Hazai társadalomtudományi szakértőket kértünk fel arra, hogy szócikk formájában fejtsék ki álláspontjukat arról, miként értelmezik a szövetkezeti értékeket.

Csányi Vilmos:

Az egyéni felelősség társadalmi koncepciója

Az evolúciógenetikai tényezők az emberi szocialitást négy fő tényezőben alapozzák meg. Az ember szívesen vesz részt társaival közös akciókban és közös konstrukciókban, könnyen elfogad közös hiedelmeket. E három tényező szervezi az emberi csoportokat. Ha ezek létrejönnek, az ember hűséges lesz csoportjához, és hajlandó a csoportérdeket fontosabbnak tekinteni, mint a saját egyéni érdekét. Ez a szocialitás negyedik tényezője.

A szocialitás az ember veleszületett tulajdonsága, amelyet a szociális tényezőkre épülő tanult kultúra és tradíció sokszínűre formálhat, de bármilyen helyzetbe is kerüljenek emberek, csoportokat mindig szerveznek a fenti tényezők aktiválódásával. A csoportok életét megfogalmazott és elvárt erkölcsi szabályok kialakítása szolgálja. Az első kategóriába tartozó szabályok általában pontosan számonkérhetőek. Az erkölcsi szabályok egészen mások, a szocializációs periódusban, nagyon összetett szabályképző mechanizmusok révén keletkeznek, és csak a csoport hosszú távú működése során alakulnak ki.

A modern társadalmakban a nagy létszámú és átfedő csoportok megjelenése egy-egy csoport összetartását, hatékony működését jelentősen meggyengíti ugyan, de a fenti tényezők tudatos felhasználásával erős csoportok hozhatók létre.

Az egyéni felelősség koncepcióját két szinten lehet értelmezni. Az első szint az egyén felelőssége a saját sorsáért, jólétéért. Jól kialakult csoportokban ez a felelősség csökken, és az egyén mintegy átruházza csoportjára a róla való gondoskodás feladatát. Megfelelő szabályrendszerek létrehozásával és a csoporttagság limitált természetének tudatosításával a probléma kezelhető.

A második szintre az egyénnek a csoport érdekeiért való felelőssége sorolható. Az, hogy az egyén ne csak "dolgát végezze", hanem ezen felül mindent megtegyen a valós vagy vélt csoportérdekért. Minden csoport a leghatékonyabban szeretne működni, és általában a csoportok szabályrendszerei mögött az a feltevés húzódik meg, hogy a csoport tagjai tökéletesen azonosultak már csoportjukkal és annak érdekeit mindennél előbbre valónak tekintik, azaz a megfogalmazott szabályrendszerek mellett erkölcsi, etikai szabályok működését is feltételezik, amelyek egészen más természetűek, mint a megfogalmazottak. Ez nagyon ritkán van így a fentiekben jelzett problémák miatt.

Kezelése nem egyszerű. Fontos, hogy a csoport működését irányító megfogalmazott szabályrendszerek váratlan események előfordulására is alkalmazhatóak legyenek. Ugyancsak nagyon fontos, hogy a kívánatos erkölcsi szabályokról a csoportban szó essék, a szabályok ellen vétőket kár érje, a szabály szerint eljárókat jutalmazzák.

---

Ferge Zsuzsa:

Az egyenlőségérték társadalmi értelme

Az egyenlőség társadalmi tartalma összetett. Az ókori társadalom a rabszolga és szabad között esszenciális különbséget látott, azaz tagadta az ember emberként való egyenlőségét. A nagy világvallások, Európában a kereszténység, ezt a tartalmat szüntetik meg azzal az alapgondolattal, hogy isten előtt mindenki egyenlő. Gunnar Myrdal írja: "Elbűvölt, amikor fölfedeztem, hogy a nagy világvallások, a hinduizmust is ideértve, valamint a nagy filozófiák minden korszakban egalitáriánusok, azaz egyenlőségelvűek voltak, az alapelveket tekintve." A történelem persze soha nem készül el végleg egy-egy problémával. Az emberiség rossz korszakaiban újra és újra felbukkan, olykor iszonyatos gyakorlati következményekkel, az emberként nem egyenlő ideológiája, amelynek egyik legveszélyesebb válfaja a fajelmélet.

Az "emberként egyenlő" fogalma és valósága természetesen megfér sokféle további egyenlőtlenséggel – s ezek közül minden korban mások voltak különösen fájdalmasak, mozgósító erejűek, vagy bénítóak. Itt csak a modernitás néhány jellegzetes egyenlőség-problémájáról teszek említést.

A felvilágosodás egyik legnagyobb hozadéka a jogegyenlőség. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata első cikkelye deklarálja, hogy "minden ember szabadnak s jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulhatnak." A deklaráció tagad mindenféle társadalmilag rögzített előjogot, kiváltságot, s magában foglalja a törvény előtti egyenlőséget. És tulajdonképpen egy másik, nehezebben körvonalazható vagy definiálható egyenlőség, az emberek egyenlő méltósága is ekkor kap hangsúlyt. Mindebből a politikai, hatalmi egyenlőtlenségek korlátozásának az igénye is következik – de ez, azaz a modern demokráciák és kudarcaik, a modern diktatúrák hosszú története ide nem fér el.

A gazdasági egyenlőtlenség, a szegények és gazdagok közötti szakadék végig kísérte a történelmet. Volt, hogy ütközéshez, lázadáshoz vezetett, s volt – van -, hogy az emberiség elfogadja a javak, a gazdasági erőforrások, a tulajdon és a jövedelem végletesen egyenlőtlen elosztását. Ma egyszerre jellemző a gazdasági egyenlőtlenségek országokon belüli és országok közötti növekedésének tendenciája, és az a felismerés – legalábbis Európában -, hogy az ilyen egyenlőtlenséget kísérő szegénység, az azzal járó szenvedés és szabadságkorlátozás elfogadhatatlan, s hogy küzdeni kell a szegénység és a kirekesztés ellen. Gazdasági egyenlőséget senki (vagy legalábbis senki épeszű) nem követel. Manapság a cél az egyenlőtlenségek valamelyes korlátozása "alulról". Még kérdésként is ritkán fogalmazódik meg az államszocialista kísérlet bukása óta, hogy lehet-e, célszerű-e felülről is korlátozni a lassan korlátlanná váló gazdasági egyenlőtlenségeket. (Még a teherbíró képesség szerinti adózás létjogosultsága is egyre erősebben megkérdőjeleződik, holott ezt a követelést ugyancsak az Emberi és polgári jogok deklarációja tartalmazza.)

A többi erőforrás elosztásának egyenlőtlenségei is óriásiak. Ezek közül talán legfontosabb a tudás és az információk egyenlőtlen elosztása. Itt is erősödik az egyenlőbb hozzáférés követelése, ami ma már az Internethez hozzáférést, és az ennek használatához szükséges ismeretek és készségek egyenlőbb elosztását is igényli. Ugyanakkor léteznek – Magyarországon a PISA-vizsgálatból megállapíthatóan különös erővel működnek – azok a mechanizmusok, amelyek a tudásközvetítés intézményeinek szelektív, egyenlőtlenségeket generáló és átörökítő hatását intézményesen erősítik. A gazdasági, információs stb. egyenlőtlenségekből következik, hogy minden társadalmi intézményt egyenlőtlenül tudnak csak használni a társadalom tagjai.

Mindezek társadalmi egyenlőtlenségek. Ezek mellett – legalábbis még Rousseau fogalmazásában – ártalmatlannak tűnnek a természetadta különbségek. Azóta azonban világossá vált, az egyenlőtlen társadalom képes arra, hogy természetadta különbségekből társadalmilag szignifikáns egyenlőtlenségeket konstruáljon. Ez történt a nemek esetében (ami miatt a modern tudomány "társadalmi nem"-ről beszél), de egy sor más esetben hasonló a helyzet.

Az egyenlőtlenségekre hatni akaró társadalmi cselekvések szempontjából egy másfajta kategóriarendszer is értelmezhető. Nevezetesen érdemes megkülönböztetni, hogy mire irányul a szándék: az esélyek, a feltételek, vagy a kimenetek egyenlőségére (egyenlőtlenségeinek csökkentésére)? Az eléggé nyilvánvaló, hogy a kimenetek egyenlőségének követelése többnyire torz eredményekhez vezethet csak. A nyitott kérdés azonban az, hogy mennyire elég, mennyire lehet hatékony az esélyegyenlőség követelése, ha mellőzzük a feltételek alkalmasint szakadékszerű egyenlőtlenségeit. Ahogy Tawney fogalmazott: "Az esélyek tényleges és nem csupán formális léte nemcsak a nyitott úttól, de az egyenlő indulástól is függ".

---

 

Gazsó Ferenc:

Igazságosság a modern társadalomban

Az igazságosság a társadalmi berendezkedés értékszempontú analízisének és minősítésének egyik alapkategóriája. Olyan komplex, sokféle elemből összeszövődő fogalom, amely a társadalmi rendszerek teoretikus leírásában és empirikus vizsgálatában egyaránt sikerrel alkalmazható. A fogalomnak a tudományban sem alakult ki valaminő egységes definíciója, konszenzuális értelmezése. A különböző tudományos irányzatok, szellemi áramlatok és iskolák a szóban forgó értékkategóriát szembetűnően eltérő tartalmakkal telítik. Ráadásul az igazságosság kategóriája az idők folyamán a közbeszéd részévé vált. Az emberek rendszerint a közvetlen társadalmi tapasztalatok alapján értékelő véleményt formálnak arról, hogy az a társadalom, amelyben élnek, mennyiben felel meg az igazságosság követelményeinek. A társadalmi igazságosságokra vonatkozó képzeteket erőteljesen differenciálja az emberek szocioökonómiai státusa, a társadalom sokdimenziós megosztottsága, a világi és vallási ideológiák hatása. E sokféleség ellenére minden társadalomban kialakulnak olyan sztereotip igazságosság-felfogások, amelyek azt tartalmazzák, hogy milyennek kellene lennie egy jól működő, a szabadságnak, az egyenlőségnek, a méltányosságnak, a szolidaritásnak és más alapértékeknek megfelelő társadalomnak. Az igazságosság tudományos igényű fogalma a társadalmi berendezkedés és működésmód értékszempontú leírását szolgálja. A köznapi igazságosság-felfogás ugyanakkor heterogén és gyakorta ellentmondásos igényeket és követelményeket reprezentál az adott társadalmi berendezkedés minőségét illetően.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy az igazságosság a modern társadalom egyik alapértéke és normatív követelménye. A társadalom ugyanis magáévá tette azt a felfogást, hogy az elfogadható – vagy még inkább a támogatásra érdemes – társadalmi berendezkedésnek igazságosnak kell lennie, meg kell felelnie az igazságosságra vonatkozó társadalmi képzeteknek. Hogy az adott társadalmi berendezkedést az emberek többsége igazságosnak minősíti-e, az rendkívül erőteljesen befolyásolja a társadalom legitimációját, az embereknek a rendszerhez való viszonyát, társadalmi közérzetét és a társadalmi kohézió állapotát. Az igazságosság normatív követelménye univerzális. Tehát a társadalmi cselekvés minden szférájában megjelenik, és az értékmérő szerepét tölti be. A leginkább erőteljesen azonban a javak és esélyek társadalmi elosztásának kialakult rendjét érinti. Alapvető igény ugyanis, hogy a javak elosztása igazságos legyen, ami a hazai kutatási tapasztalatok szerint azt a kardinális igényt fejezi ki, hogy a társadalom ne tűrje el a kirívóan nagy egyenlőtlenségeket. Az anyagi, jövedelmi és életminőségbeli egyenlőtlenségek ne haladják meg a társadalom tűrőképességét. Fontos követelmény továbbá, hogy a javak egyenlőtlen elosztása valóságos teljesítménykülönbségekre épüljön. Nem sérti a társadalom igazságosságérzetét, ha az a tapasztalat érvényesül, hogy az átlagot meghaladó javadalmazás, a kiemelt társadalmi elismerés megszolgált teljesítménnyel fonódik egybe. A megszolgált jövedelemkülönbségek, fogyasztási egyenlőtlenségek tehát igazságosnak minősülnek. Ugyanakkor mélységesen igazságtalan az olyan elosztás, amikor az egyenlőtlenségek mögött nincs valóságos teljesítmény-fedezet. Amikor a társadalom tagjai az igazságosság követelményét az esélyek szférájára vonatkoztatják, általában az az elv érvényesül, hogy az esélyegyenlőtlenség igazságtalan. A társadalmi érvényesülést ne a családi-társadalmi helyzet, a kapcsolatok, hanem az egyén rátermettsége, alkalmassága határozza meg. Igazságtalan az a társadalom, amelyben a karrieresélyek elsősorban a társadalmi hovatartozástól, a családi háttértől és a kapcsolati tőkétől függenek.

A hazai újkapitalizmus, a közfelfogás szerint, kirívóan ellentétes az igazságosság követelményével. Igazságtalan a tulajdonszerkezet, a jövedelmi rendszer, túlságosan nagyok és főként indokolatlanok az anyagi-jövedelmi különbségek, s a közfelfogás szerint az esetek jó részében nem valóságos teljesítménykülönbségekre épülnek. Az érvényesülési esélyek pedig a származástól, a kapcsolati tőkétől, vagy a politikai tőke birtoklásától függenek olyan területeken is, amelyek távol állnak a hatalmi-politikai mezőtől. Mindez erőteljesen gyengíti az újkapitalista társadalom elfogadását, állampolgári elégedetlenséget gerjeszt, és a társadalmi instabilitás egyik összetevője.

A magyar társadalom elsősorban az egyenlőség értékei szerint ítéli meg a társadalmi berendezkedés "jóságát". A hazai társadalmi berendezkedés azonban a közmegítélés szerint szélsőségesen egyenlőtlen. Következésképp kirívóan szemben áll a igazságosság alapértékeivel, és egészében a társadalmi működésmód és maga a kialakult rendszer igazságtalannak minősül. Ez a társadalmi értékítélet akkor változna meg, ha a társadalompolitika megfordítaná a strukturális trendet, s a társadalomban egyre inkább az a tapasztalat érvényesülne, hogy az egyenlőtlenségek számos területen csökkennek, a kirívóan igazságtalan elosztási rendszert pedig egyre inkább a teljesítmények által megszolgált, de nem túlságosan nagy egyenlőtlenségek váltják fel. Végeredményben tehát az igazságosság értékkategóriájának köznapi alkalmazásából a társadalompolitikai irányváltás igénye következik.

 

---

Ágh Attila:

Szövetkezeti demokrácia – a civil társadalom új arca

A szövetkezés-szövetkezet az emberi társadalom egyik alapsejtje, a "pozitív összegű játék" alapképlete, amely szervezett formáiban végigvonul a legutóbbi évszázadokon, és a modern demokrácia társadalmi alapkövévé vált. Mégsem ez a történelmi vonulat fontos a számunkra, hanem az, hogy a XXI. században a "szövetkezeti" demokrácia úgy jelenik meg, mint a civil társadalom új arca. A szövetkezet kifejezés azonban nem feltétlenül szerencsés, mert az ismert nyelveken általában az együttműködés, társulás és az önkéntes szerveződések fogalmai fejezik ki ezt a témakört.

