Stephen Castles and Mark J. Miller: The Age of Migration: International Population Movements in the Modern World; Andrew Geddes: The Politics of Migration and Immigration in Europe; Christina Boswell ed.: European Migration Policies in Flux: changing patterns of inclusion and exclusion

A huszadik századi migráció történetének egyik súlyos kérdése a menekültek problémája, és bár mindhárom elemzett munka a migráció átfogóbb megközelítésére vállalkozik, elemzésemben erre a speciális problémára koncentrálok. Castles és Miller műve, mely a három közül a legalaposabb és a legolvasmányosabb, azzal kezdi az elemzést, hogy elutasítja a marxizmust, noha a szerzőpár egyik tagja egy korábbi elemzésében még ebből indult ki.¹ A szerzők e könyvükben azt állítják, hogy az általuk "történeti-strukturális megközelítésnek" nevezett, a marxista politikai gazdaságtanra alapozott látásmód "a tőke érdekeit tekinti mindent meghatározónak, és nem [fordít] megfelelő figyelmet a folyamatokban részt vevő egyének és csoportok motivációjára és cselekvéseire" (26. old).² Castles és Miller saját elméleti megközelítési alapot alkalmaz, melyet ők "migrációs rendszerelméletnek" neveznek, s mely szerintük "a migrációs tapasztalat minden dimenzióját" átfogja (26. oldal). Ezen azt értik, hogy a migrációt csak sokféle tudományág együttes elemzésével közelíthetjük meg. Véleményük szerint az előbbieken túl az alapos vizsgálódásnak még figyelembe kell vennie az adott államok, a család, a szociális hálózatok és "a tömegkultúra kapcsolatainak" szövevényét is (26. oldal).³

Geddes a II. világháborút követő korszakban a Nyugat-Európába irányuló migrációs mozgások három periódusát különbözteti meg: az első, az 1950-es évek és 1973-1974 közötti időszak az elsődleges munkaerő-vándorlás szakasza, melyet lényegében a nyugat-európai gazdaság helyreállítása igényelt; a második az ún. másodlagos vagy családegyesítő migráció, ami az 1970-es évek közepén erősödött fel; a harmadik pedig a hidegháború véget értével 1989-90-ben kezdődött (17. oldal). Az utolsó korszakban, állítja a szerző, Nagy-Britannia esetében jelentősen megváltozott a bevándorlókról alkotott társadalmi felfogás, melynek okai eleinte az 1970-es és 1980-as évek gazdasági válságaiban, majd az 1990-es évektől a jóléti államra nehezedő nyomásban és a megváltozott állami jóléti politikában keresendők. Fő tézise az, hogy ez az előítéletes képzet sokkal inkább attól függ, hogyan viszonyulnak a bevándorlókhoz a befogadó országok emigránsokkal foglalkozó intézményei és szervezetei, mintsem maguknak a bevándorlóknak a magatartásától (50. oldal).

Ezt a megközelítést más szerzők rasszizálásnak nevezik.⁴ Miles a rasszizálást úgy határozza meg, mint folyamatot, mely együtt jár a munkaerő kizsákmányolásával, mely által az embereket meghatározott "rasszokba" sorolják. Ahogyan Miles írja, a folyamatok nem magyarázhatók a kapitalista fejlődés tényével (a funkcionalista álláspont szerint). Ugyanakkor "nem lehetséges a rasszizálás folyamatát helyesen értelmezni a különböző termelési módok komplex együtthatásának megértése és magyarázata nélkül; különösen pedig azon társadalmi viszonyok elemzése megkerülhetetlen, melyek az anyagi termelés során szükségszerűen alakultak ki".⁵

A rasszizálást az ún. "józan ész", a marxisták számára ez a mélységesen problematikus megközelítés működteti. Bármely kontextus, következésképp a rasszista kontextus is, annak a társadalomnak a terméke, melyben megformálódott. Más szavakkal, "gondolataink a politikai, társadalmi és gazdasági konfliktusaink visszatükröződései".⁶ A "józan ész" általában a földhözragadt "megérzést" jelenti, és a közvélekedés szerint évszázadok gyakorlati tapasztalataiból leszűrt igazságokat foglal össze, úgyhogy ha valaki azt mondja, egy eszme vagy gyakorlat igazolható "a puszta józan ésszel", azzal – mintegy – sikeres ellenérveket állíthat a baloldali értelmiségiek érveivel szembe, és következésképpen le is zárja a további vitát.⁷

E nézet szerint a rasszizmus sokféle, egymástól független formában létező jelenség (a posztmodern és posztstrukturalista álláspont szerint a rasszizmus egyedi jelenség), nem pedig sokarcú, a különböző történelmi korszakokban és földrajzi helyeken eltérő formát öltő folyamat.⁸ Ezen jelenségformák egyikét sem lehet és nem is szabad a gazdasági és politikai tényezőktől elszigetelten vizsgálni, hiszen megérteni és megoldani is csak így, ezeknek a tényezőknek a figyelembe vételével lehet. Egyik tanulmányomban részletesen elemeztem az elsődleges munkaerő-vándorlás és a másodlagos (a családi) migráció korszakaiban tapasztalt rasszizálás folyamatát.⁹ Itt most a menedékesekkel szemben tapasztalható rasszizmussal foglalkozom.

Sivanandan írta le a rasszizmusnak egy új formáját:

Ez a rasszizmus nemcsak a volt gyarmati területekről származó sötétebb bőrű emberekkel szemben érzékelhető, hanem a talajukat vesztettek, a nincstelenek és kitaszítottak új csoportjaival szemben is, akik Nyugat-Európa kapuin kopogtatnak, annak a Nyugat-Európának a kapuin, mely elsődleges szerepet játszott abban, hogy ezeknek a szerencsétleneknek hazájukból menekülniük kelljen. Olyan rasszizmus ez, mely tehát nem a bőrszín alapján működik, hanem mint olyan a nincstelen fehérekkel szemben is megmutatkozik, ezért tehát idegengyűlölet, az idegenekkel szemben érzett "természetes" félelem. Ám az a mód, ahogyan e jelenség lejáratja és tárgyiasítja a menedéket keresőket, még mielőtt szegregálná és/vagy kiűzné őket, nem egyéb, mint olyan idegengyűlölet, mely a régi rasszizmus minden ismérvével rendelkezik. Lényegét tekintve rasszizmus, de formájában idegenellenesség. Olyan rasszizmus ez, amely a nincstelen idegeneket akkor is megtalálja, ha a bőrük fehér. Egyszóval, ez xenorasszizmus.¹⁰

Ezt az új formában jelentkező rasszizmust kísérő folyamatot nevezem én xenorasszizmusnak. Mivel magyarázható tehát az idegenekkel szembeni rasszizmus e folyamata? A 21. század elejének globalizációja a munkaerőpiac nagyfokú rugalmasságát igényli. Ugyanakkor az újjáéledő gazdasági válságok felerősítették az egyes államokban mutatkozó ellentmondásokat.

Ahogyan Gareth Dale világosan kifejti:

Egyfelől a fokozott verseny arra sarkallja a munkaadókat, hogy a munkaerőpiac még rugalmasabbá váljon – s erre a bevándorló munkaerő kiválóan alkalmas. Másfelől az ilyen korszakokban a szociális ellenőrzés kérdései általában még erősebben jelentkeznek. A kormányok arra törekszenek, hogy fenntartsák a "társadalmi szerződés" ideológiáját annak ellenére is, hogy e szerződés tartalmát a munkanélküliség és a gazdasági megszigorítások meglehetősen hiteltelenítették. A logika rendszerint azt diktálja, hogy ha a szerződés tartalmából kevesebb politikai tőkét lehet kicsikarni, akkor kapjon nagyobb hangsúlyt a szerződés exkluzív jellege, és éles határokkal különítsék el azokat, akik kívülről lépnek be a rendszerbe, netán a rendszeren kívül vannak – vagyis a bevándorlókat és a külföldieket.¹¹

Az Observer az idegenekkel szembeni rasszizmus jellemző epizódját közli, amikor bemutatja, e folyamat hogyan vezethet oda, hogy a menedéket kérőket gyakorlatilag (önkényesen) zárt és őrzött helyen, vagyis "börtönben" őrzik, amint az Plymouthban történik. A városban a menedéket kérők elleni támadások rendszeresekké váltak az év eleje óta, amikor egy irakit a városközpontban lévő szupermarket előtt megvertek.¹² "Gyakran előfordul, hogy az utcán az emberek szidalmaznak", mondja az újságírónak egy 20 éves fiatalember, aki három évvel ezelőtt érkezett Nagy-Britanniába. "Szörnyű érzés, mikor az ember rámosolyog valakire és köszön neki, az pedig ezt válaszolja: Húzz a picsába!" A várost többnyire fehérek lakják, és különösen a dokkok környékén főképp katonák és tengerészek élnek. A menedékesek Plymouth 250 000 fős lakosságának elenyésző hányadát teszik ki, mintegy 1000 menekült van a városban – beleértve azokat is, akik már letelepedési engedéllyel rendelkeznek.

A rendőrségi adatok szerint Plymouthban havonta átlagosan 22-30 incidens történik, melyeket többnyire a bevándorlók sérelmére követnek el. A menekültek szószólói úgy vélik, a hivatalosan elismertnél legalább hatszor annyi a ténylegesen megtörtént esetek száma. Annak a tucatnyi menedékesnek, akik Plymouthban hajlandók voltak az Observer riporterének nyilatkozni, többségét már megtámadták, illetve durván szidalmazták.

A riport beszámol arról a Davenportban, a Raglan Roadon található volt haditengerészeti negyedről, amelyet a menedékesek befogadó központjává alakítottak át. A komplexumot a Belügyminisztériummal kötött szerződés alapján az Adelphi Hotels üzemelteti. A biztonsági előírások szigorúak, a komplexumhoz csak egyetlen út vezet, melyet a szállodalánc által alkalmazott 24 órás őrizet felügyel. A Belügyminisztérium annyira érzékeny az itteni ügyekkel kapcsolatban, hogy a személyzetet szigorú szabályok tiltják a sajtónak adott nyilatkozattól. Az Adelphi minden érdeklődőt a Belügyminisztériumhoz irányít, és az Observer tudósítóját is csak a Belügyminisztérium érvényes engedélyével engedték belépni a területre.

A komplexum a város központjától távol, Devon egyik legszegényebb részén helyezkedik el. A jellegzetes szürke betonkocka épületek az 1970-es években épültek. Belül kopottak és rosszul bútorozottak, de tiszták és biztonságosak. Az Observer tudósítójának nyilatkozók többnyire biztonságban érzik itt magukat, ám ha elhagyják a területet, akkor már egészen más a helyzet. "Ez itt egy közösség, egy falu, de ide senki sem teheti be a lábát. Általában itthon vagyok, nem megyek be a város központjába. Szinte soha ki se megyek innen", mondta az újságírónak az egyik bentlakó.

Ám nem mindegyik újság fest ilyen együtt érző képet ezekről a problémákról. Valójában, mint Geddes megjegyzi, (bizonyos) lapok közvetítő szerepet játszanak a kormány által vezényelt kampányban, és segítenek befeketíteni a nyilvánosságnak a menedékkérőkről alkotott képét (40. oldal). Geddes a tengerparti Dover városának egyik lapjából idéz, mely 1998 decemberében a címlapon közölte a szerkesztőség véleményét, ahol többek között ezt írták:

Illegális bevándorlók, menekültek, alkoholcsempészek és drogcsempészek alja népségének célpontja lett szeretett városunk. Az ország emberi salakjának is a legalja zúdult ránk, és egy fillér támogatást se kapunk, hogy a csatornába mossuk ezt a szennyet (43.oldal).

Hogy az idegengyűlölő rasszizmus mint rendszer miképpen működik Nagy-Britanniában, tisztán látható, ha egy hétig figyelmesen olvassuk a legnépszerűbb brit bulvárlapot, a Sunt. Kezdjük, mondjuk, 2004. március 1-jén. Ekkor, tehát az első napon, a vezércikkben arról értesülünk (8. oldal), hogy "az elutasított menedékkérők fellebbezéseinek végtelen áradata már évek óta irritálja a lakosságot". A következő napon arról olvasunk, hogy az emberek "a szerencsejáték-üzlet vezetőit elátkozzák azok miatt az adományok miatt, melyeket az elutasított menedékjog-kérelmezőknek nyújtottak a kitelepítés elleni küzdelmük megsegítésére" (2. oldal). Ugyanebben a számban egy olvasói levél arról tudósítja a többi olvasót, hogy "ez a kormány mindig kesztyűs kézzel fog bánni a menedéket keresőkkel, mert fél attól, hogy szembeszegüljön a baloldaliakkal és a szakszervezetekkel". Mindenkinek, akit ő ismer, folytatja a levélíró, "elege van már a bevándorlók körüli hűhóból" (37. oldal).

A harmadik napon, 2004. március 3-án egy másik olvasó azt kérdezi, hogyan lehetséges az, hogy "egy menedékes, akit kitoloncoltak az országból, visszatérhetett, és milliós kvázibirodalmat hozhatott létre?" (34. oldal). A negyedik napon az újság politikai tudósítója, Nic Cecil, büszkén bejelentette, hogy "David Blunkett felszólította Nagy-Britannia egyik vezető bíróját tegnap este, hogy ne gúnyolódjon az ő, vagyis Blunkett azon erőfeszítésein, hogy véget vessen a brit befogadási rendszer szidalmazásának" (2. oldal). Cecil kikelt azok ellen a jogi lépések ellen, melyek "meg akarják szüntetni azt a gyakorlatot, hogy az elutasított menedékkérők csak EGYSZER fellebbezhetnek" (kiemelés az eredetiben). Az olvasói levelek közül az egyik úgy fogalmazott, hogy Blunkett javaslata, hogy a menedékkérőknek továbbra is csak egyszeri fellebbezési joga legyen, "a legokosabb ötlet, mellyel a kormány előállt, és ezzel véget vethet annak, hogy a menekültjoggal visszaélőket védelmező pénzéhes ügyvédek zsíros bevételekhez jussanak" (46. oldal).

Az ötödik napon, március 5-én a Sun címoldalán szórt szidalmakat Lord Woolfra, "a föld egyik legbutább és legmakacsabb alakjára", aki "abból csinált karriert, hogy tetszelgett azon liberális sopánkodók előtt, akik olyan nagymértékben felelősek a brit életmód hanyatlásáért", és "aki minden más bírónál erőteljesebben kampányolt amellett, hogy Nagy-Britanniát megbéklyózzák az emberi jogok európai konvenciójának minden fullasztó, káros hatású törvényével" (6. oldal). Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, mi Lord Woolf legújabb "bűne". Büszkén bemutatta a magánszámát – így a Sun – a cambridge-i egyetemen: azzal fenyegetőzött, hogy a bírók fellázadnak, ha Mr. Blunkett nem vonja vissza (az újság szerint) "ésszerű és tisztességes javaslatát a befogadási fellebbezési eljárás felgyorsítására". Ugyanebben a számban egy másik cikkben a Sun tudósítóinak sikerült találniuk egyvalakit, aki ösztönösen "valahol a kormány és Lord Woolf álláspontja" között áll, ezzel szemben viszont nyolc másik olyan embert, akik Woolf ellen szóltak: "túl sok a kelet-európai", "Lord Woolf idióta", "a honosítási engedélyért folyamodókat ki kéne dobni az országból, ha a hatóságok egyszer már elutasították a kérelmüket" és így tovább (36-37. oldal).

