Az Egyesült Államok politikai fejlõdése eltér abban az európaitól, hogy mind máig nincs jelen erős munkásmozgalom és ezzel együtt erős szocialista vagy szociáldemokrata párt. "A másik amerikai kivételesség" az, hogy az Egyesült Államokban egészen a közelmúltig nem volt népszerű a labdarúgás, ami pedig Európa első számú sportja. A szerző a két jelenség között kapcsolatot vél felfedezni.

Mint már máskor is: a világ legfontosabb médiaeseménye, amely 1986 júniusában egy teljes hónapon keresztül egészen biztosan magára vonta a világ csaknem teljes férfilakosságának lankadatlan figyelmét, az Egyesült Államokban alig lépte túl az ezoterikus jelenségek körét.¹ Jóllehet a négyévenkénti VB-t éppen Amerika déli szomszédja, Mexikó rendezte, az esemény mégsem ragadta meg az amerikai közönség érdeklődését. Az Egyesült Államok feltűnően csekély kíváncsiságot tanúsított szinte a világ bármely más országával összevetve, ideértve mind a politikailag és gazdaságilag hozzá leginkább hasonlókat, tehát a nyugat-európai liberális kapitalista demokráciákat, mind a tőle igencsak különbözőeket, azaz a kommunista tömb vagy a Harmadik Világ néven emlegetett laza szövetség tagországait.² Igaz, hogy a 86-os Világbajnokságból a tévé a korábbiaknál többet közvetített, mindazonáltal ez a jelentős nemzetközi esemény kívül rekedt az amerikai sportélet főáramlatán, következésképp a közélet falain is.³ Vajon miért viselkedik Amerika olyan gőgösen a világ legnépszerűbb sportjával szemben? Miért jut a labdarúgásnak a köztudatban ilyen marginális szerep ebben a sportrajongó társadalomban? Mik a gyökerei és a megnyilvánulási formái ennek az újabb "amerikai különlegességnek"? Ez az írás ezekre az érdekes és talán nem is lényegtelen kérdésekre igyekszik rávilágítani.⁴

Sombart és Amerika "foci-különcsége": összehasonlító megállapítások

Werner Sombart – akárcsak az Újvilág jóformán minden korábbi és későbbi európai megfigyelője – egyszerre érzett rajongást és fenntartást Amerika iránt. Fenntartást az Egyesült Államok "egyediségén" alapuló negatív és pozitív általánosítások állandó kombinációjával szemben táplált, miszerint Amerika Európa meghosszabbítása volna, bizonyos talányos sajátosságokkal kiegészítve.⁵ Sombart számára ezen "amerikanizmusok" legtalányosabbikának a politikai párt irányítása alatt álló, kiterjedt, szervezett és tömeges bázisú munkásmozgalom hiánya bizonyult. Egy ilyen pártnak a realista céljai között szerepelne, hogy javít a munkásosztályból érkező tagjainak és választóinak életkörülményein, más szóval képviseli minden ipari társadalom népességének többségét, így az Egyesült Államokét is. Hogy célját elérje, a párt a parlamentáris demokrácia eszközei révén először megszerzi, majd gyakorolja az államhatalmat. Sombart gondolatát követve, az általa feltett kérdés – Miért nincs Amerikában szocializmus? – igencsak tévútra visz. Az ő idejében még Európában sem létezett szocializmus, tehát az Egyesült Államok nem bizonyul kivételnek az Óvilág országaival összehasonlítva.⁶ Sokkal helytállóbb, igaz, lényegesen kevésbé elegáns megfogalmazás lett volna, ha Sombart így teszi fel a kérdést: miért nincs az Egyesült Államokban egy szociáldemokrata párt által vezetett, széles körű, szervezett munkásmozgalom? A tanulmány középpontjában álló megfigyelés érvényességét és tényszerűségét mi sem támasztja alá jobban, mint az a folyamatosan érvényesülő hatás, melyet az amerikai történelem- és társadalomtudományok szakirodalmának legérzékenyebb kötetei révén fejt ki.⁷

A párhuzam a labdarúgással kézenfekvő. Ahogy Sombart szóvá tette az általa "szocializmusnak" nevezett jelenség hiányát, mi is a játékosok és nézők számát tekintve egyaránt kiemelkedő csapatjátéknak, a futballnak alapvető hiányáról számolhatunk be, amely végigkísérte Amerika 20. századi történelmét. Ez nem azt jelenti, hogy a foci – akárcsak Sombart "szocializmusa" – ne bukkant volna fel Amerikában. Mindkettő előfordult az országban, szinte egyidejűleg európai megfelelőik "megjelenésével", és mindkettő számos változatban virágzott. Szocialista pártok és mozgalmak mindig is léteztek a 20. században Amerikában, miként focizni is, mondhatni, megszakítás nélkül fociztak a játék 19. századi bevezetése óta ebben a hatalmas országban.⁸ A "szocializmus" esélyei Amerikában a politikai és szellemi élet szélesebb összefüggései szerint hol erősödtek, hol megcsappantak, de a mozgalom közelébe sem került a domináns, pláne hegemón helyzetnek, mint Európában. Hasonlóképpen: a labdarúgás sem jelentett komoly ellenfelet Amerika "nemzeti hármasával", a baseballal, az amerikai futballal és a kissé háttérbe szoruló kosárlabdával szemben. Nem kell nagy bátorság annak előrevetítéséhez, hogy e két Amerika-idegen jelenség meg fog szűnni a jövőben, ami a pluralista amerikai gondolkodás, politizálás és sport további tanúságául szolgál majd. Ugyanilyen biztonsággal jósolhatjuk meg azt is, hogy egyikőjük sem fog országos jelentőségre szert tenni az Egyesült Államokban. A már hagyományosnak nevezhető tűrt, esetleg jó szemmel nézett különcségek tehát tovább élnek.⁹ Nem állítanám, hogy a más ipari demokráciákkal való összehasonlítás nyomán egyenes az összefüggés a futball és a "szocializmus" egyesült államokbeli hiánya között. Inkább arra igyekszem rámutatni, hogy ugyanazok az amerikai sajátosságok, melyek Amerika "kivételességéhez" vezettek a "szocializmus" tekintetében, ugyancsak felelősek a foci alárendelt helyzetéért az amerikai sportéletben.

Azt a tényt, hogy a foci relatíve jelentéktelen az amerikai emberek szemében, jól bizonyítja, hogy míg a világ többi táján ezt a játékot szinte kivétel nélkül futballnak nevezik, addig Amerikában csak "soccerként" ismeretes [ottani ejtése szerint kb. szákör]. A "futball" szó lényegesen találóbb voltát tükrözi, hogy a legtöbb nem angol nyelvű országban, ahol ez a sport előkelő pozícióval büszkélkedhet, vagy magát a futball elnevezést használják, helyesírásában, kiejtésében az adott nyelvhez alkalmazkodva, vagy tükörfordítását, mint amilyen a német "Fussball" vagy a magyar "labdarúgás". Csak az Egyesült Államokhoz hasonló országokban, ahol a futball egy másik labdajáték neve, vagy ahol az angol foci másodlagos, fordulhat elő a "soccer" kifejezés. Ezek közé tartoznak Amerika "unokatestvérei": elsősorban Ausztrália és Kanada, de Új-Zéland és a bonyolult helyzetű Dél-Afrika is, illetve az összes – az Egyesült Államokhoz hasonlóan – angol nyelvű, egykori brit gyarmat, melyekben a fehér bőrű bevándorlók alkotják a többséget. Vajon ez megcáfolná Amerika különlegességét a futball ügyében, és azt csak a "szocializmus" jelenségére korlátozná?¹⁰

Két okból sem hiszem, hogy ez így volna. Egyrészt, a foci alárendelt szerepét az Egyesült Államok sporthierarchiájában, hasonlóan a többi angol nyelvű országéhoz, nem az amerikai helyzet egyedi jellege befolyásolja, hogy tudniillik a foci tömegsporttá válásának lehetőségét a három őshonos csapatjáték kizárta. A baseball, az amerikai futball és a kosárlabda, amióta csak tömegsportként elterjedt, kétségtelenül változatlan és kikezdhetetlen népszerűséget élvez az amerikaiak körében.¹¹ A jégkorong Kanada nemzeti sportja lett. A délre irányuló sikeres export következtében Kanada újabb, bár területileg kétségtelenül korlátozott, de népszerű csapatjátékkal ajándékozta meg az Egyesült Államokat, miközben az északi félteke számos országának kínálta e közkedvelt téli időtöltést. A hokin kívül Kanadában is az amerikai "nagy hármas" képviseli a népszerű sportágakat: a baseball és a kosárlabda pontosan ugyanolyan, mint Amerikában, és a kanadai futball is csak alig tér el amerikai testvérétől. Igen érdekes, hogy Kanada egyike annak a kevés országnak az Egyesült Államokon kívül, ahol az amerikai "soccer" hagyományáért felelős két tényező – az amerikai futball és a baseball – tekintélyes jelenlétet mondhat a magáénak. A krikett jelentős szerepet tölt be Új-Zéland, Ausztrália és Dél-Afrika sportéletében, ezenkívül Indiában, Sri Lankán, Pakisztánban és a Karib-szigeteken. Ezekben az országokban a sport világának többi részét a gyeplabda (India, Pakisztán és Sri Lanka), a rögbi (Új-Zéland és Dél-Afrika) és az ausztrál futball (Ausztrália) teszi ki. Mindezen országokról közösen elmondható, hogy nemzeti sportjuk a krikett, csekély jelentőségű a labdarúgás, és hódolnak egy másik, eléggé felismerhetetlen és átalakított brit csapatjátéknak. Eltérően az Egyesült Államoktól ezen országok egyike sem fejlesztett ki három, gyakorlatilag új csapatsportot, mely a társadalom szinte teljes sportéletét lefedné, mint az amerikai "három nagy". Meglepő, de ez a "három nagy" – a kosárlabda említésre méltó kivételével¹² – csaknem teljes egészében szülőhazája határai közé szorult, pedig ez az ország kiemelt helyzetet élvez mint a 20. századi globális politikai és gazdasági élet, valamint tömegkultúra megingathatatlan vezére.

Innen juthatunk el a másik magyarázatához annak, hogy Amerika különcsége a foci területén miért más, mint a többieké. Az Egyesült Államoknak a 20. század nagy részében fennálló katonai, politikai, gazdasági és kulturális hegemóniája miatt – emiatt a 20. századot az "Amerika évszázada" névvel is szokás emlegetni – Amerika csaknem valamennyi lépése (vagy tartózkodása) túl mutat önmagán. Az "amerikaisághoz" hasonló fogalmat nem, vagy csak keveset találunk a 20. században, és ebben az Egyesült Államoknak a modern világban elfoglalt egyedülállóan központi helye tükröződik. Az ország hegemóniája meghaladja az ipari kapitalizmus liberális demokráciáinak közvetlen körét, a második és a Harmadik Világ országainak szempontjából ugyanolyan meghatározó.¹³ Kevésbé árnyaltan fogalmazva: az Egyesült Államok szava többet nyom a latban a világ dolgában, mint Kanadáé, Ausztráliáé vagy Új-Zélandé. Ez utóbbi országokban bármilyen lényegbe vágó kérdés merül is fel, a világ többi részét hidegen hagyja, legfeljebb egy-két szakember figyelmét irányítja ezekre az ezoterikus problémákra. Az Egyesült Államokban hírszámba menő ügyek ugyanakkor egyszerre országos és nemzetközi jelentőségűek. Ezért aztán a Szovjetszkij Szport szerkesztői és munkatársai valószínűleg soha nem gondolkoztak el azon, hogy az új-zélandiakat vagy a dél-afrikaiakat miért nem érdekli a foci. A világ többi futballrajongójával együtt leginkább azt a kérdést tették fel maguknak, hogy az Egyesült Államokban hogyan lehet ennyire mellékes a labdarúgás.¹⁴ A kivételes amerikai "futballtalanság", hasonlóan a "szocializmus" egyesült államokbeli hiányához, főként Amerika döntő globális pozíciója miatt érdemelt kitüntetett figyelmet. És miközben a "szocializmus" kérdését övező viták számottevő tudományos gondolatot ébresztettek, addig a "futballtalanság" problematikája a stadionok szócsatáinak és a kocsmai beszélgetéseknek a keretein belül maradt. Természetesen ez a két "különcség" és ezek következményei az Egyesült Államokon belüli emberi élet minőségére nézve nem minősíthetők egyenrangúnak. A foci, ugyan a többi fontosabb sporthoz hasonlóan sok milliárd dolláros biznisz, mégis csak játék. Ezzel szemben a "szocializmus", ha mást nem is, de az amerikai szegények nyomorát egészen biztosan csökkentené vagy legalábbis enyhítené egy jól működő jóléti állam létrehozása és fenntartása révén. Szembetűnő, hogy a Sombart-féle kivétel-tézis szerint Amerika, a világ messze leggazdagabb országa, az egyetlen olyan nagy ipari demokrácia, amelynek nincs kötelező, állami részvételű, átfogó, országos egészségbiztosítási rendszere.

Az amerikai futballtalansághoz semmi hasonlót nem találunk. Ez a különcség elzárja az Egyesült Államokat egy olyan szabadidős és közösségi tevékenységtől, amely e század eleje óta képes volt magára vonni a világ többi részének osztatlan figyelmét. És most hadd térjek rá e két kivételes jelenség közös gyökereire!

Amerika – az első új nemzet

Mindkét kivételesség legfőbb közös jellemzője – egyben az amerikai politika és társadalom megértéséhez szükséges legelterjedtebb magyarázó tényező – az ország objektív fejlődésének és szubjektív önigazolásának lényegét tekintve a jelenségek polgári természete az indulástól egészen napjainkig. Az amerikai politikának ez a "természetes", ezért azután annál általánosabban terjedő polgári jellege olyan rendszereket és ezekhez olyan légkört teremtett, amely az országot egyértelműen megkülönböztette az "óvilágbeli" többi országtól és ez utóbbiaknak tengerentúli, tisztán gyarmati nyúlványaitól (ezzel szemben az "újvilág" fogalma árulkodóan szinte kizárólag az Egyesült Államokra vonatkozott).¹⁵ Ennek a polgárosodó "amerikanizmusnak" a középpontjában a szabad egyén állt, aki úgy érhette el saját kiteljesítését, ha független, ésszerű szereplője lett a szabad piacnak, amely mentes a mindenféle kényszert jelentő kollektívák – legyen az az állam vagy egy társadalmi osztály, vallási szervezet vagy a hadsereg – hatásától. Röviden szólva a polgári Amerika új identitást talált, amely abban állt, hogy nyíltan másnak vallotta magát, mint amit az arisztokratikus Európa jelentett. Azáltal, hogy az egyházat és az államot szétválasztotta, ez az új társadalom politikai támadásoktól mentes világiasságot tudott kialakítani, amelyet ugyanakkor a fejlett ipari világ egyik legmélyebben vallásos országának tartanak.¹⁶ A szigorú civil kontroll alá helyezett, általános hadkötelezettségen alapuló hadsereg létrehozásának, és az "amerikai különlegesség" egy további fontos összetevőjének, a "frontier" állandó jelenlétének következményeként az Egyesült Államok az egyik legjobban felfegyverzett fejlett ipari ország lett.¹⁷ Mivel az egyenlőség tág értelmezése – amely az egyén szabadsága mögött folytonosan a háttérbe kényszerült – nem jelentett többet, mint esélyegyenlőséget, a lakossági részvétel egyedülálló rendszerét eredményezte, amely egyszerre volt közvetett, mégis átfogó. De legfőképpen: kialakította a modern világ egyik legvonzóbb ideológiájává váló tökéletes szabadság és a korlátlan lehetőségek hatalmas mítoszainak kifejlődését megalapozó kereteket. Úgy van, ahogy Leon Samson oly meggyőzően érvelt: az amerikaiság teljes, a szocializmuséhoz vagy más baloldali mozgaloméhoz igencsak hasonló fogalomtárat használ, éppen a fent említett mítoszok miatt. Így tehát a szocializmus kiszorult ennek a polgári Amerikának a tudatából és gyakorlatából (úgy szólván: amerikanizmus = szocializmus).¹⁸ A polgári berendezkedés primátusát tovább erősítik az "amerikai különlegesség" más jól ismert komponensei: a fehér férfiak választójoga; a középosztály két "nem ideológiai alapú", "pragmatikus" és önálló pártja, mely egy kiáltóan centralizált választási rendszerrel a háta mögött eddig minden újonnan érkezőt "kiszorított"; és az "olvasztó tégelyben" megtestesülő integratív nacionalizmus döntő szerepe. Amerika futball-egyedisége ebből a polgári rendből fakad.

A modern sportok és a tömegdemokráciák kibogozhatatlanul egymásba fonódtak. A sport mint a szabályozott szabadidő, így az áruvá vált kultúra szervezett formája kézen fogva jár a "modernizáció" olyan lényeges elemeivel, mint az urbanizáció, az iparosítás, az oktatás, valamint azzal, hogy egyre több és több polgár vállal egyre szélesebb körű szerepet a politikai közéletben, a termelésben és a fogyasztásban. Az újkori sportágak születése és – ami talán ennél is fontosabb – elterjedése tehát a polgári életmód lényegéhez tartozik. Bár a modern sportok zömét a társadalom "magasabb rangú", arisztokrata vagy inkább kvázi-arisztokrata tagjai "vezették be", hamarosan mégis a polgárság és a "tömegek" kedvtelésévé kellett válniuk, ha például a póló vagy a krikett mellett bármi jelentőségre kívántak szert tenni. Következésképpen a 19. század második felének két legpolgáribb társadalma, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok fektette le a szervezett és hivatásszerű csapatjáték alapjait, amit nem csak a két országban folytattak, illetve élveztek tömegek, de az egész világon – már ami Anglia "találmányait", elsősorban a labdarúgást illeti.¹⁹ A két ország nemzeti sportjainak terjedése megfelelt a két ország szerepének a világban. Változatlanul Nagy-Britannia volt a vezető nagyhatalom, és mint ilyen a kor legfőbb véleményformálója és kulturális "egyeduralkodója". Az emberek világszerte az angol módit másolták, főként a testedzés, a pihenés és a sportok terén. Az Egyesült Államok viszont nagy vonalakban még mindig az európai embert ámulatba ejtő, távoli "újvilágot" jelentette, minden különösebb politikai súly nélkül. Ez az elszigeteltség részben Amerika önmeghatározásában gyökerezett, mondván: határozottan nem európai, sőt talán egyenesen Európa-ellenes. Míg Anglia belső legitimációját sokban annak köszönhette, hogy a 19. század második ötven éve alatt egy hatalmas birodalom központja volt, addig Amerika éppen új, önmagában teljes és "frontier"-társadalmából vezette le létjogosultságát, melyhez – eltérően az unokatestvérek, Ausztrália és Kanada helyzetétől – az anyaországtól való függetlenség is hozzájárult. Ez az Angliával szembeni erőteljes ambivalencia, amely megmutatkozott az új közös nyelv iránti vágyban és a régi gyarmattartó megvetésében, jóllehet jelenlétével éppen ez utóbbi fenyegette az "Újvilág" identitásának kialakulását, nagy hatást gyakorolt az amerikai közvéleményre a múlt század második felében. Ez az egyszerre magasztaló és elutasító "sajátos viszony" kiemelt szerephez jutott a sport területén.²⁰ Mint azt hamarosan látni fogjuk, a futball és a baseball Amerikában par excellence jött létre annak az ellentmondásos és voltaképpen egyoldalú párbeszédnek a keretei között, melyet Amerika Angliával folytatott önmagáról. Nagyjából mindkét játék a preindusztriális, elit Anglia csapatjátékainak leszármazottja. A teljes körű polgárosodás következtében alkalmazkodtak az "Újvilág" új, kereskedelmi-ipari természetéhez. Mire Nagy-Britannia saját tömegsportját, a labdarúgást (soccer) sikeresen exportálni tudta a világ minden tájára, addigra Amerika sporttérképét az egykor Angliából behozott importok töltötték ki – immáron mint eredeti amerikaiak. Vajon miért nem jutott hely Amerikában a labdarúgásnak? Először is, mert az amerikai polgárság jól intézményesítette saját nemzeti sportját, a baseballt, és ez időben mondhatni egybeesett a futball Anglián belüli tömegsporttá válásával. Másodszor, mert az amerikai élegyetemek ifjú elitje szívesebben játszott egy korábban "elitté" fejlődött – később módosított – brit játékot (azaz a rögbit), mintsem, hogy kimutassa Anglia iránti rokonszenvét a foci átvételével, amely addigra már olyan fokon vált "vulgárissá", mint a baseball az Egyesült Államokban. A következő részben egyenként röviden összefoglalom az angol és az amerikai futball, valamint a baseball fejlődéstörténetét, külön hangsúlyt fektetve mindhárom tömegsporttá válására.

A modern labdarúgás története Angliában: út az elit gyökerektől a világ legnépszerűbb tömegsportjáig

A labdarúgás ősi és földrajzilag szerteágazó előzményei a dokumentumok segítségével jól megismerhetők.²¹ A világ egészen más részein, például Kínában, az ókori Rómában vagy Görögországban, Indiában és az amerikai földrészeken a férfiak rendszeresen egybegyűltek, és valami kerek tárgyat rúgtak egymás felé. Lehetett ez akár egy legyőzött dán katona feje, vagy egy leölt állat kitömött hólyagja. Az emberek megtalálták a módját, hogy a játékhoz "labdát" szerezzenek.²² Ezek a rendszeres játékalkalmak, melyek egy labdaszerű tárgy köré összpontosultak, az egész középkort végigkísérték, gyakorlatilag egész Európában és a Brit Szigeteken is jelen voltak. A római időkből származó calcio 1500 körül Firenze legnépszerűbb csapatjátéka volt.²³ Ez a későbbi évszázadok során Itália-szerte elterjedt, bár – igen árulkodóan és a világ más részeihez hasonlóan – a modern futball olaszországi története egyértelműen az angol futballnak a 19-20. század fordulójára eső bevezetéséig nyúlik vissza.²⁴ A modern futball középkori "elődjében" egy vad, szervezetlen, "aki kapja, marja" küzdelmet kell látnunk, mely gyakran lázadásba torkollott, súlyos sérüléseket, alkalmanként halálos áldozatokat is követelve. Az, hogy a hatóságok inkább tiltották, mint engedélyezték a labdarúgást, ezeknek a lázadásszerű mérkőzéseknek a durvaságát bizonyítja, továbbá hogy súlyosan veszélyeztették a közrendet. Mindemellett ezek az ellenőrizetlen, szabályozatlan "meccsek", melyek során két, egymással szembenálló csapat próbálta a labdát rúgva, kézben, futva vagy dobva irányítani, bizonyos ünnepek rendszeres eseményeivé váltak. Angliában leggyakrabban Húshagyó Kedden futballoztak, így ünnepelte a nép évről évre a szigorú és nyomasztó böjt előtti utolsó szabad napját. Az ashbourne-i és a derby-i versenyek körül legendák szövődtek. Derbyben a Szt. Péter és a Mindenszentek parókiák közötti mérkőzésekből valóságos hagyomány fejlődött, innen ered, hogy a település nevéből a "rangadó" jelentésű köznév lett, ami két tartósan fennálló, rendszerint helyi csapat hivatalos vetélkedését takarja.²⁵ A modern angol labdarúgás exportálása folytán ez az angol kifejezés, számos másikkal egyetemben, mélyen beivódott Európa némely egykorú világi nyelvének szókincsébe, a németbe, a magyarba és a románba. Ezeknek a tömegeket megmozgató eseményeknek ugyanakkor kevés közük volt a későbbi modern angol futballhoz, illetve a soccer-höz. James Walvin kimutatta, hogy a tömegszórakoztatás e premodern formája az ipari forradalom korai szakaszában szinte eltűnt a köznép életéből, hogy azután úgy száz év múlva (az 1880-as években) térjen vissza, és lelkesültségével, hevületével meghódítsa az egész világot – az Egyesült Államokat kivéve.²⁶ A köztes időszak alatt az angliai polgárság felsőbb rétege, háttérben az új ipari korra jellemző számos mélyreható szerkezeti változással, ezt a vad, szervezetlen és veszélyes középkori látványosságot a világ legközkedveltebb modern csapatjátékává szelídítette.

A modern labdarúgás kialakulásának kezdete óta szétválaszthatatlanul összekapcsolódott a "modernizáció" legalapvetőbb tényezőivel: a szabályozott ipari lét megkövetelte fegyelemmel, a szabadidő és a munka szigorú különválasztásával, a tömegek szervezett és szabályozott pihenésének szükségességével, az olcsó és hatékony vasúti (városok közötti), illetve villanyárammal működő (városi) tömegközlekedéssel, az azonnali és széleskörűen hozzáférhető tömegtájékoztatással a sajtó révén (a sportrovat bevezetése), amit később kiegészített a távirat (döntő jelentőségű az országos méretű sportfogadási rendszer kifejlődésében), a rádió, majd a televízió. És ide tartozik, sőt, talán a legfontosabb: a modern iskolarendszer kialakulása és villámgyors térnyerése.

Noha a Wellington csapata valószínűleg egy szóval sem említette Waterloot, miután kikapott az Eton pályáján, az a tény, hogy középosztálybeli angolok egész nemzedékei ezt mégis így tudják, az a 19. századi úgynevezett nyilvános iskoláknak a polgári kultúra terjesztésében játszott központi szerepét igazolja.²⁷ Ezek a nyilvános iskolák, ezek a "kereskedők és arisztokraták képzésére egyaránt ideális intézmények" jelentették a labdarúgás és az amerikai foci elődjének, a rögbinek a bölcsőjét.

Az 1830-as évektől az angol értelmiség és az oktatás szakemberei olyan iskolarendszer kialakításán kezdtek el gondolkozni, amely jól illeszkedik az új ipari rendszerhez. Nem egyszerűen a legeredményesebb, hanem a "legegészebb", más szóval kiteljesedett jogászokat, orvosokat, köztisztviselőket és tanárokat kívánták előállítani. Kövesse ez bár a "jámborság és a jól tanulás" eszményét, miként Charles Kingsley fogalmazott, vagy más idők gondolkodói, például Thomas Carlyle, Herbert Spencer és John Henry Newman hasonló elképzeléseit, lényegét legtökéletesebben a közismert latin mondás foglalja össze: mens sana in corpore sano.²⁸ A szervezett sport hirtelen központi szerepet kapott Nagy-Britannia fiatal férfi polgárelitjének helyesnek tartott nevelésében. Thomas Hughes 1857-ben megjelent híres könyve, a Tom Brown’s Schooldays (T. B. az iskolában) jellemzi legjobban ezt a légkört, amelyben a modern futball a felszínre tört.

Minden, önmagára valamit adó magániskola rendelkezett focicsapattal, a nagy múltra visszatekintő Eton, Harrow, Charterhouse, Rugby, Westminster és Shrewsbury éppúgy, mint az újabb alapítású Cheltenham (1841), Marlborough (1843) vagy Wellington (1853).²⁹

Az 1840-es évtized derekáig tulajdonképpen minden iskola saját futballt játszott: belső csapatokkal és szinte teljesen cseppfolyós szabályokkal. Hogy melyik iskolában milyen futballt játszottak, azt egyes iskolák helyi adottságai szabták meg. A csak szűk "gödrökkel" rendelkező intézményekben, az Etonben, a Charterhouse-ban és a Westminsterben a korlátozott tér az úgynevezett "passzolgatós játéknak" kedvezett, melyből a kéz használatát maradéktalanul kiiktatták. A Harrow-beli labdarúgást nem a szűk tér, hanem a szennyvízárkok nehezítették, ezért a labdát ott is elsősorban passzolással továbbították, bár itt szabad volt kézzel is elkapni a levegőben vagy egy lepattanás után. A winchesteri körülmények az "erőteljes rúgásra és a támadó játékra" serkentettek, melyben a kéz használatát szigorúan korlátozták. Elsőként a rugby-i, majd a cheltenhami és a marlborough-i iskolában fejlődött ki az úgynevezett "futó játék".³⁰ Hogy ez a sport az 1830-as évek során mennyire a rugby-i diákok iskolaélményeinek homlokterébe került, jól tükröződik a Tom Brown’s Schooldays 5. fejezetéből. Ez a "futó játék" 1863-ban lehasadt a "rúgó és passzolgató" játékról, és Rugby-futball néven önállósult. Ennek utódjai a későbbi amerikai és ausztrál futball. A "rúgó és passzolgató" játékból nőtt ki a soccer, azaz az angol labdarúgás (Association Football).³¹

Az országos vasúthálózat fokozatos bővülésével az 1840-es évek második felére a hagyományosan iskolán belüli játék iskolák közötti versengéssé vált, és ekkor a különféle iskolák mérkőzéseiben kezdett valami rendszeresség mutatkozni. Az iskolák diákságának folyamatos részvétele a játékban még kamaszkoron túl is tekintélyt és presztízst kölcsönzött a labdarúgásnak. Amellett, hogy az oxfordi és a cambridge-i egyetem, továbbá a többi tekintélyes iskola folyamatosan futballozott az 1850-es évek során, az első egyesületek is ez idő tájt alakultak. Mindegyiket egykori magániskolai vagy "oxbridge-i" hallgatók hozták létre, tisztán amatőr alapon, főleg Anglia déli területein. A játék azonban az 1850-es években továbbra is szervezetlen, szórványos és rendszertelen maradt. Az átfogó szabályozás szükségessége az 1860-as évek elején fogalmazódott meg, mivel addigra a futball komoly jelentőséget szerzett, és kilépett az angol magániskolák keretei közül.

1862-ben J. C. Thring, uppinghami tanársegéd, aki két végzőssel Shrewsbury-ből 1864-ben megalapította az első cambridge-i futballklubot, "A legegyszerűbb játék" címmel szabálygyűjteményt adott ki.³² Az összes szabály tíz pontba sűrítésével, jóllehet csak "belső használatra" szánta, Thring jelentős lépést tett a labdarúgás egyszerűen "mozgatható", széleskörűen bevezethető játékká tételében. Élénk reakciót és értékelési folyamatot indított el, melynek során 1863-ban megszületett a 14 pontból álló cambridge-i egyetemi szabálygyűjtemény. 1863. október 26-án, hétfőn, a londoni Great Queen Street szabadkőműves kocsmájában megalakult a Football Association (F. A. – Labdarúgó-Szövetség), és azonnal kihirdette a futball 13 "törvényét".³³ Ezek a "törvények" – figyelem, már nem "szabályok"! – szinte a mai napig változatlanul érvényesek a világ legnépszerűbb sportjában. A 9. sz. szabály ("Egyik játékos sem szaladhat kezében a labdával.") és a 10. számú ("Tilos a gáncsolás és az ütés; egy játékos sem foghatja meg vagy lökheti el ellenfelét") határozottan szembeszegült a "futó játék" még mindig tetemes arányú támogatóival. A különbség a futball e két, egyre eltérőbb válfaja között az 1860-as évek folyamán olyan markánssá vált, hogy 1871-re a "futó játék" hívei végül létrehozták saját szövetségüket. Az új keletű Rögbi Unió a rögbit véglegesen törölte az angol futball soraiból, egyúttal indítványozta a "futó játék" önálló, sui generis sportágként való beiktatását.

