A globális pénzügyi rendszer liberalizációjával egyidejűleg világszerte nő a nagyobb függetlenséggel rendelkező központi vagy jegybankok szerepe. Ezek prioritásaira a bankárok és a befektetők sokszor jelentős befolyással bírnak a felelősség alól azonban kivonják magukat.

A központi bankok – mint például az Egyesült Államokban a FED – vitathatatlanul a legfontosabb és legnagyobb befolyással rendelkező intézmények a pénzügyi és bankszektorban: képesek működési környezetük formálására, befolyásolják a kamatlábakat és a hitelállomány nagyságát, gyakran hatást gyakorolnak mindenfajta pénzügyi tranzakcióra, beleértve a tőzsdei és kötvénypiacokat is. A pénzügyi szektorban bekövetkező változások azonnali hatást gyakorolnak a reálgazdasági mutatókra, így a munkanélküliségi rátára, a háztartások reáljövedelmére, az árszínvonalra, a fogyasztói szokásokra és a megtakarításokra. Ennek következtében az, hogy a központi bankok miként hoznak döntéseket, befolyásolja mind a helyi, mind a globális gazdaságok alapvető működését.

Mit csinálnak a központi bankok? Mindenekelőtt a központi bankok közreműködésével történik annak a szabályozási közegnek a kialakítása, amelyben a kereskedelmi bankok működnek. A "bankok bankjaként" a központi bankok hatást gyakorolnak a kamatlábakra a gazdaságban. Ezt legfőképpen a bankrendszerben levő jegybanki tartalékok – vagyis a még ki nem hitelezett pénzmennyiség – szintjének változtatásával teszik. Amikor a tartalékok szintje nő, a bankok több hitelt nyújthatnak, a pénzmennyiség nő, és a kamatlábak csökkennek. Amikor a szabad tartalékok mennyisége kevesebb lesz, a bankok kevesebb hitelt helyeznek ki, a pénzmennyiség zsugorodik, a kamatlábak emelkednek.

A központi bankok mindemellett az ország végső hitelezői. Gazdasági válság esetén a – néha forgóeszközöknek nevezett – pénzügyi erőforrások gyakran hivatottak a probléma megoldására. Mindazonáltal, ha senki sem képes kölcsönnyújtásra, akkor a válság elmélyülhet. A jegybankok kulcsszerepe a kölcsönnyújtáshoz való elkötelezettségben rejlik, ha nehéz idők járnak a gazdaságra. Továbbá a központi bankok gyakran élnek kényszerítő eszközökkel más, a banki és más pénzügyi szektorokban intézmények vonatkozásában (például letéti követelmények a tőzsdei piacokon).

A pénzügyi liberalizáció és az új finanszírozási formák előretörése azzal jár, hogy számos bank és pénzügyi cég jóval könnyebben képes kikerülni az előírásokat. E fejlemények aláásták a központi bankok hagyományos szerepkörét. Napjainkban a nagyobb befolyással rendelkező jegybankok – mint például a FED – a pénzügyi piacok működésére elsődlegesen a befektetők várakozásainak megváltoztatásán keresztül hatnak. Egy – a FED részéről érkező – pozitív jelzés a világ piacainak szárnyalását is okozhatják. E tekintetben a jegybankok tevékenysége inkább pszichológiai, mint gazdasági alapokon nyugszik.

Egy – a központi bankok függetlensége mellett állást foglaló – felfogás szerint a jegybanki függetlenség a jegybank és a kormányzat politikai döntéshozatalának folyamatai közti relatív távolságot jelenti. A nagyobb függetlenség mellett szóló érv szerint, ha nem lenne egy erős elválasztóvonal a kormányzat és a jegybank között, akkor a monetáris politika a behatároltság mellett a kormányzati politika szeszélyeinek lenne kitéve. E megközelítés szerint a független jegybank a gazdaság külső szemlélőjeként objektíven hoz döntéseket a társadalom hosszú távú jólétének érdekében. Mindemellett a központi bankok függetlensége gyakran más, mint amilyennek látszik. Nem ritka, hogy a bankárok és befektetők igen nagy befolyással rendelkeznek a jegybank prioritásaira vonatkozóan. Ennek következtében a "független" jegybank ki van vonva a felelősségi kérdések súlya alól, ugyanakkor ki van téve a politikai befolyásnak, amit a politikai döntéshozatal általában tekintetbe is vesz. Ahogy a központi bankok függetlensége nő, egyre inkább az alacsony inflációt és egyúttal magas piaci kamatlábat célzó jegybanki politikát tartják szem előtt. Hasonló célkitűzés az alacsony munkanélküliségi ráta, amely a bérek emelését és profitmegszorítást eredményezhet, gyakran arra kényszerítve a jegybankot, hogy a gazdaságok visszafogását célzó intézkedéseket hozzon.

Világszerte elmozdulás tapasztalható a nagyobb függetlenséggel rendelkező jegybankok felé, miközben figyelemre méltó ütemben halad a globális pénzügyi rendszer liberalizációja is. Például, a pénzügyi unióra való készülődés jegyében az eurózóna számos központi bankja a nagyobb függetlenség irányában mozdult el az Európai Központi Bank létrehozását megelőzően. A kisebb mértékű pénzügyi szabályozás világszerte azt eredményezi, hogy bármilyen befolyás gyakorlására is csak a legnagyobb központi bankok lesznek képesek. És a nagyobb jegybanki függetlenség lehetővé teszi, hogy a világ lakosságának nagy többsége irányában az ilyen befolyás gyakorlása nem hordoz majd felelősséget.

(Fordította: Kertész András)

Forrás:

Epstein, Gerald: A political economy model of comparative central banking. Megjelent Robert Pollin és Gary Dymsky New Perspectives in Monetary Macroeconomics c. könyvében. University of Michigan Press, 1994.

Financial Markets Center: The silver anniversary gift. FOMC Alert. 5 (2). 2001.

A cikk történelmi perspektívában elemzi az immár 60 éve működő Bretton Woods-i intézményrendszert. Rámutat, hogy a folyton hangoztatott nemes célok mögött, politikai érdekek állnak: a cél a fejlett kapitalista országok politikai és stratégiai érdekeinek mindenáron való érvényesítése.

Bretton Woods hatvanadik évfordulójára

Hatvan évvel ezelőtt, 1944. július 22-én ért véget a Bretton Woods-i konferencia, mely létrehozta a Világbankot és a Nemzetközi Pénzügyi Alapot (IMF). A napokban, 2004. október 2-án és 3-án rendezik meg a Világbank és az IMF hagyományos éves együttes tanácskozását. A két intézmény ekkor ünnepli fennállásának hatvanadik évfordulóját. E pillanat alkalmat nyújt arra, hogy áttekintsük ezeknek az intézményeknek a történetét. Ez az első azoknak a tanulmányoknak a sorában, amelyek Bretton Woods intézményeinek működését történelmi perspektívában elemzik. Hamarosan a további cikkek is napvilágot látnak, 2004. október 9-én pedig a CADTM nemzetközi tudományos konferenciát szervez a következő címmel: IMF/ World Bank: 60 years old, high time to retire (60 éves az IMF és a Világbank: ideje nyugdíjba menniük).

A II. világháborút követő időszakban mind több harmadik világbeli ország politikai horizontján lehanyatlottak a korábbi gyarmati hatalmak. Ez a tendencia azonban a Világbankot és az IMF-et befolyásuk alatt tartó fejlett ipari országok kormányainak erős ellenállásába ütközött. A világbanki döntéseknek és lépéseknek erős politikai színezetük van: korlátokat kívánnak szabni a fejlett kapitalista hatalmak uralmát/hatalmát veszélyeztető fejleményeknek. Ilyen módon rendszeresen megsértik a Világbank alapszabályának egyik legfontosabb elemét, mely tiltja, hogy a "politikai" és a "nem gazdasági" természetű megfontolások a banki ügyletekben bármiféle szerepet játszhassanak. A Bretton Wood-i intézmények politikai elfogultságát mi sem bizonyítja jobban, mint a chilei, brazíliai, nicaraguai, kinshasa-kongói és romániai diktatúráknak nyújtott támogatás.

1. Antikolonialista és antiimperialista mozgalmak a harmadik világban

1955-től a bandungi (Indonézia) konferencia¹ nyomán jótékony, új szelek kezdtek fújni világszerte. A konferenciát közvetlenül a franciák 1954-es vietnami veresége vezette be, és mintegy azzal a közvetlen következménnyel zárult, hogy Nasszer közvetlenül a konferencia után államosította a Szuezi-csatornát. Aztán kirobbant a kubai (1959), majd az algériai (1954-1962) forradalom, és újjáéledt a vietnami felszabadítási harc. A harmadik világ egyre nagyobb területein a politikai cél a korábbi gyarmati hatalmak befolyásának felszámolása lett. Ez gyakorta maga után vonta az importcikkek helyettesítésének kérdését, és a fejlődő államok érdeklődése a belső piacok felé fordult. Ez a lépés a vezető ipari országok kemény ellenállását váltotta ki, amelyek kezükben tartották a Világbankot és az IMF-et. Ekkor léptek színre egyfelől a populista politikát folytató, burzsoá-nacionalista rezsimek (Egyiptomban Nasszer, Indiában Nehru, Argentínában Perón, Brazíliában Goulart, Indonéziában Sukarno, Ghánában N'Krumah…), másfelől a szocialista rendszerek (Kuba, a Kínai Népköztársaság).

Ebben a helyzetben a világbanki projekteknek egyértelmű politikai céljaik voltak: meg kellett akadályozniuk azoknak a mozgalmaknak az előretörését, melyek veszélyeztették a vezető kapitalista hatalmak dominanciáját.

2. A Világbanknak a nemzeti gazdaságokra gyakorolt intervenciós nyomása

A Világbank már az 1950-es évektől kezdve kezdte kiépíteni befolyási hálózatát, ami a későbbiekben meg is hozta hasznát. A harmadik világ országaiban igyekezett szolgáltatásaira irányítani a figyelmet. Mai befolyását és hatalmát jórészt annak az ügynökségi hálózatnak köszönheti, melyet az ügyfelei, illetve később adósai országaiban épített ki. A Világbank politikájának alapeleme, hogy minden erejével hitelezői hálózatának fenntartására törekszik.

Az 1950-es évektől kezdve a bank egyik legfontosabb célja az "intézményhálózat kiépítése" volt. Ez általában azt jelentette, hogy kvázi-kormányzati ügynökségeket hoztak létre a bank kliensországaiban² . Ezeket az intézményeket kimondottan mint pénzügyileg független szervezeteket hozták létre, melyek figyelembe vették ugyan az adott ország kormányainak döntéseit, de nem álltak a helyi politikai intézmények – ideértve a nemzeti parlamenteket is – ellenőrzése alatt. Ezek az intézmények a Világbank természetes meghosszabbításai lettek, és sokat köszönhettek neki – többek között létüket is. És bizony gyakorta a pénzügyi hátteret is.

E képviseletek létrehozása a Világbank elsődleges stratégiai célja volt, ezek révén tudott jelentős befolyást szerezni a harmadik világ országainak politikai gazdaságirányításában. Ezek az ügynökségek, melyek (általában a Világbank által sugallt) saját szabályaiknak és a bank által támogatott technokraták döntéseinek megfelelően működtek, arra szolgáltak, hogy a Világbank igényeit kielégítő stabil és megbízható forrásokat biztosítsanak, azaz "gyakorlatias" hitelajánlatokkal álljanak elő. Ezzel egyidejűleg a banknak párhuzamos hatalmi bázisul is szolgáltak, melyek révén a Világbank jelentősen befolyásolhatta a nemzetgazdaságokat és a társadalmakat, elkerülve a demokratikus ellenőrzés és a nyílt viták fárasztó procedúráit.

1956-ban a Világbank a Ford és a Rockefeller alapítványok támogatásával létrehozta a Gazdaságfejlesztési Intézetet. Az intézet hat hónapos képzést ajánlott a tagállamok hivatalos küldöttjeinek. "1971-re már több mint 1300 hivatalnok végezte el az EDI tanfolyamát, később sokan közülük országaik miniszterelnökei vagy fejlesztési, illetve pénzügyminiszterei lettek."³

Ez a politika kellemetlen következményekkel járt. A New York-i székhelyű Nemzetközi Jogi Központ (International Legal Center – ILC) megvizsgálta a Világbanknak 1949-1972 között Kolumbiában alkalmazott módszereit, és arra a megállapításra jutott, hogy a Világbank lépéseinek meghatározó szerepe volt az egész régió politikai struktúrájának és társadalmi fejlődésének irányára, mivel aláásták a politikai pártrendszert és megingatták a végrehajtói és törvényhozói ágazatok szerepét.

