Különös átalakulások mentek végbe a globalizáció peremvidékein. A tanulmány Kunhegyes térségében végzett "mélyfúrások" eredményét ismerteti. A mikrofolyamatok sokat elárulnak az összfolyamat természetéről is.

A vidéki Magyarország egy kutatás tükrében¹

A problémáról

Hazánkban a kilencvenes évek fordulóján – más kelet- és közép-európai volt szocialista országhoz hasonlóan – rendszerváltás ment végbe. A rendszerváltást döntően két jelenségkörrel szoktak leírni és definiálni, egyrészt az egypárti diktatúráról a többpárti demokráciára, másrészt az államszocialista redisztribúcióról a piacgazdaságra való áttérésként. A tudomány emberei ehhez még hozzá szokták tenni, hogy a rendszerváltás azért ennél összetettebb, és ide tartozónak látják a társadalom “mélyrétegei”-ben, a kultúra, az értékek, a “civil” társadalom, az érdekmegjelenítés, az életvitel és életmód, a habitusok stb. területén zajló átalakulási folyamatokat is, amelyek ugyan kevésbé gyorsak és látványosak, mint az előbbiek, de legalább ilyen fontosak.

A vázoltak természetesen nem írják le pontosan, és nem merítik ki a rendszerváltás “lényegét”, hiszen a fenti szempontok csak nagyon általános kapaszkodókat adnak annak megítéléséhez. Nem szólnak például arról, hogy a piacgazdaság mely “formájának” és “fejlettségének” – pl. Egyesült Államok, Japán, Németország, Mexikó, Kenya, Kína – az elérése minősül rendszerváltásnak, avagy minden rendszerváltás és piacgazdaság-e, ami nem az államszocializmus (legalábbis Közép- és Kelet-Európában). Úgy gondoljuk, hogy fontos kérdésekről van szó, hiszen a fentiek közül az egyik felfogás kizárólag az államszocializmus tagadására és rombolására épül, míg a másik a piacgazdaság egy, a lakosság által többé-kevésbé “ismert” változatát mutatta fel mintának. Ugyanis a rendszerváltást támogató széles lakossági csoportoknak nagyon is kiforrott nézetei voltak arról, hogy a kapitalizmus mely fejlettség- és formaváltozatát tartja kívánatosnak a maga számára – a “szociális piacgazdaság” európai modelljéről van szó –, és a rendszerváltó politikai elitek ezt is ígérték neki.

Nos, az elmúlt másfél évtizedben kialakult a magyar piacgazdaság, és a lakosság egyrészt gazdag tapasztalatokat szerezhetett arról, hogy a kormányra került politikai elitek különféle csoportjai mit is értettek rendszerváltáson, másrészt szembesíthették egymással a politikai ígéreteket, saját elvárásaikat és a tényleges helyzetet. A szembesítés végeredménye persze nagyon is különböző lehet, hiszen a változások hordereje, dinamikája és irányai az egyes társadalmi rétegeket és csoportokat eltérő módon érintették, más és más alternatívákat kínáltak számukra, és jelentősen eltérő élethelyzetekbe sodorták őket.

Mindezeket azért bocsátottuk előre, mert azt gondoljuk, hogy a vázoltak értelmében “sok” és “sokféle” rendszerváltás volt a magyar társadalomban, amelyekről keveset tudunk és még kevesebbet hallunk.

Ebben az összefüggésben csupán felelevenítenénk, hogy hazánkban a rendszerváltás egy mély és hosszú gazdasági válsággal kapcsolódott egybe, amelynek során a GDP mintegy ötödével esett vissza, két számjegyű infláció alakult ki, hozzávetőlegesen másfélmillió munkahely szűnt meg, továbbá a lakosság döntő része jövedelme és életszínvonala csökkenését élte meg. A vázoltak kapcsán tömeges és tartós munkanélküliség alakult ki, radikálisan megváltozott a keresők és az eltartottak aránya, a foglalkoztatottság alacsony szinten állandósult, az elszegényedés és lecsúszás sokakat érintett, a jövedelmi, társadalmi és a területi polarizáció irányzatai pedig felerősödtek.² Következésképpen – mint utaltunk rá – a rendszerváltás az országon belül nem azonos jelentéssel bír, és ne csupán a “győztesek” és “vesztesek” oly leegyszerűsítő felosztására gondoljunk, hanem a társadalmi különbségek ennél némileg differenciáltabb megközelítésére vagy a területi polarizálódás nagyon is érzékelhető jelenségére. Ez utóbbinál maradva: azzal, hogy a külföldi tőkeberuházások döntően a fővárosban és környékén, továbbá az ország északnyugati régióiban realizálódtak és az ország más térségeit elkerülték, az addig is számottevő területi különbségek tovább nőttek. A probléma érzékeltetésére néhány adat: amíg az egy lakosra jutó GDP (vásárlóerő-paritáson számolva) Budapesten 20 400 dollár volt 1999-ben, addig a vele egy régióba kerülő Közép-Magyarországon csak 8700 dollár. És amíg Győr-Sopron-Moson megyében 14 000 dollár volt ugyanez az érték, addig Baranya megyében 8300, Hajdú-Biharban 7700, Békésben 7300, Nógrádban és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében pedig 5900 dollár.³ Ha ehhez hozzászámítjuk a foglalkoztatás- és munkanélküliségbeli jelentős eltéréseket, a munkaerőpiacok szegmentáltságát és ezek jövedelmi következményeit, akkor aligha lehetnek kétségeink aziránt, hogy a rendszerváltás földrajzilag is nagyon különböző tartalmakkal telítődött hazánkban az elmúlt közel másfél évtizedben, jóllehet területileg nem egy nagy országról van szó.

A kutatásról

A kilencvenes évek közepétől tehát arra vállalkoztunk, hogy – szem előtt tartva a fentieket – a rendszerváltás kérdéskörét egy sajátos fejlődési pályát befutott térségben vizsgáljuk meg. Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon milyen következményekkel járt a rendszerváltás egy olyan kistérségben, amelynek fejlődése a magyarországi kapitalizálódás és iparosodás évszázados trendjéhez képest mindig is “elmaradott” volt, hozzá képest is “késettséget” mutatott, amelyben az iparosodás csak a hetvenes évek elejének szocialista ipartelepítése nyomán indul meg, hogy aztán a rendszerváltás utáni évek üzemfelszámolásait követően itt is gyárbezárásokra és leépítésekre kerüljön sor. Röviden: e térség fejlődési sajátszerűsége, hogy a mezőgazdaság dominanciája a hetvenes évek elejéig fennmaradt, amiből egy külső tőkeallokáció (gyártelepítés) kilendítette a térséget, hogy aztán alig két évtizednyi iparosodás után, a kilencvenes évek elejének tőkekivonásai (gyárbezárások) nyomán ismét új “fejlődési” pályára álljon.

Mint az elmondottak is jelzik, a körzet fejlődésében a hetvenes és nyolcvanas évtized különleges helyet foglal el, tekintettel arra, hogy a szocialista iparosítás számottevően átalakította a helyi gazdaságot, annak potenciálját és szerkezetét vagy a foglalkoztatási viszonyokat. Ugyanakkor a társadalmat is átstrukturálta, és az iparosodásnak megfelelő társadalmi rétegzettséget, kétkeresős családmodellt, jövedelmi viszonyokat, fogyasztási és megélhetési módokat, habitusokat, átörökítési és továbbtanulási szokásokat keltett életre. A rendszerváltás utáni új “fejlődési” pálya ily módon sokféle kérdést vetett fel a “hogyan tovább”-ot illetően.

Kérdés egyfelől, hogy az érintett települések és mikrokörzet életében milyen nyomot hagyott az iparosítás, így az előző húsz év iparosodási folyamatai nyomán felhalmozódott-e olyan gazdasági potenciál, amely a településeket képes a megkezdett fejlődési pályán tartani és továbbvinni. Avagy az ipar összeomlása után megszakad ez a fejlődési pálya – mert külső tőkéket sem sikerül bevonni a körzet életébe –, és olyan foglalkoztatási és megélhetési viszonyok alakulnak ki, amelyeket történetileg sokan már rég “túlhaladott”-nak véltek.

Másfelől kérdés, hogy mi lesz az itt lakó, eddig zömében az iparban, szolgáltatásban stb. foglalkoztatott társadalmi rétegek és csoportok sorsa a gyárbezárások után, kik tartják meg munkahelyeiket és kik szorulnak ki a munkaerőpiacról, mennyi ideig maradnak munka nélkül, milyen személyes és családi erőforrásokkal rendelkeznek, illetve ezek mozgósításával vagy ezek hiányában milyen túlélési és kitörési stratégiákat követnek.

És persze kérdés az is, hogy vajon az új “földreform” (földosztás) fejlődési alternatívát kínál-e a települések és lakóik számára, ebben az irányban átstrukturálja-e a társadalmat, netán a foglalkoztatási feszültségek levezetésében nyújt csupán segítséget, avagy bebizonyosodik, hogy a mezőgazdaság irányába már e későn iparosodott térségben sincs visszaút.

A vizsgálat lebonyolítására egy alföldi kistérségben – nevezetesen Kunhegyesről és körzetéről van szó – került sor, nem utolsósorban azért, mert a helyi vezetők, intézmények és a lakosság készségesnek mutatkoztak az együttműködésre, amit ezúton is köszönünk. A kutatás első fázisa 1995-ben és 1996-ban zajlott, a második 1999 és 2000 fordulóján. Írásunk ez utóbbi empirikus vizsgálat adatain alapul, amelynek során egy kisváros és öt falu 18 és 55 év közötti lakosságára kiterjedő 1000 fős reprezentatív felvételre került sor. A továbbiakban kísérletet teszünk a kutatás legfontosabb megállapításainak összefoglalására, amelyeket a kistérség és lakossága rendszerváltás utáni állapotának leírására jellemzőnek ítéltünk. (A kutatásról röviden még annyit, hogy az egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat része volt, amelynek során a Csíki-medencében is egy hasonló empirikus felvételre került sor).⁴

A munkanélküliségről és a foglalkoztatottságról

Mint jeleztük, a térség a rendszerváltás után új “fejlődési” pályára került az üzembezárások miatt, amely a nagyvárosokból visszaözönlő számottevő ingázóval együtt tömeges munkanélküliséget okozott. Például amíg 1992-ben az országos munkanélküliségi ráta 12,3 százalék volt, addig a körzet átlaga ennek több mint a kétszerese, 29,6 százalék. A helyzet a későbbiekben sem változott jelentősen, hiszen még 1997-ben is 26,9 százalékos rátát tartottak nyilván a térségben, mely arány az ezredfordulóra mindössze 20,5 százalékra szelídült, miközben az országos átlag 10 százalék alá süllyedt.

Egyes falvakban természetesen a fentieknél olykor léptékekkel magasabb rátákat mértek, nem voltak ritkák a 33-35 százalékos értékek, de előfordultak 40 százalék feletti ráták is.⁵ Ezek azonban “csak” a hivatalos adatok voltak. A helyi munkaügyi kirendeltség munkatársai számításai szerint a regisztrálatlan munkanélküliek száma csaknem elérte a hivatalosan számba vettekét, vagyis a munkanélküliséggel jelzett probléma jelentősen “több” volt a hivatalosan elismertnél.

Az általunk végzett vizsgálat adatai szerint a 18–55 éves munkaképes korúak 46 százaléka állította azt, hogy a rendszerváltást követően volt munkanélküli. Ennél persze többen voltak érintve a munkanélküliség által, csakhogy azt sokaknak sikerült a “leszázalékolás”-sal, a “gyes”-sel vagy a “háztartás”-ba történő visszavonulással kivédeni, így hivatalosan elkerülték a munkanélküli státust.

Figyelmet érdemel, hogy a körzet lakossága nagyon eltérő munkaerő-piaci életúttal a háta mögött találkozott először elbocsátása tényével, így munkanélkülivé válásukat sokan tragikusan élték át. Gondoljuk csak meg, hogy a kérdezettek mintegy harmada (31%) 10–20 év közötti, további közel egynegyede (23%) pedig 21 évnél hosszabb munkaviszonnyal rendelkezett első elbocsátásáig. Ha az 5–10 éves munkaviszonnyal rendelkezőket is stabil munkavállalónak minősítjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a vizsgált népesség 70 százaléka hosszú és döntően zavartalan munkaerő-piaci életúttal bírt, így érthetően erősen megviselte az elbocsátás. Ennek a megítélésénél vegyük számításba azt is, hogy a kérdezettek zöme – főként a női munkaerő – hűséges volt vállalatához. Elbocsátásukkor egyharmaduk egy, további egynegyedük kettő és hatoduk legfeljebb három munkahelyen dolgozott az esemény bekövetkeztéig. Az adatok ismeretében aligha lehet őket vándormadaraknak minősíteni, főként ha azt is fontolóra vesszük, hogy a munkahely változtatások mögött számos esetben a településre és a családhoz való visszatérés húzódott meg, vagy éppen a kényszer, amely a mezőgazdaság elhagyására ösztönözte őket.

Az elmondottak jelzik a körzet népességének sajátos munkaerő-piaci szocializációját, aminek a korai munkavállalás és a mezőgazdasági foglalkoztatottság fontos jellemzői. Az előbbire példa, hogy a kérdezettek ötöde (21%) már 16 évesen vagy korábban, további 30 százaléka 17 évesen belépett a munkaerőpiacra. Az utóbbit pedig az a tény támasztja alá, hogy a vizsgált népesség kétötöde első elbocsátásáig rövidebb-hosszabb ideig dolgozott a mezőgazdaságban. A vázolt jellemzők alapvetően meghatározták további munkaerő-piaci életútjukat, hiszen a mezőgazdaságból való kilépés legtöbbjük számára előrelépés volt az ipar stb. irányába, a 16 éves kor alatti munkavállalás pedig az alacsony iskolázottságra utal, ami jelentősen behatárolta mozgási-mobilitási esélyeiket. A munkahely melletti hosszú távú kitartásukat egyébként sokuknál paraszti hagyományaik és az erre épülő erkölcsi felfogásuk is ösztönözték, továbbá ebbe az irányba hatott az is, hogy a vállalatok a szocialista viszonyok között preferálták dolgozóik hűségét. Így aztán érthető, hogy zömük miért élte át oly tragikusan az első elbocsátását.

Nem véletlenül beszéltünk eddig az első elbocsátásról, ugyanis a munkanélküliségről beszámolóknak mintegy kétharmada (64%) jelezte, hogy életében ez az állapot kétszer, háromszor vagy akár ennél is többször előfordult. Miután az érintettek jó része “jövedelempótlós”, illetve “közhasznú” állapotot is jelölt, nem lehetnek kétségeink az iránt, hogy a körzetben megjelentek a munkaerőpiacról tartósan kiszorultak csoportjai, akiknek élete láthatóan elsősorban ezen támogatási formák köré szerveződött és nem – mint normálisan – a munkavállalás köré.

És még egy adatsor a munkanélküliségről. A saját munkanélküli állapotról beszámoló személyek fele (47%) azt állította, hogy a vele egy háztartásban élők közül mások – házastárs, szülő, gyerek stb. – is elvesztették állásukat. És azoknak is egyharmada (34%) erről számolt be, akik maguk nem voltak munkanélküliek. A probléma társadalmi “sűrűsödését”-t jelzi, hogy ötödük (21%) állítása szerint a háztartásban előfordult olyan eset is, amikor egy időben több családtag is munkanélküli volt. A vázoltak egyértelműen krízishelyzetekről adnak hírt, hiszen akár az ismétlődő és tartós munkanélküliség, akár a több családtag egy idejű munkanélkülisége mind-mind olyan állapotok, amelyeket még az anyagilag és erkölcsileg “jól megalapozott” középosztálybeli családok sem viselnek el károsodás és a társadalom fő mozgásirányairól való leszakadás nélkül. Hát még a vizsgált térség sohasem tehetős lakói közül ide sodródott alacsony iskolázottságú és munkakultúrájú, a környezetük gazdasági, társadalmi és politikai mozgásait még a gazdasági fellendülések idején is nehezen és késve követni tudó, szegény falusiak családjai.

Nos, mindezek a folyamatok és következményeik – lásd az alábbi táblázatot – a lakosság foglalkoztatottságára és társadalmi státusára vonatkozó adatokból is jól nyomon követhetők.

Láthatóan a vizsgált kistérség munkaerőpiacának egyik fontos jellemzője, hogy a foglalkoztatottság az ezredfordulóig rendkívül alacsony szinten stabilizálódott. Az itt élő nők körében ez – a munkaügyi megközelítést alkalmazva, vagyis az “állásban lévők”-et, az “alkalmi munkások”-at és a “közhasznú foglalkoztatottak”-at ide számítva – nem éri el az ötven (49%), a férfiak közt pedig a hetvenöt százalékot (73%). Az adatok értékelésénél vegyük figyelembe, hogy a munkaképesség szempontjából a “legjobb korban” lévő – 18 és 55 év közötti – népességről van szó, vagyis mind a 18 év alatti legfiatalabb potenciális munkavállalók, mind pedig az 55 év feletti nyugdíj előtti korosztályok kimaradtak a vizsgálatból. További jellemzője e munkaerőpiacnak az onnan részlegesen vagy teljesen kiszorultak-kiszorítottak magas aránya, gondolunk itt az “alkalmi munkások”-ra, a “munkanélküli járadékosok”-ra, a “jövedelempótlósok”-ra, a “közhasznúak”-ra, a “leszázalékoltak”-ra, a “háztartásbeliek”-re és az “eltartottak”-ra, illetve az e státusokhoz kapcsolódó havi bevételek szintjére vagy az érintettek munkapiaci- és életkilátásaira.

A fent említett csoportok közül is kitüntetett figyelmet érdemelnek a “leszázalékoltak”, amennyiben a 18–55 évesek közti arányuk meghaladja a tíz százalékot. Ennek ugyanis nyomós okai lehetnek, hiszen a körzetben olyan “veszélyesnek” minősíthető munkahelyek nem voltak, amelyek az ilyen léptékű leszázalékolásnak alapot adhatnának. És bár az orvosok állítása szerint a hajnali kelés, a hivatalos munkahelyen eltöltött nyolcórás munka, majd a délutáni “második” gazdaság – a hétvégi túlmunkákkal megtetézve – túlhajszoltságot, sokuknál oly mérvű fizikai-idegi-szellemi megterhelést és elhasználódást okozott, amely az ötven év körüli leszázalékolásukat talán nem is teszi olyan különössé, mégis ennek a vázolt arányú előfordulása kissé elgondolkodtató. Inkább arról van szó ugyanis, hogy a körzet ismert foglalkoztatási és beruházási viszonyai arra ösztönözték a munkaügyi hivatalokat, hogy a munkához nem jutó, de a nyugdíjas kort még el nem ért népesség munkaerőpiacról való “kivonulása” elé ne gördítsenek akadályokat, mivel a problémát maguk nem képesek megoldani. És talán annak, hogy az orvosok hozzák meg a döntéseket, még előnyei is lehetnek, hiszen ily módon olyan szempontokat is érvényesíthettek az érintett személy és családja tekintetében – például a család megélhetésének biztosítása, a személyiségkárosodás megelőzése –, amelyeket a munkaügyi hatóságok nem feltétlenül vettek volna figyelembe. A gond persze az, hogy ezzel az egészségügyi eljárással az eredeti probléma többnyire megoldatlan maradt. Így az biztosítható volt ugyan, hogy az érintett egyén és családja ne maradjon rendszeres pénzbevétel nélkül, a leszázalékolásból származó járadék összege azonban önmagában nem volt képes “normális” életvitelt és életminőséget biztosítani. Vagyis a leszázalékoltak jó része közvetve visszakényszerült a munkaerőpiacra – jóllehet a munkaerő-piaci feszültségek enyhítése volt a leszázalékolás feletti szemhunyás indoka –, annak különböző (hivatalos, szürke stb.) szegmenseibe, illetve arra kényszerült, hogy megélhetése biztosításához házhelyén és más birtokában lévő töredékföldeken (pl. kárpótlási föld, szőlő, zártkert) naturálgazdálkodást folytasson.

Az iskolázottságról

A vizsgált térség további jellemzője – mint az alábbi táblázat is mutatja – az alacsonyan iskolázottak magas aránya.

Első megközelítésben közéjük soroltuk az alapiskolát sem végzetteket (7%), továbbá azokat, akik csupán az általános iskolai tanulmányaikat fejezték be (25%), így együttes arányuk megközelíti az egyharmadot (32%). Miután a fenti iskolázottságokhoz semmiféle szakismeret sem társul, sőt többnyire az írni, olvasni és számolni tudás olyan minimuma, amely az eredményes tanulás bármiféle esélyét is szinte kizárja, aligha meglepő, hogy e csoport munkaerő-piaci alkupozíciói mind aktuálisan, mind távlatosan rendkívül rosszak. Az adatok arra is rávilágítanak, hogy a férfiak e tekintetben némileg kedvezőbb helyzetben vannak, hiszen amíg körükben az érintettek aránya “csak” egyötödnyi (21%), addig a nők esetében az alacsonyan iskolázottak aránya eléri a kétötödöt (42%). A nők körében viszont az érettségizettek és a felsőfokú tanulmányokat végzettek aránya (35%) haladja meg jelentősen a férfiak között hasonlóan iskolázottak arányát (22%), ami az érintett nők némi versenyelőnyére látszik utalni. A két nem iskolázottsága közti karakterisztikus különbség a szakmunkásképző esetében is jól nyomon követhető: a férfiak döntő része (57%) itt végzett, a nőknél ez az arány lényegesen alacsonyabb (23%).

A vázolt iskolázottsági szerkezetek döntően még az államszocializmus viszonyait tükrözik, ahol a férfiak körében a szakmunkásképzés dominált, vagyis még a vidéki fiúk többsége is eljutott idáig, ennél magasabb végzettséget azonban már léptékekkel kevesebben szereztek. Ettől eltérően a vidéki lányok vagy nem tanultak tovább az alapiskola után – ezért a magas (42%) arány –, vagy ha igen, akkor érettségit adó középiskolában, és a kettő közti grádicsnak számító szakmunkásképzőt csak kevesen választották.

Nos, a szakmunkásképző intézeti bizonyítványok a rendszerváltást követően jelentősen leértékelődtek. Így egy második megközelítésben fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy napjainkban már ezek jó része is alacsony iskolázottságnak számít, és a munkaerőpiacon közel sem biztosítanak olyan alkupozíciókat, mint évtizedekkel ezelőtt. Mindenesetre az érintettek helyzetét jól mutatja, hogy a vizsgált térségben a “munkanélküliek”, a “közhasznúak”, a “leszázalékoltak”, az “alkalmi munkások” stb., vagyis a munkaerőpiacról kiszorultak körében arányuk a “csak” alapiskolát vagy azt sem végzettek után (48%) a második legmagasabb értékkel bírt (41%).

A bérekről, a családi jövedelmekről és a megélhetésről

A térségben kialakult állapotok további fontos jellemzője a bérek rendkívül alacsony szintje. Azért, hogy legyen némi képünk a nem éppen kedvező minősítésről, bemutatjuk az “állásban lévők” kereseteinek szerkezetét. 2000-ben a foglalkoztatottak tizede (13%) havonta 20 ezer forintot vagy kevesebbet vitt haza, durván harmaduk (35%) 21–30 ezer, negyedük (26%) 31–40 ezer, tizedük pedig (12%) 41–50 ezer forint közötti összeget. Ennél, vagyis 51 ezer forintnál többet mindössze a “dolgozók” tizede keresett. Összességében tehát a térségben hivatalosan foglalkoztatottak mintegy fele (48%) 30 ezer forintot vagy ennél kevesebbet vitt haza a hónap végén, illetve ha egy kategóriával feljebb, 40 ezer forintnál húzzuk meg a felső határt, akkor már a “dolgozók” háromnegyedénél tartunk. (Összehasonlításként: 1999-ben 22 500 forint, 2000-ben pedig 25 500 forint volt a bérminimum. Ez az összeg nem azonos a létminimummal, amelynek az egy főre eső havi nagysága a KSH létminimum-számításai szerint – a háztartás típusától függően – 20 és 33 ezer forint közötti sávban szóródott.)⁶ E “mércék” alapján a “dolgozók” mintegy fele a bérminimum (25 ezer), illetve a létminimum (20–33 ezer) körül keresett az ezredfordulón.

