon belül, mind – itt még inkább – azokon kívül. Az új irányzat szembehelyezkedett a Kelet-Európára és a Maastrichti Egyezményt követően Nyugat-Európára alkalmazott pénzügyi “gyógymóddal”. Ez felhívta a figyelmet arra, hogy ha a kelet-európai életszínvonal nem emelkedne a nyugati szint fölé, akkor az utóbbit nyomnák alacsonyabbra.

Így a 89–91-es események – azután az Öböl-háború, majd pedig a Maastrichti Egyezmény – új baloldali átrendeződéshez vezettek. Maastricht teljesen aláaknázta azt az elvet, amely korábban a nyugat-európai szociáldemokrácia alapvető programja volt: nevezetesen, hogy a haladás a gazdasági és politikai egyesülés felé az Unió minden részében a szociális ellátások magasabb színvonalát tegye lehetővé. A szociáldemokrácia jobbszárnyú vezetése támogatta a jóléti állam erózióját és lebontását, így hitelét vesztette. Ennek elkerülhetetlen következményeként a politikai szövetségeknek és szerveződéseknek új formái születtek – hiszen abszolút szükségszerűség a neoliberalizmus ellen harcolni. Ezek a felbukkanó új politikai szövetségek semmibe vették a korábbi politikai tradíciókat, és egyesítették nemcsak a baloldali szociáldemokratákat, de másokat is, akik ugyanannak a célnak az elérésére törekedtek. Az irányzatok – mint ahogy majd később kifejtem – a kommunista pártokban és egyéb, új baloldalból jövő erőkben gyökereztek, beleértve például néhány olyan pártot is, melyet Trockij hívei befolyásoltak. Az 1990-es évek közepére ilyen típusú szövetségeket láthattunk együttműködni az SDP-ben Németországban, az Egységes Baloldalban Spanyolországban, az olasz Kommunista Újjászerveződésben, a Brit Baloldali Munkáspártban stb.

Ez az új baloldal időről időre nemzetközi szinten is találkozott, elindulva egy közös álláspont kialakítása felé, főleg a Maastrichti Egyezmény monetáris feltételeiről.

A kommunista pártokat hasonló megosztottság jellemezte. A rendszerváltás hatása ezeken a pártokon is elkerülhetetlenül megmutatkozott. A különböző eurokommunista erők többségükben 1989-től kezdve, majd 1991-ben még többen, arra a megállapításra jutottak, hogy az orosz forradalom és valamennyi következménye tévedésnek bizonyult. Általánosan szólva ez vezetett az eurokommunista pártok felbomlásához vagy radikális átalakulásához szociáldemokrata csoportokká. Következésképpen az eurokommunizmus csupán jelzésszerűen van jelen Európában. Általában véve a jobboldali szociáldemokrácia egyik részévé vált.

A nyugat-európai kommunizmus kríziséből felbukkanó erők egy másik csoportja az ellenkező irányba fejlődött, inkább a bal-, mintsem a jobboldal felé. Elterjedt nézet az, hogy bármilyenek voltak is a kelet-európai társadalmak problémái, a rendszerváltás még alacsonyabb szociális és gazdasági szintet eredményezett. Ennek következménye lett például a Kommunista Újjászerveződés Olaszországban, nem is szólva olyanokról, mint a PCF, melyek kitartottak antikapitalista állásfoglalásuk mellett. Ezek most azzal a kérdéssel állnak szemben, hogy milyen kapcsolatot alakítsanak ki a tőlük jobbra álló, náluk sokkal nagyobb szociáldemokrata pártokkal. Főleg akkor, amikor a Maastrichti Egyezmény nyomásának hatására a választók átpártoltak a baloldalhoz, ami a baloldal hatalmi egyensúlyához vezetett egyes országokban. Ezek a baloldali kommunista erők manapság gyakran abban a helyzetben találják magukat, hogy messzemenően több közük van a baloldali szociáldemokráciához, amely szembeszegül a kapitalista restaurációval, a NATO-tagsággal vagy a neoliberális gazdaságpolitikával, mintsem azokhoz a korábbi kommunista pártbéli elvtársakhoz, akik ma már lényegében kapitalisták.