Az 1960-as évektől a bank egyedi és újszerű eszközöket alkalmazott a hitelezett országok belügyeinek befolyásolására. Ugyanakkor a Világbank nyomatékosan tagadta és ma is tagadja, hogy ez a beavatkozás politikai jellegű volna. Ellenkezőleg, kitart a mellett az állítása mellett, hogy a banki politika független a hatalmi struktúráktól, és hogy a politikai és a gazdasági ügyek egymástól elkülönülő szférák.

3. Hogyan befolyásolják a Világbank kölcsönpolitikáját a politikai és a geostratégiai szempontok?

A Világbank alapszabálya IV. cikkelyének 10. szekciója leszögezi: "A Világbank és tisztviselői nem avatkoznak bele egyetlen tagország politikai ügyeibe sem; döntéseikben nem befolyásolja őket a tag vagy tagok politikai természete. Döntéseiket kizárólag gazdasági szempontok alapján hozzák meg, és e megfontolásokat részrehajlás nélkül mérlegelni fogják annak érdekében, hogy az I. cikkelyben megfogalmazott (a bank által kidolgozott) célokat elérjék."

A Világbank számos szisztematikus eszközt talált a fenti kikötések kijátszására, hogy számításba vehessen "politikai" és "nem gazdasági" megfontolásokat is, noha ezzel megsértette működési szabályzatának egyik leglényegesebb kikötését. A Világbank nem volt hajlandó kölcsönt nyújtani a II. világháború után Franciaországnak mindaddig, amíg a kormánynak kommunista tagjai is voltak. Egy nappal azután viszont, hogy a kommunista miniszterek 1947 májusában kiléptek a kormányból, Franciaország megkapta a kölcsönt, melyet addig hiába kért.⁴

A Világbank ismételten megsértette alapszabályzatának IV. cikkelyét. A bank valójában számtalan olyan döntést hozott, melyek politikai megfontolásokon alapultak. A kormányok gazdaságpolitikájának minősége nem játszik meghatározó szerepet döntéseiben. A bank sok esetben adott pénzt olyan országok vezetőinek, amelyekben a gazdaságpolitika csapnivalóan rossz volt és kiemelkedően nagy volt a korrupció szerepe: Indonézia és Zaire jellemző példa erre. Pontosabban, a Világbank döntései azon országok esetében, melyek a bank meghatározó részvényesei számára fontosak, rendszeresen e részvényesek érdekei és várakozásai szerint alakultak és alakulnak – első helyen az Egyesült Államok érdekei állnak.

1947-től a szovjet tömb összeomlásáig a Világbank és az IMF döntéseit nagyrészt az alábbi feltételek szabták meg:

• elkerülni az önálló társadalmi modellek támogatását;
• olyan nagyszabású tervezetek (Világbank) vagy politikai irányvonal (IMF) anyagi támogatása, mely elősegíti a fejlett ipari országok exportjának növelését;
• megtagadni a támogatást minden olyan rendszertől, mely az Egyesült Államok vagy más jelentős részvényes számára potenciális fenyegetést jelent;
• az ún. szocialista tömbhöz tartozó egyes országok politikai elkötelezettségének megváltoztatása annak érdekében, hogy a szovjet blokk kohézióját gyengítsék. Ezért kapott Jugoszlávia segélyt, hiszen 1948 óta letért a Moszkva által kijelölt útról, illetve ezért támogatta a Világbank Romániát, amely az 1970-es évektől Ceaucescu vezetésével függetlenedett a KGST-től és a Varsói Szerződéstől;
• a nyugati kapitalista tömb, mindenekelőtt az Egyesült Államok stratégiai szövetségeseinek nyújtott támogatás (például Indonéziának 1965-től máig, Mobutunak Zaire-ban, továbbá támogatás a Marcos vezette Fülöp-szigeteknek, az 1964-ben puccsal hatalomra került diktátoroknak Brazíliában, Nicaraguában a diktátor Somozának, az apartheid Dél-Afrikának);
• minden eszközt igénybe venni annak érdekében, hogy megakadályozzák a harmadik világ országai és a szovjet tömb vagy Kína kapcsolatainak szorosabbá válását: például ezért tartották távol a Szovjetuniót Indiától vagy a Sukarno vezette Indonéziától.

E politika megvalósítása érdekében a Világbank és az IMF általában a következő taktikát alkalmazta: nagyobb megértést tanúsított azon jobboldali kormányok iránt (kevésbé szigorú feltételekhez kötötte a kölcsönöket), melyeknek erős baloldali ellenzékkel kellett szembenézniük, mint azon baloldali kormányok iránt, melyeknek erős jobboldali ellenzékük volt. Konkrétan ez azt jelenti, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények sokkal magasabb követelményeket támasztanak a baloldali kormányzatokkal szemben, és ezzel jelentősen megnehezítik életüket, s ezáltal is gyengítik ezeket az erőket, illetve megkönnyítik a jobboldal útját a hatalomhoz. Hasonló logika alapján támasztott alacsonyabb követelményeket a baloldali ellenzék által szorongatott jobboldali kormányzatokkal szemben, hogy így is útját állja a baloldal hatalomra jutásának. A monetarista ortodoxiának szabadon változtatható a mintázata: az éppen kívánatos képet számos politikai és geostratégiai szempont rajzolja ki.

Egyes konkrét esetek – Chile, Brazília, Nicaragua, Zaire és Románia – jól illusztrálják ezt a helyzetet: esetükben a döntések a Világbank és az IMF együttes megfontolásainak eredményei, hiszen e két intézményt általában azonos szempontok vezérlik, és egyazon hatásoknak vannak kitéve.

Az IMF és a Világbank egyetlen percig sem habozott, hogy vajon támogasson-e diktatúrákat, amikor az kapóra jött nekik (és más jelentős kapitalista hatalmaknak). AZ UNDP által közzétett Jelentés az emberiség fejlődéséről a világban (World Report on Human Development, 1994-es kiadás) szerzője feketén-fehéren kijelenti: "De a retorikához képest a valóság egészen más arcát mutatja, amint azt a demokratikus és az autoriter rezsimeknek nyújtott ODA egy főre jutó összege igazolja. Tény, hogy az 1980-as években az Egyesült Államok perverz viszonyba állította az egyes államoknak adott segélyt és az emberi jogok helyzetét. Szemmel láthatólag a többi adományozót sem zavarták etikai megfontolások. Észrevehető, hogy előnyben részesítik a hadi törvényeket alkalmazó rezsimeket, s ezzel csöndben elismerik, hogy szerintük az ilyen rendszerek biztosítják a politikai stabilitást, és javítják a gazdasági irányítást. Miután Banglades és a Fülöp-szigetek visszatért a polgári törvénykezéshez, a Világbank által nyújtott segélyekből kisebb arányban részesültek."⁵

4. Az IFI politikai elfogultsága: néhány példa a diktatúráknak nyújtott anyagi támogatásról

Allende demokratikusan megválasztott kormányának működése idején (1970-1974) Chile egyáltalán nem részesült világbanki hitelben. Az 1973-as katonai puccs után, Pinochet hatalomra lépésével az ország egy csapásra hitelképessé vált. Pedig nyilvánvalóan mind a Világbank, mind az IMF vezetői jól ismerték Pinochet rendszerének mélységesen önkényuralmi és diktatórikus jellegét. Ebben az esetben égbekiáltó az összefüggés a hitelpolitika és a geopolitikai kontextus között.

João Goulart demokratikus rendszerét a hadsereg 1964 áprilisában megbuktatta. A három évre befagyasztott IMF- és világbanki hitelek hamarosan újra megindultak Brazíliába.⁶

Az események rövid áttekintése: 1958-ban Kubitschek, brazil elnök tárgyalásokat folytatott az IMF-fel arról, hogyan juthatna hozzá egy 300 millió dolláros USA-hitelhez. Végül is Kubitschek elutasította az IMF diktálta feltételeket, és az amerikai kölcsön nélkül is boldogult. Ezzel jelentős népszerűségre tett szert.

Utódja, Goulart bejelentette, hogy radikális földreformprogramot akar végrehajtani, valamint hogy állami tulajdonba kívánja venni az olajfinomítókat: ekkor a hadsereg megbuktatta. A puccs másnapján az Egyesült Államok elismerte az új katonai rezsimet. Nem sokkal később a Világbank és az IMF megváltoztatta a Brazíliával kapcsolatos hitelpolitikáját. Ami a katonai vezetést illeti, azonnal hatályon kívül helyezte az Egyesült Államok és az IMF által bírált gazdasági lépéseket. Figyelemre méltó, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények azon az állásponton voltak, hogy a katonai rezsim egészséges gazdasági módszereket alkalmaz.⁷ Ennek ellenére 1965-ben a GDP 7%-kal esett, és több ezer cég ment csődbe. A rezsim kíméletlen elnyomást alkalmazott, törvényen kívül helyezte a sztrájkjogot, jelentősen csökkentette a reáljövedelmeket, mellőzte a szabad titkos választásokat, feloszlatta a szakszervezeteket, a kínzásokat pedig szisztematikusan alkalmazta ellenfeleivel szemben.

A Somoza-klán az Egyesült Államok katonai intervenciója következtében az 1930-as évektől gyakorolta a hatalmat Nicaraguában.⁸ 1979. július 19-én széles körű népi felkelés söpörte el Anastasio Somoza diktátor kormányát, s a vezérnek menekülnie kellett. A Somoza család markában tartotta az ország legjelentősebb értékeinek javát, és részrehajló volt a nagy külföldi, különösen az amerikai cégek iránt. Az emberek gyűlölték őket. Ugyanakkor a Világbank két kézzel osztogatta Anastasio Somoza diktatúrájának a hiteleket. A diktatúra bukása után szövetségi kormányzat alakult a korábbi (üzletemberek vezette) demokratikus ellenzék és a sandinista forradalmárok részvételével. Ez utóbbi csoportosulás nem titkolta sem a Kuba iránti szimpátiáját, sem azt, hogy bizonyos gazdasági reformokat óhajt végrehajtani (földreformot, egyes külföldi cégek államosítását, a Somoza-klán birtokainak elkobzását, az írástudatlanság felszámolását…). Washington a végsőkig támogatta Anastasio Somozát, mert úgy vélte, az újonnan hatalomra került kormány Közép-Amerikában teret nyit a kommunizmus előtt. A diktatúra megdöntésekor hatalmon lévő Carter és kormányzata kezdetben nem fordult szembe az új kormánnyal. Ám a helyzet egy csapásra megváltozott, amikor Ronald Reagan beköltözött a Fehér Házba. 1981-ben bejelentette, hogy mindent elkövet a sandinisták hatalomból való kiűzésére. Pénzügyi és katonai támogatást nyújtott a Nemzeti Gárda volt tagjai által kezdeményezett felkelésnek (a "contrarevolucionarios" vagy "contras" erőinek). Az USA légiereje sok nicaraguai kikötőt elaknásított. Ilyen szorongató fejlemények hatására a sandinista többségű kormány politikája egyre radikálisabb lett… Az 1984-es választásokon – mely ötven éve az első demokratikus választás volt az országban – a sandinista Daniel Ortegát a szavazatok 67%-ával választották elnöknek. A következő évben az Egyesült Államok kereskedelmi embargót vezetett be Nicaragua ellen, s ezzel a külföldi befektetők előtt elzárta az ország gazdaságát. A Világbank a sandinista elnök választási győzelme után felfüggesztette az országnak folyósított kölcsönöket. A sandinisták energikusan követelték, hogy a Világbank újra biztosítsa a kölcsönöket. Hajlandók lettek volna drákói strukturális terveket is végrehajtani. A Világbank azonban nem tett további engedményeket, és nem adott kölcsönt az országnak 1990 februárjáig, a sandinisták választási vereségének időpontjáig, amikor Violeta Barrios de Chamorro, az USA által támogatott konzervatív jelölt lett az elnök.

Az ENSZ főtitkárának jelentése már 1962-ben feltárta, hogy Mobutu sok millió dollárt lopott össze, és a pénzt hadserege fejlesztésére fordította. 1982-ben Erwin Blumenthal, az IMF egyik vezető munkatársa, német bankár, elmarasztaló jelentésben számolt be a Mobutu által irányított Zaire-ról. Blumenthal felhívta a külföldi vezetők figyelmét arra, hogy nem számíthatnak a kölcsönök visszafizetésére mindaddig, amíg Mobutu marad hatalmon. 1965 és 1981 között a zaire-i kormány körülbelül 5 milliárd értékben vett fel külföldi kölcsönt, és 1976 és 1981 között 2,25 milliárd dollárnyi külföldi kölcsöneinek átütemezésével négyszer is foglalkozott a Párizsi Klub.

