Az a férfi, aki Hitler birodalmára a legsúlyosabb vereségeket mérte, a világháború legkiemelkedőbb, győztes katonai vezetői közül a legkevésbé ismert figura Nyugaton – és Magyarországon is. A cikk a marsallnak az orosz közvéleményben Szuvorovhoz hasonló népi hőssé szublimálódó alakja – hadvezéri, politikusi és emberi portréja – hiteles(ebb) megrajzolására tesz kísérletet.

Apámnak gyerek- és ifjúkorában rengeteg nélkülözésben és szenvedésben volt része. De ezek a tapasztalatok sok mindenre megtanították, és megedzették. (Marija Zsukova)

Bevezetés

Az igazi Zsukov nyomábanAz a férfi, aki Hitler birodalmára a legsúlyosabb vereségeket mérte, a legkevésbé ismert figura Nyugaton. Elég egy pillantást vetni a könyvtári katalógusokra, hogy erről megbizonyosodjunk: több mint 65 könyv szól Montgomeryről, 190 Eisenhowerról, 79 MacArthurról, húsznál több Alanbrooke-ról, 30 Wavellről és 45 Pattonról. (A németek között például 8 könyv foglalkozott Mansteinnel, 16 Guderiannal és ötvennél is több Rommellel.) Ugyanakkor mindössze három könyv szólt Zsukovról, arról az orosz marsallról, akit Dwight "Ike" Eisenhower amerikai tábornok (későbbi elnök) úgy jellemzett, mint akinek az Egyesült Nemzetek nagyobb hálával tartozik a Wehrmacht legyőzéséért, mint bármely más katonai figurának.

Ki volt ez a férfi, akinek a Nyugat hálával tartozik?

Georgij Zsukovot alig ismerik Nyugaton, de hosszú évekig saját hazájában is persona non grata volt, akinek neve nem hangzott el a médiában, Hitler Németországának legyőzésében játszott szerepét lebecsülte vagy elhallgatta a hivatalos történetírás. Vaszilij Morozov történész azt mondja, hogy Zsukovot ebben az időszakban a hivatalos irány képviselői által elkövetett "szörnyűséges igazságtalanságok érzelmileg összetörték". Egy másik történész, Viktor Anfilov a sztálini és hruscsovi korszak "politikai cenzorainak gonosz céljaira" utal. Mostanában azonban Zsukov (1896-1974) a legjobb úton van ahhoz, hogy "népi hős" legyen, ahogy az orosz folklórban él a 17. századi Minyin és Pozsarzskij, Szuvorov a XVIII. századból és Kutuzov a XIX. századból.

Zsukovot gyakran vádolják azzal, hogy túlzottan szigorú volt… Kétségtelenül az volt. Így ír erről Viktor Anfilov: Valóban szigorú és kemény volt, sokat követelt. Az ellenség legyőzése volt az életcélja, s e cél érdekében a halállal is szembenézett. Gyakran várta el a csapatoktól, hogy tartsák állásaikat, és ezt néha nem szigorú parancsokkal írta elő, hanem kéréssel. [1941.] november 21-én, a Rogacsov városáért folytatott harcok során a következő parancsot küldte a 8. harckocsizó dandár parancsnokának, P. A. Rotmisztrovnak: "Arra kérem, hogy legalább még 24 óráig tartsa Rogacsovot."¹

Talán fölösleges mondani, hogy több volt ez puszta kérésnél. Anfilov azt mondja: "Megtanulhatjuk e példán, hogyan lehet valaki egyszerre parancsnok és empátiával megáldott ember."

Katonai pályafutása során Zsukovot sokszor támadták azért, mert túl sokat követel, mert "túlzottan precíz". Az utóbbi vád arra vonatkozott, hogy Zsukov mindenféle katonai tevékenységben a lehető legmagasabb színvonalat követelte meg. Ám ahogy N. Badjakin történész írja, a marsall önmagával szemben is a legmagasabb követelményeket állította, és "ez adta neki az erkölcsi hitelt, hogy másoktól is sokat követeljen". Badjakin beszél arról is, hogy Zsukov különös figyelmet szentelt a részleteknek. Beszámol saját, háború utáni katonai szolgálatáról, amikor fiatal tisztként rendszeresen éves jelentéseket kellett írnia a hadgyakorlatokról, és a jelentéseket a katonai körzet parancsnokának (Zsukovnak) kellett elküldeni jóváhagyásra. "Általában két hét múlva kaptuk vissza a jelentést. Aki nem látta, el sem tudja képzelni… A papír sűrűn tele volt írva Zsukov megjegyzéseivel, kommentárjaival és utasításaival. És a katonai körzetben természetesen rengeteg hasonló jelentés született." Mint írja, Zsukov semmilyen feladatot nem ruházott át másra. Úgy vélte, ez is "része a munkájának".

Zsukov szinte fanatikusan ügyelt a történelmi igazságra. A Krasznaja Zvezda, a hadsereg újságja hasábjain ezt nyilatkozta: "Az idő mindent a helyére tesz, és mindenki felett ítélkezik… Az ember csak akkor szolgálhatja megfelelően a népét, ha igazat mond neki, és harcol is az igazságért." Anfilov ezt a magyarázatot adja: "Zsukov azt hangoztatta, hogy szembe kell nézni az igazsággal, és nem szabad megrettenni annak beismerésétől [mondjuk], hogy a náci Németországgal vívott háború kezdetén az ellenség sokkal erősebb és sokkal tapasztaltabb volt, mint mi, jobb volt a felszerelésük, jobban képzettek és jobban felkészítettek voltak." És akkor is az igazságot részesítette előnyben, amikor csapataink "gyors visszavonulásáról" beszélt, nem pedig "erőltetett kivonulásukról".

Zsukov nem az az ember volt, akit a megpróbáltatások összetörnek. Legkisebb lánya, Marija Zsukova említi, hogy apja arra tanította lányait, hogy szálljanak szembe a nehézségekkel. "A küzdelmes élet a legjobb iskola. A közömbösség, mondogatta apa, a legijesztőbb dolog. Gyermek- és ifjúkorában rengeteg nélkülözésben és szenvedésben volt része. De ezek a tapasztalatok sok mindenre megtanították, és megedzették."

Zsukovot gyakran vádolják azzal, hogy nem törődött az emberéletekkel… Ezt a kérdést nem könnyű megválaszolni, hiszen a keleti fronton nem voltak érvényben a Queensberry-féle szabályok (azaz az ökölvívás szabályai), és a nácik olyan kíméletlen megszállók voltak, aminek aligha van előzménye a világtörténelemben. (Hitler egyik tábornoka, Franz Halder ezt a cinikus megjegyzést írta naplójába: "A Keleten tanúsított durvaság a jövő iránti szívesség.") Kétségtelenül sok háborús parancsnokot lehet elmarasztalni azért, mert nem számolt eléggé az emberéletekkel. És az az igazság, hogy Zsukovot is érheti ez a vád. De ezzel egyidejűleg voltak olyan helyzetek is, amikor az életek megmentése érdekében minden lehetséges eszközt igénybe vett, amikor vitatkozott Sztálinnal egy hadművelet időzítésén, vagy éppen elhalasztását kérte mondván, csak veszteséget eredményezne. Ehhez tegyük még hozzá az oroszországi frontvonal méreteit. Sztálingrádnál például több millió ember harcolt az összefüggő frontvonalon, melynek hossza megegyezik a New York és Florida közötti távolsággal vagy kétszerese a London-Aberdeen távolságnak.

Zömök alkatú, jóképű férfi, keret nélküli szemüvege mögött világoskék szem villog, kellemes társasági ember, jó táncpartner, és nem dohányzik: Georgij Konsztantyinovics Zsukovot sok munkatársa látta durva, brutális, arrogáns, profán személynek. A későbbi marsall, K. K. Rokosszovszkij, aki jól ismerte Zsukovot, még az 1930-as években úgy jellemezte őt, mint "erős akaratú és határozott", ugyanakkor "sokat követelő" és "érzéketlen" embert. Egy évvel később Zsukovot megvádolták, hogy különösen durván és közönségesen viselkedett egyik felettesével, S. M. Bugyonnijjal, a polgárháború népszerű kozák hősével. Ugyanezt a vádat – a szélsőséges szigort – gyakran hangoztatták vele szemben a nagy honvédő háború (az oroszok így nevezik a II. világháborút) idején. Kétségtelen, hogy Zsukov könyörtelen volt, és gyakorta kegyetlen is. Zsukov elismerte ezeket a hibáit, de azt mondta, hogy a körülmények igazolták őket. Elismerte azt is, hogy időnként keményen beszélt, de azzal magyarázta, hogy amikor ezrek élete a tét, és egy nagy hadművelet zajlik, nincs idő a finomkodásra.

Zsukovnak megvoltak a hibái, és otthon is, külföldön is sokan bírálták könyvekben és cikkekben egyaránt. Azt is állították róla, hogy összeférhetetlen, hiú és arrogáns természetű. Az egyik nyugati író szerint Zsukov "gonosz" és "bosszúálló" volt, de az őt jól ismerő nyugati munkatársai vagy honfitársai között egy sem akadt, aki megerősítette volna ezeket a vádakat.

Egy brit forrás azonban sokkal finomabb kritikával élt. Sir David Kelly, korábban moszkvai nagykövet, így írt Zsukovról: "Ő testesíti meg a Vörös Hadsereg katonai doktrínáját, melyhez elengedhetetlenül szükséges a despotikusan megtervezett gazdaság, az a meggyőződés, hogy a hadtudomány nem több, mint a pártvonal alkalmazása katonai téren, és az a bizonyosság, hogy minden háború osztályok közötti küzdelem eredménye, és ebből következően mindaddig abszolút elkerülhetetlenek, amíg létezik egyetlen kapitalista társadalom is."²

Mindezen bírálattól eltekintve, volt azonban egy másik Georgij Zsukov is, aki sokkal megközelíthetőbb, barátságosabb, emberibb volt. Sir Francis de Guingand brit tábornok, Montgomery vezérkari főnöke Zsukovot így jellemzi: "barátságos és vidám személyiség".³

John Gunther amerikai szerző sokszor találkozott vele a háború utáni időszakban, és azt mondta, hogy Zsukovnak volt "a legbarátságosabb, legszívélyesebb mosolya az összes orosz vezető politikus között, akivel találkoztunk". És Dwight Eisenhower amerikai tábornok fia, John, Zsukovot "eredeti", mi több, "túláradóan temperamentumos" férfinak látta.

A harcmezőtől távol Zsukov gyermekszerető, jó apa volt. Amikor egy-két napra haza tudott menni (rendszerint egy-egy sikeres áttörés után), családi körben pihent, és semmiségekről beszélgetett feleségével és lányaival, vagy komoly képet vágott, és eljátszott egy régi orosz dalt a tangóharmonikán.

Ami Zsukovot sok honfitársától megkülönböztette, az szabad, független szelleme, a történelem iránti érzéke és az a kitartó óhaja, hogy a szövetséges országok a háború után baráti viszonyban, mi több, egységben cselekedjenek, s ezzel hárítsák el az egyetemes békét fenyegető veszélyeket. Zsukov 77 éves korában, 1974-ben halt meg. Oroszország, mint majd szó lesz róla, még sok évig nem vetette le kommunista mezét.

Eisenhower tábornok, aki egy teljes évig működött együtt Zsukovval a háború utáni Németország irányításában, azt mondta, hogy a közöttük lévő világnézeti különbségek – melyekről őszintén beszélgettek, amikor együtt voltak – sosem akadályozták meg eredményes hivatalos együttműködésüket. A háború utáni időszakban gyakorta lehetett hallani azt a véleményt, hogy Zsukov volt "a legjobb ember a Szovjetunióban". Az egyik külföldi diplomata, aki újságírókkal beszélgetett Moszkvában, így magyarázta, hogy mi különbözteti meg Zsukovot a többiektől: "Zsukov az egyetlen olyan vezető, aki megmondja az igazat. Előfordul, hogy egy kérdésre nem ad választ, de sosem hazudik."⁴

De nyugállományba vonulása nehéz éveiben meg kellett küzdenie a Kreml döntéshozóival, hogy ne csonkítsák meg terjedelmes memoárját, melyet mindmáig az ünnepelt tábornokok és marsallok által írt visszaemlékezések között a legjobbnak tartanak. Ha az igazságról volt szó, nem ismert kompromisszumot.

Nem meglepő, hogy Zsukov memoárjának első kiadásait – először a hatvanas évek végén jelent meg Oroszországban – alaposan átszabó pártcenzorok működése láttán sokaknak George Orwell angol író 1984 című regényének egyik szereplője, a Nagy Testvér jutott eszébe. Az analógia jogos. Orwell klasszikus művében van egy Igazságminisztérium, melynek az a feladata, hogy a Nagy Testvérnek tetsző, új, tiszta múltképeket produkáljon, mivel a Nagy Testvérnek nagyszabású cél lebeg a szeme előtt: a hazugságokat igazságoknak nevezve, a történelmet újraírva a Nagy Testvér legalább egy évezredig vissza tudja tartani a történelem folyását.

Ki is volt Georgij Zsukov?

A háború alatt az oroszok napi embervesztesége megközelítette a tízezer főt, és ha ehhez a civil lakosság veszteségét is hozzátesszük, akkor a fenti szám kétszeresével kell számolnunk. Ha a helyzet a front bármely szakaszán kritikussá vált, Zsukovot küldték oda. És különös képessége, hogy a hadseregeket kihúzza a nehéz helyzetekből, újabb meg újabb érmeket hozott neki. Történetek hosszú sora szólt a marsall kifogyhatatlan szókincséről és arról a szokásáról, hogy ultimátumot adott az ellenszegülő parancsnokoknak. Azt beszélik, hogy a frontvonalon harcoló tiszteknek ilyen felszólítást küldött: "Vagy végrehajtja a parancsot holnap reggelig, vagy árulásért agyonlövetem." Zsukovnak az volt a taktikája, hogy telefonon látszólag kivitelezhetetlen parancsot adott, és azonnal megszakította a beszélgetést, hogy a parancsnoknak ne legyen lehetősége a vitára.

Zsukov engesztelhetetlen volt a gyáva és a pánikkeltő katonákkal szemben, és végletes esetekben nem riadt vissza, hogy az illetőket a kivégzőosztag elé állítsa. 1941 szeptemberében, Leningrád ostroma során kiadott egy parancsot, mely szerint bárkit, aki írásos engedély nélkül elhagyja posztját, azonnal agyon kell lőni.

2002-ben óriási könyvsiker volt egy brit szerző, Antony Beevor Londonban megjelent műve, mely az orosz katonáknak 1945-ben Németországban elkövetett gaztetteiről szóló történetekkel van tele. A könyv állításait azonnal megtámadta a londoni orosz nagykövet, Grigorij Karaszin, később pedig az egyik legrangosabb német történész, Joachim Fest professzor. Karaszin úr a könyv kiadását "blaszfémiának" nevezte, "nemcsak Oroszország és népem meggyalázásának, hanem minden olyan ország és mindazon milliók emlékének besározásának is, akik a nácizmust megszenvedték". Fest professzor, aki Hitler és Berlin utolsó háborús korszakának szakértője, a könyvet "fércmunkának" nevezte, mely tényszerű pontatlanságokkal van tele. Sorozatos megerőszakolás és fosztogatás, bosszúállás és atrocitások – ezek állnak Beevor érdeklődésének középpontjában, s a szerző azt is hangsúlyozza, hogy mindezek a szörnyűségek Zsukov marsall szeme láttára mentek végbe, azaz a hitleri rezsim összeomlását követő évben, amikor Zsukov marsall volt a Németországban állomásozó szovjet erők főparancsnoka. A könyv 413. oldalán szerepel egy mondat, miszerint "sokan" úgy gondolják, hogy az orosz csapatok két hetet kaptak arra, hogy kedvük szerint bánjanak a német lakossággal, s csak azután érvényesült újra a katonai fegyelem. A figyelmes olvasó azonban számtalan ponton bukkan hiányokra vagy elhallgatott tényekre a könyvben öt vagy hat jelentős orosz tábornokkal kapcsolatosan (Zsukovot is beleértve), akik 1945 májusában Berlinben voltak a zabolátlan fegyelemsértések, sőt az állítólagos, a náci rezsimmel azonos színvonalú atrocitások megtörténtekor, s ezek a tábornokok közvetlenül is tárgyaltak a német emberekkel a biztonságról és a katonai fegyelemről, és ezeket a megbeszéléseket visszaemlékezéseikben is megörökítették.⁵ (Ami egy megszálló hadsereg valós vagy eltúlzott bűneit illeti, csak utalunk egy másik, jóval korábban – 1958-ban – megjelent könyvre, mely nemcsak érinti a Németország területén elkövetett megerőszakolásokat és szabad rablásokat, hanem azt a hazugságot is leírja, hogy maga Zsukov marsall is érintett volt mindezen bűnökben. A marsall, írja a szerző, "kiadta a parancsot" [sic] a Vörös Hadseregnek, hogy három hétig szabadon garázdálkodhat. A könyv, melyet egy vallásos szervezet jelentetett meg Amerikában, 14 kiadást ért meg.)

Zsukov stratégai tehetsége felkeltette egy amerikai katonai szakértő, Hanson W. Baldwin, a New York Times szerkesztője figyelmét. Baldwin állapította meg, hogy Zsukov első jelentős katonai feladata során – 1939 nyarán Mongóliában csapást kellett mérnie a japán inváziós erőkre – a modern háborúban elsőként sikeresen irányított nagyobb páncélozott egységeket, és ezzel bebizonyította, hogy a régi lovassági taktika gyakorlati eredményeket hoz a páncélozott járművekkel vívott csatákban is: így például sikerrel alkalmazható a tankcsatában is az a taktika, ha mélyen behatolnak az ellenség állásaiba, ha szélesen átkarolva bekerítik; sikeres az ellenség elleni roham; óriási szerepe van a mozgékonyságnak és a tűzerőnek.⁶

1945 júniusában Zsukovnak jutott az a feladat, hogy egy gyönyörű fehér mén nyergében ülve fogadja a moszkvai Vörös téren győzelmi díszszemlén felsorakozott csapatok köszöntését. (Történetileg fehér lovon a hódító szokott bevonulni.) Visszatekintve, Zsukov élete egyik "felejthetetlen napjának" nevezte ezt az eseményt. Zsukov több ezer tisztje, köztük a légierők pilótái és tankegységek parancsnokai, köszöntötték ujjongva a marsallnak azt az utasítását, hogy kardok, sarkantyúk és más kellékek nélkül vonulhatnak el a téren. Akik látták a filmen is megörökített díszszemlét, általában azt mondják, ez volt a történelem legnagyobb szabású parádéja. A díszszemle végén kétszáz, ragyogó új egyenruhát viselő veterán dobpergés közepette a Lenin-mauzóleum előtt az eső áztatta kockakövekre dobta Hitler hadseregének kétszáz zászlaját. Számos brit és amerikai történész (köztük az amerikai William J. Spahr és Otto Preston Chaney, illetve a brit Antony Beevor) ismétli meg azt a történetet, hogy először Sztálin akarta volna a csapatok köszöntését fogadni ugyanezen a fehér arab ménen ülve, de mikor felkapaszkodott a ló hátára, az megbokrosodott, Sztálin a földre esett, és megütötte a fejét és a vállát. Ekkor lemondott tervéről, és így szólt: "Zsukov régi lovas katona, fogadja ő a parádét." Igaz volna ez a történet? Vajon Sztálin (aki akkor 66 éves volt, nem tudott lovagolni, betegeskedett, és segítség nélkül képtelen lett volna egy lóra felülni) megkockáztatta-e, hogy több tízezer katona és még több néző szeme láttára leesik a lóról? A fent említett történészek mind egyetlen forrásra hivatkoznak: Sztálin fiára, Vaszilijra, aki aligha tekinthető megbízható forrásnak. Szergej Rugyenko légimarsall (egy ideig Vaszilij parancsnoka) szerint gyakran volt "merev részeg". Azt is állítja, hogy Vaszilij rendszeresen "ingerült volt az állandó ivászattól és fékezhetetlenül fegyelmezetlen". Roj Medvegyev orosz szakértő még tovább megy, és Vaszilijt "bárdolatlan, félig analfabéta alkoholistának" nevezi. Nem elég, hogy Sztálin fia gyakran felöntött a garatra, hanem erőszakos természetével és kitalált történeteivel (Rugyenko szerint) "sok ember életét tette tönkre". Alkoholizmusa és szétesett élete okozta korai halálát is 1962-ben, 42 éves korában.⁷

A háború után bárhová látogatott el a Szovjetunióban, Georgij Konsztantyinovicsot mindenhol kitörő örömmel fogadták. Sztálin (és később Hruscsov) nem tudta titkolni féltékenységét Zsukov hallatlan népszerűsége miatt. Lehet, hogy okkal tartottak a hadseregben tapasztalható befolyásától. A pártnak az sem tetszett, hogy mélységesen ellenezte annak a rendszernek a kialakítását, hogy a hadsereg minden szintjén politikai tisztek gyakorolják a hatalmat. A Szövetséges Ellenőrző Bizottságban vele együtt dolgozó brit, amerikai és francia kollégái érzékelték, milyen súlyok nehezednek a vállára; amikor például igyekszik összejárni külföldi barátaival, miközben ezeket az ártatlan kapcsolatokat is jelentették Berijának mint az illojalitás gyanújának lehetséges bizonyítékait.

Miután Zsukovot hazarendelték Berlinből, egy rövid ideig a hadügyminiszter helyettesi tisztét töltötte be, s aztán hamarosan viszonylag jelentéktelen katonai körzetekbe küldték, először Odesszába, aztán az Urálba. Ekkoriban Zsukov ellenségei, akik Sztálin titkosrendőrségében dolgoztak – beleértve Lavrentyij Beriját és Viktor Abakumovot -, megpróbálták belekeverni valamiféle ravasz "hazaáruló" összeesküvés hálójába, aminek bizonyítéka a brit és amerikai barátaival fenntartott kapcsolat lett volna. Zsukov életének utolsó húsz éve gondokkal terhesen és örömökben szegényesen telt. Néhány évre az öreg háborús hős neve csaknem teljesen eltűnt az újságok hasábjairól. A szívével is betegeskedett. Közben elkezdett dolgozni híres visszaemlékezésein (mely Emlékek, gondolatok címmel jelent meg magyarul – a szerk.).

Zsukov neve látványos győzelmekkel forrt össze, és ezek közül fél tucatot a könyvében is felidéz. Zsukov győzelmet győzelemre halmozott; a náci fenevadat a kezdeti óriási előnyt követően alaposan megtépázta vagy feltartóztatta, hogy az csak a sebeit nyalogatta. Ugyanakkor akadt egy termékeny amerikai szakértő, aki kétségbe vonva a józan észt, nekifogott, hogy bebizonyítsa: Zsukov elvesztett egy "jelentős csatát", a Moszkva alatt 1942 őszén vívott Mars-hadműveletet. Ha összevetjük más katonaszakértői és történészi állásponttal, akkor kiderül, hogy a szerző részletesen kifejtett véleménye nem állja meg a helyét (David Glantz: Zhukov's Greatest Defeat, 1999), s az általa használt adatok erősen eltúlzottak. Zsukov maga világosan elmagyarázza azokat a körülményeket, melyek arra késztették, hogy időlegesen átmenjen a sztálingrádi csatamezőről a Moszkva alatti frontra. Két orosz történész (Oleg Rzsesevszkij professzor és Mihail Mjagkov) többek között részletekbe menően felkutatta a tényeket, hogy megcáfolja az amerikai történész állítását. Röviden, a Mars-hadművelet elsősorban elterelő taktika volt, s ebben Zsukovnak az volt a szerepe, hogy megakadályozza a németeket abban, hogy nagy erőket csoportosítsanak át a központi frontról a sztálingrádi frontra, ahol minden idők legnagyobb összecsapása kezdett alakot ölteni. Mindkét fél tökéletesen tisztában volt vele, hogy a sztálingrádi eseményeknek az egész háborúra meghatározó hatása lesz. Zsukov, aki a Mars-hadműveletben két, Moszkvától nyugatra eső front mozgását koordinálta, ezzel egy időben a sztálingrádi ellentámadás tervének kidolgozásával foglalkozott, melynek kialakításában kezdettől szerepe volt.⁸

Nyugati és keleti szakértők egyaránt megkísérelték felmagasztalni Zsukov katonai tehetségét. Így például a brit John Keegan történész azt állítja, hogy Zsukovban minden olyan tulajdonság megvolt, amire egy nagy hadvezérnek szüksége van. Ezek, Keegan szerint, a stratégiai ismeretek és a taktikai zsenialitás, a lehető legnagyobb bátorság, kitűnő vezetési érzék és politikai befolyás. A brit történész ugyancsak utal (más elemzőkhöz hasonlóan) Zsukovnak az emberáldozatok iránt tanúsított "nyilvánvaló érzéketlenségére".

Egy másik szakember, az indiai hadtörténész, A. L. Sethi ezredes azt írja, hogy az 1939 és 1945 között Zsukov által irányított minden ütközet, beleértve a Japán (Mongóliában) elleni harcot, a moszkvai, a sztálingrádi, a kurszki és a berlini csatát, "magán viseli a katonai zsenialitás bélyegét". Zsukov, írja Sethi, nemcsak "kiemelkedő" tehetség volt a maga szakterületén, hanem a huszadik századi, tömegeket megmozgató hadviselés művészetét minden más "katonai vezetőnél" kiválóbban értő és alkalmazó hadvezér is. Sethi elismeri, hogy Oroszország határain túl vannak nála sokkal ismertebb katonai vezetők. (Montgomery, Rommel, Guderian, Eisenhower, MacArthur, Patton, de Gaulle, Giap nevét említi.) Zsukov életpályáját pedig "a legfenomenálisabb felemelkedésnek" nevezi, melyet egy cipész fia a legmagasabb katonai rang eléréséig bejárhatott.⁹

A halhatatlan elődökre utalva az amerikai Phil Grabsky, a The Great Commanders (1993) szerzője azt írja, hogy míg Nagy Sándor alig 100 000 fős hadsereget irányított, Zsukov több milliós haderő mozgását ellenőrizte. Egy "ragyogó tábornoknak", írja, "világos stratégiára, biztos tartalékokra, fanatikus elszántságra és erős jellemre van szüksége". Szerinte Zsukov mindezen feltételeknek tökéletesen a birtokában volt.

Szinte a Vörös Hadsereg kezdeti katasztrofális visszavonulásától kezdve rövid ideig tartott, hogy Zsukov hírneve eljusson a német vonalakba. Orosz tisztek mesélik, hogy amikor német hadifoglyoktól azt kérdezték, szerintük melyek a győzedelmes ellenség legfélelmetesebb tulajdonságai, rendszerint így válaszoltak: az oroszok szívóssága és… Zsukov marsall. Néha a hadifoglyok megemlítették a T-34-es tankot is, mely a szakértők véleménye szerint a háború egyik legjobb páncélosa volt. De az hamarosan egyértelművé vált, hogy a hatalmas győzelmek mögött az egykori lovas parancsnok, Georgij Zsukov áll.

A hitleri rezsim ellen vívott háború radikális jellegét Eisenhower tábornok egyik 1945-ös beszédében elemezte. Arra a következtetésre jutott: "Szent háború volt, és független attól, mekkora árat kell a győzelemért fizetnünk, meg kellett nyernünk." Mivel pedig Hitlert és tábornokait a szláv népek – az oroszokat is beleértve – kiirtásának politikája vezette, Zsukov és fegyvertársai úgy döntöttek, hogy a végsőkig harcolnak, és nem ismernek megalkuvást. De senki sem vonhatja kétségbe Zsukovnak és parancsnokainak őszinteségét, amikor megtiltották katonáiknak, hogy úgy viselkedjenek, ahogy a nácik viselkedtek orosz földön, ahol ezrével égették fel a falvakat, koncentrációs táborokat és krematóriumokat építettek a lakosság megsemmisítésre. Zsukov ezt írja a náci bűntettekről: "Senkinek egyetlen percig sem jutott eszébe, hogy a német dolgozókat büntesse meg azokért a bűnökért, amiket a nácik a mi földünkön elkövettek. Népünk egyhangúan kiállt az átlagos német emberek mellett: segítenünk kell őket abban, hogy felismerjék hibáikat, és a nácizmust teljességgel felszámolják."

Nem meglepő, hogy azalatt, amíg Zsukov a berlini közigazgatás irányításával foglalkozott, a legkülönfélébb dilemmahelyzetek álltak elő, melyek néha személyes jelenlétét is szükségessé tették. Alább leírunk egy ilyen esetet, amikor Zsukov salamoni ítélete mindenki megelégedésére szolgált.

Miközben Berlin külső kerületein hajtott keresztül, a marsall felfigyelt egy szokatlanul tarka tömegre, melyben néhány orosz katona is felbukkant. Sok asszony és gyerek álldogált ott. Zsukov megparancsolta sofőrjének, hogy álljon meg, kiszállt, és odament az emberekhez. Minden bizonnyal azt gondolta, hogy náci koncentrációs táborból szabadult oroszok. De mint kiderült, berlini lakosok voltak.

"Megállok, figyelek, és hallom, hogy egyik katonánk, egy négy év körüli szőke gyereket tartva karjaiban, ezt mondja:

– Elvesztettem feleségemet, kislányomat és kisfiamat, amikor családomat Konotop városából kitelepítették. A vonatban haltak meg, amikor a németek bombázták a szerelvényt. A háború véget ért, hogyan éljek család nélkül? Adják nekem ezt a kisgyereket, hiszen apját, anyját megölték az SS-ek.

Valaki tréfált:

– Ez a gyerek hasonlít is rád…

A mellette álló asszony németül szólt:

– Nem, nem adhatom oda, ez a gyermek a rokonom, magam akarom felnevelni.

Valaki fordított. A katona elszomorodott. Én is közbeszóltam:

– Hallod, barátom, hazatérsz, és találsz ott magadnak gyermeket, hiszen annyi árva van otthon is! Még jobb, ha szerzel egy gyereket az anyjával együtt!

A katonák hangosan nevettek, s ez mosolyt csalt a német kisfiú arcára is. Harcosaink sorban nyitották ki kenyérzsákjaikat. Kenyeret, cukrot, konzerveket, kekszet osztottak a gyermekeknek és az asszonyoknak, sőt a katona karjaiban lévő gyerek még cukorkát is kapott. A katona megcsókolta a kisfiút, és mélyet sóhajtott."

