Ki az igazi szerzője azoknak az informatikai szerzeményeknek, amelyek sok szempontból olyanok, mint a folklór: közösségi alkotások, amelyek felhasználásával alakulnak ki kereskedelmi szoftvereik. Fontos problémáról van szó, amit kétféle filozófia mentén lehet kezelni. A szerző politikai gazdaságtani érvekkel támadja, hogy a copyright a szerzői jogokat elidegeníthetetlen személyiségi jogokból de facto elidegeníthető tulajondonjogokká változtatja.
Az informatikai forradalom két filozófiája1
Ha az operációs rendszerek légitársaságok lennének:
A Flyer Windows utasai egy elegáns irodában szerződést írnának alá, amely szerint minden jog a fuvarozót illeti, és minden felelősség az utasra hárul. Ezután bekötött szemmel egy repülőgép fedélzetére vinnék őket, ahol a csodálatosan berendezett szalonban leülve minden utas az előtte levő ülésre szerelve egy három nyomógombos táblát találna:
Akar Ön repülni?
O Igen O Nem O Mégsem
A Linux Air Lines lelkes utasai egy fiatal finn fiú (Linus) vezetésével kivonulnának a kifutópálya betonjára, és elkezdenének egy repülőgépet építeni.
(az Internet-folklórból)
Bevezetés
A XX. század nyolcvanas éveiben megindult informatikai forradalom hőskorát két jelenség határozta meg: a “Szilícium-völgy” sufnijaiban mikroszámítógépeket barkácsoló kamaszok és a Pentagon által használhatatlannak ítélt TCP/IP protokoll felhasználásával kiépülő egyetemközi hálózat, az Internet. Az eltelt mintegy húsz év alatt a sufnikból informatikai óriásvállalatok nőttek ki, az Internet pedig az egész világot behálózó új életformává terebélyesedett.
Az óriásvállalatok profilja a hardverről áttevődött a szoftver felé – a hajdani kék óriás, az IBM lassan eltörpül a keblein nevelgetett Microsoft mellett. Amíg azonban a hardver végső soron csupán egy újfajta áru a hagyományos áruk széles palettáján (közgazdaságtani szempontból nincs lényeges különbség egy gépkocsi vagy egy tv, illetve egy asztali számítógép között), addig a szoftver egy merőben új típusú áru, aminek árujellege erősen kétségbe vonható.
A szoftver sajátos jellege két merőben ellentétes filozófiát hozott létre, amelyek két szervezetben intézményesültek.
Az egyik filozófia kiterjesztette a szerzői jog (copyright) amúgy is vitatható fogalmát a szoftverekre, és az így mesterségesen megerősített árujelleget a legkeményebb kereskedelmi, jogi és hatalmi eszközökkel védi, természetesen a szoftverfejlesztő és -forgalmazó társaságok profitját maximalizálandó. Ennek a filozófiának a jegyében alakították meg az amúgy egymást felfaló szoftveróriások (Microsoft, Adobe, Borland, Corel, Lotus, IBM stb.) az Üzleti Szoftver Egyesülést (Business Software Alliance – BSA), amely egyedülálló módon elérte, hogy több ország – köztük Magyarország – rendőrsége önálló ügyosztályt hozzon létre az ő sajátos érdekeik büntetőjogi védelmére.
A másik filozófia, a nyílt kódú programrendszerek filozófiája, amely a szoftvert egyrészt a hardverárut valóban értékessé tevő közegnek (a gyümölcsöt érlelő napfényhez hasonlóan), másrészt az új Internet-kultúra legkreatívabb tevékenységei tárgyának tekinti, s mint ilyent kivonná a “kufárkodás” hatóköréből. Lelkes programozók hozták létre a GNU-projektet (aminek nevéről illik tudni, hogy a “GNU Nem Unix” rekurzív kifejezés rövidítése), a hozzá kiválóan illeszkedő Linux operációs rendszert és a mindezt támogató Szabad Szoftver Alapítványt (Free Software Foundation – FSF).
A közelmúltban Hannoverben, a CEBIT-en jártam. A “legnépszerűbb operációs rendszer” géplefagyásain kajánul mosolygó Linux-pingvin itt is, ott is feltűnt a kiállítóstandok között, jelezve, hogy a két filozófia gigászi küzdelme megkezdődött.
Az alábbiakban a két filozófiát, a két szervezetet hasonlítom össze, nem titkolva szimpátiám irányát.
A szellemi termékek szerzői jogainak politikai gazdaságtanáról2
1) A szellemi termékekhez eredetileg személyiségi jogok tartoznak:
- Ezt a terméket Én alkottam;
- ezt a terméket Én olyanra alkottam, amilyenre Én akartam;
- ez a termék tehát az Én személyiségem tükre.
Következésképpen senkinek nincs joga
- azt állítani, hogy a terméket nem Én, hanem Ő alkotta;
- úgy megváltoztatni a terméket, hogy a mindenkori felhasználónak ne legyen tudomása arról, a változtatás nem Éntőlem, hanem Őtőle származik;
- vagyis nincs joga az Én személyiségemet tükröző termékről azt állítani, hogy az az Ő személyiségét tükrözi, és ugyancsak nincs joga az Ő általa eltorzított alkotást az Én személyiségem tükreként bemutatni.
2) A szellemi termékek piacosítása e személyiségi jogokat
- de facto tulajdonjogokká változtatja (copyright ©);
- ezáltal de facto megszünteti azok személyiségi jogi jellegét.
Ugyanis a személyiségi és a tulajdonjog között az a döntő különbség, hogy az előző az ember elidegeníthetetlen joga, azt senki, még ő maga sem idegenítheti el tőle, míg az utóbbinak éppen az elidegeníthetőség ad értelmet.
Gondoljunk csak a föld magántulajdonára! A föld évezredekig nem képezte magántulajdon tárgyát, még akkor sem, amikor segítségével idegen munka felett uralkodtak (ez az uralom – amely a munkavégző személy feletti erőszakos uralom – természeténél fogva különbözik a magántulajdon lényegét jelentő idegen munka feletti uralomtól – amely a személy munkavégző képessége feletti megvásárolt uralom). Viszont a piacgazdaság (kevésbé eufemisztikusan: a kapitalizmus) megerősödésének és uralkodóvá válásának elengedhetetlen előfeltétele volt a föld modern magántulajdonának megteremtése és ezzel elidegeníthetővé tétele. Ezt a Tudorok korában a Lordok Parlamentje – ösztönösen – ugyanolyan jól érzékelte, mint – tudatosan – Széchenyi. A hűbérurak az ősiség törvénye mellett is sajátjukként kezelték a földet, amíg fő céljuk nem az elidegenítés volt. Csupán és kizárólag az elidegenítés végett kellett formálisan is magántulajdonba venni a földet.
Nincs ez másként a szellemi javak esetében sem – annál is inkább, mert a földhöz hasonlóan a szellemi javak sem tekinthetők a szó szoros közgazdaságtani értelmében terméknek.
Amikor valakinek szükséglete támad egy probléma megoldására, és ehhez szellemi alkotó tevékenységre van szüksége (verssel szeretné köszönteni valamely szeretett hozzátartozóját, alkalmassá kívánja tenni számítógépét egy konkrét feladat megoldására, vagy bármi más), akkor többféle lehetősége van:
- megkeresi a probléma megoldását a nyilvános információs bázisokban (könyvtár, Internet, stb.);
- megoldja a problémát saját maga (verset ír, programoz stb.)
- megbíz egy szakembert (költőt, programozót stb.) a probléma megoldásával.
Tekintsünk el az 1. megoldásban rejtőző 2. vagy 3. típusú mozzanattól (hogy tudniillik a forráskutatás maga is szellemi tevékenység, amelyet magunknak kell elvégezni, vagy mást kell megbízunk vele). Ezzel a megszorítással kimondható, hogy az 1. megoldás természeténél fogva ingyenes, a 2. megoldásnak implicit, a 3. megoldásnak explicit költsége van. Ez a költség azért vállalható, mert létező és valós szükséglet kielégítéséről van szó. De ez a költség semmiféleképpen nem indokolja az 1. megoldás ingyenességének megszüntetését. Ugyanis a 2. és 3. megoldás után a szellemi termék – éppen azért, mert nem termék a szó hagyományos közgazdaságtani értelmében – a szükséglet kielégítésének folyamatában nem semmisül meg, nem fogyasztódik el (akárcsak a föld mint szűkös erőforrás a termelési folyamatban). Ha a nyilvánosság elé eresztik, akkor azt bárki használhatja – senkinek nem kell újabb erőfeszítést tennie érte, de éppen ezért nem is válhatna újabb jövedelem forrásává sem.
Azonnal el kell hárítani egy ellenvetést. Abból, hogy e “termékekkel” ismét ki lehet elégíteni a “termék” születését kiváltóhoz hasonló szükségletet, semmiképpen nem következik, hogy fizetni kell érte – mint ahogy az sem következik belőle, hogy már az első esetben is ingyenesnek kellett volna lennie. Szerencsére a legtökéletesebb piacgazdaságban is vannak szükségletek, amelyek kielégítéséért nem kell fizetni (például a lélegzés szükséglete – isten óvjon minket egy olyan világtól, ahol a lélegzetvételért is fizetni kell –; persze éppen egy ilyen világ lehetőségének rémálma veti fel élesen az általunk tárgyalt problémát). Akár a munkaérték-elmélet, akár a marginalista értékelmélet talaján állunk, a már megtermelt és felhasznált szellemi termék értékjellege ellentmond az érték deklarált tartalmának: nem testesül meg benne többet társadalmilag szükséges munka, és nem szűkösen áll rendelkezésre. Piacosítása tehát csak monopolizálása útján lehetséges (akárcsak a földé). A monopolizáláshoz vezető út első és legfontosabb lépése a szellemi alkotásokhoz fűződő személyiségi jogok tulajdonjoggá változtatása. Ezzel a fenti jogok helyébe a tulajdonjog ismert elemei lépnek:
- A termék az Enyém és senki másé – a birtoklás joga;
- a termék felhasználásáról kizárólag Én döntök, vagy az, akit erre Én felhatalmazok – a rendelkezés joga;
- A termék által szerezhető hasznok kizárólag Engem illetnek, vagy azt, akinek azokat Én átengedem – a használat joga.
