Tervezet¹

 

A kapitalista globalizáció által megtépázott Földünkön – meggyőződésünk szerint – Európa pozitív, sőt nélkülözhetetlen szerepet játszhat. De ez nem lehet a jelenlegi Európa, a pénzuralom, a társadalmi szakadékok és a demokratikus deficitek Európája. Nem lehet az a politikai közösségként értett Európa, amilyennek a Giscard d’Estaing-féle konvent által előkészített Alkotmány elfogadhatatlan tervezete megálmodta.

Mindazonáltal nem elégszünk meg a puszta tiltakozással: hozzá akarunk járulni egy hiteles és erős európai alternatíva létrejöttéhez. Egy másik Európáról álmodunk. Egy másik Európát akarunk, igazságosabb és humánusabb társadalommal.

1. Többé nem kell végzetként elfogadnunk Európát úgy, ahogy azt már oly régóta építik nekünk. Az az Európa a kapitalista döntések, a privatizáció és a szociális vívmányok módszeres rombolásának Európája. Továbbra is annak az atlanti gondolatnak az Európája, amely az Egyesült Államok tartós hegemóniáját eredményezte. Az alacsony életszínvonal és a hanyatlás Európája. A beteg demokrácia Európája, amely a legaggasztóbb jelenségek és közöttük is egy olyan populista szélsőjobb melegágya, amely tagadja a kontinens szolidáris és demokratikus gyökereit. Nem tudunk elfogadni egy ilyen Európát. Nem ismerjük el egész intézményes építményét és azon belül az Alkotmány jelenlegi tervezetét sem. Nem fogadjuk el döntéseit, különös tekintettel a lisszaboni vagy barcelonai nagy “csúcsok” társadalomellenes és antidemokratikus intézkedéseire.

2. Szemben ezzel a liberális Európával, mi a foglalkoztatás és a fenntartható fejlődés Európájának szükségességében és lehetségességében hiszünk. Megteremtéséhez akaratra van szükség, arra, hogy a politikának visszaadjuk az őt megillető első helyet, illetve hogy visszautasítsuk a pénzügyi dogmák megkérdőjelezhetetlenségét.

Végül szükség van arra is, hogy magunk mögött hagyjuk a “stabilitási paktum” katasztrofális hatással járó korlátozásait, és hogy alapjaiban alakítsuk át az Európai Központi Bank (EKB) működését. Ahelyett hogy folyamatosan a közkiadásokat csökkentenénk, az általunk elképzelt Európában a stabil foglalkoztatás és képzés érdekében kellene inkább növelni a szükséges kiadásokat.

Ez az Európa megteremtené magának a tervek megvalósításához szükséges költségvetési forrásokat, a közösségi érdeket az egyének profitérdekeltsége elé helyezné, a közszolgáltatásokat fejlesztené, ahelyett hogy megsemmisítené őket, büntetné a nem tiszta szándékú spekulációt, ahelyett hogy a munka világát sápolná.

3. A korlátozott jogok Európájával szemben kiállunk a szociális Európa szükségessége és lehetségessége mellett, a szolidaritás és az egyén jogainak Európája mellett. Egy olyan Európa mellett, amely azt a méltányos célt tűzi ki maga elé, hogy mindenkinek legyen meg a lehetősége arra, hogy autonóm módon és méltóságban éljen.

Kiállunk egy olyan Európa mellett, amelyben a férfiak és nők egyenlősége a gyakorlatban is megvalósuló érték, amelyben a migránsok egyenjogúsága biztosított, amelyben követelmény a közjószágokhoz és közszolgáltatásokhoz való hozzáférés. Egy szolidáris Európa mellett, amelyben az idősek nincsenek kitéve a tőkésítés és a nyugdíjalapok kockázatainak.

4. A kevesek által irányított Európa helyett a demokratikus Európa lehetőségét és szükségességét hangoztatjuk, amelynek építménye a népszuverenitáson és nem néhányak átláthatatlan hatalmán nyugszik. Egy olyan Európáét, amelyben az állampolgároknak és a népeknek van beleszólásuk sorsukba, amelyben a közhatalmi ágak funkciói egyértelműek, és amelyben hatékony az állampolgári ellenőrzés. Egy olyan Európáról van szó tehát, amely felszabadítja energiáinkat, újra közös ügyünkké teszi Európa építését, amely a liberalizmus miatt feneklett meg. Egy olyan Európáról, amely felfrissíti a demokratikus hagyományokat azáltal, hogy előtérbe helyezi a részvételi és paritásos demokrácia elveit.

5. Ellentétben azzal az Európával, amely megelégszik azzal, hogy eljátssza szerepét a “nagyhatalmi koncertben”, mi a béke és együttműködés Európájának szükségességét és lehetségességét valljuk, amely visszatalál eredeti ideáljainak erejéhez. Egy olyan Európáét, amely nyitott a déli félteke felé, és amely ragaszkodik a nemzetközi intézmények alapos és demokratikus reformjához. Egy minden gyámságtól és különösen a NATO gyámkodásától mentesített Európáét. Egy olyan Európára van szükségünk, amely hozzájárul ahhoz, hogy visszaszoruljon az a veszélyes gondolkodásmód, amely napjaink globalizációjára és hegemonizmusára jellemző. Röviden: egy másmilyen Európára egy másmilyen világban…

6. A tizenötök, huszonötök vagy akár még több ország Európájának csak akkor van jövője, ha megszabadul a neoliberális béklyóktól. Határozottan kell azonban ezt végrehajtani: az elmúlt évek tapasztalata a szociálliberális politikák szarvashibáinak tapasztalata is. A hatalomban egymást váltó liberálisok és szociálliberálisok destabilizálták az európai társadalmakat, növelték az egyenlőtlenségeket, fékezték a fejlődést. Hozzájárultak a lakosság reményvesztettségének növekedéséhez, politikai válsághelyzetet idéztek elő, ami ajtót nyitott a szélsőjobboldali populizmus számára.

Európa – amilyenné mi kívánjuk változtatni – a humánum magasztos elvére épül. És ez nem egy ködös távolba vesző álom. A humánum Európája ugyanis rendelkezik egy nagy ütőkártyával: a különféle mozgalmak és csoportok sokaságával. A hátterében egy olyan mozgatóerő áll – a globalizációellenes mozgalom, amely számára az Európai Szociális Fórumok kontinentális jelentőségű fórumot jelentenek –, amely szembeszáll a tőke és a piacok hegemóniájával.

Ezek a mozgalmak más válaszokat javasolnak a problémákra. De még mindig nem változtatták meg az európai politika irányultságát, nem váltak politikai erővé. Arra törekszünk, hogy megszüntessük ezt a széttagoltságot. Célunkat megvalósíthatónak tartjuk, amennyiben minden antineoliberális progresszív erő, tekintet nélkül politikai szimpátiáira és társadalmi szerepvállalására (legyen az szakszervezeti, egyesületi vagy politikai jellegű), összegyűl, hogy egyazon politikai platformot javasoljon, és képviselje is azt, elsősorban a választásokon. Mindezt pedig a hatalommegosztás, az egyenlőség, a méltóság és a felelősség szellemében kell tennie.

Segítendő, hogy ezek az erők egy zászló alá gyűljenek, és kialakítsanak egy közös programot, vitára bocsátjuk az alábbi javaslatokat, amelyek véleményünk szerint egy másik, egy szociális, demokratikus, feminista, ökologista és pacifista Európa alappilléreit jelenthetik. A 2004. június 13-i választás lehetőséget jelent arra, hogy nemet mondjunk Európára a jelenlegi formájában, és megfordítva, igent az állampolgárok és a népszuverenitás Európájára.

 

Nemet mondunk a jelenlegi alkotmánytervezetre

 

Az Alkotmány kérdése újra előtérbe került. A Giscard d’Estaing-féle konvent 2003-ban kidolgozott egy tervet, amelyet az Európai Parlament többsége ratifikált.

Mi nem fogadjuk el ezt a tervezetet: alkotmányos rangot ad ugyanis annak a neoliberális elvnek, amely “a szabad és torzításoktól mentes versenyre épülő egységes piac” szükségességét hirdeti; alapvonásait tekintve megerősíti a jelenlegi intézményrendszert, amely átláthatatlan technokráciájával fékezi egy valóban közösségi európai térség felemelkedését; nem fogadjuk el, mert nem kísérte alapos társadalmi vita. A költségvetési vagy a védelmi kérdésekben a tervezet még ront is a helyzeten a jelenleg érvényes szerződésekhez képest. Válaszunk tehát minden bizonytalankodástól mentes: nemet mondunk erre a veszedelmes tervezetre.

Az egymást követő lisszaboni és barcelonai csúcsokon hozott döntésekkel együtt az alkotmánytervezet egy olyan csomagot alkot, amelyet vissza kell utasítanunk. Európa népeinek meg kell erre adni az egyértelmű lehetőséget a népszavazás által.

Az ilyen antidemokratikus módszerekkel szemben egy másik eljárást támogatunk: úgy véljük, szükség van egy új szerződésre, amely rögzíti minden uniós közösségi intézmény hatáskörét és szerepét, különös tekintettel a Tanácsra, a Bizottságra és a Parlamentre, annak az érdekében, hogy az unió állampolgárai valóban tudják, hol születnek a döntések, illetve tudják, milyen jogaik és lehetőségeik vannak a döntési folyamatba való beleszólásra.

Ezen új szerződés megalkotását széles körű demokratikus vitának kell kísérnie az egész unióban, világosan meghatározott alternatívák alapján. Ebben a vitában részt vehetnének az európai és a nemzeti parlamentek képviselői, a szakszervezetek, az állampolgárok egyesületei. Csak ez után a szakasz után kezdődhet meg maga az alkotmányozási folyamat, amelyben érvényesülnek a vitában kikristályosodott elvek. A folyamatot közvetlen véleménynyilvánításnak kell zárnia népszavazás formájában, amelyen az Európai Unió minden tagállamának állampolgárai szavazhatnak.

 

A munka Európája, a szociális Európa

 

Európa többé már nem a szociális védelemnek és a munkások jogainak, hanem a munkanélküliségnek és a társadalmi hanyatlásnak a kontinense. Az érvényben lévő Európai Foglakoztatási Stratégia egyetlen célja a munkapiacot visszafejlesztő reformok igazolása. Nem fogadjuk el ezt a stratégiát, mivel az Európai Uniónak is ki kell vennie a részét a munkahelyek eltűnése és a munkanélküliség ellen folytatott harcból.

 

 

I. Fellépés a munkanélküliséget előidéző okok ellen, elmozdulás a foglalkoztatás és képzés biztonsága felé

Ebben a helyzetben, amelyet milliók élnek meg szívet tépő emberi drámaként, azt javasoljuk, hogy:

1. Állítsunk korlátokat az ideiglenes munkákba való – már rendszerszerűvé váló – menekülés elé, és tegyük általános érvényű joggá, hogy az átmeneti munkákat állandó állássá lehessen átminősíteni. Alkossunk közösségi szabályozást a munkaügyi konfliktusok rendezéséről. A tömeges elbocsátások előtt minden esetben kötelező lenne tárgyalni a dolgozók képviselőivel; az államigazgatás számára minden eszköz rendelkezésre állna a döntések végrehajtásának felfüggesztésére és a kerekasztal-tárgyalások kikényszerítésére.
2. Biztosítsunk új jogokat a munkavállalóknak. Egy ilyen fontos és azonnali változást hozó jog tenné lehetővé a céges átszervezési tervek végrehajtásának felfüggesztését annak érdekében, hogy a munkatársak áthelyezési lehetőségei, illetve alternatív javaslatok is kidolgozásra és megvizsgálásra kerüljenek.
3. Csökkentsük a munkaidőt összehangolt intézkedésekkel, egyidejűleg korlátozva a végrehajtása alól ma elfogadottnak tartott kibúvási lehetőségeket.
4. Az említett azonnali intézkedések mellett szükségesnek tartjuk az elmozdulást egy új munkavállalói jogállás kialakítása felé, amely átvehetné a 30-as és 60-as évek között született nagy európai egyezmények helyét. Ez az új jogállás lehetővé tenné, hogy egyszerre érvényesüljön a munka és életmód a jelenleginél szabadabb megválasztásának követelménye és az a stabilitás, amely nélkül a munkaerő-piaci “rugalmasság” csak annak eszköze, hogy a munka világát a piacok diktátumainak kiszolgálójává tegyék. A legnagyobb európai vívmány így a munkaszerződések folyamatosságát biztosító garancia lenne, melynek alapelve a munka, a képzés és a jövedelem biztonsága.

 

 

II. Egy munkahelyteremtő politika kialakítása

Az EU-tagállamok támogatásával a Bizottság és a Tanács megerősítette a jelenleg is érvényesülő neoliberális vonalvezetést, kiállt a privatizáció mellett, és gyengítette a közérdek és a közszolgáltatások elvének érvényesülését. E katasztrofális értékválasztásokkal szemben az Európai Uniónak oly módon kellene hozzálátnia a gazdaságpolitika átalakításához, hogy az lehetővé tegye a munkavállalók áthelyezésének ritkábbá válását, a munkanélküliség elleni harcot, és elősegítse a fenntartható növekedést.

1. Az unió intézményeinek minden az államigazgatás számára rendelkezésre álló eszközt (költségvetési, adó- és kulturális politikát) fel kell használnia a célok elérésére.
2. Ez feltételezi, hogy végre érvénytelenítsük a közkiadásokat drámai módon korlátozó Stabilitási és Növekedési Paktumot. A gazdasági és pénzügypolitikának nem “az árstabilitás fenntartását” kell célul kitűznie, hanem a növekedést elősegíteni és előnyben részesíteni a minőségi munkahelyek megteremtését mindenki számára.
3. Az Európai Uniónak rendelkeznie kell az ambiciózus közpolitika megvalósításához szükséges eszközökkel. Ennek érdekében az Unió költségvetését a tagállamok GDP-jének 5 százalékához kell közelíteni. Hasonlóképpen, meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy az Unió hitelt vehessen fel az EKB-tól a nagy infrastrukturális beruházások megvalósítására, illetve hogy meglegyen a 2004-ben csatlakozó országokban szükséges befektetések forrása. Az ilyen típusú hitelezést megtiltó jogi rendelkezéseket tehát hatályon kívül kell helyezni. Végül, az Európai Strukturális Alapokat össze kell kapcsolni egymással, hogy aktívan segíthessék a képzésre, társadalmi beilleszkedésre és foglalkoztatásra meglévő helyi és regionális forrásokat. Egy a bérből és fizetésből élőket védő és felemelkedésüket segítő speciális alap lehetőséget adna a munkahelyek áttelepítéséből fakadó problémákkal való szembenézésre.

 

 

III. Méltányos életkörülményeket mindenkinek

1. Mindenkinek biztosítani kell a méltóságteljes élethez szükséges feltételeket. A fizetéseket és a minimális szociális járandóságokat meg kell emelni, és biztosítani kell a hozzáférést mindenki számára, aki rájuk szorul, oly módon hogy senki se maradjon a szegénységi küszöb alatt; a betegség után járó, anyasági, munkanélküliségi, munkaképtelenségi, családi és öregségi juttatások minimális összegét rögzíteni kell.
2. Biztosítani kell a jogot a korkedvezményes nyugdíjhoz. Ehhez felül kell vizsgálni a barcelonai csúcson született döntést a munkavállalási kor ötéves meghosszabbításáról, és el kell mozdulni a nyugdíjba menetel korának szabad megválasztása felé, feltéve, hogy az nem érinti hátrányosan a legalacsonyabb jövedelműek helyzetét, illetve hogy van lehetőség a kötetlen munkaidő mellett történő munkavállalásra az aktív kor elejétől végéig.

 

A jogok Európája

 

A liberálisokkal szemben, akik a jogokat kötelezettségként és költségként fogják fel, mi úgy véljük, hogy a jogok kiterjesztésével kellene megteremteni a fejlődés alapját az egész földrész számára.

 

 

A. A nők jogai

Az a tény, hogy az emberi nem fele nem részesül a másik felével valóban egyenlő jogokban és lehetőségekben, hátráltatja az egész társadalom fejlődését. A férfi–női egyenlőséget tehát az Unió alkotmányos alapértékévé kell tennünk, és a gyakorlatban is elő kell segítenünk megvalósulását a nők jogainak biztosításával. Mindezt pedig a legkiszolgáltatottabbakkal kell kezdenünk, így például a bevándorló nőkkel.

Azt javasoljuk tehát, hogy:

• Tegyük általánossá a fogamzásgátláshoz és a terhesség-megszakításhoz fűződő jogot!
• Küzdjünk a prostitúció és a modern kori rabszolgaság ellen!
• Erőteljesebben lépjünk fel a nőkkel szembeni erőszak ellen! Támogassuk a területen működő választott képviselőket és segítsük a feminista hálózatokat!
• Tegyünk a fizetések és a munkajogi feltételek egyenlőségéért!
• Küzdjünk az iszlám fundamentalizmus és annak nők jogait támadó törekvései ellen!
• Erősítsük meg a paritásos demokráciát, amely valódi eszköz arra, hogy a nők részt vehessenek a döntésekben!

 

 

B. Az egyén védelme

Az Európai Uniónak egyértelmű prioritásként kell kezelnie az egyéni jogokat, és biztosítania kell hatékony érvényesülésüket a gyakorlatban. Különösen fontos ez az olyan esetekben, mint a diszkrimináció áldozatainak vagy a kisebbségeknek az ügye.

 

1. A bevándorlók jogai

– Valódi egyenlőséget kell biztosítani a számukra a munkahelyekhez és a lakáshoz való hozzáférésben. A személyek szabad áramlását az erőforrásokhoz és szociális juttatásokhoz való hozzájutás mindenkire való kiterjesztésének kell kísérnie.

– Az illegális bevándorlók helyzetét szabályozni kell: ez az egyetlen mód jogaik garantálására, csökkenteni a státusukból adódó bizonytalanságot és lazítani azon a szerepen, amelyet a munkáltatók rájuk osztottak az átalakuló munkavállalói szerkezetben.

– Létre kell hozni a lakóhelyen alapuló európai állampolgárság intézményét, együtt a szavazási jog biztosításával az Unió minden lakója számára, bármilyen legyen is a származása (e szavazójog-kiterjesztést vitának kell megelőznie, amelyben pontosítani lehet az alkalmazási körét).

– A menedékjogot meg kell erősíteni és ki kell terjeszteni alkalmazási körét.

 

2. A gyermekek védelme

– A gyakorlatban is végre kell hajtani az Európai Parlament 1996-os és 1997-es határozatait.

– Határozott fellépésre van szükség a gyermekek szexuális zaklatásával szemben. Ennek érdekében kell tevékenykednie a meglévő közösségi igazságszolgáltatási intézményeknek (Europol, Schengen, Eurodac). Meg kell teremteni azon államok szankcionálásának lehetőségét, amelyek nem teszik meg a szükséges jogi lépéseket egy pedofil ügy kivizsgálása során.

3. Az Uniónak küzdenie kell a rasszizmus, antiszemitizmus, neofasizmus, sovinizmus, idegengyűlölet és nacionalizmus, valamint az intolerancia minden formája ellen. El kell ítélni a szexista és homofób diszkriminációt.

4. A világnézeti semlegesség elve. A kisebbségek védelme elválaszthatatlan a tolerancia eszméjétől, amely alapjaiban a világnézeti semlegesség eszméjéből fakad. Az államot és a közügyeket szigorúan távol kell tartani minden vallásos vagy filozófiai befolyástól. A vallást semmi esetben sem tekinthetjük közös örökségünknek és az Unió alkotmányos alapelvének. Egyedül a demokratikus hagyomány alkalmas arra, hogy a közösségi élet iránytűjéül szolgáljon. El kell vetni az olyan javaslatokat, amelyek “nyitott, átlátható és rendszeres párbeszédet” szorgalmaznak “az egyházakkal és a felekezetekhez nem tartozó vallási szervezetekkel”.

 

 

C. A közjavakhoz és közszolgáltatásokhoz való hozzáférés joga

1. Az oktatáshoz való hozzáférés joga

Legyen szó Európa bármely országáról, az oktatási rendszerek továbbra is az egyenlőtlenségre épülnek. A lisszaboni csúcs megerősítette ezt az irányt azáltal, hogy az oktatást és a képzést, a versenyképességet kiszolgáló eszközzé tette, ahelyett hogy az az egyéni kibontakozást szolgálná. Az oktatás piacosítására irányuló aktuális folyamatok szintén ebbe az irányba mutatnak. Vissza kell tehát adni az egyenlőség elvének elsőbbségét a verseny ideológiájával szemben.

• Nem szabad engedni az állami szerepvállalás mértékéből, nem szabad bizonytalanságban hagyni az oktatásban dolgozókat, és nem szabad hagyni, hogy Európában több tízezer állás tűnjön el az oktatásból, hogy a közoktatás egész szegmensei a magánszektorba kerüljenek át.
• Az európai intézményeknek e célok érdekében össze kell hangolni erőfeszítéseiket; biztosítani kell a területi egyenlőtlenségek csökkentéséhez szükséges eszközöket, ezek az egyenlőtlenségek ugyanis gátolják az oktatáshoz való elidegeníthetetlen jog érvényesülését. Mindezek végrehajtása érdekében meg kell erősíteni a strukturális alapokat.

 

2. Jog a kultúrához

Valódi, komoly szerepet szükséges adni a kultúrának, amely mentesíti a piac és a verseny szabályai alól, s amely a kulturális sokszínűséget Európa hajtómotorjává teszi, a kulturális egyediséget pedig fontos értékké avatja.

• A kulturális javakat és szolgáltatásokat függetleníteni kell a piac és a verseny szabályaitól; a kultúra ezen kivételes szerepének elvét minden nemzetközi tárgyalás során védelmezni kell.
• Minden állam vagy államcsoport számára garantálni kell, hogy szabadon meghatározhassa, milyen kulturális politikát követ.
• A többnyelvűséget mint a túlerőben lévő angol–amerikai monopóliummal szembeni védőbástyát és mint egyedi európai jelenséget fejleszteni kell.

 

3. Az információhoz való hozzáférés joga

• Az Unióban garantálni kell a média pluralitását. Az európai szervezeteknek így fel kell lépni a koncentráció irányába mutató folyamatokkal szemben, mert néha olyan kvázi-monopóliumokhoz vezetnek, amelyek csak néhány multinacionális cégnek kedveznek.
• Fel kell lépnünk a piacosítás, privatizáció és tulajdonkoncentráció Európa-szerte megismert folyamata ellen, akárcsak az információk torzításának és a közvélemény manipulálásának a részvényesek-cégtulajdonosok gazdasági és politikai érdekeit szolgáló jelenségével szemben.
• Meg kell védeni a köztelevízió gondolatát, és biztosítani kell a működéséhez szükséges közforrásokat, akár új állami – és európai – tájékoztatási intézmények felállításával.

 

4. Városi jogok

• A lakhatáshoz fűződő jogot az európai alkotmányos szerződésben is szerepeltetni kell.
• A pénzügyi piacok és a spekulánsok befolyását csökkenteni kell, hogy biztosíthassuk a méltányos, jól megközelíthető lakhatáshoz való jogot.
• A mindenki számára hozzáférhető kulturált városi környezethez, a tisztességes lakóhelyhez és az elköltözéshez való jogot uniós prioritássá kell emelni. Ennek érdekében hangsúlyozottan bátorítani kell az állam számára rendelkezésre álló eszközök gyakorlati alkalmazását, minden területi szinten.

 

 

D. Egy új alapjogi charta

Az Európai Unió tiszteletben tartja az alábbi alapelveket:

• A mindenki számára elfogadható normák keresése nem járhat azzal az eredménnyel, hogy elfogadjuk a nemzeti parlamentek véleményének legkisebb közös nevezőjét. Ehelyett kitartóan kell törekedni a lehetőségek szabta keretek között a munkavállalókat védő jogszabá­lyok megerősítésére.
• Az “eredmények megőrzése” elvének biztosítania kell, hogy a gazdasági integráció előrehaladása ne járjon együtt a tagországok által garantált munkavállalói jogok megkérdőjelezésével.
• A gazdaságszabályozás bármilyen módosítását, különösen ha az a piac szerepének erősítését irányozza elő, meg kell előznie a tagálla­mok szociális jellegű joganyagának harmonizálásának.
• Végezetül sem a verseny, sem a szabad kereskedelem nem szerepelhet az Unió célkitűzései és alapelvei között: ezt a fontos szerepet az együttműködésnek és a szolidaritásnak kell betöltenie.

Ezen elvi alapokon kell megkezdeni egy új Alapjogi Charta előkészítésének demokratikus folyamatát, amiben fontos szerepet kell játszania az európai civil társadalomnak és szintúgy a nemzeti és európai képviselőknek. Mindez elmaradt a jelenleg érvényes Charta szövegezése során 2000-ben, most a lehető leghamarabb sort kell keríteni rá.

Az Uniónak mint intézménynek késedelem nélkül csatlakoznia kell a Torinóban aláírt Európai Szociális Chartához, az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, valamint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) határozataihoz.

 

 

Európai fellépés egy másfajta fejlődésért

 

A privatizáció, a dereguláció és a befektetések megtérülésére vonatkozó elvárások ellehetetlenítették a képzésre, az egyéni kiteljesedésre és az ökológiai egyensúlyra vonatkozó hosszú távú érdekek érvényesülését. Ezzel a hozzáállással szemben mi Európa építésének középpontjába a humán képességek fejlesztését, a természeti erőforrásokkal való takarékosságot, az önzetlenséget és szolidaritást kívánjuk állítani.

 

 

I. Új irányt adni a közpolitikai eszközök alkalmazásának

1. Át kell alakítani az adórendszert

• Az adókedvezményeknek a termelő beruházásokat végző cégeket kell segíteni, illetve ellenkezőleg, büntetni kell a kizárólag a pénzügyi szempontokat figyelembe vevő és magas társadalmi költséggel járó vállalati stratégiákat. Így meg kell adóztatni azokat a cégeket, amelyek az alacsonyabb fizetések és járulékterhek miatt helyezik át tevékenységüket máshová.
• Európai szinten, ahogy a területi szinteken is, a tőkejövedelmek, a széndioxid-kibocsátás és a folyó tranzakciók után szedett, illetve az energiát terhelő adók harmonizációjából származó bevételeket a növekedés finanszírozására kell fordítani, hogy végül egy egész Európára kiterjedő egységes adó legyen kivetve a tőkejövedelmekre.
• Szükséges bevezetni az Unióban székelő multinacionális cégek ellenőrzését; az állami segélyek visszafizetésére kell őket kötelezni, ha megállapítható, hogy azokat a tevékenység más területre történő áthelyezésére fordították. Hasonló módon, az Uniónak nem szabad elfogadnia azt, hogy némelyikük ragadozó politikát folytasson a Dél országaiban.
• Új irányt kell adni a hitelpolitikának, és biztosítani kell annak felügyeletét.
• Az EKB demokratikus ellenőrzését az Európai Parlamentnek és a nemzeti parlamenteknek kell ellátni, célkitűzéseit újra kell fogalmazni, úgy hogy figyelembe veszik a foglalkoztatási övezeteket képviselő szociális partnerek véleményét is.
• Olyan szelektív hitelpolitikát kell kialakítani, amely előnyben részesíti azokat a vállalkozásokat, amelyek növelik a foglalkoztatást és bővítik a képzést, és gátolni azok hitelfelvételét, amelyek a foglalkoztatás ellen spekulálnak. Egyformán támogatni kell a munkavállalók, illetve a képviselők munkahelyek megőrzésére irányuló kezdeményezéseit.
• Az Uniónak erőfeszítéseket kell tenni köztulajdonban lévő pénzintézetek alapításért, legyen szó nemzeti vagy akár európai szintről.

2. A szövetkezeti, valamint a harmadik szektort² bátorítani kell, és megadni nekik azt a támogatást, amely lehetővé teszi, hogy összebékítsék a társadalmi érzékenység és a gazdasági hatékonyság logikáját. Az adórendszernek és az állami segélyeknek ennek megvalósulását kell támogatni. Biztosítani kell továbbá a harmadik szektor számára fontos szolgáltatásokat.