Az 1989–91-es rendszerváltás és ennek elkerülhetetlen következményei megváltoztatták az európai baloldal térképét. A korábbi egyességek szétbomlottak, újabbak bukkantak fel, újfajta politikai arculattal.

az 1989-es összeomlás után bizonyos újfajta nyitottság tanúi vagyunk a különböző baloldali ideák irányában. A német SDP, a kormányon levő utódpárt, a Keletnémet Szocialista Egységpárt saját választási jelölőlistájára befogadja más pártok képviselőit is, mint például Trockij híveit. Más jellegzetes példák is léteznek Nyugat-Európában, például Spanyolországban vagy Olaszországban. Spanyolországban a Kommunista Párt, amelyet most Izquierda Unida – az Egyesült Baloldali Szövetség – vezet, föladva a közeledést az eurokommunizmus felé, Felipe Gonzales szociáldemokrata kormányzásának baloldali ellenzéke lett. Ez magában foglalja a baloldali szociáldemokratákat, a szovjetbarát kommunistákat és a trockistákat.

Olaszországban a Kommunista Újjászerveződés Pártja, az Olasz Kommunista Pártból balra nyitva, csatlakozott a legfőbb baloldali csoportosuláshoz, a Proletárdemokráciához, és megerősödésük, valamint támogatottságuk növekedésével tovább erősítették a hatalmi egyensúlyt a Prodi-kormányban.

Angliában – bár sokkal kisebb arányban – egy hasonló kezdeményezés létezik a Szocialista Fórum körül, mely összekapcsolja a Munkáspárt balszárnyát a Brit Kommunista Párttal.

Ha 1989 elkezdte ezt az újrarendeződést, az folytatódott az Öböl-háború elleni tiltakozással, valamint a neoliberális gazdaságpolitikának, a Nato bővítésének és a fajgyűlölet növekedésének az ellenzésével. Ezeken az alapokon – különösen az általánosan növekvő elégedetlenség fontos itt, meg a szociális harc a jóléti ellátásoknak a Maastrichti Egyezmény sugallta megnyirbálása ellen – a baloldal képes volt a választási mezőnyben komoly előretörést elérni. A munkásosztály ellenállásának e hulláma lehetővé tette az antikapitalista erőknek, hogy komoly kisebbségi pozícióra tegyenek szert a nyugat-európai politika főáramán belül. Folytatnunk kell ezeknek a szövetségeknek a kiépítését. Ami most igazán szükséges, az az, hogy ezeknek az egymástól elszigetelt országokban fellépő különálló baloldali pártoknak és áramlatoknak az erőfeszítései együttesen jelenjenek meg az egész kontinensen. Egy nagy, közös osztályharc lehetőségét kell fontolóra vennünk.

(Ford.: Gimes Katalin)

1. Azokban a társadalmakban, amelyekben a termelés modern feltételei uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg. Mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá változik.

2. Az élet minden aspektusáról leválasztott elképzelések közös folyamban egyesültek, és az élet egykori egységessége mindörökre elveszett. Ha részlegesen vizsgáljuk, a valóság új általánossága mint egy elkülönült pszeudo-világ jelenik meg, amely kizárólag szemlélődés tárgya. A világról alkotott elképzelések specializálódásának tendenciája legmagasabb szintű kifejeződését az autonóm elképzelés világában leli, ahol a csalás önmagát csalja meg. Általánosságában a látvány az élet konkrét kifordítása, és így a nem-élet önálló folyamata.

3. A látvány egyrészt úgy jelenik meg, mint a társadalom maga, mint annak egy része, és végül mint az egységesítés eszköze. A társadalom részeként az a szektor, amely felé minden figyelem és tudatosság konvergál. Elszigetelt állapotában – és éppen ebből az okból – ez a szektor az illúziók és a hamis tudat helye; az egység, amelyet kierőszakol, pusztán a generalizált szétválasztás hivatalos nyelve.