Az Európai Bizottság 1997-es Közleménye az önkéntes szervezetekről a szociális gazdaság fogalmát állítja a középpontba, és ebből vezetnek az utak nemcsak a közszolgáltatások "szövetkezeti" ellátása felé, hanem a szociális tőke, a társadalmi hálózatok és a bizalom (trust) fogalmai felé is, amelyek révén kirajzolódik a bázisdemokrácia mint a civil társadalom új arculata. Az Ecosoc 2001-es dokumentuma szerint a civil demokrácia EU-beli intézményesülésének négy alapvonása van, úgy mint

1. a társadalmi hálózat jelleg,
2. a szerveződések önkéntessége,
3. kollektív akaratképzés és döntés és
4. a szubszidiaritás elve, ami a "szövetkezeti" demokrácia pontos jellemzését adja.

Még erőteljesebben bontja ki ezeket a vonásokat a lisszaboni stratégia (2000. március) óta megindult lisszaboni folyamat, amelynek három pillére a gazdaság, a szociális szféra és a környezetvédelem. A lisszaboni folyamatban az információs társadalom bázisán a XXI. századi demokrácia alapértékei konkrétan jelentkeznek mint a tudásbázisú társadalom szereplőinek tartós, megbízható és előrelátható kapcsolatokra épített, hálózat jellegű együttműködő szervezetei, "szövetkezetei", amelyek a civil társadalom sűrű hajszálereiként az egész társadalom valódi bázisát alkotják.

 

---

Varga Erzsébet:

A szolidaritásról

A szolidaritás fogalma a szilárdít, erősít jelentésű solido igéből képződött-alakult.

A szolidaritás olyan társadalmi kapcsolatrendszert nevez meg, amelyet az "egy mindenkiért, mindenki egyért" gyakorlata jellemez. A csoportot tagjainak kölcsönös védelme teszi összetartóvá, így szilárddá és erőssé.

Mi az, amitől kölcsönösen meg kell védeniük egymást?

A tehetetlenné válástól, attól, hogy képtelenné váljunk az állapotunkat meghatározó külső és belső környezet formálására.

A tehetetlenség szenzoros (azaz az egyén nem képes reálisan érzékelni a valóságot) és/vagy motorikus (azaz nem tudja az általa elképzelt módon kivitelezni terveit) korlátozottság kialakulásának következménye. Ez a korlátozottság eredhet egyrészt a társadalom konkrét viszonyrendszeréből, másrészt természeti csapásokból, illetve betegségekből. A tehetetlenség által előálló frusztráció előidézője lehet a vártnál szűkösebben rendelkezésre álló források érzékelése mellett az önismeret-, illetve az önértékelési zavar, vagy a saját teljesítőképesség téves megítélése is. Fentiek mind egyenként is, de külön-külön is előidézhetik az egyén cselekvőképességének korlátozottságát.

A piaci és a politikai mechanizmus egyaránt gátolhatja az egyének cselekvőképességének, produktivitásának kibontakozását: pl. a tőkehiány, az erőszak alkalmazása, az információk szelektív adagolása, illetve módosítása, esetenként gyártása, vagy az értékelési sémák (sztereotípiák, előítéletek) sulykolása mind külön-külön is korlátozzák a cselekvés motorikus és szenzoros mozzanatát. A piaci és politikai sikerorientált stratégiai cselekvés a kívánt cél eléréséhez a megtévesztés eszközét is alkalmazhatja. A személyiség identitásának alapját adó tudás használhatatlanná válik, ha a piac, vagy a döntéshozó az erre az ismeretre épülő teljesítményt értéktelennek minősíti. Függetlenedik egymástól az egyén teljesítményének minősége és a javak megszerzésének lehetősége. Ilyen helyzetekben sérül az egyén önbecsülése, csökken önbizalma, növekszik tehetetlensége.

A szolidaritás a szenzoros és a motorikus korlátozottság megszüntetésére irányul. Készség ez a tehetetlenné válást okozó intézmények bírálatára, és egyúttal a cselekvőképességet támogató környezet alakítására. A szolidaritás különböző tettekben jelenhet meg: a biztatástól, adakozástól a hiteles információk nyújtásán át az együttműködésre épülő – az erőforrásokat önkéntesen koncentráló és együttesen alkotott normák alapján felhasználó – szervezetek létrehozásáig.

 

---

Lévai Katalin:

Néhány gondolat az "önsegély" fogalmáról

A szövetkezet olyan személyek autonóm társulása, akik önkéntesen egyesültek abból a célból, hogy közös gazdasági, társadalmi és kulturális szükségleteiket és törekvéseiket kielégítsék egy közösen tulajdonolt és demokratikusan irányított vállalaton keresztül.

A szövetkezetek az önsegély, az egyéni felelősség, a demokrácia, az egyenlőség, az igazságosság és a szolidaritás értékein alapulnak. Alapítóik hagyományát követve a szövetkezeti tagok általában magukénak vallják a becsületesség, nyíltság, társadalmi felelősségvállalás és a másokkal való törődés erkölcsi értékeit.

 

A három legfontosabb szövetkezeti alapelv:

 

• az önsegély elve (a szövetkezet a tagok gazdasági erejére és együttműködésére támaszkodik),
• a felelősség elve (a tagok a közös tevékenységük következményeiért egyénileg felelősek),
• az önigazgatás elve (a testületekben érvényesül a demokratikus véleményformálás).

 

Az önsegély elve arra a meggyőződésre épül, hogy minden ember képes és köteles törekedni saját sorsának irányítására. A szövetkezők hiszik ugyanakkor, hogy az egyéni fejlődés csak a másokkal való együttműködésben valósulhat meg. Egyénként az ember lehetőségei korlátozottak. A közös cselekvésen és a kölcsönös felelősségen keresztül az ember többet érhet el, különösen ha növeli az együttes befolyást a piacon és a kormányzatokkal szemben.

Az egyének fejlődnek is a szövetkezeti tevékenység által, mivel képességeket szereznek szövetkezetük növekedésének elősegítésére, megtanulják megérteni tagtársaikat, mélyebbre látnak az őket körülvevő társadalmi környezetben. Ilyen szempontból a szövetkezetek olyan szervezetek, amelyek elősegítik a folyamatos oktatást és fejlődést mindazokban, akik kapcsolatba kerülnek velük.

Fontos szempont, hogy a szövetkezeti forma gazdasági lényege a fenti értékek mentén a tagok meghatározott gazdasági érdekeinek kölcsönös önsegély révén történő kielégítése.

 

A szövetkezeti mozgalom úttörői, Hermann Schulze-Delitzsch és Friedrich Wilhelm Raiffeisen által hirdetett önsegély elvével szemben az általános választójog bevezetésének hatására a XIX. század második felében megkezdődik az érdekérvényesítésre biztatóbb kilátásokat nyújtó államsegély elvének fokozatos térnyerése. A XX. század 30-as éveitől egyre nagyobb számban létrejövő önsegélyező egyletek (addiktológiai, gyógyászati, pszichológiai jelleggel) tevékenysége és ismertsége fokozatosan kibővíti az önsegély fogalmának jelentését.

 

 

Vajon új világrend született-e 2003 tavaszán? Az első válaszom: nem, mert napjaink alapvető világfolyamatai már az 1970-1980-as években beindultak. A második válaszom egy kérdés: miért éppen 2003 tavaszán? Mintha a szerkesztőség figyelmét túlságosan a napi események határoznák meg. A harmadik pedig: mi az, hogy világrend? Mi volt a szerkesztőség előfeltételezése a rend szó használatával kapcsolatosan? Szerintem, világunknak a legfontosabb jellege a rendszeres rendetlenség, vagyis ellentmondások egymásutánja, amikre állandóan csak félmegoldások sikerednek.

Az 1990-es évtized és az azt megelőzőek ellentétei és békésebb időszakai jól beilleszkednek napjaink alapvető világfolyamataiba. Ha jól látom, kettős folyamatról lehetne beszélni: a tőkés rendszer majd' világméretűvé válásáról és a nemzetközi nagyhatalmi viszonyok, illetve kapcsolatok lassú, de lényeges módosulásáról. Egy geopolitológus szemszögéből egyrészt ezek a folyamatok kiváltották a szereplők és a játszmák megsokasodását, illetve emezek előidézik azokat, sok-sok ellenségeskedéstől és háborúskodástól kísérve. Másrészt, a tőkés rendszer legújabb folyamatainak ellentmondásai feszültségeket keltenek, és ezekből is újszerű villongások és viszályok születnek.

Az angolai, ruandai és kongói, tíz-tizenöt éve óta tartó vérengzések, vagy a szomáliai, a jugoszláv és a Fülöp-szigeteki polgárháborúk, vagy pedig Afganisztán és Irak lerohanása – mindez nem más, mint igen szomorú és sok szenvedést okozó kísérőjelenségek sora. Gazdasági téren a mind nagyobb vállalatok kialakulása, a magánosítások és az egymást követő válságok a legszembeötlőbbek. Közös sajátságuk az USA és más nagyhatalmak, úgy is mint a nemzetközi nagyvállalatok jelenléte, de sokszor részvétele is ezekben az eseményekben.

Ez a jelenlét, illetve részvétel számomra összefüggésben van a tőkés rendszer lassú világméretűvé válásával és a nemzetközi nagyhatalmi kapcsolatok módosulásával. Itt megemlítendő Rosa Luxemburg vitája Vlagyimir I. Leninnel. Utóbbi Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című 1916-os könyvében, azt próbálta levezetni, hogy a rendszer elérkezett a beteljesüléséhez. Vlagyimir Iljics tévedett. A sokkal tisztábban látó Rosa Luxemburg azzal érvelt, hogy a tőkés felhalmozás vígan folytatódhat, míg a tőkés termelési mód földrajzilag tovább terjedhet. Neki lett igaza, mivel a rendszer az egész XX. században teret hódított. Újabb és újabb termelési alkalmak és fogyasztói lehetőségek nyíltak meg. Nem csak földrajzi szempontból, hanem a keynsiánus "jóléti társadalom" közkiadásaival és a "fogyasztói társadalom" újdonságai által: a fiatalok és a nők növekvő piacával például. Fejtegetéseim főleg eurázsiai központúak.

 

 

A tőkés rendszer majd' világméretűvé válása

 

A tőkés rendszer állandó fejlődésben van a XVI. század óta, és földrajzilag mindinkább kiterjeszkedik az egész Földre. Az 1945 utáni és máig tartó növekedésével a rendszer majdnem világméretűvé vált. Ez a folyamat, ami távolról sem fejeződött be, összetett történés. Ha jól látom, három időszakot lehet megkülönböztetni ebben a történelmi folyamatban, amelyek egyébként részben fedik egymást . Az állam és a magántőke kölcsönös kapcsolódása biztosítja az utóbbi előrenyomulását. Természetesen mind az államok, mind a vállalatok között vannak kicsik, nagyobbak és birodalom jellegűek. Ezek állandó és változó hierarchikus rendszerekbe illeszkednek, illetve ilyeneket képeznek. Nagyon leegyszerűsítve, a második világháborút követő időszakot ekképpen lehetne leírni:

Tőkés rendszer: nemzetközi bankok	Állami rendszer: vállalatok nem piaci politikák
1945-1970 A világkereskedelem a világtermelés növekvő hányadát teszi ki
A kereskedelem és fogyasztás nemzetközivé váládsa: Észak – Dél és centrum – periféria viszonylatban.	SZabadkereskedelmi intézkedések, fontos nyersanyagok és fogyasztási piacok biztosítása (neokolonializmus)
1960-1990 A nemzetközi vállalatok hálózati szerveződése
A termelés nemzetközivé bválása, az árak, a termelékenység, az előállítási és szállítási költségek és körülmények függvényében.	SZ+Gazdasági szabályozók csökkentése (adó, munkajog, korlátozott munkaerő – vándorlás), társadalmi előírások növelése és költségek megnyírbálása (Munkanélküliség, egészségügy, oktatás), közlekedési világrendszer kiépítése és működtetése.
1980- A tőke és a tőkepiac egységesítése és egyesülése
Vállalati magánosítás, egybeolvadások és felvásárlások a tőkés felhalmozás kibővítésére és a verseny csökkentésére, a magántulajdon és a nagy részvényesek hatalmának kiterjedése a Föld egészére.	SZ+G+Magánosítás "divatja", a magántulajdon világméretű biztosítása, az oligopolisztikus vállalatok engedélyezése, világ – hatalmi rendszer kiépülése.

 

 

Összefoglalva, a folyamat képletét felírhatjuk így: (Világkereskedelem és -termelés + a tőkés magántulajdon kiterjedése) + (Sz + G + M) = a tőke világméretű térhódítása. E nagyméretű folyamatot elősegítik a következő tényezők:

 

• A fogyasztás kiterjesztése: új országok, új fogyasztók felé: gyerekek/fiatalok – nők stb.
• A fogyasztási szokások és a kultúra (oktatás) egységesülése a keresetek és vagyonok fontosságának függvényében.
• A műszaki kultúra és fejlődés kiterjedése a számítástechnika és távközlés területére.
• Az előzőekre támaszkodva a termelékenység növekedése mind magán, mind közületi téren.
• Új fizetési és hitelmódok.
• A neokonzervatív (a tulajdonjog szentsége és emberjogi hatalomgyakorlás) és neoliberális (a piac mindenhatóságának gyakorlata) eszmék elterjesztése.

A folyamat nem zajlik le helyi jellegű, részleges vagy általános válság nélkül.

 

• A vállalatok nagy számban jönnek létre és közülük sok tönkremegy.
• Gazdasági ágazatok és települések szűnnek meg, ezzel egy időben újak jönnek létre.
• Intézményes nehézségekkel küzdő nemzetállamok keresik a beilleszkedést nagyobb közjogi egységekbe, és ezekből új politikai-gazdasági egységek alakulnak ki: Délkelet-ázsiai-nemzetek Szövetsége (ASEAN), Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (ALENA), Dél-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (Mercosur), Európai Unió stb.
• A pénzügyi rendszerek válsága (dollár) és új rendszerek megteremtése (euró).

 

A vizsgált időszakban, mint ahogy jeleztem, a tőkés rendszer majdnem világméretűvé vált. Ugyanakkor, a játszmának nincs vége. Vannak még országok és területek, amelyeket a tőke még nem olvasztott be, különösen a déli féltekén. Létezik a társadalomban nagyszámú eltérő vagy más jellegű stratégia, hagyományos gyakorlat vagy új kezdeményezés: szövetkezeti vállalkozások, fogyasztók szövetkezése, szakszervezetek, "nem kormányzati" szervezetek működése, közösségi takarékpénztárak, eredeti társadalmi-gazdasági szervezetek, haladó egyházak, "altermondialisták" stb.

 

 

A nagyhatalmi viszonyok módosulása

 

A fontos nyersanyagok és fogyasztási piacok biztosítása, a közlekedési világrendszer kiépítése és megóvása, úgy is mint az oligopolisztikus vállalatok engedélyezése és hatalmának kiterjesztése a Föld egészére s a világhatalmi rendszer kiépítése, ez mind-mind az államok feladata. Márpedig az államok, illetve a születő államközösségek bizonyos alá-, illetve fölérendeltségüknél fogva, csak a maguk módján és a történelmüktől meghatározott úton vehetnek részt a tőke világméretű kiterjeszkedésében. Mint ahogy már jeleztem, alá-, illetve fölérendeltségük állandóan változó, és működési lehetőségeik is bizonytalanok, hullámzóak.

A vietnami háborút az USA az 1970-es években, az afgán háborút a Szovjetunió az 1980-as években elveszti. Az 1945 után született kettős uralom a világon meggyengült. Az 1970-es évek végétől Kína és India évről-évre erősödik és közepes fontosságú atomhatalommá lép elő. Az 1990-es évek fordulóján a Szovjetunió felbomlik, de tíz évvel később Oroszország (Oroszország) megint nemzetközi szerepet tölt be. Az 1980-as évektől az Európai Unió (EU) erőteljesen nyomul, létrehozza független pénzét és mára önálló hadsereget állít fel. Az 1990-es években láthattuk Japán viszonylagos gyengülését.