3. Ezeknek az erőfeszítéseknek az EU aktívabb fellépésével kell párosulnia a nemzetközi küzdőtéren, ide tartozik:

• A pénzügyi piacok (Tobin-adó) és az értéktöbblet megadóztatása.
• Aktív támogatás az ENSZ Fejlesztési Programjának, amelynek célja a szegénység elleni küzdelem és a fenntartható emberi fejlődés új modelljeinek kidolgozása. Változtatni kell az IMF és a Világbank politikáján (l. lentebb: “A béke és együttműködés Európája”).
• Fel kell függeszteni a GATS-ról (Általános Egyezmény a Szolgáltatások Kereskedelméről) szóló tárgyalásokat, mindaddig míg nincsenek felmérve a liberalizáció ellentmondásos hatásai. Véglegesen ki kell vonni a szolgáltatásokat a WTO hatóköre alól, ezekre ugyanis mint az emberiség közös javaira kell tekintenünk (egészség, kultúra, oktatás, víz stb.).
• Kezdeményezni kell egy egységes világpénz létrehozását, amely a következő lépcsőfokot jelentheti a dollár idejétmúlt hegemóniája után.
• Hatálytalanítani kell azokat a rendelkezéseket, amelyek akadályozzák a fenti célok teljesülését, és különösen azokat, amelyek a tőkeáramlás bármilyen korlátozását tiltják.

 

 

II. A közszolgáltatások mint az európai közösség támasztékai

A. Erőteljes kiállás a közszolgáltatások mellett

1. Alkotmányos szinten is el kell ismerni a közszolgáltatások jelentőségét. A kívánt eredmények elérése érdekében ezeket a szolgáltatásokat olyan sajátos szempontok alapján kell megszervezni és működtetni, amelyek felülírják a verseny szabályait. Az egyenlőség, folyamatosság, alkalmazkodóképesség, hozzáférés, minőség és az ellátásszínvonal demokratikus ellenőrzése szempontjainak előnyt kell élvezniük a szabad kereskedelem előfeltételeivel szemben. Ezeket a szempontokat azonnali hatállyal érvényesíteni kell a Bizottság tárgyalódelegációinak álláspontjában, különös tekintettel a WTO-ban folytatott megbeszélésekre.

2. Alkotmányos szinten is el kell ismerni az Unió illetékességét közszolgáltatások nyújtására és a nemzeti, helyi szolgáltatók támogatására, szolgáltatásuk fejlesztésére, annak érdekében, hogy fenn tudják tartani tevékenységüket. Az Uniót kötelezni kell egész Európára kiterjedően közszolgáltatások biztosítására minden olyan esetben, amikor az szükségesnek tűnik.

 

B. Konkrét intézkedések a közszolgáltatások fejlesztésére

1. Az Európai Uniónak azonnali hatállyal moratóriumot kell hirdetnie a közszolgáltatást nyújtó cégek privatizációjára, legyenek azok bár helyi jelentőségű cégek. Teljes gazdasági-társadalmi mérleget kell továbbá készíteni a közszolgáltatások színvonalában végbement csökkenésről valamennyi európai országban és valamennyi területi szinten.

2. Az Uniónak magáévá kell tennie azt az álláspontot, hogy a közszektor nemcsak egy kivétel a piaci törvények érvényesülése alól, hanem a demokratikus társadalom legfontosabb támasza. Valamennyi fontos társadalombiztosítási, oktatási és kulturális tevékenységnek állami felügyelet mellett kell végbemennie. Az infrastrukturális ellátás fontos elemeinek – utak, vasút, iskolabusz-szolgáltatás stb. – hasonlóan a közjószágok egy csoportjához – víz, áram, gáz stb. – és az olyan hálózatos szolgáltatásokhoz, mint a telekommunikáció és a posta, szintén a közszférához kell tartozniuk. Célszerűnek tűnik kiterjeszteni az állami szabályozást a hitelek, a lakhatás, a gyógyszeripar és más olyan szektorok esetében, amelyek alapvető közszolgáltatásokat nyújtanak az egészségügy területén.

3. A munkavállalók és szakszervezeteik jogait ki kell szélesíteni minden európai szinten, hogy erősödjön beleszólási, döntési és ellenőrzési képességük. A közszolgáltatók célkitűzései közé fel kell venni olyan új fogalmakat, mint a kirekesztés elleni harc, a fenntartható fejlődés koncepciója és különösen a munkavállalók, a választott képviselők és a fogyasztók jogainak és befolyásának kiszélesítése a közszolgáltató vállalatok irányításában.

4. A közszolgáltatások ilyetén előtérbe helyezését kiegészítő intézkedéseknek kell kísérnie:

• Valódi együttműködésnek az európai közszolgáltatók és közüzemi vállalatok között, hogy megoszthassák egymás között a beruházások, a képzés és a kutatás költségeit, és különösen, hogy javíthassanak a foglalkoztatás feltételein.
• Létre kell hozni a Közérdekű Szolgáltatások Tanácsát, amely uniós szinten hozna össze képviselőket, szakszervezeteket, a tagállamokat képviselő fogyasztóvédelmi szervezeteket, hogy rendszeresen értékeljék a közszolgáltatások fejlődését.
• Támogatást kell nyújtani azon helyhatóságok döntéseinek, amelyek kinyilvánítják, hogy nem tartják magukra nézve kötelezőnek a GATS előírásait, fenntartva ezáltal egy adott közszolgáltatási tevékenységet.

 

 

III. Aktív ágazati politikákat!

A. Aktív európai környezetpolitikát!

1. Foglalkoznunk kell a Föld sürgős válaszokat igénylő problémáival. Ha minden a jelenlegihez hasonló mederben folyik tovább, a Kyotói Egyezmény kötelezettségvállalásai nem fognak megvalósulni a gyakorlatban. Az Európai Uniónak fel kell lépnie a kyotói jegyzőkönyvben meghatározott környezetvédelmi intézkedések tényleges végrehajtása érdekében (még akkor is, ha erre teljes körűen nem kerül sor), valamint az ENSZ égisze alatt létrejött különböző csúcsokon született irányelvek gyakorlati alkalmazása mellett.

2. Új közlekedéspolitikára van szükség. A vasút fejlesztésének előfeltétele a politikai akarat és a hosszú távú befektetések megléte, így lehet csak biztosítani a hálózatok közötti átjárhatóságot, illetve új vonalak vagy olyan vasúti “autópályák” létesítését, amelyeket áruszállítás céljára lehetne használatba venni.

3. A szükséges gondossággal újra kell fogalmazni az árvíz elleni és a tengerpartok védelmét szolgáló politikát.

4. Meg kell reformálni az energiapolitikát. Az üvegházhatást előidéző gázkibocsátás elleni fellépés megköveteli, hogy a hatékony energiafelhasználás, az energiatakarékosság és a megújuló energiaforrások fejlesztésének ügye az EU legfontosabb célkitűzései között kapjon helyet, nem megfeledkezve a megfelelő jogi háttér biztosításáról. Amennyiben a nukleáris energia ügyében nézeteltérés alakulna ki az antiliberális Európa hívei között, az alábbi pontokban még akkor is lehetséges lenne a megegyezés:

• A legnagyobb államok kutatásfejlesztési tevékenységének az energiatakarékosságra és az alternatív megújuló energiaforrásokra kell irányulnia.
• Kötelező elvárássá kell tenni az átláthatóság és biztonság feltételeinek biztosítását.
• Szükséges a demokratikus ellenőrzés kiterjesztése.
• Nemzeti és európai szinten is alapos állampolgári vitát kell lefolytatni minden lényeges kérdésről, az információkhoz való teljes körű hozzáféréstől a döntéshozás és az ellenőrzés módjáig. Végeredményben az ügyben az Unió lakosainak kell döntenie, népszavazás útján.

5. Át kell alakítani az adórendszert. A szükséges adóharmonizációt oly módon kell irányítani, hogy az fenntartható fejlődést és más hasonló célok érvényesülését szolgálja. A folyamat egyik eredménye a nem megújuló energiaforrások – így elsősorban a szén- és szénhidrogén-származékok – használatára kivetett adó lehet.

6. Mindez feltételezi, hogy szakítunk azzal a liberális gondolkodásmóddal, amely immár évek óta minden területen tagadja az állami környezetvédelmi politika szükségességét. Európában ennek megfelelően fel kell lépni az olyan nagy társaságok, mint a Vivendi és a Lyonnaise des Eaux ellen, amelyek komoly befektetéseket eszközöltek a jól jövedelmező ágazatokban, nem törődve az érintett lakossággal vagy a környezeti egyensúllyal. Szükséges bevezetni az Európai Alkotmányba a “vízzel mint közjószággal való összehangolt, a szolidaritásra épülő és fenntartható gazdálkodás” elvét. Európának el kell érnie, hogy ezt az elvet nemzetközi szinten is betartsák: ennek megfelelően ragaszkodnia kell az európai központtal rendelkező multinacionális cégek tevékenységének szigorú felügyeletéhez.

 

B. Ambiciózus kutatáspolitikát!

• Az Európai Kutatási Térséget demokratizálni kell. Távol kell tőle tartani a magánszektor és a lobbik részéről érkező nyomásgyakorlást, csökkenteni kell az azonnali megtérülés elvének érvényesülését és a növekvő bizonytalanságot.
• A kutatásra fordított kiadások arányát fel kell emelni a GDP 3 százalékára.
• A felsőoktatásban az együttműködésnek és a közszolgálati elveknek kell érvényesülnie ahelyett, hogy versenybe kényszerítenénk az egyetemeket, és tétlenül nézzük, ahogy szponzorként fellépő magáncégek diktálnak nekik, ahogy sérül a diákok, valamint a diplomák egyenlőségének elve.
• Az Európai Uniónak meg kell teremtenie azokat a demokratikus eljárásokat, amelyek révén sor kerülhet az innovációs és kutatási politika főbb irányainak meghatározására, éspedig nem a gazdasági háború, valamint a nemzeti érdekek, hanem az együttműködés és a fenntartható, szolidaritásra épülő emberi fejlődés jegyében. Egy konkrét esetet említendő pedig az Uniónak elő kell írnia, hogy a Bizottság által finanszírozott minden kutatási projektről készüljön éves jelentés, és annak megvitatására is sor kerüljön. Ezen célok elérését egy európai kutatási konferencia megszervezése is segíthetné.

 

C. Egy másfajta közös agrárpolitikát!

A mezőgazdasági termelésnek, a világ élelmezésének nem szabad néhány nagy kapitalista csoport kezében összpontosulnia. A korábbi elutasító döntések ellenére ismét fel kell vetni az Unió “exportőr szerepvállalását”, visszatérni a támogatott árakhoz, szabályozni a termelés mennyiségét és az alkalmazott termelési módokat, miközben szakítunk az intenzív termeléssel, amely túltermelést és a környezet pusztulását idézi elő. Végeredményben az élelmezési önállóságnak elsőbbséget kell élveznie a szabad verseny alapelvével szemben.

• A támogatásokat a kis és közepes méretű mezőgazdasági vállalkozásokhoz kell irányítani, ők ugyanis tiszteletben tartják a fenntartható fejlődés és a környezet megóvásának elvét.
• Európának önellátásra kellene törekednie a fehérjetermelés tekintetében, ugyanis ma még a szükségletek 75 százalékát importból fedezi.
• Európának szilárdan el kell utasítania a genetikailag módosított vetőmagok használatát, amelyek kifejlesztésének az egyetlen célja az volt, hogy a világ többi részét a nagy amerikai mezőgazdasági-élelmiszeripari csoportoktól tegyék függővé. Ugyanakkor nem kell betiltani a szoros állami-közösségi ellenőrzés mellett folyó GMO- (Genetikailag módosított organizmus) kutatásokat.
• A mezőgazdasági célú segélyek elosztásának kritériumai közé fel kell venni a társadalmi helyzetet, különös tekintettel a munkakörülményekre, illetve komoly súllyal az élelmezésbiztonság szempontját.

 

A kibővített demokrácia Európája

 

Immáron 20 éves tapasztalat, hogy a neoliberális politika egyúttal antidemokratikus eljárásokat is jelent. Eljött tehát az idő, hogy szakítsunk ezzel az idejétmúlt gondolkodásmóddal, és az öreg kontinensre ismét a demokrácia friss levegője áramoljon be. Európa demokratikus kibővítéséhez a népszuverenitás kiterjesztése jelenti a kulcsot.

 

 

I. Adjuk meg a szót az állampolgároknak!

Legfontosabb teendőnk tehát az, hogy véget vessünk annak a bevett eljárásnak, hogy az állampolgárokat és képviselőiket kész helyzet elé állítják a Brüsszelben vagy Strasbourg-ban a kormányok képviselői által előkészített döntésekkel, anélkül hogy bárki más részt vehetett volna a folyamatban bármilyen módon. Meg kell tehát erősíteni a népszuverenitást, visszaadni a politikának elsődleges szerepét, biztosítani a demokrácia társadalmi dimenzióját, kifejleszteni a részvételi és paritásos demokrácia működésének formáit.

1. Az Európai Unió fontosabb döntéseit nyilvános és a médiában nyomon követhető vitának kell kísérnie. Biztosítani kell a lehetséges döntési alternatívákról szóló információk pluralitását.

2. Az állampolgári jogok kiterjesztése többet jelent a szavazási és megválaszthatósági jogok kiszélesítésénél. Ezeket a jogokat biztosítani kell minden uniós lakosnak, legyen bár egy tagország vagy az Unión kívüli ország állampolgára (emlékeztetőül: ezen intézkedés bevezetésének körülményeit egy vita során még pontosítani kell).

3. Ki kell dolgozni az állampolgári népszavazás-kezdeményezés intézményét. Egy megadott számú aláírás összegyűjtésével az uniós intézményeket kötelezhetnék a javaslat megvizsgálására vagy akár egy európai tárgyalási folyamat megindítására is (például egy olyan direktíva megváltoztatásáért, amelynek bevezetésekor az állampolgárok még nem láthatták előre a hatását), nem beszélve egy népszavazás megszervezéséről.

 

 

II. Teljesítsük ki az ellenőrzési eljárásokat!

1. Helyet kell biztosítani egy intézményesült állampolgári fórumnak is az európai irányelvek és törvények előkészítési folyamatában, amely ellenőrizné e törvények végrehajtását, és időszakonként mérleget vonna az eredményekről.

2. Újra komoly szereplővé kell tenni a Gazdasági és társadalmi bizottságot: ez a bizottság felfüggeszthetné egy direktíva végrehajtását annak érdekében, hogy felmérje társadalmi és környezeti hatásait; alternatív tervezeteket javasolhatna, amiket a Bizottságnak, az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak kötelező lenne megvizsgálni.

3. Meg kell erősíteni a nemzeti parlamentek szerepét: minden évben vitát kell szervezni az uniós politika irányelveiről és hasonlóképpen a nemzeti kormányok által képviselendő álláspontról is.

4. Mindez természetesen hozzájárulna ahhoz az alapvető fontosságú változtatáshoz, amelyről már szóltunk: az Európai Központi Bank célkitűzéseinek és státusának átfogó felülvizsgálatához. Az EKB-t alá kell rendelni az Unió politikai irányításának, és elsődleges célja a munkahelyteremtés, a képzés és a fenntartható fejlődés támogatása lenne. Az EKB-nek és a nemzeti központi bankoknak beszámolási kötelezettséggel kell tartozni a kormányok és a választott képviselők előtt.

 

 

III. Olyan eljárásokat, amelyek ugyanúgy szolgálják a népek jogait, mint a közös európai érdeket!

A. Pontosítani kell a hatásköröket, biztosítani kell a döntések megváltoztathatóságát

1. Anélkül hogy akadályozni kívánnánk a tagállamok és az Unió cselekvőképességét, fontosnak tartjuk, hogy – funkcionális és pragmatikus módon, a továbbfejlesztésre gondolva – pontosítsuk az egyes intézmények hatáskörét. Időről időre meg kell vonni az adott hatalommegosztási modell mérlegét, hogy levonhassuk a közösség számára fontos tanulságokat.

2. Ki kell terjeszteni a szavazásoknál a “minősített többség” elvének alkalmazási körét, növelendő ezáltal a közösségi intézmények működésének hatékonyságát. Ezt a kiterjesztést a következő korlátozások mellett kell végrehajtani:

• Bizonyos területeket teljes mértékben ki kell vonni a minősített többség alkalmazási köréből, és továbbra is egyhangú döntéseket kell megkövetelni: ilyen terület például a külpolitika és a közös biztonságpolitika.
• Azokban a minősített többség alá eső esetekben, amelyeknél a liberálisok nyomásgyakorlásának hevessége eléri a kritikus szintet, fenn kell tartani az egyhangú döntés követelményét: ide tartoznak például az oktatásról, az egészségügyről vagy a kultúráról szóló nemzetközi tárgyalások.
• Ezzel szemben a minősített többségnek és nem az egyhangúságnak kellene érvényesülnie minden derogációs kérelemnél, amelyet a tőkeáramlások liberalizálásának szabályával kapcsolatban adtak be. Hasonlóképpen a minősített többség elvének kell érvényesülnie a cégek adózása, az adócsalás, az ökoadók, a szociális biztonság és védőháló, a munkaszerződés felbontásához tartozó biztosítékok, a munkavállalók kollektív képviselete és jogvédelme, a harmadik világból érkezett munkavállalóknak az EU munkaerőpiacára való belépése, valamint a szociális partnerek közötti egyezmények eseteiben.

3. Be kell tartani a döntések megváltoztathatóságának elvét: biztosítani kell, hogy a tagállamok minden uniós döntést megkérdőjelezhessenek.

Minden tagállam kérhesse kormánya vagy parlamentje által egy elfogadott uniós jogszabály visszavonását, illetve annak az Európai Parlament által történő újratárgyalását. Az Európai Parlament döntése kötelező érvényűnek tekintendő, kivéve abban az esetben, ha a tagállamok parlamentjeinek többsége arról másként nem határoz, illetve ha állampolgárok, élve kezdeményezési jogukkal, népszavazás kiírását kérik, és azon elutasító döntés születik. A nemzetközi tárgyalások során az Unió nem támogathat olyan javaslatokat, amelyek a kereskedelmi egyezmények bebetonozását irányozzák elő.

 

B. Meg kell találni a véleménynyilvánítás demokratikusabb formáit a tagállamokban és az Unióban!

• Egy lehetséges megoldást jelentene a nemzeti parlamentek szerepének erősítése az európai intézményrendszerben: a meglévő intézmények mellett erre lehetőséget adna például egy “Parlamentek parlamentjének” felállítása, amely élhetne interpellációs és ellenőrzési jogával, és részt vehetne a törvényhozási folyamatban.
• Egy másik lehetőséget jelentene, ha módosítanánk az Európai Parlament tagjainak megválasztására vonatkozó szabályozáson, létrehozva egy kettős választási rendszert, amely egyfelől az európai listákra, másfelől a területi képviseletre épülne: így biztosítani lehetne a politikai vélemények és történelmi tájegységek egyidejű képviseletét az egykamarás rendszer keretein belül.
• Végezetül felvethetnénk a kétkamarás európai parlament gondolatát: a jelenleg is létező, az állampolgárokat számuk és politikai nézeteik súlya alapján képviselő “alsó” házat kiegészítené egy “felső” ház is, amely közvetlenül a tagállamokat reprezentálná. Ebben az esetben azt is el kellene dönteni, hogy az alsó- vagy a felsőházat illeti-e meg az utolsó szó joga. A dolgok mai állása szerint a PCF leginkább az első megoldás felé hajlik: a jelek szerint ez biztosíthatná ugyanis legjobban a nemzeti és a közösségi szuverenitás egyidejű tiszteletben tartását.

 

C. Fejlesszük az Unió intézményeit!

Feltétlenül szükségesnek tartjuk az alábbi minimális program megvalósítását:

1. Meg kell erősíteni az Európai Parlament jogosítványait. Ez történhet többek között azon szakterületek listájának bővítésével, amelyek esetében a törvény- (direktíva-) előkészítésben a Miniszterek Tanácsával közösen részt vesz. Ugyancsak bővíthetők az Európai Parlamentnek a Bizottság és az Európai Központi Bank felett gyakorolt ellenőrzési jogkörei. Meg kell számára adni az európai törvények kezdeményezésének jogát, mivel manapság ezt kizárólag a Bizottság teheti meg. Végül fejleszteni kell az EP együttműködését a nemzeti parlamentekkel is.

2. Korlátozni kell az Európai Bizottság hatáskörtúllépéseit. A Bizottság mint olyan szervezet, amely mindenekelőtt az állam- és kormányfők Európai Tanácsában vagy a Miniszterek Tanácsában hozott döntések előkészítéséért, majd ezt követően végrehajtásáért felel, nem törekedhet olyan jogosítványok megszerzésére, amelyeket éppen hogy az állampolgárok által a lehető legközvetlenebbül, az általános választójog alapján megválasztott képviselőknek kellene gyakorolniuk. Hasonló szellemben csökkenteni kell a Bizottságnak a versenypolitika területén, illetve a nemzetközi tárgyalások esetében meglévő végrehajtó hatalmi jogosítványait is. Minden tagállam számára biztosítani kell tehát a jogot, hogy kérhesse, hogy egy az érintett területeket érintő Bizottsági döntés felfüggesztésre kerüljön mindaddig, míg a Tanács minősített többsége a Parlamenttel együtt döntve arra áldását nem adja.

3. Túl kell lépni a Tanácsban oly régóta bevett “kormányközi együttműködés” gondolatán. Természetesen nem arról van szó, hogy megkérdőjeleznénk a tagállamok szerepét Európa építésében, de meg kell válnunk ettől a teljesen átláthatatlan és az állampolgároktól – egyébiránt pedig maguktól az európai képviselőktől is – tökéletesen elszigetelt döntéshozási modelltől. Ennek érdekében minden esetben támogatni kell a társadalmi szervezetek, állampolgárok és képviselők részvételét a Tanács döntéseit megelőző szakaszban.

4. Lehetővé kell tenni, hogy az alkotmányos szerződést ténylegesen módosítani lehessen: hogy ez megvalósulhasson, a minősített többségnek is elegendőnek kell lennie a módosításhoz. A Szerződés(eket) érintő lényegi módosításokat csak a kötelező jelleggel kiírásra kerülő népszavazás ratifikálhatja.

 

 

A béke és együttműködés Európája

 

 

I. Kibővített és testvéri Európa

A bővítés – minden bizonnyal ez az Európai Unió előtt álló legfontosabb kihívás a 2004-es évben. Európa kiforgatta a bővítés kérdését: egy a kapitalizmus szempontjainak megfelelően zajló integráció növeli a népek közötti ellentéteket, és utat nyit Európában a populizmusnak és az idegengyűlöletnek. A kibővített Európai Uniónak magának is meg kell változnia.

• A csatlakozókat hosszú időn keresztül segíteni kell, de emellett vissza kell szorítani az Európa keleti felének társadalmaiban oly sok kárt okozó liberális gondolkodásmód érvényesülését is. A maastrichti kritériumok a gyakorlatban is megmutatják ennek hihetetlen kártékonyságát.
• A bővítés sikere érdekében jobban be kell vonni az állampolgárokat a vitákba és a döntésekbe. A csatlakozási folyamat során meg kell teremteni a civil társadalom és a szakszervezeti szövetségek számára azokat a fórumokat, amelyeken eszmét cserélhetnek és hozzászólhatnak a vitákhoz.
• Az Uniónak meg kell erősítenie partneri kapcsolatát a volt szovjet tagállamokkal és a Mediterráneum országaival, különös tekintettel a Maghreb-államokra.

 

 

II. Európai politika a béke szolgálatában

Amerika hegemóniára törekvő háborús politikája Európát arra kell sarkallja, hogy felemelje hangját ez ellen az irányvonal ellen. Európának fel kell lépnie azon veszélyes törekvés visszaszorítása érdekében, amely a “megelőző” jellegű háborút a kapitalista globalizáció fejlődésének utolsó stádiumává kívánja tenni. Ha sor kerülne közös európai fellépésre a védelmi területen vagy a terrorizmus elleni harcban, akkor Európa ezt csak az ENSZ által jóváhagyott küldetés keretében tehesse meg. Az elmúlt időszak konfliktusai a lefegyverzés politikájához való visszatérést teszik indokolttá.

 

Ez feltételezi:

• A nemzeti hadiipar cégeinek bármifajta privatizációjával szemben történő fellépést.
• Annak biztosítását, hogy a védelmi politikai ügyekben a tagállamok csak egyhangúlag dönthessenek, illetve hogy bármily katonai vonatkozásokkal is bíró döntés esetén – mint amilyenek például a békefenntartó missziók – az ENSZ felhatalmazását kelljen kérni. A katonai megoldáshoz csak a legutolsó esetben szabad nyúlni, és kizárólag az érintett lakosság biztonságának védelme érdekében.
• Európai kezdeményezésként egy lefegyverzési világkonferencia összehívását együttműködésben az ENSZ-szel és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezettel (EBESZ).
• Egy, az Egyesült Államoktól független külpolitikát, amely tiszteletben tartja az államok szuverenitását, aktívan fellép a világbéke és lefegyverzés ügye, valamint a konfliktusok politikai rendezése mellett, és amely felértékeli az ENSZ és a nemzetközi jog szerepét. Egy ilyen politikának el kell vetnie az Európai Unió bármily módon történő militarizálását.
• Tekintsünk rá bárhogy, a NATO nem egy európai közösségi intézmény; minden erre az intézményre vonatkozó utalásnak el kell tűnnie a leendő alkotmányos szerződésből. Egy új, az európai államok együttműködésén alapuló biztonsági rendszert kell létrehozni, amely támaszkodna egy megújult és az ENSZ-hez kapcsolódó EBESZ-re, kikerülve ezzel a NATO-t a mediterrán térségben található partnereinkkel történő együttműködésben.
• Fel kell lépni Irak megszállásának befejezése és a megszálló csapatok kivonása érdekében, hogy az országuk feletti uralmat teljesen átadhassuk az irakiaknak.
• Minden lehetséges eszközzel támogatni kell az izraeli–palesztin béketerveket, illetve az életképes és független palesztin állam létrehozását egy olyan biztonsági modellben, amelyet Izrael és a régióban megtalálható államok együtt tartanak fenn.
• A leszerelési tárgyalások újraindításával és az Atomsorompó-szerződés szigorú betartatásával küzdenünk kell a kiújuló fegyverkezési verseny ellen, a (nukleáris, biológiai, kémiai) tömegpusztító fegyverek tárolása és terjedése ellen, nem kivételezve a jelenlegi nukleáris hatalmakkal sem.
• Küzdenünk kell a világűr hadi célokra való felhasználása ellen, és a tengereket mentesíteni kell minden nukleáris fegyverzettől.

 

 

III. Európának Délre is figyelnie kell!

A Dél országai hatalmas várakozással tekintenek az Európai Unió felé. Márpedig a valóságban az Unió éppen most mond le arról, hogy bármilyen formában folytassa fejlesztési programjait. Ezzel egyidejűleg a bevándorlási politikák európai szinten történő összehangolása alapjait tekintve egy olyan negatív szemléletmódon alapul, amelynek célja a legrepresszívebb szabályozások általánossá tétele. Az az új migrációs rendszer, amelyet a fejlett országok érvényesíteni kívánnak, nem más, mint egy megosztott, egyenlőtlen, a munka bizonytalanságával és a közös cselekvés visszaszorulásával jellemezhető világ tükörképe.