Vajon hogyan zárta le a Sun ezen a héten a bevándorlókról közölt tudósításait? A szombati Sun arról informálta olvasóit, hogy "Ann Winterton konzervatív képviselő bírálta Nagy-Britannia politikailag korrekt kultúráját" (2. oldal). Ez utalás arra a levélre, melyet Winterton küldött az összes konzervatív képviselőnek, s melyben elsiratja a "szabad véleménynyilvánítást". Levele válasz volt azokra a negatív reakciókra, melyek Winterton rasszista "viccét" bírálták – a viccet annak kapcsán eresztette meg a képviselőnő, hogy 2004 februárjában Nagy-Britanniában vízbe fulladt húsz, szörnyű körülmények között dolgozó, vélhetően "illegális bevándorló" (egyeseket közülük a rendőrség menekültként tartott számon).¹³

A recenzens arra számított, hogy populista retorikán túl akadémikus javaslatokat is olvashat a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (Royal Institute of International Affairs) munkatársa könyvében. Christina Boswell könyve, természetesen, nem ragad meg a doveri újságban olvasott "gyűlölködő beszédmód" vagy a Sunban tapasztalt idegenellenesség példáinál.¹⁴ Ugyanakkor azonban nem tartalmaz átgondolt migrációs elméletet, s miközben számos populista kijelentést tesz, melyeket azonban nem magyaráz és nem állít nagyobb összefüggésrendszerbe, az a benyomás keletkezik, hogy az ilyen kijelentések egyfajta akadémikus tisztelet dicsfényét is elnyerik, és a migráció bizonyos formáinak korlátozó modelljével kárpótolnak. Így egyes európai országokra utalva Boswell a "populista űr" kifejezést használja akkor, amikor leírja, mi a különbség aközött, "ami ténylegesen megtehető a liberális demokráciákban a bevándorlás korlátozására, és mi az, ami már a populista politika többnyire irreális és etikailag elfogadhatatlan követeléseinek" minősíthető (4. oldal). Ez viszont azt jelenti, hogy a szerző szerint bizonyos szankciók szükségesek és elkerülhetetlenek is.

Az 1990-es évekre jellemző menekültpolitikát értékelve Boswell utal Franciaország nagylelkű (kiemelés tőlem, M. Cole) befogadói rendszerére, s ez a kijelentés ebben a szövegkörnyezetben úgy értelmezhető, mintha utólag igazolódtak volna a "reformjavaslatok". A kifejtés hiánya jellemzi az Olaszországgal foglalkozó részt is, ahol Boswell utal a "szabálytalan bevándorlás és az illegális munkavállalás körüli megfontolásokra", az "illegális beáramlás és a szabálytalan foglalkoztatás problémáinak" kezelésére és "az illegális bevándorlás súlyosbodó problémájára" (22. oldal). Az 5. fejezetben "a terhek megosztásának" kérdését elemezve utal arra, milyen nehézséget okoz "a nemkívánatos beáramlás" problémája (112. oldal). Mivel ezek egyikét sem veti alá kritikai elemzésnek, az ilyen megközelítések a "józan észen" alapuló álláspontoknak tűnnek.

Mint fentebb már kifejtettem, "a józan észre" hivatkozás egyet jelent azzal, hogy elsiklunk a baloldal érvei felett, és berekesztjük a vitát. A Sun retorikája egyértelműen ilyenfajta reagálásnak tűnik: az olvasók megnevezik "a baloldaliakat és a szakszervezeteket", a lap szerkesztőségi álláspontja pedig a gyűlölet hangján ágál a "liberális sopánkodók" és a törvénykezésben ülő befolyásos liberálisok ellen, akik amellett szólalnak fel, hogy Nagy-Britanniának be kell tartania az emberi jogok európai konvencióját. Az, hogy Boswell nem bírálja a bevándorlást korlátozó modelleket, sajnos, hasonló hatást eredményez.¹⁵ Másfelől Geddes felismeri a "józan ész" ideológiai jelentőségét (36. oldal), és elemzése túlmutat a Sun gyűlölködő beszédmódján és Boswell könyvének értelmezési hiányosságain. Így tehát felismeri, hogy bizonyos, gyakran használt fogalmak, például a "beözönlés, elárasztás és megszállás" ideológiai importból származnak (8. oldal), és hogy a nemzeti közösségek csak "a képzelet szüleményei".¹⁶ A korábban tapasztalt populista elemzésekhez képest pedig előrelépést jelent az, a fentebb már kifejtett álláspontja, mely szerint patologikus jegyeket a befogadó országok intézményei és szervezetei működése mutat, a bajok forrása tehát nem a menedékkérők viselkedésében keresendő.

Szemmel látható, hogy Nagy-Britanniát és Nyugat-Európát "erkölcsi pánikba" taszította a bevándorlók áradata.¹⁷ Mindhárom, cikkünkben elemzett könyv a bevándorlási politika reformját sürgeti, de a globális kapitalizmuson kívül nem lát semmilyen alternatívát. Épp ellenkezőleg, amit szeretnének, nem más, mint egy (érzékelhetően) tisztességesebb világkapitalista rendszer.¹⁸

Boswell is, Geddes is evidenciaként kezeli a további megszorításokat. Ennek megfelelően Boswell arra a következtetésre jut, hogy a bevándorlást korlátozó intézkedésekre koncentráló, rövid távú politika "hozhat választói szavazatokat", ám aligha eredményezi "a menekülők hazájára vagy a tranzit országokra nehezedő nyomást, és nem érinti az illegális bevándorlás vagy a menekültáradat mélyebben fekvő, kiváltó okait" (125. oldal). A legtöbb, amire Boswell számít, az, hogy "a megszorító ellenőrző intézkedéseket a problémák iránti érzékenységgel teszik meg, és a lépéseket irányító elsődleges szempontok a bevándorlók, a menekültek érdekei lesznek mind a kiinduló-, mind a célországokban" (125. oldal). Geddes következtetései pedig meglehetősen kétértelműek:

Míg a bevándorlásról és a menekülőkről kialakult, a jóléti államhoz kapcsolódó nézetek erőteljesen nemzeti meghatározottságúak maradnak, hiszen a jóléti államok nemzeti államok maradnak, és kilátásunk sincs egy nemzetek feletti alternatívára, ezért tehát a gazdaságilag fejlett európai országok perspektívájából szemlélve a nemzetközi migráció és a menekültek kérdését, ennek megértését eddig is, ezután is az európai integráció fejlődése, változása és tartalma fogja meghatározni (200. oldal).

Castles és Miller szerint "a migráció globalizálódása optimizmusra ad okot, mert [a kiinduló- és a célországok között] kibontakozó egység reményét villantja fel a migrációs folyamatokat kiváltó kicsi bolygónk életét kedvezőtlenül befolyásoló okok közös megoldásában" (290. oldal). Marxista nézőpontból szemlélve a helyzetet, ilyen egységet csak egy megváltozott világrend teremthet. Ahogy Gareth Dale fogalmaz: "az egyetemes emberi jogok és a mozgás globális szabadságának ragyogó burzsoá ígérete még átmenthető a jövőbe – ám nem magának a burzsoá világrendnek az igenlésével, hanem éppenséggel a tagadásával".¹⁹

 

Stephen Castles and Mark J. Miller (2003): The Age of Migration: International Population Movements in the Modern World (3rd edn) (Palgrave Macmillan, Basingstoke).

Andrew Geddes (2003): The Politics of Migration and Immigration in Europe (Sage, London).

Christina Boswell ed. (2003): European Migration Policies in Flux: changing patterns of inclusion and exclusion (Blackwell Publishing, Oxford).

 

Jegyzetek

 

¹ S. Castles and G. Kosack: Immigrant Workers and Class Structure in Western Europe. Oxford, 1985.

² Marx-olvasatuk determinista és nem pontos. A marxisták azt állítják, hogy az emberek cselekedeteit és motivációit osztályhelyzetük határozza meg. Az emberek döntéseket hoznak, de ezek a tőkés társadalmakban betöltött történelmi és aktuális helyzetükből adódó kötöttségeik függvényei. Ahogy Marx megfogalmazta, "az emberek maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják". Karl Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. In MEM 8, 1962. 105. oldal

³ Nem világos, hogy egy nem determinista marxizmus miért ne tudná ezeket a viszonyrendszereket is egyesíteni.

⁴ Lásd R. Miles: Racism and Migrant Labour. London, 1982; M. Cole, "Brutal and stinking and difficult to handle: the historical and contemporary manifestations of racialisation, institutional racism, and schooling in Britain", Race, Ethinicity and Education, Vol. 7, 2004, pp. 35-56.

⁵ R. Miles: Capitalism and Unfree Labour: Anomality or Necessity? London, 1987, p. 7.

⁶ B. Camara, Ideologies of Race and Racism in P. Zarembka (ed.), Confronting 9-11: Ideologies of Race, and Eminent Economists, Oxford, 2002, p. 88.

⁷ E. Lawrence, Just Plain Common Sense: the "Roots" of Racism, in Empire Strikes Back: Race and Racism in 70s Britain, 1982, p. 48.

⁸ A posztmodern és a posztstrukturalista megközelítés (a kettő közötti elméleti különbségekről folytatott vitát lásd: M. Cole, Might It Be in the Practice that It Fails to Succeed? A Marxist Critique of Claims for Postmodernism and Poststructuralism as Forces for Social Change and Social Justice, British Journal of Sociology of Education, vol. 24, 2003, pp. 487-500) a rasszizmus problémáját a kulturális érintkezés és a különbségekből adódó eltérések közötti súrlódások következményének tekinti, nem pedig a kapitalizmus gazdasági céljaiból szükségszerűen adódó jelenségnek. Ahogy Camara megfogalmazza: a rasszizmussal szembeni kritika jórészt figyelmen kívül hagyja a kapitalista struktúrát, ami pedig a probléma alapvető aspektusa, mert ez tartja fenn a rasszizmust, s ugyanakkor maga is táplálkozik belőle… A kapitalizmus győzelmével a kommunikáció szférája és a kommunikációval foglalkozó társadalomtudományok kitermeltek egy meghatározó diskurzust – a posztmodernizmust – …mely a rasszizmus jelenségét nem a maga totalitásában közelíti meg, hanem csak a rendszer egy újabb aspektusának tekinti, ahogyan teszi azt a gazdasági rendszerrel, az oktatással, a vallással és a művészettel (Ideologies of Race and Racism, p. 90).

A posztmodernizmuson/posztstrukturalizmuson belül megfigyelhető egyrészt, hogy a hangsúly az interpretáció és a dekonstrukció irányába tevődött át a társadalmi változásokkal kapcsolatos gyakorlati megoldások keresése helyett; másrészt a kultúrára és az etnicitásra koncentrálnak inkább, mint a rasszizmus elleni küzdelemre; harmadszor, az elemzés és a cselekvés kikerült az elnyomottak hatásköréből, és az akadémiákra helyeződött át; és negyedszer, új nyelv keletkezett, mely lehetővé teszi, hogy a posztmodernek úgy sajátítsák ki a küzdelmet, hogy ténylegesen nem vesznek részt benne (A. Sivanandan, La Trahison Des Clercs, New Statesman, 1995. július 14., pp. 20-21; lásd még J. Bourne, Racism, Postmodernism and the Flight from Class, in D. Hill, P. McLaren, M. Cole and G. Rikowski (eds.), Marxism Against Postmodernism in Educational Theory, Lanham, nd., pp. 195-210). Ehhez az utolsó ponthoz még hozzáteszem, hogy természetesen egyes posztmodernisták és posztstrukturalisták hatékonyan lépnek fel a rasszizmus elleni harcban, különösen a helyi közösségekben, mint ahogyan láttuk például a kitoloncolás elleni kampány során.

⁹ Cole: Brutal and Stinking. Ebben a tanulmányban kísérletet teszek annak igazolására, hogy az intézményi rasszizmus a birodalomi lét első napjától jelen volt a brit társadalomban. Részletesen vizsgálom a birodalmi időszakban a brit gyarmati alattvalókkal szembeni rasszizmus jelenségeit, a gyarmatokról, illetve a II. világháborút követően a volt gyarmatokról származó bevándorló munkások rasszista megítélését és az ő gyermekeikkel szemben megnyilvánuló rasszizmust, mely részben az iskolarendszer által érvényesült.

¹⁰ A. Sivanandan, idézi L. Fekete, The Emergence of Xeno-racism, Institute of Race Relations, 2001, http://www.irr.org.uk/2001/szeptember/ak000001.htlm

¹¹ G. Dale, Capitalism and Migrant Labour, in G. Dale and M. Cole (eds.), The European Union and Migrant Labour, Oxford, 1997, p. 308.

¹² http://observer.guardian.co.uk/politics/story/0690398727300.html
Plymouth helyőrségi város, az Irakba küldött 40 000 brit rendfenntartóból a 15 000 főt számláló kiszolgáló személyzet innen való. Az ilyen támadások tehát egyúttal az új imperializmus jellemzői is (M. Cole, "Rule Britannia and God Save the Queen": a Marxist analysis of the teaching of imperialism, actual and potential, in the British school curriculum, Policy Futures in Education, vol. 2, 2004.

¹³ A március 1-jével kezdődő hét cseppet sem volt kivételes. 2004. március 6-án a Sun archívumára kattintva a megelőző évben a "menedékesek" keresőszóra meglepően nagy, 629 találat érkezett, a "menekültek" keresőszóra pedig 288: http://www.thesun.newsint-archive.co.uk

¹⁴ S. J. Ball, You've been NERFed! Dumbing down the academy: National Educational Research Forum: A National Strategy – Consultation Paper". A brief and bilious response, Journal of Education Policy, vol. 16, 2001, 265-268. oldal.

¹⁵ Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy Boswell szándékoltan rasszista nyelvet használ.

¹⁶ Lásd B. Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origins and Spread of Nationalism. London, 1983.

¹⁷ Lásd S. Cohen: Folk Devils and Moral Panics. London, 1973.

¹⁸ Természetesen Tony Blairnek is egy szociálisan igazságos világkapitalizmus a deklarált célja. Egy másik cikkemben kifejtettem, mennyire káros az ilyen vízió, és hogy a globális neoliberális kapitalizmust nem lehet megreformálni (M. Cole, New Labour, Globalization and Social Justice: the Role of Education in G. Fischman, P. McLaren, H. Sunker and C. Lankshear (eds.), Critical Theories, Radical Pedagogies and Global Conflicts, Lanham, Maryland, 2004 végén jelenik meg.

¹⁹ G. Dale: Introduction in Dale and Cole (eds.) op. cit., p. 12.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Mi lenne, ha életbe lépne egy egyenlőbb globális elosztási rendszer, s a gazdagabb országok kötelesek lennének több pénzt tenni a közösbe, vagyis több jutna a világ szegény régióinak? Az eredmény, állítja a szerző, meglepő. A gazdag országok életszínvonala nem csökkenne drasztikusan – az így lehetővé váló infrastrukturális fejlesztések nekik is új munkalehetőségeket teremtenének -, a szegények életkörülményei és lehetőségei pedig sokat javulnának.

Alapos tévedés volna megfeledkezni arról, hogy az utóbbi négy-öt évszázad során a kapitalizmus szervezte meg Földünkön a különféle kistérségek, társadalmak, földrészek közötti kapcsolatok rendszerét, s önáltatás volna nem tudomásul venni, hogy e rendszert kezdettől fogva az egyenlőtlen csere és a világméretű hatalmi hierarchiák logikája szervezi. Hiba volna azonban azt gondolni, hogy a világ társadalmait ma, a maga súlyosan egyenlőtlen és igazságtalan módján összefogó rendszer volna az egyetlen lehetséges szerveződés.

A globális összefüggésekkel foglalkozó társadalomtudósok nagy része lemondó attitűddel viseltetik tárgya iránt. A világrendszer egészének szintjén megfigyelt egyenlőtlenségek makacsul növekvő tendenciája láttán, s a rohanó egyenlőtlenségeket "egyetlen ésszerű" világrendként beállító ideológiák zajában legtöbb kartársam öncenzúrát alkalmaz, s el sem kezd gondolkodni azon, vajon miként festene egy, a globális összekapcsolódások tekintetében a talán mainál is szorosabban összefonódó, ám a jelenleginél igazságosabb elosztási elven működő és egyéb szempontból is emberhez méltóbb, globális rendszer. Mint utópiára legyintünk rá arra a kérdésre, nem volna-e elképzelhető egy olyan globális elosztási mechanizmus, melynek révén hosszú távon, értelmesen szervezett módon jelentős érték áramolhatna a ma "gazdag" régiókból a "szegény" térségek társadalmaiba.

Szerintem is utópikus minden ilyen ötlet. Jelen írásom célja így színtiszta provokáció. Annak végiggondolására szeretném ösztökélni az olvasót, hogy pontosan mi is az, ami utópikus benne. Mintegy a visszájáról közelítem a problémát: megpróbálom azt láttatni, mi az, ami lehetségesnek tűnik – s teszem ezt nyilvános adatok segítségével.

Induljunk ki a legszélsőségesebb elképzelésből. Képzeljük el, mi volna, ha mintegy varázsütésre életbe lépne a világban egy tökéletesen hatékony, radikálisan egyenlőségelvű, globális újraelosztó mechanizmus. Tegyük fel, az emberiség által megtermelt érték összmennyisége nem változna, de ennek elosztása teljesen egalitáriussá válna, azaz a világ minden államában egy csapásra egyazon összegre rúgna az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Hogy e világátlag milyen lehetőségeket nyitna meg és milyen korlátokat támasztana az emberiség számára, azt a nyájas olvasó könnyűszerrel, tapasztalati úton eldöntheti: kéretik egy pillanatra letenni az újságot s kipillantani az utcára. Csehország, Mexikó és Uruguay mellett ugyanis a mai Magyarország egy főre jutó nemzeti jövedelme áll legközelebb a világátlaghoz.

