A kritikus elemzés szerint az Unió a kompromisszumokkal és a leendő új tagállamokra gyakorolt nyomással eljutott egy olyan határig, amelyen túl az eddigi politikák változatlan folytatása veszélyezteti az integrációban eddig elért eredményeket, és zsákutcába viszi a folyamatot. A hazai gazdaságpolitikát sem lehet ennek figyelembe vétele nélkül alakítani.

Az integráció eddigi útjáról

Az európai integráció francia kezdeményezésre, a Szén és Acélközösség létrehozásával 1951-ben indult útjára. Jean Monnet, a francia tervhivatal miniszteri rangú vezetője javasolta, hogy a nyugat-európai nehézipar döntő szektorait közös igazgatás alá helyezzék, ami kizárja, hogy újabb háború induljon az érintett országok, mindenekelőtt Németország és Franciaország között. Az elgondolás technikai-gazdasági szempontból is életképes volt, hiszen egy viszonylag szűk körben a határok minden oldalán nagy kapacitások álltak rendelkezésre, amelyeket a háború után modernizálni, világszínvonalra emelni lehetett. A javaslatot felkarolta és sikerre vitte Robert Schumann francia külügyminiszter. A kezdeményezőknek távlati integrációs terveik is voltak, föderatív Európa-kép lebegett szemük előtt, de számoltak azzal, hogy a megvalósítás hosszú időt vesz igénybe, csak fokozatosan, lépésről-lépésre lehet előrehaladni, és az együttműködést gazdasági téren kell elkezdeni. Nagyrészt ezeknek az elveknek köszönhető a gyakorlati siker.

A következő lépés az Euratom, az atomenergia területén való együttműködés, majd az Európai Gazdasági Közösség megalapítása volt, amivel széles alapokra helyezték az integrációs folyamatot. A Római Szerződés 1958. január 1-jén lépett életbe. A Közösségben a liberális elvek domináltak, egyesített közös piacot kívántak létrehozni (innen ered hétköznapi neve), amelyben megvalósul az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőkék szabad áramlása. Felismerték azonban, hogy a közös ügyek intézéséhez és az integráció előmozdításához központosított szervezetre és intézményrendszerre van szükség, amelyet a tapasztalatok fényében többször átszerveztek és kibővítettek. A Közösség fő döntéshozó szerve az állam és kormányfőkből álló Európai Tanács lett. Az Európai Bizottság feladata a javaslatok kidolgozása, és gondoskodik a határozatok (az európai törvények) végrehajtásáról és ellenőrzéséről. Tanácskozási jogkörrel, a döntések előkészítésében való részvétellel megalakult az Európai Parlament, amelynek képviselőit 1979 óta a tagállamok polgárai közvetlenül választják.

Az integráció a kettéosztott Európában kezdődött, amikor a világpolitikára két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió döntő befolyást gyakorolt. A közvetlen gazdasági elgondolásokon túl az integrációs folyamat elindításának célja volt:

• Megállítani a Szovjetunió, a kommunista eszmék befolyásának terjedését Közép- és Kelet-Európa megegyezéses határain;
• stabilizálni a demokratikus államberendezkedést és a piacgazdaságot;
• a modern technika és gazdaság fejlesztésére alkalmas nagy-piacot kialakítani;
• az euroatlanti együttműködésen belül erősíteni a háború után meggyengült Nyugat-Európa pozícióit.

A Közös Piachoz kezdetben hat állam csatlakozott, sikerének fő mozgató ereje a francia-német megbékélés és együttműködés volt. Anglia, bár meghívták, kezdetben nem lépett be a Közösségbe. Miután a II. világháború után elvesztette világhatalmi pozícióit, a gyarmatbirodalom felbomlott, az angol politika legfőbb prioritásnak az Egyesült Államokkal való együttműködést tekintette. E mellett igyekezett megőrizni a szoros kapcsolatot korábbi gyarmataival, és nem örült a kontinentális Európa túl szoros gazdasági és politikai összefogásának. A kívülálló országokkal életre hívta az Európai Szabadkereskedelmi Társulást, amelynek kezdetben hét tagja volt. Ez a laza együttműködés azonban nem állta ki az idők próbáját a Közös Piaccal folytatott versengésben. Anglia hosszas és számára kedvezőtlen feltételekkel végződő tárgyalások után, 1972-ben belépett a Közös Piacba. Angliával egy időben lépett be Írország és Dánia.

Az európai integráció a Közösség megalapítása óta két vonalon haladt előre. Az egyik a tagállamok gazdaságainak egyre szorosabb összekapcsolása és politikáinak összehangolása volt, a másik a közösség fokozatos bővítése. 1972-ben kilencre, 1981 és 1985-ben tizenkettőre, 1995-ben tizenötre bővült a tagállamok száma. A két irány között olyan módon volt kapcsolat, hogy a későbbi belépőknek el kellett fogadniuk az integráció addigra rögzített szabályait, hogy a továbbhaladás töretlen legyen. A közösség erősödéséhez a belső fejlődés és a bővülés együttesen járult hozzá.

Az elmúlt évtizedekben az Európai Gazdasági Közösség közel azonos vagy átlag feletti fejlettségi szintű országokkal bővült, négy ország (Írország, Spanyolország, Portugália és Görögország) kivételével. A négy közül egyedül Írországnak sikerült a gazdasági fejlettségi szintkülönbség behozása és az élvonalba való felzárkózás.

A fejlődés ütemét a két fő versenytárséval összevetve mutatja az 1. táblázat: Az olajválságok, az 1974-1975-ös és az 1982-1983-as gazdasági válság ellenére az 1961-1990 közötti harminc év összességében kedvező, bár nem kiugró eredményt hozott. Az EU fejlődési üteme ebben az időszakban megközelítette az Egyesült Államokét, az 1990 utáni időszakban azonban markánsan csökkent és jelentősen elmaradt az Egyesült Államoké mögött. Csekély vigaszt nyújt, hogy a Japán gazdaság a korábbi nagyfokú térnyerés után az utóbbi tizenkét évben csak sokkal gyengébb teljesítményt tudott felmutatni.

Hangsúlyváltás és keleti nyitás

Az integráció fő támogatói és első számú haszonélvezői az európai nagyvállalatok, multinacionális cégek, különösen a gépkocsigyártás és általában a gépipar, a vegyi és gyógyszeripar, az élelmiszeripar voltak. A háború utáni helyreállítás feladatai, a válságok történelmi tapasztalatai, a szocialista rendszerekkel való versengés és szembenállás a kormányokat arra ösztökélte, hogy a gazdaságban kiterjesszék az állam szerepét, aktív szociálpolitikát folytassanak, létrehozzák, illetve fejlesszék az állami oktatás, egészségügy és nyugdíjbiztosítás rendszerét. Az Európa Tanács kidolgozta és elfogadta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának (ENSZ, 1948) a szociális területre való kiterjesztését, az Európai Szociális Chartát (1961). A Közösségben a hatvanas-hetvenes években jött létre a szociális partnerség és a "jóléti állam" intézményrendszere. Ezek a funkciók azonban nemzeti hatáskörben maradtak.

Az integráció első évtizede látványos sikert hozott a vámunió 1968-ban történt megvalósulásában és a közös agrárpolitikában, Nyugat-Európa agrárfüggőségének felszámolásában. A hetvenes években hangsúlyváltás kezdődött, szélesebb területet kezdett felölelni a struktúra politika, támogatták a tudományos kutatást és a technikai fejlődést, s a figyelem középpontjába került a pénzügyi és valutáris együttműködés. Ez utóbbira többféle terv készült, létrehozták a pénzügyi együttműködés első intézményeit, bevezették a valutakígyót, de több kísérlet e téren kudarcot vallott. A pénzügyi és valutáris együttműködés a korábbiaknál mélyebben érinti a nemzeti szuverenitást, a nemzetgazdaságok további strukturális közeledését és a nemzeti gazdaságpolitikák szorosabb összehangolását követelte. A megvalósításhoz több időre és tapasztalatra volt szükség.

A szolgáltatások és a tőkék szabad áramlása, a pénzügyi és valutáris együttműködés új lendületet vett az 1987-ben életbelépett Egységes Európai Okmánnyal (Single European Act), majd a maastrichti szerződéssel (1992). E két dátum közé esik a Kelet-Európában végbement politikai és gazdasági fordulat.

Az Európai Közösség keleti nyitását a Kelet-Európában végbement politikai és gazdasági rendszerváltás tette lehetővé és politikai szükségességgé. Az 1989 novemberi párizsi rendkívüli csúcsértekezlet után Mitterrand elnök kifejezte a "szolidaritást és egységet" mindazokkal, "akik vállalják azt a fegyelmet, amelyet mi magunkra vállalunk" (1). A nyilatkozat tehát nem tartalmazott konkrét ígéretet, viszont egyértelműen meghatározta a követelményt, amit a közösség vezetői támasztanak a kelet-európai országokkal szemben.

Az átmenet gondjainak enyhítésére született meg 1989-ben a Phare program, amely a Lengyelországnak és Magyarországnak a gazdaság újjáépítéséhez nyújtott támogatás francia kezdőbetűitől kapta nevét. A Phare programot sokan a háború utáni Marshall-tervhez hasonlították, az összehasonlítás azonban nem állja meg a helyét, a Phare programban nyújtott segítség mértéke messze elmaradt elődjéétől. A program 1990 és 1998 között összesen 8,9 milliárd euro keretet nyitott meg, amiből 5,6 milliárd eurót hívtak le az országok. Magyarország ebben az időszakban az összes támogatás 14 százalékát, mintegy 800 millió eurót vett igénybe, ami az egyes évek GDP-jének 0,4-0,5 százalékát tette ki. A Marshall-segély keretében az 1948-1951 közötti három évben Anglia és Németország akkori éves GNP-jük körülbelül 5, Olaszország és Franciaország 9-10, Hollandia 16-23 százalékának megfelelő támogatásban részesült (1).

A kelet-európai országokban a kilencvenes évek elején végbement a demokratikus államrendre és a piacgazdaságra való átmenet, a rendszerváltás azonban súlyos, a szakirodalomban "transition crisis" néven emlegetett gazdasági válsággal járt. Az állami szektor és a szövetkezetek privatizálása tömeges csődökkel, a termelés nagymértékű visszaesésével és tömeges munkanélküliséggel párosult, a lakosság jövedelmei gyorsan differenciálódtak, és megjelent széles rétegek tartós szegénysége. A gazdasági visszaesés tartós hatását mutatja a 2. táblázat.

1990 – 2003: mélyíteni vagy bővíteni

A kilencvenes évek elején az Európai Közösségben a kormányok és szakemberek többségi véleménye arra hajlott, hogy még nincsenek felkészülve a keleti nyitásra, előbb a tagállamok közötti integrációt kell elmélyíteni. 1992-ben Maastrichtban új alapszerződést kötöttek, amely mélyreható változásokat hozott a Közösség életében. A tagállamok elhatározták, hogy

• egységesítik az intézményrendszert és az Európai Közösséget Európai Unióvá fejlesztik;
• létrehozzák az európai állampolgárság intézményét;
• megerősítik együttműködésüket a kül- és biztonságpolitikában, és megkezdik a közös védelmi politika kialakítását;
• szorosabbra fűzik gazdasági és pénzügyi együttműködésüket, és célul tűzik ki a valutauniót;
• megkezdik egy átláthatóbb, demokratikusabb, az állampolgárokhoz közelebb álló döntési rendszer kidolgozását.

A Szerződés létrehívta a tagállamok nemzeti bankjainak vezetőiből a "Központi Bankok Európai Rendszerét" az "Európai Központi Bankkal" a középpontban, aminek feltétele volt, hogy minden tagállam függetlenítse nemzeti bankját a kormányoktól (2).

Az alapszerződéshez csatolt jegyzőkönyv számszerűsítette a Gazdasági és Monetáris Unióhoz (GMU) való csatlakozás kritériumait (3), majd az 1997-ben kötött Stabilitási és Növekedési Paktum (4) szabályozta a kritériumok folyamatos alkalmazásának módját, és szankcionálhatóvá tette az azoktól való jelentős eltéréseket. Az előírások felső korlátot írnak elő az inflációs és a kamat ráta alakulására, valamint az államháztartási hiány és az eladósodás GDP-hez viszonyított arányára. A közös valutát, az eurót, az elszámolásokban 1999. január 1-jével, a forgalomban 2002. január 1-jével vezették be, és féléven belül kivonták a forgalomból a nemzeti valutákat. Három tagállam (Anglia, Dánia és Svédország) túl korainak és nemzeti érdekeivel ellentétesnek tartotta a valutauniót és nem csatlakozott, ezáltal az Unió megoszlott eurozónára és azon kívül álló országokra.

A kelet-európai országok megnyugtatására Maastrichtban az Unió vezetői deklarálták, hogy "nyitottak más európai nemzetek irányában, amelyek velük azonos eszméket és célokat vallanak". Az edinburgh-i csúcsértekezleten elfogadott hasonló tartalmú nyilatkozat (1992 december) feltárta, milyen célt szolgálnak e megismételt kijelentések: "Amikor felajánljuk ezt a perspektívát, a Közösség bátorítani akarja a reformok híveit és meg akarja könnyíteni a kiigazítás rövid távú gazdasági és szociális következményeinek elviselését. Ez a távlat egyben ösztönözni fogja a beruházásokat és elbizonytalanítja a túlzó nacionalizmust" (1).

A keleti nyitásról visszavonhatatlan döntést a koppenhágai csúcsértekezlet hozott 1993 júniusában. A felvétel következő négy kritériumát határozták meg:

• a demokratikus intézményi rendszer stabilitása, jogállamiság, az emberi és a kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme;
• működő piacgazdaság;
• képesség arra, hogy megállják helyüket az Unión belül a versenynyomással és a piaci erőkkel szemben;
• a tagsággal járó kötelezettségek vállalása, beleértve a politikai, gazdasági célokat és a monetáris uniót.

A kritériumok a tagsággal járó kötelezettségeket minőségileg határozták meg. A felvételi követelmények negyedik pontjából következett, hogy a teljes jogi anyag ("acquis communautaires") átvétele csatlakozási feltétel, de mint utólag tisztázták, a maastrichti kritériumok teljesítése nem feltétel; a közös valutához való csatlakozás ideje és módja a belépés után eldöntendő kérdés maradt.

1995-ben a cannes-i csúcsértekezleten Németország azt javasolta, hogy a keleti nyitást a legfelkészültebb országokkal kezdjék és fokozatosan valósítsák meg. A Tanács azonban úgy határozott, hogy a tagfelvétel előkészítését az összes jelölt országgal meg kell kezdeni. A döntés előrevetítette, hogy fokozatosság helyett széleskörű nyitást ("big bang") terveznek. 1998 és 2000 között nyitották meg a hivatalos csatlakozási tárgyalásokat 10 közép és kelet-európai országgal, valamint Ciprussal, Máltával és Törökországgal. A Nizzai Szerződés (5) 2001-ben meghatározta a leendő tagállamok képviseletét az Európai Parlamentben, az Európai Bizottságban és a testületekben, valamint az ország szavazatok súlyát az Európai Tanácsban. Nizzában kimondták, hogy az Unió intézményi rendszere most már alkalmas az új tagországok befogadására, a keleti bővítésnek nincs több intézményi előfeltétele.

