Az Olvasó az itt közölt két Lenin-dokumentumot nem ismerheti, hiszen csak néhány évvel ezelőtt jelentek meg abban a dokumentum-kötetben, amely a szovjet korszakban elhallgatott Lenin-írásokat, beszédeket tartalmazza.

Az Olvasó az alábbi két Lenin-dokumentumot nem ismerheti, hiszen csak néhány évvel ezelőtt jelentek meg abban a dokumentum-kötetben, amely a szovjet korszakban elhallgatott Lenin-írásokat, beszédeket tartalmazza. (V. I. Lenin. Nyeizvesztnie dokumenti 1891-1922. Moszkva, ROSZSZPEN, 1999.) A 422 dokumentumban kevés a magyar vonatkozású megjegyzés. Ezek közé tartozik a Kun Bélára vonatkozó beszéde és egy Kun Bélának szóló levél. A két dokumentum érdekessége abban áll, hogy éles fényben mutatja meg Lenin viszonyát Kun Béla "balos" beállítódásához. A két dokumentumot nem véletlenül nem közölték a szovjet korszakban. Egyfelől azért, mert Trockijt Lenin itt pozitívan ítélte meg, ami 1991-ig nem volt szokásos a Szovjetunióban. Másfelől azért sem publikálták, mert a Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetőjét, a Tanácsköztársaság külügyi népbiztosát Lenin igen kemény szavakkal bírálta, ami Kun tekintélyét a Kádár-korszakban szokásos megítéléshez képest nagyon rontotta volna.

A dokumentumok igazi érdekessége abban ragadható meg, hogy 1921 nyarán – eltérően a szovjet-lengyel háború periódusától, 1920 tavaszától-nyarától – Lenin radikálisan elvetette a balos-szektás politizálást, amely történelmi tértől és időtől függetlenül Európa-szerte a bolsevik politikai eszköztár és modell alkalmazását erőltette. (Itt jegyezzük meg, hogy Richard Pipes is elkészített e dokumentumokból egy terjedelmes és célzatos válogatást, a történelemhamisítástól sem visszariadva. Ez magyar nyelven is olvasható.)

***

A Kommintern Végrehajtó Bizottsági Ülésén elhagzott beszéd¹

1921. június 17.

Nagyon szerencsésen érkeztem meg, éppen Kun Béla beszéde alatt. Hiszen azért jöttem ide, hogy Kun Béla et. nézeteivel harcba szálljak, mivel teljes bizonyossággal tudom, hogy ha Kun Béla kinyitja a száját, azért teszi, hogy megvédje a baloldaliakat. És tudni szeretném, kit védett meg. Kun Béla et. azt hiszi, hogy a kommunizmus a baloldal megvédése. Téved. Az ilyen hiba ellen teljes komolysággal kell fellépni. Nyíltan meg kell mondani, hogy ha a francia pártban vannak még opportunisták – és én biztos vagyok benne, hogy vannak -, akkor a baloldaliak hibát követnek el, ha Kun B. et. barátjuk és egyes francia elvtársak mintájára akarnak baloldaliak maradni. Kun Béla et. azt feltételezi, hogy csak az opportunisták tévednek. Valójában a baloldaliak is tévednek. Nekem megvan Trockij et. beszédének² gyorsírással lejegyzett szövege. Eszerint a gyorsírásos szöveg szerint Trockij azt mondja, hogy az ilyenféle baloldali elvtársak, ha továbbra is ugyanazon az úton haladnak tovább, megölik Franciaország kommunista mozgalmát és munkásmozgalmát. (Taps.) Ez nekem is mély meggyőződésem. Ezért jöttem ide, hogy tiltakozzam Kun Béla et. beszéde ellen, aki Trockij et. ellen szólalt fel, ahelyett, hogy védelmébe venné – amit meg kellett volna tennie, ha igazi marxista akarna lenni.

A marxizmus az, amikor megmutatják, milyen politikai vonalat kell képviselni ilyen viszonyok között. És amikor Kun Béla et. eljön ide és hidegvérről, fegyelemről és mindarról beszél, amit a l'Humanité-cikkben³ kifejtett ugyanezen cím alatt, akkor kiderül, hogy semmit sem ért és nyilvánvalóan nincs igaza. És akik nem értik, hogy ilyen válságos pillanatban, amikor francia csapatokat küldenek a Ruhr-vidékre, a párt nem léphet fel hasonló jelszavakkal, azok nem marxisták.

Kun Béla et. úgy véli, forradalmárnak lenni annyi, hogy mindenhol és mindig a baloldaliakat kell védelmezni. A forradalom előkészítése Franciaországban, az egyik legnagyobb európai országban nem vihető véghez egyetlen párt által. A szakszervezetek meghódítása a francia kommunisták által – ez az, ami engem leginkább megörvendeztetett. Amikor föllapozok egy-egy francia újságot (őszintén beismerem, hogy ez igen ritkán fordul elő, mivel nincs időm újságolvasásra), akkor leginkább a «ячейка» szó ejt ámulatba. Nekem úgy tűnik, ez a szó nem szerepel egyik szótárban sem, mert ez egy tisztán orosz fogalom, amit mi alkottunk a cárizmus, a mensevikek, az opportunizmus és a polgári demokratikus köztársaság elleni hosszú harcunk során. A mi gyakorlatunk hozta létre az ilyen típusú szervezetet. Ezek a sejtek kollektív módon dolgoznak a parlamenti frakciókban, a szakszervezetekben vagy más szervezetekben, ahol csak létezik mozgalmunk magja. És ha akadnak kommunisták, akik ilyen vagy olyan hibát ejtenek, kisebbet, mint a Kun Béla et. által elkövetett butaság, mi nem veregetjük őket vállon.

Amikor a kommunista párt nagyszerű munkáját nézem, amikor látom a szakszervezetekben vagy más szervezetekben ezeket a sejteket, azt mondom: biztosítva van a forradalom győzelme Franciaországban, hacsak a baloldaliak nem követnek el ostobaságokat. És amikor Kun Béla et.-hoz hasonlóan azt állítják, hogy a hidegvér és a fegyelem nem váltak be, nos ez baloldali szellemű ostobaság. Azért jöttem ide, hogy elmondjam a baloldali elvtársaknak: ha követik ezt a tanácsot, megölik a forradalmat, ahogy ezt Marat tette. És nem védem a francia kommunista pártot, nem azt mondom, hogy ez teljességgel kommunista párt. Nem. Amikor Zalevszkij et. a l'Humanité egy kifejezését idézi és egyenesen azt állítja, hogy a kártérítési követelés igaz ügy, akkor neki természetesen a maga módján teljesen igaza van. De ezt nem engedhetjük meg.

Vegyünk más példát, Marcel Cachin és mások példáját, akik a francia képviselőházban a francia-angol megegyezést szorgalmazzák és azt állítják, hogy ez a béke garanciája. Ez opportunizmus, és az a párt, amely ezt elnézi, nem kommunista párt. Magától értetődik, a mi forradalmunkban nekünk kell rámutatnunk, milyen tényeket kell kiemelni, melyek a megengedhetetlen fellépések, mi az, ami nem kommunista. De fontos, hogy a kritika mindig konkrét legyen. Az opportunizmust meg kell bélyegezni. De a Cachin-beszédben tükröződő igazi pártopportunizmust nem kritizálják. Ahelyett, hogy ezt bírálnák, a kifejezést kritizálják és új tanácsokat osztogatnak. Lássuk csak, mit mondott beszédében Trockij et. (idézi Trockij et. beszédének német nyelvű gyorsírásos szövegét).