Mobutu hibás gazdaságpolitikája és a hitelek jó részének szisztematikus elsikkasztása sem akadályozta meg, hogy az IMF és a Világbank tovább folyósítsa kölcsöneit a diktatórikus rendszer támogatására. Megdöbbentő tény, hogy a Blumenthal-jelentés elkészülte után a világbanki kölcsönök összege ténylegesen növekedett (akárcsak az IMF kifizetései, de ezt a grafikon nem mutatja). Egyértelmű, hogy a Világbank és az IMF döntéseiben nem játszanak fontos szerepet a józan gazdaságirányítás szempontjai. Mobutu rendszere stratégiai szövetségese volt az Egyesült Államoknak és a Bretton Woods-i intézményekben részt vevő többi befolyásos hatalomnak (Franciaországot és Belgiumot is beleértve) a hidegháború időszakában. 1989-1991 után, a berlini fal ledőltével, majd a Szovjetunió összeomlásával Mobutu rezsimje elvesztette jelentőségét. Mi több, sok afrikai országban, többek között Zaire-ban is, a nemzeti konferenciák demokratikus követelésekkel álltak elő. A világbanki kölcsönök hamarosan apadni kezdtek, és az 1990-es évek közepére teljesen meg is szűntek.

1947-től Románia a szovjet tömb része lett. 1972-ben pedig Románia volt az első a szovjetbarát országok közül, mely belépett a Világbankba.

A hatalmat irányító Kommunista Pártnak 1965-ben lett főtitkára Ceaucescu. 1968-ban Ceaucescu ellenezte Csehszlovákia szovjet megszállását. A román hadsereg nem vett részt a varsói szerződés hadműveletében. Ez a Moszkvától való elhatárolódás egyértelművé tette Washington számára, hogy a Világbank révén szorosabbra kell fűznie kapcsolatait a romániai rezsimmel.

A Világbank ezért már 1973-ban megkezdte Bukaresttel a tárgyalásokat a hitelpolitikáról; ezek nagyon gyorsan eljutottak a kölcsönösen elfogadható feltételekhez. 1980-ban Románia már a Világbank nyolcadik legjelentősebb hiteligénylője volt. Aart van de Laar, a Világbank történetével foglalkozó történész jellemző anekdotát említ 1973-ból. Ezen év elején részt vett a bank vezetőinek értekezletén, mely a Romániának nyújtandó kölcsönök feltételeiről tárgyalt. Egyes vezetők meglehetősen szkeptikusan viszonyultak az ügyhöz, mivel hiányoztak a román gazdaságot elemző komoly tanulmányok, de Robert McNamara kijelentette, hogy ő mélyen megbízik a szocialista országok pénzügyi megbízhatóságában a hitelek visszafizetését illetően. Ekkor az egyik jelenlévő megszólalt: "Lehet, hogy Allende Chiléje még nem eléggé szocialista?"⁹ Erre McNamara fagyos hallgatása volt a válasz.

A Világbank döntései nem függtek komoly gazdasági feltételektől. Primo, miközben a Világbank rendszeresen elutasította olyan országok kérését, melyek nem tudták visszafizetni régi, szuverén adósságaikat, Romániának úgy kezdett kölcsönt folyósítani, hogy nem rendezte vele a kiugróan magas tartozások ügyét. Secundo, Románia gazdasági csereüzleteinek döntő többségét nem konvertibilis valutában, a KGST-n belül bonyolította. Hogyan lesz képes akkor az ország a kölcsönöket kemény valutában visszafizetni? Tercio, Románia kezdettől fogva elhárította a Világbank azon követelésének teljesítését, hogy gazdasági adatait bocsássa rendelkezésére. Egyértelműen politikai megfontolások miatt létesített a Világbank Romániával szoros kapcsolatokat. A demokrácia hiánya és a szisztematikus rendőri megtorlás – akárcsak a fenti esetekben – itt sem jelentett a Világbank számára problémát.

Románia hamarosan a Világbank egyik legfontosabb ügyfele lett, s ennek eredményeképp a román vezetés óriási projekteket indított (felszíni szénbányák megnyitása, termálvízi villamos erőművek), melyek – s ez kezdettől fogva világos volt – súlyos következményekkel jártak a környezetre. A felszíni bányák üzemeltetése érdekében a hatóságok kitelepítették az ott élő mezőgazdasági termelőket. Másfelől a Világbank támogatta a román népesedéspolitikát, melynek a magasabb születési szám elérése volt a célja.

1982-ben, amikor az adósságválságnak már nemzetközi következményei voltak, a román rezsim úgy döntött, hogy sokkterápiát vezet be az országban. Románia gyakorlatilag megszüntette az importot, hogy a többletbevételeket kemény valutában kifizethesse a külföldi hitelezőknek. "Románia bizonyos szempontból »példás« adós volt – legalábbis a hitelezők szempontjából."¹⁰

5. Összegzés

A Világbank alapszabályzata 10. cikkelyének 4. pontjával ellentétben mind a Világbank, mind az IMF rendszeresen adott hitelt egyes országoknak annak érdekében, hogy politikájukra befolyást gyakorolhasson. Tanulmányunkban fentebb bemutatott példáink igazolják, hogy a döntéseket meghatározó szempontok a fejlett kapitalista hatalmak politikai és stratégiai érdekeit tükrözik. A fejlett kapitalista országok támogatását élvező rezsimek abban az esetben is kaptak pénzügyi támogatást, ha gazdaságpolitikájuk nem felelt meg a nemzetközi pénzügyi intézmények hivatalos előírásainak, illetve ha nem tartották tiszteletben az emberi jogokat. Másfelől, a fejlett kapitalista államok által ellenségesnek minősített rendszerek nem jutottak multilaterális-kölcsönökhöz, mondván, nem felelnek meg ezen intézmények gazdasági kritériumainak. A Bretton Woods-i intézmények a hidegháború megszűntével sem hagytak fel ezzel a politikával. A trend mindmáig folytatódik: példázza ezt a Jelcinnek és Putyinnak adott kölcsön, az indonéz Suharto rendszerének 1998-ig (Suharto bukásáig) folyósított támogatás, az Idriss Déby vezette Csád megsegítése, a Kínai Népköztársaságnak, az idegen megszállás alatt lévő Iraknak a meghitelezése stb.

(Fordította Baráth Katalin)

Bibliográfia

Devesh Kapur, John P. Lewis, Richard Webb, 1997: The World Bank. Its First Half Century, volume 2: Perspectives, Brookings Institution Press, Washington D.C., 776 oldal.

PNUD, 1994: Rapport mondial sur le développement humain, Economica, Paris, 239 oldal.

Bruce Rich, 1994: Mortgaging the Earth, Earthscan, London, 376 oldal.

Eric Toussaint, 1999: Your Money or Your Life. The Tyranny of Global Finance, Pluto Press, London, 1999.

Damien Millet, Eric Toussaint, 2003: The Debt Scam, VAK Publication, Mumbai, 2003.

Damien Millet, Eric Toussaint, 2004: Who Ows Who? 50 Questions about World Debt, Zed Books, London, 2004.

Aart van de Laar, 1980: The World Bank and the Poor, Martinus Nijhoff Publishing, Boston/The Hague/London, 269 oldal.

Jegyzetek

1 A bandungi konferenciát Sukarno indonéz elnök hívta életre 1955-ben, s ezzel útjára indult az el nem kötelezett országok mozgalma. Sukarno, Tito és Nehru hangot adtak a harmadik világ azon reményének, hogy sikerül lerázni a régi gyarmatosítási rendszer béklyóit. Néhány gondolatot idézünk Sukarnónak a konferencia megnyitóján elhangzott beszédéből: "Sokszor elmondják nekünk, hogy a »gyarmatosítás ideje lejárt«. Ne engedjük magunkat becsapni vagy akár csak ellágyulni ettől. Azt mondom önöknek, a gyarmatosítás még nem múlt ki. Hogy is nyilváníthatnánk halottnak, amíg Ázsia és Afrika nagy része nem szabad. (…) A gyarmatosításnak megvan már az új ruhája is: a gazdasági ellenőrzés, az intellektuális ellenőrzés vagy akár a nemzeten belül élő kicsi, de ellenséges közösség által gyakorolt tényleges fizikai kontroll. Ügyes és elszánt a mi ellenségünk, és sokféle álruhát ölthet. Nem fog egykönnyen lemondani a zsákmányáról. Akárhol, akármikor és akárhogyan is lép fel, a gyarmatosítás ördögi dolog, és mint ilyet el kell törölni a föld színéről"… (Forrás: Afrika – Ázsia beszél Bandungból, Djakarta, Indonézia Külügyminisztériuma, 1955. 19-29. o.)

2 Bruce Rich említ néhány példát a Világbank által alapított ügynökségek köréből: Thaiföldön például az Industrial Finance Corporation of Thailand (IFCT), a Thai Board of Investment (BOI), a National Economic and Social Development Board (NESDB) és az Electrical Generating Authority of Thailand (EGAT); Indiában a National Thermal Power Corporation (NPTC), a Northern Coal Limited (NCL) stb. (lásd Bruce Rich, 13. és 41. o.).

3 Rich, op. cit. P. 76. Lásd még: Stern Nicholas és Ferreira Francisco, 1997: "The World Bank an »intellectual actor«" in Kapur Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half-Century, Volume 2, p. 583-585.

4 Lásd Kapur, Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half Century, Volume 1: History, Brookings Institution Press, Washington, D.C., p. 1218.

5 UNPD, 1994: Human Development Report, p. 76.

6 A fent összefoglalt tények elemzése megtalálható in Payer, Cheryl, 1974: The Debt Trap: The International Monetary Found and the Third World, Monthly Review Press, New York and London, p. 143-165.

7 1965-ben Brazília aláírta az IMF-fel a segélyegyezményt, új hiteleket kapott, és az Egyesült Államok, számos európai hitelező állam és Japán átütemezték a brazil adósságot. A katonai puccsot követően az országnak nyújtott hitelek a zéróról az 1960-as évek második felében átlagosan 73 millió USA-dollárra nőttek, az 1970-es évek közepére pedig elérték az évi átlag félmilliárd amerikai dollárt.

8 A Somoza-klán 1935-ben került hatalomra, az Egyesült Államok ekkor hajtott végre katonai intervenciót az országban, és a család 1979-ig maradt a hatalom élén, amikor népi felkelés söpörte el Anastasio Somoza diktatúráját. Ekkor Paraguayba menekült, ahol ugyancsak egy diktátor, Alfredo Strössner volt hatalmon.

9 Van de Laaar, Aart, 1980: The World Bank and the Poor, Martinus Nijhoff Publishing, Boston/The Hague/London, p. 40.

10 "Romania was, in a sense, a »model« debtor, at least from the creditors' point of view", Kapur, Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half-Century, Volume 1: History, Brookings Institution Press, Washington D.C., p. 1061.

Rózsa György: Ante-equilibrium. Vitairat a fejlődő országok esélyegyenlőségéről, Argumentum, 2004 könyvéről

2004. május 1-jén Magyarországot beljebb eresztették a fejlett országok klubjába, igaz, inkább a hátsó udvarába. S máris lelkiismeret-furdalásunk legyen? Miért éppen most nézzünk szembe a világ egyenlőtlenségeivel, nyomorával, melyet az információs technika egyenlőtlen terjedése is gerjeszt? Hát éppen ezért! Mert a törésvonalaktól, szakadékoktól szabdalt világunkról, a mi Világunkról van szó! Mert baloldali ember csak a totalitásban gondolkodhat! "A történelem tanulsága szerint valamennyi jelentős társadalmi vagy tudományos és műszaki változás többnyire az egészből és nem a részekből áll össze" (20. o.).

Rózsa György, az MTA Központi Könyvtárának és az ENSZ genfi könyvtárának volt főigazgatója, éppen most látta szükségesnek, hogy elénk tegye ezt a kis, de súlyos tartalmú kötetet. Címe: Ante-equilibrium. Vitairat a fejlődő országok esélyegyenlőségéről (Argumentum, 2004).

Ha ante-equlibrium, akkor – mivel ez egyensúly előtti állapotot jelent – távlatosan lehetséges a kiegyensúlyozottság. Mármint a fejlődő országok esélyegyenlősége. Rózsa György ugyanis az egyensúlyi helyzetet az esélyegyenlőséggel azonosítja.