4. A látvány nem elképzelések gyűjteménye; sokkal inkább az emberek közötti társadalmi kapcsolat, amelyet az elképzelések közvetítenek.

5. A látvány sem a vizuális világ szándékos torzulásaként, sem az elképzeléseket tömegesen terjesztő technológia termékeként nem érthető meg. Sokkal inkább úgy kell tekintenünk, mint aktualizált Weltanschauung-ot, amely anyagi valósággá lett átfordítva – egy objektív erővé alakult világnézetet.

6. Totalitásában felfogva a látvány egyként folyománya és célja a domináns termelési módnak. Nem valamilyen hozzáadás a valódi világhoz – másként szólva nem díszítőelem. Éppen ellenkezőleg, a látvány a társadalom reális irrealitásának kellős közepe. Minden különös megjelenésében – hírközlés vagy propaganda, reklám vagy a szórakoztatás aktuális fogyasztása – a látvány összefoglalja a társadalmi élet aktuális modelljét. Mindenütt jelenvaló kinyilatkoztatása egy, a termelési szférában már megtörtént választásnak, valamint a választás beteljesedett eredményének. Formájában és tartalmában a látvány a fennálló rendszer feltételeinek és céljának totális igazolását szolgálja. Továbbá biztosítja ennek az igazolásnak a permanens jelenlétét, mivel a modern termelési folyamaton kívül eső idő túlnyomó részében meghatározó szerepet tölt be.

7. Maga a szétválasztás jelensége része a világ egységességének, egy globális társadalmi praxisnak, amely egyrészről a valóságra, másrészről az elképzelésre hasadt szét. A társadalmi gyakorlat, az autonóm látvány megjelenése és általánossá válása előtt egy olyan valódi totalitás volt, amely tartalmazta a látványt is. Ezen totalitás szakadása mindazonáltal olyan mély, hogy a látvány képes önmagát, mint annak valódi célját megmutatni. A látvány nyelve a termelés uralkodó szervezetének jeleiből tevődik össze – azokból a jelekből, amelyek ugyanakkor ennek a termelésnek alapvető végtermékei.

8. A látvány nem fogható fel a konkrét társadalmi tevékenység elvont ellentéteként, mivel a valóság és az elképzelés közti dichotómia egy ilyen ellentétpár mindkét oldalán éppen úgy megmarad. Így a látvány, habár a valóságot a feje tetejére állítja, maga is valóságos tevékenység terméke. Ugyanígy, az élő realitás kénytelen elszenvedni a látvány kontemplációs mechanizmusának támadását, egybeolvad a látvány törvényeivel és egyben pozitív lendületet kölcsönöz nekik. Ily módon mindkét oldal megosztozik az objektív valóságon. És bármilyen koncepció, álljon egyik vagy másik oldalon, alapját csakis az önmagának saját ellentétébe való fordításban lelheti: a valóság kirobban a látványban, és a látvány valódi. Ez a kölcsönös elidegenedés az esszenciája és a támasztéka a látványnak, mint olyannak.

9. Egy világban, amely valóban a feje tetején áll, az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata.

10. A látvány koncepciója összehoz és megmagyaráz egy egész sor, látszólag teljesen különböző jelenséget. Az ezen jelenségek közötti eltérések és kontrasztok a látvány megjelenései – megjelenései a megjelenítés társadalmi szervezetének, amelynek szükséglete, hogy saját általános igazságában legyen felfogva. Saját terminológiájában megértve a látvány a megjelenések uralmát hirdeti és kijelenti, hogy az egész emberi élet, vagyis az egész társadalmi lét, pusztán megjelenés. De bármilyen kritikának, ha meg akarja ragadni a látvány lényegi jellemzőjét, képesnek kell lennie arra, hogy azt mint az élet látható negációját leplezze le – egy olyan életét, amely önmagának vizuális formát adott.