Ugyanebben az esztendőben az F. A., az angol labdarúgás mindmáig kizárólagos szervező testülete, nekilátott, hogy megszervezze az angliai egyesületek első teljes körű bajnokságát, melynek végén a két legjobb csapat döntő mérkőzést vív az F. A. Kupáért. Az 1872 óta évente sorra kerülő londoni kupadöntő az angol futballszezon egyik fénypontja, melyre Európából is sokan figyelnek, mivel ott élénken tisztelik a sportág szülőhazájában zajló legrégibb mérkőzés-sorozatot. 1882-ig a kupadöntőt mindig két, szigorúan amatőr dél-angliai csapat játszotta. Ráadásul a játékosok többsége magániskolában vagy Oxbridge-ben – esetleg mindkettőben – végzett "gentleman" volt. Ez azután jó irányban változott meg 1882-ben, amikor is az észak-angliai fél-profi Blackburn Rovers és az Old Etonians küzdött egymás ellen a kupáért.³⁴ A déli fiatalurak utolsó győzelme után a kupa 1883-ban északra vándorolt (egy másik blackburni csapat, az Olympic nyerte el), és az elkövetkező 32 év során csak egyszer került vissza, egy londoni klubhoz. Észak- és Közép-Anglia hegemóniája Anglia futball-életében a "gentleman-korszak" letűntét, egyúttal a játék későbbi professzionalizálódását és elüzletiesedését, röviden: demokratizálódását jelezte. "A Blackburn játékosai között három takácsot, egy cérnakészítőt, egy fogorvosi asszisztenst, egy bádogost, egy pamutipari és egy vasgyári munkást találunk." – olvasható erről a folyamatról James Walvin könyvében.³⁵

Az 1870-es évtized alatt és az 1880-as évek elején a foci egykettőre a munkásosztály sportjává vált. Az egyházak, mivel a sportágban a városi gondok sikeres megoldását látták, országszerte egyesületeket alapítottak. Ezt iskolák, lakókörzetek és üzemek egyesületei követték, így a labdarúgás hamarosan Nagy-Britannia legelterjedtebb sportja lett, ami már a Brit Szigetek nem angol részeire is eljutott. Végül némely meglévő krikettegyesület de facto "téli focicsapattá" állt össze, hogy ezáltal tagjai számára egész évre kiterjessze a sportszezont. A futballnak ez a gyors, alig egy évtizedet igénybe vevő felfutása szervesen fakadt a játék természetéből. Az önmagát a "legegyszerűbb játéknak" tituláló labdarúgásnak valóban kevés és világos, a játékosokkal és a nézőkkel egyaránt könnyen megértethető szabályai voltak. Ami a felszerelést illeti, csupán egy labdára és viszonylag sík terepre volt szükség. Minden egyéb – a kapuk, a háló, a pályavonalak és a pálya jeles részei, továbbá a cipő és a mez – nélkülözhetők voltak (bizonyos értelemben most is azok) egy mérkőzés lebonyolításához. A legfőbb "demokratizáló" tényező talán abban a korai felismerésben rejlett, hogy átlagos fizikai adottságokkal nem egyszerűen alkalmas játékos lehet bárkiből, de akár sztár is. Ahogy a legjobb testi kondíciókkal rendelkező játékos(ok) sem, ugyanúgy a legeszesebb, a legravaszabb és a leggazdagabb sem dönthette el előre a végeredményt. Tulajdonképpen hamarosan világossá vált, hogy a sikeres focihoz csapatjátékra van szükség, amelyben egyetlen személynek sem juthat akkora szerep, hogy egymaga irányíthassa a játék kimenetét. A passzolgató játékstílus kifejlődésével az 1880-as években visszafordíthatatlanul kiépült a futball kollektivista jellege.³⁶

Az 1880-as évtized közepére számos tényező következtében hamar elterjed a profizmus, ezzel együtt a brit labdarúgásból kivész az amatőrizmus: a mérkőzésekről rendszeresen tudósít a sajtó; az egyesületek egyre többször rendeznek városok közötti meccseket; több és korszerűbb pálya épül, melyeket fizető szurkolók részére fenntartott nézőterekkel vesznek körül; bevezetik a szabad szombat délutánokat. Az amatőrizmusból a profizmus felé való elmozdulás mind a futballjátékosok, mind a rajongók körében szociológiai változást idézett elő. Ami az előbbieket illeti: a közép-angliai ipari nyomornegyedek munkásfiataljai egyértelműen arra törekedtek, hogy minden lehetőséget megragadjanak, és olyasmivel biztosítsanak jobb életet önmaguk és családjuk számára, ami lényegében a hobbijuk. Ami pedig az utóbbit illeti: az osztályösszetétel tekintetében itt is hasonló "lefelé" nivellálódás ment végbe az 1880-as évtized folyamán, aminek következtében a munkásosztály az angol gentlemaneket "kiszorította" a labdarúgás világának játékos- és szurkolótáborából. Walvin azt állítja, hogy ebben az időben jó néhány polgári származású angol rajongó és játékos elfordult az egyre profibb és "vulgáris" jelleget öltő soccer-től, és amatőr sportolói ambícióit más sportágakban, például rögbiben élte ki.³⁷

Az Angol Labdarúgó Liga 1888-as megalapításával, melyet 1892-ben egy újabb csoportosítás követett, kirajzolódtak az angol hivatásos futball mai szerkezetének legfőbb körvonalai. A ligabajnokságnak ez a formája határozza meg minden olyan ország labdarúgását, ahol ez a sportág áll a nemzeti sportélet középpontjában. A profi csapatokban megtestesülő, egyre dráguló beruházások megkövetelte maximális profitot sem a rendszertelen "barátságos" meccsek, sem az F. A. kupáért folytatott tornában való részvétel egykori lehetősége nem hozta meg. Ezért jött létre a Labdarúgó Liga. Eredetileg 12 tagja – egytől egyig Észak- és Közép-Angliából – folyamatosan körmérkőzéseket és visszavágókat játszott "otthon" és "idegenben" a ligabajnoki cím elnyeréséért. Az 1890-es évekre az angol futball – miként azt a világ megtanulta – végleges formát öltött Nagy-Britanniában. Megvolt az ereje, hogy elinduljon világ körüli hódító útjára, amelyhez foghatóra addig nem volt példa a sporttörténelemben.

Az 1880-as és 90-es évek profi "vulgarizációja" ellenére a múlt század végén Angliában a foci "nemzeti", más szóval osztályok feletti népszerűséget mondhatott magáénak. Ez a tény, valamint az ország széles körű és meghatározó jelenléte a világban magyarázza a soccer külhoni elterjedését. Erről árulkodik az is, hogy a különböző országokba mennyire vegyes csoport vitte el ezt a sportágat: látogatóba érkező angol tengerészek (Franciaország, Spanyolország, Brazília), a brit követség egy munkatársa (Svédország), külföldön dolgozó angolok (Oroszország, Románia, Lengyelország, Uruguay), Angliából az iskola befejezése után hazatérő diákok (Hollandia, Olaszország, Spanyolország, Brazília, Portugália), olyan angliai sportegyesületek tagjai, amelyek a krikett és a lovaglás mellé a futballt is felvették tevékenységeik közé (Osztrák-Magyar Monarchia, Németország, Argentína). Az edzők és az Angliából, Skóciából importált személyzet rendelkezésre bocsátása, valamint az angol egyesületek gyakori "missziós" látogatásai révén – melyek során kirakatmérkőzéseket játszottak az adott ország újdonsült csapatai ellen – a foci az I. világháborút megelőzően hamarosan az európai kontinens és Latin-Amerika uralkodó csapatsportja lett.³⁸ Az Egyesült Államokban mindez másként alakult.

Amerikában a soccert továbbra is a bevándorlókkal hozták szoros kapcsolatba, és ez megbélyegzés végzetesen megakasztotta a sportág népszerű csapatjátékká való fejlődését az "Újvilágban". A játékot számos korábbi változatában űzték a 17-18. századi gyarmatokon, sőt, már egy 1609-es virginiai keltezésű feljegyzés is erről tanúskodik.³⁹ Akárcsak Angliában, futballoztak az utcán, a nyílt tereken, nem egyszer lázadásszerű zavargásokat idézve elő, aminek következtében a hatóságok sok alkalommal nem engedélyezték a játékot. A sportág – ugyancsak Angliához hasonlóan – mindaddig nem ért el semmiféle társadalmi elismertséget, míg a 19. század első felében az ország legmenőbb egyetemei – élükön a Harvarddal, a Yale-lel, a Princetonnal és a Columbiával – el nem kezdtek különféle focikat játszani, egyelőre saját falaikon belül. Minthogy az egyetemek vezetése az erőszakos jelleg és a pályán, illetve körülötte megnyilvánuló durvaság miatt időről időre tiltották, a sportág egészen az 1860-as évekig szervezetlen maradt. Az évtized elején bostoni egyetemi hallgatók és elit gimnáziumok diákjai egyesültek, és létrehozták az Oneida Football Club-ot, amely a veretlen – sőt a legtöbb gólt lövő – címmel dicsekedhetett 1862 és 1865 között. Ennek köszönhette a "bostoni futball" különös megbecsülését Amerika továbbra is kicsiny és korántsem egységes labdarúgásában.⁴⁰ A kéz és a láb használatát egyaránt megengedő "bostoni futball" nemsokára a cambridge-i Charles River túlpartján fekvő Harvard University legkedveltebb sportja lett. Utólag visszatekintve, ebben a szintézisben a bukás előjeleit láthatjuk, azt, hogy az angol futball nem fog tudni idővel népszerű sporttá válni sem Amerika egyetemein, sem a társadalom egészében.

Az évtized végére a játék elérte az egyetemközti egységesség szükséges fokát, és 1896. november 6-án, szombaton, New Brunswickban megtarthatták az amerikai történelem első egyetemek közötti futballmeccsét a Rutgers és a Princeton közreműködésével. Ezt az eseményt a modern amerikai futball és soccer történetében egyformán nyitánynak tekinthetjük, mivel a mérkőzés a két sportág, az angol labdarúgás és a rugby-i futball szabályainak vegyes alkalmazásával zajlott.⁴¹ A Columbia csapata 1870-ben csatlakozott az eredeti kettőhöz, és 1872-ben már ott találjuk a Rutgerst, a Princetont, a Yale-t és a Stevenst. Ezekben az intézményekben az angol jellegű, rúgó játékot folytatták. Bár a szabályokban továbbra is mutatkoztak helyi különbségek, abban minden résztvevő egyetértett, hogy a labdát nem szabad kézzel felemelni, elkapni, dobni vagy vinni. A soccer ebben a kezdetleges formájában biztos és fontos pozíciót tudott kivívni a vezető amerikai egyetemek körében. Ugyanez nem sikerült viszont az ország legrégibb és legtekintélyesebb felsőfokú tanintézményében: a Harvard kitartóan ellenállt a "rúgó játéknak", és erőnek erejével ragaszkodott "bostoni játékstílusához", amelyet időközben tökélyre fejlesztett.⁴² Mikor a többi egyetem 1873-ban egységesen elfogadta az angol futball szabályait, a liga elnevezésről a Harvard távolmaradása miatt lemondtak. És valóban: ennek az egy intézménynek egyedülálló presztízse az 1870-es években kikezdte a "rúgó játék" nyilvánvaló népszerűségét amerikai diákságának köreiben, és 1877-re kizárólagosan és véglegesen a "futó játékkal" váltotta fel. Hogy ellenfelet találjon magának, a Harvard a határtól északra fekvő, abban az időben rögbit játszó McGill Universityt hívta meg. A két egyetem között 1874-ben két mérkőzésre került sor: az elsőt a Harvard "bostoni játékának" szabályai szerint, a másodikat a McGill rögbiszabályai szerint vívták. A várakozásnak megfelelően a Harvard könnyedén nyerte az első találkozót, és készen állt arra, hogy elveszítse a visszavágót. Azonban meglepő eredmény született: gól nélküli döntetlen.⁴³ Az angol labdarúgás jövője szempontjából ennél a váratlan és figyelemreméltó eredménynél fontosabbnak bizonyult a Harvard csapatának egyöntetűen megmutatkozó lelkesedése a rögbi iránt, amit ettől fogva teljes szívvel, sajátjukként játszottak. Felhagytak álmosítónak és unalmasnak minősített "bostoni játékstílusukkal", melyben keveredtek a rögbi és az angol futball elemei, így például a tiszta rögbinél több volt benne a rúgás és a lábbal való labdakezelés. Helyét a "futó játék" vette át, mely igazi formáját a Harvard legfőbb csapatsportjaként nyerte el.⁴⁴ Mindössze egy évvel később, 1875-ben a Yale hagyományos szembenállása a Harvarddal nagyobb erőnek bizonyult annál a laza szövetségnél, melyet az előbbi az az idő tájt "rúgó játékot" űző Columbiával, Princetonnal és néhány más intézménnyel kötött. Abban az esztendőben játszott először a két rivális egyetem egymással, és a Harvard könnyen nyert a Yale ellen abban a sportágban, amelyet ez azelőtt soha sem próbált. Abban az évben a Yale még eleget tett "soccer-kötelességeinek" a Columbiával és a Wesleyannal szemben, de a következő évben már nem angol focit játszott, hanem rögbit. Ezt azután a többi egyetem is követte, utolsóként a Princeton 1877-ben. A rögbi diadala az angol futball felett az amerikai egyetemi ifjúság körében olyan mélyreható volt, hogy az utóbbi sem az egyetemi focipályákon, sem az egyetemközi bajnokságokon elő nem fordult egészen 1902-ig. Ekkorra az amerikai futball – a rögbi "újvilágbeli" leszármazottja – megingathatatlan uralomra tett szert az amerikai egyetemi sportéletben.⁴⁵

A lassúnak, unalmasnak és a "három nagy" amerikai játékhoz viszonyítva gólszegénynek, ezért akciótlannak bélyegzett angol foci egyetemi pályafutásának újraindulása óta az amerikai futball, illetve a kosárlabda árnyékában senyved. Az amerikai egyetemeken, ahogy az amerikai társadalomban is, az angol stílusú labdarúgást általában a külföldiek és az újabb bevándorlók játékának tartják.

Vegyük most szemügyre az amerikai futball és a baseball sorsát, hogy jobban megérthessük, mi képezte Amerika "sportéletét" az angol labdarúgás tengeren túli partraszállásának pillanatában, valamint azt, hogy ez az "eredendő ottlét" miként vezetett a világ legkedveltebb sportjának a "kiszorulásához". Mivel épp most vizsgáltuk meg az amerikai futball kialakulásának és az angol labdarúgás amerikabeli kudarcának összefüggéseit, célszerűnek látszik, ha a futballal folytatjuk, mielőtt áttérnénk a baseballra.

"Kiszorítás a csúcsról": az amerikai futball

Amit a Harvard elkezdett, midőn kitartott a futó játékstílus mellett, a Yale teljesítette ki, felkínálván a futballt karizmatikus "alapító atyjának" és legbefolyásosabb újítójának. Parke Davis, "a korai egyetemi foci Plutarkhosza" nyíltan párhuzamba állította a yale-i Walter Campet és George Washingtont, mikor kijelentette: "Ami Washington az ország számára, ugyanaz Camp az amerikai futball számára – barát, alapító és apa."⁴⁶ Campről, aki a sportág legképlékenyebb időszakában legendás hírű játékos és reformer volt, azt beszélték, hogy "ő szolgáltatta a példát a ‘yale-i Frank Merriwell’ irodalmi alakjához", az első és legnagyobb sporthőshöz, akinek történetén amerikai fiúk egész nemzedéke nevelkedett 1896 után.⁴⁷

Camp fontos és időálló hozzájárulása a kvázi-arisztokrata angol játék legteljesebb mértékben kapitalista, 20. századi amerikai időtöltéssé való átalakításában rejlik. Az amerikai sportélet és kultúra éles szemű kutatói, mint David Riesman és Michael Oriard, világos azonosságot fedeztek fel Walter Camp és Frederick Winslow Taylor között.⁴⁸ Egyidőben, jóllehet feltehetően egymástól függetlenül, mindkettejüket a századfordulós polgárosodás (és amerikanizálódás) messzire ható változásait átélő saját szakáguk – a futball és az ipari termelés – modernizációja, szabályozása és rendszerszerűvé tétele foglalkoztatta. Walter Campet a "taylorizáció" vezéralakjának is nevezhetjük egy olyan sportág területén, mely a folyamat sikeres befejezése végén mint amerikai futball indult útjára.

Camp vezetése alatt a rögbi ad hoc és szabadrabló jellege, melyben a labdát tülekedés révén lehetett megszerezni, a megjósolhatatlan angol "dulakodás", az amerikai futballban már határozottan körvonalazódott: a támadó és a védekező csapatok szálltak szembe egymással. Mindazonáltal a zűrzavar és az ellentmondásos helyzet továbbra is fennállt, valahányszor a kezdéseknél a két csapat egyszerre igyekezett a labdát megkaparintani. Sokszor annyira maguk alá gyűrték a labdát, hogy ezzel megakadályozták, hogy a játék kezdetét vegye. Ezért további szabályt iktattak be, melynek nyomán később kialakult a támadó csapat "középütése". Így tehát törvényesítették az egyoldalú labdabirtoklást. Camp reformpárti híveivel "taylorizálta" a játékteret: vonalakat húztak, ami által a csapat mozgása, haladása és elhelyezkedése a mérkőzés során bármikor pontosan nyomon követhetővé vált. A terület négyzethálós felosztása – önmagában taylorista eljárás – az amerikai futball ezt követően kialakult és tartós dominanciájához a statisztika külsőségeit rendelte (yard per labdatartás, összes megtett yard, összes futott yard stb.). A négyzethálós területen való mozgás szabályozása és elősegítése érdekében, egyúttal a "blokkolás" kiküszöbölésére (ez az, amikor a csapat saját térfelén őrzi a labdát), Camp 1912-ben bevezette azt a szabályt, hogy a csapatoknak öt yardot kell megtenniük három down alatt, és maximum tíz yardot tehetnek meg négy down alatt.⁴⁹ Camp a játékosok számát 15-ről 11-re csökkentette, és mindegyiknek külön posztot jelölt ki, hogy ott szakszerűségével kiemelkedjen. Kidolgozta a felállást, ami később állandósult: hét partjelző, egy negyedpályás, két félpályás, és egy egészpályás hátvéd. Tudományos futballszemléletének részeként, melyben a mérkőzéstervek, a stratégia, a taktika fokozottan a középpontba került, Camp azt a szabályt is bevezette, mely megtiltotta a térdmagasság fölötti gáncsolást. Ez a mozdulat, mely a másikat ugyancsak a földre kényszerítette, eredményesebb, ám egyúttal durvább is volt, mint a korábbi megoldás, a lebirkózás. Megkezdődött a veszélyes "beszorítósdi", amit a harvardosok fejlesztettek tökélyre a még ijesztőbb "repülő beszorításban". Ezzel csak Camp "lökő beszorítósdit" játszó yale-i csapatai voltak képesek megbirkózni. A meccseken elharapódzott az erőszak, a súlyosabb sérülések és a gyakori halálesetek megszokottá váltak. Végül Roosevelt elnök 1905-ben, látván egy, a Swarthmore és a Pennsylvania között különösen elvadult találkozón letiport Swarthmore-játékos fényképét az újságban, személyesen úgy rendelkezett, hogy a sportágat meg kell tisztítani ezektől a túlzott brutalitásoktól. Camp és mások csak ezután léptettek életbe olyan szigorításokat, melyek véget vetettek a nyilvánvaló és szándékos bántalmazásnak. Ám mindezt anélkül tették, hogy csökkentették volna a játék durva jellegét, ami pedig szinte minden pedagógus és a mértékadó körök szerint a legfőbb cél volt. Roosevelt elnök szerepvállalása révén 1905 decemberében megalakult az Intercollegiate Athletic Association (Egyetemközi Sportegyesület), a West Point-i katonai akadémián szolgáló Palmer Pierce százados vezetésével. A szervezet 1910-ben új nevet kapott: National Collegiate Athletic Association (N. C. A. A. – Országos Egyetemi Sportegyesület).⁵⁰ Az Amerikai Futball Szabálybizottsága élén álló Walter Camp irányításával azokra az utolsó lényeges szabálymódosításokra is sor került, melyek az I. világháború előestéjére olyan állapotba hozták a sportágat, melyen sem egyetemi, sem professzionális szinten a mai napig nem történt számottevő változtatás. Az egyik legfontosabb reform az előrepassz volt, mely a "légi támadás" révén további fegyvert adott a csapat támadó stratégiájához. Ez az újítás a ravaszság és a pontosság fejlesztését követelte a puszta fizikai erővel szemben, tehát tovább fokozta a sportág már nagyon is "taylorizált" jellegét.

A baseball – Michael Oriard szavait kölcsönözve – az alacsonyabb társadalmi osztályok sportja volt, a színházzal és a szerencsejátékkal azonos "megbecsültségben". A futball a századforduló idejére az amerikai középosztály legkedveltebb játéka lett, egyidejűleg az angol stílusú labdarúgás európai és latin-amerikai diadalmas hódító körútjával.⁵¹ A kezdetben csak a Keleti-part előkelő iskoláiban főszereplő futball szélsebesen terjedt nyugat felé, és olyan helyeken vert gyökeret, mint a Chicago University (a legendás hírű Amos Alonzo Stagg edzővel), Oberlin, Michigan, a közép-nyugati Notre Dame, Stanford és a University of California a nyugati partvidéki Berkeleyben. Az 1920-as évek az egyetemi futballegyesületek elszaporodásának lehettek tanúi délen és délnyugaton; a 30-as évtized elejére már mindkét régió tekintélyes erőket tudott felvonultatni.

Az a tény, hogy a futballozás történelme első négy évtizede során gyakorlatilag az egyetemi ifjúság kiváltsága volt, megerősítette a sportág középosztályi jellegét. Az őszi szombat délutáni meccsek, különösen a Hálaadás napja körül, a polgári életforma kihagyhatatlan részévé váltak. Az egyetemi futball olyan egyeduralmi helyzetet tudott kiharcolni magának a középosztály szokásrendjében, hogy egészen az Országos Futballszövetség (National Football League) 1920-as alapításáig, egyesek szerint jócskán a II. világháborút követő időkig képes volt "kiszorítani" a sportág professzionális változatát – egyúttal az angol stílusú labdarúgást is.

A profi futball mindazonáltal nem tűnt el az amerikai futball világából. Az amerikai polgárság a "mens sana in corpore sano" igazságát egyfelől az amatőrizmust megtestesítő futballban látta érvényre jutni, még akkor is, ha az egyetemi csapatok a századforduló táján egyértelműen professzionalizálódni kezdtek. A belépődíjakból származó jövedelemnek a legtehetősebb egyetemek is örültek, így a Yale is, ahol az 1903-as "futball-bevétel ugyanannyi volt, mint a jogi, a teológiai és az orvosi kar együttes költségvetése".⁵² A Yale járt az élen az edzői kar profivá tételében, amit vetélytársai az amatőrizmus durva megsértésének minősítettek. (Később ők is áttértek a fizetett edzők alkalmazására.) A versenyképesség megőrzése nélkül szó sem lehetett győzelemről, ami már nem a mindent, hanem az egyetlen feladatot jelentette.

A nyíltan vállalt profi futball Amerika acél- és szénipari régióinak kulturális peremvidékéről indult el, Pittsburgh és Allegheny környékéről. Ohio ipari területeire is átterjedve profi csapatok alakultak Akron és Canton városokban. Az egyesületek többsége futballszerető gazdag üzletemberek tulajdonában állt, akik a helyi lakosságnak (gyakran zömben saját alkalmazottaiknak) kívántak valamiféle szórakozást nyújtani, illetve pénzhez akartak jutni. Kezdetben a csapatok a helyi munkások soraiból verbuválódtak, akikhez "sztárnak" alkalmanként egy-egy fizetett egyetemi játékos társult. Így történt ez a legendás William Walter (a Pufi) Heffelfingerrel, Amos Alonzo Stagg yale-i játékostársával. A profizmus fokozatos szélesedésével és az Amerika hátországából az ország kulturális centrumai felé való húzódásával egyidejűleg a játékosok többségét egyetemi hallgatók tették ki. Az amerikai egyetemek már-már hivatásos futball-gazdaságokká fejlődtek, s ez a funkciójuk máig megmaradt. Az amerikai felsőoktatás – az amerikai polgári élet meghatározó intézménye – örökségéhez híven továbbra is szoros szálakkal kötődik a futballhoz, mint ennek a minden ízében amerikai sportnak szülőanyja és feltalálója.⁵³

Az érintettek mindegyike (játékosok, szurkolók, edzők és csapattulajdonosok) arra az álláspontra jutott, hogy a futball nem csak egyértelműen amerikai, de lényegében modern sport, ha összehasonlítjuk a másik amerikai csapatjátékkal, a baseballal. Ez a meggyőződés azt a téves, jóllehet a mai napig ható mítoszt eredményezte, amely a baseballt tekintélyt érdemlő népi sportként élteti. A baseballból, mely Amerika vidéki tömegeinek "időtöltése" lett, látszólag hiányzik a lendület és a futball "tudományos" aurájához kapcsolódó modernitás hajtóereje. Az "időtöltés" pihenés-jellegének hangsúlyozása helyett a futball az amerikaiság elszánt, célratörő, határozott és végül győzedelmes vonásait hirdeti. A sportág elsősorban az egyesült államokbeli kapitalista életforma meghatározó értékeit testesíti meg: a szükséges történelmi hátteret biztosító előkelő brit gyökerek mellé a "robosztus amerikai férfiasság" társul, amely merőben különbözik a "puha", szervezetlen viktoriánus elődtől;⁵⁴ itt egyéni erőfeszítés ötvöződik kifinomult csapatmunkával, hierarchikus irányítás az egyenlő részvételen alapuló kooperációval, esélyegyenlőség a legjobb formában lévők továbbjutásával.⁵⁵

Miképpen az amerikai kapitalizmust, ugyanúgy a futballt is a "játékszabályok" tették elviselhetővé. Szembetűnő különbség, hogy az amerikai futball – és a baseball – az angol stílusú labdarúgáshoz és a rögbihez viszonyítva rengeteg aprólékos szabályra épül, melyek közvetítő nyelvként szolgáltak egy etnikailag és kulturálisan sokrétű társadalomban, melyet sokkal inkább az individualizmus polgári értékei uraltak, mint az arisztokratikus angol sportéletben a "noblesse oblige" egyöntetű hite. Míg emitt a játékosok – valamint a játékosok és a nézők – közös kultúrája lehetővé tette, hogy a különféle sportágak minimális játékvezetésre támaszkodhassanak, addig egy ehhez hasonló, önszabályozó folyamatot el sem lehetett képzelni egy olyan az országban, melybe bevándorlók szüntelen áradata érkezett, akiket, mihelyst átlépték az országhatárt, megtanítottak, hogy győzni kötelező. A megértéshez szükséges alapozáson túl a szabályok hozzájárultak az amerikai sportok szisztematizálásához és mérhetővé tételéhez is. Egy csapat vagy az egyén teljesítményét ily módon "tárgyilagosabban" lehetett mérni, mint a homályos, kollektivista angol csapatjátékokban. A játékosok javadalmazását, előrejutását vagy visszaesését számokban fejezték ki, hasonlóan a Taylor-féle ipari termelés fizetési rendszeréhez. Az írásban rögzített, és nem a neveltetés során elsajátított szabályok ugyancsak annak a légkörnek a kialakulását erősítették, melyben a prémium a "kicselezés" kidolgozásáért járt, azaz az ellenfél tudatos félrevezetéséért; ezt vagy a szabályok egyoldalú érvényesítésével, vagy kimondott megsértésével tették abban a reményben, hogy a játékvezetők nem veszik észre. Az angol stílusú labdarúgásban, a rögbiben és a krikettben alapjában ismeretlen "kicselezés" az idők folyamán belesimult az amerikai futball és a baseball szövetébe. Végül, akárcsak a politikában, ez az egyértelműen megfogalmazott, írásos és általános érvényű szabály kiegyensúlyozó hatást gyakorolt az amerikai futballra: segített vonzóvá válnia a másként egymástól elkülönülő társadalmi csoportok számára. A szabályok tehát megkönnyítették a részvételt, egyúttal hozzájárultak – ha nem is annyira a sportág demokratizálódásához, de – feltétlen népszerűsödéséhez. És most váltsunk át Amerika legkorábbi tömegsportjára, mely közreműködött "az angol stílusú labdarúgás alulról való kiszorításában".

Kiszorítás alulról: a baseball

Jacques Barzun egyszer így fogalmazott: "Aki meg akarja ismerni, hogy mi lakozik Amerika szívében és gondolataiban, tanuljon meg baseballozni!" Az 50-es évekig a baseball Amerika egyedülállóan népszerű sportága volt. Az amerikai tömegek körében való sikeres elterjedését kifejlődésének első pillanatától fogva "amerikai" voltának köszönhette. A futball sosem fordított hátat angliai eredetének, sőt büszkén hivatkozik William Webb Ellis állítólagos 1823-as rugby-futására mint a sportág kezdetére. Ezzel ellentétben a baseball hosszú időn át tagadta, hogy bármi köze volna a brit "rounders" nevű játékhoz, és nem szűnt meg a sportág minden részletének igaz "amerikaiságát" hangoztatni. [A "rounders" métaszerű játék: csapatban, ütővel játszott labdajáték, melyben a labdát elütő játékosnak (métázó) futva kell a célt (méta) elérnie anélkül, hogy megdobnák – A ford.] Így alakulhatott ki az a még manapság is élénken élő mítosz, mely a játék New York állambeli cooperstowni megteremtőjéről, Abner Doubledayról 1839-ben kelt szárnyra. Az átszellemült "Ki a rounderszszel!" kiáltásokra válaszul 1889-ben háromszáz közismert baseballrajongó – köztük Mark Twain és Chauncey M. Depew – gyűlt össze New York City-ben, hogy meghallgassák az Országos Szövetség negyedik elnökének, Abraham G. Millsnek bejelentését, miszerint "a hazafiság és a kutatás" minden kétséget kizáróan megvetette a baseball amerikai alapjait.⁵⁶ Az Abner Doubleday-féle mítosz végleg elejét vette annak az angol vélekedésnek, hogy a baseball a rounders leszármazottja volna. A baseball "híveinek rettenetesen nehezükre esett tudomásul venniük, hogy kedvenc időtöltésük idegen eredetű. Önérzetük és hazafiságuk azt követelte volna, hogy saját édes gyermekük legyen, mentes az angliai előélettől."⁵⁷ Az amerikai eredet hangsúlyozása, mely már a baseball szárnybontogatása idején, az 1850-es években erőteljes volt, kitaposta az ösvényt a végső sikerhez, az "Amerika Nemzeti Sportja" cím elnyeréséhez. A rounder-szel való kapcsolatát szándékosan tagadták, a sportágat "anti-krikettként" tartották számon: gyorsabb, akció-dúsabb, kíméletlenebb volt, több eredetiséget és egyéni kezdeményezést igényelt. Egyszóval a baseball jobban illett az "újvilágbeli" élethez és pontosabban tükrözte azt.

Az itt következő elemzés az egyszerre sport és nemzeti intézmény baseball fejlődésére összpontosít, mely különös időbeli egyezést mutat a labdarúgás angliai pályafutásával. A baseball viharos korszaka – a 19. század végi amerikai társadalom elemi konfliktusait tükrözve – 1903-ra többé-kevésbé nyugvópontra ért. Az angol futball éppen ez idő tájt hódította meg a világot. Miután a polgárháborút követően és a századfordulóval bezárólag a baseball Amerika tömegsportjává és nemzeti időtöltésévé vált, jelentős területet hasított ki magának az amerikai sportélet térképén. Így az angol stílusú labdarúgásnak nem sok hely maradt, hogy nagyobb népszerűségre küzdje fel magát, mint tette azt először Nagy-Britanniában, majd az európai kontinensen, Latin-Amerikában, végül a világ minden más táján.

A baseball előzményei Amerika gyarmati időszakára nyúlnak vissza, amikor is "town-ball" vagy "round-ball", illetve hasonló elnevezésekkel egy sor játékot űztek a falu széli réteken, először New Englandben és New Yorkban. A neveikben is bizonyítottan teljességgel helyi jellegű – "Massachusetts Game", "New England Game" és "New York Game" – baseball-elődök a brit rounderstől származnak, melyben egy ütőjátékos, miután "elütötte" az ellenfél egyik tagja által felé dobott labdát, "megkerüli" a kiindulópontot – vagy kaput -. Érdekes és időtálló párhuzam az angliai labdarúgás és a baseball között, hogy az utóbbi részben ugyancsak annak köszönhette sikerét, hogy a játék élvezetéhez vagy mesterfokú folytatásához nem volt szükség sem különösebb felszerelésre, sem különösebb testi képességekre. Akárcsak az angol futball, ez a sportág is "demokratikusan hozzáférhető" volt: bárki játszhatott, sem ritka kellékeket, sem speciális helyszínt nem igényelt.⁵⁸ Bármely hosszúkás tárgy, legyen az seprűnyél, evező vagy puska alkalmas volt a labda elütéséhez. Minden nagyjából kerek tárgy – mérettől és anyagtól függetlenül – lehetett labda. A játék különféle változatai – a labda ütéssel és/vagy dobással való továbbításától, a mozgó kiindulópontokig – az Egyesült Államok északkeleti részein szaporodtak el az 1830-as, 1840-es évtizedek folyamán.

Miként a futballé (ekkor még nem válik szét egymástól az angol változat és a rögbi), a baseball első és lényegre törő kodifikációja az iskolázott kvázi-arisztokrata fiatalurak körében zajlik. 1845-ben 40 New York-i polgár – mind férfi -, szakmunkások, kereskedők, alkalmazott értelmiségiek és néhány "gentleman" megalakította a világ első szervezett baseballcsapatát New York-i Knickerbockers névvel.⁵⁹ Alexander Cartwright irányítása alatt a Knickerbockers létre hozta a baseball első írásos szabályzatát. Az azóta újra és újra életbe lépő változtatások ellenére ezek a legkorábbi szabályok máig a sportág körvonalát adják: a rombusz alakú pálya, a 90 lábnyi oldalvonalak, a három érvénytelen = mind érvénytelen szabálya, a váltott ütőjátékosok, a futó játékos kidobása vagy megérintése, a meghatározott poszton játszó 9 főből álló csapat és a dobóállásnak a rombuszhoz mint egészhez viszonyított elhelyezkedése, hogy csak a legfontosabbakat említsük.⁶⁰ Cartwright és reformertársai a labda súlyát és az ütő kerületét is megszabták, hogy ezáltal biztosítsák a versenyző felek technikai egyenlőségét. A Knickerbockers első mérkőzését 1846. június 19-én vívta a New York Base Ball Club ellen a New Jersey állambeli Hobokenben az Elysian Fields-en. Pontosan ugyanebben az esztendőben szervezte meg az első futballcsapatot az egyik legfőbb labdarúgás-kodifikátor, J. C. Thring Cambridge-ben. A baseballmeccs mindössze négy körig tartott, "mivel a New York Club addigra elérte a szabályok értelmében a győzelemhez szükséges 21 ‘ászt’ (futam)". A nagy gonddal előkészített társadalmi eseménynek, a mérkőzés utáni étkezésnek csaknem ugyanakkora volt a jelentősége, mint a mérkőzésnek magának. Ez a szokás a következő évtized végéig élt, amíg a Knickerbockers mögött más New York-i (kiemelten a Gothams, az Eagles és az Empires) és brooklyni (The Excelsiors, a Putnams, az Eckfords és az Atlantics) csapatok is felsorakoztak és játszottak rendszeresen városon belüli, illetve városok közti találkozókon. 1858-ban egy csupa hírességekből álló manhattani csapat először szállt szembe brooklyni ellenfelével, és ezzel útnak indította a közöttük éppen száz évig tartó rivalizálást.

Az 1850-es évtized folyamán a baseball minden társadalmi réteg csodálatát kivívta, ezért azután az egyesületek általában foglalkozási ágak szerint születtek meg. Saját csapatuk volt a rendőröknek, a kocsmárosoknak, a tanároknak, az orvosoknak, az ügyvédeknek, sőt még az egyháznak is megvoltak a maga csapatai. Ez a gyors "lefelé" terjeszkedés tette a baseballt először "New York-i", azután "északkeleti", végül "amerikai" sporttá a polgárháború elmúltával. Mivel a baseball New Yorkban volt a legközkedveltebb, és szabályait is zömmel ott fogadták el hivatalosan, a sportág 1860-ra "New York-i játék" néven vált nemzeti sporttá. Akárcsak az angliai labdarúgás esetében ugyanebben az időben, a vasútvonalak kiépülése és bővítése az Egyesült Államokban is ösztönzőleg hatott a városok közötti bajnokságok megrendezésére. Ráadásul az egyre könnyebben hozzáférhető újságok, melyek kezdtek rendszeresen közölni sportoldalakat, szintén növelték a még csak formálódó sportág népszerűségét.

