Az Európai Únióban több ezer kelet-európai és a volt Szovjetúnió tagállamaiból származó nőt kényszerítenek prostitúcióra. A vasfüggöny megszűnte után kifejlődött jelenség az utóbbi időben a népesség elszegényedése miatt igen kiterjedtté vált. Erről nyújt közelképet a Le Monde Diplomatique-ban megjelent riport.

Az Európai Unióban több ezer kelet-európai és a volt Szovjetunió tagállamaiból származó nőt kényszerítenek prostitúcióra. A vasfüggöny megszűnte után kifejlődött jelenség az utóbbi időben, a népesség elszegényedése miatt igen kiterjedtté vált. Belgiumban a leánykereskedelem központja Antwerpen. Ezzel az OIM (Office Internationale pour les migrations – Nemzetközi Bevándorlási Iroda) is tisztában van, s a kérdés már régóta nyugtalanítja. 1998 decemberében az Európai Bizottság riadót fújt: akkor úgy tűnt, hogy sikerül megoldást találni a problémára. Ám a keleti országok a csapás leküzdésére a Tizenötöktől mind ez ideig csak szerény segítséget kaptak.

Antwerpen, forró negyed

D., albán lány, ablakban kínálja magát. Szembetűnő fiatalsága még a rendőröket is megdöbbenti. Tizenkilenc éves: ez áll a hamis útlevélben. Kórházba szállítják, és tetőtől talpig megröntgenezik. Az orvosi szakvélemény szerint legfeljebb tizenöt éves. D. eleinte még azt mondja a rendőröknek, hogy jószántából tartózkodik Antwerpenbenben. Később összeomlik. Kiderül, hogy a családnak létkérdés volt a pénz; hogy az anyja élettársa javasolta neki a belgiumi munkát, amivel “sok-sok pénzt lehet keresni” – így mondta a férfi. D.-t három hete adták el leánykereskedőknek, azóta van Antwerpenben. Az első kliens előtt még soha nem volt szexuális kapcsolata. A meggyötört lány úgy dönt, hogy hazatér. A rendőrök kérésére beleegyezik és feljelentést tesz. A belga hatóságok engedélyezik, hogy hazatérjen Albániába, az édesanyjához. Ettől a ponttól ügyét már az OIM kezeli.

Két hét leforgása alatt a rendőrök több albán lányt is kiszabadítottak a maffia hálójából. “Egy év óta az albán leánykereskedők a D.-hez hasonló fiatalok egész csapatait szállítják hozzánk” – mondja Véronique Grossi asszony, a holland Payoke Szövetség munkatársa. A keleti leánykereskedelem egyik fő célpontja pontosan Antwerpen. Az 1500 prostituált közül, akik a város utcáin és ablakaiban árulják magukat, a többség vagy afrikai vagy valamelyik kelet-európai országból való. “Legtöbbjüket éjjel-nappal testőrök felügyelik, és kötelesek minden keresetüket a futtatónak adni.” – teszi még hozzá Grossi asszony.

A határ után: maga a pokol

A kelet-európai leánykereskedők alaposan kihasználták Belgium és Hollandia prostitúcióval szembeni liberális hozzáállását. Ám a hálózatok terjedése végre riadóztatta Belgiumot. 1995-ben új törvényt léptettek életbe, véget vetve ezzel a futtatók aranyéletének. Ezt a lépést Hollandia már két évvel korábban megtette. A törvény értelmében az áldozatok, amennyiben feljelentést tesznek, rendőri védelmet és tartózkodási engedélyt kapnak, amit később korlátlan időre meghosszabbíttathatnak. A törvény alkalmazásának köszönhetően 1997-ben Antwerpenben 57 afrikai, illetve kelet-európai nő tett feljelentést. A Payoke Szövetség a helyzet kialakulásáért egyaránt felelőssé teszi a berozsdásodott belga igazságszolgáltatást és a túl enyhe büntetéseket.“A legtöbb leánykereskedőt két évtől három évig terjedő szabadságvesztésre ítélik, de a büntetés letöltése után nem toloncolják ki őket.” Valóban 1998-ig kellett várni, ekkor ítélt az antwerpeni bíróság először leánykereskedőket – nyolc albánt – a maximálisan kiróható legmagasabb büntetésre, öt év börtönben letöltendő szabadságvesztésre – érvel a Payoke.

De a bűnözők nem adják fel. Rendszeresen megfenyegetik a szociális munkásokat, így akarják őket elriasztani a prostituáltak segítésétől. 1995 júliusában Antwerpenben rálőttek a Payoke két állandó munkatársára, akik épp a gyorsforgalmi úton hajtottak egy furgonban. 1998-ban az igazságügyi palota lépcsőjén egy albán bűnöző életveszélyesen megfenyegette a Payoke két tagját.

A helyszín Varsó. Teresa Oleszczuk asszony, a lengyel La Strada Szövetség keretein belül működő, leánykereskedelem-ellenes program felelőse, dossziét vesz elő; benne tizenegy­néhány lány fényképe, legtöbbjük nagyon fiatal. “ő például négy éve tűnt el. A nyugati hivatalos szervek és a lengyel rendőrség együttes nyomozása sem járt eredménnyel” – magyarázza. Ezeknek a lányoknak a nagy részét nyilván elrabolták, Németországba vagy máshova hurcolták. 1997 áprilisa és 1998 májusa között az érintett családoktól a La Strada harminchét eltűnésről kapott értesítést. S ez a szám a valóságnak csak a töredéke. A lengyel fiatalok gyakran önszántukból indulnak neki. Megszédülnek a rokonok, meg a “barátom barátja” típusú távoli ismerősök ígéreteitől, akik jól fizető nyugati munkákat, felszolgálást, gyermekfelügyeletet, vagy takarítást kínálnak nekik. Esetleg valami fűt-fát ígérő apróhirdetésnek dőlnek be.

S még csak nem is sejtik, hogy ami rájuk vár, az maga a pokol: amint átlépték a határt, újabb kereskedőnek adják át őket. “A forgatókönyv mindig ugyanaz: a vállalat megszűnt, az ígért álláslehetőség már nem él. A nemi erőszak áldozatául esett lányok azután hamar valami masszázsszalonban, vagy a utcán találják magukat. Az emberkereskedők prostitúcióra kényszerítik őket, hogy visszefizettessék velük állítólagos tartozásaikat: útiköltség, útlevél, szállás, ellátás” – folytatja Oleszczuk asszony. Ami azokat a lengyel lányokat illeti, akik pontosan tudják, hogy prostituáltként kell majd dolgozniuk, ők azt hiszik, hogy néhány hónap alatt rengeteget keresnek, s azután hazatérnek. De a mókuskerékből nem lehet kiszállni: “Napi tizenkét óra gyilkos meló, s a keresményük 70%-át leveszi a tulaj, aki 1500 és 5000 német márka között fizetett a lányokért” – foglalja össze Isabelle Styczynska asszony, a La Strada másik állandó munkatársa.

Mivel ezek a fiatal nők a feljelentésnek még a gondolatától is félnek, szabadulásukat legtöbbször csak a rendőri razziáknak köszönhetik. Az is előfordul, hogy keresetükből egy fillért se kapnak, futtatójuk épp csak élelmet és tisztálkodási szereket juttat nekik. Így működik ez a Varsóban dolgozó ezerkétszáz bolgár prostituált majd mindegyikének esetében is. Lengyelország különben nem csak a leánykereskedők egyik vadászterülete, de jelentős felvevőpiac is. “Egyre több és több nő sodródik ide a még szegényebb országokból, Oroszországból, Ukrajnából és Belaruszból” – emeli ki Stana Buchowska asszony, a La Strada megelőzési programjának koordinátora. – A call-girl-szolgálatoknál, bárokban meg masszázsszalonokban alkalmazott lányokat folyamatosan egyik városból a másikba szállítják, hogy “a bártulajdonosok rendszeresen friss lányokat kínálhassanak a vendégeiknek.”

Három évvel ezelőtt a La Strada információs telefonvonalat létesített: Nyugatra készülő fiataloktól, az eltűnt lányok szüleitől, de még az áldozatoktól is érkeznek hívások, tíznél is több naponta. Az emberkereskedelem megfékezésére 1998-ban a La Strada figyelemfelkeltő kampányt kezdeményezett. A bemutatkozó akcióra – amit az EU finanszírozott – az egyik kelet-európai országban került sor. A július végéig tartó kampány tagadhatatlanul hatásos volt.

Az Egyesült Államok támogatásával, ugyanebben az időben, Ukrajnában is hasonló akciókat szerveztek, mivel Ukrajna kiemelten veszélyeztetett területnek számít. A munkanélküliek 72%-a nő. “Sokan közülük bármilyen munkát elvállalnának” – hívta fel rá a figyelmet egy nemzetközi szeminárium alkalmával Irene Kurolenko asszony, az 50 + 50 elnevezésű ukrán NGO tagja. A Strassbourgban, 1998. június 29–30-án megrendezett szeminárium témája az emberkereskedelem elleni küzdelem volt. Okkal, hiszen Kijevben a manökeni, táncosi meg felszolgálói állásajánlatokat közismert utazási irodák hirdetik.

Lengyelország, Ukrajna, Oroszország, Belorusszia, Magyarország, a Cseh Köztársaság, Albánia: mindegyik keleti országban létezik a leánykereskedelem. Az egész 1989-ben kezdődött. A kommunista blokk összeomlását követően a szervezett bűnözés rohamléptekben kezdte kiépíteni hálózatait. Egyszerű és olcsó: elég egy turistavízum, a szállítási költségek az EU közelsége miatt úgysem számottevők. És ma, kilenc év elteltével, vajon hány prostitúcióra kényszerrített, kihasznált nő élhet az Európai Unió országaiban? Frank Laczko úr, az emberkereskedelem elleni küzdelem szakértője, az OIM bécsi irodájánk munkatársa úgy véli, hogy a közel 500 000 kelet-európai prostituált között (beleértve a Szovjetunió utódállamaiból származókat is) az elraboltak jelentős csoportot képviselnek.

Melyik ország az elsődleges célpont? Az OIM szerint Németország; a prostituáltak 75%-a itt külföldi. Azután Ausztria; Bécsben a szex-klubok “hosstessei” 80%-ban keleti lányok. Majd Hollandia, Belgium, Svájc, Olaszország, Görögország… Az Európai Parlamentnek készült 1995. évi beszámoló szerint a prostitúcióra kényszerített áldozatok száma Németországban legkevesebb 10 000, Hollandiában 1000, míg Belgiumban 500. Az OIM szerint az utóbbi években “jelentősen felerősödött” a keletről jövő leánykereskedelem. Ez a szállítás elképesztő gazdaságosságával magyarázható. Az Interpol kiszámította, hogy az az európai bűnöző, aki csak egyetlen prostituáltat futtat, évi közel 110 000 eurós jövedelemre tehet szert.

Ehhez képest meglehetősen szánalmas az a támogatás, amit az EU tizenöt tagállama nyújt a Keletnek az emberkereskedelem elleni küzdelemhez. Jelenleg évi 1,3 millió eurót kapnak az 1996-tól 2000-ig futó STOP-program finanszírozására; s ezen kívül jut még néhány millió a közép-, illetve kelet-európai országokat, valamint a Szovjetunió utódállamait segítő programokra is.

A Tizenötök csak 1997-ben voltak végre hajlandók elfogadni a leánykereskedelem felszámolását célzó akciótervet. Alapkövei a rendőri és bírói együttműködés előmozdítása, a büntető törvények egységesítése és egy bizonyos “emberkereskedelmi egyezmény” aláírása voltak. Ez az egyezmény kilátásba helyezte a tett súlyával arányos, az EU-ban egységesen érvényes büntetéshatárok kialakítását. De mert az akció pusztán az uniós országok céljainak kijelölésére szorítkozott, semmiféle elrettentő hatást nem gyakorolt a bűnözőkre.

Az Európai Parlament belga képviselője, Anne Van Lancker úgy véli, hogy az uniós országok egy éve mind kevésbé törődnek ezzel a problémával; az egyezmény is csak 1999 végére készül el. “Ami pedig a szigorúbb büntetések kirovását illeti, attól még igencsak messze vagyunk” – állapítja meg Susan Wad­ding­ton asszony, aki szintén az Európai Parlament képviselője és a fentebb már említett beszámoló szerzője. “A bűnözőket legtöbbször csak nevetségesen kicsi pénzbüntetésre ítélik; ennek végképp semmi visszatartó ereje sincs.” És a rendőri együttműködést hasonló apátia jellemzi. Jóllehet a maastrichti egyezményben már 1991-ben elhatározták az Europol, egy összeurópai rendőri szervezet létrehozását, az emberkereskedelem csak 1997 óta tartozik a hatáskörébe. Az Europol bűnügyi részlege pedig csupán 1998 óta rendelkezik a szükséges eszközökkel, minthogy az uniós országok több évet vesztegettek el az Europolt érintő egyezmény ratifikálására.

Akkor hát az Unió is vétkes? Marie-Victoire Louis francia szociológus, a CADIS (Centre d’analyse et d’intervention sociolo­gique) munkatársa felelőssé teszi az Uniót – különös tekintettel a holland és belga törvényekre –, mert “legitimizálja a futtatókat, tápot adva ezzel a leánykereskedelemnek”. És számos európai ország továbbra is közönséges illegális bevándorlóként kezeli a leánykereskedelem áldozatait; kiutasítják őket az országból, nevük pedig felkerül a nemkívánatos személyek listájára.

Lássunk egy példát, tanulságos lesz. A tizenhét éves Tatianát, Mariekát, Joannát és Isabellát 1996. június 1-én, egy lengyel szórakozóhelyről rabolták el. A kábítószer hatása alatt álló lányok másnap már Németországban, a Musla Palace nevű bordélyházban találták magukat. A nyolcezer márkáért eladott fiatalokat bezárták és prostitúcóra kényszerítették. A német rendőrség közbelépésének köszönhetően három nap elteltével kiszabadultak. Hazatelepítették őket Lengyelországba. A két leánykereskedőt, a lányok elrablóit és fogvatartóit két év börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték, majd büntetésük egy részét elengedték, így 1998 elején szabadultak. Ami a négy áldozatot illeti, őket a rendőrség azzal gyanúsítja, hogy önszántukból kíséreltek meg illegálisan bejutni Németországba azért, hogy fotómodellként dolgozzanak. A német rendőrség nyilvántartásba vette őket, nevük ott szerepel a nemkívánatos személyek feketelistáján. A folytatás: a shengeni egyezmény értelmében, valamint az európai rendőri szervek informatikai adatcseréje folytán a négy lány többé nem lépheti át az egyezményhez csatlakozott uniós országok határát (csak az Egyesült Királyság és Írország kivétel). 1997 tavaszán Tatiana, akit erről az intézkedésről nem értesítettek, egy színésztársulat tagjaként szeretett volna Németországba utazni; a csapat az Európa Tanács támogatásával, épp egy rasszizmus elleni programmal turnézott Európában; Tatianát nem engedték át a határon. A La Strada hónapok óta csatázik a lengyel, a holland, a belga, a német és az európai hatóságokkal, hogy szüntessék be ezt a tilalmat. Egyelőre eredménytelenül.

A bolgár és albán maffia

1997-ben Franciaországba is behetoltak a keleti lánykereskedők. Az OCRETH (Office central pour la répression de la traite des etres humains – Központi Hivatal az Emberkereskedelem Visszaszorítására) egyik magasrangú felelőse szerint az emberkereskedők szállítmányaik nagy részével Párizst és a vidéki nagyvárosokat veszik célba. Utóbbiak közül elsősorban Nizzát. Itt az idegen prostituáltak 70%-a keleti. Az Ocreth 1997-ben tapasztalta először, hogy egész bűnszövetkezetek érkeznek az ország területére, amelyek “saját kerületeikben teljesen kézben tartják a prostitúciót”.

1997 szeptemberében a rendőrség egy bolgár csoportot számolt fel: ezek a leánykereskedők huszonegynehány bolgár lányt futtattak Párizsban, a sugárutakon. Nancyban ugyanez a helyzet. Itt az albán maffia felügyelte a lányokat, kb. húsz fiatalt. A rendőrség nemrég egy kisebb csoport litván prostituáltat fedezett fel. A fiatal nőket Párizson keresztül szállították Guadeloupe-ra, ahol felkapott éjszakai mulatókba kerültek.

Mindezek ellenére Franciaországban nem olyan súlyos a helyzet, mint Hollandiában vagy Belgiumban. A rendőrök szerint a francia törvények szigora riasztja el a bűnözőket. Érthető, hiszen a bűncselekményre való szövetkezés 20, a kitartás 5, a prostitúcióra való kényszerítés pedig 10 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható. A francia belügyminisztérium igen szomorúnak találja, hogy néhány európai ország nem hajlandó az együttműködésre. Egyik magasrangú tisztviselő nyilatkozta nekünk: “Látva, hogy egyes uniós tagállamokban milyen nehézségekbe ütközik a rendőri együttműködés, nem egyszer az az érzésünk támad, hogy ezekben az országokban az emberkereskedelem problémáját nem tartják lényeges kérdésnek.”

(Fordította: Mihályi Patrícia)

A századelő jellegzetes politikai irányzatai, a polgári radikalizmus, a szociáldemokrácia vagy a katolicizmus a nőmozgalomban is megjelentek. A maguk sajátos módján foglaltak állást olyan kérdésekben, mint a családon belüli viszonyok vagy a prostitúció.

A századfordulón a magyar nőmozgalmat a társadalmi és politikai kérdések széles köre foglalkoztatta. A nők ekkor még nem választhattak, és a polgári jogban is lényegesen kedvezőtlenebb volt a helyzetük, mint a férfiaké. Munkavállalóként számos hátrányos megkülönböztetéssel kellett megküzdeniük, és a társadalmi szokások vagy akár a jogi tiltások következtében bizonyos foglalkozásokat nem gyakorolhattak. A felsőfokú képzésben csak néhány kar állt nyitva előttük, azok is részlegesen, a leányiskolai oktatás által közvetített ismeretek pedig alkalmatlanok voltak arra, hogy felkészítsék a nőket a magasabb minőségű kenyérkereső munkára.

Kevésbé ismert azonban, hogy a hazai nőmozgalom legkülönfélébb irányzatai a "szexuális kérdéssel" – tehát a prostitúcióval, a "leánykereskedelemmel" és a "szexuális reformmal", valamint általában véve a nemek közti szexuális kapcsolattal – is behatóan foglalkoztak. E területen a fennálló viszonyokat érintő bírálataikat, illetve reformtörekvéseiket egyrészt a magyar társadalom állapotáról szerzett tapasztalatok, másrészt az ekkoriban virágkorát élő nemzetközi nőmozgalomban zajló viták, az ottani merész elképzelések alakították.