A kistérségre jellemző alacsony bérszínvonal és a vele együtt járó bérszerkezet döntően a tömeges és tartós munkanélküliséggel függ össze. Azzal, hogy sok-sok ember azért nem “dolgozik”, mert még a munkaügyi hivatal sem képes tartósan munkához juttatni őket, vagy ha igen, csak olyan munkákat tud felajánlani, ahol a minimálbért kínálják nekik. Másként fogalmazva, a körzetben kialakult a “kényszerfoglalkoztatás” intézménye, amely nagy létszámú lakossági csoportokat – és nem csupán a legkevésbé iskolázottakról van szó – döntően csak közmunkákon, közhasznú foglalkoztatáson, közhasznú társaságokon stb. keresztül képes bent tartani a munkaerőpiacon rövidebb-hosszabb ideig, ami azzal jár, hogy a körzet munkaerőpiacának a bérei a minimálbér körül szerveződnek. A térségben működő versenyszféra ugyanis a “hivatalos” munkaerőpiac e szegmensének a béreit tekinti mércének – ide értve az alkalomadtán letelepült multinacionális vállalatokat is – és a minimálbérnél mindössze öt-, tíz-, netán tizenötezer forinttal ajánlanak és fizetnek többet ebben a szférában is. Miután pedig sem a minimálbérből, sem az ennél akár tíz–tizenöt- vagy húszezer forinttal magasabb jövedelmekből nem lehet (tisztességesen) megélni, a lakosság ezen csoportjainak – és persze minden itt élőnek – számot kell vetnie azzal, hogy a hivatalos munkaerőpiacra történő visszatérés sem “tisztességes” bért, sem az elesettségből való kilépést nem képes biztosítani. A térség munkaerőpiacának egy másik szeletét a köztisztviselők és közalkalmazottak jelentik, akiknek a bérei és fizetései függetlenek az előbbi szegmenstől, és nem csupán azzal térnek el ettől, hogy itt némileg magasabbak a fizetések, hanem annak rendszerességében és biztonságában is.

Bár az alacsony bérszínvonal önmagában is számottevően befolyásolja a családi jövedelmek nagyságát, egy munkanélküliség sújtotta vidéken a keresők száma legalább ilyen jelentőséggel bír. Sokat mondó ténynek tartjuk ugyanis, hogy a népesség negyede (24%) olyan családháztartásban élt, amelyben nem volt “állásban lévő” személy a vizsgálat idején, további harmadában (35%) pedig egy fő, vagyis az összes család mintegy háromötöde a megélhetést biztosító keresőket illetően súlyos deficittel jellemezhető. A “normálisnak” tekinthető kétkeresős családmodellel a kérdezettek mindössze háromtizede írható le, ennél több keresővel a háztartások tizede bírt.

Az alacsony bérszínvonal és a keresők számának az ismeretében nyilván nem okoz meglepetést az a tény, hogy a térség családháztartásainak a többsége rendkívül alacsony havi pénzbeli bevételekkel rendelkezett. Ha továbbra is a 30 ezer forintos “mércét” használjuk a jövedelmek minősítéséhez, akkor azt látjuk, hogy a családok tizedének (11%) a havi bevétele 30 ezer forint volt, vagy alatta maradt, kétötödének (43%) 31–60 ezer, harmadának (35%) 61–100 ezer közé esett, és csupán egytizedé (9%) haladta meg a 100 ezer forintot.

Mire is elégségesek ezek a családi bevételek? A kérdezettek mintegy kétötöde (38%) jelezte, hogy havi rendszerességű fizetési kötelezettségei (pl.: villany-, víz- és gázszámla) teljesítése gondot okoz számukra, kétharmada pedig arról adott hírt, hogy pénzük gyakran nem tart ki a hónap végéig. Háromtizedük családjának alkalmanként gondot okozott a kenyér, liszt vagy cukor megvétele, ugyanennyi családnak, hogy húst vásároljon, közel háromötödüknek (58%), hogy télire megfelelő ruhát és cipőt, és mintegy felüknek (48%), hogy tüzelőt vegyen.

És a kérdezettek háromnegyede (73%) arra a kérdésre, hogy “tudnak-e félretenni bevételeikből?”, határozott “nem”-mel felelt. Persze a “félretenni” képes népesség nagyobb része (19%) is csupán “esetenkénti” tartalékolásról számolt be, míg a “rendszeres” spórolásról egytizedük sem (8%) adott hírt. Mindezekre azért tértünk ki, mivel belátható, hogy ebben a munkanélküliséggel sújtott és bizonytalan világban nincs tartalékolás, ami e problémák tompításának az előfeltétele lehetne. És a döntő többség számára elérhetetlen a felhalmozás “polgári” luxusa is – erre most nem mint valamely vállalkozás megalapozásának az előfeltételére gondoltunk –, ami nélkül a következő generáció versenyképes elindítása csakúgy elképzelhetetlen, mint ahogy a külső világgal való lépéstartásból vagy az életminőség javításából adódó kényszerek realizálása is.

Az elmondottak alapján nem lehet csodálkozni azon, hogy a kérdezettek több mint a fele (55%) úgy ítéli meg – lásd az alábbi táblát –, hogy ő és családja anyagi helyzetét az “éppen megélünk” kijelentés fejezi ki a legtalálóbban. Ennek a tartalma megfelel az egyik hónapról a másikra élés nem éppen szívderítő állapotának, amelyben nemhogy némi tartalékolásra nincs mód, de ezen állapot fenntartása is annyi idegi-fizikai-szellemi erőfeszítést igényel, hogy jelentősebb és hosszabb távú személyes és családi elképzelések kidolgozása, életben tartása és realizálása felőrlődik a mindennapok hordalékán. Ilyen elképzelések és tervek vitathatatlanul vannak, azonban a napi megélhetési gondok felemésztik ezeket.

E domináns állapotértékeléstől és hangulattól van ugyan eltérés pozitív irányba, de még e vélekedések is visszafogottak, hiszen elenyésző arányban (3%) vannak olyanok, akik anyagi helyzetüket “nagyon jónak” tartják, továbbá az egyötödnyi (19%) “jó, de nem tudunk megtakarítani” vélekedés is inkább az egyik napról a másikra élés kevésbé emberfacsaró változata, semmint egy új perspektívát ígérő vagy nyitó életminőség kifejeződése. A másik pólust az a közel negyednyi (23%) népesség képviseli, amely családja anyagi helyzetét “rossz”-nak vagy “nagyon rossz”-nak minősíti. E két csoportot a megélhetési gondok gyakorisága különbözteti meg egymástól, amennyiben az utóbbiak “naponta” kénytelenek szembesülni a megélhetési problémákkal. (Bár nem kívánunk a témával bővebben foglalkozni, de figyelmet érdemel, hogy a fiatalabb korcsoportok sem látják családjuk anyagi helyzetét gyökeresen másként, mint az idősebbek, csupán az “éppen megélünk” állapothoz képest hasonló arányban “jobbnak” vagy “rosszabbnak” látták azt.)

A földről és a naturális önellátásról

A rendszerváltó politikai elitek, majd pártok többsége vérmes reményeket fűzött az általa kidolgozott “földreformhoz”, amelyek nem utolsósorban azt célozták, hogy ezzel egy új, tőkeerős és nemzetközileg is versenyképes magántulajdonos mezőgazdasági osztály – a “magyar farmer” – kialakítását-kialakulását “segítik” elő. Tekintettel arra, hogy a térségben mindössze két évtizedes múltra tekintett vissza az iparosítási fordulat, nem alaptalan kérdés, hogy a mezőgazdaságot éppen hogy elhagyó, illetve még a téeszekben dolgozó nagy létszámú társadalmi rétegek és csoportok élnek-e és élhetnek-e ezzel a történelem által felkínált lehetőséggel. Annál is kevésbé alaptalan a kérdés, mivel az államszocializmus viszonyai között, a nyolcvanas években, a vizsgált népesség négyötöde foglalkozott mezőgazdasági kistermeléssel, és miután több mint negyedük (28%) árutermelői szinten érintett volt ezekben az ügyletekben, joggal feltételezhető, hogy közülük sokan vállalkozói indíttatást is kaptak, hiszen piaci kapcsolatokat építhettek ki, netán kisebb-nagyobb felhalmozásokra is szert tehettek. Más oldalról a tömeges munkanélküliség ösztönző erejét is figyelembe kell vennünk, feltételezve, hogy az állásukból elbocsátottak és munkaerőpiacról tartósan kiszorultak tömegéből sokan – még ha kényszerből is – a mezőgazdasági vállalkozások irányába keresik a kiutat szorult helyzetükből.

Nos, a vizsgálat adatai meglehetősen ellentmondásos helyzetre utalnak a térség legújabb “földreformja” kapcsán. Egyfelől tény, hogy a kérdezettek mintegy harmada (31%) olyan családháztartás tagjakén él, amelyik rendelkezik földtulajdonnal. Ez arra látszik utalni, hogy a “földreform” társadalomszerkezeti átalakulása nyomán egy nagy létszámú – és így történelmileg egy kissé már idejét múlt – földtulajdonosi osztály alakult ki. Másfelől azonban az is tény, hogy a földbirtokok – lásd az alábbi táblát – meglehetősen kicsik.

Elaprózott területekről van szó, amennyiben e földbirtokok harmadának (32%) a nagysága nem haladja meg az egy hektárt, negyede (27%) 1,1 és 2,9 hektár, tizede (12%) 3 és 4,9 hektár, további tizede (13%) pedig 5 és 9,9 hektár közötti területet foglal magában. Ennél nagyobb, vagyis 10 hektár feletti földtulajdonnal a birtokosok családjainak mindössze hatoda (16%) rendelkezik, döntően persze 50 hektár alatti területtel. Összességében tehát olyan nagyságú földbirtokok alakultak ki az új “földreform” nyomán – kiegészítve a talajok nagyobb részének rossz minőségével és az extenzív termelés elterjedtségével –, amelyeken a szakértők szerint egy-egy család már a két világháború közti időszakban sem tudott megélni, nemhogy napjainkban, amikor a versenyképesség mércéjéül az Unió évtizedek óta agyontámogatott, jól felszerelt és beágyazott piaci kapcsolatokkal bíró “farmjai” szolgálnak. (A versenyképesség megítéléséhez még néhány adat: a földtulajdonosok 7 százalékának van csupán kéttengelyes traktora, 2 százalékának áll valamiféle magtár vagy tárló a rendelkezésére, és mindössze hat darab kombájn van a mintegy harmadnyi birtokos kezén.)

Jóllehet e földterületek kevéssé szolgálnak egy-egy család kizárólagos megélhetésének az alapjául, a vázolt foglalkoztatottsági, bérezési, jövedelmi stb. viszonyok ismeretében mégis könnyen belátható ezek felértékelődése a térség háztartásainak életében. A “kistermelés” – mint láttuk – az államszocializmus körülményei közt is általánosan bevett gyakorlat volt, amelynek folytatását a kistérség új “fejlődési” pályára kerülése még inkább felerősítette, arra ösztönözve és szorítva a családokat, hogy a háztartásuk élelmiszerekkel történő ellátását minél inkább maguk oldják meg. És ehhez nem szükséges külön szántóföld, elégséges a házhoz tartozó telek, ahol némi zöldséget és burgonyát lehet termelni, valamint tyúkot, kacsát, sertést stb. lehet tartani. Mindezek nagy könnyebbséget jelentenek a napi étkezés biztosítása és a háztartás pénzgazdálkodása szempontjából, hiszen a sárgarépát, a paprikát, a csirkét, a tojást, a kolbászt stb. nem kell megvenni, és az így “felszabaduló” pénzt másra lehet fordítani.

Nos, adataink szerint a vizsgált népesség háromnegyede olyan háztartásban él, amely megélhetése biztosítására, javítására, pénzbeli bevételei kiváltására vagy növelésére foglalkozik – vagy kénytelen foglalkozni – mezőgazdasági kistermeléssel. Ezen kényszer alól az “állásban lévők” sem jelentenek kivételt, sőt bizonyos beruházásigényesebb termelési típusokat ők uralják. Sokatmondó tény az is, hogy nem csupán a fizikai dolgozókra jellemző a kistermelésben való részvétel, hanem az irodai dolgozókra, a vezető és az értelmiségi rétegekre is. Láthatóan – megélhetésüket és életminőségüket javítandó – ezt az erőforrást ők sem nélkülözhetik, hiszen körükben is tömeges a mezőgazdasági kistermelés, amennyiben 70 százalékos részvételi arányukat annak tekintjük.

Az elmondottak tehát arra utalnak, hogy a rendszerváltás utáni “földreform” a mezőgazdasági termeléstől az elmúlt évtizedekben csak félig-meddig elszakadni tudó kistérségben sem kínált fejlődési vagy kitörési alternatívát a mezőgazdaság irányába. Az alternatívát természetesen modern értelemben gondoljuk, vagyis, amely biztosítani tudta volna egy számottevő és nemzetközileg is versenyképes mezőgazdasági vállalkozói kör kialakulását. Arra sem volt képes, hogy a térség gazdaságát a rendszerváltás utáni leépülési és stagnálási folyamatokhoz képest, akár csak átmenetileg is, dinamizálja. Sőt a foglalkoztatási gondok mérséklésében betöltött szerepe sem említésre méltó. A körzetben kialakult elszegényedési és megélhetési problémák kezelésében betöltött szerepe viszont nem lebecsülendő, gondoljunk a naturális önellátás tömeges elterjedtségére akár az állással bírók, akár a munkaerőpiacról kiszorultak körében. Ez utóbbi azonban nem egy modern világra, hanem egy “fejlődő” társadalomra utaló jellemző.

A társadalmi közérzetről

A térségben élők többsége a rendszerváltás óta eltelt időt saját és családja anyagi romlásaként élte meg. Arra a kérdésre ugyanis, hogy “megítélése szerint a rendszerváltás óta az Önök anyagi-gazdasági helyzete miként alakult?”, közel egyötödük (18%) azt válaszolta, hogy “számottevően romlott”, további kétötödük (43%) pedig egyszerűen azt, hogy “romlott”. Ezzel szemben “számottevő javulásról” mindössze három fő, “javulásról” is csupán 7 százalék számolt be, amik aggasztóan alacsony értékek. A többiek (32%) helyzetüket “változatlan”-nak minősítették. Nyilvánvalóan nem könnyű egy olyan térség népességét meggyőzni a rendszerváltás előnyeiről, amely lakosságának hattizede “romló”, harmada pedig “változatlan” anyagi-gazdasági állapotokról számol be.

Rossz közérzetükre utal az is, hogy gondjaik – lásd az alábbi táblát – a napi megélhetés körül szerveződnek.

A fenti vélemények mögött egy évtized tapasztalatai és felgyülemlett, mára súlyos egyéni, családi és társadalmi feszültséggé sűrűsödött problémák állnak. A leírtak ismeretében aligha meglepő módon akut napi megélhetési gondok vezetik a sort: a “rossz anyagi helyzet” (41%) és a “pénztelenség” (33%). A kialakult állapotok súlyosságára mutat, hogy a vázolt foglalkoztatottsági viszonyok közt a “munkanélküliség” a harmadik helyre szorult a gondok sorában, jelezve, hogy a tömeges és tartós munkanélküliség következményei – az alacsony bérszínvonal, az elszegényedés stb. – napjainkig leváltak az alapproblémáról, és önálló életre keltek. Az “egészségi gondokra” való hivatkozás magas aránya (16%) szintén szembeötlő, ami két fontos tényezőre hívja fel a figyelmet: a korábban is általános “önkizsákmányoló” életmód és “önpusztító” életvitel, továbbá a rendszerváltás utáni egyéni-családi megpróbáltatások (pl. elbocsátás, elszegényedés) egészségkárosodást is okozó következményeire. Hasonlóképpen figyelemre méltó az “iskoláztatás” (10%) előkelő helye a problémák sorában, ami mögött nyilván az a felismerés munkál, hogy a településeken és a körzetben elérhető iskolák felszereltsége, színvonala és szolgáltatásainak kínálata nem képes biztosítani a gyerekek versenyképes munkaerő-piaci felkészítését. A szülők aggodalma már a következő nemzedék versenyképtelenségére utal. A “család válságának” (8%) előfordulási gyakorisága pedig arra, hogy a pénztelenség, a munkanélküliség, a szegénység és az ezekkel együtt járó feszültségek és konfliktusok kikezdik és felemésztik azon intézmény kohézióját, óvó-védő és kiegyensúlyozó szerepét, amelyre éppen ilyen körülmények között lenne a legnagyobb szükség.

A kistérség lakossága társadalmi közérzetének fontos eleme a “szegénységtudat”. Arra a kérésre, hogy a kérdezettek helyezzék el magukat és családjukat településükön belül a “gazdag–szegény” dimenzióban, egy furcsa társadalomképet kaptunk. Furcsát abban az értelemben, hogy a térség társadalmában láthatóan nincsenek “gazdagok”, csak “átlagosak” és “szegények”. Az önbesorolások alapján ugyanis senki sem tartotta magát “egyértelműen gazdagnak”, és “gazdagabbnak” is mindössze egy százalék, így a társadalom “csúcsán” az “átlagosak” helyezkedtek el, meglehetősen nagy súllyal (67%). A többiek a “szegényebbek” (22%), illetve az “egyértelműen szegények” (7%) közé sorolták magukat. (Nem válaszolt a kérdésre 3 százalék.)

Bár “pártatlan megfigyelő”-ként akár “reális”-nak is tekinthetnénk az önbesorolási szerkezetet, amennyiben az “egyértelműen szegények” között a munkaerőpiacról tartósan kiszorult és a marginalizálódás irányában elmozdult rétegek és csoportok képviseltetik magukat magas arányban (pl. munkanélküliek, leszázalékoltak, háztartásbeliek), míg a “szegényeket” a segéd-, betanított és szakmunkások uralják, a tényleges helyzet mégsem ennyire egyértelmű. A problémára talán egy 50-55 év körüli házaspár eszmecseréje világít rá legélesebben, amely a fenti kérdés kapcsán bontakozott ki köztük. A férfi ugyanis hosszas töprengés után azt a választ adta, hogy “Mi a szegényebbek közé tartozunk”. Mire a felesége közbeszólt: “Nekünk legalább van mit ennünk. Minket tessék az »átlagosak« közé sorolni.” Nyilvánvaló, hogy egy olyan térség társadalmáról és annak tagoltságáról egyáltalán nem könnyű képet – nemhogy “reális” képet – alkotni, ahol az “átlagos” és a “szegényebb” közti különbséget a “…legalább van mit ennünk” kijelentés mögött meghúzódó “életminőség” dönti el az előbbi javára. Annál is kevésbé, mivel az ország más, csak némileg is tehetősebb vidékein az “átlagos”, a “gazdagabb” és a “szegényebb” kifejezések más jelentéssel bírnak, mint a vizsgált kistérségben, nem utolsósorban azért, mert a köztük lévő különbségek mércéjéül nem az étkezés, illetve jelen esetben annak “minősített” esete, a “jóllakás” szolgál.

Aligha véletlen, hogy a térség vázolt foglalkoztatási, jövedelmi és megélhetési viszonyai között az emberek elbizonytalanodnak, hiszen feloldhatatlan ellentmondást érzékelnek a rendszerváltó pártok ígéretei, saját várakozásaik és az új rendszer számukra nyújtott tényleges alternatívái és életlehetőségei között. Tény, hogy a kérdezettek több mint a fele (55%) egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy “az ember nem tudja, miben higgyen”, jelezvén, hogy az adott társadalmi-gazdasági valóságban a politikai propaganda, az új rendszer hivatalos értékei, saját vallott értékeik, továbbá a tényleges élethelyzetük közös nevezőre hozása a többség számára alig megoldható feladat. És nem csupán azért, mert ezek egyeztetése közel sem egyértelmű vagy kézenfekvő, hanem főként azért, mert a végeredmény számukra nem elfogadható. Ugyanis az általuk megélt társadalmi valóság gyökeresen eltér a hatalmat gyakorlók ígérvényeitől, társadalomértelmezéseitől és ennek részeként a társadalomban róluk kialakult-kialakított képtől és persze saját várakozásaiktól is.

Ebben a világban a tervezésnek sincs sokak számára értelme, amennyiben a kérdezettek közel fele (48%) “teljes mértékben” vagy “döntően” egyetért azzal a kijelentéssel, hogy “nincs értelme tervezni”. Miért is lenne, ha a munkaerőpiacról tartósan kiszorult, és esélye sincs visszakerülni oda – legfeljebb alkalmanként a “kényszerfoglalkoztatás” keretei közé –, ha a hivatalos munkaerő-piaci keresetéből éppen csak megél, a szegénységből azonban nem tud kilépni, vagy ha “állása” folytonosan bizonytalan, hiszen nem lehet tudni, hogy “megrendelések hiányára” hivatkozva mikor fogják onnan elbocsátani. A személyes élet előre látásának és tervezésének a korlátozottsága, részleges vagy teljes hiánya súlyos problémákat rejt magában. Egyrészt az “önmagunkban való hit” zavarát, amely a személyiséget instabillá teszi, és rontja az érintett személy tevékenységének és családi befolyásának a hatékonyságát, másrészt alapját képezheti egy pesszimista világlátásnak és hozzáállásnak. (A kérdezettek háromtizede [29%] arról számolt be: “néha” úgy érzi, hogy az “életnek nincs értelme”, további 7 százalékukat pedig, hogy ez az érzés “gyakran” keríti hatalmába). Ezek az adatok tehát arra utalnak, hogy sokan érzik-gondolják azt, hogy sorsukat nem ők maguk irányítják, hanem külső erőknek kiszolgáltatva sodródnak, következésképpen ennek a kiszolgáltatott, bizonytalan, tervezhetetlen és persze anyagi nélkülözésektől terhes, kilátástalan életnek nemigen látják az értelmét.

Rövid összefoglaló

A vizsgált kistérség gazdasága és társadalma a rendszerváltás utáni tőkekivonást követően tartósan új “fejlődési” pályára állt, miután jelentősebb beruházásokra azóta sem került sor.

Az elbocsátások, az elhelyezkedési nehézségek és a munkanélküliség szinte mindenkit érintett a körzetben vagy személy szerint, vagy valamely családtagján keresztül. A szerencsés kevesek elsősorban az oktatásban, a közigazgatásban és az egészségügyben dolgozók köréből kerültek ki, az iskolázottabb és képzettebb rétegekből. A foglalkoztatás a leépítéseket követően alacsony szinten stabilizálódott.

A beruházások és az “elégséges” piaci kereslet hiányában a munkaügyi hivatal hősies, de meglehetősen eredménytelen erőfeszítéseket tett a gondjaira bízott munkanélküliek munkaerőpiacra történő visszasegítésében. Számottevő összegeket költöttek a különféle “kényszerfoglalkoztatási” programok finanszírozására, amelyek ugyan sokakat érintettek, ténylegesen azonban csak keveseknél tudták a munkaerő-piaci versenyképességet fenntartani vagy növelni.

Összességében a kialakult foglalkoztatási-megélhetési viszonyok fontos jellemzője, hogy a családháztartások egy jelentős részében nincs aktív kereső, további jelentős részében pedig csupán egy fő. Ez a keresők számában kimutatható “deficit” a háztartások háromötödét érinti.

A lakosság döntő többségének rendszeres pénzbeli bevételei rendkívül alacsonyak, és nem csupán azokéi, akik állami járadékokat kapnak, hanem az állásban lévőké is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a hivatalos munkaerőpiacon elérhető bérek és fizetések a minimálbér körül, azt némileg meghaladva szerveződnek. A lakosság elszegényedése, illetve a szegénység tartós fennmaradása ezzel is kapcsolatos, hiszen a hivatalos munkavállalás sem kínál alternatívát a szegénységből való kitörésre.

A munkaerő-piaci alkupozíciókat meghatározó erőforrások közül az iskolázottság és a szakképzettség terén komoly lemaradás érzékelhető, vagyis a körzetben sok az alacsonyan iskolázott ember.

A rendszerváltás utáni “földreform” – bár sokakat érintett – sem a helyi gazdaság és társadalom dinamizálásához, sem a mezőgazdaság irányába történő versenyképes átstrukturálódásához, sem a foglalkozatási gondok enyhítéséhez nem járult hozzá számottevően. A különféle nagyságú, de döntően kicsi földterületek azonban jó szolgálatot tettek és tesznek a munkanélküliség és pénzszűke gyötörte népesség naturális önellátásának tömeges elterjedésében.