Ezért Laporte et.-nak abszolút nem volt igaza, és az ezellen tiltakozó Trockij et.-nak teljesen igaza volt. Lehet, hogy a francia párt eljárása nem egészen volt kommunista, ezt hajlandó vagyok feltételezni. De a jelenlegi helyzetben egy ilyen osotobaság lerombolhatná a franciaországi és angliai kommunista mozgalmat. Az 1919. évi felhívással forradalmat nem lehet csinálni. Trockij et.-nak ezerszer is igaza volt, amikor ezt bizonygatta. Ráadásul itt volt még a luxemburgi elvtárs⁴ , aki a francia párt szemére hányta, hogy az nem szabotálta Luxemburg megszállását. Lám csak! ő azt gondolja, hogy ez földrajzi kérdés, ahogy Kun Béla et. feltételezi. Nem, ez politikai kérdés, és Trockij et.-nak teljességgel igaza volt, amikor ez ellen tiltakozott. Ez nagyon "balos", nagyon forradalmi és a francia mozgalomra nézve nagyon kártékony ostobaság. A kommunizmus győzelmét Franciaországban, Angliában és Németországban csak a baloldali ostobaságok zavarhatják meg. Ha mindenféle túlzás nélkül folytatjuk harcunkat az opportunizmus ellen, bizonyosan győzni fogunk. Nyilvánosan kritizálnunk kell a francia kommunista pártot, meg kell mondanunk, hogy ez nem kommunista párt, hogy a Marcel Cachin által a francia képviselőházban védelmezett és képviselt politika, amikor Franciaország és Anglia szövetségéről van szó a munkástömegek rablók és nem egyszerűen rablók, hanem nagy kaliberű rablók általi kizsákmányolása érdekében – hivatalosan ezt a kifejezést nem használom -, nekünk kötelességünk maximális pontossággal és nyíltsággal rámutatnunk, hogy a Cachin által védelmezett, ilyen vagy olyan Cachin-beszédben kifejtett vagy egyik-másik újságban taglalt politika – nos, ez nem kommunizmus, hanem opportunizmus. A kommunista párt Központi bizottsága ezt a politikát nem helyesli, s remélem, a Komintern kongresszusa sem fogja helyeselni. De ugyanígy nem szabad eltűrnünk a Kun Béla et. által védett ostobaságokat, sem a luxemburgi illetőségű elvtárs által védelmezett ostobaságokat, sem Laporte et. ostobaságait, még ha utóbbi nagyszerűen beszélt is. Tudom, hogy a kommunista ifjúság soraiban vannak valódi forradalmárok. Kritizáljátok az opportunistákat konkrét talajon, mutassatok rá a hivatalos francia kommunizmus hibáira, de magatok ne kövessetek el ostobaságokat. Amikor a tömegek egyre közelebb kerülnek hozzátok, amikor a győzelem felé tartotok, akkor meg kell nyerni a szakszervezeteket. A szakszervezetek többsége nagyszerűen előkészíthető, és ha ezt elérjük, ez óriási győzelem lesz. A polgári demokrácia semmivel sem ér többet, a szakszervezetekben pedig éppen a 2 ½. Internacionáléból való vezérbürokraták vannak túlsúlyban. A szakszervezetekben mindenekelőtt a biztonságos és marxista többséget kell megszerezni. És akkor nem a 19-es felhívás segítségével kezdünk bele a forradalomba, és nem azoknak az ostobaságoknak a segítségével, amikre Kun Béla szakosodott, hanem a baloldaliak opportunizmusa, ostobaságai elleni harc útján. És lehet, hogy ez nem harc lesz, hanem Marcel Cachin francia beszédeitől való óva intés, nyílt harc a tradíciók, az opportunizmus ellen, figyelmeztetés a baloldali ostobaságok ellen. Ezért tartottam kötelességemnek, hogy kiálljak alapjában nem is amellett, amit Trockij et. mondott, és hogy kinyilvánítsam, a Kun Béla által védelembe vett politika nem érdemes arra, hogy bármiféle marxista, bármiféle kommunista elvtárs védelmezett. Az efféle politikai vonallal harcba kell szállni, és remélem, elvtársak, hogy azután, hogy a bizottság, amelyre itt javaslatot tettek (és ez teljesen ésszerű javaslat), azután, hogy ez a bizottság befejezi a francia párt eljárását elemző munkáját olyan eredményre jutunk, ami igazolja gondolatomat.

Levél Kun Bélának⁵

1921. október 27.

Kedves Kun Béla Elvtárs!

Visszaküldöm a kéziratot. Szánalmas munka. Nagyon gyakran voltam kénytelen megjegyzést tenni: "Butaság". Túl rövid? Lehetséges, de nincs időm mindenféle ostobaságokat javítgatni. Lépten-nyomon ostobaság.

Határozottan tiltakoznom kell az ellen, hogy civilizált nyugat-európaiak a félbarbár oroszok módszereit másolják.

Az "egész beszédet"⁶ közölni akarják a közönséggel, de butaságot, zagyvaságot, zűrzavart közölnek. Határozottan elhárítom magamról a felelősséget ezért.

Adják le a beszéd általános tartalmát, ez európai munka lesz, nem pedig ázsiai.

Kommunista üdvözlettel

Lenin

Jegyzetek

1 A sajtóbeszámolót V. I. Leninnek a Komintern Végrehajtó Bizottság bővített ülésén, 1921. június 17-én tartott beszédéről a "Moscou" című lap 1921. június 25-i számában publikálták. A "Moscou" – a Komintern III. kongresszusának lapja. Megjelent Moszkvában Akszelrod T. L. szerkesztésében 1921. május 25-től július 17-ig. 44 számot adtak ki angol, német és francia nyelven.

2 L. D. Trockij 1921. június 16-án késő este lépett fel a Komintern Végrehajtó Bizottságának ülésén. Beszédével V. I. Lenin a német nyelvű gyorsírásos szöveg alapján ismerkedett meg. Az RCHIDNI intézetben fellelhető e gyorsírásos szöveg egy példánya (ld.: fond 495, op.1, d.38, l.122-123).

3 L. a 69. számú dok., 5. megjegyzést.

4 V. I. Lenin E. Reiland felszólalásáról beszél, aki Luxemburg Kommunista Pártjának képviselője volt.

5 Az RCHIDNI intézetben fellelhető Lenin levelének másolata a borítékkal, amelyre Lenin ráírta: "Archívumba" (a Kun Bélához 1921. X. 27-én írott levél másolata) az («Értelmetlenség») és («Módszer») német beszédről (RCHIDNI, f. 2, op. 1, d. 21619, l. 2).

Szerkesztő bizottságunk kérdést juttatott el hazai és külföldi társadalomkutatókhoz. A kérdés így szólt: Új világrend született-e 2003 tavaszán? Kezdeményezésünk célja, hogy felmérjük az iraki háborúnak a nemzetközi viszonyokra (jogra, politikára, gazdaságra, kultúrára) gyakorolt hatását. Szerzőink az alábbi írásokat ajánlották fel közlésre a körkérdés keretében.

Az "új világrend"-retorika felbukkanása háborúk, vagy újabban akár az azokat megelőző, elhúzódó viták után előre programozott. Sokan úgy hiszik, hogy a hidegháborút követő években amerikai copyright-tal forgalmazott koncepcióról van szó. Valójában azonban az "Amerika az új Róma"-ötlet legalább százéves. Már 1903 áprilisában Theodore Roosevelt, az USA akkori elnöke arról beszél, hogy országa gazdasági erejéből, nagyságából és politikai rendszeréből következően Rómához hasonló helyet foglal majd el a XX. században. Az első világháborút követően a másik oldalról észlelték ezt az erőt. A kor német értelmiségi publicisztikájában (Riecker, 2003) megjelenik az országot a saját rendszerébe vonó Pax Americana, vagy Pax Angloamericana gondolata. Friedrich Naumann, a Mitteleuropa-koncepció szerzője, a Weimari Alkotmány egyik szövegezője az "angol-amerikai óriásimperializmusról" ír, amely egy az egész földet átfogó Róma létrehozásával próbálkozik. Friedrich Meinecke, egy ismert történész Versailles-t 1919 augusztusában a pydnai csatához (i.e. 168) hasonlítja, amikor is Róma megsemmisíti a makodon erőket és a görögséget ellenőrzése alá vonja. Mások – volt, aki 1945, mások 1989 után – az amerikaiak megerősödését Róma Karthágó feletti győzelméhez hasonlítják. De később – ugyan más szövegkörnyezetekben – a Róma-metafora előbukkan Toynbee-nál és Kissingernél is. Úgyhogy 1991-ben Bush Senior az Új Világrend meghirdetésével (akkoriban a politikai publicisztika talán 2-3 évig használta ezt a fogalmat) tulajdonképpen kevésbé újított, inkább a hagyományos retorikát fogalmazta valamelyest újra. A mostani vita pedig – egyelőre – itthon és Európában e ‘91-es Öböl-háború utáni szövegek megjelenésének tűnik – utánjátszó mozikban. Az amerikai politikai elit – közvetlen érdekövezeteiben – eddig is rendszeresen és közvetlenül alkalmazott fegyveres erőt – a puccsok megrendelésétől a közvetlen beavatkozásig -, általában nem figyelve a szövetségesek elkötelezettségének mértékére a formális demokrácia intézményei iránt. A 90-es években – a másik oldalon a szovjet geopolitikai fékek elolvadásával – az akciók sugara megnőtt (Spreen, 2003). A tartalmi újdonságot azonban nem lehet letagadni. Ebben a szakaszban valamilyen formális demokrácia exportja részévé válik az amerikai expanziónak. Az ellenfelek kétségtelen autokrata rezsimek. Persze vannak rajtuk kívül is más autokrata formációk, ahol a gazdasági, vagy geopolitikai érdekek védik a rezsimet az amerikai beavatkozástól. S természetesen az erős amerikaiak sem ölelgetik a forró kályhát. Az atomhatalmak hosszabb távon is biztonságban érezhetik magukat az amerikai eredetű erőszakosabb elitváltási próbálkozásoktól. Ily módon kialakul az unilaterális katonai-politikai beavatkozási próbálkozások kettős szintje. Az első szinten a sokat ismételt amerikai globális felelősségvállalás nem érvényes az atomhatalmakra és közvetlen befolyási övezeteikre. A második szinten pedig az amerikai geopolitika regionális képviseletére vállalkozó hatalmi központok – akár autokraták, akár nem – számíthatnak arra, hogy az amerikaiak békén hagyják őket. Nem tudjuk, jelent-e ez valódi védelmet, mint a 60-as években. S az sem világos, mi történik, ha az autokrata szövetségesek nemhogy nem jelentik ki, hogy ők is a demokrácia védői, hanem ellenkezőleg, rendszerüket a nemzetközi porondon jól láthatóan tovább keményítik. Végül, az sem látható, meddig és milyen körülmények között maradnak az ideológiai elemek, a "demokráciaexport" részei ennek a globális geopolitikának.