A magyar nőmozgalom két nagy táborra tagolódott, egyrészt a hierarchikus társadalmi struktúrákban gondolkodó integracionistákra, másrészt az individualista modernistákra. Az utóbbiakhoz tartozott a ‘polgári’ nőmozgalom ún. ‘radikális’ szárnya – többek között a Feministák Egyesülete, akiket a köznyelv csak ‘feministáknak’ nevezett – és a szociáldemokrata tábor, az előbbihez pedig a ‘polgári’ nőmozgalom ún. ‘mérsékelt’ szárnya – legfontosabb képviselője a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége volt – és a katolikus irányzat. A "szexuális kérdést" az integracionisták elsősorban erkölcsi problémának tekintették, ezzel szemben a modernisták elemzése azoknak a társadalmi-gazdasági viszonyoknak a szerepét hangsúlyozta, amelyek hatást gyakoroltak a nemek közti viszonyok alakulására. Más országokkal összehasonlítva azonban a magyar nőmozgalomban a "szexuális kérdéssel" kapcsolatos nyilvános és direkt állásfoglalás csupán szerény szerepet játszott.

Szexuális viszonyok és reformtörekvések

A hazai nőmozgalomnak az integracionista és a modernista irányzata egyaránt foglalkozott a magyar társadalomban uralkodó szexuális viszonyokkal, ám ezt gyökeresen eltérő módon tette. A modernista tábor ún. polgári szárnyát képviselő Feministák Egyesülete szemében a "szexuális kérdés" elvileg a nőmozgalom legfontosabb témái közé tartozott. Ennek ellenére ez az egyesület jobbnak látta, hogy ezekben az ügyekben, legalábbis kifelé, a legnagyobb óvatossággal járjon el. Ez a nagyfokú elővigyázatosság részint speciális tapasztalatoknak, részint stratégiai-taktikai megfontolásoknak volt a következménye. Az egyesület vezető személyiségei reménytelenül nőellenesnek találták ugyanis a hazai szexuális viszonyokat, a nemi kapcsolatok kultúráját (vagy inkább kulturálatlanságát): a ‘machizmus’ uralma ezen a területen kikezdhetetlennek látszott. A Feministák Egyesületének havilapjában rendszeresen jelentek meg kommentár nélküli rövid hírek, amelyek ezeket a viszonyokat voltak hivatva illusztrálni. A lap például tudósított egy vidéki földbirtokosról, akinek örökségét 58 általa nemzett gyermek között kellett felosztani, vagy az illetékes miniszter rendkívüli engedélyéről, amely egyik ismert gróf számára lehetővé tette, hogy feleségül vegyen egy 13 éves lányt.¹ Egy alkalommal maga Schwimmer Rózsa háborgott egy államilag támogatott magyar utazási ügynökség brosúráján. A füzetecske egyebek közt ott hevert a vasúti fülkékben is, és egyik fejezete a Budapesti éjjel címet viselte. A brosúra – Schwimmer szerint – nyíltan dícsérte azokat a magyar nőket, akik az éjszakai mulatókban és a főváros utcáin évszaktól függetlenül a férfilátogatók rendelkezésére álltak. Így azután nem csoda, fűzte hozzá, ha a magyar nők nem örvendenek nagy tekintélynek külföldön. "Mert amíg itthon nincsen becsülete a magyar asszonynak, addig másfelé sem lehet. Itthon pedig nincs becsülete." Szerinte a magyar férfiak kimondott megelégedettséggel szemlélték, és afféle nemzeti vívmánynak tekintették a magyar prostituáltak (az ún. "hungárák") exportját, és ugyanez vonatkozott a szintén híres-hírhedt budapesti éjszakai életre: "A gazda büszke: felesége tetszett a vendégnek." Másfelől – Schwimmer állítása szerint – ugyanezek a viszonyok tükröződtek a magyar hivatalos életben és a nyilvános szférában is, ahol teljességgel hiányzott a női elem. Ilyen körülmények közt a külföld nem is következtethetett másra, mint hogy "a kultúra és civilizáció Magyarországon tisztán férfidolog, míg a nők csak a kicsapongás óráiban társaik a férfiaknak".²

A fenti bíráló elemzést támasztja alá, hogy a Feministák Egyesülete keserű tapasztalatokra tett szert, valahányszor a "szexuális kérdésekről" nyilvánosan foglalt állást. A szexuális felvilágosítás témájának felvetése, vagy a női egészség és higiénia kérdéseiről szervezett felvilágosító jellegű előadássorozatuk a budapesti, illetve magyar nyilvánosság viharos felháborodását és "a feministák durva szidalmazását" váltotta ki.³

Ilyen és más hasonló tapasztalatok után a Feministák Egyesülete a "szexuális kérdés" nyilvános feszegetésében csakhamar az egyesületi tevékenység egyetlen más területét sem jellemző visszafogottságot tanúsított. Ez eltérést jelentett attól a sok tekintetben meglepő következetességgel alkalmazott stratégiától is, melynek értelmében a Feministák Egyesülete teret biztosított Magyarországon a nemzetközi nőmozgalom ‘radikális’ irányzataiban jelen lévő valamennyi témának és politizálási mintának. Mindazonáltal a "szexuális kérdésben" – legalábbis a Feministák Egyesületének vezető személyiségei – tartalmilag ugyanazokat a nézeteket képviselték, mint a nemzetközi nőmozgalom ‘radikálisabb’ szárnya. E megközelítés kiindulópontja az volt, hogy a nőmozgalom központi törekvése a szexuális viszonyoknak a gazdasági szempontokról történő leválasztása legyen.⁴ Eszerint mindaddig, amíg a házasságban a nő gazdaságilag függ a férfitól, mert a gyerekek ellátása miatt vagy más okból nem végezhet kereső munkát, nem lehetséges a két házastárs között egyenjogú és őszinte kapcsolat. Érvelésük szerint ilyen körülmények között nem találhatjuk meglepőnek, ha partnerükben maguk a nők is a ház urát, a családfőt látják, "de férjükről, az emberről, nem tudnak semmit".⁵ Csak a gazdasági és az érzelmi szféra, másfelől pedig a testi szerelem és a szaporodás szétválasztása után válhatnak a nemek közti viszonyok a szó tulajdonképpeni értelmében vett emberi kapcsolatokká. Az így létrejövő, "nemesebb és tisztább ideálokon felépülő házasság[ot]" és szerelmet már csak annak "belső értéke" alapján szabad megítélni.⁶ A Feministák Egyesületének álláspontja szerint az ilyen – két ember belső vonzalmán és kölcsönös megbecsülésén alapuló – szerelmi kapcsolatoknak alapjában véve nincs szükségük a formális házasságkötés jogi kereteire. Ezért az ún. "szabad házasságnak" mindaddig, amíg az a fenti alapelveken nyugszik, a hivatalosan megkötött házassággal egyenrangúnak kellene lennie. Ám az uralkodó szexuális erkölcs, ezzel szöges ellentétben, nem támaszt azonos követelményeket férfiakkal és nőkkel szemben. Míg a nőnek minden "félrelépése" a társadalom megvetését vonja maga után, a férfiaknak a bordélyok látogatását és a házasságon kívüli kapcsolatot is elnézik.⁷

Mindezzel a nemek közötti személyes és szexuális érintkezésnek egy speciális, modernista-individualista ideálját vázolták fel. Ennek alapjául végső soron az a megközelítés szolgált, amely kívánatosnak tartja a "gazdasági elem" kiküszöbölését minden nem gazdasági jellegű társadalmi viszonyból. A ‘feministák’ álláspontja szerint a korabeli nemek közötti kapcsolatokban a nők helyzetét alapvetően az határozta meg, hogy sem gazdaságilag, sem társadalmilag, sem jogilag nem volt biztosított a nők egyéni szabadsága és egyenlősége sem a társadalom ‘modernebb’, sem ‘tradícionálisabb’ területein. A szexuális reform által megcélzott ideál szerint a nemek közötti kapcsolatok tisztán eszmei-lelki (és persze testi), tehát minden társadalmi-gazdasági kötöttségtől mentes viszonyok lennének. A szaporodást viszont az egyéni és a társadalmi igényekhez kell igazítani, tehát tervezendő és irányítandó, azaz lényegében elengedhetetlen, hogy hozzáférhetővé váljanak a fogamzásgátló eszközök.

A munkásnők mozgalma elvileg hasonló ideálokban látta a "szexuális kérdés" megoldását, ám e célok mellett csakis legkorábbi, radikális korszakában állt ki a nyilvánosság előtt. A szociáldemokrata nőmozgalom ekkoriban még határozottan állást foglalt a "szabad szerelem" és a házassági anyakönyvi kivonat nélküli együttélés mellett.⁸ Gárdos Mariska "nyíltan és bátran" hirdette a szociáldemokrata nőmunkások 1905. évi országos értekezletén, valamint újságcikkeiben "a szabad szerelem létjogosultságát, sőt fölényét a házasság örve alatt, szemünk előtt folyó erkölcstelenségekkel szemben".⁹ A korabeli társadalom szexuális viszonyainak napirendre tűzését valószínűleg leginkább az ösztönözte, hogy az általános munkavállalói függőségen túlmenően a munkásnők kiszolgáltatottsága határozottan szexuális színezetű is volt. A szociáldemokrata nők képviselői azonban – legalábbis nyilvános állásfoglalásaikban – többnyire kínosan ügyeltek arra, hogy a szexuális zaklatások súlyosabb formáit a munkásnők gazdasági függőségére való hivatkozással a munkaadók, de semmi esetre sem saját elvtársaik számlájára írják.¹⁰ Ezzel szemben a korai idők egyik aktivistája – 1945 után írt visszaemlékezéseiben behatóan – tudósít arról, hogy a szexuális zaklatás a kollégák és elvtársak között is igen elterjedt volt. Eszerint még a szervezett munkások körében is "az érdeklődés középpontjában a lóverseny, a kártya, az ivászat, s a nőtleneknél ezenfelül az utcalányok álltak. És hogy zavarba hozzák a közelükben dolgozó fiatal lányokat, hangosan mesélték a szombat esti meg vasárnapi kiruccanásaikat, olyan szavakkal, amelyek sértették a fiatal leányfüleket, és hangosan nevettek, amikor ezek elpirultak." A korabeli szociáldemokrata női sajtóban ezzel szemben legfeljebb a szexuális férfiuralom ártalmatlanabb oldalaként ábrázolták a férfi munkatársak "durva tréfáit", melyeket a munkásnőknek a gyárakban el kellett viselniük. Egy helyütt például az az érvelés jelent meg, hogy ahol a munkásnőket megrémítik az elvtársaik efféle tréfái, ott nem csoda, ha képtelenek ellenállni a gyárosok kedves szavainak és ígéreteinek, és íly módon lesznek megesett nőkké. A szociáldemokratáknál még az is ritka volt, hogy a "polgári" férfiak vétségei mellett a munkásférfiakéit is megemlítsék. Ezzel szemben a "polgári" Nőalkalmazottak Országos Egyesületénél olyan feketelistákat vezettek, ahol a kollégák és a felettesek vétségeit egyformán szigorúan vették. Ezek a listák arra szolgáltak, hogy figyelmeztessék az üzembe belépni szándékozó munkatársnőket, bemutatva az akadálytalan "vadorzást" és "betyárkodást", amelyet a férfi munkatársak a női alkalmazottak tisztessége ellen folytattak, illetve azt, hogyan használják ki a főnökök és kisfőnökök női beosztottjaik gazdasági függőségét.¹¹

A nőmozgalom integracionista szárnya, amelyet elsősorban a nőmozgalom csúcsszervezete, a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége, valamint a katolikus nőmozgalom képviselt, óvakodott attól, hogy a "szexuális kérdést" nyílt formában a nőmozgalmi viták témájává tegye. Az integracionisták táborában ugyanis az uralkodó erkölcsfelfogás egyszerűen elképzelhetetlenné tette, hogy a szó szorosabb értelmében vett szexuális ügyeket nyíltan szóba hozzák. A házasság intézményét, annak eredeti formáját, valamint az ezzel szorosan összefüggő, hivatalosan nagyra értékelt szigorú erkölcsi normákat semmiképpen sem akarták megkérdőjelezni. Az integracionisták ezért elméleti-ideológiai téren roppant burkoltan megfogalmazott állásfoglalásokra, valamint az ‘általános erkölcsiség’ hangoztatására szorítkoztak. Gyakorlati-politikai tevékenységükben viszont a legszélesebb értelemben vett "szexuális kérdés" igen fontos szerepet játszott, sokkal fontosabbat, mint a modernisták esetében. Ez szorosan összefüggött azzal, hogy az integracionisták azokat a problémákat is erkölcsi kérdésként kezelték, amelyeket a modernisták felfogása szerint gazdasági, társadalmi és jogi reformok útján kellett volna megoldani.

Ez a különbség az ún. "patronage" keretein belül mutatkozott meg legszembetűnőbben. A patronage a munkásnők, cselédek és kiskorú leányok körében végzett védő-gondozó tevékenységet jelentette. Ez a szociális munka, illetve erkölcsi gondozás egyebek között egyértelműen arra irányult, hogy az alsóbb rétegek lányait és asszonyait rávegye: a másik nemhez fűződő viszonyukat igazítsák bizonyos, az integracionisták számára is elfogadható szigorú morális normákhoz és formákhoz. Mindeközben magáról a szexualitásról legtöbbször csak utalások formájában esett szó. Így például az integracionista irányultságú gondozómunkában igen fontos szerephez jutó nőotthonok arra szolgáltak, hogy azokat a "gyári és üzleti leányokat", akik nem lakhattak szüleiknél, "távol tarts[á]k (…) az albérletben való lakással járó erkölcsi veszélyektől", illetve kimentsék az őket "erkölcsileg is megront[ó] (…) kvártélyadó asszonyok körme köz[ül]". Az integracionisták az általuk vezetett otthonokban olyan családias légkört akartak kialakítani, "hogy az a tánczért, orpheumért stb. kárpótlást nyújtson".¹² A katolikus nőmozgalom csak a háború utolsó éveiben lépett fel azokkal a patronage kiterjesztésére vonatkozó elképzelésekkel, amelyek az addigiaknál nyíltabban kapcsolódtak a "szexuális kérdéshez". A Szociális Missziótársulat például azt mérlegelte, hogy saját otthont hoz létre állapotos, "megesett lányok" számára, akiknek a testi nyugalom és gondozás mellett arra is időt akartak biztosítani, hogy lelki sebeikkel foglalkozhassanak és azzal, miként éljenek a jövőben tisztességes életet.¹³

Míg tehát a szexuális reform hívei a szexuális normák mindkét nemre kiterjedő alapvető megváltoztatásával akarták felszabadítani a nőket a nemi alávetettség alól, addig a patronage-nak az volt a célja, hogy lehetőleg minél több nőt sikerüljön ‘átmenekíteni’ a hagyományos módon értelmezett tisztességes asszonyi létbe. ők ezzel akarták megvédeni a lányokat és asszonyokat a szexuális kizsákmányolástól és alávetettségtől. Ugyanakkor a "patronesszek", azaz a gondozók és klienseik kapcsolatát hierarchia jellemezte. Az előbbieket erkölcsi és vallási értelemben különbnek, és – mindet kétséget kizáróan – az utóbbiak nevelésére jogosultnak tekintették. A gondozottakat "meg kell (…) győzni a becsületes életnek szép és hasznos voltáról. Haragudni soha sem szabad. Ezzel leromboljuk tekintélyünket. Ha ők azt látják, hogy a patronesse is rabja az indulatoknak, akkor vége annak a fölénynek, amelyet eddig a nyugodt önuralom, a fegyelmezett lélek fölénye gyakorolt."¹⁴

Tehát a nőmozgalom integracionista szárnya – és ezen belül legerőteljesebben alighanem a katolikus nőmozgalom – gyakorlati tevékenysége során végeredményében igen intenzíven foglalkozott a "szexuális kérdéssel", miközben elutasította a problémának a szexuális reform mintájára történő mindennemű tárgyalását. A Feministák Egyesületének modernistái a "szexuális kérdéshez" éppen ellenkezőképpen viszonyultak. Miközben az egyesület a gyökeres szexuális reform melletti elkötelezettségét a hazai nyilvánosság előtt bár visszafogottan, tartalmilag azonban teljes egészében vállalta, a "szexuális kérdést" érintő gyakorlati tevékenysége szerény keretek között maradt. Kevés akcióinak zöme is az egyesület megalapítását követő kezdeti időszakra esett, még azt megelőzően, hogy az egyesület az e téren szerzett rossz tapasztalatok miatt taktikai visszavonulót fújt volna. A korábban már említett, a női test egészségéről és higiéniájáról 1905/1906 telén tartott és a nagyközönség szemében azonnal botránykővé lett előadás-sorozatot hosszú évekig nem ismételték meg.¹⁵ Nem ilyen egyértelműen és nem ilyen gyorsan, de a szexuális felvilágosítás ügye is lekerült a napirendről.¹⁶ És amikor a Feministák Egyesülete 1907-ben saját lapjában pályázatot írt ki egy szexuális felvilágosításról szóló pedagógiai vezérfonal megírására, mindössze két írás érkezett be, s egyiket sem találták megfelelőnek.¹⁷ 1907 után a Feministák Egyesülete nyilvánosan már csak érintőlegesen foglalkozott a "szexuális kérdés" általánosabb összefüggéseivel, és a továbbiakban teljes mértékben a prostitúció sokkal kézzelfoghatóbb problémája felé fordult.

Prostitúció és leánykereskedelem

A prostitúció a "szexuális kérdés" széles témakörén belül a nőmozgalom valamennyi áramlata számára kiemelt fontossággal bírt, mind elméleti-ideológiai szinten, mind a gyakorlatibb tevékenységek szempontjából. Az integracionisták szemében emellett döntő jelentősége volt a prostitúcióval szorosan összefüggő "leánykereskedelemnek" is.