Zsukov odalépett a katonához, és keményen megszorította a kezét. A marsall váll-lapok nélküli bőrkabátot viselt, de hamarosan felismerték, és még vagy egy fél órát ott kellett maradnia és válaszolgatnia a körülötte állók kérdéseire. "Ma már sajnálom, hogy nem jegyeztem fel a katonák nevét. Csak arra emlékszem, hogy Berzarin tábornok 5. csapásmérő hadseregéhez tartoztak." (Berzarin, aki Berlin első parancsnoka volt,a frontvonalban töltött évekről a következőket mondta: "Az alatt a négy év alatt is képtelen voltam hozzászokni a pusztításhoz, a könnyekhez és a holttestekhez akár a saját hazánkban, akár az ellenség földjén.")

A szerző kutatásai során számtalan hasonlóságot fedezett fel Zsukov és az "Oroszország büszkeségének" nevezett Alekszander Szuvorov tizennyolcadik századi tábornagy között. Azt mondják, Szuvorov hatvan csatában harcolt, és hatvan győzelmet aratott. Kétségtelen, hogy senki sem számolta össze, hány kisebb vagy nagyobb csatát nyert meg Zsukov, de a nyugati szakértők, köztük Eisenhower, csodálatukat fejezték ki fontosabb győzelmei iránt.

Amikor egyszer magáról kérdezték, Szuvorov így válaszol: "Katona vagyok. Nem ismerem a származásomat, sem családomat."

Zsukov visszaemlékezéseit a katonáknak dedikálta, azoknak, akik "tudták, hogy kell szembeszállni a halálos veszéllyel, és óriási bátorságról és hősiességről tettek tanúbizonyságot". Zsukov azért is ünnepli katonáit, hogy a béke beköszöntével volt erejük újjáépíteni az ezer meg ezer, földig rombolt várost és falut.

Szuvorov csapatai a gyakorlatban tanulták meg, hogy minél keményebben készültek a hadgyakorlatokon, annál könnyebben ment a harc a csatában. Zsukov sem kímélte a hadgyakorlatokon tisztjeit és embereit, sok-sok napot szánva arra, hogy parancsnokaival és altisztjeivel addig ismételtesse a gyakorlatokat, amíg elégedett nem lett harckészségükkel.

Szuvorov mindig emberséget tanúsított a civil lakosság és a hadifoglyok iránt, és szigorúan megbüntette katonáit, ha fosztogattak. Szerette mondogatni: "Üsd az ellenséget humánus bánásmóddal, de olyan hatékonyan, mint a fegyverekkel." Zsukov is határozottan beszél: "Soha, egy pillanatra sem merült fel, hogy a német dolgozó népet büntessük meg azokért a gaztettekért, melyeket a nácik szülőföldünkön elkövettek."

Még az 1990-es években is akadt arra példa, hogy egyes nyugati megfigyelők Georgij Zsukovot pusztán "papírmasé" hősnek látták, nem pedig hús-vér embernek. Azóta Zsukovról számos újabb anyag látott napvilágot, könyvek, napilap- és folyóiratcikkek, archív anyagok és Zsukov lányainak visszaemlékezései jelentek meg.

A hálás utókor

Meggyőződésem, hogy Zsukov marsall a föld bármelyik országában nagy ember volna. (Walter Bedell Smith amerikai tábornok, később nagykövet)

Nagyon kedveltem Zsukov marsallt. (Kethleen Harriman, a moszkvai amerikai nagykövet lánya)

Ha Zsukovnak módjában állt volna olyan szabadon cselekedni, ahogyan a mi kormányzatunk Eisenhowernek engedte, akkor azt hiszem, hogy minden [a németekkel kapcsolatos] problémánkat könnyedén megoldhattuk volna. (John R. Deane amerikai tábornok)

A világtörténelem legnagyobb konfliktusa lezárult, Hitler, Goebbels meg Himmler öngyilkos lett, így kerülték el az akasztófát (ezt tette később, 1946-ban Goering is, a nürnbergi per fő vádlottja kivégzése előtt néhány órával). Nos, 1945. június 10-én a háború befejeztével Frankfurt-am-Mainban ünnepélyes találkozóra gyűltek össze a győztes szövetséges hadseregek vezetői, Eisenhower, Zsukov és Montgomery. A hangulat emelkedett volt, a kölcsönös elismerés, tisztelet és a természetesség, kedélyesség jellemezte. Mint az illik is olyan kollégákhoz, akik korábban soha nem tapasztalt kegyetlen háborúban vállvetve harcoltak, az elegánsan öltözött parancsnokoknak sok megbeszélnivalójuk akadt. A nyelvi különbségek ellenére egészen különös baráti viszony alakult ki Eisenhower és Zsukov között, gyakran látták őket beszélgetve, tréfálkozva és egymás egészségére poharat ürítve. A megfigyelők úgy vélték, semmi nem állhat a szövetséges erők közé, akik a háború időszakában gyakran osztották meg egymással a legtitkosabb információkat, és összehangolták stratégiájukat. A későbbi memoárok és interjúk tanúsága alapján azok a nyugati diplomaták, tábornokok és újságírók, akik Zsukovval személyesen is találkoztak, egységesen úgy ítélték meg: a marsall nemcsak páratlan katonai vezető volt, hanem az orosz nép kiemelkedő képviselője.

Frankfurt-am-Mainban Zsukovot a legmagasabb politikai méltóságoknak kijáró fogadtatásban részesítették, és Eisenhower tábornok, Montgomery tábornagy és Zsukov marsall találkozója felejthetetlennek ígérkezett. A The Times azt írta, hogy Zsukovot uralkodóknak kijáró tiszteletadásban részesítették Eisenhower főhadiszállásán, melyet az I. G. Farben központjában, kertekkel övezett modern épületben rendeztek be. Egyike volt ez azon kevés építménynek, melyet a bombatámadások Frankfurtban megkíméltek. Zsukov és kísérete érkezett először, nem sokkal később leszállt Monty Dakota típusú repülője is, s a tábornagy az épülethez hajtott. Katonai parádéval üdvözölték Zsukovot és Montgomeryt, voltak üdvlövések és egy, a legjobb brit és amerikai kontingensekből összeállított díszőrség vonult el előttük. Húszfős kíséretén kívül Zsukov társaságában volt mogorva tanácsadója, Andrej Visinszkij, akit Sztálin afféle politikai mentorként rendelt a marsall mellé. Visinszkij volt Sztálin főügyésze a nagy tisztogató perek idején 1937-39-ben – ezt a korszakot szokás a nagy terror időszakának is nevezni az elpusztított áldozatok tömegei miatt. (Egyébként később Visinszkij volt a Szovjetunió első ENSZ-nagykövete is.) De a megfigyelők szerint Visinszkij jelenléte nem változtatott Zsukov magatartásán: baráti beszélgetéseket kezdeményezett, és derűs tósztokat mondott brit és amerikai kollégái egészségére.¹⁰ (Az egyik ilyen beszélgetés során Zsukov elmondta Eisenhowernek, hogy milyen óriási árat fizetett Oroszország a győzelemért. Zsukov azt is megemlítette Ike-nak, hogy Hitler rabló hadserege annyi asszonyt, gyereket és öreget ölt meg, hogy az orosz kormány soha nem fogja tudni, pontosan hányan pusztultak el.

Vendéglátói köszöntése után Zsukov a legeslegmagasabb orosz kitüntetést, a Győzelem-érdemrendet adta át Eisenhowernak és Montgomerynek.¹¹ Miután a három parancsnok kézjegyével látta el a korábban Berlinben lezajlott találkozásukkor készült fotókat, Zsukov a következő egyszerű szavakkal adta át a kitüntetéseket: "Szívből gratulálok önöknek"; majd egy ideig a Távol-Keleten és Ázsiában folyó háborúról beszélgettek, s közben Zsukov felidézte, hogyan mért megsemmisítő csapást 1939 nyarán Mongóliában a jókora japán inváziós erőkre. Sztálin is ekkor, e szédületes győzelem után figyelt fel rá.

Mialatt Zsukov átadta a kitüntetéseket, Ike és Montgomery egymás mellett, vigyázzban álltak. Azután Zsukov beszédet mondott, amiben hangsúlyozta, hogy a háborút követő időszakban milyen nagy fontossága lesz a korábbi szövetségesek együttműködésének. Közel fél évszázaddal azelőtt, hogy világunknak a nemzetközi terrorizmus kihívásaival kell szembenéznie, a marsall kijelentette (és később, az Eisenhowerrel folytatott magánbeszélgetésekben részletesen is kifejtette), hogy véleménye szerint az erőszak újabb kirobbanását csak a nagyhatalmak közötti szolidaritás képes megakadályozni. Figyelemre méltó, hogy a győzelem napján (május 9-én) Moszkvában az orosz elnökök, akik egyben a haderők legfőbb parancsnokai is, beszédeikben változatlanul visszatérnek Zsukov marsallnak az 1945-ben a szövetséges erőknek szánt ajánlásaiban használt kifejezésekhez.

Vlagyimir Putyin elnök például 2002. május 9-én ezt mondta: "A világ megváltozott 1945 óta. De továbbra is végtelenül sebezhető maradt. A gonoszság és az erőszak újra meg újra felüti a fejét. A nevük változik csak, de a természetük a régi maradt… A győzelem napja tanulság és figyelmeztetés… E veszélyeket csak akkor tudjuk leküzdeni, ha csatlakozunk a többi állam erőfeszítéseihez és a nemzetek akaratához. A Hitler-ellenes koalíció meggyőző példája ennek… Napjainkban a terrorizmusnak nevezett veszéllyel szemben kell erőinket egyesíteni."

A pazar Győzelem-érdemrend, melyet Eisenhower és Montgomery a háború győzedelmes befejezésében játszott kiemelkedő szerepükért kaptak meg, egy ötágú, vörös, kék és arany platinacsillag, melyet 135 gyémánt és öt rubinkő ékesít. A csillag középpontjában a Kreml kicsi, zománcozott képe látható. Eisenhower így ír visszaemlékezéseiben: "Ez a rendjel, melyet Montgomery és én kaptam, azon kevesek egyike volt, melyeknek számomra sokkal inkább belső értéke, mintsem érzelmi vagy szimbolikus jelentősége volt." Ebben a kitüntetésben mindössze öt, nem orosz nemzetiségű személyiség részesült: Eisenhower, Montgomery, Joszip Broz Tito marsall, Mihail Rola-Zymierski lengyel marsall és Mihály román király. (A frankfurti találkozó előtt néhány nappal Eisenhower Berlinbe repült, hogy Zsukovnak átadja a legmagasabb amerikai katonai érdemrendet, a Legion of Merit főparancsnoki fokozatát, melyet az USA kormánya adományozott a marsallnak. Montgomery is átadta Zsukovnak a brit kormány kitüntetését, a Bath-rend I. fokozatát a Nagy Lovagkereszttel.)

Miután a marsall átadta Eisenhowernak és Montgomerynek a Győzelem-érdemrendet, a három parancsnok az Egyesült Nemzetek győzelmére ürítette poharát. Gyönyörű nyári nap volt, idézi fel Eisenhower, és az ebéd előtti frissítők és borok iszogatása, majd a díszebéd alatt is egymást követték a felköszöntők. Zsukov rutinos szónok volt, írja Eisenhower, és az ebédnél mondott köszöntőben "magasztalta a szövetségeseket, és reményét fejezte ki, hogy közös céljainkat sikerül megvalósítanunk".

Zsukov szabadon, jegyzetek nélkül beszélt. Lehetséges, hogy ha egy évvel, netán csak néhány hónappal később mondja a fentieket, szigorú megrovásban részesült volna Moszkvától, mondván, túlzottan felmagasztalta a szövetségeseket. Így kezdte: "Mindenki tudja, hogy a háború terhének java a mi népünk vállára nehezedett. A Szovjetunió népei szenvedték el a legsúlyosabb veszteségeket, az ellenség az ő országukat égette fel és rabolta ki leginkább. De népünk abban a hitben harcolt, hogy nincsenek egyedül a küzdelemben és ügyük igazában. Tisztán és őszintén harcoltak, és most szövetségeseik szemébe tudnak nézni."

Ezután Zsukov nyíltan beszélt arról a segítségről, melyet London és Washington nyújtott a háború idején a Szovjetuniónak: "Nagy-Britannia és az Egyesült Államok akkor segített a Szovjetuniónak, amikor az a leginkább rászorult a támogatásra. Népeink soha nem fogják elfelejteni ezt a segítséget. A jövőben mindannyiunknak kötelessége megtenni mindent, hogy megvédjük a világot az ehhez hasonló agressziótól."

Később Zsukov Eisenhowerhez intézett köszöntője megmutatta, hogy elismeréssel adózik kedves barátjának is: "Olyan férfiú ő, akinek katonához méltó szíve és diplomatához illő esze van; képes volt parancsnoksága alatt egyesíteni a sokféle nemzetiségű hadseregeket, és győzelemre vezette őket."

Válaszában Eisenhower hangsúlyozta: "Az alkalomhoz illőnek látom, hogy elmondjam: a két nagy nemzet legtehetségesebb katonái és diplomatái segítettek munkámban. Nekik végtelen hálával tartozom. Itt most nem tudom név szerint is felsorolni őket, mivel igazságtalan volna közülük néhányat kiemelni, de azt jól tudom, mi az ő óhajuk: békét akarnak."

Aztán Ike újra elismételte egyik szellemes mondását: "A szövetségesek nevében elmondhatom, akkor is békét akarunk, ha harcolnunk kell érte."

"A magam nevében pedig kijelenthetem, tette hozzá, azt hiszem, nincs itt senki az asztal körül ülők között, aki ne mondana le könnyedén a dicsőségről, a hírnévről és mindarról, amit ez a háború hozott neki, ha elkerülhető lett volna az a tengernyi borzalom és szenvedés, melyet a háború az emberiségre zúdított. Szent háborút vívtunk, és meg kellett nyernünk, bármekkora áldozatot kívánt is tőlünk."

Eisenhower szavai után következtek azoknak a köszöntőszavai, akik meg akarták osztani a többiekkel érzéseiket, gondolataikat; beszéltek a britek, az amerikaiak, az oroszok és a franciák. Korábban, amikor Zsukov átnyújtotta Montgomerynek a Győzelem-érdemrendet, a tábornagy még emelkedett stílusban válaszolt: "Nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy ezt a magas kitüntetést a Szovjetunió híres marsalljától, Zsukov marsalltól vehetem át." Később azonban Monty jóval fesztelenebb stílusban Zsukov hátát veregetve azt ismételgette: "Mindenképp át kell jönnöd hozzánk [a brit főhadiszállásra], öregfiú!"

A frankfurti ünnepség kitűnően sikerült. Zsukov felszabadultan viselkedett, szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát, különösen a díszebédet követő mulatság során, amikor ő és Eisenhower a nyelvi különbségek ellenére együtt énekeltek. (Eisenhowernek később tudomására jutott, hogy Zsukovnak berlini működése idején túlságosan is sokszor kellett utasításokért fordulnia Moszkvához még kisebb részletkérdésekben is, beleértve a személyes látogatásokat vagy a szövetségesek által feltett legegyszerűbb kérdésekre adott választ illetően is. Ugyanakkor Ike megjegyzi, hogy Zsukov sokkal "nagyobb önállóságot tanúsított" a cselekvésben, miután ő egyszer azt mondta neki: "Ha ilyen apró részletekkel állandóan Washingtonhoz fordulnék, engem hamar kirúgnának, és a kormány valaki olyat küldene helyettem, aki maga is meg tudja oldani ezeket a problémákat.")

Eisenhower 1967-ben megjelent At Ease című könyvében érdekes megfigyelést közöl Zsukovról: "A marsallnak nem volt türelme a politikusokhoz. Egyszer azt mondtam neki, hogy katonai ügyekről akarok vele tanácskozni, és nem hozom magammal politikai tanácsadómat [Robert Murphyt], de hozzátettem, hogy ha akarja, őt persze elkísérheti a maga politikai tanácsadója. Nem, felelte, ha ön nem hozza a magáét, akkor én is lerázom az enyémet. Odafordult tanácsadójához, Andrej Visinszkijhez, és azt mondta neki: Menjen ki, nincs szükségem magára."

Stephen Ambrose történész számol be arról, hogyan értékelte Eisenhower Zsukovot mint katonai parancsnokot. Ike Montgomerynek mondta el, hogy az orosz marsall egyedülálló képességekkel rendelkezik; hogy hadműveleteivel kapcsolatos elképzelései (és mindig jelen volt a kritikus pontokon), plusz minden egyes lépésének racionális okai, beleértve a fegyverek használatát, melyben fölénnyel rendelkezett; az időjárásnak mint fontos tényezőnek a figyelembevétele; az az alaposság és gondosság, mellyel biztosította a hadműveletekhez szükséges szervezeti és fegyverzeti felszereléseket: e tulajdonságai mind-mind hozzájárultak kiemelkedő képességeihez.

Az igazsághoz tartozik, hogy az Eisenhower-Zsukov énekespárost fellelkesítette egy fekete muzsikusokból álló amerikai zenekar érkezése, amely önként vállalta, hogy Frankfurtban koncertet ad a szövetségek találkozóján. A jeget Eisenhower törte meg, aki imádta a spirituálékat, és Zsukovval együtt csatlakozott a gitárokon felhangzó dallamokhoz: az Old Black Joe, az Old Folks at Home és az Old Man River előadásához. (Két hónappal később, amikor Eisenhower és vezérkara Harriman nagykövet társaságában Moszkvában vendégeskedett, és bejelentették a japánok feltétel nélküli megadását a kremlbeli Nagypalotában rendezett ünnepi fogadáson, Eisenhower és az összes jelenlévő a spontán jó hangulat hatása alatt újraénekelte A volgai hajóvontatók dalát. A vidámsághoz persze jelentősen hozzájárult, meséli Eisenhower helyettese, Lucius Clay altábornagy és a véget nem érő tósztokat kísérő vodkás poharak koccanásának csengése. A vodkát, mondja Clay, a személyzet szorgalmasan töltögette.)

A frankfurti kitüntetési ceremóniát és a díszebédet katonai parádé és légibemutató követte. Sir Arthur Harris marsallnak, a brit légierők parancsnokának jóváhagyó pillantásától kísérve a vendégek végignézték, amint 1700 angol és amerikai vadászgép és bombázó zárt alakzatban elhúz a fejük felett. Zsukovot, írja Eisenhower, lenyűgözte a látvány. Később Zsukov még további kitüntetéseket nyújtott át: húsz brit és amerikai tiszt kapta meg a Vörös Zászló-érdemrendet vagy a Bátorságért-érmet.

Két hónappal a frankfurti találkozó után Zsukov meghívására Ike Moszkvába érkezett. Truman elnök tanácsadója, Harry Hopkins beszámolt Eisenhowernek arról, hogy Sztálin mindenképpen azt szerette volna, hogy június 24-én jöjjön Moszkvába (ekkor rendezték a győzelmi parádét), illetve ha ez az időpont nem felel meg Eisenhowernek, akkor látogatására a potsdami konferenciát (melyet július 17. és augusztus 2. között tartottak meg) megelőzően vagy közvetlenül azután kerüljön sor. Eisenhower elmondta Hopkinsnak, hogy már valamivel korábban is meghívták Moszkvába, de az USA hadügyminisztériuma nem engedélyezte utazását, pedig ő nagyon szeretett volna menni. Eisenhower úgy vélte, hiba volt, hogy nem ment akkor, amikorra meghívták. Azt is elmondta Hopkinsnak, hogy ha ő ellátogat Moszkvába, akkor Zsukovot meg kellene hívni az Egyesült Államokba. Később Hopkins felvetette ezt a kérdést Truman elnöknek, "aki egészen odáig volt az ötletért".

Ike moszkvai látogatása idején történt, hogy egy futballmeccsen, amit Eisenhower és Zsukov a díszpáholyból néztek végig, bemutatták őket a közönségnek: "Soha életemben nem hallottam ilyen ovációt", mondta Harriman nagykövet. Eisenhowert a szovjet-amerikai együttműködés szimbólumának tekintették, és Harriman szerint szinte kézzel fogható volt az emberek vágya, hogy ez az együttműködés folytatódjék – noha ebben vezetőik korántsem osztoztak.

A futballmeccs közönségének reakciójáról egy másik jelenlévő, az amerikai John R. Deane tábornok is beszámolt; ő említi, hogy a meccs végén, amikor Ike és Zsukov kifelé indult, a nézők egyre erősödő ovációval üdvözölték őket. Végül, a barátság kifejezésére Eisenhower átkarolta Zsukov vállát, s a gesztust Zsukov baráti öleléssel viszonozta. Erre aztán, mondja Deane, pokoli lárma tört ki a lelátókon. Eisenhower és Zsukov integetett a tömegnek, és csak azzal tudtak véget vetni az ünneplésnek, hogy mintegy tízpercnyi ott-tartózkodás után elhagyták a díszpáholyt. Deane szerint a tömeg spontán reakciójáról volt szó, és az érzelmek megnyilvánulásának semmi köze sem volt a politikához, sem az ideológiához. Egyszerűen csak az orosz nép többségének szimpátiája mutatkozott meg spontánul, mert Eisenhower személyében megtestesülni látták az amerikai népet. "Felemelő érzés volt, mondja Deane, és szívet melengető nekünk, jelen lévő amerikaiaknak."

Deane beszámol Ike Sztálinnal való első találkozásáról is, és megemlíti, hogy a tábornagy mély benyomást gyakorolt az orosz diktátorra azzal, hogy keveset beszélt, és kerülte a külföldiek Sztálin fülének megszokott, hízelgő fordulatait. A két férfi öt órán át állt egymás mellett a Lenin-mauzóleum tribünjén (egy sportbemutatót néztek végig), de a nyelvi problémák miatt csak udvariassági gesztusokra került sor közöttük.

Eisenhowert szemmel láthatóan annyira áthatotta azoknak az oroszoknak a vidám, reménykedő lelkiállapota, akikkel moszkvai tartózkodása során találkozott, hogy azt mondta Harrimannek, biztos abban, hogy barátja, Zsukov lép Sztálin helyére, és ezzel új korszak nyílik az orosz-amerikai együttműködés történetében. Azt is megemlítette, hogy a békéért mondott számtalan ünneplő pohárköszöntő során ő és Zsukov gyakran karoltak egymásba. De a nagykövet sietve lehűtötte Ike reményeit, "irreálisnak" nevezte azokat, és megjegyezte, hogy a katonai vezetők veszik észre utolsóként, hogy véget ért a háborús időkben tapasztalt, korábbi együttműködés. Harriman úgy látta, hogy minél nagyobbak a remények, annál nagyobb lesz a végső csalódás. "Mint katonai parancsnok, írta később, Eisenhower csak lassan értette meg a kommunista pártnak a szovjet politika alakításában játszott kivételes szerepét."

Bár Eisenhower a hidegháború idején írta visszaemlékezéseit, meleg hangon beszél Zsukovhoz fűződő barátságáról, s ezzel kapcsolatban elmondja, hogy egészen addig csak erősödött közöttük ez az érzés, amíg ő vissza nem tért Amerikába. Őszintén bevallja: "Sajnos, a barátság személyes és egyéni dolog volt, nem pedig az általános viszony kifejeződése." (A két barát éppen tíz évvel később, a genfi négyhatalmi értekezleten találkozott 1955-ben, de ebben az időszakban a nagypolitikában a személyes barátságok végképp háttérbe szorultak: Eisenhower az Egyesült Államok elnöke volt, Zsukov pedig a Szovjetunió honvédelmi minisztere. Néhány megfigyelő szerint a genfi delegációban Zsukov csak a "látszat kedvéért" vett részt.)

Eisenhower posztját Németországban Lucius Clay vette át, aki némi szomorúsággal jegyezte meg, hogy míg Eisenhower és Zsukov Berlinben dolgoztak, addig jó volt a két ország viszonya; de miután mindketten elmentek onnan, a kapcsolatok kezdtek megkeseredni. Clay azt is megemlíti, hogy ő maga is nagyon jó barátságban volt Zsukovval és Szokolovszkij tábornokkal. "Ez, írja sajnálkozva a hidegháború beköszönte miatt, az egyik oka annak, hogy azt gondolom, elkerülhettük volna a későbbiekben bekövetkezett minden rosszat. Hiszen az elején úgy tűnt, hogy jól kijövünk egymással. Ezért gondolom, hogy a szovjetek magatartása az események következtében alakult így, és nem volt előre elhatározott irányvonal." Alább még hozzáteszi: "Aztán Zsukov elment, és… azon kaptuk magunkat, hogy nem tudunk velük együttműködni."¹²

Később Clay beszámolt Eisenhowernek arról, hogy Zsukovot különösképpen is megviselte, hogy a tábornagy visszatért hazájába Berlinből. Clay azt is elmondja: Eisenhower őszintén hitt abban, hogy lehetséges az együttműködés az oroszokkal. Néhány évvel később ezt írta: "Úgy vélem, Eisenhower valóban barátjának tekintette Zsukovot… Meg vagyok győződve arról is, hogy Zsukov őszintén baráti érzelmeket táplált iránta."¹³

Miután egy évig Berlinben együtt dolgozott az oroszokkal, Walter Bedell Smith amerikai tábornok, aki Eisenhower vezérkari parancsnoka volt (később pedig moszkvai nagykövet), így foglalta össze személyes benyomásait Zsukov marsallról és Zsukov berlini utódjáról, Szokolovszkij tábornokról: "Lényegében Zsukov marsallal és Szokolovszij tábornokkal álltunk közvetlen kapcsolatban; mindkettejüket igen nagyra becsültük, meggyőződésem szerint ők bármely országban kiemelkedő személyiségek lettek volna." Elmondta azt is, hogy a nyelvi korlátok és a két országot egyre jobban megosztó nézeteltérések ellenére "ez a két ember… nemcsak képességeivel nyűgözött le bennünket, hanem őszinteségével és nyíltságával". (Ez a jóindulat láthatóan áthatotta az angol-orosz kapcsolatokat is. Amikor Zsukov a Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol tagjával, Ronald Weeksszel találkozott, kijelentette, hogy egyetlen ülés alatt is jelentősen előrehaladtak. Weeks egyetértett Zsukov javaslataival, s ezt a marsall a következőkkel kommentálta: "Úgy vélem, a továbbiakban is jelentős eredményeket érünk el, ha a politikusok is kitartanak.")

1955. április 20-án Zsukov személyes üzenetet juttatott el Eisenhowerhez, és közvetetten arra szólította fel az elnököt, hogy jussanak megállapodásra a hidegháború befejezésének kérdésében. Tíz nappal később az elnöknek küldött újabb személyes üzenetében Zsukov hangsúlyozta: tárgyalásokra van szükség ahhoz, hogy a két nagyhatalom közötti viszályt megoldják. Ike nem tagadta, hogy kapott Zsukovtól üzeneteket, de nem hozta nyilvánosságra tartalmukat. Nem így a New York Times és más napilapok. A napilapokban közölt üzenetek szerint Zsukov azt állította, hogy Washington az atombombát zsarolásra használja. Sürgette továbbá, hogy az Egyesült Államok számolja fel külföldi katonai támaszpontjait, és "hallgattassa el a háború szószólóit". És ilyenekből sajnos túl sok is akadt az Egyesült Államokban.¹⁴

Ám Eisenhower korántsem volt megrögzött héja. 1954 novemberében megbízható források azt az információt szivárogtatták ki, hogy Ike "a Szovjet-Oroszország elleni, döntő csapást, mely milliók pusztulásával járna, erkölcsileg mélységesen iszonytatónak" nevezte.¹⁵

Sok szerző beszámol arról, hogy 1955-ben, a genfi csúcsértekezleten Eisenhower izgatottan várta a Zsukovval való találkozást, és nemcsak azért, hogy megtudja, hogyan alakult az élete, hanem azért is (Stephen Ambrose történész szavaival), hogy feltárja, mekkora lehetősége van annak, hogy helyreállítsák a háború után Németországban kettejük között kialakult munkakapcsolatot. Sok szerző idézi John Eisenhower szavait, miszerint Genfben apja se és ő sem látta már Zsukovot annak a "kis izgága, magabiztos alaknak", akire a háború utáni időkből emlékeztek. Zsukov ekkor sokkal inkább zárkózott, rezignált, emelkedett lelkiállapotú, mi több, csapdába esett ember benyomását keltette. De aligha valószínű, hogy Zsukov, aki a történelem legiszonyatosabb ütközeteiben edződött, mostanra valóban kétségbeesett volna. Sokkal valószínűbb, hogy Zsukovot az 1955-ös csúcsértekezleten a színfalak mögött történtek mélyen elkeserítették; ám ezekről az eseményekről a fenti szerzők nem számolnak be. Csak futólag említem a kor legsúlyosabb konfliktusait: a Koreai-félszigeten elkeseredett háború folyt; a nagyhatalmak távol-keleti versengésének aktuális célpontjai Vietnam és Formosa (Tajvan) voltak; a fegyverkezési verseny, úgy tűnt, végképp ellenőrizhetetlenné válik: 1954 áprilisában bejelentették, hogy az USA a következő évben az eredeti költségvetési tételen felül további 427 millió dollárt fordít "a termonukleáris fegyverek előállításának jelentős felgyorsítására"; az Egyesült Államokban a hajthatatlanul antikommunista törvényhozás legjobb esetben is elhallgattatta a liberális ellenzéket.¹⁶

Charles Bohlen, az Egyesült Államok oroszul kitűnően beszélő moszkvai nagykövete elmondja, hogy a szovjetek ekkor Zsukovot, az "öreg harcost" nyilvánvalóan Eisenhowernek szánt baráti gesztusként vitték magukkal Genfbe. Egyik nap Zsukov és az elnök kettesben ebédelt Eisenhower szállásán. Rajtuk kívül csak az orosz tolmács és Bohlen volt jelen. Bohlen a háború végén találkozott először Zsukovval, amikor Harry Hopkinsszal Moszkvába látogatott. Zsukovnak, írja, katonás megjelenése volt – köpcös, "robusztus, mint egy orosz tölgy", arca kissé pirospozsgás, szeme tiszta kék. Bár Zsukovnak kellemes mosolya volt, nagyon tartózkodóan viselkedett, különösen külföldiekkel. Zsukov bolsevik volt, aki tántoríthatatlanul követte a pártvonalat, de Bohlen ezt a megfigyelését azzal egészíti ki, hogy Zsukov mindenekelőtt orosz hazafi volt. A marsall hitt a hadsereg függetlenségében, és, mondja Bohlen, későbbi háttérbe szorulásának egyik oka kétségkívül az volt, hogy megpróbált megszabadulni a komisszárrendszertől. (A közelmúltban közzétett anyagok arra utalnak, hogy a párt vezetőit nemcsak Zsukov önálló nézetei bosszantották fel, hanem az is, hogy kitartóan állította: a magas beosztású párttagoknak is szerepe volt az 1930-as évek végén lezajlott sztálini terrorban.) Bohlen leírja még, hogy Zsukovra a friss szellem volt jellemző, mely éles ellentétben állt a többi bolsevik vezető óvatos modorával. Ezenkívül toleranciát, mi több, tiszteletet mutatott Amerikával szemben, és Bohlen biztosra vette, hogy Eisenhower iránt tanúsított baráti érzelmei valódiak és nem "afféle alkalmi viselet".

