A labdarúgáson keresztül megvizsgálhatók a társadalomfejlődés alapkérdései. Ennek egyik oka az, hogy a futball óriási tömegeket megmozgató, és eredendően demokratikus játék. A sportág ugyanakkor lenyomata az átalakuló társadalom és politikai rendszer torzulásainak is.

Ismert, hogy kevés olyan, a futballhoz hasonló társadalmi-történelmi jelenség van, amelyben ilyen koncentráltan vizsgálhatók a társadalomfejlődés alapkérdései. Ennek egyik oka az, hogy a futball óriási tömegeket megmozgató és eredendően – a neki szánt, társadalmi energiákat lekötő funkciótól függetlenül – abszolút demokratikus játék; ugyanis a szurkolókat a kedvelt csapat olyképpen egyesíti, hogy egyúttal egyenlővé tesz mindenkit mindenkivel, a bankárt a munkással, az egyetemi tanárt a diákkal. A stadionok népe, még az ellenfél szurkolóit is beleértve, közel azonos jogokkal és lehetőségekkel rendelkezik (mindaddig, amíg meg nem sértik az ott érvényes szokásjogot és általános jogrendet). A bankár és a gépkocsivezető, az igazgató és a zöldséges egymás nyakába ugrik a kedvelt csapat góljainál. Nem véletlen, hogy az idősebb emberek még sokszor ma is úgy vélik: a stadionokban létrejött egy nem hierarchisztikus társadalom lehetősége. Persze csak virtuálisan. Hiszen a valóságban a futball – mint tudjuk – mégis sajátos leképeződése mindannak, ami a társadalomban végbemegy.

Ám az utóbbi évtizedben már ez is csak nosztalgia; mindezt a "demokráciát" lényegében már a történelmi múlt részeként kell kezelnünk, hiszen a futballt totálisan ellenőrző tőkerendszer megkezdte a szurkolók korábban nem ismert hierarchizálását, felbomlasztotta az eredeti szurkolói tömeget, szociálisan és pszichológiailag kicserélődött a tribünök közönsége szerte a világban. Régen a díszpáholyban helyezték el a "hatalmi elit" képviselőit, a nép pedig körbe vette őket. Ma már minden sokkal bonyolultabb, "cizelláltabb". A pénz, a gazdagság alapján hierarchizálódik a stadionok közönsége. A legszegényebbeket egyszerűen kirekesztik a pályákról (maradjanak a tv képernyői előtt), a legazdagabbakat a legjobb helyekre ültetik, elzárva őket a tömegektől még különböző privilégiumokkal is ellátják a jobb vendégeket (étel, ital, párna, újság stb.). A futballt (is) piacosították. A vendégszurkolókat pedig bezárják – általában a legrosszabb – helyekre, őrzött gettót csinálnak a stadion számukra fenntartott részeiből. Ez a 70-es évektől végbemenő folyamat, amely a labdarúgásból a szórakóztató ipar éppen olyan ágazatát hozta létre, mint például a revü vagy cirkusz, a kelet-európai régióban a rendszerváltás nyomán érte csak el virágkorát.

De hogyan követte ezt a folyamatot Magyarország? Miképpen kapitalizálódott a magyar futball? Létezik-e még egyáltalán a futball-ipar nálunk? Jelen írás¹ tehát azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megvizsgálja a magyar labdarúgás összeomlásának okait, a "futball működésének" jellegzetességeit és perspektíváit a rendszerváltó évtized (1989-1999) "vívmányainak" fényében. E kérdés története persze igen messzire nyúlik vissza. A hazai foci-publicisztika mindenesetre már a 70-es, 80-as években a "Miért beteg a magyar futball?" kérdésre kereste a választ.² Akkor aligha sejtette bárki is, hogy az igazi összeomlás az államszocialista rendszer összeomlásának részeként, a rendszerváltás nyomán bontakozik majd ki. És mindaz, ami a 70-es években hanyatlás volt, mai szemmel utolérhetetlen magaslat a magyar labdarúgás történetében.

A hamis diagnózis és annak forrása

Míg az államszocializmus keretei között alapproblémaként általában a profizmus hiányát vagy/és a korrupciót határozták meg, az elmúlt tíz évben a futball felkent szakértői és "teoretikusai" egyáltalán nem képesek az összeomlás valódi okainak a közelébe jutni. Ennek fő oka az, hogy a rendszerváltást szent tehénként tisztelik, vele szemben semmilyen bírálatot megfogalmazni nem merészelnek, nehogy a régi rendszer védelmezőiként tűnjenek fel. Sőt, az újságírók minden "kritikája" éppen abból a nézőpontból íródik, hogy igazolják a rendszerváltást, és annak "zavaró" következményeit a véletlen és szubjektív hibák körébe utalják. A rendszerváltás bírálata tehát továbbra is tabu, s ez döntő módon hátráltatja az egész problémakör megértését. Így a "szakértők" egyfelől kárhoztatják az államot a múltbéli szerepe miatt, de ennek ellentmondva ugyanők egyidejűleg dicsőítik az 50-es évek futball-reneszánszát, mintha azt el lehetne választani a Rákosi-rendszertől.

Mások – érzékelve ezt az ellentmondást – éppen az állam visszahozatala mellett érvelnek, szembefordulva a magántőkére épített profizmussal, hangsúlyozván: nincsen erős magántőke, amely a magyar focit ki tudná húzni a csávából, jöjjön tehát a megmentő állam. A korszellemnek megfelelően mind a profizmus, mind az állami mecenatúra hívei irtóznak mindenfajta komoly analízistől, legfeljebb addig jutnak, hogy lemásolják – cikkeikben – a nyugati (többnyire a német vagy holland) futballipar szerkezetét, amely nálunk már csak a tőkehiány és az eltérő társadalmi háttér miatt sem működhet. A valóságban pedig folytatódik a hanyatlás.³ Az újságírók tehát vagy úgy tesznek, mintha szubjektív hibák miatt nem menne a dolog, vagy pedig azt sugallják, hogy a futballban még nem ment végbe az "igazi" rendszerváltás. Ezzel az új jobboldali konzervatív kormányt szolgálják ki, amely kész a futball politikai meghódítására is. (De erről majd később.) Az újságírók nálunk többnyire csak a játékosokat szidalmazzák, és olyan kérdéseket tesznek fel, mint például: "miért tesznek el milliókat a semmiért?". Nem jut eszükbe, hogy a félperifériás kapitalizmusban éppen ez a természetes. Hiszen a társadalom alapértéke a "pénzcsinálás", minden áron. Miután nagyobb teljesítményt a rendszer működése miatt produkálni nemigen lehet és – mondjuk meg nyíltan – nem is igen érdemes, könnyebb a játékost, a vezetőt szidni, mint magát a szisztémát. Az egyes újságírók, "szakírók" között legfeljebb csak abban van a különbség, hogy ki kit tesz meg az bűnbaknak áldatlan állapotokért.⁴

A diagnózis

A kiindulópont tehát: fel kell adni a (futball-) rendszerváltás legelső tabuját: ez a történet nemcsak a társadalom nagy többsége számára, hanem a futball esetében is katasztrófatörténet, függetlenül attól, hogy ezért a régi rendszer mennyiben felelős vagy felelős-e egyáltalán. A magyar futball kihelyzése a világpiacra, a "nyitás", valamint ezzel egyidejűleg az állam kivonulása a labdarúgásból – akár volt ennek alternatívája, akár nem – katasztrófához vezetett. E felismerés nélkül egyáltalán semmi nem érthető meg a magyar futball hihetetlen mélyrepüléséből.

A világpiacra nyitás jegyében a Nemzeti Bajnokság soha nem látott vérveszteséget szenvedett. A szaknyelv úgy hívja e folyamatot, hogy forráskivonás. A legjobb klubok abból tartották fenn magukat, hogy legjobb játékosaikat a legkedvezőtlenebb feltételek mellett is eladták külföldre anélkül, hogy külföldről módjuk lett volna komolyan erősíteni saját csapatukat. (Elfogadták, hogy az ember éppen olyan árucikk, mint a paradicsom vagy marhahús.) Sőt, mintha ellentétes felhalmozódás ment volna végbe. Külföldre mentek mindazok, akik – ahogyan pestiesen mondani szokták – egy egyeneset a labdába tudtak rúgni, s olyanok jöttek onnan, akik között igazán jó játékos nincs is. Jelen pillanatban körülbelül két csapatnyi magyar játékos játszik külföldi klubokban (főleg nyugati másodosztályú csapatoknál). Ilyen vérveszteséget egyetlen kis nemzet futballsportja sem bír ki.

Mindennek a horvát, szerb, román futball megítélése látszólag ellentmond. A balkáni labdarúgás még sok szempontból a régi állami támogatás és politikai klientúraérdekek hatása alatt áll, vagyis a régi rendszer maradványai még működtetik egy ideig a gépezetet. A futball presztízse még magas, hiszen a nemzeti lét egyfajta önbizonyítási terrénuma (sőt, katonai-politikai kérdés) még ma is, sokkal erősebben, mint Magyarországon. De ma már egyre többen figyelmeztetnek arra, hogy a horvátok egy "sikertörténet" végállomásánál tartanak, miként a szerbek és a románok is, mert ők még a "neoliberális rendszerváltás" előtt, illetve "közben" vannak, és nem utána. Amennyiben ezekben az országokban egy – "balkáni" – parlamentáris keretek között működő tekintélyuralmi rendszer marad, amely az etnikai nacionalizmus nyomása alatt képes egy speciális "fejlesztési diktatúrát" fenntartani a labdarúgásban, akkor a hanyatlás kitolható a távolabbi jövőbe. Oroszország és Bulgária esete már egyértelműbben mutatja a hanyatlás jeleit. Az orosz futball-szakírók is úgy vélik, hogy ez a folyamat megállíthatatlan. Sok orosz és ukrán játékos Nyugaton legfeljebb középcsapatokban játszik, ami persze akár irigylésre méltó is lehet: a magyar játékosok sokszor már csak a nyugati másodosztályban rúgják a labdát, esetleg a nagy profi klubok kispadján üldögélnek. (Így a nem régen még legjobb magyarként számon tartott Lipcsei a Portóban vagy az ugyancsak ferencvárosi Lisztes a Stuttgartban kényszerül(t) e szánalmas szerepre.) Az orosz futball tartalékainak kimerülését is a magántőke gyengeségéből és az állam gazdasági szerepének csökkenéséből valamint a maffia uralmából vezetik le, akárcsak mi itt Magyarországon.

A futball – akárcsak bármely más iparág – a centrum-országokban működik a "fejlett kapitalizmus" törvényei szerint. A futballból élő újságírók ugyanúgy, mint a társadalom- és gazdaságelemzők általában a nyugati centrum-országok "működési modelljét" veszik alapul, s azok szerint fogalmazzák meg elvárásaikat a magyar futballal szemben. Ám nálunk a "profizmus" általában úgy működik, hogy feléli az alapokat, a vagyont, a játékost. Nincsen tőkefelhalmozás, csak tőkefelélés. Ellentétben a privatizált MATÁV-val, az energiaszektorral, a magyar futballból a multinacionális tőke nem "vehet ki" komoly profitot. Még arra sincsen tőke idehaza, hogy magyar szinten közepes külföldi játékosokat idehozzanak, mert azok is mind a nyugati harmadik liga felé kacsingatnak. Akkor egy orosz vagy egy horvát klasszis miért is jönne ide? Még egy esetleges jó magyar ajánlat helyett is egy kevésbé jó nyugatit fogad el, mert ott a feljebb lépés lehetősége kedvezőbb. Tehát még a "sikeres" magántőke is csak igen szerény eséllyel rendelkezik a nemzetközi piacon.

Egyébként maga a világfutball-szisztéma teszi lehetővé, hogy "nálunk", a félperiférián, működjön a futball "brain drain", vagyis, hogy a centrum-országokba áramoljon a "játékos tőke" – gyakorlatilag fillérekért. A futballcentrum-országokban, mindenekelőtt Angliában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában és Spanyolországban olyan óriási tőkés társaságok léteznek, amelyek monopolizálták a futball játékospiacát. Olyan árdiktátumokat kényszerítenek rá a világra, amelyen csak azok a "cégek" versenyképesek, amelyek dollármilliárdosok. Még a világ legjobb játékosának tartott Ronaldo ára is Európában ment fel a csillagos égig – ezt az összeget hazájában persze senki sem tudja megfizetni. Az igazi futballnagyhatalmak a félperiférián (Brazília, Argentína, Jugoszlávia, részben Oroszország) legjobb játékosaikat a centrum-országokba helyezik ki, mint olyan tőkét, amelyből fenntarthatják magukat, de ami egyszer s mindenkorra függő helyzetbe is hozza őket a gazdag országoktól: a helyi futball éppen olyan multinacionális vállakozás részévé lesz, mint bármilyen más ipari vagy agrárágazat. Ezekkel még abban is megvan a hasonlósága, hogy a helyi futball gyakorlatilag egyáltalán nem részesül abból az igen jelentékeny profitból, amit a helyi-nemzeti futball "vendégmunkásai" előállítanak.

A kiszolgáltatott helyzetet mindennél jobban mutatja: a legjobb külföldi játékos nálunk a román Miriuta volt, akinél sokkal jobb magyar játékosok kergetik a labdát szerte Európában, sőt, nála jobbak is csak a kispad koptatásáig jutottak Nyugaton. A korlátlan játékoskivitelből, pontosabban a magánzsebre való játékoseladásból kizárólag a gazdag vásárlóknak van előnyük. Ugyanis az olyan korlátlanul exportáló ország, mint Magyarország, nem képes pótolni a kiáramlott "játékosvagyont", lévén a helyettük beáramló tőke oly csekély, hogy a klubok szinten tartására sem elegendő. Meg kell sajnos barátkoznunk a realitással. Ahogyan a gazdaságban nincsen magyar megoldás, úgy a labdarúgáson belül sincsen már. Gazdasági értelemben a nemzetállam halott, a magyar futball mint magyar halott, ami két dolgot jelent. A hazai labdarúgás az adott színvonalon akár évtizedekig elvegetálhat, sőt, válogatott szinten akár egyszer-egyszer még a VB-re is ki lehet jutni a pofozógép szerepében. Mint futball nem halott a magyar labdarúgás, "csak" mint magyar halott, hiszen a magyar klubok a nemzetközi piacra mint bedolgozók a jövőben talán még több játékost küldenek majd, egyfajta nyersanyagforrásként szolgálnak a Nyugat számára. Mi itthon továbbra is a külföldön már senkinek sem kellő favágókat, csont- és labdatörőket nézzük, s az újságokból majd értesülünk, hogy a "magyar" labdarúgók valamely nyugati ország valamely középcsapatában, netán egy ciprusi vagy izraeli csapatban milyen szépen helyt állnak. Mire jó a magyar futball? Az a gyanúm: a tévéközvetítések miatt van bizonyos reklámhordozó szerepe, ezért egy bizonyos szinten még finanszírozni fogják a magyar labdarúgást. (Alább lesz még szó arról, hogy a politikának sem áll érdekében, hogy a magyar labdarúgás teljesen elsüllyedjen, sőt…) Az utánpótlás nevelésére is a külföldi tőke terjeszti ki majd a fennhatóságát, mivel a magyarok vagy nem rendelkeznek elegendő tőkével, vagy a gyors meggazdagodás szempontjait szem előtt tartva nem fektetnek be jelentősebb összegeket a futball-utánpótlás nevelésébe. Mások, akik a kockázatot mégis vállalják (szerelemből vagy üzleti haszonszerzés céljából) gyorsan tönkre mennek.

A feltámadás kísérletei – magyar valóság, 1998-1999

A Fradi-szindróma. Ahol olyan gyenge és bizonytalan lábakon áll a magántőke, mint Magyarországon vagy Oroszországban, ott a labdarúgásból nemigen lehet üzleti vállalkozást faragni. Még akkor sem, ha a legnagyobb és legnépszerűbb magyar csapat, a Fradi, eladta legjobb játékosait. Általában a klubok mögött álló kis cápák között azért folyik a harc, hogy ki "vegye ki" a nagyobb pénzt egy-egy félsiker után (lásd a Fradi esetét a BEK-ben, ami után "eltűnt" 500 millió a megfelelő zsebekben).⁵ A Ferencváros esete szinte paradigmatikus.

A legnépszerűbb klub szürke középcsapatként vegetált, 1998 végén, és elmerült a legképtelenebb és megszégyenítő személyes torzsalkodásokban, maffiózó fenyegetőzésekben. Persze a Ferencváros szurkolói nemcsak a lelkesültség és fanatizmus miatt híresek, hanem azért is, mert a legkirekesztőbb, az ellenfelet leginkább gyűlölő "kemény mag" éppen a Fradit veszi körül, s ezek a "gyerekek" – ahogyan Torgyán József nevezi őket – nem riadnak vissza a rendszeres fizikai erőszaktól sem. Igaz, az utóbbi években az Újpest "kemény magja" sem marad el tőlük, sőt…⁶ Mégis meglepő 1998 botránysorozata, mert az mintha cáfolna egy másik benyomást, miszerint a "fradizmus" egyik fontos vonása, hogy a fradistákat, legalábbis a mérkőzések időtartamára, a szeretet és a szolidaritás euforikus érzése fűzi össze. Az 1998-as és az azt megelőző szervezett botrányok a maffia gazdasági érdekeivel és általában az alvilág igényeivel függnek össze. A "nagy balhék" piti résztvevői talán nem is tudják, hogy milyen érdekeket "képviselnek". A rendőrség szakemberei – bár tárgyi bizonyítékaik természetesen nincsenek – "arra is rájöttek, hogy a rendbontók nem öncélúan, csupán a maguk szórakoztatására provokálják a balhét. A háttérben olyan bűnözői csoportok húzódnak meg, amelyeknek érdeke bebizonyítani, hogy a labdarúgó-mérkőzések biztosítása elégtelen, a garázdaságot és a vandalizmust a jelenlegi biztonsági személyzet nem tudja megakadályozni. Olyan érdekcsoportok, amelyek a mérkőzések biztosításának jogát szeretnék megszerezni."⁷

Ám a "fradizmus" fentebb említett hagyománya – kissé eufémisztikusan fogalmazva – mára megfakult, a Fradi közönsége (is) jelentős mértékben átalakult, a B-közép szervezett magja, amelyben a bőrfejűek és a Mussolini-rigmusokat skandáló hungarista ifjak is szerepet játszhatnak, eldurvította a szurkolói habitust, a gyűlölködést felerősítette, egyes játékosokon és vezetőkön keresztül hatást gyakorol a klubon belüli hatalom elosztására is, eközben megosztja a csapatot és a közönséget. A futballhuliganizmus, a futballrasszizmus és a maffiózó csoportok sajátos "szövetsége" jött létre. A sajtó nyilvánosan is megfogalmazta, hogy a Fradinál (megkockáztatom a feltételezést, hogy az Újpestnél és a Kispestnél is) a szóban forgó erőszakos fordulat "szociális bázisát" a bőrfejűekkel érintkező szervezett kemény mag képezi.⁸ E csoportok részt vettek olyan híres egykori Fradi-játékosok, mint Novák Dezső, Varga Zoltán és Nyilasi Tibor edzők megbuktatásában, minden fenntatás nélkül megalázták a fradisták korábbi "hőseit". A sikeres Novák megbuktatása óta semmi sem állta útját a hanyatlásnak.

Hogyan lehetséges, hogy a Ferencváros nagyjából dupla annyi pénzből (három év alatt kb. két és fél milliárdól van szó), mint az MTK, a teljes káoszba zuhant az 1995-ös viszonylagos BEK-siker után (melyért egyedül 420 millió forintot inkasszálhattak)?⁹ Miközben a pénz "elszivárgott", a csapat elveszítette (vagyis eladták) legjobb játékosait. A pénzt a játékosok horribilisnek tekinthető fizetése mellett a klubra rátelepedett túlméretezett apparátus, különböző kis bizniszek, "kft-k", "alapítványok" emésztették fel. Ilyen körülmények között gondolni sem lehetett arra, hogy komoly játékost vegyenek. A csapat mögött pedig igen különböző érdekcsoportok szabályos háborút folytattak a különböző hatalmi pozíciókért: a régi játékosok és a nem nagyon régiek, az új vezetők és a régi ellenlábasok, az egykori edzők és az újak, valamint a mögöttük álló különböző szurkolói csoportok és üzleti vállalkozások élethalálharcot vívnak a "koncért". Ez a feltételrendszer nagyban hozzájárult ahhoz, hogy minden komoly külföldi befektető végül is elkerülte a legnépszerűbb és mindenki által "nagy üzletnek" tekintett klubot. 1998 karácsonyára azután robbant a bomba, halálosan megfenyegették az edzői posztról eltávolított élő futball-legendát, Nyilasi Tibort.