Kína mellett az EU az USA legfontosabb ellenfele a XXI. század elején, utóbbi ezért állandóan keresi Oroszország szövetségét. Ugyanakkor igyekszik mind Oroszországot, mind Kínát bekeríteni, kisebb-nagyobb sikerrel: a dél-kaukázusi térségtől Közép-Ázsiáig, egészen Japánig és Koreáig. Próbálja megakadályozni Brüsszel és Moszkva közeledését, egy új Ostpolitikot. Oroszország sem marad rest, és fokozatosan kiépíti új szövetségi rendszerét az USA legfontosabb ellenfeleivel. Érthető módon és nem mindig könnyen, Kína és India egyforma távolságot igyekszik tartani a többi nagyhatalomtól. Némely "közép-európai" ország politikai vezetői, az USA gyámolításával mintegy biztonsági jótállásként adták el népeiknek a NATO-alapszerződés ez egyetlen aránylag érdekes, de viszonylagos értékű ötödik cikkét¹ . Mind a Balkánon, mind a Közép- és Délkelet-Ázsiában lezajló események mutatják, az USA képtelen megbirkózni a nem katonai kérdésekkel. És a katonai sikerei sem biztosítottak, még stratégiailag törpe ellenfelekkel szemben sem, lásd Afganisztánt és Irakot, ahol a gerillaháborúzás tartósnak bizonyul.

Az USA egyáltalán nem örül az euró megteremtésének, sem a lassanként kialakuló európai kül- és biztonságpolitikának, s a növekvő fontosságú EU-nak, 25 éve tartó folyamatos bővülésével. Sőt, az Európai Katonai Bizottság, ami sok száz magas rangú tiszt közreműködésével, stratégiai tervezéssel foglalkozik és hadgyakorlatokat szervez 2001 óta, egyenesen nyugtalanítja Washingtont. Európát kedvetlenné teszi az USA vadnyugati "hepciáskodása", illetve időnkénti határozott erőszakoskodásai, diplomáciai egyoldalúsága, a nemzetközi jog semmibevétele, az érzéketlenség emberi jogi és környezetvédelmi kérdésekben stb. A világpolitikában kialakul két nagyon különböző fajtájú külpolitika, ami nem hagyja érzéketlenül az európai nagyvállalatokat sem.

Az 1980-as reageni évektől kezdődő új amerikai külpolitika, aminek a mostani "terrorizmus elleni háború" a pillanatnyi betetőzése, szabad kezet adott és nyújt még ma is több nukleáris kis- és nagyhatalom számára: például Kínának az ujgurok ellen, Oroszországnak Csecsenföldön, az izraeli kormánynak Palesztinában stb. Az elmúlt 15-20 év legnagyobb eseménye az amerikai "világbirodalom" tényleges bővülése és retorikájának, szónoki fogásainak viszonylagos hatékonysága² . Az 1991-es iraki bombázástól egészen a 2002-es afganisztáni rakétatámadásig és Irak lerohanásáig, megfigyelhettük az események katonai oldalát: látványos hadműveletek, kevés amerikai kockázattal, aránytalanul sok ártatlan áldozattal.

Az is biztos, hogy nem hivatalos, nemzetközi "majdnem" megegyezésekre támaszkodva³ és kiemelten belső használatra, a nagyhatalmaknak, de több más ország számára is a terrorizmus ürügyül szolgált három fontos területen: a zavaró kisebbségek elnyomására, a rendőri intézkedések súlyosbítására és különböző szigorításokra az igazságszolgáltatás terén: lassanként a fogyasztók, a környezet vagy a dolgozók érdekvédelme bűnüggyé válhat.

 

 

"Aki nincs velünk, az ellenünk van, tehát terrorista"⁴

 

Washington ideológiai sikereinek betetőzése a most már két évtizede a "terrorizmusról", a "Gonosz birodalmáról" vagy "tengelyéről", a "rothadt országokról", az iraki "különleges fegyverekről", az "áruló államokról" vagy az Iszlámról szóló beszédek érvényesülése és népszerűsége⁵ . Ezek a szólamok persze elfelejtetnek számukra nem kellemes tényeket⁶ . Ezek a beszédek időlegesen elhitetik azt a kétes meggyőződést is, hogy csak az USA képes hatásosan küzdeni a terrorizmus ellen. A retorika rávesz mindnyájunkat, hogy az ellenfelet vagy máshogy gondolkodókat ellenségnek lássuk. Provincializmusban szenvedő megfigyelők számára talán "a civilizációk összecsapásáról" szólna a magyarázat, és nem látnák a világ mai átalakulásának fajlagosságát és fontosságát.

A geopolitikában, a fogalomképzés és -elképzelés már önmagában is egy stratégia. Az USA stratégiáját megalapozza egy alapvető, népszerű amerikai "elbeszélés": az egész világ tudja, Amerika a mindenség legjobb országa, az ország kapitalizmusa s politikai rendszere a legkiválóbb, és minden nép erre áhítozik. Ugyanakkor, Washington sorra veszti el harcait a világ közvéleménye előtt. Cselekedeteinek és propagandájának törvényességi és erkölcsi alapja meginog. Ennek természetesen bomlasztó hatása van.

A piac-fundamentalista vagy szélsőséges "vallási megújulási" mozgalmak támogatják a szélsőséget megjátszó amerikai elnököket vagy egyik-másik latin-amerikai ország vezetőit. Egészen kiemelkedő módon, a világ jobboldali körei számára a piac-fundamentalizmus biztosítja az akármilyen tulajdonhoz való legteljesebb jogot, és törvényesíti az abból húzott jogos-jogtalan hasznot. Ez a biztosíték alátámasztja a kapitalizmus fellegvárának tekintett Amerika iránti hűségüket is.

Ugyancsak az USA malmára hajtják a vizet a radikális neokonzervatív vagy neoliberális⁷ nézeteket nagyszájúan hirdető Haider, Blair, Berlusconi vagy Aznar fajtájú politikusok és követőik. Hasonlóan viselkedik a "közép-európai" országok új vezetőinek lényeges hányada is, akik nemrégen még az egypártrendszer hű vezetői vagy követői voltak. Az általuk levezényelt magánosításban szerzett vagyonuk és társadalmi megalapozottságuk gyengesége magyarázhatja hangosságukat és elkötelezettségüket az USA iránt.

Ugyanakkor a radikális muzulmán csoportosulások elsősorban hittársaikat támadják a Fülöp-szigeteken, Indonéziában, Afganisztánban vagy Boszniában, gyakran alkalmi amerikai támogatottsággal a múltban s talán a jelenben is. Amikor ezek a csoportok csalódnak az USA-ban, "pálfordulatként" megtámadják az amerikai érdekeltségeket. De egyúttal támadva érzik magukat az igen tevékeny és támadó protestáns és hindu szekták által. Érdemes emlékeztetni az olvasót egy geopolitikai és történelmi tapasztalatra: a birodalmaknak nincsenek szövetségesei.

 

 

Az állami és magánérdekek összefonódása

 

Stratégiai szempontból, a katonai kérdések mindig egyidejűek a gazdaságiakkal. Elég két példát említeni. Az USA energiahordozóktól való függése a legnagyobb a gazdaságilag fejlett világban már egy jó évszázada, az amerikai lakosonkénti fogyasztás túlméretezettsége és a korlátozott helyi források miatt. Ezért először a latin-amerikai, majd a közel-keleti arab országok kőolajmezőit igyekszik ellenőrzése alá vonni tűzön-vízen át. Közép-Európa katonai ellenőrzése és gazdaságpolitikai beilleszkedése párhuzamosan zajlott le a helyi tőke nemzetközivé válásával, az 1980-as évektől.

Minden nagyhatalom számára a gazdasági és katonai érdekek kart karba öltve kapcsolódnak a magánérdekek és a közjó kérdéseivel. Szeretjük, nem szeretjük, ez az összetett helyzet alakult ki a világban. Az új Bush II-elv lényege is: Amerika akkor támad, amikor szükségesnek találja saját érdekei szempontjából, és ha kell, "megelőző" katonai beavatkozást alkalmaz, sőt, nukleáris háborút kezdeményez. Ez a katonailag elég erőszakos fellépés és a diplomáciai egyoldalúság szerintem az USA és az amerikai nagyvállalatok viszonylagos gyengülését jelenti. Így van ez más esetben is. 2001-től kezdve Oroszország próbálkozik a "shanghaji csoportot⁸ " erősíteni és fontos megállapodásokat ír alá Kínával kőolaj-vezetékek építéséről.

Ahogy az előzőekben láttuk, az amerikai "világbirodalom" kibővülése és retorikája kettős jellegű: ideig-óráig sikeres katonai-diplomáciai szempontból, de hosszabb távon korlátozott hihetőségében a provincializmusa, a messianizmusa és nacionalizmusa miatt⁹ . Az EU közös kül- és biztonságpolitikája függ Európa adottságaitól, ellenségképétől és védelmi elgondolásaitól. Eurázsia félelmei és nagyhatalmi játszmái meghatározzák az EU és a jövőbeli NATO közötti kapcsolatokat, az Atlanti-óceán két oldala közötti viszonyt és magának Európának a geopolitikai állapotát.

 

Geopolitikailag az EU-nak sok a lehetősége

 

Jelen pillanatban az EU 15-ök lakossága és nemzeti terméke lényegesen magasabb, mint az USA-é. Egyszersmind, ha összeadjuk a katonai kiadásokra és a kémszolgálatokra költött pénzeket s a fejlődő országoknak adott segélyek vagy kölcsönök évi összegét, az európai költségvetési kiadások hasonló nagyságrendűek, mint az amerikaiak. A fejlődő országoknak nyújtott támogatások 55%-át az EU biztosítja, és csak ezek egyharmadának felelnek meg a hasonló amerikai kiadások. Az EU-nak gyakorlatilag nincs nemzetközi államadóssága, míg az USA szövetséges és tagállamainak jelentős – történelmileg soha sem látott – tartozása van a nem amerikai nemzeti bankok, a nem amerikai magánszemélyek és vállalatok, tehát a külföld felé. Ez a körülmény állandó veszélyt jelent az ország gazdasági szilárdságára.

Az EU katonasága legalább a kétszerese az USA-énak, még ha műszakilag az utóbbinak van is előnye (de nem lényeges) és ha az előbbi nagy része az amerikai hadseregnek alárendelt is, legalábbis háború esetében. A "békefenntartásra" mozgósított európai alakulatok tízszeresét teszik ki az amerikaiaknak. Sokan úgy vélik, a katonai erő szerepét ma egyre inkább a gazdasági tényező veszi át. Ha ez igaz lenne, akkor nehezen érthető az USA lázas és világméretű katonai terjeszkedése a hidegháború óta, például Közép-Európában vagy Indonéziában, ahol kevés a számára jelentékeny nyersanyag.

Az USA egyedüli hatalomnak tekinti magát, és egyesek annak is tartják. Ma az EU sok szempontból egységesebb és erősebb, mint 20-30 évvel ezelőtt, de rá is hatottak a neoliberális szelek. Képes-e megbirkózni ezzel a nehéz világhelyzettel. Kibővülésével egyidejűleg egy önálló, de önmérsékelő hatalommá való fejlődése leginkább kielégíti a többi nagyhatalom biztonsági követelményeit és hozzájárul a világ jólétéhez és békéjéhez, anélkül, hogy túlságosan legyengülne katonailag. Mit tesz a gazdasági hatalmával majd? Követi az USA példáját vagy népei által rákényszerül egy "másik Föld" kialakítására, ahol a közérdek fontosabb, mint a magán-, illetve a tőkés érdekeltség?

Lehet, szemünknk előtt egy újfajta világ születik. Ez a réginek csak folytatása, folyton megújuló és bővülő alapokon. A világ nagyhatalmi viszonyainak megszilárdulása, az eurázsiai térség biztonsági rendszerének kialakulása és a Nyugat-, illetve Közép-Európa stratégiai célkitűzéseinek megteremtése és formáinak kialakulása legalább 10-15 évet igényel. Párhuzamosan a tőke terjeszkedése sem ellentmondásmentes és szokásos buktatói is számosak. Talán néhány évtizeden belül Vlagyimirnak lesz igaza és nem Rosának többé. Ki tudja?

 

 

Jegyzetek

 

1 A cikk csak tanácskozást ír elő, akkor, ha a bármelyikük elleni fegyveres támadást mindnyájuk ellen irányuló támadásnak tekintik. Nincs előírva, mit tekintenek fegyveres támadásnak, még ha az ENSZ-alapokmány 51. cikkére is hivatkoznak; nincs szó arról, mit lehet tanácskozásnak tekinteni; nincs pontosítva, ki adhat parancsot az esetleges katonai döntések végrehajtására, hiszen a NATO európai katonai főparancsnoka egyúttal az amerikai hadsereg európai főparancsnoka is: az amerikai elnök vagy a NATO legfelső döntéshozó szerve az Észak-atlanti Tanács. Megjegyzem, hogy a nyugat-európai Unió, ami ma része az EU-nak, jobb biztosítékot nyújt, amennyiben kölcsönös védelmet nyújt tagállamainak.

2 Viszonylagos, hiszen számításba kell venni a szomáliai és libanoni felsülést, és tudomásom szerint Szaddám Huszein és Oszama bin Laden még vígan élnek, de lehetséges, hogy ez utóbbiaknak Washington a terrorista "mumus" szerepét osztotta ki. Csecsenföld hasonló szerepet játszhat a putyini Oroszországban, miként a Kasmír-kérdés Indiában vagy Pakisztánban és a nyugat-kínai Szinjiángban az ujgur nép Kínában.

3 Itt gondolok például az 1999-es washingtoni NATO "stratégiai nyilatkozatára", amit egyik kormány sem terjesztett a parlamentek elé, és a NATO, illetve az Európai Gazdasági és Együttműködés Szervezete keretében megszervezett rendőr- vagy belügyminiszteri találkozókra.

4 A szójáték "to be with US or against US" elfogadása vagy elutasítása egy-két ezer bombát jelenthet az utóbbi esetben.

5 Az 1939-45-ös háború után az amerikai propaganda hasonló jellegű. Az 1950-es években "az Eisenhower-adminisztráció hirdetett úgynevezett felszabadítási propagandája nem volt több puszta retorikánál, amelynek fő célja a kommunistaellenes morál fenntartása volt a vasfüggöny mögött. Amerika nem feledkezik meg a rab nemzetekről. (Lásd Békés Csaba: "Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban?", in: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Osiris, Budapest, 2002.)

6 Természetesen, mélyen hallgatva Izrael vagy Pakisztán atomfegyvereiről, a Fülöp-szigetek vagy Indonézia szerény emberjogi gyakorlatáról, az amerikai bankok kikerülhetetlen részvételéről a kábítószer-kereskedelem kifizetési rendszerében, a nemzetközi vállalatok kétes adó- és munkajogi ügyleteikről, egyik-másik keresztény egyház vagy más felekezetek szélsőséges viselkedéseiről stb.

7 E szavak elé biggyesztett "neo" szócska jelzi a konzervatív és liberális nézetek szélsőséges kifejezésmódját.

8 A csoport tagjai: Kína, Oroszország és a közép-ázsiai országok többsége. Az 1990-es években a csoport létezése sikeresen megoldotta a határok kitűzését az érintett országok között és azok hatékony tiszteletét, majd megszüntette a más ország ellenzékének támogatását és serkentette a gazdasági kapcsolatokat.