Az intézményi reformok ügye azonban a bővítésig sem került le a napirendről, 2002 tavaszán összehívták a Konventet az Unió működési mechanizmusának megreformálására és alkotmány-javaslat kidolgozására. A Konvent munkájában a gazdasági bizottság nem tett lényegi módosító javaslatokat. A Konvent elnöksége az integráció további mélyítésére törekedett, de javaslatainak jórészét már a Konventben elutasították. Az előterjesztett alkotmány-tervezet jogszabályi rendezésre törekszik és nem foglalkozik a gazdasági együttműködésben meglevő nehézségekkel, illetve az égető problémák érdemi újraszabályozásával. Az alkotmány-tervezetet az állam- és kormányfők kibővített kormányközi konferenciája fogja megtárgyalni 2003 októberétől kezdve, és legkésőbb jövő év tavaszáig kell döntést hoznia. A konferencián a jövő májusban taggá váló államok, tehát Magyarország is, teljes jogú tagként vehetnek részt. A tagállamokban a ratifikációs eljárás 2003 júniusa, az európai parlamenti választások után kezdődik.

Az Európai Gazdasági Közösség a fennálló társadalmi rendet és a hozott közös törvényi erejű szabályokat védte, ezt képviselve feladatának tekintette a tagállamok közötti egyeztetést, a fejlettségi szintek kiegyenlítését, a társadalmakban fellépő osztályellentétek kiéleződésének megelőzését. Az Unió létrehozásával a konvergencia és a kohézió jelszavainak tartalma, a jelszavak gyakori hangoztatása mellett, mindinkább kiürült, az egyoldalú pénzügyi orientáció került előtérbe, az adórendszerek változtatásai nyíltan a nagyvállalatok profitérdekeit kedvezményezik, a szociális nagyrendszerek "reformja" fokozatosan csökkenti a szociális juttatásokat. A gazdasági válság és az iraki háború körüli konfliktusok további lökést adtak e változásoknak. Az Unióban a hatalmi politika került előtérbe. Mire a kelet-európai országok csatlakozása megvalósul, az Unió jellege alapvetően megváltozhat.

A csatlakozási tárgyalások 2002 decemberében a koppenhágai csúcsértekezleten zárultak le; az Unió 2004 május 1-jei tagfelvételre 8 közép- és kelet-európai országot, köztük hazánkat, valamint Ciprust és Máltát hívta meg. Bulgáriának és Romániának 2007-es belépési lehetőséget helyeztek kilátásba az előfeltételek további megvalósításától függően, míg Törökország lehetséges felvételi időpontját 2004 végéig határozzák meg. A legújabb fejlemény, hogy a Thessaloniki-i Európai Csúcsértekezlet elhatározta, szorosabbra vonják a kapcsolatokat négy nyugat-balkáni állammal, Horvátországgal, Jugoszláviával, Bosznia-Hercegovinával és Albániával, és kilátásba helyezte, hogy a nem túl távoli jövőben megkezdődhetnek a felvételi tárgyalások e négy országgal. A felvételre való felkészülés még hosszabb időt fog igénybe venni, de ha minden felvétel megvalósul, a XXI. század tízes éveiben az Unió tagországainak száma 32-re bővülhet.

Hogyan változik az Unió gazdasági helyzete a keleti bővítéssel?

2004-ben a keleti bővítéssel az Unió területe 23 százalékkal, lakosságának létszáma 20 százalékkal, 74 millió fővel növekszik. A gyarapodás azonban 2000 évi szinten 13 százalékkal csökkenti az Unió egy főre eső GDP-jét (3. táblázat), mert az új tagállamok fejlettségi szintje messze elmarad az uniós átlagtól. Az egy főre jutó GDP a nyolc kelet-európai országgal való bővítés után az USA-val szemben 58 százalékról 50 százalékra, Japánnal szemben 111 százalékról 96 százalékra csökken¹. Ez azt jelenti, hogy a területi gyarapodás és a belső piac bővülése mellett az integrációs folyamatnak jelentősen mélyebb szintről kell újraindulnia. Bulgária és Románia 2007-re előirányzott csatlakozása a területet további 11 százalékkal, a lakosság számát több mint 30 millió fővel növeli. A tíz országgal együttesen közel 28 százalékkal, 483 millió főre emelkedik az Unió lakosságának létszáma, de 18 százalékkal csökken az egy főre jutó GDP a 2000. évi szinten számítva.

A 3. táblázat adatai egyfelől arról tanúskodnak, hogy a jelenlegi 15 tagállam fejlettségi szintje sem kiegyenlített, Görögország, Portugália és Spanyolország gazdaságilag jelentősen elmarad a fejlettebb 12 ország mögött. Másfelől a 8 illetve 10 kelet-európai ország mind jóval alacsonyabb gazdasági fejlettségi szintről indul, mint a jelenlegi tagállamok belépésük idején.

Az a tény, hogy az egy főre eső GDP a valutaárfolyamok alapján számított adatokban lényegesen magasabb, mint a vásárlóerő paritás alapján számítottak, kedvezően értékelhető, mert annak a jele, hogy a fejlettségi szint és az életszínvonal különbségek kisebbek, mint első látásra. Azonban a kelet és nyugat közötti fejlettségi szintbeli különbség a PPS adatokban is nehezen és csak hosszabb távon leküzdhető mértékű. Az euro és a PPS adatok eltérése ugyanakkor azt is jelzi, hogy a közép- és kelet-európai országok valutái milyen nagy mértékben alulértékeltek. A kevésbé fejlett országok valutáinak alulértékelése a fejlett országok valutáihoz képest a közgazdasági irodalomban ismert tipikus jelenség, mértékét az EU-ban és az új tagállamok csoportjai között a 4. táblázat mutatja. Az alulértékelt valuta az egyenlőtlen cserét fejezi ki, és folyamatos veszteséget okoz a kevésbé fejlett országoknak, de fejődésükhöz nélkülözhetetlen kereskedelmi és tőkebefektetési előnyökhöz is juttatja őket.

A kibővült Unió egyik nagy kihívása lesz, hogy jelentősen megnövekszik az Unión belül a gazdaságilag fejlett és elmaradott országok közötti színvonalbeli különbség. A tizenöt jelenlegi tagállam között a három legfejlettebb és a három legkevésbé fejlett ország egy főre jutó GDP-je euróban számítva úgy viszonylik egymáshoz, mint 1:2-höz, és PPS-ben, vagyis vásárlóerő paritáson, mint 1:1,4-hez. Az öt közép-kelet-európai ország egy főre jutó GDP-je euróban úgy viszonylik az EU 12-ek átlagához, mint 1:5-höz, és PPS-ben, mint 1:2,3-hoz. A három balti állam megfelelő mutatói 1:7,2-höz és 1:3,2-höz, Bulgáriáé és Romániáé 1:13-hoz és 1:4-hez. Nagyon megnehezül tehát a piacok valós egyesítése, a konvergencia és a tagállamok közötti kohézió.

Gazdaságpolitikai célok

Az Unió alapszerződése a következőképpen határozta meg a gazdaságpolitika fő céljait: "előmozdítani a gazdasági és szociális haladást, a foglalkoztatottság magas szintjét, és a kiegyensúlyozott és fenntartható növekedést, határok nélküli övezet létrehozása révén, megerősítve a gazdasági és szociális kohéziót, és létrehozva a gazdasági és monetáris uniót, beleértve, végső soron, az egységes valuta bevezetését e szerződés egyéb előírásai szerint" (2). A gazdaságpolitika céljait az alapszerződés tovább részletezi, és az alapszerződés későbbi módosításai újabb elemekkel bővítik. A tagállamok gazdaságpolitikájukat közös megfontolás tárgyának tekintik és a Tanács keretében koordinálják. A gyakorlatban ez oly módon valósul meg, hogy a Tanács a Bizottság javaslata alapján középtávú átfogó és országra vonatkoztatott gazdaságpolitikai irányelveket fogad el, amelyek végrehajtását a Bizottság és jelentése alapján a Tanács figyelemmel kíséri és értékeli. Az utóbbi években a foglalkoztatottság szintjének emelésére külön irányelvek készültek.

A célok ilyen széleskörű megállapítását azonban két oldalról is korlátozza a szerződés és az annak alapján kialakult gyakorlat. Az egyik, hogy a monetáris és pénzügyi politikát a négy maastrichti kritérium alkalmazásához kötötték. E szabályozást – értelemszerűen – az a felfogás vezérli, hogy e négy feltételről a fiskális és monetáris politikának kell gondoskodnia, és ezek érvényesülése esetén a piaci erők biztosítják a tartós és magas szintű növekedést. A gazdasági növekedésnek ezt az automatizmusát azonban sem az elméletnek nem sikerült kielégítően bizonyítania, sem a tapasztalatok nem igazolják. A maastrichti kritériumok mindegyikét életbeléptetésük idején sem teljesítette az összes tagállam, az utóbbi két évben pedig az Unió egyre több tagja érezte úgy, hogy a recesszió megelőzését illetve leküzdését gátolja az előírt költségvetési korlát. Először Írország, majd Portugália lépte túl az előírást, a gazdasági helyzet romlásával azonban Franciaország, majd Németország sem tudta az előirányzaton belül tartani az államháztartási hiányt. A francia kormány előnyben részesítette a gazdasági növekedés ösztönzését a költségvetési hiány mérséklésével szemben, és 2006-ra halasztotta az előírás szerinti küszöb betartását. Németország esetében is fennáll a veszélye annak, hogy három egymást követő évben sem fogja tudni a sávon belülre szorítani az államháztartási hiányt. A Stabilitási és Növekedési Paktumban előirányzott szankciókat eddig egy esetben sem alkalmazták, a Paktum felpuhított értelmezése is újratárgyalásra szorul 2003 őszén (7).

A gazdaságpolitikai célok érvényesítésének másik korlátja a monetáris és a költségvetési politika olyan szétválasztása, amelyben a monetáris politikának függetlenséget biztosítottak. Az alapszerződés előírja, hogy a monetáris politika "elsődleges célja az árstabilitás fenntartása" legyen, és hogy a monetáris politika a többi gazdaságpolitikai célt csak az "árstabilitás sérelme nélkül" támogassa (2). E szabályozás azt jelenti, hogy míg a gazdaságpolitikának és ezen belül a költségvetéseknek a kidolgozása és – közös koordinációt követően – a jóváhagyása nemzeti keretekben maradt, s széles gazdaságpolitikai prioritásokat követ, addig a monetáris politika centralizált és első helyre az árstabilitást köteles tenni. Ezt a kettős megoldást – feltehetőleg – átmenetnek tekintették a költségvetési politika későbbi centralizálása felé, de érvényességi idejére súlyos feszültségeket okoz. Ma egyetlen olyan tagállam sincs, amely hajlandó lenne feladni nemzeti költségvetési politikáját, és az ideiglenes megoldás bizonytalan ideig érvényben van. A kelet-európai országok adottságainak és jelen helyzetének a gazdaságpolitika e megszorításai még kevésbé felelnek meg, mint a fejlett nyugat-európai tagállamoknak.

A konvergencia gazdasági feltételei

A gazdasági integráció előnyei elsősorban a piacok egyesítéséből, a modern termelőerőknek megfelelő méretű piac kialakításából származnak. Az új tagállamok csatlakozásának egyik fő feltétele volt, hogy vegyék át a Nyugat-Európában az évtizedek során kialakult közös piaci rendszabályokat és készüljenek fel a csatlakozás utáni érvényesítésükre. A kétoldalú megállapodások egyes vonatkozásokban lehetővé tették az uniós szabályoktól való időleges eltérést ("derogációt"), de ezek átmeneti jellegűek és a közös piacba való fokozatos, zökkenőmentes beilleszkedést szolgálják. Az új tagállamok vállalkozásainak gyengesége és ebből fakadó versenyhátránya azonban az egyesítéssel nem szűnik meg, sőt felerősödhet.

A különböző természeti adottságú és fejlettségi szintű gazdaságok piacainak egyesítéséből fakadó előnyök nagyon különböző mértékben oszlanak meg az országok, a nagy, közepes és a kisvállalatok, a társadalmi rétegek között. A gazdasági fejlettség szintjében lévő évszázados lemaradás behozásához a beruházások tartósan magas, átlag feletti arányára van szükség. Az új tagállamokban az állami költségvetések szerepe szükségképpen nagyobb, mint a gazdaságilag fejlettebb országokban. A piac kínálati és keresleti oldalának fejlesztése, a termelés és a közlekedés korszerűsítése, a kis- és középvállalkozások erősítése, a régiók szintjének kiegyenlítése, de a bérek felzárkóztatása, az oktatás, az egészségügy és a szociális kiadások is fajlagosan sokkal több állami pénzforrást igényelnek, mint a magasabb fejlettségi szinten álló országokban.

A piacok gazdasági egyesülésének lényeges feltétele, hogy a következő évtizedekben a tőkefelhalmozás hasznát elsősorban az integráció folyamatába kell visszafordítani. Az integrációt fékezné, a növekedés ütemét csökkentené, ha az európai nagyvállalatok tőkebefektetéseik nagy részét, olcsóbb anyag és munkaerőforrásokat keresve, a világ különböző távoli tájain eszközölnék. Fennáll a veszélye annak, hogy a közép- és kelet-európai országokban a közös valuta bevezetése, a gazdasági színvonal kiegyenlítődése irányában való elmozdulás és különösen a reálbérek fokozatos emelkedése miatt a külföldi tőke kevésbé lesz érdekelt a kelet-európai befektetésekben. Már jelenleg is vannak példák a tőkekivonásra. Ezért a nyugati országok kormányainak és az Európai Bizottságnak egyezségre kellene jutnia a nagyvállalatok képviselőivel, hogy befektetéseik főleg az Unión belüli célok megvalósítására irányuljanak. Lehet, hogy e miatt egyes rövid távú előnyöket fel kell áldozniuk, közép és hosszú távon azonban az integráció sikere vagy sikertelensége meghatározza az ő gazdasági erejüket is.

A piacok egyesítésének fontos technikai feltétele a fejlett közlekedési, szállítási, hírközlési és informatikai infrastruktúra. E tekintetben a kelet-európai országok elmaradottságának felszámolása közös érdek, és e célnak a kibővült Unióban prioritást kell adni. Biztató, hogy az Európai Tanács júniusi ülése támogatta a Bizottság és az Európai Beruházási Bank közös kezdeményezését, hogy bővítsék a nemzetközi közlekedési hálózatok beruházásait és bevonják a magántőkét a növekedés és az integráció támogatására.