A közös ebéd végén Eisenhower megkérdezte Zsukovot, mit fog csinálni a szabadsága idején. Zsukov elmondta, hogy az európai Oroszország délnyugati részére utazik, pisztrángot akar fogni. A két férfi kicserélte horgászfelszerelésekkel kapcsolatos tapasztalatait, és Eisenhower megígérte Zsukovnak, hogy küld neki Amerikából egy horgászbotot orsóval. Körülbelül egy hónappal azután, hogy Bohlen visszatért Moszkvába, a nagykövetségre a diplomáciai küldemények között egy horgászbot és orsó érkezett, meg egy levél Zsukov marsallnak Eisenhower elnöktől. A levél nem volt leragasztva, valószínűleg a követség iránti szívélyességből. A levél írója baráti üdvözletét küldte a címzettnek, és megemlítette, hogy a botot és az orsót külön-külön csomagolva küldi.

Néhány évvel korábban, amikor Ike a Pentagonban kezdett dolgozni, Zsukov küldött neki néhány ajándéktárgyat, köztük egy nagy fehér medvebőr szőnyeget. Ike akkor azt írta Zsukovnak, hogy a medvebőr az otthoni dolgozószobájának falát díszíti. Azt is megírta még a marsallnak, hogy katonai és filozofikus témákról Berlinben, Frankfurtban és Moszkvában folytatott közös beszélgetéseikre mint élete egyik legemlékezetesebb eseményére gondol vissza.¹⁷

Eisenhower az első, 1945-ös frankfurti találkozásuk alkalmával így értékelte Zsukovnak a háborúban játszott, kiemelkedő szerepét:¹⁸ "Európában [a háborút] megnyertük, és ebben az Egyesült Nemzetek a legtöbbet nem másnak, mint Zsukov marsallnak köszönheti, aki, lévén szerény ember, aláértékeli szívünkben betöltött helyét. Azon a napon, amikor majd mindannyian megtérünk őseinkhez, bizonyosan lesz egy [orosz] érdemrend, a Zsukovról elnevezett érdemrend, melyet minden ember megkaphat, aki nagyra becsüli az olyan katonákat, akik bátrak, előrelátók, tiszta fejűek és mindenre elszántak."

Eisenhower jóslata valóra vált, de csak fél évszázaddal később. 1996-ban, Zsukov születésének századik évfordulója alkalmából ünnepséget rendeztek, és ekkor jelentették be, hogy új orosz kitüntetést alapítottak – a tekintélyes Zsukov-érdemrendet. A napilapok úgy kommentálták az eseményt, hogy ezzel az elismeréssel a nemzet végre méltóképpen rója le tartozását nagy fiának.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

¹ Viktor Anfilov a Krasznaja Zvezdában, 2001. december 21-én; Stalin's Generals, fordította Harry Shukman, 1993; W. J. Spahr, Zhukov, The Rise and Fall of a Great Captain, 1993.

² Observer, 1957. július 7.

³ Major-General Sir Francis de Guingand, Generals at War, London, 1972.

⁴ John Gunther, Inside Russia Today, London, 1957.

⁵ Az elhallgatott tényekkel kapcsolatban lásd Beevor könyvének 12. fejezetét. De egy hiányzó tényről hadd ejtsek itt szót: a gázkamrákkal és krematóriumokkal felszerelt haláltáborok hálózatáról. Ha valaki a náci bűnökhöz hasonlítva veti fel az 1945 május-júniusában történteket, akkor joggal várható el, hogy részletesen jellemezze Hitler "halálgyárait", a nácizmus lényegének legkézzelfoghatóbb mani­fesztumait. (A főképpen Németországban és Lengyelországban található táborokat 1945 áprilisában szabadították fel.) A legtöbb táborban például speciális olvasztótégelyeik voltak a meggyilkolt foglyok szájából kihúzott aranyfogak beolvasztására. Naponta átlag 12 kiló aranyat termeltek. A krematóriumok padlásain szárították a holtak haját. A hamvakat a mocsarak feltöltésére vagy káposztaföldek trágyázására használták. Némely táborhoz a világon sehol sem látható nagyságú temetők tartoztak.

⁶ New York Times, 1974. június 20.

⁷ Interjú Szergej Rugyenko légimarsallal in Soviet Soldier, 1990, No. 6; lásd még A. Axell, Russia's War, 1941-45, London, 2001, melyben olvasható a szerzőnek Rugyenkóval 1985-ben készített interjúja is.

⁸ David Glantz amerikai katonai szakértő érveit végiggondolva, mellyekkel bizonyítani óhajtja, hogy Zsukov 1942 nyarán a Moszkva környéki Mars-hadműveletben súlyos vereséget szenvedett, Rzsesevszkij professzor, a náci-szovjet háború nemzetközileg elismert szakértője, a II. világháborúval foglalkozó történészek szövetségének elnöke, a következőket mondja: "A Mars-hadműveletnek kettős célja volt: az első, hogy megakadályozza a németeket abban, hogy erőiket a központi frontról délre csoportosítsák át, a második pedig, hogy megakadályozzon egy esetleges gyors német csapást a rzsevi kiszögellésből (mely Moszkvától 250 kilométerre volt) a főváros ellen. A két cél egyenlő fontosságú volt, és a prioritások a Mars-hadművelet tervezése és előkészületei során állandóan változtak. 1942-ben Moszkvát már egy percig sem fenyegette az 1941 őszén tapasztalt óriási veszély, és Sztálingrád óriási orosz siker volt." Összegezve, Rzsesevszkij professzor azt mondja, "a könyv (Zhukov's Greatest Defeat, 1999) és a szerző koncepciója kívül esik a józan történettudomány keretein." Dr. Mjagkov rámutat arra, hogy a Mars-hadművelet nemcsak nélkülözhetetlen előfeltétele volt az Uránusz (a sztálingrádi ellencsapás) sikerének, hanem mint önálló akció is óriási eredményekkel járt, hiszen leszerelte az ellenség esetleges Moszkva elleni váratlan csapását. Továbbá, mondja, az Uránusz- és a Mars-hadműveletet egységes egésznek tekintették, mellyel a szovjet-német fronton a helyzetet 1943-ra gyökeresen meg lehet változtatni. Mindkét történésztől kaptam anyagokat is 2002-ben Moszkvában, amikor az Orosz Tudományos Akadémián jártam. Zsukov maga azt a fontos kijelentést teszi a hadművelettel kapcsolatban, hogy 1942 nyarán és őszén a Legfelsőbb Parancsnokságnak az volt a terve, hogy az ellenséget megtévessze, azaz hogy a németek azt gondolják, Moszkva alatt óriási téli hadművelet van előkészületben, melynek során Hitler központi katonai erői ellen intéznek nyugati irányban ellencsapást az orosz seregek. Ezért állt elő az a helyzet, hogy októberben a náci parancsnokság nagy erőket kezdett ebben a térségben összevonni.

⁹ 1987-ben a szerzőnek szerencséje volt Moszkvában tábornokokkal (mindannyian a II. világháború veteránjai) kerekasztal-beszélgetésen találkozni, ahol megkérdezte tőlük, hogyan értékelik Zsukov marsallt. I. G. Pavlovszkij hadseregtábornok a következőket válaszolta: "Zsukov nagy katonai vezető volt, azt mondhatjuk, ő volt közöttünk a legnagyobb." Hozzáfűzte: "A háború végén 12 frontparancsnokunk volt. Mindegyikük kitűnő katonai parancsnok volt. Zsukov azonban közülük is kiemelkedett. Ezt maguk is elismerték." Egy orosz hadtörténész, Mihail Belov tábornok, aki tucatnyi tanulmányt írt Zsukovról, úgy fogalmazott, hogy a marsall katonai parancsnokként "páratlan" volt. Elmondta e sorok szerzőjének, hogy véleménye szerint melyek voltak a Zsukovhoz hasonló kiemelkedő katonai parancsnok különleges képességei: egy nagyszabású hadművelet előkészítésének és – legyenek bár elképesztően nehéz körülmények – megvalósításának képessége, továbbá az ellenség szándékainak megérzése, és e szándékok gyors megakadályozásának képessége, valamint az a képesség, hogy kritikus helyzetekben meg tudja téveszteni az ellenséget.

¹⁰ Eisenhower említi, hogy sorozatos találkozóikon, melyekre rendszerint Berlinben került sor, Zsukov elvetette azt a gyakorlatot, hogy minden esetben politikai tanácsadója társaságában jelenjen meg, és hogy ezért ő és Zsukov időnként ketten, csak egy tolmács jelenlétében tanácskoztak.

¹¹ A legeslegmagasabb kitüntetés kifejezést John Deane tábornok, az USA Katonai Missziójának moszkvai parancsnoka használta.

¹² Természetesen Moszkva éppen az ellenkezőjét állította, és Washingtont okolta minden nehézségért.

¹³ Lucius Clay: Decision in Germany, London, 1950.

¹⁴ Hogy csak néhányat említsünk a hidegháború bajnokai közül: Robert Carney amerikai admirális, a haditengerészet hadműveleti parancsnoka, aki kijelentette: az USA-nak hamarosan meg kell vívnia Oroszországgal a végső harcot (1954. május 29.). James Saliba amerikai vezérőrnagy az amerikai hadtest tanácskozásán azt mondta, hogy Amerika a vörös Oroszországot egyetlen éjszaka alatt el tudná törölni a föld színéről (1954. december 3.). 1954 elmúltával Nagy-Britanniában olyan beszámolók láttak napvilágot, hogy az amerikai tábornokok, tengernagyok és politikusok legprovokatívabb kijelentéseit elborzadva fogadták (The New York Times , 1954. december 6.).

¹⁵ The Nashville Tennesseean, 1954. november 28.

¹⁶ A sok kötetből álló Nagy Szovjet Enciklopédia, bár élesen kritikus Eisenhower elnöki tevékenységének megítélését illetően, azt írta: kormányzata …a nemzetközi kapcsolatok terén tett néhány realisztikus lépést. Eisenhower vetett véget a katonai akcióknak Koreában 1953 júliusában… és 1955-ben részt vett a genfi konferencián, melyen az USA, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország vezetői tanácskoztak egymással. Továbbá azt írta: A mccarthyzmussal szembeni egyre erősödő ellenállást figyelembe véve Eisenhower kormánya és a kongresszus elhatárolta magát a mccarthyizmus leggyűlöletesebb módszereitől, melyek az amerikai rendszert az egész világon meglehetősen kedvezőtlen fénybe állították. 1954 decemberében a szenátus elfogadta azt a határozatot, melyben McCarthyt elítélték. Az Enciklopédia még hozzátette: 1959-ben Nyikita Hruscsov főtitkár elfogadta Eisenhower meghívását, és hivatalos látogatást tett az USA-ban.

¹⁷ Az 1955-ös genfi csúcsértekezletnek számos kedvező következménye volt különösen a kulturális kapcsolatok terén. Ennek köszönhető például, hogy a nagy sikerű Porgy és Bess című musicalt egy amerikai társulat Oroszországban is bemutatta; a társulat útjáról igen szórakoztató, eleven részleteséggel számolt be Truman Capote, aki elkísérte a társulatot.

¹⁸ Egy másik magas rangú amerikai tábornok, George C. Marshall hivatalos jelentésében így értékelte a britek és az oroszok háborús tevékenységét: A brit és orosz nép hősies ellenállása megkímélte az Egyesült Államokat attól, hogy a háború amerikai földön folyjék. (The War Report of Marshall, New York, 1947).

Oroszországban a Föderatív Biztonsági Szolgálat ismét politikai provokációs pereket kreál a "baloldali terrorizmus" ellen. A szerző a meggründolt ügyek történetébe beágyazva leplezi le e perek jogi és politikai hamisságát, illetve politikai funkcióját. A vizsgálat története a sztálinista hagyományba éppen úgy illeszkedik, mint az azt megelőző cári titkosszolgálat örökségébe.

I. A “Szokolov-ügy”

 

Nem csupán az egyszerű polgár, de a politika iránt (akár hivatásszerűen) érdeklődő emberek többsége is úgy véli, hogy kellőképpen tájékozott a média által “baloldali terrorizmusnak” titulált jelenségről a posztszovjet Oroszországban. Persze: mindenki olvasott és hallott II. Miklós cár emlékművének felrobbantásáról, sőt sokan emlékeznek arra, hogy az emlékműnél kétszer is robbantottak. Nagy visszhangot keltett I. Péter cár szobrának (alias Kolumbusz*) aláaknázása is. És mennyit beszélt és írt a média az FBSZ (Föderatív Biztonsági Szolgálat) fogadótermében végrehajtott robbantásról (sokan emlékeznek, hogy a fogadóteremben is kétszer robbantottak, pontosan úgy, mint II. Miklós szobra esetében). Végül pedig a televízió valamennyi csatornája leadta bizonyos “baloldali terroristák” letartóztatását, majd bírósági tárgyalásukat. Következésképpen országunkban sokan meg vannak győződve arról, hogy elegendő információval rendelkeznek erről a bizonyos “baloldali terrorizmusról”, és ezért el sem gondolkoznak azon, vajon megfelel-e a valóságnak a hatalom és az általa ellenőrzött média által kreált kép. Egyébként egy átlagos, liberális beállítottságú olvasó szükségét sem érzi, hogy kételkedjen: valóban, robbantások voltak, baloldali terroristák világszerte léteznek (azaz miért lennénk mi rosszabbak?), a Népakaratról (Narodnaja volja) és a harci eszerekről mindenki tanult még az iskolában.

Ám a hazai különleges szolgálatok által ebben a történetben alkalmazott módszerek igencsak ijesztőek. Riadót kell fújni.

 

Tulajdonképpen az egész posztszovjet ifjúsági “baloldali terrorizmus” négy fő “ügyből” áll:

– “Szokolov-ügy” (a Vaganykovói temetőben végrehajtott robbantás ügye);

– a “krasznodari ügy” (a Krasznodari terület akkori kormányzója, Nyikolaj Kondratyenko ellen állítólag készülődő merénylet ügye);

– a “Forradalmi Katonai Tanács (FKT) ügye” (a II. Miklós-emlékmű robbantásának, az I. Péter-emlékmű aláaknázásának ügye stb.);

– az “Új Forradalmi Alternatíva (ÚFA) ügye” (az FBSZ fogadótermében végrehajtott robbantás stb.) – kiemelve közülük azon letartóztatott fiatal “balosok” egyes ügyeit, akik nem kívántak együttműködni a vizsgálat során, és ezért büntetés gyanánt általános bűnvádi cikkelyek alapján lettek elítélve.

 

Az ügyek egyike sem hasonlít a másikra, és mindegyik megérdemli, hogy külön tanulmányozzuk és leírjuk. Mindegyik soron következő ügy bonyolultabb az előzőnél, és megmutatja, hogy a különleges szolgálatok okultak a saját hibáikból és kudarcaikból, ugyanakkor egyre erősítették provokatív vonalukat, kezdve a szimpla ellenőrzéstől és a robbantással szembeni engedékenységtől a “Szokolov-ügyben”, egészen olyan bonyolult tevékenységekig bezárólag, mint amilyen a felfogadott álterrorista csoport létrehozása (az “FKT-ügy”) vagy egy nem létező földalatti szervezet kitalálása (“ÚFA-ügy”).

A különböző ügyek során a jövőre gondolva bejárattak különféle olyan “operatív munkamódszereket”, mint a gyanúsított védője eltávolításának kísérlete oly módon, hogy ugyanezen ügy tanújává változtassák (később ezt alkalmazták a “Guszinszkij-ügyben”); provokátorok beépítése létező ellenzéki szervezetbe (később alkalmazva a “Limonov-ügyben”); szimpla köztörvényes ügyek mesterséges kiötlése a “nehezen kezelhetők” ellen (alkalmazva Szergej Dorenko ellen). És így tovább.

Valamennyi fenti ügy következményei is különböznek egymástól. A “Szokolov-ügy” csak elősegítette az FBSZ diszkreditálását, a “krasznodari ügy” következményei nem értékelhetők ilyen egyértelműen: egyrészt az ügy megbukott a bíróságon, és szintén csapást mért az FBSZ hírnevére, másrészt ezen ügy során hosszú időre megfélemlítették és demoralizálták egész Kubán anarchistáit és antifasisztáit; N. Kondratyenko, a helyi kormányzó az általa ellenőrzött média segítségével a térségben az “anarcho-cionista terror áldozatának” hírnevére tett szert, az orosz anarchista társaság pedig kettészakadt. Az “ÚFA-ügy” következményei még súlyosabbak: ezen ügy vizsgálata során az FBSZ egyedülálló adatokat gyűjtött sok “balos” fiatalról, és sikeresen felfújta a “baloldali terrorizmus” mítoszát. A legsúlyosabbak az “FKT-ügy” következményei: az FKT felbérelt terroristaszervezet, mely megszervezte a Népi Küldöttek Tanácsa nevű újság kiadását, amelynek lapjain a Szovjetunió restaurálásának céljából szervezett “partizánháború” fantazmagóriáját propagálták, bizonyos számú követőre talált és elérte, hogy Ukrajnában kiadják “testvérlapját”, mely partizánháborúba szólít a Fekete-tenger melléki Szovjet Köztársaság létrehozása céljából. Így kezdődött az “ukrán ügy” (avagy “odesszai”, avagy “nyikolajevszki”). Pár törzstagra, néhány statisztára szert téve megvalósítottak egy sor “kisajátítást”. Az ügy során összesen 11 embert tartóztattak le (orosz, ukrán és a Dnyeszter-mellék polgárait); közülük tízet elítéltek “Ukrajna alkotmányos rendje megdöntésének kísérletéért”, “terrorizmusért”, “banditizmusért”, “rendőrségi munkatársak élete elleni merényletért” és egyéb cikkelyek alapján. A letartóztatottak egyike, Szergej Bergyugin nem érte meg a bírósági tárgyalást, vallatás közben meghalt (ezt szakértők ismerték el). Általában véve is, az “ukrán ügyben” letartóztatottak mindegyikét kegyetlen kínzásnak vetették alá (például az egyiküknek a másodiktól a kilencedikig valamennyi bordája eltörött, másikuk szemét vesztette), ezt nem sikerült eltitkolni, és végül az Amnesty International, Ramsy Clark, az USA volt legfőbb ügyésze és az ENSZ kínzásokkal foglalkozó bizottsága elé került az ügy. Jelen cikk megírásának idején az “ukrán ügy” még nem zárult le: előttünk áll a semmítőszék ülése…

A “Szokolov-ügy”, melynek ezt a cikket szentelem, volt az első, a legkönnyebb és (a provokatív elem alkalmazása szempontjából) a legártatlanabb a “baloldali terrorizmus elleni harc” történetében, és – rögtön meg is jegyzem – a dolog semmisséggel végződött.

Minden 1997. július 19-én éjjel kezdődött, amikor Moszkvában a Vaganykovói temetőben robbanás hallatszott. Egy kis erejű, házi készítésű robbanószerkezet lépett működésbe a Romanov cári család síremlékének lapján, melyet egy kis hazafias monarchista szervezet kezdeményezésére (azaz a Romanov-dinasztia életben levő képviselőinek jóváhagyása nélkül) állítottak fel. A robbantásban a kőlap kevéssé sérült, néhány szilánknyit csorbult. A robbantók a “Munkásoknak fizetést!” feliratot hagyták maguk után és aláírták: “Forradalmi partizáncsoportok”.

Már a harmadik napon, július 22-én Moszkvában letartóztatták a 18 éves Andrej Vlagyimirovics Szokolovot, az FKISZ(b), a Forradalmi Kommunista Ifjúsági (bolsevik) Szövetség tagját. Szokolovot terrorizmussal vádolták (az Oroszországi Föderáció BTK 3. része, 205. cikkelye – 20 évig terjedő szabadságvesztés), nevezetesen: robbantás véghezvitele a Vaganykovói temetőben és részvétel a Moszkvai terület Tajnyinszkoje községbeli II. Miklós-emlékműnél történt robbantásban és az I. Péter-emlékmű aláaknázásában.

Letartóztatását követően 1997. július 22-én Szokolov hamar beismerte a Vaganykovói temetőben végrehajtott robbantás szervezését. Tulajdonképpen nem volt választási lehetősége, mivel az FBSZ rendelkezésére állt az felvétel, amin rögzítették a Viktor Tabolinnal, egy másik komszomolistával folytatott telefonbeszélgetéseit, és ezeken a beszélgetéseken Szokolov a robbantás részleteit beszélte meg jóval annak megvalósítása előtt.Itt szükségeltetik egy rövid magyarázat. Jelenleg bármely, operatív nyomozati tevékenységre jogosult hatóság (az “Operatív nyomozati tevékenységről” szóló törvény szerint ilyenből nyolc van: a BM, az FBSZ, az SZVR, az Igazságügyi Minisztérium, az adórendőrség, az államvédelem, a határőrség, a vámhivatal) a 130. számú, 2000. július 25-én kiadott hírközlési miniszteri rendelet értelmében teljesen önkényesen lehallgathatja bármely polgár telefonját. Az említett rendelet szerint a telefon-, mobil-, számítógépes és rádióhálózat valamennyi vonalán és állomásán elhelyezésre került az operatív nyomozati intézkedések biztosítását célzó technikai eszközrendszer (ONYIE), azaz a “telekommunikációs társaságok saját költségük terhére kötelesek vezetékkel összekötni saját rendszerüket az FBSZ-szel, az FBSZ-nél felszerelni a lehallgatáshoz szükséges berendezést és betanítani a különleges szolgálatok munkatársait azok használatára. Emellett az FBSZ technikailag hozzáférést nyer minden, a kezelőcég hálózatán átmenő közleményhez”¹ . Mindez a Legfelsőbb Bíróság 2000. szeptember 25-i ülésén derült ki, amikor P. Nyetupszkij szentpétervári újságíró keresetét tárgyalták, aki a 130. számú rendelet visszavonását követelte annak alkotmányellenessége okán. Nyetupszkijnak azonban csupán a rendelet egy pontjának egyik paragrafusát sikerült visszavonatnia, melynek értelmében az FBSZ munkatársainak nem kötelező értesíteniük a hírközlési eszközök kezelőit arról, hogy konkrétan mely polgárokat hallgatnak le. Azaz továbbra is bárkit le lehet hallgatni, és bárki elektronikus levelezését el lehet olvasni, de most már erre előzetesen figyelmeztetni kell a kezelőt² .

Viszont 1997-ben még az előző, “szovjet” szabály volt érvényben, mely szerint az efféle lehallgatás törvénytelen, azaz az ilyen úton szerzett operatív adatok nem bírtak bizonyító erővel a bíróság előtt. Sőt az ilyen lehallgatás önmagában bűntett (OF BTK 137. és 138. cikkely); az FBSZ bírósági határozat és ügyészi szankció nélkül nem jogosult legálisan működő politikai szervezet tagjainak a telefonjait lehallgatni. (Magától értetődő, hogy bűnvádi eljárást a Vaganykovói temetőben történt robbantás ügyében nem kezdeményezhettek jóval korábban, mint ahogy maga a robbantás megtörtént.) A vizsgálóknak be kellett idézniük V. Tabolint az FBSZ-be, és “őszinte vallomásra bírniuk”, hogy A. Szokolov vele a Vaganykovói temetőben levő sírlap felrobbantásának részleteit megbeszélte³ .

Szokolov elmondta, hogy petárdákból kiszedett puskaporból, háztartásivegyiáru-üzletben vásárolt vegyszerekből robbanószerkezetet (pontosan fogalmazva egy kis bombát) készített.

Szokolov elmagyarázta tettének motivációját is A Vaganykovói temetőben történt robbantás demonstratív akció volt a társadalom és a hatalom figyelmének felkeltése céljából a fizetések tömeges és tartós ki nem fizetése miatt. Szokolov szavait megerősítette ügyvédje, Sztanyiszlav Markelov is az Orosz–Amerikai Információs Sajtóközpontban 1997. augusztus 20-án tartott sajtótájékoztatón: “Azok a munkabeszüntetések, éhségsztrájkok és főútvonal-lezárások, amik ugyanolyan követelések miatt történnek, mint amit Szokolov a robbantás helyszínén leírt (“Fizetést a munkásoknak!”), sokkal kisebb publicitást kapnak a médiában, mint Szokolov tette.”⁴

N. Kovaljov, az FBSZ igazgatója állítja, hogy valamennyi, e három incidenssel kapcsolatban letartóztatott személy egyazon szervezethez tartozik, nevezetesen az Oroszországi Kommunista Ifjúsági (bolsevik) Szövetséghez⁵ . Itt meg kell jegyezni, hogy ilyen elnevezésű szervezet soha nem létezett.

Pontosan amiatt, hogy Szokolovot megpróbálták összekapcsolni egy szervezetbe az FKT-vel, a vád ellene a 3. rész 205. cikkelye: “szervezett csoport által végrehajtott” terrorizmus volt, ami különösen súlyosbító körülménynek számít és szigorúbb a büntetési tétele (a “szimpla” terrorizmus 10 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető)⁶ .

Bátran állíthatjuk, hogy az FBSZ cselekedeteivel olajat öntött a baloldali radikális kormányellenes propaganda tüzére, és jelentős mértékben maga provokálta az Andrej Szokolov védelmére létrehozott bizottságok megjelenését, a Szokolovval szolidáris tüntetéseket és gyűléseket és hasonlókat, azaz elősegítette, hogy a piromán kamaszból szimbolikus figura, mártír és hős váljon.

Sokatmondó az a tény is, hogy először a Vaganykovói temetőbeli robbantás ügyét a helyi belügyi szerv indította meg a “vandalizmus” cikkelye alapján, és csak amikor megjelent a lefogott (Szokolov), és kiderítették politikai hovatartozását (komszomolista), akkor tették át az anyagát a helyi belügyesektől az FBSZ-hez, és ők minősítették át az ügyet terrorizmussá. Ez a tény tette lehetővé a politikai represszió elleni jogvédő csoport számára, hogy kijelenthessék: “a Szokolov-ügy politikai természetű”⁷ .

A Szokolov-ügy tárgyalása a Moszkvai Városi Bíróságon zajlott 1999 januárjában, majdnem két évvel a “terrorista péklegény” (így aposztrofálta őt a Moszkovszkij Komszomolec újság)⁸ letartóztatása után. Az FBSZ (államtitok megőrzésének ürügyével) az ügyet titkossá nyilváníttatta, ezért az ülések zártak voltak. Markelov ügyvédnek nem sikerült töröltetni a titkosságot, bár – ahogy ő mondta – az ügyben nemcsak hogy titkos dokumentum nem szerepelt, de még egy titkos vessző sem. Markelov ragaszkodott az ügy átminősítéséhez terrorizmusról vandalizmussá, de ezt nem sikerült elérnie zárt ülésen. 1999. január 21-én a Moszkvai Városi Bíróság A. Szokolovot 2 éves szabadságvesztésre ítélte terrorizmusért. Ám úgy tűnik, a bírók maguk is érezték a vád ingatag voltát, mivel Szokolovot az alsó büntetési tételnél kevesebbre büntették. Az 1. rész 205. cikkelye, amely alapján elítélték, minimum 5 év elzárást ír elő büntetésként⁹ .

Amint a Moszkovszkij Komszomolec írta, a bíróság ítélete mindenkit sokkolt. Tényleges időtartamú büntetésre senki sem számított. Annál is inkább, mivel a felperes monarchisták maguk kérték a komszomolistával szemben feltételes büntetés kiszabását.¹⁰ Az eljárás egész ideje alatt a bíróság termét a Szokolovval szimpatizáló tömeg fogta ostromgyűrűbe zászlókkal, plakátokkal és transzparensekkel. Az újságírók elképedtek, amikor Szokolov védelmezőinek soraiban papokat fedeztek fel¹¹ .

Maga Szokolov – úgy tűnik – nem lepődött meg, felkészült rá, hogy ülni fog, sőt arra készült, hogy a zónában földalatti komszomolszervezetet hoz létre¹² . De a Moszkvai Városi Bíróság határozata ellen benyújtott semmisségi panasz tárgyalása során az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Bíróságán a bírók helyt adtak Markelov ügyvéd a titkosság megszüntetésére vonatkozó követelésének, mivel az ügy anyagaiban államtitok nem szerepelt. Amint kiderült, hogy a tárgyalás nyilvános lesz, az állami vád csatlakozott a védelem követeléséhez az ügy terrorizmusról vandalizmusra történő átminősítése tekintetében¹³ ! A bíróság még tovább ment: a vádlott tettét még csak nem is vandalizmusnak, hanem “ idegen vagyonban okozott kártételnek” ismerte el¹⁴ , Szokolovot kötelezte az okozott kár megtérítésére a monarchistáknak, és őrizetét megszüntette. “Szokolov követői arra számítottak, hogy a bírósági teremben szabadon engedik őt, de az őrkíséret vezetője közbelépett: »Parancsom van, hogy visszaszállítsam Lefortovóba.« Felháborodott kiabálás közepette szállították vissza. Szokolov követői ugyanoda tartottak. Csak este hétkor engedték szabadon a vandált a börtönből. A kapunál virágcsokrokkal és pezsgővel fogadták”¹⁵ .

Így, az FBSZ teljes vereségével ért véget a Szokolov-ügy.

Egyébként az FBSZ nem bocsátotta meg Szokolovnak a szégyent. 2000. június 21-én ismét letartóztatták, immár az ÚFA-ügyben. Mivel semmilyen bizonyíték nem volt arra nézve, hogy Szokolovnak köze van a hírhedt ÚFA-hoz, maga Szokolov pedig konokul elhárította, hogy kedvükre való tanúvallomást tegyen, példaszerűen megbüntették: Szokolov ügyét az ÚFA-ügytől különválasztották, külön tárgyalták, és 2001. április 4-én 5 év és 6 hónap börtönbüntetésre ítélték fegyver és lőszerek törvénytelen birtoklása vádjával. (De ez már egy más történet.)