A baseballnak ezt a földrajzi és társadalmi értelemben vett expanzióját alapvető belső változás kísérte. Bár zömmel továbbra is amatőrök játszották, erősödött a sportág versenyjellege. A győzelem, ami a játék történetének "úri" korszakában egyszerűen véletlennek minősült, a létjogosultság alapja lett. Hol volt már az a szemléletmód, mely megengedte, hogy minden ütőjátékosnak legyen egy "találata"? Kialakult a modern baseball központi gondolata, amely alapjában és szerkezetileg antagonista ellentétbe kényszerítette egymással a dobó- és az ütőjátékost. A dobójátékos már nem "elüthető" labdákat "adogatott" az ütőjátékos számára, hanem éppen ellenkezőleg: arra törekedett, hogy az ütőjátékosnak minél nehezebb legyen a labdát eltalálnia. Következésképpen a dobójátékosok villámhajításokat, kanyarokat, nyeséseket és különféle, a labda sima röptét megtörő eljárásokat fejlesztettek ki, hogy megzavarják, becsapják, egyszóval kicselezzék az ütőjátékost, akinek, ha többször rontott, ott kellett hagynia ütőposztját. Hogy a dobójátékost visszatartsák attól, hogy az ütőjátékos számára elérhetetlen labdát dobjon, bevezették a "többes dobás" rendszerét, ami lehetővé tette, hogy az ütőjátékos az 1. számú állásba lépjen, ha a dobójátékos kimerítette a "hibás" dobások szabály szerinti mértékét. A baseball angolellenes és krikettellenes önmeghatározása a sportág fokozatos eltávolodásával amatőr gyökereitől tovább ‘erősödött’. Ez az eredetiségre törekvés mutatkozott meg bizonyos szabályváltoztatásokban, például az "out" eltörlésében, amely korábban a lepattanó labda engedélyezett elkapását jelentette. Azonban úgy tartották, ez való a higgadtabb, lassabb és úriemberhez illőbb kriketthez. "Egészen biztos, hogy amire egy angol képes, azt egy amerikai tovább fogja fejleszteni" – kérkedett az egyik sportújság,⁶¹ tehát ezt az "ősrégi" törvényszerűséget leszállította a baseball-"piskóták" szintjére, ahogy a sportág rohamos profizálódása idején az amatőröket csúfolták. A belépőjegyekből származó bevétel az egyesületek fontos anyagi forrása lett, ami a baseball "bekerítési mozgalmát" vonta maga után. A kifeszített kerítések a pályákat világosan elválasztották a külvilágtól. Másfelől a nézők és a játékosok között is korlátot jelentett, ami hozzájárult a meglehetősen fegyelmezetlen közönség célszerűbb elhelyezéséhez. Végül, de semmi esetre sem utolsó sorban, ezek a "bekerítések" a baseball egyik legizgalmasabb momentumának, a "home run"-nak (kb. az ütőjátékos megállás nélküli célbaérése, azaz vissza kiindulópontjára) az intézményesülését hozták.

A győzelem mindenek feletti jelentőségével a profizmus – a polgárháborút követő korszakban – rövid időn belül elfoglalta az amatőrizmus helyét. Miközben minden baseballcsapatnak megvoltak a maga "rounderei" (futballban "ringerei", azaz vándormadarai), akik egyik csapattól a másikhoz szegődtek aszerint, hogy hol ajánlottak nekik több pénzt, a legkevésbé sem fontolgatva lojalitást vagy morális szempontokat, aközben 1869-ben a cincinnati Red Stockings (a. m. Vörösharisnyások) a baseball, sőt minden újkori sportág tekintetében kiállította az első hivatalosan profi csapatot. Két évvel ezután megalakult az első profi szövetség, a National Association of Professional Base Ball Players (Hivatásos Baseball-Játékosok Országos Szövetsége). A mindössze négy esztendőn át létező és 10 csapatot képviselő szövetségben a Cincinnatiból időközben Bostonba áttelepülő Red Stockings volt a hangadó. A baseballnak ezt a kezdeti időszakát leginkább a szabadversenyes kapitalizmushoz hasonlíthatjuk, miként a karizmatikus vállalkozó alakja is legjobban Albert Goodwill Spaldingban, az immár bostoni Red Stockings dobó sztárjában testesült meg. Spalding, jellemzően Amerika kapitalizálódó polgári társadalmának vállalkozóira, egy személyben volt misszionárius, újító és pénzcsináló. A játékhoz szükséges felszerelés további szabályozásával (labdák, ütők, mez) Spalding egyfelől a modern baseballt fejlesztette, míg másik oldalról saját sportcikk-vállalkozását igyekezett felvirágoztatni. Küldetése, a baseball – egyúttal cége termékei – elterjesztése nem állhatott meg az Egyesült Államok határainál. Miután sikeres kanadai baseball-turnéjáról 1837-ben visszatért, "az az ötlete támadt, hogy egy csapattal Angliába utazzék, hogy bemutassa: mit alkottak az amerikaiak a rounderszel keresztezett krikettből."⁶² Meggyőződése, miszerint a minőségileg magasabb szintű amerikai sportág a számos bemutató mérkőzés nyomán minden kétséget kizáróan magával fogja ragadni az angol közönséget, 1874-ben egyértelműen illuzórikusnak bizonyult. A baseball nem hozta lázba az angolokat: unalmasnak találták, és alig többnek, mint amikor gyerekek játszanak rounderst. Az amerikai vállalkozók ezen sajátos fajtájának töretlen optimizmusáról árulkodik, hogy Spaldingot kudarcba fulladt 1874-es missziója nem tántorította el, mi több, 1888-89 fordulóján egy még nagyobb szabású körutazásra készült, hogy a baseballt a világ más részeivel is megismertesse. Csupa nagy névből álló csapatával, az "All Americans"-zel (a. m. mind amerikaiak) eljutott Hawaiiba, Ausztráliába, Egyiptomba, Olaszországba, Franciaországba és Angliába. Az út eredményessége a baseballra nézve még a korábbinál is kétségesebbnek bizonyult. Ausztrálián kívül, ahol udvarias, de tartózkodó fogadtatásra talált, másutt érdektelenséggel vegyes gúnyolódás, olykor ellenségesség övezte. Az olasz és a francia közönség unalmasnak és ötlettelennek tartotta. Az angolok a rounders amerikai változatát látták benne, ámbár egy-két különösen jóindulatú bíráló hozzátette, hogy a baseball azért gyorsabb és tudományosabb.⁶³

A baseball prófétái ezt követően egészen az 1920-as évtized derekáig nem indultak újabb térítő útra. Ekkori kísérletüknek ismételten leírhatatlan bukás lett a vége – Japán kivételével. Három indoklás tűnik elfogadhatónak abban a kérdésben, hogy vajon a baseball miért csak az amerikai és "környékbeli" sportrajongók képzeletét volt képes megragadni. Először, mert "amerikaisága", amellett, hogy saját kulturális környezetén kívül érthetetlenné tette, – jóllehet indokolatlanul – az éretlenség és a közönségesség benyomását keltette, főként a britek szemében. Másodszor, mert az 1888/89-es útra abban az időben került sor, amikor az érintett országok még nem érték el a polgárosodásnak egy tömegsport befogadásához szükséges szintjét. Amerika (baseball) és Anglia (labdarúgás) már túl volt rajta, de többiek még nem voltak erre felkészülve. Harmadszor, az 1920-as évekbeli kísérlet azért vallott kudarcot, mert az angol stílusú labdarúgás már a világ első tömegsportjának számított, és ezáltal minden komolyabb vetélytársat "kiszorított". Japán jelentette az egyetlen figyelemre méltó kivételt, ahol a baseball-misszió igazi sikerrel zárult.

Visszatérve a baseball szabadversenyes kapitalizmust idéző, 1870-es évekbeli szakaszához, elmondhatjuk, hogy ez a korszak szemtanúja volt annak, ahogy nézők és játékosok gátlás nélkül üzleteltek, kötöttek fogadásokat és italoztak a mérkőzés előtt, alatt és után. A játékosok és a bírók a nyílt színen fogadtak el kenőpénzt a "fix" eredmény érdekében. Az általános zűrzavart csak fokozta a játékos-"rablás" elterjedt gyakorlata. "Rablásról" akkor kell szólni, ha egy egyesület néhány vezető játékosa, aki alig pár hete igazolt át, kihúzza magát a névsorból, és másnap egy rivális csapat mezében lép pályára. Az 1870-es évekre minden érintett belátta, hogy a sportágnak égető szüksége volna valamiféle rendezettségre. Az 1876-tól 1903-ig húzódó folyamat végül a jelenlegi szervezeti forma kialakításával zárult.

A baseball Spalding vezette "megszelídítése" a National League (Országos Szövetség) létrehozásával indult meg 1876-ban. Ez a világ legrégebb óta működő profi sportszövetsége, tizenkét esztendővel előzve meg az Angol Labdarúgó Szövetséget. A National League nyolc tagot számlált. Mindegyikük "területi jogokkal" rendelkezett, azaz kizárólagos képviselője volt egy legalább 75 ezer lakosú városnak. E mellett a fontos monopolhelyzet mellett az úgynevezett "tartózkodási záradékban" az egyesületek beleeegyeztek, hogy felhagynak egymás játékosainak "elrablásával". Ez a kartellszerű egyezség, mely csaknem száz évig élt, teljes körű, kvázi-feudális hatalmat adott az egyesületek kezébe játékosaik felett azáltal, hogy állandó lehetőséget biztosított a játékosok szerződtetésének évenkénti meghosszabbítására, megakadályozván, hogy munkaerejüket a szabadpiac számukra legelőnyösebb ajánlattevőjének adják el.⁶⁴ A játékosok így az egyesület vagyontárgyaivá, hűbéresekké váltak, ami a tömegeket vonzó többi profi sportágra is jellemző volt.

A baseballban, amely az 1880-as évek kezdetére Amerika legnépszerűbb szórakoztatási formája lett, más vállalkozók a kiváló pénzszerzési lehetőséget fedezték fel. Ezért 1882-ben megalakult az American Association ellentábor, melynek nyolc tagja alacsonyabb belépődíjat kért, mint a National League-beliek, ezenkívül mérkőzéseiket vasárnaponként tartották.⁶⁵ A két rivális liga között – a szurkolók és a játékosok örömére – nem maradhattak el a periodikus szakmai háborúskodások. A csatározásokból végül 1891-ben a National League került ki győztesen, mely magába szippantott négyet a vesztes nyolc egyesülete közül, azaz már tizenkét tagot számlált.

A szakmai összecsapásokon túl még valamit találunk, ami alátámasztja a baseball 19. század végi helyzetének és a feudalizmusnak a hasonlóságát. Ahogyan a középkor történetében is szép számmal fordultak elő olyan romboló hatású parasztlázadások, melyek a felkelők szempontjából kevés kitapintható sikert hoztak, ugyanúgy időről időre a baseballjátékosok is csekély eredménnyel kecsegtető, ám annál költségesebb "háborúkba" bocsátkoztak a tulajdonosok ellen. A szakszervezetbe való tömörülésre tett erőfeszítéseiket kivétel nélkül elfojtották, és a tulajdonosok által kikényszerített "tartózkodási záradék" hatékonyan szerelte le a játékosok próbálkozásait, hogy a jobb feltételek, és ami ennél is fontosabb, saját baseball-pályafutásuk kézbevétele érdekében latba vessék önnön piaci erejüket.

Az egyik ilyen belső konfliktus után a századfordulón a National League, mely a folytonos vetélkedés és négy tagjától való kényszerű megválása nyomán meggyengült, békét kötött az újonnan megalakított Amerikai Ligával, a "szervezett baseball" érdekszövetségének csúcsszervezetével. A két szövetség kibékülését a World Series⁶⁶bevezetése követte, és egy olyan rendszeré, melyben 10 nagyváros együttesen 16 nagy ligacsapattal (szövetségenként 8-8) szerepelt. Ez a felállás 50 éven volt érvényben egészen addig, amíg a National League-beli Boston Braves át nem igazolt a Milwaukeehoz, amivel a szövetségi tagság megváltoztatásának és új szövetségek létrehozásának egész korszakát nyitotta meg, amely az 1970-es évtizedig húzódott. A Black Sox (a. m. fekete zoknisok) 1919-es botrányát követő másik szervezeti átalakulás értelmében a "szervezett baseball" 1920-tól egyszemélyi irányítás alá került. Ekkor kezdődött a sportág aranykora, melyet még az I. világháború sem zavart meg. A rádiós közvetítések 20-as évekbeli fokozatos terjedésével, a "Yankee-dinasztia" kitalálásával és az esti mérkőzések szokássá tételével 1935-től a baseball rendíthetetlen hegemóniára tett szert Amerika sportéletében. És ez az egyeduralmi helyzet egészen a 60-as évekig, a profi futball robbanásszerű felíveléséig sértetlen tudott maradni. Az az elsöprő népszerűség, melyet a baseball az amerikai tömegek körében élvezett, elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy "alulról" szorítsa ki az angol stílusú labdarúgást az Egyesült Államokban.

Következtetés

Ez az elemzés azt igyekezett bemutatni, hogy Amerika mint "az első új nemzet" fejlődésének sajátos természete nagymértékben hozzájárult a soccer, az angol stílusú labdarúgás "kiszorulásához" az országban sokak által nézett sportok közül. Még pontosabban fogalmazva: a dolgozat azt állítja, hogy ugyanazok a legegyedibb társadalmi és történelmi konstellációk azok, melyek következtében a világ fejlett ipari államai közül egyedül az Egyesült Államokban nem tudott létre jönni nagy munkáspárt, ami az ország politikai életében súlyos hiányosságként értékelendő, segítették elő, hogy a világ legkedveltebb sportága kívül rekedjen az Egyesült Államok határain. Elsősorban Amerika – egyszerre mitikus és valóságos – korai és átfogó kapitalizációjáról van szó. Ez eredményezte azt a két "kivételességet", melyek öröksége a mai napig hat.

Ahogy a szocializmus Amerika-beli hiányáról szóló szakirodalom is főként a polgárháború és az I. világháború közti korszakot állítja a középpontba, túlnyomórészt magam is az 1914 előtti éra tapasztalati tényeire támaszkodtam. A két "kivételesség" bármelyikének szakszerű tanulmányozása történelmi megközelítést követel, hiszen az amerikai társadalom fejlődésének abban a korszakában kell vizsgálódnunk, melyben a jellemző vonások összessége kialakult. A helyzet általános körvonalai azóta is változatlanok. Következésképpen a két amerikai "kivételesség" és az ehhez hasonlók részletes történeti feltárása nem csak abban nyújt eligazodást, hogy eredetüket, hanem hogy máig tartó érvényességüket is megértsük.

Ezzel természetesen nem kívánom azt mondani, hogy az I. világháború előtti korszak egyfajta megértése elegendő magyarázat arra, hogy a szocializmus és/vagy az angol stílusú labdarúgás miért szenvedett kudarcot korunk Amerikájában is. Nem kétséges, a sztálinizmus és a McCarthy-izmus elemzése is hozzátartozik – hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsem – a kiterjedt, nagy tömegekre támaszkodó, baloldali munkáspárt napjainkban változatlan hiányának megfelelő értelmezéséhez. Az angol stílusú labdarúgás nézettségét tekintve hasonlóképpen marginális jelenléte a mai Egyesült Államokban valószínűleg sokkal inkább tulajdonítható annak, hogy egyik nagyobb tévétársasággal sem volt képes tető alá hozni egy hosszú távú szerződést, mintsem annak, hogy a baseball és az amerikai futball még a századfordulót megelőzőleg alulról, illetve felülről "kiszorította". Ám az a tény, hogy egyik tévétársaság sem mutatott soha különösebb érdeklődést egy efféle szerződés megkötésére, arra a korszakra vezethető vissza, amikor a későbbiekben igen tartósnak bizonyuló közízlés a sport területén világszerte kialakult. És ebben még az Egyesült Államok sem mondható kivételnek.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

¹ Itt kívánnám felhívni az olvasó figyelmét Paul Hoch nagyon találó "nemi apartheid" kifejezésére, amellyel azt a tényt kívánja a nyelv eszközével rögzíteni, hogy a sport gyakran túllépi a legmerevebb választóvonalakat (társadalmi osztályok, egyéni státuszok, etnikumok és vallások között), de csak a férfiak körében, a nőket szinte teljesen kirekeszti. Érdemes megjegyeznünk, hogy a "nemi apartheid" jelensége gyakorlatilag az egész világon elterjedt. Lásd Paul Hoch: Ripp off the Big Game: The Exploitation of Sports by the Power Elite. (New York, Doubleday, 1972.) 147-66.

² Míg egyfelől nagyon nehéz megbízható adatokat szerezni arról, hogy hányan is nézték az 1978-as, 82-es és 86-os Világbajnokság mérkőzéseit, addig aligha lehetnek kétségeink afelől, hogy ezek az események több televíziónézőt vonzottak, mint korábban bármi. Az 1978-as VB-döntőt több mint 2 milliárd néző látta, az 1982-est 3, az 1986-ost 3,5 milliárd. Az egész bajnokságot 5 milliárdnál többen követték figyelemmel 1982-ben, a négy évvel későbbit 8 milliárdnyian. (Mindezeket az adatokat a Federation Internationale de Football Association – a FIFA – zürichi székhelyű Titkársága bocsátotta rendelkezésre.) Véleményének alátámasztására, miszerint az angol típusú labdarúgás a világ kiemelkedően legnézettebb sportja, Janet Lever a brazil futball elemzésének szentelt kiváló könyvében ezt írja az 1978-as világbajnoki döntőről: "Egy szóval a világ népességének mintegy a fele egyazon esemény részese volt. [Kiemelés az eredetiben] …Ezt az adatot alapul véve azt mondhatjuk, hogy az 1976-os Olimpiai Játékok két héten át zajló eseményeit összesen egymilliárd ember nézte." Lásd Janet Lever: Soccer Madness. (Chicago, The University of Chicago Press, 1983.) 20.

³ Íme néhány adat, mely az eseménynek az amerikai televízió műsorszerkezete által sugallt mellékes voltát időbe helyezi. A Nielsen nézettségi mutatói így alakultak a főbb amerikai tévétársaságok által legnagyobb arányban sugárzott három VB-döntő esetében:

Ha valaki megnézi az NBC adatait az 1986-os VB általa közvetített hat találkozóról és a döntőről, a számok még többet fognak elárulni. A nyitó mérkőzés a szokásos látványos és pazar ünnepséggel együtt 2,5%-os tetszési indexet és 9%-os nézettséget ért el. A többi öt így szerepelt:

Hozzá kell tennünk, hogy ezeknek a mérkőzéseknek mindegyikén az egyik fél biztosan nemzetközi futball-nagyhatalom volt: Olaszország, Brazília, Argentína, Franciaország, Spanyolország, Németország vagy Anglia. Megvizsgáltam az ESPN sportcsatornán közvetített tizenkét meccset is. Miként az várható volt, a számok messze elmaradnak az NBC mutatói mögött. A bruttó nézettség mindössze egy alkalommal – június 3-án – lépte túl az 1%-ot, miközben a nettó nézettség egyszer sem érte el a 2%-os arányt.

Hogy ezt összefüggésbe helyezzem, beszereztem az amerikai sportélet legutóbbi jelentősebb eseményeinek tévés adatait: Superbowl (amerikai futball) 1986-os, World Series (baseball) 1985-ös, NCAA kosárlabda-döntő 1986-os, és az NBA 1986-os bajnoki mérkőzései. Íme a számok:

Hogy feltételezésemet alátámasszam, miszerint az angol labdarúgás – legalábbis nézőit tekintve – az Egyesült Államokban változatlanul a bevándorlók szubkultúrájához tartozik, hadd hivatkozzam a Spanyol Nemzetközi Televíziós Társaságnak (SIN) a Világbajnokságra vonatkozó nézettségi adataira. Természetesen ezeket az adatokat nem vethetjük össze a fentiekkel, hiszen a SIN műsorait a Nielsen Intézet nem méri. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a SIN közvetítéseit néző 4,3 millió háztartás körében a 86-os Világbajnokság népszerű eseménynek számított. A nyitó mérkőzést az összes tévékészülékkel rendelkező háztartás 55%-a, a döntőt ugyanezek 65,6%-a látta. A SIN a világbajnoki közvetítések nézettségének mérésére kidolgozott egy hat mérkőzés nézettségi adataiból álló összesítést, amely figyelemreméltó eredményeket tárt fel: a legmagasabb bruttó nézettséget – 77,9% – a 18-34 éves férfi nézők érték el, ezzel szemben a 18 év feletti felnőtt nézők körében a legalacsonyabb volt a nézettség a 25-54 éves nők részéről. A 18 év feletti férfi nézők összesített aránya 67%-ot ért el, míg a nőké 45,7%-ot. Úgy tűnik, a "nemi apartheid" Amerika SIN-nézői között még mindig jelen van, jóllehet a kirekesztett csoport meglepően nagy létszámban vett részt az eseményben, amit Mexikó érdekeltsége magyaráz.

(A Nielsen-féle értékelőrendszer "bruttó nézettség" oszlopa minden televíziókészülékkel felszerelt amerikai háztartást figyelembe vesz, míg a "nettó nézettség"-be csak a mérési idő alatt a készüléküket működtető háztartások számítanak bele. Becslések szerint az amerikai háztartások 99%-ában található tévé, ami 86 millió háztartást jelent.)

⁴ Köszönettel tartozom Michael Oriardnak azért a nagylelkűségéért, hogy betekintést engedett készülő munkájába, és megosztotta velem széleskörű ismereteit. Külön köszönöm Karen Donfried kitűnő és élvezetes segítségét, mellyel hozzájárult e dolgozat megírásához.

⁵ Abban a kérdésben, hogy az Egyesült Államok mint önálló ország a kezdetektől fogva miként gyakorolt sajátos és ellentmondásos vonzerőt az európai – ez esetben főként a német – értelmiségre, lásd Andrei S. Markovits: On Anti-Americanism in West Germany. New German Critique, 1985., 34. sz. 3-27. Amerika csodálata az európai értelmiség, többek között Tocqueville, Martineau, Bryce, Weber és Heine iránt, közismert és nagyszerűen fel van dolgozva.

⁶ Sombart művének eredeti címe, mellyel J. C. B. Mohr (Paul Siebeck) nagyhírű tübingeni házában 1906-ban megjelent, így hangzott: Warum gibt es in den Vereinigten Staaten keinen Sozialismus? Az angol változatot Why is there no Socialism in the United States? (Miért nincs szocializmus az Egyesült Államokban?) címmel először a londoni The Macmillan Press és a New York-i International Arts and Sciences Press of White Plains adta ki 1976-ban. Azonban úgy vélem, hogy a cím továbbra is ugyanolyan helytelen, mint amikor Sombart műve napvilágot látott. Mivel a Szovjetunió és Kelet-Európa politikai gazdaságtanának alig volt valami köze a szocializmushoz, és látva, hogy a kapitalista Nyugat jóléti államai is igen távol esnek attól, amit szocializmusnak nevezünk, csakis arra tudok következtetni, hogy Sombart címválasztása változatlanul téves képet sugall. És nem csak az Egyesült Államokról, de a világ minden jelentősebb ipari országáról.

⁷ Hatalmas anyag foglalkozik az "amerikai kivételesség" jelenségével, vagy annak valamely aspektusával. Itt csak azokat a műveket sorolom fel, melyeket több évig tartó tanári és kutatómunkám során kiemelkedően fontosnak találtam. Louis Hartz: The Liberal Tradition in America: An Interpretation of American Political Thought Since the Revolution. (New York, Harcourt, Brace, 1955.); Frederick Jackson Turner: The Frontier in American History. (New York, Holt and Co., 1974.); John M. Laslett-Seymour Martin Lipset (szerk.): Failure of a Dream? Essays in the History of American Socialism. (Garden City: Doubleday, Anchor Books, 1974); Seymour Martin Lipset: Political Man. (Garden City, Doubleday, Anchor Books, 1960.); The First New Nation. (Garden City, Doubleday, Anchor Books, 1967.); Agrarian Socialism (Garden City, Doubleday, Anchor Books, 1968.); Revolution and Counterrevolution. (Garden City, Doubleday, Anchor Books, 1970.); Sean Wilentz és Michael Managan vitájáról lásd International Labor and Working Class History, No. 26; Gwendolyn Mink: Old Labor and New Immigrants in American Political Development: Union, Party, and State 1875-1920. (Ithaca, Cornell University Press, 1986.); végül Jerome Karabel: The Failure of American Socialism Reconsidered. The Socialist Register (1979), 204-227.

⁸ A soccer amerikai sorsának legalaposabb összefoglalását lásd Zander Hollander (szerk.): The American Encyclopedia of Soccer (New York, Everest House Publishers, 1980.)

⁹ Az angol típusú labdarúgás egyesült államokbeli pályafutásáról jól tanúskodik az alábbi két idézet: "Jó néhány kísérletet tettek, de a soccer mégsem vert gyökeret az Egyesült Államokban. Évek óta sokan játssszák alacsonyabb szinten, elsősorban Philadelphiában, ahol régóta alakítanak ligákat, és St. Louisban, ahol az iskolákban nagyon kedvelik." [John Arlott (szerk.): The Oxford Companion to Sports and Games (London, Oxford University Press, 1975), 381.]; és: "A focit az ember játssza, de nem nézi, vagy nem követi figyelemmel." (11 éves kislány válasza a bostoni televíziónak 1986 nyarán.) Ez a második idézet különösen jól világítja meg a soccer sorsának alakulását az Egyesült Államokon belül. Számtalan bizonyítékot találunk arra, hogy a műkedvelő labdarúgók száma növekedett azt követően, hogy az Észak-Amerikai Labdarúgó Liga szégyenteljesen feladta nagy igyekezetét arra, hogy a soccert a jelentősebb amerikai profi sportok közé emelje, egyúttal olyan jövedelmező szórakoztatássá fejlessze, amilyen a világ többi országában, illetve mint amilyen a "három nagy" (esetleg még a jégkorong) az Egyesült Államokban. A kutatások megerősítették azt a hipotézisemet, hogy a labdarúgás Amerikában a testedzés egyik fontos formája, különösen a nagyon fiatalok számára, miközben mint általános kulturális jelenség folyamatosan a peremen vergődik, és a férfi lakosság sem ezt nézi elsősorban. Az Amerikai Egyesült Államok Labdarúgó Szövetségének adatai szerint 1985-ben 1,2 millió 19 év alatti fiatal futballozott rendszeresen. Közülük minden 5. lány volt. A sportág fiatal művelőinek jelentősége akkor válik nyilvánvalóvá, ha számukat a 19 éven felüli focisták 120 ezres létszámához viszonyítjuk, ami szembeszökően kevesebb, mint a korábban említett 1,2 millió fő. Más szóval Amerikában az angol stílusú labdarúgás főként a középosztály, külvárosi fiúk és lányok sportja, akik azután az idő múlásával felhagynak vele anélkül, hogy benne valaha is mást láttak volna, mint kellemes és "igazságos" testmozgást. Ugyanakkor meglepő – és feltűnően eltér szinte minden más, soccer-t játszó országtól a világban -, hogy Amerikában a 19 éven felüli női játékosok aránya még ma is 18% körül mozog, ami igazolja e játék "férfisovinizmustól mentes" jellegét az országban. A legnagyobb népszerűségnek Kaliforniában és Texasban örvendő sportág művelőinek létszáma évente országosan 10%-kal növekszik a 19 év alattiak, és 5%-kal az afölöttiek korosztályában. A különbséget részben a magasabb szintű játékosok számára szükséges megfelelő felszerelések és intézmények hiánya indokolja. Mindkét korcsoport folyamatos szélesedésének hátterében látnunk kell a lányjátékosok arányának emelkedését.

A soccer különleges "amerikai" létformájáról mint viszonylagosan uniszex csapattevékenységről ugyancsak találtam néhány érdekességet, mikor a játék helyzetét kutattam az amerikai egyetemi életmóddal összefüggésben. A National Collegiate Athletic Association (Országos Egyetemi Sportszövetség ), az NCAA szerint több mint 900 tagintézménye közül 1985-ben 549-nek volt férfi futballcsapata, és 200-ban létezett női csapat. Férfi kosárlabdacsapattal 757, nőivel 764 rendelkezett. 507, az NCAA-ba tartozó felsőfokú tanintézet állított ki futballcsapatot; az amerikai futballt "válogatott szinten" már csak férfiak játszották. Érdemes megnéznünk azt is, hogy az angol stílusú labdarúgás miként terjedt az egyetemisták köreiben az 1970-es és 80-as évtized fordulóján. Az NCAA mintegy 750 tagja közül az 1975/76-os tanévben 469-nek volt futballcsapata, és 423 rendelkezett férfi soccer-csapattal. Az 1980/81-es tanévre az arányok az angol stílusú labdarúgás javára változtak: 487 intézményben működött futballválogatott, és már 510 intézmény tartott fenn soccer-csapatot. Hogy a soccer-t inkább játszották, semmint nézték, még iskolai szinten is, hát még a hivatásoson (ami az Egyesült Államokban nem fordul elő), az alábbi számok bizonyítják: az összes négyéves főiskola (és nem csak az NCAA-tagok) között sorra kerülő futballmeccsekre 36 312 022 néző látogatott ki 1985-ben. Az 1985/86-os évad férfi kosárlabda-mérkőzéseit 30 milliónyian látták; ezzel szemben nincs adat a soccer-ről ( már ez önmagáért beszél), de megalapozott becslések szerint a nézők száma nem lehetett 700 ezernél több az 1985-ös főiskolai soccer-szezonban. Egy európai ismerősöm egyszer velősen összegezte az angol labdarúgás egyesült államokbeli gyötrelmes sorsát: "Mindaddig, amíg az amerikai gyerekek futballisták képei helyett baseballjátékosok képeit gyűjtik, nincs remény arra, hogy az a játék, melyet a világ más részein labdarúgásnak neveznek, kikerüljön Amerikában hagyományosan marginális helyzetéből."

¹⁰ Ezek az országok – Dél-Afrika figyelemre méltó kivételével – sombartiánus értelemben véve mind szocialisták: nagy és szervezett munkáspárttal rendelkeznek, ami Kanadában országos szinten mindig is a viszonylag gyenge, harmadik helyen állt, holott az ország nyugati térségeiben sokszor győzött. Ausztráliában és Új-Zélandon pillanatnyilag, azaz 1986 nyarán a helyi munkáspártok vannak kormányon.

¹¹ Rendkívül érdekes, hogy az Egyesült Államokon kívül csak kevés országnak sikerült három, profi szinten országos rangú sportágat kifejlesztenie, ha sikerült egyáltalán. Amerika esetében sem beszélhetünk arról, hogy nézettség dolgában a "három nagy" előkelő helyet foglalna el. Az alábbi számokból kitűnik, hogy a kosárlabda a sportközönség érdeklődését tekintve messze elmarad a futball és a baseball mögött. Sokat elárul, hogy az angol stílusú labdarúgás az egyik felsorolásba nem került bele, a másikban pedig a többi sporttól leszakadva szerepel a 14. helyen.

A Gallup Intézet 1985 júniusában feltett kérdésére: "Milyen sportot néz legszívesebben?", az amerikaiak az alábbi válaszokat adták:

Csak összehasonlításképpen: az 1981-es felmérésben a futball több mint kétszer akkora részesedést mondhatott magáénak, mint a baseball – 38, illetve 16% -, a kosárlabda 9%-ot ért el. Mint látható, a baseball ismét pozíciókhoz jutott a futballal szemben, és talán megindult az úton, hogy visszaszerezze az "Amerika legnézettebb sportja" címet, amelyet az 1960-as évek folyamán veszített el a futball térnyerése következtében.

Bemutatok néhány országos adatot, mely a "három nagy" nézettségi arányait tükrözi 1937 – a Gallup első sportfelmérése – és 1981 között:

Az 1985-ös kimutatásban a futball aránytalanul kimagasló értéket ért el a férfiak körében, akiknek 34%-a a sportágat kedvencének nevezi; ezzel szemben a baseballért a futballal egyformán lelkesedő nőknek csak 20%-a vallja ugyanezt. A futball némileg nagyobb népszerűségnek örvend a fiatal felnőttek körében, az egyetemi hallgatók, a tehetősebbek, valamint az ország déli, illetve nyugati vidékén élők között. Közép-nyugaton a futball és a baseball egyenlő aránnyal áll az élen, keleten a baseball szerény előnnyel vezet. A feketebőrű lakosság körében a futball-, baseball- és kosárlabda-rajongók aránya nagyjából azonos, jóllehet ez utóbbit lényegesen többen kedvelik közülük (20%-uk vallotta kedvenc sportjának), mint a fehérbőrű lakosság körében (9%).

(A Gallup sportadatai nem tesznek különbséget amatőr (egyetemi) és professzionális sport között. Hasonlóképpen nem választja szét a sporteseményeket a televízión keresztül, illetve a helyszínen szemlélőket. – Forrás: George Gallup: The Gallup Poll: Public Opinion 1985. (Wilmington, Scholarly Resources Inc., 1986.), 223-225.)

Íme a válaszok, melyek a Harris 1984 novemberi kérdésére: "Beszéljünk a sportról! Ön melyeket követi figyelemmel az alábbi sportágak közül?" érkeztek (többet is lehetett említeni):

Az ezt követő kérdésre adott válaszok nagyon érdekes képet mutatnak: "Az alábbi sportágak közül melyik az az egy, amelyet kedvenceként nevezne meg?"

Feltűnő, hogy a futball csak az egyetemi futball beszámításával képes a baseballt maga mögé kényszeríteni, mivel a két sport professzionális szinten gyakorlatilag fej-fej mellett vezeti a listát, messze a többiek előtt. Ezenkívül érdemes megjegyezni azt is, hogy a "három nagy" legkisebbikén, azaz a kosárlabdán belül az egyetemisták játéka népszerűségben, még ha csekély mértékben is, de megelőzi a profikét.