A globális jövedelem ilyetén, radikális egyenlőségelven történő elosztása egészen tűrhető körülményeket tenne lehetővé a világ népei részére – főleg akkor persze, ha az így érvényes átlagot még a mai magyarországi gyakorlatnál is felelősebb és hatékonyabb módon költenék el a világ államai. E nemzeti jövedelem teszi lehetővé a magyar társadalom számára például, hogy a korábban Nyugat-Európa-szerte morbus hungaricusként aposztrofált, a tömeges szegénység egyik tüneteként felfogható népbetegséggel való együttélés veszélye nélkül élje mindennapi életét, az ingyenes iskola-, nyugdíj- és egyéb szociális ellátórendszerekről nem is szólva. A globális "közép" joggal irigység tárgya a világ nagy részében.

Mármost, ami a betevő falat elemi kérdéseit illeti, a világátlag körül elhelyezkedő országok, így Magyarország társadalma számára vajmi kevéssé járna közvetlenül érzékelhető változással, ha a globális jövedelemelosztás rendszerét újraelosztó alapokra helyeznék. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tágabb összefüggésben ne volnánk alaposan érdekeltek egy ilyen rendszer bevezetésében, sőt. Remélem, az alábbiakból részben kiderül, miért volna nagyon is jól felfogott, hosszú távú érdeke még a politikai világmegváltásba többgenerációs tapasztalatai okán alighanem joggal belefásult kelet-közép-európai világátlag-társadalmaknak is egyfajta, az összemberiség szintjén racionális, globális jövedelem-újraelosztási rendszer megteremtése.

Az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 1995-ben tartott, kilencvenhatodik plenáris ülése az 1997 és 2006 közötti időszakot az "Első Szegénységellenes ENSZ-évtizednek" kiáltotta ki. A közgyűlési határozat "felszólítja" nemcsak "az Államokat", hanem "az Egyesült Nemzetek egész rendszerét, a releváns nemzetközi szervezeteket és [a nemzetközi rendszer] minden egyéb érintett résztvevőjét, hogy aktívan vegyenek részt az Évtized pénzügyi és technikai támogatásában s különösképpen abban, hogy a határozat döntései és ajánlásai gyakorlati és konkrét szegénységmegszüntetési programokban és tevékenységekben öltsenek testet".

E rendkívül összetett dokumentum a továbbiakban külön-külön szólítja meg a világ jómódú és szegény államait, és minden egyes államra a világgazdaságban elfoglalt helye szerint különböző feladatokat ró. Ahelyett, hogy siránkozna a globális szegénység mértéke fölött, a felhívás rendkívül fontos politikai lépést tesz tehát: rámutat, hogy a szegénység önmagában nem megszüntethető, s megjelöli a globális egyenlőtlenségeket mint a nyomor fő kiváltó okát.

Mármost, ami a világ üléstermeken túli realitásait illeti, az ENSZ-évtized első öt évében – melyekre nézve már rendelkezésünkre állnak a világ országai által nyújtott gazdasági teljesítményekre vonatkozó becslések – nyomát sem tapasztalni annak, hogy foganatja lett volna az ENSZ-határozatban foglaltaknak. A globális egyenlőtlenségek érzékelhetően nem csökkentek – sőt bizonyos jelzőszámok tanúbizonysága szerint makacsul növekednek. (A globális egyenlőtlenségeknek két fő összetevőjét különböztetik meg: az egyes államok közötti egyenlőtlenségeket és az államokon belüli egyenlőtlenségeket. Jelen írásomban értelemszerűen az előbbivel foglalkozom, de ez korántsem jelenti, hogy az utóbbival kapcsolatban ne volnának fölöttébb nyomós problémák világszerte.)

Az alábbiakban azt vizsgálom meg, mi volna a gazdaságstatisztikai realitása egy, a fent említettnél jóval kevésbé radikális globális egyenlőtlenségcsökkentő intézkedéssorozatnak, amely valami olyasfélével próbálkozna, amit az ENSZ-határozat a maga tapintatos módján pedzeget. Mivel járna, ha az emberiség megpróbálná korlátozni a globális jólét és az ezzel együtt járó, piaci mechanizmusok révén érvényesülő előjogok azon formáját, amit Giovanni Arrighi oligarchikus vagyonként határoz meg? Az oligarchikus vagyon nem más, mint "hosszú távú jövedelem, amelynek semmi köze nincs a kedvezményezettje által tett erőfeszítések intenzitásához, illetve hatékonyságához, s amely soha nem áll mindenki rendelkezésére, függetlenül attól, hogy [a kedvezményezettek körén kívül eső csoportok tagjainak] erőfeszítései mennyire intenzívek vagy hatékonyak". Az oligarchikus vagyonnak – itt – nem az egyéni, hanem az állami változata az, ami engem érdekel. A kérdés tehát ez: merőben számszaki alapon elképzelhető volna-e egy, a jelenleginél kevésbé kiegyensúlyozatlan, kevésbé igazságtalan globális államközi jövedelem-elosztási rendszer?

Két konkrét kérdést próbálok megválaszolni. Ezek:

1. "Mekkora világgazdasági szintű erőforrás-átcsoportosításra volna szükség ahhoz, hogy érzékelhető mértékben csökkenjen a globális egyenlőtlenségek mértéke?"

2. "Milyen hatást gyakorolna a világgazdaság elosztási rendszerére, ha a globális piac mechanizmusai által teremtett egyenlőtlenségek ellensúlyozására létrejönne egy globális újraelosztó rendszer – valahogy úgy, ahogy a jóléti állam kiegészíti, s így részlegesen korrigálja a tőkefelhalmozás folyamatát a saját területén?" Ebben az értelemben a jövedelemelosztás elképzelt, alternatív rendszere nem volna más, mint átmenet a nemzetállami újraelosztásból a globális újraelosztásba, valahogy úgy, ahogy a tőkés piac súlypontja áttevődött a nemzeti gazdaságról a világgazdaságra valamikor a tizenhatodik és a tizenkilencedik század között.

1. tábla Nemzetijövedelem világátlagok 2000, valamint születéskor várható élettartam és írni-olvasni tudás 2001
Becslési módszer	Átlagos nemzeti jövedelem (USD)	Államok a nemezeti jövedelem skálán	Születéskor várható élettartam (év)	Írni-olvasni tudó felnőttek (%)
GNI/cap. Atlas	5.170	Luxemb. 42.060	78.1	99
		Svájc 38.140	79.0	99
		Japán 35.620	81.3	99
		Cseho. 5.250	75.1	99
		Mexikó 5.070	73.1	93
		Sierra Leone 130	34.5	36
		Burundi 110	40.4	49
		Etiópia 100	45.4	40
GNI/cap. PPP	7.410	Luxemb. 45.470	78.1	99
		USA 34.100	76.9	99
		Svájc 30.450	79.0	99
		Belarusz 7.550	69.6	100
		Brazília 7.300	67.8	87
		Kongó 570	40.6	63
		Tanzánia 520	44.0	76
		Sierra Leone 480	34.5	36
GDP/cap. FX	5.634	Luxemb. 56.372	78.1	99
		Svájc 46.737	79.0	99
		Japán 44.830	81.3	99
		Uruguay 6.114	75.0	98
		Magyaro. 5.425	71.5	99
		Sierra Leone 147	34.5	36
		Burundi 141	40.4	49
		Etiópia 116	45.4	40
GDP/cap. PPP	7.115	Luxemb. 50.061	78.1	99
		USA 34.142	76.9	99
		Norvégia 29.948	78.7	99
		Botswana 7.184	44.7	83
		Litvánia 7.106	72.3	100
		Burundi 591	40.4	49
		Tanzánia 523	44.0	76
		Sierra Leone 490	34.5	36
Forrás: Világbank, 2002, World Development Indicators, adat-CD-ROM			Forrás: UNDP, 2003, Human Development Report 2003. New York: ENSZ: 237-40

 

Mint az előbbi táblázat szemlélteti, a világgazdaság egyes résztvevői közötti átlagjövedelem-különbségek mára megdöbbentő méreteket öltöttek. A világgazdaság leggazdagabb államára (mind a négy becslési technika értelmében: Luxemburgra) a nemzeti jövedelem világátlagának hat-tízszerese jut, míg a világ legszegényebb gazdaságaiban az egy főre jutó átlagjövedelem a becslési módszertől függően mindössze az egytizennegyed-egyötvenketted részét, azaz kettő-hét százalékát teszi ki a világátlagnak. Másként fogalmazva, az Atlas-módszerrel számított bruttó nemzeti termékben (GNI/cap) a világ leggazdagabb államai 420-szor akkora átlagjövedelmet (!) biztosítanak polgáraiknak, mint a legszegényebbek. A globális jövedelemegyenlőtlenségek e mértéke akkor is fölfoghatatlan, abszurd, elfogadhatatlan és történelmileg precedens nélküli, ha tekintetbe vesszük, hogy Luxemburg adatát némileg felduzzasztják a közelmúlt magyar gazdasági elitjének történetéből is jól ismert "offshore" befektetések, s hogy a világ legszegényebb országainak belső árarányai némileg eltérnek a világpiaci árarányoktól – így például a legalapvetőbb élelmiszerek vonatkozásában valamivel nagyobb a belső nemzeti jövedelem vásárlóereje, mint amit a nemzetközi pénzpiaci ellenérték tükröz (ezért kisebbek a vásárlóerő-paritáson, azaz PPP-módszerrel mért egyenlőtlenségek, mint a pénzpiaci árfolyamokon számított értékek).

Miféle globális erőfeszítést igényelne tehát, hogy a világ államait közelebb hozzuk a világátlaghoz? Mi volna, ha – a tökéletes világegyenlősdi helyett – megelégednénk azzal, hogy a köztük ma meglevő egyenlőtlenségeket a felére csökkentenénk? Ez igen mérsékelt első lépésnek fogható föl: ha bevezetésre kerülne egy ilyesféle reform, a világ szegény országai továbbra is sokkal, de sokkal szegényebbek maradnának, mint a gazdagok – csak éppen fele olyan mértékben, mint ma. Ez az átalakulás azt jelentené, hogy megfeleződne a világátlag és az adott ország adata közötti távolság: az átlag fölöttiek némileg lecsúsznának, és a korábbi jövedelmi szintjük és a világátlag között "félúton" állnának meg; az átlag alattiak ugyanakkor fölfele kúsznának, hogy aztán pontosan a korábbi adatuk és a világátlag közötti szinten álljanak meg. (Hogy mennyire kevéssé ambiciózus ez a kritérium, azt jól mutatja, hogy az 50%-os csökkentés nagyjából azt jelentené, hogy a globális államközi jövedelmi egyenlőtlenségek mértékét a 19-20. század fordulójának nagyságrendjére, a gyarmati rendszer csúcspontján mérhető mértékre esnének vissza.) A számításaimban használt 50%-os érték persze önkényes: bármely egyéb aránnyal is megismételhető a gyakorlat.

Hol találnák magukat tehát a világ országai, ha az államközi jövedelemelosztásban bevezetnénk egy olyan rendszert, amely épp feleannyira volna egyenlőtlen, mint a jelenlegi? (A továbbiakban az egy főre jutó nemzeti jövedelem Atlas-módszerrel történt becslésének eredményeképpen előállt adatokból számított eredményekről számolok be. A GNI – angolul: Gross National Income – a belföldön előállított értéktöbbletet méri, s nem veszi számításba az adott országban leányvállalatokkal jelen levő külföldi központú multinacionális vállalatok által termelt értéket, viszont beszámítja az adott ország saját multijainak külföldön szerzett jövedelmét. Az Atlas-módszer az adott évben, nemzeti valutában termelt értéktöbbletet az adott év és az azt megelőző két év átlagos hivatalos USD-árfolyamán számítja át dollárra.)

Az államok közötti jövedelmi rangsor értelemszerűen nem változna: a ma leggazdagabbak volnának akkor is a leggazdagabbak, s a legszegényebbek a legszegényebbek. A dollárban számított összegek tekintetében a legnagyobb mértékben a lista élén álló Luxemburg jövedelmi adata csökkenne, Svájcé egy kicsit kevésbé s így tovább, míg el nem érnénk Csehországot (amelynek egy főre jutó nemzeti összjövedelme 5250 dollárról 5120 dollárra csökkenne). Csehország alatt életbe lépne a rendszer újraelosztó mechanizmusa: Mexikó egy főre jutó nemzeti jövedelme már növekedne, ha csak alig kimutathatóan is (5070 dollárról 5120 dollárra). A listán lefelé haladva egyre érzékelhetőbbé válik az egy főre jutó jövedelem növekedése. A Jordánia és Paraguay közötti jövedelemszintű államok nemzeti jövedelme durván megduplázódna; a Szváziföld és Türkmenisztán közöttieké megháromszorozódna s így tovább, míg el nem érnénk a lista végén kullogó Etiópiát, amelynek egy főre jutó nemzeti jövedelme durván a huszonötszörösére növekedne. (Ne feledjük: Etiópia ezzel is csak a felét dolgozná le a világátlagtól számított hátrányának.)

A globális jövedelemelosztás ilyetén reformja valóban jócskán csökkentené a világ leggazdagabb társadalmainak átlagjövedelmét. Luxemburg lakóinak jövedelmi átlaga valahol a mai Franciaország és Írország szintjére süllyedne, Svájc pedig a mai Kanada és Írország között találná magát. Az életminőség némely fontos vonatkozását tekintve azonban jószerével nem is volna érzékelhető a változás: Luxemburg születéskor várható élettartamadata (78,1 év) már ma is pontosan az Írország-Kanada pár vonatkozó adata között található, és az írni-olvasni tudó felnőtt lakosság aránya tekintetében már ma sincs mérhető különbség a globális jövedelmi skála csúcsán található társadalmak között. Ugyanez a helyzet Svájc, illetve az Írország-Kanada pár vonatkozásában, s csak a Japánban becsült születéskor várható élettartam magasabb egy picivel, mint Ausztrália és Kanada jelenlegi adata (melyek "között" Japán találná magát jövedelmi szempontból). A dolog érdemi részét tekintve tehát oly csekélyek a világ leggazdagabb országai között életminőség tekintetében megfigyelhető különbségek, s mint történeti szociológus teszem hozzá: az ide vágó vívmányok oly mélyen beágyazottak a világ centrumországainak társadalmi-történelmi intézményrendszerébe, hogy a globális újraelosztó reform által előidézendő átlagjövedelem-csökkenés aligha okozná az életfeltételek társadalmi szinten kezelhetetlen összeomlását e gazdag társadalmakban.

Ami a lista alján elhelyezkedő társadalmakat – azaz az emberiség többségét – illeti ugyanakkor, a jövedelemelosztási reform várható pozitív hatásának leírásához alig találunk megfelelő jelzőket. A skála alján elhelyezkedő, 100 és 270 dollár közötti átlagjövedelmű tizenkilenc ország jövedelme a mai Jamaica és St. Vincent szintjére (azaz a 2610 és 2720 dolláros közötti szintre) emelkedhetne. Eközben Jamaica és St. Vincent valahova a mai Costa Rica és Libanon közé "költözne", miközben az utóbbiak egy szintre kerülnének Chilével és Venezuelával, amelyek viszont Magyarországra és Trinidad/Tobagóra hajaznának. Ami a lista legnagyobb államait illeti, Kína becsült egy főre jutó nemzeti jövedelme elérné a mai Törökországét, míg India valahol a mai St. Vincent és Belorusszia között találná magát. Belorusszia a mai Libanon szintjére emelkedne, Törökország pedig a mostani Lengyelország jövedelemszintjét érné el. Eközben Lengyelország a mai Horvátország és Magyarország jövedelemszintjét tudhatná magáénak, Horvátország pedig utolérné Magyarországot.