9 Lásd: Michael Massing: "Unseren War" The New York Review, 2003. május 29.

112. számú kommentár, 2003. május 1.¹

Nem kultúrtörténeti, hanem a mai geopolitikai helyzethez kapcsolódó kérdésről van szó. Az 1945 és 2001 közötti években igen kevesen kételkedtek abban, hogy létezik valami olyan entitás a világpolitika küzdőterén, amelyet "Nyugatnak" vagy a "nyugati világnak" nevezhetünk. Persze voltak viták arról, hogy kiket is lehet idesorolni. Egyes országok nyilvánvalóan beletartoztak: az Egyesült Államok, a nyugat-európai országok, valamint Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. De a nyugat peremvidékeit illetően már kétségek merültek fel. Vajon idesorolhattuk-e Európa "keleti" részének országait? Vagy éppen Törökországot? És Japán? Talán a nyugati világ tiszteletbeli tagjainak tekinthettük őket, mint a dél-afrikai apartheid rezsim, amely a japánokat "tiszteletbeli fehéreknek" titulálta?

Ám amióta a Bush-rezsim megkezdte ellentmondást nem tűrő, macho menetelését bolygónk vidékein át, az Egyesült Államok és "Európa" kapcsolatai feszültté váltak. A világ politikusai és a média kénytelenek voltak rádöbbenni, hogy a "nyugat" geopolitikai egysége immár nem is olyan magától értetődő feltételezés. Miután az USA maga alá gyűrte Irakot, Tony Blair vállalta magára az Egyesült Államok és Európa közötti egység helyreállításának feladatát; ez persze igen sok erőfeszítést kíván, és a siker igencsak bizonytalan.

A 2003. április 27-i New York Times Sunday Magazine Section két brit publicista cikkét is lehozta ebben a témában. Véleményük alaposan különbözik. Az egyiket Timothy Garton Ash írta, címe "How the West Can Be One" (Miként lehet egységes a nyugat). Niall Ferguson írásának címe egészen mást sugall: "The Empire Slinkes Back" (A Birodalom visszalopakodik – utalás a Csillagok háborúja című filmszéria második részének címére – The Empire Strikes Back – A Birodalom visszavág – a ford.). Ha figyelmesen olvassuk őket, a két cikk feltárja az egykori establishment centruma, és a közelmúltban erőre kapott szélsőjobboldal között folyó viták természetét.

Ash az oxfordi St. Antony's College Európai Kutatások Intézetének igazgatója, és a stanfordi Hoover Intézet (amelyet aligha nevezhetünk a radikalizmus fészkének) tudományos munkatársa. A Szovjetunió bukása előtti és utáni Közép-Kelet-Európáról szóló terjedelmes írásai közismertek. Cikkében, ahogyan ő maga fogalmaz, "panaszos levélben" fordul "drága amerikai barátaihoz", és rögtön az első mondattal leszögezi: "Ismét egybe kell kovácsolnunk a Nyugatot". A cikk két kérdésre, a Közel-Kelet és Franciaország problémáira összpontosít. A Közel-Kelettel kapcsolatos véleménye nem sokban különbözik Blair fennen hangoztatott nézeteitől. Különösképpen hangsúlyozza egy "életképes palesztin állam" létrehozásának fontosságát. Franciaország Ash véleménye szerint "gyalázatosan" viselkedett az iraki háborúval kapcsolatban. Ám a szerző kitér arra is, hogy "Washington túl messzire ment a franciák csepülésében", hiszen "igaza volt Churchillnek: Európát nem lehet Franciaország nélkül felépíteni". Ash egy "kevésbé arrogáns Egyesült Államokért" esedezik.

Ferguson cikke egészen más hangvételben íródott. Akárcsak Ashnek, neki is vannak kötődései az Atlanti-óceán mindkét partján: a gazdaságtörténet professzora a New York-i Egyetemen, egyben az oxfordi Jesus College tudományos munkatársa. Írásának alcíme: "Miért nem képesek az amerikaiak valóban uralni a világot?" Ezt fejti ki bővebben. Az "előrelátás krónikus hiányával" vádolja az Egyesült Államokat, amely – aggódik Ferguson – "nem teremtette meg a hosszú távú irányítás gerincét", nem úgy, mint az angolok a Brit Birodalom legdicsőbb napjaiban. Rámutat, hogy annak idején a brit elit egy része kész volt "munkás éveinek egészét… szülőhelyétől távol, elviselhetetlenül forró, betegségek sújtotta országokban tölteni". Ezzel szemben "az elit amerikai oktatási intézményekből kikerülő emberek a legkevésbé sem kívánnak a tengerentúlra menni, hacsak nem néhány napos kiruccanások vagy nyaralások erejéig". Mire következtet ebből Ferguson? "Mindaddig, amíg az amerikai birodalom nem mer saját nevében fellépni, mindaddig, amíg ragaszkodik a szervezett képmutatás hagyományához, a mai, becsvágyó fiatal férfiak és nők egy pillantást vetnek a háború utáni Irak kilátásaira, és egybehangzóan kijelentik majd: ‘Eszünk ágában sincs odamenni.´"

Vagyis Ash attól fél, hogy az Egyesült Államok a birodalomépítés unilaterális és arrogáns útjára lép. Vele szemben Ferguson azon aggódik, hogy az Egyesült Államok nem a birodalomépítés ösvényét választja, hiszen ez azzal járna, hogy egyes polgárainak hosszú időt kellene elviselhetetlenül forró, betegségek sújtotta országokban tölteni. Ashnek igaza van abban, hogy az USA képtelen egyedül megfelelni saját célkitűzéseinek – katonailag talán még érhet el sikereket, de politikai téren nem. Ferguson pedig jól látja, hogy az amerikai elit valóban teljesen alkalmatlan arra, hogy "gyarmati tisztviselőként" dolgozzon a harmadik világban.

Ash azért könyörög, hogy a Bush-rezsim térjen vissza az elmúlt évek külpolitikai vonalához, amelyet egy meglehetősen működőképes atlanti együttműködésre alapoztak. Ferguson viszont éppen azért esedezik, hogy ne ezt tegyék, és az USA, képmutatását levetkőzve, szikrázó szemű, idealista kereszteslovagként álljon ki a terroristák légióival szemben. Számomra viszont úgy tűnik, hogy az USA jövőbeni politikája egyikük reményeit sem fogja igazolni. Az amerikai héják, akárcsak eddig, a jövőben is megvétóznak majd mindent, amit Ash elvárna az Egyesült Államoktól. Hosszabb távon viszont a héjapolitika nem csupán az amerikai választók, de az amerikai elit számára is elfogadhatatlan – éppen azokból az okokból, amelyekre Ferguson rámutatott. A legtöbb amerikai kényelmesebbnek tartja az izolációt annál, hogy a birodalmi hűbérúr szerepében tetszelegjen – még akkor is, ha egyébként elkápráztatják a fényes katonai győzelmek.

Míg az Egyesült Államok kínlódva keresi jövőbeni világpolitikai irányvonalait (és Bush átmeneti népszerűségének dacára, az USA valóban kínlódik ezen a téren), addig Európa tovább halad önnön felépítésének rögös útján – és Európaként, nem pedig a "Nyugat" vagy az "Atlanti világ" részeként szemléli magát. Hogy miként állíthatom ezt ma, amikor az Egyesült Államok politikailag sokkal egységesebbnek tűnik Európánál, amelyet láthatólag akut és nyilvánvaló belső konfliktusok gyötörnek?

Két okom is van erre – egy gazdasági és egy kulturális. A gazdaságit könnyű megérteni. Egyrészt Európa az Egyesült Államokhoz hasonlóan érdekelt a világgazdaságot ma jellemző centrum-periféria megosztottság fenntartásában, hiszen ez rengeteg előnyt biztosít az Észak számára. Másrészt viszont Európa egyértelműen az Egyesült Államok gazdasági riválisa, és ez a vetélkedés egyre intenzívebbé válik majd az előttünk álló évtizedekben. Vagyis Európának viszonyítania kell azokat az előnyöket, amelyeket egy egyesült északi front nyújthat számára olyasféle küzdőtereken, mint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), és azokat a hátrányokat, amelyeket a dollárnak az amerikai katonai és politikai nyomás fenntartotta központi szerepe okoz számára.

Amennyiben Európának nem sikerül megtörnie a dollár privilegizált státusát, kénytelen-kelletlen másodhegedűssé válik. Az európaiak ezzel tisztában is vannak. Vajon akkor az "Észak" integráns részeiként hajlandóak lesznek-e majd feláldozni saját osztályérdekeiket, miközben az Egyesült Államokkal is harcolniuk kell? Nem feltétlenül, hiszen úgy gondolják, hogy az USA északi stratégiája kevésbé hatékony, mint a saját elképzeléseik lennének, ráadásul az USA hozzáállását az észak-déli kérdésekhez nagyban befolyásolja az Európa elleni párhuzamos küzdelem. Az európaiak úgy látják, hogy nem csupán nekik, hanem még az Egyesült Államok számára is üdvös lenne az észak-déli politika megváltoztatása (még ha ezt az amerikaiak nem hajlandóak is elismerni). Ezek után igen valószínű, hogy Európa nem szándékozik feladni az Egyesült Államokkal folytatott gazdasági vetélkedést, amelynek a nemzetközi kereskedelmi egyezmények és a vezető iparágakban eszközölt új beruházások egyaránt részét képezik. És gazdasági érdekeinek védelmében Európa azon van, hogy saját, független katonai erőt állítson fel, amely ellen mind Blair, mind Powell újra és újra elkeseredetten tiltakozik, annak tudatában, hogy megakadályozni úgysem tudják.

A kulturális szempont megértéséhez némi történelmi visszatekintésre van szükségünk. Az Egyesült Államok kulturális szempontból Európa egy leágazása. És egészen 1945-ig mind Európában (Nagy-Britanniában is, sőt különösen ott), mind pedig Amerikában Európát tekintették az idősebbik testvérnek. A világ 1945 utáni átalakulása viszont Európát az öcsike szerepébe kényszerítette, és az európaiak soha nem lelkesedtek ezért az új helyzetért, bár a hidegháború éveiben kénytelen-kelletlen elkezdték megemészteni. Ebben a kérdésben még a legkonzervatívabb európaiak is hasonlóképpen éreznek; figyeljük csak meg a kulturális lenézést Ferguson érvelésében. Megvetése kultúrpolitikai terminusokban alig különbözik Ash sirámaitól. Ash egyszerűen csak udvariasabb.

Európa kulturális büszkesége azonban nagyjában-egészében felfoghatatlan a legtöbb amerikai számára. Ez mindig is így volt. A franciák ma annyira divatos gyalázása nem Franciaország ellen szól, hanem Európa ellen. És ezzel az európaiak nagyon is tisztában vannak. Ash nem az egyedüli, aki ezt világosan látja. Vajon létezik-e még a Nyugat? Geopolitikai értelemben még nem tűnt el teljesen, de láthatóan hihetetlenül meggyengült.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzet

 

1 "Kommentárok a válságról" címmel, lapunk 52. számában közöltük I. Wallerstein 4 egymást követő kommentárját a 2001. szeptember 11-e utáni világhelyzetről. A neves történész – a http://fbc.binghamton.edu/commentr.htm honlapon – azóta is rendszeresen közreadja a nemzetközi események hátterét feltáró-elemző gondolatait.

Az amerikai és a brit kormány Irakban vívott háborújára úgy kell tekintenünk, mint Amerikának az ún. lator államokkal szemben viselt keresztes háborúja újabb csatájára, egy újabb lépésre az új világrend megteremtése felé. Nem a nemzetek parlamentje, az ENSZ, hanem a legerősebb kapitalista hatalom érvényesíti akaratát a nemzetközi politikai és gazdasági rendet érintő fontosabb kérdésekben. Ám hogy az Egyesült Államok önkényesen átrendezte a közel-keleti hatalmi viszonyokat, nem jelenti azt, hogy az amerikai hegemónia a korábbinál biztosabb alapokon nyugodna, vagy hogy Bush elnök feloldotta volna az amerikai külpolitika ellentmondásait. A nemzetközi terrorizmust támogató lator államok ellen vívott keresztes háborújával Bush nem csillapította, hanem szította a nemzetközi ellentéteket, ráadásul akaratlanul is növelte a világpolitika amerikai hegemóniája ellen irányuló nemzetközi terrorizmus bázisát. Tanulmányomban ezekről a konfliktusokról lesz szó a legújabb katonai és gazdasági fejlemények tükrében.

 

***

 

Amerika nemzetközi stratégiája átalakult a koszovói háború és az afganisztáni invázió nyomán az elmúlt évtizedben. Mindkét háborút azzal a felkiáltással vívták, hogy az emberi jogoknak – a nemzetközi igazságosság nevében – győzedelmeskedniük kell, és hogy a Nyugat erkölcsi és politikai kötelessége a jó kormányzás garantálása a nemzetközi színtéren. Ebben a két háborúban – a NATO-n keresztül – nyugati szövetségesei egyhangúlag támogatták az USA intervenciós politikáját. Irak esetében azonban más történt: először váltak láthatóvá az imperialista koalíción belüli törésvonalak. Nem minden európai ország örült, hogy Bush katonai beavatkozásra törekszik Irakban, némelyikük az ENSZ égisze alatt elérendő békés megoldást részesítette volna előnyben. Az azonban kezdettől nyilvánvaló volt, hogy Bush elnök és kis segédje, Blair rezsimváltást akar Bagdadban, ezért Washington és London nyíltan szakított a multilateralizmus alapelvével.

Amerika néhány szövetségese, különösen Franciaország, Németország és Belgium visszautasította Bush diktátumát, sőt, némi tétovázás után Oroszország is az ellenszegülők mellé állt. De a "régi Európa" nem tudta megakadályozni Irak megszállását. Politikai és katonai erőként egyelőre nem számottevő az EU, csak gazdasági konstrukcióként létezik. Bár a közös európai intervenciós haderő felállítását az amerikai katonai fölény ellensúlyozására irányuló első lépésként értékelik, a kérdés az, vajon idejében a német és francia gyorsreagálású erők köré építik-e az új haderőt, és felszerelik-e az Európán kívüli bevetéshez szükséges, modern fegyverzettel. A katonai kutatás-fejlesztésre és fegyverzetvásárlásra fordított európai kiadások ugyanis jóval szerényebbek az amerikainál. 2001-ben az amerikai katonai kiadások 39340 millió dollárt tettek ki a K+F és 59878-at a fegyvervásárlások terén, miközben Nagy-Britannia 3986 és 8597, Franciaország 3145 és 5450, Németország pedig 1286 és 3398 milliót fordított hasonló célokra. Hajlandó-e Németország és Franciaország többet áldozni katonai potenciáljának fejlesztésére, vagy nem? Problémát jelent az is, hogy az európai haderő egységes parancsnokságot és stratégiát kíván (mostanáig a NATO küzdött ezzel a feladattal).

A berlini fal leomlása óta a NATO nem tudta megújítani stratégiáját, ezért az Egyesült Államok saját céljai érdekében használhatta a szervezetet. Washingtoni ösztönzésre terjeszkedett a NATO Közép-Európában. A "Partnerség a békéért" örve alatt jelent meg az amerikai haderő a korábbi szocialista blokk legtöbb államában. Amerika megkapta a NATO támogatását az afganisztáni beavatkozáshoz. Ezen felül Washington megkapta Moszkva áldását a közép-ázsiai katonai jelenlétre, hiszen a véget nem érő csecsenföldi háború révén a két hatalom a terrorizmusban megtalálhatta a közös ellenséget. Amerika iraki intervenciója végül mégis kiváltotta Moszkva ellenkezését; a gazdasági érdekek a franciákhoz és németekhez való újbóli közeledésre ösztönözték Putyint.