Következésképpen senkinek nincs joga
- a terméket birtokolni Rajtam kívül – aki azt állítja, hogy a termék az övé, az jogsértő, esetleg bűnöző;
- a termék felhasználásáról az Én engedélyem nélkül rendelkezni – aki az Én engedélyem nélkül dönt arról, mire használhatja és mire nem (például kölcsön adja) a terméket, az jogsértő, esetleg bűnöző;
- a termék hasznait az Én engedélyem nélkül használni – aki engedélyem nélkül élvezi a termék bármely hasznát (például, a termékben felhasznált bármilyen ötletet, megoldást egy másik termék előállításához használja fel, egyáltalán tanulmányozni meri a termék belső szerkezetét), az jogsértő, esetleg bűnöző.
Ennek a formaváltozásnak a legfontosabb tartalmi eleme, hogy amíg a személyiségi jogok elidegeníthetetlenek, addig a tulajdonjogok elidegeníthetők. A rendelkezés és a használat joga bérbe adható, átruházható, a birtoklás joga eladható, elajándékozható. Ebből az ellentétből következik, hogy a tulajdonjogokká változtatás szükségszerűen megszünteti a személyiségi jogokat – a kettő egymást kizárja, hiszen egy “termékhez” fűződő jogok nem lehetnek egyszerre elidegeníthetetlenek és elidegeníthetőek.
Ezt az elméleti tételt természetesen látszólag a tételes jog felülbírálhatja. Például a 1999. évi LXXVI. Törvény a szerzői jogról megkísérli a lehetetlent, hogy e két ellentmondó vonatkozást összeegyeztesse. Az eredmény a törvény személyiségi jogokat védő passzusainak szankcionálatlansága, ami miatt e passzusokat nem veszik komolyan, lépten-nyomon megsértik. A hivatkozott törvényt az MS Word program valódi szerzőinek meg nem nevezése3 ugyanúgy sérti, mint a Gellért-hegyi felszabadulási emlékmű zászlótartó szovjet katona alakjának az eltávolítása4 .
Viszonylag új fejlemény a tulajdonjoggá változtatott szerzői jogok védelmének kiemelése a polgári törvénykönyvből és beemelése a BTK-ba, a szerzői jogok megsértésnek kriminalizálása:
BTK 329/A. §
(1) Aki az irodalmi, tudományos vagy művészeti alkotás szerzőjének a művén, előadóművésznek az előadó-művészi teljesítményén, hangfelvétel előállítójának a hangfelvételén, rádió- vagy televízió-szervezetnek a műsorán, illetőleg film vagy adatbázis előállítójának a teljesítményén fennálló jogát haszonszerzés végett vagy vagyoni hátrányt okozva megsérti, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését
a) jelentős vagyoni hátrányt okozva,
b) üzletszerűen követik el.
(3) A büntetés
a) öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését különösen nagy vagyoni hátrányt,
b) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését különösen jelentős vagyoni hátrányt okozva követik el.
(4) Aki a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését vagyoni hátrányt okozva gondatlanságból követi el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
Mint látjuk, büntetőjogi szankciókat kizárólag a vagyoni természetű, tehát tulajdonjogokhoz rendeltek.
E törvényi hellyel kapcsolatban meglehetősen érdekes probléma az úgynevezett “szoftverlopás”, a szoftverek lemásolásának problémája (persze valahol ugyanezek a problémák mindenféle szellemi termék esetén felmerülnek). Ha a lemásolt szoftvert a másoló vagyoni ellenszolgáltatásért árusítja, akkor – legalábbis a törvény logikája szerint – nyilvánvalóan elköveti a fenti paragrafusban leírt tényálladékot, ám ha ingyen másolja magának vagy bárki másnak, akkor a fenti paragrafust a bíróság csak egy semmivel alá nem támasztható fikció tényként való elfogadásával alkalmazhatja. Nevezetesen fel kell tételeznie, hogy a másolat használója a szoftverlicencet a másolat hiányában megvette volna.
Ezen az alapon bármelyik cukrász bármelyik süteményt sütő háziasszony ellen legalábbis kártérítési pert indíthatna, és e pert a fenti logika szerint meg kellene nyernie, mert ha a háziasszony nem sütött volna süteményt, akkor a cukrásznál vásárolt volna süteményt, tehát a süteménysütéssel neki, a cukrásznak vagyoni hátrányt okozott. Ad absurdum a fenti logika következetes alkalmazása a szabad versenyen alapuló piac lehetetlenségét is jelenti, mivel minden konkurens vagyoni hátrányt okoz minden versenytársának, hiszen a vevő, ha nem a konkurenciát választotta volna, akkor nálam vásárolt volna. Ez a fikció tehát nem más, mint a monopólium apológiája.
Már szinte hallom az ellenvetést: azért az nem ugyanaz, mert a háziasszony a maga süteményét süti, a szoftver tolvaj a más szellemi termékét másolja. Ez ismét egy téves fikció. Először is én fent igyekeztem nagyon pontosan megfogalmazni a jogalkalmazást megalapozó fikciót: “a másolat használója a szoftverlicencet a másolat hiányában megvette volna”. A köztudatban – és félő, hogy ebbe bele kell érteni a jogalkalmazót is – a feltételezés úgy szól: “a másolat használója a szoftvert a másolat hiányában megvette volna”. Éppen ez a bökkenő, hogy nem a szoftvert (a szellemi terméket) adják el, mert az nem eladható. A termék köré épített monopólium realizálásáról van szó a felhasználói licenc formájában. A hasonlatban a szoftverlicenc analógja nem a sütemény, hanem annak “süteménysége”, azaz az a képessége, hogy az édesszájúak szükségleteit ki lehet vele elégíteni. Az érdekes módon általánosan elfogadott, hogy a “süteménység” nem a cukrászok (pláne nem egy cukrász) tulajdona, a “házság” nem az építési vállalkozók tulajdona és így tovább. A szellemi termékek esetében ez az elv nem érvényes. Ennek a felszíni oka, hogy a szellemi termék – bár mindig van anyagi hordozója – mégsem dologiasul. A sütemény nem azonos a “süteménységgel”, de a szoftver igenis azonos a “szoftverséggel” – éppen ellenkezőleg, az az adathordozó (floppy, CD stb.), amire másolták, az nem azonos a szoftverrel. Ebből azt az abszurd következtetést vonták le a műszaki kérdésekben nem túl kompetens jogalkotók, hogy már az is bűncselekmény, ha a szoftver “illegálisan” a számítógép operatív memóriájában van (amely memória tartalma a gép kikapcsolásakor automatikusan törlődik). Természetesen az ő logikájuk szerint ez teljesen helyénvaló, a gondolat abszurditása az egész hozzáállás abszurditását tükrözi csupán.
A dolognak az az igazi pikantériája, hogy amennyiben a jogalkalmazó eltekintene ennek a fikciónak a jogalapként való felhasználásától, akkor az egész paragrafus, sőt a szerzői jogokhoz kapcsolt vagyoni jogok egész rendszere értelmét vesztené. Hiszen ha a szellemi terméket bárki ellenszolgáltatás nélkül (de a személyiségi jogok teljes tiszteletben tartásával) birtokba vehetné, akkor a másolatok pénzért, anyagi ellenszolgáltatásért való árusítása5 lehetetlenné válna, így a vagyoni hátrányokozás minden formája (az is, amit az előbb még nyilvánvalónak tartottunk) elesne. Aki ebben az esetben a szerzői jogdíjakat emlegetné, az ahhoz a viccbeli skóthoz válna hasonlatossá, aki felpofozta a megtakarításával büszkélkedő fiát, mert az pazarló módon nem egy taxi, hanem csak a villamos mellett futott.
Itt most nem mélyednék bele abba az egyébként igen fontos témába, hogy egy ilyen nehezen ellenőrizhető és félremagyarázható tényálladéknak mekkora a társadalmi veszélyessége, ami abban nyilvánul meg, hogy miután elvi képtelenség minden jogsértőt felelősségre vonni, a hatalom tetszése – és főleg érdekei – szerint dönti el, kivel szemben lép fel a törvény teljes szigorával, és kivel szemben nem.
Igencsak jellemző, hogy Magyarország (és valószínűleg más országok) jogrendje a szellemi termékekhez kapcsolt szerzői jogoknak csupán a vagyoni természetű megsértését kezeli a büntetőjog eszközével, a kapcsolódó személyiségi jogok ilyen védelemben nem részesülnek. Így nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a szerzői jogokról szóló 1999. évi LXXVI. Törvény hibába taglalja hosszan de jure a szerzők személyiségi jogait, de facto a magyar jogrend is csupán tulajdonjogként kezeli a szerzői jogokat6 .
Copyright – Copyleft
A BSA szervezetét alkotó cégek meghatározóan támaszkodnak a szerzői jogokat tulajdonjogokként intézményesítő copyrightra (©). Elég egy ilyen cég akármelyik termékének névjegyét szemügyre venni, abban hemzsegnek a ©-utalások – miközben a termék valódi szerzőinek, a programozóknak a nevét nem tüntetik fel. A copyright célja a szerzői jogoknak mint vagyoni jogoknak az intézményes biztosítása.
Az FSF hosszas jogi mérlegelés eredményeképpen megalkotta a “copyleft”-et, ami formailag egy közönséges copyright, ám a tartalma egy olyan megfogalmazás, amely mindenkinek megadja a termék teljes tulajdonjogát (birtoklás, rendelkezés, használat), azzal az egy kikötéssel, hogy az új tulajdonos bárki másnak szintén köteles ezeket a jogokat megadni.
Mindennek az a jogi értelme, hogy senki az ellenszolgáltatás nélkül megszerzett vagyoni jogokat ne sajátíthassa ki, se a termékre, se a termék átalakításával nyert termékre ne alapíthasson valóságos (másokat kizáró) copyrightot.
A copyleft a jogi alapja a “GNU Általános Licenc”-nek, amely megszüntetve a hatálya alá tartozó szoftverek szerzői jogainak tulajdonjogi mivoltát, helyreállítja azok személyiségi jogi mivoltát: előírja, hogy a Licenc hatálya alá eső terméket teljes dokumentációval lássák el, amibe beletartozik a termék létrehozásában részt vevő valamennyi szerző és módosító nevének feltüntetése. Az Általános Licenc egyik legfontosabb sajátossága, hogy minden olyan programtermék, amely valamely, az Általános Licenc hatálya alá eső programtermékből származik, maga is az Általános Licenc hatálya alá esik.