Mindez a pénzben kifejezett értékeknél is nagyobb hatást gyakorolna a lista alsó felén elhelyezkedő társadalmak életminőségére, ugrásszerűen javítva a mai perifériák társadalmainak mindennapi életkörülményeit. Mivel az életminőség és a jövedelem közötti összefüggés nem lineáris, a várható előnyök sokkal jelentősebbek, mint a költségek. Minden egyéb tényező változatlanul hagyása mellett a jövedelmi skála alján elhelyezkedő társadalmakban a születéskor várható élettartam a jelenlegi 34,5 és 52,5 évről 70 év körülire, azaz huszonöt-száz százalékkal növekedhetne. Az írni-olvasni tudás tekintetében negyven-kétszáz százalékos volna a növekedés. Talán nem szükséges részletezni, milyen erőforrás-robbanást jelentene az egészséges élettartam hosszabbodása és az elemi kommunikációs készségek elsajátítása (így a képzési és munkavégzési lehetőségek megteremtése) a munkaerőpiacon való részvétel, a vállalkozási készség, a kreativitás, a társadalmi konfliktusok kezelhetősége, a háborúk, az éhínségek és a járványok elkerülése, a társadalmi reprodukció általános folyamata s általában a társadalmi élet normalizálása tekintetében.

Igen ám, de vajon megvalósítható volna-e mindez? Tisztán számszaki értelemben a rendszer csaknem el tudná tartani saját magát. A ki- és befizetések egyenlege negatív volna ugyan, ám az így keletkező deficit mértéke mindössze a világjövedelem 0,93%-ára rúgna. Ez jelentős, de nem szükségszerűen leküzdhetetlen probléma. A legnagyobb globális szubvenciókat a jelen állapot szerint Kína, India, Indonézia, Pakisztán, Banglades, Nigéria, az Orosz Föderáció, Vietnam, Etiópia és a Fülöp-szigetek társadalmai kellene, hogy kapják. A kínai, indiai, indonéz és vietnami gazdaság közelmúltbeli, dinamikus növekedése és Oroszország tartósan erős energiapiaci helyzete azt ígéri, hogy a "fölzárkóztatás" tényleges költségei valószínűleg az általam számítottnál csekélyebbek volnának.

A legnagyobb be- és kifizetések listája némileg átalakul, ha azt vesszük figyelembe, teljes nemzeti jövedelmük mekkora hányadát érintené a reform. E szempontból a rendszer finanszírozásának legnagyobb terhét a legmagasabb egy főre jutó nemzeti jövedelmű gazdaságok viselnék: így Luxemburg nemzeti jövedelme 43,9%-kal kellene, hogy csökkenjen ahhoz, hogy ez a nagyon gazdag, kis ország gazdasági erejének megfelelő mértékben vegye ki a részét az emberiség létfönntartásából. Még a jövedelmi skála harminchetedik helyét elfoglaló Dél-Korea is nemzeti jövedelmének mintegy húsz százalékát kellene, hogy befizesse a globális újraelosztási alapba. A jövedelmek jelenlegi elosztási rendszerének egyenetlensége miatt a befizetés a 42. helyen álló Uruguaynál csökkenne a 10% alá, Csehországnál enyészne el, majd a ma a 44. helyet elfoglaló Mexikónál fordulna szubvencióba. A dollárban számítva legnagyobb befizető – az Egyesült Államok – befizetendő nemzetijövedelem-hányada tekintetében az ötödik helyen áll.

A nemzeti jövedelmének legnagyobb arányát befizetni kényszerülő húsz országból tizenegy az Európai Unió tagja. Az EU mai huszonöt tagországa közül tizenkilenc befizetője volna a rendszernek, s ha az EU-t egyetlen tételként kezeljük, a világ második legnagyobb befizetőjével állunk szemben. Az EU által befizetendő összeg mintegy 80%-át tenné ki az Egyesült Államok összegének.

Hogy az ilyen szintű globális jövedelem-újraelosztással járó teher ésszerűen kezelhető-e, hogy pontosan milyen mechanizmusok volnának alkalmasak egy ekkora összegeket kezelő, globális pénzügyi intézményrendszer bevezetésére és tisztességes, átlátható, megbízható működtetésére, s hogy mik volnának a korrupciómentes, társadalmilag és környezetileg egyaránt hosszú távon fenntartható fejlesztési célok, melyekre ezek az összegek fordítandók volnának – nos, ez természetesen nem derül ki az általam ismertetett számításokból. Ugyancsak nem világos, milyen szervezeti és hatalmi rendszert igényelne egy ekkora, az államok fölött átívelő, globális újraelosztó intézmény, s hogy miként volna biztosítható így ilyen szervezet demokratikus, az összes érintett – az emberiség egésze – érdekeit érdemben szem előtt tartó és bürokráciamentes működése.

Ami a dolog merőben számszaki oldalát illeti azonban, egy efféle reform nem tűnik teljességgel megvalósíthatatlannak. A tíz-negyven százalék körüli újraelosztási ráták nem ismeretlenek a mai világgazdaságban: a mai, leggazdagabb államok esetében az állami költségvetés GDP-hez viszonyított aránya a huszonöt-ötven százalékos tartományban mozog. Az természetesen teljességgel elképzelhetetlen, hogy ekkora összegeket egy csapásra hozzáadjunk a mai állami költségvetésekhez – ugyanakkor érdemes emlékezni arra, hogy a mai "nemzetállami" redisztribúciós ráták ugyancsak teljességgel elképzelhetetlenek lettek volna száz-százhúsz évvel, azaz négy-öt emberöltővel ezelőtt.

A pénzben mérve legnagyobb befizetők listájának élén az Egyesült Államokat, Japánt, Németországot, az Egyesült Királyságot, Franciaországot, Olaszországot, Kanadát, Spanyolországot, Hollandiát és Ausztráliát találjuk. A tíz legnagyobb leendő befizető közül nyolc tehát NATO-tagország. Mivel a jelenlegi rendszerben a kormányzati költségvetések jelentős része bújtatott vagy nyíltan elismert katonai kiadás, s mivel – a stockholmi Békekutató Intézet szerint – "a katonai kiadások a magas jövedelmű országok körében a legmagasabbak", alighanem a világ számos jómódú államában, a kormánykiadások számos területén volna lehetőség jelentős költségátcsoportosításra.

Egy efféle reform életbe lépése esetén a világ gazdag társadalmaiból a szegény országokba átcsoportosítandó összegek jelentős része alighanem infrastrukturális beruházások és közösségi fogyasztási javak formáját öltené, s így mind a globális "középen", mind pedig a jövedelmi skála élén álló gazdaságok jelentős hasznot húzhatnának az így keletkező keresletből. Mivel e fiskális világreform csak nagyon hosszú távon volna megvalósítható, bőven volna rá mód, hogy fokozatosan bevezetve, ismételt, apró korrekciók révén korlátozzuk a reform hatására várható megrázkódtatásokat.

A globális-monetarista ideológia által javasolt fiskális-restrikciós reformok bevezetését társadalmi közegtől, történelmi háttértől, gazdaságföldrajzi körülményektől, politikai összefüggésektől és piaci realitásoktól függetlenül, világszerte proponáló szervezetek egybehangzóan arra próbálnak bennünket rábeszélni, hogy kizárólag pénzügyi dimenzióban gondolkodjunk a gazdaságról s a világról egyáltalán. Érdemes elgondolkodni azon, mi volna, ha az emberiség mintegy a saját fegyverét fordítaná szembe a globális monetarizmussal, s arra kezdené használni a globális gazdasági intézményeket, hogy az emberiség egészének és az emberiség társadalmi-kulturális sokszínűségének hosszú távú fönntarthatósága érdekében szisztematikusan korlátozza a jelenlegi, obszcén módon elrajzolt jövedelmi egyenlőtlenségeket. Vajon képes vagy inkább hajlandó volna-e a világgazdaság intézményrendszere arra, hogy az egyenlőtlenségek legkülönfélébb, rafinált formáinak létrehozatala, fenntartása és állandó újratermelése helyett ezek hosszú távon átgondolt csökkentésére törekedjen? Elképzelhető-e, hogy a nemzetközi bankrendszer – a kapitalizmus története során először – ne csak a perifériákról a centrumokba szippantsa a gazdasági erőforrásokat, hanem centrifugális áramlások keretéül is szolgáljon? Az ugyanis bizonyos, hogy még egy – talán, eleinte, viszonylag – korlátozott hatékonyságú globális újraelosztási rendszer is a hasznos, tevékeny emberi élet kiteljesítésének olyan lehetőségeit nyitná meg embertársaink túlnyomó többsége előtt, amit ma csak a globális jövedelmi piramis felső harmadát-negyedét elfoglaló szerencsés, érdemtelenül kivételezett, a jelenlegi rendszerben a globális teljhatalmat gyakorló kisebbség ismer.

Noha mindez a "tisztán" számtani kalkuláció szerint, legalábbis elvileg nem tűnik teljesen megvalósíthatatlannak, egy efféle reform bevezetése – csakúgy, mint minden gazdasági intézmény létrehozatala, ahogy ezt nem utolsósorban Polányi Károly munkássága alapján jól tudjuk – megfelelő társadalmi intézmények létrehozatalát igényli. Társadalmi intézményekét, amelyek képesek arra, hogy az emberiség józan és felelősen gondolkodó többségének elgondolásait, jövőképét politikai úton megvalósítsák a globális szinten szervezett ostobaság, önzés, kisszerűség, erőszak és gonoszság politikájával szemben.

Noha a "tisztán" gazdasági természetű eszközök, mint láttuk, nagyjából rendelkezésre állnak, átfogó, globális jövedelem-újraelosztó reformról szó sem esik. Ez pedig arra utal, hogy elképzelhető: a ma létező társadalmi és politikai intézmények nem alkalmasak egy efféle kezdeményezés megvalósítására. Annyi bizonyos, hogy például a Nemzetközi Valutaalapot, a WTO-t, az ENSZ-t, a davosi világgazdasági elitcsúcsot, a Párizsi Klubot, az EU-t, a NAFTA-t, az ASEAN-t, a nemzetközi bankrendszert, illetve a világcsendőrséget nem erre a célra hozták létre. A feladat viszonylag egyszerű: ami átalakítható, annak az átalakítását meg kéne kezdeni; ami akadálya a reformnak, azt le kellene bontani; amely feladatra pedig nincsen jelenleg létező globális intézmény, arra létre kellene hozni azt.

A globális jövedelemegyenlőtlenségek jelenlegi mértékét tekintetbe véve két út áll az emberiség előtt: megteremtjük a globális újraelosztás intézményrendszerét, vagy nem csinálunk semmit. Noha rövid távon jóval egyszerűbbnek és olcsóbbnak tűnik, az utóbbi lényegében nem más, mint annak kinyilvánítása, hogy az emberiség morális egysége, az "ember" mint morális kategória merő fikció, s hogy az emberiség világra, történelemre, társadalmi viszonyokra, alapkérdésekre reflektáló, józan, értelmes, normális része hajlandó együtt élni azzal a történelem utóbbi néhány töredékmásodpercében kialakult válságjelenséggel, mely egymástól földrajzilag, "állampolgársági" alapon szegregált csoportokra tagolja az emberiséget, s az így létrehozott, mesterségesen elkülönített csoportoknak brutálisan eltérő életlehetőségeket kínál. Az utóbbi választás az emberiség ma ismert formájának fennmaradását veszélyeztető felelőtlenség (s egyben az apartheid nevű társadalomszervezési logika alapszerkezete).

Az egyetlen, elfogadhatónak tűnő út – kollektív társadalmi és politikai cselekvés a globális jövedelem-újraelosztás érdekében – gyakorlati megvalósításának feladata alighanem a legnagyobb kihívás a ma élő emberiség, benne a legkülönfélébb közösségek, politikai és társadalmi szervezetek, mozgalmak, államok és államok fölötti hatalmi rendszerek számára egyaránt. Hogy egy efféle reform keresztülvihető-e békés úton, e pillanatban nem eldönthető, hiszen soha, senki nem tett rá kísérletet. Ami az "Első Szegénységellenes ENSZ-évtizedet" illeti – nos, ez legalább abban segít, hogy érzékeljük, milyen távol vagyunk még a megnyugtató megoldásoktól.

 

A cikk angol nyelvű eredeti szövege 2004 novemberében a Budapesten tartott Polányi-emlékkonferencia záró, plenáris ülésén, hangzott el, és az Economic and Political Weekly című folyóiratban jelent meg Indiában. A hivatkozások és a részletes számadatokat tartalmazó táblázatok az angol változatban találhatók.

Az ázsiai társadalmakkal kapcsolatos eurocentrikus látásmód meghaladása az európai gondolkodásban mélyen gyökerező esszencialista és expanzionista, uralmi logika elvetését föltételezi. Csakis akkor érthetjük meg az ázsiai modernitást mint a civilizációk interakciójának eredményét, ha feltárjuk a valóságos történeti előfeltételeket és mozgásokat.

Ázsiában – miként Európában is – élénk vita van kibontakozóban az Egyesült Államok hatalmának ellensúlyozására képes regionális entitások kialakítása körül. A liberális globalizáció és az "új birodalmiság" – e két nyilvánvalóan különböző fogalom – immár a katonai szerződések, a gazdasági társulások és a nemzetközi politikai intézmények vezérfonalává vált. Együttesen olyan – a politikai, a gazdasági, a kulturális és a katonai szférát magában foglaló – globális rendszert alkotnak, amit "birodalomnak" vagy "neoliberális imperializmusnak" nevezhetünk.

Ellene az európai társadalmak a regionalizmus segítségével próbálnak védekezni. A német filozófus, Jürgen Habermas "Miért van szüksége Európának alkotmányra" c., cikkében¹ posztnacionális demokrácia megalkotására tesz javaslatot, amely három fő irányt követ: egy európai civil társadalom létrehozása, európai szintű politikai nyilvánosság kialakítása s olyan politikai kultúra megteremtése, amelyet az Európai Unió minden polgára magáénak vallhat.

Ami Kínát illeti, Peking néhány éve felvetette, hogy a "tíz plusz egy" formula jegyében csatlakozna a Délkelet-ázsiai Országok Szervezetéhez (ASEAN² ), amire Japán azonmód rákontrázott, s "tíz plusz hármas" formulára (Kína, Japán és Dél-Korea) tett javaslatot. 2002-ben az egyik japán hírügynökség arra hívta fel a figyelmet, hogy "amennyiben Ázsia egyesítésének üteme felgyorsul (…), a regionális egység keretében a Japán és Kína közti távolság érzete önmagától elhalványul majd. Egy, az ASEAN – Japán, Kína és Dél-Korea – vezetőit közös asztalhoz ültető konferencia, amely először teremt alkalmat regionális tárgyalásokra az Egyesült Államok nélkül, elvezethet a Franciaország és Németország közötti megbékélés ázsiai változatához".³

Amikor a tíz kelet-európai ország 2004. május 1-jén belépett az Európai Unióba, egy japán diplomata és egy indiai politológus kutató javasolta, hogy Kína, Japán és India legyenek a NATO ázsiai megfelelőjének pillérei.

Tisztázni kell azonban, hogy mit is értenek az ázsiaiak Ázsia fogalmán – ami egyszerre három kérdést is felvet. Először is, az "ázsianizmus" egyes aspektusai a XIX. századtól kezdve szorosan összefonódtak a nacionalizmus különféle válfajaival. Másodszor, az Ázsia-gondolat két egymással ellentétes fogalmat takart: a japán, kolonialista jellegű tervet "az ázsiai térség közös gazdasági fellendítéséről", illetve a szocialista és a nemzeti felszabadító mozgalmakon nyugvó, szocialista Ázsia koncepcióját. Kérdés, hogy a szocialista mozgalom összeomlása után s az ázsiaiság mibenlétének újrafogalmazása közepette mit lehet kezdeni ezen örökséggel. Harmadszor: ha meg kívánjuk haladni a nemzetállamiságot, akkor Ázsia újbóli "kitalálása" feltételezi, hogy a szupranacionális állam képzete a XIX. századi Ázsia-felfogás helyébe lépjen.

Ázsia eszméje valójában nem ázsiai, hanem európai fogalom. A XVIII-XIX. századi Európában a társadalomtudományok (a nyelvészet, a történelem, a földrajz, a jogfilozófia, az államelmélet, a fajok eredetének kutatása, a historiográfia és a politikai gazdaságtan) a természettudományokhoz hasonlóan gyors fejlődésen mentek keresztül, s közös eredményeik nyomán új világtérkép rajzolódott ki. Az Európáról és Ázsiáról formált képzetek integrálódtak a "világtörténelem" fogalmába.

Montesquieu, Adam Smith, Hegel és Marx (mások mellett) megalkották az Európával szembeállított Ázsia-képet, amelyet beillesztettek a történelemről formált teleologikus felfogásba⁴ , s amely így foglalható össze: többnemzetiségű ázsiai birodalmak versus európai monarchikus/szuverén államok; ázsiai despotizmus versus európai politikai és jogrendszerek; ázsiai (nomád és földművelő) termelési mód versus európai városi életmód és kereskedelem.