A klub a válságból való kilábalást a magyar hagyományoknak és, sajnos, bizonyos értelemben a ferencvárosi hagyományoknak megfelelően oldotta meg: a pénzügyi válság miatt pánikba esett vezetők támaszt kerestek a politikában, és egy Budapesten nem népszerű jobboldali konzervatív pártra, a kisgazdapártra találtak rá. (A futball és a politika viszonyát alább még érintjük.) A Ferencváros elnöke most a vidékfejlesztési miniszter, Torgyán József lett, akiről a nyugati sajtó is mint komolytalan demagógról, "a politika bohócáról" beszél.¹⁰ Bármilyen komolyabb átalakításba könnyen belebukik bárki, még egy multinacionális cég is. Ráadásul eladni a Ferencvárost, amelyet a nemzeti érzés mitológiája övez, legalább is kétélű fegyver.

Torgyán József első lépésként az összes problémát a szőnyeg alá seperte, s megígérte, hogy a klub tartozásait közpénzekből, vagyis az adófizetők pénzéből fedezi(!?). Közben a miniszter egyik "helyettese", akit a Fradiban is "kooptáltak" helyetteseként, egy tökéletesen jelentéktelen figura (Torgyán futball-Trixije), szimbolizálva a politikai és morális hanyatlást, cinikusan kiadta az útját Nyilasi Tibornak, az Ausztria Wien csapatát is megjárt edzőnek. A Fradi válságának még nincsen vége, Torgyán miniszter egy horvát edzőt szerződtetett a Fradihoz, ám a márciusi örökrangadó után, amelyen az MTK simán, "félgőzzel" verte Ferencvárost, majd egy súlyos vereség (6 : 1) Debrecenben, csak félig igazolta vissza Torgyán végtelen optimizmusát.

Az MTK esete: egy siker és annak korlátai. Az MTK bizonyos szempontból könnyű helyzetben volt. Öröklött állapota részben a Fradiéhoz volt hasonló: a rendszerváltás periódusában Verebessel bajnokságot nyert csapat minden épkézláb játékosát eladták, valójában elkótyavetyélték (Balogh T., Kékesi M., Szeibert Gy., Katzenbach I., Lőrincz E., Bognár Gy.), s Gellei Imre irányításával azután hamarosan ki is estek az I. osztályból. Akkor jött Várszegi Gábor,¹¹ a Fotex magyarországi tulajdonosa, akinek – s itt már ellentében a Ferencvárossal – semmi nehézsége sem akadt az MTK-val, amely körül sem kemény mag, sem komolyan vehető maffiózó csoportok, sem erős állami klientúra nem volt. Az egykori zenészt megmentőként fogadták. Ritkán előny, hogy kicsi egy klub szurkolótábora, de most az volt: Várszeginek a klubnál nem kellett senkivel megharcolnia. Ahogy mondani szokták: még ő tett szívességet. Pár száz millió forinttal "magyar csodát" csinált az MTK-val. Ám ahhoz, hogy az üzlet igazán kifizetődő legyen, komoly nemzetközi sikerre lett volna szüksége, legalább olyanra, mint a Fradié volt 1995-ben. De ilyen eredményt a csapattal nem tudott elérni, mert ahhoz Várszegi – legalább is akkor még – "kicsi" volt.

Egy nemzetközileg is versenyképes csapatnak rendelkeznie kell egy-két komolyabb külföldi sztárral. Ám egy nemzetközileg közepes klasszis ára kétmillió dollár körül mozog, ami körülbelül négyszer-ötször annyi pénz, mint amit az Újpest legjobb játékosának, Sebőknek az eladásáért kapott az angol második ligás Bristoltól. Kinek van ennyi befektetendő tőkéje ma Magyarországon egyetlen játékosért? Ha a csapat országosan, mondjuk, első, s évente egy-két jó játékost elad, akkor a tulajdonosnak már ez is megérte, minek kockáztatna nagyobb összegeket? Ráadásul egy minden futballpresztízs hiányában leledző ország, mint Magyarország, nem vonzó a tehetséges külföldiek számára. Ha, mondjuk, az MTK ugyanannyit adna egy játékosért, mint az említett angol II. ligás Bristol, borítékolni lehet, hogy a kiszemelt játékos nem a magyar élcsapatot választaná. A világpiacon az árakat a futballban is a centrum-országokban diktálják. A kis üzlet is üzlet alapon Várszeginek függetlenül bizonyos szubjektív szándékoktól vagy érzelmektől érdemes kitartania az MTK mellett, mert ennél jobb reklámhordozót aligha találna, ráadásul a magyar labdarúgásban is egyfajta erjesztő szerepet játszhat anélkül, hogy "megváltást" tudna hozni. Más klubok esetében a "kis befektető", az azonnal kaszálni kívánó spekuláns tőke inkább kilép a futballból, mert nem képes távlatokban gondolkodni, nem érti, hogy a futball előbb-utóbb jó üzlet lehet.¹² Ezt mutatja például a Vác esete 1999 elején, amikor még az is felmerült, hogy a 100 éves klub feladja a bajnokságban való további részvételt.

Mindezek alapján talán világos, hogy nemcsak a "biztos pénzügyi háttér", a gazdasági társaság, az egyszemélyi vezetés a siker titka, hanem más egyéb társadalmi tényezőkre is figyelemmel kell lenni. A siker persze viszonylagos: csak azt jelentette, hogy az MTK magyar szinten az élre állt. Más kérdés, hogy már ez a siker is kivívta a konkurrensek gyűlöletét, a sajtó jelentős részének alig palástolt ellenszenvét, az ellenlábasok irigységét. Bizonyos lapok felélesztették az antiszemita tradíciót. (Egyébként most már nemcsak Újpesten és az Üllői úton, hanem gyakorlatilag minden pályán, a Fáy utcától Diósgyőrig, zsidózó kórusok alakultak és működnek háborítatlanul.¹³

Az Újpest: a bajnok összeomlása. Az 1997-98-as bajnok Újpest is azonos cipőben jár a legtöbb magyar csapattal. Még a játékosok bérét sem tudta kifizetni. Ennek örve alatt a politika itt is – akárcsak Angyalföldön, Kispesten vagy az Üllői úton és másutt – visszahátrált oda, ahonnan egyes nézetek szerint valójában ki sem tette a lábát. A Belügyminisztérium a fizetésképtelenné váló Újpestnek – szintén közpénzből – kiutalt 50 millió forintot.¹⁴ Azután az állam "a régi hatalom csapatát" magára hagyta. A "Dózsa" is olyan szerződéseket kötött a játékosokkal, mint a legtöbb klub: horribilis összegeket ajánlott meg, csakhogy nála maradjanak a legjobb játékosok, hogy azután, amikor majd fizetni kell, elkezdjen ígérgetni: majd csak jön valami segítség, s ha nem, még mindig kiárusíthatja a játékosokat. A "segítség" végül 1999 márciusában Lányi úr, egy kisgazda "főember", a parlamenti Honvédelmi Bizottságának az elnöke képében meg is jelent. ő lett a klub elnöke.

Az UTE helyzete nemcsak a szervezett szélsőséges szurkolói csoportok tekintetében hasonlít a Fradiéhoz. A lilák, akárcsak a többi klub, csak olyan magyar, tehát "kisvállalkozókkal" tud üzleti kapcsolatba kerülni, akik egyetlen célt látnak maguk előtt: megszerezni az államtól a csapat működtetéséhez szükséges infrastruktúrát. Ez azután lehetőséget adna a vállalkozónak arra, hogy kereskedelmi stb. haszonra is szert tehessen. Ám ma már nehezebb ilyen óriáis vagyont "ajándékként" megszerezni, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt pártszínekben. A mai fejlődés szintjén a "vállalkozóknak" a stadinokért már fizetniük kellene, az elajándékozás ugyanis akadályokba ütközik. (Kinek van itt mobilizálható 2 milliárd forintja az újpesti stadion felújítására?) Ráadásul a kormány sem kíván megszabadulni a stadionoktól, mert ez az egyik legfontosabb eszköze, hogy szavát a futballban érvényesítse. (Ekkor találta ki valaki az Újpest-MTK fúzió abszurd ötletét…)

Ráadásul 1999 elején a kormány – kivéve a mezőgazdsági minisztérium hűbérbirtokának számító Ferencvárost – megszüntette a futballklubok (és általában a sportklubok) állami támogatását, ami különösen az UTE olimpiai és világversenyeken is számottevő szakosztályait viselte meg, mert azok jó része kizárólag állami támogatásból tartotta fenn magát. Az MTK például – hihetetlen – a híres, "nemzeti értéket képviselő" sakkszakosztály felszámolására kényszerült (3 millió forint hiányzott a túléléshez). Sok más klub is kivédhetetlen gazdasági helyzetebe került, amelyet a kormány a "kiútnak" tekint. Ugyanis olyan helyzetet hozott létre, hogy a kluboknak nem marad más, mint hogy kérjék a kormányt, a politikai pártokat: "telepedjenek rá" a labdarúgásra.

A Diósgyőr esete: egy megalapozatlan félsiker. Szép számú közönség, bizonyos hagyomány és egy jó tréner még nem elegendő a futball felvirágoztatásához. Minél szegényebb egy klub, annál inkább ki van szolgáltatva a játékosoknak, ők diktálják a feltételeket. A Diósgyőri vezetők mint 49%-ban a klub tulajdonosai (51%-ban a városi önkormányzat), gyakorlatilag egy tipikus magyar kft. uraihoz hasonlóan, rövid felfutás után, 1999 januárjában teljes anyagi csődbe jutottak részben képességek, részben a gazdasági és pénzügyi mozgástörvények okán. Miután beismerték a teljes anyagi összeomlást, felmondták a korábban megkötött szerződéseket. Tornyi Barnabás, a sikeredző sérelmesnek találta, hogy szerződését felül akarják vizsgálni, s nem vállalta tovább a sikercsapat vezetését néhány millióval kevesebb pénzért. Ô is és a futballisták elvben joggal mutogatnak Nyugatra, hogy ott milyen áruk van az edzőknek és a játékosoknak, s milyen feltételek között edzenek odaát. Csakhát a teljesítmény – akárcsak a feltételek – a "félperifériás kapitalizmus" tipikus megnyilvánulása. Fellendülés rövid távra, spekuláció hosszú távra.

A Diósgyőr csapata, tükrözve az ország regiók szerinti felbomlását, olyan szegény, mint az észak-keleti templom egere. Ôk sem tudják fizetni a játékosokat, mert azok "túlságosan sokszor győztek". Akárcsak az Újpest esetében, nem marad más, mint a külföldre való játékoseladás. Ha egyáltalán megveszik őket, hiszen jó, ha belföldön el tudnak adni egy-egy játékost. A szegény azonban mégis egyre szegényebb lesz, ugyanis a Diósgyőr a legjobb játékosait nem is tudta megvásárolni, csak kölcsönözhette őket. Főképpen az MTK-tól vett kölcsön magyar szinten jó játékosokat, ami anyagilag előny volt az MTK tulajdonosának, viszont nem igazán kifizetődő a Diósgyőrnek. (Hiába venné meg tőle az MTK játékosát egy külföldi csapat, az összeg nagyobb része a kék-fehérekhez vándorolna. Példaképpen: az MTK-s Egressyt hiábavalóan próbálják kiárusítani, hogy abból kifizessék a többi játékosnak a klub tartozását, akárcsak az Újpest Sebők vételárából. Kinek kell az az Egressy Nyugaton, aki az MTK-ba sem igen tudott beleférni? És ez a kapitalizmusban így van rendjén.) A Diósgyőr tehát – az Újpesthez hasonlóan – kénytelen lerombolni a harmadik helyen álló csapatát.

A Dunaferr esete: a felemelkedés szigete. Ellenkező előjelű sztorinak látszik a Dunaújvárosé. Ebben a városban sikerült (erősen szűkített értelemben) az acélipar rekonstrukciója, ami szimbolikusan tükröződik a dunaújvárosi csapat nagy menetelésében. A Dunaferr szakmai vezetőjének a Fraditól elzavart Varga Zoltánt szerződtették, s a gazdaságilag felemelkedő cég vezérkara a csapatban elegendő reklámértéket látott, ezért megpróbálta felfuttatni. Ellentétben a Diósgyőrrel, itt egy komoly acélüzem vállalta a szanálás feladatát, nem kellett egy toldozott-foldozott kft. és egy teljesen elszegényedett önkormányzat házasságára hagyatkozni, mint a legtöbb csapat esetében. Ez a nagyon kevés is elég volt ahhoz, hogy ebben a rendszerben a csapat felfusson – ám ezért hiba lenne a "dunaújvárosi csodát" túlbecsülni. Gyakorlatilag egyetlen komoly, magyar értelemben vett klasszis nélkül kerül fel a Dunaferr az élbolyba. Dunaújvárosban azonban kevés olyan embert találni, aki meg merné kockáztatni a kijelentést: az acélmű végleg megmenekült az összeomlástól.

A BVSC, a Stadler és a III. Kerület esete: a teljes kiúttalanság. A mai világban a sajtó és a hivatalos politikai megnyilatkozások a kiscsapatok (főképpen a budapestiek) megsemmisítését kívánják. E három csapat úgyszólván vegetál. A BVSC-ből mindenkit kiárusítottak, aki eltalálta az állított labdát, s egyenesen rohannak a kiesésbe, amit nagyon sokan szeretnének, mert működik a kormányzat vidék-Budapest szembeállításának politikája. Jó lenne egy vidékivel helyettesíteni a vasutasokat. A "nagy" igazolásnak a 80-as évek sztárjának, a 37 éves Détárinak a megszerzése számított (a korábbi világválogatott már önmaga emlékműve).

A hivatalos reakciók szerint a vidéki futballt kell főleg támogatni, mert ott sok néző van, míg a BVSC-pályán valóban 300-600 ember lézeng. A Kerület játékosállománya pedig valószínűleg gyengébb, mint az MTK vagy az FTC ifjúsági csapatáé, az ad hoc jellegű csapatépítés is a magyar futball talajtalanságát szimbolizálja; a kerületi önkormányzat és valamely átláthatatlan kft. vagy kft-k szimbiózisa a diósgyőri eset lerobbantabb változatát mutatja. Ez esetben még a jelentős közönségtámogatás is hiányzik, szinte alig lehet komolyabb pénzeket "kivenni" a fociból. Úgy tűnik, ebben a kategóriában már jobban jár egy játékos egy másodosztályú kiscsapatban, ahol – fele erőfeszítéssel – mindig a győztes csapat tagja, s a helyi vállalkozótól feketén majdnem annyi pénzt kap, mint ha a profi ligában lenne pofozógép.

A Stadler FC különös színfolt volt a magyar futball palettáján. A "nemzeti tőke" kísérlete, hogy igazi futballt honosítson meg a magyar prérin. Nos, Stadler úrnak tényleg sikerült maradandót alkotnia: egy pusztában felépített szép stadiont. A dolog szépséghibája, hogy Stadler börtönbe került, "ékszerdoboza" pedig gyakorlatilag üresen áll, mert a Gázszer, amelyik szintén csodával határos módon egész jól prosperál, 800 néző előtt játssza mérkőzéseit. Mit csinál az állam az elkobzott stadionnal? A modern kori magyar kapitalizmus történetének pusztai románca véget ért.

A kormány és az MLSZ, avagy a politika visszatérése

Futball és politika – amióta a magyar futball futball, szerves összefüggésben állnak. Az 50-es évek óta pedig a futball, mint tudjuk, ráadásul "nemzeti kincs". Magyarországon a futball politikai ellenőrzése az 1998-as jobboldali hatalmi fordulat következményeként évtizedek óta nem tapasztalt méreteket ölött. Mint fentebb láttuk, a politika gyámsága a futball fölött úgy valósul meg, mintha annak "megmentéséről" lenne szó. A futballklubok olyan gazdasági helyzetbe kerültek az elmúlt években, hogy a gyámságot formai értelemben "alulról", ők maguk követelték, követelik. Segítsen a kormány, az állam! A valóságban természetesen az állam és a pártok játsszák a kezdeményező szerepet: utóbbiak teremtettek olyan helyzetet még évekkel ezelőtt, hogy a klubok feltétlenül tönkremenjenek. Ez volt a legkézenfekvőbb lehetőség arra, hogy a hatalom visszatérjen a fociba, hisz bármily kevesen járjanak is napjainkban meccsre, egy klub élén bárkinek módja van politikai pecsenyét sütögetni. (Emlékezzünk csak Kónya egykori MDF-es belügyminiszterre, aki "saját" rendőrségével szemben védte meg a ferencvárosi randalírozókat!)

Még a Horn-féle szociálliberális kormány idején lett az MLSZ elnöke Kovács Attila, egy igazi magyar vállalkozó (aki éppen e cikk megírása idején, 1999 februárjában-márciusában felszámolta saját kohászati részvénytársaságát). Erkölcsi és szervezeti feladatok megvalósítására szánta el magát. Természetesen akkor, mint ma is, a kulcsszó a "megújulás" volt, ami azonosnak bizonyult ismét az átszervezéssel. Az új MLSZ-elnökben sokan egy Don Quijote felbukkanását érzékelték, arra utalva, hogy a gyökeréig amorális renszerben nem lehet moralizálva és morális alapelveket hangsúlyozva lényeges átalakításokat végrehajtani. Szinte egyetlen terve sem valósulhatott meg, mert végül is magára maradt. Kovács Attila megpróbálta például a futball-huliganizmus útját állni, de a megbüntetett csapatok vezetői (Fradi, Újpest, Kispest, BVSC stb.) ellenségeivé váltak; megpróbálta a magyar futball érdekében átszervezni a televízió-közvetítéseket, az eredmény közismert – egy évig nem közvetített labdarúgást a magyar televízió. Kovács úr maga gründolt valamiféle "láthatatlan" tv-csatornát. Az elnök jószándéka, jó ügyei, döntően azért buktak el, mert potenciális szövetségesei (mint példul a bírók testülete) anyagilag nem jártak jól, s ez alkalmat adott a kormánynak arra, hogy maga álljon az MLSZ helyére, annak a hatalomkoncentrációnak a jegyében, amely az Orbán-kormányt országlása első percétől jellemzi. Csak pénzt kellett ígérnie, s Kovács elnök korábbi hívei sorra-rendre elárulták őt. A magára maradt harcos egyúttal szimbolizálja a civil társadalom szervezeteinek magyarországi helyzetét is.

A fiatal sportminiszter – még nála is fiatalabb, hataloméhesebb és agresszívebb fiatalemberek felhasználásával – egy "1949-es akció" stílusában 1999 elején egyszerűen kitiltatta egy civil szervezet, az MLSZ elnökét a saját hivatali helyiségéből, "felfüggesztette" az egész elnökséget, mondván, hogy gyanúja szerint az MLSZ elnöke bűnöző.

A miniszterelnök tömören így indokolta meg mindezt az MLSZ elnökének küldött táviratában:

Tisztelt Kovács Úr!

Az 1999. február 8-án kelt levelét megkaptam.

A Magyar Labdarúgó Szövetség Elnökségének felfüggesztését a kormány jogi szakértői is jogszerűnek minősítették. Így az ügyet lezártnak tekintem, s a múlt helyett a sportág jövőjének biztosítására összpontosítom a Kormány erőfeszítéseit.

A magyar labdarúgás régi sikereit idéző jövőjében bizakodva.

Budapest, 1999. február 23.

Üdvözli: Orbán Viktor¹⁵

A futball ilyen típusú hatalmi-politikai kérdésként való felfogása már a Kádár-korszak utolsó negyedszázadában sem volt szokásos. Az UEFA és a FIFA az MLSZ elnökét támogatja és ismeri el még 1999. április végén is, akárcsak korábban Lengyelországban, ahol hasonló folyamat játszódott le, mert a nemzetközi futballszervezetek nem akarják elfogadni a kelet-európai sajátosságként érvényesülő törekvést: a kormányok hatalmi monopóliumát a futball fölött. A tét tehát valóban az, hogy a magyar kormány képes-e hatalma alá vonni a futball irányítását. Ezért mindent megtesz. A miniszterelnök és a sportminiszter maguk akarják meghatározni a labdarúgás átszervezésének módját, még szervezeti formáit is. Abba is beleszólnak, hogy mely csapatok alkossák az első és másodosztályt. Ilyesmire még az 50-es években sem volt példa, amikor pedig sok játékost átirányítottak (főleg a Fradiból és az MTK-ból) más csapatokba, hogy "kiegyenlítsék az erőviszonyokat". A kormány most a vidéki csapatokat kívánja előnyben részesíteni a budapestiekkel szemben, amely törekvés más összefüggésekben is jellemzi az új magyar kormány tevékenységét. A hivatalos ideológia szerint ennek egyik célja, hogy a vidék-Budapest-ellentétet ily módon kiegyenlítse. Úgy számítanak, hogy a vidék-Budapest-ellentétre rátelepedve a FIDESZ-nek mint "vidéki pártnak" sikerül meggyökeresednie a magyar társadalomban. (A FIDESZ ma még csak "média-párt".)