A körzet lakosságának döntő többsége a rendszerváltás óta eltelt évtizedet saját maga és családja anyagi romlásaként, jó esetben stagnálásaként élte meg. A tartós munkanélküliség, a lecsúszás, az elszegényedés stb. körülményei kikezdték az itt élők egy nem elhanyagolható részének tartását, erkölcsi meggyőződését, hitét önmagában és a világ jobbra fordulásában. A rossz társadalmi közérzet, az elbizonytalanodás, a jövőtlenség és a szegénységtudat e légkör velejárói, ami mögött az az évtizedes tapasztalat is meghúzódik, hogy érdekeit nem képes megjeleníteni. A politikának láthatóan nincs mondanivalója róluk és nekik, ők és problémáik pedig nem “érik” el a politikát.

A vizsgált vidéki kistérség lakosságának a többsége számára tehát a mindennapi élet síkján a vázoltak “jelentik” a rendszerváltást és a piacgazdaságot.

Jegyzetek

¹ A kutatásokat az Institut für die Wissenschaften von Menschen (IWM) és az Aktív Társadalom Alapítvány támogatták, amiért ezúton is köszönetünket fejezzük ki.

² Tímár János (1994): “A foglalkoztatás és a munkanélküliség sajátosságai a posztszocialista országokban”, Közgazdasági Szemle, 1994/7–8., Laky Teréz (2002): A munkaerő keresletét és kínálatát alakító folyamatok, OFA, Budapest.

³ A szegénység enyhítéséért – helyzetkép és javaslatok, (2003), Ország­jelentés a “humán fejlettségről” 2000–2002. (szerk.: Fóti Klára), MTA Világgazdasági Kutatóintézet – United Nations Development Programme, Budapest, 25.

⁴ Laki László–Bíró A. Zoltán (2001): A globalizáció peremén, MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest.

⁵ Az OMKMK és a helyi Munkaügyi Központ adatai.

⁶ Lakatos Judit (2001) A kereset, illetve a munkajövedelem alakulása 2000-ben (szerk.: Laky Teréz). Munkaerő-piaci helyzetjelentés, Foglalkoztatási Hivatal, Budapest, 2001. 145–153. o.

A magyarországi újkapitalizmus kialakulása a többi közép-európai országhoz hasonlóan a neoliberalizmus zászlaja alatt zajlott le. Az átmenet egyik sajátossága a technokraták és a közgazdászok politikai orientációjának többszöri változása, ami –egyebek mellett – a mai kétpárti orientációhoz vezetett el.

Egy új keletű (2004. májusi) IMF-jelentés szerint Magyarország gazdasága fényes jövő elé néz. A jelentés ugyanakkor a fogyasztói (különösen a lakásépítési) támogatások további megnyirbálását, valamint a közszférában szigorúbb bérmegszorításokat tart szükségesnek. Ez érinti a nyugdíj és a szociális juttatások folyamatban lévő reformját, illetve az oktatási és az egészségügyi reformot is. Ezúttal is jó néhány technokrata és közgazdász fejtett ki ellenvéleményt. Szerintük azáltal, hogy az export válik a gazdaság fő hajtóerejévé, a GDP gyorsabb növekedésnek indul. A kormány talán képes lenne megszorításokra a tervezett 4,6 százalékos hiány elérése érdekében. A lakosság megnyugtatására Draskovics Tibor pénzügyminiszter közölte, hogy a költségvetés lefaragására nem lesz szükség. Magyarországon tehát minden a legnagyobb rendben, a GDP ez évre előre jelzett növekedése 3,2 százalék szemben a tavalyi 2,9 százalékkal. A technokrata elit jó része azonban úgy gondolja, hogy a költségvetési hiány túl magas marad. Járai Zsigmond, az MNB elnöke szerint a hiány valószínűleg magasabb lesz a tervezett 4,6 százaléknál is. Hozzáteszi azt is, hogy a kormány túl nagy szerephez jutott a gazdaságban, csökkentve annak versenyképességét. Tény, hogy Magyarország nem teljesíti a 3 százalék alatti hiányt előíró maastrichti kritériumot.

Összességében tehát a közgazdasági és pénzügyi szakemberek technikai diskurzusa világossá teszi, hogy a vitát a makrogazdasági irányítás neoliberális megközelítése uralja, illetve hogy a politikai menetrendet az IMF ajánlásai írják. Az EU-tagság Budapestet európai szabályozások hatálya alá helyezte. A további intézményi reformokról vagy a jóléti állam neoliberalizációjáról szóló vitákat nemzetközi irányítási szinten kezdeményezik, a közvetítő állomás szerepét osztva a magyar kormányzatra az átfogó gazdasági, pénzügyi és szociális reformok végrehajtásában. Magyarország kapitalista világba való integrációja megköveteli a kapitalizmus nemzetközi standardjaihoz való igazodást.

A reformokat végrehajtó politikai szereplők szűk térben kénytelenek manőverezni. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszott az MSZP technokratái által képviselt baloldal. Mindenki másnál nagyobb részük volt a kádárista jóléti állam lebontásában, az állami tulajdonú vállalatok kiárusításában. A “hazafias” jobboldal szerepe ebben a folyamatban ambivalens, ellentmondásokkal teli, mert a nemzetközi tőke a jobboldalt kötéltáncra kényszerítette. Politikatudósok ezt a jelenséget az “ösvényfüggés” (path dependency) elméletével magyarázzák. A politikai pártok fontosak, de csak bizonyos korlátok között léphetnek szabadon. Valójában az emberek maguk csinálják történelmüket, ám bizonyos objektív feltételek között. E tanulmányban ezeket az objektív gazdasági feltételeket vizsgálom a pénzügyi döntéshozók technokrata osztályának felemelkedésével kapcsolatban. Magyarországon a kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenet nem járt a “vadkapitalizmus” vagy “oligarchák” színre lépésével. A privatizáció és a gazdasági liberalizáció kezdetén a nemzetközi pénzügyi intézmények szakértői a helyi technokratákkal karöltve alakíthatták a játékszabályokat.¹

Rendszerváltás

Magyarország globális kapitalizmusba való integrálódása jóval a közép-kelet-európai szocializmus összeomlása előtt kezdődött. Amikor a nyolcvanas évek elején a szocialista gazdaságokat komolyan megrázta az 1979-es második olajválság, a jelentősebb külső nyomásokhoz való alkalmazkodás nem volt tovább halogatható. Magyarország már 1982-ben az IMF és a Világbank védnöksége alatt mozdult el a szocialista gazdasági stratégiától a takarékosság felé. A kormányzó MSZMP makrogazdasági stabilizációs intézkedéseket és strukturális kiigazító programokat kezdeményezett növekvő külföldi adósságainak kordában tartása érdekében. A piaci reformok bevezetése jelentős hatást gyakorolt a központilag tervezett gazdaságra. Az ország gazdaságpolitikájában a nagy fordulat az 1987-es csődközeli helyzetben következett be. A kádárizmust a végigvitt gazdasági reformokat² , pl. a bérek liberalizációját, szoros pénzfelügyeletet és a kapitalizmusba való átmenetet hirdető kétlépcsős bankrendszert követelő reformkommunisták egyre népesebb tábora temette el.

A magyarországi rendszer összeomlásáról sokat írtak már. Minden szerző egyetért abban, hogy a nyolcvanas évek közepéig az MSZMP a gazdasági problémákat a politikacsinálás informális szférájában szervezett komplex alkurendszerrel igyekezett megoldani. A párt nem ellenezte az ágazati gazdasági és kulturális érdekek artikulációjának további liberalizációját azzal a feltétellel, hogy a politikai hatalom alapstruktúrái érintetlenek maradnak. A párt továbbá kompromisszumot keresett a nemzetközi szervezetekkel az ország növekvő külföldi adósságainak átütemezése érdekében. A gazdasági reformok egy az állami tulajdonú első gazdaság mellett működő független, az életszínvonal gyors ütemű csökkenésének kompenzációját szolgáló második gazdaság megteremtését jelentették. A dolgozók másodállást vállalhattak, vagy saját vállalkozásba kezdhettek a szélesedő szolgáltató szektorban. Ezeket a reformokat az MSZMP-n belül a technokraták és elméleti szakemberek egy új generációja támogatta, tudván, hogy eljön még az ő idejük. Ekkortájt e technokraták a “magyar modell” élharcosai voltak, melyet egyfajta “harmadik utas” megoldásként képzeltek el a kapitalizmus és a szocializmus között, miközben Gorbacsov a peresztrojkát hirdette a Szovjetunióban.

Kísértett ugyanakkor a populizmus is. Az MSZMP-n belül Pozsgay Imre a potenciális populista vezető szerepére készült. Célja az volt, hogy a régi kommunista pártot a többpárti versenyre és szabad választásokra kész választó gépezetté tegye. Pozsgay programja azonban nem kapott megfelelő támogatást saját pártján belül. Amikor az 1988. májusi pártkonferencia Kádár Jánost elmozdította a hatalomból, a legtöbb kommunista vezető még mindig hitt abban, hogy a Szovjetunió képes lesz az elszegényedő KGST-országok megsegítésére. A reformkommunisták ugyanakkor elvesztették maradék reményüket is a gazdasági növekedést és politikai stabilitást teremtő sikeres reformok végrehajtására. A vezető kommunista klikk attól tartott, hogy a növekvő társadalmi és politikai elégedetlenség egy második 1956-ba torkollhat. Ezt meg kellett előzni. Mindeközben 1987 nyarán előtérbe került a nyíltan antikommunista populista jobboldal. E populisták számára a “magyar újjászületés” az ország üdvözülése előfeltételeinek megteremtését jelentette. A csökkenő születési és a növekvő öngyilkossági rátákra hivatkozva “erkölcsi forradalomért” kiáltottak. Meg kellett rendezni Horthy magyarországi újratemetését. Komplex szellemi mozgalom vezetett az MDF megalakításához, valamint olyan nosztalgiapártok újjászületéséhez, mint az MSZDP, a KDNP vagy az FKGP. A korábbi szamizdatosok a liberalizmus híveiként életre hívták az SZDSZ-t, amely hamarosan a legerősebb polgári párt lett Budapesten. A budapesti egyetemisták megalakították a libertárius FIDESZ-t. Orbán Viktor, aki a vidékről jött diákgenerációt képviselte, a hosszú hajú, amerikai farmert viselő diákok e generációját a későbbiekben a populista jobboldal felé orientálta.

1989 közepére tehát az MSZMP elvesztette politikai monopóliumát. A Kerekasztal az ellenzéki pártok részvételével megteremtette a nyugati mintákon alapuló politikai és intézményi reformok feltételeit. Az MSZMP-nek el kellett tűnnie, átalakult a pártok versenyében és a szabad választásokon a munkásosztály támogatását kereső szociáldemokrata MSZP-vé. Az 1990-es általános választások nagy nyertese ugyanakkor az Antall József vezette MDF lett. Az FKGP és a KDNP is bekerült a Parlamentbe. Antall velük alakított koalíciós kormányt, amely politikáját populista és tradicionális alapelvekre építette.

Antall gradualizmusa és a technokraták

Antall gazdasági és intézményi reformjai a fokozatosság elvét követték. A legfontosabb kérdés a mezőgazdasági földek korábbi tulajdonosoknak való visszaadása volt. Miként a többi volt szocialista országban is, a külföldieket kizárták a tulajdonlási jogokból. Az Antall-kormány megteremtette a kisbirtokosok osztályát. Antall ugyanakkor kompromisszumot kötött a liberálisokkal. Inkluzív nemzeti álláspontot tett magáévá: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Ez a kompromisszum adta a nemzetközi tőkével való szorosabb együttműködés jogi és ideológiai alapját és nyitotta meg az utat a kiteljesedő EU-integráció előtt.

Antall gradualizmusa kizárt egy a lengyelországihoz hasonló big banget, valamint az állami vállalatok kuponos privatizációját. Az állam gazdasági szerepvállalása jelentős maradt a kapitalizmusba való átmenet hosszabb időszaka alatt. A privatizációk a költségvetési hiánynak az IMF-fel 1990 márciusában aláírt egyezményhez való igazítását célzó gazdasági intézkedéscsomag részét képezték. A volt kommunista reformerekkel szembeni bizalmatlansága miatt Antall menesztette Bartha Ferencet, a Nemzeti Bank elnökét és sok más magas rangú közszolgálati tisztségviselőt. Temérdek tanácsadóval és szakértővel vette magát körül. Antall politikai és gazdasági autonómiája meglehetősen korlátozott volt, és gaullista attitűdje csalódást keltett a liberális és szocialista technokratákban és értelmiségiekben, akik konzervatív diktatúrától tartottak. Ez magyarázza, hogy e technokraták miért támogatták saját politikai pártjukként az SZDSZ-t és az MSZP-t.

A kommunizmus utolsó éveiben gazdasági stratégiai viták zajlottak a technokraták és a közgazdászok között. Amikor a kapitalizmushoz vezető út megnyílt, az újonnan alakult politikai pártok nézeteik és szakértelmük mellett korteskedtek, lehetővé vált a technokraták felülkerekedése. Az ún. Híd-csoportba tömörült növekedéspárti közgazdászok az MDF-hez csatlakoztak, a sokkterápiát támogató neoliberális közgazdászok pedig az SZDSZ-hez. A Nemzeti Bank körüli technokraták egy csoportját és Németh Miklós volt kormányfőt az MSZP 1990. márciusi választási veresége után menesztették, ám továbbra is a párt vonzáskörében maradtak. Sokuk a gazdaság nemzetközivé váló pénzügyi ágazatában jutott pozícióhoz. Az új magyar burzsoázia eme technokrata csoportja úgy döntött, hogy közvetlen szövetséget köt a külföldi tőkével, ezért a neoliberalizmust tette meg önnön ideológiájának. Ekképpen az MSZP és az SZDSZ könnyedén működött együtt Antall gradualista és nacionalista politikájának ellenzékeként.

Az Antall-kormány a big bang ellenében expanziós politikát és növekedésbarát intézkedéseket támogatott. Magyarország azonban ki volt szolgáltatva az IMF-nek. Magyarország valutatartalékai 300 millió dollár körüli értékre zuhantak, s bruttó konvertibilis valutaadóssága meghaladta a 21 milliárd dollárt, miközben kelet-európai rubel elszámolású exportpiacai gyakorlatilag megszűntek. Antall kemény valutapolitika, valamint Magyarország adósságtörlesztése mellett állt ki, miközben az SZDSZ-es technokraták a külföldi hitelezőkkel (Párizsi Klub, Londoni Klub) az adósságok csökkentését célzó tárgyalásokat szorgalmaztak. Antall stabilizációs politikája elsősorban a nyereséges magyar vállalatok és bankok megvételében érdekelt közvetlen külföldi tőkebefektetéseket (FDI) vonzotta, ami megmagyarázza, miként tudott az ország rövid idő alatt szerény folyó fizetésimérleg-többletet felhalmozni és stabilizálni a forintot. Mindez megóvta az országot a rendkívül magas inflációs rátáktól. Az 1992-es csődtörvény a nagyvállalatok adósságainak költségvetés általi átvállalására irányuló kormányzati törekvéseket szolgálta. A kereskedelmi bankokat a kormány újratőkésítette. Mindennek eredményeként az államadósság gyorsan növekedett.

A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumában is képviselt Híd-csoportos technokraták export hitelekre, szelektív támogatásokra, kedvezményeket nyújtó adószabályokra, állami beruházásokra, dolgozók átképzési programjaira és végül, de nem utolsósorban forintleértékelésre épülő exportvezérlésű stratégiát javasoltak. Ám e technokraták alulmaradtak a Pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank technokratáival szemben, akik kedvező antiinflációs intézkedéseket sürgettek, amit a pénzfelértékelés monetáris politikájával lehetett elérni. A Nemzeti Bank technokratái kitartottak amellett, hogy nem Magyarország külső adóssága, hanem a Magyarország piacgazdaságra való átállását finanszírozó nettó tőkebeáramlás az elsődlegesen fontos. Az országnak a külső államadósság struktúráját javító stabilizációs stratégiára, a kamatköltségek csökkentésére van szüksége. A valutatartalékokat a külső adósság kezeléséhez kell kötni: egyfelől a folyó fizetési mérleg többletének fenntartására, másfelől szoros költségvetési és monetáris kontrollra van szükség. Nagyobb mértékű FDI a valutatartalékokat is kiegészítené. Magyarország adósságstratégiája azonban igen kockázatos volt. A külföldi tőketulajdonosok számára garanciákat nyújtó jogi és intézményi struktúrákat igényelt.

A magyar stratégia látszólag sikeres volt. 1994-ben a magyarországi FDI összértéke megközelítette a 7 milliárd dollárt, több volt, mint bármely másik volt szocialista országban. A Nemzeti Bank alacsonyabb költségű bankhitelek segítségével tudta refinanszírozni régebbi adósságait. A nettó külföldi adósság növekedése ellenére a nettó kamatfizetések csak minimális mértékben emelkedtek. 1993–94-ben a folyó fizetési mérleg hiányának nagy részét közvetlen külföldi beruházásokból és vállalati, illetve kereskedelmi banki hitelekből fedezték. A kritikák ugyanakkor felrótták a forint fölülértékeltségét, ami rendkívül rossz hatással volt a magyar exportlehetőségekre. A folyó fizetési mérleg éves hiánya 2,8 milliárd dollár körül mozgott. Miután 1994-ben a rövid fellendülés hatásai lecsengtek, a folyó fizetési mérleg hiánya 4,1 milliárd dollárra (a GDP 9,5 százalékára) ugrott, s a kiadási többlet ismét extrém értékhez, a GDP 8 százalékához közelített. Az FDI és a magántőke-beáramlás nem volt elegendő az 1994. évi 2,8 milliárd dolláros folyó fizetési mérleghiány finanszírozására. A makrogazdasági helyzet a továbbiakban nem volt fenntartható. Az ipari beruházás stagnált, s a multinacionális cégek leányvállalatai által behozott tőkejavaktól függött. A munkaköltségek dollárban számolt értéke növekedett, a nettó valutaadósság újra elérte az 1990-es szintet, s az exportőrök mindezért a kormány árfolyampolitikáját kárhoztatták. 1994 elején a Boross-kormánynak³ be kellett ismernie, hogy monetáris stratégiája kudarcba fulladt.

Horn stabilizációja

Az Antall-, illetve a Boross-kormány a hangsúlyt a szociális konszenzus megőrzésére és a gazdaság lassú átalakítására helyezte. Ezt a koalíciót azonban a hatalom minél hosszabb időn át való megőrzésének közös érdeke tartotta össze. A jobboldal legtöbb parlamenti képviselője tehetetlen demagóg volt, akik a magyar történelem tizenegy évszázadáról papoltak ahelyett, hogy a gazdaságirányításhoz szükséges szociális és gazdasági törvényalkotással foglalkoztak volna. Úgy gondolták, elvont ideológiai csatározásaik és nemzeti romanticizmusuk legmegfelelőbb színtere a Parlament. A gazdaság katasztrofális állapota, valamint az MDF-nek a média fölött gyakorolt hatalma az 1994. májusi választásokra új életre keltette az ellenzéket. A Karl Popper “nyitott társadalmáért”⁴ küzdő liberálisokból és a Horn Gyula vezette, gazdasági dinamizmusra koncentráló MSZP-ből álló ellenzék könnyedén legyőzte a jobboldalt. Horn szövetséget kötött az MSZOSZ-szel, hogy a kétkezi munkások szavazatait más társadalmi osztályok, mindenekelőtt az új középosztály támogatásának elveszítése nélkül nyerje el. Horn a mezőgazdaságra is figyelmet fordított e fontos szektor világpiaci versenyképességének növelése érdekében. Világossá tette, hogy nem történhet meg a múlthoz való visszatérés, s hogy a reformokat végig kell vinni. Az MSZP az a párt, amely minden társadalmi problémával szembenéz. Horn az állami vállalatok privatizációjának nyíltabbá válását, parlamenti kontrollját ígérte. Ígéretet tett arra, hogy egy jobban működő jóléti rendszer, illetve a rendszerváltás és a gazdasági reformok terheinek igazságosabb elosztása segítségével fogják a bérből élők érdekeit megvédeni.

Horn baloldali kampányra épülő választási stratégiája sikeresnek bizonyult. Az MDF széthullott, az MSZP fölényes győzelmet aratott. Mindazonáltal Horn az SZDSZ koalíciós partnerként való bevonása mellett döntött. Ez annak jele volt, hogy Horn nem volt biztos választási ígéreteinek tarthatóságában. Neoliberális politikus közgazdászok jutottak hatalmi pozíciókba, mint például a szocialista technokrata Békesi László, aki pénzügyminiszter, vagy Surányi György, aki a Nemzeti Bank elnöke lett. Amikor 1994 decemberében kitört a mexikói tequilaválság, a nemzetközi bankok vonakodtak magyar állampapírokat vásárolni egy olyan időszakban, amikor az ország folyó fizetési mérleghiánya meghaladta a GDP 9 százalékát. Az ország helyzete vészesen romlott. Magyarország fizetési mérleghiánya mintegy 4 milliárd dollárra rúgott, s a kiadási többlet elérte a 349 milliárd forintot (3 milliárd dollár). Az ország pénzeszközei és a makrogazdasági mutatók akut válságot jeleztek. Békesi pénzügyminiszter lemondott. Utóda az IMF bizalmát élvező Bokros Lajos lett.⁵

Az a nézet uralkodott, hogy minden probléma gyökere Magyarország elvesztett nemzetközi versenyképességében keresendő, illetve hogy a lassú növekedés hátráltatja a globális piacba való betagozódást. Egyre vonzóbbá vált egy széles körű privatizációval kombinált versenyképességi kiigazítási politika. A Horn-kormány végül rászánta magát saját neoliberális sokkterápiájának elindítására. A pénzügyminiszter elkészítette a költségvetés hirtelen megkurtítását célzó makro-gazdaságpolitikai és strukturális reformcsomagját. Ez egy korlátozott sokkterápia volt, amelyet a Budapesten járt IMF-delegáció javasolt öt év meglehetősen szolid reformjai után. A csomag elsődleges célja a költségvetési hiány drasztikus lefaragása, valamint a fizetésimérleg-hiány csökkentése volt annak érdekében, hogy visszaszerezzék a nemzetközi befektetők és a külföldi bankok bizalmát. A stabilizációs célok között szerepelt egy 15 százalékos közalkalmazotti létszámleépítés és az állami költségvetés 200 milliárd forintos (1,4 milliárd dollár) megkurtítása. A neoliberális stabilizációs intézkedések között helyet kapott a forint egyszeri 9 százalékos, illetve progresszív leértékelése (csúszó paritásos árfolyam), 8 százalékos ideiglenes behozatali vámkiegészítés és 10 százalékos gépkocsiadó-emelés. Az exportképesség fokozását célzó forintleértékelés egyértelműen a magyar gazdaság versenyképességének javítását és a gazdasági egyensúly helyreállítását célozta.

Mi volt az oka ennek a neoliberális politikai elmozdulásnak? Először is, formai szempontból Magyarország lényegében adósságcsapdába került. A GDP nominális növekedési rátája alacsonyabb volt a nominális kamatrátánál, így az adósság GDP-hez viszonyított aránya korlát nélkül nőhetett tovább. Magyarországnak új devizatartalékokat kellett képeznie. Az 1995–2000 közötti időszakban a visszafizetések átlagosan 3,1 milliárd dollárt tettek ki évente. Másrészt érezhető volt a társadalmi nyomás a kormányzati kiadások szinten tartására. A magyarországi szociális kiadások a GDP arányában megegyeztek a skandináv mutatókkal, s ezt néhány neoliberális tarthatatlannak vélte.⁶ További nyomás nehezedett a kiadásokra a közszféra béremelései, valamint a növekvő adósságszolgálati kifizetések miatt. Nyugdíjreformmal kellett csökkenteni az állami kiadásokat. 1993-ban a jobboldal már megalapozta a kétpillérű nyugdíjrendszert, amely a mindenki számára biztosított minimális nyugdíjból és a nemzetközi szervezetek által propagált, önkéntes hozzájárulásokon alapuló magánnyugdíjból állt. A külföldi finanszírozók azonban egy harmadik pillérrel is ki kívánták ezt egészíteni. Ez az államnak a jövedelemfüggő állami nyugdíjak mögül való kihátrálását jelentette.