 

A Szokolov-ügyben négy momentum hívja fel magára a figyelmet.

Első. Dokumentáltan bebizonyosodott a baloldali politikai szervezetekhez tartozó aktivisták törvénytelen totális lehallgatásának ténye, beleértve az egyszerű komszomolistákat is (Szokolov saját szervezetében semmiféle poszttal nem rendelkezett).Emellett Szokolov és társai törvénytelen lehallgatásának tényében senki nem indítványozott semmilyen bűnvádi eljárást.

Második. A törvényi előírás ellenére az FBSZ munkatársai, bár módjukban állt megakadályozni a temetői robbantást, ezt nem tették meg, nem idézték be a Ljubjankára Szokolovot és nem figyelmeztették, hogy tudnak tervéről, valamint arról, mi fenyegeti őt ezen terv valóra váltása esetén. (Megjegyzem, a “pangás” időszakában a KGB széleskörűen alkalmazta ezt a módszert.) Azaz az FBSZ “legeltette” Szokolovot, és türelmesen várta, mikor hajtja végre elgondolását. Feltételezhető, hogy – amennyiben Szokolov nem egy senkinek nem kellő sírkövet készült volna felrobbantani, hanem, mondjuk például az Állami Dumát – a minden lépését ellenőrző “terroristaellenes harcosok” cselekedetei ugyanezek lettek volna.

Harmadik. A nyomozók, akik Szokolov minden lépéséről tudtak, és nagyszerűen informáltak voltak a tekintetben is, hogy Szokolov nem tartozott az “FKT semmilyen terroristaszervezetéhez”, és nem vett részt a II. Miklós-emlékmű felrobbantásában és az FKT egyéb ügyleteiben, konokul igyekeztek rákényszeríteni őt arra, hogy elismerje, köze van ehhez a szervezethez és ezekhez az akciókhoz, azaz a vizsgálat tétje eleve egy “nagy terrorista összeesküvés” leleplezése volt.

Végül a negyedik. A dolog bíróságon elszenvedett kudarca ellenére a Szokolov-ügyben nyomozást végző FBSZ-munkatársak kitüntetéseket és előléptetést kaptak rögtön az ügy bíróság elé kerülését követően. Másképp fogalmazva: a jutalmazás alapja maga az a tény volt, hogy bírósági stádiumba jutott az ügy, a bírósági tárgyalás kimenetelétől függetlenül. Ez nem juttathatta más következtetésre a különleges szolgálatok munkatársait, mint hogy még a dolgok teljes és nyilvánvaló meghamisítása és a bíróságon elszenvedett kudarc esetén is számíthatnak kitüntetésre és karrierre.

Meg kell jegyezni, hogy az FBSZ levonta a Szokolov-ügy tanulságait:

a) Az erőviszonyokhoz és lehetőségekhez mérten elkerülendő a nyilvános bírósági tárgyalás (minden fokon) a kudarc kivédése érdekében.

b) Nem elégséges egyszerűen alapos megfigyelés és ellenőrzés alatt tartani a radikálisokat arra várva, hogy közülük valaki elkövet valami törvényelleneset. A baloldaliak garantált terrorista aktivitása érdekében szükség van arra, hogy provokátor ügynökök hatoljanak be soraikba, akik maguk is hasonló tevékenységgel foglalkoznak és erre ösztönzik társaikat is.

c) Szükség van a média megdolgozására. A magukra hagyott újságírók “nem azt” írják, “nem azokat” a személyeket interjúvolják meg, és általában “sokat engednek meg maguknak”. Ezt a hiányosságot már kiküszöbölték a következő, a “krasznodari ügy”-ben.

d) Ha a vádlott önállóan választhat magának ügyvédet, fennáll annak a veszélye, hogy a vád megbukik a bíróság előtt. Amennyiben nem sikerül rátukmálni a vádlottra a “kellően megbízható” ügyvédet, meg kell próbálni eltávolítani a “kényelmetlen” ügyvédet az ügyből és lecserélni “kényelmesre”. Ezt is kipróbálták már a “krasznodari ügy”-ben.

e) Az ellenzéki baloldali közvélemény a legkisebb tiszteletet és a legcsekélyebb szimpátiát sem tanúsítja azok iránt, akik magukat “Dzerzsinszkij örököseinek” tartják, ellenkezőleg, szüksége van hősökre és mártírokra, olyannyira, hogy kész hősnek kikiáltani akár egy, erre a szerepre nyilvánvalóan alkalmatlan piromán kamaszt is. Következésképpen a jövőben különleges akciókra lesz szükség ahhoz, hogy a vádlottakat diszkreditálják a közvélemény előtt, azaz alkoholistának, drogosnak, léhűtőnek, erkölcstelen alaknak, őrültnek stb. fessék le. És ezt ki is próbálták a következő, “krasznodari ügy”-ben. De ez már egy másik történet, a következő.

 

II. A “krasznodari ügy”

 

1998 decemberében a Kubán akkori kormányzója, Nyikolaj Kondratyenko által teljes mértékben ellenőrzött helyi média – a televízió és a Krasznodarszkije izvesztyija újság – a “Kondrat atyuska” elleni terroristaakció meghiúsításáról tudósított. Mint kiderült, a terrorista aktust Kondratyenko nemzetiségi politikájával és “ruszofóbokkal és cionistákkal” vívott harcával elégedetlen anarchisták kísérelték meg. 1999 tavaszára, amikorra a nyomozás kidolgozta a történtek végleges verzióját, a kondratyevista kiadványok újabb információáradatot zúdítottak az olvasókra: mint kiderült, nemzetközi összeesküvésről volt szó. Az egyik anarchista terrorista egyenesen Csehországból érkezett, hogy felrobbantsa Kondratyenkót, a helyi terroristákat pedig Moszkvából irányították. És ha nem lett volna Alekszandr Prilovszkij és Gennagyij Szanyin rendőr őrmesterek ébersége, akkor “Kondrat atyuska” már nem lenne életben. Az őrmesterek szolgálati igyekezetét igazságosan megjutalmazták: a kormányzó intézkedésére mindketten 20 ezer rubel prémiumot kaptak.

Kondratyenkónak lehetősége nyílt, hogy nyilvánosan elmondja, hogy a “nemzetközi cionista tőke” próbált leszámolni vele az anarchisták keze által: “Novemberben – magyarázta Kondratyenko – lelepleztek egy terroristacsoportot 1,7 kg súlyú trotilbombával, melyet a dolgozószobám alatt akartak felrobbantani. Letartóztatták őket. Mint kiderült, zsidó nemzetiségű emberek voltak…¹⁶ A terroristák között volt egy cseh, egy adige és egy szibériai orosz. A pénzen kívül mi más köthette össze ezeket az embereket?¹⁷ A cionista központok pénze hozta össze őket.”¹⁸

A “krasznodari ügy” 1998. november 28-án kezdődött, amikor egy rendőr járőr Krasznodar központjában igazoltatásra megállított három fiatalembert, a 18 éves Gennagyij Arturovics Nyepsikujevet, a 21 éves Marija Olegovna Rangyinát és a 22 éves Jan Musilt. Az első az Adige Állami Egyetem hallgatója, a második a Kubáni Állami Egyetemé, a harmadik cseh turista volt. Az őket feltartóztató rendőrök állítása szerint azért állították meg őket, mert “gyanúsan viselkedtek” (ügyiratszám 112–17. 1. kötet, A. Prilovszkij és G. Szanyin vallomása¹⁹ ). Hogy ez mit is jelent, a helyi újság hamarosan megvilágította: “A járőrök számára formális okként az elhanyagolt és kihívó külső megjelenésük szolgált, mely a járőrök véleménye szerint a deklasszált elemekre és drogosokra jellemző.”²⁰ Tudni kell, hogy mindhárom feltartóztatott fiatal punk volt, és ennek megfelelően festettek.

A további események fantazmagóriába illőek: a formaság kedvéért ellenőrizték az iratokat, megkérdezve Gennagyij Nyepsikujevet, mi van a hátizsákjában. A válasz: “Bomba!” Rendben, mosolyogtak az őrszemek, jó vicc. Válaszul Nyepsikujev kinyitotta a hátizsákot és megmutatta tartalmát: valamilyen fémdoboz, két F–1-es gránát (gyújtás nélkül), vezetékgombolyagok, “Krona” zsebelemek, “Szláva” ébresztőóra, forrasztópáka²¹ . “Kérdésünkre, hogy miért van szüksége robbanószerkezetre, Nyepsikujev polgártárs elmondta, hogy fel akarja robbantani a Krasznodari terület kormányzósági épületét. Őrizetbe vettük és bekísértük a belügyi igazgatóságra” (112–17. sz. ügyirat, 1. kötet, A. Prilovszkij és G. Szanyin vallomása)²² .

Később a jegyzőkönyvben ezt rögzítették: “A Nyepsikujev hátizsákjában található tárgyak: 1. Salétromos doboz, nehéz gázolajjal átitatva, csavarokkal. 2. Újságpapírba csomagolt F–1-es gránátok. 3. Fényképfilm doboza ismeretlen fehér színű anyaggal. 4. Gyermektápszerüveg ismeretlen sárga színű, zselészerű anyaggal. 5. Krona típusú tápelemek blokkba forrasztva. 6. Házi gyártású készülék. 7. Ébresztőóra vezetékkel és csatlakozással a Krona elemhez. 8. Kék, fekete, zöld és barna színű vezetékek gombolyagban. 9. Forrasztópáka” (ugyanott).

Egyébként, amint arról V. Voronyin és P. Moroz újságírók tudósítanak, a nyomozók nem tudtak egységes véleményre jutni abban a kérdésben, hogy képes lett volna ez a szerkezet felrobbanni vagy sem²³ . Maga Nyepsikujev később azt állította, hogy nem lett volna képes, mert “ letépte az elemeket az ébresztőóráról, és nem tudta volna visszaforrasztani” (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev kihallgatása 1998. 11. 29-én)²⁴ . Hogy nem robbanó bombával miképpen akarta mégis felrobbantani “Kondrat atyácskát” Nyepsikujev, isten tudja.

De ebben az ügyben a furcsaságok még Nyepsikujev feltartóztatását és önkéntes vallomását megelőzően elkezdődtek. Mint kiderült (ezt maga Nyepsikujev mondta el), négy és fél órát körözött a városközpontban hátizsákjában a bombával és “kihívó külsejű” emberek társaságában. Azaz addig provokálta a rendőröket, amíg azok fel nem tartóztatták²⁵ .

Nos, november 28-án Nyepsikujev még azt mondja, hogy egyedül akarta a kormányzót felrobbantani, és senki másnak nincs része ebben. De kevesebb mint 24 óra elteltével Nyepsikujev alapvetően módosítja vallomását. Vallomásában (a hivatalos hangú fordulatokból ítélve nyilvánvalóan diktálás után) “önként jelentkezést” ír, ahol elmondja, hogy a robbanószerkezet alkatrészeit Larisza Romanova moszkvai anarchista készítette el, aki megbízta Nyepsikujevet azzal, hogy a Kaukázusban hozzon létre egy terroristacsoportot. Ezeket az alkatrészeket Moszkvából M. Rangyina és J. Musil hozták el (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev önként jelentkezése, saját kezűleg írva 1998. 11. 29-én)²⁶ . A Novoje vremja újságírói Nyepsikujev álláspontváltozását azzal hozzák összefüggésbe, hogy az FBSZ kezelésbe vette őt: “Most már nem csupán magányos garázda, hanem egy szervezett diverziós terroristacsoport tagja.”²⁷

Ekkorra Nyepsikujev már tudja, hogy az FBSZ nyomozói szigorú kihallgatásnak vetették alá rokonait: apját, anyját, nővérét. Ugyanezen a napon Nyepsikujev kijelenti, hogy “politikai meggyőződése alapján magányos anarchista” (ami az általános vélekedés szerint nem igaz, és amit Nyepsikujev a bíróságon vissza is von), hogy “az, amit az első kihallgatáson mondtam, többnyire kitaláltam”, és végül, hogy… nem akarta felrobbantani a bombát: “Ha… azt akartam volna tenni, elrejtőztem volna. Rajtam meg… piszkos farmer volt, és gyanús külsőm volt…” (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev kihallgatása gyanúsítottként 1998. 11. 29-én)²⁸ . Mindez nagyon emlékeztet a vizsgálat alatt álló személy “vallomásának pontosítása” című, közismert praktikájára, amikor elkezd együttműködni a nyomozókkal, és a vád fő tanújává válik azért, hogy maximálisan megkönnyítse sorsát a bíróság előtt. És valóban, a bíróságon a vádhatározatban sehol sem szerepel a krasznodari területi hivatal címe (Krasznaja ul. 35.)²⁹ , a Kubáni Komszomolszkaja Pravda újság pedig a perről tudósítva ironikusan jegyzi meg: “…a kocarobbantó még azt sem tudta, milyen címen található a kormányzó.”³⁰

Ily módon az ügyben még egy vádlott megjelent, Larisza Romanova. Érdekes, hogy az ügyből viszont kikerült J. Musil! Később egy kubáni félhivatalos lap így ír: “Különös módon a jogvédő szervek látóteréből eltűnt a cseh állampolgár. Tudvalevő, hogy kiutasították Oroszországból, de ellenőrizték-e, van-e köze a radikális szervezetekhez otthon és itt?”³¹

 

L. Romanova moszkvai lakásában a házkutatás valamiért csak 1999. február 2-án zajlik le. 7 óra hosszat tart, és eredménye elég különös: Romanovától elkoboznak nagy mennyiségű teljes mértékben legálisan megjelent “történelmi-forradalmi jellegű” irodalmat, saját jegyzeteit, személyes levelezését, férje, Ilja Romanov kéziratait és levelezését, forrasztópákát, kenderes zacskókat és végül egy “kisujj méretű, piszkos falú fiolát – ebben a szigorú szakértők felfedeztek 2 g robbanószert (összekaparták)”³² . Mellesleg valójában a szakértők arra jutottak, hogy a vizsgált anyag “nem robbanószer, de oxidálószerként felhasználható robbanószerek készítéséhez” (112–17. számú ügyirat, 3. kötet, 177–181. l.)³³ . Léteznek naiv emberek, akik azt hiszik, hogy Visinszkij elméletét régen és örökre ad acta tették. Egyáltalán nem. A “krasznodari ügy” fényesen demonstrálja Visinszkij koncepciójának újjászületését hazánkban: Andrej Januarjevics doktrínáját pontosan követve, magának a lehetőségnek a tényét L. Romanova esetében a bíróság elismerte mint a bűntett végrehajtásának bizonyítékát! Ez nem vicc. Minden ház konyhájában van kés, és ezért a krasznodari bírók logikája szerint bárki felelősségre vonható gyilkosságért vagy gyilkosságra való felbujtásért.

A házkutatást követően Romanovát letartóztatták, és a Lefortovo börtönbe került. Négy napot töltött a fagyosan hideg, 16. számú magánzárkában, négy hónapos terhesen. Otthon hagyta másfél éves szívbeteg gyermekét.

Lariszát az “alfások” szakasza kísérte Krasznodarba, megbilincselve, emberhez méltatlan körülmények között. Így összegyűjtötték mindhárom “terroristát”.

Ez időben a “krasznodari ügy”-ben folyó nyomozás enyhén szólva is különös jelleget öltött. Bár Nyepsikujev csak Romanova, Rangyina és Musil ellen vallott, az FBSZ viharos nyomozati kampányt indított az összes ökologista és anarchista ellen, és még azt fáradságot se vették maguknak, hogy bizonyítsák, bármi közük van a 112–17. számú ügyhöz. A “krasznodari ügy” anyagait olvasva néha nehéz nevetés nélkül megállni: “1999. 12. 1-jei különmegbízatás. Voroncovnak, a Krasznodari terület FBSZI vezetőjének… 1. Operatív nyomozati úton tisztázni Larisza Romanova moszkvai lakos személyazonosságát, aki tagja lehet az anarchista pacifista pártnak… Intézkedni elfogása és a területi ügyészségre történő előállítása tekintetében. 2. Operatív módon megállapítani a Novorosszijszk mellett fekvő Juzsnaja Ozerejevkában 1998. évben megtartott alternativista találkozó résztvevőinek céljait és feladatait. 3. Operatív módon megállapítani a Független Ökológiai Szolgálat (FÖSZ) csoportjainak, Majkop község (Szvoboda utca 290.) és Krasznodar, tartózkodási helyét. Együttműködésüket más régiókkal, Moszkvával. Mik az említett szolgálat céljai és feladatai… 5. Operatív úton megállapítani az Apseronszkij kerületbeli Memzaj községben 1998. október 1-jén lezajlott ökológiai konferencia céljait és feladatait…” (112–17. számú ügyirat, 1. kötet.)³⁴ A kubáni FBSZ szoros pórázon tartotta a helyi ökologistákat és anarchistákat, még “kurátoruk” neve is ismert: V. Bajanov. Ez az ember sokszor “beszélgetett” az anarchistákkal és az ökologistákkal is, igyekezett beszervezni őket. Miután egy antifasiszta nagygyűlés szervezésének kísérlete során Rangyinát őrizetbe vették, megmutatták neki a róla vezetett operatív ügyiratot. Végezetül, kétség nem fér hozzá, hogy az ökologista és anarchista közegbe elegendő számú besúgó férkőzött be, még a “krasznodari ügy” anyagaiból is kiderül két ember neve, akikkel kapcsolatban teljességgel megalapozott ez a gyanú. Mindemellett a nyomozók kérik, hogy “operatív úton” derítsék ki a teljességgel legális, a helyi sajtóban meghirdetett és besúgókkal sűrűn megtűzdelt Juzsnaja Ozerejevka-i találkozó és memzaji konferencia “céljait és “feladatait”! Még szórakoztatóbb az “operatív úton megállapítani a FÖSZ tartózkodási helyét” parancs (ugyanitt megadják a megállapítandó címet). Végül feltalálják az “anarchista-pacifista pártot”, amelyhez állítólag Romanova, lánykori nevén Sipcova tartozik. Arról nem is beszélve, hogy az anarchistáknak nem szokott pártjuk lenni, és nem is lehet (az egyik legfőbb jelszavuk így hangzik: “Hatalmat a népnek, nem a pártoknak!”). A nyomozók bele sem gondolnak, hogy terroristát keresnek a pacifisták között!

Azonmód nagyszámú házkutatás és kihallgatás kezdődik az ökologisták és anarchisták körében. A kihallgatások során a nyomozók maximális mennyiségű információra törekednek, mégpedig olyanra, aminek eleve semmi köze a 112–17 sz. ügy lényegéhez (személyes élet, nézetek, Kondratyenko kormányzóhoz való viszony). Még nagyobb hatású a házkutatások eredménye: “Zsarszkaja Tatjanától elkoboztak anarchista tartalmú irodalmat és egy »Matyuskintól« feliratú csomagot, melyben az Ultraradikális Anarchista Tájkutató Mozgalom (Moszkva) anyagai voltak, Rjabinyin Dmitrijtől egy számítógépet, teljes levelezését, anarchista tartalmú irodalmat, noteszét, Uszok Anasztaszijától anarchista tartalmú irodalmat, fotófilmet, nagyapja vadászpuskáját, Aszejeva Aljonától anarchista irodalmat és levelezését, Szingyeckij Grigorijtól anarchista irodalmat.”³⁵

De a nyomozás nem állt meg a Krasznodari területen. “A nyomozóbrigád rákapott egy régiókon átívelő összeesküvés felgöngyölítésének ízére.”³⁶ 1999. február 2-án Moszkvában házkutatást tartanak Tupikin Vladlen (“Vlad”) hivatásos újságírónál, akinél egyszer Rangyina is megfordult. A házkutatás 7 óra hosszat tart, és törvénysértések sorozatával zajlik. Egyidejűleg több helyiségben végzik, ami nem teszi lehetővé, hogy figyelemmel kísérjék, mi zajlik, a hatósági tanúk egyáltalán nem érdektelen személyek (pl. szomszédok), hanem ugyanolyan FBSZ-munkatársak, mint akik a házkutatásnál segédkeznek, a házkutatást végzők (és a hatósági tanúk) állandóan ki-be járkálnak a lakásból, be- és kihordanak tárgyakat, csomagokat és táskákat. Ennek eredményeként a házkutatási jegyzőkönyv messze nem tartalmazza mindazokat a tárgyakat, amiket kihordtak V. Tupikin lakásából. Bár a házkutatásban 5 FBSZ-munkatárs és két “hatósági tanú” vett részt, a jegyzőkönyvben mindössze 2 fő szerepel. Tupikin kénytelen volt megjegyzést fűzni a jegyzőkönyvhöz, leírva mindezen szabálytalanságokat. Megjegyzésben rögzítette alapos gyanúját, hogy egyes papírokat vagy tárgyakat 24az FBSZ munkatársai csempészhettek be hozzá³⁷ .

Tupikin házkutatásának eredményeként elkoboztak egy számítógépet, nyomtatót, 90 kislemezt, az 1980–1990-es évek teljes magánlevelezését, hatalmas és óriási tudományos értekkel bíró szamizdatarchívumát, rengeteg fényképet (Tupikin hivatásos fényképész), minden fellelt noteszét, jegyzettömbjét és naplóját, nagyszámú kéziratot, anarchista irodalmat és az Utópia kiadásra váró 3. számának anyagait. A házkutatók külön örömüket lelték egy, a lakásban talált, Izraelből érkezett levélben (cionista nyom!). A lakásban valóságos pogromot rendeztek, a “Hét botrányai” televízió-műsor stábja, kiérkezvén Tupikinhez, felvette a lakásban zavarodottan bolyongó Vladot, ahol valamennyi szekrényajtó tárva volt, a fiókok kihúzva, a padlót vastagon borította mindenféle papír, könyv és háztartási tárgy.

A házkutatás után Tupikint Lefortovóba vitték, de mint kiderült, csak kihallgatásra. (El kell ismerni, nem mindennapi megdolgozási módszer, a szovjet időkben a le nem tartóztatottak kihallgatását mégsem Lefortovóban intézték, hanem a Ljubjankán.) A több mint két óráig tartó kihallgatás során Tupikint főleg… az anarchizmusról kérdezték. Magyarázza el, milyen irányzatok léteznek az anarchizmuson belül, miben különbözik az anarchoszindikalizmus más anarchista áramlatoktól, általában milyen anarchista szervezeteket ismer, mik az anarchisták végső céljai stb.³⁸ A 112–17 sz. ügyhöz kapcsolódó kérdések sem voltak kevésbé különösek. Például: “Mit tud Sipcovának a Kondratyenko, a Krasznodari terület kormányzója nemzetiségi politikáját illető kritikájáról és a Sipcova által előkészített ellenlépésekről?”³⁹ Az Antirepesszant értesítő erről írva külön felhívja a figyelmet arra, hogy Sipcovától is és Tupikintől is maradéktalanul elkoboztak minden antifasiszta jellegű nyomtatott anyagot, és így ír: “ A Krasznodari területen az utóbbi években a Kubáni Anarchisták Szövetsége volt szinte az egyetlen politikai szervezet, amely nem félt nyíltan fellépni a fasizmus ellen, akcióit a »Szemétdombra a nacionalizmussal!« jelszó alatt szervezte.”⁴⁰

Közben Kubánban folytatódott a házkutatási, őrizetbevételi és kihallgatási hullám. Ez érintette a Kubáni Egyetemet, ahol korábban Rangyina tanult, Belorecsenszkben őrizetbe vettek néhány órára KAF-résztvevőket, felderítetlen eseteket igyekeztek a nyakukba varrni, megfélemlítették és megverték őket. Február 26-án 7 anarchista lakásában tartottak házkutatást Krasznodarban, Anapban és Novorosszijszkban. Irodalmat, archívumokat, fényképeket, felvételeket, címeket tartalmazó noteszeket, személyes leveleket, számítógépet, monitort, nyomtatót koboztak el. Krasznodarban az anarchistákat megfigyelték, beidézték, kihallgatásoknak vetették alá, nyomást gyakoroltak rájuk a munkahelyi és tanulmányi vezetőik által. Mindez a legtisztább megfélemlítési kampány volt, mivel a nyomozóknak semmiféle adatuk nem volt esetleges új személyeknek az ügyben való érintettségéről (de még gyanújuk sem volt e tekintetben).

Még inkább jellemző az, hogy a levelezésre, telefonbeszélgetésekre, távirati és egyéb közleményekre vonatkozó titok alkotmányos garanciái ellenére a hatalom hosszú időre blokkolta a kubáni anarchisták és ökologisták próbálkozásait, hogy Oroszország más területein élő kollégáikkal ismertessék, mi történik Kubánban. A telefonbeszélgetések váratlanul megszakadtak, az Aszejeva és Uszok által küldött leveleket “kiemelték a postahivatalokban és visszaküldték a feladóknak a vizsgálat lezárulásáig”⁴¹ (!!!), azaz a hatalom még csak nem is palástolta, hogy bűncselekményt követ el (az OF BTK 138. cikkelye alapján). Az elektronikus levelek nem értek el a címzettekhez, az anarchisták és ökologisták telefonjait nem lehetett felhívni. Csak 1999 áprilisában, 5 hónappal az események kezdetét követően sikerült a krasznodari anarchistáknak kapcsolatba lépniük a “nagy földdel”.

A “krasznodari ügy”-ben a másik durva törvénysértés a kubáni és moszkvai anarchisták és ökologisták személyes életére vonatkozó információgyűjtés volt. A nyomozók M. Rangyinától (sikertelenül) próbálták kicsikarni az arra vonatkozó “vallomást”, mintha intim kapcsolatot folytatott volna J. Musillal (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Rangyina kihallgatása 1999. 11. 29-én)⁴² . Általában szólva, kivel folytatott intim kapcsolatot Rangyina, s kivel nem, ez kizárólag az ő személyes dolga, az FBSZ-nek nincs joga ez után kutakodni. A beavatkozás más ember magánéletébe, pláne intim szférájába – ez köztörvényes bűncselekmény (OF BTK 137. c.). Ám a “krasznodari ügy” nyomozói folyamatosan megtették ezt.

Szeretném elkerülni, hogy az olvasóban torz kép alakuljon ki a kubáni anarchistákról, mintha piszkos punkok, drogosok, rendezetlen nemi életet élő személyek gyülekezete volnának. Röviden közlöm a nyomozás adatait a KAF fő kiválóságairól: “Rjabinyin Dmitrij Nyikolajevics (“Kabanosz”), szül. éve 1970., krasznodari illetőségű… a Cselovek truda (Munka embere – a ford.) szakszervezeti újság szerkesztőségében dolgozik, Aszejeva Aljona Vlagyimirovna (“Barrikada”), szül. éve: 1975, armaviri születésű, kubáni egyetemi hallgató a művészeti-pedagógiai karon, Uszok Anasztaszija Sztanyiszlavovna (“Iszkra”), szül. éve: 1976, Potsdam szülöttje… középiskolai tanárként dolgozik a 24. sz. iskolában, Zsarszkaja Tatjana Igorjevna (“Tancsik”), szül. éve: 1978, Krasznodar szülöttje… a Kubáni Állami Egyetem ötödéves hallgatója” (112–17. ügyirat, 1. kötet, 15–4. sz., 1998. 12. 09-én kelt beszámoló a különmegbízatás végrehajtásáról)⁴³ .

Ezzel még nem ért véget a törvénysértések sora. Amikor Sz. Markelov ügyvéd Moszkvából Krasznodarba érkezett, a nyomozók egyszerűen nem engedték be M. Rangyinához! Sz. Sztyepanov nyomozó “sértegette és kituszkolta dolgozószobájából Markelovot”⁴⁴ . Nyepsikujevhez sikerült Markelovnak bejutnia. De találkozásuk után Nyepsikujev “váratlanul” beadványt ír azzal a kéréssel, hogy magyarázatot kíván adni a december 22-i, Markelovval történt találkozó körülményeiről, mivel az ügyvéd “viselkedése gyanúsnak tűnt” Nyepsikujev számára” (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Nyepsikujev G. A. 1999. 01. 10-i beadványa)⁴⁵ . Majd Nyepsikujev… írásban elutasítja Markelov és Belenykaja moszkvai ügyvédeket!⁴⁶ A mai oroszországi bűnvádi bírósági eljárásban csak egy kicsit is eligazodni képes bármely ember tudja, hogy nincs olyan vizsgálat alatt álló épeszű és józan ítélőképességű vidéki személy, aki lemondana a moszkvai ügyvédek szolgálatairól. Maga a tény, hogy moszkvai ügyvéd részt vállal egy vidéki perben, nagyságrenddel javítja védence esélyét.

Markelovot nem sikerült eltávolítani Romanova-Sipcova védelméből, mivel Larisza szülei Markelovval megfelelő szerződést kötöttek. Ekkor az FBSZ nem hétköznapi eszközhöz folyamodott. Megszervezték Markelov ügyvéd megfigyelését és – a hazai történelemben addig egyedülálló módon – a 112–17. sz. ügyiratba bekerülnek Markelovra vonatkozó operatív-nyomozati jellegű anyagok annak reményében, hogy sikerül kivonni őt az ügyből⁴⁷ . Azután Markelovot feltartóztatják Moszkvában az utcán, és kihallgatják a Moszkva város és Moszkvai terület FBSZ Igazgatóságának Nyomozóirodájában mint “tanút” az FBSZ várójában, az 1999. április 4-én történt robbantás ügyében (azaz az ÚFA-ügyben). A kihallgatást Dmitrij Andrejev és Alekszej Platonyenko, az FBSZ nyomozói vezetik, a “krasznodari ügy”-gyel kapcsolatos információ érdekli őket, amivel Markelov nem szolgálhat, mivel köti az ügyvédi titoktartás. Markelov kénytelen beadvánnyal fordulni a Régióközti Ügyvédi Kamara Elnökségéhez, amelyben rámutat (utalva védencére és Sipcova másik ügyvédjére, V. M. Micsurinra) az irányában történt jogellenes ténykedésre: “Az ügybe bevont operatív-nyomozati adatokat (videofelvétel, operatív információ) bírósági vagy ügyészi végzés nélkül szerezték, és egyéb anyag nem támasztja alá azokat. Ilyen értesülések bevonása bűnvádi per anyagába az OF Alkotmányának, a bűnvádi-eljárásjogi törvényeknek és az »Operatív-nyomozati tevékenységről« szóló törvénynek a közvetlen megsértését jelenti… További, irányomban elkövetendő jogsértő lépésektől tartok krasznodari tartózkodásom ideje alatt.”⁴⁸ Szöveghűen megismételve Andrejev és Platonyenko fenyegetéseit Markelov így folytatja: “Maga a tény, hogy tanúként idéznek be ügyvéd mivoltomban olyan információ kapcsán, melyről nem adhatok semmiféle felvilágosítást, az OF bűnvádi-eljárásjogi normáinak (nevezetesen a BEK 51. cikkelyének) nyilvánvaló megsértése.”