A prostitúcióval foglalkozó viták gyújtópontjában a korabeli rendőrségi-adminisztratív rendszer állt, amely e társadalmi jelenség szervezeti kereteit biztosította. Ez volt az ún. "reglementáció" intézménye. E rendszer keretében nem tiltották, hanem megtűrték a prostitúciót. Azoknak a nőknek, akik az ‘iparban’ kívántak tevékenykedni, be kellett jegyeztetniük magukat a hatóságnál – Budapesten a rendőrségnél -, ezenkívül, nemi betegségeket vizsgálandó, rendszeres orvosi ellenőrzésre is jelentkezniük kellett. A rendőrség ugynakkor Budapesten évről-évre egyre határozottabb célul tűzte ki, hogy felszámolja az ún. "titkos", vagyis nem regisztrált prostitúciót. Ennek érdekében rendszeresen ellenőrizte az utcákat és a "kétes helyeket", hogy nem tartózkodnak-e ott "gyanús nőszemélyek", ezeket pedig igazoltatta, illetve a rendőrkapitányságra kísérte. Ott arra igyekeztek rávenni az őrizetbe vett nőket, hogy vessék alá magukat nőgyógyászati vizsgálatnak. Ez az eljárás volt hivatva megállapítani, hogy vajon szexuálisan érintetlenek-e. Amennyiben nem ez volt a helyzet, az gyakorlatilag elégséges bizonyítékul szolgált arra, hogy prostituáltakról van szó, akiknek regisztráltatniuk kell magukat. Túlnyomó részt azonban prostituáltaknak tekintették azokat az őrizetbe vett nőket is, akik megtagadták a nőgyógyászati vizsgálatot, és ennek megfelelően kezelték őket.¹⁸

Bár természetesen ez is ‘kényes kérdésnek’ számított, a prostitúcióval való foglalkozás a nőmozgalom és a széles nyilvánosság számára is kevésbé tűnt provokatívnak, mint mondjuk a minden népiskolai tanulóra kiterjedő szexuális felvilágosítás szorgalmazása, miközben bizonyos okokból ennek a problémának a megoldása nagyon is sürgetőnek látszott. A prostituáltak ugyanis egy többé-kevésbé jól körülhatárolható csoportot jelentettek, amely világosan elkülönült a nőmozgalomtól, annak közönségétől és általában a tisztességes nőktől. Amikor a német feminista, Käthe Schirmacher 1906-ban a Magyar Nőegyesületek Szövetségének meghívására előadást tartott e témakörben, egy hölgy a közönség soraiban ritka világos formában adott hangot távolságtartásának. "Nagyságos asszony, ön ékesszólóan és részletesen festette le nekünk e lányok és asszonyok nyomorúságát. Könnyen elképzelheti, hogy mi mindannyian, itt jelenlévő asszonyok, e nyomort csak könyvekből és színdarabokból ismerjük…"¹⁹ Amikor botrányosnak minősítették az erkölcsrendészetnek a tisztességes, sőt ártatlan és naiv lányok és asszonyok elleni támadásait – amelyeket mind a szociáldemokrata, mind a ‘polgári’ nőmozgalom a reglementáció elkerülhetetlen következményének tekintett²⁰ -, úgy az is azon a soha meg nem kérdőjelezett különbségtételen alapult, amely világos határt húzott saját társadalmi státuszuk és a prostituáltaké között. Így például egy fiatal szabászlány esetében, akit szintén előállított a rendőrség, nem csak azon háborodtak fel, hogy a kicsikének megalázó procedúrákat követően el kellett viselnie a rendőrorvos általi hüvelyvizsgálatot. Ugyanilyen botrányosnak számított az is, hogy a lány a rendőrörsön kénytelen-kelletlen kapcsolatba került bizonyos társadalmi rétegek képviselőivel. "Beviszik egy szobába és rázárják az ajtót. Húsz nő társaságába került; kifestett, lompos, czifra, szomorú alakok. Ha valamelyikükkel eddig szóba állt volna, az anyja otthon biztosan véresre veri. Most bizalmasan, sokszor érthetetlen tolvaj-nyelven szólnak hozzá, ő félelmében, irtózatában, szégyenében egy sarokba kuporog és keservesen zokog. Erre kitör a húsz leány szenvedélye, gúnyja, kicsúfolják, tanítgatják, szidják vegyesen; hát minek is jutott ide ez a kényes nebántsvirág, ha annyira külömbnek érzi magát nálunknál?"²¹

A prostituáltként számon tartott nők olyan személyek voltak, akiknek életmódját sem a hagyományos szigorú erkölcsi normákkal, sem a szexuális reform híveinek az eljövendő, új etikáról szóló elképzeléseivel nem tudták összhangba hozni. A nőmozgalom különböző áramlatainak szemében ezek a nők jelképezték, illetve testesítették meg saját férjeik és fiúgyermekeik szexualitásának másik, a polgári tisztességen túli, fenyegető oldalát. "Percekig tartó taps[ot]" váltott ki például Käthe Schirmacher előadásának következő passzusa: "milyen undorító a tisztességes asszony helyzete a mocsárból jövő férfivel szemben és milyen kínosan hat az anyára az a tudat, hogy a fia oda készül."²²

Bizonyára mindkét tényező – tehát egyfelől a ‘mi’ és az ‘azok’ ebből a szempontból világos megkülönböztetése, másfelől pedig a prostituáltak személyében megtestesített fenyegető másság – fontos hajtóerejét képezte a nőmozgalmak prostitúcióval kapcsolatos reformtörekvéseinek. Azonban a prostituáltaknak (és a "veszélyeztetetteknek") felkínált ilyen vagy olyan szociális és erkölcsi segítség, illetve a reglementáció reformjára, esetleg eltörlésére irányuló erőfeszítések hátterében újra meg újra felbukkant egyfajta megvédendő, jobban mondva először még kiharcolandó kollektív "női méltóság"²³ képzete. E méltóság megsértése a nőmozgalmak képviselőinek szemében végső soron minden nő közös ügye volt, azoké, akiknek férjei és fiai aláereszkedtek a mocsárba, de ugyanígy azoké a rikítóan kimázolt alakoké is, akik a mocsárban fogadták őket. Ez a megközelítés korántsem állt ellentétben a prostituáltaktól való elhatárolódással. Ebből következően a nőmozgalmi törekvésekben nagyon jól megfértek egymással a prostituáltakkal való szolidaritás bizonyos formái és e társadalmi csoport erkölcsi megvetése.²⁴

Az elérendő, és minden esetben mindenki – tehát férfiak és nők, továbbá valamennyi társadalmi réteg – számára egyaránt érvényes erkölcs mibenlétéről megoszlottak a vélemények a nőmozgalmon belül. Egység volt és maradt azonban egy cél tekintetében: a prostitúció által képviselt másságnak és a rá jellemző életformáknak el kell tűnniük a társadalom térképéről. Az integracionisták lényegében azért harcoltak, hogy az eddig csak a nőkre vonatkozó szigorú erkölcsi normák a jövőben a férfiakra is érvényesek legyenek. A modernisták ezzel szemben "új etikáért" küzdöttek, amely megszüntetné a "kettős erkölcsöt", hogy annak helyébe egy mindkét nemre érvényes, nem lazább, de plurálisabb, individualistább és liberálisabb morál lépjen.

Magyarországon a nőmozgalmisták gyakorlati cselekvéseikben 1906 után kezdtek nagyobb figyelmet fordítani a prostitúcióval kapcsolatos társadalmi problémákra. A katolikus nőmozgalom azonban sem ezt megelőzően, sem ezután nem foglalkozott expressis verbis a prostitúció reglementációjával, a "leánykereskedelem" visszaszorításának jogi lehetőségeivel vagy hasonló kérdésekkel. Tagjai, aktivistái megmaradtak a már bemutatott patronage tevékenységnél, amely ebben az időszakban élte virágkorát.

1906-ban két tényező késztette a magyarországi nőmozgalmat arra, hogy politikai szinten intenzívebben kezdjen foglalkozni a megvásárolható szexualitás jelenségével. A budapesti prostitúciós rendelet hatósági reformtervezetei ez idő tájt jutottak abba a stádiumba, hogy a vonatkozó előkészületek témája nyilvános viták tárgyát (is) képezhette. Ezért a Feministák Egyesülete és részben a Magyar Nőegyesületek Szövetsége is elérkezettnek látta az időt – s itt megint csak fontos szerepet játszottak a Feministák Egyesületének nemzetközi nőmozgalmi kapcsolatai -, hogy nagyon konkrétan mérlegelje, miként lehetne politikailag is fellépni a prostitúció ellen.²⁵ Amikor aztán Käthe Schirmacher Belgrád felé, illetve onnan visszafelé megállt vendégként Budapesten, a Magyar Nőegyesületek Szövetsége némi huzavona után elhatározta, hogy nyilvános előadásra hívja meg az abolicionista, azaz a prostitúció szabályozásának eltörlésére irányuló politika német képviselőnőjét.²⁶ Ezzel párhuzamosan a nőmozgalom képviselői arról értesültek, hogy Budapest székesfőváros tanácsának védnöksége alatt nyilvános szakmai ankétot szerveznek a tervezett új budapesti prostitúciós szabályrendeletről.²⁷ E rendezvényre a főváros és a rendőrség hivatalos képviselői mellett végül a nőmozgalom valamennyi irányzatának képviselőit is meghívták, ami feltétlenül történelmi újdonságnak számított. Annak ellenére, hogy férfioldalról is több határozott ellenvetés hangzott el, összességében mégis a reglementáció híveinek falanxa uralta a vitát. Még a nőmozgalom integracionista szárnyának képviselői is kínosan kerülték az egyértelmű állásfoglalást a ‘pro vagy kontra reglementáció’ döntő kérdésében. Észrevételeiket egyes részterületekre irányuló konkrét reformjavaslatokra korlátozták, amelyek nem érintették a hatóságilag megtűrt és felügyelt prostitúció rendszerének lényegét. A jelenlévő nők közül egyedül a Feministák Egyesületének két képviselője foglalt nyíltan állást a reglementációval szemben. ők kiálltak az abolíció elve, vagyis a reglementáció teljes eltörlése mellett. Álláspontjuk szerint amíg az érintetteknek regisztráltatniuk kell magukat, addig nincs esélyük arra, hogy kiszabaduljanak a prostituáltlétből és visszatérjenek a tisztességes kenyérkereső munkához. Az pedig, hogy a rendszeres nőgyógyászati vizsgálat a prostituáltaknak semmiféle védelmet nem nyújt a nemi fertőzések ellen, állításuk szerint régóta bizonyított.

Az ankéton a nők konkrét érvei mögött mindvégig érezhető volt, hogy a prostitúció bírálata tulajdonképpen és végső soron lázadás a megaláztatás ellen, amelyet a prostitúció a női nem mint olyan számára jelentett. Nem esett viszont szó azokról a társadalmi következményekről, amelyekkel a reglementáció ellenőrzési rendszerének eltörlése után a korabeli feltételek között reálisan számolni kellett. A századforduló Budapestjén ugyanis ez a lépés önmagában aligha lett volna alkalmas a szexuális kizsákmányolás és a nők megalázásának megszüntésére. Hiszen a reglementáció eltörlése semmit sem változtatott volna azon a helyzeten, hogy a nők szexuális és társadalmi viselkedését más közösségi elvárások szabályozták, mint a férfiakét, hogy a nemek közötti kapcsolatokat erős hierarchia jellemezte, vagy hogy a szexualitás területén fontos szerepet játszottak a piaci és csereviszonyok.²⁸ Hogy az abolíció önmagában nem jelent megoldást a prostitúció problémájára, illetve nem vezet el automatikusan a prostitúció megszűnéséhez, azt alapjában véve a ‘feministák’ is tudták. Ezért, érvelésük szerint, az abolíció mellett további fontos feltételként lehetővé kell(ene) tenni a nők gazdasági függetlenségét, ami a gyakorlatban megfelelő számú, megfelelően fizetett munkahelyet jelentett volna. Ezenkívül szerintük hozzá kell kezdeni egy olyan "új nemi erkölcs" alapjainak lerakásához, amely mindkét nemre egyformán érvényes.

Persze ezek a szűk értelemben vett abolíción túlmutató elképzelések nagyon messze álltak a valóságtól, sőt a reálpolitika lehetőségeitől is. Ezért a nőmozgalom modernista szárnyának ‘radikális’ képviselői, az integracionistákhoz hasonlóan, nagyon is konkrét javaslatokkal igyekeztek elősegíteni a fennálló rendszer humanizálását. Így például az említett ankéton a nőmozgalom valamennyi képviselője egyetértett abban, hogy támogatni kell a prostituáltak kötelező rendszeres nőgyógyászati vizsgálatáért szedett díj eltörlését. Megegyezés mutatkozott abban is, hogy a nőknek különösen ki kell venniük részüket a prostitúció visszaszorítását szolgáló megelőző munkából. Ez lényegében közvetlen meggyőző és ‘megmentő’ tevékenységet jelentett: például plakátokkal akarták felhívni az "elhagyott lányok" figyelmét arra, hogy milyen segélynyújtási lehetőségeket vehetnek igénybe. Másik javaslatuk szerint a rendőrfőkapitánnyal együttműködve meg kell próbálni eltéríteni szándékuktól a regisztrációra jelentkező kiskorúakat. A megelőzés szélesebb látókörű felfogásának csupán a Feministák Egyesületének egyik képviselője adta tanújelét. Szerinte alapvetően mindkét nem nevelésének őszintébbnek és igazságosabbnak kellene lennie, a lányokat pedig több önállóságra és saját sorsukért viselt felelősségre kellene buzdítani. Kapcsolódva Feministák Egyesületének ahhoz a rendszeresen és nyilvánosan képviselt álláspontjához, melyszerint a szexuális önmegtartóztatás a fiatal férfiak számára sem káros, a képviselőnő úgy vélte: meg kellene értetni velük, "hogy lehet ösztönüknek… kielégítést nyerni ugyis, hogy másokat tönkre nem tesznek". Az ankétról készült jegyzőkönyv szerint e helyen "mozgás" támadt a teremben.

Az 1906-os prostitúciós ankét valamint ugyanabban az évben Käthe Schirmacher előadása összességében joggal tekinthető egy olyan időszak nyitányának, amikor a magyar nőmozgalom erőteljesebben foglalkozott a prostitúció és a "leánykereskedelem" ügyével. Mindazonáltal a két esemény nem vált egy valóban folyamatos, erőteljes és következetes reglementációellenes politikai küzdelem vagy netán harcosabb nyilvános akciók kiindulópontjává. És amikor végül 1909-ben életbe lépett az új budapesti prostitúciós rendelet, a Feministák Egyesülete úgy látta, részben még rosszabbodott is a helyzet. A rendelet ugyanis "megvédi a gyenge ‘erősebb nemet’ a [prostituáltak általi – S. Z.] tolakodó kínálgatástól, de viszont biztosítja, hogy ha vágya támad, kielégíthesse".²⁹ A ‘feministák’ értékelése szerint még a bejegyzett prostituáltak kötelező nőgyógyászati vizsgálati díjának eltörlése is balul ütött ki az érintettek szempontjából. A rendőrség nagyszabású propagandahadjárat keretében vezette be ezt az újítást ugyanis, minek következtében az erkölcsrendészet épületének bejárata előtt újságírók egész hada, és ezzel "a pellengér összes kínjai" vártak a vizsgálatra jelentkező nőkre.³⁰

Az új budapesti prostitúciós rendelet 1909-es életbelépése után a prostitúciós politika terén a nőmozgalom integracionista szárnyához került a kezdeményezés, aminek eredményeként megváltoztak a tartalmi hangsúlyok. Ez nem volt véletlen, hiszen az új rendelet egy olyan kérdésben teljesítette a nőmozgalom követeléseit, amely inkább az integracionisták számára bírt központi jelentőséggel. Hivatalosan lehetővé tette ugyanis, hogy a nőegyletek és más társadalmi erők ezt követően a rendőrséggel szorosan együttműködve végezzék mentőmunkájukat a szakadék szélére sodródott nők érdekében.³¹ Ennek értelmében 1912 februárja után hölgyek egy kis csoportja megkezdte működését a budapesti rendőrfőkapitányság erkölcsrendészeti osztályán. A hölgyek többnyire nőmozgalmi aktivisták voltak, akik azt kapták feladatul, hogy lebeszéljék szándékukról a már regisztráltakat, illetve a regisztrációra jelentkezőket. Rábeszélőképességük mellett az anyagi segítségnyújtás bizonyos eszközei is rendelkezésükre álltak: a "veszélyeztetett" nőket mindenekelőtt megpróbálták a számukra fenntartott otthonokban vagy rokonoknál elhelyezni, és megkíséreltek "tisztességes" munkát szerezni számukra.³² Egy másik, már 1911 óta folytatott akció a kórházban ápolt, nemi betegségben szenvedő nők látogatása volt, szintén azzal a céllal, hogy a lelkükre beszélve megpróbálják visszavezetni őket a rendes polgári életbe.³³ Végül pedig a rendőrfőkapitánysággal együttműködő nőegyleti tagokat a budapesti gyámhatóság, az ún. "árvaszék" is megbízta a fiatalkorú prostituáltak, illetve regisztrációra jelentkezők hivatalos meghallgatásával, valamint lakás- és életkörülményeik vizsgálatával. Ha a regisztrációra jelentkező kiskorú, az árvaszék ítélete szerint, szülei vagy törvényes képviselője hibájából került ebbe a helyzetbe, vagy nem volt (fellelhető) törvényes képviselője, akkor a kiskorú mellé lehetőség szerint hivatásos gyámot jelöltek ki. Emellett az árvaszék a már említett otthonokban történő elhelyezési lehetőséget is igénybe vette.³⁴

Amíg az különböző egyletek a gyakorlati ‘mentőmunka’ ilyen vagy olyan területein tevékenykedtek, maga a Magyar Nőegyesületek Szövetsége elsősorban a nemzetközi "leánykereskedelem" visszaszorítására és az ifjúságvédelem ügyére összpontosította figyelmét. Így például hoztak egy olyan határozatot, amely szerint a Szövetség küzdeni fog egy a "leánykereskedelmet" és a bordélyok működtetését szigorúan büntető nemzetközi törvény megalkotásáért. Egy másik elképzelés szerint a Szövetségnek követelnie kell, hogy fiatalkorú nők esetében a hatóságok az útlevél vagy a hajóokmányok kiállítását szigorúan munkaszerződés felmutatásához vagy az utazás más céljának igazolásához kössék. Végül egy 1913 végén született közgyűlési határozat alapján a Magyar Nőegyesületek Szövetsége beadvánnyal fordult a belügyminiszterhez, melyben számos más ország gyakorlatára hivatkozva követelte a bordélyok betiltását Magyarországon. Érvelésük szerint a bordélyok a leánykereskedelem fellegvárai, azonkívül roppant módon kizsákmányolják és egyfajta adósrabszolgaságban tartják a prostituáltakat, ami ismét csak hozzájárul a prostitúció fokozott terjedéséhez.³⁵

A ‘mentőmunkának’ e sokféle formájával foglalatoskodó erők – köztük olyanok is, amelyek nem tartoztak a nőmozgalomhoz – elhatárolódtak a korszakra jellemző, az "elesetteket" morálisan keményen elítélő magatartástól. A hagyományos erkölcsfelfogást azonban nem kérdőjelezték meg. Azt akarták elérni, hogy az érintetteknek nyújtsanak anyagi segítséget, akár drasztikus eszközökkel is térítsék vissza őket a "helyes útra", és győzzék meg őket arról, hogy nekik is az a legjobb, ha betartják a "tisztességes" lányokra és asszonyokra vonatkozó viselkedési szabályokat.³⁶