Mindazonáltal magában a globális rendszer szerkezetében, szerintem, nem beszélhetünk unipolaritásról. Ellenkezőleg, a világ különböző gazdasági, kulturális, ideológiai, oktatási részterületein inkább más és másmilyen, részben egymást átfedő multipolaritásokkal találkozhatunk.

Újabb szerzők ehelyütt többnyire triadizációról beszélnek (pl. Gunaratne, 2002). Louch-Hargittai-Centeno (1999) szerint pedig lényegében a globális függőség három alapmodelljéről lehet beszélni: interdependens globalizációról (vagyis az univerzális modellről), birodalmakról és "civilizációkról" (a cluster-modellről), illetve hegemonikus globalizációról (a hegemonikus modellről). Az univerzális modellben az országok vagy térségek közötti kölcsönösen azonos helyi értékű, elvben megfordítható irányú kapcsolatok a meghatározók. A cluster-modellben a politikai, gazdasági és/vagy kulturális kommunikáció egyre inkább adott zónákon, civilizációs térségeken, országcsoportokon belülre kerül, vagy legalábbis ott összpontosul. Ez megjelenhet pénzáramokban, kereskedelmi kapcsolatokban, párhuzamos kulturális divatokban, a korábbi közös birodalmi gyermekszobákból (árvaotthonokból?) származó emléktöredékekben. A hegemonikus modell nem jelenti feltétlenül – ahogy ezt ma oly sokan hiszik – egyetlen központ uralmát valamennyi kapcsolati relációban. Attól, hogy egy időszakban egyetlen, regionálisnál nagyobb katonai mozgási képességű hatalom létezik, még a kisebb politikai, gazdasági potenciálú térségek számára nem szűnik meg a középhatalmak függőségi-kliensi hálózataiba illeszkedés problémája. A globális nagyhatalom adott pillanatban persze felhasználható, "kijátszható" a helyi erőterektől való relatív függetlenedésre, a regionális hegemón valamilyen ambícióival szemben is. Azonban az "új Európa" atlantista PR-akciója a kontinentális európai hatalmakkal szemben az iraki háború elején, felfogásom szerint, bár ilyen lépésként értelmezhető, végül is – függetlenül a háború kimenetelétől – a közép-európai mozgástér formálása szempontjából most kifejezetten károsnak tűnik. Olyan pillanatban demonstrálta az európai (értelmiségi?) közvéleménynek azt, hogy elképzelhető, az "új fiúk" más, kritikus pillanatokban sem állnak majd mögötte és egy külső versenytárs szempontjait is hajlandóak lesznek "behozni a falakon belülre", amikor ez különösen kellemetlennek, sőt kifejezetten elítélendőnek tűnt. Én még jól emlékszem a kora tavaszi, félmilliós berlini háborúellenes tüntetésen a "régi Európa" táblákra, jelszavakra. És látom a friss elemzésekből, hogy erre a "minipróbatételre" hivatkozva, hogyan fogalmazódnak meg különféle "erősítsük a kipróbált európai magot különböző félig-megbízható újoncokkal szemben!" programok. Végül is úgy tűnt-tűnhetett, hogy egyfajta értékközösség helyett félig végiggondolt stratégiai érdekeink, vagy inkább csak annak retorikája fogságába kerültünk.

Az univerzális modell érvényesülésének valószínűsége mindazonáltal nem igazán nagy. A már idézett Louch et al (1999) a "globalizáció" mértékeként megvizsgálta a nemzetközi távbeszélődíjak 1981-1995 közötti alakulását. Világosan látszik a telefonkapcsolatok hierarchiája és a "gazdag" országok s ezen belül is az amerikai központ szerepének felerősödése. De hasonló összefüggéseket mutat ki Barnett-Salisbury (1996) a nemzetközi telekommunikációs rendszer 1978-1992 közötti kapacitásváltozásaira, vagy Smith-White (1992) a nemzetközi áruforgalomban. Ezekben a "triad" (USA-EU-Kelet-Ázsia-centrikus) szerkezet szinte mindenütt az unilaterális, amerikai központú modelleknél jobban írja le a forgalmat. Bergsen-Sonett (2001) a Global 500 cégeinek regionális megosztását vizsgálva, 29%-ánál ázsiai, 34%-ánál európai és 33%-ánál amerikai hovatartozást identifikált. Még ha tudjuk is, hogy a legnagyobb vállalatok között többségben vannak az amerikaiak, és hogy a multinacionális vállalatoknak "nincs igazán hazájuk", a gazdaságban láthatóan mégsem észlelhető unilateralizmus. Más felfogások a "triad" helyett a G7 országcsoportot tartják igazi központnak a hálózatokban. Straussvogel (1997) a Prigogine-féle disszipatív szerkezetek elméletét a világrendszer-teóriákkal ötvözve a rendszert "nonlineáris kapcsolatok által összerendezett, egymást átfedő, együttműködő és egymással versengő alrendszerek együttesének" látja. Hagil (1999) a kommunikációs technológiákat geopolitikai szempontból vizsgálva, multipolaritást érzékel. Castells (1996) a globális információs gazdaságban is a "triadot" észleli. A példákat oldalakon át sorolhatnám. A válsághelyzeteken és a szűkebben vett katonai rendszereken kívül a maradéktalan amerikaközpontúság – úgy látszik – a "mezopotámiai kaland" ellenére is fikció.

A reálfolyamatok szintjén láthatóan a modern információgazdaság egyfajta "kollektivista" világrendszer alapjaként fogható fel. Ez a nyilvánvaló kiindulópont. A világrendszer fentiek szerint értelmezett alapmodellje alapvetően clusterekbe rendeződött. A verseny és a (részleges) hegemónia e clusterek között és csak kisebb mértékben ezeken belül folyik. Mindegyik ilyen "elsőligás" clusternek megvan a maga (esetleg egynél több) periferikus clustere. A függőség mintái igen sokfélék lehetnek. Az adott meghatározó periferikus függőség legtöbbször nem zárja ki, hogy onnan másmilyen "elsőligás" clusterek felé is kiépüljenek kapcsolatok. Vitatott, hogy a félperiféria számára mi a kifizetődőbb: egyszerre minél több "elsőligással" minél intenzívebb kapcsolatba kerülni, mert így a mozgástér nő és a függőség mégiscsak elviselhetőbbé válik, s nem sokat törődni azzal, hogy azok egymásra miattunk (?) féltékenyek lehetnek. Avagy ellenkezőleg, hasznos lehet minél bizalmibb viszonyba kerülni valamelyik "elsőligással". Ha mi az ő érdekei mentén minél többet magunkra vállalunk (általában a saját félperiferikus régiónkon belül és csak elvétve másik "elsőligással" nyíltan szembefordulva), akkor kiegészítő forrásokhoz juthatunk és esetleg a központi cluster hajlandó lesz specifikus szempontjaink képviseletére mások felfogásával, vagy kulturális mintáival szemben a régióban. Egyes hegemon hatalmak, mint a náci Németország a 30-as évek második felétől kezdve, tudatosan versenyeztették régióbeli csatlósaikat. A kicsiknek évekig nem is volt igazán komoly esélyük a távolmaradásra ebből a versenyből. A szovjet hegemon sokkal ritkábban, sokkal inkább kulisszák mögött és ad hoc kártyaleosztásokat követve gyönyörködött a csatlósok-szövetségesek (?) "agárversenyében". Mindenki külön függött Moszkvától és külön súghatott egy olyan fülbe, amelyről azt hihette, hogy csak neki van hozzáférése. Mindez csupán az utolsó tíz évben kezdett – olyan részterületeken, mint a kutatás-fejlesztés – lassan változni. Az amerikait – nem kiemelt stratégiai övezetekben, s Kelet-Közép-Európa most ilyennek számít – láthatóan nem sokat foglalkoztatja a junior szövetségesek egymáshoz való viszonya. A régió elitjeinek gondolkodásmódját azonban ma is láthatóan a már bemutatott német-orosz függőségi modell determinálja, és az amerikaiakkal szemben is – magától – annak nemzedékeken át begyakorolt viselkedési módjait próbálja meg alkalmazni. Érdekes módon ezzel az amerikaiakat is kondicionálja. ők ugyan maguktól ennek az érzelmi-hangulati kereteire eleinte nem is gondoltak. De végül is milyen kormánytisztviselő csoport ellenkezik, ha valamilyen külföldiek a "nagy fehér főnöknek" szánt nyelvcsapásokkal tisztelik meg?