A keleti bővítéssel létrejött új helyzetből adódik, hogy az integráció sikere a jövőben elsősorban a gazdasági fejlődés olyan dinamizmusán fog múlni, amely képes létrehozni a nagy összegű beruházások és a gazdasági és szociális kiegyenlítődés irányába való haladás eszközeit. Konvergencia csak akkor lesz, ha a gazdasági fejlődés üteme mind a régi, mind az új tagállamokban meghaladja a korábbi szintet oly módon, hogy az összességében is magasabb fejlődési ütem mellett a kevésbé fejlett országok növekedési üteme tartósan és jelentősen meghaladja az uniós átlagot. Néhány évtizeden belül elérhető jelentős közeledéshez arra van szükség, hogy ha a tizenötök GDP-ben mért növekedési üteme átlagosan 2,5 és 3 százalék között mozog, akkor az új tagállamoké átlagosan az 5-6 százalékot érje el. Nyugat-Európa teljesítményének javulása nélkül tartósan nem tud Kelet-Európa felzárkózni és fordítva; a bővítés nélkül az Unió nehezen tudná leküzdeni a stagnálás irányába mutató tendenciát. Európa két fele most már egyre inkább egymásra van utalva. A történelmi szakadék leküzdéséhez, az integráció sikeréhez az Unió elsőszámú gazdaságpolitikai prioritásává kellene emelni a gazdasági növekedés ütemét és a konvergenciát.

Az agrárpolitika jelentősége a kelet-európai országokban

Kelet-Európának különösen fontos prioritás a közös agrárpolitika. Az agrárgazdaság problémáira már az alapító Római Szerződés is különleges figyelmet fordított, az általánostól elütő szabályokat alkalmazott, termelőkre és termékekre vonatkoztatott támogatási rendszer célját és jogosítványait alkotta meg (6). Az agrártámogatási rendszer egy időben az összes közös erőforrás 70-80 százalékát vette igénybe, és ma is még több mint 40 százalékkal a költségvetés legnagyobb tétele. A sikeres agrárpolitika azonban a korábbi összetartó erőből az Unió egyik legsúlyosabb belső problémájává vált, amit a keleti bővítés új elemmel súlyosbít. Az új tagállamok többségében a mezőgazdaság súlya, a közvetlenül vagy közvetve az agrárszektorból élők és a vidéki népesség aránya magasabb, egyes országokban akár többszörösen, mint az Unió tagállamaiban (5. táblázat).

Az agrártermelés technikai felszereltsége elmaradott, tulajdoni és szervezeti struktúrája elaprózott, perspektívája rendezetlen, a mezőgazdasági termelés szintje 5-40 százalékkal alacsonyabb a korábbinál, miközben a gazdaság és a társadalom függősége az agrárszektortól jóval nagyobb, mint nyugaton. A tagfelvétel előkészítésének egyik legnagyobb hiányossága, hogy az Unió vezetői az új tagállamoktól még az egyenlő elbánás elvét is megtagadták, holott prioritást kellett volna adniuk. Az Unió előtt álló nagy kihívás, hogyan tudja az agrárpolitika hosszabb ideje napirenden levő és idén ismét folyamatba tett reformjában egyeztetni mind a régi, mind az új tagállamok ellentétes érdekeit.

Az agrártámogatások új rendszerében nem a teljesítményt, hanem különféle minősítő mutatók alapján a gazdaságokat támogatnák és a pénzforrások egy részét a regionális alapba csoportosítanák át. Ez a megoldás azonban korántsem felelne meg a kelet-európai országok szükségletének. A javasolt támogatási rendszer a tőkeerősebb nagyobb vállalkozásoknak nyújtana előnyöket, a szétaprózott mezőgazdasági tulajdon tömeges tönkremenését okozhatja. A következmények – bár elsősorban a kelet-európai országokat sújtanák -, de nem csekély kihatással lehetnek a nyugat-európai gazdaságokra is. A regionális fejlesztés nem tudja sem hatékonyságban, sem időbeli kifutásban helyettesíteni az agrártámogatási rendszert. A regionális fejlesztés szükséges, de jóval hosszabb távlatú és hatású feladat.

Kelet-Európa és a kritériumok

Az előkészítő szakaszban sem a Bizottság, sem a csatlakozó országok nem vizsgálták és nem tárgyalták meg a közös gazdaságpolitikát szabályozó kritériumrendszer bevezetésének feltételeit. Általános volt az a nézet, hogy a csatlakozás után alig két-három évvel az új tagállamok belépnek a Gazdasági és Monetáris Unióba, és bevezetik a közös valutát, vagyis rövid időn belül érvényesítik a maastrichti kritériumokat és a Stabilitási és Növekedési Paktum előírásait. Ezt a célt az utóbbi időben két oldalról is megkérdőjelezték az események. Egyrészt az Unióban súlyos ciklikus válság bontakozott ki. A gazdasági növekedés lelassulása és stagnálása kiélezte az előírások alkalmazásával kapcsolatos nehézségeket, másrészt Magyarországon a valutafelértékelő politika gazdasági és politikai feszültségekre vezetett.

A csatlakozás előtt álló kelet-európai országokban az infláció és három főbb pénzügyi mutató állapotát és az EU átlagot tünteti fel a 6. táblázat. Néhány évvel ezelőtt még úgy tűnt, hogy az inflációnak a maastrichti küszöb alá szorítása lesz a kelet-európai országokban a legnehezebb feladat. 2002-re azonban irányzatát és mértékét tekintve az esetek többségében javuló kép alakult ki. A változás az inflációellenes monetáris politikával és a gazdaságok növekedésének lelassulásával függ össze. 2002-ben az államháztartási egyenleg előírás látszik a legnehezebben elérhetőnek a legtöbb országban. Megtévesztő, hogy az államadósság tekintetében a nyolc ország sokkal szebb képet mutat, mint az EU tizenötök. Ezt részben a rendszerváltás után önállóvá vált országok (Szlovákia, Szlovénia és a Balti Államok) kezdeti zéró adósságállománya, részben Csehország és Románia korábbi alacsony eladósodottsági szintje magyarázza. A folyó fizetési mérleg magas deficit szintjei viszont jelzik a külső finanszírozás várható nehézségeit. Az adatokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy többnyire nem e mutatók jelenlegi állapota, mint inkább dinamikus gazdasági növekedés esetén várható jövőbeli alakulása fog gondot okozni.

A kelet-európai országok fejlődését tartósan béklyóba szorítaná a maastrichti kritériumok alkalmazása. A liberális gazdaságpolitika, amelyre hivatkozva szokták védeni az Unió jelenlegi gazdaságpolitikáját, jellegzetesen a már befutott országok érdekeit fejezi ki. Anglia annak függvényében vált a liberális gazdaságpolitika fő műhelyévé és fő szószólójává, hogy megvalósult az ország egyesítése és a világbirodalom egyértelmű túlsúlya. Az európai integrációs folyamat egyrészt adottságai és az Unió világgazdasági helyzete miatt nem nélkülözheti az érdekek egyeztetésén alapuló központi gazdaságpolitikát, másrészt a jelenlegi felfogás és gyakorlat alkalmatlan a valós feladatok megoldására.

A maastrichti kritériumokkal és a Paktummal szemben három fő kritikai észrevételt fogalmazhatunk meg. 1. A liberális gazdaságpolitika technokrata értelmezései, mert a liberális eszméknek nem felel meg az a széleskörű beavatkozási rendszer, amelyet az Unió kiépített és tovább épít. 2. Nem számolnak a konjunkturális változásokkal, amelyeket nem a gazdaságpolitika, hanem a nemzetközi és a belső piac változásai váltanak ki. A fellendülés idején visszafognak, a válságszakaszokban nem támogatják a kilábalást, fékezik a tagországok alkalmazkodását a fejlődés változó követelményeihez. 3. Közel azonos mértéket alkalmaznak a különböző fejlettségi szinten álló országokra. A kritériumok azonos mértéken való alkalmazása a gazdagabb és szegényebb országokra, hátrányos helyzetbe hozza az utóbbiakat, lefékezné, sőt lehetetlenné tenné az új tagállamok felzárkózását. Helyeslőleg idézhető Losoncz Miklósnak a monetáris és fiskális politikával foglalkozó tanulmánya, amikor arra a következtetésre jut, hogy "különösen hátrányos Magyarország számára a 3 százalékos GDP-arányos költségvetési deficit, illetve a Stabilitási és Növekedési Paktum követelményrendszerének teljesítése" (8).

A közös költségvetés és az alapok

Az Európai Unió kétféle módon juttathatja pénzforrásokhoz a tagországokat: a költségvetési alapokból vissza nem térítendő támogatás, és az Európai Beruházási Banktól hosszú lejáratú és kedvezményes kamatozású hitelek formájában. Az alapokat az Unió közös költségvetése finanszírozza, amelynek a fő forrása a tagállamok egységes GDP arányos befizetési kötelezettsége. Az alapokból való támogatáshoz az előre meghatározott céloknak és feltételeknek megfelelően, pályázatok útján lehet hozzájutni, kivéve az agrártámogatásokat, amelyeket közvetlenül kifizetnek az arra jogosultaknak.

Amíg a költségvetési befizetési kötelezettség egységes, az alapokból való részesedés a jogosultságoktól és az igénybevételtől függően országonként különböző. Jelentős nettó befizető országok mindenekelőtt Németország, továbbá Anglia, Hollandia, Ausztria és Svédország. A nettó befizetői pozíció mindig kisebb volt, mint a GDP 1 százaléka, Németország kivételével általában fél százalék alatt maradt. Az érintett országok közvéleményében azonban a valóságosnál jóval nagyobb teherként él az Uniós hozzájárulás. Ugyanakkor a források céltudatos elosztása Görögországban, Írországban, Portugáliában és Spanyolországban jelentős forrástöbbletet eredményezett.

Az Unió a 2000-2006. évi középtávú pénzügyi tervben nem emelte a közös költségvetéshez való kötelező hozzájárulás 1,27 százalékos normáját, holott a pénzügyi terv készítése idején már folytak a tárgyalások a keleti bővítésről. A döntés arról is szólt, hogy az alapokhoz való jutás feltételeit sem változtatják meg, tehát a bővítés miatt egyetlen tagállam sem járhat rosszabbul, mint korábban. Az új tagállamok részére így maradó támogatások összegével az Európai Bizottság azáltal tudott gazdálkodni, hogy a tagság időszaka a középtávú pénzügyi gazdálkodás idején belül két év és nyolc hónapra csökkent. A leendő tagországok a tagsági időszakon belül fokozatosan bővülő támogatásban részesültek. Magyarország például a várható kifizetések szerint a következő nettó bevételi többlettel fog rendelkezni (7. táblázat):

Magyarország számára a csatlakozási tárgyalásokon elért pozíció a GDP forrás oldalának évi mintegy 0,5-1,0 százalékos bővülését fogja jelenteni.

Mivel az Unió a 2006-ig szóló költségvetésben nem számolt a bővítés következményeivel, a 2007-2013-as évekre szóló pénzügyi terv kidolgozásakor kemény kihívásokkal kell majd szembenéznie. Háromféle megoldás lehetséges: vagy jelentősen emelni kell a közös költségvetésbe való befizetés normáját, amit a nagy befizetők, elsősorban Németország már előre ellenzett; vagy belső átcsoportosítással csökkenteni kell az eddig támogatottak ellátását az új tagok javára; vagy az új tagoknak kell erősen csökkentett támogatásokkal megelégedniük. Szemléleti változás nélkül a tárgyalások eredményeképpen e három lehetőség valamilyen kombinációja jöhetne létre. A befizetési kötelezettség emelése kivételével azonban a többi megoldásnak szükségképpen súlyos következményei lennének az Unión belüli kohézióra és konvergenciára, valamint az egész Unió fejlődési dinamikájára. Magasabb hozzájárulási kvótát valószínűleg csak kedvezőbb konjunkturális feltételek között lehet majd elérni. Ez a szempont is alátámasztja tehát azt a következtetést, hogy az integráció előmozdítása megköveteli a gyorsabb növekedési ütemet, a növekedési cél középpontba állítását.

Az árfolyam-politika két arca

Az Unióba való belépés után az egyik fő kérdés a Gazdasági és Monetáris Unióhoz való csatlakozás időpontja és feltételei. A GMU-ba való belépést megelőző két évben az árfolyam stabilitása a kritériumokat és a Paktum előírásait kiegészítő feltétel.

A csatlakozási szerződés aláírásával az új tagállamok kormányai kötelezettséget vállaltak, hogy a belépés után törekedni fognak a közös valuta mielőbbi bevezetésére. A valuta-felértékelés tehát mindenekelőtt vállalt kötelezettséget jelent, bár feltételei és időpontja majd csak a jövőben fog tisztázódni. Az Európai Bizottság szorgalmazza a valutaunió kiterjesztését, egyrészt, mert nagy jelentőségű előrelépés az európai integrációs folyamatban, másrészt, mert védi a közös piacot az alulértékelt valutájú (4. táblázat) új tagállamok versenyével szemben. A viszonylag olcsó forint, amíg érvényben van, kétségtelenül gazdasági előnyt fog jelenteni Magyarországnak a vámunión belül.

A forint fel- és leértékelő politikájának a közelmúltban bekövetkezett váltakozása után, 2003. július 16-án a kormány úgy döntött, hogy "2008. január 1-jétől az euró lesz a hivatalos fizetési eszköz Magyarországon". A döntés formai és tartalmi szempontból egyaránt erősen kifogásolható. Egy ilyen súlyú döntést, amely behatárolatlan időre meghatározza az ország gazdasági életének és szuverenitásának egyik alapvető elemét, alapos szakmai és társadalmi vitának kellett volna megelőznie. E döntés nem volt része a lezajlott népszavazásnak, a kormány akkor nem tárta fel ez irányú terveit és vállalásait. A mostani döntés sem tájékoztat arról, milyen árfolyamon, milyen feltételekkel kerülne sor a változásra. Még nagyobb baj azonban, hogy az árfolyam-politika megelőző bizonytalankodásai, a kormány és az MNB nyilatkozataiból kicsengő ellentétek és maga a döntés, az árfolyam-politika megengedhetetlenül könnyelmű kezeléséről tanúskodnak. Az árfolyam olyan kétarcú kategória, amelynek minden változása vagy változtatása kihat az egész gazdaságra, előnyökkel és hátrányokkal jár.

Az országnak jelentős gazdasági érdekei szólnak az euro bevezetése mellett, és ez a program elég népszerű, a széles közvélemény várakozással tekint a változás elé. A pénz átváltása az áttérés idején érvényes forint/euró árfolyamon fog megtörténni, ami erős érv a forint előzetes felértékelése mellett nemcsak a pénzvagyonok, de a jövedelmek szempontjából is. Például, ha az euróra való áttérés 250 Ft/euro árfolyamon történik, akkor 50 ezer forint bérnek vagy nyugdíjnak havi 200 euro fog megfelelni. Ha viszont az átváltás idejéig felértékelődik a valuta, mondjuk, 200 Ft/euro-ra, akkor ugyanaz a forint összeg 250 eurót fog érni.