Mindezt figyelembe véve azt javasoljuk, hogy:

• Európa engedje el a szegény országok adósságát.
• Szakítson a szabad kereskedelem dogmájával, hogy a Dél országaival végre az együttműködésen és reciprocitáson alapuló kapcsolatokat alakítson ki annak érdekében, hogy ez utóbbiak képesek legyenek saját maguk megoldásokat találni a problémáikra, anélkül hogy az IMF vagy a Világbank megalázó feltételeit teljesíteniük kellene.
• Európa GDP-jének 0,7 százalékát fordítsa fejlesztési segélyekre.
• A WTO keretein belül folyó nemzetközi tárgyalásokon álljon ki a Dél érdekei mellett, szemben a liberális diktátumokkal, legyen szó az egészségügyhöz vagy az oktatáshoz stb. való hozzáférésről. Megengedhetetlen a “vagy az AIDS ellen harcolunk, vagy a GMO ellen” típusú zsarolás.
• Emeljük meg az Európai Fejlesztési Alap keretét, és demokratizáljuk annak döntéseit. A fejlesztési segélyezést meg kell szabadítani a világhatalmi politika logikájának maradványaitól.
• Európának át kell végre gondolnia, milyen felelőséggel tartozik a gyarmatosítás és az afrikaiak kitelepítése ügyében.

 

 

IV. Európának fel kell lépnie a nemzetközi intézmények rendszerének átalakításáért

A hegemón törekvések és az unilateralizmus visszaszorítása érdekében fontos, hogy az Európai Unió minden tekintélyét felhasználja a nemzetközi rendszer demokratikus reformjáért: az ENSZ szerepének újbóli felértékelődése a gyakorlatban a szervezet radikális demokratizálásával valósulhat meg.

• Elő kell segíteni az ENSZ reformját, hogy központi jelentőségű vitafórumként még jobban segíthesse a nemzetközi együttműködést.
• Meg kell törni a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának túlhatalmát; meg kell erősíteni a Közgyűlés szerepét; bővíteni kell a különböző népek lehetőségét a döntésekbe való közvetlen beleszólásra.
• Meg kell erősíteni az emberi fejlődés kérdéseivel foglalkozó szervezetek szerepét és anyagi hátterét.
• Támogatni kell a tömegmozgalmak küzdelmét a meglévő nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi intézmények (WTO, IMF, Világbank) politikája ellen. El kell kötelezni magunkat radikális átalakításuk mellett, újra kell fogalmazni céljaikat és biztosítani az ENSZ hatékony felügyeleti jogosítványait felettük.

 

Huszonöt intézkedés egy másik Európáért

 

1. A jelenlegi alkotmánytervezetet el kell vetni.

2. Meg kell kezdeni egy új szerződés előkészítését, amelyben részt vesznek a nemzeti és európai képviselők, a szakszervezetek, a különböző egyesületek és az állampolgárok. Ezt követően kezdődhet meg az alkotmányozás folyamata, amelynek eredményéről az állampolgá­rok döntenek népszavazáson.

3. Küzdeni kell a munkanélküliség és bizonytalanság Európája ellen. A munka, a képzés és a jövedelmek biztonságára épülő rendszer garantálni fogja a foglalkoztatás folyamatosságát. Azonnali hatállyal kötelezővé kell tenni, hogy a munkáltatók minden tömeges elbocsátás előtt tárgyaljanak a dolgozók képviselőivel; az államigazgatásnak fel kell lépnie e jog gyakorlati érvényesítése érdekében. Az Unió intézményeinek minden az államigazgatás számára rendelkezésre álló eszközt (költségvetési, fiskális, kulturális politikát) fel kell használnia e célok elérésére.

4. Érvényteleníteni kell a Stabilitási és növekedési paktumot. Az Unió költségvetését a tagállamok összesített GDP-jének 5 százalékához kell közelíteni; lehetővé kell tenni, hogy az Unió kölcsönt vegyen fel az EKB-tól a konszenzusos ipari, környezetvédelmi vagy szociális beruházások megvalósítására. Aktívan támogatni kell a beilleszkedést és a foglalkoztatást segítő helyi és regionális alapokat.

5. A pénzügy- és hitelpolitika célja nem lehet más, mint a fenntartható fejlődés, valamint a mindenki számára elérhető tisztességes munkahely biztosítása. A magas társadalmi költséggel járó, pusztán pénzügyi szempontokat szem előtt tartó vállalati stratégiákat büntetni kell; szükséges az állami segélyek ellenőrzése; bátorítani kell a (nemzeti és európai) köztulajdonban lévő pénzintézeti csoportok létrejöttét.

6. Azonnali hatállyal moratóriumot kell hirdetni a privatizációra, és teljes gazdasági-társadalmi mérleget kell készíteni a közszolgáltatások színvonalában végbement csökkenésről.

7. A közszolgáltatások fontosságát el kell ismertetni az Uniót képviselő intézmények által, és függetleníteni kell a verseny szabályaitól. Az Uniót kötelezni kell ezen szolgáltatások nyújtására minden esetben, amikor az szükségesnek tűnik.

8. Az Európai Központi Bankot az Unió céljait szolgáló intézménnyé kell tenni, tevékenységének új irányt kell szabni. Az EKB-t az Európai Parlamentnek és a nemzeti parlamenteknek kell ellenőriznie és irányítania.

9. A méltóságteljes élet lehetőségét mindenki számára biztosítani kell. A fizetéseket és a minimális szociális juttatásokat emelni kell, ez utóbbiakhoz pedig minden olyan ember számára biztosítani kell a hozzáférést, aki arra rászorul, oly módon, hogy senki se maradhasson a szegénységi küszöb alatt; rögzíteni kell a betegség után járó, az anyasági, munkanélküli-, munkaképtelenségi, családi és öregségi juttatások minimális összegét. A tőkefelhalmozásos nyugdíjrendszerrel szemben a felosztó-kirovó rendszert kell előnyben részesíteni.

10. A férfi–női egyenlőségnek az Unió alapvető értékévé kell válnia; ennek a gyakorlatban olyan konkrét intézkedésekben kell megnyilvánulnia, mint a fogamzásgátláshoz és terhesség-megszakításhoz való jog, a prostitúció elleni küzdelem, a fizetések és a munkajogi feltételek egyenlővé tétele, a női részvétel általánossá válásának biztosítása a döntéshozásban.

11. Biztosítani kell a migránsok jogait: teljes jogegyenlőséget a munka, a lakhatás és az egészségügy tekintetében; legalizálni kell az illegális bevándorlók helyzetét; létre kell hozni a rezidensségen alapuló európai állampolgárság intézményét.

12. Európának hozzá kell járulnia, hogy valamennyi országban valóban egyenlő hozzáférése legyen mindenkinek az oktatáshoz, az egészségügyhöz, a kultúrához. Ezeket a szektorokat meg kell védeni az elüzletiesedéstől; ki kell vonni őket a GATS-ról szóló tárgyalások érvénye alól.

13. A szociális törvénykezésnek az “eredmények megőrzésének” elvén kell alapulnia: semmilyen közösségi intézkedés nem eredményezheti a nemzeti parlamentek által biztosított munkavállalói jogok megkérdőjelezését. Meg kell kezdeni egy új Alapjogi Charta megszövegezésének munkálatait, amelyben fontos szerepet kell játszania az európai civil társadalomnak és szintúgy a nemzeti és európai képviselőknek.

14. Az európai szinten is fontos cégeknél biztosítani kell a munkavállalók és érdekvédelmi szervezeteik jogait; a közszférában e jogokat ki kell egészítenie a fogyasztók képviseletének, ily módon erősítendő a közszolgálati célok megvalósulása fölött gyakorolt állampolgári ellenőrzést.

15. Az aktív környezetpolitika lehetővé tenné Európa számára, hogy fellépjen a Kyotói Egyezmény betartása, a vasút és a vízi utak fejlesztése, a tengerpartok biztonsága, az energiaforrások diverzifikálása, az árvízvédelem, az alternatív, megújuló energiaforrások kifejlesztése és a valóban hatékony energiatakarékosság mellett.

16. Európának egy valódi, környezettudatos iparpolitikát kell magáévá tennie, együttműködésben a nemzeti és helyi közösségekkel. Egy másfajta közös agrárpolitika lehetőséget adna, hogy a támogatásokkal ne a túltermelésre ösztönözzünk, ne használjunk genetikailag módosított vetőmagokat, és olyan lehetőséget jelentene, ahol a segélyezés során érvényesülhet a társadalmi normák tisztelete és az élelmiszer-biztonság szempontja.

17. Ki kell terjeszteni az európai állampolgárság intézményének alkalmazási körét. A szavazójogot minden uniós rezidensnek meg kell adni (megvitatandó téma).

18. Az állampolgárokat közelebb kell hozni az Unióhoz: minden olyan kérést, amely mögött legalább egymillió állampolgár áll, kötelező érvénnyel meg kellene vizsgálni az európai intézményeknek; állandó állampolgári fórumot kell létrehozni, amely részt vehetne az európai politikai irányelvek és törvények kidolgozásában, illetve ellenőrzésében.

19. A gazdaság- és társadalompolitika fölötti ellenőrzést az Európai Parlamentnek, a Gazdasági és Szociális Bizottságnak, valamint a nemzeti parlamenteknek kell gyakorolnia.

20. Meg kell erősíteni az Európai Parlament jogosítványait, különös tekintettel a törvénykezdeményezési jogra, illetve a Bizottság és az EKB feletti ellenőrzésre.

21. A Bizottság hatáskörtúllépéseit korlátozni kell; szűkíteni kell a versenyjog és a nemzetközi tárgyalások tekintetében meglévő erős jogosítványait.

22. Javítani kell az Unió és a tagállamok közötti viszonyt: a nemzeti parlamenteknek el kell látniuk ellenőrző szerepüket; a közösségi testületek döntéseit nyilvános vitának kell megelőznie; ki kell mondani és érvényesíteni kell az uniós döntések megváltoztathatóságának elvét.

23. Európának a lefegyverzés és a béke érdekében kell tevékenykednie, teljes függetlenségben az Egyesült Államoktól. Indítványoznia kell az Irakot megszálló csapatok visszavonását és támogatni az izraeli–palesztin béketerveket. A NATO-t nem tekintheti európai intézménynek.

24. Európának szolidárisabb politikát kell követnie a Dél országaival szemben: az adósságokat el kell engedni, a fejlesztési segélyeket a GDP 0,7 százalékára kell emelni, és Európának a Dél államait kell támogatni a WTO-tárgyalásokon.

25. Európának ki kell állnia az ENSZ rendszerének reformjáért, csökkenteni a Biztonsági Tanács állandó tagjainak szerepét, és fel kell lépnie a pénzügyi és kereskedelmi intézmények (Világbank, IMF, WTO) ENSZ-fennhatóság alá való helyezéséért.

 

(Fordította: Sebők Miklós)

 

 

Jegyzetek

 

1 A tervezet a Francia Kommunista Párt javaslatainak összefoglalása, amelyeket a párt tisztségviselői az Európai Baloldali Párt létrehozásával kapcsolatos tárgyalásaikon fogalmaztak meg a különböző politikai erőkkel létrejött találkozóikon. E találkozók célja az egységes fellépés elérése és a valamennyi érdekeltet összefogó neoliberális-ellenes lista tető alá hozása volt a 2004. júniusi európai parlamenti választásokra.

2 Harmadik szektor alatt a francia “économie sociale” kifejezés értendő, amely tartalma szerint az állammal és a profitérdekelt magánszektorral szemben vett harmadik szektort, civil egyesületek, szövetkezetek, szakszervezetek stb. gazdasági tevékenységét jelöli. Jellemző rá a demokratikus döntéshozatal és a munka tőkével szembeni elsőbbségének hangsúlyozása. Bővebben ld. http://www.econosoc.org/publications/index.htm – a ford. megj.

A globalizáció gazdasági és társadalmi hatásainak egyik legnevesebb kutatója nyilatkozik a munkaerő-áramlás és a kulturális, vallási különbözőség kapcsolatáról, a kis országoknak a globális munkamegosztásban betölthető szerepéről, illetve a "tömegpusztító fegyverként" működő spekulációs célú tőkemozgásról.

A holland származású Saskia Sassen a globalizáció gazdasági hatásainak egyik legnevesebb kutatója. Tanított várostervezést New Yorkban a Columbia Egyetemen, és kutatta az állam változó szerepét a latin-amerikai országokban. Jelenleg a Chicagói Egyetem jogi fakultásán tanít szociológiát, és állandó előadója a London School of Economicsnak is. Magyarul megjelent könyve: Elveszett kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában, Helikon Kiadó, 2000. A szerkesztőség kérdéseit 2004 januárjában Andor László és Sebők Miklós tette fel Saskia Sassennek.

 

*

 

AL–SM: Munkája során sokat foglalkozott a bevándorlás kérdésével, Guests and aliens (Vendégek és idegenek) címmel könyvet is írt Nyugat-Európa bevándorlás történetéről. Hogyan látja a jelenlegi nyugat-európai bevándorlási helyzetet, tekintettel arra, hogy az EU bővítésével megindulhat egy kettős folyamat: a legmagasabban képzett (pl. orvosok) és a legalacsonyabban képzett emberek is elindulhatnak Európa keleti feléből a nyugatiba?

 

SS: Ezt a könyvet felkérésre írtam. A bevándorlásról, menekültekről, menedékjogkérőkről és arról, hogy mit jelentenek Európa számára. Elsőre azt mondtam, hogy nem tudom megírni. Bár igaz, hogy holland vagyok, de nem élek itt. Erre a kiadónál azt válaszolták, hogy felkértek egy francia kutatót, aki viszont azt mondta, hogy megírja, de nem ír a német helyzetről. Ez is azt mutatta, hogy az európai kutatók egyszerűen nem akarnak beleavatkozni egymás ügyeibe. Van egy ilyen területi dimenziója a dolognak. Így a kiadó azt mondta nekem, hogy egy olyan emberre van szükségük, mint én, egy olyan európaira, aki nem itt él. Én ekkor kikötöttem, hogy csak úgy leszek képes ezt megírni, ha van egy kiinduló feltevésem, amely megoldást jelenthet rejtélyekre, amelyekkel szemben álltam.

Az egyik dolog, ami érdekelt – és itt nem foglalkoztam a kontinensről elköltözött európaiakkal, csak az Európán belüli migrációval –, hogy milyen jellemzői vannak az európai belső migráció történetírásának. Tehát nem maga a történelem, hanem a történetírás érdekelt, egy olyan dolog, amely általában a történelem félárnyékában húzódik meg. Az, hogy mi ragadta meg az európai történészek képzeletét leginkább a témában. Nyilvánvalóan a munkaerő áramlásának hosszú története van Európában, ami fontos szerepet játszott az adott országok, társadalmak építésében. A munkaerő-áramlás ezen következménye azonban valahol messze, takarásban van a közvélemény elől. És senki nem veszi figyelembe, nem viszonyul hozzá, eltekintve természetesen a történészektől. Amikor több nyelven is megjelent a könyvem, fiatalemberek írtak leveleket – szinte láttam magam előtt, ahogy sírtak, amikor írták –, hogy mennyire nem voltak tisztában azzal, mennyire egymásra vannak utalva az európaiak. Mennyire szükség volt a külföldiekre.

Rám a politikai gazdaságtani gondolkodásmód jellemző, kiindulópon­tokra volt szükségem a kutatáshoz. Így egyfajta tényfeltáró újságíróvá, magándetektívvé kellett válnom, hogy megoldást találjak az engem foglalkoztató rejtélyekre. Egyrészt, amikor a migráns nem messziről jött, egy tág értelmezésben véve hasonló kultúrkörben nőtt fel, hasonló a vallása, gyakran egészen hasonló nyelvet beszél, mint a helyiek, mégis hogyan lesz belőle kívülálló, a helyiek által megkülönböztetett. Manapság Kelet-Németország szolgálhat jó példaként erre a helyzetre, arra, hogyan lesznek a keletnémetek etnikai alapon megkülönböztetve.

 

AL–SM: Hasonlónak látja a helyzetet, mint a sokat emlegetett észak­olasz, dél-olasz esetben?

 

SS: Nehéz kérdés. Mivel Németországot is csak viszonylag későn, 1871-ben egyesítették, előtte Poroszország volt, és kisebb államok, ezért meghatározó volt a széttagoltság érzete. Az ilyen típusú elkülönülés, másság újratermelődik. Egy általános szinten tehát azt mondanám, hogy hasonlít a két eset, de mivel nem foglalkoztam mélyebben a témával, ezért nem mennék bele a részletekbe. A jelen időbe visszatérve azt látjuk, hogy a korábbinál nagyobbak a kulturális különbözőségek, lásd muszlimok, oroszok stb., nagyobb a vallási diverzitás. Ezek a különbözőségek azonban könnyen lehet, hogy annyira nem nagyok, mint gondolnánk. Inkább az európai történeti tudatban van benne a kívülálló fogalma (és ez más földrészekre is jellemző lehet). Az az érzésem tehát, hogy sokkal mélyebben fekvő dolgokról van szó, mint a kultúrák, vallások különbözőségéről, ez utóbbiak felelőssé tétele a problémákért abba az illúzióba ringat minket, hogy megtaláltuk a végső választ.

Természetesen valódi probléma, hogy hogyan tudnak együtt élni katolikusok és muszlimok. Mutatja ezt a Spanyolországban nagyon régóta létező muszlim közösség esete is. Úgy látom tehát, hogy ahogy a történelemről gondolkodunk, ahogy megkonstruáljuk a történelmünket, abban mélyen benne van a körön belüliek és a kívülállók megkülönböztetése.

Ha tudjuk, hogy az arab világban hogyan működik a rokonság intézménye, akkor azt látjuk, hogy Európára valamilyen más közösségfogalom jellemző. Nehezíti a tisztánlátást, hogy minden országnak megvan a maga diskurzusa a befogadás nehézségeiről.

Európa történetére visszatekintve azt láthatjuk, hogy van a folyamatoknak egy alapvető dinamikája. Ha az adott történeti időszakban van gazdasági növekedés, legyen szó a flamand takácsokról vagy a svédekről, akik királyságot akarnak, és ezért palotákat építenek, a németeknél a vasútfejlesztésről, a svájciaknál az alagútépítésről, a franciáknál a szőlőtelepítésről, akkor mindegyik esetben szükség volt a külföldről érkező munkaerőre. Egyetlen esetben sem volt ez másképp.

Így épültek társadalmaink. Ugye nem gondolják, hogy Párizsban az Haussmann Boulevard-ot franciák építették? Németek voltak, és belgák.

Visszatérve tehát az eredeti kérdésre. Ha úgy írja le a helyzetet, hogy a kevésbé jó állásokat kapják meg a bevándorlók, akkor az így is van, kétségtelenül megfigyelhető egy ilyen folyamat. Bármikor, amikor fegyelmezett, nehéz fizikai munka elvégzésére alkalmas munkaerőre vagy olyan emberekre van szükség, akik hajlandók 6 hónapot feláldozni az életükből, hogy dolgozhassanak mondjuk egy alagútépítésen (és sokan voltak ilyenek, és sokan közülük bele is haltak), akkor jó okkal gondolhatjuk, hogy külföldről kell hozni munkásokat. Az érintett csoportok pedig változnak. Ha az írek már elértek arra a szintre, hogy ne kelljen mindent elvállalniuk, akkor jönnek a görögök és így tovább.

 

AL–SM: Az megállapítható, hogy ez a folyamat ma nagyságrendekkel több embert érint, mint korábban?

 

SS: Igen. És ebben nagy szerepe van az infrastruktúrának, az egyik kedvenc részterületemnek a globalizáció-kutatásban. A globalizáció infrastruktúrája alatt nemcsak a közlekedést értem, hanem mondjuk a vízumrendszert is. Ebben a rendszerben a “sefteseknek” (traffickers) fontos szerep jut. Az ebben az értelemben vett regionális kereskedelmi hálózatok mára globálisakká váltak.

Amikor a munkaerő-áramlás kapcsán a globalizációról beszélünk, akkor taxisofőröktől a bérgyilkosokig, bűnbandákig mindenre gondolnunk kell.

 

AL–SM: Egy esszégyűjteménye, amely 1999-ben jelent meg, a Globalization, and its discontents (A globalizáció és visszásságai) címet viselte. Később Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász is megjelentetett hasonló címen egy könyvet. Nem tartja furcsának az egybeesést?

 

SS: Tudják, nincsen szerzői jogvédelem a címekre. Ráadásul, amikor már megvolt a kötet címe, felfedeztem, hogy korábban már volt egy harmadik kötet is, amelyet Roger Burbach írt (Globalization and its discontents: the rise of postmodern socialisms címmel jelent meg 1997-ben – a szerk.). Mondtam a kiadónak, hogy változtassuk meg a könyvem címét, de ők már nem akarták. Így hát a gyűjteményem első oldalán utaltunk rá, hogy már van ilyen címen könyv, megjegyezvén, hogy az sokkal jobb, mint a jelen kiadvány. Burbach nemsokára aztán írt egy levelet, amelyben közölte, hogy sokkal több példány fogyott az ő könyvéből is, miután az enyém megjelent (nevet). Ami a Stiglitz-könyvet illeti: a helyzet különösen pikáns, mivel a terjesztőnk is ugyanaz a cég.

 

AL–SM: Szintén a globalizációról, annak is pénzügyi vonatkozásairól írt a Foreign Affairsbe egy cikket, amelyben úgy vélte, hogy a globális pénzügyi piacoknak két központja van: New York és London. Milyen szerepet játszhatnak a Magyarországhoz hasonló kis országok, illetve az olyan kisebb tőzsdék, mint a budapesti, ebben a globális munkamegosztásban?

 

SS: Ahogy a globalizáció folyamata előrehalad és kiterjed, úgy válnak a globális pénzügyi piacok részévé újabb pénzügyi központok is – ez történt cikkem 1999-es megírása óta is. Egyre több és több ilyen pénzügyi központ kapcsolódott tehát be ebbe a vérkeringésbe. Ma azt mondanám, hogy 40 ilyen globális jelentőségű város van, közülük is kiemelkedik öt: New York, London, Tokió, Frankfurt és Párizs. Mindezekből egy komplex építmény áll össze. A második szinten vannak az európai jelentőségű központok, mint Amszterdam, Zürich, egy bizonyos tekintetben Milánó, Stockholm, illetve hasonló szerepet tölt be Sydney vagy Torontó is. Van egy harmadik vonal, São Paulo, Sanghaj, Mexikóváros is ide tartozik. Budapest 1999-ben valószínűleg még ebbe a kategóriába sem fért volna bele. Lezajlott ugyanakkor egy érdekes vita – lehet, hogy itt Magyarországon erről nem is szereztek tudomást –, amelyben azt kutatták, hogy a térségben Bécs, Berlin vagy Budapest lesz-e a vezető regionális-transznacionális üzleti és pénzügyi központ. Sokan fogadtak Bécsre, de a 90-es évek elejére Budapest már fontosabb volt, mint Bécs. Természetesen nem az egész városról van szó, hanem egy nagyon speciális szempontrendszerről. A külföldi cégek, köztük az amerikaiak, ekkor, ha el akarták érni a közép-európai piacot (és itt nem csak Magyarországról van szó), három választásuk volt: az imént említett három város. Nos, ezek a cégek Budapestet választották, és érdekes, hogy miért nem Bécset. Néhány évvel korábban ugyanis a bécsiek visszautasították a világkiállítás megrendezését (amit ezután az eredeti rendező partner Magyarország az 1994-es kormányváltásig egyedül is fenntartott – a szerk.). Mindezek következtében Bécset elkönyvelték mint túl “bécsies” várost. Budapest pedig kiemelkedett mint sok fontos globális cég ugródeszkája, amelyről elérhették a közép-európai, ún. feltörekvő piacokat. Az, hogy Magyarországon – és erről önök biztosan többet tudnak – végbement a pénzügyi piacok deregulációja, jól elérhető volt, Budapest pedig amúgy is pénzügyi központ volt, lehetővé tette, hogy bekapcsolódjon a globális pénzügyi vérkeringésbe.

Visszatérve tehát a kérdésre, a válaszom az, hogy a globális pénzügyi rendszernek városok hálózatára van szüksége. A cégek, a piac nem egyetlen nagy központot akar. Minél jobban megfelelnek egy város adottságai a kor színvonalának, minél inkább megvan a szükséges infrastruktúra, annál jobb az esélye: a sokat magasztalt Budapest, kedves belvárosával, üzleti-hivatali negyedével, a megfelelő infrastruktúrával és képzett munkaerővel beilleszkedett ebbe a komplex szerkezetbe. Amikor Argentína, ahol a korrupt Menez elnök hivatali időszaka alatt a 90-es években kialakították azokat a nagyvilági városrészeket a gyönyörű irodaépületekkel, ahol minden a kor színvonalán volt, szóval amikor ez az ország fizetésképtelenné válik, az olyan, mintha egy zsíros földterület megműveletlenül maradna. Látom magam előtt a nemzetközi befektetői közösséget, ahogy kis tigrisek módjára ugrásra készen ül, hogy amint arra megérett a helyzet, egyből visszatelepüljön a városba. A tőke mindig ugrásra kész. Budapest tehát mindenképpen számít, elsősorban az említett regionális értelemben. A globális pénzügyi rendszernek városok hálózatára van szüksége, és Budapest hozzátartozik ezek egyikéhez.

 

AL–SM: Budapesten megtartott előadásában¹ a nemzetközi pénzügyek kapcsán a spekulációs célból mozgó tőkét mint tömegpusztító fegyvereket jellemezte. Nem bírálják önt ezért a véleményéért?

 

SS: Valóban létezik ez a pusztító hatás. Ugyanakkor szükségünk van a nemzetközi pénzmozgásokból származó forrásokra, sokszor akár hitelfelvétel céljából is. Nem költhetnénk el másként semmire x+1 összeget, miközben csak x felett rendelkezünk, függetlenül attól, hogy biciklit, autót vagy egy fél országot vásárolunk.

 

AL–SM: A kérdés valójában arra az elmúlt, dominánssá vált ideoló­giai hullámra kívánt utalni, amely szerint a tőke szabad áramlása jelenti a fejlődés zálogát és így tovább…

 

SS: Nos, úgy vélem, hogy a pénzügyek egy nagyobb gépezetnek képezik a részét. Ennek a gépezetnek pedig az állami feladatok magánszférának való átadása az egyik legfontosabb jellemzője. A privatizációnak, deregulációnak köszönhetően a külföldiek bejöhetnek az országba és vásárolhatnak, legyen szó Argentínáról vagy Mexikóról, vagy más országokról. A pénzrendszer hosszú múltra tekint vissza. De kifejezetten a jelenlegi helyzetről szólva, ma a pénzügyi tranzakciók olyan környezetben zajlanak le, amelyre két dolog jellemző: egyrészt van a “minden eladó” szituáció. Mexikóban, Argentínában 15 évvel ezelőtt még nagyon sok mindenre tekintettek úgy, hogy nem eladó. Másrészt ami jellemző a nemzetközi pénzügyekre, az egy képesség. Nem csak arról van szó, hogy menedzsel, erőforrásokat oszt el. Az 1980-as évek óta – ami pénzügyi szempontból az innováció nagy korszaka volt – mindent képes pénzügyi eszközzé alakítani.

Legyen szó az én magánkölcsönömről, az ön kölcsönéről, egy épületről vagy hídról, ma mindezek pénzügyi instrumentumokat jelentenek. Minden értékes dolog értelmezhetővé válik a pénzügyi piacok számára is, és bekerül a körforgásba. Ha ebben a szövegkörnyezetben egyszerűen csak megállapítjuk, hogy jelenleg 70 vagy még több országban jutott el a liberalizáció egy olyan szintre, hogy a külföldi befektetők szinte bármit megvehetnek, amit akarnak, és ha ehhez hozzávesszük a pénzügyi szereplők imént említett képességét, akkor megkapjuk a jelenlegi rendszert. Ha a befektetők megvettek egy épületet, az építmény ugyan ott marad, de értékpapír formájában kivihetik az országból. Honnan tudhatnánk tehát meg, hogy valójában ki az, aki az adott épület üzemeltetésével létrehozott értéktöbblet hasznát élvezi? Nem tudhatjuk. De az több mint valószínű, hogy nem a helyben lakó emberek lesznek azok.

Mindig szeretek számokat is említeni, hogy legyen összehasonlítási alapunk: az egész világra kiterjedő külkereskedelem hatalmas összegre, 9 ezer milliárd dollárra rúg. Hasonlóképpen a közvetlen külföldi tőkebefektetések szintén komoly tételt jelentenek a maguk 7 ezer milliárd dollárjával. Ugyanakkor a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) adatai szerint 2003 novemberében 223 ezer milliárd dollárt tett ki a tőzsdén forgalmazott pénzügyi derivatívák értéke.² Azt gondolom, érzékelhető, hogy nem ugyanarról a nagyságrendről van szó. És már a 9 ezer milliárd dollár sem az a pénz volt, amiből én majd holnap kimegyek a taximmal a repülőtérre.