A jogvédő szervezetek Moszkvában külön sajtókonferenciát tartanak Markelov és Tupikin részvételével. A konferencián Markelov kijelenti: “A nyomozók nem kérdezték Lariszát a robbanószerkezetről. Politikai nézetei iránt érdeklődtek”⁴⁹ – és beszámol arról, milyen gyalázatos, túlzás nélkül megalázó körülmények között tartják fogva Krasznodarban az állapotos nőt⁵⁰ . “A peresztrojka ideje óta részt veszek az anarchista mozgalomban, amely hazánkban teljesen békés formában működik… Az elkobzott számítógépemben elegendő levelezési adatbázis van ahhoz, hogy kívánságra “anarchista ügyet” kreáljanak, és “leleplezzenek” egy mitikus szervezetet, amelynek részlegei jelen vannak az egész volt Szovjetunió területén” – tette hozzá Tupikin⁵¹ . A “krasznodari ügy” felkeltette a külföldi média figyelmét is, és nemzetközi visszhangra talál. Ez lehetetlenné teszi, hogy a nyomozás “játékon kívülre” tegye Markelovot. Jellemző azonban, hogy a sajtókonferenciáról csak a krasznodari újságok és a külföldi média tudósított. A moszkvai újságírók, bár jelen voltak a sajtókonferencián, némák maradtak, akár a hal.

Markelov harcba szállt védence jogaiért. Az állapotos Sipcovát az FBSZ börtönében tartották fogva, melyet a krasznodari köznyelv csak gestapóként⁵² emleget. Az ottani rémséges, emberhez méltatlan körülményeket maga Sipcova írta le kicsempészett levelében. “Minden, minden a személyiség teljes morális megalázására és az emberi méltóság megsemmisítésére van kitalálva.”⁵³ A Playing Identity lap közli: “A börtönben Lariszától megvonták a sétát és csomagokat (ami törvényellenes – A. T.), étkezésre híg börtönlöttyöt kapott (ami szintén törvényellenes: a várandós nők javított ételre jogosultak – A. T.). Már február végére kilazultak Larisza fogai, vérzett az ínye, jövendőbeli gyermeke visszamaradt a fejlődésben.”⁵⁴

Markelov és Micsurin bírósághoz fordulnak, kérvényezik a Sipcova elleni rendszabályok enyhítését a tartózkodási hely el nem hagyására vonatkozó írásos kötelezettségvállalásra. Indoklás: az Állami Duma öt küldöttének kezessége és az FBSZ orvosi rendelőintézetének igazolása arról, hogy Sipcova egészsége jelentősen leromlott, fennáll a vetélés veszélye⁵⁵ . Ám 1999. május 18-án a bíróság nem ad helyt a kérvénynek. Ekkor Markelov nemzetközi jogvédő szervezetekhez fordul, kezdve a Moszkvai Helsinki Csoporttal.

Végül május 29-én enyhítették a Sipcova ellen foganatosított rendszabályokat, szabadon bocsátották a börtönből Krasznodar el nem hagyására adott írásos kötelezettségvállalása ellenében. Markelov kitartása mellett ebben kétségtelen szerepet játszott a bebörtönzött asszony egészségének további hanyatlása is. Lariszánál pyelonefritis alakult ki, becsípődött a veséje, és felmerült a terhességmegszakítás szükségessége az élettani paraméterei alapján⁵⁶ . Másként fogalmazva az FBSZ munkatársai megijedtek, hogy a fiatal állapotos nő náluk, a börtönben hal meg, a bírósági tárgyalás előtt, és ez szörnyű botrányt von maga után, mivel addigra Oroszország-szerte, sőt külföldön is sok akció zajlott le Rangyina és Sipcova védelmében.

Egyúttal írásos kötelezettségvállalással kiengedték Nyepsikujevet is. Rangyinát meg egyenesen átminősítették tanúvá, visszavonva a vádemelést ellene!

Az FBSZ Sipcova és Rangyina védelmezőin vágott vissza. Kubánban újabb házkutatások és kihallgatások történtek: Krasznodarban, Novorosszijszkban, Belorecsenszkben, amennyire ismeretes, összesen 8 helyen. Ahogy később kiderült, durva jogtiprásokkal.

Péterváron, ahol az anarchisták aktív szolidaritási kampányt folytattak, az FBSZ addig nem tapasztalt aktivitást fejtett ki megkísérelve négy anarchista (vagy volt anarchista) beszervezését. Közülük az egyiknek, Nyikolaj Sz.-nek, a Pétervári Anarchista Liga tagjának a “magát Tyitov Alekszej Vlagyimirovicsnak nevező” FBSZ-munkatárs megkísérelt átadni egy fasiszta brosúrát, melyen ez a “pontosító” megjegyzés volt: “Ez a brosúra nem fasiszta, hanem náci”. Tyitov fel is hívta a figyelmet a náci ideológia iránti pozitív hozzáállására. Rögtön felajánlotta, hogy Nyikolaj működjön együtt az FBSZ-szel besúgóként, munkahelyi elbocsátással, valamint az N. Sz. által fogyasztott drogok beszerzési csatornájának blokkolásával megzsarolva őt. A fenyegetés hatástalannak bizonyult, különösen a második, mivel Nyikolaj még évekkel korábban megszabadult drogfüggőségétől (amiről az FBSZ nem tudott). A beszélgetés konfliktussal zárult⁵⁷ .

Moszkvában is kihallgattak egy sor anarchistát és ökologistát, akiktől azt követelték, “nevezzék meg a Romanova és Rangyina védelmében tartott nagygyűlések és sztrájkőrségek szervezőit, mivel ezek az akciók »bűnözők« védelmében történtek, bár abban az időben Romanova és Rangyina vizsgálati fogságban volt, tehát a törvény szerint ártatlanok voltak⁵⁸ ”.

Az FBSZ mindent megtett annak érdekében, hogy szaporítsa a rezsim ellentáborát.

Mellesleg ez a nyomásgyakorló kampány az FBSZ részéről arra indított egy sor moszkvai anarchistát, hogy nyilatkozatot fogalmazzanak meg, mely szerint elhatárolják magukat a szociális rendszerek bármiféle erőszakos megváltoztatásának eszméjétől, rámutattak, hogy a “hivatásos földalatti terroristákat” nem az anarchisták között kell keresni, hanem a “marxista–leninista, nacionalista, ultrajobb és egyéb autoriter ideológiai rendszer hívei között még akkor is, ha utóbbiak anarchista frazeológiát használnak”, és általában igyekeztek elhárítani maguktól a lehetséges repressziót. A hagyományos forradalmiság irányába tett egyetlen engedmény a nyilatkozatban a következő pontosítás volt: “Mi nem vagyunk pacifisták, és elismerjük az egyén és a közösség (ideértve a fegyveres) önvédelemhez való jogát erőszak ellenében, attól függetlenül, hogy magánszemély, csoport vagy az állam gyakorol erőszakot. Mégsem gondoljuk, hogy az erőszak önmagában jó dolog vagy csodaszer. Csak kikényszerített önvédelmi formáját tudjuk elfogadni.”⁵⁹

Bár ezt a nyilatkozatot mindjárt öt csoport is aláírta – a Dolgozók Szakmaközi Szövetsége (DSZSZ), az Anarchoszindikalisták Konföderációjának (ASZK) Moszkvai szervezete, a Naperekor folyóirat szerkesztősége, az Utópia folyóirat kollektívája és az Alekszej Borovoj nevét viselő Csoport⁶⁰ , a valóságban a nyilatkozat a moszkvai anarchisták kicsinységét és erőtlenségét tükrözte: a DSZSZ szó szerint 5 főből állt, ugyanezek az emberek alkották a Naperekor folyóirat szerkesztőségét. Az ASZK bármilyen tevékenységgel régen felhagyott moszkvai szervezete nevében V. Tupikin és a társadalmi tevékenységgel már néhány év óta nem foglalkozó M. Covma lépett fel. Az Utópia folyóirat “kollektívája” ugyanez a Tupikin volt, az Alekszej Borovoj nevét viselő Csoport – ugyanezen Covma álneve.

A Tupikinnál végrehajtott házkutatással, valamint archívumának és számítógépének elkobzásával (az újságíró munkaeszközei) sokkolt moszkvai anarchisták naiv kísérlete, akik magukat igyekeztek megóvni a további házkutatásoktól és elkobzásoktól, nem mentette meg őket. A DSZSZ magán érezhette az FBSZ éber figyelmét⁶¹ . Még inkább jellemző egy másik történet: amikor a szerzők tájékoztatásra szétküldték a nyilatkozat tervezetét, első reagálásként Alisza Nyikulinának, a SZÖSZ (Szociális-Ökológiai Szövetség) munkatársának a szigorú válaszát kapták kézhez, aki tiltakozott azon bekezdések ellen, amelyek az “önvédelemhez való jogot” tartalmazták. Nyikulina azt írta: “Az ellenállás egyik legfőbb elvének az erőszakmentesség elvét tartom… Az erőszakra nem szabad erőszakkal felelni.”⁶² És egy idő múltán éppen szegény Nyikulina került a Lubjankára “tanúként”.

Összességében a moszkvai anarchisták nyilatkozata példáján nyomon követhető, hogyan vezetnek a nyomásgyakorlás és megfélemlítés módszerei szakadáshoz és nézeteltérésekhez az “ellenfél” soraiban. Az FBSZ örömünnepet ülhetett: sikerült kiprovokálni a “nihilisták szakadását”.

 

A “krasznodari ügy” bírósági tárgyalása 1999. július 12-én kezdődött. Az ülés azzal indult, hogy “az ügyvédek két külön végzést indítványoztak: állapotos asszony törvénytelen őrizetben tartására és az FBSZ általi törvényellenes operatív adatgyűjtésre Markelov ügyvédről”⁶³ , de a bíróság mindkét indítványt elutasította. Ekkor az ügyvédek az ügy ejtéséért folyamodtak Sipcova tekintetében, mivel terhessége folytán amnesztia alá esik. De a bíróság nem ismerte el a nyolcadik hónapos terhes Sipcovát állapotosnak!⁶⁴ Ez idáig ez precedens nélküli eset a hazai bírósági gyakorlatban. Amikor ismerős jogászoknak elmeséltem, egy emberként állították: “Ez lehetetlen!” Mikor rákérdeztem, ugyan miért lehetetlen, a válasz az volt: ilyen eset még Sztálin alatt sem fordult elő. Ez ugyan meglehet, de akkor sem érv. Csak egy ügyvéd motiválta másként saját hitetlenségét: “Ha állapotos lett volna, utána hamarosan szülnie kellett volna.” Meghallva a választ, miszerint úgy is történt (másfél hónappal később Larisza a börtönben megszülte gyermekét), az ügyvéd nagy szemeket meresztett, és magához térve így szólt: “Úgy tűnik, ideje elhúzni ebből az országból.”

A bíróság pozíciójának hátterében különös – embertelen, jezsuita – logika rejlik: a bíróság természetesen értette, hogy Sipcova állapotosként óhatatlanul amnesztiában részesül, előbb vagy utóbb egy bíróság magasabb fokon így határoz. De arra helyezték a tétet, hogy amikor az ügy eljut a fellebbezés elbírálásáig valahol a Legfelsőbb Bíróságon, Larisza már megszül, és következésképp többé már nem állapotos, ezzel együtt már nem esik amnesztia alá!

Ám a védelem kudarcai után elkezdődtek a vád kudarcai. A tanúk többsége nem jelent meg a tárgyaláson⁶⁵ , akik pedig megjelentek, sorban visszavonták vagy megváltoztatták a nyomozás során tett vallomásaikat⁶⁶ . “A vád néhány tanúja azt mondta, hogy a vizsgálat során nyomást gyakoroltak rájuk, és kénytelenek voltak aláírni azt, amit diktáltak nekik.”⁶⁷ A legnagyobb csapást M. Rangyina vallomásának visszavonása jelentette, mivel ez gyakorlatilag szétzilálta a Sipcova elleni vád verzióját⁶⁸ . Ténylegesen a vád kezében csupán Nyepsikujev vallomása maradt, aki egyébként a bíróság előtt összezavarodott, és módosítgatta vallomását (de nem Sipcova tekintetében). A bíróság meghallgatta a szakértői véleményeket, amelyek alapjában igazolták, hogy Sipcovának nem volt része a robbanóanyagok szállításában és előállításában.

Gyakorlatilag az ügy a bíróságon elbukott⁶⁹ . A vádak képtelensége gyakran váltott ki nevetést a teremben.⁷⁰ Viktor Micsurin, Sipcova védője konstatálta: “A vizsgálat nem objektíve állt hozzá az ügyhöz, a felhozott vádakat nem erősíti meg bizonyítás”, és felháborodva kijelentette, hogy a per folyamán “gyakorlatilag tagadják az Alkotmány által garantált ártatlanság vélelmét. Éppen ellenkezőleg, a vádlott ügyvédei kénytelenek bizonyítani védencük ártatlanságát, azaz olyasmivel kell foglalkozniuk, ami elvben nem az ő dolguk”⁷¹ .

Végül július 14-én az utolsó szó jogán felszólalt L. Romanova-Sipcova. Ragyogó beszéd volt. Larisza kifejtette anarcho-kommunista nézeteit, beszélt arról, hogy hisz a dolgozók forradalmi tetteiben és a szociálisan igazságos társadalom szükségességében. Beszéde lényegében leleplezte a nyomozókat és az FBSZ-t. Szólt a rá, szüleire, ügyvédeire gyakorolt nyomásról. Követelte, hogy szolgáltassák vissza minden elkobzott tárgyát, még az ammóniumnitrátot is, amit trágyázásra használt⁷² . Ezután Szergej Szvasenko bíró váratlanul hatnapos szünetet rendelt el. “A későbbiekben kiderült, hogy a hatóságoknak telefonálgatott…”⁷³

Július 20-án folytatták az ülést. Az utolsó szó jogán Nyepsikujev kapott szót. Sipcovától eltérően ő mindenáron próbált elhatárolódni az anarchizmustól, bánta bűneit, és megértésért könyörgött. De a bíró ítélete valamennyi jelenlévőt megdöbbentette: Sipcova négy év normál rezsimű telepen letöltendő börtönbüntetést kapott, Nyepsikujev pedig három évet. Ha Sipcova védőit megdöbbentette az állapotos asszony elítélése, akinek pici gyermeke is van (s akinek férje ez időben már letartóztatásban volt és előzetesben ült), akkor a Nyepsikujev-védelmet igencsak kellemetlenül érintette azon egyetlen tanú elítélése, akinek vallomására az egész vádat alapozták. Nyepsikujev ügyvédje hirtelen haragjában azt találta mondani az újságíróknak, hogy igaz a régi szólás, miszerint “keveset beszélsz – keveset kapsz, semmit nem szólsz – semmit nem kapsz”⁷⁴ . Sipcova így kommentálta Nyepsikujev elítélését: “Ez jó lecke a leendő nyepsikujeveknek, akik »aktívan együttműködnek« a nyomozókkal.”⁷⁵

“A bíró az ítélethirdetést követően egy pillanat alatt elpárolgott, a bírósági ülnökök széttárták kezüket, és azt mondták, Szvasenko telefonált valakinek, és lediktálták neki az ítéletet.”⁷⁶ Az anarchistáknak lehetőségük nyílott rá, hogy az ítélet különösen hatásos részeit idézzék. Például ezt: “A vizsgálat során megállapítást nyert Sipcova és Nyepsikujev vádlottak részvétele egy nem bejegyzett anarcho-kommunista társadalmi egyesület tevékenységében, ahol Larsz és Krokodil fedőnéven ismerték őket. Ezt a tényállást maguk a vádlottak is elismerték, más bizonyítékok is alátámasztják, s így ez bizonyítja bűnösségüket az inkriminált cselekedetben.”⁷⁷ Az anarchisták ezt így kommentálták: “Először is, agyrém. Másodszor, világos, hogy a meggyőződéséért ítélték el!”⁷⁸ Ez valóban nem jött össze a bíróságnak: Nyepsikujev semmiféle “anarcho-kommunista egyesületnek” nem volt tagja, sőt anarchista sem volt (amit maga is elismert a bíróságon), Sipcova pedig, bár anarcho-kommunista volt, szintén nem tartozott semmiféle “egyesülethez” (főleg nem Nyepsikujevvel együtt). Ilyen “egyesület” – a Kubáni Anarchisták Föderációja – tagja Rangyina volt, de éppen őt semmivel sem vádolták. A “Krokodil” (emlékeztetőül: ez Nyepsikujev punk neve) pedig egyáltalán nem “pártbeli fedőnév”. Hasonlóképpen “Larsz” az a név, amivel Sipcova a Trava i voljában megjelent cikkeit aláírta. És végezetül: a törvény nem írja elő a társadalmi egyesületek kötelező regisztrációját.

Sipcova védőire nem kisebb benyomást tettek az ítéletben található közvetlen meghamisítások. Például az ítéletben szerepel, hogy Sipcovát felismerte Ju. Scserbakova vonatkísérő, aki ráadásul kijelentette, hogy Sipcova átadott neki egy csomagot egy Nyepsikujev nevű ember számára. Egy másik példa: az ítéletben utaltak a Sipcova bűnösségét alátámasztó szakértői adatokra⁷⁹ . Amint arról már szó esett fentebb, a szakértők nem támasztották alá Sipcova bűnösségét. Sipcova azonosítása a vonatkísérő által pedig meg sem történt! (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Ju. Scserbakova 1999. 03. 15-i vallomása⁸⁰ ). Sőt mi több, a nyomozás megállapította, hogy Sipcova-Romanova egyáltalán nem ismerte a “Nyepsikujev” nevet (!). Nyepsikujevet csak “Krokodil” és “Krek” néven ismerte (ugyanott, L. V. Romanova 1999. 03. 15-i és 1999. 04. 27-i kihallgatásai, L. V. Romanova és G. A. Nyepsikujev szembesítése 1999. 03. 16-án⁸¹ ).

 

Nyepsikujev további sorsáról keveset tudunk. A Krasznodarban járt komszomolisták állítása szerint “Nyepsikujev ugyanabba a börtönbe került, közös cellába. Az ilyen elkülönítőkben és zónákban nagyon gyorsan terjednek a hírek. Ezért Gena cellatársai hamar tudomást szereztek »hőstettéről« a nyomozás során… El lehet képzelni, mit műveltek vele. Az igazságosságot, amit nem leltünk a burzsoá bíróságon, köztörvényesek állították helyre. Ez az önhitt kretén, aki nemrég még ostobácska kaján mosollyal, cigarettázva kérkedett és az újságíróknak kijelentette, hogy Larisza helyettesítette őt, most az ügyvédjének panaszkodva mondta, hogy nem akar tovább élni…”⁸²

Többet tudunk Lariszáról. Ugyanúgy, mint Nyepsikujevet, őt is megbilincselték még a bírósági tárgyalóteremben, aztán 15 órától 22 óráig kénytelen volt az őrkíséret kocsijában ücsörögni, mivel egyetlenegy börtön sem akarta befogadni⁸³ (a törvényhozó nem vette számításba azt az esetet, hogy a bíróság visszautasítja egy nyolcadik hónapban levő asszony terhességének elismerését!). Végül egy krasznodari “fejes”, bizonyos Afanaszjev ezredes személyes parancsával kényszerítette a börtönorvosokat, hogy fogadják be Lariszát az előzetes letartóztatásban levők kórházába⁸⁴ . Két héttel a szülés előtt átszállították Uszty-Labinszkba a 3. számú női telepre.

Augusztus 25-én a járási bíróság tárgyalta a Sipcova ügyvédjei által benyújtott semmisségi panaszt. A Pervomajszkij kerületi bíróságon elkövetett nagyszámú durva és nyilvánvaló hiba miatt az ügyvédek biztosak voltak a sikerben. De a járási bíróság elutasította a semmisségi keresetet.

L. Romanova-Sipcova augusztus 26-án a telepen szült. Nehéz szülés volt, a telepen fájdalomcsillapító és érzéstelenítő nem volt.

Szeptember 3-án a járási bíróság elnöksége váratlanul új határozatot hozott Sipcova ügyében. Mint kiderült, a semmisségi panaszt tárgyaló járási bíróság egy bírója “különvéleményt” fogalmazott meg, és panaszt tett az elnökségnél, elsősorban az állapotos Sipcova terhességét el nem ismerő elutasító határozat embertelen és abszurd mivoltára hivatkozva. Az elnökség megtárgyalta a panaszt, és határozatot hozott: négy év feltételesen⁸⁵ . Szeptember 9-én Sipcova az újszülöttel elhagyta a telepet.

De a “krasznodari ügy”-ben az a legelképesztőbb, hogy a bírósági ítélettel nem zárult le! Sipcovát a telepen tartózkodása első napjától kezdve többször berendelték az operatív részleghez, kihallgatták, keresztkérdéseket tettek fel a saját ügye kapcsán, krasznodari ismerősei iránt érdeklődtek, azok neveit akarták, akik segíteni próbálták a börtönben. Pénzküldeményt, csomagokat nem kaphatott, ügyvédjével nem találkozhatott.

Moszkvába történt visszatérése után Sipcovát állandóan kihallgatták, most már az ÚFA-ügyben. Lakásánál 24 órás megfigyelést szerveztek (az FBSZ munkatársai még csak nem is álcázták magukat), és természetesen lehallgatták telefonját.

Végül 2000. április 5-én Larisza Sipcovát a házából kijövet letartóztatták, és a Lubjankára szállították.

Ismertették vele a 772. számú ügyben (az 1999. április 4-én, az FBSZ várójában történt robbantás) ellene emelt vádat. (A cselekmény idején Larisza a krasznodari börtönben ült.)⁸⁶

Mint ismeretes, mindez azzal végződött, hogy Romanova-Sipcovát zárt bírósági ülésen hat és fél évre elítélték az ÚFA-ügyben, egy ugyanolyan koholt ügyben, mint amilyen a krasznodari volt. (Ez utóbbit könnyű bebizonyítani, de ez már egy más történet.)

 

A “krasznodari ügy” csak egy az FBSZ által konstruált, “baloldali terroristák” elleni ügyek között. Ezen ügyek során a politikai kiszorítottakon (akinek nem volt társadalmi támogatottsága, “felsőbb” kapcsolatai, és akiket nem volt, aki védelmébe vegyen), többek közt az anarchistákon csiszolták ki az ellenzék elnyomásának módszereit. Azokat a módszereket, amik igazolták a hozzájuk fűzött reményeket, a későbbiekben alkalmazásba vették, például a Limonov-ügyben és az “oligarchák” ügyében. Nevezetesen a “krasznodari ügy”-ben alkalmaztak először olyan fogásokat, mint provokátor beépítése ellenzéki szervezetbe, a központi sajtótól való elszigetelés, a postai, távirati közlemények blokkolása, számítógépek elkobzása információszerzés ürügyével (holott a merevlemezek teljes tartalma kimásolható anélkül, hogy a számítógépet kivinnénk a házból), tanúkihallgatás lefolytatása Lefortovóban pszichológiai nyomásgyakorlás céljából, ügyvéd eltávolítása oly módon, hogy ugyanazon ügybe tanúként vonják be.

Az FBSZ által kitervelt “baloldali terrorizmus” elleni különböző ügyekben különféle módszereket “csiszoltak ki”. Jellemző, milyen sikeres volt az anarchisták kiválasztása a provokáció objektumának szerepére. A moszkvai házkutatásokat követően a megriadt moszkvai anarchisták komoly erőfeszítéseket tettek, hogy felhívják a központi média figyelmét a történtekre: egyes anarchistáknak jó kapcsolatai voltak a liberális sajtónál még az SZKP hatalma elleni közös harc idejéből, mások ugyanilyen kapcsolatban voltak a kommunista sajtóval 1993 októbere óta. De sem ezek, sem azok nem kívántak foglalkozni a dologgal! A liberális média újságírói – bár értették, hogy koholmányról és rendőri provokációról van szó – előnyösebbnek tartották, ha a formálisan liberális politikai rezsim oldalán állnak (és nem annak anarchista ellenfele oldalán), a kommunista lapok újságírói pedig nem akartak kedvelt Kondratyenkójuk ellen fellépni. És valamennyien féltek bajszot akasztani az FBSZ-szel. Sem az egyikek, sem a másikak bele sem gondoltak, hogy nem beteges dolog-e az FBSZ, a “liberális állam” és a xenofób Kondratyenko megható szövetsége.

A központi médiumok között az egyetlen, ahol tért kapott a krasznodari ügy, a “Hét botrányai” nevű, meglehetősen kétes hírű műsor volt, és ez is csak azért, mert ott dolgozott a magát meggyőződéses anarchistának valló Andrej Sztvolinszkij.

A “krasznodari ügy” a napnál világosabban bemutatta a hazai médiában a cenzúra és öncenzúra állapotát, és az FBSZ számára lehetőséget adott a következtetésre: amit a média nem kap fel, az nem létezik a társadalmi tudatban, következésképpen az önkény bármilyen megnyilvánulása büntetlen maradhat. Könnyű észrevenni (még ezen cikk lábjegyzeteiből is), hogy a krasznodari üggyel kapcsolatban a központi média által felvetett kétségeket csak 2000-ben publikálták, amikor az önkény áldozatainál ez már nem osztott, nem szorzott. Ráadásul ennek kiváltója az ÚFA-ügy volt.

Egyébként abból a tényből, hogy az információ terjedését teljesen nem sikerült megakadályozni (kis példányszámú balos kiadványok és az internet), és nem sikerült az ügytől elszigetelni a külföldi tudósítókat, Lubjanka levonta a tanulságot. Az ÚFA-ügyben az FBSZ munkatársai már aktívan kommunikáltak az újságírókkal és etették a sajtót mindenféle hagymázos információval: az “ÚFA-nak ötszáz harcosa” van szerte az országban, a nyomozók által állítólag fellelt titkos fegyverraktáraik tele van robbanóanyagok tonnáival stb.

Ha összevetjük a “krasznodari ügy”-et a Nyikityin-üggyel vagy a Paszko-üggyel, nyilvánvalóvá válik, hogy csakis a hazai média cenzúrája és öncenzúrája miatt és hogy a “krasznodari ügy”-et a bírósági tárgyalás időpontjáig totálisan agyonhallgatták, alakulhattak ki olyan eszelős dolgok, hogy két embert elítélnek úgy, hogy az ellenük emelt vád a bíróságon teljesen összeomlik, vagy hogy egy nyolcadik hónapban levő asszony terhességét a bíróság nem ismeri el.

Hozzáteszem, hogy az újságírói gyávaság, mint mindig, elnyerte büntetését: amikor a “balosokon” sikeresen kipróbált módszereket később bevetették a kegyvesztett “oligarchák” ügyében, az “oligarchák” médiabirodalmából sok újságíró munka nélkül maradt.

“– Bocsánat, apa, megint zavarlak – mondta Félix belépve. – Most akkor mégis hogy van: volt harminchetes év, vagy nem?– Nem volt – felelte az apa apai nyájassággal –, nem volt, fiacskám. De lesz.”

 

Jegyzetek

 

¹ L. Gazeta.ru, 2000. szeptember 25.

² L. uo.

³ A vallomás szövegét l. a Politikai Foglyok Védelmi Bizottságának Közleményei, 2000., 1. szám, 9. o.

⁴ “Szocialista és kommunista szervezetek 1997 augusztusában. A Humanitáriuspolitikai Kutatóintézet monitoringja”, 1997. szeptember.

⁵ ITAR-TASSZ, 1997. július 22., 18:08

⁶ L. “Az Oroszországi Föderáció Büntető Törvénykönyve. Hatályba lépés dátuma 1997. január 1.” Moszkva, 1996., 106. o.

⁷ http://ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁸ Moszkovszkij komszomolec, 1998. november 3.

⁹ L. Kommerszant, 1999. január 22.

¹⁰ Moszkovszkij komszomolec, 1999. január 23.

¹¹ Szegodnya, 2000. szeptember 19.

¹² Bumbaras-2017,, 1999., 2. szám

¹³ Kommerszant, 1999. március 26.

¹⁴ Bumbaras-2017, 1999., 2. szám

¹⁵ Kommerszant, 1999. március 26., Kommerszant, 1999. március 26.

¹⁶ Izvesztyija, 1999. 04. 10.

¹⁷ Kommerszant, 1999. 03. 25.

¹⁸ Kubanszkije novosztyi, 1999. 05. 12.

¹⁹ http://www.krasnodelo.chat.ru

²⁰ Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23.

²¹ L. Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10. o.

²² http://www.krasnodelo.chat.ru

²³ Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10. o.

²⁴ http://www.krasnodelo.chat.ru

²⁵ L. uo.

²⁶ L. uo.

²⁷ Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10–11. o.

²⁸ http://www.krasnodelo.chat.ru

²⁹ Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 07. 13

³⁰ Komszomolszkaja pravda na Kubanyi, 1999. 07. 14.

³¹ Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23

³² Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

³³ Idézet: Novoje vremja, 42. sz. 2000. 11. o.

³⁴ http://www.krasnodelo.chat.ru

³⁵ http://www.krasnodelo.chat.ru

³⁶ http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_3jun99.html

³⁷ Csornij szpiszok, 23. sz.; Bumbaras-2017, 2. sz. 1999; An-Press Message (SZPb), 1999. 02. 03.

³⁸ Csornij szpiszok, 23. sz.; An-Press Message (SZPb),1999. 02. 03.

³⁹ Antyipresszant, 2. sz. 1999.

⁴⁰ Uo.

⁴¹ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁴² http://www.krasnodelo.chat.ru

⁴³ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁴⁴ An-Press Message (SZPb), 1999. 04. 17.

⁴⁵ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁴⁶ Uo.

⁴⁷ Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

⁴⁸ Bumbaras-2017, 3. sz. 1999.

⁴⁹ Antyirepresszant, 2. sz. 1999.

⁵⁰ Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23.

⁵¹ Uo.

⁵² Trava i volja, 6. sz.

⁵³ An-Press Message (SZPb),1999. 03. 10.