Dealerek és disztribútorok
A BSA körébe tartozó vállalatok jogilag szigorúan védett termékeit bizományosaik, a dealerek terjesztik. A dealer olyan kereskedelmi vállalkozás, amely átveszi a termelőtől a becsomagolt terméket és forgalmazza azt. Maga a dealer gyakorlatilag semmit nem tesz hozzá a termékhez, legfeljebb a helyi törvényi előírásoknak megfelelően átcsomagolja azt (például helyi nyelvű – fordításos – dokumentációt helyeznek el, amely sokszor igencsak silány minőségű). Sokszor a dealervállalkozás dolgozói még a legelemibb felhasználói tanácsadásra sem képesek. A vevők kifogásait, kéréseit jól-rosszul továbbítják a gyártó felé, aki általában a termék később megjelenő frissítő csomagjával, új verziójával válaszol – ha ezt válasznak lehet nevezni.
A dealerterjesztés egyik igen tipikus formája az OEM. Az OEM olyan programverziót jelent, amelyet csak új gépre vagy új merevlemezre lehet telepíteni, már meglévő korábbi verzió frissítésére nem alkalmas (az alkalmatlanságot sok esetben denaturáló szubrutinok okozzák, amelyeket ügyes crackerek viszonylag könnyen hatástalanítani tudnak). Az OEM, különösen az OEM operációs rendszer erősen sérti a versenyt, ezért például a Német Szövetségi Köztársaságban újabban be van tiltva.
Az FSF szabad szoftvereit bárki letöltheti az Internetről, lemásolhatja barátai példányát. Ilyen körülmények között a dealerkedés teljesen értelmetlen. Viszont a több százezernyi, az Interneten keringő szoftverek követése lényegében lehetetlen. Ennek a problémának a kezelésére lépnek színre a disztribútorok. A disztribútor kreatív programozó csapat, amely monitoringolja (állandó megfigyelés alatt tartja) az Internet szabadszoftver-lelőhelyeit, koncepciót dolgoz ki, és a koncepciójának megfelelő programokat begyűjti, adjusztálja (telepítő csomagokat készít, CD-re, DVD-re viszi stb.), esetenként az Általános Licenc által megkövetelt dokumentációkat egységes szerkezetbe foglalja, nyomtatott vagy elektronikus formában felhasználói, illetve rendszergazdai kézikönyvként mellékeli azt. A disztribútor tehát – ellentétben a dealerrel, aki szinte kizárólag a szerzői jogokat birtokló gyártónak nyújt szolgáltatást – a programok felhasználóinak valós és ezért értékes szolgáltatásokat nyújt, amelyekért akár anyagi ellenszolgáltatást is kérhet – ez általában nagyságrendekkel kisebb, mint egy védett szerzői jogú program ára. Maguk az Internetről begyűjtött programok – az Általános Licencnek megfelelően – ingyenesek, azokat a disztribútor köteles nyilvánossá tenni. Ezt minden disztribútor meg is teszi, bár érdekes, hogy a legtöbb disztribútor a disztribúció CD-inek azonnal “égethető”, úgynevezett image-eit is kiteszi a Netre, viszont van olyan disztribúció is, amelyik csak olyan ömlesztésben helyezi el a disztribúció állományait, hogy azok CD-re írása komoly nehézségekbe ütközik.
Ez utóbbi disztribútor már bizonyos BSA-szellemiséget csempész a dologba, hiszen eljárása némi monopolhelyzet kialakulásához vezethet. A probléma egyelőre nem vészes, hiszen a disztribúció vásárlói az Általános Licenc alapján bárkinek jogszerűen engedhetik át CD-iket másolás céljából. Némi veszélyt azonban rejt magában, hiszen a BSA egyik oszlopos tagja (személyiségi és szerzői jogok miatt nem nevezem meg, melyik) is úgy érte el igen kiterjedt pozícióit a szoftverpiacon, hogy a kezdetekben gyakorlatilag semmit nem tett a termékei másolhatatlanná tétele érdekében, az USA-ban megszokott copyright fenyegetőzésektől eltekintve – amikkel azonban folyamatosan jogi fenyegetést tartott fenn, és ezekre csak később kezdett el aktívan hivatkozni. Ennek a de facto megengedő magatartásnak az eredménye az lett, hogy míg a konkurens termékek forgalomban lévő példányainak nagy többsége “jogtiszta” volt, az érintett cég termékeinek viszont csak kis töredéke került “jogtisztán” forgalomba, addig ennek a “kis töredéknek” a tömege hamarosan a konkurens termékek “nagy többsége” tömegének a sokszorosa lett – cégünk meghódította a piacot. Amikor azután a cég már úgy érezte, hogy a piac “beetetése” sikeres volt, azaz konstatálta a szinte támadhatatlan majdnem monopol helyzetét, akkor a BSA alapító tagjaként háborút hirdetett azok ellen a “szoftvertolvajok” ellen, akiknek sikereit tulajdonképpen köszönhette. Mivel korábban is folyamatosan figyelmeztetett jogai megsértésének következményeire, ezért formálisan eljárása etikailag is támadhatatlannak tűnik. Persze a cég ellen lefolytatott többé-kevésbé elmarasztaló, ám lényegében mégis eredménytelen trösztellenes eljárások sokasága a cég etikai alapjait eléggé kétségessé teszi.
Munkamegosztás és kooperáció
A BSA-vállalatokat igen fejlett technikai és társadalmi munkamegosztás jellemzi. Technikailag a globalizált óriásvállalatok összetett programcsomagjaik egyes komponenseit más és más telephelyeiken, sokszor más és más országban fejlesztik ki. A (részben mesterségesen) rendkívüli méretekben felpörgetett verseny feltételei között ez sok esetben a komponensek kompatibilitásának rovására megy. Igen sajátosan kezelik az úgynevezett “korszerű minőségbiztosítási rendszereket” is: a feltárt hibák és hiányosságok javítását sokszor mint új verziót dobják piacra. E trükk egyik csúcsteljesítménye volt a 2000. év előtt mesterségesen felkorbácsolt Y2K hisztéria. Elképesztő mennyiségű, az esetek jelentős részében minden alapot nélkülöző közlemény jelent meg a Y2K lehetséges negatív következményeiről. A közleményeket hamarosan követni kezdte a Y2K probléma “kezelését” ígérő programok tömege – természetesen többnyire borsos áron. Mivel az egész Y2K probléma a szoftvercégek (elsősorban a COBOL-nyelvet kifejlesztő és piacra dobó cég) felelőtlenségéből származott (úgy gondolták, hogy a XX. század az idők végezetéig fog tartani, ezért elegendő lesz az évek számlálására két digit számjegy), kézenfekvő lett volna a probléma nyilvános vizsgálata és a megtalált megoldások ingyenes közzététele, a mégis bekövetkező esetleges anyagi károkért a felelősség kollektív vállalása a nagy szoftvercégek által. Ehelyett e cégek még kerestek is az általuk óriásira felfújt problémán. Az eladott Y2K-kezelő programok valós haszna megítélhetetlen, mivel senki nem tudhatja, milyen tényleges jelenségek következtek volna be, ha ezeket a programokat nem használják. A programok ugyanis – természetesen – jogvédett, tehát nem nyilvános kódolású termékek voltak, amelyek hatásmechanizmusát a vásárlók nem ismerhették, s a dolog természetéből következőleg e programokat még csak ki sem próbálhatták.
A technikai munkamegosztásnál lényegesen jelentősebb a társadalmi munkamegosztás. Az elsődleges társadalmi munkamegosztás a program fejlesztője és felhasználója között alakul ki. Mint mindig, itt is a technikai munkamegosztás fejlődött át társadalmivá. A számítástechnikai korszak hajnalán a számítógépet egy természetesnek tekinthető misztikum lengte körül. A számítógép a mindennapi élettől elidegenedett tudomány teljesítménye volt, amellyel a mindennapi élettől elidegenedett feladatokat (atombomba, nemzetgazdasági tervezés stb.) oldottak meg. E gépek fizikai valóságukban is impozáns jelenségek voltak termeket betöltő méretükkel, titokzatosan villogó irányítópultjaikkal, sejtelmesen zúgó háttértárolójukkal és vészjóslóan zakatoló telextermináljaikkal.
A 70-es évek végén kezdődött szilícium-völgyi sufniforradalom apró gépei, valamint Sir Clive Sinclair hóbortos szappanos dobozai puha gumibillentyűikkel bevitték e számítástechnikát a háztartásokba, a hivatali asztalokra, a diákszállások szobáiba. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a számítástechnika mitikus aurája megszűnik, a komputer jól érthető, hasznos segítője lesz a mindennapi életnek.
A számításokba azonban hiba csúszott. Amikor a háztartási számítógépek mellé adott vaskos felhasználói és programozói kézikönyveket kellett a felhasználóknak a kezükbe venni, és kiderült, hogy e könyvek áttanulmányozása nélkül a gépek hasznavehetetlenek, akkor a potenciális felhasználók köre kettészakadt. A megszállottságig lelkes rész belevetette magát a programozás rejtelmeibe, hatalmas amatőr mozgalmat indítva el, főleg a legifjabb korosztályok tagjaiból verbuválódva. A másik, kényelmesebb, tunyább rész részben hátat fordított az új technikának, részben a másik csapatnál alig kevésbé lelkesen szoftverfogyasztóvá vált – egy új, hatalmas iparág alapjait megteremtve ezzel. A kezdeti időkben a két réteg határmezsgyéjén, az úgynevezett számítástechnikai klubokban és kiállításokon (valójában inkább fesztiválokon) egy meglehetősen széles csapat működött, a szinte szenvedélybeteg programmásolók, -csereberélők csapata. Ezek nemigen különböztették meg a tehetséges amatőrök munkáit a profi termékektől (valljuk be őszintén – nem is nagyon lehetett), vad mindenevőkként gyűjtöttek be mindent, ami a kezük ügyébe került. A megszerzett programokat azután jó, ha egyszer kipróbálták, és azután elsüllyesztették a kazetta- és floppytároló dobozaik tömkelegében.