(Forrás: The Harris Survey, Index to International Public Opinion 1984-1985. (New York, Greenwood Press, 1986.) 517.)

¹² Továbbra sem igen értem, hogy a "három nagy" közül miért csak a kosárlabda futott be nagy karriert. A sportág sikerét az a tény bizonyítja, hogy az angol stílusú labdarúgás mögött a második legnépszerűbb csapatjáték a világon. Az 1932-ben alapított Nemzetközi Amatőr Kosárlabda Szövetség 1982-ben 133 tagot számlált, míg az 1904-es alapítású FIFA-nak (Nemzetközi Labdarúgó Szövetség)147 tagja volt (véletlenül éppen 13-mal több, mint a különféle sportágakat tömörítő Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak – NOB – összesen). (Lásd: Janet Lever: Soccer Madness, 27., 33-34.) Részben talán a kosárlabda három alapvető jellemzője lehet a magyarázat arra, hogy – szemben az Amerikára korlátozódó futballal és baseballal – ilyen sikeresen "elnemzetköziesedett". Először is, a kosárlabdának – akárcsak a focinak – nagyon egyszerűek a szabályai. Ez azt jelenti, hogy a játékot könnyen be lehetett vezetni a legkülönbözőbb kultúrákba, mert mindenki rögtön értette, és megszerette. Másodszor: a kosárlabdához mindössze öt játékosra van szükség csapatonként, ami sokkal olcsóbbá teszi a baseballhoz viszonyítva. A kellékek száma is csekély, ha a jóval kellék-, tehát költségigényesebb futballhoz hasonlítjuk. Végül: a baseballtól, a futballtól és az angol labdarúgástól eltérően, a kosárlabda kimondottan téli, azaz teremsportnak volt szánva. Ebben soha sem akadt komoly vetélytársa, amely elterjedését akadályozta volna a II. világháború után az úgynevezett első és második világ jóformán minden országában megépült tágas sportcsarnokokban.

¹³ Nem fér kétség ahhoz, hogy Immanuel Wallerstein és az úgynevezett "kapitalista világgazdaság"-iskola más kutatói nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesült Államokat mint "a mag magját" lássuk magunk előtt. Lásd: Immanuel Wallerstein: The Modern World System: Capitalist Agriculture and the Origins of the European World-Economy in the Sixteenth Century. (New York, Academic Press, 1974.). Magyarul: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. A tőkés mezőgazdaság és az európai világgazdaság eredete a XVI. században. Budapest, Gondolat, 1983.

¹⁴ Lásd: "A newspaper at the top of its games: Sovietski Sport works hard to keep its readers informed on the NBA, NHL…". The Boston Globe, 1986. július 20.

¹⁵ Például Antonín Dvoøak híres E-moll szimfóniája, op. 95, közismertebb nevén az Újvilág szimfónia is valami "jellegzetesen amerikait" és nem kanadait vagy ausztráliait kívánt megragadni és bemutatni az európai közönségnek. A zeneszerzőt elbűvölte az etnikai és kulturális tekintetben egyaránt sokszínű társadalom, melynek zenei világa Dvoøak szerint olyan eredeti elemeket tartalmazott, melyek az "óvilág" zenéjét csak gazdagíthatták. Lásd Friedrich C. Heller: Antonin Dvoøak: 9. Symphonie "Aus der neuen Welt". In: 1985-ös Salzburgi Fesztivál műsorfüzete. (1985. július 29.)

¹⁶ A legjobb összehasonlító elemzést a témában, bizonyítva, hogy a többi fejlett kapitalista társadalom tagjaihoz viszonyítva az amerikai lakosság vallásossága széleskörűbb és áthatóbb, lásd Walter Dean Burnham kitűnő tanulmányában: "The 1980 Earthquake: Realignment, Reaction, or What?" In: Thomas Ferguson-Joel Rogers (szerk.): The Hidden Election: Politics and Economics in the 1980 Presidental Campaign. (New York, Pantheon Books, 1981.) 98-140. Burnham különösen a "Social Stress and Political Response: Religion and the 1980 Election" című cikkéhez fűzött függelék A részében (132-140.) szolgál bizonyítékokkal arra, hogy az Egyesült Államokban mennyivel több ember számára "nagyon fontos" a vallás, mint Kanadában, Olaszországban (ott is magas az arányuk) a Benelux Államokban, Ausztráliában, Franciaországban, az Egyesült Királyságban (ezekben már jóval alacsonyabb), valamint Nyugat-Németországban, a skandináv országokban és végül Japánban. Ezenkívül nincs még egy fejlett ipari állam, ahol az összes politikus – a centrumtól balra lévők is – a legnagyobb természetességgel mondanák beszédük végén: "Az Ég áldjon benneteket!" Márpedig Amerikában még mindig – esetleg ismételten – ez a bevett szokás a republikánus és a demokrata politikusok között egyaránt.

¹⁷ Azok az adatok, melyek az amerikai társadalom "felfegyverzett" voltáról tanúskodnak, egyáltalán nem alaptalanok. A Washington D. C.-ben működő Handgun (maroklőfegyver) Control Inc.-től kapott információk szerint az USA-ban 1968-ban 102 millió lőfegyver volt lakossági tulajdonban, 1978-ban már 165 millió, 1985-ben már 240 millió. Minden negyedik amerikai háztartás rendelkezik valamiféle lőfegyverrel, melyek fele töltve van. Tegyük egymás mellé az Amerikában engedélyezett 60 millió lőfegyvert és az 50 millió feletti lakost számláló Angliában engedélyezett 250 ezret (1981-es adat)! Ezek után nem meglepő, hogy a véletlenszerű fegyveres halálesetek száma így alakult (Forrás: WHO, World Health Statistics Annual – 1985. [Geneva: WHO, 1985.]):

¹⁸ Leon Samson: Towards a United Front. (New York: Farrar and Rinehart, 1933.)

¹⁹ Érdemes megjegyeznünk, hogy az I. világháború előtti öt újkori olimpiai játékon (1896, 1900, 1904, 1908, 1912) többnyire brit, illetve amerikai győzelmek születtek. Az összesen megszerezhető 211 aranyéremből (a lehetséges 212-ből egyet töröltek) az Egyesült Államok 82-t, Anglia 36-ot nyert , azaz összesen 118-at, vagyis az öt olimpiai játékon összesen megszerzett aranyérem 55,7%-át. Ha ezekhez még hozzászámítjuk a 4 ausztrál, 3 dél-afrikai és 5 kanadai győzelmet is, az így keletkező 130 "angolszász" aranyérem már 61,3%-át teszi ki az összesen kiosztottaknak. Ez az angol-amerikai túlsúly még nyilvánvalóbbá válik, ha szembeállítjuk a többi 81 aranyérmes országgal, melyek között egyik sem tett szert kiemelkedő helyzetre. E közé a "többi" ország közé tartozik Görögország, Svédország, Franciaország, Kuba, Olaszország, Belgium, Finnország, Magyarország, Németország, Svájc, Hollandia és Ausztria. (Lásd: Encyclopaedia Americana, 1982. 20. sz. 723.) Ebből is kitűnik, hogy a szervezett sportélet bevezetése, kifejlesztése és gyakorlata a századforduló idején nagyon is a legtisztábban tőkés társadalmak – magyarán az USA és Nagy-Britannia – jellegzetessége volt.

²⁰ Michael Oriard kiválóan ragadta meg ennek a "sajátos viszonynak" a lényegét Anglia és Amerika között, mikor a problémát az amerikaiak oldaláról így világította meg: "Mint egykori gyarmatlakók az amerikaiak sportügyekben ugyanúgy az anyaország irányítására kívántak támaszkodni, ahogy azt a 19. század során tették, amikor a művészet, az irodalom és a kulturális önkifejezés más területein is az ottanit másolták. De feltétlenül szólnunk kell arról, hogy az angol sportszokásokat módosítva vettük át. Amerika gyarmatosításának történelmi pillanata, a monarchia és az arisztokrácia elutasítása az egyenlőség nevében, valamint Amerika társadalmi, politikai oktatási intézményeinek mindebből fakadó különbözősége egyértelműen hatással volt az ott kialakuló sportkultúrára." Michael Oriard: In the Land of Merriwell: Fair Play and American Sports Culture, 87. Megjelenés alatt, kézirat.

²¹ A "soccer" szó az Association Football rövidítése. Pontosabban ugyanolyan nyelvi művelettel jön létre, mint a köznyelvi "rugger" a Rugby Football-ból. Brian Glanville, a világ egyik legkiválóbb labdarúgás-szakértője és -krónikása a következő anekdotát jegyezte fel a "soccer" kifejezés eredetéről: "Miért éppen soccer? [Kiemelés az eredetiben.] Az egyetlen hihető elmélet szerint, melyet hallottam, a dicsőség – vagy szégyen – Charles Wreford-Brown, az Old Carthusians és a Corinthians középhátvédjének nevéhez fűződik. Oxfordi egyetemi szobájában üldögélt – beszélik -, mikor egy barátja belépett, és azt kérdezte, megy-e ‘ruggert’, azaz Rugby Football-t játszani. Wreford-Brown erre váratlan ötlettel így válaszolt: ‘Nem, soccert fogok játszani.’ A szó a hivatalos Association Football ‘Association’ tagjának torzítása volt." Lásd: Brian Glanville: A Book of Soccer. (New York, Oxford University Press, 1979.). 4-5.

²² Hollander: The American Encyclopedia of Soccer. 14.

²³ U. o.

²⁴ A Calcio egyetlen fontos öröksége a mai kor számára természetesen abban áll, hogy a labdarúgást – melyet a legtöbb nyelv az angol "football" szó helyi változatával illet – olaszul változatlanul "calcio"-nak hívják.

²⁵ Glanville: A Book of Soccer. 4.; és James Walvin: The People’s Game: A Social History of British Football. (London, Allen Lane, 1975.) 14.

²⁶ Lásd Walvin: The People’s Game, 1. fejezet: "Pre-Industrial Football", 3. fejezet: "The Rise of the Working-Class Football" és 5. fejezet: "England’s Most Durable Export".

²⁷ Michael Oriard: In the Land of Merriwell. 95.

²⁸ U. o. 90.

²⁹ Lásd Percy M. Young: The History of British Football. (London, Stanley Paul, 1968.) 62.

³⁰ Ebben az összefüggésben William Webb Ellis neve sokat mond az amerikai futball rajongóinak. Számos elsőosztályú forrás – The NFL’s Official Encyclopedia History of Professional Football. (New York, Macmillan Publishing, 1977.) 10. Young The History of British Football. 63; és David Riesman-Reuel Denney: Football in America: A Study in Culture Diffusion. In: American Quarterly, Volume 3., No. 4. (Winter 1951.) 311, 312. – szerint William Webb Ellis, rugby-i diák, 1823-ban egy iskolai mérkőzésen felkapta a labdát, hóna alá szorította, és átfutott vele a gólvonalon. Walvin ezzel szöges ellentétben azt állítja, hogy ez az egész nem igaz, és kitart amellett, hogy ezt a mítoszt a Rugby-szurkolók és iskolatársaik találták ki 1895-ben, hogy post hoc alátámasszák a rögbi iskolájukból való eredetét. (Lásd Walvin: The People’s Game. 34.) Ha Walvinnak igaza van, úgy az amerikai futball eredetét – a röbgi közvetítésével – hasonló mítosz övezi, mint az Abner Doubleday (Cooperstown, New York 1839.) nevével fémjelzett baseballét. Érdekes, hogy a baseball körül ez a Doubleday-Cooperstown mítosz ugyanúgy a 19. század végén keletkezett, mint a futball William Webb Ellis-féle eredeztetése.

³¹ Erről lásd Walvin: The People’s Game. 42-43.; Young: The History of British Football. 89-92; és Ph. Heineken: Das Fussballspiel. Association (ohne Aufname des Balls): Eine Geschichte, Regeln und Spielweise. (Stuttgart, Gustav Weise Verlag, é.n.). 15.

³² Young: The History of British Football. 79.

³³ U. o. 93, 94. A labdarúgás és a kosárlabda sok közös vonása közül – csapatjáték, a helyzetben való állandó rögtönzést követelő közös stratégia szemben az amerikai futball pályán kívül, előre pontosan eltervezett akcióinak az adott meccsen való végrehajtásával – mindkét sportág alapvetően valószínűleg annak köszönheti létét, hogy kitalálásához mindössze 13 szabályra volt szükség. Dr. James Naismith, a kosárlabda-játék kiötlője maga is focilabdával játszott, amikor az új teremsportot 1892-ben a Massachusetts állambeli Springfieldben megalkotta. Mindkét játék "egyszerű", könnyen érthető, és könnyen vezethető be a különféle kultúrákba. Az angol típusú labdarúgás még a kosárlabdánál is "demokratikusabb". Mivel sem gyűrű, sem fedett pálya nem kell hozzá, a foci mindenek előtt sokkal inkább a "normál" emberek játéka, mintsem óriásra nőtt sportolóké, akikből egytől egyig a mai kosárlabda-versenyek divatkellékei váltak. Figyelemre méltó elemzést nyújt egyfelől a kosárlabda és az angol stílusú labdarúgás, valamint másfelől az amerikai futball és a baseball szembeállításával Robert W. Keidel: The soccer-Basketball Connection, The New York Times, 1986. július 17.

³⁴ Young: History of British Football. 113.

³⁵ Walvin: The People’s Game. 74.

³⁶ Lásd újra a 33. lábjegyzetben említett hasonlóságokat a kosárlabdával – és az eltéréseket a baseballtól, valamint az amerikai futballtól!

³⁷ Walvin részletesen elemzi, hogy az angol gentleman miként ábrándult ki a labdarúgásból, midőn a játék az 1880-as évtized során a munkásosztály "tulajdonába" vándorolt.

³⁸ Az angol stílusú labdarúgás egyik legfőbb terjesztője 1939-ig bezárólag a Corinthians híres csapata volt. Az egyesületet N. L. Jackson alapította 1883-ban azzal a nyíltan hirdetett céllal, hogy elsőosztályú amatőr csapatot formáljon belőle, amely egyfelől képes lesz majd továbbvinni az úriemberek elit értékszemléletét, míg másfelől kiválóan fog futballozni. A Corinthians utolsó éves, főként oxfordi és cambridge-i egyetemistákból állt. Olyan remekül játszottak, hogy az 1904-es F. A. kupadöntőn 6:0-s győzelmet arató Buryre még az évben megalázó 10:3-as vereséget mértek. A pályára – vászonsapkás ellenfeleikkel szemben – mindig cilinderben és sétapálcával érkező Corinthians-játékosok anakronizmust jelentettek: az 1860-as, 1870-es évek világát idézték, amikor a labdarúgás tisztán úri sport volt, pedig ez idő tájt vált a sportág a tömegsporttá par excellence világszerte. Tagadhatatlanul abban, hogy a labdarúgás ilyen népszerű lett az egész világon, valami része ezeknek az elszánt amatőröknek is volt. A Corinthians játékosai hittérítők módjára járták a világot, bemutatómeccseket ("barátságos mérkőzések") tartottak helyi csapatok és nagyhírű csapatok ellen Európa sok országában. Brazíliában olyan nagy népszerűséget vívtak ki, hogy az egyik Sao Paolo-i egyesület a nevét is tőlük kölcsönözte. A Corinthians Sao Paolo ma is Brazília egyik legjobb labdarúgó-csapata. Az angliai Corinthians 1911-ben Amerikába is eljutott, ahol mind a hat találkozóján nyert. Ez arra indította a csapat elnökét, az egykori oxfordi diák Charles Wreford-Brownt – a "soccer" elnevezés már említett, hivatalosnak tekintett kiötlőjét – hogy kifejezésre juttassa csalódottságát a labdarúgás egyesült államokbeli állapota felett. A világ legkedveltebb tömegsportjának nemes és figyelemreméltó képviselője, a Corinthians, miután csaknem fél évszázaddal túlélte korát, 1939-ben feloszlott. Róla bővebben lásd Walvin: The People’s Game. 88; és Young: History of British Football. 128-131. A Corinthians 1911-es egyesült államok-beli útjáról lásd Hollander: The American Encyclopedia of Soccer. 35.

³⁹ Hollander, The American Encyclopedia of Soccer. 35.

⁴⁰ U. o. 21.

⁴¹ U. o. 22.

⁴² Nem egészen értem, hogy a Harvard miért zárkózott el olyan mereven a rúgó játéktól, és miért ragaszkodott annyira a bostoni futó játékstílushoz, amiből azután a McGill elleni 1874-es meccseket követően kialakította a rögbit. Az egyik lehetséges magyarázat szerint az egyetem Anglia iránti rokonszenve és erős törekvése, hogy Oxford és Cambridge nyomdokaiba lépjen, odavezetett, hogy végül a rögbiben vélték felfedezni azt a sportágat, mely Amerika legrégibb, egyben legpatinásabb egyetemének hallgatóihoz "illik". Kétségbevonhatatlan, hogy a Harvard egyedülálló tekintélye és az amerikai egyetemek közötti helyzete eredményezte, hogy a többi intézmény is felhagyott az angol stí1usú labdarúgással, és helyette a Harvard-féle futó játékot vezette be. Következésképpen a Harvardnak fontos szerepet tulajdoníthatunk Amerika "labdarúgás-egyediségének" kialakulásában.

⁴³ Hollander: The American Encyclopedia of Soccer. 25.

⁴⁴ Elképesztő, hogy az angol stílusú labdarúgás unalmasnak bélyegzése mennyire elterjedt az amerikaiak körében. Ugyanilyen érdekes azt is megfigyelni, hogy az európaiak viszont a baseballt és egy kissé az amerikai futballt tartják unalmasnak. Ebből arra következtetek, hogy ha egy sportot nem igazán ért vagy szeret a külső szemlélő, azt könnyen "unalmasnak" fogja minősíteni.

⁴⁵ Hollander: The American Encyclopedia of Soccer. 26.

⁴⁶ The NFL’s Official Encyclopedia History of Professional Football. 10. Max Weber hárompillérű – karizmatikus, tradicionális, legális-racionális – uralomképének remek alkalmazásával Seymour Martin Lipset bemutatja, hogy George Washingtonnak mint az "első új nemzet" elnökének és legfőbb hadvezérének idejekorán intézményesülő karizmája miként segítette elő a legális-racionális hatalomformába való zökkenőmentes átmenetet, illetve annak jogos fenntartását, ami több mint kétszáz évre széleskörűen szabályozta az Egyesült Államok politikai nyelvezetét és viselkedését. Lásd Lipset: The First New Nation. 21-26.

⁴⁷ The NFL’s Official Encyclopedia History of Professional Football 10.

⁴⁸ Riesman-Denny: Football in America. 318., 319. és Oriard: In the Land of Merriwell. 112.

⁴⁹ Az eddigi adatok forrásai: Riesman-Denny: Football in America. The NFL’s Official Encyclopedia History of Professional Football; John Arlott: The Oxford Companion to Sports and Games. 321-323. Érvelésünk alátámasztására hadd hivatkozzunk a minimális távolság szabályának megfogalmazására, mivel ebben jól megmutatkozik a pihenést szolgáló és úrias tevékenység mítosza és a vérre menően harcias, kizárólag a másik legyőzéséért folyó, kapitalista mérkőzések valósága közötti különbség. Amikor Camp és munkatársai a brit "scrum"-ból (a. m. tömörülés) kifejlesztették az amerikai "scrimmage"-t (kb. ua.), úgy gondolták, hogy "a lovagias Ivy Leaguers szíves örömest átadja majd a labdát, ha a scrimmage ideje alatt nem tud előnyhöz jutni". (The NFL’s Official Encyclopedia History of Professional Football. 10.) Nem így történt. Attól való félelmében, hogy az ellenfél jobban és eredményesebben fog szerepelni, minden csapat a biztosra ment: a lehető leghosszabb ideig, gyakorlatilag a fele játékidőben, tartogatták a labdát. Az ellenfél becsületes szándéka iránti bizalom és a győztes vagy a vesztes személyétől független jó játék élvezetének egyszerű vágya, ami oly elmaradhatatlan a kvázi-arisztokrata, barátságos és úri légkörből, teljességgel kiveszett az amerikai sportból és társadalomból, még az ország legelőkelőbb egyetemein is.

⁵⁰ Nyilvánvaló, hogy egy katona az ország élsportjának csúcsán egyfelől valamiféle közeledésre engedett következtetni a sport "tudományossá tétele" és szigorú szabályozása között, másfelől az ország katonai szervezetének hasonló az értékszemléletét tükrözte. Sport és harcászat közös jellegét az is erősítette, hogy az elit körök mindkettőt "modernnek" értékelték.

⁵¹ Oriard: In the Land of Merriwell. 107.

⁵² U. o. 114.

⁵³ Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni egy eseményt, mely a gyermekcipőben járó profi futballnak az amerikai sportéletre nézve egyik legmeghatározóbb örökségét képezi. A New York-i Madison Square Garden sportcsarnokban két profi futballcsapat 1902-ben és 1903-ban "World Series"-t játszhatott, ami hasonló sorozatot indított el a későbbiekben sokkal népszerűbbé váló profi baseball számára. Lásd The NFL’s Official Encyclopedia History of Professional Football. 12.

⁵⁴ A profi futball előzményeivel összefüggésben a The NFL’s Official Encyclopedia History of Professional Football is hoz egy részt, mely remekül példázza azt a közhangulatot, melyben az amerikai sportágak (különösen a futball) kialakultak. Ez, ha nem is volt nyíltan Anglia-ellenes, egyértelműen abba az irányba tartott, hogy az "Újvilág" sportéletét elhatárolja az ottanitól. "Pittsburgh első sportegyesületei az Allegheny Association és a Pittsburgh Athletic Club voltak. Az ezekhez hasonló egyesületek – állítja Thomas Jable kutató – az affektáló viktoriánus kor ellensúlyozására jöttek létre a polgárháború után. Az amerikaiak az egyesületi versenysporttal ‘hatástalanították a viktoriánus előkelősködést és kifinomultságot’. Az agresszív és olykor erőszakos futball különösen jó szolgálatot tett e célra; ‘a férfierő győzelmét hirdette a gyengéd és törékeny nőiesség felett’." U. o. 11.

⁵⁵ Az amerikai futball és a kapitalizmus között már sokan vontak párhuzamot. A "demokratikus" és "kapitalista" amerikai futballt nemrégiben a következő szavakkal vetette egybe a "szocialista" európai labdarúgással a kongresszusi képviselő Jack Kemp a "The old quarterback doesn’t approve of that other football game" (Az öreg hátvéd nem szimpatizál a másik futballal) című írásában (The Boston Globe, 1983. május 12.) "A vita a körül a megoldás körül, mely az Egyesült Államokat arra késztetné, hogy próbáljon megbarátkozni a Világbajnokság mérkőzéseinek tényével, arra indítja ezt az egykori hátvédet, a profi futball 13 éven át küzdő veteránját, hogy tüzet nyisson a soccer-ra. Először arra gondol, hogy talán még mindig vannak olyan népek, melyek nem képesek felfogni, hogy amit a világ többi része ‘futballnak’ hív, az nem az a futball, amit ő ismer és kedvel… ‘Szerintem minden fiatalnak, aki azt reméli, egy szép napon majd ő is valódi, dobós és rúgós, szaladós és kézbevevős focit fog játszani, fontos, hogy érzékelje a különbséget: az amerikai futball demokratikus kapitalizmus, az angol stílusú labdarúgás viszont európai szocializmus…’ [Jack Kemp] úgy véli, az amerikai futball vállalkozói kapitalizmus, melyben a hátvéd testesíti meg az egyszemélyi felelősséget. Ezzel szemben a soccer inkább az európai szocialista hagyományokra támaszkodik; nincs parancsnok, a felelősség megoszlik, a játék együttműködést kíván.’ … Jack ‘rögtönözve beszélt’ – folytatódik a mentegetőzés, mintha ez legalábbis elegendő magyarázat volna. ‘Országjárásai során mindig ezt mondja a Little League játékosainak, akiknek ettől könnybe lábad a szeme.’"

⁵⁶ Harold Seymour: Baseball: The Early Years. (New York, Oxford University Press, 1960.) 8., 9.

⁵⁷ U. o.

⁵⁸ Az egyik ok, ami a baseballt és az angol stílusú labdarúgást "össznépi sporttá" tette, azzal áll szoros összefüggésben, hogy a két játék szinte bárhol és bármikor akadálytalan lebonyolítható. Ahogy például a pályát a tűzcsapokhoz és a parkírozó autókhoz igazító stickball [a baseballhoz hasonló utcai sport – a ford.] is szervesen hozzátartozott az Amerika városi belterületén lakók életmódjához, ugyanúgy a soccer-nek is megvolt a maga városi változata az európai és a latin-amerikai földrészen. És ilyen körülmények között is jó néhány nagy sztár született. Akad az angol stílusú labdarúgás és a baseball "demokratikus" jellegének egy másik vetülete is. Az amerikai futballhoz és a kosárlabdához képest nagy különbséget jelent, hogy a két előző egyike sem igényel különösebb testi képességeket, rendkívüli magasságot vagy izomerőt. Sőt, a kiemelkedő testi adottságok, melyek az amerikai futball vagy a kosárlabda eredményes játékának elengedhetetlen feltételei, kifejezetten árthatnak egy baseball- vagy egy soccer-játékos pályafutásának. Miközben kiváló sportolók, a futballisták és a baseball-játékosok külső megjelenésükben "átlagosak". Nem is oly rég a két sportág egyike sem volt ennyire "sportos", és "edzettséget követelő", mint napjainkban. Nem egy korosodó és pocakos játékost láthattunk, akik változatlanul egyesületben baseballoztak, illetve fociztak. Erről az amerikai liga-futballban vagy a kosárlabdában szó sem lehetett.

⁵⁹ Seymour: Baseball: The Early Years. 16.; Robert Smith: Illustrated History of Baseball (New York, Grosset & Dunlap, 1973.) 18-22.

⁶⁰ Seymour: Baseball: The Early Years. 19., 20.

⁶¹ Idézve u. o. 65.

⁶² Smith: Illustrated History of Baseball. 44. Spalding részletes életrajzáról és a baseball történetében betöltött szerepéről lásd Peter Levine: A. G. Spalding and the Rise of Baseball. (New York, Oxford University Press, 1985.)

⁶³ David Q. Voigt: Reflections on Diamonds: American Baseball and American Culture. Journal of Sport History 1974. 1. sz. 1. h. 18., 19.

⁶⁴ A Szervezett Baseball "tartózkodási záradékáról", mely a sportág tőkés-munkás (tulajdonos-bérmunkás) viszonyát szabályozta, mígnem a bíróság az 1970-es évek elején alkotmányellenesnek minősítette; lásd John Arlott: The Oxford Companion to Sports. 59.

⁶⁵ U. o.

⁶⁶ A "World Series" (a. m. világbajnokság) kifejezés, melyet – mint már említettük – a liga-baseball a futball 1902-es, illetve 1903-as, hasonló irányú, szerénytelen követelései nyomán vett fel, sokban az amerikai sportvilág "kivételes" jellegéről árulkodik. Egyrészt az amerikai kultúrában alig találunk más, az európai sportrajongók számára ennyire különös, érthetetlen és idegesítő jelenséget, mint a hazai csapatok között meghirdetett találkozók – voltaképpen az Amerikai Nemzeti Bajnokság – "világbajnokságként" való elismerését a baseball, illetve ennek nyomán a profi futball és a kosárlabda esetében. Mi is tükrözhetné jobban az amerikai kultúra csak magába tekintő, beszűkült, ugyanakkor magabiztos, sőt önelégült vonásait, mint hogy önmagát az egész világgal azonosítja, legalábbis ami a sportéletét illeti. Hasonlítsuk össze a három amerikai "világbajnokságot" az angol stílusú labdarúgás világbajnokságával, melyben a FIFA mind a 144 tagja hosszú selejtezőket vív, hogy a negyeddöntőket játszó 24 csapat közé bejuthasson. A végső győztes tehát ezt követőleg joggal viseli a "világbajnok" címet négy éven át. A világbajnokság az amerikai "három nagy" kivételével minden csapatsportban ebben a nemzetállamokból álló világban egy országnak, nem pedig az egyes kluboknak jár ki. Ezért aztán a világbajnokok általában a kiválóságokat játszató, egységes állampolgárságú csapatok közül szoktak kikerülni. (Érdemes megjegyezni, hogy a soha véget nem érő pénzhajhászás jegyében a 60-as évek vége felé nem országok, hanem egyesületek között indították útjára a labdarúgó "világbajnokságot", továbbá az európai bajnokcsapatok és latin-amerikai ellenfeleik évről évre megmérkőztek egymással. Ez a versenyrendszer soha sem ragadta meg egyik földrészen sem igazán a soccer-rajongók érdeklődését, egyértelműen háttérbe szorult a "valódi", azaz a "nemzetek közötti" világbajnokság mögött.)

És mégis, éppen amiatt, mert a baseball, a futball és a kosárlabda Amerika sportja, az a pöffeszkedés, hogy az amerikai bajnokot "világbajnoknak" kiáltják ki, nemcsak hogy logikailag következetesnek mondható, de még valóságalapja is van. Hiszen nem kételkedhetünk abban, hogy a futball, a baseball és a kosárlabda amerikai bajnokai egyúttal az adott sportág világelsői, hiszen szinte nincs is rajtuk kívül más. Minthogy amerikai futball nincs másutt, így az amerikai "Superbowl" bajnok automatikusan világbajnok is egyben. Ami a baseballt illeti: az amerikai "világbajnokság" győztese nyilván a sportág legjobb csapata a világon, bár e csapat pozíciójának rendíthetetlensége nem oly biztos, mint a futballé, mivel számos karibiai országban, Mexikóban és Japánban a baseball ugyancsak versenysport. Mi történne, ha a tokiói Yomiuri Óriások kihívnák és egy mérkőzéssorozat keretében vitán felül legyőznék a mi "világbajnok" baseball-csapatunkat? Akkor a baseball világa Japánra is kiterjedne? Vagy a sportág "nemzetiesedéséhez" vezetne: csak USA állampolgárságú baseball-csillagok csapata állna ki a japán válogatott ellen? A kosárlabda "világbajnoka" cím ugyancsak jogos. Jóllehet ez a sportág a második legnépszerűbb csapatjáték a világon, profi változatban – eltekintve egy-két kisebb kivételtől, mint az olasz és a spanyol liga – csak az Egyesült Államokban létezik, ezért nem is lehet másként, mint hogy az NBA-bajnok egyben a világ legjobbja. Ám a baseballal kapcsolatban felmerülő dilemmák a kosárlabdára hatványozottan érvényesek. Mi történne, ha a moszkvai Dinamo, a Real Madrid vagy a Partisan Beograd egy szép napon legyőzné az NBA-bajnokot? Azt, hogy ez a feltételezés nem teljesen előzmények nélküli, jól bizonyítja a jégkorong robbanásszerű kitörése korábban Észak-Amerikára korlátozódó létformájából az első Szovjetunió-Kanada mérkőzéssorozatot követően 1972-ben, melyben a kanadaiaknak csak kevés győzelem jutott, pedig öntelten és elfogultan előzőleg azt jósolták, hogy megsemmisítő és megalázó vereséget mérnek a szovjetekre. A mérkőzéssorozat óta nincs az a Stanley Kupa-győztes, aki anélkül élvezhetné "világbajnoki" címét, hogy ne kellene rettegett pillantásokat vetnie az Atlanti-óceánon túlra..

A labdarúgáson keresztül megvizsgálhatók a társadalomfejlődés alapkérdései. Ennek egyik oka az, hogy a futball óriási tömegeket megmozgató, és eredendően demokratikus játék. A sportág ugyanakkor lenyomata az átalakuló társadalom és politikai rendszer torzulásainak is.

Ismert, hogy kevés olyan, a futballhoz hasonló társadalmi-történelmi jelenség van, amelyben ilyen koncentráltan vizsgálhatók a társadalomfejlődés alapkérdései. Ennek egyik oka az, hogy a futball óriási tömegeket megmozgató és eredendően – a neki szánt, társadalmi energiákat lekötő funkciótól függetlenül – abszolút demokratikus játék; ugyanis a szurkolókat a kedvelt csapat olyképpen egyesíti, hogy egyúttal egyenlővé tesz mindenkit mindenkivel, a bankárt a munkással, az egyetemi tanárt a diákkal. A stadionok népe, még az ellenfél szurkolóit is beleértve, közel azonos jogokkal és lehetőségekkel rendelkezik (mindaddig, amíg meg nem sértik az ott érvényes szokásjogot és általános jogrendet). A bankár és a gépkocsivezető, az igazgató és a zöldséges egymás nyakába ugrik a kedvelt csapat góljainál. Nem véletlen, hogy az idősebb emberek még sokszor ma is úgy vélik: a stadionokban létrejött egy nem hierarchisztikus társadalom lehetősége. Persze csak virtuálisan. Hiszen a valóságban a futball – mint tudjuk – mégis sajátos leképeződése mindannak, ami a társadalomban végbemegy.

Ám az utóbbi évtizedben már ez is csak nosztalgia; mindezt a "demokráciát" lényegében már a történelmi múlt részeként kell kezelnünk, hiszen a futballt totálisan ellenőrző tőkerendszer megkezdte a szurkolók korábban nem ismert hierarchizálását, felbomlasztotta az eredeti szurkolói tömeget, szociálisan és pszichológiailag kicserélődött a tribünök közönsége szerte a világban. Régen a díszpáholyban helyezték el a "hatalmi elit" képviselőit, a nép pedig körbe vette őket. Ma már minden sokkal bonyolultabb, "cizelláltabb". A pénz, a gazdagság alapján hierarchizálódik a stadionok közönsége. A legszegényebbeket egyszerűen kirekesztik a pályákról (maradjanak a tv képernyői előtt), a legazdagabbakat a legjobb helyekre ültetik, elzárva őket a tömegektől még különböző privilégiumokkal is ellátják a jobb vendégeket (étel, ital, párna, újság stb.). A futballt (is) piacosították. A vendégszurkolókat pedig bezárják – általában a legrosszabb – helyekre, őrzött gettót csinálnak a stadion számukra fenntartott részeiből. Ez a 70-es évektől végbemenő folyamat, amely a labdarúgásból a szórakóztató ipar éppen olyan ágazatát hozta létre, mint például a revü vagy cirkusz, a kelet-európai régióban a rendszerváltás nyomán érte csak el virágkorát.