Minthogy az európai nemzetállam és a kapitalista világpiac expanziója a világtörténelem fejlettebb lépcsőfokának minősült, Ázsia a fejlődés alacsonyabb fokára soroltatott be. Az európai gondolkodásban Ázsia nem csupán földrajzi térség volt, hanem civilizáció, sajátos, az európai nemzetállammal szembeállított politikai, illetve az európai kapitalizmustól különböző társadalmi formával; átmeneti fázis a történelem nélküli és a történelmi állapot között. E szemlélet szabott keretet mind az európai értelmiségiek, mind az ázsiai reformerek és forradalmárok számára a világtörténelemről és az ázsiai társadalmakról való felfogásuk kialakításához, a követendő forradalmi vagy reformpolitika meghatározásához, illetve az ázsiai múlt és jövő értelmezéséhez. A XIX-XX. századi Ázsia-szemlélet része volt ama gondolkodásmódnak, amely egyetemessé emelte az európai modernizációt, s azonos narratív keretet nyújtott gyarmatosítóknak és forradalmároknak egyaránt.

Az európai beszédmód Ázsiát mint a világtörténet "kiindulópontját" mutatta be. Georg Wilhelm Friedrich Hegel például így írt: "A világtörténet keletről nyugatra megy: mert Európa teljességgel vége a világtörténetnek, Ázsia a kezdete." ⁵ "[…] a keletiek csak azt tudták, hogy egy ember szabad, a görög és a római világ, hogy néhány ember szabad, mi pedig azt, hogy minden ember magánvalósága szerint szabad…"⁶ A történelem első politikai formája – Hegel szerint – a despotizmus, a második a demokrácia és az arisztokrácia, a harmadik pedig a monarchia.

E felfogás a kérdéssel kapcsolatos európai megnyilatkozások filozófiai sűrítménye. Adam Smith a Nemzetek gazdagságában a mezőgazdaság és az öntözés közötti összefüggést elemezve Kínában és más ázsiai országokban, hangsúlyozza a kontrasztot a nyugat-európai várossal szemben, amelyet a manufaktúra és a kereskedelem jellemez. Smithnek a négy történeti stádiumról való meghatározása – vadászat, nomadizmus, földművelés és kereskedelem – megfelel a régiókról és a fajokról adott definíciójának. A skót közgazdász "az észak-amerikai bennszülött törzsek"-ről mint a "legalacsonyabb szinten, a legkezdetlegesebb viszonyok között élő vadász nemzetek" példájáról, a tatárokról és az arabokról mint "pásztorkodó, fejlettebb társadalmi állapotú nemzetek"-ről, illetve a régi görögökről és rómaiakról mint "még fejlettebb társadalmi állapotot" képviselő, földművelő nemzetekről ír.⁷ Hegel szemléletében mindezek a kérdések a politika és az állam kialakulásának szférájába tartoznak: a legalsó fokon a vadászó "fajok" helyezkednek el, minthogy a vadászatból és gyűjtögetésből élő közösségek oly kicsiny méretűek, ami a munka állam által megkövetelt specializációját lehetetlenné teszi. A világtörténelem leírásából Hegel egyértelműen kizárja (a vadászatból és gyűjtögetésből élő) Észak-Amerikát, s a történelem kezdetét Ázsiához köti. A történelmet Adam Smith a gazdasági vagy termelési sémák alapján, Hegel pedig a vallás, a civilizáció és az állam struktúrája szerint osztja fel. A politikai vagy a termelési rendszereket mindketten meghatározott térségekkel: Ázsiával, Amerikával, Afrikával, illetve Európával kapcsolják össze, s a történeti korszakolás viszonylatában helyezik el.

Amikor Marx kifejti a társadalmi-gazdasági rendszerek fejlődésének kérdését, négy történelmi lépcsőfokot különböztet meg (ázsiai, primitív⁸ , feudális és kapitalista). Az ázsiai termelési mód fogalom nála a hegeli és az Adam Smith-i történelemfelfogás szintézisének terméke. Perry Anderson szerint⁹ Marx az ázsiai termelési mód fogalmát olyan, az európai eszmetörténetben a XV. századtól kezdve jelen lévő, Ázsiával kapcsolatos általánosításokból merítette, mint a föld köz-, illetve állami tulajdona (Harrington, François Bernier, Charles de Montesquieu), a legitim kényszer hiánya (Jean Bodin, Montesquieu, Bernier), a jogrendszereket helyettesítő vallás (Montesquieu), az örökletes arisztokrácia hiánya (Machiavelli, Francis Bacon, Montesquieu), a rabszolgasághoz közeli társadalmi egyenlőség (Montesquieu, Hegel), az elszigetelt faluközösségek (Hegel), a mezőgazdaság iparhoz viszonyított túlsúlya (John Stuart Mill, Bernier), a történelem stagnálása (Montesquieu, Hegel, Mill) stb. Mindezeket az állítólagos ázsiai jellegzetességeket a keleti despotizmus inherens velejáróinak tekintették. E képzetek együttese az antik görög gondolkodás Ázsiáról folytatott vitáiban is megtalálható.¹⁰

Az ázsiaiak szemében a modern nacionalizmus az Ázsia-gondolat továbbra is meghatározó mozzanata maradt. A különféle nacionalista diskurzusok – a japán "hagyjuk el Ázsiát, s csatlakozzunk Európához" jelszó, az orosz forradalmárok "nemzeti autonómiája" vagy a kínai forradalmárok "pánázsianizmusa" – történeti szembenállásuk ellenére valamennyien a nemzetállam és a birodalom oppozícióján alapultak.

A japán nacionalista szlogen eredete Fukuzava Jukicsi (1835-1901) egyik rövid, 1885-ben megjelent értekezésére megy vissza. "Hagyjuk el Ázsiát!", hangzik a Kína-központú világgal s a konfuciánus politikával és ideológiával szakítani kívánó felszólítás. "Csatlakozzunk Európához!" – folytatódik: Japánt európai mintájú nemzetállammá kell tenni. […]

Másként fogalmazva: Japán azáltal, hogy leválik Ázsiáról, s a térségen belül újrateremti a civilizált és a barbár, a Nyugat és a Kelet dichotó­miáját, tudatára ébred nemzetállami mivoltának. Fukuzava kijelenti, hogy Japánnak nem csupán szembe kell fordulnia régi önmagával, hanem egy újfajta tengelyt is létre kell hoznia Ázsiában.

Ám a nemzetállam felé vezető út Japán számára valójában nem Ázsia "elhagyását" s az Európához csatlakozást jelentette, hanem az Ázsiába való belépést – az Európával történő konfrontálódás érdekében. A XX. század elején meghirdetett jelszó a "kelet-ázsiai térség közös gazdasági fellendítéséről" az ázsiai japán expanzió legitimálására szolgált. E gyarmati kontextus a magyarázata annak, hogy a legtöbb kínai értelmiségi miért viseltetik fenntartással ezzel a jelszóval szemben, s miért nem hivatkozik rá szívesen.

A nemzeti felszabadító mozgalmak – az orosz forradalom által képviselt szocialista eszmeiség visszhangjaként – egy új Ázsia-koncepciót munkáltak ki, amely mint a burzsoá nemzetállam ellen is harcot folytató, antikapitalista társadalmi mozgalom kezdettől fogva az internacionalizmushoz és az antiimperializmushoz vonzódott. Ugyanakkor a japán "hagyjuk el Ázsiát" teóriához hasonlóan, a nemzeti önrendelkezési jog eszméje is a nemzetállam versus birodalom kettősségében fogalmazódott meg.

Húsz esztendővel Fukuzava Jukicsi írásának megjelenése s nem sokkal a republikánus forradalom és a Kínai Köztársaság ideiglenes kormányának megalakulása (1912. január-február) után Lenin cikksorozatot közölt Ázsiáról.¹¹ A mai "Kína – írja – olyan ország, amely a politikai cselekvés lázában ég, heves társadalmi mozgalom és demokratikus felkelés színtere"¹² , s elítéli, hogy a civilizált, haladó Európa "a maga fejlett gépiparával, sokszínű kultúrájának gazdagságával és alkotmányaival" a burzsoázia szolgálatában "támogatja mindazt, ami ósdi, halálra szánt és középkorias". Lenin és Fukuzava ellentétes látásmódja valójában azon a közös gondolaton alapszik, hogy az ázsiai modernitás az európaiból fakad; jelentősége csakis az Európával való kapcsolatban – Ázsia státusától és sorsától függetlenül – nyer értelmet.

Történeti-ismeretelméleti értelemben nincs alapvető különbség Lenin forradalmi nézetei, illetve Smith vagy Hegel felfogása között. A kapitalizmus történetét egyik is, másik is az ősi Kelettől vagy Ázsiától a modern Európáig, a vadászattól, a nomadizmustól és a földműveléstől a kereskedelemig és az iparig ívelő, evolutív folyamatnak tekinti. Lenin Ázsiával kapcsolatos nézetei a világtörténelem hegeli felfogásából, a középkori, barbár és történelem nélküli Ázsiáról adott jellemzéséből fakadnak. Ez a gondolat – Hegel plusz a forradalom – találkozik a háromfokozatú: antik, középkori és modern történelmi fejlődés sémájával (feudalizmus, kapitalizmus és proletárforradalom vagy szocializmus), s nyújt a kapitalista korszakban egyfajta keretet – az időbeliséggel és a korszakolással kiegészülve – a világ más régiói történelmének megértéséhez.

Lenin érvelése – különös tekintettel a nacionalizmus és a kapitalizmus elválaszthatatlanságára – vezérfonal gyanánt szolgál a modern kínai nacionalizmus és az Ázsia-eszme közti kapcsolat megértéséhez. Szun Jat-szen¹³ a "nagy ázsianizmus" eszméjéről – 1924-es kobéi látogatása során – elmondott híres beszédében¹⁴ két Ázsiát különböztet meg: az egyik, amely a legrégebbi civilizáció megteremtője, s nem ismer független államokat, a másik pedig, amely most készül arra, hogy újjászülessen. Szerinte e megújulásnak Japán a kiindulópontja, amely felmondta az Európa által rákényszerített egyenlőtlen szerződéseket, s az első független ázsiai állammá vált. Szun Jat-szen üdvözli az orosz-japán háborúban aratott japán győzelmet: "Az oroszokkal szembeni japán diadal évszázadok óta az első győzelem, amit egy ázsiai nemzet egy európaival szemben elért […]. Valamennyi ázsiai nemzet ujjong, s kezd bizakodva tekinteni a jövőbe […]. Remélik, hogy legyőzik Európát, s függetlenségi mozgalmakat tudnak életre hívni […]. A nemzeti függetlenség reménysége megszületett Ázsiában."¹⁵

Immár nem csupán a konfuciánus kultúrkörhöz tartozó Kelet-Ázsiáról van szó, hanem a multikulturális Ázsiáról, amelynek egysége a szuverén államok függetlenségén alapul. "Valamennyi ázsiai nemzet": erre az együttesre törekszenek a nemzeti függetlenségi mozgalmak, s nem az európai nemzetállamok puszta utánzására. Szun Jat-szen meggyőződése, hogy Ázsia saját kultúrával és saját elvekkel bír, amit a "királyi út kultúrájának" nevez, s szembeállítja vele az európai nemzetállamok által követett "hegemón kultúra útját". Felfogása szerint Ázsia természetes egységét nem a konfucianizmus vagy bármely más homogén kultúra jelenti, hanem egy olyan politikai kultúra, amely különböző vallásokat, hiteket, nemzeteket és társadalmakat egyesít. A "nagy ázsianizmusról" vagy "pánázsianizmusról" vallott felfogása ellentétes a modern japán nacionalizmus "nagy kelet-ázsianizmus" eszméjével. Szocialista dinamikát rejt, amely szemben áll a kapitalizmussal és az imperializmussal, s új típusú internacionalizmus felé mutat.

A szocialista értékek és a kínai hagyományok közötti kapcsolat néhány kortárs kutatót az Ázsia-gondolat újraalkotására késztetett. Így Mizogucsi Juzo szerint az olyan kategóriák, mint az "égi princípiumok" (tianli) és a "köz/magán" (gong/szi) jelen volt Kína szellem- és társadalomtörténetében, a Szung-dinasztia uralkodásától (960-1279) egészen a Csing- (Mandzsu-) ház bukásáig (1911), s ez folyamatosságot teremt a modern kínai forradalom némely gondolata és a mezőgazdasági szabályozás elvei között. Az ázsiai kultúra ezen értékek mentén történő meghatározási kísérlete ellenállást és kritikát fejez ki a modern kapitalizmussal és kolonializmussal szemben.¹⁶ Mijazaki Icsiszada, a kyotói császári iskolához tartozó, kitűnő történész már az 1940-es években hozzálátott "a Szong-kori kapitalizmus kezdeteinek" tanulmányozásához, különös tekintettel a különböző régiókon belüli, nagy távolságú összeköttetések történetére. Szerinte azok, "aki a történelmet a Szong-dinasztiától kezdve a modernitás nekilendüléseként értelmezik, eljutott ahhoz, hogy a modern nyugati történelmet a modern kelet-ázsiai történeti fejlődés fényében vizsgálja"¹⁷ . A kelet-ázsiai modernitásról vallott elmélete egybecseng a japán "nagy kelet-ázsiai térség" eszmével, ez azonban nem csökkenti elemzésének éleselméjűségét. Mint világtörténelemben gondolkodó kutató, Mijazaki rámutat, hogy a Nagy-csatorna megépítése, a nagyvárosok fellendülése és egyes árucikkek – mint a fűszerek vagy a tea – teremtették meg a kapcsolatot az európai és az ázsiai kereskedelmi hálózatok között. A mongol birodalom terjeszkedése, amely elősegítette az európai és ázsiai művészet és kultúra közti kapcsolatokat, nemcsak a kínai és az ázsiai társadalmak belső viszonyait módosította, hanem szárazföldi és tengeri összeköttetést is teremtett Európa és Ázsia között.¹⁸

Amennyiben az "ázsiai modernitás" politikai, gazdasági és kulturális jellegzetességei már a X. vagy a XI. században megjelentek – három-négy évszázaddal azelőtt tehát, hogy hasonló jegyek Európában megfigyelhetők lettek volna -, kérdés, vajon a két "világ" történeti fejlődése párhuzamosan vagy egymással összekapcsolódva ment-e végbe. Mijazaki úgy véli, hogy Kelet-Ázsia s főként Kína nemcsak piacot és eszközöket nyújtott az ipari forradalom számára, hanem a francia forradalomban testet öltött humanizmus előmenetelét is táplálta. "Az európai ipari forradalom – fejti ki – egyáltalán nem csupán Európát érintő történelmi fejlemény volt, amennyiben nemcsak gépesítésről volt szó, hanem a társadalomszerkezet egészére kiható változásról. Hogy [az ipari forradalom] végbemehessen, ehhez a burzsoázia megerősödésére volt szükség, s ehhez nélkülözhetetlen volt a Kelet-Ázsiával folytatott kereskedelemből származó tőkefelhalmozás. A gépek működtetéséhez nemcsak energiára volt szükség, hanem nyersanyagra – gyapotra is. A nyersanyagot és a piacot valójában Ázsia biztosította. Ha nem létezett volna összeköttetés Kelet-Ázsiával, az ipari forradalomra aligha kerülhetett volna sor."¹⁹

A világmozgás az a folyamat, ahogyan a sokféle "világ" kommunikál és harcol egymással, egymásba hatol, s alakítja egyik a másikat. Ezért amikor a[z említett ázsiai] történészek Ázsiát a világméretű érintkezésben elhelyezték, ráébredtek, hogy a modernitás az egyes társadalmak viszonylatában nem határozható meg, hanem csakis úgy, mint a különböző régiók és civilizációk interakciójának eredménye. Ebben az értelemben a [hagyományos] Ázsia-gondolat érvényét veszti, mert nem valamilyen független entitásról, s nem is kapcsolatok együtteséről van szó. Ázsia ilyen újrameghatározása, ahol tehát a földrész nem a lineáris[an felfogott] világtörténelem kezdete, s nem is a vége, nem autark alanya, s nem is alárendelt tárgya, lehetőséget kínál a világtörténelem újradefiniálására. Ez pedig el kell vezessen az Európa-eszme felülvizsgálatához is, minthogy Európa [eddigi] önképe alapján immár nem lehetséges képet alkotni Ázsiáról.