A NATO esetleges felbomlása persze komolyan tetszene Moszkvának. Az orosz nacionalizmus elutasítja a NATO jelenlétét az orosz határok mentén, ráadásul egy ilyen külpolitikai siker jól jönne Putyin 2004-es választási megmérettetése előtt. Putyin és köre azzal is tisztában van, hogy valós és közvetlen gazdasági érdekei Európa és nem Amerika mellett szólnak. Az afganisztáni háború után az oroszok elvesztették a térségbeli befolyásuk jó részét. Az orosz iparba és infrastruktúrába való közvetlen amerikai befektetés sosem volt igazán számottevő. Bizonyos, a korábbi nukleáris arzenál leszereléséért felajánlott pénzeket az amerikaiak át sem utaltak. A közös űrprogramok nem jelentettek elég lehetőséget az orosz űriparnak. A Bush-Putyin szövetség csak a körülmények és az opportunizmus eredménye volt. Az oroszokat érdekeik Európához kötik, ahol olaj- és földgáztermelésük nagy részét eladják. Az orosz iparnak szüksége van az európai tőkére az autó-, repülőgép- és űriparban, az atomerőművek és az infrastruktúra fenntartásához és korszerűsítéséhez. Az orosz kormány ezért azt reméli, hogy a német és francia ipari csoportok kelet felé terjeszkednek a rubel (az olaj- és gázexport növelése révén) sikeres stabilizációja után.

Az Oroszországba irányuló külföldi közvetlen tőkebefektetések nagysága mégis 50%-kal visszaesett 2001-ben, és tovább csökkent (650 millió dollárra) 2002-ben is. Különösen az EU oroszországi tőkeexportja csökkent jelentősen, aminek természetesen a világgazdasági lassulás és a tőkepiaci buborék kipukkanása az oka. Nem várható, hogy a globális működőtőke-áramlás egyhamar új lendületet vegyen, ráadásul a fejlett országok vonzzák magukhoz a tőke nagyobbik részét, a fejlődők csak annak egyharmadát kapják. Ennek oka, hogy az USA és az EU kínálja a legvonzóbb "üzleti környezetet". A közép-európai országok az EU-csatlakozásra való felkészülés során ezért versengenek gazdaságuk versenyképesebbé tételében. Ha az orosz üzleti környezet elérné akár a közép-európai színvonalat, dollármilliárdokkal több tőkét vonzana. Oroszország esetleges EU-csatlakozása pedig jelentősen növelné a tőke globális expanzióját (az európai multik keleti terjeszkedése révén).

Az EU keleti bővítését azonban belső viszály és széthúzás hátráltatta, ami még az Unió intézményi reformját is csaknem megakasztotta. A szegény csatlakozók gazdasági és politikai követelései elégedetlenséggel töltötték el az alapító országokat. A Rumsfeld megfogalmazása szerint az "új Európa" polgárainak jó része viszont bizalmatlan a brüsszeli eurobürokráciával szemben, ezért az EU kicsi, önérdekkövető államok laza szövetségének tűnik számukra. Az eddig alkalmazott eljárások döntésképtelenséghez vezetnek. Hogyan lehet megoldani ezt a problémát? Az Európai Alkotmánynak kell új intézményi dinamikát kölcsönöznie az EU-nak, ezúttal a kisebb tagállamok rovására. Az EU fejlődése a Maastrichti Szerződés (1991) óta egyébként is saját, a nagytőke igényei által megszabott logikáját követi: a neoliberális (gazdaság)politika szellemében támogatja a piacok liberalizációját és az állami vállalatok privatizációját. Most jött el a pillanat, hogy a brit kormányt az Európa melletti egyértelmű döntésre kényszerítsék, de amíg Blair hezitál, megjósolhatatlan, hogy mikor olvad be az angol font is az euróba.

Az iraki háború zavart okozott Blair Munkáspártjában (a New Labourben) is, sokan nem lelkesedtek Bush imperialista nézeteinek és katonai kalandjainak támogatásáért. A békemozgalom azokban az országokban is jelentkezett, amelyek kormányai ellenezték az iraki beavatkozást, és nagy tömegek vonultak az utcára. Még magában az Egyesült Államokban is találkozhattunk háborúellenes megnyilvánulásokkal. Az emberek többsége szerint ezt a háborút az olajért vívták. A koszovói és afganisztáni háborút a bombázások mellett a helyi "zsoldosok" felfegyverzésével nyerték meg, ezúttal azonban tekintélyes méretű amerikai és angol megszálló haderőt mozgósítottak, nem utolsósorban az olajkutak, vezetékek, finomítók és kikötők biztosítása végett.

Az afganisztáni háború azonban bebizonyította, hogy kis megszálló ("békefenntartó") erő nem garantálhatja egy etnikailag és vallási szempontból megosztott ország rendjét. Egyetlen országba sem lehet erőszakkal elhozni a demokráciát. Előre megjósolható volt, hogy törzsi és vallási vezetők töltik majd be a Szaddám bukása után keletkezett hatalmi űrt. Eközben a nagy olajvállalatok osztozkodnak a zsíros zsákmányon, a legjobb szerződéseken, abban a reményben, hogy az olcsó iraki olaj stabilizálja majd a nemzetközi olajárakat. Az Egyesült Államokban sokan reménykednek abban, hogy az iraki nyersolaj világpiaci térhódítása csökkenti majd az amerikai energiaszámlát. Az iraki olajkutak ellenőrzése ugyanakkor állandó megszálló erő jelenlétét teszi szükségessé az országban. De nem csak a helyi főnökök és katonai vezetők próbálnak majd hatalomra és ezzel olajjövedelmekre szert tenni, hanem Irak szomszédainak is érdeke lesz némi "olajjáradékért" küzdeni. Az Egyesült Államok számára a török ambíciók kordában tartása lesz a legnehezebb. Az ankarai rezsimet egyelőre távol tartották Iraktól, de az igyekszik a Moszul és Kirkuk környéki olajmezőket ellenőrzése alá vonni. A török ambíciók korlátozásának egyetlen lehetséges módszere az ország EU-integrációja lehetne, de az európai országok nem akarják befogadni Törökországot, mert félnek, hogy egy muzulmán tagország megtörné Európa keresztény identitását. Az EU ezért a "keresztény" Kelet és nem a "muzulmán" Dél felé terjeszkedik, és senki nem akarja napirendre tűzni a mediterrán régió integrálását a szervezetbe.

Eközben Bushnak otthon is növekvő ellenállással kell megküzdenie. Az ellenállást ezúttal nemcsak a demokraták jelentik, hanem azok a republikánusok is, akik az üzleti élet aggályainak adnak hangot, hogy a költséges külföldi akciók nem hozzák majd a remélt hosszú távú hasznot. Bush sok ellenséget szerzett és megosztotta saját szövetségeseit. Külpolitikai unilateralizmusa szakít az elődei által a hidegháború során és azt követően is követett multilateralizmussal. Kiindulópontja, hogy az USA katonai és politikai ereje – nagy valószínűséggel – elegendő a Közel-Kelet "demokratikus" átalakítására, bábkormányok teremtésére. Paul Bremer, korábbi terrorizmusellenes külügyi vezető iraki kormányzóvá való kinevezése is mutatja az amerikai "biztonsági állam" külföldre terjeszkedését. A költségek miatt azonban jobboldalról is érkeznek kritikák: konzervatív publicisták, például ifj. Llewellyn H. Rockwell azon gúnyolódnak, ahogy az amerikai kormány a finomítók lebombázása után biztosítani akarja az iraki lakosság földgáz-ellátását. Elég egy pillantást vetni Afganisztánra, ahol Kabult kivéve semmi nem változott, és a talibán is újrarendezi sorait. Sok konzervatív nem ért egyet a Bassár el-Asszad szír elnök, vagy az iráni ajatollahok ellen intézett verbális támadásokkal, mert attól félnek, hogy Bush egy iszlám elleni általános háborúba viszi az országot, ami még instabilabbá tenné a régiót, ahonnan az amerikaellenes terrorizmus leghűségesebb harcosait toborozzák. A kritikusok szerint Bush a tűzzel játszik, az amerikai imperializmus leggyengébb láncszeme a Közel-Kelet.

 

***

 

 

Az amerikai diplomácia figyelme több forró pont között oszlik meg a Közel-Keleten. Szíria nem szövetséges ebben a játszmában, csak egy hasznos gyalog. Asszad a békéért cserébe a Golán-fennsíkot akarja visszaszerezni Izraeltől. Jordánia viszont a Nyugat régi szövetségese. Mindkét állam szomszédos Izraellel, ezért óvatosnak kell lennie igényei megfogalmazásában. Szaúd-Arábia és a Perzsa-öböl többi kicsi, félfeudális állama mindig is kliensország volt, de az amerikai csapatok jelenléte csak a fundamentalizmust és az Amerika-ellenességet táplálja. Szaddám bukása viszont lehetővé teszi az amerikai katonák régión belüli átcsoportosítását, vagy csapatok kivonását is. De a nyugati típusú demokráciának az Arab-félszigeten való elterjesztéséért vívandó keresztes háború egyelőre nincs a politikai napirenden. Az iraki olaj birtokában a félsziget politikai átalakítása várhat néhány évet. Először a logisztikai problémákat kell megoldaniuk Irakban, hiszen az olajkutak lehetővé teszik az OPEC ellenőrzését és az olajárak megszabását is.

Eközben Bush küzd a palesztin-izraeli kérdéssel. A konfliktus megoldása rendkívül nehéznek ígérkezik, hiába veti latba Bush összes tekintélyét a tárgyalások során. Taktikájának legfontosabb eleme a "régi" Jasszer Arafat lecserélése az "új" Mahmud Abbasszal. Nem a palesztin kormányfő személyes kvalitásai vagy legitimációja jelentik azonban a problémát, hanem hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet nacionalistái teret veszítenek a terrorizmust támogató, vallási fundamentalista Hamásszal szemben. Ariel Saron nem hajlandó tekintettel lenni a Gázai övezetben vagy a nyugati parton élő palesztinok követeléseire. Saron fő célja megőrizni kormányának egységét, melyet a nyugati parti zsidó telepek felszámolásának terve bontott meg. Tudja, hogy a folytatódó palesztin merényletek miatt halogathatja a nyugati parti probléma végleges megoldását. A palesztinok közben egyre inkább csalódnak a Nyugatban és növekvő számban fordulnak az iszlám fundamentalizmus felé. Az izraeli kormány viszont atomhatalomként és Amerika védenceként biztonságban érzi magát. De Saron sorsa mégis a palesztin terrorizmus leállításán múlik, hiszen az izraeli középosztály nagyobb része ma már a békére szavaz Nagy-Izraellel szemben. A választások világosan Saron tudtára adják majd, hogy saját népe sem túl elégedett a rossz gazdasági helyzettel.

Amerikának a lator államok és a nemzetközi terrorizmus ellen vívott keresztes háborúja új lendületet kapott a Republikánus Pártnak a Fehér Házban erős pozíciókat birtokló keresztény szárnya ideológiai igényei miatt. Bush terrorellenes háborújának célja, hogy megelőzze az innen érkező bírálatokat, és meggyőzze őket, hogy ez a megújult keresztény, aki Krisztust nevezte kedvenc gondolkodójának, megváltást hoz majd. De Bush nem cselekedhet kedve szerint. A demokraták több mint 40 helyet megtartottak a Szenátusban a 2002. novemberi választásokon, így obstruálhatják Bush politikáját. A gazdasági nehézségek is gyengítik Bush pozícióját a választási kampány kezdetének közeledtével, a demokrata elnökjelöltek pedig részletekbe menően szembesítik majd az elnököt hazai és külföldi vállalásainak teljesítésével. Kalifornia árampiacának kudarccal végződő deregulációja és az üzleti élet elégtelennek bizonyult szabályozása mutatja Bush gazdasági akcióinak gyengeségeit. Bush, aki az amerikai adminisztrációt multimilliomosokkal töltötte meg, nem alhat nyugodtan a média figyelmét felkeltő pénzügyi és vállalatvezetési botrányok után. 2002 júliusában a Kongresszus elfogadta a Sarbanes-Oxley törvényt, a legfontosabb változtatást a befektetők védelme terén az 1930-as évek óta. A törvény, amely pl. a vállalat vezetőit teszi felelőssé a könyveikben szereplő félrevezető információkért, azonban messze elmarad a csaknem száz évvel ezelőtti reformoktól, amikor Teddy Roosevelt a SEC megteremtése, az Értékpapírtörvény és a kereskedelmi és befektetési banki tevékenységet szétválasztó Glass-Steagull törvény meghozatalával küzdött a rablóbárók és a trösztök ellen.

 

***

 

A multilaterális külpolitika és a "régi Európával" kötött szövetség bármikor újra felmerülhet az USA világhatalmát biztosító olcsóbb megoldásként. Az afganisztáni és közel-keleti "békefenntartás" rákényszeríti Busht, hogy jobban tekintettel legyen Európára külpolitikája alakítása során, a gazdasági konfliktusok pedig az EU-val vívott kereskedelmi küzdelem kompromisszumos megoldására ösztönözhetik. A WTO 2002-ben úgy döntött, hogy az EU négymilliárd dollár értékben foganatosíthat szankciókat az amerikai exporttal szemben, az exportot támogató amerikai adópolitika által okozott versenyhátrány kompenzálásaként. Az EU az amerikai adótörvény megváltoztatásának reményében nem él ugyan a szankciók kivetésének lehetőségével, de a kapcsolatok megromlása esetén az megtorló eszközként továbbra is a kezében van. Az EU az acélimportra kivetett akár 30 százalékos vám miatt is bepanaszolta az Egyesült Államokat a WTO-nál. Az újraválasztásra készülő Bush hazai elégedetlenséggel is szembesül protekcionizmusa miatt, hiszen az acél-, mezőgazdasági-, textil- és faipari lobbiknak tett engedményeivel kivívta a többi érdekcsoport haragját. A Bush-adminisztráció azzal az ígérettel kezdte működését, hogy mivel a pénzügyi mentőakciók (bailout) drágák, erkölcsi kockázatot és így rossz ösztönzést jelentenek, a segítségnyújtás megtagadása gondosabb gazdaságpolitika követésére kényszeríti a kormányokat. A latin-amerikai államcsődök (különösen Argentína esete 2001-ben) viszont mérsékeltebb megközelítés elfogadására késztették Busht, és megmutatták a latin-amerikai zűrzavar kezelésének költségességét. Amikor a brazil gazdaság helyzete bizonytalannak tűnt 2002 nyarán, Bush támogatta az IMF-et az intézmény történetének legnagyobb volumenű mentőakciójában. A baloldali Lula da Silva és a baloldali peronista Kirchner megválasztása Brazíliában, illetve Argentínában mérsékelt megközelítésre kényszeríti a Bush-adminisztrációt, akik a szabad kereskedelemben látják a régió megváltásának eszközét – valószínűleg idén zárják majd le az amerikai kontinens 2005-re tervezett szabadkereskedelmi övezetéről folytatott hosszú tárgyalásokat, bár ha a WTO 2003 szeptemberi, Dohában megrendezendő fordulóján a mezőgazdasági kereskedelem területén elérhető eredményekben bízik, Brazília a terv megtorpedózása mellett is dönthet.