Az Orbán-féle állami intervenció mindenesetre jelezte a megoldások kereteit. Minél jobban tönkremennek a klubok, annál olcsóbban tudja a politika a maga ellenőrzését kiterjeszteni és a megfelelő "vállalkozókat" megtalálni, másfelől a klubok annál olcsóbban árusítják ki játékosaikat, hisz adósságaikat valamiből törleszteniük kell. (Az említett Sebőköt potom 140 millió forintért, azaz kb. 600 ezer dollárt adták el.) A kisgazdapárt, látva a koalíciós partner, a FIDESZ futball iránti odaadását, maga is harcba indult. Torgyánék célja az, hogy ne a sportminisztérium gyakorolja az ellenőrzést, mint tulajdonos, a stadionok fölött, hanem az egyes klubok, melyek élére (Kispest, Újpest és persze a Ferencváros) többnyire kisgazda elnökök kerültek. A futball fölötti ellenőrzés tehát még a koalíciós pártok között is egyfajta versengés tárgyává vált.

A sportsajtó is jelentős mértékben a kormány kezében van, ami a legfontosabb eszközök egyike a futball fölötti hatalom átvételében. Egy fideszes család vette át a Nemzeti Sport című újság ellenőrzését, a lapban csak a Fradi-kultusz a régi.¹⁶ A kormány – a nemzet, mint régen. A futball, mint a nemzeti megváltás területe.

A Nemzeti Sport és a jobboldali lapok általában sokat tettek a miniszeterelnök népszerűsítése érdekében: még akkor is szép terjedelemben emlékeztek meg róla, amikor valami uli-buli meccsen rúgott egy gólt. Ugyanis Magyarország miniszterelnöke maga is "futballista", s Európa e területén ez a politikában jó húzásnak látszik. Mindenesetre Orbán nagyobb publicitást kapott, mint a Professzionális Bajnokság az évi (1998) legszebb gólja, amely az MTK-s Preisinger Sándor nevéhez fűződött a Győr elleni rangadón a Hungária úton. A sportnapilap ezen aulikus beállítódása ugyancsak a régi-régi beidegződés felbukkanása.

A miniszterelnök, mint a nép fia, nemcsak nagyszerűen kamatoztatja némi futballtudását a politikában, hanem kapcsolatait "kijárói" révén a futball megszállásában is felhasználja. Mindenekelőtt a szebb napokat látott Mészöly Kálmán vállalta ezt a funkciót, aki a miniszterelnök lábteniszpartnere.¹⁷ A baloldali Vasas-szurkolók nem is igen bocsátják meg a "szőke sziklának", hogy a miniszterelnök bábjaként funkcionál, mint a Liga elnöke. De hogy vajon növekedett-e attól Orbán úr népszerűsége, hogy néhány száz néző előtt a guruló labdát néhányszor megjátszotta, azt ma kevesen válaszolnák meg igennel. Ma már a lakosság sokkal kevésbé nosztalgikus, mint maga a hatalmi elit. 1998 novemberében a brit alsóház csapatával mérkőzött a magyar parlamenti csapat a 6-3 emlékére (természetesen a miniszterelnök főszereplésével). Ez a jelenség is azt a magyar hagyományt reprezentálja, amely mélyen az állampárti időkben gyökeredzik. Csak emlékeztetőül utalok arra, hogy Farkas Mihály, Rákosi honvédelmi minisztere az Aranycsapat fényében sütkérezett, a futball nagy támogatójaként mutatkozott, Kádár sakkozóként és általában sportbarátként vált ismertté, Antall beteg ember volt, nem maradt ideje eféle propagandamukára, Horn pedig a nagy sportolók "barátjaként" jelent meg nem túl gyakran a színen. Orbán azért is peches, mert futball-szempontból szörnyen ínséges időkben népszerűsíti magát futballistaként. Ha már nincsenek komoly állami pénzek a futballra, legalább működjön a pártpolitikai manipuláció. Ám azt senki sem kockáztatta meg közülük, amit Torgyán József miniszter, a Fradi társadalmi elnöke követett el az örökrangadó szünetében, illetve a meccs után, melyen csapata csúfosan elbukott. A politikát a szélsőséges populizmus színvonalára züllesztve lement a B közép fiataljaihoz, és velük ölelkezett, akik ezen a mérkőzésen is felhőtlenül "mocskos zsidóztak". Harmadnapra pedig hivatalos nyilatkozatot tett a miniszter úr, melyben követelte az örökrangadó játékvezetőjének eltiltását, aki egyébként a kormánypárti Nemzeti Sport szerint is átlagosan jól vezette a mérkőzést. (Ezt még Kádár sem engedte, engedhette volna meg magának.) A torgyánizmus és az orbánizmus azonban a legbensőbb rokonságban áll egymással.

Úgy tűnik, hogy az Orbán-kormány – jelezve a maga "elkötelezettségét" a futball iránt – évente néhány száz millió forintot kíván a labdarúgásba fektetni (egyedül a Postabankba több mint 150 milliárdot invesztáltak), ami a két felső osztály csapatait számba véve csapatonként nem több mint néhány millió forint, de – állítólag – ez is sokkal több, mint a megelőző kormányok befektetése. A miniszterelnök legalább valamennyi pénzt felajánlott a futballnak is, azzal az egyébként nem is titkolt megközelítéssel, hogy a futballt hatalmi-politikai kérdésnek tekinti.¹⁸ A kormányhatalomnak e területet is teljes egészében meg kell hódítania. Hiszen a FIDESZ-kormány kizárólag azt finanszírozza, ami saját pártérdekeinek megfelel. Ez oly mértékig "működik", hogy – mint fentebb említettük – az MLSZ "megszállásának" idején az elnökség számos tagját politikai zsarolással, közvetlenül pénzbeli támogatásokkal, illetve ígérgetésekkel szembeállították az MLSZ elnökével. A fiatalembereknek nincsenek skrupulusai, úgy viszonyulnak a hatalomhoz, mintha az saját magánbizniszük volna.

A kormány a maga politikai érdekeit az egyes nagy futballklubokon keresztül megpróbálja érvényesíteni. Orbán Viktor Vasas-szurkoló, Deutsch Tamás sportminiszter, pártbéli helyettese, emtékás. Ez utóbbi körülményt Torgyán József már sandán föl is használja abban a vitában, amelyet ő folytat a sportminiszerrel a Fradi-pálya tulajdonjogáról, amely jelen pillanatban még a mezőgazdasági minisztériumé. (Mintha Deutsch azért akarná egy minisztériumban összpontosítani a pályákat, mert emtékás…)

Egyébként a miniszterelnök is szemet huny ama tény fölött, hogy a kisgazdák és személyesen Torgyán úr közpézekből finanszírozza a kisgazdák által ellenőrzött nagy klubcsapatokat (Újpest, Kispest, Fradi), pontosabban egyelőre csak a Ferencvárost – ami sokak szerint tulajdonképpen kimeríti a köztörvényes bűnözés fogalmát.

A jövőt illetően az állam előtt három út van. Az egyik, hogy az állam maga lesz ismét a futball fővédnöke, ami azt jelenti, hogy visszatér a futball állami, s így politikai támogatásának rendszeréhez. A másik út, hogy az állam a futballt teljes mértékben privatizálja (hitelben, sógor-koma alapon, vagyis pénz nélkül, ahogyan az igazi privatizáció végbement a 90-es évek első felében), ez a lehetőség természetesen nem zárja ki az elsőt. A harmadik és a legvalószínűbb, a magyar feltételeknek leginkább megfelelő út a mostani öszvér-megoldás, vagyis a jelenlegi állapot további fenntartása: utolérés tőke nélkül. A magántőke helyén a közpénzeket el-elcsaklizó hatalom (csak ne kelljen a magántőkét megadóztatni!) van jelen, amely kénye-kedve szerint irányítja a futball egyre mélyebbre süllyedő szekerét. A magyar futball szimbolikusan kifejezi a rendszerváltás belső válságát: az utolérés, a felzárkózás ideológiájának jegyében a háború után született generációk számára soha nem tapasztalt leszakadás, elmaradás következett be a fejlett centrumországok futballjától. Mire a FIFA nyomására a sportminiszter visszahelyezte funkciójába az MLSZ elnökét, az új hatalom morálisan elhasználódott, mindenfajta társadalmi bizalom megszűnt iránta. A fejlődni kívánó klubok abszurd túlélési kísérleteket tesznek. A miniszterelnök csapata, a nagymultú Vasas is a megszűnés határán mozog. E sorok írásakor a már bajnok MTK szintén súlyos gondokkal küzd, amennyiben kis szurkolótábora miatt a klub tulajdonosa és vezetése az újpesti önkormányzat – a nyilvánosság számára nem hozzáférhető – ötletszerű ajánlata alapján az Újpesttel való abszurd és kivitelezhetetlen fúzió fontolgatásáig jutott, ami tulajdonképpen a legrégebbi magyar futballklubok formális felszámolódását eredményezné. Az üzleti logikára hivatkozva – költői túlzással – ma már akár a futball betiltása is elképzelhető. József Attilát parafrazálva: magántőke és államhatalom jegyesek, minden külön értesítés helyett.

Jegyzetek

¹ Írásom bizonyos értelemben folytatása az Eszmélet 29. számában publikált "Futball és rasszizmus. Avagy miről szól a Fradi-Ajax ellentét?" című esszének.

² Végh Antal: Miért beteg a magyar futball? Bp., 1974., (2. kiadás, 1981.) Bár a mű elméleti igénytelensége szembeszökő, a szerző mégis rá tudott mutatni, az alapproblémák egyikére: a rendszer lényegéből fakadó korrupcióra.

³ A politikai újságírás mind a mai napig a neoliberális dogmát, azaz a magántőke megváltó szerepét szajkózza. A Ferencváros kálváriáját vizsgálva az újságírók ugyanazt hajtogatják: "átlátható viszonyokról", az "egy tulajdonos, egy vezér, egy felelősség" elvéről, továbbá a privatizációról papolnak. Lásd például Krajczár Gyula: Béla, a király. Népszabadság, 1998. december 23. 3.

⁴ A Népszabadság sportrovata többnyire a játékosok erkölcsiségét ostorozza, a Magyar Nemzet még erősebben moralizálva az új konzervatív-jobboldali kormány értékrendjének megfelelően a liberális közállapotokat marasztalja el, az ettől is jobbra álló lapok pedig már egyáltalán nem is elemeznek, csak szitkozódnak, és romantikus antikapitalizmusuknak megfelelően az alig burkolt rasszizmus jegyében az igazi magyar szponzorok hiányát mutatják fel a problémák végső forrásául.

⁵ A Ferencváros körüli botrány hátterére némileg rávilágít az ún. Csúcs-jelentés, amelynek alapvető állításait a Népszabadság is közölte, 1998. december 23. 22.

⁶ Mindennek történelmi okairól lásd az Eszmélet 29. számában közölt írásomat.

⁷ Schwartzenberger István: Rendbontások megrendelésre? Népszabadság, 1999. január 9.

⁸ Vö. Népszabadság, 1998. december 19. (Aczél Endre írása.) 3.

⁹ Csúcs László, egykori MIÉP-képviselő, kisgazda színekben látta el a "főrevizor" feladatát a Ferencvárosnál, miután 1998 decemberében Torgyán József átvette a hatalmat. Ám Torgyán – miután megtudta a törvénytelenségek és a pénzek "felszívódásának" igaz történetét – meggátolta Csúcs urat, hogy a sajtótájékoztatón tálaljon ki. Majd a Csúcs-jelentés kompenzációjaként saját "jelentésével" rukkolt ki 10 ezer példányban.

¹⁰ Ld. erről a Népszabadság összeállítását, 1998. december 1.

¹¹ Ha a mende-mondáknak hinni lehet, Várszegi annak idején kopogtatott a Ferencváros ajtaján is, de állítólag eltanácsolták.

¹² Erre a problémára mutatott rá például – közgazdászok társaságában – Mezey György, a Replika, 1997. 27. számában, 167-169. Más kérdés, hogy Mezey (és más, főképpen közgazdász szakértők) nem tudja alapvető "jóslatát" alátámasztani, miszerint a megmentő külföldi tőke hamarosan beáramlik a magyar futballba.

¹³ Csak emlékeztetésül jelzem, hogy a rendőrség a budai Várban nemzetközi náci tüntetésre adott engedélyt 1999. február 13-án, Budapest felszabadításának ünnepén. Nem talált jogi kifogást egy olyan tüntetéssel szemben, amellyel kapcsolatban a német titkosszolgálat a német és angol jogrend szerint betiltott náci szervezetek képviselőinek érkezéséről értesítette a magyar illetékeseket. Ehhez képest a futballrasszizmus bírálata harmadrangú kérdés.

¹⁴ Az új profiliga finanszírozási buktatóiról és a politika közvetlen beavatkozásáról l. a Heti Világgazdaság írását (1998. szeptember 12. 114-116.)

¹⁵ A levél xeroxmásolata a tulajdonomban van.

¹⁶ A Nemzeti Sport és általában a napilapok sportújságíróinak többsége természetesen Fradi-szurkoló, ami üzleti kérdés is. Nincsen az a kiemelkedő MTK, amelynek olyan "jó sajtója" lehetne, mint a "legrosszabb" Ferencvárosnak. Egy Fradi-Vác mérkőzés, bármennyire nehezen győzzön is a Ferencváros, nagyobb esemény lesz, mint amikor, mondjuk, az MTK legyőzi a Ferencvárost az Üllői úton.

¹⁷ Mészöly Kálmán mindennek megfelelően meg is pályázta az MLSZ elnökének posztját 1998 novemberében, de a közgyűlés még csak arra sem méltatta, hogy tárgyalja a kérdést. Ám Mészöly szépen szerepelt így is, hiszen Orbán a Vasas-pályán is bemutathatta minden futballtudását. Ki tudja, mit hoz a jövő?

¹⁸ A miniszterelnök – régi állampárti stílusban – megígérte, hogy tíz éven belül VB-re alkalmas magyar válogatott lesz.

A baloldali gondolkodás kulcskérdése a kapitalizmussal szembeni kritikai magatartás. A szocializmushoz a szerző szerint a szociális jogok folyamatos és átfogó bővítésén keresztül is vezethet út, ezért a szociális Európa programjának támogatása szükséges, de nem elégséges feltétele egy baloldali programnak.

Egy walesi barátom, egy munkáspárti képviselő néhány pohár rajnai bor mellett elmesélte nekem kedvenc regényötletét. Tony Blair a konzervatívoktól örökölt, de a New Labour által büszkén átvállalt Millennium Dómban köszönti az ezredfordulót. Hirtelen egy merénylő keveredik mellé, aki egyetlen lövéssel meggyilkolja a miniszterelnököt. Általános gyászba borul az ország. Óriási nyomás nehezedik a Munkáspártra annak érdekében, hogy megfelelő formában emlékezzenek meg a párt diadalmas megújítójáról. A Munkáspárt vezetői ezért úgy határoznak, hogy új vallást alapítanak, a blairizmust, amellyel egyben fel is váltják az idejétmúlt kereszténységet. Valaki azonban megkockáztatja azt a megjegyzést, hogy a kereszténységnek azért volt bibliája, evangéliuma, tízparancsolatban letisztult tanítása. Mi sem egyszerűbb, feleli az Új Munkáspárt egyik PR-főnöke, korszerűtlenebb szóval ideológusa, természetesen a blairizmusnak is lesz evangéliuma. De mivel modern időket élünk, ahol csak a rövid és frappáns üzenetekkel lehet boldogulni, a blairizmus tanítása egyetlen mondatból áll majd. “Minden nap azt kell gondolnod, amit az aznapi bulvársajtó ír.”

Amíg magyar nyelven a szövegszerkesztőbe ütöttem ezt a történetet, mindvégig magam körül éreztem lebegni az öncenzúra kísértetét. Nem fenyegető volt ez a szellem, inkább csak cinkos mosollyal incselkedő. A magyar baloldal számára a nyugati szociáldemokrácia sikerei jelentik a legnagyobb reményt ama sokat emlegetett “megújuláshoz”. Szabad-e hát megcsipkedni annak a Tony Blairnek feltétlen kultuszát, akibe Magyarországon még a jobboldali sajtó sem mer belekötni? De másfelől annyi évtized cenzúrája és öncenzúrája után, s a jelenlegi jobboldali rezsim alig átfestett agit-propja láttán érdemes-e megfosztani magunkat az árnyalt és kritikus gondolkodás örömétől? A hagyományos brit baloldal erős gyanakvással fogadja a New Labour középutas politikáját, s ez Nyugat-Európában közismert ténynek számít. Semmit sem nyerünk és nagyon sokat veszthetünk azzal, ha a keleti testvérpártok után ezúttal a nyugati testvérpártokra terjesztjük ki a bírálhatatlanság dogmáját. A hazai baloldali és szociálliberális sajtóban Tony Blair már-már egyfajta Új Totemként kezd feltűnni, melynek áhítatos körüllihegése automatikusan jelzi, hogy a szerző a “megújultak”, az “európai módon gondolkodók” közé sorolja magát.

Mivel a megújuláshoz szerintem nem a bálványimádáson, hanem a kritikus gondolkodáson keresztül vezet az út, walesi barátom példázatát – mely a brit anekdoták átlagánál nem durvább és nem morbidabb – a magyar baloldal számára tanulságosnak érzem. Tony Blair “Harmadik útja” és a Gerhard Schröder-féle “Új Közép” a választásokon jól eladható jelszónak bizonyult, de egyelőre semmilyen válasz sincs arra, hogy a valóságban is a szocialista társadalmi elmélet és gyakorlat megújulását jelenti-e. A munkáspárti kormány, ha talán nem is Thatcher asszony erőszakosságával, de megkérdőjelezi az 1945 után létrejött jóléti rendszert, a munkanélküliséget pedig csak alkalmi és rosszul fizetett munkahelyek kampányszerű létesítésével tudja úgy-ahogy mérsékelni. Lafontaine drámai távozása és a vörös-zöld német koalíció első fél esztendejének mérlege azt jelzi, hogy a centrum felé sodródó SPD sem képes valóra váltani baloldali szavazói reményeit. Mindkét kormányzat felelősségét fokozza, hogy tehetetlenné vált és elszürkült jobboldalt váltott le. Olyan jobbközépet, amely belátható időn belül képtelen lesz sikeres és a nacionalizmus irányában zárt erőt alkotni.

A demokratikus baloldal a kilencvenes évek végén talán soha vissza nem térő esélyt kapott a nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata pártok sorozatos győzelmével és kormányra kerülésével. E győzelem súlyát csak növeli, hogy a liberális kapitalizmus gőzhengerszerű előrenyomulása idején, a demokratikus intézményekbe vetett hit megingása közepette, fáradt és kiábrándult közhangulat mellett következett be. A győzelemben bizonyosan egyszerre volt része az amerikai ízű kampánynak és a hagyományos baloldali értékekbe vetett hitnek. Az “igazság pillanata”, tehát a kormányzás megkezdése után azonban a világgazdasági realitásokhoz kellett igazítani a szolidaritás és a jóléti társadalom értékrendjét. A “világgazdasági realitások” esetünkben természetesen a globalizált tőkésosztály önző és rövidlátó érdekeit, a Nagy Zabálás lázasan nyeldeklő bacchanáliáját jelentik.

A szocialista pártok akkor aratnának igazi győzelmet, ha egyszer ezeket az úgynevezett “világgazdasági realitásokat” igazíthatnák a társadalom, a környezet és a józan reálgazdaság igényeihez. A globalizáció versenyfutásában, Amerika és az ázsiai térség könyörtelen kihívásával szembekerülve azonban erre gondolni sem mernek. Legjobb szándékuk is arra korlátozódik, hogy a második világháború után létrejött jóléti államból minél többet megőrizzenek (ezt csinálja a hagyományos baloldal), illetve arra, hogy annak leépítése közben lehetőleg mérsékeljék a vesztesek szenvedését (ez az “új közép” harmadik útja). Legrokonszenvesebbnek még a franciaországi baloldali koalíció látszik, amely a szociális biztonságot továbbra is a “gondoskodó állam” eszközeivel igyekszik garantálni, nem is rossz hatásfokon. Ha a szociálpolitikában az etatizmus és a neoliberalizmus között kell választanunk, akkor kisebbik rosszként feltétlenül az előbbi mellé kell állnunk: noha az igazi baloldali értékrendnek az autonóm közösségekre épülő rendszer talán jobban megfelelne. (Talán, mondom, mert az elmúlt évtized itthoni és nyugat-európai tapasztalatai arra intenek, hogy a szociális, egészségügyi és oktatási szférában lényegében minden államtalanítás a társadalmi igazságtalanság rohamos növekedésével jár.)

Igaz lenne a “költekező szociáldemokrácia” vádja?