Az Ázsiára vonatkozó, már említett képzetek feltárják a [hagyományos] Ázsia-gondolat kétértelműségét és ellentmondásosságát. E szemlélet egyszerre kolonialista és antikolonialista, konzervatív és forradalmi, nacionalista és internacionalista. Európai gyökerű, s maga is alakítja Európa önmagáról alkotott képét. Szorosan összefonódik a nemzetállam kérdésével, és egybeesik a birodalmi látásmóddal. Ez egy Európával szembeállított civilizációfogalom s meghatározott geopolitikai viszonylatokba ágyazott földrajzi kategória. Amikor a mai Ázsia politikai, gazdasági és kulturális függetlenségét vizsgáljuk, komolyan számot kell vetnünk azzal, hogy az Ázsia-kép csúsztatások, kétértelműségek és ellentmondások közepette fogant. Másként nem tudunk túllépni e csúsztatásokon s meghaladni ezeket az ellentmondásokat, csak ha megragadjuk az őket életre hívó, sajátos történeti viszonyokat.

Az eurocentrikus látásmód kritikája nem valamiféle Ázsia-központúságot, hanem az uralom egocentrikus, kizárólagos és expanzionista logikájának elvetését kell jelentse. Nem érthetjük meg az ázsiai modernitás jelentőségét, ha elfeledkezünk az említett történeti előfeltételekről és mozgásokról. Az Ázsiával kapcsolatos újfajta képzeteknek túl kell lépniük a XX. századi szocialista és nemzeti felszabadító mozgalmak céljain és elgondolásain. A jelen történelmi feltételek közepette e reprezentációk azokra a történeti célkitűzésekre kell irányuljanak, amelyeket ezen mozgalmak nem valósítottak meg. A cél nem egy új hidegháború életre hívása, hanem a régi felszámolása, annak egész örökségével egyetemben. A feladat nem a gyarmati viszonyok visszaállítása, hanem a kolonializmus maradványainak felszámolása, illetve az, hogy megakadályozzuk születőfélben lévő formáinak kifejlődését.

Ázsia kérdése ilyenformán nem csupán a földrajzi értelemben vett Ázsiát érinti, hanem a "világtörténelem" egészét. Az "ázsiai történelem" újragondolása a "világtörténelem" újrafogalmazásának követelményét is felveti, és azt, hogy túllépjünk a XIX. századi "új birodalom" rendjén s annak logikáján.

 

Jegyzetek

 

¹ "Why Europe Needs a Constitution", New Left Review, nº 11, 2001.

² Az ASEAN-t 1967-ben öt állam: Indonézia, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr és Thaiföld alapította, majd hozzájuk később másik öt állam csatlakozott: Kambodzsa, Laosz, Vietnam, Brunei és Myanmar.

³ Busho Nishikyo: "A Japán, az Egyesült Államok, Kína és Oroszország közti kapcsolatok a XXI. századi kínai stratégia felől nézve" (japánul), Seikai Shuho, Tokió, 2002. február 12.

⁴ Marx A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai előszavában úgy vélekedett, hogy "a modern polgári termelési mód […] a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszaka". MEM 13. k. 7. o. Az előszót Marx életében azután nem adták ki újra. Marx 1877-ben megjegyezte: nem kellett "történelmi vázlatomat a kapitalizmus nyugat-európai keletkezéséről […] átalakítani valami történelemfilozófiai elméletté a fejlődés általános útjáról, amelyet végzetszerűen meg kell tennie minden népnek, bármilyen történelmi viszonyok között éljen is […] MEM 19. k. 112. o.

⁵ G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, Bp., 1979. 192. o.

⁶ Uo. 43. o.

⁷ Adam Smith: …(magyar nyelven: A nemzetek gazdagságáról, Budapest, 1959.)

⁸ Sic! Marxnál valójában ázsiai, antik, germán és kapitalista formákról van szó (a ford.).

⁹ Perry Anderson: Lineage of the Absolute State, Verso, London, 1979, 472. o.

¹⁰ Számot ad Smithnek és a skót közgazdasági iskolának Hegelre és Marxra gyakorolt jelentős hatásáról Ázsiával kapcsolatban.

¹¹ "Demokrácia és narodnyikság Kínában" (1912), LÖM 21. k. 384-390. o., "Ázsia ébredése" (1913), LÖM 23. k. 145. o., "A maradi Európa és a haladó Ázsia" (1913), LÖM 23. k. 167. o.

¹² "Ázsia ébredése", LÖM 23. k. 145. o.

¹³ Szun Jat-szen (1866-1925) az I. Kínai Köztársaság elnöke.

¹⁴ Szun Jat-szen összes művei (kínaiul), Peking, 1986. 401-409. o.

¹⁵ Uo. 402.

¹⁶ Vö. Mizogucsi Juzo: A kínai gondolkodás (japánul). Tokió, 1991; uő: Fordulópontok és megrázkódtatások a premodern kínai gondolkodásban (japánul). Tokió, 1980.

¹⁷ Mijazaki Icsiszada: Kelet-Ázsia modern korszaka (japánul), Oszaka, 240. o.

¹⁸ Uo. 151-157. o.

¹⁹ Uo. 238. L. még Philipp S. Golub: "Retour de l'Asie sur la scène mondiale". Le Monde diplomatique, 2004. október.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

Farkas Miklós: A huszadik század, ahogy megéltem. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2004.

Farkas Miklós a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professor emeritiusa, a matematikai tudomány doktora, több mint száz, nagyobbrészt idegen nyelvű tudományos közlemény, monográfia és egyetemi jegyzet szerzője. Ötven éve védte meg diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem alkalmazott matematika szakán. 45 éven át dolgozott a Budapesti Műszaki Egyetemen, ebből 35 évet egyetemi tanárként és 20 éven át az egyik matematikai tanszék vezetőjeként. Közben vendégprofesszorként működött Irakban, Nigériában, Venezuelában, Kanadában, Ausztriában, Indiában és Kolumbiában. Számos tanítványa ma már egyetemi tanár hazánkban és a világ különböző országaiban. Megkapta a Szent-Györgyi Albert-díjat. 1946-ban, 14 éves korában lépett be a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomba, azóta küzd egy igazságosabb társadalom megteremtéséért. Jelenleg az ATTAC globalizációkritikai mozgalom tudományos tanácsának tagja. 

Jó cím; jelzi, hogy Farkas Miklós két fontos dolgot tud: az egyik, hogy a történelem milliónyi egyéni sors összegződéséből áll össze, a másik, hogy éppen azért, mert a milliónyi más ember életét, véleményét nem ismerjük, mi is csak a saját gondolatrendszerünket tárhatjuk fel – könyve ezért szükségszerűen szubjektív lesz. Farkas ezt nyíltan vállalja, miközben nem hárítja el a mások megértésének követelményét sem. Nem életrajz és nem történelemkönyv, amit ír – mondja -, s ez így igaz: műfajilag talán így tudnám a legjobban megközelíteni: az életrajzba ágyazott történelem.

Az élettörténet sarkalatos pontjai nyilvánvalóan a történelem sorsfordító eseményei. Minthogy azonban a mű nem is napló, hiába halad a könyv menete a kronológia sorrendjében, Farkas kötetszerkesztése egyedi módszert követ. Ez abban áll, hogy elbeszélő modorban és stílusban – olykor igazi szépírói erényekkel – leír egy eseményt, melynek részese volt ő is, tehát a történetben cselekvőként és szenvedőként egyaránt jelen van, majd az esemény lezárása után elkezdi végiggondolni, mi miért történhetett. Ebben a gondolkodási folyamatban saját logikai készségét segíti a hatalmas műveltségi anyag: történelmi munkákat, jeles személyiségek naplóit, életrajzait és önéletrajzait – a lehető legszélesebb skálán – olvassa és gyűjti, szembesíti egymással az ellenfelek véleményeit, majd ezek ütközéséből vonja le a maga számára a következtetéseket, amelyek legtöbbször sem egyik, sem másik vitázó fél álláspontját sem veszik át, hanem saját látlelet megalkotására serkentik.

Farkas életében az első ilyen, személyesen átélt vészkorszak a második világháború, ami gyermekkorát terhelte súlyos tapasztalásokkal. Emlékképei közül az első, szinte novellisztikus epizód a csillagos házba visszaköltöztetés, ahová kedvenc könyveit akarta vinni. "A kapualjban vártam szüleimet, amikor belépett egy fegyveres nyilas fekete egyenruhában, bilgeri csizmában. Látta, hogy ott állok kezemben könyvekkel megrakott kosarammal, gondosan felvarrt csillagommal. Megkérdezi: »Viszed a zsidó könyveket, öcsi?« »Igen, bácsi kérem«, válaszoltam, és feléje nyújtottam a kosarat. A zsidó irodalmat Winnetou, Az utolsó mohikán, Fehér szarvas, vagyis Borvendég – Deszkáss Sándor indián könyvei és néhány tankönyv társaságában kedves Petőfi-kötetem és egy Arany válogatott versek képviselték." (35. o.) Az identitás megvallásának torokszorító pillanata: a zsidóságában már többször megbántott fiú (iskola, lakók stb.) nem szándékosan állította össze így a könyveket, hogy ne legyen ellene terhelő bizonyíték. Ő valóban ezeket a könyveket olvasta, valóban Petőfi a kedvenc költője, bárki ellenőrizheti, aki ezt a könyvet végigolvassa: a legtöbbször az 1848-as szabadságharc költőjét idézi benne.

Tudta, hogy édesapja révén kétszeresen is mentesül bizonyos atrocitások alól, de azt is tudta, hogy ezek a kiváltságok a vészkorszak végső tombolásakor már mit sem értek. Még apjával szemben sem, hiszen: "Ha valaki feljelentette volna, hogy zsidó származású, a nyilasok mindhármunkat elvittek és a Dunába lőttek volna. Márpedig nácikban bővelkedett ez a középosztály által lakott, budai ház." (9. o.)

Farkas a számomra legnormálisabb, legésszerűbb 20. századi zsidó magatartást és életvitelt vállalja: az asszimilációt, amely nem kívánja megtagadni a származást és az ezzel járó közösséget más zsidókkal, viszont a téma ennél tovább nem érdekli. Identitása: magyar értelmiségi. Barátai, kollégái a világ minden tájáról származó feketék, sárgák, rézbőrűek és ki tudja, még hányféle van. Nem a származás érdekli, hanem az emberi lényeg, vagy amiképpen Lukács György mondja: az ember nembelisége: ki mennyit és mit tesz az emberiség előbbre lépéséért, létének jobbításáért.

A háború másik, novellisztikus epizódja az első orosz katona megpillantása 1945. február 11-én délben. Belépése, viselkedése előírásos: minden visszaemlékezésben így olvassuk-látjuk: fegyverét előreszegezve belép, és németeket keres. Valaki – itt történetesen egy asztalos -, aki "házunkban a munkásosztályt képviselte", örömében a nyakába borul. A kisfiú élményét a saját szavaival idézem: "…valami leírhatatlan, zavaros boldogságérzés töltött el, amit akkor, kis, tudatlan gyerekként képtelen lettem volna megfogalmazni, de most, több mint fél évszázad távolából, amikor idős emberként ezeket a sorokat írom, még mindig könnybe lábad a szemem, ha erre a pillanatra gondolok. Sok mindent nem tudtam, nem értettem, nem mérhettem fel, de megéreztem, hogy valami óriási változás történt az életemben, hogy másodrendű páriából, üldözött kis vadból, akit bármikor bárki megölhetett, szabad emberré váltam, olyanná, aki egyenrangúan, bátran szemébe nézet bárkinek." (16. o.)

És a jellegzetes Farkas-módszer: a történeti események elbeszélése után következik a gondolati kísérlet annak megértésére, mi is történt 1944. október 15-én. (E sorokat 2004. szeptember 26-án írom, a fenyegetően bejelentett, október 15-i, Terror Háza előtti tüntetés előszelében. Hát ismét itt tartunk.)

Farkas kérdése a következő: "Tett-e Horthy egyáltalán kísérletet a kiugrásra? …Felmerül a kérdés, mi volt a célja október 15-én és elérte-e célját?" Farkas mély alapossággal vizsgál meg minden apró momentumot, dokumentumot, ismert és általa felfedett adatot, és gondolati végkövetkeztetésében megrendíthetetlen: "Mindezt pedig csupán azért soroltam fel, hogy cáfolhatatlan tényként megállapíthassam: Horthy minden szóba jövő mérce szerint első osztályú háborús bűnös volt, akinek vitathatatlanul osztoznia kellett volna Bárdossy, Imrédy, Szálasi és a többiek sorsában…" (43. o.) Egyenesen következik ebből felháborodása a rendszerváltás utáni újratemetés és a megújuló Horthy-kultusz miatt.

Ugyanilyen kíméletlen következetességgel ítélkezik az egyházak háború alatt tanúsított közömbösségéről: "Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy a magyar egyházak siralmasan szerepeltek ezekben a nehéz időkben. Nem emelték fel komoly és határozott formában szavukat ártatlanul üldözött honfitársaik védelmében, még saját híveik megmentéséért sem tettek annyit, amennyi elvárható lett volna. A krisztusi szeretetet hirdető egyházak vezetőiről kiderült, hogy Jézus Krisztus fájdalmasan szép és természetes tanításai csupán csak üres szavakként konganak a szájukból, de nem szerepeltek jobban a zsidóság vezetői sem… Az egyházak mint intézmények közönye és gyávasága különösen kiemeli azoknak a bátor, humánus, a krisztusi tanokat meggyőződéssel valló egyházi férfiaknak a nagyságát, akik több ízben életüket is kockáztatva igyekeztek menteni az üldözötteket. Ilyenek voltak Apor Vilmos, Hamvas Endre, Márton Áron katolikus püspökök, Bereczky Albert református lelkész és sokan mások… "A vidéki zsidóság deportálásának befejezése után több városban azt kérték a nyilasok, hogy celebráljanak a templomokban hálaadó misét azért, mert »sikerült megtisztítani a várost a zsidóktól«. A püspökök általában kitértek ennek engedélyezése elől, egy helyen, Veszprémben azonban tartottak ilyen misét. E város püspökét Mindszenty Józsefnek hívták…" (51-52. o.) Mindszenty további közéleti szereplésének, évtizedek utáni újratemetésének eseményeit Farkas természetesen ezeknek az adatoknak a fényében értékeli.

A háború utáni évek megítélésében – ha nem is elsőként és egyedüliként, de – a számomra is egyedül elfogadható álláspontot képviseli: "Ez a mai rendszert legitimizálni hivatott történetírás egyébként a felszabadulástól az 1990-es fordulatig tartó 45 évet igyekszik egységesen kommunista diktatúrának feltüntetni. Holott 1945-től 1948-ig, a »fordulat évéig« Magyarország többpárti demokratikus ország, 1946-tól köztársaság volt, kisgazda elnökkel, illetve miniszterelnökkel, amelynek címere a köztársasághoz valóban illő Kossuth-címer volt. (A mai köztársaságban – mint tudjuk – nem ez van. Sz. E.) Soha azelőtt nem tartott polgári demokrácia olyan sokáig, több mint három évig ebben a hazában…"

Emlékezetünkbe idézi azt is, hogy 1945-ben a baloldal legnépesebb tábora a szociáldemokrácia volt, amelynek akkori két neves vezetője Marosán György és Justus Pál volt. Marosán neve még él az idősebbek tudatában, ha nem is olyan pozitív megítéléssel, mint Farkasnál: "Amikor úgy látta, hogy pártjának politikája már nem a munkásság érdekeit szolgálja, lemondott és visszavonult a politikától. Nem ismerek más példát az államszocializmus több évtizedes történelme során, hogy valaki a hatalomnak ezen a szintjén lelkiismereti okokból önként távozzék." (Kiem. Sz. E., 55-56. o.) A másik név, Justus Pálé ma már csak az irodalmárok körében ismert – ha egyáltalán. Hogy politikusként mennyire hatásos és tisztességes ember volt, arról Farkas Miklóson kívül ma már senki nem emlékszik szívesen.