Tehát a pénzt, pénzügyeket én mint egy funkcionális képességet fogom fel. Ha mondjuk, korszerű repülőgépeket építünk, akkor legalább 8 hónapig nem látjuk viszont a befektetett pénzünket. Ha autót, például egy Jaguárt, ez az idő legalább hat hónap. A pénzügyi piacokon ez az idő egy percre rövidülhet. Egyébként a nehézipar (mint például a repülőgépgyártás) jelentős mértékben hozzájárult a pénzügyi szolgáltatások fejlődéséhez. A Volkswagen-csoport ugyanakkor ma már sokkal nagyobb bevételt ér el pénzügyi szolgáltatások nyújtásával, mint a gépjárműgyártással.

 

AL–SM: A cancúni WTO-tárgyalások kudarcát látva ön hogyan látja, képes lehet-e ez a pénzügyi szféra a világgazdaságban meglévő határok és a szabad kereskedelmet gátoló akadályok lebontására?

 

SS: Nem hiszem. Bár a pénzügyi piacoknak létezik ez a képessége, ők sem mindenhatóak. Amúgy a világgazdaság kifejezés egy általános fogalom, amely sok-sok igen specializált területet takar. A pénzügyi piacok ezen képessége alkalmas a földrajzi keretek kitágítására. Volt idő, amikor úgy véltük, hogy az épületek például nem likvid eszközök. Most likvid pénzügyi instrumentumok. Régen az adósságot negatív pénzként fogták fel. Ma ez másként van. Ma úgy tekintünk rá, hogy egy nagyon nagy adósságállomány, az sokkal jobb, mint egy kisebb. Ez a pénzügyi szféra. A globális gazdasági rendszer azonban ennél sokrétűbb, jelentős mezőgazdasági kereskedelemmel stb. Nem hiszem hát, hogy ebben a komplex világgazdasági rendszerben a pénzügyi folyamatok mindenhatóak lennének. A gazdaság nem egyenlő a pénzügyekkel. Nagyon fontosnak tartom ezt a különbségtételt.

 

AL–SM: Így a beszélgetés vége felé közeledve…

 

SS: Kérdezzenek valamit az USA-ról is (nevet).

 

AL–SM: Rendben. A legutóbbi hírek szerint George Bush amerikai elnök változtatásokra készül bevándorlási politikáján.³ Milyen meglátásai vannak, tekintsük-e ezt már az elnökválasztási kampány részének?

 

SS: Egy teljes mértékben haszonelvű megközelítéssel állunk szemben, abban az értelemben, hogy Bushnak szüksége van a kisebbségek, a feketék, a spanyol ajkúak szavazataira. Ez utóbbiak esetében érdekes egybeesés, hogy a republikánus szavazótáborhoz hasonlóan vallásosak is, hisznek a házasságban stb. A másik dolog, hogy a mostani szavazópolgárok, körön belül lévők közül sokan korábban körön kívüliek, kirekesztettek voltak. Függetlenül attól, ki van hatalomban, az USA-ban az amnesztiát általában a társadalomban élő kirekesztettek (így az illegális bevándorlók) formális elismerésének eszközeként használják. Egy példa, hogy értsék, mire gondolok. A feketék állampolgárok voltak, de harcolniuk kellett a szavazójogért. Hirtelen – most itt a történelemkönyvek modorában elmesélve – egy szép napon az amerikai kongresszus úgy döntött, hogy megadja nekik a szavazójogot. Hasonlóképpen történt ez a nőkkel. A kirekesztettek léte és cselekedeteik – esetünkben pl. a tüntetések – befolyásolták a rájuk vonatkozó jogi szabályozást. Az ő fellépésük tehát fontos tényező volt abban, hogyan zajlott le a formális, jogi értelemben vett beilleszkedés. Ugyanez történt a polgári forradalmaknál. Az uralkodó egy Istenhez hasonlatos személyiség volt, szemben az átlagpolgárral vagy közemberrel. Ha így közelítünk a témához, azt mondhatjuk, hogy ők is körön kívüliek voltak.

A mostani és a korábbi amnesztiák esetében is a bevándorlónak először valahogy illegálisan át kellett lépnie a határt, ezután munkát kellett találnia. Utána jöhetett a legalizálás. Az intézkedés ráadásul komoly tömegeket érint, esetünkben ez 6 millió embert jelent. Az elnök tehát úgy dönt, rendben, legyen amnesztia. Nem tudjuk, hogy csak a választások vagy más okok miatt, de az USA-ban gyakran van amnesztia.

Ami engem érdekel ebben a helyzetben, az az, ahogy a törvény megsértése határozza meg a tartalmát egy új jogi szabályozásnak. Az összefüggések természetesen nem ennyire direktek, a legalizálás után még eltart néhány évig, amíg szavazójogot is kapnak az érintettek. Ezzel ellentétes irányba mutató további szempont lehet, hogy az állampolgársággal már rendelkező kisebbségiek gyakran nem szeretik az újonnan jötteket. Amint azt a német zsidók esete mutatja az orosz és lengyel zsidókkal, a németek mindent megtettek azért, hogy a keletiek minél előbb elhagyják a hamburgi kikötőt, és az USA-ba hajózzanak. Megszokott dolog ez a történelemben.

 

Jegyzetek

¹ A Miniszterelnöki Hivatal konferenciája a haladó kormányzásról, 2004. január 28–29. – A szerk.

² És ez már 9 százalékos csökkenést jelentett a három hónappal korábbi adathoz képest. Pontos számok az alábbi lapon találhatóak: http://www.bis.org/publ/qtrpdf/r_qt0312d.pdf – a szerk.

³ Megnyílnának ti. a határok az amerikai állampolgárok által be nem töltött álláshelyekre pályázó külföldiek előtt, l. http://www.whitehouse.gov/news/releases/2004/01/20040107-3.html .

Romániában még várat magára a sztálinizmussal való baloldali szembenézés. A szerző a sztálinizmust a kapitalizmus egy izotópjának tekinti, és saját álláspontja mellett betekintést enged az ottani diskurzusokba is.

Kedves Barátaim!

Elküldöm, reményeim szerint megfelelően tömör formában, nézeteimet a sztálinizmusról.¹ Hálás vagyok a Eszmélet szerkesztőinek, hogy lehetőséget biztosítottak számomra a sztálinizmus jelenségének átgondolására. (Ez mellesleg jól jellemzi az ideológiai szinteket is: Magyarországon már lehetséges vitát folytatni a sztálinizmusról; Romániában az egyetlen hivatalosan is jóváhagyott vitapont az 1989. decemberi forradalom és a “hazafiatlan” coup d’État közötti ellentét. A diskurzusok tárgya a tömegek szerepe, a spontaneitás, ám nem esik szó – sem önmagában, sem az előbbiek mellett – az (egykori) sztálinista bürokrácia különféle csoportosulásainak helyzetéről és nézeteiről. A forradalom népi jellegét osztálykarakterének elkendőzésére használják.)

Az Eszmélet erőssége baloldali reflexiójának köszönhető; annak, hogy elutasítják a “történelem végét” hirdető kalmárideológia fegyelmezett elfogadását. (Egyértelmű, hogy ez az apologetikus gondolat egy zárt társadalom irányába mutat.) A jelenkori történelem egyetlen, mégoly keserű tapasztalata sem igazolhatja a baloldali típusú társadalmi reflexió elvetését: nem csupán a társadalmilag meghatározott emberi szenvedés iránti érzékenységről van itt szó, nem csupán a szabadság és a társadalmi egyenlőség (a világon mindenkire kiterjedő) együttesének előtérbe helyezéséről, hanem az osztályuralom és a kizsákmányolás történeti jellegének, vagyis annak a felismeréséről, hogy ezek a kategóriák nem örökkévalóak és “természetesek”. A baloldaliság felvállalása erőfeszítést jelent az osztályuralom felszámolásának folyamata mögött húzódó történelmi feltételek megértésére.

Alapvető fontosságú az olyan csoportok léte, amelyek kedvező miliőt teremtenek az önkritikai reflexiók számára. Az Eszmélet körül kialakult kör erősebb a mi Nucleus Marx csoportunknál, amelynek magam is tagja vagyok, de úgy gondolom, érdemes lenne kezdeményező szerepet játszanunk egy kelet-európai és balkáni önkritikus baloldali hálózat létrehozásában. A 2004-es év az első világháború kitörésének kilencvenedik évfordulója: remek lenne dialógust kezdeni például Švejk országának reprezentánsaival. Persze nem csak velük. 1914 a világgazdaság egy prosperitási periódusára következett: a Kondratyev-ciklus “A” trendjének felelt meg. Napjainkban, a termelőerők egy magasabb szintjén, de ugyanezt a korszakot éljük. Mik tehát a perspektívák: béke?, háború?, társadalmi átalakulás?

Levelem két részből áll: az első a sztálinizmus néhány aspektusát járja körül; a második néhány módszertani kérdést vizsgál; közben pedig a romániai Nucleus Marx csoportról is esik szó (a romániai baloldaliság helyzetét firtató kérdéseitekre reagálva).

 

I. A sztálinizmus

 

Az általatok küldött írások² igen fontosak. A létező szocializmusról folytatott vita – ez a terminus teljesen megfelelő, hiszen az 1989 előtti társadalmat ugyan szocializmusnak szokás nevezni, a kritikai értelmiség (persze nem a jobboldal apologétái) mégis “létező szocializmusról” beszélt és beszél, rámutatva hogy az egykori rendszer nem tekinthető valódi szocializmusnak – nem csupán a mögöttünk hagyott történelem, hanem az előttünk álló események megértésének is sine qua nonja. Tehát: mi is volt a létező szocializmus lényege, és amennyiben valóban szocializmus volt, akkor miként győzhetjük meg az embereket arról, hogy az elkövetett hibák nem fognak megismétlődni?

Ezért a továbbiakban a létező szocializmust technikai okokból sommásan sztálinizmusnak³ nevezem, még ha ez félreértésekre ad is lehetőséget: a sztálinizmus egyszerre jelenti a lenini forradalmakat követően kialakuló gazdasági-társadalmi rendszert (GTR) és az e rendszerhez kötődő politikai rezsimet (PR).

Ugyanakkor meg is különböztetem a GTR-t a PR-től. A GTR a termelési mód (a termelőerők és a termelési eszközök), valamint a legitimizáló/domináns értékek összege.⁴ A PR az irányítás módja, a vezetők és vezetettek közötti kapcsolatrendszer meghatározója – példának okáért képesek-e az utóbbiak az uralkodó elitek kontrollálására, vagy sem; kihat a vezetés struktúráira – vajon a hatalom néhány személy kezében koncentrálódik-e, vagy egy szélesebb körű uralkodó elit között oszlik meg? Minden GTR-hez különböző PR-ek kapcsolódhatnak (demokratikusak és diktatórikusak).

A jobboldali, antikommunista ideológiák egyenlőségjelet tesznek a GTR és a PR közé, hogy a sztálinizmus GTR-ét ignorálva azt pusztán egy specifikus PR-képletnek tekinthessék: “kommunizmus = diktatúra…”

A GTR-t és a PR-t azonosnak tekintve éppen a sztálinista PR-ek célját ködösítjük el: ezek, mint arra némely baloldali ideológus előszeretettel rámutat, a fejlődés érdekében létrehozott diktatúrák voltak, sok esetben autoriter PR-ek, amelyek szükségesek voltak a sztálinizmust bevezető periferiális országok gyors modernizálásához. De milyenek voltak a konkrét termelési viszonyok ezekben a PR-ekben?

Nem elég rámutatni, ahogyan például a trockisták teszik, hogy a sztálinizmus átmeneti korszak volt, amelynek jellemzője a tulajdon szocializálása stb. stb. (Mit jelent a “szocializálás”? A klasszikus, fragmentált [kapitalista] tulajdonnak az állam kezében való egyesítését, vagyis a tőke feletti relatív társadalmi kontrollt a közjólét érdekében [amely számos országra jellemző volt] csupán a szó korlátozott értelmében tekinthetjük szocializációnak.⁵ Szélesebb értelemben a szocializáció a termelőeszközök magántulajdonának világméretű átalakítása társadalmi tulajdonná. Társadalmi tulajdonnak a világ teljes népességének kontrollját tekintem a világ összes termelőeszköze és forrása felett, amely nem szűkös magánérdekeket szolgál, hanem a társadalom minden egyes mai és jövőbeni tagjának érdekeit tartja szem előtt. Így a társadalmi tulajdon – amely nem kizsákmányoló kapcsolatokra épül és ilyeneket generál – magában foglalja a fragmentált, természeténél fogva kompetitív, nemzeti magántulajdon meghaladását, amely egyének, monopóliumok vagy éppen államok kezében összpontosul. De a magántulajdon meghaladása egyben a termelőerők azon szintjének túllépését is szükségessé teszi, amely a munkaerő kényszerén alapulva a magántulajdont szükségessé teszi.)

Nyilvánvaló, hogy a sztálinizmus történelmi specifikumának felfogásához az első lépés a termelőerők alacsony szintjének megértése a lenini forradalmak és a sztálinizmus korszakában: nem csupán a sztálinista rendszerek periferiális helyzete, hanem inkább az első és egyetlen világméretű ipari forradalom adott helyzete miatt. (Hiszen, mint tudjuk, a kommunizmus vagy éppen a szocializmus létrehozására – a két posztkapitalista, kommunista jellegű GTR közötti [A gothai program kritikájában kifejtett] különbségeket itt figyelmen kívül hagyhatjuk – csupán [mint Marx az 1844-es Gazdasági-filozófiai kéziratokban, A német ideológiában és másutt kifejtette] világméretekben, és első lépésben a legfejlettebb országokban kerülhet sor.)

A termelőerők alacsony szintje szükségessé tette a munkaerő rákényszerítését a termelés fokozására (és a mind olcsóbb áruk előállítására). A munkaerő kényszerítésének szükségletével együtt járt (vagy abban kifejeződött) a munka “technikai” megosztása – amely az első ipari forradalom idején, mint arra Marx A tőkében rámutatott, már egyértelművé vált a munkafolyamat hivatásos és nem hivatásos tisztjei, illetve közkatonái között. A munka politikai megoszlása – az irányítók és irányítottak között – pontosan leképezte/leképezi ezt a technikai megoszlást. A politikai megoszlásnak addig nem lehet véget vetni, amíg a technikai megoszlás objektíve el nem tűnik (a technikai fejlődés logikájából következően).

Ennélfogva az a kifogás, amely a kommunizmust (ahogyan azt A gothai program kritikája meghatározza) kéri számon a sztálinizmuson, érvényét veszíti. A kommunizmusra való átmenet, mint Marx bebizonyította, csupán a fejlett országokban lehetséges, ugyanakkor csakis globális átmenet lehet: nem hogy a kommunizmus, de még a szocializmus sem lehetséges a kapitalista óceán apró szigetein.

Abban a marxista csoportban, ahol dolgozom, részt vesz egy uruguayi nyelvész, aki trockista volt, sőt ma is az; így van némi rálátásunk a trockista miliőkre és érvrendszerekre. Ezekben a sztálinizmus átmeneti jellege és a – burzsoá tulajdon lerombolásának talaján kialakuló szocialista tulajdonforma, vagyis a domináns és alapvető kizsákmányoló osztály, a burzsoázia felszámolása a legfontosabb szempontok. (Ám véleményünk szerint Trockij maga nemigen figyelt fel a forradalmat követő átmeneti korszak államkapitalista jellegére, sem pedig Marx és Engels észrevételeire A német ideológiában, ahol a termelőerők alacsony szintjén kialakuló nem kommunista társadalomról írnak.) Csoportunk végül nem fogadta el a trockista érvelést.

A sztálinista tulajdon éppen azért nem volt szocialista, mert a termelés eszközeit nem szocialista módon használták: a termelőerők alacsony, az első ipari forradalomra jellemző szinten álltak, és gyors fejlesztésükre volt szükség – ennek alapja pedig a hirtelen felhalmozás, amelyhez a bérmunkát mind nagyobb és nagyobb mérvű termelésre kellett rákényszeríteni. A felhalmozás legfontosabb céljai társadalmi jellegűek voltak – így az életszínvonal emelése –, de nem kizárólagosan. A gazdasági célkitűzéseket meghatározó politikai bürokrácia nem csupán a társadalmi prioritásokat tartotta szem előtt, hanem politikai hatalmi helyzetéből következően saját privilégiumait is védelmezte.

A felhalmozás a munka termékének, vagyis végső soron a tőkének a maximalizálását jelenti és gerjeszti tovább. És bár a csereviszonyok nem csupán a lehető legnagyobb nyereség elérését célozták, hanem a munkások, illetve általánosságban a korábbi elnyomott rétegek javát is – akiket (Trockij szavaival) “belevetettek a kultúrába”, lakótelepeket építettek számukra, kiépítették a közegészségügyet és a szabadidő struktúráit – ám e viszonyok alapvető eleme mégis a felhalmozás volt.

Szűkebb értelemben a kizsákmányolás a munkaerő által megtermelt értéktöbblet minden ellenszolgáltatástól mentes kisajátítását jelenti; tágabb értelemben pedig azt, hogy a munkaerő, vagyis tulajdonképpen a társadalom egésze nem gyakorolhat ellenőrzést a termelőeszközök és általában véve az emberi lét forrásai felett. Ezért a kizsákmányolást csupán a termelőeszközök világméretű és teljes szocializálása szüntetheti meg.

A kizsákmányolás magában foglalja és egyben generálja a magántulajdont. A magántulajdon – amely az állam, vagyis a politikai, pártállami bürokrácia kezében összpontosult – a sztálinizmusban a termelőerők alacsony szintje miatt maradhatott fenn.

A tőke:

• a kizsákmányoláson (és nem a világ népességének a világgazdaság felett gyakorolt ellenőrzésén) alapuló csere;
• és a termelőerők adott szintjének megfelelő felhalmozás, vagyis magában foglalja
• a nyereséges ellátás és a fizetőképes kereslet kapcsolatrendszerét;
• a munkaerő által termelt érték – amelyet a klasszikus kapitalizmusban profitnak nevezünk – maximalizálását.

Ezért a tőke a termelőerők adott szintjének megfelelő történelmi viszonyrendszer.

A kapitalizmus szükségszerű volt, és – mint Marx bebizonyította – fejlődést jelentett a feudális viszonyokkal szemben. De vajon a sztálinizmusban valóban kapitalista jellegű viszonyok voltak jelen? Természetesen igen, éppen a felhalmozás szükségletéből stb. eredően. Ezért csoportunk, ha a sztálinizmusról van szó, többé nem teszi a tőke és a munka szavakat idézőjelek közé (lásd Szalai).

A sztálinizmus a kapitalista viszonyok kényszerének keretei között, illetve azok időszakában létezett. A sztálinizmus (egyfajta) kapitalizmus volt, vagy legalábbis beilleszkedett a kapitalizmus történelmi holdudvarába.

De vajon milyen típusú kapitalizmus volt, és milyen társadalmi struktúrát hordozott?

A sztálinista tőke az állam kezében összpontosult. Az állam – természetesen “a nép nevében” – volt a tőke birtokosa. A sztálinista állami tulajdon időben egybeesett a nyugati államkapitalizmussal, mivel ott az első világháborút követően a monopolista magánkapitalizmus ellentmondásait időlegesen a piaci viszonyokba való állami beavatkozással igyekeztek orvosolni.

Kiindulópontunk nem a hagyományos, klasszikus társadalmi struktúrákra összpontosít (“ha nincs burzsoázia, akkor nem beszélhetünk kapitalizmusról sem”⁶ ), hanem a tőkére, amelynek tulajdonosai különféle történelmi entitások lehetnek. (Akárcsak napjaink nyílt kapitalizmusában, ahol a különféle nyugdíj- és befektetési alapokat is ott találjuk a legnagyobb tőketulajdonosok között. A nyugdíjalapokon vagy a munkavállalói részvénykonstrukciókon keresztül a munkaerő önmagát zsákmányolja ki, hiszen a kizsákmányolás meghaladásának még nincsenek meg az objektív és szubjektív feltételei. A tőke immár kollektívvá vált, és mindaddig az is marad⁷, amíg a termelőeszközök feletti világméretű ellenőrzés is kollektívvá nem válik.)

Így a sztálinizmus társadalmi struktúrája megfelelt egy osztályelnyomáson alapuló GTR-nek, amely a munkaerő kizsákmányolásához szükséges: a kizsákmányolt osztályt az első ipari forradalom sztálini proletariátusa képviselte, míg vele szemben a pártállam politikai bürokráciája állt; e két társadalmi aktor viszonyai nem csupán a gyors felhalmozást és fejlődést határozták meg a sztálinista országokban, de a szociális jogok világméretű fejlődésére is alapvető hatást gyakoroltak a huszadik század második felének első évtizedeiben.

A sztálinizmus értékelésének bizonytalanságához a piac megértésének bizonytalanságai is hozzájárulnak. De mi is valójában a kapitalista piac? Az árucsere, az értéktörvény⁸ terméke, a nyereséges ellátás és a fizetőképes kereslet. Kijelenthetjük-e, mint Szigeti Péter teszi, hogy a sztálinizmus alapvetően nem a kapitalista piac feltételei alapján szerveződött, sőt még a tőkés világpiacot sem vette figyelembe? Szalai Erzsébetnek igaza van, mikor rámutat, hogy a sztálinizmus nem használhatta az árutermelés fogalmait anélkül, hogy a piacgazdaságot mint olyat fejlesztette volna.⁹ Sem a sztálinizmus társadalmi céljai – amelyekben a források elosztását, például a makrogazdaság tervezésében a politikai mechanizmusok irányították, de az uralkodó elit egyes tagjai között érvényesültek a “szubjektív” do ut des-kapcsolatok is –, sem pedig a bürok­rácia privilégiumai nem szüntethették meg a sztálinizmus kapitalista piacgazdasági jellegét. Sokkal célszerűbb ezeket a vonásokat¹⁰ a sztálinizmus összeomlásában is szerepet játszó új, tansznacionális piaccal (amely a leginkább megfelelt és megfelel a jelenlegi ipari forradalom – gondoljunk az információs technológiákra – elvárásainak) együtt vizsgálni.

A termelési mód szempontjából a sztálinizmus államkapitalizmus volt. De minek tekinthető a szlogenek, illetve a legitimizáló értékek formája tekintetében? Ebből és csupán ebből a szemszögből a sztálinizmus szocializmus volt.¹¹ De mint tudjuk, sokkal fontosabb, hogy mi van a szlogenek mögött. Röviden: a szocialista jellegű legitimizációs értékek nem ellensúlyozhatták a GTR kapitalista vonásait, a tőke erősítésének szükségletét.

Ezért a sztálinizmus a kapitalizmus egy izotópjának tekinthető, amely a kapitalizmus történetének része. Ez az izotóp magában foglalja:

• a sztálinizmus nemzeti jellegét – a tőke és a munkaerő közötti kapcsolatok túlnyomórészt nemzeti kereteit – a világkapitalizmus óceánjában¹² ;
• a (kapitalista) termelési mód és a legitimizációs értékek formája¹³ közötti ellentmondást;
• a legitimizációs értékek szocialista/kommunista formájának és az ideológia sztálinista tartalmának¹⁴ együttesét;
• egy helyettes burzsoázia kialakulását az osztályegyeduralomra¹⁵ jutó (párt/állami) bürokráciából;
• az állam közvetítésével biztosított de jure népi tulajdon és az állami tulajdon felett de facto uralkodó politikai bürokrácia közötti ellentmondást;
• azt, hogy a politikai bürokrácia de facto gazdasági ereje annak politikai/vezetői/hatalmi szerepéből eredt, nem úgy, mint a nyílt kapitalizmusban, ahol a burzsoázia éppen gazdasági erejéből következően tesz szert politikai hatalomra.

Ezért egyetértek Wiener Györggyel abban, hogy a jövőbeni posztkapitalista rendszer nem a sztálinista modell szerint fog megszerveződni, és a sztálinizmus nem a kapitalizmus alternatíváját jelentette a huszadik században, hanem a kapitalizmus győzelmét egy olyan korszakban, mikor a tőke és a munkaerő közötti kapcsolatrendszer nemzeti alapon szerveződött. Ez a periféria némely országában az általános életszínvonal növekedésében realizálódott.¹⁶ Amikor a tőke–munka kapcsolatok transznacionális jellege kezdett hangsúlyosabbá válni, ennek a korszaknak bealkonyult. Éppen ezért nem gondolom, hogy a “desztálinizálás” a kemény vonalas sztálinizmus (mint PR) felszámolását jelentette volna; az utána következő egyik nacionalista vagy reformista irányzat sem volt képes a rendszer összeomlását meg nem történtté tenni, amely azért volt ab initio sztálinista, mert más nem lehetett. Vagyis (GTR-ként) nem is lehetett desztálinizáció tárgya a sztálinizmus idején.

Fel kell tárnunk a sztálinizmus kapitalista jellegét, hogy megérthessük: a kommunista posztkapitalizmus nem a múlt emléke, hanem még előttünk álló lehetőség. Ezeknek a problémáknak a megértésével – amelyek nélkül nem lehetséges a mai transznacionális kapitalizmus bírálata – a sztálinizmus történelemmé válik, és a még ma is létező sztálinizmus elméletévé redukálódik. Innentől a mai baloldali teoretikusok a világkapitalizmus jelenlegi nyílt formáira¹⁷ koncentrálhatnak, a mai geopolitikai helyzetre, az elöregedett baloldal megváltoztatásának szükségességére irányíthatják figyelmüket. Most az a legfontosabb kérdés, hogy milyen feladatok állnak a baloldal előtt.¹⁸

A GTR-rel kapcsolatos problémák relatív elvetése¹⁹ – végső soron a sztálinizmus nem csupán politikai jelenségekből állt – azt az elképzelést sugallta és sugallja, hogy a sztálinista diktatúra, illetve a PR volt minden gonoszság ősoka²⁰; nem egy kiváló baloldali gondolkodó is így véli, holott mindnyájan látják, hogy a sztálinizmus fennállása alatt is változásokon ment keresztül. Néhányan, így maga Trockij²¹ is, úgy vélték, hogy a sztálinizmus demokratizálásával visszaállítható a valódi, 1917-es szocializmus, hiszen a demokratikus nyomás eszközeivel a munkások győzelmet arathatnak az uralkodó bürokrácia felett. (Amennyiben ez nem történik meg, folytatta Trockij, a bürokráciának a munkások feletti győzelme a kapitalizmus restaurációjába fog torkollni – helyesebb lenne azt mondani, hogy a nyílt kapitalizmus egy új történelmi periódusának kezdetét jelenti.²²) Ám a különféle társadalmi rétegek közti erőviszonyok politikai kifejeződésének gazdasági alapjai vannak.

Tulajdonképpen magát a demokratikus deficitet sem érthetjük meg a specifikus osztályviszonyok²³ figyelembevétele nélkül: mi a demokrácia?, kompromisszum? és miféle kompromisszum? elfogadható… de ez mit jelent? Csupán az osztályviszonyokból vezethetjük le a hatalmi politikát, amely a sztálinizmus és általában véve minden kizsákmányoláson alapuló valahai és mostani társadalom sajátja. Ebből a szempontból vizsgálva semmi meglepőt nem találhatunk a demokratikus deficitben. Még ha figyelmen kívül hagyjuk is Marx leírását a politikai kommunizmusról (Gazdasági-filozófiai kéziratok), nemigen állíthatjuk, hogy a sztálinizmus (akár átmeneti) szocialista jellegű GTR lett volna. A kommunizmus egyenlő a demokráciával, és ha ez nem így van, akkor az nem azért van, mert a kommunizmus szükségszerűen diktatúrát jelent, hanem mert az objektív (és persze a szubjektív) feltételek még nem érettek a kommunizmusra, a kapitalizmus megdöntésére irányuló kísérlet még csupán a “primitív kommunizmus” szintjéig jutott. Lázadó sziget a kapitalizmus óceánjában, amely néhány elmaradott perifériára korlátozódik; a helyzet a centrumországokban ugyanis – részben éppen a centrum–periféria struktúra számukra előnyös vonzatai miatt – még nem érett a forradalomra. Az ilyen “kommunizmusban” pedig óhatatlanul tovább él az elnyomás-alávetés hatalmi politikája.