Fejtő Ferenc írja Rózsa könyvének előszavában: "Az »esélyegyenlőség« – vagy inkább azt kellene mondani, hogy esélyegyenlőtlenség – a világ jövőjének egyik legfontosabb és legsürgetőbb megoldásra váró problémája, hiszen tudjuk, hogy az egyre jobban terjedő globalizáció hatására a világ népességének többségét alkotó »fejlődő«, illetve a fejlett országokkal szemben elmaradott országok közötti, elsősorban az életszínvonalban és a termelésben meglévő különbségek annyira elmélyültek, hogy szinte utópiává vált a szakadék áthidalásának lehetősége" (9. o.). Magam a téma kutatójaként ennél is egyértelműbben fogalmazok: a transznacionális kapitalizmus jelenlegi világrendje – szükségszerűen és végzetszerűen – soha nem látott mértékben felnagyítja a fejlett és az elmaradott világ közötti fejlődési-fejlettségi szakadékot. Tulajdonképpen erre Rózsa György maga is utal, amikor a mefisztói "eladó az egész világ"-ra, a pénzügyi érdekekre hivatkozva kijelenti: "az alapvetőnek tekintett értékek-érdekek között nem tapasztalható közeledés. Ez jelenleg és még hosszú ideig nem fog változni". S a megoldás: "talán belátható, hogy a helyesen értelmezett önérdek is a mások érdekeivel való összebékítés lehet, ez utóbbinak azonban nem érkezett el az ideje… Sok megrázkódtatásnak kell még a világban bekövetkeznie ahhoz, hogy az ésszerű pénzügyi profit hatásának korlátozása gyakorlatilag felmerüljön" (53-54. o.). Ez a könyv legmélyebb világértékelése, mellyel magam is szimpatizálok. Szimpatizálok, mert láttatja, hogy ez nem mehet sokáig így tovább. Az azonban kétséges, hogy a már úgyis alacsony profitszintek mellett (hiszen a fejlett országokban is napirenden van a dolgozók jólétének leépítése) a "fejlett világ", azaz a transznacionális tőke érdeke – akár hosszabb távon – összebékíthető, kompromisszumra, önérdekű felismerésre szorítható lenne a fejlődő országok vonatkozásában. Én nemmel válaszolok arra a lehetőségre, mely szerint "ha egyáltalán létezhet »történeti kompromisszum« (Gramsci) nemzetközileg a gazdagok és a szegények között, ebben minden bizonnyal a munkalehetőség, az erre való többoldalú késztetés, támogatás, döntő szerephez jut" (50. o). A "társadalmi béke megvásárlásának" (52. o.) késztetése a mai gazdasági helyzetben bizony nagyon gyenge, éppen ellenkezőleg, a globális tőke a korábbiaknál nagyobb globális konfrontációra készül!

Ennek ellenére, mégsem utópikusak Rózsa György víziói, mivel nem kívánnak ilyen nemzetközi "osztálykompromisszumot". Javaslatai megalapozottak, mert saját élettapasztalatából, a felismert lehetőségekből, a segélyezés jelenlegi anomáliáinak felismeréséből fakadnak. Rózsa több fejlődő országban is szakértőként tevékenykedett, ugyanakkor belülről ismeri a nemzetközi szervezetek, mindenekelőtt az ENSZ szakosított szervezeteinek tevékenységét. Olyan új modellt javasol a "technikai segítségnyújtás" reformjára, mely a jelenlegi körülmények között is kiindulópontul szolgálhat. Célja mindezzel pedig az, hogy az elmaradott országokat, ha nem is a felzárkózás, de legalább a bekapcsolódás útjára segítse, lakóikat felemelje "a nyomorból a fenntartható szegénységbe". Ezt azonban nem karitatív tevékenységnek tekinti.

A koncepció lényege, hogy komplex integrált információs, általános ismereteket és gyakorlati képzést egyszerre nyújtó központokat kellene létrehozni a segélyalapokból a fejlődő országokban. Ezt nevezi MAMA-rendszerű (Multifunkcionális Alkalmazott Munkakészségi Alap) képzésnek.

Ez a modell a könyvtári funkciót, a könyv- és újságkiadást, a levéltárat, a hagyományos és a gyakorlati oktatást integrálná. Fő küldetése az olvasás- és munkavégzési készség növelése (multifunkcionális képzés), mely javíthatja az elmaradott országok esélyeit a gazdasági fejlesztésre. Továbbá ingyenessége révén biztosítaná az egyébként fizetésképtelen tömegek keresletét a kulturális javak iránt. Ez a globális kulturális intézményrendszer egyben a globalizáció újfajta értelmezését jelenti a fejlődő országokra (60. o.).

Tisztában van ugyanakkor Rózsa György a megvalósítás nehézségeivel is. Utal az ENSZ segélytevékenységének (a szakosított szervek) párhuzamosságaira, sőt a segélyben részesülő országok nehézségeire is. "Az »egy fedél alatti« átszervezés, átstrukturálódás ugyanis mind a kezdeményező, mind pedig a »kedvezményezettek« bizonyos anyagi, szervezési és személyi veszteségével járhat a bejáratott út elhagyásával" (61-62. o.). Mégsem reménytelen a javaslat jövője! Az ENSZ 2005. évi közgyűlésén fog szembenézni a millenniumon elfogadott, a fejlődő országok helyzetét 2015-ig javítani hivatott célkitűzései időarányos megvalósulásának elmaradásával. Rózsa György neve ismert az ENSZ-ben, van rá esély, hogy javaslatait komolyan vegyék. Csak remélni lehet, hogy röpiratának üzenete bekerül a jövő évi közgyűlés előkészítésének szellemi folyamatába! Csak biztatni lehet arra, hogy keresse meg az ehhez szükséges csatornákat!

Rózsa könyvének üzenete tehát, mint maga is frappánsan megfogalmazza: "alternatív és gyökeresen más szemlélete a globalizációnak. Másfajta realizálása egy több évtizedes nemzetközi modellváltásnak. Nem piacgazdasági verseny ez, de verseny a világ többségének népessége szerény, fokozatos felemelkedéséért". Hát ezért állítom, hogy nagyon tisztességes ez a vitairat! S csak remélni lehet, hogy a Rózsa György által is ellenérdekeltnek bemutatott "piac", továbbá az intézményi és lokális érdekszövevény hálóján nem akad fenn egy elvileg ma is megvalósítható, a segélyeszközök felhasználásának hatékonyságát bizonyosan javító kezdeményezés. A "Rózsa-modell" – mint a Tobin-adó – akár a világméretű globalizációkritikus mozgalmak egyik célkitűzé­sévé válhat.

A vitairat fő mondandójának ismertetése nem olyan poéngyilkosság, mint egy izgalmas krimi végkifejletének kifecsegése. A könyvecskét azonban sok más gondolatáért és gondolatébresztő okfejtéséért is érdemes kézbe venni. Szó esik az "információs társadalomról" és arról, hogy annak előnyeit főleg a fejlett országok élvezik, tehát a tudományos-technikai és a társadalmi fejlődés között ellentmondás feszül. Külön részt szentel az esélyegyenlőség statisztikai mérhetőségének. Állást foglal amellett, hogy a munka döntő jelentőségű a fejlődő országokban. Szóba hozza az ENSZ-szervezetek bürokratizmusát. Foglalkozik a toleranciával és szolidaritással mint társadalmi értékkel. Elmélkedik a kulturális és gazdasági fejlődés viszonyáról a fejlődő országokban, továbbá a kulturális és gazdasági esélyegyenlőség szoros kapcsolatáról.

Mostanában nem divat a fejlődő (pontosabban elmaradott és elmaradó) országok helyzetének elemzése. Talán az egy kezemen meg tudom számlálni, hogy a rendszerváltás óta hány könyv jelent meg társadalmi-gazdasági fejlődésükről. Fentebb, a recenzió elején szinte teátrálisan tettem fel a kérdést: miért éppen most állt elő ezzel a témával Rózsa György? Pedig magyar szempontból is éppen aktuális ez a hiánypótló röpirat! Hazánk az EU tagjaként a segélyező mechanizmus részesévé lett: az elmúlt hónapokban alapították meg a magyar segélyszervezetet. A MAMA-modell üzenetét ennek tevékenységében is hasznosítani kellene, ezzel is nemzetközileg lehetne terjeszteni a hírét. Maga Rózsa is így gondolja: "Amire lehetősége van egy kis vagy közepesen fejlett országnak, az a gazdaságilag kis forrásértékű technikai segítségnyújtás… bizonyos területein lehetséges". (65. o.)

A gazdag és szegény országok közötti különbségek egyik oka a gyarmatosítás. A három fiktív kiáltvány a gyarmatosítás egyes következményeit – tömeges éhhalál, terrorista fenyegetettség, értelmezi eltérő nézőpontokból.

    "…a gyámok jóságosan magukra vették a rajtuk való felügyeletet…" (Immanuel Kant)

1. Európai kiáltvány

Az Európai Uniót megalapító országoknak kötelessége, hogy elért jólétüket megőrizzék és növeljék. Kötelességük, hogy e cél megvalósítása érdekében bármilyen eredményes eszközt fenntartás nélkül bevessenek.

Az Európai Uniót megalapító országoknak nincs okuk titkolni, hogy nem kis mértékben egykori gyarmataikból származik mai jólétük. A gyarmatokról nyert kincsek, nyersanyagok, rabszolgák nélkül mai gazdagságuk nem jöhetett volna létre.

Az Európai Uniót megalapító országok nyíltan hirdetik, hogy e gazdagság megszerzéséhez meg kellett törni a bennszülöttek ellenállását: szét kellett zúzni primitív megélhetési formáikat, ami együtt járt kulturális hagyományaik gyengülésével, népesedésszabályozási szokásaik szétesésével stb. Ezek a népek ma mérték nélkül szaporodnak, miközben nem tudják magukat ellátni. Bár kellemetlen, de logikus, hogy naponta több tízezer bennszülött pusztul éhen. Ez olyan elkerülhetetlen áldozat, amelyet a civilizációs fejlődés megkövetel. A haladásnak ára van, a jóléthez, gazdagsághoz való jog csupán az erőseket megillető jog.

Bár a győztesek joga a jóléthez vitathatatlan, nyugalmukat sérti, hogy az éhség elől menekülve tömegek özönlenek a volt gyarmatokról az anyaországokba. Sérti a nyugalmat a látványuk, és különösen sérti a nyugalmat annak feladata, hogy vissza kell őket toloncolni.

Segélyekkel nem szüntethető meg a bennszülöttek éhezése. Annyira elszaporodtak, hogy nincs és nem is létezhet olyan gazdasági program, hogy azok a földterületek, amelyek eredetileg eltartották lakosságukat, számukra a jövőben is elegendő élelmiszert termeljenek.

A bennszülöttek egy része a gyarmatosító nemzeteket próbálja meg felelőssé tenni saját nyomoráért, és rázúdulva Európára részesedni akar annak jólétéből. Velük szemben az anyaországoknak meg kell védeniük magukat.

Az a végleges megoldás, amely bevált az észak-amerikai indiánoknak és az ausztráliai őslakosságnak az európaiakat zavaró létezésével szemben, változatlanul alkalmazható lenne, hiszen a katonai erő és a technikai fölény megvan hozzá. Ugyanakkor mára már nem számítana elegáns európai eljárásnak.

Milyen cselekvési tér marad e legcélszerűbb megoldástól való meghátrálás esetére? Mit tehetnek az Európai Unió megalapítói ebben a helyzetben? Mindenképpen meg kell védeni magukat és jólétüket. Ezért, hogy csökkenjen a rájuk háruló önvédelmi feladat, meg kell növelni a bennszülötteknek felkínált támadási felületet. Ki kell terjeszteni a szélsőségesek által gyilkosnak kikiáltott nemzetek körét. További országoknak is csöpögtetni kell a gyarmatosításban gyökerező gazdagságból, hogy ők is a bennszülöttek támadásainak célpontjaivá váljanak. Bővíteni kell az Európai Uniót!

 

2. Gyarmati kiáltvány

Az egykori gyarmati országok döntő többsége ma is gyarmat. Nevezhetik őket gyámsági területnek, társult államnak vagy függetlenséget elnyert országnak, ténylegesen ma is gyarmati helyzetben vannak. Hiába kaptak – hivatalosan – politikai önállóságot, a gazdasági gyarmatosítás továbbra is fennáll. Egyetlen változás történt: az erősebbek most többnyire nem nyílt, véres erőszakkal, hanem "gazdasági törvény"-nek álcázott erőszakkal, gazdasági terror alkalmazásával fosztják ki őket.