Gyökeresen új koncepció azonban a neoliberalizmus meghaladására és a rossz globalizáció jó globális együttműködéssé alakítására nem jelenik meg a baloldali kormányprogramokban. Márpedig a baloldali szociálpolitikának a neoliberális gazdaságpolitika egészéből való kiemelése szükségszerűen a “költekező szociáldemokrácia” jelenségének fennmaradásához vezet. Igazságosabb gazdasági rendben radikálisan csökkenne a szociális ellátásra szorulók száma, s a “szociálpolitika” mellett létezne “társadalompolitika” is, amely a gazdasági folyamatok és a nagy társadalmi célok között teremtene összhangot. Ami azt illeti, a magukat kommunistának nevező pártok sem képesek eredeti és reálisnak látszó társadalompolitikai kezdeményezésekkel előállni. Miközben egyre több nyugati kommunista párt kerül kormányzati koalícióba, az is világossá válik, hogy már nem a radikális antikapitalizmust, hanem a szociáldemokrácia tegnapi, “jóléti államos” értékeit képviselik gyakorlati politikájukban. Eközben a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek és ráadásul egyre többen lesznek, amihez a helyi kultúrák szétrombolása és a környezeti katasztrófa teremt sajátosan komor hangulatot.

Hogy is mondta egykor Rosa Luxemburg? Németország számára csak egy alternatíva van, a szocializmus vagy a barbárság. (ő még ismerte az “alternatíva” kifejezés helyes használatának titkát.) Ha a szocialista pártok lemondanak a kapitalizmus meghaladásának és a demokratikus szocializmus megteremtésének reményéről, akkor félő, hogy a neoliberalizmus portásaként előbb a hitelüket, majd az állásukat is elveszítik. Ezt a veszélyt persze a Szocialista Internacionálé vezetői is látják. (Amint azt is, amit e dolgozat talán túlságosan könnyedén intézett el: a világgazdasági realitások valódi súlyát.) A neoliberalizmus kihívásával szemben így született meg az Európai Unió baloldali kormányainak programjában a “szociális Európa” gondolata.

Üres jelszó ez vagy tartalmas program? Erre a kérdésre még nem kaptunk választ, de mérsékelt optimizmusra azért van okunk. Önmagában az is figyelemre méltó, hogy a globális gazdasági verseny játékszabályait elfogadva és az Egyesült Államokkal való stratégiai szövetségben gondolkodva az európai baloldal a szociális értékek hangsúlyozásával kívánja újrafogalmazni a kontinenst. Európa eszerint annyiban különbözik versenytársaitól, hogy nemcsak gazdaságilag, hanem szociálisan is sikeres szeretne lenni. (Vagy maradni.) Ha a szociális értékekhez a nemzeti szokások és kulturális értékek sokszínűségét is hozzávesszük, akkor egy rokonszenves “európai manifesztó” gondolata rajzolódik ki előttünk. Örvendetes, hogy a szocialista-szociáldemokrata pártok élen járnak ebben a kezdeményezésben, bár azt is tudni kell, hogy az esetleges bukás is rajtuk (és persze az egész baloldalon) csattanna majd.

De a jövőbe vetett rózsaszín remény mellett határozottabb okunk is van az optimizmusra. A szociális Európa tartóvázának számító Európai Szociális Charta kiállta az idők próbáját, s ha nem is magas, de értékelhető színvonalon évtizedeken át biztosítani tudta a nyugat-európai állampolgárok munkavállalói és szociális jogait. Az 1961. október 18-án Torinóban az Európa Tanács akkori nyugati tagjai által aláírt Charta igazi sikertörténet lett. Folyamatosan újabb kiegészítésekkel bővült, kiépült az ellenőrzési mechanizmusa és egyre több ország ratifikálta. Ma már az Európai Unió is jogrendjébe iktatta és csatlakozási alapfeltételnek tekinti a tagjelölt országok számára. A Charta közel négy évtizedes története kitűnő leckével szolgálhat a szociális Európa gyakorlati kivitelezéséhez. Ratifikálási folyamatának sajátos filozófiája, a különböző fejlettségű országok azonos és eltérő kötelezettségének meghatározása, a nemzetközi ellenőrzés lehetősége, a munkavállalói és szociális jogok bővítésének egyirányú utcája a II. világháború utáni Európa egyik legsikeresebb vállalkozásává teszi. Bár az Eszmélet egy korábbi számában már kitért a Szociális Charta ismertetésére, magam az Európa Tanács szociális bizottsága tagjaként új összefüggésben szeretném bemutatni és értékelni e dokumentumot.

Szociális jogok – étlapból szabadon választva

A Charta 1961-es megszületését a II. világháború utáni gazdasági fejlődés, az állandónak hitt növekedés, a szovjet kommunizmus kihívása, a szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia közös értékeinek felismerése tette lehetővé. Az Európa Tanács 1949-ben az emberi jogok képviseletére jött létre, erősen antikommunista és Amerika-barát szellemben, természetesen csak válogatott nyugat-európai tagállamokból. (Még Finnország is csak 1989-ben lett a tagja!) A hatvanas évek elejére érett meg a felismerés, hogy az emberi jogok után a szociális jogok minimumát is garantálni kell. A Charta nyelvéből és szelleméből ugyanaz a dinamikus optimizmus sugárzik, mint Kennedy elnök akkori fellépéséből, a hatvanas évek első felének divatos filmjeiből és a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiból. (Ez a zsinat ismerte el a szakszervezetek fontosságát, külön megemlítette a sztrájkok jogosultságát, célul tűzte ki a teljes foglalkoztatottságot, és a magántulajdon kötelességének nevezte bizonyos közcélok szolgálatát.)

A Charta preambuluma megállapítja, hogy a szociális jogokat mindenki számára biztosítani kell, s az Európa Tanács tagállamai számára előírja a “gazdasági és szociális haladás” előmozdítását. Ezt követi tizenkilenc alapvető szociális és munkavállalói (illetve egy pontban vállalkozói) jog rövid deklarálása, majd részletesebb meghatározása. Ennek a kettős felsorolásnak külön jelentősége van. A Chartát ugyanis “étlapszerűen” is ratifikálni lehet, tehát az egyes tagállamok fejlettségük és belső szokásaik szerint néhány részletező cikk elfogadását kitolhatják a bizonytalan jövőbe. Ám deklaráció-szinten valamennyi céllal egyet kell érteniük. A tizenkilenc részletesen kifejtett cikk közül hét számít úgynevezett “kemény” előírásnak. A hét kemény cikk közül szabad választás alapján legalább ötöt kell elfogadni ahhoz, hogy a ratifikálás érvényes legyen, és az illető ország a Szociális Charta részes tagállammá váljon. (Összesen pedig legalább tíz cikk és negyvenöt bekezdés szükséges a ratifikációhoz.) Érdemes röviden ismertetni a hét kemény cikket, hiszen belőlük jól kiolvasható az “alapító atyák” szociális gondolkodása.

Az első cikk a munkához való jogot rögzíti, az államok céljaként nevezve meg a teljes foglalkoztatás elérését. Az ötödik cikk a dolgozók és munkaadók szervezetalakítási jogait határozza meg. A hatodik a kollektív alkuhoz és megállapodáshoz való jogról szól. A tizenkettedik (amelynek ratifikálását az Orbán-kormány megtagadta) a társadalombiztosításhoz való jogot garantálja. A tizenharmadik szociális és egészségügyi segítséget (alapellátást) biztosít mindenkinek, beleértve a részes országok polgárait is egymás területén baleset vagy betegség esetén. A tizenhatodik cikk a családok szociális, jogi és gazdasági védelmét biztosítja. Végül az utolsó kemény cikk a bevándorló munkások és családjaik védelemhez és segítséghez való jogát fogalmazza meg. (Ez a másik, amit a magyar kormány nem óhajtott elfogadni, így vállalva a kötelezően fennmaradt öt másik cikket.) A többi cikk is különböző munkavállalói és szociális jogokat rögzít, kivéve a tizennyolcadikat, amely a “Más Szerződő Fél”, tehát a többi ország területén történő vállalkozás jogát biztosítja, bár az Európai Unió későbbi szabályozásánál sokkal óvatosabban.

Csodát nem ígér e tizenkilenc cikk, hiszen egyetlen kiragadott példát említve a fizetett szabadság időtartamának minimumát a számunkra barátságtalanul rövidnek hangzó évi két hétben határozza meg. De a munkavállalói, szakképzési, szociális és egészségügyi szféra igen széles területén kiszámítható alapjogokat ígér, s azok betartására nemzetközi ellenőrzést is garantál. (Szélsőséges esetben ki is lehet zárni a ratifikációban részes országok közül azt, amelyik sorozatosan megszegi az általa elfogadott cikkeket – ezért is van nagy jelentősége annak, hogy melyik ország mennyit vállal az előírásokból.)

Az országok egyéni vállalásaira épülő ratifikáció lehetővé teszi, hogy bizonyos határok között ki-ki maga választhasson a juttatások és a jogok között. A tisztességes díjazáshoz és a tisztességes életszínvonalhoz való jog (4. cikk) például szegényebb országokban aligha biztosítható minden munkavállaló és családja számára, annál is inkább, mert valószínű, hogy a “tisztességes fizetést” ott is a leggazdagabb országok nívójával azonosítanák. A dolgozó nők fizetett szülési szabadsága vagy a pályaválasztáshoz nyújtott ingyenes tájékoztatás viszont a szegényebb országokban sem elérhetetlen cél, s így kiválthatja az előbbi cikk elfogadását. A felnőtt dolgozók átképzésének ingyenessé tételét vagy a szervezett szociális tanácsadás kiépítését az egyes országok nyilván nemcsak gazdasági helyzetük, hanem politikai szándékuk alapján is mérlegelhetik. Egészében azonban a Charta fontos munkavállalói és szociális alapjogokat rögzít, előírva azt is, hogy a tagországok “munkaügyi ellenőrzési rendszert kötelesek fenntartani”.

A Szociális Chartát az idők folyamán valamennyi mai EU-tagállam ratifikálta, s ma is ez számít az unió legfontosabb szociális “sorvezetőjének”. Svájcot és néhány miniállamot leszámítva a többi nyugat-európai ország is elfogadta, s az elmúlt egy-két évben került sor a lengyel és a szlovák ratifikációra. (Márciusban annak tudatában írom ezt a tanulmányt, hogy májusra végre megszületik a magyar ratifikáció is a már említett fenntartásokkal.) A többszintű, független szakértőkre és politikusokra épülő ellenőrzési rendszer alapvetően az angolszász esetjog alapján működik, s évente több tucat állásfoglalást hoz. Az egyik legutóbbi Hollandiát figyelmeztette arra, hogy az egészségbiztosításban meg kell őrizni a szolidaritási rendszer dominanciáját, s az önkéntes egyéni járulékokra épülő magánbiztosításnak csak másodlagos szerepe lehet az egységes társadalombiztosításhoz képest. Állásfoglalások sora hívta fel a nyugati országok figyelmét arra, hogy a nem EU-tag, de a Chartát elfogadó Ciprus állampolgárainak biztosítani kell a részes tagállamokból érkezetteknek járó jogokat. (A magyar ratifikáció után ezek a jogok természetesen hazánk legálisan Nyugat-Európában tartózkodó állampolgárait is megilleti majd.)

A Charta-család gyermekei

Az Európa Tanács az elmúlt bő évtizedben három újabb dokumentummal gazdagította az immár Charta-családnak is nevezhető joganyagot. Érdemes hangsúlyozni, hogy e dokumentumok a neoliberális gazdaságpolitika és a velejáró antiszociális keresztes hadjárat fénykorában is kiterjesztették, s nem korlátozták a szociális jogokat. Mindezt azt tette lehetővé, hogy az Európa Tanács baloldali pártjai számos esetben meg tudták nyerni a kereszténydemokratának vagy néppártinak nevezett jobbközép erők támogatását is újabb szociális jogok becikkelyezéséhez. 1988. május 5-én Strasbourgban fogadták el a nemzetközi irodalomban “Additional Protocol to the European Social Charter” néven emlegetett Kiegészítő Jegyzőkönyvet. Ez négy új joggal – a nemek közti esélyegyenlőséggel, a dolgozói tájékozódással és véleménynyilvánítással, a munkafeltételek meghatározásában való részvétellel és az idősek szociális védelmével – egészíti ki a Charta tizenkilenc cikkét. Ennek ratifikálásához a négy közül egy cikk elfogadása is elég.

Ez az igen alacsony küszöb nyilvánvalóan azt kívánja serkenteni, hogy minél több európai ország vállalkozzon a Charta-család teljes elfogadására – és arra, hogy a szociális jogok folyamatos kiterjesztését egyirányú utcaként értelmezze. A második és a harmadik cikk – bár igen óvatosan – a munkahelyi demokrácia és a beleszólási jog alapelemeit is rögzíti. A gyakorlatban a fokozódó munkanélküliség és az egyik hamburger-siló által elhíresült akciós munkahelyek korában egyre kevesebb munkavállaló élhet ezekkel a szépen hangzó jogokkal. De erről a dokumentumról is elmondható, ami az egész Charta-család esetére áll: ha minden részes ország valamennyi pontját elfogadná és betartatná, akkor a szociális Európa jelszóból valósággá válna. Még nem az igazságos társadalom, de mindenképp a szociális méltányosság szigetévé emelvén kontinensünket, vagy annak szerencsésebb részeit.

A magyar nyelven Módosító Jegyzőkönyvként ismert dokumentumot (Protocol Amending the European Social Charter) 1991. október 21-én, tehát az eredeti Charta születésének harmincadik évfordulóján írták alá, szintén Torinóban. Ez a jegyzőkönyv a nemzetközi ellenőrzést kívánja szigorítani többek között azzal, hogy a munkáltatói, a munkavállalói és más nem-kormányzati szerveket (NGO-kat) is bevonja a független szakértői csoport munkájába. Nem érdektelen megemlíteni, hogy míg az angol nyelvű szövegben “trade union organizations”, vagyis egyértelműen szakszervezetek állnak, addig az MDF-időkben készült magyar fordítás némiképp az orwelli nyelvpolitika szellemében még a “szakszervezet” szót is száműzi a hivatalos kormánydokumentumból. Mivel ez a jegyzőkönyv az előző “Kiegészítővel” szemben az eredeti Chartát módosítja, értelemszerűen csak akkor lép hatályba, ha az 1961-es alapokmány valamennyi aláírója szignálni fogja. Ez szakértők szerint még sok évet jelenthet, hiszen a leggazdagabb országok kormányai sem szívesen adják át jogosítványaik egy részét szakszervezetek és NGO-k részére.

Már az “én időmben”, szociális bizottsági tagságom idején fogadta el 1996. május 3-án, Strasbourgban a közép- és kelet-európai országokkal kibővített Európa Tanács a Módosított Európai Szociális Chartát (The Revised European Social Charter). A jogok további kiterjesztését és az ellenőrzési rendszer további bővítését garantáló dokumentumot egyelőre csak Svédország ratifikálta. A szociális bizottság legújabb célja a Charta-család teljes és minden országra kiterjedő ratifikálása mellett a szociális jogok nemzetközi bíróságon történő kikényszeríthetőségének elérése. Mint ismeretes, az emberi jogok esetleges megsértése peresíthető az emberi jogok strasbourgi nemzetközi bíróságon. Ma már a magyar köznyelvben is bevett fordulatnak számít, hogy valaki – legalábbis szavakban és indulatokban – a strasbourgi bíróságtól várja itthon hiába keresett igazának elismerését. Bár az esetek nagy többségében erre semmi esélye sincs, a jogtudat fejlődése szempontjából igen jelentős, hogy a közvélemény kezdi megismerni a nemzetközi fellebbezés, a “van apelláta a magyar jogrenden kívül is” perspektíváját.

A strasbourgi emberi jogi bíróság a kialakult gyakorlat szerint elég széles körben fogad el beadványokat: első “befogadott” magyar ügyként így került Strasbourgba a rendőrszakszervezet panasza a rendőrök politikai jogainak korlátozása miatt. A szakszervezetek szerepének nemzetközi súlyát is jelzi, hogy igen “delikát” kérdésnek számító panaszuk a nemzetközi emberi bíróság előtt először tette alperessé a magyar államot. (Delikát, mert a rendőrök esetleges párttagsága kérdésében számos jogi és történelmi érv feszül egymásnak.) Igen nagy előrelépés lenne, ha a szociális jogokat az emberi jogokhoz hasonlóan nemzetközi bíróságon kérhetné számon mindenki, aki elégedetlen hazája vagy az őt befogadó ország joggyakorlatával. Ennek biztosítására két megoldás is elképzelhetőnek látszik. Az egyik szerint az emberi jogokat ki kellene bővíteni néhány szociális alapjoggal, amelyek így a jelenlegi emberi jogi bíróságon is peresíthetők lennének. A másik szerint viszont fel kellene állítani a Szociális Jogok Európai Bíróságát, mely kifejezetten e jogok garantálását tekintené feladatának. Mindkét megoldásnak lennének előnyei és hátrányai. A jelenlegi bíróság jól bejáratott és tekintélyes intézmény, amely kellő bővítés esetén az új feladatokat is el tudná látni. Másfelől valószínű, hogy egy új és tiszta profilú bíróság szélesebb körben vállalkozna szociális ügyek feldolgozására.

Kapitalista körülmények között a szociálpolitika végeredményben mindig csak az uralkodó osztályok rossz lelkiismeretének és a forradalomtól való szorongásának lecsapódása. A szociálpolitika pótcselekvés a tőke igazságtalanságait nagymértékben korrigáló egységes társadalompolitika, illetve az azokat gyökerestül megszüntető új társadalom helyett. Ha a szocialisták elfogadnák, hogy csak a szociálpolitika területén van a polgári pártokétól eltérő programjuk, egyébként viszont nagyjából hasonló kapitalizmust kívánnak, akkor névhasználatuk a megtévesztő reklám kategóriájába tartozna. Két dologra azonban alkalmas lehet a jó szociálpolitika. Először – s természetesen messze ez a legfontosabb – arra, hogy enyhítse a szegények, a betegek, az öregek, a rászoruló milliók kínját a humánum szellemében és a legalapvetőbb társadalmi béke szellemében. Másfelől azonban megteremtheti a társadalmi igazságosság olyan “kis köreit” is, amelyekből “tükör által homályosan” és alig felismerhetően, de kibontakozhatnak egy majdani, igazságosabb társadalom körvonalai. Nyugat-Európában máris több millióan dolgoznak a “social economy”-nak is nevezett harmadik, tehát nem állami és nem privát szektorban. Szövetkezetekben, helyi szociális programokban, önkéntes társulásokban és dolgozói tulajdonban levő munkahelyeken. Olyan emberi közösségekben, ahol a vállalkozás célja nem az egyéni profitszerzés, hanem – természetesen a megélhetéshez szükséges jövedelmen túl – mások és a közösség segítése, veszélyeztetett életek és életformák megmentése, s nem utolsósorban a munkahely megtartása.

Szocialista az, aki szocializmust akar

J. M. Keynes, aki pedig legkevésbé sem tartozott a holdkóros utópisták közé, a húszas évek végén egy ritkán idézett szövegében így fogalmazott: “Ha a felhalmozásnak többé majd nem lesz olyan nagy társadalmi jelentősége… akkor végre megszabadulhatunk sok hamis erkölcsi elvtől, amelyet kétszáz éven át hordoznunk kellett”. S így folytatja: a pénztulajdon szeretete “kóros és kellemetlen”, sőt, “egyike azon hajlamoknak és félpatologikus állapotoknak, amelyeket mentális betegségek specialistáinak kell kezelniük”.

Hetven évvel később viszont Enrique Iglesias, az Amerikai Fejlesztési Bank elnöke már úgy látja, hogy a XXI. század “elbűvölő és kegyetlen” évszázad lesz. A magas társadalmi státuszú és a technika összes áldását élvező kiválasztottak számára elbűvölő lesz az egyetlen játékteremmé összesűrűsödött földgolyó. Az egyre gyarapodó számú szegények viszont annál kegyetlenebb jövőre számíthatnak. Jelentéktelenné válnak és kiszorulnak a globális történelemből. Számukra – s ezt már én teszem hozzá – a neoliberális próféta nevezetes ígéretéhez híven valóban véget ér az emberi történelem, s marad az emberalatti vegetálás, a gazdagok elhullott szemetét fogyasztó kuka-lét. A szociális Európa enyhítheti a jövő század európai szegényeinek nyomorát és kegyetlen kiszolgáltatottságát. A kapitalizmus “félpatologikus” betegségeit azonban csak a szocialista Európa – a demokratikus, európai szocializmus társadalma – szüntetheti meg. Gyökeresen új rendszerként, vagy a jelenlegi rendszer teljes és alapvető reformjaként? Számomra ez a baloldali gondolkodás kulcskérdése: s nem az, hogy ütemes taps mellett vagy csak karunkat széttárva építsük-e a kapitalizmust.

Szocialista az, mondja az angol nyelv értelmező szótára a “common sense” józanságával, aki “a szocializmus támogatója vagy hirdetője”. A józan észnek mondana ellent minden olyan “szocialista kiáltvány”, amely ezzel ellentétes következtetésre jutna. A szocializmushoz természetesen a szociális jogok folyamatos és átfogó bővítésén keresztül is vezethet út, ezért a szociális Európa programjának támogatása szükséges, de nem elégséges feltétele egy baloldali programnak.