A Bokros-csomag súlyos válságot okozott az MSZP-n belül, a jóléti állam elleni támadás vitákat generált. A szocialista baloldal azt hangoztatta, hogy a kormánynak nincs joga elárulni a választóit. A szakszervezeti mozgalomhoz kapcsolódó szocialista képviselők bizonyos intézkedések ellen szavaztak, az MSZOSZ-vezér Nagy Sándornak sikerült elérnie a Bokros-csomag módosítását. A csomaggal szembeni növekvő ellenállás végül Nagy lemondásához vezetett. A szakszervezetek nem álltak a neoliberális forradalom mögé. Egymás után mondtak le a miniszterek. A kórházbezárások elleni tiltakozások rivaldafénybe állították az egészségügyet. A családi és gyermekkedvezmények megkurtítását 1996 áprilisára halasztották, mert az Alkotmánybíróság a lakosság széles köreit aránytalanul hátrányosan érintő voltuk miatt ezeket a rendelkezéseket megsemmisítette (pl. a gyermekek után járó juttatások csökkentése). Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a rendszerváltás időszakában a családi kedvezmények komoly szerepet játszottak a szegénység megelőzésében. A lakosság egyharmada élt a szegénységi küszöb környékén vagy jóval az alatt. A legtöbb magyar úgy érezte, joga van a kormányzat által nyújtott transzferjövedelmekhez. A Bokros-csomag bevezetésével a Horn-kormány olyan időszakban szüntette meg széles körű és adakozó támogató programjait, amikor a reáljövedelmek (l. 1. táblázat) és a családi jövedelmek meredeken zuhantak. A családi juttatásokra való univerzális jogosultságot leszűkítették a három- vagy többgyermekes, illetve fogyatékos gyermeket nevelő családokra. Más családok számára a juttatások csak egyéni elbírálás alapján voltak adhatók.

A szakszervezetek és az expanziós politikát támogató civil társadalom képviselői a monetáris szigor lazítását követelték. A Bokros elleni szakszervezeti támadások 1996 februárjában, amikor világossá vált, hogy egy új társadalombiztosítási adóra vonatkozó terveit nem fogja tudni elfogadtatni, Bokros lemondásához vezettek. Utóda, Medgyessy Péter ígéretet tett egy antiinflációs programmal kombinált gazdaságélénkítő politika megerősítésére. Medgyessynek be kellett tömnie a nyugdíj- és egészségbiztosítási alapoknál tátongó lyukakat, miközben az alapokat az MSZOSZ által dominált független, választott testületek vezették.

A Nemzeti Bank 1997. január 1-jén teljes önállósághoz jutott, ami lehetetlenné tette a kormányzati deficit monetáris finanszírozását. A Nemzeti Bank továbbra is szigorú monetáris politikát folytatott, s a bejövő tőke nagy részét államkötvények segítségével kivonta a forgalomból.

A bérek visszafogását az állami kiadások szigorú lefaragásával ötvöző neoliberális program átfogó eredményeként 1995-ben 3,1 százalékkal, 1996-ban 1,5 százalékkal csökkent a belső kereslet. A GDP növekedése az 1994-es 2,9 százalékról 1995-ben 1,5 százalékra zuhant. A GDP növekedése ugyanakkor a nettó exportban jelentkező erőteljes visszaesés miatt pozitív maradt. Ilyen növekedési ráták mellett nem volt lehetőség az életszínvonalban történő gyors javulás indukálására. Az inflációs ráta magas maradt, a munkanélküliség nem csökkent. A bérmegszorítások eredményeként az egyéni fogyasztás 1995–96-ban több mint 10 százalékkal csökkent. Miközben az export növekedett, a hazai piacra termelő vállalatok a csőd szélére kerültek. A reáljövedelmekben történt visszaesés a bérjövedelmek tőkésítését vonta maga után. A bérmegszorítások és az importtöbbleti díjak kombinációja végül pozitívan hatott a nemzetközivé vált termelő szektorra, s utóbb a külföldi kockázati tőkebeáramlásra is. 1996. januárjában emellett megvalósult a forint konvertibilitása.

Meg kell jegyezni, hogy a Bokros-csomag elősegítette a költségvetési és folyó hiányok 1996 végére történő mérséklését. A bruttó külföldi adósság az 1995. júliusi 33 milliárd dolláros csúcsszintről majdnem ötödével, 27 milliárd dollárra esett 1996-ban. A működő tőkebeáramlás élénk maradt. A külföldi tőke beáramlása azonban elsősorban a privatizációhoz kapcsolódott. A kormány hitelező pozíciója konszolidálódott, hiszen a nettó külföldi adósság 16,8 milliárd dollárt tett ki, ebből 11 milliárd dollár volt az államadósság. Mivel az adósság-visszafizetést a privatizációs bevételekből finanszírozta, a Horn-kormánynak elemi érdeke volt a magyar gazdaság nemzetközivé tétele. 1995 végén vita keletkezett Suchmann Tamás privatizációs miniszter és Bokros Lajos között a rekordösszegű privatizációs bevételek felhasználásáról. Bokros azon a véleményen volt, hogy a bevételeknek csak minimális részét szabad gazdaságélénkítő intézkedések végrehajtására fölhasználni, a pénz túlnyomó részét a külföldi adósság egy részének visszafizetésére kell fordítani. A kormány azonban hezitált, s a Parlamentet kérte föl döntéshozatalra. A parlamenti többség Bokrost támogatta. Közben Horn és Bokros kiérdemelte az IMF feltétlen bizalmát. 1996 márciusában az IMF újabb 264,18 millió SDR (különleges lehívási jogú, kb. 387 millió USA dollár) készenléti hitellel állt Bokros mögé. Ezen áthidaló kölcsönnek köszönhetően a külföldi tőkés csoportok Magyarországot nagyon biztonságos országnak tekintették.

A politika által kikényszerített 1995–96-os megszorítások után 1997 nyarán a Horn-kormány makrogazdasági kerettervet hozott létre, mely 2002-re az egyéni fogyasztás és a munkanélküliség “társadalmilag elfogadható” alakulására épülő 5 százalékos fenntartható növekedés megvalósítását tűzte ki célul. Ez a neoliberális retorika elfedte a fennálló nehézségeket és ellentmondásokat. Az alacsony reálbérek növelték az ország versenyképességét, de hátráltatták a belső növekedést és az adóbevételek realizálását. A magas államadósság, a magas kamatlábak és infláció kombinációja, valamint a magas adókulcsok az FDI és a javuló exportteljesítmények ellenére visszanyomták a gazdasági növekedést. Az importszükségletek az exportáló iparágakban és az infrastruktúrában történő beruházások fenntartása érdekében továbbra is magasak voltak. A kormány azonban úgy gondolta, hogy a gyorsuló tőkefelhalmozásra irányuló, koordinált jövedelem-, költségvetési és monetáris politikával társuló erős stabilizációs intézkedések gyorsuló gazdasági növekedéshez vezethetnek. A tőkeberuházások arányának növelése megkövetelte az államadósság GDP-hez viszonyított mértékének csökkentését, valamint a strukturális változások felgyorsítása érdekében a megtakarítások növelését. Ismét felkészültek az állami transzfer kifizetések strukturális csökkentésére, ami a központilag finanszírozott nyugdíj- és egészségbiztosítási alapok átalakítását igényelte. Kialakult a hárompillérű nyugdíjrendszer (állami alapokból, állami értékpapírokból és tőkefedezetből fizetett nyugdíjak) koncepciója. Ezúttal az MSZOSZ kész volt a kompromisszumra azzal a kikötéssel, hogy egy privát finanszírozású pillér egészítse ki az állami rendszert és az 1993 óta létező önkéntes nyugdíj pillért. A törvényalkotás 1997-ben történt meg. 1998-ban létrejött a kizárólag a 6 százaléknyi fizetendő adóból, ami a teljes összegnek kb. 20 százaléka, finanszírozott privát pillér.

A gyorsuló gazdasági növekedést elsősorban az export táplálta, s az exportnövekedés kétharmadát a tőkeerős, többnyire külföldi tulajdonú és vámmentes övezetben működő cégek generálták javarészt saját korábban megvalósított nagy léptékű beruházásaikra alapozva. 1997-ben Horn úgy gondolta, gazdaságpolitikája meghozta a kívánt eredményeket. A fájdalmas intézkedések végrehajtására és az azokhoz való ragaszkodásra való képessége kivívta a Nyugat elismerését. A legfejlettebb ipari ágazatok rendkívül gyorsan növekedtek, 1997-ben az EU-ba irányuló magyar exportnak több mint 50 százalékát adták. A reálbérek emelkedése elmaradt, a lakossági fogyasztás az 1996. évi 5 százalékos visszaesés után 1997-ben csak két százalékkal növekedett.

A Horn-kormány a pénzügyi és gazdasági válságot egy neoliberális, exportvezérlésű növekedési stratégia alkalmazásával tudta legyőzni. Ez a stratégia arra kényszerítette a szocialistákat, hogy feloldják a takarékossági intézkedések és az általuk védeni kívánt szociális értékek között feszülő ellentéteket. Az antiszociális intézkedései következtében felmerülő nehézségek ellenére Horn naivan azt gondolta, hogy a szavazók mögé állnak majd. Sok kétkezi munkás szavazó azonban csalódott. A szövetséges SZDSZ is súlyos vereséget szenvedett az 1998-as választásokon, amelyeket végül az Orbán vezette FIDESZ nyert meg.

Orbán gondoskodása

1994-es választási veresége után Orbán befogadó ernyőszervezetté tette a FIDESZ-t, megszólítva a korábban az SZDSZ-re vagy a “történelmi” jobboldali pártokra szavazó mérsékelteket. Az MDF maradványaival választási koalíciót kötött. Az FKGP is nyert ugyan szavazatokat, ám a minden lében kanál, demagóg Torgyán József által vezetett s a paraszti gazdaságokat képviselő párt nem jelentett komoly kihívást a FIDESZ számára. Torgyánra Orbánnak csak egy többségi kormány létrehozásához volt szüksége. Újonnan alakult kormányában 16 miniszter volt. Nyolcuk technokrata, nem tagja a Parlamentnek. A nemzetközi találgatások lecsillapítását szolgáló hivatalos üzenet az volt, hogy Magyarország kormányt vált, de gazdaságpolitikát nem.

Az Orbán-program neoliberális és nacionalista biztonsági témák egyfajta egyvelege volt. Orbán hangsúlyt helyezett a külpolitikai folytonosságra. Magyarország 1999-ben aláírta a NATO-val a tagsági szerződést, s integrációs tárgyalásokat kezdett az EU-val. Belső használatra azonban “hazafias” kampányba kezdett.

Orbán hivatali idejének első hónapjait beárnyékolta az orosz pénzügyi válság. A moszkvai után a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) volt a térségben a legnagyobb, a nemzetközi szabványoknak is megfelelő tőkepiac. A tőkésítést javarészt a MATÁV, a MOL, a Richter Gedeon és az OTP Bank törzsrészvényei tették ki. A magyar részvényeknek mintegy 70-75 százaléka külföldi tulajdonban volt, s a forgalom 60-70 százalékát a külföldi befektetők és kb. 50 külföldi befektetési alap és brókercég megbízásai adták. Amikor az orosz kormány felfüggesztette kifizetéseit, a BÉT összeomlott, s az 1998. áprilisi rekordmagasságú 9016 pontról 1998. szeptember 21-re a mindenkori legalacsonyabb 3775 pontra zuhant.⁷ Orbán szerint a külföldi befektetők adták el a likvid részvények és kötvények nagy részét – s ezek magyarok voltak. Ez a nacionalista interpretáció jelezte, hogy Orbán mennyire nem volt tisztában azzal, hogy mi is történt 1998 augusztusában és szeptemberében. Mindeközben a magyar pénzügyi szektor rettenetes napokat élt át. A kormánynak meg kellett mentenie a Postabankot, s felszámolta a Reálbankot. Orbánt a pénzügyi válság végül tradicionális magyar nacionalistává tette, akinek politikája a gazdasági intervencionizmus és a magyar kis-, illetve középvállalkozásokat támogató neoliberális adóreformok ötvözésére irányult.

Orbánnak nem volt teljesen szabad keze a gazdaság- és pénzügypolitika minden aspektusában. Az IMF azt sürgette, hogy tágítsa a hazai infrastruktúra szűk keresztmetszeteit. Az IMF azon a véleményen volt, hogy a kormánynak különleges figyelmet kell szentelnie a hazai nagyvállalatoknak, melyek a multinacionális cégek regionális alvállalkozóivá válhatnának. Csökkenteni kell a tényleges adókat és társadalombiztosítási hozzájárulásokat a foglalkoztatás fellendítése, illetve a jövedelemelosztás magas szintjének és a költségvetési deficit csökkentése érdekében. Az IMF arra biztatta Orbánt, hogy vizsgálja felül a társadalombiztosítás, különösképpen az egészségbiztosítás, rendszerét, s indítson útjára egy antiinflációs programot. Az infláció csökkentésével egy időben kellett visszafogni a leértékelés mértékét, lefaragni a költségvetési hiányt és növelni a termelékenységet. Az árfolyam-politika reformra szorult, s a “retrográd” ár- és bérindexálási rendszert előremutató megállapodásokkal kellett helyettesíteni, megvalósítva ugyanakkor egy átfogó béradóreformot. A béreket csökkenteni, a munkaerő-piaci intézmények hatékonyságát javítani kellett. A munkanélküliséget aktív foglalkoztatáspolitikával kellett mérsékelni. Öt éven belül mintegy 200 000 munkahelyet kellett létrehozni a béradók csökkentésének, valamint a fennálló adórendszer egyszerűbbé tételének segítségével. A fiatal munkanélküliek munkába állását a szakképzésnek, a regionális fejlesztési politikáknak, illetve az oktatásnak kellett támogatnia.

Röviddel a választások után Orbán egyfajta ellenforradalomról beszélt, amit pártja és a hozzá közel álló értelmiségiek indítottak útjára. Orbán hamarosan a politikai jobboldal Parlamentet semmibe vevő potentátjaként, illetve juppiként láttatta önmagát (Newsweek, 1998. december 11.). Nyugatbarát retorikájának feladása nélkül vette vehemensen védelmébe az anyaországon kívül élő magyar kisebbségeket. Nacionalista retorikájától és kisgazdapárti szövetségesétől vezérelve Orbán megígérte a mezőgazdasági földek magyar kézben tartását, valamint a mezőgazdasági támogatási programok és a vidékfejlesztés egyéb pénzalapjainak központi koordinációját. Az EU-tagság a magyar paraszt túlélését fenyegető veszélyként tűnt fel. 1998 szeptemberében Orbán tájékoztatta az Európai Bizottságot tárgyalási pozícióiról. Átmeneti időszakot akart a magyar mezőgazdasági földpiac teljes megnyitása előtt.

Orbán célja az volt, hogy a politikai mezőnyt kétszereplősre redukálja, s létrehozza az ennek megfelelő duális társadalmat. Furcsa helyzet alakult ki, amelyben a FIDESZ a vidék és a falvak érdekeit képviselte, s azok javára cselekedett a szocialista-liberális Budapesttel szemben.⁸ Orbán programja nem tisztán gazdasági, ideológiai is volt. Nacionalizmussal fertőzött erős polgári párt létrehozására törekedett, amely a városi új középosztályt és a vidéki parasztságot képviseli. Elítélte azokat az európai országokat, amelyek elutasították Jörg Haider Szabadság Pártjának kormányzati hatalomba kerülését Bécsben. Jó kapcsolatokat ápolt az olasz Silvio Berlusconival és a bajor Edmund Stoiberrel. A FIDESZ a Liberális Internacionáléból átállt az Európai Néppártba. Ideológiájának újrafogalmazása szellemében mind a párt, mind pedig annak vezetője közelebb került egy keresztény ideológiához.⁹ Orbán “státustörvénye”, amely 2,5 millió romániai és 2,5 millió más szomszédos országban élő magyarnak javasolt speciális juttatásokat, sokakat elbizonytalanított afelől, hogy képes lesz-e az ország EU-csatlakozásának levezénylésére. Azzal vádolta az előző kormányt, hogy a kommunizmus óta a legkorruptabb volt. Kínos helyzetbe került azonban, amikor kiderült, hogy saját környezete korrupt.

Az Orbán-kormánynak az EU-val kapcsolatos törvénykezésnél – amelyben szinte minden párt egyetértett – kevés fontosabb dolga akadt. A gazdaság ugyan évi 5 százalékkal növekedett és a külföldi beruházások tovább folytatódtak, sok probléma továbbra is fennállt. Magyarország fejlesztési kiadásainak jelentős részét a kormány a vitatható Széchenyi Tervhez rendelte. Az ellenzék ugyanakkor nem volt különösebben vidám, amikor Orbánnak sikerült alacsonyabb szintre szorítania a munkanélküliséget és az inflációt, miközben a reálbérek több mint 7 százalékkal növekedtek, a BÉT szárnyalt. A reálbérek kiugró növekedése 2001-ben azonban hosszas bérstagnálás után következett be (l. 1. táblázat)

Orbánnak időközben sikerült politikusokat megnyernie a meggyengült FKGP-ből, valamint közös választási listába vonni az MDF-et. Négyéves regnálásának ideje alatt Orbán a versenyt magasztaló, ám kormányzati beavatkozást preferáló konzervatívvá vált. “Patriótaként” bizalmatlanná lett a külföldiek földvásárlásával és a nemzeti gazdaságot uraló multinacionális cégekkel szemben. Gyakran hangoztatta, hogy egy erős magyar gazdaságra van szükség, melyet kis- és középméretű, családi tulajdonú vállalkozásokra, illetve fél tucat magyar tulajdonú, a globális piacon megjelenő nehézsúlyú vállalatra kell építeni. A valódi Orbán azonban a hajszállal elvesztett 2002. áprilisi választások után bukkant elő. Azonnal a tömegpopulizmus felé fordult, erőszakos tömeggyűlésekre hívta az új, többpólusú jobboldali mozgalmat, amelyet, Berlusconi Forza Italia!-jának tudatos visszhangjaként, Hajrá Magyarország!-nak neveztek el.

Medgyessy kísérlete

Medgyessy, akit “a bankár”-ként emlegetnek (a Paribas budapesti képviseleténél dolgozott), hosszú politikai pályafutással a háta mögött alakított koalíciós kormányt az MSZP-vel és az SZDSZ-szel. Szorosabb elszámoltathatóságot biztosító szabályok és kemény döntések meghozatalára s ezáltal a populizmus visszaszorítására tett ígéretet. Hogy ne maradjon el a FIDESZ választási propagandájától, 50 százalékkal megemelte mintegy 600 000 közalkalmazott és pedagógus fizetését, ami a 2001. évi GDP 4,1 százalékát kitevő kormányzati deficit 9,4 százalékra ugrását eredményezte 2002-ben. Medgyessy további neoliberális reformok végrehajtását is elhatározta. A munkaviszonyokat jogilag modernizálják, s az előző kormány által számos intézmény megszüntetésére irányuló vitatható döntéseket visszavonják. Az egészségügyi ágazat privatizációja különösen fontos reform volt, amit a Medgyessy-kormány egy tízéves program keretében kívánt végrehajtani. Saját vállalkozásban dolgozó körzeti orvosok kezdhették meg működésüket 2002-ben. Egy 2003-ban elfogadott törvény megnyitotta az utat az egészségügy vagyonának, többek között a kórházak széles körű privatizációja előtt. E reformok jelentős részét külföldi intézmények sürgették.

A Medgyessy-kormánynak elő kellett készítenie a 2004-es EU-csatlakozást. Az Európa Bizottság 2002-es országjelentése kimondta, hogy Magyarország működő piacgazdaság, s az aktuálisan folyó reformok kiteljesedése nyomán az ország képessé válik az EU versenyképességi nyomásával és a piaci erőkkel való megküzdésre. Ugyanakkor több társadalmi és gazdasági problémáról is említést tett. A makrogazdasági irányítás terén a költségvetési politika ciklikussá válásának megelőzését szolgáló általános kormányzati deficit csökkentésére és az inflációs ráta további mérséklésére volt szükség. Az Európa Bizottság azon a véleményen volt, az egészségügyi szektorban mélyrehatóbb reformokat kell elindítani, a bérnövekedést pedig ismét összhangba kell hozni a termelékenység növekedésével, hogy ne kerüljön veszélybe az ország versenyképessége. Az EU egy olyan periódusban sürgette a Medgyessy-kormányt arra, hogy állítsa helyre a magyar gazdaság teljes makrogazdasági egyensúlyát, különös tekintettel a GDP összetételére, a külföldi számlákra, illetve a valuta és kamatlábárfolyam stabilitására, amikor Magyarország a komoly költségvetési hiánnyal a 2003. évi szoros, ám ambiciózus költségvetési politikával és egy szigorú 2004-es költségvetéssel szállt szembe.

Az EU nyomása alatt a privatizáció, amely 1997-re javarészt befejeződött, 19 még állami tulajdonban lévő nagyvállalat eladásával újabb lendületet kapott. A Postabankot eladták egy külföldi bankcsoportnak. 2002-ben liberalizálták a telekommunikációs piacot, 2003-ban elkezdődött a villamosenergia-piac fokozatos liberalizációja, 2004-ben lefektették a gázpiac liberalizációjának jogi alapjait. Lépéseket tettek a viszonylag előrehaladott nyugdíjreform kiteljesítése érdekében.

A Medgyessy-kormány olyan időszakban alakult meg, amikor a magyar gazdaság és az államháztartás számos strukturális gyengesége lett nyilvánvalóvá. Nyugaton az “Internet-buborék” kidurranása recesszióhoz vezetett az Egyesült Államokban és számos európai országban. Pénzügyi zavarok keletkeztek. Eközben Magyarország haladt a vihar felé. Medgyessy, aki egy túlságosan ambiciózus, a GDP 5 százaléka alatti hiányt tervezett 2003-ra, növekvő hiánnyal küzdött. Az államadósság 2002-ben a 2001-es GDP-hez mért 53,4 százalékról 56,3 százalékra emelkedett. A gazdasági növekedés lelassult, mivel az exportágazatot, beleértve a külföldi turizmust, csökkenő kereslet sújtotta, amihez 2003 januárjáig erőteljes valutafelértékelés is társult. Mindennek következtében 2002-ben a külső mérlegegyensúly romlani kezdett, a folyó fizetési mérleg hiánya a GDP 4 százaléka volt. 2002-ben az FDI szembetűnően, a GDP 1,8 százalékára csökkent, s ez a tendencia tovább folytatódott 2003 elején is. Ennek eredményeként az adósságot nem generáló tőke nettó kiáramlása volt tapasztalható, s a folyó fizetési mérleg hiányát kizárólag a nettó külső adósság növeléséből finanszírozták. A munkanélküliségi ráta átmenetileg 6 százalék fölé emelkedett. Mindez spekulációs piaci támadást generált a forint lebegtetési sávjának felső határán. Medgyessy ideiglenesen ellenőrzése alá vonta a helyzetet, de e zavar következtében a Nemzeti Bank és a kormány új inflációs célkitűzésben állapodott meg. 2003 júniusában a forint euróhoz viszonyított központi árfolyamát 2,26 százalékkal leértékelték.

2003-ban a magyar tőkepiac azonban gyorsan fejlődött, a pénzügyi közvetítés a hitelállománynak a 2002-es GDP-növekedés kétszeresét kitevő emelkedésével tovább erősödött, a bankok jövedelmezősége magas maradt. Az állampapírokban való külföldi tőkerészesedések terén a valutazavart követően több fontos befektető, pl. nagy nyugdíjala­pok kezdték elhagyni a piacot, helyüket a rövid távú spekulációs tőke (“hot money”) foglalta el. 2004-ben a külföldiek magyar részvénytulajdona 74,9 százalékra nőtt (l. 2. táblázat). Az emelkedés nem pusztán abból adódott, hogy a külföldiek felvásárolták a magyarok által eladott részvényeket, sokkal inkább a BÉT-en megjelenő új kibocsátások felvásárlásából. 2004-ben a BÉT részvénypiaci tőkeértéke 4000,07 milliárd forintra (16,17 milliárd euró) emelkedett.

Következtetések

Magyarországnak a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenete és a kapitalista világrendszerbe való további betagozódása nagyban hasonlított a többi közép-európai országban tapasztaltakhoz. A versenyképességi kiigazító politikák által kísért kereskedelmi liberalizáció, a privatizáció és a megszorító intézkedések összhangban voltak a washingtoni konszenzussal. Magyarország állami pénzügyi stratégiája és a Nemzeti Bank tevékenysége az IMF ellenőrzése alá került. Mivel kelet-európai piacainak mintegy kétharmadát elvesztette, Magyarországnak új értékesítési lehetőségeket kellett felkutatnia a rendkívül versenyképes nyugati piacokon, elsősorban az EU-ban.