Ennél is súlyosabb az évszázados gyarmati lét öröksége. A gyarmatosítók a bennszülötteket legyilkolták, elhurcolták, halálra dolgoztatták. A gyarmati országok értékeit, kincseit, nyersanyagait eltulajdonították. Az őslakosság termelési-megélhetési formáit, kulturális hagyományait, népesedésszabályozási szokásait szétzúzták. Az életben hagyott bennszülötteket nyomorba, éhezésbe taszították.

A gyarmatosítók terrorja egész népeket irtott ki. Ahol ez nem következett be, a bennszülöttek tömegesen maradtak termelési-megélhetési lehetőség nélkül. Tömegesen pusztulnak éhen.

Életünktől fosztanak meg azok, akik megfosztottak megélhetésünktől, megsemmisítették életfeltételeinket, felszámolták önfenntartó képességünket.

A gyarmatosító nemzetek: népeink kirablói és gyilkosai. A gyarmatosítás haszonélvezői – a gyarmatosítók örökösei – rablók és gyilkosok.

A gyilkos nemzetek tagjai gondtalanul élvezik jólétüket. Közben szívesen feledkeznek meg arról, hogy miből ered ez a jólét. Szívesen feledkeznek meg arról, hogy pénzük rabolt pénz, melynek minden darabjához vér tapad. Őket figyelmeztetjük, a gyarmati népekben pedig tudatosítjuk: amit tőlünk elraboltak, az nem az övék. Akik elvették és élvezik javainkat, azok adósaink.

Számíthatnak rá az adós népek és gyilkos nemzetek, hogy nem feledkezünk meg a velünk szembeni kötelezettségeikről. Figyelmeztetésünk – élő lelkiismeretként – a legváratlanabb helyeken és a legkellemetlenebb formákban fog lesújtani rájuk az idők végezetéig.

 

3. Humanista kiáltvány

Tömegesen próbálnak meg ázsiaiak és afrikaiak európai országokban megtelepedni. Egyik részük törvényes úton éri el célját, másik részük illegális bevándorlóként érkezik. Egyik részüket a jobb élet reménye vonzza, másik részük az éhhalált akarja elkerülni szülőföldje elhagyásával.

Amikor az európaiak ázsiai, afrikai, amerikai, ausztráliai területeket foglaltak el, felszámolták az ott élő népek kulturális hagyományait és gazdálkodási-megélhetési formáit. Katonai, gazdasági, kulturális behatolásuk megsemmisítette az őslakosság hagyományos önfenntartó képességét. A hagyományos megélhetési formák és népesedési szokások elenyészése miatt azok a földterületek, amelyek eredetileg eltartották lakosságukat, képtelenek a mai népesség számára elegendő élelmet biztosítani. Európának számolnia kell azzal, hogy az éhhalál elől menekülők tömege növekvő számban fogja ostromolni ezekről a területekről.

Be kell látni, hogy Európa is felelős ezért a helyzetért! Az európai civilizáció terjesztése, a polgári értékrend exportja népek önállóságának megtörése árán következett be. Önállóságuk megtörése az önmaguk iránti felelősség feltételeinek és képességének felszámolásával azonos. Az európai civilizáció diadalmas terjeszkedésének útján életképtelen (életképességétől megfosztott), gyámolításra szoruló népek sora keletkezik. Amikor Európa a gyarmatosítással a bennszülötteket megfosztotta hagyományos megélhetésétől, önfenntartó képességétől, egyúttal – kimondva-kimondatlanul – egyfajta gondnokságot, gyámságot is vállalt fölöttük. Akik életfeltételeket semmisítenek meg, azoknak feladata gondoskodni a pótlásukról. Nyugat-Európa mai lakói örökösei a gyarmatosítás révén szerzett gazdagságnak, ám ettől elválaszthatatlanul örökösei a gondnokolási, gyámsági feladatnak.

E kimondatlan gyámsági kötelezettségből, a történelmi múlttal való szembenézésből is ered a gazdag országoknak az a gyakorlata, hogy időnként segélyeket küldenek némely bennszülötteknek. Önkéntes adakozással, jótékonysággal reagálnak a legkirívóbb szegénységek megtapasztalására. A glóbuszon kialakult helyzet azonban – sajnos – segélyekkel, adományokkal nem változtatható meg lényegesen. Sőt a gyarmati népeknek okozott kár teljes megtérítésével, a történelmi adósság pénzbeni visszatörlesztésével sem lenne orvosolható.

A gyarmatosítás során okozott kárért pénzzel, tőkével nem lehet kárpótolni a gyarmati népeket, hiszen tényleges káruk az életfeltételektől való megfosztás. Európa velük szembeni adóssága nem számszerűsíthető, pénzben, vagyonban nem kifejezhető. Európa csak az eredeti állapot helyreállításával, vagyis a bennszülöttek önfenntartó képességének visszaállításával tudja eredményesen leróni adósságát.

Közismert tény, hogy naponta átlagosan negyvenezer ember pusztul éhen az egykori gyarmatokon. Sokan gondolják úgy, hogy nyomorukért, halálukért a gyarmatosító nemzetek a felelősek. Ezért az Európai Unió országai ki vannak téve terroristatámadásoknak, és fokozódó mértékben válhatnak terrorista-akciók célpontjaivá.

Szembe kell nézni azzal, hogy a – földterület helyi eltartóképességéhez viszonyított – túlnépesedésből fakadó társadalmi feszültségek miatt is nő a mindennapos terrorfenyegetés. Nyomorgó és éhező tömegek létezése, sőt növekvő számú újratermelődése állandó ösztönzést és utánpótlást ad a terrorizmusnak.

A nyomor: burkolt terroristaképző. A milliárdnyi éhező megannyi potenciális terroristajelölt. Tömegeknek a megélhetéstől való megfosztása, illetve megélhetési lehetőség nélkül hagyása tömegeknek terrorista­akciókra való ösztönzésével egyenlő.

Az Európai Unió vagyona az európaiak és a gyarmati népek közös tulajdona. Európa egyetlen történelmi esélye, ha képes ebből a vagyonból az életben maradt bennszülöttek számára jóvátenni, semlegesíteni a gyarmatosítás elnyomorító következményeit.

A szervezett bűnözés a nagy üzlet egyik ága: a tőke illegális szektora. Az 1990-es évekre a szervezett bűnözés "bruttó bűnügyi terméke" révén a világ huszadik leggazdagabb szervezete lett; gazdagabb mint 150 szuverén állam. A bűnözés immár nem csupán célja, hanem – a tőkefelhalmozáshoz, a közösségi élet, illetve a politikai hatalom újratermeléséhez kapcsolódó gazdasági folyamatok révén – formája is az uralomnak.

Új irány a kriminológia számára

Most, hogy a huszonegyedik századba léptünk, szükségessé válik a bűnözés új, korunk állapotának megfelelő értelmezése. Ha el akarjuk kerülni a kriminológia folyamatos marginalizálódását, akkor tudatában kell lennünk, hogy a mi tudományágunk egy bizonyos történelmi helyzetben alakult ki, amely most a felismerhetetlenségig átalakul. Tradicionálisan a kriminológia, visszhangozva a büntetőjog formuláit, úgy fogta fel a bűnözést, mint

• inkább egy kivételes, mint egy normálisan előforduló eseményt,
• a patológia egy formáját, mely a társadalom perifériájára szorultak köréből származik, illetve túlnyomórészt ott fordul elő,
• az egyébként normális társadalmi-gazdasági folyamatoknak átmeneti, gyakran brutális szétesését,
• az uralom egyik tárgyát. A bűnözés egy szabályozandó jelenség, amit olyan mértékűvé kell leszorítani, hogy kezelhető legyen a modern állam és más szociális intézmények rendelkezésére álló eszközeivel. A kriminológia szerepe az, hogy segítse ezt a szabályozó, ellenőrző folyamatot.

Ez a nézet olyan mélyen meggyökerezett, hogy csaknem logikai ellentmondásnak tűnt fel annak a megkérdőjelezése, hogy a bűnözésnek valóban ezek-e az ismérvei. A nézet még mindig erősen jelen van a közvéleményben és az igazságügyi intézmények munkájában. Mindazonáltal, már sok év óta, a kritikai kriminológusok túlmennek e tradicionális nézet határain: nem teljesen érvénytelenítik azt, hanem megmutatják, hogy az csak egy oldala egy bonyolultabb és gyorsan változó tényállásnak.

A bűnözés mint normális és nem kóros dolog

Az elmúlt harminc évben, egészen mostanáig, a legtöbb társadalomban tanúi voltunk a bűnözési statisztikák romlásának. Ahogyan egyre gyakoribbá válik a bűnözés, elveszti kivételes esemény jellegét, és "életünk egy megszokott háttérjellemzőjévé – a késői modernség magától értetődő elemévé válik" (Garland, 1996: 446). Mostanában a bűnözési arány kismértékben csökkent, de ez csak még nyomatékosabbá teszi a megváltozott helyzetet. Most már nem egyszerűen a bűntények mennyiségéről, hanem inkább a bűn társadalmi-gazdasági szerepének és funkciójának változásáról van szó.

Újabban a figyelem középpontjába került ennek egyik aspektusa, nevezetesen hogy a bűnözés és más elkerülendő kockázatos viselkedés közt levő határok egyre inkább elmosódnak. Egyre növekszik a zavar a tényleges bűnözéstől való félelem és egy olyan zavaros érzés között, amely arra ösztönöz bennünket, hogy saját magunkat, családunkat és szomszédságunkat biztonságba helyezzük a veszélyes emberektől, az "új veszélyes osztályoktól", amely gyakran etnikai, illetve osztályfelhangokat is hordoz. Az érem másik oldalát pedig az jelenti, hogy akik pénz és vagyon fölött rendelkeznek, és olyan csoportokhoz tartoznak, amelyekkel nem áll fönn valamilyen bizalmon vagy függésen alapuló társadalmi kapcsolat, egyre inkább a bűn legitim célpontjának tűnnek. Az ismeretlen, társadalmi kapcsolatokon kívül rekedt emberek gyanúsakká válnak, és félünk tőlük. Ez tükrözi a "mások társadalmát", a korai kapitalizmus Friedrich Engels által megjelenített tulajdonságát az angol ipari városok jellemzésében, amelyekben "a brutális közöny és az az a tény, hogy minden egyes ember lelketlenül csak személyes érdekeivel törődve magába zárkózik, annál visszataszítóbban ötlik szembe és annál sértőbb, minél több ember verődik össze egy kis területen; … Az emberiség felbomlása monaszokra, amelyek mindegyikének külön életelvei és külön céljai vannak, az atomoknak ez a világa itt a legteljesebb, végső kifejlettségében látható". (MEM 2. k. 242.).

E témának számos vetülete jelenik meg a kriminológiában. Sebastian Scheerer írt a folyamatról, melynek során a bűnözőről alkotott képünk megváltozik, az "osztályozás megszűnik a szétesett társadalomban…", aminek eredményeképpen "a »bűnözők« ez idáig világos kategóriái elhalványulnak" (Scheerer, 1996: 440). Georges Vigarello, a Franciaországban történt nemi erőszak és szexuális visszaélések történelméről szóló tanulmányában leírja, hogyan "cserélődik ki a társadalmilag marginalizált korcs az ismeretlen meggyalázóra… a társadalomba illeszkedett és szakmailag elfogadott, jellegtelen bűnözőre…" (Vigarello, 2001: 235). Jock Young számára azok az emberek, akiket mi veszélyesnek tekintünk "…mindenütt ott vannak, és nem szűkíthetők le bűnözőkre és kívülállókra" (Young, 1999: 66). Ennek eredményeként az igazságszolgáltató intézmények számos más stratégiával és diskurzussal egészülnek ki a kockázatok kezelése érdekében.

A tény, hogy a bűnözés a posztmodern élet szokásos velejáró kockázatává válik, és a bűnöző azonossága elhomályosul, azt is jelzi, hogy a mostanáig bűntettnek tekintett indítékok és tevékenységek normális dolgokká válnak. A bűnözés egyre inkább a mindennapi élet megszokott részévé válik. Egyre kevésbé van szükség büntethetőségre, az ésszerűsítési vagy "semlegesítési technikákra" (Sykes és Matza, 1957). A bűnözők többé már nem újítók a mertoni értelemben véve (Merton, 1957), akik szélsőséges eszközökkel törnek pozíciókra, ők is csak ugyanazt csinálják, amit mindenki más. A bűntényt egyre "…kevésbé a hiányérzet motiválja, inkább a lehetőségek túltengése… a túl sokféle szabályozatlan módja annak, ahogyan a különböző státusokat el lehet érni…" (Ruggiero, 1993: 135).