11. Hogy leírhassuk a látvány formációit, funkcióit, és mindazon erőket, amelyek elpusztításának irányába fejthetnek ki hatást, szükségünk van néhány mesterséges különbségtételre. A látvány elemzése megköveteli, hogy valamilyen szinten az ő nyelvét beszéljük – azon a szinten, amelyen rákényszerülünk, hogy annak a társadalomnak a metodológiájával éljünk, amely a látványban kifejeződik. A látvány egy sajátos gazdasági és társadalmi formáció kifejeződése; ha úgy tetszik, akkor ennek a formációnak a szertartáskönyve. Ugyanakkor az a történelmi pillanat is, amely éppen meghatároz bennünket.

12. A látvány félreérthetetlen és vitán felül álló óriási pozitívumként állítja be magát. Minden mondanivalója a következő: “Mindaz, ami megjelenik: jó; és mindaz, ami jó, megjelenik.” Az általa megkövetelt hozzáállás alapjában nem más, mint ugyanaz a passzív elfogadás, amelyet már biztosított azzal, hogy kétségbevonhatatlannak ábrázolja magát, és a valóságban azzal, hogy monopolizálja a megjelenők világát.

13. A látvány alapjában véve tautologikus, azon egyszerű okból, hogy eszközei és céljai azonosak. ő a Nap, amely sohasem nyugszik le a modern passzivitás birodalmának egén. Uralja az egész földkerekséget, saját dicsőségének örökkön tartó fényében sütkérezve.

14. A modern ipari társadalom látvány-karakterében nincsen semmi váratlan vagy természetfeletti; éppen ellenkezőleg, ez a társadalom leginkább a látványon alapul. A látvány – mint a fennálló gazdasági rend tökéletes elképzelése – számára a cél semmi, és a fejlődés minden – habár az egyetlen dolog, amit a látvány egyáltalán tervez, az önmaga fejlesztése.

15. Mint a jelenlegi termelésben létrejövő dolgok szükségszerű díszcsomagolása, mint a rendszer racionalitásának általános érvényű magyarázata, és mint az a fejlett gazdasági szektor, amely közvetlenül felelős a képzelet-tárgyak egyre növekvő tömegben való újratermeléséért, a látvány a jelenlegi társadalom legalapvetőbb terméke.

16. A látvány saját akarata alá rendeli az élő emberi lényeket, olyan mértékben, ahogy a gazdaság már maga alá gyűrte őket. Így a látvány csupán a gazdaság önmaga kedvéért fejlődő uralmát jelenti – amely egyszerre hőséges tükre a dolgok termelésének és a termelők torzult eltárgyiasítása.

17. A gazdaság társadalmi élet feletti uralmának legkorábbi időszaka a létezésnek birtoklássá való magától értetődő degradálását vezette be az emberi megnyilvánulások minden területén. A jelenlegi időszakban, amikor a társadalmi élet teljesen a gazdaság által felhalmozott termékeknek rendelődik alá, létrejön az általános átcsúszás a birtoklásból a megjelenésbe: most már minden aktuális “birtoklás” ebből a megjelenésből kell hogy levonja közvetlen súlyát csakúgy, mint létének alapvető értelmét. Ugyanakkor a közvetlenül a társadalmi erőktől függő, azok által formálódó minden egyedi valóság társadalmi valósággá válik. Csak annyiban jelenhet meg, amennyiben nem egyedi valóság.