De hogyan követte ezt a folyamatot Magyarország? Miképpen kapitalizálódott a magyar futball? Létezik-e még egyáltalán a futball-ipar nálunk? Jelen írás¹ tehát azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megvizsgálja a magyar labdarúgás összeomlásának okait, a "futball működésének" jellegzetességeit és perspektíváit a rendszerváltó évtized (1989-1999) "vívmányainak" fényében. E kérdés története persze igen messzire nyúlik vissza. A hazai foci-publicisztika mindenesetre már a 70-es, 80-as években a "Miért beteg a magyar futball?" kérdésre kereste a választ.² Akkor aligha sejtette bárki is, hogy az igazi összeomlás az államszocialista rendszer összeomlásának részeként, a rendszerváltás nyomán bontakozik majd ki. És mindaz, ami a 70-es években hanyatlás volt, mai szemmel utolérhetetlen magaslat a magyar labdarúgás történetében.

A hamis diagnózis és annak forrása

Míg az államszocializmus keretei között alapproblémaként általában a profizmus hiányát vagy/és a korrupciót határozták meg, az elmúlt tíz évben a futball felkent szakértői és "teoretikusai" egyáltalán nem képesek az összeomlás valódi okainak a közelébe jutni. Ennek fő oka az, hogy a rendszerváltást szent tehénként tisztelik, vele szemben semmilyen bírálatot megfogalmazni nem merészelnek, nehogy a régi rendszer védelmezőiként tűnjenek fel. Sőt, az újságírók minden "kritikája" éppen abból a nézőpontból íródik, hogy igazolják a rendszerváltást, és annak "zavaró" következményeit a véletlen és szubjektív hibák körébe utalják. A rendszerváltás bírálata tehát továbbra is tabu, s ez döntő módon hátráltatja az egész problémakör megértését. Így a "szakértők" egyfelől kárhoztatják az államot a múltbéli szerepe miatt, de ennek ellentmondva ugyanők egyidejűleg dicsőítik az 50-es évek futball-reneszánszát, mintha azt el lehetne választani a Rákosi-rendszertől.

Mások – érzékelve ezt az ellentmondást – éppen az állam visszahozatala mellett érvelnek, szembefordulva a magántőkére épített profizmussal, hangsúlyozván: nincsen erős magántőke, amely a magyar focit ki tudná húzni a csávából, jöjjön tehát a megmentő állam. A korszellemnek megfelelően mind a profizmus, mind az állami mecenatúra hívei irtóznak mindenfajta komoly analízistől, legfeljebb addig jutnak, hogy lemásolják – cikkeikben – a nyugati (többnyire a német vagy holland) futballipar szerkezetét, amely nálunk már csak a tőkehiány és az eltérő társadalmi háttér miatt sem működhet. A valóságban pedig folytatódik a hanyatlás.³ Az újságírók tehát vagy úgy tesznek, mintha szubjektív hibák miatt nem menne a dolog, vagy pedig azt sugallják, hogy a futballban még nem ment végbe az "igazi" rendszerváltás. Ezzel az új jobboldali konzervatív kormányt szolgálják ki, amely kész a futball politikai meghódítására is. (De erről majd később.) Az újságírók nálunk többnyire csak a játékosokat szidalmazzák, és olyan kérdéseket tesznek fel, mint például: "miért tesznek el milliókat a semmiért?". Nem jut eszükbe, hogy a félperifériás kapitalizmusban éppen ez a természetes. Hiszen a társadalom alapértéke a "pénzcsinálás", minden áron. Miután nagyobb teljesítményt a rendszer működése miatt produkálni nemigen lehet és – mondjuk meg nyíltan – nem is igen érdemes, könnyebb a játékost, a vezetőt szidni, mint magát a szisztémát. Az egyes újságírók, "szakírók" között legfeljebb csak abban van a különbség, hogy ki kit tesz meg az bűnbaknak áldatlan állapotokért.⁴

A diagnózis

A kiindulópont tehát: fel kell adni a (futball-) rendszerváltás legelső tabuját: ez a történet nemcsak a társadalom nagy többsége számára, hanem a futball esetében is katasztrófatörténet, függetlenül attól, hogy ezért a régi rendszer mennyiben felelős vagy felelős-e egyáltalán. A magyar futball kihelyzése a világpiacra, a "nyitás", valamint ezzel egyidejűleg az állam kivonulása a labdarúgásból – akár volt ennek alternatívája, akár nem – katasztrófához vezetett. E felismerés nélkül egyáltalán semmi nem érthető meg a magyar futball hihetetlen mélyrepüléséből.

A világpiacra nyitás jegyében a Nemzeti Bajnokság soha nem látott vérveszteséget szenvedett. A szaknyelv úgy hívja e folyamatot, hogy forráskivonás. A legjobb klubok abból tartották fenn magukat, hogy legjobb játékosaikat a legkedvezőtlenebb feltételek mellett is eladták külföldre anélkül, hogy külföldről módjuk lett volna komolyan erősíteni saját csapatukat. (Elfogadták, hogy az ember éppen olyan árucikk, mint a paradicsom vagy marhahús.) Sőt, mintha ellentétes felhalmozódás ment volna végbe. Külföldre mentek mindazok, akik – ahogyan pestiesen mondani szokták – egy egyeneset a labdába tudtak rúgni, s olyanok jöttek onnan, akik között igazán jó játékos nincs is. Jelen pillanatban körülbelül két csapatnyi magyar játékos játszik külföldi klubokban (főleg nyugati másodosztályú csapatoknál). Ilyen vérveszteséget egyetlen kis nemzet futballsportja sem bír ki.

Mindennek a horvát, szerb, román futball megítélése látszólag ellentmond. A balkáni labdarúgás még sok szempontból a régi állami támogatás és politikai klientúraérdekek hatása alatt áll, vagyis a régi rendszer maradványai még működtetik egy ideig a gépezetet. A futball presztízse még magas, hiszen a nemzeti lét egyfajta önbizonyítási terrénuma (sőt, katonai-politikai kérdés) még ma is, sokkal erősebben, mint Magyarországon. De ma már egyre többen figyelmeztetnek arra, hogy a horvátok egy "sikertörténet" végállomásánál tartanak, miként a szerbek és a románok is, mert ők még a "neoliberális rendszerváltás" előtt, illetve "közben" vannak, és nem utána. Amennyiben ezekben az országokban egy – "balkáni" – parlamentáris keretek között működő tekintélyuralmi rendszer marad, amely az etnikai nacionalizmus nyomása alatt képes egy speciális "fejlesztési diktatúrát" fenntartani a labdarúgásban, akkor a hanyatlás kitolható a távolabbi jövőbe. Oroszország és Bulgária esete már egyértelműbben mutatja a hanyatlás jeleit. Az orosz futball-szakírók is úgy vélik, hogy ez a folyamat megállíthatatlan. Sok orosz és ukrán játékos Nyugaton legfeljebb középcsapatokban játszik, ami persze akár irigylésre méltó is lehet: a magyar játékosok sokszor már csak a nyugati másodosztályban rúgják a labdát, esetleg a nagy profi klubok kispadján üldögélnek. (Így a nem régen még legjobb magyarként számon tartott Lipcsei a Portóban vagy az ugyancsak ferencvárosi Lisztes a Stuttgartban kényszerül(t) e szánalmas szerepre.) Az orosz futball tartalékainak kimerülését is a magántőke gyengeségéből és az állam gazdasági szerepének csökkenéséből valamint a maffia uralmából vezetik le, akárcsak mi itt Magyarországon.

A futball – akárcsak bármely más iparág – a centrum-országokban működik a "fejlett kapitalizmus" törvényei szerint. A futballból élő újságírók ugyanúgy, mint a társadalom- és gazdaságelemzők általában a nyugati centrum-országok "működési modelljét" veszik alapul, s azok szerint fogalmazzák meg elvárásaikat a magyar futballal szemben. Ám nálunk a "profizmus" általában úgy működik, hogy feléli az alapokat, a vagyont, a játékost. Nincsen tőkefelhalmozás, csak tőkefelélés. Ellentétben a privatizált MATÁV-val, az energiaszektorral, a magyar futballból a multinacionális tőke nem "vehet ki" komoly profitot. Még arra sincsen tőke idehaza, hogy magyar szinten közepes külföldi játékosokat idehozzanak, mert azok is mind a nyugati harmadik liga felé kacsingatnak. Akkor egy orosz vagy egy horvát klasszis miért is jönne ide? Még egy esetleges jó magyar ajánlat helyett is egy kevésbé jó nyugatit fogad el, mert ott a feljebb lépés lehetősége kedvezőbb. Tehát még a "sikeres" magántőke is csak igen szerény eséllyel rendelkezik a nemzetközi piacon.

Egyébként maga a világfutball-szisztéma teszi lehetővé, hogy "nálunk", a félperiférián, működjön a futball "brain drain", vagyis, hogy a centrum-országokba áramoljon a "játékos tőke" – gyakorlatilag fillérekért. A futballcentrum-országokban, mindenekelőtt Angliában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában és Spanyolországban olyan óriási tőkés társaságok léteznek, amelyek monopolizálták a futball játékospiacát. Olyan árdiktátumokat kényszerítenek rá a világra, amelyen csak azok a "cégek" versenyképesek, amelyek dollármilliárdosok. Még a világ legjobb játékosának tartott Ronaldo ára is Európában ment fel a csillagos égig – ezt az összeget hazájában persze senki sem tudja megfizetni. Az igazi futballnagyhatalmak a félperiférián (Brazília, Argentína, Jugoszlávia, részben Oroszország) legjobb játékosaikat a centrum-országokba helyezik ki, mint olyan tőkét, amelyből fenntarthatják magukat, de ami egyszer s mindenkorra függő helyzetbe is hozza őket a gazdag országoktól: a helyi futball éppen olyan multinacionális vállakozás részévé lesz, mint bármilyen más ipari vagy agrárágazat. Ezekkel még abban is megvan a hasonlósága, hogy a helyi futball gyakorlatilag egyáltalán nem részesül abból az igen jelentékeny profitból, amit a helyi-nemzeti futball "vendégmunkásai" előállítanak.

A kiszolgáltatott helyzetet mindennél jobban mutatja: a legjobb külföldi játékos nálunk a román Miriuta volt, akinél sokkal jobb magyar játékosok kergetik a labdát szerte Európában, sőt, nála jobbak is csak a kispad koptatásáig jutottak Nyugaton. A korlátlan játékoskivitelből, pontosabban a magánzsebre való játékoseladásból kizárólag a gazdag vásárlóknak van előnyük. Ugyanis az olyan korlátlanul exportáló ország, mint Magyarország, nem képes pótolni a kiáramlott "játékosvagyont", lévén a helyettük beáramló tőke oly csekély, hogy a klubok szinten tartására sem elegendő. Meg kell sajnos barátkoznunk a realitással. Ahogyan a gazdaságban nincsen magyar megoldás, úgy a labdarúgáson belül sincsen már. Gazdasági értelemben a nemzetállam halott, a magyar futball mint magyar halott, ami két dolgot jelent. A hazai labdarúgás az adott színvonalon akár évtizedekig elvegetálhat, sőt, válogatott szinten akár egyszer-egyszer még a VB-re is ki lehet jutni a pofozógép szerepében. Mint futball nem halott a magyar labdarúgás, "csak" mint magyar halott, hiszen a magyar klubok a nemzetközi piacra mint bedolgozók a jövőben talán még több játékost küldenek majd, egyfajta nyersanyagforrásként szolgálnak a Nyugat számára. Mi itthon továbbra is a külföldön már senkinek sem kellő favágókat, csont- és labdatörőket nézzük, s az újságokból majd értesülünk, hogy a "magyar" labdarúgók valamely nyugati ország valamely középcsapatában, netán egy ciprusi vagy izraeli csapatban milyen szépen helyt állnak. Mire jó a magyar futball? Az a gyanúm: a tévéközvetítések miatt van bizonyos reklámhordozó szerepe, ezért egy bizonyos szinten még finanszírozni fogják a magyar labdarúgást. (Alább lesz még szó arról, hogy a politikának sem áll érdekében, hogy a magyar labdarúgás teljesen elsüllyedjen, sőt…) Az utánpótlás nevelésére is a külföldi tőke terjeszti ki majd a fennhatóságát, mivel a magyarok vagy nem rendelkeznek elegendő tőkével, vagy a gyors meggazdagodás szempontjait szem előtt tartva nem fektetnek be jelentősebb összegeket a futball-utánpótlás nevelésébe. Mások, akik a kockázatot mégis vállalják (szerelemből vagy üzleti haszonszerzés céljából) gyorsan tönkre mennek.

A feltámadás kísérletei – magyar valóság, 1998-1999

A Fradi-szindróma. Ahol olyan gyenge és bizonytalan lábakon áll a magántőke, mint Magyarországon vagy Oroszországban, ott a labdarúgásból nemigen lehet üzleti vállalkozást faragni. Még akkor sem, ha a legnagyobb és legnépszerűbb magyar csapat, a Fradi, eladta legjobb játékosait. Általában a klubok mögött álló kis cápák között azért folyik a harc, hogy ki "vegye ki" a nagyobb pénzt egy-egy félsiker után (lásd a Fradi esetét a BEK-ben, ami után "eltűnt" 500 millió a megfelelő zsebekben).⁵ A Ferencváros esete szinte paradigmatikus.

A legnépszerűbb klub szürke középcsapatként vegetált, 1998 végén, és elmerült a legképtelenebb és megszégyenítő személyes torzsalkodásokban, maffiózó fenyegetőzésekben. Persze a Ferencváros szurkolói nemcsak a lelkesültség és fanatizmus miatt híresek, hanem azért is, mert a legkirekesztőbb, az ellenfelet leginkább gyűlölő "kemény mag" éppen a Fradit veszi körül, s ezek a "gyerekek" – ahogyan Torgyán József nevezi őket – nem riadnak vissza a rendszeres fizikai erőszaktól sem. Igaz, az utóbbi években az Újpest "kemény magja" sem marad el tőlük, sőt…⁶ Mégis meglepő 1998 botránysorozata, mert az mintha cáfolna egy másik benyomást, miszerint a "fradizmus" egyik fontos vonása, hogy a fradistákat, legalábbis a mérkőzések időtartamára, a szeretet és a szolidaritás euforikus érzése fűzi össze. Az 1998-as és az azt megelőző szervezett botrányok a maffia gazdasági érdekeivel és általában az alvilág igényeivel függnek össze. A "nagy balhék" piti résztvevői talán nem is tudják, hogy milyen érdekeket "képviselnek". A rendőrség szakemberei – bár tárgyi bizonyítékaik természetesen nincsenek – "arra is rájöttek, hogy a rendbontók nem öncélúan, csupán a maguk szórakoztatására provokálják a balhét. A háttérben olyan bűnözői csoportok húzódnak meg, amelyeknek érdeke bebizonyítani, hogy a labdarúgó-mérkőzések biztosítása elégtelen, a garázdaságot és a vandalizmust a jelenlegi biztonsági személyzet nem tudja megakadályozni. Olyan érdekcsoportok, amelyek a mérkőzések biztosításának jogát szeretnék megszerezni."⁷

Ám a "fradizmus" fentebb említett hagyománya – kissé eufémisztikusan fogalmazva – mára megfakult, a Fradi közönsége (is) jelentős mértékben átalakult, a B-közép szervezett magja, amelyben a bőrfejűek és a Mussolini-rigmusokat skandáló hungarista ifjak is szerepet játszhatnak, eldurvította a szurkolói habitust, a gyűlölködést felerősítette, egyes játékosokon és vezetőkön keresztül hatást gyakorol a klubon belüli hatalom elosztására is, eközben megosztja a csapatot és a közönséget. A futballhuliganizmus, a futballrasszizmus és a maffiózó csoportok sajátos "szövetsége" jött létre. A sajtó nyilvánosan is megfogalmazta, hogy a Fradinál (megkockáztatom a feltételezést, hogy az Újpestnél és a Kispestnél is) a szóban forgó erőszakos fordulat "szociális bázisát" a bőrfejűekkel érintkező szervezett kemény mag képezi.⁸ E csoportok részt vettek olyan híres egykori Fradi-játékosok, mint Novák Dezső, Varga Zoltán és Nyilasi Tibor edzők megbuktatásában, minden fenntatás nélkül megalázták a fradisták korábbi "hőseit". A sikeres Novák megbuktatása óta semmi sem állta útját a hanyatlásnak.

Hogyan lehetséges, hogy a Ferencváros nagyjából dupla annyi pénzből (három év alatt kb. két és fél milliárdól van szó), mint az MTK, a teljes káoszba zuhant az 1995-ös viszonylagos BEK-siker után (melyért egyedül 420 millió forintot inkasszálhattak)?⁹ Miközben a pénz "elszivárgott", a csapat elveszítette (vagyis eladták) legjobb játékosait. A pénzt a játékosok horribilisnek tekinthető fizetése mellett a klubra rátelepedett túlméretezett apparátus, különböző kis bizniszek, "kft-k", "alapítványok" emésztették fel. Ilyen körülmények között gondolni sem lehetett arra, hogy komoly játékost vegyenek. A csapat mögött pedig igen különböző érdekcsoportok szabályos háborút folytattak a különböző hatalmi pozíciókért: a régi játékosok és a nem nagyon régiek, az új vezetők és a régi ellenlábasok, az egykori edzők és az újak, valamint a mögöttük álló különböző szurkolói csoportok és üzleti vállalkozások élethalálharcot vívnak a "koncért". Ez a feltételrendszer nagyban hozzájárult ahhoz, hogy minden komoly külföldi befektető végül is elkerülte a legnépszerűbb és mindenki által "nagy üzletnek" tekintett klubot. 1998 karácsonyára azután robbant a bomba, halálosan megfenyegették az edzői posztról eltávolított élő futball-legendát, Nyilasi Tibort.

A klub a válságból való kilábalást a magyar hagyományoknak és, sajnos, bizonyos értelemben a ferencvárosi hagyományoknak megfelelően oldotta meg: a pénzügyi válság miatt pánikba esett vezetők támaszt kerestek a politikában, és egy Budapesten nem népszerű jobboldali konzervatív pártra, a kisgazdapártra találtak rá. (A futball és a politika viszonyát alább még érintjük.) A Ferencváros elnöke most a vidékfejlesztési miniszter, Torgyán József lett, akiről a nyugati sajtó is mint komolytalan demagógról, "a politika bohócáról" beszél.¹⁰ Bármilyen komolyabb átalakításba könnyen belebukik bárki, még egy multinacionális cég is. Ráadásul eladni a Ferencvárost, amelyet a nemzeti érzés mitológiája övez, legalább is kétélű fegyver.

Torgyán József első lépésként az összes problémát a szőnyeg alá seperte, s megígérte, hogy a klub tartozásait közpénzekből, vagyis az adófizetők pénzéből fedezi(!?). Közben a miniszter egyik "helyettese", akit a Fradiban is "kooptáltak" helyetteseként, egy tökéletesen jelentéktelen figura (Torgyán futball-Trixije), szimbolizálva a politikai és morális hanyatlást, cinikusan kiadta az útját Nyilasi Tibornak, az Ausztria Wien csapatát is megjárt edzőnek. A Fradi válságának még nincsen vége, Torgyán miniszter egy horvát edzőt szerződtetett a Fradihoz, ám a márciusi örökrangadó után, amelyen az MTK simán, "félgőzzel" verte Ferencvárost, majd egy súlyos vereség (6 : 1) Debrecenben, csak félig igazolta vissza Torgyán végtelen optimizmusát.

Az MTK esete: egy siker és annak korlátai. Az MTK bizonyos szempontból könnyű helyzetben volt. Öröklött állapota részben a Fradiéhoz volt hasonló: a rendszerváltás periódusában Verebessel bajnokságot nyert csapat minden épkézláb játékosát eladták, valójában elkótyavetyélték (Balogh T., Kékesi M., Szeibert Gy., Katzenbach I., Lőrincz E., Bognár Gy.), s Gellei Imre irányításával azután hamarosan ki is estek az I. osztályból. Akkor jött Várszegi Gábor,¹¹ a Fotex magyarországi tulajdonosa, akinek – s itt már ellentében a Ferencvárossal – semmi nehézsége sem akadt az MTK-val, amely körül sem kemény mag, sem komolyan vehető maffiózó csoportok, sem erős állami klientúra nem volt. Az egykori zenészt megmentőként fogadták. Ritkán előny, hogy kicsi egy klub szurkolótábora, de most az volt: Várszeginek a klubnál nem kellett senkivel megharcolnia. Ahogy mondani szokták: még ő tett szívességet. Pár száz millió forinttal "magyar csodát" csinált az MTK-val. Ám ahhoz, hogy az üzlet igazán kifizetődő legyen, komoly nemzetközi sikerre lett volna szüksége, legalább olyanra, mint a Fradié volt 1995-ben. De ilyen eredményt a csapattal nem tudott elérni, mert ahhoz Várszegi – legalább is akkor még – "kicsi" volt.

Egy nemzetközileg is versenyképes csapatnak rendelkeznie kell egy-két komolyabb külföldi sztárral. Ám egy nemzetközileg közepes klasszis ára kétmillió dollár körül mozog, ami körülbelül négyszer-ötször annyi pénz, mint amit az Újpest legjobb játékosának, Sebőknek az eladásáért kapott az angol második ligás Bristoltól. Kinek van ennyi befektetendő tőkéje ma Magyarországon egyetlen játékosért? Ha a csapat országosan, mondjuk, első, s évente egy-két jó játékost elad, akkor a tulajdonosnak már ez is megérte, minek kockáztatna nagyobb összegeket? Ráadásul egy minden futballpresztízs hiányában leledző ország, mint Magyarország, nem vonzó a tehetséges külföldiek számára. Ha, mondjuk, az MTK ugyanannyit adna egy játékosért, mint az említett angol II. ligás Bristol, borítékolni lehet, hogy a kiszemelt játékos nem a magyar élcsapatot választaná. A világpiacon az árakat a futballban is a centrum-országokban diktálják. A kis üzlet is üzlet alapon Várszeginek függetlenül bizonyos szubjektív szándékoktól vagy érzelmektől érdemes kitartania az MTK mellett, mert ennél jobb reklámhordozót aligha találna, ráadásul a magyar labdarúgásban is egyfajta erjesztő szerepet játszhat anélkül, hogy "megváltást" tudna hozni. Más klubok esetében a "kis befektető", az azonnal kaszálni kívánó spekuláns tőke inkább kilép a futballból, mert nem képes távlatokban gondolkodni, nem érti, hogy a futball előbb-utóbb jó üzlet lehet.¹² Ezt mutatja például a Vác esete 1999 elején, amikor még az is felmerült, hogy a 100 éves klub feladja a bajnokságban való további részvételt.

Mindezek alapján talán világos, hogy nemcsak a "biztos pénzügyi háttér", a gazdasági társaság, az egyszemélyi vezetés a siker titka, hanem más egyéb társadalmi tényezőkre is figyelemmel kell lenni. A siker persze viszonylagos: csak azt jelentette, hogy az MTK magyar szinten az élre állt. Más kérdés, hogy már ez a siker is kivívta a konkurrensek gyűlöletét, a sajtó jelentős részének alig palástolt ellenszenvét, az ellenlábasok irigységét. Bizonyos lapok felélesztették az antiszemita tradíciót. (Egyébként most már nemcsak Újpesten és az Üllői úton, hanem gyakorlatilag minden pályán, a Fáy utcától Diósgyőrig, zsidózó kórusok alakultak és működnek háborítatlanul.¹³

Az Újpest: a bajnok összeomlása. Az 1997-98-as bajnok Újpest is azonos cipőben jár a legtöbb magyar csapattal. Még a játékosok bérét sem tudta kifizetni. Ennek örve alatt a politika itt is – akárcsak Angyalföldön, Kispesten vagy az Üllői úton és másutt – visszahátrált oda, ahonnan egyes nézetek szerint valójában ki sem tette a lábát. A Belügyminisztérium a fizetésképtelenné váló Újpestnek – szintén közpénzből – kiutalt 50 millió forintot.¹⁴ Azután az állam "a régi hatalom csapatát" magára hagyta. A "Dózsa" is olyan szerződéseket kötött a játékosokkal, mint a legtöbb klub: horribilis összegeket ajánlott meg, csakhogy nála maradjanak a legjobb játékosok, hogy azután, amikor majd fizetni kell, elkezdjen ígérgetni: majd csak jön valami segítség, s ha nem, még mindig kiárusíthatja a játékosokat. A "segítség" végül 1999 márciusában Lányi úr, egy kisgazda "főember", a parlamenti Honvédelmi Bizottságának az elnöke képében meg is jelent. ő lett a klub elnöke.

Az UTE helyzete nemcsak a szervezett szélsőséges szurkolói csoportok tekintetében hasonlít a Fradiéhoz. A lilák, akárcsak a többi klub, csak olyan magyar, tehát "kisvállalkozókkal" tud üzleti kapcsolatba kerülni, akik egyetlen célt látnak maguk előtt: megszerezni az államtól a csapat működtetéséhez szükséges infrastruktúrát. Ez azután lehetőséget adna a vállalkozónak arra, hogy kereskedelmi stb. haszonra is szert tehessen. Ám ma már nehezebb ilyen óriáis vagyont "ajándékként" megszerezni, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt pártszínekben. A mai fejlődés szintjén a "vállalkozóknak" a stadinokért már fizetniük kellene, az elajándékozás ugyanis akadályokba ütközik. (Kinek van itt mobilizálható 2 milliárd forintja az újpesti stadion felújítására?) Ráadásul a kormány sem kíván megszabadulni a stadionoktól, mert ez az egyik legfontosabb eszköze, hogy szavát a futballban érvényesítse. (Ekkor találta ki valaki az Újpest-MTK fúzió abszurd ötletét…)

Ráadásul 1999 elején a kormány – kivéve a mezőgazdsági minisztérium hűbérbirtokának számító Ferencvárost – megszüntette a futballklubok (és általában a sportklubok) állami támogatását, ami különösen az UTE olimpiai és világversenyeken is számottevő szakosztályait viselte meg, mert azok jó része kizárólag állami támogatásból tartotta fenn magát. Az MTK például – hihetetlen – a híres, "nemzeti értéket képviselő" sakkszakosztály felszámolására kényszerült (3 millió forint hiányzott a túléléshez). Sok más klub is kivédhetetlen gazdasági helyzetebe került, amelyet a kormány a "kiútnak" tekint. Ugyanis olyan helyzetet hozott létre, hogy a kluboknak nem marad más, mint hogy kérjék a kormányt, a politikai pártokat: "telepedjenek rá" a labdarúgásra.

A Diósgyőr esete: egy megalapozatlan félsiker. Szép számú közönség, bizonyos hagyomány és egy jó tréner még nem elegendő a futball felvirágoztatásához. Minél szegényebb egy klub, annál inkább ki van szolgáltatva a játékosoknak, ők diktálják a feltételeket. A Diósgyőri vezetők mint 49%-ban a klub tulajdonosai (51%-ban a városi önkormányzat), gyakorlatilag egy tipikus magyar kft. uraihoz hasonlóan, rövid felfutás után, 1999 januárjában teljes anyagi csődbe jutottak részben képességek, részben a gazdasági és pénzügyi mozgástörvények okán. Miután beismerték a teljes anyagi összeomlást, felmondták a korábban megkötött szerződéseket. Tornyi Barnabás, a sikeredző sérelmesnek találta, hogy szerződését felül akarják vizsgálni, s nem vállalta tovább a sikercsapat vezetését néhány millióval kevesebb pénzért. Ô is és a futballisták elvben joggal mutogatnak Nyugatra, hogy ott milyen áruk van az edzőknek és a játékosoknak, s milyen feltételek között edzenek odaát. Csakhát a teljesítmény – akárcsak a feltételek – a "félperifériás kapitalizmus" tipikus megnyilvánulása. Fellendülés rövid távra, spekuláció hosszú távra.

A Diósgyőr csapata, tükrözve az ország regiók szerinti felbomlását, olyan szegény, mint az észak-keleti templom egere. Ôk sem tudják fizetni a játékosokat, mert azok "túlságosan sokszor győztek". Akárcsak az Újpest esetében, nem marad más, mint a külföldre való játékoseladás. Ha egyáltalán megveszik őket, hiszen jó, ha belföldön el tudnak adni egy-egy játékost. A szegény azonban mégis egyre szegényebb lesz, ugyanis a Diósgyőr a legjobb játékosait nem is tudta megvásárolni, csak kölcsönözhette őket. Főképpen az MTK-tól vett kölcsön magyar szinten jó játékosokat, ami anyagilag előny volt az MTK tulajdonosának, viszont nem igazán kifizetődő a Diósgyőrnek. (Hiába venné meg tőle az MTK játékosát egy külföldi csapat, az összeg nagyobb része a kék-fehérekhez vándorolna. Példaképpen: az MTK-s Egressyt hiábavalóan próbálják kiárusítani, hogy abból kifizessék a többi játékosnak a klub tartozását, akárcsak az Újpest Sebők vételárából. Kinek kell az az Egressy Nyugaton, aki az MTK-ba sem igen tudott beleférni? És ez a kapitalizmusban így van rendjén.) A Diósgyőr tehát – az Újpesthez hasonlóan – kénytelen lerombolni a harmadik helyen álló csapatát.

A Dunaferr esete: a felemelkedés szigete. Ellenkező előjelű sztorinak látszik a Dunaújvárosé. Ebben a városban sikerült (erősen szűkített értelemben) az acélipar rekonstrukciója, ami szimbolikusan tükröződik a dunaújvárosi csapat nagy menetelésében. A Dunaferr szakmai vezetőjének a Fraditól elzavart Varga Zoltánt szerződtették, s a gazdaságilag felemelkedő cég vezérkara a csapatban elegendő reklámértéket látott, ezért megpróbálta felfuttatni. Ellentétben a Diósgyőrrel, itt egy komoly acélüzem vállalta a szanálás feladatát, nem kellett egy toldozott-foldozott kft. és egy teljesen elszegényedett önkormányzat házasságára hagyatkozni, mint a legtöbb csapat esetében. Ez a nagyon kevés is elég volt ahhoz, hogy ebben a rendszerben a csapat felfusson – ám ezért hiba lenne a "dunaújvárosi csodát" túlbecsülni. Gyakorlatilag egyetlen komoly, magyar értelemben vett klasszis nélkül kerül fel a Dunaferr az élbolyba. Dunaújvárosban azonban kevés olyan embert találni, aki meg merné kockáztatni a kijelentést: az acélmű végleg megmenekült az összeomlástól.

A BVSC, a Stadler és a III. Kerület esete: a teljes kiúttalanság. A mai világban a sajtó és a hivatalos politikai megnyilatkozások a kiscsapatok (főképpen a budapestiek) megsemmisítését kívánják. E három csapat úgyszólván vegetál. A BVSC-ből mindenkit kiárusítottak, aki eltalálta az állított labdát, s egyenesen rohannak a kiesésbe, amit nagyon sokan szeretnének, mert működik a kormányzat vidék-Budapest szembeállításának politikája. Jó lenne egy vidékivel helyettesíteni a vasutasokat. A "nagy" igazolásnak a 80-as évek sztárjának, a 37 éves Détárinak a megszerzése számított (a korábbi világválogatott már önmaga emlékműve).

A hivatalos reakciók szerint a vidéki futballt kell főleg támogatni, mert ott sok néző van, míg a BVSC-pályán valóban 300-600 ember lézeng. A Kerület játékosállománya pedig valószínűleg gyengébb, mint az MTK vagy az FTC ifjúsági csapatáé, az ad hoc jellegű csapatépítés is a magyar futball talajtalanságát szimbolizálja; a kerületi önkormányzat és valamely átláthatatlan kft. vagy kft-k szimbiózisa a diósgyőri eset lerobbantabb változatát mutatja. Ez esetben még a jelentős közönségtámogatás is hiányzik, szinte alig lehet komolyabb pénzeket "kivenni" a fociból. Úgy tűnik, ebben a kategóriában már jobban jár egy játékos egy másodosztályú kiscsapatban, ahol – fele erőfeszítéssel – mindig a győztes csapat tagja, s a helyi vállalkozótól feketén majdnem annyi pénzt kap, mint ha a profi ligában lenne pofozógép.

A Stadler FC különös színfolt volt a magyar futball palettáján. A "nemzeti tőke" kísérlete, hogy igazi futballt honosítson meg a magyar prérin. Nos, Stadler úrnak tényleg sikerült maradandót alkotnia: egy pusztában felépített szép stadiont. A dolog szépséghibája, hogy Stadler börtönbe került, "ékszerdoboza" pedig gyakorlatilag üresen áll, mert a Gázszer, amelyik szintén csodával határos módon egész jól prosperál, 800 néző előtt játssza mérkőzéseit. Mit csinál az állam az elkobzott stadionnal? A modern kori magyar kapitalizmus történetének pusztai románca véget ért.

A kormány és az MLSZ, avagy a politika visszatérése

Futball és politika – amióta a magyar futball futball, szerves összefüggésben állnak. Az 50-es évek óta pedig a futball, mint tudjuk, ráadásul "nemzeti kincs". Magyarországon a futball politikai ellenőrzése az 1998-as jobboldali hatalmi fordulat következményeként évtizedek óta nem tapasztalt méreteket ölött. Mint fentebb láttuk, a politika gyámsága a futball fölött úgy valósul meg, mintha annak "megmentéséről" lenne szó. A futballklubok olyan gazdasági helyzetbe kerültek az elmúlt években, hogy a gyámságot formai értelemben "alulról", ők maguk követelték, követelik. Segítsen a kormány, az állam! A valóságban természetesen az állam és a pártok játsszák a kezdeményező szerepet: utóbbiak teremtettek olyan helyzetet még évekkel ezelőtt, hogy a klubok feltétlenül tönkremenjenek. Ez volt a legkézenfekvőbb lehetőség arra, hogy a hatalom visszatérjen a fociba, hisz bármily kevesen járjanak is napjainkban meccsre, egy klub élén bárkinek módja van politikai pecsenyét sütögetni. (Emlékezzünk csak Kónya egykori MDF-es belügyminiszterre, aki "saját" rendőrségével szemben védte meg a ferencvárosi randalírozókat!)