Még inkább segíthet a problémák tisztázásában a legitimációs deficit vizsgálata²⁴. A legitimáció deficitje – persze az alsóbb osztályok szempontjából – úgy növekedett, ahogyan a sztálinista intézkedések egyre kevésbé voltak képesek az életszínvonal emelésére, legalábbis a nyugathoz viszonyítva. Vagyis a dolgozó osztályok nem a szocialista értékeket – sőt még csak nem is a politikai demokráciát²⁵ – tartották szem előtt, hanem a gazdasági teljesítményeket.

A társadalmi struktúra és eredet természetesen döntő szerepet játszott. Mint Wiener György rámutatott, a magyarországi életforma kispolgári eredete, sőt hozzátenném, egy általánosabb, visszafogott kispolgári mentalitás jelentős szerepet játszott benne, hogy az emberek határozottabban egy nyílt kapitalizmusra való áttérés mellé álltak. Romániában, bár a legtöbb paraszti gyökerű munkásra szintén ez a kispolgári mentalitás volt jellemző, az elsődleges iparosítással járó urbanizáció és a “kultúrába taszítás” (Trockij) hatásai azt a véleményt erősítették meg, hogy a korábbi sztálinista bürokrácia új hatalma még mindig jobb, mintha az egykori bojárok és kapitalisták térnének vissza. Ezért 1989. december 22. és 25. között az első spontán jelszó a “Demokrácia, Szabadság, Tisztesség” hármasa lett – az emberek hittek abban, hogy Iliescu az emberarcú szocializmus garanciája –, és csupán később, a terrorista elhajlások, illetve az Iliescu követői, valamint a korábbi liberálisok és a konzervatív parasztpárt közötti ellentét volt képes az embereket az “új” bürokrácia jármába hajtani, amely lépésről lépésre csendben alávetette őket a nyílt kapitalizmus rendszerének. Sem a nyílt kapitalizmussal kapcsolatos illúziók reklámozása, sem pedig a nyugati munkalehetőségekkel kapcsolatos remények nem tudták lerombolni az emberekben a korábbi “szocialista” illúzióikat: ezek az illúziók azonban átalakultak. Ennek tulajdonítható, hogy a Nagy-Románia Párt – amelynek szélsőjobboldali populizmusa ma a “szocialista” illúziók átformálásának egyetlen támogatott fóruma – még mindig az ország második politikai ereje. Az emberek 1989-ben Ceausescut, és nem a kommunizmust abcúgolták, abban hittek, hogy a legfelsőbb vezető – a “személyi kultusz” – volt minden baj forrása, és a demokratizálás elvezethet az “emberarcú szocializmusba”. Ám ez a történelmi korszak lezárult.

Fontos kérdés a sztálinizmus – mint GTR és mint PR – megítélése²⁶ a szocialista/kommunista jellegű értékek mint döntő és megfellebbezhetetlen érvek szempontjából. Igen ám, de ezek az értékek – mint pl. az egyenlőség – történelmileg meghatározottak. Ha konkrét történelmi társadalmakat akarunk ahistorikus kaptafákra húzni, akkor csupán egy liberális, idealista eredményre juthatunk. A sztálinizmus nem azért volt rossz, mert nem valósította meg az egyenlőség ideálját – történelmileg meghatározott társadalom volt (amely nem is felelhetett meg egy szocialista jellegű következetes egyenlőségnek). Ha figyelembe vesszük, hogy a társadalmi egyenlőség – és természetesen nem az egyenlőség mint olyan – nem az emberi szükségletekből lepárolt absztrakt vágyálom, hanem a termelőerők és a civilizáció egy adott szintjén konkrét politikai cél, többé nincs okunk rá, hogy a sztálinizmusra efféle standardokat – betű szerint értett politikai szlogeneket – próbáljunk erőltetni; a politikai célkitűzések konkrét tartalmát az adott, konkrét körülmények keretében kell vizsgálnunk. Egy társadalom, így a sztálinizmus is, konfliktusokat hordoz: ezek végső soron a magántulajdon, a termelőerők és a köztük lévő viszonyok konkrét történelmi valóságán alapulnak. Nem vezet sehová, ha a sztálinizmust az egyenlőség megvalósításnak terén elért fiaskójáért vádoljuk. Sőt igyekeznünk kell megérteni, hogy mi tette lehetővé az emberek számára, hogy mégis elérjenek valamit; miért társult a sztálinizmushoz egy tragikus (korlátozott, partikuláris, ellentmondásos) heroizmus. Az elvárások, standardok, értékek önmaguk is részei az emberek történelmi környezetének. És ma, mikor azt látjuk, hogy miként számolják fel a korábbi jóléti eredményeket a növekvő termelékenység és a “posztindusztriális forradalom” keretei között, elgondolkodhatunk rajta, hogy amennyiben a szociális egyenlőség a társadalom minden tagjának a legjobb lehetőségeket hivatott biztosítani kreativitásuk kifejezésére, akkor vajon a “kapitalizmus” valóban jobb-e, mint a sztálinizmus volt?

A sztálinizmust nem érthetjük meg a hozzá vezető forradalom elemzése nélkül. Milyen típusú is volt ez a forradalom? Ha a tömegeket feltüzelő jelszavakat nézzük, szocialista forradalomról beszélhetünk. Vagy egy modernizációs forradalomra került sor, amely az objektív és szubjektív feltételeket volt hivatott megteremteni egy lehetséges és vágyott világméretű kommunista társadalom számára? E dilemmák miatt nem szocialistának, hanem leninistának nevezem ezt a forradalmat. Lenin teóriája szerint az államkapitalizmus a politikai hatalom megragadását követően az első racionális cél – hiszen Oroszországban sem a tömegek társadalmi tudata, sem pedig a termelőerők adott szintje nem teszi lehetővé a szocializmust, még akkor sem, ha az európai (német) forradalom bekövetkezne. Ennek alapján egyet kell értenem azokkal, akik – mint Wiener György – a “szocialista” forradalmat modernizációs forradalomként szemlélik (amelynek ideje egyszer s mindenkorra lejárt). A sztálinizmus a leninista forradalomhoz kötődött, így a mai transznacionális kapitalizmus jövőbeni társadalmi átalakulása vélhetőleg más formákat ölt majd. A forradalom nem egy dogma, és a rá vonatkozó történelmi koncepciók sem lehetnek azok.

 

II. Néhány gondolat a sztálinizmus vizsgálatának metodológiai kérdéseiről

 

Lényeges, hogy milyen logika szerint közelítjük meg a sztálinizmust. A Nucleus Marx csoportban például eleinte (1994 és 1996 között) arra törekedtünk, hogy a létező szocializmus “jó és rossz oldalait” egyaránt figyelembe vegyük. Egyikünk sem tagadta a valódi politikai atomizálódást és az egyenlőtlenségeket, majd később a politikai bürokrácia privilegizált helyzetét. Ugyanakkor nem hagyhattuk figyelmen kívül a széles néptömegek specifikus jólétét – a modernizáció folyamatában – vagy éppen a korai évek tömeges mobilizációját, mikor sokan meggyőződéssel vallották a szocialista jellegű alapelvek felsőbbrendűségét. Ebben az időszakban ellentmondásos helyzetbe kerültünk: egyrészt védelmeznünk kellett a szocialista/kommunista értékeket – hiszen éppen ezek egyesítettek minket egy baloldali vitakörben –, másrészt viszont képtelenek voltunk következetes marxistákként gondolkodni, vagyis különbséget tenni a szocialista jellegű legitimizációs értékek és a valódi termelési mód között. Így a szocialista/kommunista értékek védelmezése átmenetileg a megértés gátjává változott. Ám – Szigetihez, Szalaihoz és Wienerhez hasonlóan²⁷ – gyanakvással fogadtuk azt az érvet, hogy 1989-ben a szocializmus, illetve a kommunizmus bukott volna el. Vajon a kommunista értékek valóban alkalmatlannak bizonyultak, és az osztályelnyomás örökkévaló és természetes állapot lenne?²⁸ Vagy inkább a valóságot kell szem előtt tartanunk és az értékek valódi tartalmát firtatnunk?

Akkoriban a kör néhány tagja – mondhatjuk, a “kemény mag” – egyre jobban eltávolodott a “balosoktól”; ez utóbbiak ignorálták a politikai bürokrácia kiváltságait vagy éppen az iparosításban érdekelt munkások privilegizált helyzetét a parasztsággal szemben, és úgy vélték, hogy a létező szocializmussal szembeni bármiféle kritika egyben a szocialista értékek megtagadását is jelenti. A “dialektikusok” (magam is közéjük tartoztam) persze rámutattak, hogy a szocializmus kellemetlen aspektusainak kritikátlan megbocsátása csupán olajat önt a jobboldali ideológiák tüzére.

Ám a “balosok” egyre messzebbre mentek: számukra hovatovább az egyetlen progresszív történelmi modellé a létező szocializmus vált (figyelmen kívül hagyták Marx véleményét a kapitalizmus történelmi szükségességéről), és “szocializmus” alatt csakis a “napfényes oldalt” értették, különösen az 1989 előtti általános életszínvonalat; párhuzamot vontak a jobb életkörülmények és a politikai bürokrácia helyzete között, végül pedig a “nemzeti kommunizmusnál” kötöttek ki – vagyis többé nem kapcsolódtak a kommunista értékekhez, a sztálinizmus problémáiért az “idegeneket” (így a Kommunista Párt vezetésében ülő zsidókat) és a Szovjetuniót tették felelőssé, míg a jó dolgokat a nemzeti irányvonalat követő vezetőknek tulajdonították. Nem meglepő, hogy nemsokára elhagyták a csoportot – néhányan a Nagy-Románia Párthoz csatlakoztak, mások “a hatalmon lévő szociáldemokráciáról leváló baloldali pártokba” léptek be, néhányan pedig nyíltan lepaktáltak a szélsőjobbal.

Így a Nucleus Marx csoport fejlődésében a kapitalizmus és az antikapitalista harc megértése szempontjából a nacionalizmus kritikája vízválasztót jelentett. 1996-ban kapcsolatba kerültünk néhány trockistával, és a kialakuló dialógus megerősítette véleményünket: a “szocializmus egy országban”, a korszakra jellemző immanens nacionalista tendenciák (lásd a “szocialista hazafiságot”), a nemzeti keretekre osztott antikapitalista harc egy olyan rendszert jeleztek – és egy olyan rendszer következményei voltak –, amelyet nem igazán nevezhetünk a kommunizmus első lépcsőfokának.²⁹

Akkoriban sok energiát pazaroltunk a nacionalista balosokkal folytatott vitákra, és rámutattunk, hogy a globalizációval szembesülve az ideális társadalmi modell nem a nemzeti autokrácia – legyen az “szocializmus” vagy éppen “kapitalizmus egy országban” –, hanem éppen ellenkezőleg, a társadalmi viszonyok (elsőként éppen a kapitalista viszonyok) és antikapitalista proletárharc transznacionalizálása. Az internacionalizmus immár nem jelentheti a különféle nemzeti harcok összekapcsolását – amelyek mindegyike a saját tőketulajdonosai és egyben más, a kapitalista verseny következményeitől sújtott proletárok ellen fordul. Ez a forma az első ipari forradalom korszakának felelt meg, mikor a tőketulajdonosok és a munkaerő között nemzeti jellegű kapcsolatok voltak. A Kommunista Párt kiáltványának híres jelszava, Marx és Engels korai társadalomelméletének e zseniális summázata éppen a világproletariátus nem hierarchikus hálózatára vonatkozott és vonatkozik: ez a világméretű proletárosztály.

Azokban az években igyekeztünk kimutatni az úgynevezett baloldali pártok hamis baloldaliságát, kusza, nacionalista ideológiáik elmaradottságát és politikai szerepüket. 2000 óta arra fókuszáljuk figyelmünket, hogy a jelenlegi transznacionális kapitalizmus történelmi szerepe egy lehetséges szocialista jellegű posztkapitalista társadalom objektív feltételeinek megteremtése, és a baloldalnak ezt kell hangsúlyoznia, egyben pedig következetes harcot folytatnia az emberek jogaiért, és felvázolnia egy internacionalista/transznacionális proletármozgalom – vagyis a kommunizmus szubjektív feltételeinek – körvonalait.

2000 óta elsősorban a sztálinizmust a kapitalizmus izotópjaként felfogó teória finomításán dolgozunk.

Az 1989 óta eltelt idő alatt igyekezetünk megérteni:

• a történetiséget mint olyat, különösen pedig a baloldal konkrét történelmi jellegét; bár sokat köszönhetünk a trockistáknak, a baloldal történelmi válságának összefüggéseiben, mégis kritizálnunk kellett a trockiji elképzeléseket;
• a termelőerők meghatározottságát.

Ebben az értelemben Szigeti Péter véleményéhez kapcsolódva, aki szerint a nyugati baloldaliaknak nehézségeik vannak a létező szocializmus megértésében, kijelenthetjük, hogy ezek a nehézségek talán abból erednek, hogy következetlenül “alkalmazzák” Marx és Engels társadalomelméletének fentebb érintett kulcselemeit. Ez különösen a szociáldemokrata jellegű sztálinizmuskritikára igaz.

A mi csoportunk sztálinizmuskritikája is a “szocializmus” nyilvánvaló aspektusaiból, a nem demokratikus PR-ből és a nyugati társadalmakhoz mérten gyengébb gazdasági fejlődésből indult ki. Ez utóbbi tekintetben rájöttünk, hogy a kapitalista rendszert egészében kell vizsgálni, beleértve a centrum–periféria kapcsolatokat. Így világossá vált annak a teóriának a gyengesége, amely kapitalizmus alatt csupán a nyugati, kirakatnak tekintett rendszert érti. Ez a szisztematikus közelítés lehetővé tette, hogy túllépjünk azon a jobboldali elképzelésen, amely egyenlőségjelet tesz a kapitalista jellegű GTR és a demokratikus PR közé: elég egy pillantást vetni a modern történelemre, hogy lássuk, a dolgok nem így működnek.

Az egyértelmű aspektusok vizsgálata után olyan ideológiákat elemeztünk, amelyek a felépítményből – a vezetés, illetve a PR formáiból – kiindulva figyelmen kívül hagyják a konkrét termelőerőket. Marx nézetei szerint a termelőerők magas szintje teremtheti meg egy szocialista jellegű posztkapitalista rendszer objektív feltételeit; a leninista forradalmak előtt a termelőerők ehhez nem voltak elég fejlettek – bár a posztkapitalizmus nem is került napirendre.

Még azok is, akik figyelmüket az államapparátusra fokuszálva a felépítményből indulnak ki, óhatatlanul szembesülnek a magántulajdon létezésével a “szocializmusban”. A tőketulajdonos szerepét itt az állam játszotta el. Mi is a PR-ből indultunk ki, ám végül a GTR-nél kötöttünk ki. A politika – melynek központi fogalma a hatalom – a valódi eseményeket és kapcsolatokat a saját nyelvére “fordítja”. Ezért tisztában kell lennünk vele, hogy mit is fejez ki a politika az adott pillanatban. A létező szocializmus modellje és annak terjedése végső soron a termelőerők szintjének következménye volt. Az állami monopóliumok kialakulása mögött nem sátáni kommunista elképzeléseket kell keresnünk, hanem az adott történelmi korszaknak megfelelő államkapitalista berendezkedést.

A kapitalizmus korszakairól vitázva egy újabb jelentős dolog ragadta meg a figyelmünket. A huszadik században a kapitalizmust még nem érte el a rendszerszintű válság. Ám egy GTR – jelen esetben a kapitalizmus – csupán rendszerszintű válságba kerülve képes megteremteni önnön meghaladásának objektív feltételeit. Így a kapitalizmus transznacionális korszakát megelőzően – amely bizonyos értelemben egyben a rendszerszintű válság korszaka is – a kapitalizmus átalakítása két utat követhet:

• a rendszeren belüli (annak lebontását nem célzó) szociáldemokrata nyomást a centrumországokban, illetve
• a rendszerrel szembeni forradalmi utat a periféria országaiban (azonban, lévén hogy a kapitalizmus lerombolásának objektív feltételei még nem adottak, ezért ez utóbbi is a rendszer keretein belül marad).

A létező szocializmus így a még nemzeti alapon működő kapitalizmus konkrét geopolitikai viszonyainak terméke: a még nem transznacionális kapitalizmus különböző válságperiódusaiban elviselhetetlenné váló centrum–periféria kapcsolatok eredménye.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy a kommunizmus szubjektív feltételeinek megteremtése fontos, még mielőtt az objektív feltételek teljesen kialakulnának. Enélkül tovább sodródnánk egy egyre barbárabb társadalom felé. A történelmi válság csak úgy haladható meg, ha a baloldal megteremti a világ proletariátusának tömeges öntudatát (für sich – az “önmagáért való” osztályt, ahogy Marx és Engels rámutatott), a proletárok következetes és hatékony együttműködésének szervezetét.

Egyetértek mindazokkal – így magyarországi vitapartnereimmel is –, akik kritizálták a statikus sztálinizmus-, illetve szocializmusképeket. Romániában a szociáldemokraták sokat átvettek a jobboldal vízióiból, akik az 1950-es és 1960-as kemény éveket veszik a “szocializmus modelljének”.³⁰ Számukra a szocializmus nem más, mint a börtönök, a kínzások és az elnyomó hatóságok, a régi értelmiség egyes tagjainak kizárása az alkotómunkából (amely a sztálinista proletkult elavultságát mutatta) – a “kulturális sivatag” e látomása azonban egyáltalán nem igaz.

A sztálinizmus megértésének útvesztőiben bolyongva és a (marxista jellegű) társadalomelmélet fejlődéséről vitatkozva úgy láttuk, hogy különös figyelmet kell fordítanunk a szociális struktúrára: a második világháborút követő évtizedekben azért nem kerülhetett sor a marxizmus újjáéledésére, mert még nem léteztek a mai ipari forradalomra jellemző osztályok – az éppen megszülető új proletariátus³¹ –, amelyek képesek lettek volna (mert szükségük van rá) a marxizmus “újrafelfedezésére”.³² És miért van ez így? A sztálinizmus olyan rétegeket termelt ki, amelyek kívül estek a modern marxizmus társadalmi kategóriáin, hiszen célja – a periferiális országok első ipari forradalma – a sztálinista modell szerint integrált munkásokat igényelt.

A transznacionális tőke felsőbbrendű a nemzeti tőkéhez képest³³, legyen az akár sztálinista (államkapitalista) jellegű (makrotervezés). Vagyis nem csupán arról van szó – mint számos kritikus rámutatott –, hogy a PR nem volt képes megújulni az új ipari forradalom elvárásainak megfelelően, de ez az új ipari forradalom magában foglalja a transznacionalizációt, és erre csupán a nyílt kapitalizmus eszközkészletével nyílik lehetőség. A transznacionális tőke nagyobb lépés a kommunizmus felé, mint a sztálinizmus volt. A transznacionális tőke – az 1980-as években kezdődő – korszaka elsöpörte a nemzeti tőke korát, ahogyan majd a mai transznacionális tőkét elsöprik a világszocializmus/kommunizmus objektív feltételei, amelyek ugyanúgy a tőke logikájából fakadnak.

Úgy vélem, nem utasíthatjuk el a sztálinizmust a kapitalizmus történelmi horizontjára helyező érveket csupán azért, mert jobboldaliak – mint Kautsky –, disszidensek – mint Gyilasz –, vagy éppen trockisták – mint Cliff – fogalmazták meg őket. És ráadásul, mivel minden mindennel összefügg, ha a sztálinizmust szocialista jellegű társadalomnak tartjuk, akkor az 1989-es romániai forradalmat a régi rend visszaállítására törekvő ellenforradalomnak kellene tekintenünk. Ám ez csupán a sztálinizmus által hangoztatott szocialista értékek szempontjából lenne igaz. 1989 a kapitalizmus korszakváltásának szempontjából sem volt ellenforradalmi: a kapitalizmus transznacionális fázisa fejlettebb az államkapitalizmusnál. Objektíve a sztálinizmus csupán egy rövid időre és csupán a szociális ráfordítások tekintetében múlta felül a kapitalizmust. De persze Minerva baglya csupán akkor kap szárnyra, ha egy rendszer vagy korszak már nem képes problémáira megoldást találni…³⁴

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Nem foglalkozom itt a szociálpszichológia olyan alapvető problémáival, mint az alárendelődéssel kapcsolatos viselkedési formák – lásd alább Szalai munkáját –, a nyílt kapitalizmusra jellemző elidegenedés és atomizálódás, vagy a sztálinizmusnak a politikai jogokkal kapcsolatos elképzelései, netán a disszidensek fokozódó vonzalma a nyílt, nyugati kapitalizmus irányában – ismét Szalaira utalnék. Jelen írásomban csupán a gazdasági berendezkedésre – a termelőerők determinizmusára koncentrálok.

² Szigeti Péter: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok. Eszmélet 58. sz.; Szalai Erzsébet: A létezett szocializmus és tanulságai. Eszmélet 59. sz.; Wiener György: Hozzászólás az államszocializmus-vitához. Eszmélet 60. sz.

³ Számomra a sztálinizmus nem (csupán) a Sztálin életében fennállott politikai rezsimet – a legkeményebb éveket – jelenti, sőt a sztálinista politikai rendszert nem tekintem egy permanens Gulágnak. Moshe Lewinnek kétségkívül igaza volt, mikor rámutatott (Le siècle soviétique, Paris, Fayard, 2002), hogy ez a kiindulópont – az egész jelenség “sztálinizálása”, monolit, a történelmen kívül helyezett felfogása – éppen a sztálinizmus megértésére hatott bénítóan. Ám Lewin csupán politikai rezsimként elemezte a sztálinizmust: így a sztálinizmus nem volt szocializmus, hiszen a szocializmus fejlett politikai demokráciát jelent, ahol a tulajdon az egész társadalom és nem egy bürokrácia kezében van; de nem volt kapitalizmus sem, hiszen az állami tulajdon jellemezte; így a sztálinizmusnak a despotizmus egy formájának, egyfajta bürokratikus abszolutizmusnak kellett lennie (amely képes volt a változásra, mint azt Lewin “a sztálinizmus oroszországi és a maoizmus kínai lerombolásával” példázza). Így, bár bírálta a fasizmus és kommunizmus közé párhuzamot vonó “totalitarianizmus” “ideológiai lényegét”, Lewin mégsem volt képes túllépni a szokványos liberális gondolkodáson, és nem kívánta megvizsgálni a sztálinista termelési módot – lásd G. Almond megállapítását (Civic culture…): a sztálinizmus fennállásának nagy részében oligarchikusnak mutatkozott: egyszerre volt modernizáló és totalitárius.

⁴ Már itt rá kell mutatnom – ahogyan Szalai is tette – a – szocialista eredetű – disztributív értékek és a gazdasági hatékonyság között feszülő ellentmondásra. Láthattuk, hogy végül a gazdasági hatékonyság maga alá gyűrte a szocialista típusú értékeket. (Tény, hogy a nyílt kapitalizmus jóléti államai is csak egyes centrumországokban és egy kivételes történelmi korszakban alakulhattak ki, mikor az első ipari forradalom fejlődési maximumát a második világháború pusztításai követték, és a Szovjetunió győzelme egyes szocialista értékek átvétele felé hatott. Manapság pedig éppen a korábban elért szociális vívmányok felszámolásának lehetünk tanúi.) De vajon mindez szükségszerűen azt jelenti, hogy a szocialista értékek irreálisak, és mindörökre vereségre lennének kárhoztatva? Egyáltalán nem. Éppen a – kapitalizmus logikája által kikényszerített – gazdasági hatékonyság az, amely a) a fejlett technikára és magas szintű tudásra alapozva olyan tömegű árut termel, hogy az lehetővé teszi a szocialista jellegű disztributív értékek érvényesülését; és b) igazolja, hogy a (hatékony gazdaság által gerjesztett) munkanélküliség valódi megoldása nem a hamis munkahelyek (így az egyre növekvő bürokratikus apparátusok) létrehozása, hanem kreatív, valóban szükséges munkahelyek teremtése.

⁵ Albert Einstein is felfigyelt rá (Why Socialism? Monthly Review, 1949. május 1., Monthly Review Press, 2000, magyarul: Eszmélet 47. sz.), hogy “egy tervezett gazdaság még nem szocializmus. A tervgazdaság éppúgy társulhat az egyének teljes rabszolgasorba taszításával is”. Majd így folytatta: “A szocializmus eléréséhez néhány különösen bonyolult szociopolitikai problémát kell megoldani: miként lehetséges elérni, hogy a politikai és gazdasági hatalom kiterjedt centralizációja közepette a bürokrácia ne válhasson mindenhatóvá és meghatározóvá? Hogyan lehetséges megvédeni az egyéni jogokat és így demokratikus ellensúlyt biztosítani a bürokrácia hatalmával szemben? Átmeneti korunkban alapvető fontosságú tisztán látni a szocializmus céljait és problémáit. (…) a jelen körülmények között az e témákról folytatott nyílt vita tabuszámba megy.” “A szocializmus valódi célja – mutatott rá Einstein Thorstein Veblen szavait használva –, hogy túllépjen az emberi fejlődés ragadozó korszakán.” A probléma még ma is ugyanez.

⁶ Nem egy trockista erre a meghökkentő érvre hivatkozik. Magam és a csoport is fontosnak tartjuk a trockistákkal folytatott párbeszédet, mivel szomorú, hogy ilyen intelligens, magukat a munkások ügyének szentelő emberek (akik ráadásul valódi internacionalisták), egyes kérdésekben ilyen dogmatikusak lehetnek. A trockizmus felülmúlta a sztálinista ideológiát – most már minden azon múlik, hogy milyen mértékben képes az önkritikára.

⁷ Ez nem csupán az egyes burzsoák együttműködését jelent, hanem a proletárok önkizsákmányolását is. Gondoljunk csak a munkavállalói részvényekre vagy a munkások kollektív részvénybirtoklására a befektetési és nyugdíjalapokban. A proletárok mindaddig maguk is kapitalisták maradnak, amíg el nem pusztítják a kapitalista viszonyokat. A tőkéhez való viszonyuk mindazonáltal két síkon is antagonisztikus: egyrészt a nyílt tőkebirtokosokkal szemben – bérharcok stb. –, másrészt pedig a tőkével mint olyannal szemben. Az első, szembetűnőbb aspektus nem vezetett, és nem is vezethet a kapitalizmus eltörléséhez. Ehhez arra van szükség, hogy összekapcsolódjon a második aspektussal. Hiszen hogyan harcolhatnának a proletárok a tőke ellen, ha nem csupán munkások/kizsákmányoltak, hanem egyben kizsákmányolók és részvénytulajdonosok is?

⁸ Az értéktörvény az első ipari forradalom viszonyaihoz illeszkedett. Manapság egyre inkább elavulttá válik – erre néhány közgazdász mellett William Dixon is rámutatott, és hangsúlyozta a kapitalista piac elavultságát. Lásd: An examination of the changes within capitalism as a response to the developement of the antagonistic classes. http://www.hrc.wmin.ac.uk/guest/radial/RC-VALUE.HTM . és O. Giarini–W. R. Stahel: The Limits of Certainity. Facing Risks in the New Service Economy. Dodrecht, 1989. Mindazonáltal a piac állandó kihívást jelent a történelmi determinizmus következetes megértése szempontjából.

⁹ Ez már a kezdetektől látható: Lenin, NEP stb.

¹⁰ Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a csúcsbürokrácia milyen kevéssé volt képes ellenőrzése alá vonni a teljes sztálinista piacot.