A cluster-modellben a nagy blokkok jellemzői számítanak (Gunaratne, 2002), a hálózati modellekben azonban inkább az egységek közötti kapcsolatok, viszonyrendszerek lesznek érdekesebbek. S valószínűleg a kétdimenziós központ-periféria típusú kapcsolatok helyén a rendszerben ma inkább n-dimenziós függőségeket találunk. Újabb kutatások (pl. Townsend, 2001; Smith-Timberlake, 2001) bonyolult statisztikai technikákkal igazolják e függőségi terek meglétét. Jelenlétük az USA-ra és a G7 csoporthoz tartozó európai országokra igazoltnak tűnik, Japánra vonatkozóan a mutatók inkább ambivalensek.

Ebben a rendben kiemelkedő szerephez jutnak a "globális városok", a kommunikáció, a légi forgalom, a pénzáramok meghatározó csomópontjai, a tudományos és kulturális termelés, a médiához kötött tömegkultúra előállításának legfőbb színterei. Ezek megléte valamelyik cluster életben maradásának is záloga lehet. Fontos programponttá válik elvesztésük, pontosabban leértékelődésük megakadályozása – akár csak egy következő "szubglobális" osztályba kerülésük kompenzálása is. Különleges problémává válik pótlásuk azokban a régiókban, ahol ilyenek nincsenek (például nálunk Közép-Kelet-Európában). A függést a központok clustereitől – ismét a biztonságpolitikán túl – egyre inkább a globális-szubglobális városrendszerek dependencia-hálói váltják fel.Összefoglalva, az unipolaritás általános, mindent átható erőként való kezelését elhamarkodottnak és felületesnek tartom. Az új világrend számomra legplauzibilisebbnek tűnő értelmezési modelljének itt az n-dimenzionális függőségi terek tűnnek. A vita közvetlen témája felől pedig az alapkérdés az lesz, milyen hatással van az ilyen rendszerekre, ha az egyik dimenzió legalább részben unipolárissá válik? Ha sikerül a feszültséget, sőt a civilizációs szembenállást állandósítani – hiszen a "terrorizmus" elleni küzdelemnek nincsenek sem időbeli, sem térbeli korlátai -, akkor az amerikai katonai "egypólus" felértékelődik, és valamilyen áttételeken keresztül rombolni kezdi a más szférákon belüli multipolaritást is. Ha azonban a globálisként felmutatott feszültségek forrásait sikerül valahogyan elszigetelni, és a katonai erő marginális maradhat, akkor a multipoláris kapcsolatok még ezt a közvetlen hatalmi pólust is kikezdhetik. Felfogásom szerint mind a két folyamat párhuzamosan haladhat, vagy már halad most is. Tehát a katonai eszközökkel alátámasztott ideológiai export egyszerre rombolja a multipoláris függőségeket, és ugyanakkor azok hatására, erodálódik maga is.

Idézett irodalom

Barnett G. A.-Salisbury J. G. T.: "Communication and Globalization – a Longitudinal Analysis of the International Telecommunication Network". Journal of World System Research. Vol.2. 1996. no.16. 5-32. http://jwsr.ucr.edu/archive/vol2/v2_ng.php

Bergsen A. J.-Sonett J.: "The Global 500 – Mapping the World Economy at Century's End". American Behavioural Scientist 2001. vol. 44. 1602-1615.

Castells M.: The Rise of Network Society – the Information Society. Vol. 1. Cambridge, MA, Blackwell, 1996

Gunaratne Shelton A.: "An Evolving Triadic World – A Theoretical Framework for Global Communication Research". Journal of World System Research. Vol. 8. no. 3. Fall 2002. 330-365.  http://jwsr.ucr.edu/archive/vol8/index.php

Hagil P. J.: Global Communication since 1844 – Geopolitics and Technology. Baltimore, The John Hopkins University Press, 1999

Louch H.-Hargittai E.-Centeno M. A.: "Phone Calls and Fax Machines – the Limits to Globalization". The Washington Quarterly vol. 22. no. 1. 1999. 85-100.

Riecker Joachim: "Allein gegen den Rest der Welt? Der Kampf um die neue Weltordnung". Frankfurter Hefte. 2003. 4. 4-8.

Smith D. A. -Timberlake M. F.: "World City Networks and Hierarchies 1977-1997. An Empirical Analysis of Global Air-Travel Links". American Behavioral Scientist. 2001. vol. 42. 1656-1678.

Smith D. A.-White D. R.: "Structure and Dynamics of Global Economy – Network Analysis of International Trade 1965-1980". Social Forces. 1992. vol. 70. 857-893.

Spreen Dierk: "Kriegstheorien im Überblick." Frankfurter Hefte. 2003. 5. 17-20.

Strassvogel D.: "A Systems Perspective on World-Systems Theory". Journal of Geography. 1997. 1. 119-126.

Townsend A. M.: "Network Cities and Global Structure of the Internet". American Behavioural Scientist 2001. vol. 44. 1697-1716.

A baloldali értékek társadalmi beágyazottságát hagyományosan két szervezettípus tevékenysége intézményesítette, illetve napjainkban, megújuló formában intézményesítheti: a szakszervezetek illetve a szövetkezetek. Ezzel az összefoglalóval szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy ráirányítsa az olvasó figyelmét a szövetkezetek hazai beágyazottságára.

A modern társadalmakban a versenyképesség fokozására mindjobban előtérbe kerülnek a társadalmi kapacitás erőforrásai, azaz az állampolgárok erőforrásainak önkéntes összehangolása. A különböző intézményesült szervezeti formák egyike a történelem során kialakult szövetkezeti forma. „A szövetkezetek olyan személyek autonóm társulásai, akik önkéntesen egyesültek abból a célból, hogy közös gazdasági, társadalmi és kulturális céljaikat közös tulajdonuk és demokratikusan irányított vállalkozásuk útján megvalósítsák." A szövetkezetek előtérbe kerülésének egyik oka, hogy a társadalmak fejlődéséért felelősséget vállalók keresik, miként viszonyuljanak az úgynevezett „McWorld" jelenséghez.

A globalizálódó világ pozitív hatásai mellett tapasztalható negatív jelenségek (az egyének atomizálódása, kiszolgáltatottságuk növekedése, a helyi sajátosságok elhanyagolása, az öntevékenység visszaszorulása stb.) csökkentésének a ma ismertek közül a leghatékonyabb formái a szövetkezetek. Ezt ismerték fel a nemzetközi szervezetek és kezdeményezték a kormányoknál a szövetkezések támogatását. (Szövetkeztek Nemzetközi Szövetsége 1995, ENSZ közgyűlés 2001, Nemzetközi Munkaügyi Hivatal 2002, Európai Unió Tanácsa 2002).

A hazai politikai és érték pluralizmus versenyhelyzetet teremt a kü-onböző társadalomfilozófiák, értékhordozó szerveződések és az állampolgárok cselekvésének keretet adó szerveződések között. A baloldali értékek társadalmi beágyazottságát hagyományosan két szervezet típus tevékenysége intézményesítette, illetve napjainkban, megújuló formában intézményesítheti: a szakszervezetek illetve a szövetkezetek. A hazai baloldali intézmények sorsát figyelemmel kísérők viszonylag széles körben feltárták a szakszervezetek múltját, és viszonylagos pontossággal nyomon követik a szakszervezetek tevékenységének jelenét is. Jelen összefoglalóval arra teszek kísérletet, hogy ráirányítsam az olvasó figyelmét a szövetkezetek hazai beágyazottságára. A nemzetközi szövetkezeti mozgalom a szövetkezeteket az alábbiak szerint definiálja:

„A szövetkezetek az önsegély, az egyéni felelősség, a demokrácia, az egyenlőség, az igazságosság és a szolidaritás értékein alapulnak."

Összevetve az értékek jelenlegi, általános érvényesülésére és az önkéntes szövetkezetekben való majdani érvényesülésére vonatkozó adatsorokat, azt állapíthatjuk meg, az emberek bíznak abban, hogy a szövetkezetek előrelépést jelentenek majd ezen értékek terén; feltételezésük szerint valamennyi érték nagyobb szerepet játszik bennük, mint amennyire manapság az Magyarországon általában jellemző. Különösen az összefogás és az együttműködés tekintetében gondolják ezt. A hat kiemelt érték közül az egyenlőség terén számítanak leginkább előrelépésre az önkéntes szövetkezetek révén.