A következő nagy gondolatkör – a szocializmus bukása – sok összetevőből álló, bonyolult kérdés. Mi történt hazánkban az 1956-ot megelőző időben, milyen volt a párttagság valódi összetétele, gondolkodásmódja. ("Ezeknek a tagoknak nagy része persze nem volt meggyőződéses kommunista, de sok tízezren voltak, akik készek voltak áldozatot hozni azért az eszményi társadalomért, amelyben senki nem gazdagszik meg a mások zsírján és verítékén, amelyben mindenki »képességei szerint dolgozik és munkája arányában részesül a termelt javakból«… Az a lelkesedés, amelyet ezek a nemes eszmények kiváltottak, eltakarták előlük azt, hogy a háttérben kialakulóban volt egy szűk csoport terrorista diktatúrája… ennek a Rákosi-klikknek egyetlen célja a hatalom megszerzése és megtartása volt mindenáron. Terrorja elsősorban az igazi kommunisták ellen irányult." (63. o.)

A történelem – és ezzel együtt a könyv – fényes lapjai közé tartozik az 1949-es budapesti VIT (a fiatalabbak kedvéért: Világifjúsági Találkozó), amelyen a mindenhonnan idesereglett fiatalok együtt tettek hitvallást a béke és a haladás mellett.

A másik, talán még összetettebb probléma Sztálin alakja a történelemben és a róla gyártott mítoszban. Miképpen történhetett, hogy a Szovjetunióban folyamatosan végbement atrocitások sem tudták a dicsőséges Sztálin-imázst megdönteni? Első, feltételezhető oka a bűnök nem ismerése lehetett. A II. világháború győztesének leleplezése, az igazság felderítése mélységesen megrendítette nemcsak Farkas Miklóst, hanem a világ minden táján sok millió embert. Farkas így vall belső vívódásáról: "1953. március 5-én meghalt Sztálin. Több százmillió embertársammal együtt megrendülten fogadtam a hírt. Másodéves egyetemi hallgató voltam, az általa elkövetett bűnökről semmit sem tudtam, viszont jelentős mértékben az ő érdemének tudtam be a győzelmet a fasizmus felett és azt, hogy a szocializmus eszméje terjedt a világban. Annak érzékeltetésére, hogy milyen nehezen tettem túl magam az iránta érzett csodálaton, idemásolom egy 1956. június 17-én, a Szovjetunió Kommunista Pártjának Sztálin bűneit leleplező kongresszusa után kelt naplójegyzetemet. Azt is tudni kell, hogy általában nem vezettem naplót, sosem volt erre időm. Csak nagyon ritkán éreztem szükségét annak, hogy feljegyezzem gondolataimat. Minden rossznak Sztálin volt az oka – mondják. Hát akkor, ezek szerint Sztálin valóban emberfeletti képességekkel rendelkezett, csak éppen nem az isten volt, hanem az ördög. Ez utóbbit állítani éppoly badarság, mint az előbbit. Sok minden szükségszerű volt annak idején, sok mindenre a harc belső logikája és dialektikája vezetett. Sztálinok nélkül nem győzhetett volna a forradalom. Az ő baja az volt, hogy talán túlélte korát. A mai kor talán más embereket, Hruscsovokat kíván." (66-67. o.)

Farkas tisztességére, mindent átgondoló, felülbíráló készségére jellemző, hogy ezt a naplóbejegyzést később egészen másképpen értékeli. De hiszen éppen ez az egyik erénye könyvének.

1956-os bejegyzése óta Farkas árnyaltabban látja a képet. Ennek egyik megnyilatkozása, hogy a magyar 1956-os, általa polgárháborúnak mondott eseményeket megindokoló MSZMP-határozat négy pontját ő kiegészíti egy ötödikkel: "A határozattal nagyjából egyetértettem, bár magamban még hozzátettem azt a hebehurgya módot, ahogyan Hruscsov a Szovjetunió Pártjának 20. kongresszusán kezelte a sztálini korszakkal való leszámolás ügyét." (142. o.)

A Sztálin-jelenséggel külön fejezet foglalkozik, amely részletesen tárja fel a "Sztálin bűnei" címen összefoglalható rémtetteket. Kevesebben írnak arról, és Farkas – mint dialektikusan gondolkodó és igazságkereső ember – a Sztálin-mítosz okait a személyiség pozitív jegyeiben is keresi. (73. o.)

Majd felteszi a legfontosabb kérdést, amellyel azt akarja tisztázni, miért fontos a Sztálin-jelenség pontos elemzése a XX. század megértéséhez: "Rehabilitálják-e Sztálin utólag feltárt bűnei a Sztálin vezette Szovjetunió, a szovjet hadsereg, illetve a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom ellen harcolókat? El kell-e ítélnünk azokat a milliókat, akik a Sztálin-mítosz hordozóiként küzdöttek a Szovjetunió fennmaradásáért, a szocialista forradalomért, a munkásosztály felszabadításáért egy egész történelmi korszakon át? E kérdések nem csupán erkölcsi és elméleti szempontból fontosak, és egyáltalán nem akadémikus, hanem, ha tetszik, politikai jellegűek. A történelem süllyesztőjében látszólag eltűnt, de az utóbbi évtizedben ismét virulenssé vált sötét mozgalmak megkísérlik a sztálini önkény bűneit felhasználni a fasizmus bűneinek relativizálásához és a fasiszta célok és törekvések igazolásához." (74. o.) Az eszmefuttatást így zárja le: "A forradalom tragédiája nem igazolja a forradalom ellenségeit." (76. o.)

Farkas Miklós 1956-ban egyetemi aspiráns volt, az október 23-i események idején Szegeden tartózkodott. Hazatérvén nemzetőrnek jelentkezett, belépett a pártba, munkásőr lett. Ezek a lépések egyértelműen jelzik, hogy igazi kommunista meggyőződése nem változott, szemben mindazokkal, akikről így ír: "Véresszájú kommunisták váltak a polgárháború idején véresszájú felkelőkké. Harmincnégy évvel később, az 1990-es fordulat idején ismét megjelentek szép számmal ezek a köpönyegforgatók, pedig ekkor nem életről és halálról volt szó. Úgy látszik, a kaméleonoknak ez a fajtája nem tud kiveszni hazámban, virulens." (139. o.) Idő kellett Farkasnak ahhoz, hogy 1956 megítélése ellenforradalomból valami mássá változzék. "Ma már látom, hogy akkor, november első napjaiban még számos, a Szovjetuniótól független, demokratikus szocializmust vagy polgári demokráciát kívánó honfitársam is küzdött, mert úgy vélte, elérhető a cél. Ezért nem nevezem az 1956-os polgárháborút ma már ellenforradalomnak." (147. o.)

A forradalom terminust azonban nem szándékozik használni. Így indokolja: "1956-ban Magyarországon nem volt forradalom, ha a szót megpróbáljuk értelmes értelemben használni. Társadalmi forradalomnak olyan gyors, erőszakos vagy békés változást nevezünk, amely alapjaiban változtatja meg a társadalom szerkezetét, vagy legalábbis ezt tűzi ki célként… Egy olyan felkelés, amely egy kormány helyébe egy másikat hoz, még nem forradalom. Na mármost, vagy azt mondjuk, hogy a meghatározó erők azok voltak, amelyek szocializmust akartak törvénytelenségek nélkül, akkor ez nem volt forradalom, hiszen nem kívánt a társadalmi berendezkedésben alapvető változást. Vagy azt mondjuk, hogy a meghatározó erők azok voltak, amelyek a kapitalizmus visszaállításáért küzdöttek. Ez esetben alapjaiban akarták megváltoztatni, »visszaváltoztatni« a társadalmi rendszert, és akkor ez ellenforradalom volt. Miután ma úgy vélem, hogy a felkelésben résztvevők célkitűzései a leglényegesebb kérdésekben is eltértek egymástól, a polgárháborút, amelyben magyarok öltek magyarokat, nem nevezhetjük ellenforradalomnak. Az én hibám akkor azt volt, hogy a felkelésben részt vevők között csak a fasisztákat láttam. Sokan mások is hibásan ítélték meg a helyzetet: ők nem láttak fasisztákat."

E másik nézet igazolására a hajdani felkelő, majd börtönviselt köztársasági elnök, Göncz Árpád szavait idézi: "És nem hallgatható el, hogy volt a forradalomnak egy nehezen kitapintható szélsőjobboldali összetevője is, amely leginkább az egységtörekvésekkel szembeni fegyveres megnyilvánulásokban, a kormányhatalom gyengítésének szándékában követhető nyomon… és ekkor lehet, hogy Nagy Imre koalíciós kormánya kénytelen lett volna néhány fegyveres csoportot akár erőszakkal is leszerelni…" (Népszabadság, 1993. X. 22., 148., 149. o.)

A magyarországi konszolidáció évei nem elégítették ki sem politikailag, sem szellemileg a kutatásban és oktatásban szenvedélyesen újat kereső Farkast: éveket tanított külföldön. Számomra az ún. harmadik világbeli élményei voltak a legfontosabbak, beszámolói Nigériáról, Irakról, Egyiptomról, Dél-Afrikáról, amely országokról olyan halvány sejtéseink vannak, hogy elképzelni sem tudjuk: előbb volt számítógép a nigériai egyetemen, mint nálunk.

Külföldi útjai a magyar viszonyok, az ország állapota megítéléséhez szélesebb rálátást eredményeztek. Jövőképe ennek birtokában igencsak komor. "A kelet-európai államszocialista rendszerek bukásával az emberiség sötét alagútba érkezett, amelynek előre nem látni a másik végét. Ma a nemzetközi finánctőke, a nemzetközi monopóliumok, a tőzsdék urai, a Nemzetközi Pénzügyi Alap és a világ legerősebb hatalmának, az Egyesült Államoknak a kormánya azt tehetnek, amit akarnak…"

Nem vigaszként, hanem elérendő célként állítja elénk két fő szellemi támaszának, Marxnak és a kortárs Petőfinek a szavait. Ez utóbbinak híres-szép versével zárja a könyvet, amely vers – még százötven év távolából is – utópiának tűnik: "Ha majd a bőség kosarából…", "Ha majd a szellem napvilága…"

Nem, még mindig nincsen itt a Kánaán. Szívesen mondanám, hogy ha sok olyan tisztességesen gondolkodó értelmiségink, munkásunk volna, mint Farkas Miklós, ha mindenki képes volna önvizsgálatra és önkorrekcióra, mint Farkas Miklós, akkor majd eljön. Sajnos, a fenti nagyhatalmak ismeretében a Kánaánt nem hozhatja meg egy bármily tisztességes könyv sem. De kielégítheti igazságérzetünket, megerősíthet hitünkben. És ez nem is oly kevés.

Mészáros István: József Attila és a modern művészet, Budapest, Argumentum Kiadó, 2004.
Fejtő Ferenc: A Monarchiától a globalizációig, Budapest, Alexandra Kiadó, 2002.

A rendszerváltozás lázában, a neofita őrjöngések csúcspontján a József Attila utca nevét is meg akarták változtatni azok a megszállottak, akik az úgynevezett "kommunizmussal" együtt az egész huszadik századi progressziót ki akarták törölni a nemzet emlékezetéből. Az 1990-ben kibontakozó új kurzusban minden baloldali érték gyanúsnak számított, s ebben nem hozott érdemi változást az 1994-es kormányváltozás sem, hiszen a győztes baloldali párt az oktatást, a kultúrát és általában a szellemi életet készségesen átengedte a liberálisoknak. Azoknak a liberálisoknak, akik nagy elődeikkel szemben nem szövetségest, hanem kiszorítandó ellenfelet látnak a baloldali szellemi körökben. Részint saját ultrabaloldali múltjuk kompenzálása okán, részint a szűkülő értelmiségi piacon való előnyszerzés szándékával.

Ezekben az években valóban félni lehetett attól, hogy József Attilát sikerül kiszorítani a magyar irodalom fősodrából, s a közöny és az ellenpropaganda kettősével karanténba zárják az újkapitalizmusra veszélyes életművét. József Attila kiiktatásával és Ady Endre kétoldali kisajátításával (szabadelvű és antiklerikális publicista a liberális tábornak, a "zsidók" által megrontott, de lelke mélyén igaz magyar és jó keresztény költő a jobboldal számára) a huszadik századi magyar lírából kilúgozható lehetne annak forradalmi politikuma. Ha viszont ez a kísérlet elbukik, s Ady Endre és József Attila a maga eredeti mondanivalójával visszhangra talál a felnövekvő nemzedékekben, akkor egyre nehezebb lesz eltitkolni, hogy a múlt századi magyar költészet csúcsain állók egyszerre utasították el a magyar Ugar nacionalizmusát és a kapitalista társadalmi rendet.

A mai magyar szellemi élet arra a hamis "kánonra" épül, hogy csak két ellenpont létezhet benne: a piac- és Nyugat-barát liberálisok, s az erősen nacionalista jobboldaliak. József Attila egész életműve ennek a hamis alternatívának a tagadása. Ő a befelé zárkózó nacionalizmust és a tőke társadalmi rendjét egyforma következetességgel utasította el. József Attila saját korát, a konszolidált Horthy-rendszert (a fehérterror után és a zsidótörvények előtt) nem nacionalista kurzusként, hanem érett kapitalizmusként láttatja. Olyan rendszerként, amelyről elmondható, hogy "Jogállamban a pénz a fegyver" (Gyönyörűt láttam). A pénz által vezérelt jogállamra áll, hogy benne a szellemi ember "neve, ha van, csak áruvédjegy / mint akármely mosóporé" (Mondd, mit érlel…), itt igaz, hogy "ki szenet árul, ki szerelmet" (Világosítsd föl), a nép fia "hol lehet altiszt, azt kutatja" (Hazám), erre rímel, hogy "a munkabér a munkaerő ára, / cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. / Ujságpapír az asztalon kenyérrel / s az ujságban, hogy szabadok vagyunk" (Munkások). Ezt a rendet jellemzi, hogy a szövőlány (és a Tesco éjszakai pénztárosa) kezében "kuncog a krajcár: ennyiért / dolgoztál, nem épp semmiért" (Hazám). A rendszer, amelyről elmondható, hogy "Nem isten, nem is az ész, hanem / a szén, vas és olaj, / a való anyag teremtett minket / e szörnyű társadalom / öntőformáiba löttyintve" (A város peremén), nem a király nélküli királyság neobarokk díszlete, hanem mögötte a klasszikus kapitalizmus való világa. S nemcsak Magyarországon, hanem a "művelt Nyugaton" is: "élj Párizsban vagy Szatymazon, – / mire a béredet kikapnád, / itt állsz és ott ül a haszon" (Haszon). Ebben a "szörnyű társadalomban" a jogállam és a szabadság is csak üres szó az alulra szorított millióknak. Cserépfalvi összkiadásában, a Horthy-korszak fénykorában bátran megjelenhetett sok ezer példányban, hogy "De – elvtársaim! – ez az a munkásság, / mely osztályharcban vasba öltözött", s még nem fenyegette a vörös csillagot üldöző mai jelképtörvény a következő sorokat: "a munkásság majd a sötét gyárra / szegzi az Ember öntött csillagát" (Munkások). Ez az osztályharcos indulat nem az ellenforradalmi rendszer s nem is a kezdődő fasizmus, hanem a kapitalizmus lényege ellen irányul. Sorai mai világunkban éppoly aktuálisak, éppúgy a tőke és a munka örök konfliktusáról szólnak, mint ama régen eltűnt Magyar Királyságban. A kapitalista rendszer legbelső lényegét megfogalmazó zseniális mondata ("Jogállamban a pénz a fegyver") élete utolsó szakaszában született meg. Nem lázadó kamaszként, hanem érett költőként fogalmazta meg végtelen tömörítőképességével a piaci logikára épülő jogállam belső ellentmondását: azt, hogy alapvető sorskérdéseiben a kapitalista társadalom szükségszerűen csak antidemokratikus lehet.