A prostitúció kérdését illetően a Monarchia létezésének végéig fennmaradtak a magyar nőmozgalmon belüli eltérő felfogások. A Feministák Egyesülete, amely a prostitúció ügyében 1909 óta nem lépett fel önálló kezdeményezéssel, újra meg újra elégedetlenségének adott hangot a korra jellemző "leánykereskedelem"-ellenes és patronage tevékenységekkel szemben. Véleményük szerint ugyanis mindaddig, amíg fennáll a reglementáció intézménye, és nem biztosított a nők gazdasági önállósága, ezek nem jelentenek többet tüneti kezelésnél.³⁷ 1912 végén, a Magyar Nőegyesületek Szövetségének közgyűlésén került első ízben sor nyílt vitára a reglementáció kérdéséről. Erre az a beadvány adott alkalmat, amelyet a Szövetség vezető testülete nyújtott be a Belügyminisztériumnak, azt követelve, hogy a regisztráció alsó korhatárát az ország valamennyi megyéjében és városában egységesen 18 évben határozzák meg. Ezen a ponton azonban a Feministák Egyesületének képviselője jegyzőkönyvbe vétette az Egyesület ettől eltérő, abolicionista álláspontját. Ez a megnyilvánulás "kipattant[otta] a delegátusok a prostitúció rendszabályozása elleni álláspontját", írja a Magyar Nőegyesületek Szövetségének lapja az így kirobbant vita összefoglalójában. Ennek a vitának persze nem lettek gyakorlati következményei, már ami a reglementáció rendszerének nyilvános elutasítását illeti.³⁸ A Magyar Nőegyesületek Szövetségében (vagy legalábbis ennek vezető testületében) majd csak a háború idején jelentkezett némi hajlandóság a reglementáció eltörlése melletti nyilvános állásfoglalásra.³⁹

Összegezve a nőmozgalom itt bemutatott álláspontjait és törekvéseit, meg kell állapítanunk, hogy azok az ideológikus és gyakorlati tevékenységekben megnyilvánuló vakfoltok, amelyek a ‘polgári’ modernisták és az integracionisták táborának a prostitúcióval és a "szexuális kérdéssel" kapcsolatos tevékenységet egyaránt jellemezték, a Monarchia legvégéig alig változtak. Valójában a modernisták "univerzális szolidaritása" is csak azokra a nőkre szorítkozott, akik megítélésük szerint önhibájukon kívül kerültek rossz (anyagi) helyzetbe, és ennek következtében tértek le a "jó útról". Azokra azonban, akiknek életvitele mind a régi polgári erkölcsfelfogásnak, mind az "új nemi erkölcs" modernista ideáljának ellentmondott, ez a szolidaritás már nem terjedt ki. Az "új nemi erkölcs" hirdetése azonban nem mutatott túl a nemi élet és a partnerkapcsolatok csereérték-szempontúságának és mindennemű anyagi vonatkozásának elvont tagadásán. A ‘feministák’ gyakorlati tevékenysége leginkább a nők gazdasági függőségének bírálatára és a jogi értelemben vett abolíció követelésére korlátozódott. A másik oldalon, az integracionisták tevékenységében viszont mindvégig meghatározó volt és maradt az a kétértelműség, ami egyfelől a mindennap gyakorolt testvériség, másfelől a saját életvitelük magasabbrendűségéről és értékesebb voltáról való magátólértetődő meggyőződés között feszült. Ez ugyanúgy igaz volt a prostituáltak és regisztrációra jelentkezők körében végzett szociális munkára, mint a csupán "veszélyeztetettekkel" való, patronage-jellegű foglalkozásra. Időnként az integracionistákban is felmerült az a modernisták által többnyire bírálatként megfogalmazott kétely, hogy "a védelmi munka jóformán hiábavaló". Ennek okát viszont kizárólag jogi-igazgatási területen keresték, olyan tényezőkben mint például a bordélyok léte, vagy esetleg magában a reglementációs rendszerben.⁴⁰ Az integracionistáknak a prostitúcióval szemben gyakorolt kritikája ezzel elmaradt a modernistáké mögött, akik legalább a nemek közötti és a társadalmi egyenlőtlenséget is elemzésük tárgyává tették.

Jegyzetek

¹ Vö. A nő és a társadalom. A Feministák Egyesülete [és más, változó egyesületek] hivatalos közlönye (továbbiakban NT). 1912. 161.

² NT, 1907.

³ Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL) P987/III/6/2, fol. 4.; vö. NT, 1907. 56., 67., 153.; 1908. 68.

⁴ Vö. MOL P987/III/6/2, fol. 3.

⁵ NT, 1912., 59.

⁶ NT, 1908. 186.; 1913., 12.; New York Public Library, MSS. & Archives Section. Schwimmer-Lloyd Collection (továbbiakban NYPL SLC) M45-Frauenzeitung, 1905. 09. 17.

⁷ Vö. Tájékoztatás a Feministák Egyesületének czéljairól és munkatervéről. Budapest 1905. 7.; NT, 1911. 94.; 1913. 12.; MOL P987/II, fol. 512.

⁸ Vö. Nőmunkás (továbbiakban NM) 1905. 4., 1., 5.; 9., 1.; 16., 1-2.

⁹ Gárdos alig fogott bele beszédének ebbe a szakaszába, az országos értekezletre kirendelt hivatali biztos a témába vágó minden további megnyilvánulást megakadályozott. Politikatörténeti Intézet Levéltára (továbbiakban PIL) 940 f. 4. ő. e. – Kolozsvári Friss Újság, 1905. 07. 20.; vö. A magyarországi szociálisztikus munkásmozgalmak. 1905. 313.

¹⁰ Vö. PIL 940. f. 24. ő. e. – Magyarországi Kereskedelmi Alkalmazottak lapja, 1902. április; Gárdos Mariska: Százarcú élet. Budapest, 1975. 60-61., 68.

¹¹ PIL 867. f. M, 34, 90; NM, (1913) 6. sz. 4; NT, (1913) 158.

¹² Mi a patronage? Kiadja a Patronage elnöksége. Budapest, 1907. 14. 62-63.; Az országos katholikus nővédő egyesület jelentése 1907/08. évi működéséről. 5-6.

¹³ Vö. Értesítő. A Szociális Missziótársulat és a vele cooperáló katholikus női egyesületek lapja. 1917. 4. sz. 4-5.

¹⁴ A Budapesten 1909. szeptember hó 10. és 11-én tartandó II. Országos Patronáge Kongresszus iratai. 1. füzet, Budapest, 1909. 59-60. 63.

¹⁵ Vö. Feminista Értesítő. 1906. 1. sz. 4.

¹⁶ Vö. NT, 1907. 56., 67.

¹⁷ Vö. NT, 1907. 113., 191.

¹⁸ Pesten már az 1873. évi városegyesítést megelőzően is működött a reglementáció rendszere. Más nagyvárosokkal ellentétben Budapesten elvileg nem volt érvényben regisztrációs kényszer. Ennek ellenére a századforduló óta lehetőség volt rá, hogy a gyanús személyeket hüvelyvizsgálatra kényszerítsék, amit egy 1909-ben hatályba lépő prostitúciós rendelet formálisan is megerősített. A többi magyar megyében és városban ugyancsak az 1848/49-et követő időszakban vezették be a reglementációt. Sok városban részben szó szerint átvették a budapesti szabályozást.

¹⁹ Írja a jónevű napilap, a Pester Lloyd egyik hölgyolvasója az előadáshoz kapcsolódó olvasói levelében. MOL P999/XX/40, fol. 69.

²⁰ Vö. pl. NT, 1912. 142. NM, 1906. 22. sz. 5.

²¹ NT, 1907. 136-137; vö. NM, 1907. 6. 1-2., 5-6.

²² MOL P999/XX/40, fol. 67.

²³ Pl. MOL P999/XX/40, fol. 69.

²⁴ A nőmozgalmak képviselői tökéletesen tudatában voltak annak, hogy a mozgalmak törekvéseit mindkét meglátás befolyásolta. "És ha nem tudnánk még egymással solidárisak lenni, ha nem fájna a társunkkal szemben elkövetett brutálitás, [legalább – S. Z.] az önzés, saját gyermekeink féltése egyesítsen bennünket az erkölcsrendészet elleni harcban." NT, 1907. 137.

²⁵ Vö. NYPL SLC A10 – Vilma Glücklich írásai, 1906. 09. 14.; Käthe Schirmacher írásai, 1906. 09. 17.; MOL P999/XX/40, fol. 67.

²⁶ Vö. MOL P999/XX/40, fol. 67.; NYPL SLC A10 – Vilma Glücklich írásai, 1906. 10. 30. és 1906. 08. 11.; NT 1907., p. 67.

²⁷ Az ankétra vonatkozó fejtegetések az arról készült jegyzőkönyvön alapulnak. Nyomtatásban megjelent: Fővárosi Közlöny. Budapest székesfőváros hivatalos lapja. 1907. 3. sz. melléklet

²⁸ Hogy a ‘polgári‘ nőmozgalom ‘mérsékelt‘ erőinek nem sikerült keresztülvinniük a reglementáció eltörlésére irányuló követeléseiket, az bizonyára nem csak szigorú erkölcsfelfogásuknak, hanem a fent említett viszonyoknak is köszönhető volt.

²⁹ NT, 1909. 150-152.

³⁰ NT, 1909. 6.

³¹ Vö. Szabályrendelet a prostitucióról. Budapest, 1909., 4.

³² Vö. ő Császári és Apostoli Királyi Felségének legfőbb védősége alatt álló patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve az 1912 évről, 174-177; Budapest székesfőváros árvaszékének gyermekvédelmi tevékenysége 1910-1921 (MS., Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár), fol. 91-92.

³³ A nővédelmi egyesületek ilyen jellegű tevékenységére a háború előtti utolsó pár évben már néhány vidéki városban is volt példa, pl. Kassán. Ugyanakkor a Kassai Katolikus Nővédelmi Egyesület – legalábbis hivatalos jelentésében – nem merte néven nevezni e tevékenységét. V. ö. Jelentés a "Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen" negyedévszázados munkásságáról (1909-1934), Budapest o.J., 57-59.; vö. ő Császári és Apostoli Királyi Felségének legfőbb védősége alatt álló patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve az 1913. évről, 264.

³⁴ Vö. Jelentés a "Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen" negyedévszázados munkásságáról, 59.; A patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve 1912., 175-176; Budapest székesfőváros árvaszékének gyermekvédelmi tevékenysége, fol. 35-36., 46-48.

³⁵ Vö. Egyesült Erővel. A Magyarországi Nőegyesületek Szövetségének és a Szövetségét alkotó egyesületek legtöbbjének hivatalos közlönyük (továbbiakban EE) (1914), 40-41; (1909/1910) 1909. szeptember-október, p. 5; (1911/1912), pp. 18, 58.

³⁶ Vö. Magyar Nőegyesületek Lapja. Társadalmi folyóirat. 1910. 15.,12., 8-9.

³⁷ Vö. NT, 1909. 198.; 1911. 50., 83.

³⁸ EE, 1911/1912. 130.

³⁹ Vö. MOL P999/II/6, fol. 775; NT, 1916. 190.

⁴⁰ EE, 1914. 40..

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük az ismert irodalomtörténészt, a Magyar Rádió kuratóriumának elnökét.

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük Agárdi Péter irodalomtörténészt, a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának elnökét.

Miben rejlik a konzervativizmus lényege a mai magyar politikai és kulturális életben? Milyen forrásai, megnyilatkozásai, belső irányzatai vannak?

A pontosság és árnyaltság érdekében szeretném megkülönböztetni a mai kulturális áramlatok és a róluk való gondolkodás, a kulturális ideológia tendenciáit. A kultúra és a művészet produktumai sokszínűek, nem is kell és nem szabad őket ideológiailag minősíteni, hisz a művészetekben, a természet- és társadalomtudományokban örvendetes sokszínűség van. Lehet ugyan egyik-másik alkotásra azt mondani, hogy konzervatív szemléletű, de ezek pontatlan, nem a lényeget eltaláló fogalmak. Élesen elkülöníteném ettől a kultúráról alkotott szisztematikus nézetrendszerek minősítését, amelyekben bevallottan vagy bevallatlanul, de ideológiai és politikai velleitások, markáns álláspontok fogalmazódnak meg azzal a céllal, hogy mint ideológiák vagy politikai szerephez jutó nézetrendszerek tudatosan alakítsák az ország kulturális életét, intézményrendszerét az iskolákban, a kulturális intézményekben, a médiumokon és a politika egyéb nyilvános fórumain keresztül. Amennyire indokolatlan a kulturális produktumot, a művészetet döntően ideológiailag tagolni, annyira – természetesen sok-sok árnyalással – indokoltnak tartom a kulturális eszmeáramlatok, az ideológiák, a felfogások karakterizálását. Két évvel ezelőtt megjelent könyvemben (A kultúra sorsa Magyarországon 1985-1996) megkíséreltem az elmúlt évtized kulturális fejlődését és a kultúráról alkotott gondolkodásmódok történetét áttekinteni, bemutatni. Megkíséreltem, hogy négy jellegzetes kultúrafelfogást, ideológiát különítsek el, hangsúlyozva az átmeneteket és azt, hogy egy-egy nagy személyiség nem skatulyázható be. Ami a négy ármalatot illeti: az egyik a konzervatív, magát keresztény-nemzetinek deklaráló, a másik a radikális népnemzeti, a harmadik a liberális vagy polgári demokratikus arculatú, a negyedik a szocialista, baloldali karakterű kultúrafelfogás. Ideológiai, politikai invenciókkal és intenciókkal, mindenképpen tudatos világnézetbe ágyazott kultúrafelfogásokról van szó, és ezek a kultúrafelfogások nyíltan vagy burkoltan, de jelen vannak a magyar szellemi, sőt politikai életben.

A szocialista és szabaddemokrata kormányzat kultúrpolitikáját számos értelmes kezdeményezés mellett a kultúra átideologizálásától való eltávoládás jellemezte: a direkt kultúrpolitika az ideológiai vonatkozásokban igyekezett háttérbe vonulni a kulturális intézményektől. 1998 második felében ehhez képest éles fordulatot érzek a kulturális életben. A választások után a kedvező helyzetbe került konzervatív kultúrafelfogás nem a maga valódi eredeti kulturális értékei szerint kezdett ténykedni, hanem hegemóniára, helyenként kizárólagosságra törekvő eltökéltségével. A pozíciók néhány kézbe való összpontosításával, értékrendszerük sulykolásával károsan befolyásolják a magyar szellemi életet. Természetesen nem az a probléma, hogy a magyar szellemi életben jelen van egy konzervatív, a kultúrafelfogások között magát keresztény-nemzetinek tekintő áramlat, hanem az, ha ez az áramlat pénzügyi és direkt hatalmi eszközökkel olyan hegemón helyzetbe jut, hogy az megbontja a kultúra szerves fejlődését és hagyományos szerkezetét, amire pedig a konzervativizmus mindig is hivatkozik.

Amikor konzervatív kultúrafelfogásról beszélek, nem azt értem ezen, hogy bármilyen főnév vagy minősítő szó elé odateszik, hogy "konzervatív" és akkor ezzel el van intézve a dolog, hiszen a konzervatív mint viszonyfogalom, jelző, mindenhez hozzárakható. A divathoz, reklámhoz is stb., stb. Minden világnézetnek, ideológiának lehetnek konzervatív szárnyai: a baloldaliságnak is volt, van, és a liberalizmusnak is. Tehát itt és most elhárítom, hogy viszonyfogalomként, puha metaforaként használjuk a konzervatív jelzőt. Szeretném világossá tenni, hogy amikor vitatható tendenciát érzek és ezt teszem szóvá, nem azokat a tehetséges gondolkodókat, alkotókat bírálom, akiknek mélyről jövő meggyőződése a konzervatív vagy keresztény-nemzeti ideológia. A probléma az, hogy őket is kompromittálhatja a konzervatív kultúrafelfogás politikailag egyre agresszívebben túltámogatott hegemón helyzete.

Kiket tekint a mai konzervatív kultúrafelfogás mértékadó és tiszteletre méltó, bár egyes nézeteikben esetleg vitatható személyiségeinek?

Ilyen például szerintem Kosáry Domokos, a nagy tekintélyű történész. Gondolkodásmódja, értékrendszere több konzervatív vonást tartalmaz, de ez részemről nem pejoratív megfogalmazás, hanem egy kötődés minősítése. Kosáry akadémikus egyébként évek óta tiszteletet keltő szellemi vitát folytat a keresztény-nemzeti konzervativizmusra hivatkozó, kirekesztő nacionalizmussal. Vagy a nemrég elhunyt Andorka Rudolf, aki egy sajátos szociológiai rendszerben gondolkodott, és ebből nagyon sok kulturális konklúziót is levont. Vagy Várszegi Asztrik, a pannonhalmi főapát, aki magában hordozza a magyar katolicizmus legprogresszívebb hagyományait, szemben például Gyulay Endre számos aktuálpolitikai nyilatkozatával. Várszegi tudományos fedezetű, mélyen gondolkodó egyházi vezető, színvonalas szellemi auráját tekintem vonzónak és tiszteletre méltónak. Említhetem továbbá Kindler József közgazdász- és Mádl Ferenc jogászprofesszort is.

A konzervativizmus jóval problematikusabb egyénisége Nemeskürty István, aki irodalom- és filmtörténész, olyan személyiség, akinek korábbi írásaiból sokat lehet tanulni, de ha pozícióba jut, koncepciójának, nézeteinek a kormányzat által történő felhasználása egyensúlybillenést eredményez, holott éppen valamiféle egyensúly helyreállítására hivatkozva igyekeznek őt helyzetbe hozni. Kitűnő ismerője a magyar múltnak, nagyszerű filmmenedzser volt, korábban mindig jellemezte munkásságát egy egészséges értéktisztelet, bátor kezdeményezőkészség, innovativitás. Nem véletlen, hogy a közép- és a koraújkorral foglalkozó történeti munkái gyakran váltottak ki szakmai vitát. Sokan ennek kapcsán dilettánsnak mondták őt, holott – sajátos történeti nézetei mellett – "csak" egy olyan esszéisztikus megközelítésről van szó az ő esetében, amely elhárít mindenfajta szellemi arisztokratizmust, amely a történészek egy részére nagyon is jellemző. Éppen ez az esszéisztikus megközelítés tudott elindítani egy olyan új típusú történelmi gondolkodásmódot, amely az 1960-as és az 1970-es években – mások mellett – Nemeskürtynek is erénye volt. A mohácsi és a doni katasztrófáról írott könyveivel (ha vitatható is ezeknek sok eleme) termékenyítő szellemet képviselt. Ugyanakkor évtizedünkben Nemeskürty olyan pozíciókhoz jutott, amelyeket a tudományos közéleti munkássága révén ugyan illetékesen birtokolhat, de kérdés: jól él-e vele. (Az MTV elnöke, majd millenniumi kormánybiztos.) Vagy akinél szintén úgy érzem, hogy összecsúszik a tiszteletre méltó konzervatív világkép és a botcsinálta, bár tisztességes szándékú politikai szerep, a Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumának elnöke, Jankovics Marcell. Kitűnő filmrendező, kulturális antropológus, művelődéstörténész. Az ő kultúrafelfogásában a szervesség, a folklór, a hagyományőrzés, az életből fakadó kulturális értékek tisztelete egész munkásságára nézve meggyőző. Ha azonban a Nemzeti Kulturális Alap működésére mechanikusan át akarja vinni saját tudományos meggyőződését, és mindez – bár nem az ő akaratából – együtt jár a Nemzeti Kulturális Alap autonómiájának megcsonkításával, akkor a személyes kulturális elkötelezettség a hatalmi, politikai intézményrendszeren belül hegemón helyzetbe kerül és kirekesztővé válhat.