⁵⁴ http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_13may99.html

⁵⁵ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁵⁶ http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_3jun99.html

⁵⁷ Bumbaras-2017, 1999. 2. sz.

⁵⁸ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁵⁹ Naperekor, 10. sz., 78. o.

⁶⁰ Uo.

⁶¹ Csornij szpiszok, 49. sz.

⁶² An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.

⁶³ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁶⁴ Avtonom (Krasznodar), 10. sz.; Csornij szpiszok, 51–52. sz.; Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁶⁵ http://www.krasnodelo.chat.ru

http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁶⁶ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm Bumbaras-2017, 1999. 3. sz; Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

⁶⁷ Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁶⁸ Csornij szpiszok, 51. sz.; Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.; Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

⁶⁹ Szegodnya, 1999. 07. 13.; Kommerszant, 1999. 07. 15.

⁷⁰ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁷¹ Csornij szpiszok, 51. sz.

⁷² An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.

⁷³ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁷⁴ Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁷⁵ Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

⁷⁶ Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁷⁷ Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.; Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

⁷⁸ Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

⁷⁹ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁸⁰ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁸¹ Uo.

⁸² Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁸³ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.

⁸⁴ Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

⁸⁵ Pressz-reliz FAK, 1999. 09. 02.

⁸⁶ An-Press Message (SZPb),1999. 04. 07.; Kommerszant, 2000. 04. 07.(Fordította: Anyiszonyan Klára)

 

 

* Eredetileg Kolumbuszt ábrázolta Cereteli szoborkompozíciója, de az amerikai megrendelőnek nem felelt meg, ezért az oroszok vették meg és a fejét kicserélték I. Péterére (a ford. megjegyzése).

 

(Fordította: Anyiszonyan Klára)

 

Mi jut eszünkbe a szkinhedekről? A szerző bebizonyítja, hogy nem voltak mindig fasisztoid hordák, sőt ma sem szükségképpen azok. Eredetileg lázadó prolifiatalok voltak, inkább balos elképzelésekkel. A valódi szkinhedek utódai ma is élesen elutasítják a rasszizmust és a fasizmust, kitartanak kezdeti, anarchista vagy kommunista elképzeléseik mellett.

A szkinhed a közbeszédben és a sajtóban a fasiszta szinonimája. A bőrfejűeket a legtöbb ember náci huligánoknak tartja. Vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki ez a vélemény, és mennyire megalapozott!

A szkinhedtörténetet hamisítások, torzítások kísérik végig, melyeket gyakran maguk a szereplők erősítettek fel. Ennek oka az, hogy a szkinhedmozgalom sokszínű (éppen ezért kérdéses, hogy egyáltalán beszélhetünk-e egyetlen mozgalomról), és több alapvető szakításon ment át.

A szkinhedek története mintegy negyven évvel ezelőtt, az 1960-as évek második felében indult. (Ifjúsági szubkultúraként elég szép életkort ért meg, és még ma sem látszanak rajta az öregedés jelei.) A mozgalom szülőhelye – mint oly sok más szubkultúra esetében − Anglia. Ezt az országot, a kapitalista osztálytársadalom kialakulásának talán legfontosabb helyszínét ma is éles osztálykülönbségek jellemzik. Ha esetleg az öltözködés nem árulná el, akkor megszólalás után rögtön eldönthető mindenkiről, hogy milyen helyet foglal el a társadalmi ranglétrán. Az osztályviszonyok jelentősen meghatározzák a szubkultúrához való tartozást is. Az 1960-as évek közepén az egyik legjelentősebb ifjúsági divat a mod stílus volt. A modok robogóval közlekedtek, laza eleganciával öltözködtek, és szívesen buliztak fekete zenére (soul, rock, steady). (Zenei szempontból kissé torzított – mert az olyan fehér zenekarokat, mint a The Who, csak a modok egy része kedvelte −, de azért szemléletes képet ábrázol a stílusról a Quadrophonia című film.) Az évek során a modmozgalom szakadásához, és a szkinhedstílus megszületéséhez vezetett két dolog. Egyrészt az osztálykülönbségek: a munkásosztálybeli fiatalok egyre kevésbé győzték anyagiakkal középosztálybeli társaik elegáns stílusát követni. A proli kölyköknek két cipőjük volt, az egyikben dolgoztak, a másikban focizni jártak. Nem tudtak maguknak elegáns cipőt vásárolni a bulizáshoz, így nem volt más lehetőségük, mint hogy a munkásbakancsukat szép fényesre pucolják, és abban vágjanak neki a hétvégének. A zakót is lecserélték farmerdzsekire, valamint a modok által is kedvelt katonai kabát rövidebb verziójára, a bomberdzsekire.

Egy jamaicai énekes, Desmond Dekker egy inchcsel rövidebb szárú nadrágot kezdett hordani, ezután a fiatalok is felhajtották a nadrágjuk szárát.

A szkinhedstílus megszületéséhez másrészről nagyban hozzájárult a hippivilág megerősödése. A nagyvárosok tereit elárasztották a tarka ruhás, hosszú hajú fiatalok, akik látványos naplopással kérdőjelezték meg a társadalmi viszonyokat. A hippizmus kétségtelenül lázadás – de individualista lázadás, mert az egyéni felszabadulást tűzi zászlajára (pedig kapitalista viszonyok között nem lehetséges szabad egyéni lét). A hippidivat csak a fiatalok egy része számára nyújtott a rendszerrel szembeni alternatívát. Csak azok tehették meg, hogy kerüljék a munkát és hosszú hajat növesszenek, akik mögött biztos anyagi háttér állt – vagyis a középosztálybeliek. Akinek a puszta létfenntartás érdekében robotolnia kell, az nem engedheti meg magának, hogy naphosszat a virágok között heverészik. A szkinhedek egycentisre nyíratták a hajukat, ezzel is kifejezve, hogy számukra nem a peace-love álmodozás jelenti a kiutat. A nagyvárosi gengek világában élő tizenévesek számára a szkinhedstílus jelenítette meg a valódi világot: ez a stílus harciasságot, osztálytudatot fejezett ki, lázadást a rendszer képviselői (rendőrök, főnökök, tanárok, gazdagok stb.) ellen. A szkinhedbandák főleg területi alapon szerveződtek, megvolt a saját területük, focicsapatuk, melyekért készen álltak bármikor megverekedni. A bőrszínnek semmilyen jelentősége nem volt. Nem is lehetett, hiszen a zene minden szkinhed számára fontos volt, és az első hullám zenéje a reggae volt – melynek legfontosabb előadói színes bőrű jamaicai zenészek voltak. A szkinhedvilágra nagyon nagy hatást gyakorolt a jamaicai kultúra: a zene és a gengszter-vagány jamaicai fiatalok divatja, a rude-boy stílus. A reggae – mely a skából kialakuló rock-steadyből született 1968-ban – eredetileg durva, gyorsabb ritmusú tánczene volt. Angliában a stílust skinhead-reggae néven ismerték, és ez elég egyértelműen mutatja, ki hallgatott ilyen zenét.

1969-re teljesen kialakult a szkinhedstílus saját öltözködéssel, saját zenével, osztálytudattal és rengeteg követővel. Ezt jelenti 1969 szelleme – amelyre azóta is hivatkoznak a szkinhedek.

A fénykor nem tartott sokáig. 1972-re jelentősen megcsappant a szkinhedek száma. A fiatalok hosszabbra növesztették a hajukat, számtalan új, rövid életű stílus született. A zene is megváltozott: a reggae lelassult, és egyre inkább rastafari irányba ment el. Márpedig egy angol munkásfiatal nem sokat tud kezdeni a “Vissza Afrikába!” jelszavával. A szkinhedutódok inkább rockzenét hallgattak.

Már azt lehetett hinni, hogy végleg eltűnik az irányzat, amikor a 70-es évek közepén megjelent a punkmozgalom, és ez feltámasztotta a szkinhedeket is. A lázadás szelleme elárasztotta az utcákat, és a punk szellemiség teljesen megfelelt a szkinhedeknek is. Az első szkingeneráció a jamaicai rude-boyokat, a második pedig a punkokat tekintette a testvérének. Punkok és szkinhedek együtt buliztak, együtt balhéztak, együtt pukkasztották a polgárokat.

1978–80 körül már volt némi távolság a két irányzat között. Kialakult a saját szkinhed zenei stílus, az Oi, ami tulajdonképpen dallamos, dübörgő ritmusú punkzene. A szkinhedek másik nagy kedvence a modern formában újjászületett ska muzsika volt, ami a 80-as évek kezdetén Anglia-szerte nagy népszerűségnek örvendett. A szkinhedmozgalom tömegméretűvé szélesedett, és ez felkeltette a fasiszta csoportok figyelmét is. A különböző, magukat nemzetinek nevező szervezetek szociális demagógiával és a bulvársajtó hathatós támogatásával sok szkinhedet maguk mögé állítottak. A lejtőn nem volt megállás. A sajtó állandóan rasszista, nacionalista mozgalomnak állította be a szkinhedeket. Sok szkinnek elege lett ebből, és inkább kiszállt. Jöttek helyettük a fasiszták, akiknek korábban eszükbe sem jutott volna levágatni a hajukat. A kapitalista társadalom nagyon kifinomult módszerekkel képes befogni bármiféle lázadást, itt is ez történt. A rendszer ellen lázadó munkásfiatalok divatját kisajátították, és csináltak belőle egy fasiszta szubkultúrát. A média és a politikusok kéz a kézben hamis irányba terelték, saját céljaik érdekében befogták a lázadó energiákat. A punkmozgalom esetében ezt a befogást elsősorban az üzlet intézte el, a punkból árucikket, jól eladható, felszínes műlázadást csináltak.

Az 1980-as évek elején a szkinheddivat világszerte elterjedt, de ekkorra már rasszista, nacionalista ideológiák foglya volt a mozgalom. Nagyon sokan azért lettek szkinhedek, mert fasiszták voltak, és ez tovább csökkentette a színvonalat. El kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy a szkinhedek körében tömegessé váljon az igény a mozgalom megtisztítására. (A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon sok szkinhed nem volt fasiszta, és olyanok is sokan voltak a szkinek között, akik aktív antifasiszta tevékenységet folytattak – verték a nácikat.)

1988-ban elindult a SHARP-mozgalom (Skinheads Against Racial Prejudice – szkinhedek a faji megkülönböztetés ellen). A mozgalom célul tűzte ki, hogy a szkinhedstílust visszavezeti a mozgalom gyökereihez és megtisztítja a rasszista mocsoktól. A SHARP rövid idő alatt elterjedt a mozgalomban, és ha világméretekben szemléljük, akkor a 90-es évektől már teljesen egyértelműen az antirasszista szkinhedeké a meghatározó erő. Ez persze nem olyan érdekes a média számára, ritkán találkozunk ilyen szalagcímmel: A valódi szkinhedek nem fasiszták! Pedig ez a helyzet.

A szkinhedmozgalmat politikai szempontból egy érdekes kettősség jellemzi. Egyfelől ez nem politikai mozgalom. Nincsenek nagy társadalmi célok, politikai hatalom megszerzésére pedig végképp nincs törekvés. Van ugyan markáns osztálytudat, és a kizsákmányoló rend (és annak képviselői) elleni ösztönös lázadás, de ez a stílus tagjainak osztályhelyzetéből adódik, és semmiképp sem tekinthető politikai állásfoglalásnak. Mindezek ellenére a mozgalmon belüli szakítások mindig politikai különbségek miatt robbantak ki. A tudatos elhatárolódás a rasszizmustól és a különböző fasisztoid megnyilvánulásoktól – ami a legfontosabb szakítás a mozgalom történetében – fejlett politikai érzékről tanúskodik. E kettősség magyarázata valószínűleg a sokat emlegetett osztálytudatból fakad. Aki tisztában van vele, hogy az osztályok közötti nagy küzdelemben a barikád melyik oldalán áll, azt nem lehet munkásellenes ideológiákkal meghülyíteni. A fasizmus mai időkben tapasztalható erőteljes offenzívájával szemben ez a tény némi reményt adhat számunkra.

Magyarország a szubkultúrák tekintetében is periferikus helyet foglal el a világtérképen. A legtöbb dolog késve, torz formában jut el hozzánk. Amikor zászlót bontott a SHARP, nálunk virágkorát élte a fasisztoid csontfejűek mozgalma (a rasszista rövid hajúak olyan távol állnak a szkinhedmozgalom gyökereitől, hogy nem érdemlik meg ezt a nevet, ezért szokás őket boneheadként emlegetni). A rendszerváltás időszakában művelődési intézmények, majd politikai pártok aktív támogatásával sokezresre duzzadt a csontfejű tábor. Amikor elapadtak az anyagi források, és a szalonképes politikai erők sem álltak mögöttük, jelentősen visszaesett az irányzat, de el kellett telnie néhány évnek, hogy a valódi szkinhedstílus mozgalommá szélesedjen. Napjainkra fesztiválok, zenekarok, kiadványok jelzik a szkinhedmozgalom erősödését. A fasiszta szubkultúra természetesen nem akar lemondani “védjegyéről”, ebben nagy segítségükre van a média, amely még mindig “szkinhed fasisztákról” ad hírt. Pedig ha pusztán a számarányokat nézzük, a különböző rockercsoportok között sokkal több a fasiszta, mint a szkinhed szubkultúrában, ahol a mozgalom eltorzítói és lejáratói kezdenek kisebbségbe kerülni. A csontfejűek a szkinhed stílusjegyeket sem hordozzák, megjelenésükre a militarystílus jellemző, kiegészítve különböző idétlen magyarkodó és neonáci felvarrókkal, kitűzőkkel. Egyfajta szkinhedparódiák ők. Zenében sincs sok közük a mozgalom gyökereihez, nem véletlen hogy koncertjeiket is “nemzeti rock” stílusmegjelöléssel illetik. A valódi Oi és ska bandák semmiféle közösséget nem vállalnak bonehead csoportokkal.

A szkinhed Magyarországon is kezdi visszanyerni eredeti jelentését, de az általános elhülyülés időszakában, a “látvány társadalmában”, amiben most élünk, szinte semmi sincs a valódi nevén nevezve. Harcot kell folytatni a fogalmak letisztázásáért, a torzítások, hamisítások ellen. Ezt a célt szolgálja ez az írás is.

Milyen a gazdasági-társadalmi kontextusa a latin-amerikai baloldal néhány éve tapasztalható előretörésének? Mennyiben újszerűek ezek az "új társadalmi mozgalmak", s mi a nóvum követeléseikben, a hirdetett értékek, a szervezeti formák, az akciók, a felvállalt identitások terén?

A baloldali társadalmi-politikai szereplők – régiek és újak – színrelépése és látványos előretörése – aminek Latin-Amerikában immár egy évtizede tanúi vagyunk – változatos formákat ölt, s a földrész egészére kiterjedő, alapvető folyamatokban gyökerezik. […] A tömeges népmozgalmak föllángolása, a kontinentális és világszintű kifejeződési kísérletek, a haladó pártok, koalíciók megjelenése és megerősödése, a baloldali jelöltek sikerei a választásokon, valamint a kormányzás tapasztalatai helyi vagy országos szinten számos kérdést vetnek fel.

Az elsők a latin-amerikai baloldal előretörésének kontextusára: a két évtizedes neoliberális kurzus nyilvánvaló válságára és a földrész “választójogi demokratizálásának” jól látható korlátaira vonatkoznak. Melyek a tiltakozó erők föltűnésének és folytonos jelenlétének politikai, kulturális és társadalmi-gazdasági okai? Venezuela “boliváriánus forradalma”, Chiapas “zapatista lázadó” önkormányzatai és az argentin állástalanok mozgalma mögött vajon azonos okok állnak? Miféle logikus magyarázat adható a brazil Dolgozók Pártja vagy az uruguayi Frente Amplio hatalomra jutására, Bolívia és Ecuador indián bennszülött parasztmozgalmainak dinamizmusára vagy a régi nicaraguai és salvadori baloldal megnövekedett súlyára a választásokon?

A kérdések másik része a baloldali társadalmi-politikai erők jellemzésével kapcsolatos. Mennyiben újszerűek ezek az “új társadalmi mozgalmak”, mi a nóvum követeléseikben, a hirdetett értékek, a szervezeti formák, az akciók, a felvállalt identitások terén? Beilleszthetők-e a hagyományos munkás- és parasztmozgalmak történeti “leszármazási” vonalába? De érdemes rákérdezni az új aktorok politikához való viszonyára csakúgy, mint – másfelől – azon kifejeződési formák társadalmi beágyazottságára, melyek pártok alakját öltik, s a választási küzdelmekben jelennek meg, illetve tágabban a baloldali erők társadalomátalakító és emancipatorikus képességére.

A kontinens történészei szerint Latin-Amerika története folyamán soha nem létezett még egy időben ennyi baloldali párt, ekkora hatalommal s ilyen sok országban. Milyen az első mérlege ezen új, részben ma is tartó kormányzati tapasztalatoknak? S miféle kritériumok alapján kell róluk ítéletet alkotni? Ez idáig egyetlen országnak, egyetlen kormánynak sem sikerült szakítani a neoliberális politika uralmával¹ , ám egyikük-másikuk előre- vagy visszalépései, tényleges belső és külső kapacitásaik, politikai elszántságuk, népszerűségük, döntéseik irányultsága s a hatalomba való visszakerülésük perspektívái jelentős különbségeket mutatnak.

 

 

Az ellenállás és a baloldali fordulat háttere

 

Latin-Amerikában a két évtizednyi politikai és gazdasági liberalizáció mérlege – katasztrofális, még ha a mértékek és a módozatok országonként különbözőek is. Attól függetlenül, hogy a “demokrácia” érvényre jutása néhány esztendővel megelőzte-e a neoliberális ihletésű gazdaságpolitika bevezetését – miként ez Brazíliában vagy Argentínában történt –, vagy pedig a “washingtoni konszenzus” ajánlásai – liberalizáció, privatizáció, dereguláció – már jóval a diktatórikus rezsimek felszámolása előtt alkalmazásra kerültek (mint Chilében), e kettős, szorosan összefonódó folyamatot² –, amely a baloldalt mint lehetséges alternatívát hosszú időre kizárta a hatalomból – következményei miatt súlyos bírálatok érik, logikáját megkérdőjelezik. A neoliberális kurzus kulturális hegemóniájának, úgy tűnik, befellegzett.

A fiatal latin-amerikai demokráciák lényegi korlátai világosan megfogalmazódnak az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) 2004-es La democracia en América latina c. jelentésében³ , amelyről 2004-ben Latin-Amerikában széles körű vita bontakozott ki, s amit az Európai Uniónak 2005-ben mutattak be. A jelentés szerint, bár a szubkontinens túlnyomó részén a választási rendszerek immár megfelelnek a minimális elvárásoknak, “a demokrácia konszolidációját nagymértékben veszélyezteti a csekély arányú részvétel a választásokon, az alternatív nézeteknek a politikai establishment általi módszeres marginalizálása s a lakosság nyilvánvaló bizalomvesztése a hagyományos politikai pártok iránt”.

Bár a dokumentum szükségképpen az ENSZ-re jellemző stílusban íródott, s az “állampolgárság (citoyenneté) fejlődésére” összpontosít ahelyett, hogy az alapvető problémákra kérdezne rá, a fölsorakoztatott tények rávilágítanak “a politikai és szociális jogok megszilárdítása, illetve a régióban uralkodó példátlan szegénység és egyenlőtlenség között fennálló feszültségre. A szegénység és az egyenlőtlenség – amely korlátozza a politikai részvételt, akadályozza a társadalmi integrációt, s szétroncsolja a társadalom kohézióját – a legsúlyosabb kihívás, amellyel a mai latin-amerikai demokrácia építésének szembe kell nézni”. A latin-amerikai közvéleményben tehát a demokratikus rendszerek legitimációja és a szélsőséges társadalmi polarizáció egyaránt megkérdőjeleződik: a kontinens lakóinak több mint fele kész lenne lemondani a demokráciáról, s elfogadni valamilyen autoriter rendszert, ha ez képesnek bizonyulna a társadalmi-gazdasági problémák megoldására.⁴

Az UNDP vizsgálatának következtetése: sürgősen meg kell erősíteni a demokrácia alapjait az állampolgárság politikai felfogásának gazdasági, szociális és civil dimenziójú kiterjesztésével – az uralkodó gazdasági modell valódi megkérdőjelezése nélkül… Márpedig a népmozgalom Latin-Amerikában a neoliberalizmusra s annak leginkább látható hatásaira is nemet mond. A liberális demokrácia fennállásának 20 éve alatt csupán egyetlen ország, Mexikó javított valamelyest a jövedelmek elosztásán – egy olyan földrészen, ahol a gazdagság és a hatalom koncentrálódása egy kisebbség kezében a legmagasabb szintű a világon. Az egyenlőtlenségek mértékét jelző ún. Gini-mutató 0,55-ről 0,57-re nőtt (ez a mérőszám Európában 0,29, az Egyesült Államokban pedig 0,34). Míg 1980-ban a lakosok leggazdagabb 10%-ának jövedelme 24-szer volt magasabb a legszegényebb tized jövedelménél, jelenleg ez a szorzó 31. 2003-ban 225 millió latin-amerikai élt a szegénységi küszöb alatt, s közülük 100 milliónyian nyomorogtak. Az UNICEF a térségben élő gyermekek 60%-át a szegények közé sorolja.

Ha ma már nemigen van vita arról, hogy az 1980-as éveket (visszatérés a polgári kormányzáshoz súlyos gazdasági válság közepette) mint “elveszett évtizedet” lehet jellemezni, az 1990-es évek megnevezése “aláaknázott” vagy “elpazarolt évtized” lehetne. A Nemzetközi Valutaalap⁵ , a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank által szorgalmazott reformok – az egyes államokra oktrojált struktúraátalakító programok –, bár kétségtelenül lehetővé tették a hiperinfláció megfékezését, s az első időkben sikerült szerény növekedést is elindítaniuk, illetve egyfajta makroökonómiai stabilitást biztosítaniuk, összességében hatalmas zűrzavarhoz vezettek: növekvő pénzügyi és technológiai függőség, a gazdasági növekedés leállása⁶ , az egyenlőtlenségek és kiterjedt társadalmi rétegek sérülékenységének fokozódása, stagnáló vagy súlyosbodó szegénység… A nemzetközi pénzügyi intézmények éltanulóinak meg kellett fizetniük az ortodoxia költségeit. A külső eladósodás soha nem látott méreteket öltött, s a domináns – a külpiacokra nyitott “kaszinógazdaságok” által inspirált – pénzügyi logika az instabil szubkontinenst még törékenyebbé tette.⁷

A költségvetési egyensúly és a hitelezők előtti hitelképesség utáni hajsza folytán az államok visszalépnek alapvető feladataik ellátásától – különös tekintettel az oktatás- és egészségügyre –, miközben a földrész lakosai háromnegyedének nem elegendő a jövedelme ahhoz, hogy tartósan kiemelkedjék az ínségből.

A Nicaraguához vagy Haitihoz hasonló kis országokban, ahol az állam politikai-gazdasági szilárdsága hiányában a transznacionális vállalatoknak szabad kezük van, a helyzet minden képzeletet fölülmúl: hanyag, nepotista, korrupt elitek, szociális és egészségügyi hanyatlás a városi és vidéki lakosság körében egyaránt, növekvő biztonsághiány, az alultápláltság terjedése és súlyosbodása, környezetrombolás…

Ha a földrész merőben formális demokratizálásából való kiábrándulás, a hagyományos politikai képviseleti formák delegitimálódása és a neoliberális receptek kimerülése nem is nyújt teljes körű magyarázatot az okok láncolatára, amely a latin-amerikai lakosság jelentős rétegeit – az utcán vagy a szavazóurnák előtt – a változás érdekében való fellépésre mozgósítja, e tényezők együttese kétségkívül hasonló – gyakorlatilag valamennyi latin-amerikai országra jellemző – helyzetre utal, s kedvez a lázadás különféle formái megjelenésének. Nem árul el viszont sok mindent arról, hogy a tiltakozás milyen formát ölt s milyen irányt követ: a neoliberalizmus társadalmi öröksége a legkülönbözőbb válaszoknak nyit utat, a populizmustól a kulturális ellenállásig, a pacifizmustól a fegyveres harcig, a befelé fordulástól az expanzióig.

 

A tiltakozás új szereplőinek arculata

 

A három évtizednyi recesszió, az intézményesített elnyomás, majd a neoliberális ideológiai offenzíva a hagyományos társadalmi mozgalmakat merőben új utakra térítette. A diktatúrák korszaka előtt e paraszt-, munkás- és diákmozgalmak “népi nemzeti” és “fejlődéspárti” (developmentalista) álláspontra helyezkedtek: az Észak államaitól független – de a kapitalista rendszeren belül maradó – szociális állam megteremtésére törekedtek.⁸ Az utóbbi tizenöt évben azonban – a katonai rezsimek felszámolása nyomán – a társadalmi tiltakozás újfajta erői léptek színre: a szegénynegyedek lakosainak mozgalma, nőmozgalmak, földnélküliek, állástalan őslakosok mozgalma… E mozgalmak olyan új követeléseket tűztek a társadalmi harcok napirendjére, melyek a kapitalizmus újszerű kritikáját jelentették. Paradox módon éppen a kirekesztés új formái miatt – de a politikai játéktér viszonylagos nyitottságának köszönhetően is, amit a szubkontinens liberalizálása, illetve a társadalmi-gazdasági struktúrák fejlődése teremtett meg – ezek az új szereplők szociálisan és kulturálisan a hagyományos képviseleti és közvetítő formákon kívül nyilvánultak meg.⁹

Közülük a leginkább szem előtt lévők az őslakos-mozgalmak Bolíviában, Ecuadorban, Guatemalában, Mexikóban s másutt. Míg a mai globalizációs folyamat sok szempontból pusztítóan hat e marginalizált népcsoportokra, egyidejűleg megteremti annak feltételeit, hogy ezek önazonosságuk megtartásáért síkraszálló társadalmi szereplőkként jelenhessenek meg.¹⁰ A globalizáció felgyorsulása magában rejti a kulturális, lokális vagy regionális identitások újraerősödését. Mint tudjuk, a neoliberális gazdasági logikából következő bomlasztó erők aláássák a nemzeti szolidaritást, ami a főbb társadalmi szereplők és a kollektív identitások szétaprózódását vonja maga után. Ez a tendencia Latin-Amerikában – miként máshol is – a vallási, nemzeti vagy etnikai önazonossági mozgalmak proliferációjához vezetett.

Bár az őslakosság mozgalmai általában sérülékenyek, s ki vannak téve a máshonnan ismert integrista, rasszista vagy reakciós kisiklás veszélyének, a latin-amerikai szerveződések többségének – elsődlegesen politikai jellegű harcuk során – sikerült önmagukat kettős: kulturális és társadalmi dimenzióban megjeleníteniük. A térség őslakosmozgalmaiban az etnikai hovatartozás, a morális tiltakozás, illetve a társadalmi és politikai cselekvés egybefonódik. Követeléseikben az őslakosok emberi jogainak elismerése éppúgy helyet kap, mint az állam mélyreható demokratizálása vagy a neoliberális gazdasági modell bírálata. […] A népi ellenállás és felkelés erősödő társadalmi beágyazottságában a lokális, országos és nemzetközi szint nem kerül ellentmondásba egymással. Ezek a mozgalmak az őslakos népcsoportok egyenjogúságra törekvését s a modernitás elsajátítására és kézbentartására irányuló szándékát fejezik ki. Annak szándékát, hogy a diskurzus éppúgy összpontosuljon a politikai rendszer demokratizálására s az államnak a társadalmi szereplőkkel való kapcsolatára, mint az uralkodó gazdasági berendezkedés megkérdőjelezésére.

Ennyiben ezek a mozgalmak tanultak a parasztszakszervezetek és az őslakos szervezetek korábbi ellenséges viszonyából. Míg az előbbiek elemzéseikben és követeléseikben – osztályszempontokból kiindulva – a társadalmi viszonyokat s tömegbázisuk társadalmi pozícióját részesítették előnyben, az utóbbiak “kulturalizmusuk” alapján az identitás, a hagyományok megtartását hangsúlyozták, sőt olykor a régi társadalmi rend egyes elemeihez való visszatérést hirdették, még ha ezek szociális téren igazságtalanok is voltak. A két irányzat vezetői közötti versengésnek nem kis szerepe volt a népi – paraszti és őslakos – mozgalom megosztottságában, az álláspontok radikalizálódásában és polarizálódásában.

Napjainkban, noha az elérendő fő cél a társadalmi igazságosság megteremtése, ennek kivívása immár a hatalom felelőssé tételén, a különbözőségek elismerésén és a demokrácia újraértelmezésén nyugszik. A chiapasi őslakosok neozapatizmusa ezért kívánja legitimitását a tekintélyelv, az avantgardizmus, a dogmatizmus és a militarizmus meghaladására alapozni. Az identitásukat óvó, lázadó indiánok forradalmárok és demokraták is: a szociális, kulturális és politikai ellenállás összehangolására törekszenek, szemben az egyenlőtlenségeket teremtő, az egyedi önazonosságokat romboló piac mindenhatóságával. Az őslakosok harcában rejlő kihívás – a chilei és argentínai mapucsék mozgalmától az Andok-beli ajmarák és kecsuák küzdelmén át a közép-amerikai maják harcáig – a különbözőség (valamint a politikai és kulturális szintek közötti kölcsönös függés) és az egyenlőség elvének összebékítésében rejlik. A bennszülött mozgalmak autonómiát követelnek különválás, illetve integrációt asszimiláció nélkül. A globalizáció mindent elárasztó uniformizáló hatására s a hatóságok indigenizmusára (asszimilációs politikájára) az indián szervezetek válasza az önazonosságot tiszteletben tartó indianizmus. “Egyenlőnek és különbözőnek, egyenlőnek, mert különbözőnek elismertetni magunkat!” – ahogyan Ana Maria zapatista vezető fogalmazott.

Általánosabban, az őslakosság harcán túl: az “új társadalmi mozgalmak”, az “új latin-amerikai politikai radikalizmusok” (Hernan Ouviña kifejezésével) szociális összetételük folytán (heterogénebbek, mint a régebbiek s népibbek, mint európai megfelelőik), szervezeti formáikban (közvetlen demokrácia, horizontalitás), jelszavaikban (autonómia, méltóság, környezet, diverzitás), akcióik repertoárja tekintetében (expresszív, szimbolikus vagy médiaakciók), alternatív gyakorlatuk révén (kísérletezés, kollektív termelésen alapuló önigazgatott körzetek) – ezek a mozgalmak tehát – jelentős kihívást képviselnek a politikai baloldal számára. Újszerűségüket azonban nem kell sem “esszencializálni”, sem idealizálni; inkább viszonylagosnak, vagy a régi formák újfajta kifejeződésének lehet tekinteni, abban az értelemben, hogy e mozgalmakban a vertikális és hierarchikus jellegű vezetés, a hagyományos kifejezésmódok, az anyagi javak újraosztására irányuló egyenlősítő törekvések, a szorosan vett szociális és gazdasági követelések, az államhatalomhoz való vonzódás és az osztályidentitások változatlanul s szembeötlően jelen vannak.