Mint említettem, egyes, szárnyaikat bontogató szoftvercégek meglehetősen nagy és sokszor kíméletlenül durva (adathordozót, gépet tönkretevő) technikai arzenált vonultattak fel e másoló, csereberélő klubok ellehetetlenítésére – igen gyakran nagyon eredményesen. (A dolog pikantériája, hogy az amatőrök kihívásként fogták fel a védelmek tervezését, illetve feltörését. Értéktelen “demó”-kat láttak el meglepően komoly másolás elleni védelemmel, hogy azután a mások hasonló termékeit élvezettel boncolják fel. Sajnos e folyamat egyik visszataszító mellékterméke lett a számítógépes vírusok “feltalálása”.) Ugyanakkor a fentebb említett BSA-alapító jó érzékkel látta meg e klubmozgalomban az igazi business körvonalait. Megérezte a számítógépes fogyasztói társadalom lehetőségét. Jött, látott és győzött. E cég és társai tevékenysége következtében a számítógépes amatőrmozgalom teret vesztett, a klubokat nem kellett betiltani, azok maguktól megszűntek, a fesztivál jellegű számítógépes találkozók helyét a fogyasztókat elkápráztató, hatalmas üzletkötések színteréül szolgáló monstre kiállítások (CEBIT és társai) foglalták el.
Az amatőrök minőségi programozással próbálták a tömegtermeléssé silányult szoftveriparral felvenni a versenyt – ennek a törekvésnek az eredménye lett az FSF, a GNU project és a Linux.
A másik oldal, miután a romantikus másoló-csereberélő klubokat elsorvasztotta, elérkezettnek látta az időt a szoftverszabadság kriminalizálására – létrehozták a BSA-t.
A BSA alapelve: mi szállítjuk az újabb és újabb szoftververziókat, a fogyasztók dolga ezek licencét (tehát nem a programot!) megvenni, használni. A szoftverek működésének belső titkaihoz semmi közük!
Míg a hőskor amatőrei az operatív memória és a háttértároló minden bitjéért, a gépidő minden ciklusáért küzdelmet folytattak, addig a mai szoftver- és hardvergyártók filozófiája az, hogy te, szoftveriparos, csinálj olyan programot, ami csak egy erősebb, több erőforrást igénybe vevő gépen fut, én, a hardveriparos majd egy olyan gépet csinálok, amin már csak az új programok tudnak futni, a régiek nem. Azaz: te csinálj nekem, én csinálok neked piacot.
Az eredmény: őrületes pazarlás az erőforrásokkal. A nyolcvanas évek kis ZX Spectrumja néhány ezerszer kevesebbet tudott, mint egy mai átlagos asztali gép vagy notebook, ám ez utóbbiak milliószor nagyobb erőforrásokat használnak fel. A Spectrum háttértárolója a 700–1400 KB kapacitású floppy, belső memóriája 80–256 KB – a mai gépek háttértárolói a 650–900 MB-os CD-k mellett mindinkább a 4-5 GB-os DVD-k, miközben a gépen belül a 128–514 és több MB kapacitású operatív memóriát 40–500 GB kapacitású merevlemezek egészítik ki. A Spectrum processzorának órajele 4 MHz, az új gépek 1000–2000 MHz-en “ketyegnek”. Persze mindezt mint a technika hatalmas fejlődését adják elő, de a tényleges teljesítménynövekedés nem teljesen igazolja ezt.
A nyílt forráskódú rendszerek lényege nem a munkamegosztás, hanem a kreatív kooperáció, amelynek alapja a világháló. A nyílt forráskódú programok (amatőr és professzionális) alkotói közösségekben jönnek létre, próbaverzióik rendszeresen megjelennek a világhálón, ahol a fejlesztésbe nemcsak más fejlesztő közösségek, hanem lelkes és bátor felhasználók is bekapcsolódnak speciális levelező listák segítségével. Jellemző, hogy a verziószámozás, amely a jogvédett programok esetében meglehetősen esetleges, és – mint fentebb utaltam rá – sok esetben csak a hibajavítások elkendőzésére szolgál, addig az FSF-szoftverek (különösen a Linux-kernel) verziószámozásai egy meghatározott logika mentén valós információkkal szolgálnak. Legendák keringenek arról, hogy egy oszlopos BSA-tag (azóta egy tagtársa lenyelte) fő termékének minden javítását új verzióként dobta piacra, és általában a páratlan számú verziók megbízhatóbbak, mint a páros számúak. Ez csupán ellenőrizhetetlen legenda. Ezzel szemben a Linux-kernel verziószámából valóban meg lehet állapítani, hogy az egy tesztelés alatt álló próbaverzió vagy egy stabil változat-e.
Mindennek következtében a felszínen úgy tűnik, hogy a jogvédett programok általában felhasználóbarátabbak, mint a nyílt forráskódúak7 . Valójában ez csak részben igaz. Ha a felhasználóbarátság alatt azt értjük, hogy a felhasználótól nem várják el a gép működési alapjainak ismeretét (valójában éppen az ellenkezőjét várják el, hogy tudniillik a felhasználónak fogalma se legyen arról, hogyan működik a gép és a rajta futó program), és mindenféle kényelmi “cafrangokkal”, “pávafarkakkal” szerelik fel a programot, akkor a BSA-szoftverek kétségtelenül felhasználóbarátabbak – egy jelentős felhasználói csoport szemében (a szerző önkritikusan beismeri, hogy gyakran ő is ebbe a táborba csúszik). A nyílt forráskódú programozók általában feladatorientáltan gondolkodnak – meg kell oldani egy problémát, a többi nem számít. Persze nem hagyható figyelmen kívül e programozók egészséges infantilizmusa sem, ami játékos ötletekkel gazdagítja ezeket a programokat is, valamint művészi késztetésüket a tökéletesre törekvésben. E tulajdonságokat éppen a szabad szoftver filozófiájának valódi szabadságeszménye szabadítja fel.
Mindamellett a fogyasztói szemléletű felhasználóknak rendelkezésére állnak a disztribútorok, akik igény szerint gondoskodnak a fenti értelmezésű felhasználóbarátságosságról is – ha megfizetik őket ezért. Ne feledjük el, a szoftver szabadsága R. Stallman szerint a kód ingyenességét jelenti, és nem a szolgáltatásokét.
Értelmezhető a felhasználóbarátságosság azonban másképpen is. Ha egy felhasználó elégedetlen az általa használt jogvédett (és tételezzük fel – jogtiszta) szoftver működésével, akkor ha sejti, mi a megoldás, úgy azt nincs joga kipróbálni – ehelyett javaslatot tehet a fejlesztő cégnek, aki, ha érdemesnek tartja, akkor megfogadja a tanácsot – esetleg még honorálja is azt –, majd kiterjeszti copyrightját e megoldásra is. Ha a felhasználónak sejtelme sincs róla, hogyan lehet az általa kifogásolt hibát kijavítani, akkor megírhatja észrevételét a fejlesztőnek, aki – ha úgy látja jónak – a következő verzióban kijavítja a hibát, sőt még az is előfordulhat, hogy javító csomagot tesz közzé – ha elég arcátlan, akkor nem csekély pénzért. Ezzel szemben a nyílt kódú program használója, ha ért hozzá, kijavíthatja a talált hibát. Ha nem ért hozzá, közzéteheti azt egy alkalmas levelezőlistán, internetes fórumon. Ha felkelti valakinek az érdeklődését, lehet, hogy hamarosan megjelenik a megoldás – természetesen az is az Általános Licenc követelményeinek megfelelő formában. Volt már rá példa, hogy egy közzétett problémára néhány napon belül több megoldás is publikálásra került. Egy ilyen probléma gyors megoldása azért is lehet kifizetődő, mert a programozónak ez szakmai reklámul szolgálhat, akár egy jó álláshoz is juttathatja.
Ha a témával senki sem akar önként foglalkozni, még mindig meg lehet vele bízni (természetesen pénzért!) egy programozót. Hiszen ismétlem: csak a kód ingyenes, a szolgáltatás nem (feltétlenül) az.
Mellékletek
“Tíz érv a jogtiszta szoftver használata mellett” (BSA)
“1. A jogtiszta szoftverhez széles körű támogatás jár a program fejlesztőitől. Ez a támogatás kiterjed a hibás programok garanciális cseréjére, a telefonon igénybe vehető forródrót-szolgálatra, valamint a szoftver hatékony felhasználására vonatkozó széles körű információra.”
Mindezek a szolgáltatások, megfelelő ellenszolgáltatásért igénybe vehetőek szabad szoftverek esetén is – lásd az FSF Szogáltatási alkönyvtárát.
“2. A jogtiszta szoftver újabb, továbbfejlesztett verzióihoz az eredeti ár töredékéért juthat hozzá.”
A szabad szoftver estében – akár ingyen.
“3. A jogtiszta szoftverrel megkapja a szoftver eredeti és teljes dokumentációját, amely egyre több szoftver esetében magyarra fordított szoftvert és kézikönyveket is jelent. Így a jogtiszta szoftvert sokkal hatékonyabban használhatja.”
Ez nem igaz. A felhasználó nem kapja meg a “nem publikált tulajdonságok” jegyzékét – ami valójában az ismertté vált, de még ki nem javított hibákat sorolja fel –, és főképpen nem kapja meg a forráskódokat. A szoftvercsomagban elhelyezett dokumentáció minősége sokszor erősen vitatható. Ha nem így lenne, akkor nem lenne jó üzlet e szoftverekhez kézikönyvjellegű könyveket írni és kiadni – márpedig jó üzlet, mint azt a könyvesboltok számítástechnikai részlegei mutatják.
“4. A jogtiszta szoftver tulajdonosaként részt vehet a szoftverfejlesztők által felkészített és hivatalosan kinevezett oktatóközpontok tanfolyamain. Ezeken a tanfolyamokon olyan oktatóktól tanulhat, akik az adott szoftver felhasználásának területén a legmagasabb szintű képzettséggel és gyakorlattal rendelkeznek.”
Lásd az 1.-hez fűzött megjegyzést.
“5. A jogtiszta szoftver az egyetlen igazi védelem a számítógépet fenyegető vírusok ellen. A számítógépvírusok helyrehozhatatlan kárt okozhatnak a számítógépében és a rajta tárolt, fáradságos munkával előállított adatállományokban.”