Nemeskürty István néhány évvel ezelőtt megjelentetett egy könyvet a Horthy-korszakról (címe: Búcsúpillantás). Ez egy történelmi, kultúrhistóriai könyv, amelyben ott érződik a szerző későbbi politikai szerepvállalásának történelmi megideologizálása, saját korábbi bátor történeti nézeteinek a visszavonása, azaz a Horthy-korszak ideológiája számos ponton rehabilitáltatik. Nekem, aki ma is tanítok Nemeskürty Kis magyar művelődéstörténetéből és más könyveiből, e mű csalódást okozott. Ha ezek az értékelvek hatalmi hegemóniához jutnak, szemben az előző kormányzati ciklussal, amelynek sok kultúrpolitikai tévedése volt, de igyekezett az ideologikus kultúrpolitikát távol tartani, nagyjából azonos esélyeket biztosítani a különböző művészeti, szellemi, tudományos irányzatoknak, nos akkor ez súlyos hanyatlást eredményez.

A konzervatív kultúrafelfogás legjellegzetesebb vonásai, kicsit didaktikusan összefoglalva, egyébként a következők: az alapérték a rend, a hagyomány, a szerves fejlődés – szemben a szabadság, az egyenlőség és a dinamikus társadalmi átalakulás értékeivel. A konzervatív kultúrafelfogás alapvetően múltra orientált, úgy, hogy minősítő normáit is a múltból emeli ki: nem egyszerűen a hagyománytisztelet a fő jellemzője, hanem a múltba tekintő normákat kéri számon a mai kulturális produktumokon. A konzervativizmus örök intézményekben gondolkodik, annak tekinti a vallást, az egyházat, az államot és a nemzetet. Összekeveri a közösségi értékeket az államéival. A közösség eszményéről beszél, de valójában az államra gondol. Nagyon analóg az államszocializmussal, mely szintén az állammal mosta össze a szocialista közösségiség értékeit. Jellemző továbbá a konzervatív kultúrafelfogásra és erkölcsi világképre a család értékeinek valamiféle absztrakt, örök, transzcendens normából való levezetése. Ezzel nagyon is összefér a tömegkulturális giccs elképesztő dömpingjének a hallgatólagos támogatása, ami a család, a vallás és az erkölcs értékeit a legolcsóbb eszközökkel, álkonfliktusokkal és azok hazug feloldásával igyekszik sugallni és terjeszteni.

Mit ért az aktuálpolitikai konzervativizmus nemzetfelfogásán?

A konzervatív nemzetfelfogás a nemzetből mint ősi entitásából indul ki, mint örök értékből. Ebben a vonatkozásban jó viszonyítás Babits Mihály, aki életformájában, mélyen hívő katolikus voltában, kulturális vonzalmaiban "konzervatív" volt. Egész világképe mégis mélységesen liberális, hiszen ő élesen elutasította mind a kor hivatalos magyar államkonzervativizmusának bezárkózó nemzetfelfogását, antimodernizmusát (Ady-ellenességét például), mind pedig a plebejus népi nacionalista oldal agresszív, kirekesztő rasszizmusát, és velük szemben egy nyitott nemzetfelfogást képviselt. A Nyugat című folyóirat utolsó szakaszában szerkesztőként különösen bátran harcolt a konzervativizmus értékszűkítő és kirekesztő nemzetfelfogása ellen. Az, hogy valaki a nemzetet, a családot, az erkölcsöt, a hagyományt fontos értéknek tekinti, hogy tiszteli a múltat, önmagában nem konzervativizmus, hanem természetes emberi attitűd.

Nagyon lényeges a konzervativizmus osztálybázisáról, társadalmi hátteréről is beszélni, részben történelmileg, részben ma. Fontos, hogy lássuk: egyrészt a magyar konzervativizmus történelmi okokból egészen más, mint az angol, a német, és egészen más, mint a XX. századi amerikai. Most a jellegzetes későfeudális eredetű magyar konzervativizmusról van szó. A konzervativizmus szociológiai bázisa szempontjából a legmarkánsabb teoretikus Bethlen István, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Kornis Gyula, a század elejéről Tisza István, Beőthy Zsolt. Bethlen István 1925-ben nyíltan kimondta: "Egy nemzetnek szüksége van azokra az intelligens vezető osztályokra, amely vezető osztályok nemzeti érzésük, tradíciójuk, tudásuk, tapasztalatuk, hazafiságuk folytán predesztinált vezetői a nemzetnek." Ez jelzi, hogy egy önmagát eleve vezetésre termett osztálynak tekintő réteg ragadta magához az állam-, a nemzet vezetésének jogát, és ehhez kapcsolta a kultúrpolitikát.

Úgy tűnik: ez a tekintélyelvi hagyomány napjainkban ismét újjáéledt, aminek kulturális összetevői is vannak.

Teleki Pál fogalmazta meg talán a legplasztikusabban, hogy mit jelent a tekintélyelvűség. Nincs szükség demokráciára, sőt, bírálta a szabadság, az egyenlőség elvét, a humanisztikus kultúrafelfogást – együtt Kornis Gyulával, Klebelsberggel. Teleki ki is fejtette, hogy "ne a számszerűség döntsön a kérdésekben [a demokráciáról, a parlamentarizmusról és egyebekről van szó], hanem az arra hivatott és jogosult tekintély".

Akármilyen történelmi változásokon ment is keresztül a magyar konzervativizmus, ez az örökség jellemezte bizonyos vonatkozásban az Antall-korszak kulturális életét is. Ugyanakkor a mai kulturális politikában is egyértelműen ez az etatista akaratelvűség kezd jellemzővé válni, csak modernebb technikákkal, hatékonyabb marketing- és médiamódszerekkel megtámogatva. Kornis Gyula a két világháború közötti kultúrpolitika "háttérideológusa" volt, ő nyíltabban fejtette ki, mint Klebelsberg az akaratelv, a kulturális államhatalom a militáris szellem elsődlegességének művelődéspolitikai és ideológiai követelményét. "Érdemes" újraolvasni!

Napjainkban – amint ezt az új parlamenti ciklus mutatja számomra – minden deklarációval ellentétben továbbra sem igazán stratégiai kérdés a kultúra. (Ez sajnos jellemző volt a szocialista és liberális kormányzatra is.) A kultúrát minden hangzatossággal együtt továbbra is, sőt még inkább, mint az előző ciklusban, többnyire politikai eszközként igyekeznek használni. Ugyanakkor a mai kormányzati kultúrpolitikusok ki tudják használni az előző korszak oktatáspolitikai hibáit, tévedéseit. 1998 nyara óta a kulturális élet egyensúlytalanságát hangoztatják a jobboldali politikusok, a kormányzati férfiak, amin azt értik, hogy a liberális és baloldali nézetek és kulturális törekvések szerintük hegemón helyzetben vannak. Ezt az egyensúlytalanságot kell szerintük egy konzervatív, a mai kormányzati politikához világnézetileg közel álló irányzatnak korrigálnia. Vagyis az ő értelmezésük szerint helyre kell állítani az egyensúlyt. Még ha igaz lenne is a liberális-baloldali fölényre vonatkozó állításuk, akkor sem lehet hatalmi-politikai eszközökkel a kulturális egyensúlytalanságot "egyensúlyi" helyzetté transzformálni. Ami egyébként az intézményeket illeti: egyáltalán nem érzékelem ma a liberális és a baloldali áramlatok valamiféle hegemóniáját. Az előző korszakban is három markáns kultúrafelfogás határozta meg a politikai intézményrendszer működését, egy népnemzeti, egy liberális és egy konzervatív. A baloldali kultúrafelfogás – bár szocialista többségű kormány volt – intézményeinek, műhelyeinek alultámogatottsága miatt is – háttérbe szorult.

Hogyan néz ki ez a kulturális "egyensúlytalanság" a médiában?

Egyáltalán nem igaz, hogy a médiumokban, a lapoknál, a könyvkiadókban, az intézményekben ma egyoldalú liberális és baloldali többség lenne. A Magyar Nemzet, a Napi Magyarország nem vádolhatók liberális és baloldali kötődéssel, a Magyar Szemle, a Kortárs, a Valóság a konzervativizmusnak vagy a magát konzervatívnak nevező szellemi-politikai áramlatoknak a bázisa. Az egyházi folyóiratok többsége szintén ehhez a szellemiséghez kötődik. A közszolgálati médiumok műsorainak jelentős része inkább konzervatív és direkt kormánypárti kötődést tükröz, mintsem baloldali, liberális elfogultságú lenne. A Duna TV nagyon sok értéket hordoz: szellemiségében szintén konzervatív. Ezt az egész mai hatalompolitikai szerkezetet ugyankkor látványosan reprezentálja Tőkéczki László munkássága. Nem személyiségéről, tudományos képességeiről van szó, hanem arról a szerepről, amelyet ő a kultúr- és a tudománypolitikában játszik. Alig vette észre a magyar társadalomtudomány, hogy 1993-ban megjelentetett egy liberalizmus-válogatást a Századvég Kiadónál, melyben az egész magyar liberalizmus történetéből igyekezett egy dokumentumösszeállítást adni. Ez a tanulmánykötet döbbenetes nyíltsággal tartalmazza azt, ami akkor tudományos álláspontként is vitatható volt természetesen, most viszont már kemény politika. Lényege, hogy számára a magyar liberalizmus mértéke a Tisza István-i, Herczeg Ferenc-i és a Réz Mihály-i.

Tőkéczki liberalizmus-értelmezézéből "csak" Ady Endre, Ignotus, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem, Ignotus Pál, Csécsy Imre, Márai Sándor, Babits Mihály, Hatvany Lajos, Szerb Antal stb. hiányzik. A liberalizmust összemossa a magyar konzervativizmussal. Kifejti a Fidesz formálódó kultúrafelfogásának a lényegét, amely ugyan nem nyíltan liberalizmusellenes, mint a szélsőjobboldali törekvések, de a liberalizmust gyakorlatilag egy keresztény-nemzeti konzervativizmussal igyekszik azonosítani. Ennek a felfogásnak ott van a kötetben a historizáló koncepcionális ősforrása. Mindez úgy válik ma politikává, hogy a kormányzati pártok képviselői éppen erre a koncepcióra építették a maguk aktuál- és kultúrpolitikai nézeteit. Maga Tőkéczki pedig olyan személyi pozícióhalmozást testesít meg, amely önmagában is tükrözheti azt, hogy mi is ennek a konzervatív kultúrpolitikának és "egyensúlyteremtés"-nek a lényege. Az etatizmus, az akaratelv, a hatalomkoncentráció mindenáron, a szabadság korlátozása árán is; a tekintélyelvűség és a rend. Tőkéczki néhány éve a Magyar Nemzetben egy publicisztikájában fejtette ki azt, hogy a szabadság alapja a rend. József Attila fordítva fogalmaz: "… ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent…" Tőkéczki, aki a magyar szellemi élet eme irányzatának a vezető képviselője, a következő pozíciókat birtokolja: a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság ügyvezető elnöke; a Kádár-rendszerrel sajátos, radikálisan kritikai viszonyban szerkesztett folyóiratnak, a Valóságnak a főszerkesztője 1994-óta. Az ELTE tanára a Művelődéstörténeti Tanszéken; a Nemzeti Tankönyvkiadó igazgatóságának – egyetlen társadalomtudományos képzettségű – tagja, aminek révén az oktatáspolitikában, a tankönyvkiadásban kulcsszerepe lehet; a Magyar Nemzet c. napilap vezető publicistája. Mindezeken túl a Magyar Könyvalapítvány Kuratóriumának elnöke stb. Legutóbb pedig egy másoktól elvett pénzből létrehozott új "történettudományi" közalapítvány és intézet egyik kurátora lett. Azt szeretném, ha mindezt nem személyes támadásként, hanem tényközlésként venné az Eszmélet olvasója.

Mi lehet az oka annak, hogy amikor egész Nyugat-Európa centruma szociáldemokrata – liberális kormányzatokkal rendelkezik, akkor Magyarország egy ilyen konzervatív fordulatot hajt végre a szellemi politikai életben?

Ennek sok oka lehet. Ebben benne van a baloldal, a szocialista irányzat gyengesége, annak a kormányzatnak sok hibája, mely az előző ciklusban volt hatalmon, a gyakorlati liberalizmus számos hibája is. De a fő ok az új kormányzatnak az alkotmányosságot, a jogállamiságot is sértő politikai gyakorlata, mely a kultúrpolitikát, az oktatáspolitikát újra direkt politikai eszköznek igyekszik tekinteni – amivel kapcsolatban pedig már voltak keserű tapasztalatai a magyar értelmiségnek és az állampolgároknak az 1990 és 1994 közötti ciklusból is. A társadalmi gyökereit ennek a fordulatnak abban látom, hogy a "modernizációhoz" kötött roppant átalakulást az ország népessége nem tudta igazán feldolgozni. Van szociális-pszichológiai bázisa is, amennyiben az emberekben él egy természetes rend és stabilitás iránti vágy, hagyomány- és családszeretet, nemzeti érzület. Ezekre tud rájátszani a média- és marketing-technológiájú manipulatív politikai erő.

A konzervatív médiába beáramlik a szélsőségesen giccses amerikanizáció. Hogyan kapcsolódik össze a konzervativizmus és a liberalizmus?

Ez úgy kapcsolódik össze, hogy az ortodox liberális piacelvűség menedzseli a maga sajátos eszközeivel a globális piacosodást; a piacelv pedig a nyitott éterben, a digitalizált médiavilágban érthetővé teszi a nyugat-európai vagy az észak-amerikai multinacionális kulturális termékek beáramlását. Ez ellen jogi eszközökkel nagyon nehéz védekezni, de a konzervatív kultúrpolitikának meg is felel, mert a rendteremtés pszichológiájával nagyon is megfér egy lefelé nivelláló tömegkultúra, a kulturális elsekélyesedés. A katarzist, a kritikai gondolatot nélkülöző kultúra teremti meg ugyanis a "rendteremtés" lélektani bázisát.

Van e tekintetben egy indokolatlan szemérmesség a médiumokban dolgozó szerkesztők között. Van félelem is az egyre agresszívebb kulturális politikától. Van ugyanakkor a magyar szellemi életben egy posztmodern kulturális filozófiai orientáció. A posztmodern egyik sajátos értékorientációja minden minőség tisztelete, a régi kulturális értékek visszahozása. Ez rendben is lenne. De ha mindent tisztelek, akkor semmit sem tisztelek. A vulgarizált posztmodern "korszellem" olyan mértékű kulturális relativizmust eredményez, hogy gyakorlatilag kimondja: mindenkinek mindig mindenben igaza van. Az efféle értéknihilizmus, amely a tömegkultúra legalját és a szélsőjobboldali kultúrát is legitimmé teszi, a modernséggel, az értékorientáltsággal, a távlattal, a haladáselvet képviselő kultúrával szemben valójában a kritikai kultúra idejétmúltságát, a beletörődést, a nihilizmust sugallja. A vulgarizált és hatalomkoncentráló konzervativizmus paradox módon így összetalálkozik a "hétköznapi" posztmodernnel.

Előző számunk kislexikon rovata ihlette vitára a szerzőt, aki körbejárja a nyugdíjak elméletével és a különféle nyugdíjrendszerek gyakorlatával kapcsolatos fogalmakat. Eszmefuttatását olvasva nem maradhat kételyünk afelől: végül is kinek kedveznek a hazai jóléti reformok.

(Hozzászólás Szabó Miklósnak az Eszmélet 40. számában megjelent cikkéhez)

1. 

Általában azt szokás mondani az 1997. évi magyarországi nyugdíjreformról, hogy az azt megelőző vitákban (és a fejlett világ nyugdíjreformjainak vitáiban) – kissé leegyszerűsítve – a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Az előbbiek szerint lehetséges a társadalombiztosítási rendszeren belül összeegyeztetni a szolidaritási és a biztosítási funkciót, míg az utóbbiak a biztosítási funkciót a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok számára tartanák fenn.

Ez a felszín fecsegése; feladatunk annak kiderítése, hogy miről hallgat a mély. E kérdés megválaszolása előtt át kell tekintenünk az alapfogalmakat, mert félő, hogy közel sem mindig ugyanazt értjük rajtuk. Az első két alapfogalom a biztosítás(i elv) és a szolidaritás(i elv). Az előbbi esetben a biztosító (a magyar jogban kissé nehézkesen: biztosítóintézet), az utóbbi esetben pedig a nagyon pontatlanul, sőt egyenesen helytelenül társadalombiztosításnak nevezett intézmény lebeg lelki szemeink előtt.

A szolidaritás és a biztosítás annyiban közös, hogy a szereplők mindkét esetben jövedelmük egy részét átadják egy szervezetnek, mely az összegyűjtött jövedelmeket bizonyos szempont(ok) szerint a bajba jutottaknak, a segítségre szorulóknak adja. A szolidaritás és a biztosítás abban különbözik egymástól, hogy miképpen kerül meghatározásra a jövedelem átadandó része. Biztosítás esetén e kérdés feltehető, bár nem egészen értelmes: a biztosítási díj a biztosító (esetleges) szolgáltatásához képest az individuális ekvivalencia elve alapján kerül meghatározásra, vagyis a biztosító tekintettel van az ún. kárarányra (arra, hogy várhatóan milyen valószínűséggel fog bekövetkezni az ún. biztosítási esemény). A biztosítási díjat fizetőnek pedig tisztában kell lennie azzal, hogy jövedelme alapján képes-e a biztosítási díj fizetésére. Szolidaritás esetén a fizetendő összeg általában a jövedelem százalékában van meghatározva (vagy, mint ma Magyarországon az ún. egészségbiztosítás esetén, a jövedelem százalékában plusz egy fix összegben – utóbbi az egészségügyi hozzájárulás). A szolidaritás és a biztosítás között az a fő különbség, hogy előbbi esetén nem, míg utóbbi esetén nagyon is érvényesítik az individuális ekvivalenciát.

Biztosítás esetén a biztosítási díj fizetője egy biztonság nevű terméket vásárol, s arra törekszik – nincs okunk meglepődni -, hogy ezt a legolcsóbban tegye. Társadalombiztosítás esetén szintén biztonságot vásároltunk, de akinél az ezért fizetendő összeg meghaladja az individuális ekvivalencia alapján megállapítható biztosítási díjat, az drágábban, akinél pedig nem éri el, az olcsóbban vásárolja a biztonságot, mint ha azt biztosítótól tenné. Aki drágábban vásárolja, az a fizetendő összeg és a biztosítási díj közötti összeggel a biztosítási díj összegéig kiegészíti annak a befizetését, akinél ez nem éri el a biztosítási díjat (ez a jövedelemátcsoportosítás). Tehát a társadalombiztosításnak fizetett járulék (+ egészségügyi hozzájárulás) szétválasztható – legalábbis elméletileg – biztosítási és szolidaritási díjrészre. Ennek alapján elmondható, hogy például a társadalombiztosítás 55 százalékban biztosítás, 45 százalékban szolidaritás.