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük az ismert irodalomtörténészt, a Magyar Rádió kuratóriumának elnökét.

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük Agárdi Péter irodalomtörténészt, a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának elnökét.

Miben rejlik a konzervativizmus lényege a mai magyar politikai és kulturális életben? Milyen forrásai, megnyilatkozásai, belső irányzatai vannak?

A pontosság és árnyaltság érdekében szeretném megkülönböztetni a mai kulturális áramlatok és a róluk való gondolkodás, a kulturális ideológia tendenciáit. A kultúra és a művészet produktumai sokszínűek, nem is kell és nem szabad őket ideológiailag minősíteni, hisz a művészetekben, a természet- és társadalomtudományokban örvendetes sokszínűség van. Lehet ugyan egyik-másik alkotásra azt mondani, hogy konzervatív szemléletű, de ezek pontatlan, nem a lényeget eltaláló fogalmak. Élesen elkülöníteném ettől a kultúráról alkotott szisztematikus nézetrendszerek minősítését, amelyekben bevallottan vagy bevallatlanul, de ideológiai és politikai velleitások, markáns álláspontok fogalmazódnak meg azzal a céllal, hogy mint ideológiák vagy politikai szerephez jutó nézetrendszerek tudatosan alakítsák az ország kulturális életét, intézményrendszerét az iskolákban, a kulturális intézményekben, a médiumokon és a politika egyéb nyilvános fórumain keresztül. Amennyire indokolatlan a kulturális produktumot, a művészetet döntően ideológiailag tagolni, annyira – természetesen sok-sok árnyalással – indokoltnak tartom a kulturális eszmeáramlatok, az ideológiák, a felfogások karakterizálását. Két évvel ezelőtt megjelent könyvemben (A kultúra sorsa Magyarországon 1985-1996) megkíséreltem az elmúlt évtized kulturális fejlődését és a kultúráról alkotott gondolkodásmódok történetét áttekinteni, bemutatni. Megkíséreltem, hogy négy jellegzetes kultúrafelfogást, ideológiát különítsek el, hangsúlyozva az átmeneteket és azt, hogy egy-egy nagy személyiség nem skatulyázható be. Ami a négy ármalatot illeti: az egyik a konzervatív, magát keresztény-nemzetinek deklaráló, a másik a radikális népnemzeti, a harmadik a liberális vagy polgári demokratikus arculatú, a negyedik a szocialista, baloldali karakterű kultúrafelfogás. Ideológiai, politikai invenciókkal és intenciókkal, mindenképpen tudatos világnézetbe ágyazott kultúrafelfogásokról van szó, és ezek a kultúrafelfogások nyíltan vagy burkoltan, de jelen vannak a magyar szellemi, sőt politikai életben.

A szocialista és szabaddemokrata kormányzat kultúrpolitikáját számos értelmes kezdeményezés mellett a kultúra átideologizálásától való eltávoládás jellemezte: a direkt kultúrpolitika az ideológiai vonatkozásokban igyekezett háttérbe vonulni a kulturális intézményektől. 1998 második felében ehhez képest éles fordulatot érzek a kulturális életben. A választások után a kedvező helyzetbe került konzervatív kultúrafelfogás nem a maga valódi eredeti kulturális értékei szerint kezdett ténykedni, hanem hegemóniára, helyenként kizárólagosságra törekvő eltökéltségével. A pozíciók néhány kézbe való összpontosításával, értékrendszerük sulykolásával károsan befolyásolják a magyar szellemi életet. Természetesen nem az a probléma, hogy a magyar szellemi életben jelen van egy konzervatív, a kultúrafelfogások között magát keresztény-nemzetinek tekintő áramlat, hanem az, ha ez az áramlat pénzügyi és direkt hatalmi eszközökkel olyan hegemón helyzetbe jut, hogy az megbontja a kultúra szerves fejlődését és hagyományos szerkezetét, amire pedig a konzervativizmus mindig is hivatkozik.

Amikor konzervatív kultúrafelfogásról beszélek, nem azt értem ezen, hogy bármilyen főnév vagy minősítő szó elé odateszik, hogy "konzervatív" és akkor ezzel el van intézve a dolog, hiszen a konzervatív mint viszonyfogalom, jelző, mindenhez hozzárakható. A divathoz, reklámhoz is stb., stb. Minden világnézetnek, ideológiának lehetnek konzervatív szárnyai: a baloldaliságnak is volt, van, és a liberalizmusnak is. Tehát itt és most elhárítom, hogy viszonyfogalomként, puha metaforaként használjuk a konzervatív jelzőt. Szeretném világossá tenni, hogy amikor vitatható tendenciát érzek és ezt teszem szóvá, nem azokat a tehetséges gondolkodókat, alkotókat bírálom, akiknek mélyről jövő meggyőződése a konzervatív vagy keresztény-nemzeti ideológia. A probléma az, hogy őket is kompromittálhatja a konzervatív kultúrafelfogás politikailag egyre agresszívebben túltámogatott hegemón helyzete.

Kiket tekint a mai konzervatív kultúrafelfogás mértékadó és tiszteletre méltó, bár egyes nézeteikben esetleg vitatható személyiségeinek?

Ilyen például szerintem Kosáry Domokos, a nagy tekintélyű történész. Gondolkodásmódja, értékrendszere több konzervatív vonást tartalmaz, de ez részemről nem pejoratív megfogalmazás, hanem egy kötődés minősítése. Kosáry akadémikus egyébként évek óta tiszteletet keltő szellemi vitát folytat a keresztény-nemzeti konzervativizmusra hivatkozó, kirekesztő nacionalizmussal. Vagy a nemrég elhunyt Andorka Rudolf, aki egy sajátos szociológiai rendszerben gondolkodott, és ebből nagyon sok kulturális konklúziót is levont. Vagy Várszegi Asztrik, a pannonhalmi főapát, aki magában hordozza a magyar katolicizmus legprogresszívebb hagyományait, szemben például Gyulay Endre számos aktuálpolitikai nyilatkozatával. Várszegi tudományos fedezetű, mélyen gondolkodó egyházi vezető, színvonalas szellemi auráját tekintem vonzónak és tiszteletre méltónak. Említhetem továbbá Kindler József közgazdász- és Mádl Ferenc jogászprofesszort is.

A konzervativizmus jóval problematikusabb egyénisége Nemeskürty István, aki irodalom- és filmtörténész, olyan személyiség, akinek korábbi írásaiból sokat lehet tanulni, de ha pozícióba jut, koncepciójának, nézeteinek a kormányzat által történő felhasználása egyensúlybillenést eredményez, holott éppen valamiféle egyensúly helyreállítására hivatkozva igyekeznek őt helyzetbe hozni. Kitűnő ismerője a magyar múltnak, nagyszerű filmmenedzser volt, korábban mindig jellemezte munkásságát egy egészséges értéktisztelet, bátor kezdeményezőkészség, innovativitás. Nem véletlen, hogy a közép- és a koraújkorral foglalkozó történeti munkái gyakran váltottak ki szakmai vitát. Sokan ennek kapcsán dilettánsnak mondták őt, holott – sajátos történeti nézetei mellett – "csak" egy olyan esszéisztikus megközelítésről van szó az ő esetében, amely elhárít mindenfajta szellemi arisztokratizmust, amely a történészek egy részére nagyon is jellemző. Éppen ez az esszéisztikus megközelítés tudott elindítani egy olyan új típusú történelmi gondolkodásmódot, amely az 1960-as és az 1970-es években – mások mellett – Nemeskürtynek is erénye volt. A mohácsi és a doni katasztrófáról írott könyveivel (ha vitatható is ezeknek sok eleme) termékenyítő szellemet képviselt. Ugyanakkor évtizedünkben Nemeskürty olyan pozíciókhoz jutott, amelyeket a tudományos közéleti munkássága révén ugyan illetékesen birtokolhat, de kérdés: jól él-e vele. (Az MTV elnöke, majd millenniumi kormánybiztos.) Vagy akinél szintén úgy érzem, hogy összecsúszik a tiszteletre méltó konzervatív világkép és a botcsinálta, bár tisztességes szándékú politikai szerep, a Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumának elnöke, Jankovics Marcell. Kitűnő filmrendező, kulturális antropológus, művelődéstörténész. Az ő kultúrafelfogásában a szervesség, a folklór, a hagyományőrzés, az életből fakadó kulturális értékek tisztelete egész munkásságára nézve meggyőző. Ha azonban a Nemzeti Kulturális Alap működésére mechanikusan át akarja vinni saját tudományos meggyőződését, és mindez – bár nem az ő akaratából – együtt jár a Nemzeti Kulturális Alap autonómiájának megcsonkításával, akkor a személyes kulturális elkötelezettség a hatalmi, politikai intézményrendszeren belül hegemón helyzetbe kerül és kirekesztővé válhat.

Nemeskürty István néhány évvel ezelőtt megjelentetett egy könyvet a Horthy-korszakról (címe: Búcsúpillantás). Ez egy történelmi, kultúrhistóriai könyv, amelyben ott érződik a szerző későbbi politikai szerepvállalásának történelmi megideologizálása, saját korábbi bátor történeti nézeteinek a visszavonása, azaz a Horthy-korszak ideológiája számos ponton rehabilitáltatik. Nekem, aki ma is tanítok Nemeskürty Kis magyar művelődéstörténetéből és más könyveiből, e mű csalódást okozott. Ha ezek az értékelvek hatalmi hegemóniához jutnak, szemben az előző kormányzati ciklussal, amelynek sok kultúrpolitikai tévedése volt, de igyekezett az ideologikus kultúrpolitikát távol tartani, nagyjából azonos esélyeket biztosítani a különböző művészeti, szellemi, tudományos irányzatoknak, nos akkor ez súlyos hanyatlást eredményez.

A konzervatív kultúrafelfogás legjellegzetesebb vonásai, kicsit didaktikusan összefoglalva, egyébként a következők: az alapérték a rend, a hagyomány, a szerves fejlődés – szemben a szabadság, az egyenlőség és a dinamikus társadalmi átalakulás értékeivel. A konzervatív kultúrafelfogás alapvetően múltra orientált, úgy, hogy minősítő normáit is a múltból emeli ki: nem egyszerűen a hagyománytisztelet a fő jellemzője, hanem a múltba tekintő normákat kéri számon a mai kulturális produktumokon. A konzervativizmus örök intézményekben gondolkodik, annak tekinti a vallást, az egyházat, az államot és a nemzetet. Összekeveri a közösségi értékeket az államéival. A közösség eszményéről beszél, de valójában az államra gondol. Nagyon analóg az államszocializmussal, mely szintén az állammal mosta össze a szocialista közösségiség értékeit. Jellemző továbbá a konzervatív kultúrafelfogásra és erkölcsi világképre a család értékeinek valamiféle absztrakt, örök, transzcendens normából való levezetése. Ezzel nagyon is összefér a tömegkulturális giccs elképesztő dömpingjének a hallgatólagos támogatása, ami a család, a vallás és az erkölcs értékeit a legolcsóbb eszközökkel, álkonfliktusokkal és azok hazug feloldásával igyekszik sugallni és terjeszteni.

Mit ért az aktuálpolitikai konzervativizmus nemzetfelfogásán?

A konzervatív nemzetfelfogás a nemzetből mint ősi entitásából indul ki, mint örök értékből. Ebben a vonatkozásban jó viszonyítás Babits Mihály, aki életformájában, mélyen hívő katolikus voltában, kulturális vonzalmaiban "konzervatív" volt. Egész világképe mégis mélységesen liberális, hiszen ő élesen elutasította mind a kor hivatalos magyar államkonzervativizmusának bezárkózó nemzetfelfogását, antimodernizmusát (Ady-ellenességét például), mind pedig a plebejus népi nacionalista oldal agresszív, kirekesztő rasszizmusát, és velük szemben egy nyitott nemzetfelfogást képviselt. A Nyugat című folyóirat utolsó szakaszában szerkesztőként különösen bátran harcolt a konzervativizmus értékszűkítő és kirekesztő nemzetfelfogása ellen. Az, hogy valaki a nemzetet, a családot, az erkölcsöt, a hagyományt fontos értéknek tekinti, hogy tiszteli a múltat, önmagában nem konzervativizmus, hanem természetes emberi attitűd.

Nagyon lényeges a konzervativizmus osztálybázisáról, társadalmi hátteréről is beszélni, részben történelmileg, részben ma. Fontos, hogy lássuk: egyrészt a magyar konzervativizmus történelmi okokból egészen más, mint az angol, a német, és egészen más, mint a XX. századi amerikai. Most a jellegzetes későfeudális eredetű magyar konzervativizmusról van szó. A konzervativizmus szociológiai bázisa szempontjából a legmarkánsabb teoretikus Bethlen István, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Kornis Gyula, a század elejéről Tisza István, Beőthy Zsolt. Bethlen István 1925-ben nyíltan kimondta: "Egy nemzetnek szüksége van azokra az intelligens vezető osztályokra, amely vezető osztályok nemzeti érzésük, tradíciójuk, tudásuk, tapasztalatuk, hazafiságuk folytán predesztinált vezetői a nemzetnek." Ez jelzi, hogy egy önmagát eleve vezetésre termett osztálynak tekintő réteg ragadta magához az állam-, a nemzet vezetésének jogát, és ehhez kapcsolta a kultúrpolitikát.

Úgy tűnik: ez a tekintélyelvi hagyomány napjainkban ismét újjáéledt, aminek kulturális összetevői is vannak.

Teleki Pál fogalmazta meg talán a legplasztikusabban, hogy mit jelent a tekintélyelvűség. Nincs szükség demokráciára, sőt, bírálta a szabadság, az egyenlőség elvét, a humanisztikus kultúrafelfogást – együtt Kornis Gyulával, Klebelsberggel. Teleki ki is fejtette, hogy "ne a számszerűség döntsön a kérdésekben [a demokráciáról, a parlamentarizmusról és egyebekről van szó], hanem az arra hivatott és jogosult tekintély".

Akármilyen történelmi változásokon ment is keresztül a magyar konzervativizmus, ez az örökség jellemezte bizonyos vonatkozásban az Antall-korszak kulturális életét is. Ugyanakkor a mai kulturális politikában is egyértelműen ez az etatista akaratelvűség kezd jellemzővé válni, csak modernebb technikákkal, hatékonyabb marketing- és médiamódszerekkel megtámogatva. Kornis Gyula a két világháború közötti kultúrpolitika "háttérideológusa" volt, ő nyíltabban fejtette ki, mint Klebelsberg az akaratelv, a kulturális államhatalom a militáris szellem elsődlegességének művelődéspolitikai és ideológiai követelményét. "Érdemes" újraolvasni!

Napjainkban – amint ezt az új parlamenti ciklus mutatja számomra – minden deklarációval ellentétben továbbra sem igazán stratégiai kérdés a kultúra. (Ez sajnos jellemző volt a szocialista és liberális kormányzatra is.) A kultúrát minden hangzatossággal együtt továbbra is, sőt még inkább, mint az előző ciklusban, többnyire politikai eszközként igyekeznek használni. Ugyanakkor a mai kormányzati kultúrpolitikusok ki tudják használni az előző korszak oktatáspolitikai hibáit, tévedéseit. 1998 nyara óta a kulturális élet egyensúlytalanságát hangoztatják a jobboldali politikusok, a kormányzati férfiak, amin azt értik, hogy a liberális és baloldali nézetek és kulturális törekvések szerintük hegemón helyzetben vannak. Ezt az egyensúlytalanságot kell szerintük egy konzervatív, a mai kormányzati politikához világnézetileg közel álló irányzatnak korrigálnia. Vagyis az ő értelmezésük szerint helyre kell állítani az egyensúlyt. Még ha igaz lenne is a liberális-baloldali fölényre vonatkozó állításuk, akkor sem lehet hatalmi-politikai eszközökkel a kulturális egyensúlytalanságot "egyensúlyi" helyzetté transzformálni. Ami egyébként az intézményeket illeti: egyáltalán nem érzékelem ma a liberális és a baloldali áramlatok valamiféle hegemóniáját. Az előző korszakban is három markáns kultúrafelfogás határozta meg a politikai intézményrendszer működését, egy népnemzeti, egy liberális és egy konzervatív. A baloldali kultúrafelfogás – bár szocialista többségű kormány volt – intézményeinek, műhelyeinek alultámogatottsága miatt is – háttérbe szorult.

Hogyan néz ki ez a kulturális "egyensúlytalanság" a médiában?

Egyáltalán nem igaz, hogy a médiumokban, a lapoknál, a könyvkiadókban, az intézményekben ma egyoldalú liberális és baloldali többség lenne. A Magyar Nemzet, a Napi Magyarország nem vádolhatók liberális és baloldali kötődéssel, a Magyar Szemle, a Kortárs, a Valóság a konzervativizmusnak vagy a magát konzervatívnak nevező szellemi-politikai áramlatoknak a bázisa. Az egyházi folyóiratok többsége szintén ehhez a szellemiséghez kötődik. A közszolgálati médiumok műsorainak jelentős része inkább konzervatív és direkt kormánypárti kötődést tükröz, mintsem baloldali, liberális elfogultságú lenne. A Duna TV nagyon sok értéket hordoz: szellemiségében szintén konzervatív. Ezt az egész mai hatalompolitikai szerkezetet ugyankkor látványosan reprezentálja Tőkéczki László munkássága. Nem személyiségéről, tudományos képességeiről van szó, hanem arról a szerepről, amelyet ő a kultúr- és a tudománypolitikában játszik. Alig vette észre a magyar társadalomtudomány, hogy 1993-ban megjelentetett egy liberalizmus-válogatást a Századvég Kiadónál, melyben az egész magyar liberalizmus történetéből igyekezett egy dokumentumösszeállítást adni. Ez a tanulmánykötet döbbenetes nyíltsággal tartalmazza azt, ami akkor tudományos álláspontként is vitatható volt természetesen, most viszont már kemény politika. Lényege, hogy számára a magyar liberalizmus mértéke a Tisza István-i, Herczeg Ferenc-i és a Réz Mihály-i.

Tőkéczki liberalizmus-értelmezézéből "csak" Ady Endre, Ignotus, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem, Ignotus Pál, Csécsy Imre, Márai Sándor, Babits Mihály, Hatvany Lajos, Szerb Antal stb. hiányzik. A liberalizmust összemossa a magyar konzervativizmussal. Kifejti a Fidesz formálódó kultúrafelfogásának a lényegét, amely ugyan nem nyíltan liberalizmusellenes, mint a szélsőjobboldali törekvések, de a liberalizmust gyakorlatilag egy keresztény-nemzeti konzervativizmussal igyekszik azonosítani. Ennek a felfogásnak ott van a kötetben a historizáló koncepcionális ősforrása. Mindez úgy válik ma politikává, hogy a kormányzati pártok képviselői éppen erre a koncepcióra építették a maguk aktuál- és kultúrpolitikai nézeteit. Maga Tőkéczki pedig olyan személyi pozícióhalmozást testesít meg, amely önmagában is tükrözheti azt, hogy mi is ennek a konzervatív kultúrpolitikának és "egyensúlyteremtés"-nek a lényege. Az etatizmus, az akaratelv, a hatalomkoncentráció mindenáron, a szabadság korlátozása árán is; a tekintélyelvűség és a rend. Tőkéczki néhány éve a Magyar Nemzetben egy publicisztikájában fejtette ki azt, hogy a szabadság alapja a rend. József Attila fordítva fogalmaz: "… ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent…" Tőkéczki, aki a magyar szellemi élet eme irányzatának a vezető képviselője, a következő pozíciókat birtokolja: a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság ügyvezető elnöke; a Kádár-rendszerrel sajátos, radikálisan kritikai viszonyban szerkesztett folyóiratnak, a Valóságnak a főszerkesztője 1994-óta. Az ELTE tanára a Művelődéstörténeti Tanszéken; a Nemzeti Tankönyvkiadó igazgatóságának – egyetlen társadalomtudományos képzettségű – tagja, aminek révén az oktatáspolitikában, a tankönyvkiadásban kulcsszerepe lehet; a Magyar Nemzet c. napilap vezető publicistája. Mindezeken túl a Magyar Könyvalapítvány Kuratóriumának elnöke stb. Legutóbb pedig egy másoktól elvett pénzből létrehozott új "történettudományi" közalapítvány és intézet egyik kurátora lett. Azt szeretném, ha mindezt nem személyes támadásként, hanem tényközlésként venné az Eszmélet olvasója.

Mi lehet az oka annak, hogy amikor egész Nyugat-Európa centruma szociáldemokrata – liberális kormányzatokkal rendelkezik, akkor Magyarország egy ilyen konzervatív fordulatot hajt végre a szellemi politikai életben?