A közös valutára való áttérés megszabadítaná a kormányt és az MNB-t az ország valutájára folytonosan leselkedő spekuláció veszélyétől. A szakemberek egy részét az is vezeti, hogy megszűnnek a valutaátváltás költségei az eurózónán belül, vagyis külkereskedelmi forgalmunk 60-70 százalékában, és az euróban bonyolított pénzügyi műveletekben, ezzel együtt jelentősen egyszerűsödik az adminisztráció. A lakosság pedig azt várja, hogy külföldi utazásai alkalmával megszabaduljon a valutaátváltás költségeitől és kényelmetlenségeitől. Tartja magát az a hiedelem is, hogy az erős valuta jó az országnak, ami a vásárlásban és a tisztán pénzügyi műveletekben valóban előnyös, de a gazdasági fejlődésre fékező hatású lehet. Mi az ára tehát a felsorolt szempontokból nagyon kívánatosnak tekinthető változásnak?

A valuta felértékelése az említetteken túl is sokoldalú hatást vált ki a gazdaságban. Az euróért vásárolt import áruk olcsóbb forint bekerülési árakon jelennek meg a belső piacon, ami csökkenti a termelési költségszintet és infláció ellenes hatást fejt ki. Az olcsóbb import azonban kiszorít hazai termelést, és az árfolyam erősödése csökkenti az export jövedelmezőségét, mert azonos belföldi értékért kevesebb devizát kapunk, és ha egyidejűleg a kamatláb is viszonylag magas, akkor megnehezül a termelés alkalmazkodása. A felértékelés import és export oldalú hatása mindenekelőtt a külkereskedelmi mérleg romlását és a külföldi befektetések csökkenését okozza, és mindkettő növeli a fizetési mérleg hiányát.

A forint felértékelésével a vállalkozásokra nehezülő nyomás technológiai fejlesztésre, a költségszint csökkentésére, versenyképesebb termelésre és jobb piaci munkára, új piacok felkutatására ösztönöz. Mindez nagyon pozitívan értékelhető, de tévedés azt hinni (ahogy a vitában a felértékelés-pártiak érveltek), hogy a felértékelés önmagában kikényszerítheti ezeket a változásokat, mert e változások mindegyikéhez hosszabb előkészítő munka, idő és befektetések kellenek, és ami az exportot illeti, realizálásuk nagyon függ a külpiaci konjunktúrától is. Nem elegendő a szándék és a képesség a szükséges változtatásokra, a befektetésekhez szükséges forrásoknak és a megvalósításhoz szükséges időnek is rendelkezésre kell állnia. Ezért a pozitív visszahatás csak a feltételek megléte esetén és időbeni késleltetéssel fog megmutatkozni. Ha hirtelen szabadítunk a gazdaságra jelentősebb árfolyam felértékelést, akkor a termelő és exportáló vállalatok nem tudnak alkalmazkodni, egy részük tönkremegy, mielőtt az alkalmazkodás megtörténhetne, és piacokat is veszíthetünk. A külkereskedelmi (és a fizetési) mérleg egyensúlyának időleges hiánya tartós szerkezeti problémává válhat.

Az elmúlt másfél év magyarországi tapasztalatai alátámasztják a fenti gondolatmenetet. A forint felértékelésének, a költségvetési politikának és a nemzetközi gazdasági helyzet romlásának, elsősorban a német dekonjunktúrának a hatása együttesen jelent meg a 2001-2003-as első félévi folyamatokban. Jól érzékelhető azonban, hogy míg a forint felértékelése pozitívan hatott a hazai infláció mérséklődésére, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg egyenlegének romlásában is számottevő szerepe volt. A belföldi vállalkozásokra az erősödő importverseny és az exportbevétel csökkenésének kettős nyomása nehezült: az ipari termelés és az export növekedési üteme lelassult, az ipar belföldi értékesítése pedig a gyors ütemben növekvő fogyasztás ellenére stagnált.

Az árfolyam június 4-e óta a 250-270 forint/euro sávban mozgott, viszont a vásárlóerő-paritáson számított GDP-nek 2000-ben 112 forint/euro árfolyam² felelt volna meg, a forint jelenlegi árfolyama tehát még akkor is több mint kétszerese a vásárlóerő paritáson számított árfolyamnak, ha az alsó értékben 2000 óta egy-két százalékpont javulás következett be.

A felértékeléshez hasonló helyzetet teremt az is, ha változatlanul alulértékelt vagy csak kisebb mértékben felértékelt valutával vezetjük be a jóval erősebb eurót. Egy ilyen változás ugyanis már a belépés pillanatában jelentős jövedelem és vagyonvesztéssel jár. A jövedelmek vásárlóerejének (a valutaárfolyam és a vásárlóerő paritás közötti különbségnek) jelentős része elvész, majd ezt követően az árak gyorsabban fognak igazodni a közös piaci arányokhoz és szinthez, mint a bérek.

A német gazdaságnak és társadalomnak máig ható súlyos problémákat okozott a deutschmark egy csapásra való bevezetése az újraegyesítés során. Ez volt az egyik fő oka, hogy csapdahelyzetbe kerültek a német keleti tartományok, és a nagy költségvetési támogatások ellenére több mint 13 év alatt gazdasági tekintetben nem felzárkóztak, hanem lemaradtak (8. táblázat).

A valutaunióba való belépés által nyújtott előnyökért a termelés csökkenő növekedési üteme vagy visszaesése, ezzel együtt a munkanélküliség növekedése és az életszínvonal relatív vagy abszolút csökkenése formájában, mind a vállalkozók, mind a lakosság széles rétegei sokkal nagyobb és tartósabb árat fizethetnek, mint amennyi előnyt a közös valuta bevezetése hoz. Miután az euró átvétele csak jelentősen felértékelt forint árfolyamon előnyös, jelentős felértékelésre azonban a gazdaság jelen – és a következő években várható – helyzetében nincs mód, a döntést halasztani, törölni kellene. Az Unióba való belépés után a tervezettnél lényegesen több időt kellene hagyni a közös valutára való áttérésre, annál is inkább, mert a német keleti tartományokhoz képest csak sokkalta kisebb támogatásra számíthatunk a 2007-től 2013-ig szóló költségvetési tárgyalások legjobb kimenetele esetén is. A valutaunióba való belépés csak ahogy az Unióhoz való csatlakozás előnyei valóságosan kibontakoznak, dinamikus növekedésben és kedvező nemzetközi konjunktúrában, valamint megfelelő fejlesztésekkel tehető előnyössé.

Új irányt a gazdaságpolitikában

A tizenötről huszonötre, majd huszonhétre és a következő évtizedben – a kialakult elgondolások szerint – harminckettőre bővülő Unióban új lehetőségek nyílnak meg, de a politika, elsősorban a gazdaságpolitika lényegi változtatására van szükség. Az Unió a kompromisszumokkal és a leendő új tagállamokra gyakorolt nyomással eljutott egy olyan határig, amelyen túl az eddigi politikák változatlan folytatása veszélyezteti az integrációban eddig elért eredményeket, és zsákutcába viszi a folyamatot.

Az Unió három nagy országában a Paktumtól eltérő és azt valamilyen módon módosító politikán gondolkodnak. Németországban július elsején magas szintű konferenciát tartottak "Útiterv Németország növekedésére" címmel. A konferencián felszólaló Pedro Solbes, az Európai Bizottság gazdasági és pénzügyekért felelős biztosa kevesellte a német kormánynak a rövid távú és az Agenda 2010-ben tervezett intézkedéseit és többek között kijelentette: "A német költségvetés problémáinak megoldása valóban a növekedés lehet, ennek feltétele azonban a munkaerő piaci és szociális reformok következetes végrehajtása. Ha Berlin csökkenteni akarja az adókat, akkor csökkentenie kell a költségvetési kiadásokat is, ami csak a szociális kiadások drasztikus megnyirbálásával lehetséges" (9). A Bizottság tagjával ellentétben Jacques Chirac francia elnök a július 14-ikén adott TV-interjúban kiállt a Paktum ideiglenes felpuhítása mellett és ezzel "magára vonta az Eurocsoport haragját" (7). A Tanács elnökségét adó Olaszország tervet készít a gazdaság lendületbe hozására. Évi 50 milliárd eurot javasolnak beruházni a nagy európai közlekedési hálózatokba és a kutatásba az EBB segítségével. Javasolják, hogy a 3 százalékos költségvetési küszöb számításánál hagyják ki a védelmi, a kutatás-fejlesztési és a technológiai beruházásokra fordított összegeket (7). A Paktum elvetését azonban még egyik ország sem vetette fel.

A bővítéssel még tarthatatlanabbá válik a helyzet. Az Uniónak a bővítéssel nemcsak a döntéshozatal bonyolultabbá válásával, hanem az új gazdasági és szociális problémákkal is szembesülnie kell. A változtatás szükségességét, mélységét és irányát jelzik a következő feladatok:

• a növekedési ütem általános emelése és a kevésbé fejlett gazdaságok gyorsabb felzárkóztatása;
• az agrárpolitika újrafogalmazása;
• a maastrichti kritériumrendszer és a Stabilitási és Növekedési Paktum hatályon kívül való helyezése, egy új gazdasági szabályozási rendszer kidolgozása;
• a közös költségvetéshez való hozzájárulás emelése.

Ha és amíg fennmarad a maastrichti kritériumrendszer, fel kell készülni, hogy sok lesz a kivételes eljárásra vonatkozó igény, lassú lesz a növekedés és a gazdaságilag kevésbé fejlett országok felzárkózása késedelmet fog szenvedni. Mindezek politikai feszültségek forrásai is lesznek az Unión belül. A jövőbeni megoldásban mindenekelőtt a növekedésnek kellene prioritást adni, de nem szabadna az egyedi szabályozás útjára lépni, mert az nemcsak megvalósíthatatlanul bürokratikussá válna, de az egyedi szabályozások tömegében szükségképpen elveszne a lényeg, az integráció felé való haladás. Olyan, alapelveiben egységes szabályozást kellene kidolgozni és bevezetni, amely előre meghatározott módon figyelembe veszi a fejlettségi szintbeli különbségeket, és képes rugalmasan alkalmazkodni a belső és a nemzetközi konjunktúra változásaihoz.

Az Unió fejlett országainak vonakodása, hogy gazdaságpolitikáikat az önmaguk által vállalt új helyzethez, az integráció valós igényeihez igazítsák, felveti a kérdést: csak hatalmi vonzáskörzetükbe akarják-e vonni az új tagállamokat, vagy a közös érdekek alapján hajlandók-e előmozdítani Európa nyugati és keleti térfelének gazdasági egyesítését? Más szavakkal: a Szociális Európa tartalmilag kiürült, üres jelszó, vagy politikájuknak az eddiginél meghatározóbb eleme lesz? A kül- és biztonságpolitika előtérbe helyezése, az európai önálló haderő felállítására irányuló törekvés a nagyhatalmi politika irányába tett fordulatot jelez-e, amelyben mint forrásra és háttérre van szükség a közép- és kelet-európai országokra, vagy a kibővült Unió alapelve marad és lesz a konvergencia és a kohézió? A kérdéseket az élet egyre sürgetőbben veti fel, és megválaszolásuk elöl az Unió vezetői, a tizenötök kormányai – bármennyire is elodázták eddig – nem térhetnek ki. Mint új tagállamoknak és érintett feleknek, a kelet-európai országok kormányainak is állást kell majd foglalniuk a közös, uniós és a sajátosan Kelet-Európát érintő problémákban. Felvállalják-e a nemzeti és szociális érdekek határozott képviseletét az Unión belül? A vetélkedés lesz-e erősebb vagy együttműködnek az alapvető közös érdekek érvényesítéséért? Az országok, a népek sorsa nagymértékben függ attól, milyen álláspontot fognak elfoglalni a nyugati és a keleti kormányok e kérdésekben.

Felhasznált irodalom:

(1) Idézi: A. Mayhew: Recreating Europe, Cambridge University Press, 1998. 26., 136., 351. old.

(2) Treaty on European Union (signed in Maastricht on 7 February 1992), consolidated version; a gazdaságpolitika célrendszerét a 2. Cikkely, a monetáris politikáét a 105. Cikkely határozza meg.

(3) Protocol on the convergence criteria referred to in Article 121 (ex-Article 109j) of the Treaty establishing the European Community.

(4) Stability and Growth Pact, Official Journal of the European Communities, C 236 volume 40, 2 August 1997.

(5) Treaty of Nice amending the Treaty on European Union, the treaties establishing the European Communities and certain related acts, en 10. 03. 2001. Official Journal of the European Communities C 80/1.

(6) Treaty establishing the European Community (signed in Rome on 25 March 1957), consolidated version, Article 33.

(7) "Jacques Chirac s'attire les foudres de l'Eurogroupe". www.lemonde.fr. 18. 07. 2003.

(8) Losoncz Miklós: "Monetáris és fiskális politika – néhány feszültségforrás az EMU-ban". Európai Tükör, 2003. 1. szám. 90. old.

(9) Wisniewski Anna (Frankfurt): "Kincstári optimizmus – német adóreform tervek". Figyelő 2003/28. 21. old.

Jegyzetek

1 Az Eurostat Yearbook 2002. adatai alapján végzett saját számítás.

2 Az "Eurostat 2002" évkönyvben vásárlóerő paritáson (PPS) számított GDP adata szerint.

Mészáros István: Szocializmus, vagy barbárság mint történelmi alternatíva
Critica sorozat, Napvilág Kiadó, Budapest, 2005.

Az egész világon egyre erőteljesebbé válik a kapitalista globalizációval szembeni ellenállás, ezért korunk dinamikájának megértése ma fontosabb, mint valaha. Az elmélet és a gyakorlat közötti viszony ismét tiszta és nyomatékos.

A mozgalom céljait jól szolgálja az a burjánzó irodalom, amely a globális kapitalizmus pusztító tevékenységét elemzi, megvizsgálva a környezetszennyezés okait, vagy hogy milyen szerepet tölt be az IMF és a WTO a szegény országok rabszolgasorba taszításában stb. Felhívom a figyelmet többek között Naomi Klein briliáns No Logo, és David Cromwell Private Planet című műveire, valamint a radikális közgazdászok – így Walden Bello – írásaira.

Létezik egy sokkal általánosabb társadalmi elmélet is, amely a jelenlegi korszak természetét és dinamikáját próbálja analizálni, különös tekintettel a globalizáció gazdasági, kulturális és politikai aspektusaira. Ezeknek a műveknek a nagy része – posztmodern és hasonló elképzeléseket követve – arra törekszik, hogy meghatározza a globális társadalom előttünk álló "új szakaszának" dinamikáját. Jelenleg ennek a fajta irodalomnak Michael Hardt és Toni Negri Empire (Birodalom) című írása a legigényesebb és legismertebb példája, amely iránt még a média is élénken érdeklődött.