Fenti példánk elsősorban az ún. egészségbiztosításra vonatkozik, nyugdíjbiztosítás esetén némileg más a helyzet. Kezdjük azzal, hogy a(z öregségi) nyugdíjbiztosítás biztosításelméletileg nem biztosítás (a rokkantsági viszont igen), mert a nyugdíjkorhatár elérése nem tekinthető olyan kockázatnak, mely ellen biztosítással lehetne védekezni, s ugyanez mondható el a nyugdíjaskor minden egyes hónapjáról: az, hogy nyugdíjasunk megéli a következő hónapot, nem káresemény, ami miatt nyugdíjat kell számára fizetni. A hosszú élet örömteli esemény.

Tehát a hivatalos frazeológiával ellentétben – közgazdasági értelemben – más a biztosítás és szolidaritás fogalma. A "társadalombiztosítás" biztosítási elvű működésen azt szokás érteni, hogy legyen járulékfizető az (vagy fizessen helyette más, de járulék nem fizető ne legyen), aki a rendszer nyújtotta ellátásokat igénybe kívánja venni (egészségbiztosítás esetén), illetve a kapott ellátások a járulékfizetéssel álljanak (egyenes) arányban (nyugdíjbiztosítás esetén).

A nyugdíjbiztosítás esetén a biztosítási elvet azzal a szlogennel szokták bemutatni, hogy mindenki olyan nyugdíjat kapjon, melyet járulékfizetésével "kiérdemelt". Tehát ha nyugdíjkorhatárt elérve egy bankár mondjuk húszszor több járulékot fizetett, mint egy betanított munkás, akkor a Nyugdíjbiztosítási Alaptól és nyugdíjpénztárától egyaránt húszszor akkora havi nyugdíjat kapjon. Csakhogy ekkor szó nincs biztosításról, mert nem mérlegelték az individuális ekvivalenciát, esetünkben azt, hogy a bankárok és a betanított munkások életkilátásai közel sem azonosak. A bankárok magas iskolai végzettségűek, egész életükben magas jövedelemmel rendelkeznek, egészséges környezetben, jó körülmények között laknak és dolgoznak, egészséges ételeket esznek, megfelelően képesek rekreálódni (meg tudják fizetni), jó orvosokhoz járhatnak stb., aminek eredményeként hoszszabb átlagos nyugdíjas élettartamra számíthatnak. A betanított munkások esetén általában mindennek az ellenkezője mondható el. Tehát a bankárok és a betanított munkások közötti "egyenlőség" valójában jövedelemújraelosztást, redisztribúciót jelent: a betanított munkások a bankárok iránti szolidaritás érzetétől hajtva segélyt nyújtanak számukra. Régiókra lefordítva: Kelet-Magyarország segélyezi Nyugat-Magyarországot, Józsefváros a Rózsadombot.

Visszatérve az elejére: nem pontos az, hogy a nyugdíjreform kérdésében a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Természetesen lehetséges az, amit az előbbiek állítanak: a felosztó-kirovó elven működő rendszerekben a szolidaritási és a biztosítási funkció összeegyeztetése, de az utóbbiak nem e kettő lehetséges arányairól kívánnak vitát nyitni, hanem a társadalmi szolidaritást kívánják felmondani. A másik vonatkozás: a felosztó-kirovó rendszerű társadalombiztosítás képes működni tisztán biztosítási alapon, miért kellenének ehhez a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok? A válasz kézenfekvő: a pénztőke nem tud pénzt keresni, jövedelemhez jutni a felosztó-kirovó rendszerek implicit nyugdíjígérvény-pénzével, ezért van szüksége explicit – a jegybankok által kibocsátott – ‘nagyerejű’ pénzre és az ezzel adekvát tőkefedezeti rendszerre. A fejlett (nem angolszász) világban kizárólagosan létező "érett" felosztó-kirovó rendszerekről a tőkefedezeti rendszerre való áttérés gazdaságilag mindörökre veszteség, nincs olyan, hogy ki kell bírnunk az áttérés terheit, s azután majd élvezzük áldozatvállalásunk hasznát. Amire képes a tőkefedezeti rendszer, az megvalósítható a felosztó-kirovóval is.

Téved az, aki úgy gondolja, hogy itt a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer dicséretét olvassa. A kérdés úgy szól, hogy ha van egy érett felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünk, mely számos problémával küszködik, mit tegyünk, hogy e problémákat megoldjuk, vagy legalábbis elviselhető szintre szorítsuk le. Az 1997-ben választott út, melynek legfontosabb sajátossága a járulékok körülbelül negyedének tőkefedezeti nyugdíjpénztárba való átcsoportosítása volt, egyrészt semmit nem oldott meg, másrészt sokba kerül, végül a magyar pénzügyi rendszer felfújásával azt sebezhetővé teszi – teljesen feleslegesen. A nyugdíjreform fedőnevű kormányzati akciósorozat nem volt egyéb, mint egy gigantikus méretű – közgazdasági műszóval élve – járadékvadászat.

2.

Szokás azt mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan beépítettek egyfajta újraelosztást a rendszerbe, mégpedig a fiataloktól az idősek felé. Szabaduljunk meg ettől a fogalmi-értelmezési kerettől! Induljunk ki a jelenlegi helyzetből: az aktívak nyugdíjjárulékot fizetnek, s ezért nyugdíjígérvényt kapnak. Az aktívak a nyugdíjjárulék-fizetéssel hitelt nyújtanak az államnak, amit az arra használ, hogy törlessze fennálló (nyugdíj-) adósságát. Az igazi kérdés, hogy miképp kamatozik a nyugdíjjárulék-hitel? Ha e kamatozás megegyezik az állam mindenkori (explicit) államadósságának kamatával (nevezzük ezt állampapír-indexnek), a nyugdíjrendszer makrogazdasági értelemben igazságos (hangsúlyozom, hogy itt és most kizárólag makrogazdasági szempontú igazságosságról van szó!); de ha a kamatozás ez alatt marad, a rendszer igazságtalan, mert az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kibocsátott állampapírokkal tenné (az 1997. évi nyugdíjreform következtében éppen ez a helyzet). A nyugdíjreform óriási üzlet lehet az államnak. Ha viszont a nyugdíjjárulék-hitel kamatozása meghaladja az állampapír indexét, a nyugdíjrendszer rosszul tervezett és változtatásra szorul.

Persze feltehető a kérdés: honnan tudható, miképp kamatozik a hatályos felosztó-kirovó nyugdíjrendszer? Miért állítja e sorok írója, hogy csapnivalóan, jóval a mindenkori állampapírok kamata alatt? Ezt a nyugdíjpénztárba lépők magas száma egyértelműen bizonyítja: a járulékátcsoportosítás lehetőséget ad, hogy az átlépők legalább járulékuk negyedéért legalább az állampapírok kamatára tegyenek szert. (Ez akkor történik, ha a nyugdíjpénztár kizárólag állampapírt vásárol.) Ezt biztosan elérik, de miért kell ehhez tőkefedezeti nyugdíjpénztár és járulékátcsoportosítás? Abban reménykedhetnek, hogy ennél magasabb hozamra is szert tehetnek, ha állampapírok vásárlása helyett részvényeket és vállalati kötvényeket vásárolnak, de ehhez kockázatot kell vállalni. De a nyereség, amit elérhetnek (az állampapírok kamata és a piaci hozam közötti különbség hosszú távon néhány százalék; a Horn-kormány két százaléknak tételezte), túlságosan csekély, s ezzel áll szemben a nyugdíjrendszer második pillérének teljes működési költsége. (Az állampapír-indexnek megfelelő kamatot pluszköltség nélkül is jóvá lehetne írni a Nyugdíjbiztosítási Alapban vezetett egyéni számlán.)

3.

De nem csak azt szokás mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan tartalmaznak fiataloktól az idősek felé irányuló újraelosztást, hanem azt is, hogy e finanszírozási rendszer implicit módon generációk közötti szerződést feltételez. E rendszerek jó működéséhez két dologot szokás szükségesként megnevezni. Az egyik: a járulékfizető korosztályoknak biztosaknak kell lenniük abban, hogy idős korukban az akkori fiatalok is fizetni fognak; a másik: érvényesüljön a "generációk közötti igazságosság" elve. Ez utóbbi tekintetében, teszik hozzá, a háború utáni rendszerek igen gyenge teljesítményt nyújtottak, ami aláásta az "implicit társadalmi szerződést".

Ha a nyugdíjjárulék-fizetésre úgy tekintünk, mint az államnak nyújtott hitelre, akkor elfelejthetjük a "generációk közötti szerződés" toposzát is. Az állam tartozik nekünk, s mint tudjuk – a következő állítást talán kevesen vitatnák, legfőképpen a pénzügyi kormányzat tisztségviselői -, az adósságot törleszteni kell. Az, hogy az állam adósságát új nyugdíjjárulék-hitel felvételével, állampapír kibocsátással vagy éppen adóbevételeiből törleszti, a hitelező – a nyugdíjas – szempontjából érdektelen kérdés. A makrogazdasági modellek elvont világában élve akaratlanul se tegyünk szívességet a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer további megnyirbálását kívánóknak (akik ezzel készítik a "helyet" a tőkefedezeti pillérnek).

Ha makrogazdasági modellekkel kívánjuk megalapozni a gazdaságpolitikai cselekvést, akkor esetünkben arra jutunk, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben a mindenkori nyugdíjjárulékokból fizetik a mindenkori nyugdíjakat, implicite feltételezve, hogy a nyugdíjjárulék kulcsa mindeközben változatlan. Sokan ezt egyenesen a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciójának tekintik. De miért csak a nyugdíjjárulékból lehetne nyugdíjat fizetni, vagy pontosítsunk: adósságot törleszteni?

A problémát az okozza, hogy öregedő népesség esetén – s ez Magyarországon és a fejlett világban mindenütt így van -, amikor a járulékfizető generációk kisebbek a nyugdíjas generációknál, az impliciten változatlannak tételezett nyugdíjjárulékra nem lehet olyan nyugdíjígérvényt tenni, ami a járulékfizetőnek ne lenne előnytelen. A pénz világára fordítva: nem adható olyan nyugdíjígérvény, melynek kamata azonos a mindenkori állampapír-állomány kamatával. Vagyis egy rossz definícióval a rendszerbe programozzuk a "generációk közti igazságosság" elvének aláásását. A felosztó-kirovó rendszert "reformáló" tőkefedezeti nyugdíjrendszer annyiban "strukturális reform", hogy a nyugdíjpénztár által vásárlandó állampapír esetén senki sem kíváncsi, hogy azt az állam miből fogja visszafizetni. A felosztó-kirovó rendszer fenti definíciója pedig éppen egy (rész)népesség számmal és nyugdíjjárulék-kulccsal meghatározott keretösszeget határoz meg, mely nyugdíj formájában adósságtörlesztésre fordítható.

A fenti felvetés nem akadémikus. A kormányt az államháztartásról szóló törvény arra kötelezi, hogy minden évben, a Nyugdíjbiztosítási Alap költségvetéséről szóló törvényjavaslat benyújtásakor tájékoztassa az Országgyűlést a várható demográfiai folyamatokra támaszkodva az Alap következő öt, illetve ötven évben várható kiadásairól és bevételeiről [1992. évi XXXVIII. törvény, 86. § (6) bekezdés; ez az előírás természetesen a nyugdíjreform során került a törvénybe]. A törvénytisztelő Orbán-kormány e kötelezettségének eleget tett a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak 1999. évi költségvetéséről szóló T/326. számú törvényjavaslathoz csatolt Tájékoztatóban. A konklúzió: a rendszer finanszírozható – a járulékbevételekből. Vagyis a kormányzat osztja a szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót (ezt tanúsítja a fenti finanszírozhatóság fogalom is), ami automatikusan igazságtalan nyugdíjrendszert eredményez.¹

Nézzük akkor a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definícióját! Azt a nyugdíjrendszer nevezzük így, melyben az aktuális nyugdíjakat elsősorban – de nem kizárólagosan! – az aktuális nyugdíjjárulékból fizetik, miközben a nyugdíjjárulékért nyugdíjígérvényt adnak cserébe.

A felosztó-kirovó és a tőkefedezeti rendszer közötti végső különbség pedig az, hogy az előbbiben a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz, míg az utóbbiban a jegybank által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénz játszik szerepet. Az utóbbi a Magyar Nemzeti Bank "védelme" alatt áll: az felelős értékállóságáért, illetve fő felelőse a pénzügyi rendszer zavartalan működésének, mely tőkeként való értékmegőrzésének, sőt értékgyarapításának elengedhetetlen feltétele. Az előbbi, a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz értékmegőrzése nem feladata az MNB-nek (nem is lehet feladata), arról az Országgyűlésnek és a Kormánynak kellene gondoskodnia, amit nem tesz meg. De mi lehet ennek az oka?

E kérdésre az lehet a magyarázat, hogy az országgyűlési képviselők és a kormánytagok már ismerik annyira a gazdaság működését, hogy megóvják magukat a forint értékállóságának megingatásától (nem lenne túl nehéz!), mert lassan-lassan tisztában lettek esetleges ez irányú tevékenységük káros gazdasági következményeivel. Ennek ellenére évente akár többször is lecsípnek valamennyit a nyugdíjígérvény-pénz értékéből. Persze az országgyűlési képviselőket és a kormánytagokat a kis- és nagytőkék tulajdonosai "szocializálják", akik képesek megtorolni a nekik nem tetsző pénzt érintő kormányzati lépéseket. A nyugdíjjárulék-fizetők és nyugdíjasok azonban képtelenek a megtorlásra, ők nem menekülhetnek egyik országból a másikba, mint a tőke.² Ezért van az, hogy az aktívakra oly előnytelen feltételeket kényszeríthet a kormányzat: a nyugdíjjárulék-hitel alacsony – az állampapírokénál feltétlenül alacsonyabb – kamatozása azt jelenti, hogy az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kellene megtennie. A jelenlegi nyugdíjrendszer első, felosztó-kirovó elven működő pillére hatalmas üzlet – az államnak.

4.

Ha úgy kívánjuk, éppen a többpillérű nyugdíjrendszer alapjainak lerakásaként is felfoghatjuk – idézem – "az önkéntes biztosítók alapításának engedélyezését".

A lényeg azonban nem ez, hanem az adókedvezmény. Ha a tagdíjnak nevezett,³ havi rendszerességgel elvárt összeget vagy annak egy részét a munkáltató magára vállalja, ezen kifizetése nem számít bérjellegűnek, vagyis mentes az élőmunka közköltségei alól (ez elsősorban a társadalombiztosítási járulékmentességet jelent). Ezen kívül a tagdíj 50 százaléka évi 200 ezer – a 2020. január 1-je előtt (öregségi) nyugdíjba menők esetén, de csak nyugdíjbamenetelükig 230 ezer – forintig leírható az adóból.⁴ Mivel az 50 százalékos kulcs jóval meghaladja a legfelső adósávot, a pénztártag adókedvezményként többet kap vissza, mintha elengednék a tagdíja után fizetett adót. Ezt nevezik negatív adóvisszatérítésnek. Ez kormányzati szempontból irracionális. A Horn-kormány 1997-ben gyámoltalan kísérletet tett, hogy az 50 százalékos adóleírási lehetőséget a mindenkori legmagasabb adókulcs mértékére szállítsa le, de – talán a közelgő választásokra tekintettel – már az Országgyűlés előtt lévő javaslatát visszavonta. Az Orbán-kormány 1998-ban nem is kísérletezett.

Fontos megjegyeznünk, hogy az "önkéntes biztosító" egyrészt nem biztosító, másrészt az "önkéntes" jelző kitételének épp annyi értelme van, mint az OTP, a Postabank vagy bármely bank elé kitenni az önkéntes jelzőt, mondván, hogy a polgárok (bocsánat!) nem kényszer hatására, hanem önként dönthetnek az adott bank szolgáltatásainak igénybevételéről.

Persze az önkéntes a kötelező ellenpárja, s mint ilyen, a kötelező társadalombiztosításra utal. Ez már önmagában tragikomédia forrása. Az önkéntes biztosítónak nevezett nyugdíjpénztár intézményének létrehozása mint a társadalombiztosítás reformjának szerves része interpretálódott, s így azt egy olyan bürokrata csoport kaparintotta meg, mely semmiféle szaktudással nem rendelkezett a pénzügyi-befektetői intézmények világában. A Pénzügyminisztériumon belüli főosztályharcban a társadalombiztosítás ügyeiért felelős és ambiciózus Társadalmi közkiadások főosztály kiütéses győzelmet aratott a Pénzügyi intézmények főosztály felett. (Ehhez jó szövetségesre lelt az Antall-kormány klientúra-építő igyekezetében.) A győzelemhez vezető államapparátusi ideológia éppen a "társadalombiztosítás reformjának szerves része" volt. A zsákmány megkaparintása után minden igyekezetük arra irányult, hogy a pénztár intézménye véletlenül se a pénzügyi-befektetői szakma évtizedes-évszázados története során kialakult-kiforrott megoldásokat kövesse, hogy az összehasonlíthatóság okán önálló hivatalt kreálhassanak maguknak. (Ez lett a Pénztárfelügyelet.)

A pénztár intézményét megérteni csak egyetlen nézőpontból lehet: mi az azt kreáló bürokraták érdeke. Ez az érdek azt eredményezte, hogy a magán jelzővel illetett nyugdíjpénztári piacra való belépés és az egyes pénztárak működési költsége a csillagos eget súrolja, az adminisztrációs kötelezettség hat-nyolcszorosa annak, ami lehetne. Mindez roppant egészségtelen piaci koncentrációt eredményezett, aminek a levét pénztártagok (és sok idő múlva a kormány) isszák meg, ha egyáltalán észreveszik. A hozamteljesítmény mérését nagyon gondosan úgy konstruálták, hogy pozitív reálhozamról szóljon az "ének" akkor is, amikor az jócskán negatív.

Az egyértelmű tévedés, hogy "az önkéntes nyugdíjpénztárak jótékony hatással voltak a megtakarításokra". A(z önkéntes) nyugdíjpénztárakban összegyűjtött tőke döntő hányada számviteli-statisztikai megtakarítás, mellyel szemben adó- és társadalombiztosítási járulékkiesés miatti költségvetési többlethiány áll. Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a (nemzetgazdasági szintű) megtakarítások ennek nyomán legfeljebb az össztőke tizedével növekedtek (tehát 6-7 milliárd forint lehet), de könnyen lehet, hogy még ennyi sem, csupán a lakossági megtakarítások szerkezete módosult. (E megtakarítási forma merevsége miatt azonban feltételezhető, hogy némi tényleges többletmegtakarítás keletkezik, csak éppen rendkívül csekély mértékű.)