Ennek sok oka lehet. Ebben benne van a baloldal, a szocialista irányzat gyengesége, annak a kormányzatnak sok hibája, mely az előző ciklusban volt hatalmon, a gyakorlati liberalizmus számos hibája is. De a fő ok az új kormányzatnak az alkotmányosságot, a jogállamiságot is sértő politikai gyakorlata, mely a kultúrpolitikát, az oktatáspolitikát újra direkt politikai eszköznek igyekszik tekinteni – amivel kapcsolatban pedig már voltak keserű tapasztalatai a magyar értelmiségnek és az állampolgároknak az 1990 és 1994 közötti ciklusból is. A társadalmi gyökereit ennek a fordulatnak abban látom, hogy a "modernizációhoz" kötött roppant átalakulást az ország népessége nem tudta igazán feldolgozni. Van szociális-pszichológiai bázisa is, amennyiben az emberekben él egy természetes rend és stabilitás iránti vágy, hagyomány- és családszeretet, nemzeti érzület. Ezekre tud rájátszani a média- és marketing-technológiájú manipulatív politikai erő.

A konzervatív médiába beáramlik a szélsőségesen giccses amerikanizáció. Hogyan kapcsolódik össze a konzervativizmus és a liberalizmus?

Ez úgy kapcsolódik össze, hogy az ortodox liberális piacelvűség menedzseli a maga sajátos eszközeivel a globális piacosodást; a piacelv pedig a nyitott éterben, a digitalizált médiavilágban érthetővé teszi a nyugat-európai vagy az észak-amerikai multinacionális kulturális termékek beáramlását. Ez ellen jogi eszközökkel nagyon nehéz védekezni, de a konzervatív kultúrpolitikának meg is felel, mert a rendteremtés pszichológiájával nagyon is megfér egy lefelé nivelláló tömegkultúra, a kulturális elsekélyesedés. A katarzist, a kritikai gondolatot nélkülöző kultúra teremti meg ugyanis a "rendteremtés" lélektani bázisát.

Van e tekintetben egy indokolatlan szemérmesség a médiumokban dolgozó szerkesztők között. Van félelem is az egyre agresszívebb kulturális politikától. Van ugyanakkor a magyar szellemi életben egy posztmodern kulturális filozófiai orientáció. A posztmodern egyik sajátos értékorientációja minden minőség tisztelete, a régi kulturális értékek visszahozása. Ez rendben is lenne. De ha mindent tisztelek, akkor semmit sem tisztelek. A vulgarizált posztmodern "korszellem" olyan mértékű kulturális relativizmust eredményez, hogy gyakorlatilag kimondja: mindenkinek mindig mindenben igaza van. Az efféle értéknihilizmus, amely a tömegkultúra legalját és a szélsőjobboldali kultúrát is legitimmé teszi, a modernséggel, az értékorientáltsággal, a távlattal, a haladáselvet képviselő kultúrával szemben valójában a kritikai kultúra idejétmúltságát, a beletörődést, a nihilizmust sugallja. A vulgarizált és hatalomkoncentráló konzervativizmus paradox módon így összetalálkozik a "hétköznapi" posztmodernnel.

Előző számunk kislexikon rovata ihlette vitára a szerzőt, aki körbejárja a nyugdíjak elméletével és a különféle nyugdíjrendszerek gyakorlatával kapcsolatos fogalmakat. Eszmefuttatását olvasva nem maradhat kételyünk afelől: végül is kinek kedveznek a hazai jóléti reformok.

(Hozzászólás Szabó Miklósnak az Eszmélet 40. számában megjelent cikkéhez)

1. 

Általában azt szokás mondani az 1997. évi magyarországi nyugdíjreformról, hogy az azt megelőző vitákban (és a fejlett világ nyugdíjreformjainak vitáiban) – kissé leegyszerűsítve – a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Az előbbiek szerint lehetséges a társadalombiztosítási rendszeren belül összeegyeztetni a szolidaritási és a biztosítási funkciót, míg az utóbbiak a biztosítási funkciót a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok számára tartanák fenn.

Ez a felszín fecsegése; feladatunk annak kiderítése, hogy miről hallgat a mély. E kérdés megválaszolása előtt át kell tekintenünk az alapfogalmakat, mert félő, hogy közel sem mindig ugyanazt értjük rajtuk. Az első két alapfogalom a biztosítás(i elv) és a szolidaritás(i elv). Az előbbi esetben a biztosító (a magyar jogban kissé nehézkesen: biztosítóintézet), az utóbbi esetben pedig a nagyon pontatlanul, sőt egyenesen helytelenül társadalombiztosításnak nevezett intézmény lebeg lelki szemeink előtt.

A szolidaritás és a biztosítás annyiban közös, hogy a szereplők mindkét esetben jövedelmük egy részét átadják egy szervezetnek, mely az összegyűjtött jövedelmeket bizonyos szempont(ok) szerint a bajba jutottaknak, a segítségre szorulóknak adja. A szolidaritás és a biztosítás abban különbözik egymástól, hogy miképpen kerül meghatározásra a jövedelem átadandó része. Biztosítás esetén e kérdés feltehető, bár nem egészen értelmes: a biztosítási díj a biztosító (esetleges) szolgáltatásához képest az individuális ekvivalencia elve alapján kerül meghatározásra, vagyis a biztosító tekintettel van az ún. kárarányra (arra, hogy várhatóan milyen valószínűséggel fog bekövetkezni az ún. biztosítási esemény). A biztosítási díjat fizetőnek pedig tisztában kell lennie azzal, hogy jövedelme alapján képes-e a biztosítási díj fizetésére. Szolidaritás esetén a fizetendő összeg általában a jövedelem százalékában van meghatározva (vagy, mint ma Magyarországon az ún. egészségbiztosítás esetén, a jövedelem százalékában plusz egy fix összegben – utóbbi az egészségügyi hozzájárulás). A szolidaritás és a biztosítás között az a fő különbség, hogy előbbi esetén nem, míg utóbbi esetén nagyon is érvényesítik az individuális ekvivalenciát.

Biztosítás esetén a biztosítási díj fizetője egy biztonság nevű terméket vásárol, s arra törekszik – nincs okunk meglepődni -, hogy ezt a legolcsóbban tegye. Társadalombiztosítás esetén szintén biztonságot vásároltunk, de akinél az ezért fizetendő összeg meghaladja az individuális ekvivalencia alapján megállapítható biztosítási díjat, az drágábban, akinél pedig nem éri el, az olcsóbban vásárolja a biztonságot, mint ha azt biztosítótól tenné. Aki drágábban vásárolja, az a fizetendő összeg és a biztosítási díj közötti összeggel a biztosítási díj összegéig kiegészíti annak a befizetését, akinél ez nem éri el a biztosítási díjat (ez a jövedelemátcsoportosítás). Tehát a társadalombiztosításnak fizetett járulék (+ egészségügyi hozzájárulás) szétválasztható – legalábbis elméletileg – biztosítási és szolidaritási díjrészre. Ennek alapján elmondható, hogy például a társadalombiztosítás 55 százalékban biztosítás, 45 százalékban szolidaritás.

Fenti példánk elsősorban az ún. egészségbiztosításra vonatkozik, nyugdíjbiztosítás esetén némileg más a helyzet. Kezdjük azzal, hogy a(z öregségi) nyugdíjbiztosítás biztosításelméletileg nem biztosítás (a rokkantsági viszont igen), mert a nyugdíjkorhatár elérése nem tekinthető olyan kockázatnak, mely ellen biztosítással lehetne védekezni, s ugyanez mondható el a nyugdíjaskor minden egyes hónapjáról: az, hogy nyugdíjasunk megéli a következő hónapot, nem káresemény, ami miatt nyugdíjat kell számára fizetni. A hosszú élet örömteli esemény.

Tehát a hivatalos frazeológiával ellentétben – közgazdasági értelemben – más a biztosítás és szolidaritás fogalma. A "társadalombiztosítás" biztosítási elvű működésen azt szokás érteni, hogy legyen járulékfizető az (vagy fizessen helyette más, de járulék nem fizető ne legyen), aki a rendszer nyújtotta ellátásokat igénybe kívánja venni (egészségbiztosítás esetén), illetve a kapott ellátások a járulékfizetéssel álljanak (egyenes) arányban (nyugdíjbiztosítás esetén).

A nyugdíjbiztosítás esetén a biztosítási elvet azzal a szlogennel szokták bemutatni, hogy mindenki olyan nyugdíjat kapjon, melyet járulékfizetésével "kiérdemelt". Tehát ha nyugdíjkorhatárt elérve egy bankár mondjuk húszszor több járulékot fizetett, mint egy betanított munkás, akkor a Nyugdíjbiztosítási Alaptól és nyugdíjpénztárától egyaránt húszszor akkora havi nyugdíjat kapjon. Csakhogy ekkor szó nincs biztosításról, mert nem mérlegelték az individuális ekvivalenciát, esetünkben azt, hogy a bankárok és a betanított munkások életkilátásai közel sem azonosak. A bankárok magas iskolai végzettségűek, egész életükben magas jövedelemmel rendelkeznek, egészséges környezetben, jó körülmények között laknak és dolgoznak, egészséges ételeket esznek, megfelelően képesek rekreálódni (meg tudják fizetni), jó orvosokhoz járhatnak stb., aminek eredményeként hoszszabb átlagos nyugdíjas élettartamra számíthatnak. A betanított munkások esetén általában mindennek az ellenkezője mondható el. Tehát a bankárok és a betanított munkások közötti "egyenlőség" valójában jövedelemújraelosztást, redisztribúciót jelent: a betanított munkások a bankárok iránti szolidaritás érzetétől hajtva segélyt nyújtanak számukra. Régiókra lefordítva: Kelet-Magyarország segélyezi Nyugat-Magyarországot, Józsefváros a Rózsadombot.

Visszatérve az elejére: nem pontos az, hogy a nyugdíjreform kérdésében a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Természetesen lehetséges az, amit az előbbiek állítanak: a felosztó-kirovó elven működő rendszerekben a szolidaritási és a biztosítási funkció összeegyeztetése, de az utóbbiak nem e kettő lehetséges arányairól kívánnak vitát nyitni, hanem a társadalmi szolidaritást kívánják felmondani. A másik vonatkozás: a felosztó-kirovó rendszerű társadalombiztosítás képes működni tisztán biztosítási alapon, miért kellenének ehhez a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok? A válasz kézenfekvő: a pénztőke nem tud pénzt keresni, jövedelemhez jutni a felosztó-kirovó rendszerek implicit nyugdíjígérvény-pénzével, ezért van szüksége explicit – a jegybankok által kibocsátott – ‘nagyerejű’ pénzre és az ezzel adekvát tőkefedezeti rendszerre. A fejlett (nem angolszász) világban kizárólagosan létező "érett" felosztó-kirovó rendszerekről a tőkefedezeti rendszerre való áttérés gazdaságilag mindörökre veszteség, nincs olyan, hogy ki kell bírnunk az áttérés terheit, s azután majd élvezzük áldozatvállalásunk hasznát. Amire képes a tőkefedezeti rendszer, az megvalósítható a felosztó-kirovóval is.

Téved az, aki úgy gondolja, hogy itt a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer dicséretét olvassa. A kérdés úgy szól, hogy ha van egy érett felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünk, mely számos problémával küszködik, mit tegyünk, hogy e problémákat megoldjuk, vagy legalábbis elviselhető szintre szorítsuk le. Az 1997-ben választott út, melynek legfontosabb sajátossága a járulékok körülbelül negyedének tőkefedezeti nyugdíjpénztárba való átcsoportosítása volt, egyrészt semmit nem oldott meg, másrészt sokba kerül, végül a magyar pénzügyi rendszer felfújásával azt sebezhetővé teszi – teljesen feleslegesen. A nyugdíjreform fedőnevű kormányzati akciósorozat nem volt egyéb, mint egy gigantikus méretű – közgazdasági műszóval élve – járadékvadászat.

2.

Szokás azt mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan beépítettek egyfajta újraelosztást a rendszerbe, mégpedig a fiataloktól az idősek felé. Szabaduljunk meg ettől a fogalmi-értelmezési kerettől! Induljunk ki a jelenlegi helyzetből: az aktívak nyugdíjjárulékot fizetnek, s ezért nyugdíjígérvényt kapnak. Az aktívak a nyugdíjjárulék-fizetéssel hitelt nyújtanak az államnak, amit az arra használ, hogy törlessze fennálló (nyugdíj-) adósságát. Az igazi kérdés, hogy miképp kamatozik a nyugdíjjárulék-hitel? Ha e kamatozás megegyezik az állam mindenkori (explicit) államadósságának kamatával (nevezzük ezt állampapír-indexnek), a nyugdíjrendszer makrogazdasági értelemben igazságos (hangsúlyozom, hogy itt és most kizárólag makrogazdasági szempontú igazságosságról van szó!); de ha a kamatozás ez alatt marad, a rendszer igazságtalan, mert az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kibocsátott állampapírokkal tenné (az 1997. évi nyugdíjreform következtében éppen ez a helyzet). A nyugdíjreform óriási üzlet lehet az államnak. Ha viszont a nyugdíjjárulék-hitel kamatozása meghaladja az állampapír indexét, a nyugdíjrendszer rosszul tervezett és változtatásra szorul.

Persze feltehető a kérdés: honnan tudható, miképp kamatozik a hatályos felosztó-kirovó nyugdíjrendszer? Miért állítja e sorok írója, hogy csapnivalóan, jóval a mindenkori állampapírok kamata alatt? Ezt a nyugdíjpénztárba lépők magas száma egyértelműen bizonyítja: a járulékátcsoportosítás lehetőséget ad, hogy az átlépők legalább járulékuk negyedéért legalább az állampapírok kamatára tegyenek szert. (Ez akkor történik, ha a nyugdíjpénztár kizárólag állampapírt vásárol.) Ezt biztosan elérik, de miért kell ehhez tőkefedezeti nyugdíjpénztár és járulékátcsoportosítás? Abban reménykedhetnek, hogy ennél magasabb hozamra is szert tehetnek, ha állampapírok vásárlása helyett részvényeket és vállalati kötvényeket vásárolnak, de ehhez kockázatot kell vállalni. De a nyereség, amit elérhetnek (az állampapírok kamata és a piaci hozam közötti különbség hosszú távon néhány százalék; a Horn-kormány két százaléknak tételezte), túlságosan csekély, s ezzel áll szemben a nyugdíjrendszer második pillérének teljes működési költsége. (Az állampapír-indexnek megfelelő kamatot pluszköltség nélkül is jóvá lehetne írni a Nyugdíjbiztosítási Alapban vezetett egyéni számlán.)

3.

De nem csak azt szokás mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan tartalmaznak fiataloktól az idősek felé irányuló újraelosztást, hanem azt is, hogy e finanszírozási rendszer implicit módon generációk közötti szerződést feltételez. E rendszerek jó működéséhez két dologot szokás szükségesként megnevezni. Az egyik: a járulékfizető korosztályoknak biztosaknak kell lenniük abban, hogy idős korukban az akkori fiatalok is fizetni fognak; a másik: érvényesüljön a "generációk közötti igazságosság" elve. Ez utóbbi tekintetében, teszik hozzá, a háború utáni rendszerek igen gyenge teljesítményt nyújtottak, ami aláásta az "implicit társadalmi szerződést".

Ha a nyugdíjjárulék-fizetésre úgy tekintünk, mint az államnak nyújtott hitelre, akkor elfelejthetjük a "generációk közötti szerződés" toposzát is. Az állam tartozik nekünk, s mint tudjuk – a következő állítást talán kevesen vitatnák, legfőképpen a pénzügyi kormányzat tisztségviselői -, az adósságot törleszteni kell. Az, hogy az állam adósságát új nyugdíjjárulék-hitel felvételével, állampapír kibocsátással vagy éppen adóbevételeiből törleszti, a hitelező – a nyugdíjas – szempontjából érdektelen kérdés. A makrogazdasági modellek elvont világában élve akaratlanul se tegyünk szívességet a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer további megnyirbálását kívánóknak (akik ezzel készítik a "helyet" a tőkefedezeti pillérnek).

Ha makrogazdasági modellekkel kívánjuk megalapozni a gazdaságpolitikai cselekvést, akkor esetünkben arra jutunk, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben a mindenkori nyugdíjjárulékokból fizetik a mindenkori nyugdíjakat, implicite feltételezve, hogy a nyugdíjjárulék kulcsa mindeközben változatlan. Sokan ezt egyenesen a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciójának tekintik. De miért csak a nyugdíjjárulékból lehetne nyugdíjat fizetni, vagy pontosítsunk: adósságot törleszteni?

A problémát az okozza, hogy öregedő népesség esetén – s ez Magyarországon és a fejlett világban mindenütt így van -, amikor a járulékfizető generációk kisebbek a nyugdíjas generációknál, az impliciten változatlannak tételezett nyugdíjjárulékra nem lehet olyan nyugdíjígérvényt tenni, ami a járulékfizetőnek ne lenne előnytelen. A pénz világára fordítva: nem adható olyan nyugdíjígérvény, melynek kamata azonos a mindenkori állampapír-állomány kamatával. Vagyis egy rossz definícióval a rendszerbe programozzuk a "generációk közti igazságosság" elvének aláásását. A felosztó-kirovó rendszert "reformáló" tőkefedezeti nyugdíjrendszer annyiban "strukturális reform", hogy a nyugdíjpénztár által vásárlandó állampapír esetén senki sem kíváncsi, hogy azt az állam miből fogja visszafizetni. A felosztó-kirovó rendszer fenti definíciója pedig éppen egy (rész)népesség számmal és nyugdíjjárulék-kulccsal meghatározott keretösszeget határoz meg, mely nyugdíj formájában adósságtörlesztésre fordítható.

A fenti felvetés nem akadémikus. A kormányt az államháztartásról szóló törvény arra kötelezi, hogy minden évben, a Nyugdíjbiztosítási Alap költségvetéséről szóló törvényjavaslat benyújtásakor tájékoztassa az Országgyűlést a várható demográfiai folyamatokra támaszkodva az Alap következő öt, illetve ötven évben várható kiadásairól és bevételeiről [1992. évi XXXVIII. törvény, 86. § (6) bekezdés; ez az előírás természetesen a nyugdíjreform során került a törvénybe]. A törvénytisztelő Orbán-kormány e kötelezettségének eleget tett a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak 1999. évi költségvetéséről szóló T/326. számú törvényjavaslathoz csatolt Tájékoztatóban. A konklúzió: a rendszer finanszírozható – a járulékbevételekből. Vagyis a kormányzat osztja a szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót (ezt tanúsítja a fenti finanszírozhatóság fogalom is), ami automatikusan igazságtalan nyugdíjrendszert eredményez.¹

Nézzük akkor a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definícióját! Azt a nyugdíjrendszer nevezzük így, melyben az aktuális nyugdíjakat elsősorban – de nem kizárólagosan! – az aktuális nyugdíjjárulékból fizetik, miközben a nyugdíjjárulékért nyugdíjígérvényt adnak cserébe.

A felosztó-kirovó és a tőkefedezeti rendszer közötti végső különbség pedig az, hogy az előbbiben a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz, míg az utóbbiban a jegybank által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénz játszik szerepet. Az utóbbi a Magyar Nemzeti Bank "védelme" alatt áll: az felelős értékállóságáért, illetve fő felelőse a pénzügyi rendszer zavartalan működésének, mely tőkeként való értékmegőrzésének, sőt értékgyarapításának elengedhetetlen feltétele. Az előbbi, a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz értékmegőrzése nem feladata az MNB-nek (nem is lehet feladata), arról az Országgyűlésnek és a Kormánynak kellene gondoskodnia, amit nem tesz meg. De mi lehet ennek az oka?

E kérdésre az lehet a magyarázat, hogy az országgyűlési képviselők és a kormánytagok már ismerik annyira a gazdaság működését, hogy megóvják magukat a forint értékállóságának megingatásától (nem lenne túl nehéz!), mert lassan-lassan tisztában lettek esetleges ez irányú tevékenységük káros gazdasági következményeivel. Ennek ellenére évente akár többször is lecsípnek valamennyit a nyugdíjígérvény-pénz értékéből. Persze az országgyűlési képviselőket és a kormánytagokat a kis- és nagytőkék tulajdonosai "szocializálják", akik képesek megtorolni a nekik nem tetsző pénzt érintő kormányzati lépéseket. A nyugdíjjárulék-fizetők és nyugdíjasok azonban képtelenek a megtorlásra, ők nem menekülhetnek egyik országból a másikba, mint a tőke.² Ezért van az, hogy az aktívakra oly előnytelen feltételeket kényszeríthet a kormányzat: a nyugdíjjárulék-hitel alacsony – az állampapírokénál feltétlenül alacsonyabb – kamatozása azt jelenti, hogy az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kellene megtennie. A jelenlegi nyugdíjrendszer első, felosztó-kirovó elven működő pillére hatalmas üzlet – az államnak.

4.

Ha úgy kívánjuk, éppen a többpillérű nyugdíjrendszer alapjainak lerakásaként is felfoghatjuk – idézem – "az önkéntes biztosítók alapításának engedélyezését".