18. Ahol a való világ puszta elképzelésekké válik, ott ezek a puszta elképzelések valódi létezést kapnak – a hipnotizált viselkedés hatékony motorjaiként. A látvány feladata, hogy a világot, amely többé közvetlenül már nem felfogható, egy csomó különféle specializált közvetítőn keresztül láttassa; ezért magától értetődően a látást tekinti az alapvető emberi érzékelésnek, éppen úgy, ahogyan egykor a tapintás számított annak. A leginkább absztrakt és megcsalható érzék felel meg legjobban a jelenlegi társadalom általánossá tett absztrakciójának. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy maga a látvány a puszta szemmel felfogható – asszisztáljon ehhez akár még a fül is. A látvány már meghatározásában idegen az emberi tevékenységtől, minden tervezéstől és helyesbítéstől. A dialógus ellentéte. Ahol a reprezentáció független létezéshez jut, ott a látvány újrateremti önmagát.

19. A látvány a nyugati filozófia gyengeségeinek örököse, annak a gondolati folyamatnak, amely a tevékenységet éppen a vizualitás kategóriáiban próbálta megragadni; és valóban, a látvány éppen annak a technikai racionalitásnak a szüntelen terjesztésén alapul, amelynek ez a filozófiai tradíció adott életet. Nem a filozófiát valósítja meg, hanem a valóságot teszi filozófiává, és minden konkrét emberi életet egy spekulatív univerzumba helyez át.

20. A filozófia az elidegenedett gondolat hatalma és az elidegenedett hatalom gondolata; mint ilyen, soha nem volt képes önmagát a teológiától megszabadítani. A látvány a vallási illúziók anyagi újjáépítése. A látvány technológiája nem kergeti szét azokat a vallási felhőket, amelyekben az emberek egykor a tőlük leválasztott erőiket elhelyezték, ám ezeket a felhő-borította entitásokat most a földhöz köti. Így a leginkább földhözragadt élet az, ami átláthatatlanná és megfoghatatlanná válik. Az élet abszolút tagadásának csalóka Paradicsomát többé nem az Égbe helyezi, hanem éppen az anyagi életben mutat neki helyet. A látvány technikai megvalósítása az emberi erők “túlvilágra” való száműzésének – és a szétválasztás tökéletesítésének az emberi lényeken belül.

21. Mindaddig, amíg a szükségleteken alapuló világ csupán társadalmi álom, az álmodozás társadalmi szükséglet marad. A látvány a leláncolt modern társadalom lidércnyomásos álma, amely csupán az alvás utáni vágyát fejezi ki. A látvány ennek az alvásnak az őrangyala.

22. Az a tény, hogy a modern társadalom gyakorlati ereje elvált önmagától és a látványban lelte meg a maga független birodalmát, csupán abból a másik tényből érthető meg, hogy ebben a gyakorlati erőben az önbomlasztás és az önellentmondás már eleve adott.

23. A látvány gyökereinél ott találjuk a legősibb társadalmi munkamegosztást: a hatalom elkülönítését. A látvány így egy speciális működés, minden egyéb tevékenység szóvivője, a hierarchikus társadalom egyfajta diplomáciai képviselete saját maga számára, és az egyetlen olyan beszéd, amelyet ez a társadalom hajlandó meghallgatni. Vagyis a látvány legmodernebb aspektusa más oldalról szemlélve egyben a legarchaikusabb is.