Bush eddigi teljesítménye, annak ellenére, hogy a szabad kereskedelem híve, felemás. Az előtte álló legnagyobb kihívás a 2001. novemberben Dohában kezdődött legújabb WTO tárgyalási forduló továbbvitele. Csakhogy a kereskedelmi tárgyalások jellemzője hosszadalmasságuk. Az első tárgyalási pont Dohában a mezőgazdaság. A gazdag kapitalista országok napi egymilliárd dollárt költenek farmereik támogatására, többet Fekete-Afrika teljes GDP-jénél. Az Egyesült Államok régóta érvel a mezőgazdasági termékek kereskedelmének liberalizálása mellett, de egy 2001-ben meghozott törvény, amely 190 milliárd dollár támogatást irányoz elő a következő tíz évben az amerikai farmerek számára, erősen kikezdi érvelésének hitelét. A második tárgyalási pont a szolgáltatások. Szolgáltatás címszó alatt a legkülönbözőbb szektorokat tárgyalják, a turizmustól, szállítástól, távközléstől és pénzügyi szolgáltatásoktól kezdve az oktatásig, a környezetvédelmi és magán egészségügyi szolgáltatásokig. A szolgáltatások teszik ki a világ gazdaságának három-, de a világ kereskedelmének csak egyötödét. Mindenesetre a szolgáltatások kereskedelmének növelése az amerikai vállalatoknak kedvezne. A harmadik pont a dömpingellenes szabályozás megújítása. Az Egyesült Államok és az EU régóta visszaél ezzel a protekcionista eszközzel, amely lehetővé teszi a kormányok számára hogy a túl olcsónak tartott importot korlátozzák, hogy védjék saját nem eléggé versenyképes iparukat, pl. az acél- és vegyipart. A dömpingellenes szabályozás egységesítése ezért a fejlődő országok egyik fő követelése, e nélkül a gazdag országok tovább támogathatnák a liberalizálni ígért, de versenyképtelen szektoraikat. Dohában az USA egyetértett a szabályozás újratárgyalásával, de azóta kevés jelét adta, hogy valóban hajlandó lenne rá. A negyedik pont a szellemi tulajdonra vonatkozó WTO-szabályozás áttekintése. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis a szegény országoknak ugyanazt a védelmet kell nyújtaniuk a szabadalmak, szerzői jogok és védjegyek tulajdonosainak, mint a gazdagabb országoknak. A fejlődő országok számára különösen fontos a generikus gyógyszerek importjának megkönnyítése.

 

***

 

Az unilateralizmustól a multilateralizmushoz való visszatérésről sokat fognak vitatkozni a globalizáció és a (főbb gazdaságokat és szatelitjeiket érintő) regionalizáció korában. A regionális integráció Európában és Latin-Amerikában van napirenden, miközben a közel-keleti és afrikai helyzetet a bomlás és a káosz jellemzi. Egyedül Ázsiában érvényesül a nemzetállamra, erőegyensúlyra és intrikáló diplomáciára épülő hagyományos geopolitika, mintha a megoldatlan területi problémákkal (Tajvan, Korea, Kasmír) küzdő Ázsiában újjászületne a vesztfáliai modell. Az atomhatalom India és Pakisztán szembenállása korunk puskaporos hordója. Az Egyesült Államoknak folyamatosan kell figyelnie és ellenőrzés alatt tartania a két riválist, de a többi ázsiai államnak is van saját ballisztikus programja, Észak-Korea pedig "virtuális" atomhatalom lehet. A Bush-adminisztráció persze el akarja érni Korea leszerelését, sőt a kommunista rezsim lemondását is. A régió geopolitikai helyzete azonban, különösen Kína gazdasági, katonai és politikai ambíciói miatt, nem teszi lehetővé az iraki típusú katonai beavatkozást. Amerika katonai jelenléte Dél-Koreában nem jelenti, hogy Bush ura lenne a helyzetnek, vagy tág tere nyílna a manőverezésre. A régió békéjét ezért csak multilaterális tárgyalásokkal, diplomáciai úton, Kínával és Japánnal egyaránt együttműködve és valamint gazdasági ösztönzőket alkalmazva lehet biztosítani. Talán lehetséges lesz valamikor Korea egyesítése, de semmiképp sem rövidtávon.

Ebben a nagyon bonyolult nemzetközi hatalmi játszmában Japán fokozatosan elveszti gazdasági befolyásának nagy részét. A japán gazdaság deflációval, pénzügyi sebezhetőséggel és idejétmúlt gazdasági modellel küzd. A vállalati botrányok és a nem versenyképes szektorok kikezdték a gazdaság alkalmazkodóképességét, amellyel az új gazdasági világrendhez idomulhatna. Le kell küzdeni a deflációt, különben az ország nem tud megszabadulni a magán és közszektort sújtó adósságproblémától, de mivel senki nem tudja, hogyan lehet ezt véghezvinni, fokozatos, egyre mélyülő reformokra lehet számítani. A legfontosabb intézkedések között valószínűleg szerepel a rossz hitelek közszféra általi átvállalása (bankkonszolidáció), sokkal agresszívabb monetáris politika kialakítása, a yen fokozatos, körültekintő gyengítése, és adókedvezmények révén a megtakarításoknak a vállalatok helyett a tőkepiacokra terelése. Az utóbbi évtizedekben Japán helyzete egyértelmű volt az USA fontos szövetségeseként, miközben az ország idegenkedik a nemzetközi konfliktusok kezelésében való részvételtől. Az új amerikai nemzetközi stratégia viszont olyan egyértelmű válaszadásra kényszeríti Japánt, amilyet mindig is kerülni igyekezett. A jelenlegi kormány szavakban támogatja majd Bush stratégiai céljait, de közben igyekszik tényleges részvételét a minimumon tartani. Bush közel-keleti keresztes háborúja mindazonáltal erős nyomás alatt tartja a japán külpolitikát: az Amerika-ellenes baloldal és a nacionalista jobboldal egyaránt aktivizálódott, sőt az üzleti élet is tiltakozott (a közel-keleti olajtermelőkkel ápolt jó kapcsolatai miatt) az iraki háborúban való részvétel ellen.

Az ázsiai gazdasági csoda 1997-ben ért véget, amikor Thaiföld leértékelte valutáját, és a pánik végigsöpört a régión. A gazdaságok gyors és tartós gyógyulása miatt azonban mindez már távoli múltnak tűnik. Habár az IMF nem látta előre a veszélyt, és merev előírásai vitathatóknak és nem-hatékonyaknak bizonyultak a problémák kezelésében, az ázsiai fellendülés az IMF által felügyelt gazdaságpolitika és a nemzetközi tőke beáramlása kombinációjának eredménye volt. A rövidtávú devizahiteleket jórészt visszafizették vagy átütemezték, a helyi valuták többsége sincs már a dollárhoz kötve, az exportorientált iparágak és az IT-szektor továbbra is virágzanak, és hozzájárultak a nemzetközi tartalékok növeléséhez. A szemérmetlen "uram-bátyám"-kapitalizmusnak vége Tajvanon, Dél-Koreában és Malajziában; de Thaiföldön, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken a közpénzek kezelése még mindig követhetetlen, a bankok működését lezáratlan viták gátolják, és hiányzik a friss tőke. Habár meggyengültek az ázsiai pénzügyi válság során, az ázsiai hatalmak a problémák ellenére sem omlottak össze. Pakisztánban sem tér el teljesen a fent vázolttól a helyzet, habár az USA-nak kell kordában tartania a lázadókat és a Musarraf elnök uralma ellen tiltakozó mozgalmakat. Ázsia leggyengébb láncszeme azonban Indonézia, a világ legnépesebb muzulmán állama, ahol öt év parlamentáris demokrácia sem volt elég a hatalom megszilárdítására, növekszik a terrorizmus és a katonaságnak még mindig komoly befolyása van az eseményekre. Akár ki is vonulhatnak a kaszárnyákból.

Dél-Korea a válság sújtotta többi ázsiai országnál könnyebben jutott túl a krízisen, a bankok feltőkésítése és a rossz hitelek felvásárlására létrehozott állami vagyonkezelő alapítása árán. A vállalatcsoportok (chaebolok) és exportorientált vállalkozások már nem kaphatnak olyan könnyen hitelt, alaptevékenységükre kell koncentrálniuk és – nem egyszer egész részlegeik eladásával – meg kellett tisztítaniuk mérlegüket. A régió talpra állásában szerepet játszott Kína, a közvetlen tőkebefektetések oroszlánrészét elszipkázó kereskedelmi hatalom is, mivel a versenyképesség kíméletlen növelésére kényszerítette szomszédait. Kína ugyanis egyszerre jelent fenyegetést és lehetőséget a többi ország számára (Ázsia 2003-as exportjának növekedése mögött is jórészt Kína áll). A nyersanyagok és félkész termékek egy része ugyanakkor továbbexportálásra kerül, elsősorban az Egyesült Államokba, és az USA gazdaságának lassulása visszahat az exportáló országokra, problémát okozva ezzel Kína és az egész régió számára.

 

***

 

A fenti áttekintés fő tanulsága, hogy – a Közel-Keletet kivéve – az amerikai külpolitika nem ment át lényegi változáson. Washingtonnak sok problémával kell szembenéznie Ázsiában, ahol a hidegháborúból megmaradt szakadékok továbbra is robbanékonnyá teszik a helyzetet. Afrikára jellemző marad a káosz, Latin-Amerikában pedig az Amerika-ellenesség hátráltatja Washington szorosabb együttműködést és szabadkereskedelmi övezet létrehozását célzó erőfeszítéseinek sikerét. Az iraki háborúval Washingtonnak sikerült megosztania a NATO európai tagjainak egységét, de nem sikerült megakasztania Európa egységesülésének folyamatát. Amerika jelenleg hatalmának csúcsán áll, és a hárompólusú világ kialakulásának perspektívája ingerültté teszi a Fehér Ház politikacsinálóit. Mostanáig elég volt Amerika gazdasági és katonai fölényére támaszkodniuk a hidegháború utáni világrend kialakításában, de mostantól aggódhatnak, hogy Amerika vezető szerepét kiüresíti az Amerika-ellenes érdekcsoportok hálózata, és/vagy olyan államok szövetségei, melyek nagyobb szerepet szeretnének játszani a világgazdaságban, vagy csak nagyobb befolyást kívánnak gyakorolni a saját gazdasági, politikai és katonai érdekeiket érintő folyamatokra.

 

(Fordította: Szilágyi László)

A következő beszámoló arról szól, hogyan alakult át számos önálló valuta konkurenciája egyfajta valutaháborúvá mindössze két valuta, az amerikai dollár és az euró között. Amikor 1991-ben Maastrichtban döntöttek az euró bevezetéséről, még nem lehetett minden kétséget kizáróan megjósolni, hogy ezzel a lépéssel a multipoláris valutarendszert egy bipoláris rendszer válthatja majd fel. Ennek az átalakulásnak különös lendületet adott, hogy nem pusztán a globális piacok kereskedelmi, befektetési valutájáról, a felhalmozott tartalékok pénzneméről van szó, hanem az olajpiac uralkodó valutájáról is. Az energiatartalékok feletti uralom központi szerepet kap a modern gazdaságban, amihez hozzátartozik az olajkitermelő területek feletti ellenőrzés, a kínálat, a szállítási logisztika, a világpiaci ár és a valuta, amelyben elszámolnak. Épp ezért lesz döntő ez a vetélkedés a dollár és az euró árfolyam-ingadozásában. Ezen a példán bemutatható, hogyan hatnak egymásra piacok és imperiális hatalmak, hogyan folytatnak valutapolitikát ágyúkkal és rakétákkal.

Egy áttekintéssel kell kezdeni, hogyan alakult a valutarendszer a második világháború óta, hogy utána rátérhessünk a dollár és az euró versenyére, amely a valuták összetűzésévé, sőt háborújává vált az afganisztáni és iraki háborúk során, majd levonunk néhány óvatos következtetést.

Az édes primátus

Kezdjük az amerikai dollár mint világvaluta stilizált történetével, mintegy harminc évvel a Bretton Woods-i rendszer összezuhanása után. Ezt a korszakot nevezhetnénk "kényelmes" vagy "édes" primátusnak. Az Egyesült Államok a második világháború után tette meg a dollárt világvalutának, és képes volt megvédeni centrális pozícióját a dollár aranykötésének 1971/73-as megszüntetése után is. Ezzel létrehoztak egy "globális közösségi javat", a másik oldalról természetesen megfizettették azt használóival. Az Államok ugyanis 1971 óta kénytelen finanszírozni veszteséges kereskedelmi mérlegét, a hetvenes évek közepe óta ráadásul szolgáltatási mérlege is deficites. Ezt úgy tudja elérni, hogy például amerikai államkötvények eladásával fenntartja a tőkeimport dinamikáját és a dollár iránti keresletet. Így vált lehetővé az amerikai kereskedelmi mérleg külső finanszírozása. Mára az Egyesült Államok a globális tőkeáramlások 70 százalékát importálja (a Nemzetközi Valutaalap által készített Global Financial Stability Report 2003, 105. oldal). Az amerikai társadalom ezzel magasabb fogyasztási szintet tudott tartani, mint azt a hazai gyártás lehetővé tette volna. "Összességében meglepő, hogy ne mondjam rejtélyes, hogyan képes Amerika viszontszolgáltatás nélkül fogyasztani" – fogalmazza meg a kérdést Emmanuel Todd.

A harmincas évek gazdasági világválságát és a második világháború pénzügyi instabilitását lezárni próbáló Bretton Woods-i egyezménnyel vezették be az arany mint értékőrző szerepét. A dollárt 35 uncia finomaranyhoz kötötték, a többi valutának az értékét pedig a dollárhoz viszonyítva rögzítették. Az amerikai dollár kereskedelmi, befektetési valuta és a tartalékok pénzneme lett, s primátusából származó előnyeit mindhárom funkcióban ki tudta élvezni. A globális valutarendszer intézményei, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap, de a nemzetállamok központi bankjai is tartották magukat a megállapított árfolyamokhoz. Ez a rendszer addig volt működőképes, amíg az amerikai dollár hegemóniája töretlen volt, és a globális tőkepiacokat nemzetállami szinten regulálták. Amikor az ötvenes évek végén a legtöbb európai valutát konvertibilissé tették, olyan ingadozások indultak be, amelyek végül, egy évtizeddel később a kötött árfolyamok rendszerét maguk alá temették. Ennek okai sokoldalúak és kellőképpen körülírtak, így nem szükséges ezeket ebben az előadásban részletesen tárgyalni (lásd Guttmann, Eichengreen, Altvater/Mahnkopf, Crockett stb.). Mindenesetre végeredményben a mozgó árfolyamok rendszere váltotta fel a rögzített árfolyamokat. A világgazdaság központi árainak megállapításáért, vagyis a valuták árfolyamainak megszabásáért már nem hivatalos intézmények feleltek. Az árfolyamok alakítását sokkal inkább átengedték a globális pénzpiacok privát szereplőinek. Ezzel privatizálták a stabil valutaárfolyamok közösségi javát.

Ennek következtében az amerikai dollár vesztett értékéből, főleg a német márkával és a japán yennel szemben. Ebben a korszakban egy valuta-triumvirátus alakult ki, amelynek európai szereplőjét az 1979. márciusi uniós valutarendszer tovább erősítette. Az ehhez a hármashoz nem tartozó valuták vagy az egyik pénznemhez próbálták kötni árfolyamukat, vagy a valuta ellenőrzésével elzárták magukat a valutapiacok fejlődése elől. Még a nyolcvanas években is tartotta magát a latin-amerikai országok többsége a kemény devizakorlátozásokhoz, de mivel a pénzpolitikát irányító szervek nem tudtak megküzdeni az inflációval és az ebből eredő fekete devizapiacokkal, valutagazdálkodásuk ábránddá vált, és a devizaellenőrzés feladására kényszerültek.