A lényeg azonban nem ez, hanem az adókedvezmény. Ha a tagdíjnak nevezett,³ havi rendszerességgel elvárt összeget vagy annak egy részét a munkáltató magára vállalja, ezen kifizetése nem számít bérjellegűnek, vagyis mentes az élőmunka közköltségei alól (ez elsősorban a társadalombiztosítási járulékmentességet jelent). Ezen kívül a tagdíj 50 százaléka évi 200 ezer – a 2020. január 1-je előtt (öregségi) nyugdíjba menők esetén, de csak nyugdíjbamenetelükig 230 ezer – forintig leírható az adóból.⁴ Mivel az 50 százalékos kulcs jóval meghaladja a legfelső adósávot, a pénztártag adókedvezményként többet kap vissza, mintha elengednék a tagdíja után fizetett adót. Ezt nevezik negatív adóvisszatérítésnek. Ez kormányzati szempontból irracionális. A Horn-kormány 1997-ben gyámoltalan kísérletet tett, hogy az 50 százalékos adóleírási lehetőséget a mindenkori legmagasabb adókulcs mértékére szállítsa le, de – talán a közelgő választásokra tekintettel – már az Országgyűlés előtt lévő javaslatát visszavonta. Az Orbán-kormány 1998-ban nem is kísérletezett.

Fontos megjegyeznünk, hogy az "önkéntes biztosító" egyrészt nem biztosító, másrészt az "önkéntes" jelző kitételének épp annyi értelme van, mint az OTP, a Postabank vagy bármely bank elé kitenni az önkéntes jelzőt, mondván, hogy a polgárok (bocsánat!) nem kényszer hatására, hanem önként dönthetnek az adott bank szolgáltatásainak igénybevételéről.

Persze az önkéntes a kötelező ellenpárja, s mint ilyen, a kötelező társadalombiztosításra utal. Ez már önmagában tragikomédia forrása. Az önkéntes biztosítónak nevezett nyugdíjpénztár intézményének létrehozása mint a társadalombiztosítás reformjának szerves része interpretálódott, s így azt egy olyan bürokrata csoport kaparintotta meg, mely semmiféle szaktudással nem rendelkezett a pénzügyi-befektetői intézmények világában. A Pénzügyminisztériumon belüli főosztályharcban a társadalombiztosítás ügyeiért felelős és ambiciózus Társadalmi közkiadások főosztály kiütéses győzelmet aratott a Pénzügyi intézmények főosztály felett. (Ehhez jó szövetségesre lelt az Antall-kormány klientúra-építő igyekezetében.) A győzelemhez vezető államapparátusi ideológia éppen a "társadalombiztosítás reformjának szerves része" volt. A zsákmány megkaparintása után minden igyekezetük arra irányult, hogy a pénztár intézménye véletlenül se a pénzügyi-befektetői szakma évtizedes-évszázados története során kialakult-kiforrott megoldásokat kövesse, hogy az összehasonlíthatóság okán önálló hivatalt kreálhassanak maguknak. (Ez lett a Pénztárfelügyelet.)

A pénztár intézményét megérteni csak egyetlen nézőpontból lehet: mi az azt kreáló bürokraták érdeke. Ez az érdek azt eredményezte, hogy a magán jelzővel illetett nyugdíjpénztári piacra való belépés és az egyes pénztárak működési költsége a csillagos eget súrolja, az adminisztrációs kötelezettség hat-nyolcszorosa annak, ami lehetne. Mindez roppant egészségtelen piaci koncentrációt eredményezett, aminek a levét pénztártagok (és sok idő múlva a kormány) isszák meg, ha egyáltalán észreveszik. A hozamteljesítmény mérését nagyon gondosan úgy konstruálták, hogy pozitív reálhozamról szóljon az "ének" akkor is, amikor az jócskán negatív.

Az egyértelmű tévedés, hogy "az önkéntes nyugdíjpénztárak jótékony hatással voltak a megtakarításokra". A(z önkéntes) nyugdíjpénztárakban összegyűjtött tőke döntő hányada számviteli-statisztikai megtakarítás, mellyel szemben adó- és társadalombiztosítási járulékkiesés miatti költségvetési többlethiány áll. Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a (nemzetgazdasági szintű) megtakarítások ennek nyomán legfeljebb az össztőke tizedével növekedtek (tehát 6-7 milliárd forint lehet), de könnyen lehet, hogy még ennyi sem, csupán a lakossági megtakarítások szerkezete módosult. (E megtakarítási forma merevsége miatt azonban feltételezhető, hogy némi tényleges többletmegtakarítás keletkezik, csak éppen rendkívül csekély mértékű.)

5.

Az 1996-1997. évi nyugdíjreform-csatározások kapcsán a Pénzügyminisztérium álláspontját – helyesen – Szabó Miklós a következőképpen foglalta össze: "a megoldást egy kötelező, magánpénztárak által működtetett pillér bevezetésében látta [mármint a Pénzügyminisztérium – N.Gy.], melynek szerintük több előnye is van. Fellendíti a tőkepiacot, így elősegíti a gazdasági növekedést, átláthatóvá teszi a rendszert, megteremti a megfelelő ösztönzőket." Vagyis a Pénzügyminisztérium szerint a megoldás a nyugdíjrendszer – legalább részleges – privatizációja.

Fontos tisztáznunk, hogy mit szokás érteni a nyugdíjrendszer privatizációján: az implicit nyugdíjígérvény-pénz felváltását a jegybankok által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénzzel. Ez a privatizáció nem privatizáció; nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nyugdíjrendszer privatizációjáról beszélni nem értelmes, az nem a lényeget fejezi ki.⁵ E kijelentés annak ellenére vállalható, hogy szerte a világon a hasonló nyugdíjrendszer-változtatásokat privatizációnak nevezik.

Szabó Miklós megállapítja: "A privatizációnak a gazdasági növekedésre kifejtett hatásával kapcsolatban pedig igen komoly viták folynak a közgazdasági irodalomban. Manapság rengeteg makroökonómiai szimuláció készül, ám ezek nagy része vitatható kiinduló feltételekkel él az egyének, a vállalatok viselkedésére vonatkozóan, ami nem mindig teszi hihetővé az eredményeket." Nos a probléma a kiindulópontban van: miért kellene makroökonómiailag szimulálni az egyik pénz másikkal való felváltását? Hathat ez a gazdasági növekedésre? A válasz csak nemleges lehet.

Tragikus következményekkel járt az a hit, hogy a nyugdíjrendszer "privatizációja" (nyugodtan tehetjük idézőjelbe) melletti vagy elleni döntést makroökonómia szimuláció eredménye dönti el. Azt, hogy a "privatizáció" nem hoz létre többletmegtakarítást, s ennek okán nem gyorsul a gazdasági növekedés (az már önmagában primitív feltételezés, hogy a megtakarítások automatikusan beruházásokká válnák, melyek automatikusan növelik a gazdaság teljesítményét), logikai úton belátható. Esetünkben minden makroökonómia szimuláció a két pont közötti leghosszabb görbe, mely természeténél fogva nem csupán a tévedésekre, de a manipulációra is lehetőséget szolgáltat. Utóbbival élt is a pénzügyi kormányzat. Tehát több mint gyanúval kezelendő a nyugdíjreform "privatizációval" kapcsolatos minden olyan állítás, mely úgy kezdődik, hogy a kormány számításai azt mutatják...⁶

6.

A demográfiai probléma valóban komoly kihívást jelent. Ez a probléma azonban csak akkor áll fenn, ha a fentebb említett szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót fogadjuk el (az aktuális nyugdíjat csak és kizárólag az aktuális nyugdíjjárulékból lehet fizetni). Ha viszont ragaszkodunk ahhoz, hogy az adósnak adósságát törlesztenie kell (vagyis az államnak nyugdíj formájában meg kell adnia a nyugdíjjárulék-hitelt), akkor a demográfia nem játszik (nem játszhat) szerepet.

Egyébként a demográfiai probléma, konkrétan a népesség öregedése annyiban hat a nyugdíjrendszerre, amennyiben a gazdaságra hat. Ezt a hatást még nem látjuk világosan, s egyébként sem sokakat érdekel. (Neoliberális barátaink szerint nincs közünk hozzá, mások úgy vélekednek, hogy van, bár vajmi keveset tehetünk ellene. Ez a gyakorlatban "a szegényeket vagy a gyermekeket nevelő családokat támogassuk-e elsősorban" kérdéseként merül fel. Az átfedés jelentős, mivel az utóbbiak több mint fele az előbbi kategóriába is beleesik.) Ennek egyik nem elhanyagolható oka, hogy ami a demográfiai szempontból gyors változás, az gazdasági szempontból lassú, s adottságként tételeződik. Mindenesetre a népesség öregedése kellemetlenül érinti a gazdaságot, s ki kell mondanunk, hogy a felelős gazdaságpolitikának érdeke fűződik a – születésszám csökkenéséből eredő – népesség öregedés megállításához.

7.

Az "öngondoskodás", mint a reform egyik leggyakrabban hangoztatott ‘hívószava’ problematikus – állapítja meg nagyon helyesen Szabó Miklós. A nyugdíjreformnál még csak hagyján, de az egészségbiztosítás esetén nem is hívószóról, hanem fedőszóról van szó, mely az élőmunka költségeinek csökkentését, a népesség alacsonyabb jövedelmű nagyobbik hányadának hátrányosabb helyzetbe hozását van hivatva elfedni. Ha létezik egységes állami társadalombiztosítás, akkor a polgár kiskorú, aki nem gondoskodik magáról. Ha ehelyett van három vagy négy egészségpénztár, mely az egységes állami társadalombiztosítás felszabdalásával jött létre, akkor polgárunk már félig "öngondoskodik" és sütkérezik a választás szabadságának jogában, ha viszont van öt-hat profitorientált biztosító, melyek egyikébe kötelező belépni, akkor már teljesen "öngondoskodók" vagyunk. (Az fel sem merül, hogy a biztosítási díj ellenében így is profitorientált biztosítónk gondoskodik egészségügyi ellátásunkról.) Az igazi és tényleges "öngondoskodásról" a társadalombiztosítás és a biztosítás betiltása esetén beszélhetnénk teljes joggal.

Az "állami" vagy a "közösségi" fogalmát is újra kell gondolni. Az "állami" helyes jelentése: egyetlen. Azért állami, mert az "állam", konkrétan a pénzügyi és egészségügyi kormányzat foglalkozni kíván vele, zsákmányának tekinti. (E kormányzatok egyáltalán nem lesznek jobb gazdái az Egészségbiztosítási Alapnak, mint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár apparátusa vagy valamikori önkormányzata, csak ezentúl másutt és mások zsebébe kell csúsztatni a bélelt borítékokat.)

Tehát kevés hazugabb, megtévesztőbb kormányzati szlogen született a legutóbbi évtizedben, mint az "öngondoskodás". A Pénztárfelügyelet elnöke egy interjújában odáig megy, hogy a pénztárakat civil szerveződéseknek láttatja, melyeknek "céljuk, hogy minél több ember ismerje fel az öngondoskodás fontosságát."⁷ Talán inkább adekvát pénzügyi-befektetési intézményeket kellene létrehozni! E logika szerint a kereskedelmi bankok azért jöttek létre, hogy minél több ember megismerje a hitelezés, a folyószámlavezetés és pénz átutalással való továbbításának fontosságát. Szórakoztató – és borzongató.

8.

Befejezésül meg kell ingatnom a magyar kormány tisztességében való hitet. Az, vélik sokan, tanult a brit példából, s megakadályozta, hogy Magyarországon legyenek megtévesztett emberek, akiknek nem éri meg nyugdíjpénztárba átlépni, erre mégis rábeszélik őket, s végül rosszul járnak. A tanulás, az így vélekedők szerint, valószínűsíthetően a Pénztárak Garancia Alapjában öltött testet. Ez az Alap garantálja, hogy a megtévesztett emberek nyugdíja legfeljebb 7 százalékkal lehessen kevesebb, mint megtévesztés nélkül. Ha a megtévesztettség ennél nagyobb, segít az Alap, az összes többi pénztártag pénzéből. Vagyis a magyar kormány tisztessége abban merül ki, hogy a megtévesztetteknek vigaszdíjat kell kapniuk a többiektől. Egyáltalán nem arról szól a mese, hogy ilyenkor az állam a zsebébe, vagyis mindannyiunk zsebébe nyúl.⁸

Jegyzetek

¹ Az említett Tájékoztató elmondja, hogy a nyugdíjrendszer második (tőkefedezeti) pillérében jelentős tőke halmozódik fel, mely 2040 után eléri a GDP 50 százalékát. Ez eddig igaz. Innen kezdve a kormányzati érvelés minden eleme közgazdasági blöff. Az első állítás, hogy tudnillik e tőke komoly szerepet kaphat a tőkepiac alakításában, még igaz is, csak ennek az égadta világon semmiféle pozitív vonzata nincs. Más lenne a helyzet, ha ez a tőke tényleges megtakarítás lenne, de nem az, csupán számviteli-statisztikai megtakarítás. Ezzel végeztünk is a kormányzat második állításával, mely szerint ez növeli a nemzetgazdasági szintű megtakarításokat. Valójában az ünnepelt tőkével ugyanannyi (pontosabban: kissé több) államadósság áll szemben, ezért beszélhetünk csupán számviteli-statisztikai és nem tényleges megtakarításról. A harmadik állítást – a tőkefedezeti pillér hozzájárul a nyugdíjrendszer "hullámvölgyeinek" enyhítéséhez – akár igaznak is tekinthetnénk, ha nem tudnánk: ezt azzal teszik, hogy előbbre hozzák a (nyugdíj)adósság-törlesztést, vagyis a "hullámvölgyet".

² Ha a "generációk közötti szerződés" toposznak egyáltalán van értelme, akkor az, hogy a "generációk", vagyis az ország nép(esség)e összefog a nyugdíjígérvény-pénz értékének megvédésére.

³ A tagdíj mint fogalom teljesen téves. Aki teheti, nem azért lép nyugdíjpénztárba, hogy ott tag legyen, hanem az adókedvezményt kívánja igénybe venni.

⁴ A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 35. §-ának (2)-(3) bekezdése.

⁵ Szabó Miklós később a privatizációról megállapítja, hogy az a közgazdasági tankönyvekben általában úgy szerepel, mint ami növeli a hatékonyságot és csökkenti a költségeket, viszont a tőkefedezeti rendszer működése többszörösen drágább a felosztó-kirovónál. Az utóbbi megállapítás teljesen igaz. De attól, ami nem privatizáció, ne kérjük számon azt, amit a tankönyvek a privatizációról írnak.

⁶ Ehelyütt ezt nem bizonyítjuk. A bizonyítás szerepel a szerző más cikkeiben: Figyelő, 1998. október 1.; Közgazdasági Szemle, 1998. november.

⁷ Népszabadság, 1998. november 7. 15.

⁸ Lásd részletesen a szerzőtől: A Pénztárak Garancia Alapja. Bankszemle, 1998. június-július.

A szakértelem és a szakértő ősrégi fogalmak, sokféle történeti alakváltozáson mentek át. Az ókori Egyiptom múmiákat bebalzsamozó papjaitól a kínai Konfuciusig, a görög Szolóntól Arisztotelészig, a római Senecatól a mai kor valutaalapi szakértőiig a társadalmi-termelési munkamegosztás differenciálódása odáig finomodott, hogy a szakértő és a szakértelem a profittermelés és az államhatalom működtetésének elválaszthatatlan alkotóeleme lett. Mai alakjában a szakértő a modern, 19. századi értelmiségi "osztály" leszármazottja. Nyugat-Európában már akkoriban a szakértelmiségi alkotta a szellemi foglalkozásúk nagy többségét, míg Oroszországban az értelmiség (intelligent, intelligencija) még a cárizmussal szembeni ellenzéki tevékenységgel volt elfoglalva, sőt, az 1905-ös forradalom vereségéig az értelmiség jelentős része forradalmárnak tekintette magát. A XX. században, pontosabban az I. világháború óta a szakértő értelmiségi szerepe és felelőssége a társadalmi folyamatok irányításában megnőtt. Gondoljunk csak Einsteinre, Szaharov akadémikusra vagy éppenséggel Chomskyra, akik szembefordultak saját szakértelmük eredményével. De hát lehetséges-e a szakértelmedet saját ellenőrzésed alá vonni a mai világban? Talán lehetséges, de érdemes-e? Így vagy úgy erről is szólnak az alább recenzálandó könyvek.

A szakértelem naiv vagy álnaiv misztifikálása a kelet-európai újpolgári rendszerekben szerves összefüggést mutat azzal a régi államszocialista tradícióval (amely maga is a régi polgári-dzsentri gyökerekhez megy vissza), amelyben a politikai megbízhatóság abszolutizálódott a szakértelem "burzsoá ravaszságaival" szemben. Mindkét beállítódás lényegét tekintve arról szól, hogy miképpen tudja a politika a szakértelmet a maga szolgálatába állítani. A szakértelem mai uralma a politika fölött természetesen látszólagos. Arról van szó, hogy a rendszer elrejti azokat a mechanizmusokat, melyeken keresztül az "illetékes" szakértők a valóságos szakismereteket a társadalomtól elkülönült politikai hatalommá, hatalomfenntartó erővé transzformálják. Egyebek mellett ez a felismerés vezette Lukács Györgyöt az értelmiség, az "irástudók felelősségének" sokat idézett téziséig: a szakértelem nélkül sem a világháborúk, s benne Auschwitz, sem a rendszeres és tömeges éhínségek, tízmilliók permanens ínsége nem képzelhetők el. Micsoda szakértelem kell például ahhoz, hogy a svájci banktőke a náciktól átvett aranyat (mely aranytömbök jórésze a gázzal megölt zsidók szájából kitépett aranyfogakból "szublimálódott") több mint 50 évvel a háború után is saját tőkefelhalmozási érdekeinek megfelelően használja. Más-más szempontból ugyan, de mindkét recenzálandó könyv viselhetné – Lukács Györgyöt parafrazálva – A szakértők felelőssége címet is.

Viviane Forrester, a jeles francia írónő Gazdasági horror című könyve,¹ amely ebben az évben jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában, nem keltett Magyarországon komoly visszhangot. Érthető, hiszen a könyv főszereplője az ember, aki milliárdnyi magával a szakmai döntések áldozataként jelenik meg. A mű tartalma és mondanivalója szerint a jó ízlésű magyar liberális és/vagy nacionalista értelmiségi számára bizony botránykő, mivel – feladva (Franciaországban!) a jó kapitalizmus illúzióját – a Rendszer egyetemes és megszüntethetetlen emberellenességét mutatja be.

Az írónő sok-sok oldalon keresztül ábrázolja, hogy a világ mérhetetlen gazdagsága és mérhetetlen szegénysége között belső, eltéphetetlen kapcsolat létezik. Nem nagy csoda hát, ha a társadalomtudósok és a politikával hivatásszerűen foglalkozók döntő többsége "genetikusan" irtózik az ilyen rendszerkritikai könyvektől. (Mi van, ha szembesülünk a problémával …megváltozik bármi?) Ugyanakkor nem is könnyű egy ilyen szemléletű könyvet a piacra dobni. Gondoljunk arra: ha egy szakértő (szociológus, történész, halbiológus, akár egy esszéíró stb.) leleplezi a polgári demokrácia és a kapitalista gazdasági rendszer szociális következményeit, igen könnyen a hivatalos szakértők körén kívül kerül, szinte észrevétlenül a hivatalos tudományosság és a szakértelem berkein túl találja magát. Ha pedig szembe is fordul a rendszerrel, akkor figyelemre sem méltatják, nemcsak a tudományosság keretein helyezik kívül, hanem intellektuális zárlat alá veszik, megbélyegzik.²

Nem tudom, hogy V. Forrester milyen elbánásban részesül Franciaországban, Magyarországon a tapasztalatok igen egyértelműek. A jelzett probléma érzékeltetésére alkalmas Szalai Erzsébet, az ismert szociológus esete, aki a rendszerváltó liberális értelmiség kritikai "balszányán" helyezkedik (helyezkedett) el. Szalai könyve, Az elitek átváltozása, amely 1996 után most, 1998-ban jelent meg másodszor, egyszer már "szakmai" viták tárgya volt. A korábbi kiadás alapján kibontakozott vita rámutatott arra, hogy miért "(fel)használhatatlan" Szalai e könyve (is?) a rendszerváltó értelmiség meghatározó irányzata számára. A mértékadó Buksz című folyóirat recenzense (L. M.) egyebek mellett azért marasztalja el Szalai könyvét, mert a szerző egyrészt csúnyán elbánik a gazdasági apparátusok (elitek) szakmai tekintélyével, másfelől mert olyan művet hozott létre, amely a szakmaiságon kívül álló szempontokat is magában foglal, ami a "szakértő" számára nem tolerálható. Szalai legsúlyosabb állításának a jelzett recenzens azt a megállapítást tartja, hogy "a gazdasági helyzetértékelések nem a valóságos helyzet feltárásának igényével, hanem a mindenkori politikai hatalom szándékának, szája ízének megfelelően készültek. A politikai rendszerváltás óta ez a helyzet ‘fokozódott’."³ Az elitek történelmi felelősségének vizsgálata még szociológiai szempontból sem vethető fel.⁴ Az elitnek csak érdemei lehetnek, hiszen a nárcisztikus önkép kialakításához a világ bármely részén súlyos érdekek fűződnek.