Condoleezza Rice, Bush későbbi nemzetbiztonsági tanácsadója még jóval George W. Bush hatalomra jutása és a szeptember 11-i terrortámadások előtt figyelemre méltó gondolatokat fejtett ki a tekintélyes Foreign Affairs-ben.¹ A politológus egy 2000 elején megjelent cikkében azt vetette a Clinton-kormányzat szemére, hogy az rendkívül alacsony szintre csökkentette az Egyesült Államok katonai költségvetését, elhanyagolta a fegyveres erők fejlesztését és a nemzeti érdekek következetes érvényesítését. "[Clintonék] számára – írta Rice – az Egyesült Államokban kényelmetlenné váltak az olyan fogalmak, mint a hatalmi politika, a nagyhatalom és a hatalmi egyensúly. Ehelyett… olyan fogalmakat részesítettek előnyben, mint a nemzetközi jog normái, és olyan meggyőződést alakítottak ki, miszerint a hatalom legitim használatához nélkülözhetetlen számos állam, illetve nemzetközi intézmény – mi több, az Egyesült Nemzetek Szervezete – támogatásának megszerzése." Clintonék számára – folytatta Rice – a "nemzeti érdekeket" felváltották a "humanitárius érdekek", a "nemzetközi közösség érdekei". Szerinte ugyan "semmi rossz nincs abban, ha [az Egyesült Államok] valami olyat tesz, ami az egész emberiség javát szolgálja, de ez voltaképpen csak másodrangú következmény lehet". Rice szerint a nemzeti érdekeket előtérbe helyező Amerika kül- és biztonságpolitikája szerte a világon a szabadság, a szabad piac és a béke fenntartásának a feltételeit erősíti, amint az a második világháborút követően is bebizonyosodott… Az amerikai értékek [ugyanis] univerzálisak." ² "Multilaterális nemzetközi megállapodások és intézmények [létrehozása] nem öncél" – jelentette ki, majd röviden kifejtette, miért is helyes az, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó csatlakozni a kiotói szerződéshez és az átfogó atomcsend-szerződéshez.³

Hatalomra jutása után a Bush-kormány először a Rice által kifejtett gondolatoknak megfelelően járt el. Valóban nem csatlakozott a két említett egyezményhez, visszavonta Clinton aláírását a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság statútumáról, majd felmondta az Oroszországgal kötött ABM-szerződést is. A szeptember 11-i terrortámadások után viszont azonnal a Biztonsági Tanács összehívását kérte.

A BT másnap megvitatta a helyzetet, és határozatában leszögezte, hogy a terrorizmus a nemzetközi békét és biztonságot fenyegeti, majd elismerte "az egyéni és kollektív önvédelem jogát".⁴ Nem mondotta ugyan ki, hogy ezt a jogot az Egyesült Államok gyakorolhatja, de erre nem is volt szükség, hiszen a határozat kizárólag az előző napon történtekkel foglalkozott. Egy hét múlva a BT újabb ülést tartott, amelyen további határozatot fogadott el. Ez ismét állást foglalt az önvédelem joga mellett.⁵

A NATO legfelső szerve, az Észak-atlanti Tanács két ízben is foglalkozott a terrortámadásokkal. Második – október 2-án tartott – ülésén az Egyesült Államok különmegbízottja tájékoztatta a tanácsot a terroristák utáni nyomozás első eredményeiről. Az ülés után Robertson főtitkár kijelentette, a tanács meggyőződött arról, hogy "a terrortámadás végrehajtói az Oszama bin Laden által vezetett és a tálib rezsim védelme alatt álló afganisztáni terrorszervezethez tartoznak". Ennek alapján a terrorakciót az 5. cikk körébe tartozó "külső támadásnak" kell tekinteni, és a NATO-nak majd ennek alapján kell további döntéseit meghoznia.⁶ Az 5. cikkre történt hivatkozás azt jelentette, hogy a szövetség tagállamai nemzetközi jogi értelemben agressziónak minősítették mindazt, ami szeptember 11-én New Yorkban és Washingtonban történt, és hogy az agresszióért közvetve az afganisztáni tálib rezsim a felelős. Arról nem esett szó, hogy a terroristákkal, illetőleg a tálib rezsimmel szemben maga a NATO venné fel a harcot, mert az Egyesült Államok ezt egyáltalán nem igényelte. Szeptember 21-én a NATO-éhoz hasonló álláspontot fogalmazott meg az EU legmagasabb szintű testülete, az Európai Tanács is. Az utóbbi nyilatkozatában "legitimnek" nevezte a készülődő amerikai reakciót, ⁷ amennyiben az olyan államok ellen irányul, amelyek "közreműködnek terrorista akciókban, terroristákat támogatnak, és menedéket nyújtanak számukra". Nem sokkal később, október 7-én az Egyesült Államok megindította háborúját a tálib rezsim ellen, és abban több NATO-szövetségese és mások is tevőlegesen részt vettek. A háború viszonylag hamar, decemberben befejeződött.

Az ENSZ, a NATO és az EU említett határozatai, illetve állásfoglalásai azt jelzik, hogy az Egyesült Államok az ellene végrehajtott terrortámadások után, 2001 őszén maradéktalanul élvezte a multilaterális diplomácia intézményei, a nemzetközi szervezetek támogatását. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az említett szervezetekben helyet foglaló szövetséges államok, sőt Oroszország, Kína és számos más, Amerikához nem feltétlenül közel álló hatalom – például India – szeptember 11-e után nagyon határozottan Washington mellé állt, és a terrorizmus elleni küzdelemben szolidáris volt vele. Ekkor még úgy látszott, mintha az Egyesült Államoknak nem állna szándékában, hogy a nemzetbiztonsági tanácsadó annak idején kifejtett tételeit kövesse. Mindazok a neokonzervatív politikusok, akik ma meghatározzák az amerikai külpolitikát, már ott voltak ugyan Washingtonban, de mintha ők is elfogadták volna a nemzetközi szervezetek nyújtotta kereteket és a nemzetközi jog normái szerint jártak volna el.⁸ Ma már tudjuk, hogy ez csak a látszat volt. Egyes információk szerint Paul Wolfowitz védelempolitikai államtitkár már néhány nappal szeptember 11-e után azt javasolta Bushnak, hogy Afganisztán után Irakra is terjedjen ki a figyelme. Chalmers Johnson kaliforniai politológus szerint Condoleezza Rice nem sokkal szeptember 11-e után összehívta a Nemzetbiztonsági Tanácsot, és felszólította tagjait, hogy "vizsgálják meg, miként lehetne felhasználni a szeptemberi terrortámadások kínálta lehetőségeket, miként lehetne alapvetően megváltoztatni az amerikai doktrínát és átalakítani a világot". Az amerikai kutató úgy véli, hogy "a Bush-adminisztráció nem kezdhetett hozzá Irak megtámadásához anélkül, hogy azt ne kapcsolta volna össze a szeptember 11-i akciókkal… Nem sokkal az Afganisztán ellen indított háború után a Fehér Ház a modern időkben egyedülálló propagandakampányt indított, hogy meggyőzze az amerikai közvéleményt, Szaddám Husszein megtámadása része Amerika terrorellenes hadjáratának."⁹ Az egyik legismertebb héja, a Washingtonban csak Sátánként¹⁰ emlegetett Richard Perle, a Pentagon Védelempolitikai Bizottságának akkori elnöke 2001. szeptember 20-ára hívta össze a testület ülését, amelyen azt javasolta, hogy tárják fel a kapcsolatokat Irak és az al-Kaida között.

A színfalak mögött valóban sok minden történhetett, mert az amerikai külpolitika rövid néhány hónap múltán gyökeresen megváltozott. 2002. január 29-én Bush elnök elmondotta az unió helyzetéről szóló beszédét, amelyben felhívta a világ figyelmét a "gonosz tengelyét" alkotó Irakra, Iránra és Észak-Koreára. Közülük nemsokára Irakot nevezte meg az első számú közellenségnek, azzal vádolva Szaddám Husszeint, hogy tömegpusztító fegyvereket tart az ország területén. Állítását ugyan egyetlen bizonyítékkal sem támasztotta alá, de annak idején igen sokan úgy vélték, hogy Iraknak valóban vannak ilyen fegyverei, és azokkal fenyegeti a térség biztonságát.