Az új, "posztmodern társadalom" felvázolása során általában abból a feltételezésből indulnak ki, hogy bár ez a szép új világ nyilvánvalóan a kapitalizmus egy formája, mégis valahogy minőségileg új és – ami a legfontosabb – stabil. Hardt és Negri például a "Birodalom" – az imperializmus régebbi változataitól különböző új regulációs forma – hatalmi és ellenőrzési típusait elemzik mélyrehatóan művükben. Ebben a vitában háttérbe szorul a kapitalizmus válságoktól terhes és ellentmondásos természetéről alkotott marxista felfogás, akárcsak annak a megértése, hogy a válságok legyőzése nélkül – vagyis alapvető társadalmi és politikai változások végrehajtása nélkül – nem alakulhat ki új társadalmi rend.

Ebben a kontextusban rendkívüli jelentősége van Mészáros István új könyvének. Mészáros fő műve, a Beyond Capital (A tőkén túl, 1995) megkísérli aktualizálni – de nem revízió alá venni – Marx A tőkéjét, hogy megragadhassa a huszadik század végi kapitalista fejlődés problémáit. A szocializmus vagy barbárság valójában egy nagyobb mű témáinak összefoglalása, bár figyelmének fókuszában a globalizáció dinamikája áll.

Mészáros elemzése szerint a kapitalizmus – mivel sokkal tovább fennmaradt, mint azt a legtöbb marxista klasszikus valaha is lehetségesnek vélte – a degeneráció új formáit fejlesztette ki. Marx megállapította, hogy addig nem jön létre új társadalmi forma, amíg a fennálló rend a termelőerők és az emberiség fejlesztésének terén ki nem merítette a rendelkezésére álló összes potenciálját. Ebből kiindulva Mészáros azt állítja, hogy a kapitalizmus olyan új fejlődési szakaszba lépett, amely rendkívül pusztító hatással van az emberiségre, sőt magára a bolygóra is. Ezekkel a hatásokkal csak úgy lehet szembeszegülni, ha létrehozunk egy új, szocialista társadalmi formát. A dolgok jelenlegi állása mellett a globalizáció nem egy új társadalom dinamikáját tárja elénk, hanem csak a régi elhúzódó haláltusáját jelenti.

A konjunkturális válságtól a strukturális válságig

A modern kapitalizmus pusztító természete két dimenzió mentén tárul fel. Az egyik a válságok megváltozott természete – a tizenkilencedik századra és a korai huszadik századra jellemző periodikus konjunkturális válságok után korunkban mind nyilvánvalóbbá válik, hogy egyre mélyülő strukturális válsággal állunk szemben. Az előző korszak konjunkturális válságai és gazdasági recessziói – Marx szavaival élve: "óriási viharai" – csupán hosszabb-rövidebb epizódok voltak annak ellenére, hogy a tömegek számára nyomort és nélkülözést hoztak és felszították az osztályharcot – hiszen nem gátolták meg a kapitalizmust a termelés "mindenoldalú fejlesztésének" elősegítésében, ami lerakta az új termelési módhoz és társadalmi rendhez szükséges alapokat.

"Ma – érvel Mészáros – öngyilkos dolog lenne azt képzelni, hogy a kapitalizmus pusztító valósága az emberi létezés új, olyannyira szükséges fenntartható újratermelési módjának előfeltétele lenne." (15. o). A kapitalizmus határozottan kimerítette minden progresszív szerepét az emberiség számára. A válságok és recessziók folyamatosan napirenden vannak; a rendszer a permanens strukturális válság periódusába lépett, amelyben a fejlődés normális tendenciái maguk is totálisan destruktívnak bizonyulnak. Ebben a rövid művében Mészáros csak néhány példát hoz megállapításainak alátámasztására (és ezek is csupán illusztrációk maradnak). Megemlíti például a globális strukturális munkanélküliséget, megvizsgálja, hogyan teremti meg a globalizáció a fejlettebb országokban a szegényebb országokra jellemző munkafeltételeket ahelyett, hogy a prosperitást terjesztené el az egész világon; megállapítja, már a látszatát is feladták annak, hogy a gazdag és szegény országok és a társadalmi osztályok közötti különbségek csökkentésére törekednének; kijelenti, hogy a kapitalizmus stabilitása egyre nagyobb mértékbe a jelentős állami pénzsegélyektől és szubvencióktól függ, és e stabilitás fenntartásában egyre meghatározóbb szerephez jut a fegyvergyártás.

A strukturális válságot illusztráló példák közül kettő alapvető fontosságú. Az a tény, hogy egyre több szemetet termelnek, és egyre fokozódik a környezetszennyezés, nem csak azt mutatja, hogy a tőke gazdasági problémákkal kénytelen szembenézni, hanem azt is, hogy a felhalmozási folyamat fizikai korlátokba ütközik, és végső soron magának a Földnek a sorsát is kétségessé teszi. India és Kína immár elérte Észak-Amerika szeméttermelési és környezetszennyezési szintjét; ez pedig azt mutatja, hogy a "modernizáció" egyre inkább egyenlővé válik a környezeti katasztrófával. Ha megértjük, hogy az USA mai imperialista politikáját az új olajlelőhelyek (így a Kaszpi-tenger környékének) megszerzése határozza meg, tisztán kirajzolódik előttünk a környezeti katasztrófa képe. Marx, mint Mészáros leszögezi, teljesen tudatában volt a tőkés felhalmozás effajta korlátainak, bár az ő idejében ezek a veszélyek még csupán egy-egy rövid megjegyzést érdemeltek.

A második példa, amit érdemes jobban megvizsgálnunk, a munkát illető jogok megnyirbálása és a szociáldemokrácia válsága. Majdnem az összes fejlett kapitalista országban a jóléti állam lebontásához vezetett az, hogy a tőke egyre inkább elveti a társadalmasítást – és így az egészséges, képzett munkaerő nagyarányú termelését; egyre több helyen kényszerítik rá a dolgozókra a harmadik világra jellemző munkaviszonyokat, egyre kevesebb a szakképzettséget igénylő munka, ezzel szemben mind többen és többen kényszerülnek alkalmi munkákat végezni. A tömegtermelést előszeretettel telepítik át egyes autoriter országok különleges övezeteibe (lásd pl. Naomi Klein beszámolóját a No Logoban), és mindez visszahat a "fejlett" kapitalista országokban uralkodó munkaviszonyokra – hiszen ott is a harmadik világra jellemző munkaviszonyok válnak általánossá. Mindez arra utal, hogy véget ért a szociáldemokrácia korszaka, hogy nem lehet több reformot kipréselni a tőkéből. A szociáldemokrata pártok – melyeket leginkább a New Labour komolytalan handabandázása jellemez – a "harmadik út" mágikus jelszava mögé húzódtak vissza, vagy ha már azt is teljesen elnyűtték, akkor őszintén cinikussá válnak és egyre nyíltabban a kapitalista "újjászervezés" szekértolóivá szegődnek. Napjainkra a tőke már nem csak a jóléti államot rombolta le, és nem csak a szociáldemokráciát életképessé tevő vívmányokat vonta vissza, hanem nyílt támadást intézett minden rendű és rangú szakszervezeti jog ellen, márpedig ezek jelentették a szociáldemokrácia létének alapját. Így került ma napirendre a társadalmi átalakulás szükségessége.

Rengeteg példát lehetne találni a tőke mindenre kiterjedő pusztító természetére, és ezt könnyű lenne szembeállítani korábbi progresszív szerepével. Ilyen példa lehetne a tőkét és a munkát, a termelést és a fogyasztást történelmileg koncentráló város válsága. A tizenkilencedik század és a huszadik század elejének nagy városi reformjai – amelyek eredményeként létrejöttek a közművek, az egészségügyi ellátás és a tömeges elemi iskolai oktatás – onnan eredtek, hogy a tőke felismerte a munkásosztály szocializációjának szükségességét. A reformok eredményeként stabil munkásosztálybeli közösségek jöttek létre, erős volt a munkásmozgalom és "minden szempontból fejlődött" a termelés – Mészáros azonban vitatja ezt a fejlődést. Ezek a viszonyok napjainkban is válságban vannak. A tőkét egyre kevésbé érdeklik a városok, csupán az áll érdekében, hogy körülbástyázott területekként és zónákként tartsa fenn azokat a városrészeket, ahol a gazdagok fogyaszthatnak és kommunikálhatnak – megvédve őket a körülöttük burjánzó, egyre inkább gettóba zárt, megrendszabályozott, megosztott munkanélküli tömegektől. Ez a Szárnyas fejvadász-szerű rémálom leginkább a harmadik világra és az Egyesült Államok bizonyos területeire jellemző. Az USA városairól kiváló elemzést olvashatunk Mike Davis City of Quartz (Kristályváros) című írásában, valamint későbbi műveiben. Persze Amerikában is csupán egy általános jelenség legfejlettebb formájával szembesülhetünk.

Az imperializmus potenciálisan legpusztítóbb szakasza

A globalizáció tehát egy súlyos strukturális válság kontextusában megy végbe. A jelenlegi periódus nem egyfajta új, szakadatlan posztmodern átalakulás, hanem – mint Mészáros rámutat – "az imperializmus legveszélyesebb időszaka, amelynek valaha is tanúi lehettünk a világ történelme során". A fennálló rendszer mélyülő krízise az, ami valamiféle egészen új jelenségnek tűnik.

Érdemes felhívni a figyelmet egyfelől Mészáros, másfelől Hardt és Negri, valamint a hasonló szemléletű szerzők közötti nézetkülönbségekre. Az utóbbiak véleménye szerint a régi típusú imperializmust aláásta a világpiac, amelynek "kódolatlan és területi határok nélküli szabad áramlásához akadálymentes térre van szüksége… A világpiac totális megvalósítása szükségszerűen az imperializmus végét jelenti" (133. o.). A globalizáció vizsgálatánál leginkább a kommunikáció sebességének növekedésére, technikájának és eszközeinek – így az Internetnek – fejlődési folyamatára, valamint a globális pénzügyi hálózatokra koncentrálnak. Ez a fajta megközelítés a tőkét elsősorban pénzalapként fogja fel, s ebből a szempontból elavultnak tűnik minden akadály, amely meggátolná a tőkét abban, hogy akadálytalanul és azonnal eljuthasson a világ bármely pontjára. A fenti nézet szerint az imperializmus a "globális felparcellázás mechanizmusa, amely területi korlátok közé szorítja a tőkeáramlást, bizonyos áramlatokat gátol, míg másokat elősegít" (uo.).

Mindez szükségszerűen egy olyan "globális kormányzat" feltételezéséhez vezet, amelybe végül majd a globalizáció torkollik. Ez pedig vagy egyfajta globális állam formájában valósul meg – ahogyan a liberálisok egy felturbózott ENSZ-ről képzelegnek -, vagy – ahogyan Hardt és Negri látja a dolgokat – az új típusú globális szabályozó erők maguktól rendszerbe szerveződve alakítják ki globális viszonyaikat.

Mészáros ezzel szemben azt tételezi, hogy a tőke nem csupán pénzalap, hanem valóban Tőke, önmagát megsokszorozó értéktöbblet, egy olyan folyamat részese, amely szükségszerűen az aktuális tőkék pluralitásának anyagi formáját ölti magára, és így a tőkék között egyre szükségszerűbben élesedik ki a profitért folyó küzdelem. Innen kiindulva törekszik Mészáros annak a meghatározására, hogy mi teszi olyan végzetessé az imperializmus ezen új szakaszát. Véleménye szerint Lenin Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című híres művében egy olyan világról ír, amelyben a hatalmas imperialista országok egy csoportja saját óriási kapitalista korporációik érdekeitől vezérelve megpróbálja biztosítani az értéktöbblet profitot hozó termeléséhez szükséges globális forrásokat. Ennek az egyre fokozódó versenynek az eredménye a két világháború lett.

Ezt az időszakot váltotta fel a jelenlegi korszak. Az 1970-es évek óta egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az imperializmus globális hegemóniája a tőke strukturális válságával párosul, valamint azzal a ténnyel, hogy az Egyesült Államok immár az egyetlen imperialista hatalomként maradt a porondon. Ez az imperializmus legveszélyesebb szakasza, mert fennáll annak a veszélye, hogy egyetlen szuperhatalom ragadja magához az egész világ feletti uralmat, és ez a hatalom erőszakos eszközökkel próbálja majd megoldani a feloldhatatlan ellentmondásokat; mindez pedig "a történelem irracionalitásának legszélsőségesebb formájához vezethet" (38. o.).

Nem lehetséges megvalósítani a globális államot vagy a "globális kormányzat" feltételeit, mivel az Egyesült Államok egyedüli nagyhatalomként globális kormányzatra törekszik – vagy Mészáros szavaival élve "a kapitalista rendszer állama" kíván lenni. Ez a törekvés elkerülhetetlenül oda vezet, hogy szektás módon elsősorban bizonyos tőkés csoportok (főleg az amerikai multinacionális vállalatok) profitigényeit igyekeznek biztosítani, ami viszont más tőkés csoportok ellentétes érdekeibe ütközik.

Továbbá az egyre mélyülő strukturális válság feltételei között, valamint a jövedelmezőség biztosítására irányuló egyre kétségbeesettebb próbálkozások közepette "elérkeztünk egy olyan ponthoz, amikor az egymással versengő imperialista hatalmak együttélése immár elviselhetetlenné válik" (32. o.). Az USA kíván a globális állammá válni, és az amerikai tőke a "globális tőke" státusára aspirál, újdonsült könyörtelenséggel számolva fel minden riválisát. Ez az új világrend növekvő irracionalitásának alapja, amely 2001. szeptember tizenegyedikét követően vált igazán világossá, pontosabban azután, hogy meghirdették az USA vezette "háborút a terrorizmus ellen". Rengeteg példával lehetne illusztrálni az "USA globális vezető szerepének" irracionalitását és ellentmondásait: világméretű aspirációik ellenére sem tartják be a széndioxid globális kibocsátásáról szóló kyotói egyezményt; nem hajlandóak elfogadni egy nemzetközi büntetőbíróság felállítását; teljességgel képtelenek következetes politikát folytatni a Közel-Keleten; miközben megkísérelték felállítani a terrorizmus elleni globális koalíciót, óriási vámtarifákat vetettek ki a "baráti" országok Amerikába irányuló acélexportjára; a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO) és az IMF-ben a szegény országok ellen irányuló manővereket végeznek… a sor tovább folytatható. Nem az a lényeg, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozott-e valaki Mészáros brosúrájának megjelenése előtt, vagy sem. A fontos az, hogy ő tisztán marxista keretek közé helyezi, és marxista szempontból magyarázza ezeket a jelenségeket.