A fent említettek kapcsolatban állnak a szociális és gazdasági széttöredezés észlelhető folyamatával, amely jellemzője a "posztmodern" (pl.: Bauman, 1995), "késő modern" (Giddens, 1990) vagy "kockázat"-társadalomnak (Beck, 1992), és amely maga után vonja a normális és kóros, kultúra és szubkultúra, morális és immorális közti különbségek csökkenését. Húsz évvel ezelőtt ezt a fragmentációt még úgy ünnepelték, mint a posztmodern korszakának kezdetét, mely "kiterjeszti az átlagemberek lehetőségeit és identitását mindennapi munkahelyi, szociális, családi és szexuális életükben" (Hall, 1989: 129). Most viszont sokkal inkább tudatában vagyunk e folyamat sötét oldalának. A keynesi jóléti állam "szervezett modernitásának" összeomlása (Wagner, 1994) kiterjedt lehetőségekhez juttatta a vagyonos rétegeket, de csak a szegénység és szociális egyenlőtlenség növekedésével egyidejűleg, ami az új, agresszív "amerikanizált" kapitalizmussal vegyítve, csak a profitérdekkel törődik, és egyre kevésbé foglalkozik a szociális integráció és szolidaritás követelményeinek kielégítésével. Ezt a tendenciát két tényező segíti. Először is a spekulatív pénzügyi tőke egyre növekvő szerepe a világgazdaságban, mely kizárólag olyan pénzügyi technikákat vonultat fel a profitszerzéshez, mint a spekuláció a deviza- és kötvénypiacon, és kevéssé érdekli a szociális integráció fenntartása. Másodszor a globalizáció és a kommunikációs hálózatok (Castells, 1996) nagyarányú kiterjedése fokozza az ipari tőke képességét, hogy a munkaintenzív termelést alacsony bérszínvonalú térségekbe telepítse, ahelyett hogy fenntartaná a tradicionális "fordista" munkásosztály bérét és szociális költségeit. Ennek egyik jelentős megnyilvánulása az üzleti vállalkozásokból származó adóbevételek folyamatos csökkenése (Martin és Schumann, 1997, Hertz, 2001).

Ezzel eljutottunk a bűnözés változó természetének második aspektusához. A bűnözés statisztikai és kulturális normalizálása mögött a strukturális normalizálás folyamata áll, ahol a bűnözés – különösen, de nem kizárólag a gazdasági bűnözés – egyre inkább úgy működik, mint a szociális és gazdasági élet újratermelésének mechanizmusa, ahelyett hogy azt bomlasztaná. Ezt már néhány éve előre vetítette Umberto Santino olasz kriminológus, aki azonosította az átmenetet, amelyben "…azok a periférián és másodlagos szociális szférákban előforduló események, amelyeket régebben »a kapitalizmussal együtt járó bűntetteknek« tekintettek, most már »a kapitalizmussal és a kortárs társadalommal együtt járó bűntettekké« váltak" (Santino, 1988: 232). Belépünk az "uralom vegyes gazdaságának" szakaszába, ahol a bűnözés nem pusztán célja, de formája is az uralomnak: a tőkefelhalmozáshoz, a közösségi élet újratermelésének szociális folyamatához, illetve a hatalom és uralom politikai folyamataihoz kapcsolódó gazdasági folyamatok szintjén. Attól, hogy a bűnözés az uralom egyik formájává válik, ugyanúgy brutális és a civilizált élet bomlasztója marad. Egyszerűen arról van szó, hogy ez általában a szociális és gazdasági folyamatok fejlődésének iránya. A huszonegyedik század szociális életének növekvő instabilitása, kockázatos, sőt barbár mivolta bizonyos értelemben magában foglalja a visszatérést egy olyan társadalomba, amely megelőzte a modern ipari kapitalizmus kialakulását.

A bűnözés és a tőke

Jól ismert a fokozatosan elmosódó határ a szervezett bűnözés, vállalati bűnözés és a törvényes vállalkozások között (Ruggiero, 1996, 2000). A szervezett bűnözés a nagy üzlet egyik ága: egyszerűen a tőke illegális szektora. Úgy becsülik, hogy az 1990-es évekre a szervezett bűnözés "bruttó bűnügyi terméke" révén a világ huszadik leggazdagabb szervezete lett, és gazdagabb, mint 150 szuverén állam (Castells, 1998: 169). Becslések szerint a világ bruttó bűnügyi terméke a világ kereskedelmének 20 százalékát teszi ki (de Brie, 2000).

A bűnügyi vállalkozás struktúrája többé már nem az a családi típusú vállalkozás, amilyen a régi szicíliai maffia esetében volt. Inkább egy újabb, rugalmas formája a "vállalkozó" bűnügyi szervezeteknek és működési módoknak, amely nagymértékben alkalmazkodott a gyorsan mozgó globális hálózatokhoz, egyre inkább beékelődik a legitim gazdaságba azáltal, hogy különböző pénzmosási technikákat használ (lásd Carter, 1997). A titkos kóddal írt elektronikus levelek, anonim weboldalak és a pillanatnyi tranzakciók tömege, amit az Internet és a pénzpiacok biztosítanak, egyre inkább lehetetlenné teszi a legális és az illegális közti megkülönböztetést, ahol pedig már meg lehet különböztetni ezeket, ott az kívül esik a nemzeti jogalkalmazás keretein. A hálózatok megszokott dologgá teszik a bűnözést (lásd Castells, 1998: 202, van Duyne, 1997).

Ezalatt a legitim vállalkozások aktívan keresik a kapcsolatot a bűnszövetkezetekkel, és hozzájuk hasonló módszereket rendszeresítenek. Az embercsempészet csökkenti a munkaerőgondokat sok termelői ágazatban, mint a textil- és élelmiszeripar, építőipar és mezőgazdaság, továbbá a feketegazdaság, ahol a félig legális alkalmazás tarkítva van bűnügyi tevékenységbeli alkalmazással (Ruggerio, 1997). Emellett a multinacionális vállalatok működésének globális kiterjedése képessé teszi az olcsó munkaerő legbrutálisabb exportját alkalmas helyekre a déli féltekén, ahol "…a munkásoknak meg kell elégedni a főnökök által bérelt gengszterekkel, áruló szakszervezetekkel, sztrájktörőkkel, magánrendőrséggel és halálbrigádokkal" (de Brie, 2000: 4). A harmadik világ ilyen brutális munkafeltételeit úgy lehet bemutatni, mint a megfelelő "kormányzat hiányának" jellemzőjét, aminek semmi köze nincs a globális kapitalizmus dinamikájához. Valójában a verseny és a termelési költségek minimalizálásának szükségessége olyan helyzetet eredményez, melyben "a vállalatok egyre kevésbé találnak lehetőséget arra, hogy bűntények elkövetése nélkül működjenek" (Bello, 2001: 16, lásd még Mokhiber és Weissman, 1999, Ganesan, 1999). A multinacionális vállalatok összejátszása az erőszak különböző formáival felidézi a kapitalizmus fejlődésének korai szakaszát, az amerikai "rablólovagok" idejét (Sombart, 1967).

A legális pénzügyi szektor, látván a szervezett bűnözők növekvő gazdagságát, megszokott keretei átlépésével magukhoz csábíthatja a bűnözők befektetéseit. A Bank of Credit and Commerce International (Nemzetközi Kereskedelmi és Hitelbank) 1991. évi bezárása sejteni engedte a jéghegy csúcsát: legális magánbankok és beruházók vadásztak nyíltan legális és illegális pénzekre anélkül, hogy különbséget tettek volna a kettő között (Kochan és Whittington, 1991, lásd még Chossudovsky, 1996, de Brie, 2000). Hasonlóan jelzésértékű az a tény, ahogyan a legitim tőke kezdi ugyanazt a taktikát alkalmazni, mint a szervezett bűnözés. A drogkartellek tevékenysége, amely során a nyereségüket "offshore" bankokon keresztül mossák tisztára (olyan országok bankjai, ahol garantálják a betétek adómentességét és a befektetők kilétének titkosságát) "…eltörpül a törvényesen szervezett tőkemenekítés eredményeként a közvagyont érő óriási veszteségek mellett" (Martin és Schuman, 1997: 63). Így a legitim tőke növeli hatalmát a kormányok felett, hogy csökkentse az adóterheket, és nemcsak azzal fenyeget, hogy az olcsóbb munkaerőhöz telepíti termelőegységeit, de azzal is, hogy beveti a szervezett bűnözés néhány taktikáját és erőforrását. Valóban, a bűnözésben előforduló tőke arra kényszeríti a törvényes tőkét, hogy versenyezzen vele és kerekedjen felül azon a terhen, hogy legalábbis minimális adóbevételt fizetnie kell (Shelley, 1998: 608-9).

Bűnözés és közösség

A másik küzdőtér, ahol a "uralom vegyes gazdasága" fejlődik, a bűnözés mint a szegénység és gazdasági összeomlás elleni szociális háló. Az ENSZ egyik kutatási jelentése szerint:

"Mikor a világ számos részén egyre szűkülnek a gazdasági lehetőségek, az illegális gazdaságban való részvétel továbbra is az egyik a néhány valódi lehetőség közül, ami sok család számára elérhető, akiknek egyszerűen az alapvető megélhetésüket kell biztosítaniuk. Az illegalitás bizonyos termékeket és szolgáltatásokat kivételesen jövedelmezővé tesz. Így a drogkereskedelem a huszadik század végén az egyik központi gazdasági tevékenységgé vált, emberek millióit – a harmadik világ faluinak parasztjaitól kezdve az északi ipari országok városlakójáig – vonja be a csere hálózatába, mely nagy gazdagságot nyújt néhányak és tolerálható megélhetést sokak számára, akiknek az egyéb bevételi forrásaik korlátozottak" (UNRISD, 1994: 3).

A kokaintermelés latin-amerikai parasztok ezreinek nyújt segítséget az elszegényedés ellen, csökkenti a mezőgazdasági termékek és nyersanyagok alacsony világpiaci árának kedvezőtlen hatását. Az általában az USA által finanszírozott kísérletek a kokatermesztés beszüntetésére rendszerint szervezett ellenállásba ütköznek (Thorpe, 2000). A latin-amerikai drogtermelő országokban a keményvaluta illegális importja, rendszerint dollárban, segíthet ellentételezni a külföldi vállalatok és beruházók profitkivitelének hatásait (Keh, 1996, Santino, 1988). A drogkereskedelemből származó profit fehérre mosása segít fenntartani az offshore bankok növekedését, amelyek bezárása romboló hatással lenne az amúgy is alacsony életszínvonalra azokban az elszegényedett gazdaságokban, ahol ezek a bankok működnek. Hasonlóan, a kábítószerből származó profit mind a termelő, mind a fogyasztó országban a tőke egyik forrása és legális vállalkozások, különösen kisvállalkozások alapja, amelyek ugyancsak a pénzmosás csatornái (Ruggiero, 1993, Ruggiero és South, 1995). Ugyanakkor az alacsony béreket fizető munkahelyek a szegény közösségekben nem jelentenek kiutat a szegénységből, hanem inkább a bűnözői és informális gazdaságba vezetnek vissza. A legális álláskeresési hálózatok gyakran éppen azok, amelyek információt szolgáltatnak a bűnözés lehetőségeiről és a kábítószer vagy lopott holmik elérhetőségéről (Johnston és társai, 2000). A szegény területeken elterjedt bűnözés erőszakossá teszi és terrorizálja a lakosságot, de ugyanakkor a szociális és gazdasági túlélés tényezője is.

A bűnözést többé már nem lehet úgy tekinteni, mint egy gazdasági és szociálisan marginális parazitát, amely egyszerűen szétzilálja a legális tevékenységet, sem olyan hasznos erőnek, amely szembemegy a tőkefelhalmozás logikájával. Az illegális szektor dolgozói és termelői nem védettek a piac szigorától és a munkavállalói kiszolgáltatottságtól. A drogokat általában képzetlen, olcsó munkaerő szállítja a határokon keresztül, gyakran szegény, harmadik világbeli fiatal nők, akiket irgalmatlanul kihasználnak és prostitúcióra kényszerítenek a célországokban. A drog árának megszerzése miatti nagymértékű betörések szétzilálják a szegény közösségeket. Kokalevél- vagy máktermesztőket Latin-Amerikában vagy Ázsiában a termelési lánc egyik oldalán, és az utcai dealereket a másik oldalon, bagóért dolgoztatják ahhoz képest, amit a bűnszövetkezetek szereznek maguknak. A drogeladásból szerzett jövedelmet egyre kevésbé fektetik be akár legális, akár illegális helyi tevékenységekbe, inkább a globális pénzügyi piacokra kerülnek (Hagan, 1994: 96). Ahogy kiterjeszti tevékenységi körét, a szervezett bűnözés foglalkoztatási struktúrája egyre inkább hasonul a képzetlen, utcai munkaerő legális foglalkoztatásához, amelynek kevés esélye maradt a felfelé való kitöréshez (Ruggiero és South, 1995, Bourgois, 1996).