Szellemét sokak meglepetésére nem tudta kiszorítani a rendszerváltozást kísérő kultúrpolitikai tisztogatás. Rövid bizonytalanság után nyilvánvalóvá vált, hogy az irodalom iránt érdeklődő fiatalok körében József Attila a leghitelesebb magyar költő, a sorain felnőtt középnemzedékből sokan hűek maradtak hozzá, s az úgynevezett "szellemi élet" fórumain is pezsgő vitákat vált ki személye és életműve. Kezdetben hálás témának bizonyult a Moszkvából vezényelt kommunista törpepártból való kizáratása, s hosszan el lehetett csámcsogni a Világosítsd föl című versben található "fasiszta kommunizmusról". Holott a szövegösszefüggésből nyilvánvaló, hogy ez egy olyan mese, amelyre annak van szüksége, akinek az a célja, hogy "ne legyen szabad, ami jó". ("Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét – / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.") Ebből az ironikus szópárosításból aligha lehet kiolvasni azt, hogy József Attila összemosta volna a nácizmust és a kommunizmust, ahogy azt jelentéktelen szerzőcskék mellett a gazdag és értékes életére méltán büszke Fejtő Ferenc is teszi, többek között A Monarchiától a globalizációig című kötetében (Alexandra, 2002). (Fejtő emlékezete szerint egyébként a kommunisták juttatták hatalomra Hitlert: a valóságban a kommunisták és a szociáldemokraták ellenében a polgári pártok szavaztak bizalmat Hitler kancellári megválasztásához 1933 januárjában, pusztító útjára engedve a náci diktatúrát.) József Attila mai olvasóit azonban nemigen foglalkoztatják az efféle fáradt okoskodások. Verseit azért szeretik, mert szépek, mert igazak, mert könnyen idézhető verssorok vannak bennük, mert személyisége rokonszenves, szelleme pedig azt a lázadó nyugtalanságot sugározza, amely nélkül nem élet, csak vegetáció az emberi és társadalmi lét. Józan és politikai előítéletektől mentes olvasói számára nyilvánvaló, hogy József Attila természetesen, "ahogy a csillag megy az égen", baloldali és forradalmár költő. Ehhez képest másodlagos kérdés, hogy a mindvégig tudatos marxistaként gondolkodó költőt kommunistának vagy szocialistának gondoljuk-e. Egy önmeghatározásában egyszer "liberális kommunistának" nevezte magát, ami talán legközelebb állt egyéniségéhez. De a mai világunkból hiányzik az a szellemi rugalmasság, ami a kifejezés mögött álló, összetett gondolat- és érzésvilág megértéséhez szükségeltetik.

Centenáriuma, születésének századik évfordulója nagy próba a baloldali politikai erőknek és szellemi műhelyeknek. Ha elsumákolják az évfordulót, ha a forradalmi életműről a szocialista lényeget kilúgozó álszakértők mögé bújva mernek csak megemlékezni, ha kényelmetlennek találják az "elvtársat" és "osztályharcot" a verseiben, ha József Attila helyett is mentegetődzni kezdenek a szellemi élet fura urai előtt, akkor sok jót nem várhatunk a centenáriumtól. (S az efféle baloldaltól.) De az elmúlt esztendő politikai történései azt jelzik, hogy a folyamatos szellemi önfeladás véget ért a magyar baloldalon. Ez esetben tiszta szívvel ünnepelhetjük József Attilát. Azt a magyar költőt, gondolkodót, proletárból lett értelmiségit, aki a magyar szocialista szellem mindmáig legtehetségesebb és legtisztább emlékezetű képviselője. Az ünnep sohasem a halottnak, mindig az élőknek szól. 2005-ben a József Attila-centenárium az ünnep méltóságával prezentálhatja, hogy igenis létezik a liberálistól és a jobboldalitól egyaránt különböző, szocialista kultúra. A magyar baloldalnak van korszerű és vállalható antikapitalista hagyománya, van a piaci társadalmon túlmutató, humánus és közösségi világképe. Van olyan szellemi csúcsteljesítménye, amelyhez a huszadik században sem a liberális, sem a népnemzeti és jobboldali alkotók nem értek fel. S igen, a magyar szellemi életben sok évtizedes tradíciója van a dogmamentes baloldaliságnak. Ezt nem kell bizonygatni, elég kinyitni egy József Attila-kötetet. Magyarázkodás helyett magabiztos büszkeséggel kell József Attiláról beszélnünk. Lehet, hogy nem vagyunk méltóak hozzá, lehet, hogy sok mindent elrontottunk és összezavartunk az elmúlt években és évtizedekben. De a sors különös kegyelméből ő akkor is a miénk maradt, s az ünnepen – ahogy az ünneplők általában – nem a rosszról beszélünk, hanem a jóról. József Attila ünnepe a hazai szellemi baloldal számára egyszerre lehet a hagyomány és a megújulás – az önfeladás korszakán való túllépés – kivételes alkalma.

Élete és életműve természetesen messze több, mint politikum. Játékossága, széles körű műveltsége, összetett és némiképp sérült személyisége, kegyetlen gyermekkora és kamaszos fiatalsága (igazi felnőttkora nem is volt) végtelen történetek és legendák témájává lett. Aki életében bármilyen szinten kapcsolatba került vele, az maga is bevonult az irodalomtörténetbe és a köztudatba, hiszen hatvan-hetven esztendővel később is népszerű televíziós sorozatokban, izgalmas dokumentumregényekben és hírlapi polémiákban bukkan fel a neve a nagy költő oldalán. Alighanem József Attiláé a huszadik század legjobban és legrészletesebben dokumentált magyar élettörténete. Már a Cserépfalvi-féle első összkiadás is hosszú és fájdalmasan őszinte önéletrajzával indít. Maga és pszichiáterei jóvoltából nemcsak élete minden részletét ismerjük naptári pontossággal, hanem öngyilkossági kísérleteiről, szexuális gondjairól és álmairól is árnyalt képet kaphatunk. Arcát nagyon széles körben ismerősként azonosítják, egy-két sorát idézve milliók nyugtatják meg magukat, hogy ismernek valamit a magyar lírából, műveltségben fölötte állnak a kereskedelmi tévék villalakó bunkóságának. Mutatis mutandis, József Attila népszerűségét tekintve valamiképp a magyar Che Guevara. Ahogy Che, úgy József Attila mítoszában is fontos része van az emberi tisztességnek és hitelességnek, a naivságig tiszta meggyőződésnek, az arc nemességének és egyszeriségének, s persze a fiatalkori – valamiképp Krisztusra rímelő – halálnak. Aki sokáig él, arról mindenféle fénykép fennmarad, öregkori és nyavalyatörős is, idővel ír hülyeségeket, elvállal rossz tisztségeket, és megfutamodik jó ügyek elől, s a kaján utókor szemében mindez kikezdi, ha nem is a művek minőségét, de a személyiség tisztaságát mindenképp. József Attilának minderre nem volt ideje, s mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy ő személy szerint nem is lett volna képes beleszürkülni a felnőttségbe. Halálának oka minden lélekbúvárkodó okoskodáson túl feltehetően az volt, hogy nem akart rossz felnőtt lenni egy rossz korban.

Egyik legdöbbenetesebb Flóra-versében így ír szerelméről (remélt támaszáról?), a későbbi koszorús állami költő koszorús hitveséről: "Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak: / mint gyermekeknek játék, oltalom, / mint munkásoknak emberi öntudat." Ilyen "pártosat" a legdogmatikusabb pártköltők sem mertek leírni szerelmes versben. Ilyet csak az ír, akiben már valóban elválaszthatatlan lét-egésszé olvadt össze a szerelem és a világnézet, a magánéleti szenvedély és a közéleti elkötelezettség. Simán szerelmes soraiban ekkorra már meg is bicsaklik az amúgy zseniális költő. "Félek, nem tudod megbocsájtani / eltékozolt, ostoba, könnyű multam", írja egy másik Flóra-versben. Ez Karády Katalinhoz illő slágerszöveg lenne, ha nem éreznénk mögötte a tragikus és megszépítő hazugságot. József Attila múltja minden volt, csak nem eltékozolt, ostoba és könnyű. Önmagát vigasztalva azt hazudja magának, hogy azért nem kell a kedvesének, mert azelőtt léha és felelőtlen életet élt, amivel legalább visszamenőleg színesebbé teszi a múltját. (Karády Katalin, a kor szupersztár dívája a negyvenes évek első felében egy filmjében egyébként valóban elénekelt pár József Attila-sort, a költő népszerűségének biztos jeleként.)

Vannak múltjukkal zsonglőrként játszó, megélhetési értelmiségiek és vannak elveikhez hű, igazi szellemi emberek. József Attila ez utóbbiak csillaga, a "Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis." gondolatának szerzője. Jó érzés olyan könyvet olvasni, amelyet egy ilyen ember ír róla. Mészáros István, az 1956-ban Nyugatra távozott és régóta Angliában élő marxista gondolkodó az ötvenes évek végén olasz nyelven írta meg József Attila és a modern művészet című könyvét (nagyesszéjét, ihletett vallomását) a költőről. Az Argumentum Kiadó és a Lukács Archívum jóvoltából most – a szerző bevezetőjével, Andor László és Agárdi Péter utószavával – magyarul is megjelent ez a mű. Olyan szellemi közegben élünk, ahol már az is csodának számít, ha valaki nyíltan vállalja és vállalhatja negyvenöt esztendővel ezelőtti sorait. Mészáros István esetében azonban ennél többről van szó. Számára József Attila életműve "nagy gondolati költészet", "esztétikum és társadalmiság" szerves egysége, a "lelki világrend" lírája. Az időközben kitört posztmodern őrület, az elvont "textus" és "kánon" divatjának félművelt majmolói ezeket a fogalmakat azóta kiirtották a magyar irodalomtörténetből. A negyvenöt évvel ezelőtti könyv a mai olvasó számára ezért szokatlanul frissnek hat, a sok áporodott irodalomtörténeti badarság után élő nyelven és közérthető szavakkal a lényegről beszél. Merész és korszerű könyv, túllép a félmúlt intellektuális kacatján. Olvasása közben időről időre megfeledkezünk arról, hogy közel fél évszázada született, néha úgy hat, mintha – finoman és direkt utalások nélkül – az elmúlt egy-két évtized kötelező torzításaival vitatkozna. Mészáros István számára már 1959-ben is világos volt, hogy az avantgárd éppoly dogmatikus lehet, mint a zsdanovizmus, s az utókor ismeretében ez az avantgárd örökébe lépő posztmodernről még inkább elmondható.

A kötet egyik legizgalmasabb elemzése az 1930-ben született, Nyár című vers utolsó szakaszának a történetéről szól. "Ily gyorsan betelik nyaram. / Ördögszekéren jár a szél – / csattan a menny és megvillan / elvtársaim: a kaszaél." Így jelent meg az 1931-ben elkobzott és zúzdába küldött kötetben. Aligha kell részletesebben magyarázni, hogy a kaszaél Dózsa György (Ady által is megénekelt kaszájának) az éle, a lázadásé és a forradalomé, amelyet a parasztok helyett immár a munkásoknak kell megvívniuk. Igazi, József Attilához méltó befejezése egy természeti idillként induló versnek. A vers ugyanis József Attila – és Mészáros István – értelmezésében nem a szerelemről és nem a természetről, hanem a lelki világrendről szól, amelyben a nyári gólyahír és a társadalmi mondanivaló természetes egységet alkot. 1934-ben a költőnek a megjelenés érdekében meg kellett változtatnia az utolsó sort. Két változatot is kiagyalt az "elvtársaim: a kaszaél" helyett. Az egyik szerint, ami megvillan, az "Kék, tünde fénnyel fönn a tél", a másik szerint "- dől a zápor – a kaszaél". A kötetbe végül az előbbi, az elég abszurd téli kép került be. Egy, Mészáros István szavai szerint "tipikusan kispolgári mentalitású kritikus" 1938-as tanulmányában hosszan megdicsérte a költőt a cenzúra által kikényszerített változtatásért. "Ideológiai túlbuzgalommal", "vezércikkszerű" verseléssel vádolja legjobb verseit, s a fenti sorcsere kapcsán úgy fogalmaz, "félek leírni a régi utolsó sort". Majd hosszan dicséri a kikényszerített új sort mint a költő jó útra térésének biztos jelét. Olvassuk el egészében is a verset.

Nyár

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

 

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög, s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol –
vörös, de karcsú még a nyár.

 

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

 

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél –
csattan a menny és megvillan
elvtársaim: a kaszaél.

 

A magyar lapály nyarába a vihar olykor lázadást és forradalmat hoz, de többnyire csak a lázadás hamar kihunyó indulatát, látomást és délibábot. De "kék, tünde fénnyel fönn a tél" sohasem jön a nyári viharral a magyar Ugaron. Nemcsak politikailag, hanem meteorológiailag sem létezik ilyesmi a magyar Alföld szárazon izzó nyarában. A Mészáros István által "tipikusan kispolgári mentalitású kritikusnak" nevezett szerző egyébként az a Fejtő Ferenc, aki ezek szerint nem tegnap kezdte el József Attila polgári költővé finomításának folyamatát. Fentebb említett könyvében – és számos előadásában – már azt tartja a legfontosabbnak József Attilában, hogy állítólag ő tett volna először egyenlőségjelet a nácizmus és a kommunizmus között.

Mészáros István már negyvenöt esztendeje világosan látta, hogy a liberálisok "antiideologikus buzgalma" mögött kőkemény ideologikusság rejlik. (Fejtő Ferenc élete minden tiszteletet megérdemel: de József Attila más hitet vallott legjobb lírájában, mint amit a kommunizmussal valóban szakító Fejtő választott magának.)Mészáros István az emigráció szabadságában megengedhette magának, hogy minden dogma és "antiideologikus buzgalom" nélkül írjon József Attiláról. Hosszan idézi Ignotus Pál és József Attila vitáját a szocialista társadalomról. József Attila szerint az ifjabb Ignotus látomása a szocializmusról olyasmi, hogy "Gödöllőn a főszolgabíró egy könyökvédős Lukács Alajos lesz a fürjtollas Endre László helyett, és nagy szociális haladásnak számít, hogy ő is motorkerékpáron vagy egy kis Tátra kocsin közlekedik, nem négyfogatú hintón, mint Endre László, és hogy a parasztnak azt mondja, Szabó úr, ön…, nem pedig Hé, te…, mint Endre László." József Attila (és Marx) szerint ezzel szemben a "kapitalista is rabja a kapitalizmusnak", s a szocializmus azt jelenti majd, hogy minden ember felszabadul a gazdasági kényszer rabságából. Tegyük hozzá tárgyilagosan, hogy a "létező szocializmus" hétköznapi valósága jobban hasonlított Ignotus kispolgári víziójára, mint József Attila álmára. De ezt még tovább írja majd a történelem.

Mészáros István világosan bemutatja, hogy a Tiszta szívvel kamaszos anarchizmusa és a korai évek Juhász Gyulára rímelő elvont szegény-szeretete még messze állt a tudatos szocialista költészettől. Horger Antal nemcsak gonosz, hanem rendkívül ostoba is volt, amikor kiátkozta a költőt a "Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám" jellegű soraiért. Az ilyen sorok tizenkilenc éves szerzőiből idővel könnyen lehet nemcsak gimnáziumi tanár, de konzervatív professzor és jobboldali politikus is. (Azt mindenesetre üdítő olvasni, hogy a mai jobboldal szellemi elődei a "zsidó sajtó exponensének" nevezték a fiatal József Attilát: vannak, akiknek permanens ostobaságában folyamatosan megbízhatunk.) Akkor történt fordulat a költészetében, amikor érett marxista gondolkodó lett, s "egységes áramkör" jelent meg lírájában. Mészáros István soha meg nem tagadott mestere, Lukács György is felbukkan a könyvben. József Attila és Lukács György ismerték és becsülték egymást, s a költő így írt az akkoriban már emigrációban élő nagy filozófusról egy antológia kapcsán. "Miért nézik Lukács Györgyöt levegőnek, amikor a páratlanul zavaros, elveket még elnagyolt vonalakban sem sejttető Németh Lászlóra nem röstellenek sorokat pazarolni. (Lukács György népbiztos volt, tehát jeltelen semmiség az ő világszinten magasértékű esztétikai-bölcseleti munkássága.)" Hatvan évvel a Horthy-rendszer bukása után akad-e akár csak egyetlen magyar iskola is, ahol József Attila szellemében mernének Lukács Györgyről és Németh Lászlóról tanítani a tanárok?

Úgy hat rám a könyv, mint egy pohár száraz és jóféle fehérbor cukros és összeöntögetett löttyök után. Íze, zamata van, tiszta és áttetsző. Világossá teszi, hogy József Attilára azért van szükségünk, mert eszmevilága "páratlanul időszerű", mert amit a költő meg akart változtatni a világban, az ma is változásra szorul. "Művészetének esztétikai nagysága teljesen egybeforrott nagy gondolati lírájának mélységével." Nem tisztább beszéd ez a "textus" szóhoz hozzáragasztott néhány tucat fél-angol fél-magyar szó-csodabogárhoz képest? A magyarul és angolul író szerző ezt a könyvét, mintegy ujjgyakorlatképpen, eredetileg olaszul írta. Ebben és a versek fordításában nagy segítségére volt olasz felesége, Donatella. Köszönjük nekik, hogy római kitérővel visszaadták nekünk az igazi József Attilát.