Még a Horn-féle szociálliberális kormány idején lett az MLSZ elnöke Kovács Attila, egy igazi magyar vállalkozó (aki éppen e cikk megírása idején, 1999 februárjában-márciusában felszámolta saját kohászati részvénytársaságát). Erkölcsi és szervezeti feladatok megvalósítására szánta el magát. Természetesen akkor, mint ma is, a kulcsszó a "megújulás" volt, ami azonosnak bizonyult ismét az átszervezéssel. Az új MLSZ-elnökben sokan egy Don Quijote felbukkanását érzékelték, arra utalva, hogy a gyökeréig amorális renszerben nem lehet moralizálva és morális alapelveket hangsúlyozva lényeges átalakításokat végrehajtani. Szinte egyetlen terve sem valósulhatott meg, mert végül is magára maradt. Kovács Attila megpróbálta például a futball-huliganizmus útját állni, de a megbüntetett csapatok vezetői (Fradi, Újpest, Kispest, BVSC stb.) ellenségeivé váltak; megpróbálta a magyar futball érdekében átszervezni a televízió-közvetítéseket, az eredmény közismert – egy évig nem közvetített labdarúgást a magyar televízió. Kovács úr maga gründolt valamiféle "láthatatlan" tv-csatornát. Az elnök jószándéka, jó ügyei, döntően azért buktak el, mert potenciális szövetségesei (mint példul a bírók testülete) anyagilag nem jártak jól, s ez alkalmat adott a kormánynak arra, hogy maga álljon az MLSZ helyére, annak a hatalomkoncentrációnak a jegyében, amely az Orbán-kormányt országlása első percétől jellemzi. Csak pénzt kellett ígérnie, s Kovács elnök korábbi hívei sorra-rendre elárulták őt. A magára maradt harcos egyúttal szimbolizálja a civil társadalom szervezeteinek magyarországi helyzetét is.

A fiatal sportminiszter – még nála is fiatalabb, hataloméhesebb és agresszívebb fiatalemberek felhasználásával – egy "1949-es akció" stílusában 1999 elején egyszerűen kitiltatta egy civil szervezet, az MLSZ elnökét a saját hivatali helyiségéből, "felfüggesztette" az egész elnökséget, mondván, hogy gyanúja szerint az MLSZ elnöke bűnöző.

A miniszterelnök tömören így indokolta meg mindezt az MLSZ elnökének küldött táviratában:

Tisztelt Kovács Úr!

Az 1999. február 8-án kelt levelét megkaptam.

A Magyar Labdarúgó Szövetség Elnökségének felfüggesztését a kormány jogi szakértői is jogszerűnek minősítették. Így az ügyet lezártnak tekintem, s a múlt helyett a sportág jövőjének biztosítására összpontosítom a Kormány erőfeszítéseit.

A magyar labdarúgás régi sikereit idéző jövőjében bizakodva.

Budapest, 1999. február 23.

Üdvözli: Orbán Viktor¹⁵

A futball ilyen típusú hatalmi-politikai kérdésként való felfogása már a Kádár-korszak utolsó negyedszázadában sem volt szokásos. Az UEFA és a FIFA az MLSZ elnökét támogatja és ismeri el még 1999. április végén is, akárcsak korábban Lengyelországban, ahol hasonló folyamat játszódott le, mert a nemzetközi futballszervezetek nem akarják elfogadni a kelet-európai sajátosságként érvényesülő törekvést: a kormányok hatalmi monopóliumát a futball fölött. A tét tehát valóban az, hogy a magyar kormány képes-e hatalma alá vonni a futball irányítását. Ezért mindent megtesz. A miniszterelnök és a sportminiszter maguk akarják meghatározni a labdarúgás átszervezésének módját, még szervezeti formáit is. Abba is beleszólnak, hogy mely csapatok alkossák az első és másodosztályt. Ilyesmire még az 50-es években sem volt példa, amikor pedig sok játékost átirányítottak (főleg a Fradiból és az MTK-ból) más csapatokba, hogy "kiegyenlítsék az erőviszonyokat". A kormány most a vidéki csapatokat kívánja előnyben részesíteni a budapestiekkel szemben, amely törekvés más összefüggésekben is jellemzi az új magyar kormány tevékenységét. A hivatalos ideológia szerint ennek egyik célja, hogy a vidék-Budapest-ellentétet ily módon kiegyenlítse. Úgy számítanak, hogy a vidék-Budapest-ellentétre rátelepedve a FIDESZ-nek mint "vidéki pártnak" sikerül meggyökeresednie a magyar társadalomban. (A FIDESZ ma még csak "média-párt".)

Az Orbán-féle állami intervenció mindenesetre jelezte a megoldások kereteit. Minél jobban tönkremennek a klubok, annál olcsóbban tudja a politika a maga ellenőrzését kiterjeszteni és a megfelelő "vállalkozókat" megtalálni, másfelől a klubok annál olcsóbban árusítják ki játékosaikat, hisz adósságaikat valamiből törleszteniük kell. (Az említett Sebőköt potom 140 millió forintért, azaz kb. 600 ezer dollárt adták el.) A kisgazdapárt, látva a koalíciós partner, a FIDESZ futball iránti odaadását, maga is harcba indult. Torgyánék célja az, hogy ne a sportminisztérium gyakorolja az ellenőrzést, mint tulajdonos, a stadionok fölött, hanem az egyes klubok, melyek élére (Kispest, Újpest és persze a Ferencváros) többnyire kisgazda elnökök kerültek. A futball fölötti ellenőrzés tehát még a koalíciós pártok között is egyfajta versengés tárgyává vált.

A sportsajtó is jelentős mértékben a kormány kezében van, ami a legfontosabb eszközök egyike a futball fölötti hatalom átvételében. Egy fideszes család vette át a Nemzeti Sport című újság ellenőrzését, a lapban csak a Fradi-kultusz a régi.¹⁶ A kormány – a nemzet, mint régen. A futball, mint a nemzeti megváltás területe.

A Nemzeti Sport és a jobboldali lapok általában sokat tettek a miniszeterelnök népszerűsítése érdekében: még akkor is szép terjedelemben emlékeztek meg róla, amikor valami uli-buli meccsen rúgott egy gólt. Ugyanis Magyarország miniszterelnöke maga is "futballista", s Európa e területén ez a politikában jó húzásnak látszik. Mindenesetre Orbán nagyobb publicitást kapott, mint a Professzionális Bajnokság az évi (1998) legszebb gólja, amely az MTK-s Preisinger Sándor nevéhez fűződött a Győr elleni rangadón a Hungária úton. A sportnapilap ezen aulikus beállítódása ugyancsak a régi-régi beidegződés felbukkanása.

A miniszterelnök, mint a nép fia, nemcsak nagyszerűen kamatoztatja némi futballtudását a politikában, hanem kapcsolatait "kijárói" révén a futball megszállásában is felhasználja. Mindenekelőtt a szebb napokat látott Mészöly Kálmán vállalta ezt a funkciót, aki a miniszterelnök lábteniszpartnere.¹⁷ A baloldali Vasas-szurkolók nem is igen bocsátják meg a "szőke sziklának", hogy a miniszterelnök bábjaként funkcionál, mint a Liga elnöke. De hogy vajon növekedett-e attól Orbán úr népszerűsége, hogy néhány száz néző előtt a guruló labdát néhányszor megjátszotta, azt ma kevesen válaszolnák meg igennel. Ma már a lakosság sokkal kevésbé nosztalgikus, mint maga a hatalmi elit. 1998 novemberében a brit alsóház csapatával mérkőzött a magyar parlamenti csapat a 6-3 emlékére (természetesen a miniszterelnök főszereplésével). Ez a jelenség is azt a magyar hagyományt reprezentálja, amely mélyen az állampárti időkben gyökeredzik. Csak emlékeztetőül utalok arra, hogy Farkas Mihály, Rákosi honvédelmi minisztere az Aranycsapat fényében sütkérezett, a futball nagy támogatójaként mutatkozott, Kádár sakkozóként és általában sportbarátként vált ismertté, Antall beteg ember volt, nem maradt ideje eféle propagandamukára, Horn pedig a nagy sportolók "barátjaként" jelent meg nem túl gyakran a színen. Orbán azért is peches, mert futball-szempontból szörnyen ínséges időkben népszerűsíti magát futballistaként. Ha már nincsenek komoly állami pénzek a futballra, legalább működjön a pártpolitikai manipuláció. Ám azt senki sem kockáztatta meg közülük, amit Torgyán József miniszter, a Fradi társadalmi elnöke követett el az örökrangadó szünetében, illetve a meccs után, melyen csapata csúfosan elbukott. A politikát a szélsőséges populizmus színvonalára züllesztve lement a B közép fiataljaihoz, és velük ölelkezett, akik ezen a mérkőzésen is felhőtlenül "mocskos zsidóztak". Harmadnapra pedig hivatalos nyilatkozatot tett a miniszter úr, melyben követelte az örökrangadó játékvezetőjének eltiltását, aki egyébként a kormánypárti Nemzeti Sport szerint is átlagosan jól vezette a mérkőzést. (Ezt még Kádár sem engedte, engedhette volna meg magának.) A torgyánizmus és az orbánizmus azonban a legbensőbb rokonságban áll egymással.

Úgy tűnik, hogy az Orbán-kormány – jelezve a maga "elkötelezettségét" a futball iránt – évente néhány száz millió forintot kíván a labdarúgásba fektetni (egyedül a Postabankba több mint 150 milliárdot invesztáltak), ami a két felső osztály csapatait számba véve csapatonként nem több mint néhány millió forint, de – állítólag – ez is sokkal több, mint a megelőző kormányok befektetése. A miniszterelnök legalább valamennyi pénzt felajánlott a futballnak is, azzal az egyébként nem is titkolt megközelítéssel, hogy a futballt hatalmi-politikai kérdésnek tekinti.¹⁸ A kormányhatalomnak e területet is teljes egészében meg kell hódítania. Hiszen a FIDESZ-kormány kizárólag azt finanszírozza, ami saját pártérdekeinek megfelel. Ez oly mértékig "működik", hogy – mint fentebb említettük – az MLSZ "megszállásának" idején az elnökség számos tagját politikai zsarolással, közvetlenül pénzbeli támogatásokkal, illetve ígérgetésekkel szembeállították az MLSZ elnökével. A fiatalembereknek nincsenek skrupulusai, úgy viszonyulnak a hatalomhoz, mintha az saját magánbizniszük volna.

A kormány a maga politikai érdekeit az egyes nagy futballklubokon keresztül megpróbálja érvényesíteni. Orbán Viktor Vasas-szurkoló, Deutsch Tamás sportminiszter, pártbéli helyettese, emtékás. Ez utóbbi körülményt Torgyán József már sandán föl is használja abban a vitában, amelyet ő folytat a sportminiszerrel a Fradi-pálya tulajdonjogáról, amely jelen pillanatban még a mezőgazdasági minisztériumé. (Mintha Deutsch azért akarná egy minisztériumban összpontosítani a pályákat, mert emtékás…)

Egyébként a miniszterelnök is szemet huny ama tény fölött, hogy a kisgazdák és személyesen Torgyán úr közpézekből finanszírozza a kisgazdák által ellenőrzött nagy klubcsapatokat (Újpest, Kispest, Fradi), pontosabban egyelőre csak a Ferencvárost – ami sokak szerint tulajdonképpen kimeríti a köztörvényes bűnözés fogalmát.

A jövőt illetően az állam előtt három út van. Az egyik, hogy az állam maga lesz ismét a futball fővédnöke, ami azt jelenti, hogy visszatér a futball állami, s így politikai támogatásának rendszeréhez. A másik út, hogy az állam a futballt teljes mértékben privatizálja (hitelben, sógor-koma alapon, vagyis pénz nélkül, ahogyan az igazi privatizáció végbement a 90-es évek első felében), ez a lehetőség természetesen nem zárja ki az elsőt. A harmadik és a legvalószínűbb, a magyar feltételeknek leginkább megfelelő út a mostani öszvér-megoldás, vagyis a jelenlegi állapot további fenntartása: utolérés tőke nélkül. A magántőke helyén a közpénzeket el-elcsaklizó hatalom (csak ne kelljen a magántőkét megadóztatni!) van jelen, amely kénye-kedve szerint irányítja a futball egyre mélyebbre süllyedő szekerét. A magyar futball szimbolikusan kifejezi a rendszerváltás belső válságát: az utolérés, a felzárkózás ideológiájának jegyében a háború után született generációk számára soha nem tapasztalt leszakadás, elmaradás következett be a fejlett centrumországok futballjától. Mire a FIFA nyomására a sportminiszter visszahelyezte funkciójába az MLSZ elnökét, az új hatalom morálisan elhasználódott, mindenfajta társadalmi bizalom megszűnt iránta. A fejlődni kívánó klubok abszurd túlélési kísérleteket tesznek. A miniszterelnök csapata, a nagymultú Vasas is a megszűnés határán mozog. E sorok írásakor a már bajnok MTK szintén súlyos gondokkal küzd, amennyiben kis szurkolótábora miatt a klub tulajdonosa és vezetése az újpesti önkormányzat – a nyilvánosság számára nem hozzáférhető – ötletszerű ajánlata alapján az Újpesttel való abszurd és kivitelezhetetlen fúzió fontolgatásáig jutott, ami tulajdonképpen a legrégebbi magyar futballklubok formális felszámolódását eredményezné. Az üzleti logikára hivatkozva – költői túlzással – ma már akár a futball betiltása is elképzelhető. József Attilát parafrazálva: magántőke és államhatalom jegyesek, minden külön értesítés helyett.

Jegyzetek

¹ Írásom bizonyos értelemben folytatása az Eszmélet 29. számában publikált "Futball és rasszizmus. Avagy miről szól a Fradi-Ajax ellentét?" című esszének.

² Végh Antal: Miért beteg a magyar futball? Bp., 1974., (2. kiadás, 1981.) Bár a mű elméleti igénytelensége szembeszökő, a szerző mégis rá tudott mutatni, az alapproblémák egyikére: a rendszer lényegéből fakadó korrupcióra.

³ A politikai újságírás mind a mai napig a neoliberális dogmát, azaz a magántőke megváltó szerepét szajkózza. A Ferencváros kálváriáját vizsgálva az újságírók ugyanazt hajtogatják: "átlátható viszonyokról", az "egy tulajdonos, egy vezér, egy felelősség" elvéről, továbbá a privatizációról papolnak. Lásd például Krajczár Gyula: Béla, a király. Népszabadság, 1998. december 23. 3.

⁴ A Népszabadság sportrovata többnyire a játékosok erkölcsiségét ostorozza, a Magyar Nemzet még erősebben moralizálva az új konzervatív-jobboldali kormány értékrendjének megfelelően a liberális közállapotokat marasztalja el, az ettől is jobbra álló lapok pedig már egyáltalán nem is elemeznek, csak szitkozódnak, és romantikus antikapitalizmusuknak megfelelően az alig burkolt rasszizmus jegyében az igazi magyar szponzorok hiányát mutatják fel a problémák végső forrásául.

⁵ A Ferencváros körüli botrány hátterére némileg rávilágít az ún. Csúcs-jelentés, amelynek alapvető állításait a Népszabadság is közölte, 1998. december 23. 22.

⁶ Mindennek történelmi okairól lásd az Eszmélet 29. számában közölt írásomat.

⁷ Schwartzenberger István: Rendbontások megrendelésre? Népszabadság, 1999. január 9.

⁸ Vö. Népszabadság, 1998. december 19. (Aczél Endre írása.) 3.

⁹ Csúcs László, egykori MIÉP-képviselő, kisgazda színekben látta el a "főrevizor" feladatát a Ferencvárosnál, miután 1998 decemberében Torgyán József átvette a hatalmat. Ám Torgyán – miután megtudta a törvénytelenségek és a pénzek "felszívódásának" igaz történetét – meggátolta Csúcs urat, hogy a sajtótájékoztatón tálaljon ki. Majd a Csúcs-jelentés kompenzációjaként saját "jelentésével" rukkolt ki 10 ezer példányban.

¹⁰ Ld. erről a Népszabadság összeállítását, 1998. december 1.

¹¹ Ha a mende-mondáknak hinni lehet, Várszegi annak idején kopogtatott a Ferencváros ajtaján is, de állítólag eltanácsolták.

¹² Erre a problémára mutatott rá például – közgazdászok társaságában – Mezey György, a Replika, 1997. 27. számában, 167-169. Más kérdés, hogy Mezey (és más, főképpen közgazdász szakértők) nem tudja alapvető "jóslatát" alátámasztani, miszerint a megmentő külföldi tőke hamarosan beáramlik a magyar futballba.

¹³ Csak emlékeztetésül jelzem, hogy a rendőrség a budai Várban nemzetközi náci tüntetésre adott engedélyt 1999. február 13-án, Budapest felszabadításának ünnepén. Nem talált jogi kifogást egy olyan tüntetéssel szemben, amellyel kapcsolatban a német titkosszolgálat a német és angol jogrend szerint betiltott náci szervezetek képviselőinek érkezéséről értesítette a magyar illetékeseket. Ehhez képest a futballrasszizmus bírálata harmadrangú kérdés.

¹⁴ Az új profiliga finanszírozási buktatóiról és a politika közvetlen beavatkozásáról l. a Heti Világgazdaság írását (1998. szeptember 12. 114-116.)

¹⁵ A levél xeroxmásolata a tulajdonomban van.

¹⁶ A Nemzeti Sport és általában a napilapok sportújságíróinak többsége természetesen Fradi-szurkoló, ami üzleti kérdés is. Nincsen az a kiemelkedő MTK, amelynek olyan "jó sajtója" lehetne, mint a "legrosszabb" Ferencvárosnak. Egy Fradi-Vác mérkőzés, bármennyire nehezen győzzön is a Ferencváros, nagyobb esemény lesz, mint amikor, mondjuk, az MTK legyőzi a Ferencvárost az Üllői úton.

¹⁷ Mészöly Kálmán mindennek megfelelően meg is pályázta az MLSZ elnökének posztját 1998 novemberében, de a közgyűlés még csak arra sem méltatta, hogy tárgyalja a kérdést. Ám Mészöly szépen szerepelt így is, hiszen Orbán a Vasas-pályán is bemutathatta minden futballtudását. Ki tudja, mit hoz a jövő?

¹⁸ A miniszterelnök – régi állampárti stílusban – megígérte, hogy tíz éven belül VB-re alkalmas magyar válogatott lesz.

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük az ismert irodalomtörténészt, a Magyar Rádió kuratóriumának elnökét.

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük Agárdi Péter irodalomtörténészt, a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának elnökét.

Miben rejlik a konzervativizmus lényege a mai magyar politikai és kulturális életben? Milyen forrásai, megnyilatkozásai, belső irányzatai vannak?

A pontosság és árnyaltság érdekében szeretném megkülönböztetni a mai kulturális áramlatok és a róluk való gondolkodás, a kulturális ideológia tendenciáit. A kultúra és a művészet produktumai sokszínűek, nem is kell és nem szabad őket ideológiailag minősíteni, hisz a művészetekben, a természet- és társadalomtudományokban örvendetes sokszínűség van. Lehet ugyan egyik-másik alkotásra azt mondani, hogy konzervatív szemléletű, de ezek pontatlan, nem a lényeget eltaláló fogalmak. Élesen elkülöníteném ettől a kultúráról alkotott szisztematikus nézetrendszerek minősítését, amelyekben bevallottan vagy bevallatlanul, de ideológiai és politikai velleitások, markáns álláspontok fogalmazódnak meg azzal a céllal, hogy mint ideológiák vagy politikai szerephez jutó nézetrendszerek tudatosan alakítsák az ország kulturális életét, intézményrendszerét az iskolákban, a kulturális intézményekben, a médiumokon és a politika egyéb nyilvános fórumain keresztül. Amennyire indokolatlan a kulturális produktumot, a művészetet döntően ideológiailag tagolni, annyira – természetesen sok-sok árnyalással – indokoltnak tartom a kulturális eszmeáramlatok, az ideológiák, a felfogások karakterizálását. Két évvel ezelőtt megjelent könyvemben (A kultúra sorsa Magyarországon 1985-1996) megkíséreltem az elmúlt évtized kulturális fejlődését és a kultúráról alkotott gondolkodásmódok történetét áttekinteni, bemutatni. Megkíséreltem, hogy négy jellegzetes kultúrafelfogást, ideológiát különítsek el, hangsúlyozva az átmeneteket és azt, hogy egy-egy nagy személyiség nem skatulyázható be. Ami a négy ármalatot illeti: az egyik a konzervatív, magát keresztény-nemzetinek deklaráló, a másik a radikális népnemzeti, a harmadik a liberális vagy polgári demokratikus arculatú, a negyedik a szocialista, baloldali karakterű kultúrafelfogás. Ideológiai, politikai invenciókkal és intenciókkal, mindenképpen tudatos világnézetbe ágyazott kultúrafelfogásokról van szó, és ezek a kultúrafelfogások nyíltan vagy burkoltan, de jelen vannak a magyar szellemi, sőt politikai életben.

A szocialista és szabaddemokrata kormányzat kultúrpolitikáját számos értelmes kezdeményezés mellett a kultúra átideologizálásától való eltávoládás jellemezte: a direkt kultúrpolitika az ideológiai vonatkozásokban igyekezett háttérbe vonulni a kulturális intézményektől. 1998 második felében ehhez képest éles fordulatot érzek a kulturális életben. A választások után a kedvező helyzetbe került konzervatív kultúrafelfogás nem a maga valódi eredeti kulturális értékei szerint kezdett ténykedni, hanem hegemóniára, helyenként kizárólagosságra törekvő eltökéltségével. A pozíciók néhány kézbe való összpontosításával, értékrendszerük sulykolásával károsan befolyásolják a magyar szellemi életet. Természetesen nem az a probléma, hogy a magyar szellemi életben jelen van egy konzervatív, a kultúrafelfogások között magát keresztény-nemzetinek tekintő áramlat, hanem az, ha ez az áramlat pénzügyi és direkt hatalmi eszközökkel olyan hegemón helyzetbe jut, hogy az megbontja a kultúra szerves fejlődését és hagyományos szerkezetét, amire pedig a konzervativizmus mindig is hivatkozik.

Amikor konzervatív kultúrafelfogásról beszélek, nem azt értem ezen, hogy bármilyen főnév vagy minősítő szó elé odateszik, hogy "konzervatív" és akkor ezzel el van intézve a dolog, hiszen a konzervatív mint viszonyfogalom, jelző, mindenhez hozzárakható. A divathoz, reklámhoz is stb., stb. Minden világnézetnek, ideológiának lehetnek konzervatív szárnyai: a baloldaliságnak is volt, van, és a liberalizmusnak is. Tehát itt és most elhárítom, hogy viszonyfogalomként, puha metaforaként használjuk a konzervatív jelzőt. Szeretném világossá tenni, hogy amikor vitatható tendenciát érzek és ezt teszem szóvá, nem azokat a tehetséges gondolkodókat, alkotókat bírálom, akiknek mélyről jövő meggyőződése a konzervatív vagy keresztény-nemzeti ideológia. A probléma az, hogy őket is kompromittálhatja a konzervatív kultúrafelfogás politikailag egyre agresszívebben túltámogatott hegemón helyzete.

Kiket tekint a mai konzervatív kultúrafelfogás mértékadó és tiszteletre méltó, bár egyes nézeteikben esetleg vitatható személyiségeinek?

Ilyen például szerintem Kosáry Domokos, a nagy tekintélyű történész. Gondolkodásmódja, értékrendszere több konzervatív vonást tartalmaz, de ez részemről nem pejoratív megfogalmazás, hanem egy kötődés minősítése. Kosáry akadémikus egyébként évek óta tiszteletet keltő szellemi vitát folytat a keresztény-nemzeti konzervativizmusra hivatkozó, kirekesztő nacionalizmussal. Vagy a nemrég elhunyt Andorka Rudolf, aki egy sajátos szociológiai rendszerben gondolkodott, és ebből nagyon sok kulturális konklúziót is levont. Vagy Várszegi Asztrik, a pannonhalmi főapát, aki magában hordozza a magyar katolicizmus legprogresszívebb hagyományait, szemben például Gyulay Endre számos aktuálpolitikai nyilatkozatával. Várszegi tudományos fedezetű, mélyen gondolkodó egyházi vezető, színvonalas szellemi auráját tekintem vonzónak és tiszteletre méltónak. Említhetem továbbá Kindler József közgazdász- és Mádl Ferenc jogászprofesszort is.

A konzervativizmus jóval problematikusabb egyénisége Nemeskürty István, aki irodalom- és filmtörténész, olyan személyiség, akinek korábbi írásaiból sokat lehet tanulni, de ha pozícióba jut, koncepciójának, nézeteinek a kormányzat által történő felhasználása egyensúlybillenést eredményez, holott éppen valamiféle egyensúly helyreállítására hivatkozva igyekeznek őt helyzetbe hozni. Kitűnő ismerője a magyar múltnak, nagyszerű filmmenedzser volt, korábban mindig jellemezte munkásságát egy egészséges értéktisztelet, bátor kezdeményezőkészség, innovativitás. Nem véletlen, hogy a közép- és a koraújkorral foglalkozó történeti munkái gyakran váltottak ki szakmai vitát. Sokan ennek kapcsán dilettánsnak mondták őt, holott – sajátos történeti nézetei mellett – "csak" egy olyan esszéisztikus megközelítésről van szó az ő esetében, amely elhárít mindenfajta szellemi arisztokratizmust, amely a történészek egy részére nagyon is jellemző. Éppen ez az esszéisztikus megközelítés tudott elindítani egy olyan új típusú történelmi gondolkodásmódot, amely az 1960-as és az 1970-es években – mások mellett – Nemeskürtynek is erénye volt. A mohácsi és a doni katasztrófáról írott könyveivel (ha vitatható is ezeknek sok eleme) termékenyítő szellemet képviselt. Ugyanakkor évtizedünkben Nemeskürty olyan pozíciókhoz jutott, amelyeket a tudományos közéleti munkássága révén ugyan illetékesen birtokolhat, de kérdés: jól él-e vele. (Az MTV elnöke, majd millenniumi kormánybiztos.) Vagy akinél szintén úgy érzem, hogy összecsúszik a tiszteletre méltó konzervatív világkép és a botcsinálta, bár tisztességes szándékú politikai szerep, a Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumának elnöke, Jankovics Marcell. Kitűnő filmrendező, kulturális antropológus, művelődéstörténész. Az ő kultúrafelfogásában a szervesség, a folklór, a hagyományőrzés, az életből fakadó kulturális értékek tisztelete egész munkásságára nézve meggyőző. Ha azonban a Nemzeti Kulturális Alap működésére mechanikusan át akarja vinni saját tudományos meggyőződését, és mindez – bár nem az ő akaratából – együtt jár a Nemzeti Kulturális Alap autonómiájának megcsonkításával, akkor a személyes kulturális elkötelezettség a hatalmi, politikai intézményrendszeren belül hegemón helyzetbe kerül és kirekesztővé válhat.

Nemeskürty István néhány évvel ezelőtt megjelentetett egy könyvet a Horthy-korszakról (címe: Búcsúpillantás). Ez egy történelmi, kultúrhistóriai könyv, amelyben ott érződik a szerző későbbi politikai szerepvállalásának történelmi megideologizálása, saját korábbi bátor történeti nézeteinek a visszavonása, azaz a Horthy-korszak ideológiája számos ponton rehabilitáltatik. Nekem, aki ma is tanítok Nemeskürty Kis magyar művelődéstörténetéből és más könyveiből, e mű csalódást okozott. Ha ezek az értékelvek hatalmi hegemóniához jutnak, szemben az előző kormányzati ciklussal, amelynek sok kultúrpolitikai tévedése volt, de igyekezett az ideologikus kultúrpolitikát távol tartani, nagyjából azonos esélyeket biztosítani a különböző művészeti, szellemi, tudományos irányzatoknak, nos akkor ez súlyos hanyatlást eredményez.

A konzervatív kultúrafelfogás legjellegzetesebb vonásai, kicsit didaktikusan összefoglalva, egyébként a következők: az alapérték a rend, a hagyomány, a szerves fejlődés – szemben a szabadság, az egyenlőség és a dinamikus társadalmi átalakulás értékeivel. A konzervatív kultúrafelfogás alapvetően múltra orientált, úgy, hogy minősítő normáit is a múltból emeli ki: nem egyszerűen a hagyománytisztelet a fő jellemzője, hanem a múltba tekintő normákat kéri számon a mai kulturális produktumokon. A konzervativizmus örök intézményekben gondolkodik, annak tekinti a vallást, az egyházat, az államot és a nemzetet. Összekeveri a közösségi értékeket az államéival. A közösség eszményéről beszél, de valójában az államra gondol. Nagyon analóg az államszocializmussal, mely szintén az állammal mosta össze a szocialista közösségiség értékeit. Jellemző továbbá a konzervatív kultúrafelfogásra és erkölcsi világképre a család értékeinek valamiféle absztrakt, örök, transzcendens normából való levezetése. Ezzel nagyon is összefér a tömegkulturális giccs elképesztő dömpingjének a hallgatólagos támogatása, ami a család, a vallás és az erkölcs értékeit a legolcsóbb eszközökkel, álkonfliktusokkal és azok hazug feloldásával igyekszik sugallni és terjeszteni.

Mit ért az aktuálpolitikai konzervativizmus nemzetfelfogásán?

A konzervatív nemzetfelfogás a nemzetből mint ősi entitásából indul ki, mint örök értékből. Ebben a vonatkozásban jó viszonyítás Babits Mihály, aki életformájában, mélyen hívő katolikus voltában, kulturális vonzalmaiban "konzervatív" volt. Egész világképe mégis mélységesen liberális, hiszen ő élesen elutasította mind a kor hivatalos magyar államkonzervativizmusának bezárkózó nemzetfelfogását, antimodernizmusát (Ady-ellenességét például), mind pedig a plebejus népi nacionalista oldal agresszív, kirekesztő rasszizmusát, és velük szemben egy nyitott nemzetfelfogást képviselt. A Nyugat című folyóirat utolsó szakaszában szerkesztőként különösen bátran harcolt a konzervativizmus értékszűkítő és kirekesztő nemzetfelfogása ellen. Az, hogy valaki a nemzetet, a családot, az erkölcsöt, a hagyományt fontos értéknek tekinti, hogy tiszteli a múltat, önmagában nem konzervativizmus, hanem természetes emberi attitűd.

Nagyon lényeges a konzervativizmus osztálybázisáról, társadalmi hátteréről is beszélni, részben történelmileg, részben ma. Fontos, hogy lássuk: egyrészt a magyar konzervativizmus történelmi okokból egészen más, mint az angol, a német, és egészen más, mint a XX. századi amerikai. Most a jellegzetes későfeudális eredetű magyar konzervativizmusról van szó. A konzervativizmus szociológiai bázisa szempontjából a legmarkánsabb teoretikus Bethlen István, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Kornis Gyula, a század elejéről Tisza István, Beőthy Zsolt. Bethlen István 1925-ben nyíltan kimondta: "Egy nemzetnek szüksége van azokra az intelligens vezető osztályokra, amely vezető osztályok nemzeti érzésük, tradíciójuk, tudásuk, tapasztalatuk, hazafiságuk folytán predesztinált vezetői a nemzetnek." Ez jelzi, hogy egy önmagát eleve vezetésre termett osztálynak tekintő réteg ragadta magához az állam-, a nemzet vezetésének jogát, és ehhez kapcsolta a kultúrpolitikát.

Úgy tűnik: ez a tekintélyelvi hagyomány napjainkban ismét újjáéledt, aminek kulturális összetevői is vannak.

Teleki Pál fogalmazta meg talán a legplasztikusabban, hogy mit jelent a tekintélyelvűség. Nincs szükség demokráciára, sőt, bírálta a szabadság, az egyenlőség elvét, a humanisztikus kultúrafelfogást – együtt Kornis Gyulával, Klebelsberggel. Teleki ki is fejtette, hogy "ne a számszerűség döntsön a kérdésekben [a demokráciáról, a parlamentarizmusról és egyebekről van szó], hanem az arra hivatott és jogosult tekintély".

Akármilyen történelmi változásokon ment is keresztül a magyar konzervativizmus, ez az örökség jellemezte bizonyos vonatkozásban az Antall-korszak kulturális életét is. Ugyanakkor a mai kulturális politikában is egyértelműen ez az etatista akaratelvűség kezd jellemzővé válni, csak modernebb technikákkal, hatékonyabb marketing- és médiamódszerekkel megtámogatva. Kornis Gyula a két világháború közötti kultúrpolitika "háttérideológusa" volt, ő nyíltabban fejtette ki, mint Klebelsberg az akaratelv, a kulturális államhatalom a militáris szellem elsődlegességének művelődéspolitikai és ideológiai követelményét. "Érdemes" újraolvasni!

Napjainkban – amint ezt az új parlamenti ciklus mutatja számomra – minden deklarációval ellentétben továbbra sem igazán stratégiai kérdés a kultúra. (Ez sajnos jellemző volt a szocialista és liberális kormányzatra is.) A kultúrát minden hangzatossággal együtt továbbra is, sőt még inkább, mint az előző ciklusban, többnyire politikai eszközként igyekeznek használni. Ugyanakkor a mai kormányzati kultúrpolitikusok ki tudják használni az előző korszak oktatáspolitikai hibáit, tévedéseit. 1998 nyara óta a kulturális élet egyensúlytalanságát hangoztatják a jobboldali politikusok, a kormányzati férfiak, amin azt értik, hogy a liberális és baloldali nézetek és kulturális törekvések szerintük hegemón helyzetben vannak. Ezt az egyensúlytalanságot kell szerintük egy konzervatív, a mai kormányzati politikához világnézetileg közel álló irányzatnak korrigálnia. Vagyis az ő értelmezésük szerint helyre kell állítani az egyensúlyt. Még ha igaz lenne is a liberális-baloldali fölényre vonatkozó állításuk, akkor sem lehet hatalmi-politikai eszközökkel a kulturális egyensúlytalanságot "egyensúlyi" helyzetté transzformálni. Ami egyébként az intézményeket illeti: egyáltalán nem érzékelem ma a liberális és a baloldali áramlatok valamiféle hegemóniáját. Az előző korszakban is három markáns kultúrafelfogás határozta meg a politikai intézményrendszer működését, egy népnemzeti, egy liberális és egy konzervatív. A baloldali kultúrafelfogás – bár szocialista többségű kormány volt – intézményeinek, műhelyeinek alultámogatottsága miatt is – háttérbe szorult.