A rendszerváltó elit egyes képviselőinek "rádöbbenése" nem újkeletű, elegendő itt utalni Soros György ismert megvilágosodására. Sorost üzleti érdekeinek sérelme késztette a "revelációra". Szalai Erzsébet – Sorosénál jóval korábbi – kritikai fordulatát erkölcsi tartása ösztönözte. Míg Szalai évek óta folytatja "elitkritikai" munkásságát,⁵ egyik vitapartnere, Tamás Gáspár Miklós újabban ismerte fel a neoliberális világrend pusztító hatását, ámbár nem vonta még le magára a tőkés rendszerre vonatkozóan a megfelelő következtetéseket, nem ment tovább az állam szerepének egyfajta rehabilitálásánál. Igaz azonban az is, hogy egyelőre Szalai néhány gondolatmenetéből is adódik olyan következetetés, mintha bizakodni lehetne egy emberarcú kapitalizmus megvalósulásában, de az is lehet, hogy mindezt csak a recenzens rosszindulatú előítélete sugallja.

Ezen a téren Viviane Forrester könyve túllépett minden illúzión. Éppen arra a kérdésre keresi a választ, miképpen éri el a Rendszer a lakosság "beleegyezését", hogy évente 50 millió ember éhen haljon, hogy nap mint nap Párizstól Delhiig, New Yorktól Budapestig, Mexikóig száz- és százezrek váljanak a rendszer szemében felesleges emberré, akinek sem munkaerejére, sem fogyasztói kapacitására senkinek sincsen többé szüksége. Sokan időlegesen, még többen örökre "kiesnek" a Rendszer kegyeiből. A könyv röviden arról szól, hogy a tőke számára felesleges embermilliókat hogyan lehet a legolcsóbban, szakszerűen periferizálni, csendes és gyors pusztulásra ítélni úgy, hogy közben ne sérüljenek a polgári demokrácia törvényei, hogy a rendszert igazoló szakértő értelmiségiek jó lelkiismerettel élvezhessék működésük nyilvánvalóan megérdemelt gyümölcseit. Forrester a világ jelenkori neoliberális átrendeződésére, illetve annak – szinte hihetetlen – szocio-kulturális következményeire utalva írja: "Sohasem képzeltük volna, hogy a munka igájából való szabadulás ilyen katasztrófát idéz elő. És hogy olyan váratlanul következik be, mint valami titokban előkészített csíny…1979 és 1994 között a munkanélküliek száma a G7 országaiban 13 millióról 24 millióra nőtt, vagyis 15 év alatt csaknem megduplázódott, ehhez jön még az a négy millió ember, aki már letett a munkakeresésről, és az a 15 millió, aki jobb híján részmunkaidőben dolgozik."⁶ Természetesen Kelet-Európában, ahol jelentősebb tömegek, az alkotó erejük teljében lévő generációk sohasem tapasztalták meg a munkanélküliség nyomorúságát, még sokkal súlyosabb helyzet alakult ki. Ráadásul ezekben az országokban a hatalmi elitek pártállástól függetlenül elkonspirálták a valutaalapi és világbanki "projektek", értsd, diktátumok puszta létezését is, hogy a lakosság fel se készülhessen semmiféle szervezett önvédelmi ellenállásra.

Forrester feltárja, hogy miképpen ellenőrzik a nemzetközi pénzszervezetek a multikkal karöltve olykor a leglényegtelenebb sajtóterméket és alapítványt is, a munkanélküliek szociális ellehetetlenítését éppen úgy, mint a magyarországi egészségügyi és oktatási rendszer szétzúzását. Régen azt mondták: akié a föld, azé a vallás. Forrester könyvének tükrében azt mondhatnánk: akié a pénz, azé a föld. A vallásra nincs is többé szükség. Ugyanis a pénz a vallás.

A V. Forrester mottójában idézett Pascal-gondolat, mely szerint a polgári törvényesség lényegéhez tartozik az a funkció, hogy "a nép ne érezze a bitorlás tényét", mára a kelet-európai régióban, így Magyarországon is igen aktuálisnak látszik. Forrester sem, mint oly sok millióan mi magunk sem tudunk mit kezdeni a ténnyel: a fennálló gazdasági és politikai rezsimek a demokratikus uralmi forma eszközeivel mindenütt elfogadtathatók ma is. A tradíció persze mély, hiszen az uralkodó osztályok és elitjeik – a legtöbb helyen – a világháborúkat is képesek voltak elfogadtatni, sőt, a lakosság többsége egy ideig még ünnepelte is önmaga elpusztítását (gondoljunk például 1914-re).

A helyi hatalmi elitek lakáj-szerepéről ugyan sok mindent összeírtak már jobbról és balról, ám ez mit sem változtat azon az alternatíván, amelyet V. Forrester így vázolt: "à la carte választhatunk, hogy jobban szeretjük-e a munkanélküliséget a teljes szegénységnél, vagy a szegénységet szeretjük jobban a munkanélküliségnél. Micsoda dilemma! És aztán utólag nincs siránkozás: mi választottunk!" És a magyar szakértők jó része is éppen ezt az alternatívát fogadtatja el nap mint nap százezrekkel és milliókkal – legfeljebb a terminológia más egy kicsit. Az elitek e lakáj-szerepe természetesen a hatalommal való erős érdekösszefonódást tükrözi. (E jelenség döntő oka, hogy a hatalmi elitek Kelet-Európában mindenütt, miközben egyre újabb és újabb áldozatok elviselését kérték a lakosságtól, ők maguk egyre tollasodtak, gazdagodtak, az új uralkodó csoportok egyenesen a szélsőséges luxusfogyasztás "bűnébe" estek.) Megérte a "lakájkodás". Ezt Szalai – számos liberális és "szocialista" értelmiségivel szemben – már nem volt hajlandó megideologizálni.

Szalai kutatásai a rendszerváltó elitek érdekeivel kapcsolatosan világosan ki is mondják, hogy van mit konzerválniuk: a kelet-európai, mindenekelőtt az általa vizsgált magyarországi elitek "szerepüket politikai tőkéjük megtartása (kiterjesztése) mellett gazdasági és kulturális tőkévé konvertálták, és ezzel a hatalmi szerkezet meghatározó részévé váltak".⁷

Az elitek napjaink kelet-európai átalakulásának folyamatában egy "új típusú relativitás-elmélethez" fordulnak, hogy igazolják a történelmi tevékenységükkel kapcsolatban álló ismert katasztrófa-történetet. A hatalmi elitek, illetve ideológusaik ugyanis adnak arra, hogy teljesítményüket ne lehessen büntetlenül a sárba tiporni. Ma már hallani sem akarnak azokról a 89-es célokról, amelyekre hivatkozva kényszerítették bele a lakosságot – a megígért demokratikus és közösségi átalakulás helyett – a "Nagy Durranásba".

Így például a már említett Szalai-recenzens, L. M. tulajdonképpen elégedett a magyarországi pusztulás mértékével. Ehhez az elégedettséghez (apologetikához) csupán egy szakértői trükkre van szükség: úgy kell tenni, mintha pusztán a polgárháború elkerülése lett volna a rendszerváltás célja. S mivel Magyarországon vér nem folyt (ámbár alighanem hiba lenne megfeledkezni a rég elfelejtett betegségek feltámadásáról, az élettartam megrövidüléséről, a másfél millió munkahely megszünéséről és ennek következtében minimum hárommillió ember elszegényedéséről, a jóléti rendszerek lerombolásáról stb.), ez a tény mindjárt a hatalmi elit erényeként tüntethető fel, míg ellenben Jugoszláviában persze a hatalmi elitek gonoszsága vezetett a háborúhoz. A Szalai Erzsébettel vitázó kritikus a szellemi restség olyan fokára jutott el, hogy még azt a kérdést sem tette fel: vajon nem a német és amerikai hatalmi érdekek játszották-e a vezető szerepet a jugoszláv népirtás feltételeinek kialakításában, vajon nem ők képviselik-e a nemzetközi felelősség döntő részét (nélkülük aligha ugorhattak volna egymásnak a szerb és horvát vezető csoportok, feláldozva saját népeik százezreit). Nem, L. M. így ír: "A könyvből (mármint Szalaiéból – K. T.) nem tudjuk meg, hogyan lehet mérni (figyeljük megint a "szakértelem"! Nem lehet mérni, tehát a dolgok eleve nem is állnak olyan rosszul! – K. T.) az elitek jó vagy rossz teljesítményét. Ha sikermutató például az erőszakmentesség, akkor nemzetközi összehasonlításban a magyar teljesítmény nem a legrosszabb a posztszocialista térségben. Nincs polgárháború és szervezett népirtás, mint volt Jugoszlávia utódállamaiban, a Kaukázus vidékén vagy újabban Albániában, nem volt sikertelen katonai puccs, mint Oroszországban."⁸ Egyébként a testvérgyilkos délszláv elitek is legalább olyan hatékony ideológiával rendelkeznek mint L. M. Ôk azt mondják nap mint nap a rádióban, a tv-ben, az újságokban milliónyi példányban, hogy sikerült népeiket megmenteni a nemzeti pusztulástól, a nemzethaláltól, a végletes területi szétdarabolódástól, a nemzettest megcsonkításától, a nemzeti rabságtól stb. L. M. "szakmai" kérdésfelvetése ezen a színvonalon mozog.

Szalai valójában nem tesz mást mint következetesen publicisztikai, tehát érthető, népszerűsítő formában kifejti szakszociológiai kutatásainak eredményeit, amely eredmények nem igazolják a rendszerváltó liberális (és/vagy nacionalista) elit elvárásait, sőt, önimádó önképüket, és persze érdekeiket kifejezetten sértik. Ha Szalai kifejtésmódja a száraz szaktudományos leírások formáját követné, akkor kritikusai nyilván felvetnék vele szembe, hogy miért nem népszerűbb, közérthetőbb formában adja közre nézeteit. (L. erről Kapitányék e számunkban közölt tanulmányának ide vonatkozó megjegyzéseit.) A régebbi időkben olykor az állampárt Politikai Bizottságainak egy-egy tagja definiálta, hogy mit kell érteni tudományon, hogyan is kell azt művelni, s milyen végkonklúziókra kell jutnunk. Ma a helyzet megváltozott, új "illetékes elvtársak", új "ügyeletesek" (szerzők és szerkesztők) jelentkeznek, s határozzák meg az éppen aktuális tudományos diskurzust és divatot.⁹ Legtöbbször pártsemleges, szakértői színekben jelentkeznek, s csak szivességből vállalnak el miniszteri, tanácsosi vagy egyéb funkciókat. (Ennek tükrében az is lényegtelen, mellékes körülmény, hogy Szalai – éppen szociológiából – akadémiai doktor.)

A szakértők nem vagy csak ritkán vetik fel azt a kérdést, hogy egy olyan történelmi katasztrófa-sorozat, mint a kelet-európai rendszerváltás, miért nem torkollt általános tömegfelkelésbe, forradalomba vagy legalábbis kiterjedt társadalmi ellenállásba. Hogyan tudták a hatalmi elitek mindmáig fenntartani a "hatalmi konszenzust", miközben például Magyarországon közhelyszámba megy a pusztulás fentebb megidézett ténysora. Ám alighanem Viviane Forresternek van igaza, amikor azt írja: "Az egész jelenségben a passzivitás a legváratlanabb momentum. A világméretű érdektelenség, a beletörődés és apátia az oka, hogy akár a legrosszabb is bekövetkezhet. A legrosszabb, ami itt toporog az ajtónk előtt." Legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy a tömegapátia itt leírt jelenségének okairól a szerzőnő sem tud sokkal többet, mint mi itt Budapesten.

Ha elgondolkodunk azon, hogy miért nem szeretik a "normális", a rendszerhű szakértők az olyan szerzőket, mint Forrester és Szalai, akkor a következő juthat eszünkbe: ha más-más eszközökkel is, de mindketten leleplezik a hatalmon lévők tetteinek valóságos konzekvenciáit, felelősségét. Tetten érik a politikai és gazdasági hatalom döntései mögött meghúzódó szakértői részvételt. Egyúttal felvetik azt a kérdést is, hogy egy-egy kiválóan előkészített szakértői koncepció meghiúsulása esetén hogyan hárítják át a felelősséget a lakosság valamely csoportjára. Jeffrey Sachs ezen a téren alighanem utolérhetetlen, klasszikus példa. Ô volt az, emlékszünk rá, aki először keltett bűntudatot a nyugdíjasokban, mert azok – úgymond – ellenálltak a neoliberális peresztrojkának Oroszországban (és mindenütt Kelet-Európában, sőt azon kívül is). Forrester írja: "A kitaszítottakra kényszerített szégyenérzet a látszat szerint jogosan rájuk mért büntetés, a velük elszenvedtetett arrogáns és fesztelen erőszak, az őket körülvevő emberek érzéketlensége és saját közömbösségük meg passzivitásuk, amit a szerencsétlenségek közepette tanúsítanak – mind-mind a teljes szétesést jelzik, hiszen a megkínzott tömegekre kínzóiknak ezen túl már nincs szükségük céljaik megvalósításához."¹⁰

A Szalaival szembeni harag is teljesen érthető, ha a Forrester által leírtakra gondolunk. Szalai Erzsébettel is az a baj, hogy elemzésébe behozza az embert, mint mércét. Nem véletlen, hogy a hazai elitek teljesítményének szánalmas konzekvenciáit és magának az átalakulásnak a belső katasztrófáját leírva nem fogadja el a szakértői logikát, amely mindennek a mércéjéül a tőke, a profit keletkezését és gyarapítását teszi, ami mindent igazol.

Szalai egy másik, szintén ez évben megjelent kis tanulmány-kötetében¹¹ belülről, interjúk kíséretében is jellemzi a magyar gazdasági elitet. Az egykori KISZ-első titkár (Nagy Imre, a Caola vezérigazgatója) cinikus és kíméletlenül hataloméhes megnyilatkozásai kapcsán¹², Szalai úgy fogalmaz, hogy ez "a nagytőke hatalmi igényeinek immár nyílt bejelentése", egyúttal "az első lépések egyike egy új, nagytőke által dominált államkorporatista rendszer irányába".¹³

Ma már nem kérdés, hogy a politikai elittel együtt a szakértők, a Pénzügykutatótól a Pénzügyminisztériumig mind felsorakoznak a "magyar nagytőke" mögött, ami világosan kifejeződött a mostani választások során is: a FIDESZ zászlaja alatt ismét összetalálkoztak a 1990-94-es időszak "magyar polgárságának" vezető csoportjai, félrevezetve a magyar társadalom széles rétegeit egy "igazi" magyaros modernizáció lehetőségei tekintetében. Első lépésként megkezdték a visszaállamosításokat (önkormányzatok, ügyészség, Postabank és a java csak ezután jön), ami miatt évekig szidalmazták a kommunistákat. Valójában tehát a rendszer megrekedése figyelhető meg. Az államszocializmusban politikai privilégiumokon és e rendszer speciális bürokratikus, relatíve egalitárius értékrendjén alapuló, ahogyan Szalai írja, "rendies" társadalom jött létre; az új félperiferiális "vadkapitalista" visszarendeződés Kelet-Európában egy zárt osztálytársadalom létrejöttének jegyeit viseli magán. E zártságot jól jelzi az új uralkodó osztály mérhetetlen cinizmusa. Széles Gábor "vállalkozó" például, aki a nulláról lett multimilliárdos, ma már arról mesél, hogy lehetett volna jobban is csinálni a privatizációt. És nem szakad le az ég.

Szalai kis könyvecskéi fölött – talán nem sértődik meg a szerző – bizonyos kritikát is kell mondanunk. Bármilyen találóan és szakszerűen írja is le a rendszerváltás társadalmi jellemzőit, a kötetek érvelésükben és eszközeikben bizonyos eklekticizmust mutatnak. Ennek döntő okát abban látom, hogy a szerző nem történész. A szociológia mint szaktudomány és mint a tanulmányokban alkalmazott módszer nem alkalmas arra, hogy az itt vizsgált jelenségeket a maguk konkrét és mélyebb történeti összefüggéseiben fogja át. Nem véletlen, hogy a szerző maga is érzi ezt a problémát és a "Vadkeleti metszetekben" egy interjúval próbálja ezt a hiátust betölteni. Ám az interjúalanyok maguk is távol állnak a történeti tudományoktól, egyfajta impresszionizmus jellemzi gondolkodásukat, s ez kihat magára a kötetre is.

A szakértelem kritikája természetesen a morálisan megalapozott szakértelem védelmét jelenti. Ennek érdekében Szalainak a kötetek "társszerzőit", azaz vitapartnereit és interjúalanyait "szakszerűbben" kellett volna megválogatnia. Mindent egybevetve azonban a rendszerváltás e szociológiai analízise – minden történeti megformálatlansága ellenére is – mind szakmai, mind morális szempontból fontos hozzájárulás ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mi történt velünk valójában az utóbbi egy-két évtizedben.

Végül egy másik fontos momentum: Szalai túlságosan is szűken húzza meg a baloldal határait. Egyfelől rendkívül találóan jelzi az egykori ellenzék "árulását", akik ezt természetesen nem veszik jó néven. Szalai Erzsébet e téren mondandóját végül is abban a tézisben foglalja össze, hogy Konrád Györgytől Tamás Gáspár Miklósig a "baloldali, és liberális értelmiség hallgat vagy apológiát gyárt".¹⁴ Ám a szerző valamely okból mintha megfeledkezne a valóban baloldali, vagyis a rendszerkritika értelmében antikapitalista (és a bürokratikus államszocializmust, mint az újkapitalizmus szülőanyját is elutasító) értelmiségről, amelyet a rendszer és benne Szalai Erzsébet liberális kollégái még sokkal inkább diszkriminálnak és kirekesztenek, mint őt magát. Pedig ez a radikális baloldali értelmiség jelentős szellemi produkciókkal húzza meg magát a magyar szellemi élet perifériáján, várva azokra a jobb időkre, amikor a valóságos társadalmi mozgalom szintjén létrejöhet a humanista kiindulópontú kritikai értelmiség egységesülése. Ezt elősegítendő azonban éppen Szalai Erzsébetnek (is) feladata lehetne e rendszerkritikai értelmiség különböző szellemi irányzatait komolyan megvizsgálni és a magyar szellemi élet vérkeringésébe minél szervesebben bekapcsolni. Egy ilyen vállalkozás igen szép folytatása lehetne a Munkástanács-könyvnek és az itt recenzált könyveknek is.

Jegyzetek

¹ Viviane Forrester: Gazdasági horror. Kossuth Kiadó, 1998. A kitűnő fordítás Tótfalusi Ágnes munkája.

² E számunkban Kapitány Ágnes és Gábor, az Eszmélet korábbi (alapító) szerkesztői nagyszerűen írják le ezt a folyamatot. (Nem véletlen, hogy a liberális folyóiratok nem járultak hozzá írásuk közléséhez.) Tanulmányuk második felében azonban szembekerülnek ezzel a résszel, amennyiben az értelmiséget minden látható gazdasági ok nélkül a tőkés rendszer gazdasági meghaladásának ("szellemi termelési mód") történeti szubjektumaként tüntetik fel. Gondolatmentükben tehát nem Marx bírálatával van a baj, hanem azzal, hogy a szerzők éppen a gazdasági tényező elemzését iktatják ki munkájukból, azt a síkot, amely a marxi osztályelemzés lényegét alkotja.

³ Laki Mihály: Baloldali kritika vagy nosztalgia. Buksz, 1997. nyár 132.

⁴ Konzervatív oldalról Körösényi András végezte el Szalai Erzsébetnek a tudományon kívül helyezését az új korszak új elvárásainak megfelelően, jelezve egyúttal a konzervativizmus és a liberalizmus határainak viszonylagosságát is a valamikori liberális Beszélő hasábjain: Körösényi A.: Tudomány vagy publicisztika? Beszélő, 1998. január.

⁵ Erről megemlékeztünk az Eszmélet egy korábbi számában, l. Krausz T.: A magyarországi munkástanácsok történetéről. 34. sz. 110-128.

⁶ Forrester, i. m. 141., 143.

⁷ Szalai E.: Az elitek metamorfózisa. In: Az elitek átváltozása. Új mandátum könyvkiadó, 1998. 25.

⁸ Laki, 133.

⁹ Ebből a szempontból is tanulságos Körösényi említett, erősen ideológikus jegyzete.

¹⁰ Forrester, 167.

¹¹ Szalai E.: Vadkeleti metszetek. Osiris, 1998.

¹² L. erről elsőként Makai Mária és Siklósi Attila igen találó – az ex-KISZ-titkárral, neofita burzsujjal polemizáló – kritikai írását a Népszabadságban: "A mennybemenetel vágya", 1997. június 9.

¹³ Szalai E.: Vadkeleti… 61.

¹⁴ Szalai: Az elitek átváltozása. 86.