A neoliberális piaci reformpolitikát folytató különböző koalíciós kormányok alapvető változtatásokat hajtottak végre a gazdaság intézményeiben és struktúrájában. Az országnak az Antall-kormány ideje alatt még növekvő eladósodottságát magas társadalmi árat fizetve és a kádárizmustól örökölt átfogó jóléti államon rést ütve zabolázták meg. 1994 után, amikor megindult a külföldi tőkebeáramlás és megállt a keleti piacok beszűkülése, a gazdasági növekedés jól tükrözte a magyar gazdaság erőteljes és gyors nemzetköziesedését. Az 1995-ös fizetésimérleg-válság fordulópont volt a magyar makro-gazdaságpolitikában. Beindult az ún. “strukturális akadályok” elhárítására irányuló költséges makrogazdasági kiigazítási politika. Ez a fokozatosságtól a neoliberalizmus felé való elmozdulást jelentette a szocialista-liberális kormány regnálása alatt. A terjedő elégedetlenség és a könyörtelen Bokros-csomaggal szembeni tiltakozás ellenére a mobilizálódó baloldal sem tudta megállítani a reformokat. A kiigazítási csomag egyik kritikus pontja a forrásoknak a bérből és fizetésből élők felől a vállalatokhoz való átcsoportosítása volt, ami Magyarországot a külföldi tulajdonú exportágazatok számára az alacsony bérek paradicsomává tette.

A neoliberális Bokros-csomag és a korábbi állami vállalatok privatizációja ellenére Magyarországot gazdaságilag és pénzügyileg a nemzetközi tőkepiac bármely elmozdulása sebezhetővé tette. Az 1994. decemberi mexikói tequilaválság, az 1998-as orosz válság és a forint 2003-as krízise nyilvánvalóvá tette Magyarország ingatag helyzetét. Az ország az ipari beruházások és növekvő szolgáltatási szektor fenntartásában erősen függ a külföldi tőkebeáramlástól. Az alacsony bérek motorjai az exportvezérlésű beruházásoknak az ipari szektorban, azonban kevéssé járulnak hozzá a belső fogyasztói piac növekedéséhez. A beruházási döntések nem Magyarországon, hanem külföldi központokban születnek.

A neoliberális technokraták hatalomba kerülése a nemzetközi pénzügyi intézményeknek és az EU-nak Magyarország globális kapitalizmusba való integrációjában játszott szerepéből eredeztethető. Miután az Antall-kormány monetáris indíttatású politikája katasztrófába torkollt, a privatizációk és a gazdaság liberalizálása révén a világpiacba való gyors integráció volt az egyetlen járható út. Sürgős lett az EU-csatlakozás. Ezek a tények magyarázzák, miként volt lehetséges, hogy a jobboldal, miközben Magyarország nagyszerű múltja fölött kesergett, opportunista külpolitikát folytatott. Az MSZP és az SZDSZ neoliberális technokratái úgy vélték, hogy a társadalmi és gazdasági modernizációt a multinacionális tőke által generált gazdasági növekedésből és európai támogatásokból kell finanszírozni.

Időközben Magyarország egy kétpárti rendszer felé mozgott. Az MSZP meg tudta szerezni a modernizálódó városi középosztály szavazatait. Miként a blairisták Nagy-Britanniában, a magyar szocialisták is a politikai centrum felé mozdultak el, ahol találkoztak a liberálisokkal. Karcsú jóléti államot követeltek. Az európai integráció számukra pártokon felüli programmá vált. Az Orbán vezette jobboldal ezt a neoliberális stratégiát csak “hazafias” retorikával tudta befolyásolni. De csak a liberálisok által támogatott szocialisták nyújthattak garanciát az EU-ba való problémamentes integrációra és a gazdaság teljes internacionalizációjára.

A 2002-es választási győzelem bebizonyította, hogy a szocialisták immár nem függtek a munkásrétegek protestszavazataitól, hiszen a városi és értelmiségi rétegeket oda tudták állítani a nyugatiasodott és kapitalista Magyarországot célzó programjuk mögé. A jobboldal rákényszerült, hogy kiegyezzen a kevésbé megkérdőjelezhető nacionalista ambíciókat kergető mérsékeltebbekkel. E mérsékeltek számára igen vonzóvá vált a neokonzervatív bajor modell. Miután a múlt (a Lederhosen) és a jövő (high-tech ágazatok) erőit összeházasította, a neokonzervativizmus könnyedén egyesített különböző csoportokat és rétegeket Stoiber Bajor Keresztényszociális Uniójának zászlaja alatt.

Jegyzetek

¹ Magyarországon nem történt kuponos privatizáció, s az insiderek “spontán” privatizációi is csak elszigetelten fordultak elő a rendszerváltás kezdetén.

² Ez adta egy vitairat tartalmát, amely Budapesten járt körbe, és idő előtt jelent meg a külföldi médiában. Antal L., Bokros L., Csillag I., Lengyel L., Matolcsy Gy., “Változás és reform”, in: Acta Oeconomica, 1987., 38. évf., 3–4. sz., 187–213. o.

³ Antall 1993-ban meghalt.

⁴ Soros György, a nemzetközi pénzember a kezdetektől támogatta e liberális tevékenységeket. Budapesten megalapította a Közép-Európa Egyetemet. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Rajk László Szakkollégiumának 20. évfordulója alkalmából 1989. november 8–10. között megrendezett konferenciát a Soros Alapítvány támogatta. A kollégium igazgatója Chikán Attila, a későbbi Orbán-kormány gazdasági minisztere volt. “Közép-Európa 2000 után. Egy közgazdász nézetei.” Előadások, szerk. Sass Magdolna, Budapest, 1990. szeptember.

⁵ Bokros korábban az MNB-nél dolgozott.

⁶ Ezt a nézetet képviselte a Harvardon tanító Kornai János is, aki Rákosi alatt ifjú sztálinista tervezőként kezdte, majd később reformkommunistává vált.

⁷ A BUX-index a kezdés napján, 1991. január 2-án 1000 pontról indult.

⁸ Budapest számos szűk keresztmetszettel küzdött a tömegközlekedési ágazat infrastruktúrája tekintetében. Orbán igyekezett az állami beruházásokat vidékre irányítani, ahol szavazói éltek.

⁹ A kormány alakuló ülése előtt Orbán demonstratívan református istentiszteleten vett részt.

A rendszerváltás Szlovákiában is véget ért: az új hatalmi elit célja immár nem a nyugat-európai mintákhoz való alkalmazkodás, hanem a reformok álcájában egy párját ritkítóan radikális, jobboldali gazdaságpolitika megvalósítása. Szlovákia, de akár az egész kelet-európai régió lehet a neoliberális eszmék új laboratóriuma?

A szlovák politika lelkét nyomja egy nagy titok. Egy titok, amit egyik “beavatott” sem mer megosztani a közvéleménnyel. Törjük meg a tabut, s mondjuk ki: Szlovákiában a rendszerváltás véget ért.

Ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy véget értek a lakosság megpróbáltatásai. Sem azt, hogy Szlovákia ma egy tökéletesen működő nyugati típusú piacgazdaság. Sokkal inkább jelenti azt, hogy a kormányzati elképzelések fókuszában már nem a szlovák gazdaság és társadalom struktúrájának a nyugat-európaihoz való igazítása áll. Annak az időszaknak vége, Szlovákia EU-csatlakozása pontot rakott a végére. Ma nem nagy túlzás azt állítani, hogy a kormányzati törekvések célja éppen a nyugat-európai mintáktól való eltérés. Elhagyjuk a még létező európai típusú jóléti állam ismerős határait, s ismeretlen vizekre evezünk. “Reformok” – varázsszó, amely mögé ma is bármely gaztett elrejthető – leple alatt a kormány olyan radikális jobboldali programot akar végrehajtani, amelynek, annak egészét tekintve, az egész nyugati világban (beleértve az USA-t is) nincs párja. A program tartalmazza a nyugdíjrendszer privatizációját, az átalányadózást (akárcsak az alapvető szükségleti cikkek áfájának radikális növelését), az ingyenes egészségügyi ellátás és felsőoktatás megszüntetését és a még meglévő közüzemek, elsősorban a közszolgáltatások (pl. vízszolgáltatás) privatizációját.¹ A lakosságot okvetlenül tudatlanságban kell tartani a téren, hogy ezeknek az ügyeknek az égvilágon semmi közük az átmenethez, kizárólag arról szólnak, hogy Kelet-Európa – Latin-Amerika nyomában – a neoliberális eszmék legújabb laboratóriumává válik. Hiszen hova vezetne, ha ezt az emberek megértenék?

Kezdetben…

Szlovákiában ez az időszak viszonylag új keletű. Az elmúlt évtized valóban a központi irányítású gazdaságból a magántulajdonon alapuló gazdaságba való átmenetről szólt. Az átmenet egyik, a politikát ebben a periódusban határozottan uraló tipikus jelensége a privatizáció volt.

Nem is lehetett másképp. Hiszen a privatizáció már a kezdetektől inkább jelentett politikai, mint gazdasági reformot. Szakmai írásokban (ahol nem állt fenn annak veszélye, hogy ez a tudás “rossz” fülekbe jut) néhány nyugati tanácsadó nyíltan ki is mondta, hogy a privatizáció lényege a rendszerváltás visszafordíthatatlanná tétele, illetve annak betonbiztos garantálása, hogy Kelet-Európa az elkövetkező években nem próbál “harmadik út”-ra (a demokratikus és/vagy a piaci szocializmus útjára) térni.

A kelet-európai privatizáció természetesen nyugati hasonmásától minőségileg különböző jelenség, s nem csak a volumenében tapasztalható óriási eltérések miatt. Miközben Nyugat-Európában az állami tulajdont a független privát szektor által termelt pénzeszközökből vásárolják meg, Kelet-Európában nem volt hasonló pénzforrás. Magyarán, a rendszerváltás kezdetén nem volt olyan állampolgár, akinek elegendő privát pénze lett volna akár csak egy kis vállalat megvásárlásához – legálisan legalábbis nem. Ilyen körülmények között a privatizációt vagy az állami tulajdon külföldre való eladásával – amennyiben fellelhetők voltak ilyen független pénzügyi források –, vagy az állami tulajdonjogoknak egyénekre való közvetlen átruházásával lehetett végrehajtani.² Az, hogy az átruházásnak éppen melyik formája valósult meg – az ún. “kuponos privatizáció”, az “alagútásás” (amikor az állami vállalatok vezetői a vállalati tulajdont saját újonnan alapított cégeikhez irányították) vagy az állam általi “közvetlen eladás” – ebben a kontextusban lényegtelen. Kelet-Európában a belföldi privatizáció mindig és mindenhol alapvetően ajándékozást vagy lopást jelentett – nem egy ideológiai kinyilatkoztatás, hanem a puszta logika nyomán.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az újraelosztás (“privatizáció”) különböző módszereinek ne lettek volna különböző társadalmi következményei. A kuponos privatizáció előnye annak látszólag egalitárius étosza volt. Ez két szempontból volt fontos. Egyrészt társadalmilag igazságos cselekedet³ látszatát kölcsönözte a privatizációnak – és a hivatalos propaganda ellenére a rendszerváltás kezdetén a kelet-európai társadalmakban erősen érezhető volt a társadalmi igazságosságért való aggódás (ami nem feltétlenül kapcsolódott bizonyos nyílt politikai állásponthoz). Másrészt az esélyek látszólagos egyenlősége elfedte a folyamat valódi lényegét, vagyis hogy a tulajdon idővel a privatizálók kezébe jutott – befektetési alapokba, amelyeknek a kisrészvényesek milliói legjobb esetben is bagóért adták el csöppnyi értékpapírcsomagjaikat.

A kuponos privatizáció által generált társadalmi-politikai folyamat meglehetősen világos. A dolog természetéből adódóan a pártok, amelyek e módszer legzajosabb védelmezői, bizton számíthatnak népszerűségre a haszonélvezők között, vagyis az új tulajdonosi rétegben. Ennek a folyamatnak az az előnye, hogy miközben a két fél kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatot tart fenn, a felszínen a pártpolitika kartávolságra marad a gazdaságtól.

Így alapozódott meg Csehországban Václav Klaus Polgári Demokrata Pártjának támogatása, s ezt a stratégiát szerették volna követni Klaus szlovákiai hasonmásai is. Ez a törekvés azonban kudarcba fulladt, mert közbejött egy “nemzeti katasztrófa”: felbukkant Vladimír Mečiar.

Mečiar: összefoglaló a vezérről

A forradalom utáni Szlovákia története szinte a mai napig a Mečiar elleni harcok története. Mečiar a szlovákiai események legfőbb mozgatójának, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) elnevezésű forradalmi pártnak a tagjaként (noha nem alapító tagként) lett miniszterelnök az 1990-ben tartott első szabad választások után. Hamarosan azonban összeütközésbe került a VPN vezetésével, s a “régi” kommunista parlamenti mechanizmusok alkalmazásával menesztették pozíciójából.

Válaszképpen Mečiar kilépett a pártból, magával vitt számos képviselőt, s megalakította a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmat (HZDS), amely majdnem egy évtizedre a szlovák politika meghatározó ereje lett. 1992-ben megnyerte a választásokat, s Mečiar másodszorra is a miniszterelnöki székbe ülhetett. Agresszív és ellenséges politikai stílusának és a (főképpen a kereszténydemokraták által képviselt) jobboldal kitartó munkájának köszönhetően azonban a HZDS-ből több képviselő átült az ellenzékhez, s 1994-ben a kormány elvesztette a parlamenti bizalmi szavazást. Egy bal–jobb nagykoalíció jött helyette, amely mindössze fél évig maradt hivatalban. Az előrehozott választásokon a HZDS ismét fényes győzelmet aratott, Mečiar harmadszorra is kormányfő lett, s koalícióra lépett a szélsőjobboldali Szlovák Nemzeti Párttal (SNS) és az (állítólag) szélsőbaloldali Szlovák Munkásszövetséggel (ZRS). Úgy tűnt, a HZDS az elkövetkező években megőrzi domináns helyzetét. A jobboldal választási harcban egyszer sem volt képes legyőzni Mečiart, mindkét alkalommal csak háttéralkuk és manőverek segítségével tudta elmozdítani.

1998-ban, Mečiar első teljes ciklust kitöltő kormányzása után ez a feltételezés hamisnak bizonyult. A ciklus alatt a HZDS uralma nagyban hasonlított ahhoz a hátborzongató képhez, amelyet a jobboldal a kezdetektől fogva festett a falra: törvényszegések sora, antiliberális intézkedések, korrupció és az alvilággal való egyre erőteljesebb összefonódás jellemezte ezt az időszakot.

A szlovák elnök (kezdetben Mečiar szövetségese, később esküdt ellensége) fiának elrablása szimbóluma ennek a periódusnak. Az Interpol által körözött fiút (ez már önmagában jellemzi az ország akkori állapotát) elrabolták, erőszakkal leitatták, majd átadták az osztrák rendőrségnek. A későbbiekben kiderült, hogy mindezt a szlovák titkosszolgálat hajtotta végre. Az ügy félelmetes kulminációjaként az egyik fő szemtanú összekötőjeként szolgáló fiatal rendőrt, titkosszolgálati ügynökök és a maffia jellegű alvilág nyilvánvaló összejátszása során, meggyilkolták.⁴

Az efféle események azonban jelentőségük ellenére pusztán a HZDS-uralom mélyebb struktúráinak megnyilvánulásai. Mit mondhatunk e struktúrákról?

Az ideológiai színjátékok ellenére a HZDS valójában soha nem tért el az akkori Kelet-Európát jellemző piacorientált konszenzustól: a politikai folyamat célja a működő kapitalizmus megteremtése volt. A jobboldali liberális ellenzéknek a HZDS-t “reformellenesség”-gel vádoló retorikája tehát nem állta meg a helyét. Mečiar pártja valóban saját útját követte az átmenet során, már ami a makro-gazdaságpolitikát illeti. Mečiar harmadik kormánya például a restriktív pénzügypolitika felől elmozdult egy expanzív politika felé (efféle keynesi stratégia a monetáris oldalon a Központi Bank függetlensége miatt nem volt kivitelezhető). A strukturális reformok tekintetében azonban soha nem volt szó “harmadik útról”. Miként azt Mečiar már a kezdetekben kijelentette, pártjának célja egy “nemzeti tőketermelő réteg” kialakítása volt (az “osztály” szó a posztkommunista Szlovákiában természetesen nemkívánatos volt), s ehhez a célhoz meglehetősen következetesen ragaszkodott is.

Visszatekintve, a HZDS politikája tulajdonképpen koherensnek tűnik. A párt megpróbált kiépíteni egy gazdaságilag és politikailag erős és kellőképpen nacionalista ideológiával aládúcolt nemzetállamot (ahol első megközelítésben a “politikailag erős” kb. annyit tesz, mint “antiliberális demokrácia”), egy autoriter jellegű, többé-kevésbé szabad, ciklikus választásokkal legitimált rezsimet. A stratégia egyben a hazai privatizálók külföldi érdekekkel szembeni pozitív diszkriminációját is jelentette. A neoliberális elvekkel (sőt néhány saját kijelentésével is) abszolút ellentétben a HZDS igyekezett minél több közvetlen külföldi beruházást megakadályozni. Ebben a tekintetben meglehetősen sikeres volt, magára vonva ezáltal az EU és a globális kapitalizmus más intézményes karjainak múlhatatlan rosszallását.

HZDS: osztályanalízis-kísérlet

A “nemzeti tőketermelő réteg” létrehozását célzó törekvésében Mečiar, Klaustól és Balczerowicztól eltérően, nem volt a kuponos privatizáció híve. Az a politika egyértelműen a Mečiart a hatalomból elmozdító liberális jobboldalhoz kötődött. Ráadásul a kuponos privatizáció rendkívül hátrányosan érintette a “régi” vezető osztályt, holott éppen ez a réteg tekintette hős lovagjának Mečiart.⁵ E két ok miatt a HZDS elvetette a kuponos privatizációt, s helyette az állami tulajdon újraosztásánál a “közvetlen eladás” elvét érvényesítette.

Másfelől azt is meg kell jegyezni, hogy a HZDS-nek, szinte az egész időszak alatt, valóban voltak a megfigyelők némelyike által érthetően “baloldalinak” titulált megnyilvánulásai. A neoliberális konszenzus “puha” oldalát képviselte, vagyis a legtöbb rendszerváltó országban a politikai baloldal (legyen az posztkommunista, miként Lengyelországban vagy Magyarországon, vagy sem, mint Csehországban) által eljátszott szerepet vállalta föl. Miként arról már szó volt, a neoliberalizmus “puha” szárnya (vagy a “jó hekus–rossz hekus” páros “jó” fele) elfogadja a működő magántulajdonon alapuló kapitalizmus kialakításának szükségességét, s ekképp mindenféle “harmadik utat” mint semmitmondó kísérletet utasít el; elfogadja továbbá a neoliberális makrogazdasági doktrínák többségét (vö. a költségvetési hiányok ördöge, az infláció kontrolljának nyomasztó igénye, az alacsony adószint szükségessége stb.), vagyis elutasítja a hagyományos szociáldemokrata és keynesi alapelvek többségét. “Puhasága” részben e politikák fél szívvel való és következetlen alkalmazásában, részben abban áll, hogy maximalizálni igyekszik a fenti követelő kényszerek által a szociális védelem számára meghagyott szűk mozgásteret.

Amit tehát Mečiar képviselt, az valójában az átmenet “vesztesei” (munkások és nyugdíjasok), illetve “győztesei” (a régi vezetői rétegek és más “ipari” privatizálók) egyes csoportjainak osztályközi szövetsége volt, amelyet az eltérő érdekek ellenére egységbe forrasztott a nyugati tőkében és annak intézményes formáiban (főleg az IMF-ben, a Világbankban és az Európai Unióban) megtestesülő sokkal erősebb ellenfél. Ne felejtsük el, hogy ez közel sem egy mindenkit tömörítő szövetség volt. A “vesztes” oldal két, részben átfedésben lévő, mellőzött csoportja a munkanélküliek és a romák voltak. Miközben a Mečiar-kormány nem bánt túlságosan kíméletlenül a munkanélküliekkel, egyértelműen képtelen volt, vagy nem akart, mit kezdeni a regnálása teljes időszakában 12% fölött mozgó munkanélküliségi rátával. (Mindazonáltal a következő kormányok még tehetetlenebbnek bizonyultak e probléma kezelésében.) Szinte semmit nem tett továbbá a roma szegénység hosszú távú problémájának megoldására. (El kell ismerni ugyanakkor, hogy ez egy különösen makacs probléma, amire vonatkozóan a konvencionális – vagy akár a heterodox – közgazdasági gondolkodás rendkívül kevés útmutatást ad; a roma és nem roma kultúrák kölcsönösen gyümölcsöző és konfliktusmentes együttélését Európában még sehol nem sikerült megvalósítani.)

A “nyertes” oldalon az ipari vezetőknek az újonnan létrejött befektetési alapokkal szemben a privatizáció során megnyilvánuló erőteljes preferálását az “ipari tőkének” a “pénzügyi tőkével” szembeni támogatásaként lehet értelmezni. Erősen hangsúlyozni kell azonban, hogy ez pusztán egy metafora; a rendszerváltás kezdetén efféle osztályon belüli elkülönülések egyszerűen nem léteztek. A gondolat lényege az, hogy a HZDS a termelőeszközök fölötti kontrollal hagyományosan a legközvetlenebbül rendelkezők (a “régi” vezetők) győzelmét reprezentálta az anyagi tulajdonnal nem, ám az új, dinamikus gazdasághoz illeszkedő képességekkel, energiával és tudással, a “humán tőkével” rendelkezők (lényegében a fiatalabb generáció) ellenében. A Szlovákiában a felmérésekben megjelenő szavazói minták, amelyeket az elit kommentárjai nyíltan a lakosság “butaság”-ának tulajdonítottak, megerősítik ezt az elemzést: a HZDS-szavazók dominánsan az idősebbek és alacsonyabban iskolázottak közül kerültek ki, míg ennek ellenkezője volt tapasztalható az ellenzék esetében.

A Mečiar-rezsim tehát, annak ellenére, hogy a kommunista érával való legalábbis félforradalmi szakításból származott, képviselte annak egyfajta alapvető kontinuitását vagy legalábbis egy ahhoz való strukturális hasonlóságot. Ennek lényege a létének alapját képező alku: “biztonság” vs. “szabadság”. (Sietek hozzátenni, hogy e terminusokat nem szabad felületesen értékelni; ez esetben sem a biztonság, sem a szabadság nem abszolút érték, hanem a valóság bizonyos aspektusainak ideológiai reprezentációi.) A rendszerváltás elkerülhetetlenségét adottnak tekintve a HZDS-rezsim alkut ajánlott a lakosság nagyobb része számára: “Mi megőrzünk a szociális biztonságból annyit, amennyit lehetséges, csak annyi fájdalmat okozunk nektek, amennyit szükséges, ti meg hagytok minket kormányozni, ahogyan mi akarunk.” A gazdaság növekedési ütemét tekintve valóban úgy tűnhet, hogy a HZDS megtette alkuban vállalt kötelezettségét, bár eredményessége 1998-ra visszaesett:

A jobboldali ellenzéknek az a vádja, hogy Mečiar “kommunista”, miközben a vád minden elképzelhető (ideológiai, magatartási, történelmi, gyakorlati) szinten hamis, kifejezett egy mélyebb igazságot. Mert bár Mečiar sokkal inkább hasonlított egy latin-amerikai populista figurához, mint egy (poszt-)sztálinista kommunistához, a pártja által a lakosságnak ajánlott alku, mutatis mutandis, pontosan ugyanaz volt, mint amit a “gulyás-kommunista” régi rezsim ajánlott az 1968-as szovjet bevonulás után.

Mečiar végső bukásának az volt az oka, hogy a “szociális és antiliberális” rezsim programja valójában soha nem élvezte a többség támogatását. Vonzotta a lakosság jelentős részét, de túlélése a még nagyobb “semleges” csoporttól függött. A “középen” álló választói csoportok (sem erősen Mečiar-pártiak, sem pedig Mečiar-ellenesek) indifferens hozzáállása hamar ellenségességbe fordult, izolálva a HZDS-t Szlovákián belül is, hasonlóan a nemzetközi helyzethez. Pártpolitikai szinten ez abban nyilvánult meg, hogy 1998-ban, amikor korábbi szövetségesei (az SNS és a ZRS) a harmadik Mečiar-kormányban való részvételük miatt súlyos veszteségeket szenvedtek, és uralmát nem tudta tovább fenntartani, a HZDS nem talált koalíciós partnereket. Sokkal inkább ez a tény, semmint a HZDS-en belüli támogatás eróziója eredményezte a Mečiar-éra végét.