A szocialista előretörés aktualitása

Könyve utolsó fejezetében Mészáros a szocialista mozgalom előtt álló történelmi kihívással foglalkozik. A kapitalizmus feleslegessé vált, betöltötte történelmi feladatát – emlékezzünk rá, hogy Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban ezt a feladatot a modernitás globális elterjesztéseként határozta meg – és most már határozottan destruktív, gátol minden további fejlődést, ezért fel kell számolni. Mészáros a szocialista offenzíva aktualitása alatt annak szükségességét érti.

Első megállapítása szerint csak akkor történhet bármiféle jelentős esemény, ha a mozgalom magában az USA-ban is erőre kap. Egyedül az amerikai munkásosztály vethet véget az imperializmusnak, mivel "nincs olyan politikai/katonai erő a Földön, amely kívülről elvégezhetné azt, amit belülről kell megtennie egy, az USA fennálló rendjéhez képest pozitív alternatívát kínáló mozgalomnak" (57. o.).

A közelmúltig mindez igencsak elavult, avítt álláspontnak tűnhetett, hiszen az USA-ban a radikális politizálást mindenki réges-régen halottnak hitte. De Seattle és a rákövetkező események fényében Mészáros nézetei immár nem is tűnnek annyira meghökkentőnek. Sokkal jelentősebb viszont, hogy rövid brosúrájának zárófejezetében Mészáros nem igyekszik politikai dicshimnuszokat zengeni az új antiglobalizációs és egyéb radikális társadalmi mozgalmak helyzetéről. Sokkal inkább az érdekli, hogy az ilyen új mozgalmak létrejöttének pillanata elérkezett. Mindez pedig a tőke destruktív természetének és a szociáldemokrácia halálának immanens része. A változó helyi feltételek fogják megszabni az egyes fellendülések életképességét, a mozgalom győzelmeit és vereségeit. De az új mozgalom növekedni fog. Nincs más út, csupán a társadalmi átalakulás!

Mészáros azt is egyértelműen kifejti, hogy az osztályharc szükséges új formája nem egyszerűen a defenzív jellegű és megosztott régi munkásmozgalom egy baloldalibb változata kell legyen. A hagyományos munkásmozgalom leküzdhetetlen akadályokba ütközik, amikor megpróbál megszabadulni régi stratégiáitól. A tőke globális egységének lehetetlensége tükröződik abban, hogy a munkásmozgalom képtelen levetkezni megosztott, defenzív jellegét. Nem bízhatjuk a globális kapitalizmusra a munkásosztály globális egységének megteremtését, amely egyszerűen kisarjad a gazdasági harcokból, és a legkevésbé sem számíthatunk a hagyományos szakszervezeti bürokratákra és a ma már hanyatló szocialista pártokra.

Ezért van szükség egy újfajta, radikális tudatosságra. Mészáros fontos különbséget tesz a változás ágenseként felfogott hagyományos ipari munkásosztály, valamint Marxnak a "proletarizálódásról" alkotott sokkal általánosabb elképzelése között, amely szerint "az egyének túlnyomó többsége 'proletarizálódik', és a totális hatalomnélküliség helyzetébe süllyed, ahogy ez a fejlődés egy korábbi fázisában a társadalom legnyomorúságosabb elemeivel – vagyis a proletárokkal – történt" (92. o).

Ebből egy új, pluralista, demokratikus, hierarchiamentes mozgalom következik, amely minden küzdelmet, amire a tőke ellentmondásai sarkallják az embereket, közös nevezőre hoz – ám ezeknek a mozgalmaknak a többsége önmagában és önmagától nem szükségképpen szocialista. Ezeknek a tőkés rendszer megdöntésére irányuló, a valódi egyenlőség eléréséért harcoló mozgalmaknak a genezisét figyelhettük meg Seattle-ben, Genovában, Porto Allegrében és a gomba módjára szaporodó globalizációellenes mozgalmak nagyszámú és ellentmondásos demonstrációin éppúgy, mint számos egyéb társadalmi mozgalomban és küzdelemben.

Könyvének végén Mészáros intőn idézi Rosa Luxemburg híres mondását, amely szerint az emberiség előtt vagy a szocializmus, vagy a barbárság jövője áll. Ám ő még ki is egészíti a luxemburgi figyelmeztetést: "'Barbárság, ha szerencsénk van'. Hiszen a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kiirtása lenne. És az a világ, amely ebből a harmadik, a 'szocializmus vagy barbárság' alternatíváin is túlmutató lehetőségből nőne ki, már csak a svábbogarak számára lenne megfelelő, hiszen azok állítólag még az emberre halálos szintű radioaktív sugárzást is képesek elviselni. Ez a tőke harmadik útjának egyetlen értelmezhető jelentése. " (80. o.)

***

Ez az írás sokkal inkább Mészáros legfontosabb téziseinek összefoglalására szorítkozott, mintsem kritikai elemzésre. Nem kérek ezért bocsánatot. Ez a kis könyv igen nagy jelentőséggel bír; ám hogy némi kritikával is szolgáljak, a terminológia egy része talán nem lesz azonnal nyilvánvaló és világos azok számára, akik nem járatosak a marxista klasszikusokban. A végső konklúzió azonban nagyon egyszerű: olvassák el!

***

Részlet Mészáros István könyvének bevezetőjéből

"Lassan magunk mögött hagyjuk a huszadik századot, amit a tőke leglármásabb apologétái ‘amerikai évszázadként' jellemeznek. Nézeteiket úgy hangoztatják, mintha az 1917-es októberi forradalom, a kínai és a kubai forradalmak, vagy az azt követkő évtizedek gyarmati felszabadító harcai meg sem történtek volna, nem beszélve a dicső Egyesült Államok megalázó vietnami vereségéről. És valóban, a fennálló rend kritikátlan védelmezőinek magabiztos jóslatai szerint nem csak az előttünk álló évszázad, de az egész elkövetkező évezred arra ítéltetett, hogy mindenben a "Pax Americana" megfellebbezhetetlen elvárásaihoz igazodjék. A sivár valóság mégis azt mutatja, hogy a huszadik század fentebb említett társadalmi földindulásai – amelyekhez még néhányat, pozitívat és negatívat egyaránt, nyugodtan hozzászámolhatunk, így nem utolsósorban a két világháborút is – mögött rejlő, mélyen gyökerező okokat a rákövetkező fejlődés nem volt képes megszüntetni, akárhogyan rendeződtek is át az erőviszonyok a tőke ízlésének megfelelően az elmúlt évtized során. Éppen ellenkezőleg; minden újabb kikényszerített haladék csupán még inkább elmélyítette a kapitalista rendszer ellentmondásait, amelyek egyre fenyegetőbb veszélyt jelentenek magára az emberiség puszta fennmaradására nézve.

A krónikusan feloldhatatlannak bizonyuló társadalmi antagonizmusok a tőke ellenőrizhetetlenségével társulva talán továbbra is hol diadalittas hangulatot, hol az állandóság félrevezető illúzióit vetítik majd elénk, ahogy ez nemrégiben is történt. De mindkét esetben szembesülnünk kell a felgyűlő, pusztítóan elmélyülő problémákkal. Ha az előttünk álló évszázad valóban a tőke dicséretét zengők kórusa által várt "amerikai évszázad" lesz, akkor ez lesz az utolsó évszázad az emberiség számára, hogy évezredekről már ne is beszéljünk. Mindennek semmi köze bármiféle "Amerika-ellenességhez". Már 1992-ben kifejtettem meggyőződésemet, hogy a szocializmus jövőjéről – hangozzék ez bármilyen pesszimistának is – az Egyesült Államokban születik majd a döntés. Erre már a The Power of Ideology utolsó részében is utalni igyekeztem, amikor az univerzalitás problémáját tárgyalom. A szocializmus vagy egyetemesen, világméretekben nyilvánul meg, kiterjedve a világ legfejlettebb kapitalista régióira is, vagy nem valósul meg egyáltalán.

A fejlődés jelenlegi szintjén az összefonódó problémák olyan hosszú távú megoldást sürgetnek, amelyre csak egy univerzális megközelítéssel reménykedhetünk rátalálni. Ám erőszakos "globalizációja" dacára a tőke gyógyíthatatlanul romlott rendszere strukturálisan inkompatibilis az univerzalitással, ha e szó bármely, értelmezhető jelentését tekintjük."

(A könyvismertetést Járai Erzsébet, a könyvrészletet Konok Péter fordította.)

Emanuel Todd: Après l'Empire: Essai sur la décomposition du système américain, (A Birodalom után: Esszé az amerikai rendszer felbomlásáról) Gallimard, Paris 2002

Mindenfelé csak az Egyesült Államok végtelen uralmáról hallani, gazdasági túlerejéről, fegyvertechnikai egyedülállóságáról és kiapadhatatlan nyersanyagairól. Egy szabadon választott esti tévézés folyamán ezt a megállapítást jó tucatszor is hallhatja az ember, gyakran háromszor, négyszer egymás után pár perc alatt. Az Egyesült Államok állítólagos teljhatalmának cáfolata volt az iraki háború előjátéka az ENSZ Biztonsági Tanácsában: az USA és Nagy-Britannia egyedül maradt. Mexikó, Chile és Németország nemet mondott, felhorkantak még olyan politikai és gazdasági törpék is, mint Angola s végezetül maga Törökország is megtagadta az engedelmességet. És a küzdelem az ENSZ-ben nagy elánnal folytatódik. Két kérdést vetnek fel az események: 1. Az Egyesült Államok tényleg oly hatalmas-e? 2. Szüksége van-e a világnak egyáltalán erre a hatalomra?

Emanuel Todd, francia népességkutató és történész, aki egy 1976-os elemzésében megjósolta a Szovjetunió bukását, mindkét kérdést kategorikus nemmel válaszolja meg legújabb könyvében, melynek címe: A Birodalom után. Esszé az amerikai rendszer felbomlásáról. A művet eddig tizenegy nyelvre fordították le, és heves vitát provokált világszerte (ilyen fórumot például a svájci hetilap, a WOZ honlapján lehet találni).

Az Egyesült Államok globális gyengesége

A könyv nem egyedi gondolatot vet fel, része azon gondolkodók műveinek, akik az Egyesült Államok fejlődésében inkább a hanyatlást látják, mint a felemelkedést. Itt csak a közelmúlt néhány markáns véleményét idézzük fel:

Immanuel Wallerstein, a Yale Egyetem világhírű történésze hosszú elemzést publikált a Foreign Policy című folyóiratban A sas lezuhant – The Eagle Has Crash Landed – címen. A tanulmány központi kérdése: "Megtanul-e az Egyesült Államok nyugodtan elszürkülni, vagy a konzervatívok ellenállása miatt a lassú hanyatlás helyett gyors és veszélyes (az egész világra veszélyes) zuhanásba kezd?"

Anatol Lieven, a Carnegie Alapítvány munkatársa az amerikai imperializmus problémáit járta körül, ami meglátása szerint vagy túl drága vagy működésképtelen.

Charles Kupchan, a Georgetown Egyetem professzora a "Nyugat" végéről gondolkodott el, amelynek következtében megindult Európa és Amerika elhidegülése, ez a folyamat pedig beláthatatlan következményekkel járhat az Egyesült Államok számára.

Martin Walker, a World Policy Institute munkatársa Amerika virtuális birodalmáról beszél, amely Coca Cola és Microsoft termékekből épül fel, és óva int egy reális birodalom kiépítésétől, mivel az ugyanolyan sebezhető lenne, mint minden birodalom, amelyik a történelem során már elbukott.

Michael Hardt a nemzetközi elithez fordul intelmével: az amerikai imperializmus senkinek sem áll érdekében, mivel az is csak az ősi és állandóan kudarcot valló hibrid ábrándot kergeti, mint minden más imperializmus, miszerint a saját képére tudja formálni az egész világot.

Todd az Egyesült Államok harcias nemzetközi fellépését Amerika igyekezetével magyarázza, hogy elrejtse saját gyengeségét, és nélkülözhetetlennek állítsa be magát. A világnak azonban valójában nincs szüksége egy amerikai világbirodalomra, még a terrorizmus elleni harcban sem. Utóbbi önmagától is megoldódik majd- véli Todd.

A demokrácia globális győzelme

Todd meglátása szerint a világ alapvetően jó irányba halad. Hatalmas kulturális fejlődésen ment keresztül az emberiség, ami még a legszegényebb országokat is elérte, és főleg ott ért el sikereket az írástudatlanság felszámolásában és a születésszabályozás bevezetésében. Amilyen ütemben csökken a világon az analfabéták száma, úgy csökken a népességszaporulat is.

A két folyamat együttesen kulturális forradalmat gerjeszt, ami kiszakítja az embereket hagyományos környezetükből, és egy átmeneti válságba taszítja őket tele tanácstalansággal és fájdalommal, de lendülettel és reménnyel is. Ez a válság nem sokban különbözik attól, amit Európa 2-300 éve egyszer már átélt. A mostani átmeneti válság, amely az iszlám világban kiváltotta a terrorizmust, ugyanúgy, mint az európai történelemben, egy demokratizálódási folyamattal zárul majd le, jöjjön el az bármilyen formában. A terrorizmus múló jelenség, amely a közeli jövőben magától eltűnik, minden külső beavatkozás nélkül. A világ megállíthatatlanul halad a demokrácia és liberalizmus felé. Todd tézisével Francis Fukuyama száraz és spekulatív elméletéhez ad demográfiai tartalmat.

A demokratizálódás folyamata az Egyesült Államok számára komoly veszélyekkel jár: feleslegessé válik ugyanis rendfenntartó szerepe a világon.

A hightech-fölény elvesztése

Todd tézise szerint ezt a szerepvesztést egy további visszaesés egészíti ki: az Egyesült Államok gazdaságilag egyre gyengébb helyzetben találja magát. Állítását Todd a már számtalanszor megvitatott hatalmas amerikai külkereskedelmi deficit tényével magyarázza. Ez a deficit a német baloldali gondolkodók elsőszámú érve annak igazlására, hogy a kapitalizmus végleges bukása előtt áll a világ, Todd azonban egy új megvilágításból és elvi szinten értelmezi a jelenséget.

A külkereskedelmi mérlegben mutatkozó deficit megértéséhez az alábbiakban néhány grafikát, gazdasági adatot és kiegészítő gondolatokat teszünk közzé, amelyeket ugyan Todd könyvében nem lehet megtalálni, de megkönnyítik a francia történész érveléseinek bemutatását.

A németországi bérkiadások enyhe kilengésekkel 1993 óta folyamatosan csökkenek, ami az állandóan növekvő produktivitás és a stagnáló bérek következménye. Ennek eredménye a német export felvirágzása és a vásárlóerő csökkenése. Az amerikai bérkiadások azonban azonos időintervallumban növekedtek, így termékeik nem versenyképesek a világpiacon.

A folyamat következménye, hogy az Egyesült Államokban az ipari árucikkgyártás növekedése messze elmarad az olyan ágazatok fejlődésétől, mint a kereskedelem, a szolgáltatás és a pénzügyi szektor.