Ez sem igaz. A Microsoft alapprogramjai (Windows, Office, Explorer) szinte szabad utat engednek a dokumentumállományokkal terjesztett vírusok számára, és ezeknek semmi közük a jogtisztasághoz, annál több a titkolt forráskódokhoz. A forráskód eltitkolása a vírusfejlesztőket segíti (ezen eltorzult lelkű embereknek nem akadály a kód visszafejtésének tiltása), viszont rendkívül megnehezíti a védekezést. A BSA-csoport által támogatott operációs rendszerek hozzáférésjogosultság-kezelése nagyon rossz, de hatékony kezelés csak nyílt forráskód mellett lenne lehetséges. A nyílt forráskódú rendszerekben (GNU stb.) a vírusveszély minimális.
“6. A jogtiszta szoftver megvásárlásával elismeri a szoftver fejlesztőinek szerzői jogait. A szerzői jogról szóló törvény, amelyet az Európai Unió mellett Magyarország is elfogadott, egyben az Ön által előállított szellemi termékek szerzői jogait is védi, és megsértőivel szemben egyforma szigorral lép fel.”
A szerzői jog kiterjesztése a szoftverekre erősen vitatható jogi szempontból. Védelme csak durva rendőrállami eszközökkel lehetséges, és alkalmat ad a hatalommal való visszaélésre. Ráadásul e jogok nem is az igazi fejlesztőket illetik meg, hanem szellemi és gazdasági kizsákmányolóikat, a jogtulajdonos cégeket.
“7. A jogtiszta szoftverekből származó bevétel lehetővé teszi, hogy a szoftverfejlesztők többet áldozzanak a szoftverek továbbfejlesztésére. Ez az Ön számára a jövőben jobb és olcsóbb szoftvereket jelent.”
A gyakorlat nem ezt igazolja. Nem a programozók, hanem a BSA-csoport high-managerjei (Bill Gates and Co.) gazdagszanak. A programozói munka a perifériákra szorul (India, Közép-Kelet-Európa). Összehasonlítva egy Linux-disztribúció és egy vele nagyjából azonos használati értékű BSA-programokból álló csomag árát – a különbség elképesztő, több ezerszeres!
“8. A jogtiszta szoftverek megvásárlása egy egészséges szoftverpiacot teremt, amelyen a szoftver fejlesztői és terjesztői versenyeznek Önért mint vásárlóért. A jogtiszta szoftverek vásárlói számára ez hosszú távon a szoftverárak jelentős csökkenését jelenti.”
A tények az ellenkezőjét mutatják. Lásd az előző pont kommentárját.
“9. A jogtiszta szoftver megvásárlásával annak teljes jogú felhasználójává válik, és nem csak a nyilvánosság elől rejtőzködő másolójává.”
Ez sem igaz. A szoftver megvásárlásával a vásárló nem válik szabad rendelkezésű tulajdonossá, csupán egy nagyon egyoldalú licencszerződés kiszolgáltatottjává.
“10. Keressen meg egy szoftverforgalmazót, és vásárolja meg az Ön által használt szoftvereket, mert ezzel elkerülheti a szoftver jogosulatlan másolásából származó súlyos jogi, erkölcsi és anyagi következményeket.”
Ez persze nem érv, hanem reklámszlogen. Tartalmát illetően vesd össze az előző pontok kommentárjaival.
(A kommentárokat Dr. Nagy András, Budapest, Hungary készítette. Eredeti szellemi alkotásként ezek a kommentárok szerepelnek, a BSA szövegei csupán kiegészítő idézetek.)
A GNU-kiáltványból (Richard Stallman)
1. A GNU, ami azt jelenti, hogy a “GNU Nem Unix” egy olyan teljes szoftverrendszer neve, amit azért írok, hogy bárkinek, aki használni tudja, ingyen odaadhassam. Számos más önkéntes segít nekem. Időbeli, pénzbeli, program- és felszerelésbeli hozzájárulásokra is nagy szükség lenne.
2. Végiggondolva, az aranyszabály azt kívánja, hogyha én szeretek egy programot, akkor azt másokkal is meg kell osztanom, akik szintén szeretik. A szoftvereladók meg akarják osztani a felhasználókat, majd “leigázni” őket, azt akarják, hogy a felhasználók ne osszák meg a programokat másokkal.
3. A GNU nem public domain. Bárki módosíthatja és terjesztheti a GNU-t, de senki sem tilthatja meg a további terjesztést. Azaz szabadalmaztatott módosítások nem készülhetnek. Biztos akarok lenni abban, hogy a GNU összes verziója ingyenes marad.
4. Sok programozó nem örül a rendszerprogramok elüzletiesedésének. Ez lehetővé teszi, hogy több pénzt keressenek, de azt is megkívánja, hogy a más programozókat riválisnak és ne kollégának tekintsenek. A programozók közötti alapvető baráti ténykedés a programok megosztása; a jelenlegi piaci szerződések tipikusan megtiltják a programozóknak, hogy másokat barátnak tekintsenek. Aki szoftvert vesz, választania kell a barátság és törvény betartása között. Természetesen sokan úgy döntenek, hogy a barátság fontosabb. De azok, akik hisznek a törvényben, kellemetlen helyzetbe kerülnek, bármit is választanak. Cinikussá válnak, és azt gondolják, hogy a programozás csupán a pénzkeresés egyik módja. Ha inkább a GNU-n dolgozunk, mintsem szabadalmaztatott programokon, barátságosak lehetünk, és a törvényt is tiszteletben tartjuk. Továbbá, a GNU példaként szolgál és inspirál, ez egy zászló, ami arra ösztökél, hogy újra egyesülhessünk és megosztozzunk. A harmónia érzését adja ez meg, ami nem elérhető, ha nem szabad szoftvert használunk. A programozók felének, akikkel beszélek, ez a boldogság fontos és pénzzel nem helyettesíthető.
5. Miért lesz ez minden felhasználónak jó? Ha a GNU elkészül, mindenki úgy kaphat majd jó rendszerszoftvert, mint levegőt. Ez sokkal többet jelent annál, hogy mindenki megspórol egy Unix-engedélyt. Ez azt jelenti, hogy a sok pazarló rendszerprogramozási erőfeszítés elkerülhető lesz. Ezek az erőfeszítések a művészet fejlesztésére szolgálnak majd. A teljes rendszerforrások elérhetők lesznek mindenkinek. Ennek eredményeképpen, ha a felhasználónak változtatásokra van szüksége, azt mindig szabadon megteheti saját maga, vagy megfizethet más “ráérő” programozót vagy céget, hogy tegyék meg azokat neki. A felhasználók nem lesznek kitéve egy programozó vagy cég kényének-kedvének, amely a forrásokat birtokolja, és monopolhelyzetben van a változtatásokat illetően. Az iskolák egy sokkal inkább nevelő környezetet biztosítanak majd, arra bátorítva a “nebulókat” hogy tanulmányozzák, és fejlesszék a rendszerkódot.
A Harvard géptermében az az eljárás terjedt el, hogy olyan programot nem lehetett installálni, aminek a forrásai nem voltak nyilvánosan hozzáférhetők, és megtagadták bizonyos szoftverek installálását. Ez nagy benyomást tett rám.
Végezetül az, hogy ki birtokolja a rendszerszoftvert, és ki mire van, illetve nincs feljogosítva, elfelejthető. Azok a szerződések, amelyek miatt az emberek fizetnek a programhasználatért, beleértve a másolatok védelmét, hatalmas munkát rónak a társadalomra azáltal, hogy kényelmetlen eljárásokra van szükség ahhoz, hogy megállapítható legyen, mennyit kell az egyénnek fizetni értük. És mindenkit csak rendőrállamok kényszeríthetnek fizetésre. Tegyük fel, hogy egy űrállomáson, ahol a levegőt úgy kell drágán előállítani: ha minden lélegző literre fizetne, az fair lenne, de az, hogy egy mérőórás gázmaszkot kell éjjel-nappal viselni, nem elviselhető, még akkor sem, ha mindenki meg tudja fizetni a levegőt. A tv-kamerák meg mindenhol lesnék, hogy leveszed-e a maszkot, ez gyalázatos. Sokkal jobb, ha a levegőgyárat fejenként fizetik, és eldobják a maszkokat.
Hasonlóan a lélegzethez, egy programozónak természetes és hasznos, ha a program minden részét lemásolja. Ennek ingyenesnek is kellene lennie.
Néhány helyből visszautasítható kifogás a GNU céljait illetően:
“Senki nem használja majd, ha ingyenes, mert az azt jelenti, hogy nem kaphat segítséget.”
“Pénzt kell kérned a programért, hogy ki tudd fizetni azt, hogy legyen hozzá segítség/támogatás.”
Ha az emberek szívesebben fizetnének a GNU + szolgáltatásért, mint azért, hogy a GNU-t ingyen kapják szolgáltatás nélkül, akkor egy olyan cég, amely csak szolgáltatást nyújtana az ingyen GNU mellé, profitképes lenne.
Meg kell különböztetünk a támogatás két formáját, a valódi programozói munkát és a puszta kisegítést/kézenfogást. Ez előbbi olyan, ahol nem hagyatkozhatunk a szoftvereladóra. Ha a problémád nem jelentkezik sok embernél, a kereskedő azt fogja mondani, hogy menj a pokolba.
Ha a cégednek szüksége van megbízható támogatásra, akkor az egyetlen út, ha megvan az összes forrásod és eszközöd. Ekkor alkalmazhatsz egy ráérő embert, hogy oldja meg a problémát, így nincs szükséged arra, hogy bárki is megszánjon. A Unix ára a forrásokkal együtt ezt a legtöbb üzlet számára nem teszi lehetővé. A GNU-val ez egyszerű lesz. Persze meglehet, hogy nem lesz ráérő megfelelő személy, de ez a probléma már nem hárítható a terjesztői szerződésekre. A GNU nem oldja meg a világ összes gondját, csupán néhányat közülük.
A felhasználók másik csoportja az, amelyik nem tud semmit a gépekről, és segítő kezekre van szüksége, amelyek olyan dolgokat oldanak meg, amit maguk is könnyen meg tudnának oldani, csak nem tudják, hogyan.