¹¹ Vajon valóban csak szlogenekről lett volna szó, és Lenin a kezdetektől tisztában volt vele, hogy szó sincs a szocializmus építéséről; tudta volna, hogy a szocialista jelszavak csupán azt szolgálják, hogy elködösítsék a munkások előtt harcuk célját? Vajon a kommunista vezetők és általában a kommunizmus e feltétételezett “dupla gondolkodása” alkalmas eszköze egy használható sztálinizmuskritikának? A legkevésbé sem. Lenin és a kommunisták hittek abban, hogy a háború utáni viszonyok Németországban és más helyeken is forradalmakhoz vezetnek, és így nem az orosz forradalomra marad a szocializmus azonnali felépítésének feladata, és számíthat a világforradalom fejlettebb támogatására stb. 1923 után azonban világossá vált, hogy ezek a várakozások nem igazolódnak.

De nem is ez a legfontosabb szempont. Mint tudjuk, a felhasznált szlogenek mást jelentettek a parasztok – a lakosság többsége – és mást a munkások számára. A parasztok a (kis)polgári demokratikus folyamat végigvitelét akarták: békét és földet. A munkások azt várták, hogy a modernizáció eszközei által egy modernizálódó országban életszínvonaluk jelentős mértékben emelkedni fog. Természetesen senki sem törődött a szükségszerű (és szükségtelen) áldozatokkal, de ki is gondolna ilyesmire egy hasonló forradalmi pillanatban? Csupán a föld nacionalizálása – amely a híres dekrétumban a parasztság “örökös földhasználati jogaként” fogalmazódott meg –, valamint a gyárak nacionalizálása… vagyis az adott, konkrét uralkodó osztályok megszüntetése az elnyomott osztályok szeme láttára tette lehetővé, hogy ez utóbbiak a lenini forradalom társadalmi erejévé váljanak. Lenin és a kommunisták őszintén beszéltek: az első szlogeneket és célokat – béke és föld – hamarosan (és most tekintsünk el a polgárháború kikényszerítette speciális céloktól) a modernizáció jelszavai követték: “kommunizmus = villamosítás + szovjethatalom”. Más szavakkal: a dolgozók demokráciája és modernizáció (iparosítás…). Egy elmaradott, háború sújtotta országban a modernizálás kemény munkát jelentett, nem igazán a demokrácia, sokkal inkább a munkaerőre nehezedő nyomás fokozását. Mindazonáltal az emberek többsége a szociális jogok kiterjesztéseként fogta fel a demokráciát, és ezek a jogok a modernizálás eredményeivel arányosan, fokozatosan fejlődtek a sztálinizmus alatt: az 1930-as években a korábbi évtizedhez képest vagy éppen az 1950-es években a háború utáni újjáépítés nehéz éveihez viszonyítva. (Ezekben az időszakokban minimálisra csökkent a munkahelyi hiányzások vagy a munkahely változtatások száma, l.: a Michel Dreyfus, Bruno Groppo, Claudion-Sergio Ingerflom és mások szerkesztette Le siècle des communismes (2000) c. könyv 177. old. Így a demokrácia, illetve általában véve az értékek konkrét jelentését figyelembe kell venni. Vajon vádolhatjuk-e képmutatással a kommunizmust (és ebből a szempontból a sztálinizmust), mikor társadalmi elképzelései kemény osztályellenállásba ütköztek – beleértve ebbe a külső világkapitalizmus harcát a szocialista típusú értékek ellen, még ha azt a sztálinista diktatúrával szembeni küzdelem mezébe öltöztették is?

¹² Marx nem tévedett: a kapitalizmus nem haladható meg “egyetlen ország” keretei között, csupán világméretekben, és éppen ezért először szükségszerűen a fejlett országokban.

¹³ Csupán a formák, vagyis a jelek és a szimbólumok voltak szocialisták/kommunisták; a jelentésük sztálinista volt.

¹⁴ A szocialista jellegű legitimizációs értékek segítettek elkendőzni a sztálinizmus kapitalista jellegét.

¹⁵ Ebből a szempontból a jól ismert vicc: “pedig milyen jó volt az elmélet a gyakorlathoz képest…!” a társadalmi teória formájának és tartalmának sztálinista egyensúlyára épül; csupán a forma volt “jó”, illetve “szocialista”, míg a sztálinista realitás a megvalósítás problémáira figyelmeztetett (és nem a szocialista/kommunista elmélet alapvetően hibás voltára, ahogyan azt az antikommunisták feltételezik).

¹⁶ “A létező szocializmusnak volt a legerőteljesebb szociális politikája.” L.: Le siècle des communismes, 309. old. (1983-ban például Magyarország többet fordított szociális célokra, mint Svédország.)

¹⁷ Mint arra Szalai Erzsébet is rámutatott, a neoliberlaizmus egyre inkább képtelen egy működőképes világgazdasági jövőkép megalkotására.

¹⁸ Lásd Szalai Erzsébet írásában is.

¹⁹ A GTR problémáit a politikai problémák szintjére redukáló liberális álláspont baloldali átvétele lényegében a baloldali társadalomelmélet elmaradottságának eredménye, amely az egész huszadik századra (tulajdonképpen Marx halála óta) jellemző. A baloldal történelmi válságát az is mutatja, hogy nem hajlandó tudomásul venni a technika és a gazdaság meghatározó szerepét.

²⁰ Mint Szalai Erzsébet is rámutatott, senkit sem lehet erőszakkal boldoggá tenni. Egy másik, idekapcsolódó kifejezés a Le siècle des communismes c. kötetből: “ellenforradalom a forradalomban”. Ez a kifinomultan liberális mű sem lép túl a sztálinizmus (a különbségek és a változások miatt többes számú “kommunizmusok”) pusztán politikai szemléletén.

²¹ Trockij a korábbi munkásállam eltorzulásáról beszélve elemzését a felépítmény vizsgálatával folytatja. Ebben (és csakis ebben) az értelemben Trockij Bakunyin örökségét, az állam anarchista elutasítását folytatta. Trockij azonban nyilvánvalóan tovább is tekintett: ő az osztálystruktúrát és az osztályok közötti viszonyt is figyelembe vette. Ám mégsem látta át domináns osztály létének történelmi szükségszerűségét – nem fogadta el, hogy a sztálinista bürokrácia domináns, hatalmon lévő osztály; ő csupán a privilégiumokat, a bürokrácia elfajulását ostorozta. A domináns osztály szükségszerűségének belátása kiküszöbölheti Trockij gondolkodásának néhány következetlenségét: ha megértjük, hogy a sztálinizmusban szükséges egy domináns osztály, illetve az antagonisztikus osztályok léte, akkor Trockij konklúzióin túllépve a sztálinizmust nem a szubjektív lehetőségekből (az egymással küzdő politikai személyiségekből) fogjuk levezetni, és azt is beláthatjuk, hogy a sztálinizmus nem egy modell, amit – akár a kezdetektől, akár folyamatában – valami másra lehetett volna felcserélni.

A felépítmény-központú szemléletet képviselte Hruscsov is, aki 1962-ben bejelentette, hogy két évtized leforgása alatt meg fogják valósítani a “teljes kommunizmust”. Elméletileg ez az állam, a társadalmi megosztás, a kizsákmányolás megszüntetését indukálta volna. De megvalósítható-e a kommunizmus a világkapitalizmus óceánjának szigetein, a centrum–periféria kapcsolatok tengerében? Megvalósítható-e a periféria, illetve a félperiféria országaiban, a termelőerők akkori szintjén, a világméretű transznacionális alapok nélkül?

Nézzük csak ismét a sztálinizmus felépítmény-központú trockista felfogását, amely szerint az 1920-as évek Szovjetuniójában egy nemzeti-opportunista bürokrácia bitorolta el a hatalmat, és az októberi forradalom eltorzulása végül 1989-hez, a kapitalizmus restaurációjához vezetett. Trockij sztálinizmuskritikájának erősségei – az internacionalizmus és az önálló osztályharc gondolata – mellett figyelembe kell vennünk az ortodox trockista kritika történelmi gyengeségeit is. Ezeket a gyengeségeket valójában még néhány trockista is belátta: lásd Tony Cliffnek Shachtmannel és Mandellel szembeni érveit a State Capitalism in Russia c. könyvében. Az utóbbiak számára a sztálinizmus kapitalista lényegéről beszélni egyenlő azzal, hogy a kapitalizmusnak még hosszú jövőt jósolunk. A téma néhány említésre méltó feldolgozása: Joseph Green kritikája a munkásállam-elméletről: Competition among Soviet enterprises and ministries, and the collapse of the Soviet Union, Communist Voice, 19. sz., 1998. http://www.flash.net/~comvoice/19cDaum.html . Egy trockista szempontú analízis a sztálinizmus kapitalista alapjairól: W. B. Bland: The Restoration of Capitalism in the Soviet Union (Wembley, 1980). http://website.lineone.net~comleague/book/ussrindex.html. A neotrockista diskurzus (kapitalizmus = piac, míg a sztálinizmusban nincs piac) kritikájához: Martin Thomas: The USSR and the non-linear capitalism , Workers’ Liberty, 59. sz.. Michael Keren (A Theory of the Stalinist Economy) nem baloldali ideológus, de jól bemutatja a sztálinista “gazdasági zsarnokság” kapitalista természetét (“nem lehetünk biztosak benne, hogy egy alternatív rendszer magasabb értéktöbbletet biztosított volna” – írja, de nem fejti ki, hogy miért); így egy olyan PR-t vázol fel, amely autokratikus érdekeket képvisel. Ugyanakkor hozzátenném, hogy az autokraták nem csupán saját érdekeiket képviselték, de a bürokratákét, sőt a proletárokét is; az életszínvonal emelésének záloga ugyanis az ő esetükben is a gyorsított modernizáció volt. Az, hogy ez a modernizáció mekkora áldozatokat és kínokat követelt tőlük, nem bizonyítja a sztálinizmus mint kommunizmus ördögi gonoszságát. Ne felejtsük el, hogy a nyugati típusú modernizáció is rengeteg szenvedéssel járt a dolgozó rétegek számára.

²² Mint ismeretes, Trockij számára a sztálinizmus nem kapitalizmus volt, hanem a kommunizmus felé vezető átmeneti időszak. Ez az érvelés átvette a A gothai program kritikájában használt különbségtételt a szocializmus – a Gazdasági-filozófiai kéziratok terminológiájában a politikai kommunizmus – és a teljes kommunizmus között. Trockij úgy vélte, hogy ha az állami szektor proletárjelleget kapna, akkor a bürokrácia nem válhatna újfajta burzsoáziává.

²³ Mint Szigeti Péter és Wiener György is rámutatott: az egypártrendszer megfelelt a kizárólagos állami tulajdonnak, míg a többpártrendszer bevezetése egybeesett az állami tulajdon felbomlásával, a nyílt (fragmentált) magántulajdon megjelenésével (vagyis ez a lépés a legkevésbé sem jelentette azt, hogy a demokratizálódó “létező szocializmus” a valódi szocializmus irányába fejlődne tovább). Lásd még: Mark Kramer: Evidence on Soviet decision-making and the 1956 Polish and Hungarian crises. CWHIP Bulletin 8/9 winter 1996.

²⁴ Wiener György remek észrevétele szerint a sztálinizmust nem lehet demokratizálni, ezért legitimitását sem lehet erősíteni.

²⁵ Lengyelországban az emberek akkor fordultak dühödten a “kommunista” rendszer ellen, mikor a kormány az 1970-es évek végén nyugati adósságainak visszafizetése érdekében csökkentette az életszínvonalukat. Magyarország “legvidámabb barakk” státusa véleményem szerint nem csupán az intelligens propagandának volt köszönhető, hanem annak is, hogy a kormány az emberek szükségleteit kielégítendő nem riadt vissza az adósságok növelésétől. Ezt a szempontot is figyelembe kell vennünk az 1989-es év, vagyis a nyílt kapitalizmusra való áttérés vizsgálatakor. Az emberek időlegesen meg voltak győződve róla, hogy az átmenet “nem volt túl nehéz”, és “a demokratizálódás előrehaladtával minden jobb lesz” majd. (Wiener György rámutatott, hogy a magyar rendszer 1989-es összeomlásának egyik oka éppen az 1980-as évek egyre gyűlő adósságainak tulajdonítható. Romániában a bukás egyik tényezője viszont pontosan az adósságok visszafizetésére irányuló törekvés volt. Az adósságállomány növekedése általában a gazdasági növekedés lelassulásának, így a tőkehiánynak is fő oka. A sztálinizmus vége így egyben a további fejlődés irányát is kijelölte: transznacionalizáció és a szociális költségek lefaragása, a jóléti állam vége.) Természetesen nem kívánom ezt az összetett jelenséget csupán gazdasági okokkal magyarázni, a meghatározottságok ennél sokkal többoldalúak voltak.

²⁶ Miért nem alakult ki már a kezdet kezdetén egy nagyobb (tömeges) ellenállás a sztálinizmussal szemben? A kutatók számos okra rámutattak: elnyomás, az egyes konkrét problémákkal szembeni tiltakozás nyitva hagyott szelepei, a jutalmak rendszere, a nyugati munkások helyzetét feketére festő propaganda; mindazon­által véleményem szerint nem hagyhatjuk figyelmen kívül a modernizáció – mindenki előtt ismeretes – célkitűzéseit és azt a szintet, ahol Oroszország azelőtt állt. Mindezek együttesen egy relatív legitimációs bázist biztosítottak a sztálinista politikának: a hitet abban, hogy a dolgok idővel jobbra fordulnak. Természetesen nem feledkezhetünk meg a polgárháborút, majd a második világháborút követő újjáépítésekről sem.

²⁷ Ők mindhárman kiválóan bebizonyították, hogy ennek az érvnek a kétségbevonása – hiszen a szocializmus/kommunizmus mint olyan nem is létezett – nem a sztálinizmust erősíti, hanem a liberális-konzervatív komplexum elméleti gyengeségét illusztrálja.

²⁸ Ez meglehetősen idealista kérdésnek tűnhet, az elvi szempontok túlhangsúlyozásának. Ez bizonyos szempontból igaz is: humanizmusunk utasíttatja el velünk a humanista alapelvek elvetését. Ugyanakkor nem maradtunk meg az elvi szinten, pontosabban az elvek formai szintjén.

²⁹ Ekkoriban még dogmatikusan elfogadtuk A gothai program kritikájában kifejtett fokozatokban: első lépcsőfok: a szocializmus, magától értetődően egyetlen országban, majd utána – a valódi kommunizmus. Csupán 1997 és 2000 között kapcsoltuk össze ezeket az elképzeléseket a Gazdasági-filozófiai kéziratok vonatkozó megjegyzéseivel, amelyek kifejtik, hogy az első szakasznak nem lehetnek valódi szocialista jellemzői – hiszen az primitív (politikai) kommunizmus (más szavakkal egy szocialista típusú posztkapitalizmus kialakítására való törekvés). Ha ez így van, akkor az első fázis lényege nem lehet szocialista, és csupán a kapitalista viszonyok – jóllehet szocializáló – mimézisére törekedhet.

³⁰ Ugyanakkor a sztálinisták és a dogmatikus baloldaliak nagyvonalúan elsiklanak a “szocializmus” eme “sötét lapjai” mellett.

³¹ Éppen ezért az USA-ban például a republikánusok nyerték meg a helyi választásokat, ami azt mutatja, hogy az amerikai kispolgárság és nagyburzsoázia immár nem képes társadalmi pozícióit és hatalmát az eddigi demokratikus eszközökkel biztosítani, miközben egy következetes baloldal megjelenése még a jövő zenéje.

³² Az emberek csupán akkor értik meg visszamenőlegesen is, hogy mi történt, és mi történhet a jövőben, ha – mint Marx és Engels rámutatott – az állapotok odáig jutnak, hogy már nem javíthatóak a rendszer keretein belül.

³³ A sztálinizmus – tekintsük akár kapitalizmusnak, akár szocializmusnak – etatista társadalom volt. Az egyén érdekeit az állami érdeknek rendelték alá. Ez beleillett a kapitalizmus 1789 utáni általános vonulatába. Napjainkban, a transznacionális tőke korában egyre inkább tendencia az egyént és az államot egyenlőnek tekinteni. Ennek okait és aspektusait itt nincs hely megvitatni. Elég rámutatni, hogy bár az uralkodó osztályok is csatlakoznak e tendenciához, az mégis elsősorban a demokratikus harcok fegyvertárába tartozik.

³⁴ A dialógusnak folytatódnia kell magyar barátaimmal: rengeteg általuk érintett témára nem tudtam itt reagálni.

Újkapitalizmus, elitek és a másként gondolkodás esélyei és lehetőségei Magyarországon

(Szalai Erzsébet két könyvéről)

 

Az a történeti közhely, hogy minél távolabb kerülünk időben egy eseménytől, annál inkább növekednek a megismerés esélyei, mindenképpen alkalmazható a rendszerváltó társadalmak kutatására Kelet-Európában. Az 1990-es évek elején nemcsak a tudományos és politikai élet több meghatározó személyisége, hanem az egyszerű emberek többsége is osztozott a nyugati intézmények, úgymint a liberális demokrácia és a piacgazdaság bevezetéséhez fűzött optimista várakozásokban, vagyis hogy – belátható időn belül – lehetséges a nyugat-európai jóléti államok anyagi szintjének elérése, és ugyanakkor megőrizhetők az olyan szocialista vívmányok, mint a teljes foglalkoztatottság.

A tranzitológiai paradigmának a jövőre vonatkozó prognózisa lényegében nem tért el a modernizációs ideológiára áttért kelet-európai szocializmus “utolérő” fejlődési programjának meghirdetésétől, csak immár nem a szocializmus egy – esetleg megreformált – változatában, hanem a kapitalizmusban látta a gazdasági elmaradottságból kivezető utat. Ennek – és az új rendszer legitimációs igényének – megfelelőn a “létező szocializmus” nemcsak olyan rendszerként definiálódott újra, mint amelyet minden vonatkozásban meg kell haladni, illetve elfelejteni, hanem a régió alulfejlettségének fő okozójaként is megjelölték. Így lényegében a tranzitológiai paradigma kiegészült a szakirodalomban már régen diszkreditálódott totalitárius elméletnek a hidegháborús retorikát és ideológiát hordozó kommunizmuskoncepciójával, amely a marxista elmélet és a sztálinista valóság összemosásán és a kommunistaként aposztrofált rendszerek démonizálásán alapult.

Elméleti hiányosságai ellenére a tranzitológiai paradigma igen divatossá vált a kelet-közép-európai országokban a rendszerváltozás első éveiben, és a produkált szakirodalom mennyiségét tekintve ebben az időszakban domináns paradigmának lehet tekinteni.¹ Valójában mérvadó kutatók már ekkor elhatárolódtak a tranzitológiától, és megkísérelték más perspektívából megérteni a kelet-európai rendszerváltozást; az is igaz azonban, hogy sokan közülük az angolszász akadémiában tevékenykedtek, ami lehetővé tette a hazai politikától való nagyobb függetlenedést, és az sem volt mindegy, hogy a tranzitológia bírálata mennyiben jelentett egy új, kritikai perspektívát.²

Míg a tranzitológia revíziója több különböző elméleti keretet eredményezett, a rendszerváltozás következetes baloldali kritikáját kezdetben csak marginális értelmiségi csoportok fogalmazták meg. Magyarországon ilyen volt az Eszmélet köré szerveződő társaság, amelynek tagjai már 1989-ben figyelmeztettek arra, hogy a régióban csak a periférikus kapitalista fejlődésnek van realitása, annak minden kevéssé vonzó társadalmi “járulékával” együtt – mint a rétegek közötti nagyfokú egyenlőtlenségek, az informális gazdaság térnyerése, magas munkanélküliség és az alul levő csoportok végleges leszakadása.

Ebbe a kritikai elméleti keretbe illeszkedik Szalai Erzsébet társadalomtudományi munkássága, amely három szempontból is úttörő jelentőségű a magyar szociológiában. Elsőként szeretném említeni azt a szempontot, hogy Szalai Erzsébet az első hazai szociológus, aki baloldali perspektívából, figyelemreméltóan gazdag empirikus anyag segítségével tanulmányozza a rendszerváltozás utáni vagy újkapitalista társadalmi struktúrát. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a szerző helyzete két ok miatt is kritikai. Először, noha a szakirodalomban a tranzitológiai elméletet vagy annak valamely variánsát egyre kevésbé alkalmazzák, a valóban kritikai perspektíva inkább kivétel, mint szabály. Ennek tartalmi kifejtésére még visszatérek, itt most csak annyit jegyzek meg, hogy a hazai transzformációs kutatások népes táborából Szalai Erzsébet Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyve illeszti bele elemzésébe az egyenlőtlen fejlődés problematikáját, és teszi ezt a leggazdagabb empirikus anyagon. Másodszor, a rendszerváltozást követően sok más egyéb, marxistának tekintett tudománnyal a struktúrakutatás is bekerült a “meghaladott” diszciplínák kategóriájába, és a mai, egyre inkább pénz- és piacszerzésre szakosodó kutatás korában tudományos bátorság kell ahhoz, hogy valaki felvállaljon egy nem “mainstream” perspektívát. Ennyiben Szalai Erzsébetnek a rendszerváltozás utáni tudományos munkássága, amelynek kiemelkedő teljesítménye és sok szempontból összegzése a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyv, kétszeresen is kritikai vállalkozásnak tekinthető.

Szalai Erzsébet munkájának másik nagy érdeme az a felismerés, hogy az újkapitalista magyar társadalmi struktúra csak a globális kapitalista rendszer viszonylatában értelmezhető. Ennek az elméleti tézisnek a következetes alkalmazása adja a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyv jelentőségét, illetve emeli ki ezt a munkát a hazai elitkutatás széles irodalmából. Nem kívánok itt részletesen belemenni a szakirodalom tárgyalásába, amelyet egyébként Szalai Erzsébet könyvében kitűnően áttekint, mindössze egy olyan konceptuális problémát szeretnék kifejteni, amely a legelismertebb szerzők munkáját is korlátozza. A kelet-európai rendszerváltozás, vagyis a volt szocialista országok teljes visszaintegrálódása a kapitalista világgazdaságba nem nemzetállami keretek között zajló folyamat, így társadalmi hatásait sem lehet nemzetállami keretek között értelmezni. Ez a hátránya a Kolosi Tamás nevével fémjelzett struktúrakutatásnak, amely, noha óriási empirikus anyaggal dolgozik, teljesen figyelmen kívül hagyja a posztszocialista vagy újkapitalista Magyarországnak a kapitalista világgazdasági rendszerhez való kapcsolódását.³ Ugyanez érvényes Szelényi Iván, Gill Eyal és Eleanor Townsley Making Capitalism without Capitalists c. könyvére is, amely ugyan összehasonlító perspektívát alkalmaz, de szemléletében nem lép túl a nemzetállami kereteken.⁴ Így történhet meg, hogy miközben szóba kerül a külföldi tőke szerepe, a szerzők nem tesznek kísérletet arra, hogy elemezzék ennek a tőkének a hatását a kelet-európai elitstruktúrára. Ez különösen érthetetlen akkor, amikor a kelet-európai országok társadalmi struktúráját döntően az államszocializmus bukása befolyásolta, amelyben a külső okok – az utolérő fejlődés meghiúsulása, a globalizációs kihívásra adott inadekvát válasz, az eladósodás – legalább akkora, ha nem nagyobb szerepet játszottak, mint a belső folyamatok. Ha az előbbiektől teljesen eltekintünk, akkor a rendszerváltozás folyamatát és társadalmi következményeit sem lehet adekvátan megérteni. Szalai Erzsébet Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyvét éppen ezért az eddigi legátfogóbb és nagy elméleti igénnyel megírt hazai elittanulmánynak lehet tekinteni.⁵

A harmadik szempont, amelyet ki szeretnék emelni Szalai Erzsébet társadalomtudományi munkájából, az a meggyőződés, hogy éppen a posztszocialista társadalmi struktúra teszi szükségessé egy baloldali alternatíva felvázolását, mivel a “létező kapitalizmus” erkölcsileg éppolyan vállalhatatlan, mint az államszocialista rezsimek. Itt elsősorban a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetében összegyűjtött tanulmányokra, publicisztikai írásokra gondolok, amelyekben Szalai Erzsébet következetes baloldali kritikáját adja a félperifériás kapitalizálódás olyan negatív jelenségeinek, mint az egyenlőtlenségek növekedése, a társadalom kettészakadása, az egyik oldalon a szegénység, a leszakadás, az ún. underclass kialakulása, a másik oldalon az elitek teljes társadalmi elkülönülése és nyíltan vállalt cinizmusa. Bár a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban sem hagy illúziókat a magyar újkapitalista elit politikai és erkölcsi arculatáról, Szalai Erzsébet az ott megfogalmazott hipotézisek társadalmi-politikai következményeit a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetének írásaiban vonja le igazán. Az írások igen széles tematikai skálán mozognak, két dolog azonban közös bennük: az egyik az, hogy a félperifériás kapitalizmus kontextusába helyezik ezeket a negatív jelenségeket, és nem moralizáló, hanem strukturális alapon magyarázzák őket; a másik, hogy mindegyikben szerepet kap az a kérdés, milyen alapról kiindulva lehetséges felvázolni egy alternatív társadalomképet, illetve kik lehetnek nyitottak erre a társadalomra. Szalai Erzsébet munkáiban – és ezt fontos hangsúlyozni – szerencsésen találkozik az elmélet és az empíria, a szerző a posztszocialista társadalmi viszonyrendszerekből kiindulva fogalmazza meg a “létező kapitalizmus” baloldali kritikáját. Lényegében itt kapcsolódik egybe a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban és a Baloldal – új kihívások előtt c. kötet, amennyiben az utóbbi írásai a szélesebb közönség számára kibontják a Gazdasági elitben felvázolt újkapitalista struktúrán alapuló társadalmi kritikát. A Baloldal – új kihívások előtt – ahogyan a címe is jelzi – még nem egy koherens társadalmi-politikai program, hanem inkább csak útkeresés. Míg a könyvben felvetett problémákkal később foglalkozom, itt most csak annyit szeretnék jelezni, hogy Szalai Erzsébet a társadalomkutató és kritikai tevékenység összekapcsolásával máris mutatott a baloldal számára egy járható utat.

A két könyv ismertetése elé még egy megjegyzés kínálkozik. Műfajában, tudományos igényében és stílusában értelemszerűen nagy különbség van a két könyv között, hiszen a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban a szerző több mint egy évtizedes kutatómunkájának összegzése, amely egy akadémiai közönség számára íródott, míg a Baloldal – új kihívások előtt aktuális – sokszor politikai – témákra reagáló publicisztikai írások gyűjteménye. Ahogyan már jeleztem, a közös ismertetést az indokolja, hogy a társadalomkutató és kritikai tevékenység összekapcsolása Szalai Erzsébet munkásságának egyik nagy érdeme. A két könyv tárgyalásánál azonban a kritika megpróbálja követni az eltérő műfaji követelményeket.

A Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban kiemelkedően gazdag empirikus anyag segítségével kísérli meg feltárni a rendszerváltó, illetve újkapitalista elit eredetét, struktúráját, habitusát és belső viszonyrendszerét.⁶ Közvetlenül a rendszerváltozás után számos hipotézis született arról, hogy mi történik az egykori szocialista elittel, illetve kikből rekrutálódik az újkapitalista rendszer vezető rétege.⁷ Szalai Erzsébet 1989-ben úgy látta, hogy a legnagyobb nyertes az a késő kádári technokrácia, amely a szocialista gazdaság válságának elmélyülésével egyre nagyobb ellentétbe került a bürokratikus, régi uralkodó renddel, majd lényegében a rendszerváltás vezető ereje lett.⁸ A késő kádári technokrata “tagság” azonban önmagában még nem biztosítja a bekerülést az új gazdasági elitbe; a szerző ekkor úgy vélte, hogy ahhoz legalább bizonyos tőkejavak kombinációja – így a gazdasági és szociális vagy gazdasági és kulturális tőke birtoklása – szükségeltetik. Szalai ezenkívül Bourdieu nyomán bevezeti a szimbolikus tőke fogalmát, amely a különböző tőkejavak átváltási képességét jelenti; erre a fogalomra még visszatérünk.