Ezzel azonos mértékben nő a külkereskedelmi deficit, ami a múlt évben elérte az évi 500 milliárd dolláros csillagászati összeget.

Ezeket az adatokat a hétköznapi tapasztalatok is alátámasztják: a computer tajvani, a munkagépek Németországból, a robotok Japánból származnak.

Egyedül a processzorok (CPU) szűk szegmensén őrzi még az Egyesült Államok a monopóliumát, és még a Microsoft is tartja magát az operációs rendszerek s az irodai software-ek piacán, ha a Linux és társai már szorongatják is. Különben Amerika csak a régi időkből megmaradt járulékokért küzd: szerzői jogokért és szabadalmakért. Az amerikai kapitalizmus úton van a járulék-kapitalizmus felé. Az Egyesült Államok külföldre telepítette termelését, de ezzel elvesztette techológiai fölényét is.

Az Egyesült Államok természetesen nem adta fel harc nélkül egyedülálló fölényét a hightech-szektorban. Mindent megtett, amit csak lehetett: titoktartási szerződésekkel, exportkorlátozásokkal, ipari kémkedésekkel. Egyik sem járt sikerrel. Ennek oka a tisztán gazdasági faktorok mellett valószínűleg kulturális eredetű.

A "gazdaság" a mi meggyőződésünk szerint sem pusztán ontológiai jelenség, amelyet csak saját rendszerén belül lehet megfogni – ez legjobb esetben is csak egy használható szempont elenyésző tanulsággal. A valódi gazdaságot csak a vele összefonódó és egyenrangú faktorokkal lehet értelmezni, mint a politikai, mentális és demográfiai szempontok.

A szoftverfejlesztés példáján lehet ezt a legjobban bemutatni. Az amerikai felfogásban – talán a kaliforniai kivételével – a szoftver, mint minden más szellemi termék, csak olyan áru, mint a többi, arra kárhoztatva, hogy kereskedelmi cikk formájában pénzt hozzon előállítójának, lehetőleg rengeteg pénzt. A hagyományos európai és ázsiai felfogás szerint egy szellemi termék, mint a szoftver is, az emberiség közös tulajdona. Ez a felfogások között dúló háború az egyik oldalon a tulajdon-egoista gondolkodással, a másikon az egyetemesség és együttműködés elvével, meggyőződésünk szerint a definícióból adódóan csakis a kooperatív szemlélet győzelmével zárulhat.

Az új technológiák, vagyis a tudásalapú technológiák számára szükség van az egyetemes és együttműködő szemléletre. Nincs vállalat vagy ország, amelyik ezt a tudást monopolizálhatná. A modern technológia területén minden unilateralizmus kudarcra van ítélve. Az Egyesült Államok esetében a kísérlet már megtörtént. Mivel ez ellentmond a neoliberális ideológiának, az egoizmus és kirekesztés hatalmába vetet hitnek, nem lehet ennek a felfogásnak nagy jövője.

Az amerikai részvény-szárnyalás

Az Egyesült Államok elvesztette technológiai fölényét majdnem minden területen. Todd könyvében a Galileo európai szatellit-navigációs-rendszert és az Airbus sikereit hozza fel példaként.

Amerika a legkisebb erőfeszítés útját választotta. Kihasználta, hogy az Egyesült Államok maradt az utolsó világhatalom és a dollár voltaképpen a globális fizetőeszköz, s az erős dollár politikájára épített. Ez ugyan gyengítette az amerikai ipari termelést és ösztönözte az importot, amely a növekvő külkereskedelmi deficitet okozta, de a dollár természetes védett kikötővé vált, egy globális befektetési valutává. Az Egyesült Államok a külkereskedelmi hiányt sikeresen finanszírozta a tőkeimporton keresztül, ami a részvények emelkedését hozta, tovább növelve ezáltal a tőkebehozatalt, hogy a részvények még magasabbra emelkedjenek. Ez egy tíz éven át tartó tőzsdei emelkedéshez vezetett, ami 1999 végén megszakadt. Az index azóta "oldalazva" halad, de egyértelműen lefelé.

Az Egyesült Államok nem árukat exportál, hanem részvényeket. Ez a kivitel az 1991-es 35 milliárd dollárról 502 milliárdra emelkedett 2001-ben. Egy részvény megvásárlása azonban csak a legritkább esetekben fed valós befektetést egy vállalatba. A részvényvásárlás a legtöbb esetben "használt tárgyak" kereskedése, melynek során a részvényt az előző tulajdonosától vásárolják meg. Az eladó a bevételből utána bármit vehet kedvére: pulykasültet, vörösbort vagy egy új Porschét. Ennek egy történelmileg egyedülálló helyzet az eredménye: az Egyesült Államok a keynesiánus teória alapján a globális fogyasztás csúcsán áll, dolgoztatja az egész világot és hatalmas fogyasztói igényét más országok elitjének nyereségéből finanszírozza. Ez a pénz közhelyszerűen hiányzik a többi országból, míg ott a kereslet össze nem zuhan. Ez a halmozódó defláció minden pillanatban egy akut deflációs válság-spirált indíthat be.

Todd ezt a jelenséget mint a keynesiánus gazdaságpolitika globális példáját mutatja be: a globális kamattőkét felszívja az Egyesült Államok, és fogyasztássá formálja át. Az amerikai eladósodás ilyetén bemutatása számunkra igen figyelemreméltó. Megválaszol ugyanis néhány megoldhatatlan kérdést:

Miért állnak az Egyesült Államokon kívül a világ vezető ipari országai mind egy deflációs válság szélén?

Miért vall kudarcot minden, az amerikai gazdaságpolitikából tanulni kívánó kísérlet?

Miért nem létezik más keynesiánus gazdaságpolitika Európában?

Miért nem tud látszólag szabadulni Németország a megállíthatatlan hanyatlástól?

Az Egyesült Államok helyzete hasonlít a Római Birodaloméra. Róma is az egész akkoriban ismert világ termékeit fogyasztotta, míg maga nem állított elő semmilyen terméket. Van azonban egy különbség: a leigázott népek, elitjük és alattvalóik egyaránt nagyon jól tudták, milyen adót kötelesek Rómának fizetni. Napjainkban azonban a populista gazdasági magazinok azt a naiv hitet táplálják, hogy a Wall Streetre áramló pénzt termelő részvényekbe fektetik. Ezt a hitet, véleményünk szerint, különböző más mítoszok tovább erősítik.

A posztindusztriális társadalom mítosza

Az amerikai gazdasági csodáról szóló mítoszokat könnyű egyetlen sémában összefoglalni: Mi még nem jutottunk el erre a szintre. Az Egyesült Államok egyedülálló helyzetét történelmi fejlődés mintájává stilizálják, például az amerikai ipar lesüllyedéséből és a szolgáltatói szektor felfúvódásából egy új történelmi korszakot vélnek kiolvasni, és rögtön kitalálnak hozzá egy új társadalmi berendezkedést: a posztindusztriális társadalmat.

A technikai szerkezetváltozás valóban a Ford-féle ipari berendezkedés végét jelenti. Egyszóval nem az ipartól való teljes elfordulást, hanem az ipar újraszervezését. Ennek védjegyei a kutatás, fejlesztés és termelés szorosan együttműködő struktúrája, melyet kis és alakítható egységekbe szerveznek.

A Ford-típusú ipar megszűnése munkavállalók hatalmas tömegét taszította a munkanélküliségbe. Hogy az új termelési struktúrák létre tudnak-e hozni azonos mennyiségű munkahelyet, még a jövő kérdése, az azonban bizonyos, hogy a képzettségi követelmény jelentős változáson megy majd át. Képzetlen kisegítő-munkaerőre aligha lesz igény.

Az önállósult tőkeáramlások azonban elferdítik a képet, és a valós gazdasági fejlődéssel ellentétesen mozognak.

Az Új Gazdaság (New Economy) válsága bizonyos kétségeket támasztott az amerikai gazdaság jövőjével kapcsolatban. Az Enron-botrány, leleplezve az amerikai tulajdon-egoizmus viszonyát az új technológiákhoz, bemutatta az amerikai csoda sebezhetőségét a hűbéres államok elitjének.

Az amerikai paranoia

Az elmúlt 15 év fejlődése Todd számára nem más, mint a teljes amerikai gazdasági függés kialakulása. Ki vannak szolgáltatva az áruimportnak, nem csak az olaj esetében, ez minden termékre vonatkozik, és ki vannak szolgáltatva a tőkeimportnak. Egész eddigi történelmükben gazdaságilag önellátóak voltak. A második világháború után alakult ki az a hatalom, amely ebből az önellátásból táplálkozott, illetve a kapitalista nemzetek számára felépített Szovjetunió elleni védőbástya szerepéből. Erősek voltak, és szükség volt rájuk. A Szovjetunió bukásával megszűnt védelmi szerepük és ezzel autarkiájuk.

A kényelmes út, amelyet az Egyesült Államok a Szovjetunió bukása után választott, egy ellentmondásos helyzethez vezetett. A termelés áthelyezése a perifériára szemben áll azzal a szándékkal, hogy a perifériát ellenőrizni tudja a hatalmi központ.

A periféria technikai szaktudással gazdagodik, és ezzel hatalomra tesz szert, másik oldalról a globális tőke centruma veszít elsőbbségéből. Az euro bevezetésével megszűnik a dollár monopóliuma, és ezzel valószínűleg a látszólag végtelen tőkeimport is. Európa kiszabadul az ellenőrzés alól, Oroszország újra megerősödik, Kína megállíthatatlanul gazdasági nagyhatalommá válik, Japán pedig legyűrhetetlen.

Mindezek az átalakulások az Egyesült Államokat egy mélyen paranoid válságba sodorják. Amerika válasza a kétségbeesett és hibrid vágy az imperialista érdekérvényesítés világméretű megvalósítására.

Belpolitikailag először a demokrácia sérül, nő a diszkrimináció, mint például a feketék és latinok kirekesztése. Ez a belpolitikai rasszizmus egybeesik a világ feletti imperialista uralom vágyával. A palesztinok izraeli diszkriminációja így válik példaértékűvé. (Érdekes módon a ZEIT 2003. március 27-i recenziója, amely a központi érvelést még csak megközelítően sem képes visszaadni, Todd e kritikus megjegyzésében látja meg a szerző mint Amerika- és Izrael-ellenes gondolkodó elítélésének lehetőségét.)

Az Egyesült Államok valós ereje azonban nem elegendő, hogy kiépítse a globális imperializmust. Ez a gyengeség és paranoid hatalom utáni vágy készteti Amerikát a felsőbbrendűség teátrális szimulálására, a teátrális mikro-militarizmusra. Az Egyesült Államoknak nincs imperialista stratégiája, mindössze káoszt tud kelteni mindenütt, ahol a lehetőség adott erre, hogy utána megkerülhetetlen rendteremtőnek állíthassa be magát. Véleményünk szerint, az Egyesült Államok stratégiája mindig is arra épült, hogy az ellenfél legyengítésével biztosítsa saját erejét. Ez a stratégia azonban valós hatalmat követel meg. Amilyen sebességgel ez az erő apad, úgy válik e stratégia irracionálissá.

Az Egyesült Államok teátrális mikro-militarizmusa szövetségbe kényszeríti az eurázsiai hatalmakat.

Mindezek előrelátható következménye egy multipoláris világrend lesz, amelybe az Egyesült Államok is kénytelen betagolódni. A regionális gazdasági centrumok újra kifejlesztenek egy keynesiánus politikát, a demokráciát előmozdító gazdasági protekcionizmussal egyetemben. Az ENSZ a jövőben sokkal fontosabb szerepet játszik majd.

Ezzel azonban tarthatatlanná válik a globális Wall Street-i keynesiánus gazdaság. Az Egyesült Államok kénytelen lesz újraorientálódni, és újra kivenni a részét a termelésből. Todd számára ez nem elvi probléma, bár becslései szerint az amerikai életszínvonal 15-20%-ot esik majd vissza, ha megpróbálják kiegyenlíteni az ország külkereskedelmi mérlegét, hiszen ezzel elmaradna a tőkeimport. Az amerikai alkalmazkodóképesség azonban ezt a feladatot is meg fogja tudni oldani. Mi úgy gondoljuk, ezen a ponton lehetünk szkeptikusabbak is. Az Egyesült Államokban azért létezik egy igen militáns és fegyveres rasszizmus.

Az Egyesült Államok még őrzi globális légifölényét, még a fejekben is, de a szárazföldön már teljesen más a helyzet. A teátrális fellépés és hangoztatott magabiztosság, illetve a tényleges hatalom között tátongó űr fatálisan emlékeztet a Szovjetunió utolsó éveire. A "transzatlanti barátság" imamalma felébreszti emlékünkben a "Szovjetunióhoz kötődő megbonthatatlan barátság" állandó ismétlését. A hasonlóság egészen a szóhasználat apró részleteiig tart. Todd párhuzamot lát az Egyesült Államok gazdasági mutatóiban is, amelyek szerinte napjainkra épp annyira megbízhatóak, mint a késői SZU tervgazdaságának adatai.

Egy alternatív látásmód: az elit neoliberális diktatúrája

A zürichi székhelyű WOZ vitát indított Todd könyvéről. Az első hozzászóló Oliver Fahrni volt A vár felhúzza a csapóhidat című vitaindítójával. Fahrni alaptézise: nem elsősorban az Egyesült Államokról van szó, hanem a globalizált elit polgárháborújáról az emberiség többi része ellen.

A globalizáció valóban szociális földrengés: a tőke jelentős része függetlenedett a társadalomtól, vagyis az emberiség pont azon politikai szervezetétől emancipálódott, amely a tőkét részben létrehozta. 1985 és 1995 között több transzatlanti vegyesvállalat jött létre, mint az azt megelőző kétszáz évben. Ma ezek a cégek a világ termelésének ötven százalékát gazdálkodják ki. Olyan gazdaság jött létre, amely minden politikai befolyástól függetlenítette magát.

A Wolfowitz és Kristol köré szerveződő jobboldali forradalmárok úgy gondolják, a világ előtt álló alternatíva: vagy szakítanak a piacgazdasággal (amit nem akarnak), vagy helyi háborúba sodorja a világot a növekvő szociális különbség, és az erőszak terjedése. Utóbbi miatt van szerintük szükség a fegyverkezésre. A vár felhúzza a csapóhidat. A kapuval elzárt közösségek (Gated Communities) adják az elit eljövendő életformáját. Amerika nem területi terjeszkedésre vágyik. Imperializmus-elképzelése már nem amerikai – pusztán egy próbálkozás, hogy felajánlja magát a globalizált elitnek mint az erőszak monopolistája. Hogy ez a terv sikerülhessen, ellenségeket kell kreálnia, véli Fahrni.