Ilyen szolgáltatásokat olyan cégek biztosíthatnak, amelyek csak a “kézenfogást” és a “javítást” árulják. Ha az igaz, hogy a felhasználó inkább olyan termékre költi a pénzét, amihez szolgáltatás is jár, akkor olyan szolgáltatásra is költi majd, ahol a termék ingyenes. A szolgáltatók aztán árban és minőségben versenyeznének, és a felhasználó nem volna egy céghez kötve. Miközben a közülünk valók, akiknek nincs szükségük a szolgáltatásra, ingyen használhatnák a programot.
“Sok embert nem érhetsz el reklám nélkül, és hogy ezt kifizethesd, pénzt kell kérned a programért.”
“Ingyen programokat hülyeség reklámozni.”
Sok nagyon olcsó formája van a publikusságnak, ezek használhatók arra, hogy sok felhasználót informáljunk egy olyan dologról, mint a GNU. Persze az is igaz lehet, hogy több minigéphasználót érhetük el reklámmal. Ha ez valóban így van, akkor egy olyan üzletnek, ami azt a szolgáltatást reklámozza, hogy a GNU-t lemásolja egy bizonyos összegért, sikeresnek kell lennie annyira, hogy a reklámot és még többet kifizessen. Ezen az úton csak azok a felhasználók fizetnének, akik a reklám előnyeiből részesülnek is.
Másrészről, ha sok ember megkapja a barátaitól a GNU-t, és a fent említett cégek nem sikeresek, akkor ez azt mutatná, hogy a hirdetés nem volt igazán szükséges ahhoz, hogy a GNU terjedjen. Miért van az, hogy a szabad piac szószólói nem akarják, hogy a szabad piac dönthesse ezt el?
“A cégemnek egy bejegyzett operációs rendszerre van szüksége, hogy az élvonalba kerüljön.”
A GNU kiemeli az operációs rendszereket a verseny birodalmából. Nem lesz élvonal ezen a téren, de versenytársaid sem lesznek képesek eléd kerülni. Te és ők más téren fogtok versenyezni, és kölcsönösen jól jártok majd. Ha a te üzleted operációs rendszereket ad el, nem fogod szeretni a GNU-t, de ez neked kellemetlen. Ha mással foglalkozol, akkor a GNU megspórolja neked azt, hogy költséges operációsrendszer-fejlesztésekbe fogj. Azt szeretném látni, hogy a GNU fejlesztését gyártók és felhasználók ajándékokkal segítik, és így mindenkinek a költségei csökkennének.
“A programozók nem érdemelnek jutalmat kreativitásukért?”
Ha valami jutalmat érdemel, az a társadalmi közreműködés. A kreativitás lehet társadalmi közreműködés, de csak akkor, ha az eredményeket a társadalom ingyen használhatja. Ha a programozókat meg kell dicsérni a kreatív és újító programokért, akkor hasonló okokból meg kell büntetni őket, ha korlátozzák e programok használatát.
“Nem szabad a programozónak jutalmat kérni a kreativitásáért?”
Semmi rossz nincs abban, hogy azt akarjuk, hogy a munkáért fizessenek, vagy abban, hogy az egyén a maximális jövedelemre törekszik addig, amíg az egyén nem használ destruktív mértéket. De a mai mértékek destruktívak.
Azáltal pénzt kicsikarni a program felhasználóitól, hogy korlátozzuk a program használatát destruktív, mivel a korlátozások csökkentik a program felhasználásának gyakoriságát és módjait. Ez pedig csökkenti azt a vagyont, amelyet az emberiség a programtól szerezhet. Ha a korlátozás szándékos, akkor az ártalmas következmények szándékos destrukciónak nevezhetők!
Az ok, hogy a jó polgár nem destruktív annak érdekében, hogy gazdagabb legyen, az az, hogy ha mindenki így tenne, akkor mindannyian szegényebbek lennénk a kölcsönös destruktivitás miatt. Ez a kanti etika vagy az Arany Szabály. Mivel nem szeretem annak a következményeit, hogy mindenki információt rejteget, azt kell, hogy mondjam, ez rossz az egyén számára. Az a vágy, hogy valaki meg legyen jutalmazva kreativitásáért, nem ok arra, hogy a világot akár csak ennek a kreativitásnak a darabjától is megfossza.
“Nem fognak a programozók éhezni?”
Azt válaszolhatnám, hogy senkinek nem kell programozónak lennie. Sokunk nem tud úgy pénzt keresni, hogy az utcán állva grimaszokat vág. De nem is vagyunk rákényszerítve, hogy ezt tegyük, és éhezzünk. Mi valami mást teszünk.
Ez azonban egy rossz válasz, mert arra enged következtetni, hogy egy program tulajdonjoga nélkül a programozóknak egy fillért sem szabad fizetni. Feltehetőleg ez minden vagy semmi.
A valódi ok, hogy a programozók nem fognak éhezni, az az, hogy lehetőség lesz arra, hogy megfizessék őket programozás okán, de nem ennyire, mint most.
A másolás korlátozása nem az egyedüli üzlet a szoftverben. Ma ez a legáltalánosabb, mert ez hozza a legtöbb pénzt. Ha ezt megtiltanák, vagy a vevők megtagadnák, a szoftverüzlet más forrásokra alapozna, amiket ma még kevésbé használnak. Mindig rengeteg módja van egy üzlet megszervezésének.
Valószínűleg a programozás nem lesz annyira jól jövedelmező az új alapokon, mint ma. De ez nem érv a változtatás ellen. Az nem igazságtalanság, hogy az ügynökök annyit keresnek, amennyit. Ha a programozók is így tennének, az sem volna igazságtalanság. (Gyakorlatilag még többet keresnének.)
“Az embernek nincs joga, hogy irányíthassa, mire használják a kreativitását?”
“Az egyén gondolatainak az irányítása” valódi hatalmat ad az ember életének irányítására; és ezt általában arra használják, hogy az életét megnehezítsék. Akik a szellemi tulajdonjogokat alaposan (mint a jogászok) tanulmányozták, azt állítják, hogy nincs valódi jog a szellemi tulajdonra. Azok a feltételezett szellemi tulajdonjogok, amelyeket a kormány elismer, egyedi alkalmakkor lettek létrehozva, speciális célokkal.
Például, a szabadalmak azért jöttek létre, hogy az újítókat arra ösztönözzék, hogy újításaikról a részleteket is elárulják. Ennek célja a társadalom segítése volt, nem pedig az újítók segítése. Abban az időben a szabadalom 17 éves élete rövid volt a fejlődés sebességéhez viszonyítva. Mivel a szabadalom egy gyárosok közötti dolog, amiből a licencszszerződés költsége és az ennek megkötésével járó erőfeszítés kisebb, mint a termelés beindítása, a szabadalmak nem ártanak túl sokat. Általában nem gátolják a legtöbb szabadalmaztatott termékeket használót.
A copyright ötlete nem létezett a régi időkben, amikor a szerzők gyakran másolták más szerzők műveit. Ez a gyakorlat hasznos volt, és ez volt az egyetlen módja annak, hogy sok szerző műve akár csak részben fennmaradt. A copyrightrendszer kifejezetten azért jött létre, hogy a szerzőség intézményét támogassa.
Abban a közegben, amelyre kitalálták, a könyvekre, amelyeket gazdaságosan csak nyomdában lehetett másolni, nem tett nagy kárt, és nem akadályozott sokakat a könyvek elolvasásában.
Az összes szellemi tulajdonjog csak engedély, amit a társadalom adott, mert helyesen vagy helytelenül azt gondolta, hogy az egész társadalom jól jár majd, ha ezeket az engedélyeket odaajándékozza. De bármely gyakorlati szituációban meg kell kérdeznünk, jól járunk-e mi azzal, hogy odaadunk egy ilyen engedélyt.
Milyen tevékenykedést engedünk meg ezáltal az egyénnek?
A programok esete nem hasonlítható a száz év előtti könyvekéhez. Az a tény, hogy a programok másolása a legkönnyebben szomszédról szomszédra másolás, az a tény, hogy a programforrás és a tárgy kódja különböző, és az a tény, hogy a programot inkább használják és nem olvassák vagy élvezik, olyan helyzetet eredményez, hogy az a személy, aki a “copyrightot” erőlteti, árt a társadalomnak mind anyagilag, mind pedig szellemileg; amit az egyénnek nem volna szabad megtennie – tekintet nélkül arra, hogy a törvény megengedi ezt neki vagy nem.
“A verseny jobbá teszi a dolgokat.”
A verseny egy mintája a futás: azzal, hogy megjutalmazzuk a győztest, arra bátorítunk mindenkit, hogy gyorsabban fusson. Ha a kapitalizmus valóban így működik, jó munkát végez, de azok, akik felteszik, hogy mindig így működik, tévednek. Ha a futók megfeledkeznek a díjról, és csak a győzelemre törekszenek, mindegy, hogy hogyan, lehet, hogy más stratégiákat találnak majd – mint pl. megtámadják a többi futót. Ha a futók ökölharcba kezdenek, mindannyian későn érnek célba.
A szabadalmaztatott és titkos programok a futók morális megfelelői. Szomorú ezt mondani, de az egyetlen döntőbíró, úgy tűnik, nem ellenzi a harcot; csupán megregulázgatja őket (“minden tíz méteren maximum egy ütés”). Valójában ki kellene állítania és megbüntetnie őket, már azért is, hogy egyáltalán harcolni próbálnak.
“Nem fog mindenki felhagyni a programozással anyagi ösztönzés nélkül?”
Valójában sok ember abszolút nem az anyagi ösztönzésért programozik. A programozásnak van egy ellenállhatatlan csodálatossága néhány ember számára, általában azok számára, akik amúgy is a legjobbak. Nincs hiány profi zenészekben sem, akik annak ellenére ezt művelik, hogy reményük sincs ilyen módon megélni.
De annak ellenére, hogy gyakran is kérdezik, ez a kérdés nem illik a szituációra. Az, hogy fizetnek a programozóknak, nem fog eltűnni, csupán kevesebbet kapnak majd. Azaz a helyes kérdés, hogy fognak-e kevesebbért programozni? Tapasztalataim azt mutatják, hogy fognak.
Tíz évvel ezelőtt a világ sok legjobb programozója az AI laborban dolgozott, kevesebb pénzért, mint amit bárhol máshol megkereshetett volna. Sokan nem anyagi elismerést kaptak: hírnevet és megbecsülést például. És a kreativitás amúgy is boldogít, ez önmaga jutalma.