Hogyan néz ki ez a kulturális "egyensúlytalanság" a médiában?

Egyáltalán nem igaz, hogy a médiumokban, a lapoknál, a könyvkiadókban, az intézményekben ma egyoldalú liberális és baloldali többség lenne. A Magyar Nemzet, a Napi Magyarország nem vádolhatók liberális és baloldali kötődéssel, a Magyar Szemle, a Kortárs, a Valóság a konzervativizmusnak vagy a magát konzervatívnak nevező szellemi-politikai áramlatoknak a bázisa. Az egyházi folyóiratok többsége szintén ehhez a szellemiséghez kötődik. A közszolgálati médiumok műsorainak jelentős része inkább konzervatív és direkt kormánypárti kötődést tükröz, mintsem baloldali, liberális elfogultságú lenne. A Duna TV nagyon sok értéket hordoz: szellemiségében szintén konzervatív. Ezt az egész mai hatalompolitikai szerkezetet ugyankkor látványosan reprezentálja Tőkéczki László munkássága. Nem személyiségéről, tudományos képességeiről van szó, hanem arról a szerepről, amelyet ő a kultúr- és a tudománypolitikában játszik. Alig vette észre a magyar társadalomtudomány, hogy 1993-ban megjelentetett egy liberalizmus-válogatást a Századvég Kiadónál, melyben az egész magyar liberalizmus történetéből igyekezett egy dokumentumösszeállítást adni. Ez a tanulmánykötet döbbenetes nyíltsággal tartalmazza azt, ami akkor tudományos álláspontként is vitatható volt természetesen, most viszont már kemény politika. Lényege, hogy számára a magyar liberalizmus mértéke a Tisza István-i, Herczeg Ferenc-i és a Réz Mihály-i.

Tőkéczki liberalizmus-értelmezézéből "csak" Ady Endre, Ignotus, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem, Ignotus Pál, Csécsy Imre, Márai Sándor, Babits Mihály, Hatvany Lajos, Szerb Antal stb. hiányzik. A liberalizmust összemossa a magyar konzervativizmussal. Kifejti a Fidesz formálódó kultúrafelfogásának a lényegét, amely ugyan nem nyíltan liberalizmusellenes, mint a szélsőjobboldali törekvések, de a liberalizmust gyakorlatilag egy keresztény-nemzeti konzervativizmussal igyekszik azonosítani. Ennek a felfogásnak ott van a kötetben a historizáló koncepcionális ősforrása. Mindez úgy válik ma politikává, hogy a kormányzati pártok képviselői éppen erre a koncepcióra építették a maguk aktuál- és kultúrpolitikai nézeteit. Maga Tőkéczki pedig olyan személyi pozícióhalmozást testesít meg, amely önmagában is tükrözheti azt, hogy mi is ennek a konzervatív kultúrpolitikának és "egyensúlyteremtés"-nek a lényege. Az etatizmus, az akaratelv, a hatalomkoncentráció mindenáron, a szabadság korlátozása árán is; a tekintélyelvűség és a rend. Tőkéczki néhány éve a Magyar Nemzetben egy publicisztikájában fejtette ki azt, hogy a szabadság alapja a rend. József Attila fordítva fogalmaz: "… ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent…" Tőkéczki, aki a magyar szellemi élet eme irányzatának a vezető képviselője, a következő pozíciókat birtokolja: a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság ügyvezető elnöke; a Kádár-rendszerrel sajátos, radikálisan kritikai viszonyban szerkesztett folyóiratnak, a Valóságnak a főszerkesztője 1994-óta. Az ELTE tanára a Művelődéstörténeti Tanszéken; a Nemzeti Tankönyvkiadó igazgatóságának – egyetlen társadalomtudományos képzettségű – tagja, aminek révén az oktatáspolitikában, a tankönyvkiadásban kulcsszerepe lehet; a Magyar Nemzet c. napilap vezető publicistája. Mindezeken túl a Magyar Könyvalapítvány Kuratóriumának elnöke stb. Legutóbb pedig egy másoktól elvett pénzből létrehozott új "történettudományi" közalapítvány és intézet egyik kurátora lett. Azt szeretném, ha mindezt nem személyes támadásként, hanem tényközlésként venné az Eszmélet olvasója.

Mi lehet az oka annak, hogy amikor egész Nyugat-Európa centruma szociáldemokrata – liberális kormányzatokkal rendelkezik, akkor Magyarország egy ilyen konzervatív fordulatot hajt végre a szellemi politikai életben?

Ennek sok oka lehet. Ebben benne van a baloldal, a szocialista irányzat gyengesége, annak a kormányzatnak sok hibája, mely az előző ciklusban volt hatalmon, a gyakorlati liberalizmus számos hibája is. De a fő ok az új kormányzatnak az alkotmányosságot, a jogállamiságot is sértő politikai gyakorlata, mely a kultúrpolitikát, az oktatáspolitikát újra direkt politikai eszköznek igyekszik tekinteni – amivel kapcsolatban pedig már voltak keserű tapasztalatai a magyar értelmiségnek és az állampolgároknak az 1990 és 1994 közötti ciklusból is. A társadalmi gyökereit ennek a fordulatnak abban látom, hogy a "modernizációhoz" kötött roppant átalakulást az ország népessége nem tudta igazán feldolgozni. Van szociális-pszichológiai bázisa is, amennyiben az emberekben él egy természetes rend és stabilitás iránti vágy, hagyomány- és családszeretet, nemzeti érzület. Ezekre tud rájátszani a média- és marketing-technológiájú manipulatív politikai erő.

A konzervatív médiába beáramlik a szélsőségesen giccses amerikanizáció. Hogyan kapcsolódik össze a konzervativizmus és a liberalizmus?

Ez úgy kapcsolódik össze, hogy az ortodox liberális piacelvűség menedzseli a maga sajátos eszközeivel a globális piacosodást; a piacelv pedig a nyitott éterben, a digitalizált médiavilágban érthetővé teszi a nyugat-európai vagy az észak-amerikai multinacionális kulturális termékek beáramlását. Ez ellen jogi eszközökkel nagyon nehéz védekezni, de a konzervatív kultúrpolitikának meg is felel, mert a rendteremtés pszichológiájával nagyon is megfér egy lefelé nivelláló tömegkultúra, a kulturális elsekélyesedés. A katarzist, a kritikai gondolatot nélkülöző kultúra teremti meg ugyanis a "rendteremtés" lélektani bázisát.

Van e tekintetben egy indokolatlan szemérmesség a médiumokban dolgozó szerkesztők között. Van félelem is az egyre agresszívebb kulturális politikától. Van ugyanakkor a magyar szellemi életben egy posztmodern kulturális filozófiai orientáció. A posztmodern egyik sajátos értékorientációja minden minőség tisztelete, a régi kulturális értékek visszahozása. Ez rendben is lenne. De ha mindent tisztelek, akkor semmit sem tisztelek. A vulgarizált posztmodern "korszellem" olyan mértékű kulturális relativizmust eredményez, hogy gyakorlatilag kimondja: mindenkinek mindig mindenben igaza van. Az efféle értéknihilizmus, amely a tömegkultúra legalját és a szélsőjobboldali kultúrát is legitimmé teszi, a modernséggel, az értékorientáltsággal, a távlattal, a haladáselvet képviselő kultúrával szemben valójában a kritikai kultúra idejétmúltságát, a beletörődést, a nihilizmust sugallja. A vulgarizált és hatalomkoncentráló konzervativizmus paradox módon így összetalálkozik a "hétköznapi" posztmodernnel.

Előző számunk kislexikon rovata ihlette vitára a szerzőt, aki körbejárja a nyugdíjak elméletével és a különféle nyugdíjrendszerek gyakorlatával kapcsolatos fogalmakat. Eszmefuttatását olvasva nem maradhat kételyünk afelől: végül is kinek kedveznek a hazai jóléti reformok.

(Hozzászólás Szabó Miklósnak az Eszmélet 40. számában megjelent cikkéhez)

1. 

Általában azt szokás mondani az 1997. évi magyarországi nyugdíjreformról, hogy az azt megelőző vitákban (és a fejlett világ nyugdíjreformjainak vitáiban) – kissé leegyszerűsítve – a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Az előbbiek szerint lehetséges a társadalombiztosítási rendszeren belül összeegyeztetni a szolidaritási és a biztosítási funkciót, míg az utóbbiak a biztosítási funkciót a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok számára tartanák fenn.

Ez a felszín fecsegése; feladatunk annak kiderítése, hogy miről hallgat a mély. E kérdés megválaszolása előtt át kell tekintenünk az alapfogalmakat, mert félő, hogy közel sem mindig ugyanazt értjük rajtuk. Az első két alapfogalom a biztosítás(i elv) és a szolidaritás(i elv). Az előbbi esetben a biztosító (a magyar jogban kissé nehézkesen: biztosítóintézet), az utóbbi esetben pedig a nagyon pontatlanul, sőt egyenesen helytelenül társadalombiztosításnak nevezett intézmény lebeg lelki szemeink előtt.

A szolidaritás és a biztosítás annyiban közös, hogy a szereplők mindkét esetben jövedelmük egy részét átadják egy szervezetnek, mely az összegyűjtött jövedelmeket bizonyos szempont(ok) szerint a bajba jutottaknak, a segítségre szorulóknak adja. A szolidaritás és a biztosítás abban különbözik egymástól, hogy miképpen kerül meghatározásra a jövedelem átadandó része. Biztosítás esetén e kérdés feltehető, bár nem egészen értelmes: a biztosítási díj a biztosító (esetleges) szolgáltatásához képest az individuális ekvivalencia elve alapján kerül meghatározásra, vagyis a biztosító tekintettel van az ún. kárarányra (arra, hogy várhatóan milyen valószínűséggel fog bekövetkezni az ún. biztosítási esemény). A biztosítási díjat fizetőnek pedig tisztában kell lennie azzal, hogy jövedelme alapján képes-e a biztosítási díj fizetésére. Szolidaritás esetén a fizetendő összeg általában a jövedelem százalékában van meghatározva (vagy, mint ma Magyarországon az ún. egészségbiztosítás esetén, a jövedelem százalékában plusz egy fix összegben – utóbbi az egészségügyi hozzájárulás). A szolidaritás és a biztosítás között az a fő különbség, hogy előbbi esetén nem, míg utóbbi esetén nagyon is érvényesítik az individuális ekvivalenciát.

Biztosítás esetén a biztosítási díj fizetője egy biztonság nevű terméket vásárol, s arra törekszik – nincs okunk meglepődni -, hogy ezt a legolcsóbban tegye. Társadalombiztosítás esetén szintén biztonságot vásároltunk, de akinél az ezért fizetendő összeg meghaladja az individuális ekvivalencia alapján megállapítható biztosítási díjat, az drágábban, akinél pedig nem éri el, az olcsóbban vásárolja a biztonságot, mint ha azt biztosítótól tenné. Aki drágábban vásárolja, az a fizetendő összeg és a biztosítási díj közötti összeggel a biztosítási díj összegéig kiegészíti annak a befizetését, akinél ez nem éri el a biztosítási díjat (ez a jövedelemátcsoportosítás). Tehát a társadalombiztosításnak fizetett járulék (+ egészségügyi hozzájárulás) szétválasztható – legalábbis elméletileg – biztosítási és szolidaritási díjrészre. Ennek alapján elmondható, hogy például a társadalombiztosítás 55 százalékban biztosítás, 45 százalékban szolidaritás.

Fenti példánk elsősorban az ún. egészségbiztosításra vonatkozik, nyugdíjbiztosítás esetén némileg más a helyzet. Kezdjük azzal, hogy a(z öregségi) nyugdíjbiztosítás biztosításelméletileg nem biztosítás (a rokkantsági viszont igen), mert a nyugdíjkorhatár elérése nem tekinthető olyan kockázatnak, mely ellen biztosítással lehetne védekezni, s ugyanez mondható el a nyugdíjaskor minden egyes hónapjáról: az, hogy nyugdíjasunk megéli a következő hónapot, nem káresemény, ami miatt nyugdíjat kell számára fizetni. A hosszú élet örömteli esemény.

Tehát a hivatalos frazeológiával ellentétben – közgazdasági értelemben – más a biztosítás és szolidaritás fogalma. A "társadalombiztosítás" biztosítási elvű működésen azt szokás érteni, hogy legyen járulékfizető az (vagy fizessen helyette más, de járulék nem fizető ne legyen), aki a rendszer nyújtotta ellátásokat igénybe kívánja venni (egészségbiztosítás esetén), illetve a kapott ellátások a járulékfizetéssel álljanak (egyenes) arányban (nyugdíjbiztosítás esetén).

A nyugdíjbiztosítás esetén a biztosítási elvet azzal a szlogennel szokták bemutatni, hogy mindenki olyan nyugdíjat kapjon, melyet járulékfizetésével "kiérdemelt". Tehát ha nyugdíjkorhatárt elérve egy bankár mondjuk húszszor több járulékot fizetett, mint egy betanított munkás, akkor a Nyugdíjbiztosítási Alaptól és nyugdíjpénztárától egyaránt húszszor akkora havi nyugdíjat kapjon. Csakhogy ekkor szó nincs biztosításról, mert nem mérlegelték az individuális ekvivalenciát, esetünkben azt, hogy a bankárok és a betanított munkások életkilátásai közel sem azonosak. A bankárok magas iskolai végzettségűek, egész életükben magas jövedelemmel rendelkeznek, egészséges környezetben, jó körülmények között laknak és dolgoznak, egészséges ételeket esznek, megfelelően képesek rekreálódni (meg tudják fizetni), jó orvosokhoz járhatnak stb., aminek eredményeként hoszszabb átlagos nyugdíjas élettartamra számíthatnak. A betanított munkások esetén általában mindennek az ellenkezője mondható el. Tehát a bankárok és a betanított munkások közötti "egyenlőség" valójában jövedelemújraelosztást, redisztribúciót jelent: a betanított munkások a bankárok iránti szolidaritás érzetétől hajtva segélyt nyújtanak számukra. Régiókra lefordítva: Kelet-Magyarország segélyezi Nyugat-Magyarországot, Józsefváros a Rózsadombot.

Visszatérve az elejére: nem pontos az, hogy a nyugdíjreform kérdésében a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Természetesen lehetséges az, amit az előbbiek állítanak: a felosztó-kirovó elven működő rendszerekben a szolidaritási és a biztosítási funkció összeegyeztetése, de az utóbbiak nem e kettő lehetséges arányairól kívánnak vitát nyitni, hanem a társadalmi szolidaritást kívánják felmondani. A másik vonatkozás: a felosztó-kirovó rendszerű társadalombiztosítás képes működni tisztán biztosítási alapon, miért kellenének ehhez a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok? A válasz kézenfekvő: a pénztőke nem tud pénzt keresni, jövedelemhez jutni a felosztó-kirovó rendszerek implicit nyugdíjígérvény-pénzével, ezért van szüksége explicit – a jegybankok által kibocsátott – ‘nagyerejű’ pénzre és az ezzel adekvát tőkefedezeti rendszerre. A fejlett (nem angolszász) világban kizárólagosan létező "érett" felosztó-kirovó rendszerekről a tőkefedezeti rendszerre való áttérés gazdaságilag mindörökre veszteség, nincs olyan, hogy ki kell bírnunk az áttérés terheit, s azután majd élvezzük áldozatvállalásunk hasznát. Amire képes a tőkefedezeti rendszer, az megvalósítható a felosztó-kirovóval is.

Téved az, aki úgy gondolja, hogy itt a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer dicséretét olvassa. A kérdés úgy szól, hogy ha van egy érett felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünk, mely számos problémával küszködik, mit tegyünk, hogy e problémákat megoldjuk, vagy legalábbis elviselhető szintre szorítsuk le. Az 1997-ben választott út, melynek legfontosabb sajátossága a járulékok körülbelül negyedének tőkefedezeti nyugdíjpénztárba való átcsoportosítása volt, egyrészt semmit nem oldott meg, másrészt sokba kerül, végül a magyar pénzügyi rendszer felfújásával azt sebezhetővé teszi – teljesen feleslegesen. A nyugdíjreform fedőnevű kormányzati akciósorozat nem volt egyéb, mint egy gigantikus méretű – közgazdasági műszóval élve – járadékvadászat.

2.

Szokás azt mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan beépítettek egyfajta újraelosztást a rendszerbe, mégpedig a fiataloktól az idősek felé. Szabaduljunk meg ettől a fogalmi-értelmezési kerettől! Induljunk ki a jelenlegi helyzetből: az aktívak nyugdíjjárulékot fizetnek, s ezért nyugdíjígérvényt kapnak. Az aktívak a nyugdíjjárulék-fizetéssel hitelt nyújtanak az államnak, amit az arra használ, hogy törlessze fennálló (nyugdíj-) adósságát. Az igazi kérdés, hogy miképp kamatozik a nyugdíjjárulék-hitel? Ha e kamatozás megegyezik az állam mindenkori (explicit) államadósságának kamatával (nevezzük ezt állampapír-indexnek), a nyugdíjrendszer makrogazdasági értelemben igazságos (hangsúlyozom, hogy itt és most kizárólag makrogazdasági szempontú igazságosságról van szó!); de ha a kamatozás ez alatt marad, a rendszer igazságtalan, mert az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kibocsátott állampapírokkal tenné (az 1997. évi nyugdíjreform következtében éppen ez a helyzet). A nyugdíjreform óriási üzlet lehet az államnak. Ha viszont a nyugdíjjárulék-hitel kamatozása meghaladja az állampapír indexét, a nyugdíjrendszer rosszul tervezett és változtatásra szorul.

Persze feltehető a kérdés: honnan tudható, miképp kamatozik a hatályos felosztó-kirovó nyugdíjrendszer? Miért állítja e sorok írója, hogy csapnivalóan, jóval a mindenkori állampapírok kamata alatt? Ezt a nyugdíjpénztárba lépők magas száma egyértelműen bizonyítja: a járulékátcsoportosítás lehetőséget ad, hogy az átlépők legalább járulékuk negyedéért legalább az állampapírok kamatára tegyenek szert. (Ez akkor történik, ha a nyugdíjpénztár kizárólag állampapírt vásárol.) Ezt biztosan elérik, de miért kell ehhez tőkefedezeti nyugdíjpénztár és járulékátcsoportosítás? Abban reménykedhetnek, hogy ennél magasabb hozamra is szert tehetnek, ha állampapírok vásárlása helyett részvényeket és vállalati kötvényeket vásárolnak, de ehhez kockázatot kell vállalni. De a nyereség, amit elérhetnek (az állampapírok kamata és a piaci hozam közötti különbség hosszú távon néhány százalék; a Horn-kormány két százaléknak tételezte), túlságosan csekély, s ezzel áll szemben a nyugdíjrendszer második pillérének teljes működési költsége. (Az állampapír-indexnek megfelelő kamatot pluszköltség nélkül is jóvá lehetne írni a Nyugdíjbiztosítási Alapban vezetett egyéni számlán.)

3.

De nem csak azt szokás mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan tartalmaznak fiataloktól az idősek felé irányuló újraelosztást, hanem azt is, hogy e finanszírozási rendszer implicit módon generációk közötti szerződést feltételez. E rendszerek jó működéséhez két dologot szokás szükségesként megnevezni. Az egyik: a járulékfizető korosztályoknak biztosaknak kell lenniük abban, hogy idős korukban az akkori fiatalok is fizetni fognak; a másik: érvényesüljön a "generációk közötti igazságosság" elve. Ez utóbbi tekintetében, teszik hozzá, a háború utáni rendszerek igen gyenge teljesítményt nyújtottak, ami aláásta az "implicit társadalmi szerződést".

Ha a nyugdíjjárulék-fizetésre úgy tekintünk, mint az államnak nyújtott hitelre, akkor elfelejthetjük a "generációk közötti szerződés" toposzát is. Az állam tartozik nekünk, s mint tudjuk – a következő állítást talán kevesen vitatnák, legfőképpen a pénzügyi kormányzat tisztségviselői -, az adósságot törleszteni kell. Az, hogy az állam adósságát új nyugdíjjárulék-hitel felvételével, állampapír kibocsátással vagy éppen adóbevételeiből törleszti, a hitelező – a nyugdíjas – szempontjából érdektelen kérdés. A makrogazdasági modellek elvont világában élve akaratlanul se tegyünk szívességet a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer további megnyirbálását kívánóknak (akik ezzel készítik a "helyet" a tőkefedezeti pillérnek).

Ha makrogazdasági modellekkel kívánjuk megalapozni a gazdaságpolitikai cselekvést, akkor esetünkben arra jutunk, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben a mindenkori nyugdíjjárulékokból fizetik a mindenkori nyugdíjakat, implicite feltételezve, hogy a nyugdíjjárulék kulcsa mindeközben változatlan. Sokan ezt egyenesen a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciójának tekintik. De miért csak a nyugdíjjárulékból lehetne nyugdíjat fizetni, vagy pontosítsunk: adósságot törleszteni?

A problémát az okozza, hogy öregedő népesség esetén – s ez Magyarországon és a fejlett világban mindenütt így van -, amikor a járulékfizető generációk kisebbek a nyugdíjas generációknál, az impliciten változatlannak tételezett nyugdíjjárulékra nem lehet olyan nyugdíjígérvényt tenni, ami a járulékfizetőnek ne lenne előnytelen. A pénz világára fordítva: nem adható olyan nyugdíjígérvény, melynek kamata azonos a mindenkori állampapír-állomány kamatával. Vagyis egy rossz definícióval a rendszerbe programozzuk a "generációk közti igazságosság" elvének aláásását. A felosztó-kirovó rendszert "reformáló" tőkefedezeti nyugdíjrendszer annyiban "strukturális reform", hogy a nyugdíjpénztár által vásárlandó állampapír esetén senki sem kíváncsi, hogy azt az állam miből fogja visszafizetni. A felosztó-kirovó rendszer fenti definíciója pedig éppen egy (rész)népesség számmal és nyugdíjjárulék-kulccsal meghatározott keretösszeget határoz meg, mely nyugdíj formájában adósságtörlesztésre fordítható.

A fenti felvetés nem akadémikus. A kormányt az államháztartásról szóló törvény arra kötelezi, hogy minden évben, a Nyugdíjbiztosítási Alap költségvetéséről szóló törvényjavaslat benyújtásakor tájékoztassa az Országgyűlést a várható demográfiai folyamatokra támaszkodva az Alap következő öt, illetve ötven évben várható kiadásairól és bevételeiről [1992. évi XXXVIII. törvény, 86. § (6) bekezdés; ez az előírás természetesen a nyugdíjreform során került a törvénybe]. A törvénytisztelő Orbán-kormány e kötelezettségének eleget tett a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak 1999. évi költségvetéséről szóló T/326. számú törvényjavaslathoz csatolt Tájékoztatóban. A konklúzió: a rendszer finanszírozható – a járulékbevételekből. Vagyis a kormányzat osztja a szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót (ezt tanúsítja a fenti finanszírozhatóság fogalom is), ami automatikusan igazságtalan nyugdíjrendszert eredményez.¹

Nézzük akkor a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definícióját! Azt a nyugdíjrendszer nevezzük így, melyben az aktuális nyugdíjakat elsősorban – de nem kizárólagosan! – az aktuális nyugdíjjárulékból fizetik, miközben a nyugdíjjárulékért nyugdíjígérvényt adnak cserébe.

A felosztó-kirovó és a tőkefedezeti rendszer közötti végső különbség pedig az, hogy az előbbiben a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz, míg az utóbbiban a jegybank által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénz játszik szerepet. Az utóbbi a Magyar Nemzeti Bank "védelme" alatt áll: az felelős értékállóságáért, illetve fő felelőse a pénzügyi rendszer zavartalan működésének, mely tőkeként való értékmegőrzésének, sőt értékgyarapításának elengedhetetlen feltétele. Az előbbi, a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz értékmegőrzése nem feladata az MNB-nek (nem is lehet feladata), arról az Országgyűlésnek és a Kormánynak kellene gondoskodnia, amit nem tesz meg. De mi lehet ennek az oka?

E kérdésre az lehet a magyarázat, hogy az országgyűlési képviselők és a kormánytagok már ismerik annyira a gazdaság működését, hogy megóvják magukat a forint értékállóságának megingatásától (nem lenne túl nehéz!), mert lassan-lassan tisztában lettek esetleges ez irányú tevékenységük káros gazdasági következményeivel. Ennek ellenére évente akár többször is lecsípnek valamennyit a nyugdíjígérvény-pénz értékéből. Persze az országgyűlési képviselőket és a kormánytagokat a kis- és nagytőkék tulajdonosai "szocializálják", akik képesek megtorolni a nekik nem tetsző pénzt érintő kormányzati lépéseket. A nyugdíjjárulék-fizetők és nyugdíjasok azonban képtelenek a megtorlásra, ők nem menekülhetnek egyik országból a másikba, mint a tőke.² Ezért van az, hogy az aktívakra oly előnytelen feltételeket kényszeríthet a kormányzat: a nyugdíjjárulék-hitel alacsony – az állampapírokénál feltétlenül alacsonyabb – kamatozása azt jelenti, hogy az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kellene megtennie. A jelenlegi nyugdíjrendszer első, felosztó-kirovó elven működő pillére hatalmas üzlet – az államnak.

4.

Ha úgy kívánjuk, éppen a többpillérű nyugdíjrendszer alapjainak lerakásaként is felfoghatjuk – idézem – "az önkéntes biztosítók alapításának engedélyezését".

A lényeg azonban nem ez, hanem az adókedvezmény. Ha a tagdíjnak nevezett,³ havi rendszerességgel elvárt összeget vagy annak egy részét a munkáltató magára vállalja, ezen kifizetése nem számít bérjellegűnek, vagyis mentes az élőmunka közköltségei alól (ez elsősorban a társadalombiztosítási járulékmentességet jelent). Ezen kívül a tagdíj 50 százaléka évi 200 ezer – a 2020. január 1-je előtt (öregségi) nyugdíjba menők esetén, de csak nyugdíjbamenetelükig 230 ezer – forintig leírható az adóból.⁴ Mivel az 50 százalékos kulcs jóval meghaladja a legfelső adósávot, a pénztártag adókedvezményként többet kap vissza, mintha elengednék a tagdíja után fizetett adót. Ezt nevezik negatív adóvisszatérítésnek. Ez kormányzati szempontból irracionális. A Horn-kormány 1997-ben gyámoltalan kísérletet tett, hogy az 50 százalékos adóleírási lehetőséget a mindenkori legmagasabb adókulcs mértékére szállítsa le, de – talán a közelgő választásokra tekintettel – már az Országgyűlés előtt lévő javaslatát visszavonta. Az Orbán-kormány 1998-ban nem is kísérletezett.

Fontos megjegyeznünk, hogy az "önkéntes biztosító" egyrészt nem biztosító, másrészt az "önkéntes" jelző kitételének épp annyi értelme van, mint az OTP, a Postabank vagy bármely bank elé kitenni az önkéntes jelzőt, mondván, hogy a polgárok (bocsánat!) nem kényszer hatására, hanem önként dönthetnek az adott bank szolgáltatásainak igénybevételéről.

Persze az önkéntes a kötelező ellenpárja, s mint ilyen, a kötelező társadalombiztosításra utal. Ez már önmagában tragikomédia forrása. Az önkéntes biztosítónak nevezett nyugdíjpénztár intézményének létrehozása mint a társadalombiztosítás reformjának szerves része interpretálódott, s így azt egy olyan bürokrata csoport kaparintotta meg, mely semmiféle szaktudással nem rendelkezett a pénzügyi-befektetői intézmények világában. A Pénzügyminisztériumon belüli főosztályharcban a társadalombiztosítás ügyeiért felelős és ambiciózus Társadalmi közkiadások főosztály kiütéses győzelmet aratott a Pénzügyi intézmények főosztály felett. (Ehhez jó szövetségesre lelt az Antall-kormány klientúra-építő igyekezetében.) A győzelemhez vezető államapparátusi ideológia éppen a "társadalombiztosítás reformjának szerves része" volt. A zsákmány megkaparintása után minden igyekezetük arra irányult, hogy a pénztár intézménye véletlenül se a pénzügyi-befektetői szakma évtizedes-évszázados története során kialakult-kiforrott megoldásokat kövesse, hogy az összehasonlíthatóság okán önálló hivatalt kreálhassanak maguknak. (Ez lett a Pénztárfelügyelet.)

A pénztár intézményét megérteni csak egyetlen nézőpontból lehet: mi az azt kreáló bürokraták érdeke. Ez az érdek azt eredményezte, hogy a magán jelzővel illetett nyugdíjpénztári piacra való belépés és az egyes pénztárak működési költsége a csillagos eget súrolja, az adminisztrációs kötelezettség hat-nyolcszorosa annak, ami lehetne. Mindez roppant egészségtelen piaci koncentrációt eredményezett, aminek a levét pénztártagok (és sok idő múlva a kormány) isszák meg, ha egyáltalán észreveszik. A hozamteljesítmény mérését nagyon gondosan úgy konstruálták, hogy pozitív reálhozamról szóljon az "ének" akkor is, amikor az jócskán negatív.

Az egyértelmű tévedés, hogy "az önkéntes nyugdíjpénztárak jótékony hatással voltak a megtakarításokra". A(z önkéntes) nyugdíjpénztárakban összegyűjtött tőke döntő hányada számviteli-statisztikai megtakarítás, mellyel szemben adó- és társadalombiztosítási járulékkiesés miatti költségvetési többlethiány áll. Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a (nemzetgazdasági szintű) megtakarítások ennek nyomán legfeljebb az össztőke tizedével növekedtek (tehát 6-7 milliárd forint lehet), de könnyen lehet, hogy még ennyi sem, csupán a lakossági megtakarítások szerkezete módosult. (E megtakarítási forma merevsége miatt azonban feltételezhető, hogy némi tényleges többletmegtakarítás keletkezik, csak éppen rendkívül csekély mértékű.)

5.

Az 1996-1997. évi nyugdíjreform-csatározások kapcsán a Pénzügyminisztérium álláspontját – helyesen – Szabó Miklós a következőképpen foglalta össze: "a megoldást egy kötelező, magánpénztárak által működtetett pillér bevezetésében látta [mármint a Pénzügyminisztérium – N.Gy.], melynek szerintük több előnye is van. Fellendíti a tőkepiacot, így elősegíti a gazdasági növekedést, átláthatóvá teszi a rendszert, megteremti a megfelelő ösztönzőket." Vagyis a Pénzügyminisztérium szerint a megoldás a nyugdíjrendszer – legalább részleges – privatizációja.

Fontos tisztáznunk, hogy mit szokás érteni a nyugdíjrendszer privatizációján: az implicit nyugdíjígérvény-pénz felváltását a jegybankok által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénzzel. Ez a privatizáció nem privatizáció; nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nyugdíjrendszer privatizációjáról beszélni nem értelmes, az nem a lényeget fejezi ki.⁵ E kijelentés annak ellenére vállalható, hogy szerte a világon a hasonló nyugdíjrendszer-változtatásokat privatizációnak nevezik.

Szabó Miklós megállapítja: "A privatizációnak a gazdasági növekedésre kifejtett hatásával kapcsolatban pedig igen komoly viták folynak a közgazdasági irodalomban. Manapság rengeteg makroökonómiai szimuláció készül, ám ezek nagy része vitatható kiinduló feltételekkel él az egyének, a vállalatok viselkedésére vonatkozóan, ami nem mindig teszi hihetővé az eredményeket." Nos a probléma a kiindulópontban van: miért kellene makroökonómiailag szimulálni az egyik pénz másikkal való felváltását? Hathat ez a gazdasági növekedésre? A válasz csak nemleges lehet.

Tragikus következményekkel járt az a hit, hogy a nyugdíjrendszer "privatizációja" (nyugodtan tehetjük idézőjelbe) melletti vagy elleni döntést makroökonómia szimuláció eredménye dönti el. Azt, hogy a "privatizáció" nem hoz létre többletmegtakarítást, s ennek okán nem gyorsul a gazdasági növekedés (az már önmagában primitív feltételezés, hogy a megtakarítások automatikusan beruházásokká válnák, melyek automatikusan növelik a gazdaság teljesítményét), logikai úton belátható. Esetünkben minden makroökonómia szimuláció a két pont közötti leghosszabb görbe, mely természeténél fogva nem csupán a tévedésekre, de a manipulációra is lehetőséget szolgáltat. Utóbbival élt is a pénzügyi kormányzat. Tehát több mint gyanúval kezelendő a nyugdíjreform "privatizációval" kapcsolatos minden olyan állítás, mely úgy kezdődik, hogy a kormány számításai azt mutatják...⁶

6.

A demográfiai probléma valóban komoly kihívást jelent. Ez a probléma azonban csak akkor áll fenn, ha a fentebb említett szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót fogadjuk el (az aktuális nyugdíjat csak és kizárólag az aktuális nyugdíjjárulékból lehet fizetni). Ha viszont ragaszkodunk ahhoz, hogy az adósnak adósságát törlesztenie kell (vagyis az államnak nyugdíj formájában meg kell adnia a nyugdíjjárulék-hitelt), akkor a demográfia nem játszik (nem játszhat) szerepet.