Ami az ezt követő időszakot illeti, itt elegendő csupán emlékeztetni a Bush-beszéd utáni eseményekre: a nem túl meggyőző "bizonyítékok" nyilvánosságra hozatalára 2002 őszén, az ENSZ-ben lezajlott diplomáciai hadjáratra és annak eredményére, a világháború óta nem tapasztalt intenzitású háborús propagandára, majd a 2003 márciusában az Irak elleni jogellenes háború megindítására és az ország elfoglalására, valamint arra, hogy Irak területén sem a világszervezet fegyverzetellenőrei, sem a két angolszász hatalom katonái semmilyen tömegpusztító fegyvert nem találtak, és nem sikerült kapcsolatot felfedezni Szaddám rendszere és az al-Kaida között sem.

Új világrend született volna 2003 tavaszán? Egy időre bizonyosan. Amíg a Bush-kormányzat marad hatalmon, addig mind Washington, mind a "rest of the world" (tehát a világ többi része) egy új világrend kategóriáiban gondolkodik és cselekszik. Azokban, amelyek Condoleezza Rice idézett cikkében – és a neokonzervatívok számos más írásában – körvonalazódtak. Az Egyesült Államok az afganisztáni háború befejezése után olyan látványos és drámai módon szállt szembe az addigi világrend alapvető intézményeivel – és nem mellesleg, tulajdon szövetségeseivel -, hogy a megfigyelőnek aligha maradhat kétsége a közeljövőt illetően. Különösen annak fényében, hogy a nemzetközi közösségben feltűnő igazodási készség mutatkozott meg az új helyzettel kapcsolatban. Jellemző, hogy az iraki háború befejezése után nem Bush tette meg az első lépést, hogy megbékéljen legalább NATO-beli szövetségeseivel, hanem az utóbbiak közül a legelszántabban háborúellenes Jacques Chirac hívta fel őt először telefonon. Utána pedig a többi hasonló elveket valló nagyhatalom – mindenekelőtt Németország és Oroszország – találta meg a módját annak, hogy helyreállítsa Amerikával a háború előtti együttműködést. Az "új Európa" államai pedig – egy-két országot, így hazánkat leszámítva – egyenesen rendkívüli erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy mielőbb Washington mellett sorakozhassanak fel. Ezek a megnyilvánulások megerősítették a Bush-adminisztrációt abban a hitében, hogy helyesen cselekedett, és hogy az amerikai értékek valóban "univerzálisak", hiszen előbb-utóbb mindenki alkalmazkodik hozzájuk. Így a jövőben bátran figyelmen kívül hagyhatja a nemzetközi jog alapnormáit, mellőzheti a multilaterális intézményeket és megfontolhatja azt, melyik térségbeli állam lehet a következő rezsimváltás színhelye.

Jegyzetek

¹ Condoleezza Rice: "Promoting the National Interest". Foreign Affairs, Vol. 79, No. 1., 2000. január-február, 45-62.

² I. m. 47., 49. (A szerző kiemelése.)

³ I. m. 48.

⁴ A Biztonsági Tanács 2001. szeptember 12-én hozott, 1368. (2001) számú határozata. Ha egy állam az alapokmány 51. cikke alapján gyakorolja az önvédelem jogát, akkor ehhez nincs szüksége külön biztonsági tanácsi felhatalmazásra.

⁵ A Biztonsági Tanács 2001. szeptember 18-án hozott, 1373. (2001) számú határozata.

⁶ "Statement by NATO Secretary General, Lord Robertson". NATO Update, 2001. október 2.

⁷ "Reposte."

⁸ Most tekintsünk el attól, hogy az Egyesült Államok önvédelemre való jogát Afganisztánnal szemben a nemzetközi jogászok jelentős része nem ismeri el. Lásd erről bővebben a szerző "A szeptember 11-i terrortámadás és a nemzetközi jog" című tanulmányát (Tálas Péter [szerk.]: Válaszok a terrorizmusra. SVKH-Chartapress, Budapest, 2002. 107-122.)

⁹ The Sorrow of Empire: How the Americans Lost their Country (megjelenés alatt).

¹⁰ Prince of Darkness.

Hazai társadalomtudományi szakértőket kértünk fel arra, hogy szócikk formájában fejtsék ki álláspontjukat arról, miként értelmezik a szövetkezeti értékeket.

Csányi Vilmos:

Az egyéni felelősség társadalmi koncepciója

Az evolúciógenetikai tényezők az emberi szocialitást négy fő tényezőben alapozzák meg. Az ember szívesen vesz részt társaival közös akciókban és közös konstrukciókban, könnyen elfogad közös hiedelmeket. E három tényező szervezi az emberi csoportokat. Ha ezek létrejönnek, az ember hűséges lesz csoportjához, és hajlandó a csoportérdeket fontosabbnak tekinteni, mint a saját egyéni érdekét. Ez a szocialitás negyedik tényezője.

A szocialitás az ember veleszületett tulajdonsága, amelyet a szociális tényezőkre épülő tanult kultúra és tradíció sokszínűre formálhat, de bármilyen helyzetbe is kerüljenek emberek, csoportokat mindig szerveznek a fenti tényezők aktiválódásával. A csoportok életét megfogalmazott és elvárt erkölcsi szabályok kialakítása szolgálja. Az első kategóriába tartozó szabályok általában pontosan számonkérhetőek. Az erkölcsi szabályok egészen mások, a szocializációs periódusban, nagyon összetett szabályképző mechanizmusok révén keletkeznek, és csak a csoport hosszú távú működése során alakulnak ki.

A modern társadalmakban a nagy létszámú és átfedő csoportok megjelenése egy-egy csoport összetartását, hatékony működését jelentősen meggyengíti ugyan, de a fenti tényezők tudatos felhasználásával erős csoportok hozhatók létre.

Az egyéni felelősség koncepcióját két szinten lehet értelmezni. Az első szint az egyén felelőssége a saját sorsáért, jólétéért. Jól kialakult csoportokban ez a felelősség csökken, és az egyén mintegy átruházza csoportjára a róla való gondoskodás feladatát. Megfelelő szabályrendszerek létrehozásával és a csoporttagság limitált természetének tudatosításával a probléma kezelhető.

A második szintre az egyénnek a csoport érdekeiért való felelőssége sorolható. Az, hogy az egyén ne csak "dolgát végezze", hanem ezen felül mindent megtegyen a valós vagy vélt csoportérdekért. Minden csoport a leghatékonyabban szeretne működni, és általában a csoportok szabályrendszerei mögött az a feltevés húzódik meg, hogy a csoport tagjai tökéletesen azonosultak már csoportjukkal és annak érdekeit mindennél előbbre valónak tekintik, azaz a megfogalmazott szabályrendszerek mellett erkölcsi, etikai szabályok működését is feltételezik, amelyek egészen más természetűek, mint a megfogalmazottak. Ez nagyon ritkán van így a fentiekben jelzett problémák miatt.

Kezelése nem egyszerű. Fontos, hogy a csoport működését irányító megfogalmazott szabályrendszerek váratlan események előfordulására is alkalmazhatóak legyenek. Ugyancsak nagyon fontos, hogy a kívánatos erkölcsi szabályokról a csoportban szó essék, a szabályok ellen vétőket kár érje, a szabály szerint eljárókat jutalmazzák.

Ferge Zsuzsa:

Az egyenlőségérték társadalmi értelme

Az egyenlőség társadalmi tartalma összetett. Az ókori társadalom a rabszolga és szabad között esszenciális különbséget látott, azaz tagadta az ember emberként való egyenlőségét. A nagy világvallások, Európában a kereszténység, ezt a tartalmat szüntetik meg azzal az alapgondolattal, hogy isten előtt mindenki egyenlő. Gunnar Myrdal írja: "Elbűvölt, amikor fölfedeztem, hogy a nagy világvallások, a hinduizmust is ideértve, valamint a nagy filozófiák minden korszakban egalitáriánusok, azaz egyenlőségelvűek voltak, az alapelveket tekintve." A történelem persze soha nem készül el végleg egy-egy problémával. Az emberiség rossz korszakaiban újra és újra felbukkan, olykor iszonyatos gyakorlati következményekkel, az emberként nem egyenlő ideológiája, amelynek egyik legveszélyesebb válfaja a fajelmélet.

Az "emberként egyenlő" fogalma és valósága természetesen megfér sokféle további egyenlőtlenséggel – s ezek közül minden korban mások voltak különösen fájdalmasak, mozgósító erejűek, vagy bénítóak. Itt csak a modernitás néhány jellegzetes egyenlőség-problémájáról teszek említést.

A felvilágosodás egyik legnagyobb hozadéka a jogegyenlőség. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata első cikkelye deklarálja, hogy "minden ember szabadnak s jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulhatnak." A deklaráció tagad mindenféle társadalmilag rögzített előjogot, kiváltságot, s magában foglalja a törvény előtti egyenlőséget. És tulajdonképpen egy másik, nehezebben körvonalazható vagy definiálható egyenlőség, az emberek egyenlő méltósága is ekkor kap hangsúlyt. Mindebből a politikai, hatalmi egyenlőtlenségek korlátozásának az igénye is következik – de ez, azaz a modern demokráciák és kudarcaik, a modern diktatúrák hosszú története ide nem fér el.