Természetesen a mobilizációnak ez a fajtája és a réginek az újjal való vegyítése; bekapcsolódás a helyi, az országos és a nemzetközi küzdelmekbe, a különböző egyedi követelések (pl. egy duzzasztógát megépítése vagy a közszolgáltatás privatizálása ellen, valamely földdarab vagy munkaalkalom megszerzéséért, kulturális jogokért stb.), illetve az új, alterglobalizációs nemzetköziség – nem a semmiből születik. Egyrészt azokból a sajátos dinamikákból merít, amelyet a modernizáció vált ki – a kibocsátó városi vagy vidéki közösségekből (generációs konfliktusok, fiatal, újat akaró elitek színrelépése, szakítás a megszokott egyhangúsággal…) –, másrészt a kulturális és politikai hatások sokaságából, amely a mobilizáció szereplőit az elmúlt néhány évtizedben érte, mind vallási téren (a felszabadításteológia által inspirált áramlatok révén), mind közvetlenebbül társadalmi-politikai tekintetben (a paraszti szervezetek, a szakszervezetek vagy a korábbi forradalmi mozgalmak részéről).

Anélkül, hogy részleteznénk az érintett államok, hatalmi tényezők válaszait és stratégiáit e mozgalmakkal szemben – ezek hagyományosan a repressziótól a kooptálásig terjednek, beleértve a többé-kevésbé álcázott manővereket, melyek a helyzet “rohasztására”, a mozgalmakban résztvevők fragmentálására, a követelések intézményesítésére stb. irányulnak – két fontos kérdésre kell kitérnünk: a szóban forgó mozgalmak – a brazil földnélküliek, az argentin munkanélküli piqueterók, a mexikói vagy bolíviai őslakosok – politikához fűződő viszonyára és társadalomátalakító képességére. Az ezekről a kérdésekről Latin-Amerika-szerte lefolytatott, heves viták tanulságai hozzásegítenek ezen társadalmi erők valóságos jelentőségének megítéléséhez. E viták a politikai cselekvés és a társadalmi átalakulás útjának két régi hagyományát érintették.

Az első, anarchoszindikalista és anarchista hatást tükröző tradíció, amely szélsőséges válfajaiban – a “tiszta társadalmiság” némileg idealista fetisizálása nevében – a hatalomdelegálás és az intézményes képviselet minden formáját elveti, az önigazgatás fejlesztése és általánossá tétele, az alulról szerveződő, civil ellenhatalom álláspontját képviseli. John Holloway és Change the world without taking power c. műve (2002) – amely azt az anarchista irányt követi, amit Michael Hardt és Antonio Negri opusa, az Empire tűzött ismét napirendre – Chiapas zapatista praxisában vagy az argentin piqueterók mozgalmának néhány mozzanatában egy, a hatalom meghódítása nélküli forradalmi elmélet elemeit véli felfedezni, amit vállaltan a történelemmel és a valósággal szembeni távolságtartással fogalmaz meg…

A második, szociáldemokrata, jakobinus vagy marxista–leninista indíttatású hagyomány, amely központosítóbb, s a “fent” (politikai pártok) és a “lent” (társadalmi mozgalmak) közti hierarchikus viszony reprodukálására hajlik, sokkal kevésbé idegenkedik a társadalmi harcok pártszerű kifejeződésétől s a mozgalom követeléseinek politikai megfogalmazásától. Sőt ezt a társadalmi mobilizáció politikai hatékonyságának feltételeként értelmezi. Hozzátehetjük: az álláspontok mindkét oldalon lehetnek radikálisabbak (rendszertagadók [antisystémiques]) vagy engedékenyebbek (reformpártiak).

A valóságban az ellenállás jelenlegi erői a kétfajta hagyomány (a társadalmi cselekvés versus a politikai cselekvés primátusa) egymást leginkább kiegészítő hangsúlyainak ötvözésére törekszenek, több-kevesebb szerencsével s az egyes országok társadalmi-politikai feltételeitől erősen függő, egyedi módozatok szerint.¹¹ Változatos társadalmi körülmények közepette kell működniük, ahol a “szervezett népi körzetek”, bármekkora is az erejük, gyakran saját társadalmi szegmensükön belül is kisebbségben vannak, s ahol a legerőteljesebb népi mozgalmak nem föltétlenül “baloldaliak” vagy ellenzékiek…¹² A politika színpadán, ha nincs saját jelöltjük vagy pártjuk¹³ , az ellenzéki erők, szervezetek – attól függően, hogy mennyire igazodnak el a választások előtti vagy utáni koalíciókötések útvesztőiben¹⁴ – valamelyik tőlük független párt vagy jelölt mellé állhatnak, illetve megkísérelhetik a hatalomra kényszeríteni saját forgatókönyvüket anélkül, hogy politikailag kompromittálnák magukat.¹⁵

De bármilyenek is a választott vagy a körülmények által kikényszerített stratégiák, a megfontolások centrumában a társadalmi változás elérésére legmegfelelőbb módszerek egyértelműen politikai dilemmája áll. Az elért eredmények […] s a mozgalmak dinamikájára gyakorolt hatások – az autonómia térvesztése vagy megerősödése, belső rivalizálás és differenciálódás, kifulladás… – ugyancsak sokfélék.

 

A baloldali kormányok tapasztalatainak első mérlege

 

Vajon a politikai baloldal választási sikerei, a haladó kormányzatok megalakulása egyes városokban, régiókban, sőt nemzetállamokban (mint Venezuela, Brazília vagy Uruguay), kínálnak-e reális lehetőséget a változásra? Nos, az eddigi eredmények mérlege inkább szerénynek mondható. Ha a néptömegek által az új vezetőkre ruházott mandátumot egyszerűen a szegénység állapotából való kilábolás, az egyenlőtlenségek elutasítása és a bizalommegvonás kifejeződésének tekintjük a hatalomból távozó – “eredménytelennek”, “nyerészkedőnek” vagy “korruptnak” tekintett – politikai gárdával szemben, az új adminisztrációk teljesítménye e tekintetben államonként s hatalmi szintenként eltérő. Függ a tényleges mozgástértől (koalíciós kormányzás vagy sem, az ellenzék lojalitása, az ország külső függése stb.) éppúgy, mint olyan tényezőktől, mint a politikai eltökéltség, a választott irány tisztázottsága, a társadalmi beágyazottság, a nép általi támogatottság stb.

Beatriz Stolowicz mexikói szociológus szerint – aki alaposan tanulmányozta a helyi baloldali hatalom legfrissebb tapasztalatait –, bár a baloldalnak az állampolgári jogok gyakorlása terén kétségtelenül sikerült fölmutatnia újításokat (átláthatóság, új részvételi mechanizmusok a döntések orientálásában, az irányítás ellenőrzése), e lokális szintről kiindulva csak ritkán sikerül(t) megkérdőjelezniük a “demokratikus kormányozhatóság” elveit, amelyek érveket szolgáltatnak az eliteknek a status quo igazolásához. A helyi szintek jelentőségének túlhangsúlyozása – ami az 1990-es évek óta a baloldal egy részét jellemzi – súlyos kétértelműségekkel terhes, mert bár vitathatatlanul megfelel a közügyek decentralizálása demokratikus logikájának, egyben jól illeszkedik a nemzetállamok gyengítésére irányuló, uralkodó neoliberális modellhez is.¹⁶

De mi a helyzet a baloldali kormányzás tapasztalataival országos szinten? A tekintetek főleg Brazília felé fordulnak azóta, hogy 2003 januárjában e hatalmas országban a korábbi szakszervezeti vezető, Luís Inácio “Lula” da Silva, a Dolgozók Pártjának (DP) jelöltje került az elnöki székbe. Hiszen – ahogyan Atilia Boron fogalmaz – “ha Brazíliának nem sikerül (ti. felszámolni az uralkodó logikát), ez melyik más országnak sikerülhet?”¹⁷ “Hozzájárult-e Lula ahhoz, hogy a tegnapi »gyarmat-Brazília« a holnap »nemzet-Brazíliájává« alakuljon át?” – teszi fel a kérdést Plínio Arruda Sampaio, a DP alapítója. Értékelése a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére tett intézkedésekről, a külső gazdasági és politikai befolyással szembeni politikáról s végül a népi mozgalommal való kapcsolatról – ahonnan az elnök származik –, a DP eredeti eszményeivel összevetve meglehetősen kiábrándító mérleget nyújt. Kérdés, hogy Lula változatlan népszerűsége – a közvélemény-kutatások szerint – konjunkturális természetű-e, vagy pedig egy új típusú “populizmus” jelének tekintendő, amely személyes karizmáján alapul, s eredeti, szerves támogatói bázisát hivatott pótolni? Mindenesetre: az eredmények elmaradása a szegénység és az egyenlőtlenségek visszaszorítása terén, illetve a nemzetgazdaság struktúraátalakításának folytatása a neoliberális séma alapján nem teszi lehetővé, hogy a brazíliai népi mozgalmak értékeljék azt a viszonylagos politikai függetlenséget, amit Lula az Északkal szemben latin-amerikai és nemzetközi szinten elért.¹⁸

Akkor hát Venezuela lenne a működő alternatíva? Hugo Chávez kormánya 1999 óta folytatott diskurzusának és uralkodó politikai irányvonalának elemzése fejlődést mutat, még ha nem is mentes improvizációktól, sőt ellentmondásoktól sem – mutat rá Edgardo Lander, a Caracasi Központi Egyetem kutatója. A retorika és a tényleges változások közötti kezdeti meg nem felelés terén¹⁹ az első komoly változás 2001-ben következett be azoknak a törvényeknek az elnöki kihirdetésével, amelyek a tulajdon és a termelés demokratizálásáról, illetve az állami ellenőrzés szigorításáról szóltak – különös tekintettel a kőolajszektorra. Ezt követték – egyfelől – a jobboldal kísérletei a boliváriánus kormány megbukatására, másfelől a népi támogatás megerősödése Chávez elnök személyes vezető szerepe és társadalompolitikája mellett, amely a méltóságot, az integrációt és a társadalmi részvételt állítja előtérbe. Létezik továbbra is jó néhány kihívás: a gazdaság újraélesztése és diverzifikálása, a hatalom decentralizálása, a társadalmi és politikai megbékéltetés…²⁰

Egy olyan kis országban, mint Ecuador, Lucio Gutierrez hatalomra kerülése 2002-ben, a pachacutik, az ecuadori őslakos nemzetiségek konföderációja (CONAIE) “politikai szárnyának” támogatásával, már régen nem kelt illúziót. “Az egykori ezredes, Gutierrez fordulata – aki egyszerre váltott öltözéket, szövetségeseket és eszmét – a neoliberális politika és az Egyesült Államokkal való szövetség irányába, aláaknázta a CONAIE-val való együttműködést.”²¹ 2003. augusztus 6-a óta a szakítás a kormány és az ország legfőbb őslakos mozgalma között befejezett tény. A társadalmi-politikai feszültség és instabilitás ezt követően – 2005 áprilisában – Gutierrez lemondatásához vezetett. Uruguayban, a haladó Frente Amplio hatalomra kerülése egyelőre túlságosan közeli fejlemény ahhoz, hogy ítéletet lehessen alkotni róla. Ahogyan Raul Zibechi megjegyzi: az új kormány lehetőségei e kis, eladósodott ország átalakítására, a belső feltételeken túlmenően sokkal inkább a regionális és kontinentális erőviszonyok alakulásától függ, különös tekintettel a nagy szomszédok – Brazília és Argentína – irányváltó képességére.²²

E vonatkozásban meghatározóak lehetnek azok az erőfeszítések, amelyeket a Mercosur gazdasági és politikai integrációja terén – s azon túl, a Dél-amerikai Nemzetek Közössége keretében – a 12 latin-amerikai állam 2004-ben határozott el. Az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet terve, amelyet Bill Clinton amerikai elnök az 1990-es években harangozott be, s amelynek 2005-ben kellett volna életbe lépnie, láthatóan léket kapott.²³ E tervet, amire a jelenlegi baloldali latin-amerikai kormányok úgy tekintenek, mint olyan integrációs elképzelésre, amely a kontinenst az észak-amerikai érdekeknek rendelné alá – s amely azért is felfüggesztésre került, mert maga az Egyesült Államok is elutasította, hogy mérsékelje kereskedelmi protekcionizmusát – (ideiglenesen?) más, “célzottabb” szabadkereskedelmi szerződések aláírásával váltották fel a Bush-adminisztráció és – egyfelől – Közép-Amerika (CAFTA), másfelől az Andok országai (Ecuador, Kolumbia, Peru) között.

Végső soron az Egyesült Államok hegemóniájával szembeni regionális ellensúlyok életrevalósága és irányultsága a kontinensen kulcsszerepet betöltő három ország (Argentína, Brazília és Venezuela) soron következő államfőinek “profiljától” s a Latin-Amerikában 2006-ban sorra kerülő elnökválasztási hullám kimenetelétől függ.

 

Jegyzetek

 

¹ Emir Sader: “Reflexões sobre a luta antineoliberal”, Revista del Observatorio social de América latina – Osal, 2004/15., szeptember–december.

² “Démocratie et marché”, Alternative Sud, vol. VI, nº 3, Cetri – L’Harmattan, Louvaine-la-Neuve – Párizs, 1999.

³ La democracia en América latina, PNUD / UNDP, Buenos Aires–New York, 2004.

⁴ Uo.

⁵ 1989 és 2004 között az IMF 170 (alacsony kamatozású, a piaci nyitás előmozdítására szánt) kölcsönt folyósított a latin-amerikai országoknak; The Wall Street Journal, 2005. március.

⁶ 1998 és 2003 között a térségben az egy főre eső GDP – figyelembe véve az inflációt – 0,1%-kal csökkent.

⁷ Bernard Duterme: “Amérique latine: un nouveau ‘miracle’?”, Espaces latinos, 2003/202. április.

⁸ Theotonio Dos Santos: “De la resistencia a la ofensiva: el programa alternativo de los movimientos sociales”, Revista del Observatorio social de América latina – Osal, 2004/15., szeptember–december.

⁹ Hernan Ouviña: “Zapatistas, piqueteros y sin tierra – Nuevas radicalidades políticas en America latina”, Cuadernos del Sur, 2004/37.

¹⁰ A bennszülött népcsoportok, amelyekre a gyarmati korszaktól egészen a közelmúltig leginkább az uralom, a kizsákmányolás és a diszkrimináció viszonyai voltak jellemzőek, ma – passzív nép-tárgy státusukkal szembefordulva – egy eleddig ismeretlen folyamat cselekvő alanyai, aktorai gyanánt tűnnek fel. Vö.: “L’avenir des peuples autochtones”, Alternative Sud, vol. VII, nº 2, Cetri – L’Harmattan, Louvain-la-Neuve – Párizs, 2000.

¹¹ Isabel Rauber: Quehaceres políticos del tiempo actual – Propuestas concretas, proyecto alternativo y organización política (2005, megjelenés alatt).

¹² Pablo Stefanoni: “Reponer una agenda de cambio” és Marc Saint-Upéry: “La mistificación de ‘lo social’, Barataria, 2004/1., október–december.

¹³ Mint pl. Bolíviában az Evo Morales-féle Mozgalom a szocializmusért, amely a cocalerók mozgalmának politikai kifejeződése.

¹⁴ A brazíliai Dolgozók Pártja például, amely élvezi a Földnélküliek mozgalma és más társadalmi mozgalmak támogatását, a szövetségi kormányba való belépését különféle politikai szövetségeknek köszönheti.

¹⁵ Mint ez az ecuadori őslakosok mozgalma, a Pachakutik esetében történt, amely – miután képtelen volt saját elnökjelöltet állítani a választásokon – 2002-ben Gutierrez támogatása mellett döntött…

¹⁶ Betriz Stolowicz: “Democracia governable: instrumentalismo conservador”, in: Sujetos políticos alternativos en el actual capitalismo, Universidad nacional de Colombia, Bogota, 2004.

¹⁷ Atilio A. Boron: “La izquierda en el siglo XXI: reflexiones, tareas, desafios”, Envio, 2004. július.

¹⁸ Plinio Arruda Sampaio: “O que mudou com o Lula”, Brasil de Fato, 2005/5.

¹⁹ Az új alkotmány demokratikus irányultsága a neoliberális gazdaságpolitika folytatódásával s a nemzeti-konzervatív erők pozícióban maradásával párosult – ami az átfogó, előzetesen végiggondolt tervek hiányát mutatta.

²⁰ Edgardo Lander: La Venezuela à la recherche d’un projet contre-hégémo­nique, www.clasco.org és www.risal.collectifs.net

²¹ Augusto Barrera Guarderas: “El movimiento indígena, entre lo social y lo político”, Barataria, 2004/1., október–december.

²² Raul Zibechi: “La gauche uruguayenne: de l’hégémonie culturelle à l’hégémonie politique, www.alainet.org és www.risal.colectifs.net

²³ “Les dessous de l’ALCA”, Alternative Sud, vol. X, n° 3, Cetri – L’Harmattan, Louvain-la-Neuve – Paris, 2003.

 

 

(Fordította: Lugosi Győző)

Latin-Amerikában a parasztmozgalmak politikai jelentősége nőtt az elmúlt negyedszázadban – a parasztság számarányának csökkenése ellenére is. E mozgalmak jelenleg nagyobb sikerrel mozgósítják a társadalmat a neoliberális elittel szemben, és gyakran jóval szervezettebb fellépésre és mélyebb szolidaritásra képesek, mint a meggyöngült munkásmozgalom. Ennek egyik oka, hogy a neoliberalizmus hatásait a vidék sokkal jobban megszenvedi, mint a városok. A mozgalmakra szinte minden esetben rombolóan hatott, ha szövetségre léptek a helyi "kormányképes" középbal politikai pártokkal. Ugyanakkor a hatalom önálló megragadására nem állnak készen, a munkássággal való szövetkezés előtt pedig komoly akadályok tornyosulnak.

Közel egy évszázadon át mind a jobb-, mind a baloldali társadalomkutatók a parasztság teljes eltűnésével számoltak a kapitalizmus fejlődésével, terjeszkedésével egyidejűleg. Mi több, napjaink egyik legjelentősebb baloldali történésze, Eric Hobsbawm demográfiai adatokra hivatkozva a parasztság marginalizálódásáról beszél.

A neoliberális jobboldalt képviselő Da Silva brazil elnök és mezőgazdasági minisztere viszont óriási forrásokat biztosított a mezőgazdasági termékek exportját bonyolító szektornak, miközben az ökológiai és emberi jogokat, a kisparasztok, nincstelen mezőgazdasági munkások követeléseit a politikai prioritások sorában a legutolsó helyre sorolta.

Ám a parasztság a tudósok és a politikusok között megnyilvánuló ezen konszenzus ellenére sem akar eltűnni vagy marginális szerepet játszani. Bár a vidéki lakosság arányszáma relatíve csökkent, a parasztság az elmúlt 20 évben történelemalakító tényezőként újra felbukkant, és meghatározó szerepet játszott egyes rendszerek megbuktatásában, nemzeti politikai programok kialakításában, a nemzetközi kereskedelmi megállapodásokkal (ALCA, azaz Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet) szembeni fellépésben, valamint regionális és helyi hatalmi bázisok kialakításában. Sok országban játszottak döntő szerepet a nemzeti küzdelmekben a föld nélküli parasztok, családi kisbirtokosok és kisparasztok alkotta koalíciók, amikor a neoliberális rezsimek és a szabadkereskedelmi politika ellen kellett fellépni. Egyes esetekben a paraszti mozgalmak adtak lökést a társadalom szélesebb köreit érintő megmozdulásoknak, melyek átterjedtek a polgári osztályokra, a szakszervezetekre és az emberjogi csoportokra is.

A latin-amerikai országok döntő többségében az adatok azt mutatják, hogy az elmúlt negyedszázadban a parasztság és általában a vidéki lakosság mozgalmai egyre fontosabb szerephez jutnak a társadalmi változások folyamatában és a neoliberális nyomással szembeni ellenállásban. Paradox módon mindez akkor zajlik, amikor a városi lakosság lélekszáma növekszik, ugyanakkor az osztályalapú szerveződés és az ipari munkásság belső kohéziója gyöngül. Legalábbis az utóbbi időszakban a paraszti–munkás szövetség lehetséges együttműködésének gyenge pontja nem a vidéki szervezetek harcias elszántságának hanyatlása, hanem az ipari szakszervezeti vezetés meggyöngülése.

Annak idején a parasztsággal foglalkozó elemzők hangsúlyozták a parasztság “lakóhelyi”, “lokálpatrióta” vagy “ágazati” szűklátókörűségét, mondván, ez esetükben kizárja a nemzeti, egyetemes és osztályszempontú szemlélet érvényesülését. E felfogás ma is jelen van sok, erre a kérdésre koncentráló szerző, civil szervezeti vezető és újságíró interpretációiban, akik az ún. “mikroérdekekre”, a parasztszervezetek helyi részvételére, tervezeteikre és “identitáspolitikájára” figyelnek csak. Van aztán egy másik, ezzel ellentétes előjelű koncepció is, mely a parasztság forradalmi potenciálját hangsúlyozza, ami a parasztsággal foglalkozó régebbi írásokban jóval gyakrabban szerepelt, mint a mai elemzésekben.

Azonban a fentebb említett “iskolák” egyike sem képes megragadni azokat a komplex, állandóan változó dialektikus küzdelmeket, melyek a parasztmozgalmakat működtetik. Latin-Amerika minden jelentősebb parasztmozgalmáról elmondható, hogy egyaránt jelen van a helyi, a nemzeti és a nemzetközi küzdelmekben és kampányokban. Gyakori eset, hogy aktuális, helyi sérelmek (az emberi jogok megsértése) elleni küzdelem nemzeti, majd nemzetközi szolidaritási kampánnyá terebélyesedik. Másfelől, a mozgalmak java része rendelkezik a politikai hegemóniát biztosító “helyi” bázissal, mely az országos szintű hatalomgyakorlás és az államhatalommal szembeni fellépés kiindulópontját adja, ilyen például a CONAIE (Az Őslakos Nemzetiségek Országos Konföderációja) Ecuadorban és a bolíviai Cocaleros (kokatermelők szövetsége). Harmadrészt, miközben a legtöbb parasztmozgalomnak központi célja az etnikai vagy indián/afrikai-amerikai emberi jogok és autonómia megszerzése, ezek erősen kapcsolódnak az osztályérdekekhez, és a többi kizsákmányolt osztállyal is szövetségben lépnek fel.

A paraszti küzdelmek mikro- és makroszintű megközelítése egyaránt mechanikus, egyoldalú, és csak elemeit képviseli azoknak a dialektikus tevékenységeknek, melyek során a paraszti mozgalmak egyaránt fellépnek helyi és országos harcokban, szociális és politikai ügyekben – osztály- és etnikai tudatú nézőpontokat ötvözve. A parasztmozgalmak e jellemzőit azonban nem szabad elvonatkoztatnunk a konkrét helyszínektől és időpontoktól. Például a súlyos politikai megtorlás vagy politikai csalódottság állapotában a paraszti mozgalmak egy időre helyi követeléseket, specifikus célokat és óvintézkedéseket tűzhetnek ki célul. Ezzel szemben olyan időszakban, amikor a tagság létszáma folytonosan gyarapodik, és a szervezetek sikeres küzdelmeket vívnak, akkor a paraszti mozgalmak országos célokat fogalmazhatnak meg, és a központi politikai hatalom autoritását is kikezdhetik. A legtöbb parasztmozgalom közvetlenül is folytat valamilyen szinten politikai akciókat.

Egyetlen jelentős kivételtől eltekintve az ismert parasztvezetők jó része úgy gondolja – és ennek megfelelően is tevékenykedik –, hogy politikai hatalomra kell szert tennie, és át kell alakítania az államhatalmat, esetleg részt kell vennie benne, illetve adott esetben magához kell ragadnia. A paraszti mozgalmak eltérő mértékben alkalmazzák a közvetlen akciók és a választási stratégia eszközeit. Bizonyos esetekben a mozgalmak a külső körülmények vagy a belső változások hatására módosítják stratégiájukat. A parasztmozgalmak általában a “direkt akció” stratégiáját követik, azaz például megszállnak nagybirtokokat, elzárják a forgalmat a főútvonalakon, elfoglalják a közigazgatási központokat stb. A választási stratégiának számos formája van új politikai szervezetek alakításától egy városi “baloldali” vagy “népi” párt támogatásáig.

A különböző politikai stratégiákat követő parasztmozgalmak 25 éves tapasztalatainak alapos elemzése arra a következtetésre vezet, hogy a közvetlen akciók módszere jóval hatékonyabb és pozitívabb volt, mint a választási stratégia alkalmazása a parasztok rövid- és középtávú céljainak megvalósításában – függetlenül a választási párt önmagáról megfogalmazott “formális” identitásától. Ecuadorban például a CONAIE a közvetlen politikai akciók révén megdöntötte két korrupt, neoliberális elnök hatalmát, sikerrel lépett fel pozitív szociális reformok érdekében, és a civil társadalomban megerősítette pozícióját. Amikor a CONAIE a Pachacutic nevű testvérpárt ösztönzésére a választási politikához fordult, és Gutierrez elnököt támogatta, az eredmény lehangoló volt: a szociális kiadások csökkentek, felerősödött a politikai represszió, a mozgalmon belül pedig megosztottság és kiábrándultság mutatkozott. Hasonló tapasztalatok jellemzik a bolíviai, brazil és más mozgalmakat is, ahol a közvetlen cselekvés stratégiáját alkalmazó parasztmozgalmak földfoglalások és útlezárások révén elérték a nagybirtokok kisajátítását (Brazíliában), és elűzték a korrupt, neoliberális elnököket a hatalomból (Bolíviában).

Másfelől pedig, amikor a mozgalmak a “balközép” politikusokra számítottak a választási küzdelemben, az eredmény egyértelműen negatív volt: Brazíliában az MST (A Föld Nélküli Agrárproletárok Mozgalma) Lula kormányzása idején kényszerűen konstatálta, hogy jelentősen lelassult a földek kisajátításának folyamata, miközben felerősödött az agrárexportelitek nyomása és térnyerése, és fokozódott az elnyomás. Bolíviában a cocalerók eredetileg Mesa elnököt támogatták, s aztán az ő hatalomgyakorlása idején sok kokaültetvényt irtottak ki, regresszív olajtörvényt vezettek be, mely csökkentette az agrárfejlesztésre fordítható forrásokat, és a kormány számtalan korábbi megállapodást rúgott fel.

 

Az állam és a mozgalmak

 

A jelenkori történelem azt bizonyítja, hogy a paraszti mozgalmak számottevő erőt képviselnek a civil társadalomban: szervezik, mozgósítják a társadalmat, beavatkozásukkal pozitív változásokat tudnak elérni a földbirtokrendszerben, meg tudják akadályozni a regresszív szabadkereskedelmi politika előretörését, mi több, le tudnak váltani korrupt rendszereket. A legtöbb országban mind a szövetségi, mind a tartományi államszervezet ellenségesen viszonyul a parasztmozgalmakhoz. Mexikóban az állam mindent elkövetett a parasztmozgalmak elfojtására Chiapasban, Guerreróban, Oaxacában és az ország déli területein. Kolumbiában a fegyveres erőkkel szövetkezett félkatonai csoportok több ezer parasztvezetőt gyilkoltak meg, és hárommillió parasztot űztek el lakóhelyéről a felperzselt föld taktikája jegyében. Brazíliában Lula elnökségét megelőzően, illetve az ő elnöksége időszakában helyi fegyveresek számos parasztaktivistát, vallási vagy emberjogi képviselőt gyilkoltak meg, s ebben hallgatólagosan támogatták őket a területi bírók, a rendőrkapitányok, illetve kezükre játszott a szövetségi kormány bűnös hanyagsága. De még Venezuelában is Chávez elnök kormányzása idején több mint 110 parasztvezetőt, a földreform sok haszonélvezőjét mészárolták le 2001 és 2004 között a földbirtokosok “magánhadseregei” a helyi hatóságok tudomásával.

Más szóval, kevés kivételtől eltekintve, a paraszti mozgalmak pozitív változásokat az állam ellenében, nem pedig az állam támogatásával értek el. A változások az állami apparátus szándékai ellenére következtek be. Ez nem jelenti azt, hogy az állam mindig, mindenhol ellensége a parasztoknak. A kubai forradalom szemléletesen illusztrálja a parasztok mozgósításának és a kedvező állami beavatkozás egybeesésének lehetőségeit. Venezuelában fennáll valami ehhez hasonló lehetőség, ha az agrárreform nehézkes és tehetetlen bürokratikus struktúrái működésbe lendülnek.

De még ha az állam első reakciói elutasítóak is, a városi szervezetekkel – az egyházat, az egyetemet, az emberjogi szervezeteket és a szakszervezeteket (és néhány haladó gondolkodású parlamenti képviselőt) is beleértve – szövetkezett paraszti tömegek nyomása rábírhatja a rezsimeket arra, hogy finanszírozzák a földek kisajátítását és a mezőgazdasági szövetkezetek szervezését, ahogyan az Brazíliában történt.

Latin-Amerikában napjainkban a mezőgazdaság fejlődésének két modellje mutatkozik járhatónak: a venezuelai és a brazil. Chávez elnök extenzív földreformprogramot hirdetett meg, a parlagon hagyott nagybirtokok kisajátítását, áttelepítette ide a föld nélküli és a ház körül gazdálkodó parasztokat, valamint a városba vándorolt falusiakat. Ezzel szemben Lula a kisparasztok és a föld nélküli munkások rovására támogatta a nagy agrárexportőr vállalkozások terjeszkedését, a földek koncentrációját, az agráripar finanszírozását.

Az államnak a parasztmozgalmakhoz való viszonyát vizsgálva döntő tényezőnek tekinthető az állam osztályjellege és a végrehajtó hatalom ideológiai orientációja. Ami Venezuelát illeti, Chávez hatalomgyakorlása idején láthatóan kedvező volt a viszony a paraszti aktivisták és az állam között, aminek alapját a populista állami vezetés teremtette meg. A Lula által irányított Brazíliában viszont neoliberális rezsim van hatalmon, melyet az agrobiznisz működtet saját érdekeinek megfelelően.