A legtöbbjük elment, amikor kapott egy lehetőséget, hogy ugyanilyen érdekeset dolgozzon egy csomó pénzért.
Amit a tények mutatnak, az az, hogy az emberek más okokból programoznak, mint pusztán gazdagságért; de ha megvan annak az esélye, hogy sok pénzt is keressenek, jönnek és kérik majd a jó fizetést. A rosszul fizető cégek nem szerepelnek jól a versenyben a jól fizetők mellett, de nem kell, hogy túl rosszul járjanak, ha a jól fizetőket száműzik.
“Nagy szükségünk van a programozókra. Ha azt kérik, hogy ne segítsünk szomszédainkon, fejet kell hajtanunk.”
Sohasem vagy annyira reménytelen helyzetben, hogy egy ilyen kérést teljesítened kelljen. Emlékezz arra: milliókat a védelemre, de egy fillért se rablásra!
“A programozóknak meg kell élni valahogy.”
Rövid távon ez igaz. Habár rengeteg útja van annak, hogy a programozók megéljenek anélkül, hogy a program használatának jogát adnák el. Ez az út most a szokásos, mert a programozónak és az üzletembernek a legtöbb pénzt hozza, és nem azért, mert ez a megélhetés egyetlen útja. Könnyű más utakat találni, ha akarjuk azt. Itt van erre számos példa.
Az új gépet bevezető gyártó fizetni fog azért, hogy az operációs rendszert az új hardverre átvigyék. A tanítási, segítségnyújtási és karbantartási szolgáltatások szintén alkalmazhatnak programozókat. Az új ötletekkel rendelkező emberek terjeszthetnék a programot, mint free-ware-t, adományokat kérve az elégedett felhasználóktól, vagy segítséget árulnának. Találkoztam már olyan emberekkel, akik sikeresen dolgoznak így.
Hasonló igényű felhasználók csoportokat alakíthatnak, és szerződést köthetnek programozó cégekkel, amelyek olyan programot írnának, amit a csoport tagjai használni szeretnének.
Mindenfajta fejlesztés megalapozható egy szoftveradóval:
Tegyük fel, hogy mindenkinek, aki gépet vásárol, az ár egy adott x százalékát szoftveradóként kell befizetnie. A kormányzat ezt egy ügynökségnek adná, mint például az NSF (National Software Foundation), ami azt fejlesztésre költené. De ha a felhasználó adományoz szoftverfejlesztésre, akkor nem kell adót fizetnie, és hitelpontot kap. Így annak a projektnek adományozhat, amelyet ő választ, nem titkolva, hogy a majdani eredményeket használni tudja.
Egészen addig adakozhat, amíg annyi hitelpontja nincs, hogy nem kell adót fizetnie.
A teljes adóösszeget az adófizetők szavazása dönthetné el, amit az összes jövedelem arányában súlyoznának.
A következmények: A géphasználó közösség eltartja a szoftverfejlesztést. Ez a közösség dönti el, mekkora támogatás kell. Azok, akik el akarják dönteni, hogy melyik projektre költsék pénzüket, ezt szabadon megtehetik.
Az a hosszú távú törekvés, hogy a programok ingyenesek legyenek, egy lépést jelent a bőség világa felé, ahol senkinek sem kell majd nagyon keményen dolgozni a megélhetéséért. Az emberek annak szentelhetik magukat, ami örömöt okoz, mint pl. a programozás, miután a szükséges heti tízórás feladatokat, mint pl. a törvényhozás, családi tanács, robotjavítás és aszteroida-előrejelzés, elvégezték. Nem lesz majd szükség arra, hogy a megélhetéshez programozni kelljen.
Már most is nagyban csökkentettük a munka összes mennyiségét, amit a társadalomnak el kell végeznie az adott produktivitás mellett, de csak kevés vált ezek közül a munkás számára kellemes munkává, mert sok improduktív tevékenység szükséges a produktív tevékenység eléréséhez. Ennek fő oka a bürokrácia és a versenyellenes harc. A szabad szoftver nagyban csökkenteni fogja az ilyen haszontalan tevékenységeket a szoftvertermelésben. Meg kell ezt tennünk annak érdekében, hogy a technika eredményeinek és a produktivitásnak a felhasználásával kevesebbet kelljen dolgoznunk.
Az FSF
FSF – Free Software Foundation – a Szabad Szoftver Alapítvány, alapította Richard Stallman.
Az FSF a minden tiltástól és korlátozástól szabad szoftverek fejlesztésével és terjesztésével foglalkozik.
Az FSF jelentőssége abban áll, hogy az új információs termékek és eszközök minden fejlesztési munkája kizárólag társadalmi alapon folyik, olyan önkéntesek közreműködésével, akik a legkülönfélébb országokban élnek. Minden szükséges koordináció az Interneten történik. Ezért az FSF munkájába minden jelentkező bekapcsolódhat, bármelyik országban lakik is.
Az ilyen módon szervezett munka hatékonyságának bizonyítékai az FSF termékeinek kiváló minősége, közülük sok fejhosszal kiemelkedik kereskedelmi hasonmásaik közül, és a jövőbeni fejlesztések példájául szolgálhat.
Ha Ön magasan kvalifikált programozó, és úgy gondolja, hogy munkájával hasznot tud hozni az egész emberiség számára, akkor az Ön számára tér nyílik alkotói képességei megvalósítására új szoftvertermékek fejlesztésével az FSF égisze alatt. Ha Ön közre kíván működni az FSF munkájában, akkor vegye fel a kapcsolatot a koordinációs tanáccsal e-mail segítségével. Íme az e-mailcím: gnu@gnu.ai.mit.edu.
Az FSF a jövő szervezeteinek példája. Sikereivel bizonyítja: az egy cégnél vagy pláne az egy szobában összezárt munkának az ideje visszahozhatatlanul lejárt. A jövőben az emberek ott élhetnek, ahol nekik tetszik, például az erdőben egy tiszta vizű hegyi patak partján, vagy valamely óceániai atollon álló kunyhóban, és mindeközben kommunikálhatnak egymással – gyakrabban, mint mostanság kommunikálunk barátainkkal. Ön például már régen nem látta szüleit, barátait, volt osztálytársait, évfolyamtársait? Mit nem mond?! Ők mind a város másik végén élnek? Önnek néhány kilométer távolság gondot okoz, ám a jövőben a több tízezer kilométeres távolságok is felejthető apróságoknak fognak számítani.
És semmilyen túlzsúfolt, poros városok nem lesznek. A városok csak műemlékek gyanánt, történelmi/kulturális központok formájában maradnak fenn. A városokba csak némely esztéták fognak ellátogatni, akiket nem elégítenek ki a múzeumokban vagy utcákon tett virtuális séták, akik nem csupán látni, hallani és tapintani akarják a kulturális emlékeket, de be akarják szívni porukat is.
A hallható, látható és tapintható információ minősége ideális lesz. Éppen ezért az emberek ott élhetnek, ahol nekik jólesik, azzal foglalkozhatnak, amivel akarnak, azokkal dolgozhatnak együtt, akikkel tetszik. Tanuljon Ön is új módon élni és dolgozni. Az FSF segíthet ebben Önnek.
Copyright © 1991 Free Software Foundation, Inc.
Copyright © perevod na russzkij jazik, Jufa, V. M., 1992
Copyright © Nem hiteles magyar fordítás az orosz fordítás alapján: Dr. Nagy András, 2002
Mindenkinek joga van, ha megkapja ezt a dokumentumot, szó szerinti másolatot készíteni róla és terjeszteni azzal a feltétellel, hogy a másolat megkapóját a terjesztő felruházza a továbbterjesztés jogával az ebben a közleményben kikötött feltételek mellett.
Mi az a Szabad Szoftver Alapítvány?
A Szabad Szoftver Alapítvány (FSF – Free Software Foundation) a számítógépes programok másolása, továbbterjesztése, analízise és módosítása elé állított korlátok leépítését szolgálja. Ezt a célt szabad szoftverek fejlesztésének és használatának az ösztönzésével valósítjuk meg a számítógép-használat minden területén. Konkrétan szólva, egy teljesen integrált programrendszert gyűjtünk össze GNU (GNU’s Not Unix – a GNU Nem Unix) elnevezéssel, amely mindinkább kompatibilissé válik majd a Unixszal. Némely jelentős része e rendszernek már működik, és mi most ezt terjesztjük.
A “szabad” kifejezés elnevezésünkben két konkrét szabadságra vonatkozik: először is a programok másolásának és barátaink, munkatársaink számára való átadásának a szabadságára, másfelől a programnak az Ön kívánsága szerinti módosításának szabadságára a teljes forráskódhoz való szabad hozzáférés alapján. Továbbmenve, Ön tanulmányozhatja e forráskódot és ellesheti, hogy hogyan íródnak az ilyen programok. Végül Ön lefordíthatja e forráskódot, miután kijavította és a már meglévőkhöz saját változtatásait elhelyezte benne.
Más szervezetek az általuk elérhető bármilyen szabad szoftver terjesztésével foglalkoznak. Ezzel szemben az FSF erőfeszítéseit egy új, a GNU-rendszer irányába mutató szabad szoftver fejlesztésére összpontosítja, hogy feleslegessé tegye eszközök befektetését magába a rendszerbe.
A GNU fejlesztése mellett az Alapnak van egy másodlagos funkciója is: a GNU-szoftverek számára szalagok (sic! – N. A. – valószínűleg “leiterjakab” az orosz fordításban) és nyomtatott kézikönyvek készítése, terjesztés és az adományok gyűjtése a GNU-fejlesztés támogatásához. Adómentességet élvezünk, ezért adományait leírhatja adóalapjából (az USA-ban – N. A.). Fejlesztési erőfeszítéseinket részben az adományokból, részben a terjesztés bevételeiből finanszírozzuk. Vegye észre, hogy a terjesztés bevételei kizárólag a terjesztési szolgáltatásra szorítkoznak. Ön soha nem köteles senkinek fizetni a GNU-szoftverek használati jogáért, és bármikor lemásolhatja ingyen barátja gépéről szoftvereinket (feltéve, hogy a barátja is így akarja).