24. A látványon keresztül a fennálló rend beszélget szüntelenül önmagával egy végtelen, öndicsőítő monológban. A látvány a hatalom önarcképe egy olyan korszakban, amikor ez a hatalom totálisan rendelkezik a létezés minden feltétele felett. A látvány kapcsolatrendszereiben a tiszta objektivitás fetisizálása hivatott elfedni azt a valóságos jellemvonást, hogy a látvány az emberi lények és az osztályok közötti kapcsolat: egy második Természet végzetes törvényei látszanak környezetünket irányítani. De a látvány nem egy természetes fejlődésként felfogott technikai fejlődés eredménye; éppen ellenkezőleg: a látvány társadalma egy forma, amely megválasztja saját technikai tartalmát. Ha a látvány – annak a “tömegmédiának” az eszközeivel értelmezve, amely egyike a legbutítóbb felszíni kifejeződéseinek – időnként egyszerűen mint puszta apparátus tűnik is meghódítani a társadalmat, nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy ez az apparátus egyáltalán nem semleges, hanem éppen a látvány belső dinamikájának szükségleteire adott adekvát válasz. Ha az adott korszak társadalmi elvárásai, amelyek ezeket a technikákat kifejlesztik, csak közvetítőkön keresztül elégíthetőek ki, ha a társadalom és az emberek közti összes kapcsolat irányítása a “pillanatnyi” kommunikáció közvetítésének függvénye, ez csak azért lehetséges, mert ez a “kommunikáció” egyirányú. A “kommunikációnak” a fennálló rendszer irányítóinak kezében felgyűlő ilyen mértékű felhalmozódása teszi lehetővé éppen ezt a sajátos irányítási formát. Az a társadalmi szakadás, amelyet a látvány kifejez, elválaszthatatlan a modern államtól, amely a társadalmon belüli szakadás általános formája, a társadalmi munkamegosztás terméke és az osztályuralom szerve.

25. A szétválasztás a látvány alfája és omegája. A vallási kontempláció legkorábbi formájában a társadalmi munkamegosztás és az osztályok kialakulásának terméke. A hatalom így öltöztette magát az öröktől való rend misztikus ruhájába. A korábbi időszakokban a szentséggel igazolták a dolgoknak azon kozmikus és ontologikus rendjét, amely legjobban szolgálta az urak érdekeit, megmagyarázva és kiszínezve azt, amit a társadalom nem tehetett meg. Így a hatalomnak, mint elkülönített résznek, mindig is volt látvány-aspektusa, de az általános ragaszkodás egy változatlan elképzeléshez eredetileg a közös veszteségtudat eredménye volt, képzeletbeli kompenzációja a valódi társadalmi aktivitás nyomorúságának, amelyet még széles körben érvényesnek tartottak. A modern látvány, éppen ellenkezőleg, azt fejezi ki, amit a társadalom megtehet; azonban ebben a kifejezésben a megengedett teljes ellentétben áll a lehetségessel. A látvány konzerválja az öntudat hiányát a létezés feltételeinek gyakorlati változásaiban. A látvány önnemző és önmaga állítja fel szabályait: a szentség egy megtévesztő formája. És nem rejti véka alá, hogy mi is valójában: egy hierarchikus hatalom, amely önmagán belül fejlődik, saját elkülönülésében; köszönhetően a növekvő termelékenységnek – ez azon a mindinkább kifinomuló munkamegosztáson alapul, amely az emberi mozdulatokat a gépek szükségleteihez igazítja -, valamint a folyamatosan táguló piacoknak. A fejlődésnek ebben a folyamatában minden közösség és kritikai tudatosság halálra ítéltetett; még azok az erők sem találták meg az újraegyesülés útját, amelyek pedig – elkülönítve magukat – képesek voltak jelentős növekedésre.

26. A munkásnak és termékének általánossá tett elválasztása véget vetett az elvégzett munka bármilyen áttekintésének, éppen úgy, mint a munkások közötti közvetlen emberi kommunikációnak. Az elidegenedett termékek felhalmozódásának előrehaladtával és a termelési folyamat fokozódó centralizálásával párhuzamosan az állandóság és a kommunikáció a rendszer irányítóinak exkluzív kiváltságává válik. Az elválasztáson alapuló gazdasági rendszer győzelme a világ proletarizálódásához vezet.