A baloldal összeomlása

Gazdaságpolitikája vonatkozásában a HZDS lényegében a “puha” szárny szélső baloldalán helyezkedett el – miként a fenti utalásokból kiderül, nyíltan keynesi politikát mert folytatni, például a deficitfinanszírozású közművek (elsősorban útépítések) esetében –, s a neoliberális jobboldal annak rendje s módja szerint el is ítélte ezért. Így a gazdaság vonatkozásában baloldalisága néha tulajdonképpen fölülmúlta a tőle balra elhelyezkedő s az 1989 után vitathatatlanul legjelentősebb baloldali csoportét, gátolva annak erősödését.

A posztkommunista Demokratikus Baloldal (SDL) így nem tudott lépést tartani a környező országok testvérpártjainak sikereivel. Mivel képtelen volt hegemóniát teremteni a baloldalon, s törzsszavazóin kívül másokat alig ért el, az SDL a HZDS-t érthető okokból mindig sokkal hangosabban bíráló jobboldallal alkotott Mečiar-ellenes szövetség részévé redukálódott.

A SDL-nek hosszú távú növekedésre a legjobb esélyei az 1998-as választások után adódtak, amikor “független balos” ellenzéki politikát folytatott, és visszanyerte a jobboldali pártokkal (akikkel egyébként 1994-ben Mečiar kisebbségi kormányát is megdöntötte) történt korábbi kalandja miatt elvesztett szavazatokat. A választásokat követően a HZDS elvesztette kormányképességét, s a jobboldal elég kiegyensúlyozott volt a kormányalakításhoz. Az SDL pozíciója ideális volt ahhoz, hogy a HZDS ellenében támogassa a jobboldali kisebbségi kormányt, ám mégse kötődjön annak népszerűtlen intézkedéseihez, ezek többségét azonban ellenőrzése alatt tartsa a bizalmi szavazás jelentette fenyegetés árnyékában. Ehelyett úgy döntött, hogy belép a kormányba, ismét elkövetve ezzel a korábbi hibát. Ha mind a jobboldallal, mind Mečiarral szemben fenntartja kritikus hozzáállását, 2002-ben az SDL az ellenzéki szavazók számára az alternatíva pártja lehetett volna. Ezt a politikát azonban egy magányos, fiatal párton kívüli valósította meg. Robert Fico, aki 1998 után nem sokkal hagyta el az SDL-t, megalakította saját pártját, a SMER-t (“Irány”); a kitartó médiakampány ellenére a 2002-es választásokon a SMER jelentősnek mondható, 13,46%-os eredményt ért el.⁶

Az SDL-t a kormányba való belépés felé lendítő ellenérv kétségtelenül a “muszáj ott lenni a privatizációs lakománál” volt. Ez az a pont, ahol tökéletesen nyilvánvalóvá válik az “átmenetpárti baloldal” paradoxonja. Miként arról fentebb szó volt, a privatizáció képezi a rendszerváltás alapját; a politika által érzékelt cél (Szlovákiában legalábbis) hamar a politikai pártok gazdasági hátterének a privatizációban való részvétellel való biztosítása vált. Egy átmenetpárti baloldal nem engedheti meg magának, hogy kimaradjon az állam feldarabolásából – vagy legalábbis ezt képzeli. Ugyanakkor azonban éppen azon emberek szócsövének kellene lennie, akik vesztesei az osztozkodásnak, s leginkább szenvednek annak közvetlen következményeitől. Nehéz elképzelni, hogyan lehetséges a kettő egyidejűleg.

Nyilvánvaló, hogy a paradoxon túlléphető – úgy tűnik, ez több rendszerváltó országban is sikerült. Szlovákia egyedisége abban áll, hogy a baloldal képtelen volt önmaga megszerezni saját részét a privatizációs tortából; kénytelen volt jobboldali “barátaira” támaszkodni – akik természetesen távolról sem voltak barátok. A jobboldal, miután csúfos vereséget szenvedett az 1992-es választásokon, a “független szakértőkből” álló think-tank hálózat kiépítését és a médiának a saját ügyére való fokozatos átirányítását jelentő klasszikus Gramsci-i stratégiának köszönhetően lassan visszanyerte erejét, miként azt Susan George (1997) megírta. (Ma egyetlen középbal napilap sincs Szlovákiában, nem is beszélve a kereskedelmi tv- vagy rádióadókról.) A médiát a jobboldal maximálisan fölhasználta a baloldal destruálásában.

Tehát miközben a Mečiar-ellenes bal–jobb kormány boldogan osztozkodott a maradék zsákmányon, ekképp folytatva a korábban oly élesen elítélt mečiari gyakorlatot, a rivaldafény kifejezetten csak az SDL-re irányult. Az egymást követő botrányok egy páratlanul korrupt párt benyomását keltették (miközben természetesen sem többet, sem kevesebbet nem tett kormánybeli partnereinél). A médiaforrásokat a jobboldal arra használta fel, hogy megetesse az emberekkel azt, hogy minden általuk érzékelt probléma a “reformfolyamat” leállásának eredménye, ami viszont az SDL ellenállásának köszönhető.

Az utóbbi vádban tulajdonképpen volt egy hajszálnyi igazság abban az értelemben, ami csak most látható világosan. Az SDL, amely valóban a neoliberalizmus “puha” szárnyát képviselte, erős ellenérzéssel volt azokkal a mai kormány által egyébként lényegében ellenállás nélkül alkalmazott) intézkedésekkel szemben, amelyekkel a “kemény” jobboldal játszadozott. Az SDL azonban képtelen volt, vagy nem akarta meghallani ezt az üzenetet, amíg kormányon volt, nem akart “reformellenes erőként” megjelenni (mint Mečiar, akit oly eredményesen feketítettek be ezzel az ecsettel).

E médiastratégia eredményeként, bár az SDL-hez kötődő kapitalisták nagy részt szakítottak a korábbi állami vagyonból, a párt elveszítette lelkét – s igen valószínű, hogy politikai életét is. A 2002-es választásokat nem sokkal megelőző (az egyén politikai elkötelezettségétől függően “modernizálók”-ra és “bolsevikok”-ra vagy “jobbosok”-ra és “igazi balosok”-ra való) végzetes szakadásnak köszönhetően a párt a választásokon a szavazatok 1,36%-át nyerte el, hasonlóan a belőle kivált frakcióhoz (1,79%), így egyikük sem érte el a parlamentbe kerüléshez szükséges 5%-os küszöböt. A baloldalt most egyedül az újjáalakult és a választásokon 6,32%-ot szerzett s ezzel 1992 óta először parlamenti erővé vált Szlovák Kommunista Párt (KSS) képviseli (egy sztálinista garnitúra, amely büszkén hirdeti az 1989 előtti rendszerhez való kötődését, annak minden “deformitása” ellenére) s – talán? – Robert Fico SMER-je.

SMER – “aktuálisan létező szociáldemokrácia”?

A jelzőhasználat találó. Miután Fico otthagyta az SDL-t, megalakította a SMER-t, egy kifejezetten “ideológiamentes”, “pragmatikus”, “menedzser típusú” pártot, amelyet kizárólag a “megoldások” érdekelnek, függetlenül azok “balos vagy jobbos ízétől”.⁷ Tulajdonképpeni programja szerint a SMER kulturális szempontból meglehetősen nacionalista, gazdasági szempontból meglehetősen neoliberális szemléletű – a rendszerváltó politika szokásos hátborzongató mixtúrája. Lehet azonban a neoliberalizmus “puha” szárnya újjáéledésének is tekinteni, most, hogy a HZDS a külföldi legitimitás megszerzése érdekében kétségbeesett erőfeszítéseket téve kifejezetten jobboldali párttá fejlődik, ami a csoportosulás “Néppárt”-tá való átkeresztelésében csúcsosodik ki. A SMER egy másfajta címkét kapcsolt saját nevéhez, nevezetesen a “harmadik utat” (Blair, nem pedig Ota Šik modellje szerint), s a 2002-es választások óta, amelyen nem a várakozásoknak megfelelően szerepelt, tudatosan “a jobboldali kormány alternatívájaként” pozicionálja magát (bár még ki kell mondania azt, ami nyilvánvaló, vagyis hogy a jobboldal alternatívája a bal). A SMER nyitni próbált mind a Szocialista Internacionálé, mind a baloldal jelenleg aprócska pártjai felé, így próbálva a szociáldemokrata spektrum hegemón erejévé válni. Ért már el bizonyos sikereket; legalább egy baloldali csoportocskával már megállapodott az összeolvadásról, s az Európai Szocialista Párt a SMER-t fogja támogatni a közeledő európai parlamenti választásokon.

Miként arról már szó volt, a SMER a neoliberális spektrum “puha” szárnyán helyezkedik el – elutasítja például a kormány nyugdíjreformmal kapcsolatos elképzeléseit –, s ebben az értelemben valóban baloldali párt. Nincsen azonban szociáldemokrata (sem posztkommunista) háttere, s nehéz megjósolni, hogy annak megteremtése esetén fő alapítói (és pénzelői!) miként reagálnának. Még ha rugalmasságából fakadóan sikerülne is a lehető legkevesebbet mondania a politikai térben való manőverezések idején, nehéz megjósolni, miként viselkedne kormányra kerülve. Könnyen lehet, hogy önmagának a népszerűtlen jobboldal alternatívájaként való megjelenítése pusztán a nagyszerű politikai érzék megnyilvánulása, nem pedig valódi ideológiai szembenállás. Így tehát legjobb esetben is csak “aktuálisan létező szociáldemokráciának” tekinthetjük – ugyanabban az értelemben, ahogyan az 1989 előtti rezsim az “aktuálisan létező szocializmusként” aposztrofálta önmagát.

A következő lépés?

A jobboldal 2002 óta szabadon, lényegében ellenzék nélkül kormányoz (Mikulaš Dzurinda vezényletével, aki az előző kormányt is vezette). Az eredmények korán megmutatkoztak. A kormányprogram olyan, mint egy jobboldali karácsonyi kívánságlista, miként arról már e cikk elején szó volt. Nemzetközi színtéren a kormány az Egyesült Államok hű szövetségese, belevonszolta Szlovákiát (a lakosság 75%-ának egyértelmű elutasítása ellenére) a “Hajlandók koalíciójába” (“Coalition of the Willing”), ekképp téve az országot az “Új Európa”-csatlós elsőrangú példájává.

Egy üdvözlendő és váratlan fejlemény során a kormánypolitikával szembeni ellenállás nem a parlamentből (amely, mint az a fentiekből kiderül, gyakorlatilag balmentes övezet), hanem a korábban konzisztensen “politikamentes” megközelítésükhöz ragaszkodó szakszervezetek felől indult el.⁸ Amikor a hálózat privatizációjának előkészítése során 2003 elején több “veszteséges” vasútvonalat lezártak, a vasúti szakszervezetek 1989 óta először szerveztek nagyobb sztrájkvitát. A sztrájkot, amelyet határozatlan idejűre terveztek, masszív társadalmi támogatottság övezte, három nap után mégis véget vetett neki egy bírósági határozat. A bíróságot arra kérték fel, hogy hozzon határozatot a sztrájk legalitásának tárgyában, s az az ügy tárgyalása közben felszólította a sztrájkolókat az akció elhalasztására. A vasúti szakszervezet beadta a derekát, s bár hónapokkal később ez a bírósági aktus helytelennek bizonyult, a vasúti munkásokat időközben ért megfélemlítések és fenyegetések mind a mai napig elegendőnek bizonyultak egy hasonló akció megelőzésére.

Időközben a kormány is rendkívül népszerűtlenné vált, s várhatóan még inkább azzá lesz, hiszen az adóreformok (amelyek az áfanövekedés miatt az alapvető szükségleti cikkek árának növekedését is maguk után vonják) fájdalmasak. A különféle privatizációs botrányok a maradványait is lerombolták annak az eszmének, hogy “a demokraták” (miként a jobboldal önmagát a Mečiar elleni harcban aposztrofálta) bármiben is különböznének a többiektől.

A legnagyobb szakszervezeti szövetségnek egy általános sztrájk (ami nem tévesztendő össze a fent említett vasutassztrájkkal) elindítására tett törekvései csúfosan megbuktak. Ellenben részleges sikert ért el egy nyíltan politikai vállalkozásban. A szlovák alkotmány szerint amennyiben azt legalább 350 000 ember kéri, az elnök köteles népszavazást kiírni. Mindössze két hónap alatt a szakszervezetek majdnem kétszer annyi (600 000) aláírást gyűjtöttek össze egy a “Mikulaš Dzurinda-kormány terminusának lerövidítéséről” kiírandó népszavazást követelő petícióhoz.

Az elnök, Rudolf Schuster annak rendje s módja szerint kiírta a népszavazást, amelyet az elnökválasztással egy napon tartottak (egyértelműen számítva az ebből adódó némi támogatásra). A népszavazás, amelyet április 3-án tartottak, azonban “sikertelennek” bizonyult – a részvételi arány ugyanis 35%-os volt, nem érte el az eredmény érvényességéhez szükséges 50%-os küszöböt. A népszavazás tehát az összes addigi szlovákiai népszavazás – kivéve az EU-csatlakozásról tartott referendumot – sorsára jutott. Ebben az összefüggésben érdekes megemlíteni, hogy a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala által a szavazás előtt mindössze egy héttel végzett közvélemény-kutatás szerint a lakosság 56%-a határozottan kinyilvánította a szavazáson való részvételi szándékát, 31%-a nyilatkozott határozottan úgy, hogy nem megy el szavazni, a maradék 13% bizonytalan volt. Mi történt hát a kutatást követő héten, ami több mint harmadával csökkentette a részvételi arányt? Egyszerűen nem tudjuk.

A népszavazást minden ellenzéki párt, különösen a SMER és a Kommunista Párt intenzíven támogatta. Ám miközben a népszavazás eredményei csalódást okoztak az ellenzéknek, az elnökválasztás eredményei dupla veszteséget jelentettek a Dzurinda-kormány számára. Az első körben a koalíciós pártok összes jelöltje kiesett, a második fordulóba meglepetésre a győztes Mečiar és a második helyezett Gašparovič, Mečiar korábbi szövetségese, majd ellenlábasa jutott.

Gašparovič a Mečiar-érában prominens funkciót töltött be, a parlament szóvivője volt. A 2002-es választásokat megelőző, Gašparovičnak a HZDS-ből való távozásával végződő vitájuk oka egyszerűen az volt, hogy a vezetőség, számukra nyilván világos okok miatt, nem volt hajlandó Gašparovičnak helyet adni a jelöltlistán.

Gašparovič, híven a szlovák politika régi hagyományaihoz, megalapította saját pártját, amely azonban nem érte el a parlamentbe kerüléshez szükséges 5%-os küszöböt. Az elnökválasztáson elért sikere egyértelműen a SMER-től érkezett támogatásnak volt köszönhető. Nehéz megmondani, miben állhatott a kettejük közti alku. Mindenesetre a kormány nyilvánvalóan szívesebben vette volna, ha Mečiar költözik az elnöki palotába. A Mečiart a kormányrúdnál nélkülözni kényszerülő, “Néppárt” címkével ellátott és újszerűen “kemény” neoliberális politikát folytató HZDS ideális partnerjelölt lett volna a jelenlegi jobboldal számára abban, hogy megakadályozza a SMER következő választások utáni hatalomra jutását. A Dzurinda-kormánynak most hátrányt jelentett az, hogy éveken keresztül démonizálta Mečiart, nem tehetett 180 fokos fordulatot, arra biztatva választóit, hogy támogassák őt. Így csak annyit léphetett, hogy a második forduló bojkottjára hívott fel, látszólag azért, mert elutasította a “kisebbik rossz” logikáját. Ez azonban sok szavazó számára nem volt elég erős érv, így Gašparovič a második fordulóban kényelmesen besöpörte a szavazatok 60%-át.

Vannak már ugyanakkor jelei annak, hogy Gašparovič nem marad lojális a SMER-hez. Szemben a hivatalban lévő elnökkel, Schusterrel, aki a kormánnyal szemben a nép bajnokaként igyekezett beállítani önmagát – bár az elnöki pozíció nagymértékben ceremoniális jellegű –, Gašparovič már jelezte, hogy szerepében sokkal inkább a kettő közti “döntőbírónak” tekinti önmagát. Ez a SMER egyértelműen ellenzéki vonalától való nyilvánvaló eltérés.

Az izgalmas ebben a történetben a népszavazás sikertelensége. A politika tempója gyorsulni látszik – a szakszervezetek kijelentették, hogy fő politikai partnerüknek immár a SMER-t tekintik, amire a kormány azzal a fenyegetéssel válaszolt, hogy felszámolja a szakszervezetek, a munkáltatók és a kormány közti háromoldalú társadalmi párbeszéd jogi alapjait. A kormánynak, a népszavazás sikertelenségéből adódó felbátorodása nyomán, feltett szándéka, hogy a hamarosan a parlament elé kerülő egészségügyi “reform” kapcsán átnyomja saját elképzeléseit. Már jelentkezik ellenállás az orvosok szakmai szervezetei felől, s ez a részletek kiszivárgásával szélesedni látszik. A diákok ugyanakkor az elsősorban a tandíjak bevezetését tartalmazó felsőoktatási “reform” ellen kezdenek mozgolódni.

Nehéz előre jelezni a szlovák politika jövőjét. Az nyilvánvaló, hogy a baloldal, politikai értelemben, a második világháború előtt kezdődött időszak mélypontján van. Ugyanakkor a lehetséges újjáéledésének és megerősödésének táptalajt adni képes társadalmi feltételek napi szinten keletkezőben vannak. Minden adott a játszmához. Vajon lesz-e, aki fölveszi a kesztyűt?

(A tanulmány alapjául egy, a Kurswechsel című osztrák folyóirat 2004. áprilisi számában megjelent cikk szolgált.)

George, Susan (1997): “Győzelem az ideológiai harctéren: Leckék a gremscyi jobboldaltól” (“Winning the War of Ideas: Lessons From the Gramscian Right”), in: Dissent, Summer 1997, recenzió: http://www.tni.org/archives/george/dissent.htm

– (1999): “A neoliberalizmus rövid története: Az elit gazdaságok és a struktúraváltás lehetőségeinek húsz éve” (“A Short History of Neoliberalism: Twenty Years of Elite Economics and Emerging Opportunities for Structural Change”), a Gazdasági szuverenitás egy globalizálódó világban (Economic Sovereignty in a Globalising World) c. konferencián elhangzott ea., Bangkok, 1999. március 24–26., megtalálható: http://www.tni.org/archives/george/bangkok.htm

Husák, Petr (1997): Budování kapitalismu v Čechách: Rozhovory s Tomášem Ježkem [A kapitalizmus létrehozása cseh földön: Beszélgetések Tomaš Ježekkel], Volvox Globator, Praha

International Monetary Fund (2003): IMF Országjelentés No. 03/235: Szlovák Köztársaság: Statisztikai Függelék (Slovak Republic: Statistical Appendix), Washington D. C.

Krivý, Vladimír–Feglová, Viera–Balko, Daniel (1996): Slovensko a jeho regióny: analýza volebného správania [Szlovákia és régiói: A választói viselkedés analízise], Nadácia Médiá, Bratislava

Leško, Marián (1993): Ľudia a ľudkovia z politickej elity [A politikai elit emberei és kisemberei], Perex, Bratislava

Leško, Marián (1996): Mečiar a mečiarizmus [Mečiar és a mečiarizmus], VMV, Bratislava

Mikloš, Ivan (1997): “Prepojenie politickej a ekonomickej moci” [A politikai és gazdasági hatalom összefonódása], in: Szomolányi, szerk. (1997)

Národná Banka Slovenska (Szlovák Nemzeti Bank) weboldala – http://www.nbs.sk

– (2002) Programové vyhlásenie vlády Slovenskej republiky [A Szlovák Köztársaság kormányának programnyilatkozata], http://www.vlada.gov.sk/dokumenty/programove_vyhlasenie_vlady-20021104.rtf

Rothmayerová, Gabriela (1992): Zo zápisníka poslankyne [Egy képviselő naplójából], Perex, Bratislava

Rothmayerová, Gabriela (1997): Dusno [Levegőtlenül], Prima Print, Topoľčany

SMER párt weboldala (www.strana-smer.sk)

Stein, Jonathan (2001): “Neokorporatizmus Szlovákiában: a munkásság gyengélkedése egy (újra)demokratizálódó államban“ (“Neocorporatism in Slovakia: Formalizing Labor Weakness in a [Re]democratizing State”), in: Crowley and Ost, szerk. (2001)

Szomolányi, Soňa, szerk. (1997): Slovensko: Problémy konsolidácie demokracie [Szlovákia: A demokrácia konszolidációjának nehézségei], Slovenské združenie pre politické vedy/Nadácia Friedricha Eberta, Bratislava

Žiak Miloš (1996): Slovensko: od komunizmu – kam? [Szlovákia: A kommunizmusból – hova?], Archa, Bratislava

Žiak Miloš (1998): Slovensko medzi napredovaním a úpadkom [Szlovákia a haladás és hanyatlás mezsgyéjén], Bratislava

Jegyzetek

¹ Minden intézkedést tartalmaz a Kormány Programnyilatkozata (l. “Programové vyhlásenie vlády Slovenskej republiky” – http://www.vlada.gov.sk/dokumenty/programove_vyhlasenie_vlady-20021104.rtf

² Ezt még maguk a neoliberális “reformisták” is nyíltan vállalják: “A csehszlovákiai és a piacgazdaságokban szokásos privatizáció közötti második legnagyobb különbség a privatizálandó tulajdon és a megtakarítások volumenében állt. Ez a különbség olyan óriási volt, hogy már önmagában is tökéletesen egyedülálló folyamattá tette a csehszlovákiai privatizációt.” Husák, 1997, 195. o.

³ [A kuponos privatizáció] előnye, hogy …valódi lehetőséget ad arra, hogy a privatizációban minden érdekelt állampolgár részt vegyen” – Mikloš 1997, 50. o. A szerző neoliberális közgazdász, jelenleg Szlovákia pénzügyminisztere.

⁴ Az érdeklődő olvasó Mečiar regnálásának részletesebb – jobboldali és általános megközelítésű – vizsgálatát olvashatja itt: Leško (1996), Szomolányi (1997), Žiak (1996), Žiak (1998). Bizonyos epizódok elemzéséről l.: Gál (1991), Rothmayerová (1997).

⁵ Árulkodó momentum, hogy miközben Mečiar jobboldali ellenzéke a lakosság “racionális” felének képviselőjeként látja magát, ezen a ponton nincs gondjuk az osztályanalízissel (noha természetesen nem neveznék annak) – l. pl. Mikloš (1997), Žiak (1998).

⁶ Azt is meg kell említeni azonban, hogy a választásokat megelőző közvéleménykutatások szerint a SMER sokkal jobban állt, így a párt számára az eredmények bizonyos csalódást okoztak.

⁷ “1999-es megalakulása óta a SMER programadó dokumentumaiban pragmatista és racionalista pártként definiálja önmagát, s a szlovákok és a nemzeti kisebbségek életének jobbítását hatékonyan és erőteljesen szolgáló megoldásokat keresi. A SMER tudatosan elutasította a bal-, illetve jobboldalról a pártok között folytatandó terméketlen vitát. A rend, igazságosság és stabilitás értékeit helyezte előtérbe.” “A harmadik út”, programadó SMER-dokumentum, a SMER weboldaláról – kiemelések az eredetiben.

⁸ A “politikamentes” szakszervezeti stratégiáról szóló elemzést l. Stein (2001).

2004 ősze fordulópont – kis túlzással: sorsdöntő időszak – mind a magyar, mind a világpolitikában. Itthon a Magyar Szocialista Párt megalakulásának tizenötödik évfordulójára időzített, kormányválsággal súlyosbított pártkongresszus hoz fontos személyi, szervezeti és ideológiai természetű döntéseket a politikai baloldalról. A világpolitika számára a legfontosabb esemény az amerikai elnökválasztás, amelyen eldől, hogy az Egyesült Államok politikai közvéleménye jóváhagyja-e a Bush-kormány neokonzervatív irányvonalát, amelynek ez idáig központi eleme volt az iraki háború. A belpolitikai dilemmák tizenöt év után is újra meg újra a rendszerváltás elemzéséhez vezetnek vissza – ezzel foglalkozik (a társadalmi folyamatokra összpontosítva) A világpolitikai kérdések megértéséhez elengedhetetlen a nagy gazdasági erőcentrumok viszonyának feltérképezése – erről szól több tanulmány mostani számunk másik összeállításában; amellett, hogy ismételten visszatekintünk a legutóbbi évek háborúira.