 

A parasztmozgalmak meghatározó szerepe

 

Latin-Amerika sok (bár nem minden) országában a parasztmozgalmak központi szerepet töltenek be most, a 21. században is az országos politika irányvonalának meghatározásában: Bolíviában, Brazíliában, Kolumbiában, Ecuadorban, Peruban, Közép-Amerikában, Paraguayban és Mexikóban a parasztgazdák és a paraszt-indián szervezetek meghatározó szerepet játszottak az országos politika alakításában. Miközben egyértelműen csökken minden országban a falusi lakosok lélekszáma, sok esetben tapasztaljuk, hogy a szociális szervezetek és a vezetés színvonala javult – legalábbis a városi népi szervezetekkel összevetve.

Számtalan “objektív” és “szubjektív” oka van annak, hogy a paraszti mozgalmak ma újra előtérbe kerülhettek. Mindenekelőtt a “neoliberális” politika gyakorlatilag harapófogóba fogta a parasztokat: egyrészt a jelentősen támogatott élelmiszerek és más mezőgazdasági termékek importjának növelése leszorította az árakat és csődbe vitte a parasztokat; másrészt, a külföldi deviza felhalmozásának igénye a neoliberális rezsimeket arra késztette, hogy támogassák a mezőgazdasági exporttal foglalkozó szektorokat, és ez egyúttal azt jelentette, hogy a paraszttermelőket elűzték a földjeikről. A bankcsőd és a kiűzés nemcsak munkanélküliséget és jövedelemcsökkenést eredményez, hanem a lakóhely, a lakóhelyi közösség és családi kapcsolatok elvesztését is. Minden gyökér elvesztését jelenti tehát, ami mélységesen elidegenítő tapasztalat. A neoliberalizmus okozta fenyegetettség és tényleges veszteség különösen súlyos vidéken, hiszen ott nincs alternatív lakóhely, közösség vagy munkahely. A neoliberalizmus romboló hatásait a vidék sokkal jobban megszenvedi, mint a városok.

Szubjektív megközelítésben pedig új paraszti vezetés lépett színre, mely magasabban képzett, politikusabb és függetlenebb a pártgépezetektől és a városi elittől, valamint aktív részese a “háromoldalú” bizottságoknak; mindezek következtében az új paraszti mozgalmak a független osztály- és etnikai küzdelmek talaján formálódnak, s megkérdőjelezik a helyi uralkodó osztályok és az uralkodó állam közötti kereskedelmi megállapodásokat.

Mind objektív, mind szubjektív okok miatt a paraszti mozgalmak – bizonyos területeken és bizonyos időszakokban – “úttörő” szerepet játszottak: kezdeményezői voltak annak, hogy a neoliberális elit szembesüljön a szélesebb társadalmi felelősségvállalással.

 

A paraszti mozgalmak és küzdelmek fejlődése

 

Általában a parasztmozgalmak és paraszti küzdelmek három különböző szintjét különböztethetjük meg az országos politikára és a szociális és gazdaságpolitikára gyakorolt hatásuk alapján.

A legerőteljesebb befolyást gyakorlók között vannak Brazília, Bolívia és Ecuador mozgalmai; itt a parasztmozgalmak hosszú távú, nagyszabású küzdelmeket folytatnak, melynek eredményeként számtalan nagybirtok kisajátítására és/vagy hatalmi rendszerek megdöntésére is sor került.

A közepesen erőteljes hatású mozgalmak sorában találjuk Guatemala, Mexikó, Kolumbia, Paraguay, Peru és El Salvador militáns és aktív paraszti szervezeteit, melyek regionális hatalommal rendelkeznek, és sokkal erősebbek lehetnének, ha nem szenvednének a folyamatos üldöztetésektől. Például az 1980-as Guatemalában több mint 200 000 parasztot – főként maját – gyilkolt le az Egyesült Államok által támogatott Rios Mont-féle diktatúra. Hasonlóképpen, Kolumbiában az elmúlt három évtizedben több ezer aktivistát gyilkolt meg, illetve legalább hárommillió parasztot üldözött el lakóhelyéről a kormány terrortaktikája.

A legkevésbé hatékonyan paraszti mozgalmak és szervezetek Chilében, Uruguayban, Argentínában és Venezuelában vannak. A fenti felosztást azonban minősítenünk kell. A venezuelai Chávez elnök által képviselt, az agrárreformokat támogató, földreform- és parasztmozgalom-párti politika hatására ebben az országban jelentős parasztmozgalom szerveződött 2000 óta. Másfelől Argentínában, ahol a parasztmozgalmaknak kicsi az országos befolyása, az ország északkeleti régióiban, Santiago de Estero, Formosa és más tartományok területén jelentős szerepre tettek szert.

Az erőteljes parasztmozgalmak és szervezetek jelenléte határozott korrelációt mutat a nagy, összetartó indián közösségekkel (Bolíviában, Ecuadorban és Guatemalában), a lakóhelyükről elűzött agrármunkások (Brazília) és parasztok (Kolumbia) nagyobb csoportjaival; szerepük továbbá ott jelentős, ahol a nagyszabású agrárüzletérdekek tönkretették a kistermelőket (Paraguay), és ahol az egyesült államokbeli imperialista kliensek úgy hajtották végre a kokaültetvények felszámolásának programját, hogy helyette semmilyen épkézláb alternatívát nem teremtettek (Peru, Kolumbia és Bolívia).

Az 1970-es évek végén sok “szakértő” azt hangoztatta, hogy a parasztmozgalmak anakronisztikusak, és elvesztették a társadalmi átalakulások indikálásában játszott pozitív szerepüket. Bizonyos demográfiai adatokat elemezve (a vidéki–városi arány) és a paraszti bázison szerveződött gerillamozgalmak hanyatlását látva, valamint az imperialista ügynökök és a Világbank “modernizációs” retorikájától megtévesztve, ezek az elemzők nem vették észre és nem értették meg, hogy a tömegszervezetekben a parasztvezetők új generációja nőtt fel, s a nagyobb szervezettség és a városi szegények szervezeteivel és a szakszervezetekkel szorosabb kapcsolatra lépve ezen új mozgalmak ellensúlyozni képesek a demográfiai változásokat. A parasztszervezetek a relatív populációs változásokat hatékony szervezeti, vezetési, stratégiai és taktikai minőségi lépésekkel ellensúlyozták.

 

A parasztmozgalmak kialakulása és viszonylagos hanyatlása: 1990–2005

 

Az 1980-as évek közepe és 2000 eleje között erős paraszti mozgalmak 2003 és 2005 között leszálló ágba kerültek. A korábbi megerősödés oka mindenekelőtt az etnikai és osztálytudat elmélyülésének volt köszönhető, különösen az indián közösségek körében, s egyes helyeken ez vezetett felkelésekhez (Ecuadorban a CONAIE), fegyveres ellenálláshoz (Mexikóban az EZLN, a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg) és parasztmozgalmakhoz – Guerreróban, illetve a kokatermelők mozgalmaihoz a bolíviai Cochabombában és Alto Planóban, valamint a perui kokafarmerek körében.

Brazíliában 1985 és 2002 között a Falusi Munkanélküli Dolgozók Mozgalma több ezer latifundiumot foglalt el, és mintegy 350 000 vidéki családot telepített le a szövetkezetekben vagy családi kisbirtokokon. A parasztmozgalmak eredményei meglehetően változóak voltak. Guatemalában, Peruban, El Salvadorban és Kolumbiában olyan súlyos megtorlásokkal kellett szembenézniük, hogy a tömegek aktivitása jelentősen megcsappant. Ugyanakkor a parasztmozgalmak jelentősebb sikerei – az indiánok autonómiájának és önigazgatásának kiterjesztése, az agrárreform, az állami támogatások és az ALCA-val szembeni ellenállás kibontakoztatása – minden politikai irányzat figyelmét magukra vonták. Washington neoliberális politikát szorgalmazott mind Bush (apa és fia), mind Clinton elnöksége idején, amit a Kolumbia-terv, az Andino-terv és a “terroristaellenes” politika révén Latin-Amerika militarizálásával kívántak a gyakorlatba átültetni. A neoliberális rezsimek hitelvesztését és szétesését követően az ún. “balközép” politikusai és választási koalíciói léptek színre. Az 1990-es évek végéig a parasztmozgalmak sikerei a közvetlen akción alapuló független osztálypolitika eredményeként születtek, melyet néha más erőkkel kötött taktikai koalíciók erősítettek. Ugyanakkor a “középbal” választási politikusok és azon ígéreteik, hogy “szembeszegülnek” a neoliberalizmussal, a parasztmozgalmakra nézve romboló hatású szövetségeknek bizonyultak.

Ecuadorban, Bolíviában, Brazíliában és egyebütt a parasztmozgalmak olyan elnökökkel és pártokkal léptek szövetségre (Gutierrez, Mesa és Lula), akik/amelyek a választások után nem sokkal neoliberális politikát, agrárüzleti lépéseket és a parasztmozgalmakkal szemben megtorló lépéseket foganatosítottak. A választási szövetségeknek ez a kedvezőtlen fordulata lesújtó hatással járt a parasztmozgalmakra nézve, és szétzilálta szervezeteiket és megtépázta aktivitásukat. Ecuadorban a CONAIE elvesztette támogató bázisának bizalmát, a szervezetben a megosztottság jelentkezett, és meggyengült országos mozgósító hatása is. Bolíviában Evo Morales és kokatermelő társainak szervezete támogatta a neoliberális Carlos Mesa hatalmát, s ez megosztotta a mozgalmat, és egyévnyi időt biztosított a reakciós rezsimnek, hogy hagyományos pártjai is erőre kapjanak. Brazíliában az MST több mint két évig támogatta Lula da Silva neoliberális rendszerét, s ezen időszakban stagnált az agrárreform, a földfoglalásokat szüneteltették, míg a mezőgazdasági üzlet virágzott a földdel nem rendelkező munkások, családi termelők kárára; közben folytatódott az Amazonas menti esőerdők kiirtása, és az agrárexportőrök ellenőrizetlenül tovább bővítették a genetikailag módosított termékek előállítását. 2005-ben a választási politikával folytatott, fentebb jelzett kísérletek következtében a legerősebb paraszti-indián mozgalmak (időleges) három éve tartó hanyatlását tapasztalhatjuk. A tanulság egyértelmű: a választási politika nem képes a mezőgazdaságban szükséges változások megvalósítására – talán Venezuela az egyetlen kivétel.

 

A parlamenten kívüli szövetségek

 

Milyen körülmények között, milyen politikai kontextusban eredményezett a városi és falusi lakosság széles körű szövetsége pozitív fejleményeket a falusi szegényeknek? Az elmúlt negyedszázad történelmi tapasztalatai azt mutatják, hogy a leghatásosabb szövetségek és akciók akkor fordultak elő, amikor a parlamenten kívüli fellépésben a résztvevők “horizontális” koalíciókra lépek. Ennek igazolására számos példa áll rendelkezésünkre, ahogyan számos példa igazolja a választási szövetségek folytonos kudarcait.

Ecuadorban a jelentősebb szakszervezetek (az olajipari, a villamossági, az építőipari és a tanári szervezetek) által támogatott CONAIE két neoliberális rezsimet is meg tudott buktatni (Bucaram és Mahuad rendszereit), sőt időlegesen a neoliberális kormányzat korlátozására is képesek voltak. Ezzel szemben viszont amikor a CONAIE a Lucio Gutierrez vezette választási erőkkel lépett szövetségre, a szervezet társadalmi támogatottsága hamar a mélypontra süllyedt, és regresszív IMF-programok valósultak meg. Hasonlóképpen Bolíviában a parasztmozgalmak, a kokatermelők és az indiánok szervezetei széles, “horizontális” koalíciót alkottak a La Paz-i és cochabambai bányászokkal, városi szegényekkel és szakszervezetekkel, és így sikerült is megbuktatniuk Sanchez de Losada elnyomó neoliberális rezsimjét. Másfelől, a parasztmozgalom súlyosan meggyengült, amikor egyik legjelentősebb vezetője, Evo Morales, parlamenti képviselő kiállt Carlos Mesa neoliberális elnök mellett, hogy segítsen neki elnöki ambíciói beteljesítésében (a 2007-es elnökválasztásban).

Bár a paraszti és városi szervezetek horizontális koalíciói pozitív eredményekkel jártak, csak nehezen hozhatók létre. Brazíliában az MST az elmúlt húsz évben többször is megpróbált a városi szövetségekkel koalíciót kialakítani – meglehetősen változó eredménnyel. Az 1980-as években, amikor megalakult a szakszervezeti konföderáció (CUT, Általános Munkás Konföderáció), és a gyári küldöttségek rendszeresen találkoztak a közgyűléseken, gyakoriak voltak az MST-vel közös nagyszabású megmozdulások. Az 1990-es években és később, amikor a CUT elbürokratizálódott, és tripartit szociális paktumok kötötték meg a kezét, már nem tudta vagy nem akarta mobilizálni bázisát az MST-vel közös akciókban. Bár a CUT arról beszélt, hogy 15 millió alapszerve van, és “radikális” megnyilatkozásokat tett, ténylegesen csak néhány ezer tüntetőt tudott mozgósítani, elsősorban főállású funkcionáriusokat, nem úgy, mint az MST, mely viszont tízezreket tudott az utcára küldeni. Tény, hogy az MST vezetői kijelentették, az egyház (a vidéki lelkészek) sokkal kézzelfoghatóbb szolidaritást tanúsítottak irántuk, mint a CUT!

Venezuela az egyetlen olyan ország, ahol a parasztmozgalmak egyfajta “vertikális” és horizontális szövetséget is ki tudtak építeni. Igaz, a parasztmozgalom fejlődésének és szervezeti kereteinek kiépítése jórészt a Chávez-kormány tevékenységének és agrárreformjainak eredménye. Szemben Latin-Amerika többi országával, ahol az állam a mezőgazdasági üzleti elitet támogatja, és áldását adta az USA imperialistákkal kötött neoliberális kereskedelmi egyezményre, az ALCA-ra, Venezuelában a kormány a szövetkezetek és a családi kisgazdaságok pártjára állt, hogy Venezuela önellátó legyen az élelmiszerek tekintetében. Az állam és parasztság közötti kapcsolat meghatározó eleme az állam és vezetése osztályösszetételében rejlik: Chávez széles nemzeti blokkot hozott létre a vegyes gazdaság megvalósítása érdekében, mely az olajbevételekre alapozott szociális jóléti politikát kíván folytatni.

Számos probléma mutatkozik a “horizontális szövetségek” fejlődésében és a “munkás–paraszt” koalíciók létrehozásában.² A szakszervezeteket és a városi közösségi szervezeteket meggyöngítette a neoliberális politika, és ezáltal tekintélyes méretű, szétforgácsolódott “informális szektor” alakult ki.³ Gyengeségből vagy talán az elbürokratizálódottság következtében (netán mindkettő miatt) a szakszervezetek a legtöbb esetben a közvetlen bér- és munkahelyi problémákra koncentráltak a jelentősebb, országos méretű politikai küzdelmek helyett (ilyen lett volna az agrárreform).⁴ Vannak olyan szakszervezeti vezetők, akiket rasszista előítéleteik akadályoznak abban, hogy indián szervezetekkel és vezetőkkel mint egyenrangúakkal működjenek együtt, vagy hogy beletörődjenek abba, hogy a sokkal erősebb indián parasztmozgalmak álljanak a küzdelmek élére.⁵ A városi szegénynegyedek között sok olyan akad, melyeket a hagyományos politikai pártok tartanak kezükben a támogatói választási mechanizmus révén, s ez persze korlátozza is a parasztmozgalmakkal közös fellépéseik lehetőségét. Időnként ez a felállás a visszájára fordul, mint Bolíviában történt, ahol az El Altó-i városi körzetek vagy barrioszervezetek a parasztmozgalmakkal megosztoztak a vezetésben.

Persze, a “munkás–paraszt” szövetség létrehozásának nem minden akadálya fakad a városi társadalmi erők hibáiból. Egyes esetekben, mint például Peruban és Kolumbiában, a parasztok követelései egyetlen pontra, a koka termesztésére összpontosultak, s ezzel természetesen sok, a kérdésben nem érdekelt agrármunkást is eltávolítottak mozgalmuktól. Más esetekben a paraszti szervezeteket a választási szövetségek osztják meg, amint azt a bolíviai Chapare kokatermelői esetében láthatjuk, és ami aláássa a szakszervezetekkel közös fellépések lehetőségét.

Miközben felismerik a városi–falusi horizontális szövetség előtt tornyosuló akadályokat, a legtöbb harcias parasztvezető tudatában van annak, hogy a városi szervezetekkel való nemzeti koalíció megteremtése döntően szükséges stratégiai eszköz, ha meg akarják dönteni a neoliberalizmus egyeduralmát, és a parasztok érdekeit képviselő politikát kívánnak folytatni.

 

Harci stratégiák

 

Sok baloldali elemző vélte úgy, hogy a parasztság stratégiai szerepe leáldozott, és minimalizálta politikai jelentőségüket, mondván, a paraszti termelés csak csekély százalékát adja a GNP-nek. Elemzéseik a parasztság és a föld nélküli munkások “marginalizálódásáról” vagy “kiszorulásáról” értekeznek annak ellenére, hogy a parasztság jelentős szerepet játszik a kulcsfontosságú agrárexport-ágazatokban, melyek az importhoz és az adósságtörlesztéshez nélkülözhetetlenül fontos keményvalutát hozzák az országnak.

Valójában a parasztmozgalmak és a termelők a külföldi cserekereskedelem közvetlen forrását jelentik ma is a koka és más exportcikkek előállítása révén, és a helyi lakosság ellátására szolgáló élelmiszerek jelentős részét is ők termelik meg.

Mi több, lényegi bizonyítékok vannak arra, hogy még az úgynevezett “marginális” és “háttérbe szorult” paraszti és föld nélküli munkásszervezetek is stratégiai hatással lehetnek az uralkodó osztály kulcsszektoraiban keletkező profit realizálásában.⁶

A marxista teoretikusok az ipari proletariátus központi szerepét hangsúlyozták mondván, ők azok, akik a termelésben döntő szerepet játszanak már csak a gyárrendszerben adott “társadalmi szerveződés” természetéből fakadóan is. A parasztok szerepe viszont – mondták e teoretikusok – a tőke lényegi működése felől nézve “marginális” jelentőségűek, mint egyéni tulajdonosok atomizáltak, és cselekedeteiket az “individualista” viselkedés jellemzi.

A jelenkori parasztmozgalmak elemzése megkérdőjelezi ezeket a feltevéseket. Sok országban a parasztok jóval szervezettebb fellépésre és mélyebb szolidaritásra képesek, mint a legtöbb városi dolgozó, és az általuk szervezett akciók rendszerint sokkal szélesebb, “országos” vagy osztályszintű problémákra irányulnak, mint a szervezetekbe tömörült ipari munkások szűk körű bérkövetelései.

A parasztmozgalmak a közvetlen akciók taktikájának teljes arzenáljával rendelkeznek, bevetik többek között a nemzeti és helyhatósági hivatalok épületeinek elfoglalását, nagyszabású utcai tüntetéseket, termelői sztrájkokat és bojkottokat, útelzárásokat és barikádokat. Sok esetben a parasztmozgalmak a tiltakozás és fellépés számtalan formáját kombinálják a közvetlen akcióktól a tárgyalásokig és a választási politikáig. A paraszti szervezetek “kohéziója” a falusi lakóhely közösségi struktúrájából, a kiterjedt családi kapcsolatok ápolásából, a szabadpiaci politika katasztrófával fenyegető jelenlétéből, az erőszakos kitelepítésekkel és a felszámolási kampányokkal szembeni ellenállásból ered.

A társadalmi cselekvés hasonlóan jelentős, specifikus formái ellensúlyozhatják tehát a parasztság viszonylagos strukturális gyengeségét a neoliberális kapitalista modellben. Még pontosabban, az exportcikkek körforgásának kiterjedt és hosszadalmas folyamatát az agrár termelő és feldolgozó vállalkozások lelassíthatják, és így akadályozhatják a profit realizálását. Más szavakkal, bár a parasztok nem játszanak lényegi szerepet a kapitalista termelésben, lényegi funkciójuk lehet és van is az árucikkek forgalmában és a cserefolyamatokban. A parasztok az árucsere folyamatának megbénításával éppen olyan hatást tudnak kiváltani, mint a gyári munkások azzal, hogy leteszik a szerszámaikat, és felfüggesztik a termelést: mindkét lépés aláássa a kapitalista profit előállítását, akadályozza a felhalmozást, és válságot idéz elő.

A kapitalista újratermelés folyamatába a stratégiai pontokon való politikai beavatkozás lehetősége egyes dinamikus parasztmozgalmaknak stratégiai szerepet biztosít a társadalmi átalakulás folyamata során.⁷

 

Következtetések

 

Monográfiák, beszámolók, helyszíni kutatások és szemtanúk beszámolói gazdag és sokszínű mozaikképet nyújtanak az utóbbi két évtized paraszti tömegmozgalmairól, és egyértelműen bizonyítják azt a dinamikus és döntő jelentőségű szerepet, melyet a vidéki mozgalmak Latin-Amerika minden országában minden időben betöltöttek. Lehetőségünk nyílik tehát arra, hogy megvonjuk a paraszti küzdelmek eredményeinek és korlátainak mérlegét.

Mindenekelőtt, a parasztmozgalmak meghatározó szerepet játszottak számos korrupt vezető lemondatásában, akik felelősök voltak országaik elszegényedéséért, mivel a gazdaság stratégiai szektorait és természeti erőforrásait külföldi multinacionális cégek kezére játszották, és eladósították az országot.

Ecuadorban, Bolíviában és kisebb mértékben Peruban is a parasztmozgalmaknak sikerült rendszerváltozást kicsikarniuk. A parasztmozgalmak vezető szerepet töltöttek be az ALCA-val szembeni küzdelemben Brazíliában, Közép-Amerikában (különösen Guatemalában), Ecuadorban, Paraguayban, Bolíviában, Peruban, Kolumbiában és Mexikóban.

A parasztmozgalmak felléptek a genetikailag módosított és vegyszerekkel kezelt mezőgazdasági termékek előállítása ellen, melyet Monsato próbált bevezetni, s síkraszálltak az ökológiailag megfelelő mezőgazdálkodás mellett. A parasztmozgalmak vették fel a küzdelmet az élelmi termékek vegyszeres rovarirtóval való kezelése ellen is, illetve felléptek a kokaültetvények védelmében – hiszen ezek a családi kisgazdaságok fontos forrásai, melyeknek sokszoros kihatása van az egész gazdaságra.

A parasztvezetők azt követelik, hogy Washington lépjen fel a drogkereskedelemmel szemben; azt követelik, hogy lépjen fel drogcsempész- és drogkereskedő-elitjével szemben, illetve azon USA-bankokkal szemben is, melyek az illegális drogprofitok “tisztára mosásával” foglalkoznak. A parasztmozgalmak részt vállaltak azokban az országos koalíciókban is, melyek a privatizációs törvények életbeléptetése, az USA katonai bázisainak kiterjesztése és az illegális külföldi adósságfizetés ellen tiltakoztak.

A parasztmozgalmak közvetlen akciói hatására egyes kormányok elhalasztották vagy végképp félretették az IMF által előírt “szigorító” programokat. Hasonlóan jelentős szerepük volt azoknak a parasztmozgalmaknak, melyek a nagyobb városokra átterjedve, gyúanyagként szolgáltak például a 2003. októberi bolíviai, az 1994. januári zapatista felkelés kirobbantásában, az ecuadori kongresszus elfoglalásában 2000-ben, illetve az új évezred brazíliai földfoglaló mozgalmaiban.

Egyértelmű, hogy a parasztok földfoglalásai nélkül ma (2005-ben) nem lenne folyamatban az agrárreform, hiszen a bürokratikus változások malmai lassan és bizonytalanul őrölnek. Abból a tényből kiindulva, hogy az utóbbi 20 évben egyetlen progresszív agrártörvény vagy gyakorlati rendelet nem született egyetlen latin-amerikai rezsim regnálása idején sem (Venezuela kivétel Chávez elnökségének időszakában), még inkább kiemeli a parasztmozgalmak jelentőségét, hiszen ezek jelentik az egyetlen eszközt arra, hogy a parasztok megvédjék jogukat a földhöz, a hitelekhez, a piacokhoz, és védelmet találjanak a dömpingárukkal szemben.

A parasztmozgalmak által kivívott eredmények azonban nagy árat követeltek emberi életekben, és erőszakos megtorlást vontak maguk után. Csak Kolumbiában több mint 20 000 parasztvezetőt, aktivistát és emberjogi képviselőt gyilkoltak meg az USA által támogatott terrorista katonai és félkatonai bandák, és több mint hárommillió embert űzött el lakóhelyéről az állami erőszak. Brazíliában 1995 és 2005 között, Cardoso és Lula hatalomgyakorlása idején mintegy ötszáz parasztot, föld nélküli munkást, vezetőt, egyházi aktivistát mészárolt le a katonai rendőrség és a nagybirtokosok által felbérelt bérgyilkosok. A bűncselekményeknek gyakorlatilag 90%-a büntetlen marad.

Az állam és a politikai hatalom, illetve az utóbbi megszerzésére irányuló politikai stratégia lesz továbbra is a parasztmozgalmak legjelentősebb problémája. A parasztok ereje leginkább a fennálló hatalom elleni tiltakozásban jelent meg, és leggyengébb pontja mindig is a hatalom megszerzésére irányuló, azt elősegítő stratégia volt. Még azokban az esetekben is – mint például Ecuadorban (2000-ben) vagy Bolíviában (2003 októberében) –, amikor a parasztmozgalmaknak sikerült egy rezsimet elmozdítaniuk a hatalomból, akkor sem álltak készen a hatalom átvételére, hanem olyan neoliberális demagógok kezére játszották át a hatalmat, mint a bolíviai Carlos Mesa vagy az ecuadori Lucio Gutierrez.

A parasztok sikeresen tiltakoztak, mi több, reformokat is kivívtak, de az államhatalom megragadásának hiányában ezek a reformok elhaltak, amikor a mozgalom hullámai elültek. A küzdelem hevében a balközép vezetők könnyelmű ígéreteket tettek, melyeket aztán sorra megszegtek, és mihelyt a burzsoázia megszilárdította hatalmát, hamarosan ellencsapással válaszolt, mondván, “terrorellenes” stratégiára van szükség. Ha a parasztoknak nincs a hatalom megragadására irányuló stratégiájuk, akkor továbbra is fennáll az a helyzet, hogy még a tehetséges vezetőknek is félre kell állniuk, és át kell a hatalmat adniuk ambiciózus kispolgári politikusoknak, akik – egy rövid, kezdeti demagóg és szimbolikus engedményeket deklaráló periódust követően – tovább haladnak a neoliberális elődeik által kitaposott úton.

Vannak olyan forradalmi teoretikusok, akik szerint az államhatalom megragadásához szükség van az alulról kiépülő tömegmozgalomra, a városi csoportokkal és tömegmozgalmakkal kialakított koalícióra, és olyan konkrét, a reformok kivívására irányuló küzdelmek megvívására, melyek megalapozhatják a “kettős hatalom” megteremtését. Ezek pedig bonyolult és nehéz folyamatok, melyek konkrét megvalósítása a helyi feltételek függvénye. A helyi kormányzati szerep és a tömegmozgalmakban játszott politikai vezető szerep “bizalomerősítő” eszközök: amikor megkérdeztem a parasztvezetőktől, hogy a felkelés csúcsán miért nem “vették át a hatalmat” Bolíviában és Ecuadorban, azt válaszolták, hogy még “nem álltak készen”, és “nem volt elég önbizalmuk a kormányzáshoz”. Ugyanakkor, a parasztvezetők és paraszti aktivisták mindenhol azt hangoztatják, hogy élet-halál, a fennmaradás és fejlődés vagy a kitelepítés és nincstelenség kérdése, hogy a parasztság az imperializmussal szemben megteremtsen egy új politikai rendszert.⁸

 

 

Jegyzetek

 

 

 

E cikk James Petras és Henry Veltmeyer: Social Movements and the State: Brazil, Ecuador, Bolivia and Argentina / Movimientos Sociales y el Estado: Brazil, Ecuador, Bolivia y Argentina c. művének kivonata (Pluto, London, 2005 / Lumen, Buenos Aires, 2005), amely számos helyszíni kutatás – többek között interjúk és a résztvevők megfigyelései – eredményét összegzi az 1992–2005 között zajlott alábbi mozgalmakkal kapcsolatban: CONAIE (Ecuador, 2002, 2003); Cocaleros (Bolívia, 1993, 1996, 2003); EZLN (Mexikó, 1995, 1996); MST (Brazília 1992 és 2005 között minden esztendőben); Federación Nacional Campesino (Paraguay, 1998, 1999); MOCASE (Argentína, 1995); Confederación Campesino (Peru, 2004); Federación Campesino (El Salvador, 1999); Federación Ezequiel Zamora (Venezuela, 2004); Via Campesina (Brazília, 1997).

² James Petras és Henry Veltmeyer: “Are Latin American Peasant Movements Still a Force for Change? Some New Paradigms Revisited”, The Journal of Peasant Studies, vol. 28, #2. January 2001 pp. 83–118.

³ Wilder Robles: “The Landless Rural Workers Movement (MTS) in Brasil”, The Journal of Peasant Studies, vol. 28, #2. January 2001, pp. 146–161.

⁴ Roger Batra: Agrarian Structure and Political Power in Mexico (Baltimore: John Hopkins University, 1993).

⁵ Luis Macas: “Diez Años del levantamiento del Inti Raymi de Junio 1990: un balance preliminary”, Boletin Mensual Instituto Científico de Culturas Indígenas: Quito, 2000

⁶ João Pedro Stadile és Sergo Frei: A luta pela terra no Brasil (São Paulo, Scritta, 1993)

⁷ Tom Brass (ed.) Latin American Peasants (special issue). Journal of Peasant Studies, vol. 29, no. 3 és 4, 2002. április–július

⁸ James Petras és Henry Veltmeyer: The Peasantry and the State in Latin America: A Troubled Past, an Uncertain Future. In Tom Brass (ed.) Latin American Peasants (2002).

 

(Fordította: Baráth Katalin)