Szalai Erzsébet nagyszabású transzformációs kutatása az elmúlt több mint tíz év időszakában részben módosította, részben pontosította ezeket a kiinduló hipotéziseket. Nagyon fontos elméleti különbség, hogy míg a szerző 1989-es tézisei érezhetően nemzetállami keretek között fogalmazódtak meg, az elitvizsgálat elemzésében sokkal nagyobb szerepet kap a világgazdasághoz, illetve a külföldi tőkéhez való viszony. Ez azért is fontos, mert így Szalai Erzsébet nemcsak sokkal teljesebb képet ad a hazai elitstruktúráról, mint az eddigi irodalom, hanem a világgazdasági rendszerrel, illetve azon belül Magyarország periferiális helyzetével hozza összefüggésbe az újkapitalista társadalmi formációt. Így a rendszerváltozás már nem pusztán nemzetállami keretek között értelmeződik mint a hatalmi szerkezeten belüli harc a technokrata, illetve a régi bürokratikus uralkodó rend között, hanem szorosan összekapcsolódik a globális kapitalista rendszer folyamataival. Érdemes itt szó szerint idézni Szalai Erzsébet egy lényegi megállapítását, amely világosan mutatja a szerző által bejárt elméleti utat: “Mi történik valójában? Nem más, mint a következő: a politikai rendszerváltást követően gyengülnek az addigi domináns főszereplők, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményez a gazdasági »mezőben«, melynek bázisán a késő kádári technokrácia krémje sajátos habitusától és ideológiájától vezéreltetve (politikai és neoliberális értelmiségi szövetségeseitől is megtámogatva) és a »szuperstruktúra« elvárásainak megfelelően a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzza, döntően külföldi befektetők, kisebbrészt a hazai nagyvállalkozók számára.”⁹ Egyszerűbben fogalmazva: a késő kádári technokrata elit, veszélyben érezvén a redisztributív állami szektorban elfoglalt hatalmi pozícióit, lemondott hazai gazdasági tőkéjének egy részéről annak fejében, hogy ezáltal valódi tőkéssé válva megőrizhesse elitpozícióit a globális kapitalista rendszerben, illetve hogy csúcsvezetői a “szuperstruktúrába”, vagyis a nemzetközi elitbe is bekerülhessenek.¹⁰ A rendszerváltozás tehát már nem pusztán a hatalmi szerkezeten belüli elitcsoportok küzdelmeként definiálódik, hanem a globális kapitalista rendszerbe való visszaintegrálódás folyamataként jelenik meg, amikor a redisztributív elit egy csoportja lényegében kiegyezik a globális tőkével, és örökíthető magántulajdonná konvertálja a redisztributív szektorban elfoglalt privilegizált pozícióit.

A fentiekből következik, hogy az elitátalakulásban nagy szerepet kap a szimbolikus tőke, vagyis az egyes tőkefajták átkonvertálásának képessége. Míg Szalai Erzsébet eredeti prognózisában a különböző tőkejavak kombinációját tartotta a gazdasági elitbe való bekerülés szükséges feltételének, vizsgálatában azt tapasztalta, hogy a magas szintű és konvertálható kulturális tőke, a mezőspecifikus szociális tőke és a szimbolikus tőke játszott az új elit életútjában nagy szerepet. Ez mindenesetre alátámasztja az elitek egy csoportja és a globális tőke közötti kiegyezés hipotézisét, hiszen a késő kádári technokrata elit csak korábbi redisztributív tőkéjének átkonvertálásával őrizhette meg pozícióját az új rendszerben.

Különösen érdekesen alakul ennek a régi-új elitnek az államhatalomhoz való viszonya. Fontos hangsúlyozni, hogy Szalai Erzsébet itt is következetesen a globális kapitalizmus kontextusába helyezi ezt a nemzetállamot, elismerve, hogy mint félperifériás kapitalista állam Magyarország függő helyzetben van a nemzetközi tőkétől. Ezért fordulhat elő, hogy a külföldi tulajdonban levő cégek élvezik a legjelentősebb redisztributív előnyöket a mai Magyarországon – tekintet nélkül arra, hogy melyik párt van uralmon. Ahol az államhatalom szerepet játszhat, az a hazai vállalkozók egyes csoportjainak állami megrendelésekkel vagy más, lényegében politikai, kedvezményekkel való támogatása. Mivel ezek a vállalkozók a belső piac fejletlensége miatt rá is szorulnak az állami támogatásra, gazdasági tevékenységük szerves része lesz a politikai hatalomra való nyomásgyakorlás. A piaci viszonyok között azonban a politikai elit kiszolgáltatottabb a gazdasági elitnek, mint fordítva, hiszen bármely komolyabb párttevékenység elképzelhetetlen jelentős pénzforrások nélkül. Itt valóban komoly előnnyel indul az a késő kádári technokrata elit, amelynek sikerült gazdasági tőkévé konvertálnia az állami elosztó rendszerben élvezett hatalmát, és tőkésként is szüksége van az állami támogatásra. Így tehát a rendszerváltozás után is megmarad a gazdasági és politikai elit összefonódása, azzal a különbséggel, hogy míg az államszocialista rendszerben a politikai elit volt a befolyásosabb, addig Szalai Erzsébet megfigyelése szerint most a gazdasági elit dominanciája érvényesül. Elméleti perspektívából összefoglalva Szalai Erzsébet fontos tézisét: a félperiférián eltérő társadalmi és természetesen elitstruktúra jön létre, mint a kapitalista centrum országaiban, de ezt az eltérést a globális kapitalista rend strukturális viszonyai és nem a belső fejlődés “devianciája” magyarázza.

Itt érdemes kitérni Szalai Erzsébet munkájának egy politológiai vonatkozására, amelyet a szerző részletesebben is kifejt a Baloldal – új kihívások előtt c. kötet írásaiban. Mivel Magyarországnak a globális tőkétől való függése strukturális probléma, és nem az éppen uralmon levő kormány vagy egy bűnbaknak megtett kisebbségi csoport “összeesküvésének” következménye, eddig még a magát mégoly jobboldalinak tekintő kormány sem tett kísérletet arra, hogy megingassa a multinacionális vállalatok pozícióit. Vagyis a médiában oly nagy erőbevetéssel és verbális radikalizmussal folytatott vita a “honmentőként” aposztrofált Fidesz és a vele szemben álló “nemzetidegen” MSZP–SZDSZ között nem egyéb, mint füst tűz nélkül, hiszen az egyenlőtlen fejlődés problémájára a jobboldalnak sincs – és nem is lehet – adekvát válasza. Amit az elitbe bejutott “új fiúk” megtehetnek, az a kísérlet egy saját, lényegében állami erőből dotált, fenntartott gazdasági klientúra kialakítására; a félperifé­riás állam erőforrásai azonban az általa eltartott kliensek számát is erősen korlátozzák. Érdemes itt idézni Szalai Erzsébetet: “Miután a rendszerváltó Magyarország – és szinte az egész közép-kelet-európai régió – számára a globalizációból fakadó nemzetközi erőviszonyokkal összefüggésben nem állnak rendelkezésre a kapitalista fejlődés beindításához klasszikusan szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható külső erőforrások, ráadásul a GDP 1997-ig gyakorlatilag zsugorodik, az elitek felhalmozását döntően belső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehet csak biztosítani. Ennek a folyamatnak a kárvallottjai a szociálliberális kormány alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai.”¹¹ Az erőforrásokért való harc azonban a gazdasági elitet is megosztja: új gazdasági klientúrát kiépíteni a szegényes hazai viszonyok között csak a régi rovására lehet. A magyar politikai hangvétel elfajulását – a globális kapitalizmus egyéb olyan negatív jelenségei mellett, mint a demokratikus deficit, a választások “marketizálása” vagy a médiának biztosított kiemelt szerep – a szűkös erőforrásokért való harc élesedése is magyarázhatja a feltörekvő és a régi gazdasági elit tagjai között.

A fentiek során kísérletet tettem arra, hogy kifejtsem Szalai Erzsébet azon fontos, a hazai elit struktúrájáról megfogalmazott téziseit, amelyek új, vagy teljesebb képet adnak a rendszerváltozás társadalmi folyamatairól. Most rá szeretnék térni azokra a tézisekre, amelyeket a szerző által használt baloldali perspektívából is kritizálni lehet. Könyvének végén Szalai Erzsébet kísérletet tesz arra, hogy elittanulmánya alapján felrajzolja a posztszocialista Magyarország társadalmi struktúrájának vázlatát. Itt nem az egyes kategóriákkal, hanem magával a koncepcióval vitatkozom. Szalai Erzsébet Erdei Ferencnek a magyar szociológiában klasszikusnak számító kettős társadalommodelljéből kiindulva úgy látja, hogy a mai Magyarországra is érvényes a kettős szerkezetű gazdaság és társadalom. Így a külföldi, illetve hazai tőke birtoklása vagy a két tőketípushoz való más jellegű kapcsolódás mentén jönne létre az újkapitalista Magyarországra jellemző kettős társadalmi tagozódás.

Ezzel a modellel az a probléma, hogy lényegében mond ellent a Szalai Erzsébet által is használt, nem nemzetállamban, hanem világrendszerben gondolkodó kritikai elméletnek. A kettős társadalom koncepciója ugyanis éppen abba a modernizációs paradigmába illeszkedik, amelynek kritikájaként a világrendszer-elmélet megszületett. Míg empirikus tanulmányában Szalai Erzsébet pontosan feltárja az összefüggést a formálódó új elitek és a globális tőke között (amely éppen azért, mert globális, nem ismeri a nemzetalapú megkülönböztetést), úgy tűnik, a szociológiai klasszikusokkal szemben kevésbé következetes. Míg – globális szempontból elemezve – szembeállítható a külföldi és a hazai tőke, az eltérő társadalmi struktúra ráépítése erre a választóvonalra éppen annak a jobboldali radikalizmusnak a vesszőparipája, amelytől a szerző a legmesszebbmenőkig elhatárolódik. Vegyünk egy empirikus példát: világos persze, hogy különbség van a hazai cégek által alkalmazott munkások és a multinacionális vállalatok dolgozóinak bér- és munkaviszonyaiban. Ezt a különbséget azonban nem feltétlenül egy kettős struktúra, hanem inkább a félperifériás kapitalizmus gazdasági viszonyai magyarázzák (adókedvezmény a multiknál, míg a hazaiak ezt a hátrányt az adócsalással, járadék nem fizetéssel stb. próbálják “behozni”.)

A második kritika látszólag a szerző által használt kategóriára, valójában lényegi elméleti kérdésekre vonatkozik. Szalai Erzsébet azt írja, hogy az osztályfogalom nem alkalmazható a magyar újkapitalizmusra, mivel osztályharcra sem 1989-ben, sem pedig utána nem kerül sor, sőt a rendszerváltás azóta megmutatkozó társadalmi és emberi “költségei” sem váltottak ki ellenállást a vesztesekből. Ez ellen egy erős és egy gyenge érv is felvethető. Az erősebb érv lenne az, hogy az osztályharc nemléte egyáltalán nem jelenti az osztályok létének tagadását, hiszen maga Marx is megkülönbözteti a Klasse an sich és a Klasse für sich fogalmát, Lukács óta pedig azt is tudjuk, hogy az osztály és az osztálytudat sem feltételezi egymást. Az már inkább kérdés, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi kontextusában megjelenhet-e, és ha igen, milyen rétegekben a rendszerkritikai tudat. Ezt a kérdést majd a Baloldal c. könyv kapcsán vizsgálom meg részletesen.

A gyengébb, de szintén felhozható érv az elitelmélet ellen az osztályharcot mint az ellenállás egyetlen formáját kérdőjelezi meg. Nem kívánok itt belemenni abba a problémába, hogy melyek egy forradalom szükséges és elégséges feltételei; mindenesetre úgy tűnik, hogy a globális kapitalizmus korában kevésbé adottak ezek a feltételek. Ez azonban még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a tőke globális mozgásával szemben egyáltalán nincs ellenállás. Burawoy javasolja a globális etnográfiai módszer alkalmazását, amely ráirányítja a figyelmet a hétköznapi mikrovilág “rejtett” ellenállási formáira.¹² Szalai Erzsébet nagyon fontos meglátása a mai feltörekvő és a régi elitekről, hogy politikai szocializációjukból “kimaradt” az alsóbb rétegekre való odafigyelés. Ezt egyébként a hazai médiában is tapasztalhatjuk, ahonnan teljesen eltűnt az a bizonyos “másik Magyarország”, amelynek politikai szlogenjével mind a jobb-, mind a baloldali politika olyan sokat dobálózik, de mint társadalmi közeg képviselet nélkül marad. Ebből azonban még nem kell azt a következtetést levonni, hogy az alsóbb rétegekből eltűnt minden kritikai tudat. Éppen az ellenállás “rejtett” formáinak felfedezése adhatna némi reményt arra, hogy valami pozitív társadalmi változás is történhet a kelet-európai félperiférián, hiszen, ahogyan Szalai Erzsébet könyvéből is kiderül, sem a feltörekvő, sem a régi elitek nem lehetnek nyitottak egy baloldali alternatívára.

Harmadik és egyben utolsó kritikám egy elméleti hiányosságra szeretné felhívni a szerző figyelmét. Míg Szalai Erzsébet könyvében kimerítően tárgyalja az elitelméleteket és hazai elitkutatásokat, elmarad a szocialista társadalom, illetve a rendszerváltozás elméleteinek bemutatása. Ez különösen sajnálatos a szerző komoly államszocializmus-elméleti munkájának fényében, amelyről egy könyve idén fog megjelenni. Néhány tézis “beillesztése” a Gazdasági elitbe világossá tehette volna, hogy a szerző miben látja a lényegi különbséget a két társadalmi rend között. A szocialista társadalom értelmezésének elmaradása azért jelent problémát, mert így a rendszerváltozás lényegében mégiscsak “leszűkült” az egymással szemben álló elitek pozícióféltő harcára, amelyből a magyar társadalom nagy része kirekesztődött. Csakhogy a rendszerváltozás hatásai – mint a munkahelyvesztés, a létbizonytalanság, az állami-paternalista gondoskodás elvesztése, egyszóval az egész szocialista életmód összeomlása, bármit is jelentsen most ez az életmód – ezeket a nem-elitrétegeket is érintették, sőt éppen őket érintették leginkább. Társadalmi tapasztalatuk feltárása nem a Gazdasági elit feladata; azt azonban az elméleti rész segítségével világosan jelezni lehetett volna, hogy a rendszerváltozás nem szűkíthető le pusztán az elitek transzformációjára.

A Baloldal – új kihívások előtt c. kötetben megjelent írások ugyan publicisztikai jellegűek, de több szempontból is a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyvben megfogalmazott hipotézisek továbbgondolásának tekinthetők. Miközben Szalai Erzsébet baloldali perspektívából és – a hazai publicisztikában sajnos egyáltalán nem megszokott módon – komoly tudományos igénnyel reflektál a félperifériás kapitalizmus társadalmi-politikai visszásságaira, megkísérel választ adni arra a kérdésre, hogy van-e reális alternatíva, és ha igen, mely csoportok (osztályok) lehetnek a kritikai tudat hordozói.

A tanulmányok igen széles tematikai skálán mozognak, de előnyük, hogy az elemzési keret most sokkal szigorúbban rögzített. Ebből a szempontból kiemelném a “Globalizáció, rendszerváltás, szegénység és az értelmiség felelőssége”, illetve a “Kötés és oldás. Elitek, állam és társadalom Magyarországon” c. tanulmányokat, amelyek a világrendszer-perspektívából értelmezik a hazai szegénység problémáját, illetve az elitek és az állam viszonyát. Mivel az utóbbit fent már kifejtettem, ezúttal csak az első tanulmányt ismertetem. Ebben Szalai Erzsébet összefüggésbe hozza a hazai szegénység tömeges kialakulását (a szerző egyenesen egy masszív underclass létrejöttéről beszél) a félperifériás kapitalizmus “fejlődési” folyamatával, mivel az elitek felhalmozását – belső tőkeforrások hiányában – csak az alul levők végletes kizsákmányolásával lehetett biztosítani. A neoliberális fordulatot végrehajtó késő kádári technokrácia explicite profitált ezekből a folyamatokból, hiszen nemzetközi tőkévé konvertálhatta korábbi redisztributív hatalmát. Tőle tehát aligha várható, hogy szembeforduljon a globális tőkével vagy legalábbis mérsékelje a globalizáció társadalmi hatásait.

Ahogy azonban az már a Gazdasági elitből kiderült, Szalai Erzsébet az “új fiúkhoz” még annyira sem fűz illúziókat, mint a régi elithez. Cikkében tehát levonja elittanulmányának legfontosabb társadalmi következményét: a hazai elitcsoportoktól – bármely mezben lépjenek is fel – külső nyomás nélkül nem várható, hogy a társadalmi javak egyenlőbb vagy legalábbis kiegyenlítettebb elosztását kezdeményezik. Ez a nyomás jöhet kívülről, vagyis most az EU-ból, amely saját munkavállalói védelmében támogathatja a bérszínvonal növelését a csatlakozó országokban, vagy – és a szerző, úgy tűnik, ennek ad nagyobb esélyt – a fiataloktól, akik még nem tagozódtak be az újkapitalista társadalmi struktúrába, így nyitottak lehetnek annak kritikájára. Nem véletlen, hogy Szalai Erzsébet két tanulmányban is foglalkozik a fiatalok világképével, a kritikai tudás igényének növekedésével a globalizálódó világban. A gondolat a Baloldal – új kihívások előtt zárócikkében is megjelenik, amelyben a szerző felvázolja egy újbaloldali közösség perspektíváját. Ez nemcsak mint a kritikai tudat hordozója, hanem mint közösség is jelen lenne mint alternatíva; hiszen ennek hiányában a hovatartozást kereső fiatalok csak a jobboldalon találhatnak – és találnak – közösségre.

Mivel a jelen írás azt vizsgálja, hogy mennyiben jelenti a Baloldal – új kihívások előtt az újkapitalista társadalmi rend kritikáját, illetve miben látja az alternatívát, nem kívánom itt most bővebben tárgyalni azokat a kötetben szereplő cikkeket, amelyek a hazai politikai élet aktuális eseményeire reflektálnak – egyébként nagyon igényesen és a választási kampány, illetve az ügynökkérdés körül kirobbant sajtóvitához képest dicséretre méltó visszafogottsággal. Három pontban összegezném a Baloldal – új kihívások tanulmányainak fő gondolatait. Az első pont az a megállapítás, hogy míg a Gazdasági elitben előfordulnak elméleti következetlenségek, a Baloldalban sokkal biztosabban érvényesül a világrendszer-perspektíva. Ezt a szélesebb témaválasztás is magyarázza, hiszen a Baloldalban Szalai Erzsébet a félperifériás kapitalizmus több olyan visszás jelenségével is foglalkozik, mint a masszív underclass kialakulása, egyes rétegek tartós vagy végleges leszakadása, a munka szervezetlensége és érdekképviseletének hiánya, de ide sorolhatnám a hazai elitek társadalmi felelősségének eltűnését vagy az államhatalommal való összefonódását. Az empíria is bizonyítja, hogy eltérő társadalmi struktúra jön létre a félperiférián, mint a kapitalista centrum országaiban.

A második pont az osztályfogalomra vonatkozik, amelyet Szalai Erzsébet továbbra sem tart érvényes kategóriának az újkapitalista társadalmi rend leírására. Ahogyan fent már kifejtettem, az eliteket a szerző már a Gazdasági elitben sem tekinti osztálynak; a munkavállalók nagyobbik része pedig “középrétegesedik”, vagyis bizonyos szempontból kizsákmányolt lesz, más aspektusból viszont maga is értéktöbbletet szivattyúzhat el a társadalom többi rétegétől. Az alul levő rétegeket Szalai Erzsébet nem tárgyalja részletesen, de a tanulmányokból úgy tűnik, velük kapcsolatban is elveti az osztályfogalmat, mivel atomizáltságuk és diffúz helyzetük miatt hiányzik belőlük a közös osztálytudat.

A harmadik tézis, hogy a fentiekből következően az újjászerveződő baloldalnak nem egy osztályalapú ideológiát, hanem a “létező kapitalizmus” kritikáját kell közös nevezőnek tekintenie, illetve ezen a szélesebb alapon kell megkísérelnie egy újbaloldali közösség létrehozását. A baloldali állásfoglalás erkölcsi alapját az jelenti, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi valóságában csak a rendszerkritikai szerep, az alul levő csoportokkal való szolidaritás lehet morálisan vállalható.¹³ A baloldali közösség létrehozása a fent már említett ok mellett azért is fontos, mert a “létező kapitalizmus” tovább bomlasztja az államszocializmusban amúgy is atomizálódott társadalmat, és így egy újjászerveződő közösség önmagában is hordoz rendszerkritikai elemeket.

Míg az első és a harmadik ponttal minden további nélkül egyetértek, a másodikhoz tennék kritikai megjegyzéseket. Szalai Erzsébet munkájának fontos tanulsága, hogy egy reális újbaloldali alternatíva felvázolásához elengedhetetlen az újkapitalista társadalmi rend empirikus tanulmányozása. Ahogyan a Gazdasági elitben igyekeztem bemutatni, a szerző munkája ebből a szempontból úttörő jelentőségűnek tekinthető. A Baloldalban Szalai Erzsébet a témaválasztásban is balra lép, vagyis több tanulmányában is középpontba állítja azt a bizonyos “másik Magyarországot” és az egyenlőtlen fejlődés problémáját. A centrum–periféria viszonyrendszerben azonban a strukturális egyenlőtlenségek mentén megjelennek az osztályok, noha a Baloldalban a szerző továbbra sem tartja adekvát kategóriának az osztályokat az újkapitalista társadalmi struktúra leírására. Nézetem szerint azonban kérdéses, hogy a Szalai Erzsébet által is megfigyelt óriási strukturális egyenlőtlenségeket, amelyek a globalizáció korában csak növekedni és nem csökkenni látszanak, milyen más, adekvátabb kategória segítségével lehetne megragadni.

A másik, ehhez kapcsolódó probléma elméleti jellegű. Szalai Erzsébetnél sokszor még a Baloldalban sem világos, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi valóságát vagy magát a kapitalista rendszert kritizálja-e. Ennek tisztázatlansága sodorja át néha a szerzőt a modernizációs paradigmába (amelybe a kettős társadalom koncepciója is illeszkedik). Így pedig úgy tűnhet, mintha létezne egy “emberarcú kapitalizmus”, amely nálunk, szerencsétlen fekvésünk, eladósodásunk, önző elitünk, atomizálódott társadalmunk stb. miatt nem tudott sikeresen megvalósulni. Olvasatomban Szalai Erzsébet ennek éppen az ellenkezőjét akarja mondani; de ahhoz, hogy ez sikerüljön, éppolyan következetesen le kell számolni az “emberarcú kapitalizmus” illúziójával, mint a Kádár-korszak hazugságaival.

Ezek a kritikai megjegyzések azonban semmit nem vonnak le Szalai Erzsébet azon felismerésének értékéből, hogy a mai Magyarország társadalmi valóságában elengedhetetlenül fontos egy baloldali közösség megteremtése azon közös nevezők alapján, amelyet minél szélesebb közösség tud elfogadni, illetve magáévá tenni. Egyelőre az elmélet síkjára szorult vissza az a vita, hogy meghaladható-e a kapitalizmus mint társadalmi rend – különösen azokban az országokban, ahol az emberek minden vágya utolérni a fejlett kapitalista országokat. Ebben a helyzetben baloldali közösség csak akkor jöhet létre, ha a befogadást és nem az antikapitalista ideológiát hangsúlyozza. Hogy fontos-e, hogy egy alternatív közösség létrejöjjön Magyarországon, annak eldöntése ma nemcsak politikai-ideológiai, hanem – és itt teljesen egyetértek Szalai Erzsébettel – erkölcsi kérdésként is felmerül.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A tranzitológia elméleti kritikáját l. Thomas Nowotny: “Transition from Communism and the Spectre of Latin-Americanization”. East European Quarterly, 1997/1; Bill Lomax: “A tranzitológia válsága”. In Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Budapest, Napvilág, 1998. Stephan Lessenich: “Struktrurwandel in Transformationsgesellschaften: Vom Süden zum Osten und zurück”. In: W. Glatzer, I. Ostner (szerk.): Deutschland im Wandel: Sozialstrukturelle Analysen. Leske und Budrich, 1999; Böröcz József: “Change Rules”. American Journal of Sociology, 2001/1. Természetesen számos más tanulmány foglalkozik a tranzitológia bírálatával; a fenti referenciák csak a tájékozódást szolgálják. A tranzitológia mint elmélet nézetem szerint nem érdemel több vitát; sikere Kelet-Közép Európában inkább politika-, mint elmélettörténeti kérdés.

² A tranzitológia, illetve a rivális nagy paradigmák áttekintéséről l. Bartha Eszter: “A tranzitológiától a transzformációig: régi és új paradigmák a rendszerváltás nemzetközi szakirodalmában”. Eszmélet, 2001/52.

³ Kolosi Tamás: A terhes babapiskóta. Budapest, Osiris, 2000.

⁴ Szelényi Iván–Gil Eyal–Eleanor Townsley: Making Capitalism without Capitalists. London, Verso, 1998. A könyv részletes kritikáját l. Böröcz József: “Change Rules”. American Journal of Sociology, 2001/1; Michael Burawoy: “Neoclassical Sociology: From the End of Communism to the End of Classes”. American Journal of Sociology, 2001/1.

⁵ Böröcz József elméleti szempontból igen igényes bírálatát adja a nemzetállami keretek közé zárkózó szociológiának, de elitvizsgálata jóval kisebb hatáskörű, mint Szalai Erzsébeté.

⁶ A könyvről az Eszmélet Baráti Körben folytatott vita anyaga az Eszméletben és a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetben is megjelent. Krausz Tamás és Szigeti Péter hozzászólásából az én kritikám is merített, különösen az osztályfogalom vonatkozásában.

⁷ Ezeket az elméleteket itt most nem ismertetem, hiszen Szalai Erzsébet könyvében kitűnően áttekinti őket.

⁸ Szalai Erzsébet: “Az új elit”. Beszélő, 1989/27.

⁹ Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest, Aula, 2001, 230. o.

¹⁰ Érdemes itt megemlíteni Böröcz József egy kitűnő elméleti írását, amelyben történeti perspektívából helyezi bele Magyarországot, illetve a rendszerváltozást a centrum–periféria viszonyrendszerébe, l. Böröcz József: “Dual Dependency and the Informalization of External Linkages: The Hungarian case”. Eszmélet, 1992/13–14.

¹¹ Szalai Erzsébet, 2001, 234. o.

¹² Michael Burawoy (szerk.): Global Ethnography: Forces, Connections and Imaginations in a Postmodern World. Berkeley and Los Angeles, University of California Press, 2000.

¹³ Fontos hangsúlyozni a rendszerkritikai szerepet, hiszen a globális kapitalizmusnak természetesen létezik jobboldali kritikája is, ez azonban nem a kapitalista rendszer ellen irányul.

Az új jobboldal európai előretörésében, a szerző szerint, közrejátszik a tradicionális fasizmus hátrahagyása, a programatikus radikalizmus és a szélsőjobboldali populizmus, amely a társadalom politikai intézményrendszerének megváltozására, a jóléti rendszer és a multikulturalizmus ellen irányul.

Az „új jobboldal” az Európai Unió fejlett demokráciáiban¹

 

Az 1980-as évek óta mind több, nagy hagyományokkal rendelkező nyugati demokrácia volt kénytelen olyan jobboldali mozgalmak és pártok megerősödésével szembesülni, amelyek retorikájukban és politikai céljaikban komoly kihívást jelentettek a háború után kialakult politikai konszenzusra és a bevett politikai pártokra nézve. Persze a jobboldali mozgalmak és pártok nem új jelenségek a fejlett nyugati demokráciákban. Nyugat-Európa a jobboldali mozgolódás számos “hullámának” lehetett tanúja a háborút követő időszakban. A legemlékezetesebb példák közül megemlíthetjük a francia poujadista mozgalmat az 1950-es évek végén; a német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) megerősödését az 1960-as évek második felében; vagy éppen az olaszországi neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom (MSI) népszerűségének növekedését az 1970-es évek elején. Ugyanakkor ezek közül egyik sem bizonyult tartósnak. A poujadisták szinte éppoly hirtelen tűntek el, mint ahogy megjelentek; az NPD 1969 után hamar elveszítette legtöbb szimpatizánsát; de még az MSI sem volt képes megfékezni választóinak lendületes lemorzsolódását az 1970-es évek végén és a következő évtized elején.