Az árfolyamok felszabadításával a valuták konkurenciaharca kiéleződött. Ettől fogva a külső és belső pénzstabilitás fenntartása és erősítése a gazdaságpolitika elsődleges céljává vált, főként a (nemzetállami) "mágikus négyszög" olyan céljaihoz képest, mint a teljes foglalkoztatás. A stabilitást leginkább korlátozó fiskális és pénzpolitikával lehetett elérni. Leegyszerűsítve: míg a kötött árfolyamok által jellemzett Bretton Woods-i rendszerben a kereskedelmi mérleg állt a középpontban, addig a Bretton Woods utáni rendszerben a tőkemérleg. A kereskedelmi mérleg esetében a "reális gazdaság" versenyelőnyei érvényesülnek, melyben a pénz a fogyasztási cikkek és szolgáltatások körforgását biztosítja. A tőkemérleg esetében a különböző pénzügyi helyszínek attraktivitása válik láthatóvá, melyben a pénz mint fizetőeszköz, hitel szerepel. A "reális gazdaság" így látszólag kevésbé fontos, mint a "monetáris gazdaság". A valutastabilizáció szempontjából a "pénzügyi helyszínek" attraktivitása éppoly fontos a pénzvagyonnal rendelkezők és a tőkebefektetők számára, akik a liberalizált globális tőkepiacokon gyorsan át tudnak térni más valutákra, és ezzel valutákat tudnak nyomás alatt tartani, mint a terület reálgazdasági versenyképessége. A devizapiacok napi 1500 milliárd dolláros forgalma mellett alig adatik lehetőség a politikai intézmények számára, hogy hathatósan fellépjenek a valutaspekuláció ellen. Így aztán nagyrészt a tőkepiacok sorsára bízzák magukat, amelyek kezében a döntés van. Ahogy a Deutsche Bank egykori vezérigazgatója, Rolf Breuer diadalmasan megjegyezte: "a politikát azt utánfutón cipelik magukkal".

Az Egyesült Államokban a privát és állami szereplők bravúrosan játszották a liberalizált tőkepiacok játékát, és miután a hetvenes években a dollár árfolyama történelmi mélységekbe süllyedt, kizárólag monetáris stabilitási intézkedésekkel mentették ezt meg: a kamatlábak emelésével. Míg a központi bankok által elrendelt kamatlábemelés gyenge valuták esetén további értéktelenedést vonhat maga után, mert a befektetők számítanak rá, a kamatlábak emelése az Egyesült Államokban a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején azzal járt, hogy az országba nagy mennyiségben áramlott be a tőke, és más országok is a kamatlábak követésére kényszerültek. A hitelezők és pénzvagyonnal rendelkezők számára ez az ég ajándéka volt, míg az adósoknak a teljes elfojtást jelentette. A harmadik világ adósságválsága éppúgy megmutatkozott ebben, mint az ipari országokban megjelenő munkanélküliség a drága kölcsönök miatt fellépő befektetési visszaesés okán.

Hogy a tőkebefektetők követhessék a viszonylag magas kamatok hívószavát, a pénzügyi piacokat liberalizálni kellett. Ezért is küzdött az Egyesült Államok, szövetkezve európai és más térségekben kormányzó neoliberális erőkkel, a nemzetközi pénzügyi intézetek támogatásával. Mára a különböző pénzügyi régiók magas megtérülést garantálva versenyeznek egymással a világon. A globális színvonalat így sikerült emelni. Míg a gazdaságilag legfejlettebb hét országban a hatvanas-hetvenes években a GDP éves növekedése mintegy 3 százalékkal magasabb volt, mint a reális kamatok, addig a nyolcvanas, kilencvenes években a reálkamatok voltak közel 2,3 százalékkal magasabbak, mint a reális növekedés. Az adósságok törlesztését már nem lehetett a reálgazdasági növekedésből fedezni, hatalmas erőfeszítésekre volt szükség. Nem meglepő, hogy különösen a külföldi, idegen valutában kapott kölcsönök visszafizetése vált igazi tehertétellé. Az adósok komoly problémákkal néztek szembe. Nem így az Egyesült Államok, hiszen a szédítő sebességgel növekvő külső adóssága nem idegen, hanem saját nemzeti valutában volt megszabva. A magas reálkamatok következtében azonban nagy mennyiségű tőke tévesztette el a célját. A nyolcvanas évek végén mutatkozott bombasztikus fejlődés a japán ingatlanpiacon, és a kilencvenes évek elején ennek az ingatlanlufinak a kipukkanása épp oly bizonyíték, mint az 1987-es amerikai pénzügyi válság, vagy a krízis az Európai Unióban a kilencvenes évek elején.

Az Egyesült Államok azonban strukturális hiányosságai ellenére sem kényszerült arra, hogy intézkedéseket tegyen a strukturális alkalmazkodás érdekében. Éppen ellenkezőleg, a "washingtoni konszenzus" alapján az adósságok és pénzügyi válságok alatt nyögő társadalmakat változásra kényszerítette, míg maga nem változott. Ilyen értelemben helytálló az "egyedüli világhatalom" kifejezés, hiszen egyedülálló kiváltságokkal rendelkezik más országokkal szemben. Ehhez hozzá kell fűzni, hogy ez a kivételes pozíció nem a kilencvenes évek végén alakult ki, hanem már Carter elnök alatt előkészítették, míg Ronald Reagan ki nem használta azt a "predatory hegemony" (ragadozó hegemónia – Susan Strange) stratégiájában. Bush papa, utódja Clinton, de legfőképp a Bush fiú ezen a vonalon mit sem változtatott, más variációiban azóta is követik.

A pénzvagyonnal rendelkezők számára ez jövedelmező és hatalmas lehetőség volt. A közvetlen beavatkozást szűkítő intézkedések olyan intézményi hátteret teremtettek, amelyben a tőkét elvben az egész világon magas, sőt növekvő megtérülési mutatók mellett lehetett befektetni, s ezzel jobban lehetett keresni, mintha a pénzt belföldi vállalkozásokba fektették volna. Pénzügyi innovációk és a globális pénzpiacok új szereplői nyújtottak ebben segítséget. A világ nagy régió is, amelyek addig el voltak zárva a globális piacoktól, a vagyonosok és tőkebefektetők nyomása alatt arra kényszerültek, hogy nemzeti piacaikat megnyissák. Ez a nyomás a nemzetközi pénzügyi intézmények, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap strukturális átalakulásának hatására nőtt.

Egy új globális osztály alakult ki a pénz- és tőkebefektetés körül, amelyben szerepet kapnak a befektetők, a pénzalapokat kezelő menedzserek, banki szolgáltatók, rating ügynökségek, gazdasági vizsgáló és átvilágító cégek, ügyvédi irodák és a hozzájuk tartozó politikai ügyintézők valamint a médiában dolgozó szakértők. ők adják a globális kapitalizmus új arcát. A pénzügyi intézetek, amelyeket ez az új osztály működtet, általában az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy valamelyik off-shore pénzügyi központban székelnek, és csak ritka esetben az európai kontinensen. A magas reálkamatok és reálnyereségek, mint önjáró szekér, haladnak előre, és egy grandiózus folyamatban átrendezik a világot. Ahogy azt számos statisztika kimutatja, mindezek nyomán egyre egyenlőtlenebb elosztást figyelhetünk meg a világon. Az állami adósságok törlesztését a források újraelosztásán keresztül a nemzeti bevételek és befektetések helyett magánhitelezők útján valósítják meg. Számos közösségi tulajdon és intézmény került időközben magánkézbe, ha azokat rentábilisan lehet üzemeltetni, mivel különben egyetlen privát "befektető" sem érdeklődne irántuk. Más közösségi javak annyira le vannak pusztítva, hogy privatizációjukat üdvözlik azok, akik használatukat meg tudják vásárolni.

Az átfogó privatizációs folyamat, a magánvagyonok növekedése a hitelező valutákat erősítette, míg a másik oldalon az adós valutákat gyengítette. Az Egyesült Államoknak is vannak külső tartozásai, mégpedig messze a legnagyobb minden ország között. A különbség pusztán annyi Brazília vagy Guinea, Thaiföld vagy Argentína kárára, hogy az Egyesült Államok saját valutájával tartozik. Ez lehetővé teszi Amerika számára, hogy mind az adós, mind a hitelező előnyeit élvezhesse, miközben a hátrányait egyiknek sem érzi: mint adós kihasználja a primátusból származó előnyöket, mivel az amerikai dollár még akkor is biztonságosnak tűnik, ha az Egyesült Államok költségvetési és szolgáltatási mérleg-hiányt enged meg magának, hogy fenntarthassa az "american way of life" által megkövetelt fogyasztói színvonalat. Az Egyesült Államok adósságának nagy része amúgy is állami, és érte a földgolyó legerősebb politikai és katonai hatalma kezeskedik. A hitelezők nagy hányada azonban privát szereplője a gazdaságnak, akik a Wall Street globális pénzügyi rendszerben betöltött központi helyzetén keresztül próbálnak a globális többlet-termeléshez hozzáférni. A rejtély, amiről Todd beszélt, tehát nem is annyira rejtélyes.

Bizarr, de igaz, hogy az ázsiai (1997), orosz (1998) és brazil (1999) válság, valamint a török és argentin krízis csak az amerikai dollár további erősödéséhez vezetett. A küszöbállamok befektetői, amint jelentkezett a válság, nagyon gyorsan kimenekítették tőkéjüket (tűzhely-effektus) – elsősorban az Egyesült Államokba. Így alakulhatott ki a kilencvenes évek második felében az "új gazdaság" felszárnyalása, amely kezdetben hatalmas részvény-nyereségeket hozott. A nemzeti össztermék reálnövekedése hirtelen megugrott, mivel a tőzsdén megjelenő növekvő vagyonok emelték a béreket és valóságos fogyasztási lázat vontak maguk után. Olyan szakasz volt ez, amikor a növekedési mutatók újra meghaladták a reális kamatláb értékét – igaz, csak az Egyesült Államokban, sehol másutt, és ott is csak a Clinton-kormányzat végéig. Ifjabb Bush újra helyreállította a modern fosztogató-kapitalizmus rendjét. Ráadásul kiderült, hogy az "új gazdaság" virágzását nagyrészt csalások sorozatával működtetett kreatív könyvelés húzta csak tovább – míg be nem köszöntöttek a gazdaságtörténet legnagyobb csődjei (Enron, WorldCom stb.).

Tartalék, kereskedelmi, befektetési és olajpiaci valuta

A dollár hatalmának idején döntöttek az euróról 1991-ben. Nem csoda, hogy amikor 1999-ben bevezették, kezdetben nem mutatott túl jó formát. Igaz, a kilencvenes évek végén az euró hattyúdalát jósoló elemzések légből kapottaknak bizonyultak, mert szisztematikusan alulbecsülték az európai integráció folyamatát. Az euró bevezetése minden kétséget kizáróan bátor manőver volt. Az eltérő bérjárulékok és inflációs adatok az Európai Unión belül, valamint a gazdasági alapmutatók a közös árfolyam és kamatláb-szabályozás ellen szóltak. Már 1991-ben előre látható volt, hogy az árfolyam- és kamatpolitika eszközeinek elvesztésével csak a bérek és bérjárulékok kiigazítása marad a szociális költségvetésből, mellyel a maastrichti szerződés stabilitási előírásait be lehet tartani. Hogy ez milyen nehéz feladat, és micsoda szociális áldozatokkal jár, jelenleg majd minden európai országban megfigyelhető, Németországban az Agenda 2010-nek nevezett reformjavaslat körül folyó vitákon keresztül, vagy Ausztriában és Franciaországban, ahol az európai stabilitási paktumnak a nyugdíjrendszer esik áldozatul, és rontja le embermilliók öregkori napjainak életminőségét.

Az Európai Központi Bank pénzpolitikájával megszorításokra kényszeríti a nemzetállamok gazdaság- és szociálpolitikáját. Ennek ellenére egyértelmű, hogy az európai monetáris uniót visszavonni már nem lehet, vagy ha igen, akkor csak hallatlanul magas politikai áron. Most már létezik az euró, és a kezdeti gyengélkedés után 30 százalékot erősödött a dollárral szemben (2003 nyarára). Japán gyengesége miatt jelenleg az euró a dollár egyetlen konkurens valutája. Mint ahogy öt ujj kiad egy öklöt, úgy a tizenegy különböző valuta egyesítése is mindenképpen erősödést hozott az új valutának a tizenegy régivel és a külső konkurenciával szemben. Az évezred elejére a dollár-márka-yen hármasból egy páros lett, egy bipoláris rendszer, amely egyre több valutát húz maga után: egyes latin-amerikai országok teljesen "eldollárosodtak" (Ecuador, El Salvador, Panama és Guatemala), sok más ország értékőrzőnek használja a dollárt. De sok afrikai, közép- és kelet-európai állam köti egy az egyben valutáját az euróhoz is, míg másutt az számít értékőrzőnek. Már csak két valuta konkurál egymással.

Egy valutának, ha vezérvalutának tartja magát, vagy azzá kíván válni, több feladatot el kell látnia. A központi bankoknak használniuk kell tartalékvalutaként (1), kereskedelmi valutaként (2) kell működnie, ami azt jelenti, ebben a valutában határozzák meg a piac magánszereplői szerződésük volumenét, a tőkebefektetők számára befektetési valutát (3) kell jelentsen, amiben kötvények stb. jegyeznek, és végül olajpiaci valutaként (4) is kell szolgálnia, mert benne az ipari társadalmak (ahogy a posztindusztriális társadalmak) energiainputjának stratégiai árát fejezik ki. Ha ezeket a szempontokat nézzük, akkor kétségtelenül előnyösebb helyzetben van a dollár az euróval szemben. A többszereplős valuták versenyében – ahogy mondják – félszemű a király. Egy valuta hegemóniája soha sem lehet teljes. Egy bipoláris konkurenciában a valuta mindig a másikat szabja meg etalonként, ahhoz viszonyítva saját erejét, hogy lehetőség szerint maga mögé utasítsa.

Az Egyesült Államok uralma a világpiacokon és a globális politikában imponáló, de közel sem teljes – ezt mutatja az amerikai dollár jegyzése. A növekvő ikerdeficit az amerikai gazdaság strukturális gyengeségét mutatja. Az amerikai dollár 2003. tavaszi mélyrepülése első pillantásra pozitív hatással járt, mivel javította az ország versenyképességét. Ez előnyös a kereskedelmi valuta számára, de jelzi azt is, hogy a dollár mint befektetési valuta értékállósága egyáltalán nem biztosított. Így kerül konfliktusba a kereskedelmi valuta (az árfolyam segítségével versenyelőnyöket lehet teremteni) és a tartalék-, illetve befektetési valuta (a befektetés stabilitását lehet biztosítani).

Minden központi bank, amelyik dollárban tartja devizatartalékait, süllyedő dollár-árfolyamok mellett vagy szembenéz a tartalékok jelentős megcsappanásával, vagy más valutára váltja devizatartalékait. De mivel már csak egy alternatív valuta létezik, ez egyet jelent az euró erősödésével. A kelet-ázsiai központi bankok 2003 tavaszán 927 milliárd dollár értékű devizatartalékkal rendelkeztek, ebből egyedül Japán a felével (476 milliárd USD), ezt Kína követte közel a harmadával (286 milliárd USD). Az Európai Központi Bank is tart devizatartalékot dollárban, méghozzá 220 milliárd USD értékben. Az euró részesedése a globális devizatartalékokból jelentősen növekedett: 1999-ben a pénzek 10 százaléka, míg 2003-ban 20 százaléka volt euróban, ezzel szemben az amerikai dollár részesedése 70 százalékról 60-ra esett vissza.