27. Az elválasztás termelési rendszerének sikeréből eredően, amelynek terméke maga az elválasztás, a tapasztalásnak az az alapvető területe, amely a korábbi társadalmi formákban az egyén alapvető munkatevékenységéhez kötődött, most – a rendszer fejlődésének megfelelően – helyet változtatott; a nem-munka, az inaktivitás uralma alá került. Azonban ez az inaktivitás semmiképpen sem szabadult fel a termelő tevékenység befolyása alól: azon alapul, nehézkes és hódoló alávetettségben létezik a termelés szükségleteivel és eredményeivel szemben, hiszen maga is a termelés folyamatának szülötte. Nincs szabadság a tevékenységen kívül, és a látvány összefüggésein belül minden tevékenységet tagad – annak következtében, hogy minden valódi tevékenységet erőszakosan önmaga, vagyis a látvány globális felépítésébe kényszerít. Ezért az úgynevezett “megszabadulás a munkától”, vagyis a szabadidő növekedése, sem a munkán belüli felszabadulásként, sem pedig a munka által létrehozott világtól való megszabadulásként nem értelmezhető.

28. A fennálló gazdasági rendszer az elszigetelődésen alapul; ugyanakkor pedig az elszigetelődés körkörös újratermelését valósítja meg. Az elszigetelődés a technológia alapja, és a technikai fejlődés elszigetelődést gerjeszt. Minden árucikk, amelyet a látvány-rendszer kiválaszt, a gépkocsitól a tévéig, egyben fegyvereiként szolgálnak abban, hogy folyamatosan megerősíthesse a “magányos tömeg” elszigeteltségének feltételeit. A látvány minden alkalommal újra visszatér saját előfeltételeihez, és ezt minden alkalommal egyre konkrétabban teszi meg.

29. A látvány eredete a világ egységének szétesése; a modern látvány gigantikus kiterjedése megmutatja, hogy ez a szétesés mennyire totálissá vált: mindenféle egyedi munka absztrakt természete, akárcsak az általában vett termelés absztrakt volta tökéletesen kifejeződik a látványban, amely konkretizálódásának módját az absztrakcióban leli. A látvány a világot két részre osztja, amelyek közül az egyik reprezentálja magát a világ számára, és fölébe rendeli magát. A látvány ennek a szétválasztásnak a közös nyelve. A nézőket csupán egyirányú kapcsolat köti ahhoz a középponthoz, amely fenntartja egymástól való elszigeteltségüket. A látvány így újraegyesíti a szétválasztottakat, de szétválasztottságukban egyesíti őket.

30. A néző elidegenedettsége a szemlélt tárgytól, és annak való alávetettsége (amely éppen az ő tudattalan aktivitásából ered) a következő módon fejeződik ki: minél inkább szemlél, annál kevésbé él; minél inkább az uralkodó rendszer által feltálalt szükségletekben találja meg a magáét, annál kevésbé képes felfogni saját létezését és vágyait. A látványnak a cselekvő alannyal szembeni külsődlegessége kifejeződik abban, hogy az egyén saját gesztusai sem az övéi többé, sokkal inkább ahhoz tartoznak, aki reprezentálja azokat számára. Ezért van az, hogy a néző sehol sem érzi otthon magát, hiszen mindenütt a látványt találja.

31. A munkás nem önmagát termeli: egy tőle független erőt állít elő. Ennek a termelésnek a sikere, vagyis a választék, amit létrehoz, a termelő számára csupán a megfosztottság választékaként jelenik meg. Minden idő, minden hely idegenné válik számukra, amint saját elidegenedett termékeik felhalmozódnak. A látvány ezen új világ térképe, amely lefedi a teljes területet. Így azok az erők, amelyektől megfosztattunk most teljes nagyságukban mutatkoznak meg előttünk.

32. A látvány társadalmi funkciója az elidegenedés konkrét termelése. A gazdasági növekedés elsősorban az ipari termelés e szektorának növekedésével jár együtt. Ha valami növekszik a gazdasági folyamatban, az csak az elidegenedés lehet, amely már eredetileg a gazdasági szféra génjeibe volt programozva.

33. A saját termékétől elszigetelt ember egyre növekvő mértékben maga termeli ki világának minden részletét; így mindinkább elszigetelődik ettől a világtól. Így most élete minél inkább termékévé válik, annál jobban elválasztódik ettől az élettől.

34. A látvány tőke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy már elképzeléssé válik.

(Ford.: Takács M. József)