A gazdasági egyenlőtlenség, a szegények és gazdagok közötti szakadék végig kísérte a történelmet. Volt, hogy ütközéshez, lázadáshoz vezetett, s volt – van -, hogy az emberiség elfogadja a javak, a gazdasági erőforrások, a tulajdon és a jövedelem végletesen egyenlőtlen elosztását. Ma egyszerre jellemző a gazdasági egyenlőtlenségek országokon belüli és országok közötti növekedésének tendenciája, és az a felismerés – legalábbis Európában -, hogy az ilyen egyenlőtlenséget kísérő szegénység, az azzal járó szenvedés és szabadságkorlátozás elfogadhatatlan, s hogy küzdeni kell a szegénység és a kirekesztés ellen. Gazdasági egyenlőséget senki (vagy legalábbis senki épeszű) nem követel. Manapság a cél az egyenlőtlenségek valamelyes korlátozása "alulról". Még kérdésként is ritkán fogalmazódik meg az államszocialista kísérlet bukása óta, hogy lehet-e, célszerű-e felülről is korlátozni a lassan korlátlanná váló gazdasági egyenlőtlenségeket. (Még a teherbíró képesség szerinti adózás létjogosultsága is egyre erősebben megkérdőjeleződik, holott ezt a követelést ugyancsak az Emberi és polgári jogok deklarációja tartalmazza.)

A többi erőforrás elosztásának egyenlőtlenségei is óriásiak. Ezek közül talán legfontosabb a tudás és az információk egyenlőtlen elosztása. Itt is erősödik az egyenlőbb hozzáférés követelése, ami ma már az Internethez hozzáférést, és az ennek használatához szükséges ismeretek és készségek egyenlőbb elosztását is igényli. Ugyanakkor léteznek – Magyarországon a PISA-vizsgálatból megállapíthatóan különös erővel működnek – azok a mechanizmusok, amelyek a tudásközvetítés intézményeinek szelektív, egyenlőtlenségeket generáló és átörökítő hatását intézményesen erősítik. A gazdasági, információs stb. egyenlőtlenségekből következik, hogy minden társadalmi intézményt egyenlőtlenül tudnak csak használni a társadalom tagjai.

Mindezek társadalmi egyenlőtlenségek. Ezek mellett – legalábbis még Rousseau fogalmazásában – ártalmatlannak tűnnek a természetadta különbségek. Azóta azonban világossá vált, az egyenlőtlen társadalom képes arra, hogy természetadta különbségekből társadalmilag szignifikáns egyenlőtlenségeket konstruáljon. Ez történt a nemek esetében (ami miatt a modern tudomány "társadalmi nem"-ről beszél), de egy sor más esetben hasonló a helyzet.

Az egyenlőtlenségekre hatni akaró társadalmi cselekvések szempontjából egy másfajta kategóriarendszer is értelmezhető. Nevezetesen érdemes megkülönböztetni, hogy mire irányul a szándék: az esélyek, a feltételek, vagy a kimenetek egyenlőségére (egyenlőtlenségeinek csökkentésére)? Az eléggé nyilvánvaló, hogy a kimenetek egyenlőségének követelése többnyire torz eredményekhez vezethet csak. A nyitott kérdés azonban az, hogy mennyire elég, mennyire lehet hatékony az esélyegyenlőség követelése, ha mellőzzük a feltételek alkalmasint szakadékszerű egyenlőtlenségeit. Ahogy Tawney fogalmazott: "Az esélyek tényleges és nem csupán formális léte nemcsak a nyitott úttól, de az egyenlő indulástól is függ".

Gazsó Ferenc:

Igazságosság a modern társadalomban

Az igazságosság a társadalmi berendezkedés értékszempontú analízisének és minősítésének egyik alapkategóriája. Olyan komplex, sokféle elemből összeszövődő fogalom, amely a társadalmi rendszerek teoretikus leírásában és empirikus vizsgálatában egyaránt sikerrel alkalmazható. A fogalomnak a tudományban sem alakult ki valaminő egységes definíciója, konszenzuális értelmezése. A különböző tudományos irányzatok, szellemi áramlatok és iskolák a szóban forgó értékkategóriát szembetűnően eltérő tartalmakkal telítik. Ráadásul az igazságosság kategóriája az idők folyamán a közbeszéd részévé vált. Az emberek rendszerint a közvetlen társadalmi tapasztalatok alapján értékelő véleményt formálnak arról, hogy az a társadalom, amelyben élnek, mennyiben felel meg az igazságosság követelményeinek. A társadalmi igazságosságokra vonatkozó képzeteket erőteljesen differenciálja az emberek szocioökonómiai státusa, a társadalom sokdimenziós megosztottsága, a világi és vallási ideológiák hatása. E sokféleség ellenére minden társadalomban kialakulnak olyan sztereotip igazságosság-felfogások, amelyek azt tartalmazzák, hogy milyennek kellene lennie egy jól működő, a szabadságnak, az egyenlőségnek, a méltányosságnak, a szolidaritásnak és más alapértékeknek megfelelő társadalomnak. Az igazságosság tudományos igényű fogalma a társadalmi berendezkedés és működésmód értékszempontú leírását szolgálja. A köznapi igazságosság-felfogás ugyanakkor heterogén és gyakorta ellentmondásos igényeket és követelményeket reprezentál az adott társadalmi berendezkedés minőségét illetően.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy az igazságosság a modern társadalom egyik alapértéke és normatív követelménye. A társadalom ugyanis magáévá tette azt a felfogást, hogy az elfogadható – vagy még inkább a támogatásra érdemes – társadalmi berendezkedésnek igazságosnak kell lennie, meg kell felelnie az igazságosságra vonatkozó társadalmi képzeteknek. Hogy az adott társadalmi berendezkedést az emberek többsége igazságosnak minősíti-e, az rendkívül erőteljesen befolyásolja a társadalom legitimációját, az embereknek a rendszerhez való viszonyát, társadalmi közérzetét és a társadalmi kohézió állapotát. Az igazságosság normatív követelménye univerzális. Tehát a társadalmi cselekvés minden szférájában megjelenik, és az értékmérő szerepét tölti be. A leginkább erőteljesen azonban a javak és esélyek társadalmi elosztásának kialakult rendjét érinti. Alapvető igény ugyanis, hogy a javak elosztása igazságos legyen, ami a hazai kutatási tapasztalatok szerint azt a kardinális igényt fejezi ki, hogy a társadalom ne tűrje el a kirívóan nagy egyenlőtlenségeket. Az anyagi, jövedelmi és életminőségbeli egyenlőtlenségek ne haladják meg a társadalom tűrőképességét. Fontos követelmény továbbá, hogy a javak egyenlőtlen elosztása valóságos teljesítménykülönbségekre épüljön. Nem sérti a társadalom igazságosságérzetét, ha az a tapasztalat érvényesül, hogy az átlagot meghaladó javadalmazás, a kiemelt társadalmi elismerés megszolgált teljesítménnyel fonódik egybe. A megszolgált jövedelemkülönbségek, fogyasztási egyenlőtlenségek tehát igazságosnak minősülnek. Ugyanakkor mélységesen igazságtalan az olyan elosztás, amikor az egyenlőtlenségek mögött nincs valóságos teljesítmény-fedezet. Amikor a társadalom tagjai az igazságosság követelményét az esélyek szférájára vonatkoztatják, általában az az elv érvényesül, hogy az esélyegyenlőtlenség igazságtalan. A társadalmi érvényesülést ne a családi-társadalmi helyzet, a kapcsolatok, hanem az egyén rátermettsége, alkalmassága határozza meg. Igazságtalan az a társadalom, amelyben a karrieresélyek elsősorban a társadalmi hovatartozástól, a családi háttértől és a kapcsolati tőkétől függenek.

A hazai újkapitalizmus, a közfelfogás szerint, kirívóan ellentétes az igazságosság követelményével. Igazságtalan a tulajdonszerkezet, a jövedelmi rendszer, túlságosan nagyok és főként indokolatlanok az anyagi-jövedelmi különbségek, s a közfelfogás szerint az esetek jó részében nem valóságos teljesítménykülönbségekre épülnek. Az érvényesülési esélyek pedig a származástól, a kapcsolati tőkétől, vagy a politikai tőke birtoklásától függenek olyan területeken is, amelyek távol állnak a hatalmi-politikai mezőtől. Mindez erőteljesen gyengíti az újkapitalista társadalom elfogadását, állampolgári elégedetlenséget gerjeszt, és a társadalmi instabilitás egyik összetevője.