Tartalomjegyzék

1. Stephen Eric Bonner : A neokonzervativizmus építménye
2. Rubicsek Sándor : 15 év után címszavakban
3. Szigeti Péter : A versenytársadalom versenyszótárából
4. Marosán György : A liberális kommunizmus elmélete
5. Andor László : Ronald Reagan – távolról
6. Robin Cook : Tiltakozás az iraki háború ellen
7. Immanuel Wallerstein : Az Egyesült Államok és Európa 1945-től napjainkig
8. Ravi Arvand Palat : Vergődő sas, ugrásra kész tigrisek
9. Bernát Péter : Iraki háborús könyvekről (Gombár-Volosin: Képtelen háború, Andor-Tálas-Valki: Irak -háborúra ítélve, Csapody: Ne az én nevemben!)
10. Lugosi Győző : A cigány mélyszegénység szociológiája a kelet-európai újkapitalizmusban – Ladányi-Szelényi: A kirekesztettség változó formái című könyvéről
11. Berki Tamás, Zámbó Tibor : Lehetőségek a munka világában – Makó-Warhurst-Gennand: Emerging human resource practices és Makó-Simonyi: A munka és párbeszéd új paradigmái c. könyveiről
12. Andrej Ballajev : A szocializmus perspektívái – jelen és jövő
13. Laki László : Megélhetés vidéken a rendszerváltás után
14. Andre Mommen : Magyarország neoliberális forradalma, A kapitalista globalizáció sikertörténete?
15. Michal Polák : A rendszerváltás politikája és az átmenet utáni időszak Szlovákiában

Az amerikai értelmiség leginkább megvásárolható köreiben kiterjedt befolyással rendelkező neokonzervatív mozgalom ideológiai sajátosságát a feltétlen piaci elkötelezettség, illetve az idegengyűlölő és vallásos vakbuzgalom egyesítése adja. A cikk bemutatja a neokonzervativizmus politikai és intellektuális arculatát, gyökereit és evolúcióját. Sötét színekkel ecseteli azt a szellemi és erkölcsi-politikai hanyatlást, amelyet a Bush elnök mögött felsorakozott – a szerző kifejezésével – "maffia" megtestesít.

A neokonzervativizmus az utóbbi időben egyaránt vált a reakciós gondolkodás jelszavává, illetve egységes jelvénnyé a Bush-adminisztráció azon tagjai számára, akik egy újfajta, imperialista külpolitikát, a jóléti állam elleni támadást és a “családi értékekhez” való visszatérést támogatják. Ők tehetők közvetlenül felelőssé az Egyesült Államok nimbuszának lerombolásáért külföldön, a költségvetés hatalmas többletének eltüntetéséért, illetve a demokrácia “otthoni” aláásásáért. Számos vizsgálat mutatott már rá különböző vállalkozások és olyan tehetős alapítványok, mint a Heritage vagy az AEI (Amerikai Vállalkozások Intézete) támogatására a neokonzervativizmus ügye iránt. Általánosságban azonban a főáramú média nagyon is túlzott komolysággal fogadta ennek a maffiának az intellektuális elbizakodottságát, illetve messzemenő szívélyességgel kezelte annak tagjait. Valóban bizarr jellemzői miatt a neokonzervativizmus különösen alapos vizsgálatra érdemes, így legfőbb szellemi és gyakorlati megvalósítóiból álló montázs összeállítására is.

Montázs

A neokonzervatívok rendkívüli befolyással bírnak a kormányzat minden szegmensében és hivatalában. Donald Rumsfeld védelmi minisztert és helyettesét, Paul Wolfowitzot igazán nem kell bemutatnunk. Az iraki háború e kiötlői szándékosan félrevezették az amerikai közvéleményt a tömegpusztító fegyverek létezésével, a hadifoglyok megkínzásának szörnyű módjával, Szaddám Huszein és az al-Kaida viszonyával, az amerikai csapatokat köszöntő lelkes ünnepségekkel és az iraki demokrácia megteremtésének egyszerűségével kapcsolatban. Nem ők voltak azonban az egyedüliek. Az összeférhetetlenséggel kapcsolatos vádak miatt lemondott, hírhedt Richard Perlenek a suttogó szavai is támogatták ezt az álláspontot, aki a Védelempolitikai Tanács korábbi igazgatója volt, s akinek gúnyneve – “a Sötétség hercege” – jól tükrözi a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos, már meghaladott álláspontját. Elliot Abrams is szolgált jó tanácsokkal, akinek 1991-ben George Bush megkegyelmezett, miután az iráni fegyvereladások és a nicaraguai kontrák támogatása körüli botrány idején bűnösnek találták, mert hazudott a kongresszus előtt. Most ő a közel-keleti ügyek felelőse és Condoleezza Rice tanácsadója a Nemzetbiztonsági Tanácsban, s továbbra is a megvetett Joseph McCarthy szenátor vezette boszorkányüldözések nyílt csodálója maradt. Szerepet vállal továbbá John Bolton leszerelésügyi államtitkár, aki következetesen ellenzi a fegyverkereskedelem korlátozását, illetve a Bibliát csapkodó főügyészünk, a kétszínű John Ashcroft, akinek portréja a Nemzeti Lőfegyver Szövetség hivatalos folyóiratának címlapját ékesítette.

De mások is említést érdemelnek. A Republikánus Párt – “Bush pitbullja”-ként is ismert – elnöke, Ed Gillespie a képviselőház korábbi többségi vezetőjének, az ősreakciós Dick Armeynak a pártfogoltja. Ami a képviselőházban a republikánusok jelenlegi ideológiai vezérét illeti, Tom DeLay – aki az Enron különleges kedvence, és szeretetteljesen csak “Kalapács”-nak nevezik – egyszer a Gestapóhoz hasonlította a Környezetvédelmi Hivatalt. A szenátusban eközben Rick Santorum azért ellenzi a szodómiát tiltó jogszabályok eltörlését, mert az nyilvánvalóan a vérfertőzést tiltó jogi szabályozás megszüntetéséhez vezetne, és így tovább. Arra is tanulságos felfigyelni, hogy neokonzervatívok segítették meggátolni a Vietnamban három végtagját elveszített korábbi szenátor, Max Cleland (R-Ga) újraválasztási kísérletét – hazafiasságát kétségbe vonva. Befolyásuk azonban egészen az Ovális irodáig, az elnök hivataláig elér: vezetője, Karl Rove csakúgy, mint Dick Cheney alelnök és helyettese, I. Lewis (“Robogó”) Libby is pártfogóik közé számít.

A neokonzervativizmus természetesen szellemi holdudvarral is rendelkezik. Olyan folyóiratok, mint a hajdanán – “Keresztapa”-ként is ismert – Irving Kristol szerkesztette The Public Interest és a korábbi főszerkesztő, Norman Podhoretz nevéhez kötődő Commentary formálták az általános szemléletmódot az új cenzúratörvény szükségességének ügyétől kezdve a kapitalista erkölcsi világkép megerősítésének fontosságán keresztül Albert Camus és George Orwell antikommunista elkötelezettségének feltételezhető hiányáig. Feleségeik, Gertrude Himmelfarb és – a Rumsfeldről személyes hangvételű tanulmányt közlő – Midge Decter Izrael és a szervezett vallásosság védelméért aggódó publicisták lettek, s utódaik is folytatják a hagyományt: John Podhoretz, aki egyszerre több helyen publikál, illetve William Kristol mint a The Weekly Standard rovatvezetője. A neokonzervativizmus gondolkodói közé sorolható továbbá a The New Criterion szerkesztője, Hilton Kramer, aki a kulturális színvonal hanyatlásán kesereg, ugyanakkor irodalmi témájú írásai olyan szárazak, hogy már-már nyikorognak. Aztán ott van a drogok és prostitúció elleni harc korábbi cárja, Az erények könyve álszent szerzője, William J. Bennett, aki nemrég beismerte, hogy bizony áldozatul esett szerencsejátékos szenvedélyének, illetve Dinesh D’Souza, aki mindnyájunkat megnyugtatott megjegyzésével, miszerint a “rasszizmusnak befellegzett”.

A neokonzervativizmus meghatározható volna néhány barát és értelmiségi szűk hálózataként. Azonban hiba lenne ezt tenni, ugyanis egy sokkal szélesebb érdeklődésre számot tartó és nagyobb vonzerővel rendelkező mozgalommá nőtte ki magát. “Véleményformálóik”-kal a The Wall Street Journalhoz hasonló, komoly sajtóorgánumok veszik fel a kapcsolatot. Talán még ennél is fontosabbak azonban azok a bértollnokok a The New York Postnál és más bulvárlapoknál – például Steve Dunleavy, Michelle Caulkin és Maggie Gallagher –, akik a neokonzervatív nézetet népszerűsítik. Rádiós műsorvezetők – Bob Grant, Mike Savage, Laura Schlessinger és hasonlók – pedig csak a tüzet szítják azzal, ahogy fennhéjázón beszélnek minden hitszegőről, fundamentalistáról és szexuálisan aberráltról. Aztán ott vannak a televíziós “szakértők” – mint Ann Coulter, Rush Limbaugh, Bill O’Reilly és Pat Robertson –, akik olyan reakciós adók körül gyülekeznek, mint a Fox News. Ezek a médiagengszterek cinkostársként megelégszenek a legalacsonyabb ideológiai közös nevezővel, félelmetes arroganciájuk és az érvekkel való szembeszállás iránti hajlandóság teljes hiánya pedig tökéletesen kifejezi azt a neokonzervatív érzékenységet, amely már a fasizmus határát súrolja.

Az “elég az ostobaságból” hozzáállás közvetíti a neokonzervatív szemléletmódot: pártfogói mindig a “kemény fickó” szerepét öltik magukra. Megfélemlítő stílusuk hajlamos elterelni a figyelmet elképzeléseik szűkösségéről és az általuk képviselt érdekek és célok végső ellentmondásáról. Mindazonáltal, egyrészt az aktuális politikai helyzet megértése végett, másrészt a jelenlegi reakciós erőkkel való szembeszállás érdekében fontos felfedni ezeket az elképzeléseket és célokat. Szükséges pontosan meghatározni mindazt, ami a neokonzervativizmusban valóban egyedi – a “konzervativizmus” tradicionálisabb formáival szemben. Ennek az ad különös jelentőséget, hogy a reakciós gondolkodás új verziója sokkal veszélyesebb és közönségesebb, mint annak “elitista” elődei.

Gyökerek

A régi vágású konzervativizmus tulajdonképpen sokkal kevésbé politikai, mint inkább kulturális feltevésekből származik. Korunk kimagasló konzervatív filozófusa, Michael Oakeshott úgy látja, hogy ez a filozófiai irányzat egy olyan lélektani “hajlamon” nyugszik, amely a meglepetésektől menteset és a már megállapodottat részesíti előnyben az újjal, még ki nem próbálttal szemben. Ez a “szellemi berendezkedés”, diszpozíció kétségtelenül némileg ambivalens viszonyba helyezi a konzervativizmust a kapitalizmussal szemben. Utóbbi nyilvánvalóan a meggyökeresedett gazdasági rendszer, ami azonban egyfelől dinamikus, másfelől semmibe veszi az egyházias és vidékies szokásokat. A kapitalizmust a technológiai haladás élteti, s – Marx szavaival élve – a “hagyományok kínai nagy falá”-nak ledöntésére, illetve minden tiszteletre méltó kapcsolat pusztán pénzbeli összefüggéssé történő redukálására irányul. Ez természetesen sérti azok érdekeit, akik félnek attól, hogy elszakadnak “az élet finom drapériái” (Edmund Burke). Ennek ellenére a “realitással” való szembenézés a minden hájjal megkent konzervatívokra hárul. Ők mindig hajlandók bánatosan elismerni, hogy a “régi világot” már magunk mögött hagytuk. Egy csipetnyi kulturális pesszimizmus pedig erősítőként hat: segít nosztalgiát ébreszteni elmúlt idők iránt.

A konzervativizmus a változással szembeni ellenállásra épül. Ha esetleg mégis reformok vagy innovációk kerülnének bevezetésre, akkor ezeket a lehető leggyorsabban és legsimábban kell beépíteni a régi, már meglévő struktúrába. Ez a vágy lehetővé teszi a konzervatívok számára, hogy a szükségszerűséget erénnyé kovácsolják. Mivel, legalábbis elvben, minden reformlépés részévé válhat “örökségünknek”, a konzervatívok bármilyen változáshoz képesek alkalmazkodni. Rugalmasságukkal és a megfontoltság, kimértség fontosságának hangsúlyozásával pedig még érdemeket is szereznek a “jövőnek a múlthoz történő hozzáillesztése” során. Így, még ha az “előítélet” és egyfajta elitista érzület mindig is fontos részét képezte a hagyományos konzervatív gondolkodásnak, a modern konzervatívok most már – jóllehet némileg kelletlenül – az “előítélet” minden formáját elítélik.

Lényegtelen, hogy szellemi és politikai elődeik szitkozódva ellenezték a polgárjogi és új társadalmi mozgalmakat. A konzervatívok annak a “potyautas egyén”-nek a szerepébe helyezkednek, aki, míg vonakodik bármilyen reformban kezdeményezőként fellépni, addig – kegyesen, esetleg némi szkepszissel – alkalmazkodik a mások által kieszközölt változásokhoz. Makacsul dacol a konzervatív érzülettől fűtve, amelynek legfőbb célja az állandóság és folytonosság biztosítása. A dolog bökkenője nagyon is tiszta: “Aki kényelemben él, kényelmesen él” – írta Bertolt Brecht.

A neokonzervativizmus más előfeltevésekből indul ki. Legkitartóbb hívei közül néhányan, mint Rumsfeld és Wolfowitz, a chicagói egyetemen, Albert Wohlstetter matematikus és a Rand Corporation vezetőségi tagjának szemináriumain találkoztak először, s lettek barátok. Másokra – mint Allan Bloomra, a The Closing of the American Mind című könyv szerzőjére – pedig minden bizonnyal a neves politikai filozófus, Leo Strauss írásai gyakoroltak nagy hatást, szintén a chicagói egyetemen. A neokonzervativizmusban azonban alig jelenik meg az ő – mármint Leo Strauss – törekvése egy olyan szellemi “arisztokrácia” kiépítésére, amely képes egy “tömegdemokráciá”-ban is megőrizni a klasszikus hagyományokat. A neokonzervatívok ezzel szemben inkább a platóni kegyes hazugság alkalmazását gyakorolják. Ennek formája azonban sokkal közönségesebb, mint a hatalmas ókori gondolkodó kísérlete, hogy leplezze az ideális állam megteremtésének filozófiai megalapozottságának hiányát. A neokonzervatívok közönséges hazugok módjára viselkednek kétszínűen: céljaik igazolása és a hibáik álcázása végett.

Leo Strauss amellett érvelt, hogy Machiavelli és a vallásos világkép megrendülése óta a politikai filozófia hanyatlásnak indult. Eltérően azonban feltett követőitől, Strauss közömbös volt a “realizmus” gyakorlati imperatívuszával kapcsolatban, nemhogy annak nyersebb változatával szemben. A neokonzervatívok írásai általában kevés érdeklődésről tesznek tanúbizonyságot a klasszikus szerzőkkel folytatott “párbeszéd”, a szövegbeli exegézis vagy általánosságban véve a szellemi árnyalatok és apró megkülönböztetések terén. Túlbecsülik a konzervatív politikai filozófia hatását a neokonzervatív mandarinokra. Az csak az intellektualitás látszatát nyújtja ahhoz, ami valójában nem sokkal több, mint propaganda és a hatalomhoz való könyörtelen ragaszkodás.

A neokonzervativizmusból hiányzik a hagyományos konzervatívokra oly jellemző előzékenység és elitista dagályosság csakúgy, mint a kialakult hierarchiák iránti tisztelet, a változástól való félelem és az állandósághoz való ragaszkodás. A “szellem embere” iránti megvetésük a kispolgárságéhoz hasonlatos. A neokonzervatívok nem foglalkoznak a – Burke egy másik találó frázisát használva – “már meghaltakat, az élőket és a még meg nem születetteket” összefűző kötelék megerősítésével. Ők olyan forradalmárok – vagy inkább “ellenforradalmárok” –, akik az Egyesült Államok átalakításán fáradoznak. A neokonzervatív élgárda éppen olyan rögeszmésen akarja felgöngyölíteni az elmúlt század leginkább haladó szellemben fogant politikai vívmányait, mint Thomas Mann Doktor Faustusának avantgárd zeneszerzőhőse a modern zene leginkább progresszív alkotását, Beethoven Kilencedik szimfóniáját.

A konzervatív szellemi elit befolyásánál fontosabb szerep jut az egyszerű antikommunizmusnak, amelyet a neokonzervatív ügy iránt elkötelezett számos idősebb államférfi még fiatal trockistaként sajátított el. Bizonyos értelemben Irving Kristol, Norman Podhoretz és mások még mindig azon kommunista dogmatika szerint határozzák meg politikai álláspontjukat, amellyel szembe kívánnak szállni. A “párt” vagy klikk – az ő pártjuk és klikkjük – erkölcsi tisztasága nem igényel bonyolult igazolást: a “forradalom” – vagy ebben az esetben a “demokrácia” – érdekeinek szolgálatában áll. Az igazság nem sokat számít, az erkölcsösség még kevesebbet – az egy adott politikai vállalkozás iránti feltétlen engedelmesség erényét leszámítva. A neokonzervatívok Mao Ce-tunggal egyetemben osztoznak abban a hitben, hogy a hatalom csak a “fegyverek csövéből” ered, a kritika elfogadása pedig pusztán a “szabadság ellenségei” számára nyújt némi “tárgyilagos mentegetőzés”-t – akár a régi népbiztosok szerint.

Meglehetősen érdekes, hogy az 1960-as években a leendő neokonzervatívok politikai nézetei meglehetősen hasonlatosak voltak a befolyásos szenátor, Henry Jackson szemléletmódjához. Ők is szenvedélyes antikommunisták és védelempártiak voltak, elfogadták a polgárjogi mozgalmakat, és támogatták a New Deallel összefüggésbe hozható jóléti politikákat. Röviden összefoglalva: sem “tudatlan” populistaként, sem pedig a szabadpiac elkötelezettjeként nem indultak. A társadalmi mozgalmak bírálata a “fekete nacionalizmus” megjelenésével, a növekvő antiszemitizmus miatti aggodalmak felerősödésével és Izrael baloldali kritikájával kezdődött. Először azonban csak Reagan elnöksége alatt vált elkerülhetetlenné az ellenük irányuló határozott és kemény fellépés. Így a társadalmi mozgalmak és a jóléti állam támogatása addigra már elolvadt, mire végül egy olyan valóban radikális beállítottság kristályosodott ki, amely az állami szerepvállalás, a külpolitika, a polgári szabadságjogok és a kulturális szabadság terén a század leginkább progresszív és haladó szellemben fogant vívmányainak felszámolására törekedett.

A neokonzervatívok manapság a társadalmi reformok olyan hagyománya ellen intéznek támadást, amely átfogja Theodore Roosevelt trösztellenes fellépésétől és az iparvállalatok égbekiáltóan súlyos csalásai ellen intézett támadásaitól kezdve a New Dealen – s annak a “nagy kormányzat” iránt táplált “szocialista bizodalmán” – át egészen a Lyndon Johnson “Nagy Társadalmá”-val kapcsolatos átfogó programokat. A neokonzervativizmus a külpolitika olyan demokratikus és kozmopolita felfogását is támadni kívánja, amely a nemzetközi jog kezdeteiből és a felvilágosodás eszméjéből kiindulva magában foglalja Marx “titkos diplomáciá”-val szembeni bírálatát, a nemzetközi intézmények támogatását Woodrow Wilson és Franklin D. Roosevelt részéről és az emberi jogokért való jelenlegi küzdelmet. Továbbá, az amerikai társadalom a neokonzervatívok szemében örökösen ostrom alatt áll. Nincs hely a másképpen gondolkodók számára: a szabadság olyan valami, aminek feltehetőleg minden amerikai birtokában van, azonban annak gyakorlására – a néhány legerényesebb hazafi kivételével – lehetőleg senki számára ne nyíljon lehetőség.

A neokonzervatívok a kezdetektől fogva ragaszkodtak az izmos antikommunista külpolitikához, illetve az enyhülés, a fegyveregyezmények és az “idealizmus” szóhasználatának kritikájához. Szükség esetén azonban hajlandónak mutatkoztak az emberi jogok nyelvén megszólalni, illetve politikai elgondolásaikat demokratikus retorikával álcázni. Ez sokszor bejött: kétségtelenül segített például megnyerni az iraki invázió támogatására olyan különböző liberális értelmiségieket, mint Michael Ignatieff és Paul Bergman. Ezen ideálok ugyanakkor általában csak nehéz helyzetben kerülnek megbecsülésre. A legtöbb neokonzervatív “realista”-ként szerzett hírnevet magának. A Robert Kaganhoz hasonló külpolitikai elemzők ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni az emberi jogok iránti “naiv” elkötelezettséggel, mint a Charles Murray-féle belpolitikai elemzők azokkal az egyszerű jótét lelkekkel, akik a dolgozók és szegények megsegítése érdekében állami beavatkozást követelnek a gazdaságba.

Mindezek ellenére a neokonzervativizmust elsősorban az Egyesült Államoknak mint fehér, heteroszexuális férfitársadalomnak az eróziója nyugtalanítja: képviselői a Norman Podhoretz által a 60-as évek “ellenséges kultúrá”-jának nevezett mozgalmak azon törekvéseit vették célba, amelyek az egyén anakronisztikus vallási és provinciális béklyóitól való megszabadítását tűzték zászlójukra. Legfőbb gondjuk egy újfajta szemléletmód meghonosítása a hagyományos politikai tekintély, a kapitalizmus, illetve a “családi értékek”-hez kapcsolható összetett problémahalmaz vonatkozásában. Ezek talán leginkább az 50-es és 60-as évek elején jelentkező olyan televíziós sorozatokban jutottak kifejeződésre, mint a Papa tudja a legjobban, Majd a szakállas megoldja!, Az én három fiam, Ozzie és Harriet. A “másság” sosem jelent meg: a nők a konyhában voltak, a feketék a kalapjukat emelgették, homoszexualitás nem létezett. Elfelejtjük azokat az összetört életeket és eltékozolt tehetségeket, amelyeket ez az egyházias és előítéletes világ tett tönkre.

A reakció új kimunkálói megértik, hogy 1968 traumája közvetíti mindazt a megaláztatást, amelyet egy elvesztett háború, egy vesztegetés vádjával majdnem börtönbe jutott alelnök és egy nyilvánvalóan szélhámos elnök lemondása okozott. A kormányzatnak és az Eisenhower elnök által “katonai-ipari komplexum”-nak nevezett tömbnek azóta kell az állampolgárok szkepticizmusával számolnia szándékai és politikája vonatkozásában. Az ötvenes évek látszólagos megelégedést és passzivitást közvetítő kultúrája a hatvanas években egy olyan új megközelítéssé alakult át, amely kritikusan szemlélte a “csendes többség”-et, és már nem élt előzékeny feltételezésekkel azzal kapcsolatban, amit Daniel Bell “ideológiák végé”-nek nevezett. Új társadalmi mozgalmak szólították fel a középosztálybelieket, tekintsék más szemszögből a történelmet; bírálták az elitek érdekében álló politikák alátámasztását szolgáló közhelyeket; követelték az intézmények elszámoltathatóságát és felelősségre vonhatóságát; és a montesquieu-i “törvények szellemé”-nek új megbecsülését kívánták elérni. A neokonzervatívok mindezt még mindig az Egyesült Államok hatalmának és magabiztosságának az állampolgárok részéről történő aláásásának tekintik. Az ilyen új társadalmi mozgalmak öröksége ellenében történő mozgósítás nemcsak merészséget, hanem koncepciózus előrelátást is igényelt.

Inspirációk

Nehéz elhinni, milyen önhitt volt a most beteg és szenilis öregember az – egy koronázási ünnepségnek is beillő – elnöki beiktatásakor. A nyolcvanas években kritikusai szerették félvállról venni. Kuncogtak, amikor a megbeszéléseken elbóbiskolt, tréfát űztek szellemi képességeit illetően, szemüket forgatták politikai javaslatain. Azonban, míg a baloldal jóízűen nevetgélt, Ronald Reagan gyökeresen átalakította az Egyesült Államok külpolitikáját, az elsőbbséget élvező hazai ügyeket és tennivalóit ideológiai, szellemi téren. Kormánya nem tudta, mit kezdjen a burkolt, “hátsó ajtós” diplomáciai kapcsolatokkal, a fegyveregyezményekkel, az “elszigetelődés” régi politikájával. Reagan elnök fegyverkezési versenybe hajszolta a Szovjetuniót – amelyben az ostobán hajlandó volt részt venni –, kiélezte a feszültséget olyan védelmi tervekkel, mint a Star Wars projekt, ismételten beavatkozott Latin-Amerika ügyeibe, az iráni fegyverszállításokat és a nicaraguai kontrák támogatását övező botrány során pedig közömbösnek mutatkozott a jogi finomságokkal szemben. A jelenleg legbefolyásosabb neokonzervatívok Reagan idején még gyerekek voltak, és fontos rámutatni arra is, hogy a 2000-es elnökválasztás idején – amikor a késhegyre menő küzdelemben a mérleg nyelvének valamelyik irányba el kellett billennie – az ő hajdani külügyminisztere, illetve hivatalvezetője és egy személyben pénzügyminisztere, George Shultz és James Baker kampányolt George W. Bush szavazataiért.