A bűnözés és a hatalom

Az "uralom vegyes gazdaságának" utolsó dimenziója a legitim állami ügynökségek szabályainak helyettesítése a bűnözés szabályaival. A bűnszövetkezetek, anélkül hogy beszüntetnék a bűnözést és a brutális erőszakot, egyfajta gyenge, távoli jogi autoritást követelve maguknak kisajátítják a büntetés, vitarendezés jogát és a különböző szociális csoportok, rendszerint a szegények megbékítését. Európában a régi szicíliai maffia formájában láttunk erre példát (Blok, 1975, Arlacchi, 1988, Hess, 1998, Catanzaro, 1992), az USA-ban pedig a régi Cosa Nostra New Yorkban és Chicagóban felel meg ennek az 1920-as és 1930-as években (Abadinsky, 1994). Az 1950-es években sokan hitték azt, hogy a keynesi jóléti állam által létrehozott gazdasági és szociális stabilizáció aláássa az ilyen szervezetek hatalmát, és jelentéktelen bűnözőkké alakítja őket (Arlacchi, 1988, Merton, 1957, Bell, 1961).

A szervezett bűnözés megszűnése naiv feltételezésnek bizonyult, rácáfoltak erre a fent említett "vállalkozási" bűnözés új formái, melyek a kereskedelemre és a vagyonfelhalmozásra irányulnak. Úgy tűnik, ezen szervezetek keveset törődnek a területek politikai ellenőrzésével. Fő érdekük a pénzszerzés. Nem ruházhatják fel magukat a modern állam hatalmával, inkább semlegesítik az állam hatalmát akár azzal, hogy lefizetnek bizonyos funkcionáriusokat – bírákat, rendőröket, politikusokat -, vagy azzal, hogy a tizenkilencedik századi banditák és rablók módjára olyan területekre menekülnek, ahol az állam hatalma nem éri el őket. Néhány ilyen terület teljesen új eszközöket használ, mint a globális elektronikus hálózatok, jól kialakított pénzmosási és komplex pénzügyi manőverek. Jól tudjuk, hogy a nemzetállamok képtelenek kellőképpen ellenőrizni az ilyen területeket, annak ellenére, hogy a nemzetközi összefogásukról időnként dicshimnuszokat zengenek (Strange, 1996, George, 1999).

Növekvő jelentőségűek azonban a menedékek tradicionális formái. A globális kapitalizmus fejlődése következtében újra hatalmas területek jelentek meg, nagyvárosok részei, akár egész régiók, ahol a legitim politikai vagy akár kereskedelmi intézmények hatalma csak időszakos, vagy egyáltalán nem létezik. Az ilyen területek hatékony búvóhelyet jelentenek a bűnszövetkezetek számára. A keynesi jóléti állam aranykorában, az 1950-es és 60-as években az ilyen területeket úgy tekintették, mint a "fejletlenség" jelét, mely ellenáll a kor modernizáló és szociálisan integráló tendenciáinak, de amely végül megfelelő szociális és gazdasági tervezéssel bekapcsolódik a főáramba. Most azonban az ilyen területek kiterjednek ahelyett, hogy összeszűkülnének. A városok ilyen lezüllött "vad zónáinak" terjeszkedése egyre több gondot okoz Európában, Észak-Amerikában és a Harmadik Világban. Már utaltunk rá, hogy a globalizáció során hogyan tűnik el számos jelentős ágazatban a tőke érdekeltsége a szociális integráció finanszírozásában. Ennek a folyamatnak egyik megnyilvánulása a városok mint integráló területek elhanyagolása. Ahogy David Harvey földrajztudós megjegyezte:

"Régebben a tőke fontos helyeknek tekintette a városokat, melyeket hatékonyan kellett szervezni, és ahol bizonyosfajta szociális gondoskodást kellett működtetni. Most azt látjuk, hogy a tőke többé már nem törődik a városokkal. Kevesebb munkaerőre van szüksége, és a tőke java része az egész világon tud működni, tetszés szerint ott tud hagyni problémás helyeket és lakosságokat. Ennek eredményeként a nagytőke és a burzsoá reformizmus közti koalíció eltűnt." (Harvey, 1997: 20)

Ilyen körülmények között a kereskedelemre és pénzcsinálásra szakosodott bűnszövetkezetek az állam fennhatósága elől menekülve ismét a konfliktusmegoldás és a lakosság kibékítésének régi funkcióit gyakorolják. Ugyanakkor emlékezzünk, hogy az olyan tradicionális bűnszövetkezet, mint a szicíliai maffia, soha nem alakult át pusztán vállalkozó-pénzcsináló szervezetté, és a célját sem adta fel, hogy uraljon egy területet (Paoli, 1998, 2000). Inkább, vagy azon túl, hogy lefizette és semlegesítette az állam szerveit, hogy "biztonságossá tegyék a világot a bűnözés számára", az alulról jövő uralom brutális és erőszakos formáját valósítják meg (Stenson, 1998, 1999). Szükségtelen mondani, hogy erre a legextrémebb példák az USA városaiban találhatók, ahol a bűnözői csoportok "…rendkívüli mértékű kvázi-legitim kényszerítő és kereskedelmi erőt képviselnek szerte az USA-ban építési projektek százaiban, szegénynegyedekben és városházákban – az eltérő véleményen levőket meghurcolják, a tiltakozókat megölik, azokat, akik elfogadják őket, kizsákmányolják, azokat pedig, akik nyíltan felkarolják őket, kiszolgálják" (Luke, 1996, lásd még Davis, 1990, 1998).

Még az ilyen erőszakos hatalmi formák is az uralom vegyes gazdaságai, magukban foglalván szövetségeket és a "politikai kompromisszum" formáit. Helyi kormányzati hivatalok, kereskedelmi vállalkozások, politikai pártok, etnikai szervezetek és rendőrségi intézmények, ha gyengék is ilyen területeken, akkor is fontos forrásai a támogatásoknak, ingatlannak és a bűnügyi tevékenységek védelmének. Ehhez még hozzá kell tenni a szegény közösségek rászorultságát a bűnözés termékeire – az olcsó lopott holmikra -, és a puszta erő egyeduralma helyett embercsoportok uralmának meglehetősen komplex dinamizmusával állunk szemben; olyan helyzettel, amelyet Manuel Castells a természetellenes integráció kifejezésével jellemez (lásd Castells, 1998: 141-142).

Ez az egész dinamika megjelenik globális szinten, amennyiben "már a világ hatalmas területei állami fennhatóságon kívül esnek" (George, 1999: 13) és menedéket nyújtanak befolyásos bűnszövetkezeteknek, terroristáknak és haduraknak. Ilyen kormányozhatatlan káosz uralta helyeket lehet találni Afrika és Kelet-Ázsia számos részében és a volt Szovjetunió és Kelet-Európa néhány helyén. Ezekre jellemező, hogy "…az állam képtelen a területén és a lakossága körében fenntartani az ellenőrzést. A gazdaság egész szektorai, városok, falvak és régiók esnek új hadurak, drogcsempészek vagy a maffia felségterületére. A jog és a rend tisztelete, a civil társadalom intézményei eltűnnek. Az emberek fegyveres csoportok áldozatául esnek, s aztán nem kormányok vagy kormányzati szervek, hanem nemzetközi humanitárius szervezetek, mint a Nemzetközi Vöröskereszt, a Médecins sans Frontières, az Oxfam és az ENSZ különböző szervei segítségére lesznek utalva" (de Rivero, 1999).

Ebben a helyzetben azt, ami a legitim államapparátusból megmarad, azt egyszerűen ki lehet fosztani és átalakítani e klikkek eszközévé, amelynek eredményeképpen "senki nem tudja többé megmondani, hogy az államapparátus melyik része védi még a jogrendet, és melyik állt össze egy bűnszövetkezettel, hogy hadat viseljen annak riválisai ellen" (Martin és Schumann, 1997: 210). Fekete-Afrikában például a politikai uralom szétesése különböző bűnözői tevékenységekre "egy szubkontinens domináns jellemzőjévé lett, ahol az állam szó szerint összezuhant a gazdasági krízis, a strukturális kiigazítások neoliberális programjai és a politikai intézmények legitimációjának elvesztése együttes hatásától" (Bayart és társai, 1999: 19).

Az ilyen káosz és erőszak gyakran úgy jelenik meg, mint az egész irányítás összeomlása, míg valójában, ahogyan a városokban működő bűnözői csoportok szerepénél is láttuk, a szabályozás meglehetősen komplex formája folyik, jól szervezett csoportok átfogó stratégiákat követnek. Ezt három példával is lehet illusztrálni. Először is a háborús és politikai konfliktusokkal terhes területeken a bűnözői csoportok terroristákkal vagy gerillákkal állhatnak kapcsolatban a nemzetállamok közti klasszikus konfliktusokat helyettesítő "új háborúk" résztvevőjeként a hidegháború végétől kezdődő időszakban. Mary Kaldor, figyelvén a háborúkat a volt Jugoszlávia területén az 1990-es években, úgy írja le az új katonai gépezetek összetevőit, mint "egy sokféle csoportból álló gépezet, beleértve félkatonai egységeket, helyi hadurakat, bűnbandákat, rendőrségi erőket, zsoldosokat és a katonaságot, beleértve szakadár csoportokat is" (Kaldor, 1999: 8). A bűnözés és a hadviselés ilyen összemosódása azt eredményezi, hogy "senki nem tudja, kit tekintsen »bűnözőnek«, ki a »rend őre« és kik képezik a »hadsereget«. A bűnözők beépülnek a szabályos ellenőrző ügynökségekbe, a bűnözői magatartás pedig nem csak hogy büntetlen marad – hanem egyenesen kívánatosnak tekintik mint az etnikumok közötti háború stratégiáját" (Nikolic-Ristanovic, 1998: 475).

Mindazonáltal a hadviselés ezen új formáinak nyilvánvalóan kaotikus természetén túl világos stratégiák láthatók az »etnikailag megtisztított« területek konszolidációja kapcsán, és még a világ nagy államainak is tükröződik az érdeke az ilyen konfliktusokban. Másodszor, sok területen a bűnözői csoportok a hatalommal bíró elit érdekeit szolgálhatják, azokét, akik a konfliktusos területektől távol maradnak. A tizenkilencedik század Szicíliájában a régi maffia kibékítette a helyi lakosságot a hatalommal bíró agrárelit érdekében, akik általában távol élő földesurak voltak. A huszonegyedik századbeli változatban a multinacionális vállalatok csempészeket és zsoldosokat finanszíroznak, hogy ellenőrizzék a gyémántkészleteket és destabilizáljanak törékeny afrikai államokat a nyugati tőke előnyére (Hart, 2001).

Az utolsó példa az orosz szervezett bűnözés, amely némely megfigyelők szerint egy időben az "átmeneti uralom" formájának felelt meg, amíg a modernebb állami intézmények stabilizálódása be nem fejeződik. A Szovjetunió összeomlása után gyorsan kialakuló orosz szervezett bűnözést a nagymértékű privatizáció segítette. Néhány nagy képzelőerővel rendelkező hírmagyarázó szerint szükségszerű volt kialakulásuk a volt szovjet rendszer és az új dinamikus kapitalizmus közötti átmeneti korszakban. Ebben az érvelésben a szervezett bűnözés egyfajta embrionális vállalkozói réteg, a tizenkilencedik századbeli amerikai "rablólovagok" analógiája, akik semmibe vették a büntető törvénykönyvet, de kialakították a kapitalista gazdaságot. Ráadásul az orosz állam gyengesége egy olyan helyzetet teremt, amely több szempontból analóg a tizenkilencedik századi Szicíliával (Varese, 1994), ahol a szervezett bűnözés az egyetlen megvalósítható uralkodási forma. Ebből a szempontból "az oroszországi alvilág… lett az egyetlen erő, amely stabilitást nyújthat, amely képes az adósságok eltörlésére, garantálja a kölcsönök visszafizetését a bankoknak, és hatásosan és igazságosan dönti el a tulajdonvitákat. A bűnözői világ lényegében átvette a jogalkotás és bíráskodás állami funkcióit" (Leitzel, 1995: 43, lásd még Williams, 1997: 6-7).