Egyébként a demográfiai probléma, konkrétan a népesség öregedése annyiban hat a nyugdíjrendszerre, amennyiben a gazdaságra hat. Ezt a hatást még nem látjuk világosan, s egyébként sem sokakat érdekel. (Neoliberális barátaink szerint nincs közünk hozzá, mások úgy vélekednek, hogy van, bár vajmi keveset tehetünk ellene. Ez a gyakorlatban "a szegényeket vagy a gyermekeket nevelő családokat támogassuk-e elsősorban" kérdéseként merül fel. Az átfedés jelentős, mivel az utóbbiak több mint fele az előbbi kategóriába is beleesik.) Ennek egyik nem elhanyagolható oka, hogy ami a demográfiai szempontból gyors változás, az gazdasági szempontból lassú, s adottságként tételeződik. Mindenesetre a népesség öregedése kellemetlenül érinti a gazdaságot, s ki kell mondanunk, hogy a felelős gazdaságpolitikának érdeke fűződik a – születésszám csökkenéséből eredő – népesség öregedés megállításához.

7.

Az "öngondoskodás", mint a reform egyik leggyakrabban hangoztatott ‘hívószava’ problematikus – állapítja meg nagyon helyesen Szabó Miklós. A nyugdíjreformnál még csak hagyján, de az egészségbiztosítás esetén nem is hívószóról, hanem fedőszóról van szó, mely az élőmunka költségeinek csökkentését, a népesség alacsonyabb jövedelmű nagyobbik hányadának hátrányosabb helyzetbe hozását van hivatva elfedni. Ha létezik egységes állami társadalombiztosítás, akkor a polgár kiskorú, aki nem gondoskodik magáról. Ha ehelyett van három vagy négy egészségpénztár, mely az egységes állami társadalombiztosítás felszabdalásával jött létre, akkor polgárunk már félig "öngondoskodik" és sütkérezik a választás szabadságának jogában, ha viszont van öt-hat profitorientált biztosító, melyek egyikébe kötelező belépni, akkor már teljesen "öngondoskodók" vagyunk. (Az fel sem merül, hogy a biztosítási díj ellenében így is profitorientált biztosítónk gondoskodik egészségügyi ellátásunkról.) Az igazi és tényleges "öngondoskodásról" a társadalombiztosítás és a biztosítás betiltása esetén beszélhetnénk teljes joggal.

Az "állami" vagy a "közösségi" fogalmát is újra kell gondolni. Az "állami" helyes jelentése: egyetlen. Azért állami, mert az "állam", konkrétan a pénzügyi és egészségügyi kormányzat foglalkozni kíván vele, zsákmányának tekinti. (E kormányzatok egyáltalán nem lesznek jobb gazdái az Egészségbiztosítási Alapnak, mint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár apparátusa vagy valamikori önkormányzata, csak ezentúl másutt és mások zsebébe kell csúsztatni a bélelt borítékokat.)

Tehát kevés hazugabb, megtévesztőbb kormányzati szlogen született a legutóbbi évtizedben, mint az "öngondoskodás". A Pénztárfelügyelet elnöke egy interjújában odáig megy, hogy a pénztárakat civil szerveződéseknek láttatja, melyeknek "céljuk, hogy minél több ember ismerje fel az öngondoskodás fontosságát."⁷ Talán inkább adekvát pénzügyi-befektetési intézményeket kellene létrehozni! E logika szerint a kereskedelmi bankok azért jöttek létre, hogy minél több ember megismerje a hitelezés, a folyószámlavezetés és pénz átutalással való továbbításának fontosságát. Szórakoztató – és borzongató.

8.

Befejezésül meg kell ingatnom a magyar kormány tisztességében való hitet. Az, vélik sokan, tanult a brit példából, s megakadályozta, hogy Magyarországon legyenek megtévesztett emberek, akiknek nem éri meg nyugdíjpénztárba átlépni, erre mégis rábeszélik őket, s végül rosszul járnak. A tanulás, az így vélekedők szerint, valószínűsíthetően a Pénztárak Garancia Alapjában öltött testet. Ez az Alap garantálja, hogy a megtévesztett emberek nyugdíja legfeljebb 7 százalékkal lehessen kevesebb, mint megtévesztés nélkül. Ha a megtévesztettség ennél nagyobb, segít az Alap, az összes többi pénztártag pénzéből. Vagyis a magyar kormány tisztessége abban merül ki, hogy a megtévesztetteknek vigaszdíjat kell kapniuk a többiektől. Egyáltalán nem arról szól a mese, hogy ilyenkor az állam a zsebébe, vagyis mindannyiunk zsebébe nyúl.⁸

Jegyzetek

¹ Az említett Tájékoztató elmondja, hogy a nyugdíjrendszer második (tőkefedezeti) pillérében jelentős tőke halmozódik fel, mely 2040 után eléri a GDP 50 százalékát. Ez eddig igaz. Innen kezdve a kormányzati érvelés minden eleme közgazdasági blöff. Az első állítás, hogy tudnillik e tőke komoly szerepet kaphat a tőkepiac alakításában, még igaz is, csak ennek az égadta világon semmiféle pozitív vonzata nincs. Más lenne a helyzet, ha ez a tőke tényleges megtakarítás lenne, de nem az, csupán számviteli-statisztikai megtakarítás. Ezzel végeztünk is a kormányzat második állításával, mely szerint ez növeli a nemzetgazdasági szintű megtakarításokat. Valójában az ünnepelt tőkével ugyanannyi (pontosabban: kissé több) államadósság áll szemben, ezért beszélhetünk csupán számviteli-statisztikai és nem tényleges megtakarításról. A harmadik állítást – a tőkefedezeti pillér hozzájárul a nyugdíjrendszer "hullámvölgyeinek" enyhítéséhez – akár igaznak is tekinthetnénk, ha nem tudnánk: ezt azzal teszik, hogy előbbre hozzák a (nyugdíj)adósság-törlesztést, vagyis a "hullámvölgyet".

² Ha a "generációk közötti szerződés" toposznak egyáltalán van értelme, akkor az, hogy a "generációk", vagyis az ország nép(esség)e összefog a nyugdíjígérvény-pénz értékének megvédésére.

³ A tagdíj mint fogalom teljesen téves. Aki teheti, nem azért lép nyugdíjpénztárba, hogy ott tag legyen, hanem az adókedvezményt kívánja igénybe venni.

⁴ A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 35. §-ának (2)-(3) bekezdése.

⁵ Szabó Miklós később a privatizációról megállapítja, hogy az a közgazdasági tankönyvekben általában úgy szerepel, mint ami növeli a hatékonyságot és csökkenti a költségeket, viszont a tőkefedezeti rendszer működése többszörösen drágább a felosztó-kirovónál. Az utóbbi megállapítás teljesen igaz. De attól, ami nem privatizáció, ne kérjük számon azt, amit a tankönyvek a privatizációról írnak.

⁶ Ehelyütt ezt nem bizonyítjuk. A bizonyítás szerepel a szerző más cikkeiben: Figyelő, 1998. október 1.; Közgazdasági Szemle, 1998. november.

⁷ Népszabadság, 1998. november 7. 15.

⁸ Lásd részletesen a szerzőtől: A Pénztárak Garancia Alapja. Bankszemle, 1998. június-július.

A szakértelem és a szakértő ősrégi fogalmak, sokféle történeti alakváltozáson mentek át. Az ókori Egyiptom múmiákat bebalzsamozó papjaitól a kínai Konfuciusig, a görög Szolóntól Arisztotelészig, a római Senecatól a mai kor valutaalapi szakértőiig a társadalmi-termelési munkamegosztás differenciálódása odáig finomodott, hogy a szakértő és a szakértelem a profittermelés és az államhatalom működtetésének elválaszthatatlan alkotóeleme lett. Mai alakjában a szakértő a modern, 19. századi értelmiségi "osztály" leszármazottja. Nyugat-Európában már akkoriban a szakértelmiségi alkotta a szellemi foglalkozásúk nagy többségét, míg Oroszországban az értelmiség (intelligent, intelligencija) még a cárizmussal szembeni ellenzéki tevékenységgel volt elfoglalva, sőt, az 1905-ös forradalom vereségéig az értelmiség jelentős része forradalmárnak tekintette magát. A XX. században, pontosabban az I. világháború óta a szakértő értelmiségi szerepe és felelőssége a társadalmi folyamatok irányításában megnőtt. Gondoljunk csak Einsteinre, Szaharov akadémikusra vagy éppenséggel Chomskyra, akik szembefordultak saját szakértelmük eredményével. De hát lehetséges-e a szakértelmedet saját ellenőrzésed alá vonni a mai világban? Talán lehetséges, de érdemes-e? Így vagy úgy erről is szólnak az alább recenzálandó könyvek.

A szakértelem naiv vagy álnaiv misztifikálása a kelet-európai újpolgári rendszerekben szerves összefüggést mutat azzal a régi államszocialista tradícióval (amely maga is a régi polgári-dzsentri gyökerekhez megy vissza), amelyben a politikai megbízhatóság abszolutizálódott a szakértelem "burzsoá ravaszságaival" szemben. Mindkét beállítódás lényegét tekintve arról szól, hogy miképpen tudja a politika a szakértelmet a maga szolgálatába állítani. A szakértelem mai uralma a politika fölött természetesen látszólagos. Arról van szó, hogy a rendszer elrejti azokat a mechanizmusokat, melyeken keresztül az "illetékes" szakértők a valóságos szakismereteket a társadalomtól elkülönült politikai hatalommá, hatalomfenntartó erővé transzformálják. Egyebek mellett ez a felismerés vezette Lukács Györgyöt az értelmiség, az "irástudók felelősségének" sokat idézett téziséig: a szakértelem nélkül sem a világháborúk, s benne Auschwitz, sem a rendszeres és tömeges éhínségek, tízmilliók permanens ínsége nem képzelhetők el. Micsoda szakértelem kell például ahhoz, hogy a svájci banktőke a náciktól átvett aranyat (mely aranytömbök jórésze a gázzal megölt zsidók szájából kitépett aranyfogakból "szublimálódott") több mint 50 évvel a háború után is saját tőkefelhalmozási érdekeinek megfelelően használja. Más-más szempontból ugyan, de mindkét recenzálandó könyv viselhetné – Lukács Györgyöt parafrazálva – A szakértők felelőssége címet is.

Viviane Forrester, a jeles francia írónő Gazdasági horror című könyve,¹ amely ebben az évben jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában, nem keltett Magyarországon komoly visszhangot. Érthető, hiszen a könyv főszereplője az ember, aki milliárdnyi magával a szakmai döntések áldozataként jelenik meg. A mű tartalma és mondanivalója szerint a jó ízlésű magyar liberális és/vagy nacionalista értelmiségi számára bizony botránykő, mivel – feladva (Franciaországban!) a jó kapitalizmus illúzióját – a Rendszer egyetemes és megszüntethetetlen emberellenességét mutatja be.

Az írónő sok-sok oldalon keresztül ábrázolja, hogy a világ mérhetetlen gazdagsága és mérhetetlen szegénysége között belső, eltéphetetlen kapcsolat létezik. Nem nagy csoda hát, ha a társadalomtudósok és a politikával hivatásszerűen foglalkozók döntő többsége "genetikusan" irtózik az ilyen rendszerkritikai könyvektől. (Mi van, ha szembesülünk a problémával …megváltozik bármi?) Ugyanakkor nem is könnyű egy ilyen szemléletű könyvet a piacra dobni. Gondoljunk arra: ha egy szakértő (szociológus, történész, halbiológus, akár egy esszéíró stb.) leleplezi a polgári demokrácia és a kapitalista gazdasági rendszer szociális következményeit, igen könnyen a hivatalos szakértők körén kívül kerül, szinte észrevétlenül a hivatalos tudományosság és a szakértelem berkein túl találja magát. Ha pedig szembe is fordul a rendszerrel, akkor figyelemre sem méltatják, nemcsak a tudományosság keretein helyezik kívül, hanem intellektuális zárlat alá veszik, megbélyegzik.²

Nem tudom, hogy V. Forrester milyen elbánásban részesül Franciaországban, Magyarországon a tapasztalatok igen egyértelműek. A jelzett probléma érzékeltetésére alkalmas Szalai Erzsébet, az ismert szociológus esete, aki a rendszerváltó liberális értelmiség kritikai "balszányán" helyezkedik (helyezkedett) el. Szalai könyve, Az elitek átváltozása, amely 1996 után most, 1998-ban jelent meg másodszor, egyszer már "szakmai" viták tárgya volt. A korábbi kiadás alapján kibontakozott vita rámutatott arra, hogy miért "(fel)használhatatlan" Szalai e könyve (is?) a rendszerváltó értelmiség meghatározó irányzata számára. A mértékadó Buksz című folyóirat recenzense (L. M.) egyebek mellett azért marasztalja el Szalai könyvét, mert a szerző egyrészt csúnyán elbánik a gazdasági apparátusok (elitek) szakmai tekintélyével, másfelől mert olyan művet hozott létre, amely a szakmaiságon kívül álló szempontokat is magában foglal, ami a "szakértő" számára nem tolerálható. Szalai legsúlyosabb állításának a jelzett recenzens azt a megállapítást tartja, hogy "a gazdasági helyzetértékelések nem a valóságos helyzet feltárásának igényével, hanem a mindenkori politikai hatalom szándékának, szája ízének megfelelően készültek. A politikai rendszerváltás óta ez a helyzet ‘fokozódott’."³ Az elitek történelmi felelősségének vizsgálata még szociológiai szempontból sem vethető fel.⁴ Az elitnek csak érdemei lehetnek, hiszen a nárcisztikus önkép kialakításához a világ bármely részén súlyos érdekek fűződnek.

A rendszerváltó elit egyes képviselőinek "rádöbbenése" nem újkeletű, elegendő itt utalni Soros György ismert megvilágosodására. Sorost üzleti érdekeinek sérelme késztette a "revelációra". Szalai Erzsébet – Sorosénál jóval korábbi – kritikai fordulatát erkölcsi tartása ösztönözte. Míg Szalai évek óta folytatja "elitkritikai" munkásságát,⁵ egyik vitapartnere, Tamás Gáspár Miklós újabban ismerte fel a neoliberális világrend pusztító hatását, ámbár nem vonta még le magára a tőkés rendszerre vonatkozóan a megfelelő következtetéseket, nem ment tovább az állam szerepének egyfajta rehabilitálásánál. Igaz azonban az is, hogy egyelőre Szalai néhány gondolatmenetéből is adódik olyan következetetés, mintha bizakodni lehetne egy emberarcú kapitalizmus megvalósulásában, de az is lehet, hogy mindezt csak a recenzens rosszindulatú előítélete sugallja.

Ezen a téren Viviane Forrester könyve túllépett minden illúzión. Éppen arra a kérdésre keresi a választ, miképpen éri el a Rendszer a lakosság "beleegyezését", hogy évente 50 millió ember éhen haljon, hogy nap mint nap Párizstól Delhiig, New Yorktól Budapestig, Mexikóig száz- és százezrek váljanak a rendszer szemében felesleges emberré, akinek sem munkaerejére, sem fogyasztói kapacitására senkinek sincsen többé szüksége. Sokan időlegesen, még többen örökre "kiesnek" a Rendszer kegyeiből. A könyv röviden arról szól, hogy a tőke számára felesleges embermilliókat hogyan lehet a legolcsóbban, szakszerűen periferizálni, csendes és gyors pusztulásra ítélni úgy, hogy közben ne sérüljenek a polgári demokrácia törvényei, hogy a rendszert igazoló szakértő értelmiségiek jó lelkiismerettel élvezhessék működésük nyilvánvalóan megérdemelt gyümölcseit. Forrester a világ jelenkori neoliberális átrendeződésére, illetve annak – szinte hihetetlen – szocio-kulturális következményeire utalva írja: "Sohasem képzeltük volna, hogy a munka igájából való szabadulás ilyen katasztrófát idéz elő. És hogy olyan váratlanul következik be, mint valami titokban előkészített csíny…1979 és 1994 között a munkanélküliek száma a G7 országaiban 13 millióról 24 millióra nőtt, vagyis 15 év alatt csaknem megduplázódott, ehhez jön még az a négy millió ember, aki már letett a munkakeresésről, és az a 15 millió, aki jobb híján részmunkaidőben dolgozik."⁶ Természetesen Kelet-Európában, ahol jelentősebb tömegek, az alkotó erejük teljében lévő generációk sohasem tapasztalták meg a munkanélküliség nyomorúságát, még sokkal súlyosabb helyzet alakult ki. Ráadásul ezekben az országokban a hatalmi elitek pártállástól függetlenül elkonspirálták a valutaalapi és világbanki "projektek", értsd, diktátumok puszta létezését is, hogy a lakosság fel se készülhessen semmiféle szervezett önvédelmi ellenállásra.

Forrester feltárja, hogy miképpen ellenőrzik a nemzetközi pénzszervezetek a multikkal karöltve olykor a leglényegtelenebb sajtóterméket és alapítványt is, a munkanélküliek szociális ellehetetlenítését éppen úgy, mint a magyarországi egészségügyi és oktatási rendszer szétzúzását. Régen azt mondták: akié a föld, azé a vallás. Forrester könyvének tükrében azt mondhatnánk: akié a pénz, azé a föld. A vallásra nincs is többé szükség. Ugyanis a pénz a vallás.

A V. Forrester mottójában idézett Pascal-gondolat, mely szerint a polgári törvényesség lényegéhez tartozik az a funkció, hogy "a nép ne érezze a bitorlás tényét", mára a kelet-európai régióban, így Magyarországon is igen aktuálisnak látszik. Forrester sem, mint oly sok millióan mi magunk sem tudunk mit kezdeni a ténnyel: a fennálló gazdasági és politikai rezsimek a demokratikus uralmi forma eszközeivel mindenütt elfogadtathatók ma is. A tradíció persze mély, hiszen az uralkodó osztályok és elitjeik – a legtöbb helyen – a világháborúkat is képesek voltak elfogadtatni, sőt, a lakosság többsége egy ideig még ünnepelte is önmaga elpusztítását (gondoljunk például 1914-re).

A helyi hatalmi elitek lakáj-szerepéről ugyan sok mindent összeírtak már jobbról és balról, ám ez mit sem változtat azon az alternatíván, amelyet V. Forrester így vázolt: "à la carte választhatunk, hogy jobban szeretjük-e a munkanélküliséget a teljes szegénységnél, vagy a szegénységet szeretjük jobban a munkanélküliségnél. Micsoda dilemma! És aztán utólag nincs siránkozás: mi választottunk!" És a magyar szakértők jó része is éppen ezt az alternatívát fogadtatja el nap mint nap százezrekkel és milliókkal – legfeljebb a terminológia más egy kicsit. Az elitek e lakáj-szerepe természetesen a hatalommal való erős érdekösszefonódást tükrözi. (E jelenség döntő oka, hogy a hatalmi elitek Kelet-Európában mindenütt, miközben egyre újabb és újabb áldozatok elviselését kérték a lakosságtól, ők maguk egyre tollasodtak, gazdagodtak, az új uralkodó csoportok egyenesen a szélsőséges luxusfogyasztás "bűnébe" estek.) Megérte a "lakájkodás". Ezt Szalai – számos liberális és "szocialista" értelmiségivel szemben – már nem volt hajlandó megideologizálni.

Szalai kutatásai a rendszerváltó elitek érdekeivel kapcsolatosan világosan ki is mondják, hogy van mit konzerválniuk: a kelet-európai, mindenekelőtt az általa vizsgált magyarországi elitek "szerepüket politikai tőkéjük megtartása (kiterjesztése) mellett gazdasági és kulturális tőkévé konvertálták, és ezzel a hatalmi szerkezet meghatározó részévé váltak".⁷

Az elitek napjaink kelet-európai átalakulásának folyamatában egy "új típusú relativitás-elmélethez" fordulnak, hogy igazolják a történelmi tevékenységükkel kapcsolatban álló ismert katasztrófa-történetet. A hatalmi elitek, illetve ideológusaik ugyanis adnak arra, hogy teljesítményüket ne lehessen büntetlenül a sárba tiporni. Ma már hallani sem akarnak azokról a 89-es célokról, amelyekre hivatkozva kényszerítették bele a lakosságot – a megígért demokratikus és közösségi átalakulás helyett – a "Nagy Durranásba".

Így például a már említett Szalai-recenzens, L. M. tulajdonképpen elégedett a magyarországi pusztulás mértékével. Ehhez az elégedettséghez (apologetikához) csupán egy szakértői trükkre van szükség: úgy kell tenni, mintha pusztán a polgárháború elkerülése lett volna a rendszerváltás célja. S mivel Magyarországon vér nem folyt (ámbár alighanem hiba lenne megfeledkezni a rég elfelejtett betegségek feltámadásáról, az élettartam megrövidüléséről, a másfél millió munkahely megszünéséről és ennek következtében minimum hárommillió ember elszegényedéséről, a jóléti rendszerek lerombolásáról stb.), ez a tény mindjárt a hatalmi elit erényeként tüntethető fel, míg ellenben Jugoszláviában persze a hatalmi elitek gonoszsága vezetett a háborúhoz. A Szalai Erzsébettel vitázó kritikus a szellemi restség olyan fokára jutott el, hogy még azt a kérdést sem tette fel: vajon nem a német és amerikai hatalmi érdekek játszották-e a vezető szerepet a jugoszláv népirtás feltételeinek kialakításában, vajon nem ők képviselik-e a nemzetközi felelősség döntő részét (nélkülük aligha ugorhattak volna egymásnak a szerb és horvát vezető csoportok, feláldozva saját népeik százezreit). Nem, L. M. így ír: "A könyvből (mármint Szalaiéból – K. T.) nem tudjuk meg, hogyan lehet mérni (figyeljük megint a "szakértelem"! Nem lehet mérni, tehát a dolgok eleve nem is állnak olyan rosszul! – K. T.) az elitek jó vagy rossz teljesítményét. Ha sikermutató például az erőszakmentesség, akkor nemzetközi összehasonlításban a magyar teljesítmény nem a legrosszabb a posztszocialista térségben. Nincs polgárháború és szervezett népirtás, mint volt Jugoszlávia utódállamaiban, a Kaukázus vidékén vagy újabban Albániában, nem volt sikertelen katonai puccs, mint Oroszországban."⁸ Egyébként a testvérgyilkos délszláv elitek is legalább olyan hatékony ideológiával rendelkeznek mint L. M. Ôk azt mondják nap mint nap a rádióban, a tv-ben, az újságokban milliónyi példányban, hogy sikerült népeiket megmenteni a nemzeti pusztulástól, a nemzethaláltól, a végletes területi szétdarabolódástól, a nemzettest megcsonkításától, a nemzeti rabságtól stb. L. M. "szakmai" kérdésfelvetése ezen a színvonalon mozog.

Szalai valójában nem tesz mást mint következetesen publicisztikai, tehát érthető, népszerűsítő formában kifejti szakszociológiai kutatásainak eredményeit, amely eredmények nem igazolják a rendszerváltó liberális (és/vagy nacionalista) elit elvárásait, sőt, önimádó önképüket, és persze érdekeiket kifejezetten sértik. Ha Szalai kifejtésmódja a száraz szaktudományos leírások formáját követné, akkor kritikusai nyilván felvetnék vele szembe, hogy miért nem népszerűbb, közérthetőbb formában adja közre nézeteit. (L. erről Kapitányék e számunkban közölt tanulmányának ide vonatkozó megjegyzéseit.) A régebbi időkben olykor az állampárt Politikai Bizottságainak egy-egy tagja definiálta, hogy mit kell érteni tudományon, hogyan is kell azt művelni, s milyen végkonklúziókra kell jutnunk. Ma a helyzet megváltozott, új "illetékes elvtársak", új "ügyeletesek" (szerzők és szerkesztők) jelentkeznek, s határozzák meg az éppen aktuális tudományos diskurzust és divatot.⁹ Legtöbbször pártsemleges, szakértői színekben jelentkeznek, s csak szivességből vállalnak el miniszteri, tanácsosi vagy egyéb funkciókat. (Ennek tükrében az is lényegtelen, mellékes körülmény, hogy Szalai – éppen szociológiából – akadémiai doktor.)

A szakértők nem vagy csak ritkán vetik fel azt a kérdést, hogy egy olyan történelmi katasztrófa-sorozat, mint a kelet-európai rendszerváltás, miért nem torkollt általános tömegfelkelésbe, forradalomba vagy legalábbis kiterjedt társadalmi ellenállásba. Hogyan tudták a hatalmi elitek mindmáig fenntartani a "hatalmi konszenzust", miközben például Magyarországon közhelyszámba megy a pusztulás fentebb megidézett ténysora. Ám alighanem Viviane Forresternek van igaza, amikor azt írja: "Az egész jelenségben a passzivitás a legváratlanabb momentum. A világméretű érdektelenség, a beletörődés és apátia az oka, hogy akár a legrosszabb is bekövetkezhet. A legrosszabb, ami itt toporog az ajtónk előtt." Legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy a tömegapátia itt leírt jelenségének okairól a szerzőnő sem tud sokkal többet, mint mi itt Budapesten.

Ha elgondolkodunk azon, hogy miért nem szeretik a "normális", a rendszerhű szakértők az olyan szerzőket, mint Forrester és Szalai, akkor a következő juthat eszünkbe: ha más-más eszközökkel is, de mindketten leleplezik a hatalmon lévők tetteinek valóságos konzekvenciáit, felelősségét. Tetten érik a politikai és gazdasági hatalom döntései mögött meghúzódó szakértői részvételt. Egyúttal felvetik azt a kérdést is, hogy egy-egy kiválóan előkészített szakértői koncepció meghiúsulása esetén hogyan hárítják át a felelősséget a lakosság valamely csoportjára. Jeffrey Sachs ezen a téren alighanem utolérhetetlen, klasszikus példa. Ô volt az, emlékszünk rá, aki először keltett bűntudatot a nyugdíjasokban, mert azok – úgymond – ellenálltak a neoliberális peresztrojkának Oroszországban (és mindenütt Kelet-Európában, sőt azon kívül is). Forrester írja: "A kitaszítottakra kényszerített szégyenérzet a látszat szerint jogosan rájuk mért büntetés, a velük elszenvedtetett arrogáns és fesztelen erőszak, az őket körülvevő emberek érzéketlensége és saját közömbösségük meg passzivitásuk, amit a szerencsétlenségek közepette tanúsítanak – mind-mind a teljes szétesést jelzik, hiszen a megkínzott tömegekre kínzóiknak ezen túl már nincs szükségük céljaik megvalósításához."¹⁰

A Szalaival szembeni harag is teljesen érthető, ha a Forrester által leírtakra gondolunk. Szalai Erzsébettel is az a baj, hogy elemzésébe behozza az embert, mint mércét. Nem véletlen, hogy a hazai elitek teljesítményének szánalmas konzekvenciáit és magának az átalakulásnak a belső katasztrófáját leírva nem fogadja el a szakértői logikát, amely mindennek a mércéjéül a tőke, a profit keletkezését és gyarapítását teszi, ami mindent igazol.

Szalai egy másik, szintén ez évben megjelent kis tanulmány-kötetében¹¹ belülről, interjúk kíséretében is jellemzi a magyar gazdasági elitet. Az egykori KISZ-első titkár (Nagy Imre, a Caola vezérigazgatója) cinikus és kíméletlenül hataloméhes megnyilatkozásai kapcsán¹², Szalai úgy fogalmaz, hogy ez "a nagytőke hatalmi igényeinek immár nyílt bejelentése", egyúttal "az első lépések egyike egy új, nagytőke által dominált államkorporatista rendszer irányába".¹³

Ma már nem kérdés, hogy a politikai elittel együtt a szakértők, a Pénzügykutatótól a Pénzügyminisztériumig mind felsorakoznak a "magyar nagytőke" mögött, ami világosan kifejeződött a mostani választások során is: a FIDESZ zászlaja alatt ismét összetalálkoztak a 1990-94-es időszak "magyar polgárságának" vezető csoportjai, félrevezetve a magyar társadalom széles rétegeit egy "igazi" magyaros modernizáció lehetőségei tekintetében. Első lépésként megkezdték a visszaállamosításokat (önkormányzatok, ügyészség, Postabank és a java csak ezután jön), ami miatt évekig szidalmazták a kommunistákat. Valójában tehát a rendszer megrekedése figyelhető meg. Az államszocializmusban politikai privilégiumokon és e rendszer speciális bürokratikus, relatíve egalitárius értékrendjén alapuló, ahogyan Szalai írja, "rendies" társadalom jött létre; az új félperiferiális "vadkapitalista" visszarendeződés Kelet-Európában egy zárt osztálytársadalom létrejöttének jegyeit viseli magán. E zártságot jól jelzi az új uralkodó osztály mérhetetlen cinizmusa. Széles Gábor "vállalkozó" például, aki a nulláról lett multimilliárdos, ma már arról mesél, hogy lehetett volna jobban is csinálni a privatizációt. És nem szakad le az ég.

Szalai kis könyvecskéi fölött – talán nem sértődik meg a szerző – bizonyos kritikát is kell mondanunk. Bármilyen találóan és szakszerűen írja is le a rendszerváltás társadalmi jellemzőit, a kötetek érvelésükben és eszközeikben bizonyos eklekticizmust mutatnak. Ennek döntő okát abban látom, hogy a szerző nem történész. A szociológia mint szaktudomány és mint a tanulmányokban alkalmazott módszer nem alkalmas arra, hogy az itt vizsgált jelenségeket a maguk konkrét és mélyebb történeti összefüggéseiben fogja át. Nem véletlen, hogy a szerző maga is érzi ezt a problémát és a "Vadkeleti metszetekben" egy interjúval próbálja ezt a hiátust betölteni. Ám az interjúalanyok maguk is távol állnak a történeti tudományoktól, egyfajta impresszionizmus jellemzi gondolkodásukat, s ez kihat magára a kötetre is.

A szakértelem kritikája természetesen a morálisan megalapozott szakértelem védelmét jelenti. Ennek érdekében Szalainak a kötetek "társszerzőit", azaz vitapartnereit és interjúalanyait "szakszerűbben" kellett volna megválogatnia. Mindent egybevetve azonban a rendszerváltás e szociológiai analízise – minden történeti megformálatlansága ellenére is – mind szakmai, mind morális szempontból fontos hozzájárulás ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mi történt velünk valójában az utóbbi egy-két évtizedben.

Végül egy másik fontos momentum: Szalai túlságosan is szűken húzza meg a baloldal határait. Egyfelől rendkívül találóan jelzi az egykori ellenzék "árulását", akik ezt természetesen nem veszik jó néven. Szalai Erzsébet e téren mondandóját végül is abban a tézisben foglalja össze, hogy Konrád Györgytől Tamás Gáspár Miklósig a "baloldali, és liberális értelmiség hallgat vagy apológiát gyárt".¹⁴ Ám a szerző valamely okból mintha megfeledkezne a valóban baloldali, vagyis a rendszerkritika értelmében antikapitalista (és a bürokratikus államszocializmust, mint az újkapitalizmus szülőanyját is elutasító) értelmiségről, amelyet a rendszer és benne Szalai Erzsébet liberális kollégái még sokkal inkább diszkriminálnak és kirekesztenek, mint őt magát. Pedig ez a radikális baloldali értelmiség jelentős szellemi produkciókkal húzza meg magát a magyar szellemi élet perifériáján, várva azokra a jobb időkre, amikor a valóságos társadalmi mozgalom szintjén létrejöhet a humanista kiindulópontú kritikai értelmiség egységesülése. Ezt elősegítendő azonban éppen Szalai Erzsébetnek (is) feladata lehetne e rendszerkritikai értelmiség különböző szellemi irányzatait komolyan megvizsgálni és a magyar szellemi élet vérkeringésébe minél szervesebben bekapcsolni. Egy ilyen vállalkozás igen szép folytatása lehetne a Munkástanács-könyvnek és az itt recenzált könyveknek is.

Jegyzetek

¹ Viviane Forrester: Gazdasági horror. Kossuth Kiadó, 1998. A kitűnő fordítás Tótfalusi Ágnes munkája.

² E számunkban Kapitány Ágnes és Gábor, az Eszmélet korábbi (alapító) szerkesztői nagyszerűen írják le ezt a folyamatot. (Nem véletlen, hogy a liberális folyóiratok nem járultak hozzá írásuk közléséhez.) Tanulmányuk második felében azonban szembekerülnek ezzel a résszel, amennyiben az értelmiséget minden látható gazdasági ok nélkül a tőkés rendszer gazdasági meghaladásának ("szellemi termelési mód") történeti szubjektumaként tüntetik fel. Gondolatmentükben tehát nem Marx bírálatával van a baj, hanem azzal, hogy a szerzők éppen a gazdasági tényező elemzését iktatják ki munkájukból, azt a síkot, amely a marxi osztályelemzés lényegét alkotja.

³ Laki Mihály: Baloldali kritika vagy nosztalgia. Buksz, 1997. nyár 132.

⁴ Konzervatív oldalról Körösényi András végezte el Szalai Erzsébetnek a tudományon kívül helyezését az új korszak új elvárásainak megfelelően, jelezve egyúttal a konzervativizmus és a liberalizmus határainak viszonylagosságát is a valamikori liberális Beszélő hasábjain: Körösényi A.: Tudomány vagy publicisztika? Beszélő, 1998. január.

⁵ Erről megemlékeztünk az Eszmélet egy korábbi számában, l. Krausz T.: A magyarországi munkástanácsok történetéről. 34. sz. 110-128.

⁶ Forrester, i. m. 141., 143.

⁷ Szalai E.: Az elitek metamorfózisa. In: Az elitek átváltozása. Új mandátum könyvkiadó, 1998. 25.

⁸ Laki, 133.

⁹ Ebből a szempontból is tanulságos Körösényi említett, erősen ideológikus jegyzete.

¹⁰ Forrester, 167.

¹¹ Szalai E.: Vadkeleti metszetek. Osiris, 1998.

¹² L. erről elsőként Makai Mária és Siklósi Attila igen találó – az ex-KISZ-titkárral, neofita burzsujjal polemizáló – kritikai írását a Népszabadságban: "A mennybemenetel vágya", 1997. június 9.

¹³ Szalai E.: Vadkeleti… 61.

¹⁴ Szalai: Az elitek átváltozása. 86.