Az Alap ezenkívül fenntartja a Szolgáltatási alkönyvtárt: ez azoknak az embereknek a jegyzéke, akik fizetős szolgáltatásokat nyújtanak a GNU-rendszer és programjai felhasználóinak. Az alkönyvtár a GNU-Emacs disztribúció /etc/SERVICE állományában található. E szolgáltatások alatt az új felhasználók kérdéseire adott válaszok, a programok installálása és átvitele egy újabb rendszerbe vagy ezekhez hasonlóak értendők. Vegye fel velünk a kapcsolatot, ha be szeretné jegyeztetni magát a listára, vagy szüksége lenne egy másolatra.
Miután létrehoztuk programjainkat, állandóan megújítjuk és tökéletesítjük azokat. Évente kettőtől húszig terjed programjaink új verzióinak a száma. Az új programok kifejlesztésével együtt ez igen sok időt igényel, ezért bármilyen adományt megfelelő forráskódok, dokumentációk, gépek, munkaráfordítások vagy pénz formájában mindig hálásan üdvözlünk.
Az Alap kuratóriumának tagjai: Richard Stallman, elnök; Robert J. Chessell, pénztáros; Gerald J. Sassman, Harold Aubelson és Leonard H. Tower Jr., kuratóriumi tagok.
Mi az a “copyleft”?
Az előző, “Mi az a Szabad Szoftver Alapítvány?” című fejezetben mi azt hangsúlyoztuk, hogy “Ön soha nem köteles senkinek fizetni a GNU-szoftverek használati jogáért, és bármikor lemásolhatja ingyen barátja gépéről szoftvereinket”. Pontosan mit is értünk ezen, és mivel garantáljuk, hogy ez az elv érvényben marad?
A programok szabaddá tételének legegyszerűbb útja – köztulajdonná kell azokat tenni. Ekkor azok az egyének, akik megkapják őket egy másik tulajdonostól, vele együtt maguk is birtokolhatják e programokat. Ám ez a rosszhiszemű egyéneknek lehetővé teszi, hogy azt tegyenek, amit csak akarnak: például csak a lefordított programot árusítsák “ne adja át a szomszédjának” típusú licencfeltétellel. Ezzel, miközben ők élnek a szabad forráskód előnyeivel, ugyanakkor megfosztják attól a felhasználókat. Könnyen előfordulhat, hogy a felhasználók többsége így jutna hozzá a programokhoz, és ezzel célunk, hogy a programok minden felhasználó számára szabadak legyenek, alá lenne ásva.
Hogy ez ne történhessen meg, általában a GNU-programokat nem adjuk át köztulajdonba. Ehelyett azzal védjük meg, amit mi “copyleft”-nek nevezünk. A copyleft – törvényes eszköz, amely mindenkinek lehetővé teszi a program szabad másolását mindaddig, amíg a másolathoz jutó személyek egyben a másolat továbbterjesztésének, illetve megváltoztatásának szabadságát is megkapják (ami utóbbi egyet jelent azzal, hogy hozzáférést kell kapniuk a forráskódhoz). A szoftvercégek általában azért élnek a copyrighttal, hogy ezeket a szabadságokat megvonják; mostantól a szoftverek társtulajdonosai azért élnek a copylefttel, hogy ezeket a szabadságokat megőrizzék.
A GNU-project által használt copyleft egy copyrightközlés és a “GNU Általános Licence” kombinálásával jön létre. A copyrightközlés szokásos. Az Általános Licenc olyan másolási licenc, amely lényegében garantálja az általunk óhajtott szabadságoknak a meglétét, hogy azokkal bárki élhessen, és senki azokat bárkitől megtagadhassa. (Valójában ez a dokumentum egy többoldalas, meglehetősen bonyolult nyelvezetű jogi irat, amely – jogászunk állítása szerint – nélkülözhetetlen számunkra.) A licenc teljes szövegét tartalmazza az összes GNU-forráskód és több kézikönyv. Kérésére bárkinek megküldjük.
Felhívunk mindenkit, hogy programjaikat lássák el copylefttel, felhasználva az Általános Licencet; lényegében elegendő a program szövegében néhány mondatban utalni arra, hogy a licenc az adott programra érvényes. A Licenc mellékletében konkrét példák vannak az alkalmazására, ezért minden további részletet illetően e melléklethez utaljuk az érdeklődőket.
“Mivel a többi ember találmányai számunkra jelentős előnyökkel járnak, azért örömmel kell valamilyen találmánnyal szolgálnunk embertársainkat.”
Benjamin Franklin
(A mellékletek az Internetről kerültek letöltésre, illetve az onnan letöltött anyagok szerző általi fordításai vagy a szerző által kommentált változatai.)
© Dr. Nagy András, főiskolai tanár (BGF PSZF Kar, Közgazdaságtan tanszék)
Ezt az írást bárki publikálhatja, vagy más módon felhasználhatja e copyrightszöveg, a szerző neve, valamint a felhasználó által esetleg eszközölt változtatások pontos feltüntetésével, valamint azzal a kikötéssel, hogy e jogot a felhasználó is mindenki más számára biztosítja.
Jegyzetek
1 A cikk megírásához sok értékes gondolattal járult hozzá fiam, Nagy Dániel.
2 Az alábbi fejtegetések nem a szerzői jogok körüli jogszabályok betűjének bírálatát tartalmazzák – lévén a szerző nem jogász. Itt, hogy úgy mondjam, a szerzői jog gyakorlatának szelleme a kritika tárgya. Nem a jogi felépítmény, hanem a gazdasági alap.
3 SZJT 12. § (1) A szerzőt megilleti a jog, hogy művén és a művére vonatkozó közleményen – a közlemény terjedelmétől és jellegétől függően – szerzőként feltüntessék. A szerzőt a mű részletének átvétele, idézése vagy ismertetése esetén is meg kell jelölni. A szerző a neve feltüntetéséhez való jogot a felhasználás jellegétől függően, ahhoz igazodó módon gyakorolhatja.
(Az “MS Word” a Microsoft bejegyzett védjegye. A “Microsoft” a Microsoft bejegyzett védjegye. Az “M”, az “S”, a “W”, az “o”, az “r”, a “d” a latin–angol–magyar ábécé betűi.)
4 SZJT 13. § A szerző személyhez fűződő jogát sérti művének mindenfajta eltorzítása, megcsonkítása vagy más olyan megváltoztatása vagy megcsorbítása, amely a szerző becsületére vagy hírnevére sérelmes.
5 Nem a másolás mint szolgáltatás díjáról van szó!
6 Ha figyelmesen átböngésszük a PTK vonatkozó paragrafusait, azok is lényegében csak a vagyoni természetű jogok megsértését veszik komolyan:
PTK 84. §
(1) Akit személyhez fűződő jogában megsértenek, az eset körülményeihez képest a következő polgári jogi igényeket támaszthatja:
a) követelheti a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását;
b) követelheti a jogsértés abbahagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől;
c) követelheti, hogy a jogsértő nyilatkozattal vagy más megfelelő módon adjon elégtételt, és hogy szükség esetén a jogsértő részéről vagy költségén az elégtételnek megfelelő nyilvánosságot biztosítsanak;
d) követelheti a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést megelőző állapot helyreállítását a jogsértő részéről vagy költségén, továbbá a jogsértéssel előállott dolog megsemmisítését, illetőleg jogsértő mivoltától megfosztását;
e) kártérítést követelhet a polgári jogi felelősség szabályai szerint.
(2) Ha a kártérítés címén megítélhető összeg nem áll arányban a felróható magatartás súlyosságával, a bíróság a jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is kiszabhat.
(3) E szabályok irányadók akkor is, ha a jogsértés tilos reklám közzétételével történt.
PTK 85. §
(1) A személyhez fűződő jogokat – a (2) és a (3) bekezdésben foglalt kivételekkel – csak személyesen lehet érvényesíteni. A korlátozottan cselekvőképes személy a személyhez fűződő jogai védelmében maga is felléphet.
(2) A cselekvőképtelen személyhez fűződő jogok védelmében törvényes képviselője, az ismeretlen helyen távol levő személyhez fűződő jogok védelmében pedig hozzátartozója vagy gondnoka léphet fel.
(3) Meghalt személy emlékének megsértése miatt bírósághoz fordulhat a hozzátartozó, továbbá az a személy, akit az elhunyt végrendeleti juttatásban részesített. Ha a meghalt személy (megszűnt jogi személy) jó hírnevét sértő magatartás közérdekbe ütközik, a személyhez fűződő jog érvényesítésére az ügyész is jogosult.
(4) Ha a jogsértést valószínűsítették, és a késedelem jóvá nem tehető kárral járhat, a bíróság ideiglenes intézkedést tehet; ennek során elrendelheti a jogsértés eszközének bírósági zár alá vételét is.
PTK 86. §
(1) A szellemi alkotás a törvény védelme alatt áll.
(2) A védelmet – e törvény rendelkezésein kívül – az alkotások meghatározott fajtáira, valamint egyes rokon tevékenységekre a szerzői, az iparjogvédelmi (a szabadalmi, a védjegy-, eredet-megjelölés-, származásjelzés- és mintaoltalom), továbbá az újítói jog, valamint a hangfelvételek előállítóit védő jogszabályok határozzák meg.
(3) A törvény védi azokat a szellemi alkotásokat is, amelyekről a külön jogszabályok nem rendelkeznek, de amelyek társadalmilag széles körben felhasználhatók és még közkinccsé nem váltak.
(4) A személyeket védelem illeti meg a vagyoni értékű gazdasági, műszaki és szervezési ismereteik és tapasztalataik tekintetében is. A védelmi idő kezdetét és tartamát jogszabály határozza meg.
PTK 87. §
(1) Akinek szellemi alkotáshoz fűződő jogát megsértik – a külön jogszabályban meghatározott védelmen kívül –, a személyhez fűződő jogok megsértése esetén irányadó polgári jogi igényeket támaszthatja.
(2) A külön jogszabályok hatálya alá nem tartozó szellemi alkotásokat és a személyek vagyoni értékű gazdasági, műszaki, szervezési ismereteit és tapasztalatait érintő védelem körében a jogosult azt is követelheti, hogy az eredményeit elsajátító vagy felhasználó személy részeltesse őt az elért vagyoni eredményben.
7 Lásd az írás mottóját.