A dollár leértékelése kedvezően hat az amerikai exportáló cégekre – ceteris paribus -, ha az importáló ország importlehetőségei megfelelően bővíthetők, és így a dollár gyengülésével növeli a behozott áru mennyiségét. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy mostanra az ipari országok exportjának nagy része nemzeteken felülálló mamutcégek vállalatok közti kereskedelme, és miután ezek gyártásukat szerte a világon intézik, nem garantálható, hogy a dollárleértékelés valóban az amerikai gazdaságnak kedvez. Hiszen az input-költségek drágulnak, és gyakran felemésztik az exportban a leértékelésen nyert profitot. Ha azonban az amerikai export részesedése a világpiacon a leértékelés hatására nő, valószínű, hogy a dollár mint kereskedelmi valuta megerősödve jön ki a folyamatból. A tartalékokat azonban kisebb arányban jegyzik majd dollárban, és mint befektetési valuta veszít attraktivitásából a tőkebefektetők számára, mivel az amerikai kamatláb ráadásul alacsonyabb, mint az euró-zónában. Központi bankok és tőkebefektetők vonhatják ki ebben az esetben tőkéjüket az Egyesült Államokból, pedig ezekre szüksége van, hogy deficites kereskedelmi és szolgáltatási mérlegét kiegyensúlyozza. Az amerikai dollár leértékelődése globális turbulenciákat okozna a pénzügyi kapcsolatokban, és "deglobalizációs hatása lenne" (Thomas Fricke, Financial Times Deutschland, 2003. 05. 30.).

Melyik lesz a jövő "olajvalutája", a dollár vagy az euró?

De a globális világgazdaság számára három stratégiai ár létezik: a kamatláb és az árfolyam mellett az olaj ára központi kérdés az energia-input szempontjából, és ez tartja mozgásban az egész rendszert. Így aztán minden azon múlik, melyik valutában határozzák meg ezt az árat. A modern ipari és poszt-indusztriális rendszerek életitalának ára eddig nagyrészt dollárban volt megszabva, ami hatalmas előnyökkel járt az Egyesült Államok számára, főleg a Bush-kormány messze ható és hosszú időre kialakított geostratégiai megfontolásai alapján. Ezek a megfontolások: a régiók ellenőrzése (1), amelyekben az olajtartalékok megtalálhatók; az energiapiacokon kínált olajmennyiség ellenőrzése (2); a szállítási logisztika és az útvonalak ellenőrzése (3), amelyeken az olaj eljut a kitermelő országból a felhasználóig; az ár szintjének befolyásolása (4) és a valuta kijelölése (5), melyben az olajjal kereskednek. Mind az öt területen azzal a céllal folyik a küzdelem, hogy az egyeduralmon keresztül biztosítsa hosszútávon és elfogadható árak mellett az energiaellátást.

Az olajkitermelő területek feletti ellenőrzés azért oly fontos, mert a kilencvenes évek óta az ismert olajmezők kimerülési üteme gyorsabb, mint az új olajmezők felfedezésének és feltárásának üteme. A kitermelés jelenleg évi 22 milliárd hordó olajnál tart, míg azonos idő alatt csak mintegy 6 milliárd hordó új olajat találnak. A globális olajtermelés így már túljutott a zenitjén, a szép idők, amikor az új olajmezők mennyisége meghaladta a kitermelt értékét, elmúlt – és soha nem tér vissza már, amit a Geologen is megerősít. Az afganisztáni talibán-uralom elleni háború alkalmat adott az Egyesült Államoknak, hogy a közép-ázsiai régióban is megvesse a lábát, az új olajmezőkhöz közel, és azokban az országokban, amelyeket a kőolajvezetékek átszelnek, ha egyszer megépítik őket. Ezentúl Közép-Ázsiát távolabb lehet tartani geopolitikailag az orosz és kínai befolyási övezettől, de India és Irán erejét is gyengíteni lehet.

Mivel Kína, India és más országok iparilag fel akarnak zárkózni – és fel is kell zárkózniuk, ha be akarják tartani a WTO előírásait -, nő a világpiaci kereslet a nyersolaj iránt, és így az olajtermelés és olajpiac feletti uralom döntővé vált. Akik azt állítják, hogy az ipari társadalmak üzemanyag-ellátásánál a piaci szabályokat "láthatatlan kezek" alakítják, azok vakok a politikai és katonai hatalom nagyon is látható kezeire. A verseny az ismert és a jövőben feltárni remélt olajmezők feletti uralomért folyik, és hatalomért, amely alapján befolyásolni lehet a keresletet és az árat, valamint felajánlani a valutát, amiben ezt az árat megszabják. A geoökonómia piaca és a politikai, katonai hatalom együttműködnek. Így énekli a neoliberális piac dalát az Egyesült Államok, megsüketítve a konkurenseket, míg geopolitikai hadjáratára fújja a sorakozót. Irak azért oly fontos Washington geopolitikusai számára, mert egyrészt az ország birtokolja a világ olajkészletének 11 százalékát, ráadásul a nyersolaj minősége kiváló, másrészt mert összeköti a közép-ázsiai és a közel-keleti geopolitikai régiót, és harmadrészt Irak új vezetőin keresztül befolyásolni lehet az OPEC árképzését. Az Egyesült Államok így kiváló kiindulópontot teremtett az afganisztáni és iraki háborúkon keresztül, hogy ellenőrizze az olajkitermelés és transzport központjait – legalábbis ez a kép alakul ki, s ennek a kiteljesedésében bízik Washington. Minden jel arra utal, hogy a dollár olajvaluta marad, még akkor is, ha az euróval szemben veszít értékéből. Líbia, Venezuela, Irak és más olajkitermelő országok próbálkozása, hogy euro alapú elszámolásra térjenek át, megszakadt.

El lehet felejteni az OPEC-et mint a kínált mennyiség és az áralakítás politikai tényezőjét, ha a legnagyobb olajfogyasztó állam, az Egyesült Államok, iraki protektorátusának segítségével (eltekintve a Perzsa-öböl zavaros monarchiáitól) ott ül a kasszánál a kitermelő országok és kartelljeik helyett. Igaz, már az első Öböl-háború idején kiderült, hogy a gazdag olaj- és homokországok petrodollárjaik újrahasznosításakor komoly monetáris érdekeltségekkel rendelkeznek az ipari országokban (az ingatlanpiacon, az iparban, a bankvilágban), ami arra készteti őket, hogy alacsonyan tartsák az olaj árát, mert a magas világpiaci ár pénzügyi érdekeltségeiket károsítaná. Teljesen más érdekeket követnek a nagy népességű olajkitermelő országok, mint Indonézia, Nigéria vagy Algéria és Venezuela, mert számukra az exportbevételek drasztikusan csökkenek, ha az olaj ára esik. Ezek az országok nem tudják a kiesést petrodollárokból vásárolt tőkebefektetésekkel kompenzálni.

Az olajtartalékok fogyásával az alacsony olajár csak ideiglenesen ébreszti majd fel az olcsó energia rövid korszakának nosztalgikus emlékét. Az olajár nőni fog, de nem ökológiai okok miatt mint az alternatív energiahordozók igénybevételének bővítése. Az olaj ára egyrészt azért nő majd, hogy megtérülően lehessen kiaknázni a nem konvencionális olajtartalékokat, mint a homokolaj vagy a mélytengeri fúrások és a gázkondenzátok. Ezek a nem konvencionális szerves energiahordozók még pusztítóbbak a környezetre, mint a konvencionális olaj hasznosítása. A kitermelésük által okozott járulékos környezeti kár hatalmas és a klímakárosító gázkibocsátásuk nagyon magas.

A magas olajár másrészt megtérülővé tehet olyan olajmezőket, ahonnan a szállítási költség túl jelentős. A Kaszpi-tengertől és Kazahsztánból futó olajvezetékek a Perzsa-öbölig, a Földközi-tengerig vagy az Indiai-óceánig hatalmas összegekbe kerülnek, miként azok katonai biztosítása is. A "Colombia Terv" keretében, 2003 februárjában, az amerikai kongresszus 532 millió dollár katonai segélyt szavazott meg, ebből 92 milliót a "XVII-es hadosztálynak, amelynek egyetlen feladata, hogy az Occidental Petroleum olajvezetékét biztosítsa" (die Tageszeitung, 2003. 02. 17.). Nem pusztán az egyre fogyó olajtartalékok miatt nő az ár, hanem a növekvő katonai kiadások miatt is, amelyekkel szabotázs és terror-akciók ellen védik a transzport utakat, egyszóval geostratégiai okok miatt.

Az Egyesült Államok számára nem lenne feltétlenül hátrányos a magas olajár. Egyrészt azért, mert a magas ár Kínát és Japánt, illetve az Egyesült Államok valós és potenciális konkurenseit érintené a legérzékenyebben. A régi és az új Európa is érezné az ipari és poszt-indusztriális társadalmak drága üzemanyagának hátrányait. Ez addig nem változik, amíg az olajat amerikai dollárban jegyzik. Másrészt a globális olajpiacon lévő kínálat nagy részének amerikai ellenőrzése azt eredményezi, hogy az olajszámlákat továbbra is dollárban rendezik. Valószínűleg ez a döntő oka, hogy ilyen brutális konzekvenciával vonták Irakot amerikai befolyás alá. Az amerikai elit azt reméli, hogy a jövőben is dollárral fizetnek majd az olajért, annak ellenére, hogy a dollárt súlyosan fenyegeti az elértéktelenedés. Az OPEC az elvárásoknak megfelelően májusban úgy döntött, hogy a dollár-gyengeség és euro-erősödés ellenére továbbra is dollárban számolnak el.

Az Egyesült Államok számára ez a lehetőség olyan, mint egy mese Seherezádé 1001 éjszakájából. Továbbra is szinte ingyen jutnak hozzá a gazdaságuk számára életfontosságú olajhoz. A Federal Reserve pénznyomói bugyborgó olajkutakká változnak át. Dollárt bármekkora értékben lehet "nyomni", és azzal olajat importálni. Az "ikerdeficit" aranyéveit tovább lehet folytatni, dacolva az OECD kelletlenkedő hivatalnokaival, akik nagyobb megtakarítási százalékot követelnek az amerikai polgároktól, mint a jelenlegi alig 5 százalék. Az olaj így az amerikai dollár értékőrzőjévé válna, egy multifunkcionális fegyverré az euróval folytatott valutaversenyben.

Ez a stratégia azonban a világgazdaság inflálódását vonhatja maga után, és így félre is csúszhat. A nagy olajcégek ugyan nem rontanák el a játékot, mivel a "shareholder-value" a tartalékoktól függ, amit a cégek leadhatnak. Nem jön rosszul számukra, ha privát igényeket vihetnek keresztül Irak 1972 óta államosított olajmezőin. Amit az amerikai és brit cégek 1952-ben Mosszadek erőszakos elűzése után keresztülvittek, vagyis az államosított olajmezők privatizációját, most, jó félévszázaddal később meg lehetne ismételni. A privát profitok, a részvények ára és ezzel a menedzserek fizetése is emelkedhet. De ha a rövid háborút egy letörhetetlen gerillaharc követi, és nem sikerül a Közel-Keleten hosszan tartó stabilitást biztosítani, úgy menekülés kezdődhet az amerikai dollárból, maga után vonva annak leértékelődését. Ettől tartanak a közép-ázsiai központi bankok, és úgy tűnik, hogy már óvatosan meg is kezdték devizatartalékaik átváltását – euróra.

Ha az amerikai dollár jelentősége meggyengül kereskedelmi valutaként, ezen kívül befektetési valutaként is veszít attraktivitásából, majd ráadásul olajvaluta szerepköre meginogna, akkor hatalmas pofont kapna a Bush-kormányzat. Az olajjal már nem pusztán dollárban, de euróban is kereskednének, vagy az ár drasztikusan emelkedne, ahogyan erre 1973-ban a zsidó-arab háború alkalmat adott. Az Egyesült Államok hatalmas kereskedelmi deficitje mellett a szükséges olajmennyiség importálása idegen valutában megoldhatatlan feladat elé állítaná az országot, miután a hazai termelés évi 300 ezer hordó csökkenő tendenciája mellett az Egyesült Államok 130 milliárd dollár értékben szorul olajimportra. 533 milliárd dolláros szolgáltatási mérleghiány mellett 2003-ban az olajimport finanszírozása euróban hatalmas strukturális kihatással lenne az amerikai gazdaságra – és a világgazdaság egészére.

A vetélkedés a kőolajért, a tartalékok feletti uralomért, a kínálat mennyiségéért és az árképzésért a valuták vetélkedését követi, amelyben az olajjal elszámolnak. A valutaverseny a dollár és euró (ritkán a yen) között háborúvá eszkalálódhat. A "régi" és "új" Európa közti konfliktus kiéleződhet, melyben a frontállásokat az euró-zóna határán lehet meghúzni. A spanyolok és olaszok rá fognak kényszerülni, hogy a "régi" Európa oldalára álljanak. Az "új" Európa nagyon hamar válhat olyan öregessé, mint a new economy a csőd után. Az is előfordulhat, hogy az európai olajkitermelő országok, Nagy-Britannia és Norvégia is az euró felé húznak a dollár helyett, ami újabb kudarcot jelentene az Egyesült Államoknak. Ezt mindenáron el akarják kerülni azzal, hogy politikájukkal megpróbálják megosztani Európát, és ez néhány kontinentális országban kedvező visszhangra is talál.

Belemenjen-e Európa ebbe a valutaháborúba? Inkább ne, mert következményei mindkét fél számára károsak, mivel létezik alternatíva. Ez pedig a szoláris energiahordozók kifejlesztése, annál is inkább, mivel ezek a szerves energiahordozókkal szemben nem melegítik fel a klímát. Ez lehet a hosszú távú európai válasz az olajvalutáért folyó valutaháború kihívásaira. Ha nem ebbe az irányba kormányoz Európa, csak a dollár-imperializmust válthatja fel az euró-imperializmus egy formája – rövid élettartammal, ahogy azt előre lehet látni.

Lezárás

A valutaháború még nem tört ki. A valuták versenye azonban egy bipoláris valutarendszerben kiéleződött. Ez azért problematikus, mert a világgazdaság ellátása a saját valutával a primátus előnyeivel jár együtt, főleg, ha az olajkereskedelmet is ebben a valutában bonyolítják. Mióta az olajtartalékok végessége nem csak a környezetvédőket érdekli, hanem tényként a jövő energiaellátát illetően stratégiai megfontolás tárgyává vált (példaként álljon itt a 2001-es "Cheney-jelentés" az amerikai energiaellátásról), felismerték a vezető valuta mint olajvaluta jelentőségét. Amíg nem létezett alternatíva a dollár mellett, ez a kérdés csak másodrendű volt. Az euróval azonban az évezred elején egy olyan valuta született, amely valós alternatívát kínál, és így az olajvaluta kérdése megkerülhetetlenné vált. Ezt a konfliktust csak úgy lehet kikerülni, ha egy hosszú távú politika hátat fordít az olajnak és újrahasznosítható energiahordozók mellett teszi le a voksot. E mellett szólnak gazdasági, de békepolitikai érvek is.

***

(A tanulmány eredetileg előadás formájában hangzott el a Béke és Konfliktuskezelés Osztrák Központja nyári egyetemén, "A gonosz tengelye és az államterrorizmus – egy katonai globalizáció kontúrjai" című panelban, 2003 júliusában. Fordította: Gergely Márton.)