A jobboldal háború utáni lanyha választási eredményeit látva meghökkentőnek tűnik a jobboldali pártok manapság tapasztalható előretörése a nyugati demokráciákban. Ám a jelenlegi jobboldali mobilizáció három dologban is különbözik a korábbiaktól: először is, a különféle jobboldali pártok és mozgalmak számos nyugati demokráciában lényegében egyazon időben érték el sikereiket; másodszor, sikerült nyomatékosan hallatni a hangjukat egy egész sor, alapvető szociokulturális és szociopolitikai kérdésekről szóló politikai diskurzusban; harmadszor, minden korábbinál sikeresebbek voltak a fontos politikai posztok és pozíciók megszerzésében.

Napjainkban egy új jobboldali politika kialakulásának lehetünk tanúi, ami mögött a jobboldali politikai pártok egy új típusa áll. E pártok közül a legsikeresebbek a tradicionális fasizmus kellemetlen ballasztjának nagy részét hátrahagyva egy olyan rugalmas, problémaközpontú politikai stratégiára nyergeltek át, amely elképzeléseit a verbális radikalizmust és a szimbolikus politizálást a legmodernebb politikai marketing módszereivel kombinálva igyekszik a választópolgárokba injekciózni. A gyakran egy-egy karizmatikus, a sajtótájékoztatókon, a tévés show-műsorokban és híveik körében egyaránt biztosan mozgó figura által vezetett jobboldali pártok az új, vállalkozói alapú politizálás legkiválóbb példái.

Az 1980-as és 1990-es években tapasztalható jobboldali fellendülés egész sor fontos kérdést vet fel a nyugati demokráciákban. Először is azt, hogy miben különböznek ezek az új pártok és mozgalmak más, főként a konzervatív jellegű, jobbközép pártoktól. Ez a különbség olyan éles, hogy már-már külön politikai családokról beszélhetünk. És másodszor: mi magyarázza az új jobboldal párhuzamos, nemzetközi sikereit az 1980-as és az 1990-es években?

 

Jobboldali radikális populizmus

 

A nyugat-európai (és más) jobboldali pártok és mozgalmak előretöréséről szóló legtöbb mai diskurzus a neofasizmus, a jobboldali extremizmus vagy éppen a szélsőjobboldaliság kaptafájára igyekszik húzni ezeket a szervezeteket és irányzatokat. Ennek a szemléletnek megvan az az előnye, hogy történelmi kontextusba helyezi a mai jobboldalt, ugyanakkor egész sor lényegbevágó szempontból erősen kérdésesnek tekinthető.

A szélsőséges jobboldaliság egy valóban használható, az összes bevett demokráciában alkalmazható definíciója szükségképpen néhány alapvető kritériumra korlátozódik. Ám még egy ilyen leszűkített meghatározásnak is mindenképpen magában kell foglalnia két vonást: a demokratikus játékszabályok, az egyéni szabadság, a politikai közösség minden tagjára vonatkozó személyes és jogegyenlőség teljes elutasítását és ezek felváltását egy olyan autoriter rendszerrel, amelyben a jogok valamilyen faji, nemzeti vagy vallási hovatartozás függvényei; valamint a bel- és külpolitikai politikai célok elérésének eszközeként az erőszak elfogadását vagy éppen kifejezett propagálását.

Egyik jelentős nyugat-európai jobboldali párt és mozgalom sem felel meg teljesen a szélsőjobboldaliság e kritériumainak. Mindazonáltal látnunk kell, hogy ezek a pártok és mozgalmak egytől egyig vonzzák a szélsőjobboldali elemeket, és legtöbbjükben találhatunk többé-kevésbé befolyásos szélsőjobboldali frakciókat. Afelől sem lehetnek kétségeink, hogy támogatóik egy jelentős része is szélsőjobboldali tendenciákat követ, sőt az sem tagadható, hogy számos jobboldali párt és mozgalom stratégiáját a verbális radikalizmusra alapozza. Mindazonáltal kérdéses, hogy vajon ezek a szlogenek valóban hitelesen tükrözik-e az egyes pártok politikai pozícióit, vagy csupán a pártkatonák és a keményvonalas támogatók mozgósítására szolgálnak a posztmodern politikai aréna elvárásainak megfelelően, ahol az összes párt “a szimbolikus politizáláshoz és a látványos problémákhoz” folyamodik választói támogatásának maximalizálása, a “koalíciós egyezkedésekben elérendő hatalmi pozíció” biztosítása és a minél nagyobb anyagi támogatás elnyerése érdekében.

A mai jobboldali pártok és mozgalmak többnyire biztos, ami biztos alapon sűrűn hangoztatják a képviseleti demokrácia és az alkotmányos rend iránti elkötelezettségüket. Ha nem is feltétlenül meggyőződésből, de pragmatikus okokból egyre inkább igyekeznek megszabadulni a túl szélsőségesnek tűnő ideológiák ballasztjától. Erre jó okuk van: a bevett és elfogadható politikai diskurzus határait áthágó pártoktól gyorsan elfordult a közvélemény rokonszenve, és ez érezhető volt a választási fiaskókban és a parlamentekben is.

Mindez azt sugallja, hogy a szélsőjobboldaliság – még inkább a neofasizmus – kategóriája nemigen alkalmas a nyugati demokráciákban manapság fellépő jobboldal leírására. E pártok közös jellemzője sokkal inkább egyfajta programatikus radikalizmus és populista vonzerő. Ebből a nézőpontból a jobboldali pártok és mozgalmak a radikális jobboldali populizmus egy új hullámába illeszkednek, amely az elmúlt néhány évben árasztotta el a legfejlettebb nyugati demokráciákat.

A megállapodott jobbközép pártoktól eltérően a legtöbb új jobboldali párt és mozgalom a társadalmi, gazdasági és kulturális status quo radikális megváltoztatását hirdeti. Ez pedig mindenekelőtt a háborút követően kialakult politikai berendezkedést, az úgynevezett társadalmi-demokratikus konszenzust támadja. A modern jobboldal az egyes országok specifikus problémái mellett leginkább a jóléti államra és a multikulturális társadalomra irányít össztüzet.

Második vonásként a populizmust említhetjük, amely az új jobboldalt a többi párttól és mozgalomtól megkülönbözteti. A fasizmushoz vagy a szélsőjobboldalisághoz hasonlóan a populizmust is igen nehéz meghatározni. Akárcsak a szélsőjobboldaliság esetében, itt is célszerűnek látszik olyan kulcspontokat és jellemzőket keresni, amelyek elhatárolják a populizmust napjaink más “izmusaitól”. A populizmust nagy általánosságban az érvelés egy struktúrájaként, politikai stílusként és stratégiaként, valamint ideológiaként határozhatjuk meg. A populista érvrendszer az egyszerű emberek józanságába vetett hit hangsúlyozásán alapul; a populista politikus azt állítja, hogy a legösszetettebb problémákra is léteznek egyszerű megoldások; és rámutat, hogy az egyszerű emberek – minden morális felsőbbrendűségük és velük született bölcsességük ellenére – nem hallathatják hangjukat. A populista stratégia pillérei az egyszerű emberek elnyomott véleménye, követelései és érzései mellett való – úgymond – kiállás fitogtatása, valamint a világos ellenségképek kijelölése. Végül pedig a populista ideológia alapeleme egy erőteljes termelői ethosz, amely a társadalmi értékeket az egyéni erőfeszítésekből, a közösség üdvére végzett egyéni termelői tevékenységből eredezteti; jellemző rá a fennálló társadalmi-gazdasági és szociopolitikai rendszer hasonlóan erőteljes elutasítása, mivel az a többség érdekei helyett csupán a kiválasztott kevesek javát szolgálja; valamint egy olyan “valódi” demokrácia és egyenlőség hangsúlyozott követelése, amely az alapvető érdekek harmóniájának hitén nyugszik.

Az 1980-as és 1990-es évek új populizmusának talán egyik legfontosabb sajátsága, hogy a jobboldali pártok és mozgalmak politikai stratégiájukat milyen nagy mértékben alapozták a népharag mobilizálására. Az efféle hadjáratok legfontosabb célpontjaivá a bevett politikai pártok, a “politikusok osztálya”, a bevándorlók, a menekültek és – kisebb mértékben – az adott országon belüli nemzeti kisebbségek váltak. Ezek mellett az aktuális lista országról országra különbözik: Belgium flamandok lakta területein a vallonok, Észak-Itáliában a dél-olaszok stb.

A klasszikus fasizmussal és a háború utáni időszak jobboldalával szemben a mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak túlnyomó része hajlik a szabadpiaci gazdálkodás és a kapitalista rendszer támogatására. A radikális jobboldal többségének neoliberális programja mögött egy olyan termelői és vállalkozói ethoszt találunk, amely a vállalkozásba, az egyéni kezdeményezésbe és iparkodásba vetett szilárd hiten alapul. Ennek az ethosznak a fókuszában a kis- és középvállalkozások dicsőítése áll, amelyeket a nyugati demokráciákban a jövőbeni gazdaság és jólét lehetséges kulcsszereplőinek tartanak, különösen ha pénzügyileg és technológiailag lehetőséget kapnak, hogy hatásosan megfelelhessenek a kialakuló globális piac támasztotta kihívásoknak.

A mai radikális jobboldal a tüzet elsősorban a pénzügyi politikát ellenőrző politikai osztályra és adminisztratív bürokráciára, másodsorban pedig azokra az egyre növekvő számú társadalmi rétegekre irányítja, amelyek szociális jogokként részesedést követelnek a közös kasszából. Ennek eredménye egy olyan ideológiai konstrukció, amelynek társadalomképében a termelő, adófizető többség áll szemben a munkájának gyümölcseit leszakító politikusok, bürokraták és kiszolgálóik kisebbségével.

Ennek az érvelésnek a fényében nem túl meglepő, hogy a legsikeresebb jobboldali pártok és mozgalmak némelyike a jelentős mértékű adócsökkentések, az iparnak és a mezőgazdaságnak nyújtott támogatások megszüntetésének követelése köré szerveződött, és kiáll az egyes szektorokra költött közpénzek komoly csökkentése, valamint a széles körű privatizáció mellett. Ugyanezen okból a radikális jobboldal – az általa feltételezett valódi egyenlőség nevében – fellép a különféle kisebbségek támogatását szolgáló programok ellen is. A mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak magukat a népi követelések és a valódi demokrácia egyedül őszinte képviselőinek tartják. A valódi demokrácia felé tett első lépésként a képviseleti demokrácia hiányosságainak ellensúlyozására sokuk a különféle népszavazásokat és referendumokat propagálja. Minden követelések és javaslatok hátterében az állam szerepének radikális korlátozása áll, hogy ezáltal megfoszthassák a bevett politikai pártokat és a politikai osztályt hatalmi erőforrásaiktól.

Mivel a legtöbb országban növekvő aggodalom övezi a globális verseny élesedését, némelyik radikális jobboldali párt manapság a “gazdasági nacionalizmus” retorikájával igyekszik a nyugtalanságot saját aklába terelni. A gazdasági nacionalizmus új célpontokat kínál az elégedetleneknek: a nemzetközi bankárokat és a pénzpiac szereplőit, a “gyökértelen tőkét” és a transznacionális korporációkat, valamint – Nyugat-Európa esetében – a Brüsszelben székelő uniós bürokráciát. A nemzeti szuverenitásra leselkedő új veszélyeket semlegesítendő mind több radikális jobboldali populista párt lép fel a protekcionista intézkedések és a nemzetközi pénzpiacok szabályozásának igényével.

A mai radikális jobboldali populizmus azonban elsősorban kétségkívül a bevándorlókra összpontosítja támadásait. A bevándorlás “ideális” ürügyet teremt a radikális jobboldali mobilizáció számára, hiszen számos remek támadási felületet kínál. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, ahová mind több munkát és biztosabb megélhetést kereső, viszonylag szegény bevándorló érkezik, a jövevényeket többnyire azzal vádolják, hogy elveszik a munkalehetőségeket a helyi dolgozók elől, leszorítják a béreket, és kimerítik a szociális struktúrákat. Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon, ahová egyre több gazdag és sikeres ázsiai bevándorló érkezik, azért kárhoztatják őket, hogy felhajtják az ingatlanárakat, és a fogadó országok gazdasági függetlenségét veszélyeztetik. És mivel Nyugat-Európába a legtöbben a fejlődő, nem nyugati jellegű országokból érkeznek, őbennük egyre inkább a kulturális örökséget és az európai identitást fenyegető veszélyt látják.

A radikális jobboldal az elmúlt évtized során igen hamar képes volt kiaknázni a bevándorlás gerjesztette nacionalista érzelmeket. A bevándorlás, a menekültek befogadásának korlátozása vagy éppen teljes megszüntetése központi szerepet kap lényegében az összes radikális jobboldali populista párt politikai programjaiban és kiáltványaiban. Ez a gazdasági nacionalizmus retorikájával kombinálva különösen hatékony elegyet képez.

 

A radikális jobboldali populizmus és a strukturális változások

 

Az elmúlt néhány év egyik legjelentősebb politikai jelensége a radikális jobboldali populista pártok gyors előretörése és drámai mértékű térnyerése. Számos, politikai kultúrájában, intézményrendszerében és választási rendszerében eltérő demokráciában lehettünk ennek tanúi, ezért a jelenséget a nemzeti kereteken felülemelkedve kell vizsgálnunk.

A nyugat-európai jobboldali populista mobilizáció története azt mutatja, hogy ezek a “válságmozgalmak” szorosan kötődnek a jelentősebb társadalmi zavarokhoz. Mint Everett Ladd rámutatott, a XIX. századi amerikai populizmus akkor lépett fel, amikor a rurális és mezőgazdasági jellegű Amerika átadta helyét egy urbánus, iparosodott társadalomnak, és “a jeffersoni Amerika egyszer s mindenkorra elenyészett”. Ehhez hasonló körülmények között ment végbe az 1920-as években a német nemzetiszocializmus vagy harminc évvel később a francia poujadizmus megerősödése: mindkettőre akkor került sor, mikor a rurális népességre egyre erőteljesebb gazdasági és pénzügyi nyomás nehezedett. Mindezek a mozgalmak legalábbis részben éppen annak köszönhették sikereiket, hogy a gyors társadalmi-gazdasági változások közepette a tradicionális társadalom védelmezésének programjával léptek fel.

A különféle radikális jobboldali populista pártoknak és mozgalmaknak az 1980-as évektől kezdődő előretörését nemigen tekinthetjük véletlen jelenségnek. A mögöttünk álló két évtized során a fejlett ipari társadalmak kénytelenek voltak a háborút követő, a dinamikus gazdasági növekedésre, a bőség gyors felhalmozódására alapuló, addig példátlan mértékű anyagi létbiztonságot eredményező társadalmi-politikai modell válságával szembesülni. A korábbi trend megfordult, és az 1970-es évek közepétől a termelés már szembetűnően csökkent. Ugyanakkor Nyugat-Európában stagnáltak a reáljövedelmek, és a gazdagok és szegények közötti szakadék mélyülni kezdett. A legfontosabb azonban, hogy a háborút követő korszak büszkeségének számító teljes foglalkoztatottságot a tömeges munkanélküliség váltotta fel, méghozzá olyan mértékben, amilyenre a két háború közötti nagy gazdasági válság óta nem akadt példa.

A legtöbb elemző egyetért abban, hogy az 1970-es évek gazdasági válsága a globális gazdaság egy átalakulási ciklusának kezdetét jelzi. Észak-Amerika, Nyugat-Európa és a csendes-óceáni térség technológiailag fejlett gazdaságaiban mindez a munkások olyan csoportjainak a drámai ellehetetlenüléséhez vezetett, amelyek a háborút követő gazdasági modell kulcsszektorainak számítottak: a képzetlen és alig képzett munkások, egyes szakmunkások és az alsóbb szintű menedzsmentben dolgozók egyaránt kétségbeejtő helyzetbe kerültek.

Ezek a csoportok nem túl mozgékony humán tőkéjükkel, a változó körülményekhez való csekély alkalmazkodóképességükkel a “modernizáció veszteseinek” jellegzetes képviselőivé váltak.

A háború utáni “szervezett kapitalizmust” az individualizált kapitalizmus rendszere váltotta fel, amely fokozta a létbizonytalanságot és a szociális problémákat. Ennek megfelelően lényegében az összes nyugati demokráciában drámai mértékben növekedett a nyugtalanság és a jövővel szembeni pesszimizmus. Megerősödött az a félelem, hogy a háború utáni kapitalizmus “aranykorát” jellemző viszonylagos anyagi biztonság a “kiszámíthatatlan prosperitás” új korszakának adja át a helyét.

A bizonytalanság hangulatának egyik legfontosabb jele a hagyományos pártokba, a politikusokba és általában véve az egész politikai processzusba vetett bizalom nagymértékű és hangsúlyos megrendülése. Ennek számos oka van: a politikai pártok és kormányzatok növekvő tehetetlensége a feltornyosuló gazdasági problémákkal szemben, a növekvő munkanélküliség és az egyes társadalmi rétegek jövedelme között tátongó mind nagyobb szakadék. A politikával szembeni harag főként azokban az országokban – például Franciaországban – válik általánossá, ahol az egymást váltó kormányok a megszorító intézkedések dacára is képtelenek voltak érezhetően csökkenteni a munkanélküliséget, az égbekiáltó jövedelemkülönbségeket és az ezekből következő társadalmi problémákat.

A nyugati demokráciákat az elmúlt néhány évben megrázó politikai botrányok és korrupciós ügyek mögött végső soron egy alapvető okot találhatunk. Ezek az események alaposan hozzájárultak ahhoz, hogy a közvélemény közönyös megvetéssel viszonyul a politikusokhoz. Természetesen a nyugati demokráciáktól soha nem volt idegen bizonyos mértékű politikai korrupció. Ám a múltban ezt többnyire eltűrték vagy nem vettek róla tudomást, legalábbis addig, ameddig a politikai pártok és a politikusok elvégezték feladataikat, és mindenki esélyt kapott a részesedésre a rendszer kínálta lehetőségekből. Ma azonban a politikai osztály láthatóan képtelen megbirkózni a legfőbb társadalmi problémákkal, és ezért a közhangulat is megváltozott.

A radikális populista jobboldal sikerei tehát jórészt azokat a pszichológiai feszültségeket tükrözik, amelyeket a jelentős gazdasági és társadalmi strukturális változásokkal járó bizonytalanság gerjesztett. Számíthatunk rá, hogy ez a bizonytalanság azok körében lesz a leghangsúlyosabb, akik a strukturális átalakulások közepette a legtöbbet veszíthetik, vagy akik a legkevésbé képesek az új körülményekhez alkalmazkodni, és ezért a leginkább hajalmosak sötéten látni jövőjüket: a kékgalléros munkások, a betanított munkát végzők vagy éppen az oktatási rendszer alsóbb szintjein megrekedő fiatalok. A radikális jobboldali populizmus az ő köreikben terjed a leginkább.

Mindent egybevetve, a mai radikális jobboldali populizmus sikerei a gazdaságilag fejlett nyugati demokráciákban nagyrészt azon “alsóbb osztályok” pszichológiai válságának tulajdoníthatóak, amelyek kemény munkájukkal és igyekezetükkel a háborút követő újjáépítés, az általános jólét és a jóléti állam sarokköveinek számítottak. A globális gazdaság mélyreható átalakulása, a gyors technológiai változás, a tengerentúli verseny kihívásai és a globális információs társadalom kialakulása a fejlett nyugati társadalmakban szorongásnak, félelmeknek és haragnak adtak táptalajt. A hagyományos pártokból és a politikából való kiábrándulás légkörében a radikális jobboldali populizmus rengeteg lehetőséget talál az elégedetlenség alternatív politikájának hangoztatására. Számos tanulmány igazolja, hogy leginkább az alacsonyan képzett “népi osztályok” hajlamosak az “idegenekkel” szembeni negatív érzésekre vagy a széles körű politikai korrupcióval kapcsolatos nézetek elfogadására. Ugyanakkor ők ragaszkodnak leginkább a hagyományos munkaetikához is, ezért könnyen megragadja őket a mai jobboldali populizmus termelői, piacorientált retorikája.

A strukturális változás kedvező körülményeket teremtett a jobboldali populista mobilizációhoz. Ám az ezt kiaknázni szándékozó politikai pártoknak és mozgalmaknak többre van szükségük néhány hangzatos szólamnál és figyelemfelkeltő pártnévnél. A siker egyik legfontosabb feltétele a pártszervezet kiépítése. A legsikeresebb radikális jobboldali populista pártok élén olyan karizmatikus figurákat találunk, akik képesek megszabni szervezeteik politikai és programatikus irányvonalát. Emellett a legtöbb párt erősen centralizált szervezeti struktúrát mutat, ahol a döntések a pártaktivisták meglehetősen szűk körű felső rétegében születnek, és onnan jutnak le a párt bázisát alkotó tömegek közé. Így a radikális jobboldali populista pártok alternatívát jelentenek mind a hagyományos “mindent bele” pártok bürokratizált struktúráival, mind pedig a modernebb ideológiai “keretpártok” (így a zöldek vagy a liberter baloldal szervezeteinek) laza szervezettségével szemben. A karizmatikus vezetés és a kötött pártszervezet lehetővé teszi, hogy ezek a szervezetek gyorsan, különösebb belső viták nélkül reagálhassanak választóik véleményének változásaira, és kihasználhassák az újonnan adódó politikai lehetőségeket. Ennek megfelelően bármikor képesek változtatni ideológiai direktíváikon (pl. a szabadkereskedelem helyett a protekcionizmus támogatójául szegődni), félresöpörni a korábban kulcsfontosságúnak titulált problémákat (mondjuk a bevándorlást), vagy éppen áthelyezni a hangsúlyokat programjaikban (pl. a gazdasági liberalizmusról a bevándorlásra). Másfelől viszont a radikális jobboldali populista pártok sikere a többi jelentős pártnál sokkal nagyobb mértékben azon nyugszik, hogy vezetőik mennyire karizmatikusak, elszántak, és egyáltalán: hogy mennyire képesek megkapaszkodni a politikai életben. Mint számos példa mutatja, ez komoly bizonytalansági tényező lehet.

A jobboldali populizmus kihívásának a hagyományos politikai pártok és az EU politikai rendszere csupán akkor tud megfelelni, ha figyelembe veszi azokat az összefüggéseket, amelyeket fentebb vázlatosan felsoroltunk.

* * *

Stefan Immerfall összefoglaló gondolatai

A neopopulista pártok jellemző választója fiatal, felsőfokú képzettséggel nem rendelkező férfi, aki kékgalléros munkát végez a magánszektorban, és városi környezetben él. Ez persze durva általánosítás, de pontos, amennyire az lehetséges. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a neopopulista pártok munkáspártok lennének. A kékgalléros munkások nincsenek jelentős túlsúlyban. E pártok támogatói között minden társadalmi réteg képviselői megtalálhatók, még ha a kékgallérosok arányával szemben a magasabb státusú alkalmazottak száma alacsonyabb is.

A neopopulisták potenciális szavazóinak elégedetlensége a hagyományos pártokkal szemben a munkáspártokra is kiterjedni látszik. A szociáldemokrata pártokat és a szakszervezeteket a „kebelbeliek" érdekeit védelmező szervezeteknek tekintik, amelyek a támogatott szektorokban dolgozó, képzettebb, relatíve jobban boldoguló munkások és alkalmazottak javára munkálkodnak. Így a munkáspártokat is abba a politikai-bürokratikus osztályba sorolják, amely többet vesz ki a társadalmi termelésből, mint amennyivel ahhoz hozzájárul. A gazdasági átalakulás okozta marginalizálódás hatásaival szembeni védőbástyák helyett a jóléti államot és a „régi vágású" munkáspolitizálást az érvényesülés útjait lezáró akadályoknak tartják.

Az új „populista kapitalizmus" (Le Pen) védelmezése lehetővé teszi a neopopulisták számára, hogy mind a gazdasági deregulációjától munkahelyeket remélő marginalizálódott munkások, mind pedig a magas adókkal és a személyes érvényesülésük útjában álló szociális szabályozással elégedetlen jómódú középosztály figyelmét felkeltsék. A mostanában meg-figyelhető választási eredmények alátámasztják ezt a feltételezést. Franciaországban Le Pen a munkásosztály politikai perspektíváinak domináns képviselőjeként erősödött meg. Hasonló volt a helyzet Ausztriában, ahol 1995-ben a kékgalléros munkások több mint egyharmada a Szabadságpárt támogatta. Bár a munkásszavazók összességét tekintve az FPÖ a második helyre szorult a szociáldemokratákkal szemben, az FPÖ összes szavazóinak azonban 35 százaléka volt kékgalléros munkás, míg ugyanez az arány az SPÖ esetében csupán 24 százalékosnak bizonyult. Még az Északi Liga is aránytalanul nagyszámú munkásszavazót tudhatott magáénak Észak-Olaszország legiparosodottabb területein. Ezenkívül valamennyi jobboldali párt – valószínűtlen koalíció! – számos szavazót nyert meg a kisvállalkozók és az üzletemberek körében.

Politikai gyakorlat, személyes és társadalmi erőforrások híján a társadalom marginalizálódott szektorai önmaguktól képtelenek politikai kommunikációt kezdeményezni. Sokan úgy érzik, hogy a szakszervezetek, az egyházak és a civil társadalom más alapintézményei magukra hagyták őket, és a bűnözéstől sújtott külvárosokba száműzve nélkülözni kénytelenek a gazdasági fejlődés gyümölcseit. Le Pen szavazóiról kimutatták, hogy az átlagnál kisebb mértékben integrálódnak családi, baráti, lakóhelyi struktúrákba, a szakszervezetekbe, szövetségekbe vagy egyéb társadalmi szerveződésekbe. Az is bebizonyosodott, hogy a társadalmi elszigeteltség érzése gerjesztőleg hat az etnikai alapú nacionalizmusra, és például Hollandiában megnöveli a hajlandóságot a Holland Centrumpárt vagy a Centrumdemokraták iránt. Kimutatták, hogy Németországban a republikánus szavazóknak kevesebb barátjuk van, és társadalmilag elszigeteltebbnek érzik magukat, mint a többi párt támogatói.

A neopopulista pártok támogatói egyként meg vannak győződve róla, hogy a privilegizált emberek és pártok elfeledkeztek róluk, hogy érdekeiket a média és az értelmiség semmibe veszi, hogy a kulturális intézményrendszer ignorálja, vagy éppen nevetségessé teszi őket. Úgy érzik, hogy kemény munkájuk gyümölcseit elrabolják tőlük, az általuk fizetett magas adókat eltékozolják, megbízható termékeiket a külföldi konkurencia mocsarába fojtják, és nélkülözniük kell, miközben munkáltatóik rekordméretű profitokat vágnak zsebre. Mivel a politikai elit és a bürokrácia nem képviseli az érdekeiket, ezért a kormány, a bürokrácia és az adók ellen fordulnak. A harag közös még ha okai eltérőek is. E törékeny koalíció egybetartásának legfőbb eszköze a populista hangvétel.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzet

 

¹ A fenti tanulmány a Hans-Georg Betz és Stefan Immerfall által szerkesztett The New Politics of the Right. Neo-Populist Parties and Movements in Established Democracies (Macmillan Press, Houndmills etc. 1998) c. könyv Hans-Georg Betz által írt bevezetőjének rövidített és szerkesztett változata. A csillagokkal elválasztott második szakasz szövegeit ugyanezen kötet zárszavából válogattuk, szerzőjük Stefan Immerfall (a szerk.)