A Reagan-kormányzat ragaszkodott az óriásira felduzzasztott katonai büdzséhez, s ez – új, alacsony, gazdagokat preferáló adókulcsok bevezetésével és a “kínálatoldali” gazdaságösztönzés melletti elkötelezettséggel egyetemben – hatalmas költségvetési hiányt eredményezett, s napirendre került a jóléti állam megnyirbálása, vagy a jelenlegi szóhasználat szerint a “a vadállat kiéheztetése”. Az ő elnöksége idején kezdődtek a támadások a szakszervezetek, a hitközségek s mindazok ellen, akiket az elnök “különleges érdeklődésre számot tartók”-nak nevezett. Az egyenjogúság gyakorlását akadályozó és abortuszellenes lépésekkel pedig a nőket kényszerítették védekező helyzetbe. A faji “kártya” akkor került “kijátszásra”, amikor háború indult a szegények és színes bőrűek helyzetét javító lépések és szociális programok ellen. A szakszervezetek taglétszáma is jelentősen megcsappant az 1980-as években, a még mindig az “irigység” vagy a “mohóság évtizedeként” jellemezhető évtizedben. Olyan közkeletű frázisok bukkantak fel, mint az “Egyszerűen mondj nemet!” – a szlogen ugyan nem volt számottevő hatással a drogfogyasztásra, azonban az első általános elismerést váltotta ki a “családi értékekhez” való visszatérésért folytatott küzdelemben. A felelősség egyedül Ronald Reagané, nem lehet másra hárítani. Ő volt az, aki a neokonzervatív ideológia győzelmének politikai alapjait azáltal vetette meg, hogy szövetséget kovácsolt a reakciós tábor két, hagyományosan egymással szemben álló csoportja között.

Az egyik frakció elsősorban olyan előkelőségekből állt, akik mind elvi megfontolásból, mind pedig gyakorlati érdekből ellenzik az állam beavatkozását a gazdaságba. Tagjai alapvetően nem érzik át a “közösség”-hez vagy a “családi értékek”-hez társított igazságokat. Ők a globalizációnak és a vállalkozások állami szabályozás alóli felszabadításának mint szabadságjognak szószólói lettek. Ennek a reakciós tábornak a szellemi érvrendszere Milton Friedmantől, Friedrich von Hayektől, Charles Murreytől és Robert Nozicktől származik; a nyilvánosság számára látható arcát azonban olyan, már majdnem elfelejtett politikusok jelenítik meg leginkább, mint Robert Taft és Barry Goldwater. Lényegében véve tehát a neokonzervatív választók e csoportja abban az értelemben volt reakciósnak tekinthető, hogy a régi kapitalista felfogást vallotta a – C. B. MacPherson szavaival kifejezve – “birtokolni vágyó individualizmus” korában, s így kívánt szembeszállni a szocializmussal, illetve a társadalom kollektivista elméleteivel általánosságban.

A reakciós táboron belüli másik csoportosulás gyökerei a 19. századi “tudatlan” populizmusba nyúlnak vissza. Az ide tartozók mindig is hajlamosak voltak hisztérikus nacionalizmusra, hagyományos előítéletességre és az egyházias értékek tiszteletére. Ők a tűzről és kénkőről prédikálók, a nyárspolgárok, a csuklya nélküli Ku-Klux-Klan-tagok, az egyedfejlődést tagadók, akik a “külön teremtés” elméletének követői, illetve a mccarthyizmus fennmaradó támogatói. Ebből az üstből kerülnek ki a soha nem létezett kisvárosi életre vágyakozva visszatekintő vallási fundamentalisták és keresztény cionisták – a melegjogok és az abortusz ellenségei.

Ezek a hagyományhoz és konformitáshoz rögeszmésen ragaszkodó, radikális változtatásoktól és a “másság”-gal történő mindenfajta találkozástól irtózó bárdolatlan, provinciális emberek nem érthetik az új társadalmi mozgalmakat és azok önmeghatározásával kapcsolatos aggodalmait. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szükségszerűen elleneznék a dolgozó rétegek érdekében fogant szociális intézkedéseket. A neokonzervatív bázis gyűlöli a szellemi és gazdasági eliteket – vagy a “keleti establishment”-et, ahogy gyakran hivatkoznak rájuk –, s néhányuk még a New Dealről is pozitív véleménnyel van. Így, amíg a piac előkelő védelmezői mindent támadnak, ami csak egy árnyalatnyit is emlékeztet a szocializmusra, addig ez a másik, kommunista színezetű, populistákból álló tömörülés éppen azt gyűlöli, ami a liberalizmussal hozható bármilyen módon összefüggésbe.

A neokonzervativizmus nem szűkíthető le sem a szabadpiac eszméjének pártfogására, sem pedig jobboldali populizmusra és vallásos vakbuzgalomra. Ehelyett ezen ellentmondó megközelítések összeolvadásából keletkezett egységes keverékre épül, amely választ tud adni a felvilágosodás két nagy politikai örökségére: a liberalizmusra és a szocializmusra. A neokonzervatív mozgalomnak a feltétlen piaci elkötelezettség, illetve az idegengyűlölő és vallásos vakbuzgalom egyesítése adta meg ideológiai sajátosságát. A kérdés csupán az volt, milyen módon lehet az elitek piaci érdekeltségét egységbe forrasztani az egyházias választói tömegek vidékies vérmérsékletével. Vagy, másként fogalmazva, hogyan lehet “visszaadni az államot az embereknek”, miközben ezzel párhuzamosan lényeges, az “emberek”-et szolgáló programok kerülnek feladásra. Ezt eladni valóban nem volt könnyű feladat.

Ebben leginkább a látszólagos jólétet teremtő “nagy kormányzat”-ról kialakult új felfogás, a hétköznapi emberek vállára egyre nehezebb terheket rakó adórendszer és egy egészséges adag, rasszizmussal fűszerezett kommunistaellenes nacionalizmus segített. Lényegtelennek bizonyult, hogy a milliárdos károkat okozó bankbotrányok megakadályozták a gazdaságösztönzés legnagyobb ambícióit. Ezek a botrányok azonban csak kiábrándultságot eredményeztek azzal a “rendszer”-rel szemben, amelynek amúgy sem volt alternatívája. Az sem számított, hogy más politikák előtérbe helyezése és az adókulcsok progresszív módon történő átszabása esetén bizonyos szociális programok valóban megvalósíthatók lettek volna. Ezek úgyis csak a bürokráciát növelték, illetve pazarláshoz és visszaélésekhez vezettek volna azok részéről – kacsintás –, akik nem a fehér, vallásos, férfiközösséghez tartoznak. Mindenki előtt világos volt, mire gondolt Irving Kristol csípős megjegyzésével, miszerint a neokonzervatív valójában “olyan liberális, akit arcul csapott a valóság”.

A kapitalizmus ismét csak az egyéni felelősségvállalással és a merész vállalkozóval vált egyenlővé. A “katonai-ipari” komplexumnak folyósított állami támogatások miriádját is egyedül csak “életvitelünk” megvédésének kényszere igazolta. Ez azonban elkerülhetetlennek látszott, amennyiben az Egyesült Államok nem egyszerűen a Szovjetunió elleni hidegháború pókhálójába gabalyodott bele, hanem a nemzeti önrendelkezés mozgalmaival folytatott “forró háború”-ban is részt vett. Így eredetileg olyan helyzet állt elő, amelyben a vállalkozó elit – az “externális” költségek csökkentésére, illetve világhatalmi elgondolások megvalósítására vonatkozó – céljai összeolvadtak azon egyházias választók szándékaival, akik a nemzeti büszkeség érzetének visszaállításán voltak, s akik egyre nagyobb mértékben azonosították a jóléti államot “mások” érdekeinek szolgálatával.

A kapitalizmus kommunizmus felett aratott győzelme arra kényszerítette az egyes államokat, hogy egy rohamosan globálissá váló piacon mérjék össze erejüket – ez a termelés racionalizálását, áramvonalasítást, a helyi igényekhez való fokozott alkalmazkodást jelentette. Eltűnt azonban a régi ellenség, amelytől “életvitelünk”-et kellett megóvni. Úgy tűnt, hogy az elit kapitalista értékrendje, illetve a bázis vidékies aggodalmai újfent szembekerülnek egymással. Hiányzott a “ragasztó”. Aztán jött szeptember 11-e. Az Oszama bin Laden által irányított terrorista bűnözők csoportja elleni jogos felháborodás új háborúra szolgáltatott alkalmat, s új ellenséget kreált: Szaddám Huszeint és az iszlám fundamentalizmust. Nem számított, hogy Szaddám Huszein nem vallási szélsőséges, hogy nem léteztek tömegpusztító fegyverei, ahogy az sem, hogy nem jelentett valódi veszélyt az Egyesült Államokra. A lényeg, hogy itt volt “az a másik” egy olyan újfajta, ismeretlen köntösben, amelyet az Amerika-ellenesség címkéjétől óvakodó média könnyen manipulálhatott.

Ugyanakkor már a legelejétől kezdve voltak olyan előkelő, Ronald Reagan és George Bush kormányában tisztséget viselt személyek, akik gyanakvással fogadták az iraki probléma megoldására irányuló egyoldalú amerikai fellépést. Számos magas rangú katonai tisztviselő is látta az amerikai katonai potenciál túlfeszítésében rejlő veszélyeket. Az is nyilvánvaló volt sokak számára, hogy az iszlám fundamentalizmus nem léphet egyszerűen a régi kommunizmus helyébe. Azonban nem az ő álláspontjuk diadalmaskodott, mivel az sem a neokonzervatív “vállalkozás” anyagi érdekeltségét, sem pedig annak politikai imperatívuszát nem osztotta. Perle, Wolfowitz, Rumsfeld és mások már több mint egy évtizede Szaddám Huszein eltávolítását szajkózzák. Ennél fontosabb azonban az, hogy hogyan eredményeztek a szeptember 11-i események olyan helyzetet, amelyben az imperialista ambíciók és az amerikai hegemóniáért zajló külföldi küzdelem összekapcsolódhatott a hazai tomboló nacionalizmussal és a jóléti állam elleni még hevesebb támadásokkal. Ez pedig megújította a kapitalista elitek és a “tudatlan” populisták szövetségét, egy szűk neokonzervatív klikk hatalmának fenntartásával együtt.

Tervek

A neokonzervatívok már a berlini fal leomlása előtt megfogalmaztak olyan politikákat, amelyek segítségével az Egyesült Államok végérvényesen leszámolhatna a vietnami háború okozta traumával. A szeptember 11-i események még egyszer mentséget szolgáltattak számukra, hogy gátlástalan módon gyakorolják hatalmukat. Most már nem kérdéses, hogy az Irak megszállására vonatkozó terveket már George Bush elnöksége idején kidolgozta Richard Perle és Paul Wolfowitz. Richard Clarke és mások írásaiból az is világossá vált, hogy George W. Busht a terrortámadásokat követően már azonnal érdekelni kezdte a megszállás lehetősége. A “minél rosszabb, annál jobb” elvét alkalmazó, a “tett propagandájá”-nak ábrándját teljesen magukévá tevő terroristák ugyan megkapták, amit akartak, azonban ennek kárát – mint általában – mások fizetik meg.

A “realizmus” egy különösen közönséges formáján – mely hagyományosan az államot tekinti a politikai elemzés alapegységének – fellelkesült neokonzervatívok a számukra jól ismert ellenségképen – a fasizmuson és a kommunizmuson – keresztül értelmezték az al-Kaida tetteit. Ezért feltételezik a neokonzervatív politika formálói azt, hogy a terroristák néhány “lator” állam támogatása alatt állnak, amelyekkel szemben nem engedmények árán, hanem kizárólag erőszakosan lehet fellépni. Az – afganisztáni tálib kormányzat védelmét élvező – al-Kaida tettét követő nyilvánvaló válaszadási kényszer így könnyen átalakulhatott a “gonosz tengelyé”-vel – Iránnal, Irakkal, Észak-Koreával – szembeni sokkal általánosabb konfrontációt követelő felhívássá, illetve a “megelőző csapás” új doktrínájává. Ismételten nem számított, hogy ezen államok egyikének sem volt köze az al-Kaidához. A tárgyilagosság és nem kevésbé a nemzetközi jog elsőbbséget adott az Egyesült Államoknak, hogy bárhol beavatkozzon, ahol biztonsági érdekeit fenyegetve látja.

A “nemzeti biztonság” – ez a szlogen mindig kitűnően bevált, amikor az elitek világhatalmi törekvéseit az egyszerű állampolgár érdekeivel kellett egységbe forrasztani: Izrael ezt már valóságos művészeti ággá fejlesztette, s a neokonzervatívok felismerték, hogy sokat tanulhatnak ettől a kis országtól. Izrael ugyanis már jóval a Bush-doktrína kialakulása előtt megelőző csapásokat mért Líbiára, Irakra, Libanonra és más szomszédos államokra. Aztán pedig – mint az ENSZ által létrehozott állam, tetteinek ebből fakadó legitimitását hangoztatva – Izrael következetesen fittyet hányt azokra a követelésekre is, miszerint térjen vissza az 1967-es határokhoz, illetve szüntesse meg a palesztinok emberi jogait sértő számtalan intézkedést. A neokonzervatívok már a zsidó lakosok elleni öngyilkos robbantásokban is a szeptember 11-i események előfutárát vélhették felfedezni, a kegyetlen, megsemmisítő válaszreakciókban a megszállt területeken pedig azt, hogy miként bánjon az Egyesült Államok saját ellenségeivel. Irakban az amerikai erők valóban ezt a taktikát követik: egyéni terrorcselekményekért egész városokat kollektíven büntetnek meg, lakóépületeket rombolnak le, politikai gyilkosságok, tömeges letartóztatások, kínzások vannak napirenden, illetve elsöprő katonai erő alkalmazása a demonstrációk megfékezésére. Izrael azért játszik oly fontos szerepet a neokonzervatívok számára, mert leginkább reakciós politikai megnyilvánulásai pozitív példaként szolgálnak Amerika számára.

Tévedés ne essék, a cionizmus sosem volt meghatározó a neokonzervatív világképben. Frank Gaffney, Jeanne Kirkpatrick, Michael Novak és sok más vezető neokonzervatív nem zsidó. Ők is felismerik, hogy Izrael nem hajt valódi gazdasági hasznot Amerika vagy az amerikai kapitalizmus számára. Csak azt követően vált fontossá a neokonzervatívok számára, hogy az 1967-es, ún. hatnapos háborúban először jelent meg önálló katonai hatalomként. Az amerikai neokonzervatívoknak Izraellel mindig is geopolitikai jellegű céljaik voltak. Számukra Izrael az amerikai külpolitika “előretolt állása” egy – Wolfowitz szavaival – “olajban úszó” régióban. A – Samuel Huntington által “civilizációk összecsapásá”-nak nevezett – küzdelemben Izrael mint nyugati szövetséges válik mind fontosabbá a neokonzervatívok számára. Sokan valóban hajlamosak elfelejteni a keresztény cionizmus és a “keleties” intézményesült vallásgyakorlás hatását a vezető neokonzervatívokra, illetve az Egyesült Államok közel-keleti politikájának kialakítására.

A neokonzervatívok otthon az “ellenséges kultúra”, az Egyesült Államokon kívül pedig a “nyugatellenes” értékek ellen folytatnak kulturális háborút. A vallásos média, a pénzügyi támogatások, illetve Pat Robertson és más prédikátorok Ariel Sharont és Benjamin Netanyahut áldó szavai mind azt sugallják, hogy a zsidók még az araboknál is jobb szövetségesek a szélsőjobb számára. Az Egyesült Államok angol, protestáns identitását a latin ajkúak által támasztott egyre nagyobb fenyegetéstől féltő neokonzervatívok figyelmesen tanulmányozzák, hogyan segít a régi szövetségesük által épített “elválasztófal” megőrizni Izrael állam zsidó jellegét attól, amit Netanyahu az izraeli arabok születési rátáinak növekvő “demográfiai veszély”-ének nevezett. Úgy tűnik továbbá, hogy Izrael számára sosem a térség kulturális közegébe való beilleszkedés volt a fontos, mint inkább önmagának mint nyugati társadalomnak s katonai hegemónnak elfogadtatása a környező államok részéről. Lebecsüljük az elitek geopolitikai céljai, illetve a tömeges választók vallási előítéletei és kulturális érdekei közötti egyensúlyozás neokonzervatívokra nehezedő kényszerét, ha figyelmen kívül hagyjuk az arab sztereotípiák használatát a “civilizációk küzdelmé”-ben, illetve azt, hogy hogyan fenyegeti a jeruzsálemi szent helyek és más területek feletti palesztin ellenőrzés a “zsidó–keresztény” civilizációt.

A neokonzervatívok nézete szerint az Egyesült Államoknak – csakúgy, mint Izraelnek – lényegében egyedül kell megvívnia a háborút a palesztin területek megszállásához hasonlóan végeláthatatlannak tűnő terrorizmussal szemben. Az iraki beavatkozást ellenző, hálátlan korábbi európai szövetségesek cserbenhagytak “minket”: ostobaságból vagy rosszindulatból nem veszik észre, hogy “mi” “értük” harcolunk. A hazai kritikusok eközben szintén túl ostobák vagy rosszindulatúak ahhoz, hogy észrevegyék: az ellenség titokban újabb támadásokra készül, s a Hezbollah, a Hamasz, az indonéz felkelők, az al-Kaida, az Iszlám Testvériség és a “többiek” pedig mind összejátszanak. A Nyugat kockázatos helyzetben van, s ez megköveteli, hogy az Egyesült Államokban is bevezetésre kerüljön az Izraelben már alkalmazott módszer: az érzelmi síkon történő lehető legradikálisabb különbségtétel “mi” és “ők” között.

Hagyományok

Úgy tűnik, a neokonzervativizmus az összeomlás szélén áll. Az iraki háború maga a rémálom, a hadifoglyok megkínzása körüli botránynak köszönhetően számos vezető személyisége borotvaélen táncol, a vállalkozók körében sok, az establishmenthez hű konzervatív pedig a költségek miatt kesereg, míg a populista jobboldalból Pat Buchanan és mások nyíltan hangot adnak kritikájuknak. A túlzott derűlátás azonban veszélyes lehet. Amíg a neokonzervativizmus elleni küzdelem pusztán apránként, a felháborító túlkapások egyikére-másikára figyelemmel folytatódik, a gazdasági, politikai és kulturális tennivalókat továbbra is annak pártfogói fogják meghatározni. Tehát – különösen a jelenlegi kulturális közegben – nem csupán egy-egy szakpolitika vagy törvényhozási aktus megváltoztatásáról van szó, hanem annak a vesződségekkel teli folyamatnak a kezdetéről, amely végül más képet alakít ki az Egyesült Államokról. Ezen írás keretei között csupán arra van lehetőség, hogy néhány futólagos megjegyzést tegyek egy ilyen vállalkozás természetével kapcsolatban.

A főáram kritikusai a gazdaságot illetően mindenekelőtt azzal nem foglalkoztak, ahogyan a kapitalista termelési mód vele járó dinamikus rendszere lepusztítja a populizmus által dédelgetett közösségi értékeket. A kapitalizmus szekuláris jellege, technológiai kényszere, üzleties gondolkodásmódja, illetve általa semmibevétele mindannak, ami egyházi és provinciális, minden bizonnyal aláássa a konzervatívok ragaszkodását a vallásos intézmények, az alapító mítoszok és a közösség bevett szokásaihoz. A neokonzervativizmus képtelen feloldani ezt a feszültséget. A baloldal a piac ostorcsapásainak mérséklése iránti hagyományos elkötelezettségével, a “profit helyett” az emberekkel való törődés hangsúlyozásával, illetve az amerikai társadalomban a szolidaritás és a hasznosság érzetének feltámasztásával képes beavatkozni ebbe a folyamatba. A jelenlegi konfliktus ugyanis nem a “nagy, illetve kicsi” kormányzat között feszül, hanem, hogy milyen kiemelt programok élveznek elsőbbséget. Amikor a költségvetés kiadásain keresztül meghatározza az amerikai emberek választási lehetőségeit, a baloldal olyan hagyományaira támaszkodhat, mint Theodore Roosevelt, a New Deal és a Szegény emberek mozgalmának öröksége.

Ugyanez mondható el a külpolitikáról is: az Egyesült Államok akkor élvezte a világ vagy legalábbis a nyugati demokráciák megbecsülését, amikor valóban nemzetközi támogatással bíró ügyek mellett állt ki. A terrorizmus elleni világméretű háborúban abszurd a “megbékélés” elutasításáról beszélni akkor, amikor a “világ” többi része és – talán még fontosabb – annak közvéleménye másként értelmezi a fenyegetést, és nem hajlandó támogatni a neokonzervatív klikk öncélú és rosszul kialakított politikáját. A tekintélyelvűséggel szembeni küzdelemben “realizmus”-ért kiáltani elsősorban azt jelenti, hogy felismerjük a demokrácia terjesztésének korlátait: a világhatalmi törekvések által előidézett gyanakvást a nyugati értékekkel szemben, a premodern intézmények és szokások erejét és az állami berendezkedésnek még mindig törékeny jellegét a világ legnagyobb részében. Jelenlegi neokonzervatív politikusaink olyan fanatikusok, akik a geopolitikai előnyszerzés érdekében saját felfogásuk szerint szándékoznak átszabni a világot. Nem sok a közös bennük a múlt idők valódi “realistái”-val. Churchill és Roosevelt a harmincas években nem hazudott a nemzetközi közösségnek a fasiszta fenyegetéssel kapcsolatban, nem talált ki történeteket nem létező tömegpusztító fegyverekről, nem félemlített és vesztegetett meg kis nemzeteket, hogy csatlakozzanak az “elszántak koalíciójá”-hoz, nem szentesített korrupt, kollaboráns, a tömegek támogatását nem bíró kormányokat, és nem alkalmazott erőszakot mindenfajta elszámoltathatóság nélkül: ez totalitárius ellenségeik taktikája volt.

Aztán itt van a polgári szabadságjogok problémája: a végső érdek, hogy a “biztonság” valóban védelmet nyújtson. Amerika a szabadság menedékeként tett szert tekintélyre a világban. A vallási fanatizmus, a “trón és oltár” szövetsége iránti megvetés volt az, ami megkülönböztette az “új”-at a “régi” világtól. Az, hogy a neokonzervatívok a polgári szabadságjogok korlátozását követelik a “biztonság” nevében, nem több, mint saját alkalmatlanságuk és kétszínűségük elrejtésének vágya a nyilvános vizsgálódás elől. Az Egyesült Államokra korábban is leselkedett veszély, s mindig könnyű a jelenlegi fenyegetést a legveszélyesebbnek beállítani. A polgári szabadságjogokat is könnyű felkarolni normális körülményei között – azonban pontosan ebben az esetben nem érnek semmit. A polgári szabadságjogok nem luxusjószág, amint azt a neokonzervatívok sejtetik, hanem az alap, amelyre a szabad társadalom épül.

A neokonzervatívok azt a provinciális típust testesítik meg, amely fél attól, amit nem ismer. Félnek a meglévő intézmények kritikájától. Félnek az egyén elkopott előítéletek alóli felszabadításának lehetőségétől, a “másság”-gal való találkozástól, a kiváltságok elvesztésétől. Végül félnek magától a szabadságtól is. Egy fasizmust tagadó társadalomban a neokonzervatívok a legközelebbi hozzátartozói a múlt idők fasisztáinak. Szembeszállni a neokonzervativizmussal tehát nem egyszerűen egy új filozófiai szemlélet elítélését foglalja magában. Arra sarkall, hogy különbséget tegyünk a politikának, a közügyek vitelének olyan módozatai között, amelyek egy modern demokráciában elfogadhatóak, illetve amelyek nem.

(Fordította: Farkas Gabriella)