A tény azonban az, hogy a könyörtelen amerikai kapitalisták, mint John D. Rockefeller vagy Cornelius Vanderbilt legalább vagyonuk egy részét újra befektették a tartós gazdasági növekedésnek kedvező körülmények között (lásd Abadinsky, 1994). Oroszországban az irónia ott van, hogy a bűnözői csoportokat, akik "…semmivel nem járultak hozzá, semmit nem termeltek, semmit nem kockáztattak… akik egyszerűen ellopták azt, ami ott volt… manipulálják az ország valutáját, destabilizálják törékeny gazdaságát, kifosztják, elszedik olaját, aranyát, fáját…" (Sterling, 1994: 96-97) komolyan veszik mint vállalkozói réteget. Ők valóban jelképezik, bár eltúlzott formában, a jelen feltételek mellett várható kapitalizmust a maga egészében. A kapitalizmus valóban rohamosan fejlődik Oroszországban, de ez az a fajta kapitalizmus, amely előreveti a rendszer egészének az árnyékát: egyre nagyobb mértékben szegi meg saját törvényes szabályait azért, hogy fenntartsa rövid távú nyereségességét és a nemzetgazdaság nagybani tönkretételét, keverve a legális és az illegális eszközöket, óriási gyors tőkekivitellel nagyobb profittal kecsegtető területekre, mindezt pedig egy cinikus és önérdekkövető, agresszív erkölcsiség igazolja. Sajnos az egész rendszerre jellemző tendencia, hogy a szervezett bűnözés szétzilálja a normális és hatékony tőkefelhalmozást. Ha nem ellenőrzik, akkor a végeredmény egy újfajta barbarizmus lesz, amelyet a Susan George által bevezetett "gengszterkapitalizmus" kifejezéssel írhatunk le megfelelően, és "ha sikerül kiszorítania a törvényesen működő vállalkozásokat, akkor a tradicionális versenyszabályok szétesnek, és a vállalati terrorizmus fogja uralni a rendszert. A ma viszonylag előre jelezhető üzleti légkört tartós anarchia és a mindenki mindenki ellen, cégek cégek ellen és nemzetek nemzetek ellen hobbesi háborúja váltaná fel" (George, 1999: 15).

Ilyen rémálomnak beillő esetben a jogérvényesítést a hatalommal bíró csoportok végeznék, mintegy eszközként a versenytársak ellen.

Összefoglalás

Meglehetősen nyomasztó téma után kell levonnom a következtetéseket, és szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy a fentiekben a tendenciákat próbáltam meg illusztrálni, amelyek fejlődési üteme alapvetően eltér országonként, közösségenként és bűnténytípusonként. Az ilyen tendenciákat kétségtelenül fel lehet tartóztatni, mielőtt a fent említett "gengszterkapitalizmus" kialakulna vagy mielőtt a bűnözés fogalmának megszűnne az értelme mint az emberi jogok védelmének egyik eleme. Már megjelentek új formák e tendencia ellenzékének soraiban, amelyek globális szinten fejlődnek hivatalos intézményeken kívül és belül. Cikkemben igyekeztem kihangsúlyozni, hogy a kritikai kriminológia lehető legjobb hozzájárulása az ilyen mozgalmakhoz az lehet, ha szilárdan ragaszkodunk ahhoz, hogy tanulmányunk tárgya nem a modern – vagy talán inkább posztmodern – társadalmis és gazdasági élet mellékterméke, hanem az azt hajtó és kormányzó szerkezet legfontosabb összetevője.

 

A tanulmány alapjául szolgáló előadás elhangzott a Német Kriminológiai Egyesület éves konferenciáján Bielefeldben, 2001-ben.

Bibliográfia

Abadinsky, Howard (1994): Organized Crime (fourth edition). Chicago: Nelson-Hall.

Arlacchi, P. (1988): Mafia Business. Oxford: Oxford University Press.

Bauman, Zigmunt (1995): Life in Fragments: Essays in Postmodern Morality. Oxford: Blackwell.

Bayart, J. Ellis, S. Hibour, B. (1999): "From Kleptocracy to the Felonius State?" in The Criminalization of the State in Africa. Indiana University Press.

Beck, Ulrich (1992): Risk Society. London: Sage Publications. (orig. 1986: Risikogesellschaft: Auf dem Weg in eine andere Moderne. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag)

Bell, Daniel (1961): "Crime As An American Way of Life: A Queer Ladder of social Mobility", in The End of Ideology, 127-150. o. New York: Collier.

Bello, Walden (2001): "The Global Conjuncture: Characteristics and Challenges", International Socialism, no. 91, 11-20. o.

Blok, Anton (1975): The Mafia of a Sicilian Village 1860-1980: A Study of Violent Peasant Entrepreneurs. Oxford: Oxford University Press.

Bourgois, Philipe (1996): In Search of Respect: selling crack in El Barrio. Cambridge University Press.

Carter, David (1997): "International Organized Crime: Emerging Trends in Entrepreneurial Crime", in Ryan, P. Rush, G. eds. Understanding Organized Crime in Global Perspective., Newbury Park: Sage Publications.

Castells, Manuel (1996): The Rise of the Network Society (The Information Age: Economy Society and Culture. volume I.) Oxford: Blackwell.

Castells, Manuel (1998): End of Millenium (The Information Age: Economy Society and Culture. volume III.) Oxford: Blackwell.

Catanzaro, Raimondo (1992): "Men of Respect": A Social History of the Sicilian Mafia. New York: The Free Press.

Chossudovsky, Michel (1996): "The Business of Crime and the Crimes of Business: Globalization and the Criminalization of Economic Activity", Covert Action Quarterly, No 58 (Fall), 24-30. o.

Davis, Mike (1990): City of Quartz: excavating the future in Los Angeles. London: Verso.

Davis, Mike (1998): "Beyond Blade Runner" Ecology of Fear: Los Angeles and the Imagination of Disaster, New York: Henry Holt.

de Brie, Christian (2000): "Thick as thieves". Le Monde Diplomatique (April) electronic edition: http://www.monde-diplomatique.fr/en/2000/04/05debrie

de Rivero, Oswaldo, (1999): "States in Ruin, Conflicts Without End: The Economics of Future Chaos". Le Monde Diplomatique (English Electronic Edition) June

Engels, Friedrich: A munkásosztály helyzete Angliában, MEM 2. k.

Ganesan, A. (1999): "Corporation Crackdowns: Business backs brutality", Dollars and Sense. No 223, May-June

Garland, David (1996): "The Limits of the Sovereign State: Strategies of Crime Control in Contemporary Society", British Journal of Criminology, vol. 36, 445-471. o.

George, Susan (1999): The Lugano Report: On Preserving Capitalism in the Twenty-first Century, London: Pluto Press.

Giddens, Anthony (1990): The Consequences of Modernity: Self and Society in the Late Modern Age. Cambridge: Polity Press.

Hagan, John (1994): Crime and Disrepute, Berkeley: Pineforge Press

Hall, Stuart, (1989): "The Meaning of New Times", in Hall, S. and Jaques, M. eds. New Times. London: Lawrence and Wishart

Harvey, David (1997): "Contested Cities: social processes and spatial form", in Jewson, Nicholas, MacGregor, Susanne. (eds.) Transforming Cities: contested governance and new spatial divisions. London: Routledge.

Hart, M. (2001): Diamond: The History of a Cold Blooded Love Affair. London: Fourth Estate.

Hertz, Noreena (2001): The Silent Takeover: Global Capitalism and the Death of Democracy, London: Heinemann.

Hess, Henner (1998): Mafia and Mafiosi: Origin, Power and Myth. London: Hurst (orig. 1970: Mafia, Zentrale Herrschaft und Lokale Gegenmacht. Tubingen: Mohr).

Johnston, Les, MacDonald, R., Mason, P., Ridley, L., Webster, C. (2000): Snakes and Ladders: Young People, Transitions, and Social Exclusion, Bristol: Policy Press.

Kaldor, Mary (1999): New and Old Wars: organized violence in a global era, Cambridge: Polity Press.

Keh, Douglas (1996): "Drug Money in a Changing World: Economic Reform and Criminal Finance". UNDCP Technical Series: No 4, Vienna, United Nations International Drug Control Programme.

Kochan, N. Whittington B. (1991): Bankrupt: The BCCI Fraud, London, Victor Gollancz.

Leitzel, Jim (1995): Russian Economic Reform, London: Routledge.

Luke, Tim (1996): "Nationality and Sovereignty in the New World Order". AntePodium: [3/96] electronic edition (http://www.vuw.ac.nz/atp/articles/Luke_9608.html)

Martin, Hans-Peter Schumann, Harald (1997): The Global Trap: Globalization and the Assault on Democracy and Prosperity. London: Zed Books. (orig. 1996: Die Globalizierungsfalle: der Angriff auf Demokratie und Wohlstand. Reinbeck bei Hamburg: Rowohlt Verlag.)

Merton, Robert (1957): Social Theory and Social Structure. New York: Free Press.

Mokhiber, Russell, Weissman, Robert (1999): Corporate Predators: the hunt for mega-profits and the attack on democracy. Monroe, Maine: Common Courage Press.

Nicolic-Ristanovic, Vesna (1998): "War and Crime in the Former Yugoslavia", in Ruggiero, V., South, N., Taylor, I. eds. The New European Criminology: Crime and Social Order in Europe, London: Routledge.

Ruggiero, Vincenzo (1993): "Organized Crime in Italy: Testing alternative definitions", Social and Legal Studies, vol. 2. no. 2, 131-148. o.

Ruggiero, Vincenzo (1997): "Trafficking in Human Beings: Slaves in Contem­porary Europe", International Journal of the Sociology of Law, 25(3): 231-244.

Ruggiero, Vincenzo, South, Nigel (1995): Eurodrugs: drug use, markets and trafficking in Europe, London: UCL Press.

Santino, Umberto (1988): "The financial mafia: the illegal accumulation of wealth and the financial industrial complex", Contemporary Crises, 12, 203-43. o.

Scheerer, Sebastian. (1998): "The Delinquent as a Fading Category of Knowledge", in V. Ruggiero, N. South, I. Taylor eds. The New European Criminology: Crime and Social Order in Europe. 425-440. o. London: Routledge.

Shelley, Louise (1998): "Crime and Corruption in the Digital Age", Journal of International Affairs, vol. 51, no. 2, 605-620. o.

Sombart, Werner (1967): The Quintessence of Capitalism: A Study of the History and Psychology of the Modern Businessman. New York: Fertig Howard.

Stenson, Kevin (1998): "Beyond histories of the present", Economy and Society, 27:4, 333-352.

Stenson, Kevin (1999): "Crime Control, Governmentality and Sovereignty", in Russell Smandych ed. Governable Places: Readings in Governmentality and Crime Control, 45-73. o. Aldershot: Dartmouth Press.

Sterling, Clare (1994): Crime Without Frontiers: the worldwide expansion of organised crime and the pax mafiosa, Boston: Little Brown.

Strange, Susan (1996): The Retreat of the State: The Diffusion of Power in the World Economy. Cambridge University Press.

Sykes, Gresham, Matza, David (1957): "Techniques of Neutralization: a theory of delinquency", American Sociological Review (22), 664-70. o.

Thorpe, Nick (2000): "Leaves on the line", The Guardian (London), August 25

United Nations Research Institute for Social Development (UNRISD) (1994): Social Integration: approaches and issues. World Summit for Social Development Briefing Paper 1. Geneva: UNRISD.

van Duyne, Petrus (1997): "Organized Crime, corruption and power", Crime Law and Social Change, 26: 201-238. o.

Varese, Frederico (1994): "Is Sicily the Future of Russia? Private Protection and the rise of the Russian Mafia", European Journal of Sociology, vol. xxxv, no. 2, 224-258. o.

Vigarello, Georges (2001): A History of Rape: Sexual Violence in France from the 16th to the 20th Century. Cambridge: Polity Press.

Wagner, Peter (1994): A Sociology of Modernity: Liberty and Discipline. London: Routledge.

Williams, Phil ed. (1997): Russian Organized Crime: The New Threat, Liverpool: Frank Cass.

Young, Jock (1999): The Exclusive Society: Social Exclusion, Crime and Difference in Late Modernity. London: Sage Publications.