5.

Az 1996-1997. évi nyugdíjreform-csatározások kapcsán a Pénzügyminisztérium álláspontját – helyesen – Szabó Miklós a következőképpen foglalta össze: "a megoldást egy kötelező, magánpénztárak által működtetett pillér bevezetésében látta [mármint a Pénzügyminisztérium – N.Gy.], melynek szerintük több előnye is van. Fellendíti a tőkepiacot, így elősegíti a gazdasági növekedést, átláthatóvá teszi a rendszert, megteremti a megfelelő ösztönzőket." Vagyis a Pénzügyminisztérium szerint a megoldás a nyugdíjrendszer – legalább részleges – privatizációja.

Fontos tisztáznunk, hogy mit szokás érteni a nyugdíjrendszer privatizációján: az implicit nyugdíjígérvény-pénz felváltását a jegybankok által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénzzel. Ez a privatizáció nem privatizáció; nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nyugdíjrendszer privatizációjáról beszélni nem értelmes, az nem a lényeget fejezi ki.⁵ E kijelentés annak ellenére vállalható, hogy szerte a világon a hasonló nyugdíjrendszer-változtatásokat privatizációnak nevezik.

Szabó Miklós megállapítja: "A privatizációnak a gazdasági növekedésre kifejtett hatásával kapcsolatban pedig igen komoly viták folynak a közgazdasági irodalomban. Manapság rengeteg makroökonómiai szimuláció készül, ám ezek nagy része vitatható kiinduló feltételekkel él az egyének, a vállalatok viselkedésére vonatkozóan, ami nem mindig teszi hihetővé az eredményeket." Nos a probléma a kiindulópontban van: miért kellene makroökonómiailag szimulálni az egyik pénz másikkal való felváltását? Hathat ez a gazdasági növekedésre? A válasz csak nemleges lehet.

Tragikus következményekkel járt az a hit, hogy a nyugdíjrendszer "privatizációja" (nyugodtan tehetjük idézőjelbe) melletti vagy elleni döntést makroökonómia szimuláció eredménye dönti el. Azt, hogy a "privatizáció" nem hoz létre többletmegtakarítást, s ennek okán nem gyorsul a gazdasági növekedés (az már önmagában primitív feltételezés, hogy a megtakarítások automatikusan beruházásokká válnák, melyek automatikusan növelik a gazdaság teljesítményét), logikai úton belátható. Esetünkben minden makroökonómia szimuláció a két pont közötti leghosszabb görbe, mely természeténél fogva nem csupán a tévedésekre, de a manipulációra is lehetőséget szolgáltat. Utóbbival élt is a pénzügyi kormányzat. Tehát több mint gyanúval kezelendő a nyugdíjreform "privatizációval" kapcsolatos minden olyan állítás, mely úgy kezdődik, hogy a kormány számításai azt mutatják...⁶

6.

A demográfiai probléma valóban komoly kihívást jelent. Ez a probléma azonban csak akkor áll fenn, ha a fentebb említett szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót fogadjuk el (az aktuális nyugdíjat csak és kizárólag az aktuális nyugdíjjárulékból lehet fizetni). Ha viszont ragaszkodunk ahhoz, hogy az adósnak adósságát törlesztenie kell (vagyis az államnak nyugdíj formájában meg kell adnia a nyugdíjjárulék-hitelt), akkor a demográfia nem játszik (nem játszhat) szerepet.

Egyébként a demográfiai probléma, konkrétan a népesség öregedése annyiban hat a nyugdíjrendszerre, amennyiben a gazdaságra hat. Ezt a hatást még nem látjuk világosan, s egyébként sem sokakat érdekel. (Neoliberális barátaink szerint nincs közünk hozzá, mások úgy vélekednek, hogy van, bár vajmi keveset tehetünk ellene. Ez a gyakorlatban "a szegényeket vagy a gyermekeket nevelő családokat támogassuk-e elsősorban" kérdéseként merül fel. Az átfedés jelentős, mivel az utóbbiak több mint fele az előbbi kategóriába is beleesik.) Ennek egyik nem elhanyagolható oka, hogy ami a demográfiai szempontból gyors változás, az gazdasági szempontból lassú, s adottságként tételeződik. Mindenesetre a népesség öregedése kellemetlenül érinti a gazdaságot, s ki kell mondanunk, hogy a felelős gazdaságpolitikának érdeke fűződik a – születésszám csökkenéséből eredő – népesség öregedés megállításához.

7.

Az "öngondoskodás", mint a reform egyik leggyakrabban hangoztatott ‘hívószava’ problematikus – állapítja meg nagyon helyesen Szabó Miklós. A nyugdíjreformnál még csak hagyján, de az egészségbiztosítás esetén nem is hívószóról, hanem fedőszóról van szó, mely az élőmunka költségeinek csökkentését, a népesség alacsonyabb jövedelmű nagyobbik hányadának hátrányosabb helyzetbe hozását van hivatva elfedni. Ha létezik egységes állami társadalombiztosítás, akkor a polgár kiskorú, aki nem gondoskodik magáról. Ha ehelyett van három vagy négy egészségpénztár, mely az egységes állami társadalombiztosítás felszabdalásával jött létre, akkor polgárunk már félig "öngondoskodik" és sütkérezik a választás szabadságának jogában, ha viszont van öt-hat profitorientált biztosító, melyek egyikébe kötelező belépni, akkor már teljesen "öngondoskodók" vagyunk. (Az fel sem merül, hogy a biztosítási díj ellenében így is profitorientált biztosítónk gondoskodik egészségügyi ellátásunkról.) Az igazi és tényleges "öngondoskodásról" a társadalombiztosítás és a biztosítás betiltása esetén beszélhetnénk teljes joggal.

Az "állami" vagy a "közösségi" fogalmát is újra kell gondolni. Az "állami" helyes jelentése: egyetlen. Azért állami, mert az "állam", konkrétan a pénzügyi és egészségügyi kormányzat foglalkozni kíván vele, zsákmányának tekinti. (E kormányzatok egyáltalán nem lesznek jobb gazdái az Egészségbiztosítási Alapnak, mint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár apparátusa vagy valamikori önkormányzata, csak ezentúl másutt és mások zsebébe kell csúsztatni a bélelt borítékokat.)

Tehát kevés hazugabb, megtévesztőbb kormányzati szlogen született a legutóbbi évtizedben, mint az "öngondoskodás". A Pénztárfelügyelet elnöke egy interjújában odáig megy, hogy a pénztárakat civil szerveződéseknek láttatja, melyeknek "céljuk, hogy minél több ember ismerje fel az öngondoskodás fontosságát."⁷ Talán inkább adekvát pénzügyi-befektetési intézményeket kellene létrehozni! E logika szerint a kereskedelmi bankok azért jöttek létre, hogy minél több ember megismerje a hitelezés, a folyószámlavezetés és pénz átutalással való továbbításának fontosságát. Szórakoztató – és borzongató.

8.

Befejezésül meg kell ingatnom a magyar kormány tisztességében való hitet. Az, vélik sokan, tanult a brit példából, s megakadályozta, hogy Magyarországon legyenek megtévesztett emberek, akiknek nem éri meg nyugdíjpénztárba átlépni, erre mégis rábeszélik őket, s végül rosszul járnak. A tanulás, az így vélekedők szerint, valószínűsíthetően a Pénztárak Garancia Alapjában öltött testet. Ez az Alap garantálja, hogy a megtévesztett emberek nyugdíja legfeljebb 7 százalékkal lehessen kevesebb, mint megtévesztés nélkül. Ha a megtévesztettség ennél nagyobb, segít az Alap, az összes többi pénztártag pénzéből. Vagyis a magyar kormány tisztessége abban merül ki, hogy a megtévesztetteknek vigaszdíjat kell kapniuk a többiektől. Egyáltalán nem arról szól a mese, hogy ilyenkor az állam a zsebébe, vagyis mindannyiunk zsebébe nyúl.⁸

Jegyzetek

¹ Az említett Tájékoztató elmondja, hogy a nyugdíjrendszer második (tőkefedezeti) pillérében jelentős tőke halmozódik fel, mely 2040 után eléri a GDP 50 százalékát. Ez eddig igaz. Innen kezdve a kormányzati érvelés minden eleme közgazdasági blöff. Az első állítás, hogy tudnillik e tőke komoly szerepet kaphat a tőkepiac alakításában, még igaz is, csak ennek az égadta világon semmiféle pozitív vonzata nincs. Más lenne a helyzet, ha ez a tőke tényleges megtakarítás lenne, de nem az, csupán számviteli-statisztikai megtakarítás. Ezzel végeztünk is a kormányzat második állításával, mely szerint ez növeli a nemzetgazdasági szintű megtakarításokat. Valójában az ünnepelt tőkével ugyanannyi (pontosabban: kissé több) államadósság áll szemben, ezért beszélhetünk csupán számviteli-statisztikai és nem tényleges megtakarításról. A harmadik állítást – a tőkefedezeti pillér hozzájárul a nyugdíjrendszer "hullámvölgyeinek" enyhítéséhez – akár igaznak is tekinthetnénk, ha nem tudnánk: ezt azzal teszik, hogy előbbre hozzák a (nyugdíj)adósság-törlesztést, vagyis a "hullámvölgyet".

² Ha a "generációk közötti szerződés" toposznak egyáltalán van értelme, akkor az, hogy a "generációk", vagyis az ország nép(esség)e összefog a nyugdíjígérvény-pénz értékének megvédésére.

³ A tagdíj mint fogalom teljesen téves. Aki teheti, nem azért lép nyugdíjpénztárba, hogy ott tag legyen, hanem az adókedvezményt kívánja igénybe venni.

⁴ A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 35. §-ának (2)-(3) bekezdése.

⁵ Szabó Miklós később a privatizációról megállapítja, hogy az a közgazdasági tankönyvekben általában úgy szerepel, mint ami növeli a hatékonyságot és csökkenti a költségeket, viszont a tőkefedezeti rendszer működése többszörösen drágább a felosztó-kirovónál. Az utóbbi megállapítás teljesen igaz. De attól, ami nem privatizáció, ne kérjük számon azt, amit a tankönyvek a privatizációról írnak.

⁶ Ehelyütt ezt nem bizonyítjuk. A bizonyítás szerepel a szerző más cikkeiben: Figyelő, 1998. október 1.; Közgazdasági Szemle, 1998. november.

⁷ Népszabadság, 1998. november 7. 15.

⁸ Lásd részletesen a szerzőtől: A Pénztárak Garancia Alapja. Bankszemle, 1998. június-július.

A szakértelem és a szakértő ősrégi fogalmak, sokféle történeti alakváltozáson mentek át. Az ókori Egyiptom múmiákat bebalzsamozó papjaitól a kínai Konfuciusig, a görög Szolóntól Arisztotelészig, a római Senecatól a mai kor valutaalapi szakértőiig a társadalmi-termelési munkamegosztás differenciálódása odáig finomodott, hogy a szakértő és a szakértelem a profittermelés és az államhatalom működtetésének elválaszthatatlan alkotóeleme lett. Mai alakjában a szakértő a modern, 19. századi értelmiségi "osztály" leszármazottja. Nyugat-Európában már akkoriban a szakértelmiségi alkotta a szellemi foglalkozásúk nagy többségét, míg Oroszországban az értelmiség (intelligent, intelligencija) még a cárizmussal szembeni ellenzéki tevékenységgel volt elfoglalva, sőt, az 1905-ös forradalom vereségéig az értelmiség jelentős része forradalmárnak tekintette magát. A XX. században, pontosabban az I. világháború óta a szakértő értelmiségi szerepe és felelőssége a társadalmi folyamatok irányításában megnőtt. Gondoljunk csak Einsteinre, Szaharov akadémikusra vagy éppenséggel Chomskyra, akik szembefordultak saját szakértelmük eredményével. De hát lehetséges-e a szakértelmedet saját ellenőrzésed alá vonni a mai világban? Talán lehetséges, de érdemes-e? Így vagy úgy erről is szólnak az alább recenzálandó könyvek.

A szakértelem naiv vagy álnaiv misztifikálása a kelet-európai újpolgári rendszerekben szerves összefüggést mutat azzal a régi államszocialista tradícióval (amely maga is a régi polgári-dzsentri gyökerekhez megy vissza), amelyben a politikai megbízhatóság abszolutizálódott a szakértelem "burzsoá ravaszságaival" szemben. Mindkét beállítódás lényegét tekintve arról szól, hogy miképpen tudja a politika a szakértelmet a maga szolgálatába állítani. A szakértelem mai uralma a politika fölött természetesen látszólagos. Arról van szó, hogy a rendszer elrejti azokat a mechanizmusokat, melyeken keresztül az "illetékes" szakértők a valóságos szakismereteket a társadalomtól elkülönült politikai hatalommá, hatalomfenntartó erővé transzformálják. Egyebek mellett ez a felismerés vezette Lukács Györgyöt az értelmiség, az "irástudók felelősségének" sokat idézett téziséig: a szakértelem nélkül sem a világháborúk, s benne Auschwitz, sem a rendszeres és tömeges éhínségek, tízmilliók permanens ínsége nem képzelhetők el. Micsoda szakértelem kell például ahhoz, hogy a svájci banktőke a náciktól átvett aranyat (mely aranytömbök jórésze a gázzal megölt zsidók szájából kitépett aranyfogakból "szublimálódott") több mint 50 évvel a háború után is saját tőkefelhalmozási érdekeinek megfelelően használja. Más-más szempontból ugyan, de mindkét recenzálandó könyv viselhetné – Lukács Györgyöt parafrazálva – A szakértők felelőssége címet is.

Viviane Forrester, a jeles francia írónő Gazdasági horror című könyve,¹ amely ebben az évben jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában, nem keltett Magyarországon komoly visszhangot. Érthető, hiszen a könyv főszereplője az ember, aki milliárdnyi magával a szakmai döntések áldozataként jelenik meg. A mű tartalma és mondanivalója szerint a jó ízlésű magyar liberális és/vagy nacionalista értelmiségi számára bizony botránykő, mivel – feladva (Franciaországban!) a jó kapitalizmus illúzióját – a Rendszer egyetemes és megszüntethetetlen emberellenességét mutatja be.

Az írónő sok-sok oldalon keresztül ábrázolja, hogy a világ mérhetetlen gazdagsága és mérhetetlen szegénysége között belső, eltéphetetlen kapcsolat létezik. Nem nagy csoda hát, ha a társadalomtudósok és a politikával hivatásszerűen foglalkozók döntő többsége "genetikusan" irtózik az ilyen rendszerkritikai könyvektől. (Mi van, ha szembesülünk a problémával …megváltozik bármi?) Ugyanakkor nem is könnyű egy ilyen szemléletű könyvet a piacra dobni. Gondoljunk arra: ha egy szakértő (szociológus, történész, halbiológus, akár egy esszéíró stb.) leleplezi a polgári demokrácia és a kapitalista gazdasági rendszer szociális következményeit, igen könnyen a hivatalos szakértők körén kívül kerül, szinte észrevétlenül a hivatalos tudományosság és a szakértelem berkein túl találja magát. Ha pedig szembe is fordul a rendszerrel, akkor figyelemre sem méltatják, nemcsak a tudományosság keretein helyezik kívül, hanem intellektuális zárlat alá veszik, megbélyegzik.²

Nem tudom, hogy V. Forrester milyen elbánásban részesül Franciaországban, Magyarországon a tapasztalatok igen egyértelműek. A jelzett probléma érzékeltetésére alkalmas Szalai Erzsébet, az ismert szociológus esete, aki a rendszerváltó liberális értelmiség kritikai "balszányán" helyezkedik (helyezkedett) el. Szalai könyve, Az elitek átváltozása, amely 1996 után most, 1998-ban jelent meg másodszor, egyszer már "szakmai" viták tárgya volt. A korábbi kiadás alapján kibontakozott vita rámutatott arra, hogy miért "(fel)használhatatlan" Szalai e könyve (is?) a rendszerváltó értelmiség meghatározó irányzata számára. A mértékadó Buksz című folyóirat recenzense (L. M.) egyebek mellett azért marasztalja el Szalai könyvét, mert a szerző egyrészt csúnyán elbánik a gazdasági apparátusok (elitek) szakmai tekintélyével, másfelől mert olyan művet hozott létre, amely a szakmaiságon kívül álló szempontokat is magában foglal, ami a "szakértő" számára nem tolerálható. Szalai legsúlyosabb állításának a jelzett recenzens azt a megállapítást tartja, hogy "a gazdasági helyzetértékelések nem a valóságos helyzet feltárásának igényével, hanem a mindenkori politikai hatalom szándékának, szája ízének megfelelően készültek. A politikai rendszerváltás óta ez a helyzet ‘fokozódott’."³ Az elitek történelmi felelősségének vizsgálata még szociológiai szempontból sem vethető fel.⁴ Az elitnek csak érdemei lehetnek, hiszen a nárcisztikus önkép kialakításához a világ bármely részén súlyos érdekek fűződnek.

A rendszerváltó elit egyes képviselőinek "rádöbbenése" nem újkeletű, elegendő itt utalni Soros György ismert megvilágosodására. Sorost üzleti érdekeinek sérelme késztette a "revelációra". Szalai Erzsébet – Sorosénál jóval korábbi – kritikai fordulatát erkölcsi tartása ösztönözte. Míg Szalai évek óta folytatja "elitkritikai" munkásságát,⁵ egyik vitapartnere, Tamás Gáspár Miklós újabban ismerte fel a neoliberális világrend pusztító hatását, ámbár nem vonta még le magára a tőkés rendszerre vonatkozóan a megfelelő következtetéseket, nem ment tovább az állam szerepének egyfajta rehabilitálásánál. Igaz azonban az is, hogy egyelőre Szalai néhány gondolatmenetéből is adódik olyan következetetés, mintha bizakodni lehetne egy emberarcú kapitalizmus megvalósulásában, de az is lehet, hogy mindezt csak a recenzens rosszindulatú előítélete sugallja.