A magyar társadalom elsősorban az egyenlőség értékei szerint ítéli meg a társadalmi berendezkedés "jóságát". A hazai társadalmi berendezkedés azonban a közmegítélés szerint szélsőségesen egyenlőtlen. Következésképp kirívóan szemben áll a igazságosság alapértékeivel, és egészében a társadalmi működésmód és maga a kialakult rendszer igazságtalannak minősül. Ez a társadalmi értékítélet akkor változna meg, ha a társadalompolitika megfordítaná a strukturális trendet, s a társadalomban egyre inkább az a tapasztalat érvényesülne, hogy az egyenlőtlenségek számos területen csökkennek, a kirívóan igazságtalan elosztási rendszert pedig egyre inkább a teljesítmények által megszolgált, de nem túlságosan nagy egyenlőtlenségek váltják fel. Végeredményben tehát az igazságosság értékkategóriájának köznapi alkalmazásából a társadalompolitikai irányváltás igénye következik.

Ágh Attila:

Szövetkezeti demokrácia – a civil társadalom új arca

A szövetkezés-szövetkezet az emberi társadalom egyik alapsejtje, a "pozitív összegű játék" alapképlete, amely szervezett formáiban végigvonul a legutóbbi évszázadokon, és a modern demokrácia társadalmi alapkövévé vált. Mégsem ez a történelmi vonulat fontos a számunkra, hanem az, hogy a XXI. században a "szövetkezeti" demokrácia úgy jelenik meg, mint a civil társadalom új arca. A szövetkezet kifejezés azonban nem feltétlenül szerencsés, mert az ismert nyelveken általában az együttműködés, társulás és az önkéntes szerveződések fogalmai fejezik ki ezt a témakört.

Az Európai Bizottság 1997-es Közleménye az önkéntes szervezetekről a szociális gazdaság fogalmát állítja a középpontba, és ebből vezetnek az utak nemcsak a közszolgáltatások "szövetkezeti" ellátása felé, hanem a szociális tőke, a társadalmi hálózatok és a bizalom (trust) fogalmai felé is, amelyek révén kirajzolódik a bázisdemokrácia mint a civil társadalom új arculata. Az Ecosoc 2001-es dokumentuma szerint a civil demokrácia EU-beli intézményesülésének négy alapvonása van, úgy mint

1. a társadalmi hálózat jelleg,
2. a szerveződések önkéntessége,
3. kollektív akaratképzés és döntés és
4. a szubszidiaritás elve, ami a "szövetkezeti" demokrácia pontos jellemzését adja.

Még erőteljesebben bontja ki ezeket a vonásokat a lisszaboni stratégia (2000. március) óta megindult lisszaboni folyamat, amelynek három pillére a gazdaság, a szociális szféra és a környezetvédelem. A lisszaboni folyamatban az információs társadalom bázisán a XXI. századi demokrácia alapértékei konkrétan jelentkeznek mint a tudásbázisú társadalom szereplőinek tartós, megbízható és előrelátható kapcsolatokra épített, hálózat jellegű együttműködő szervezetei, "szövetkezetei", amelyek a civil társadalom sűrű hajszálereiként az egész társadalom valódi bázisát alkotják.

Varga Erzsébet:

A szolidaritásról

A szolidaritás fogalma a szilárdít, erősít jelentésű solido igéből képződött-alakult.

A szolidaritás olyan társadalmi kapcsolatrendszert nevez meg, amelyet az "egy mindenkiért, mindenki egyért" gyakorlata jellemez. A csoportot tagjainak kölcsönös védelme teszi összetartóvá, így szilárddá és erőssé.

Mi az, amitől kölcsönösen meg kell védeniük egymást?

A tehetetlenné válástól, attól, hogy képtelenné váljunk az állapotunkat meghatározó külső és belső környezet formálására.

A tehetetlenség szenzoros (azaz az egyén nem képes reálisan érzékelni a valóságot) és/vagy motorikus (azaz nem tudja az általa elképzelt módon kivitelezni terveit) korlátozottság kialakulásának következménye. Ez a korlátozottság eredhet egyrészt a társadalom konkrét viszonyrendszeréből, másrészt természeti csapásokból, illetve betegségekből. A tehetetlenség által előálló frusztráció előidézője lehet a vártnál szűkösebben rendelkezésre álló források érzékelése mellett az önismeret-, illetve az önértékelési zavar, vagy a saját teljesítőképesség téves megítélése is. Fentiek mind egyenként is, de külön-külön is előidézhetik az egyén cselekvőképességének korlátozottságát.

A piaci és a politikai mechanizmus egyaránt gátolhatja az egyének cselekvőképességének, produktivitásának kibontakozását: pl. a tőkehiány, az erőszak alkalmazása, az információk szelektív adagolása, illetve módosítása, esetenként gyártása, vagy az értékelési sémák (sztereotípiák, előítéletek) sulykolása mind külön-külön is korlátozzák a cselekvés motorikus és szenzoros mozzanatát. A piaci és politikai sikerorientált stratégiai cselekvés a kívánt cél eléréséhez a megtévesztés eszközét is alkalmazhatja. A személyiség identitásának alapját adó tudás használhatatlanná válik, ha a piac, vagy a döntéshozó az erre az ismeretre épülő teljesítményt értéktelennek minősíti. Függetlenedik egymástól az egyén teljesítményének minősége és a javak megszerzésének lehetősége. Ilyen helyzetekben sérül az egyén önbecsülése, csökken önbizalma, növekszik tehetetlensége.

A szolidaritás a szenzoros és a motorikus korlátozottság megszüntetésére irányul. Készség ez a tehetetlenné válást okozó intézmények bírálatára, és egyúttal a cselekvőképességet támogató környezet alakítására. A szolidaritás különböző tettekben jelenhet meg: a biztatástól, adakozástól a hiteles információk nyújtásán át az együttműködésre épülő – az erőforrásokat önkéntesen koncentráló és együttesen alkotott normák alapján felhasználó – szervezetek létrehozásáig.

Lévai Katalin:

Néhány gondolat az "önsegély" fogalmáról

A szövetkezet olyan személyek autonóm társulása, akik önkéntesen egyesültek abból a célból, hogy közös gazdasági, társadalmi és kulturális szükségleteiket és törekvéseiket kielégítsék egy közösen tulajdonolt és demokratikusan irányított vállalaton keresztül.

A szövetkezetek az önsegély, az egyéni felelősség, a demokrácia, az egyenlőség, az igazságosság és a szolidaritás értékein alapulnak. Alapítóik hagyományát követve a szövetkezeti tagok általában magukénak vallják a becsületesség, nyíltság, társadalmi felelősségvállalás és a másokkal való törődés erkölcsi értékeit.

A három legfontosabb szövetkezeti alapelv:

• az önsegély elve (a szövetkezet a tagok gazdasági erejére és együttműködésére támaszkodik),
• a felelősség elve (a tagok a közös tevékenységük következményeiért egyénileg felelősek),
• az önigazgatás elve (a testületekben érvényesül a demokratikus véleményformálás).

Az önsegély elve arra a meggyőződésre épül, hogy minden ember képes és köteles törekedni saját sorsának irányítására. A szövetkezők hiszik ugyanakkor, hogy az egyéni fejlődés csak a másokkal való együttműködésben valósulhat meg. Egyénként az ember lehetőségei korlátozottak. A közös cselekvésen és a kölcsönös felelősségen keresztül az ember többet érhet el, különösen ha növeli az együttes befolyást a piacon és a kormányzatokkal szemben.

Az egyének fejlődnek is a szövetkezeti tevékenység által, mivel képességeket szereznek szövetkezetük növekedésének elősegítésére, megtanulják megérteni tagtársaikat, mélyebbre látnak az őket körülvevő társadalmi környezetben. Ilyen szempontból a szövetkezetek olyan szervezetek, amelyek elősegítik a folyamatos oktatást és fejlődést mindazokban, akik kapcsolatba kerülnek velük.

Fontos szempont, hogy a szövetkezeti forma gazdasági lényege a fenti értékek mentén a tagok meghatározott gazdasági érdekeinek kölcsönös önsegély révén történő kielégítése.

A szövetkezeti mozgalom úttörői, Hermann Schulze-Delitzsch és Friedrich Wilhelm Raiffeisen által hirdetett önsegély elvével szemben az általános választójog bevezetésének hatására a XIX. század második felében megkezdődik az érdekérvényesítésre biztatóbb kilátásokat nyújtó államsegély elvének fokozatos térnyerése. A XX. század 30-as éveitől egyre nagyobb számban létrejövő önsegélyező egyletek (addiktológiai, gyógyászati, pszichológiai jelleggel) tevékenysége és ismertsége fokozatosan kibővíti az önsegély fogalmának jelentését.