Ezen a téren Viviane Forrester könyve túllépett minden illúzión. Éppen arra a kérdésre keresi a választ, miképpen éri el a Rendszer a lakosság "beleegyezését", hogy évente 50 millió ember éhen haljon, hogy nap mint nap Párizstól Delhiig, New Yorktól Budapestig, Mexikóig száz- és százezrek váljanak a rendszer szemében felesleges emberré, akinek sem munkaerejére, sem fogyasztói kapacitására senkinek sincsen többé szüksége. Sokan időlegesen, még többen örökre "kiesnek" a Rendszer kegyeiből. A könyv röviden arról szól, hogy a tőke számára felesleges embermilliókat hogyan lehet a legolcsóbban, szakszerűen periferizálni, csendes és gyors pusztulásra ítélni úgy, hogy közben ne sérüljenek a polgári demokrácia törvényei, hogy a rendszert igazoló szakértő értelmiségiek jó lelkiismerettel élvezhessék működésük nyilvánvalóan megérdemelt gyümölcseit. Forrester a világ jelenkori neoliberális átrendeződésére, illetve annak – szinte hihetetlen – szocio-kulturális következményeire utalva írja: "Sohasem képzeltük volna, hogy a munka igájából való szabadulás ilyen katasztrófát idéz elő. És hogy olyan váratlanul következik be, mint valami titokban előkészített csíny…1979 és 1994 között a munkanélküliek száma a G7 országaiban 13 millióról 24 millióra nőtt, vagyis 15 év alatt csaknem megduplázódott, ehhez jön még az a négy millió ember, aki már letett a munkakeresésről, és az a 15 millió, aki jobb híján részmunkaidőben dolgozik."⁶ Természetesen Kelet-Európában, ahol jelentősebb tömegek, az alkotó erejük teljében lévő generációk sohasem tapasztalták meg a munkanélküliség nyomorúságát, még sokkal súlyosabb helyzet alakult ki. Ráadásul ezekben az országokban a hatalmi elitek pártállástól függetlenül elkonspirálták a valutaalapi és világbanki "projektek", értsd, diktátumok puszta létezését is, hogy a lakosság fel se készülhessen semmiféle szervezett önvédelmi ellenállásra.

Forrester feltárja, hogy miképpen ellenőrzik a nemzetközi pénzszervezetek a multikkal karöltve olykor a leglényegtelenebb sajtóterméket és alapítványt is, a munkanélküliek szociális ellehetetlenítését éppen úgy, mint a magyarországi egészségügyi és oktatási rendszer szétzúzását. Régen azt mondták: akié a föld, azé a vallás. Forrester könyvének tükrében azt mondhatnánk: akié a pénz, azé a föld. A vallásra nincs is többé szükség. Ugyanis a pénz a vallás.

A V. Forrester mottójában idézett Pascal-gondolat, mely szerint a polgári törvényesség lényegéhez tartozik az a funkció, hogy "a nép ne érezze a bitorlás tényét", mára a kelet-európai régióban, így Magyarországon is igen aktuálisnak látszik. Forrester sem, mint oly sok millióan mi magunk sem tudunk mit kezdeni a ténnyel: a fennálló gazdasági és politikai rezsimek a demokratikus uralmi forma eszközeivel mindenütt elfogadtathatók ma is. A tradíció persze mély, hiszen az uralkodó osztályok és elitjeik – a legtöbb helyen – a világháborúkat is képesek voltak elfogadtatni, sőt, a lakosság többsége egy ideig még ünnepelte is önmaga elpusztítását (gondoljunk például 1914-re).

A helyi hatalmi elitek lakáj-szerepéről ugyan sok mindent összeírtak már jobbról és balról, ám ez mit sem változtat azon az alternatíván, amelyet V. Forrester így vázolt: "à la carte választhatunk, hogy jobban szeretjük-e a munkanélküliséget a teljes szegénységnél, vagy a szegénységet szeretjük jobban a munkanélküliségnél. Micsoda dilemma! És aztán utólag nincs siránkozás: mi választottunk!" És a magyar szakértők jó része is éppen ezt az alternatívát fogadtatja el nap mint nap százezrekkel és milliókkal – legfeljebb a terminológia más egy kicsit. Az elitek e lakáj-szerepe természetesen a hatalommal való erős érdekösszefonódást tükrözi. (E jelenség döntő oka, hogy a hatalmi elitek Kelet-Európában mindenütt, miközben egyre újabb és újabb áldozatok elviselését kérték a lakosságtól, ők maguk egyre tollasodtak, gazdagodtak, az új uralkodó csoportok egyenesen a szélsőséges luxusfogyasztás "bűnébe" estek.) Megérte a "lakájkodás". Ezt Szalai – számos liberális és "szocialista" értelmiségivel szemben – már nem volt hajlandó megideologizálni.

Szalai kutatásai a rendszerváltó elitek érdekeivel kapcsolatosan világosan ki is mondják, hogy van mit konzerválniuk: a kelet-európai, mindenekelőtt az általa vizsgált magyarországi elitek "szerepüket politikai tőkéjük megtartása (kiterjesztése) mellett gazdasági és kulturális tőkévé konvertálták, és ezzel a hatalmi szerkezet meghatározó részévé váltak".⁷

Az elitek napjaink kelet-európai átalakulásának folyamatában egy "új típusú relativitás-elmélethez" fordulnak, hogy igazolják a történelmi tevékenységükkel kapcsolatban álló ismert katasztrófa-történetet. A hatalmi elitek, illetve ideológusaik ugyanis adnak arra, hogy teljesítményüket ne lehessen büntetlenül a sárba tiporni. Ma már hallani sem akarnak azokról a 89-es célokról, amelyekre hivatkozva kényszerítették bele a lakosságot – a megígért demokratikus és közösségi átalakulás helyett – a "Nagy Durranásba".

Így például a már említett Szalai-recenzens, L. M. tulajdonképpen elégedett a magyarországi pusztulás mértékével. Ehhez az elégedettséghez (apologetikához) csupán egy szakértői trükkre van szükség: úgy kell tenni, mintha pusztán a polgárháború elkerülése lett volna a rendszerváltás célja. S mivel Magyarországon vér nem folyt (ámbár alighanem hiba lenne megfeledkezni a rég elfelejtett betegségek feltámadásáról, az élettartam megrövidüléséről, a másfél millió munkahely megszünéséről és ennek következtében minimum hárommillió ember elszegényedéséről, a jóléti rendszerek lerombolásáról stb.), ez a tény mindjárt a hatalmi elit erényeként tüntethető fel, míg ellenben Jugoszláviában persze a hatalmi elitek gonoszsága vezetett a háborúhoz. A Szalai Erzsébettel vitázó kritikus a szellemi restség olyan fokára jutott el, hogy még azt a kérdést sem tette fel: vajon nem a német és amerikai hatalmi érdekek játszották-e a vezető szerepet a jugoszláv népirtás feltételeinek kialakításában, vajon nem ők képviselik-e a nemzetközi felelősség döntő részét (nélkülük aligha ugorhattak volna egymásnak a szerb és horvát vezető csoportok, feláldozva saját népeik százezreit). Nem, L. M. így ír: "A könyvből (mármint Szalaiéból – K. T.) nem tudjuk meg, hogyan lehet mérni (figyeljük megint a "szakértelem"! Nem lehet mérni, tehát a dolgok eleve nem is állnak olyan rosszul! – K. T.) az elitek jó vagy rossz teljesítményét. Ha sikermutató például az erőszakmentesség, akkor nemzetközi összehasonlításban a magyar teljesítmény nem a legrosszabb a posztszocialista térségben. Nincs polgárháború és szervezett népirtás, mint volt Jugoszlávia utódállamaiban, a Kaukázus vidékén vagy újabban Albániában, nem volt sikertelen katonai puccs, mint Oroszországban."⁸ Egyébként a testvérgyilkos délszláv elitek is legalább olyan hatékony ideológiával rendelkeznek mint L. M. Ôk azt mondják nap mint nap a rádióban, a tv-ben, az újságokban milliónyi példányban, hogy sikerült népeiket megmenteni a nemzeti pusztulástól, a nemzethaláltól, a végletes területi szétdarabolódástól, a nemzettest megcsonkításától, a nemzeti rabságtól stb. L. M. "szakmai" kérdésfelvetése ezen a színvonalon mozog.

Szalai valójában nem tesz mást mint következetesen publicisztikai, tehát érthető, népszerűsítő formában kifejti szakszociológiai kutatásainak eredményeit, amely eredmények nem igazolják a rendszerváltó liberális (és/vagy nacionalista) elit elvárásait, sőt, önimádó önképüket, és persze érdekeiket kifejezetten sértik. Ha Szalai kifejtésmódja a száraz szaktudományos leírások formáját követné, akkor kritikusai nyilván felvetnék vele szembe, hogy miért nem népszerűbb, közérthetőbb formában adja közre nézeteit. (L. erről Kapitányék e számunkban közölt tanulmányának ide vonatkozó megjegyzéseit.) A régebbi időkben olykor az állampárt Politikai Bizottságainak egy-egy tagja definiálta, hogy mit kell érteni tudományon, hogyan is kell azt művelni, s milyen végkonklúziókra kell jutnunk. Ma a helyzet megváltozott, új "illetékes elvtársak", új "ügyeletesek" (szerzők és szerkesztők) jelentkeznek, s határozzák meg az éppen aktuális tudományos diskurzust és divatot.⁹ Legtöbbször pártsemleges, szakértői színekben jelentkeznek, s csak szivességből vállalnak el miniszteri, tanácsosi vagy egyéb funkciókat. (Ennek tükrében az is lényegtelen, mellékes körülmény, hogy Szalai – éppen szociológiából – akadémiai doktor.)

A szakértők nem vagy csak ritkán vetik fel azt a kérdést, hogy egy olyan történelmi katasztrófa-sorozat, mint a kelet-európai rendszerváltás, miért nem torkollt általános tömegfelkelésbe, forradalomba vagy legalábbis kiterjedt társadalmi ellenállásba. Hogyan tudták a hatalmi elitek mindmáig fenntartani a "hatalmi konszenzust", miközben például Magyarországon közhelyszámba megy a pusztulás fentebb megidézett ténysora. Ám alighanem Viviane Forresternek van igaza, amikor azt írja: "Az egész jelenségben a passzivitás a legváratlanabb momentum. A világméretű érdektelenség, a beletörődés és apátia az oka, hogy akár a legrosszabb is bekövetkezhet. A legrosszabb, ami itt toporog az ajtónk előtt." Legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy a tömegapátia itt leírt jelenségének okairól a szerzőnő sem tud sokkal többet, mint mi itt Budapesten.

Ha elgondolkodunk azon, hogy miért nem szeretik a "normális", a rendszerhű szakértők az olyan szerzőket, mint Forrester és Szalai, akkor a következő juthat eszünkbe: ha más-más eszközökkel is, de mindketten leleplezik a hatalmon lévők tetteinek valóságos konzekvenciáit, felelősségét. Tetten érik a politikai és gazdasági hatalom döntései mögött meghúzódó szakértői részvételt. Egyúttal felvetik azt a kérdést is, hogy egy-egy kiválóan előkészített szakértői koncepció meghiúsulása esetén hogyan hárítják át a felelősséget a lakosság valamely csoportjára. Jeffrey Sachs ezen a téren alighanem utolérhetetlen, klasszikus példa. Ô volt az, emlékszünk rá, aki először keltett bűntudatot a nyugdíjasokban, mert azok – úgymond – ellenálltak a neoliberális peresztrojkának Oroszországban (és mindenütt Kelet-Európában, sőt azon kívül is). Forrester írja: "A kitaszítottakra kényszerített szégyenérzet a látszat szerint jogosan rájuk mért büntetés, a velük elszenvedtetett arrogáns és fesztelen erőszak, az őket körülvevő emberek érzéketlensége és saját közömbösségük meg passzivitásuk, amit a szerencsétlenségek közepette tanúsítanak – mind-mind a teljes szétesést jelzik, hiszen a megkínzott tömegekre kínzóiknak ezen túl már nincs szükségük céljaik megvalósításához."¹⁰

A Szalaival szembeni harag is teljesen érthető, ha a Forrester által leírtakra gondolunk. Szalai Erzsébettel is az a baj, hogy elemzésébe behozza az embert, mint mércét. Nem véletlen, hogy a hazai elitek teljesítményének szánalmas konzekvenciáit és magának az átalakulásnak a belső katasztrófáját leírva nem fogadja el a szakértői logikát, amely mindennek a mércéjéül a tőke, a profit keletkezését és gyarapítását teszi, ami mindent igazol.

Szalai egy másik, szintén ez évben megjelent kis tanulmány-kötetében¹¹ belülről, interjúk kíséretében is jellemzi a magyar gazdasági elitet. Az egykori KISZ-első titkár (Nagy Imre, a Caola vezérigazgatója) cinikus és kíméletlenül hataloméhes megnyilatkozásai kapcsán¹², Szalai úgy fogalmaz, hogy ez "a nagytőke hatalmi igényeinek immár nyílt bejelentése", egyúttal "az első lépések egyike egy új, nagytőke által dominált államkorporatista rendszer irányába".¹³

Ma már nem kérdés, hogy a politikai elittel együtt a szakértők, a Pénzügykutatótól a Pénzügyminisztériumig mind felsorakoznak a "magyar nagytőke" mögött, ami világosan kifejeződött a mostani választások során is: a FIDESZ zászlaja alatt ismét összetalálkoztak a 1990-94-es időszak "magyar polgárságának" vezető csoportjai, félrevezetve a magyar társadalom széles rétegeit egy "igazi" magyaros modernizáció lehetőségei tekintetében. Első lépésként megkezdték a visszaállamosításokat (önkormányzatok, ügyészség, Postabank és a java csak ezután jön), ami miatt évekig szidalmazták a kommunistákat. Valójában tehát a rendszer megrekedése figyelhető meg. Az államszocializmusban politikai privilégiumokon és e rendszer speciális bürokratikus, relatíve egalitárius értékrendjén alapuló, ahogyan Szalai írja, "rendies" társadalom jött létre; az új félperiferiális "vadkapitalista" visszarendeződés Kelet-Európában egy zárt osztálytársadalom létrejöttének jegyeit viseli magán. E zártságot jól jelzi az új uralkodó osztály mérhetetlen cinizmusa. Széles Gábor "vállalkozó" például, aki a nulláról lett multimilliárdos, ma már arról mesél, hogy lehetett volna jobban is csinálni a privatizációt. És nem szakad le az ég.

Szalai kis könyvecskéi fölött – talán nem sértődik meg a szerző – bizonyos kritikát is kell mondanunk. Bármilyen találóan és szakszerűen írja is le a rendszerváltás társadalmi jellemzőit, a kötetek érvelésükben és eszközeikben bizonyos eklekticizmust mutatnak. Ennek döntő okát abban látom, hogy a szerző nem történész. A szociológia mint szaktudomány és mint a tanulmányokban alkalmazott módszer nem alkalmas arra, hogy az itt vizsgált jelenségeket a maguk konkrét és mélyebb történeti összefüggéseiben fogja át. Nem véletlen, hogy a szerző maga is érzi ezt a problémát és a "Vadkeleti metszetekben" egy interjúval próbálja ezt a hiátust betölteni. Ám az interjúalanyok maguk is távol állnak a történeti tudományoktól, egyfajta impresszionizmus jellemzi gondolkodásukat, s ez kihat magára a kötetre is.

A szakértelem kritikája természetesen a morálisan megalapozott szakértelem védelmét jelenti. Ennek érdekében Szalainak a kötetek "társszerzőit", azaz vitapartnereit és interjúalanyait "szakszerűbben" kellett volna megválogatnia. Mindent egybevetve azonban a rendszerváltás e szociológiai analízise – minden történeti megformálatlansága ellenére is – mind szakmai, mind morális szempontból fontos hozzájárulás ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mi történt velünk valójában az utóbbi egy-két évtizedben.

Végül egy másik fontos momentum: Szalai túlságosan is szűken húzza meg a baloldal határait. Egyfelől rendkívül találóan jelzi az egykori ellenzék "árulását", akik ezt természetesen nem veszik jó néven. Szalai Erzsébet e téren mondandóját végül is abban a tézisben foglalja össze, hogy Konrád Györgytől Tamás Gáspár Miklósig a "baloldali, és liberális értelmiség hallgat vagy apológiát gyárt".¹⁴ Ám a szerző valamely okból mintha megfeledkezne a valóban baloldali, vagyis a rendszerkritika értelmében antikapitalista (és a bürokratikus államszocializmust, mint az újkapitalizmus szülőanyját is elutasító) értelmiségről, amelyet a rendszer és benne Szalai Erzsébet liberális kollégái még sokkal inkább diszkriminálnak és kirekesztenek, mint őt magát. Pedig ez a radikális baloldali értelmiség jelentős szellemi produkciókkal húzza meg magát a magyar szellemi élet perifériáján, várva azokra a jobb időkre, amikor a valóságos társadalmi mozgalom szintjén létrejöhet a humanista kiindulópontú kritikai értelmiség egységesülése. Ezt elősegítendő azonban éppen Szalai Erzsébetnek (is) feladata lehetne e rendszerkritikai értelmiség különböző szellemi irányzatait komolyan megvizsgálni és a magyar szellemi élet vérkeringésébe minél szervesebben bekapcsolni. Egy ilyen vállalkozás igen szép folytatása lehetne a Munkástanács-könyvnek és az itt recenzált könyveknek is.

Jegyzetek

¹ Viviane Forrester: Gazdasági horror. Kossuth Kiadó, 1998. A kitűnő fordítás Tótfalusi Ágnes munkája.

² E számunkban Kapitány Ágnes és Gábor, az Eszmélet korábbi (alapító) szerkesztői nagyszerűen írják le ezt a folyamatot. (Nem véletlen, hogy a liberális folyóiratok nem járultak hozzá írásuk közléséhez.) Tanulmányuk második felében azonban szembekerülnek ezzel a résszel, amennyiben az értelmiséget minden látható gazdasági ok nélkül a tőkés rendszer gazdasági meghaladásának ("szellemi termelési mód") történeti szubjektumaként tüntetik fel. Gondolatmentükben tehát nem Marx bírálatával van a baj, hanem azzal, hogy a szerzők éppen a gazdasági tényező elemzését iktatják ki munkájukból, azt a síkot, amely a marxi osztályelemzés lényegét alkotja.

³ Laki Mihály: Baloldali kritika vagy nosztalgia. Buksz, 1997. nyár 132.

⁴ Konzervatív oldalról Körösényi András végezte el Szalai Erzsébetnek a tudományon kívül helyezését az új korszak új elvárásainak megfelelően, jelezve egyúttal a konzervativizmus és a liberalizmus határainak viszonylagosságát is a valamikori liberális Beszélő hasábjain: Körösényi A.: Tudomány vagy publicisztika? Beszélő, 1998. január.

⁵ Erről megemlékeztünk az Eszmélet egy korábbi számában, l. Krausz T.: A magyarországi munkástanácsok történetéről. 34. sz. 110-128.

⁶ Forrester, i. m. 141., 143.

⁷ Szalai E.: Az elitek metamorfózisa. In: Az elitek átváltozása. Új mandátum könyvkiadó, 1998. 25.

⁸ Laki, 133.

⁹ Ebből a szempontból is tanulságos Körösényi említett, erősen ideológikus jegyzete.

¹⁰ Forrester, 167.

¹¹ Szalai E.: Vadkeleti metszetek. Osiris, 1998.

¹² L. erről elsőként Makai Mária és Siklósi Attila igen találó – az ex-KISZ-titkárral, neofita burzsujjal polemizáló – kritikai írását a Népszabadságban: "A mennybemenetel vágya", 1997. június 9.

¹³ Szalai E.: Vadkeleti… 61.

¹⁴ Szalai: Az elitek átváltozása. 86.