Mi kételkedünk ebben az okfejtésben. A piacgazdaság valóban azonos a globalizmussal? Hogyan lehetne a piacgazdaság strukturális keresletproblémáit megoldani keynesiánus megoldások nélkül, vagyis anélkül, hogy a kamattőke fogyasztói keresetté válna? Ez Todd elméletének erős oldala, Oliver Fahrni azonban sajnos nem foglalkozik ezzel az okfejtéssel. Az elit diktatúrája nem segíthet megoldani ezt az elvi problémát.

Működhet-e egy Ford-féle felfogás utáni gazdaság mint az elit diktatúrája? Léteznek-e együttműködő struktúrák egy neoliberáis helyzetben? Technológiailag Németország és Japán áll az élen, két olyan ország, amely elkötelezte magát a neoliberalizmus mellett. A kapuval elzárt közösségek az Egyesült Államokban és Dél-Amerika egyes országaiban léteznek, vagyis olyan államokban, amelyek gazdasága leszálló ágban vagy romokban van.

(Fordította: Gergely Márton)

E számunkban két olyan témát tűzünk napirendre, amelyekkel valószínűleg hosszabb ideig foglalkozunk majd. Az egyik az amerikai társadalom és politika elemzése. Az iraki háború felértékelte a biztonságpolitikai elemzőket, valamint az arab-iszlám világ, illetve általában a Közel-Kelet szakértőit. Legalább ennyire fontos azonban, hogy az Egyesült Államokkal kapcsolatos ismereteinket felfrissítsük, s a napi sajtó felszínes tudósításainak kontrolljaként tulajdonképpen újratanuljuk Amerikát. A másik téma az államszocializmus, annak társadalomelméleti összefüggés-rendszere. Kérdés, eljött-e az idő arra, hogy erről akár történelem-filozófiai mélységekig hatolva gondolkodjunk újra, de immár kilépve a korábbi sémák és ellensémák világából. Szigeti Péter – lapunk hagyományai alapján szokatlanul hosszúnak mondható – tanulmánya vitaindító is egyben, amelyhez a következő számokban hozzászólásokat szeretnénk közölni.

Tartalomjegyzék

1. Andor László, Farkas Péter, Csáki György : A globalizáció és fenyegetései (A világgazdaság és a gazdaságelméletek zavarai)
2. Alan Johnson : Kulturális hidegháború: Faust, a dudás és a dallam
3. Szigeti Péter : Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok
4. Borisz Kagarlickij : Mi maradt a szovjet kultúrából?
5. Jeffrey C. Goldfarb : Hogyan legyünk „intelligensen” Amerika-ellenesek?
6. Richard de Zoysa, Otto Newman : Globalizáció és Hollywood
7. Edward W. Said : Másként látni Amerikát
8. Emir Sader : A latin-amerikai baloldal sorsdöntő éve
9. Krausz Tamás : Az Irak elleni háború értelme és jelentései – hat tételben
10. Trencsényi László : Van-e a közoktatásban baloldali alternatíva?
11. Pirityi Sándor : Megsemmisítés és megsemmisülés, terrorizmus és önfeláldozás, elrettentés és biztonság a hidegháború után
12. I. Magyar Szociális Fórum : Az I. Magyar Szociális Fórum Zárónyilatkozata
13. Buzogány Áron : A Birodalom nem vág vissza
14. John Lea : Szocializmus vagy barbárság?
15. Christoph Stein, Ulrich Berger : Operett-imperializmus

Az Eszmélet Baráti Körben lezajlott beszélgetés szerkesztett változatában Farkas Péter ismerteti azonos című könyvének (Aula Kiadó, Budapest, 2002) téziseit, melyekre Andor László és Csáki György válaszol.

Farkas Péter: A globalizációval foglalkozó szakirodalom bőséges, de szűkös a baloldali nézőpontú elemzés. Ennek oka az, hogy a hagyományos politikai baloldal nagy része a ma már konzervatív társadalmi-gazdasági filozófia, a liberalizmus bűvkörébe került. Súlyos ára lehet, ha a szocialista-szociáldemokrata baloldal nem ocsúdik fel időben, nem vállalja saját történelmi szerepét és lehetőségeit, s a kezelhetetlen helyzeteket a jobboldal illetve a szélsőjobboldal használja ki saját céljaira. Szerencsére a Szociális Világmozgalom képében új baloldali kapitalizmus-kritikai mozgalom születetett és erősödik világszerte.

Könyvemben tehát vállaltan baloldali nézőpontból vizsgálom a globalizációt és a már széles körben felismert, ellentmondásos hatásait. Mégpedig vállalva a ma divatos értékelméletekkel szemben a munkaérték-megközelítést.

A könyv három fejezetéből az első a globalizáció fogalmával, hatásmechanizmusaival, következményeivel foglalkozik. Szerintem a globalizáció alapjában véve gazdasági meghatározottságú fogalom, amelyet tendenciaszerűen a társadalmi, politikai, kulturális folyamatok és hatások is követnek. Tulajdonképpen az emberiség egész fejlődéstörténete is értelmezhető globalizációként – amiről ma globalizációs korszakként beszélünk, az tulajdonképpen a folyamat kiteljesedése. A kapitalizmus egyfajta új korszaka (részleges formaváltozása), amelyben a transznacionális társaságok soha nem látott nagy konglomerátumokban egyesülnek, a tőkekoncentráció és centralizáció minőségileg új szintje jön létre. Ezen óriásmonopóliumok tevékenységüket immár világméretekben optimalizálják. E korszakot már nem egyszerűen az ún. termelési tényezők (áruk, tőke, munkaerő) országok és térségek közötti áramlása jellemzi, hanem a gazdasági viszonyok (tulajdon, termelés, pénzügyi folyamatok) új minőségi szintet jelentő nemzetköziesedése, egységesülése. E korszakban soha nem látott tőke-túlfelhalmozás valósul meg, melynek a pénzügyi luftballon az egyik konkrét megnyilvánulása. Mindezen folyamatoknak a liberalizáció és a mögötte álló neoliberális gazdaságfilozófia biztosít mozgásformát.

A múlt század hetvenes éveitől számítható transznacionális kapitalizmus korszaka a profitrátának a technikai fejlődéssel és a piaci versennyel összefüggő időszakos süllyedő tendenciája ellensúlyozását és az USA világgazdasági szerepének megerősítését szolgálta. (Ez utóbbi eredményeit az USA most érvényesíti politikailag az Irak elleni neo-imperialista háborújával.)

A könyvben szerepelnek a világgazdasági globalizációt érzékeltető statisztikák is: a kereskedelem, az ipari termelés és az ipari export, a nemzetközi pénzügyi áramlások történeti mutatószámai, az adósságválság s az országokon belüli és az országok-országcsoportok közötti jövedelmi különbségek növekedése, a hierarchikus világrend és mindezek elemzése is. Továbbá a szakirodalomban talán elsőként, pontokba szedve foglaltam össze azokat a folyamatokat, törvényszerűségeket, amelyek a fokozódó egyenlőtlenségek ("jövedelem-lecsapolások") és feszültségek hatótényezői a világgazdaságban. Főbb területei: a közvetlen és a közvetett tulajdonnal összefüggő jövedelmek, a monopoljáradékok, az értéktörvény érvényesülése a helyi és a nemzetközi piacon (azaz a cserében), a pénzügyi globalizáció, a felhalmozási és a struktúra-fejlesztési külső hatások.

A könyv második fejezete azt mutatja be, hogy a világgazdaság a globalizáció korszakában olyan makro-egyensúlyi zavarokkal küzd, amelyek nagyobbak, mint minden korábbi időszakban. A világgazdaság és egyes térségei általános növekedési ütemei és megtakarítási-beruházási rátái csökkentek az utóbbi évtizedekben. A nemzetközi kereskedelmi és fizetési mérlegek egyensúlyi zavarai elmélyültek, az egész világ az USA túlfelhasználását-túlfogyasztását finanszírozta. Az ipari és szolgáltató kapacitások szerkezeti válsága és a fizetőképes kereslet elmaradása folytán hatalmas kapacitásfelesleg és egyes ágazatokban jelentős ipari túltermelés keletkezett. A pénzügyi luftballon felfúvódása, repedései, a pénzügyi spekuláció egyes térségek gazdasági válságát, a világ tőzsdéinek megingását okozta.

A világgazdaság feszültségei a hetvenes évek óta azért halmozódtak, azért kulminálódnak a jelenlegi világgazdasági válságban, mert a kapitalizmus új működési módokkal, eszközökkel tovább görgette azokat. Ilyen volt 1. maga a tőkepiaci globalizáció; 2. az egyébként kiselejtezésre ítélt technikai-termelési eszközök áttelepítése az olcsó bérű országokba, 3. ugyanakkor a fejlett országokban a technikai megújulás – ciklustól független – permanenssé válása; 4. a termelés anyag- és energiaigényességének csökkentése; 5. a vállalati összeolvadások és felvásárlások (koncentráció); 6. az államok, vállalatok és a lakosság fejlett országokban, különösen az Egyesült Államokban jellemző eladósodása; 7. a liberális jelszavak ellenére az állami beavatkozást jelentő, keresletet ösztönző keynesi gazdaságpolitika alkalmazása; 8. új "fogyasztói piacok" megteremtése, illetve meghódítása (elsősorban Délkelet-Ázsiában és a volt európai szocialista országokban).

A második fejezet egyébként sorra veszi a kilencvenes évek jelentősebb regionális és világméretű recesszióit, a jelenlegi általános válság jellemzőit, és megpróbálja felvázolni a perspektívákat is. A véleményem az, hogy rövid- és középtávon a kilábalás, különösen a hadikiadások növekedése árán, talán biztosítható, de az a világgazdasági aránytalanságok és feszültségek újabb halmozódásával járna együtt. E tekintetben Immanuel Wallersteinre hivatkozom, aki szerint a kapitalizmus az ezredforduló táján az utolsó mintegy ötven éves ún. Kondratyev-ciklusba került, ugyanis minden társadalom eljut odáig, hogy saját eszközeivel már nem tudja kezelni feszültségeit.

A gazdaságelméletek fél évszázados áttekintését adja a harmadik fejezet. Pontosabban azt összegzi, hogy milyen nézetek, iskolák voltak az állam és a piac szerepéről, és hogy mennyire hatottak a gazdaságpolitikai gyakorlatra. A végkövetkeztetés szerint, a hetvenes évekre a keynesi tanokról bebizonyosodott, hogy a nemzetgazdaságok és a világgazdaság változó feltételei között már nem alkalmasak a korábbi viszonylag egyenletes gazdasági növekedés és viszonylagos egyensúly fenntartására. A kilencvenes évek eleji nagy depresszió nyomán a neoliberális-monetarista kísérletről is kiderült, hogy nem tud tartós stabilitást és prosperitást nyújtani. A gazdaságelméletek zavarba kerültek, a főbb iskolák engedményeket tettek egymásnak. Mindennek gyakorlati leképezését a "policy mix" alkalmazása jelentette a fejlett országokban – még ha erről nem is beszéltek szívesen. Nem, mert az elmaradott és a félperifériás országokban, valamint a nemzetközi gazdasági tárgyalásokon továbbra is az erőseknek kedvező liberális elveket erőltették.

A kötet végén az elmaradott országokra kidolgozott fejlődéselméletekről is szó esik. Elemzésem és véleményem szerint az elmaradott országok felemelkedését, iparosítását szolgáló fejlődéselméletek legfeljebb a kezdetekben hatottak a függetlenségüket elnyert fejlődő országokban, az idő múlásával, különösen a globalizációs-liberalizációs korszakban egyre kevésbé. (Az újonnan iparosodó országok éppen piacvédő politikával és nemzetközi politikai támogatással váltak kivételezetté.) Egyetértek Björn Hettnével, a fejlődéselméletek egyik kiváló ismerőjével-feldolgozójával, hogy a fejlődéselméletek által felvetett problémák létezőek, de a jelenlegi világrendben nincs "politikai relevanciájuk". Nem annyira a fejlődéselméletekkel volt baj, inkább a nemzetközi gazdaság hierarchikus, torzító és kizsákmányoló kényszermechanizmusaival. Azzal hogy az egyébként elkerülhetetlen világgazdasági globalizáció jelenlegi rendjében a multinacionális tőke szűk profitérdekei érvényesülnek, s mindent, ami ezt akadályozhatja – így a perifériák felemelkedését, az ezt szolgáló védekezőbb állami gazdaságpolitikát – félresöpör.

Andor László: Az utóbbi években tucatnyi könyv jelent meg a hazai boltokban a globalizációról, és ezek nagy része valamilyen formában a címében is jelezte, hogy kritikusan viszonyul a vizsgált jelenséghez. Ebbe a sorba lépett be Farkas Péter könyve, amelyről első látásra, a könyv kézbevételekor nem is látszik, hogy pontosan miben fog mást mondani, mint a korábbi hasonló munkák. Véleményem szerint ennek oka az, hogy Farkas Péter könyvének szerkesztése elrejti, hogy valójában miről is szól a könyv, hogy ténylegesen mire keres választ a szerző a műben. A három rész közül az első a világgazdaság globalizálódását írja le, a második a globalizált világgazdaság jelenkori feszültségeit, a harmadik pedig a világgazdasági elméletek fejlődését foglalja össze. Miért csalóka ez a sorrend? Elsősorban azért, mert az első két rész a közelmúltról és a jelenkorról szól, a harmadikban azonban a bemutatott elméletek döntő többsége az ötvenes-hatvanas évekből származik, s a kilencvenes évekből alig akad egy-két említett szerző.

Farkas Péter nem titkoltan Szentes Tamás és Kollár Zoltán elmélettörténeti munkáira támaszkodik, és ezeken érdemben nem is lép túl. Ebből is érezhető az a hiány, amely az elmúlt húsz év világgazdasági eszmetörténetének nélkülözéséből fakad Magyarországon. Emiatt talán nem nevezhető rossznak, hogy az elmélettörténeti rész a kötet végére került, tulajdonképpen egy nagyra nőtt függelékként. Másrészt azonban az elmélettörténeti rész első helyre sorolása nyilvánvalóvá tette volna, hogy Farkas Pétert ugyanaz foglalkoztatja, ami az általa idézett svéd Björn Hettnét. Kettejük kérdése így szól: vajon relevánsak-e a fejlődéselméletek az ún. globalizáció után is? Hettne válasza igenlő, és senki nem lepődhet meg azon, hogy ezzel Farkas egyetért, ha már egyszer olvasta az előző két fejezetet.

Az elmélettörténeti szálak kibontatlanságából fakad, hogy Farkas ugyan felvázolja az ún. neoklasszikus ellenforradalommal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, de nem szól azokról a szerzőkről (McKinnon, Krueger, Lal, Little, Bauer, Dornbusch stb.), akik ezt a fordulatot kifejezetten a fejlődéstanulmányok terén, a korábban széles körben elismert keynesiánus és újbaloldali irányzatokkal szemben véghezvitték. Ezek megismertetése a hazai szakmai közvéleménnyel azért is rendkívül fontos lenne, hogy lássuk: a kilencvenes évek globalizáció-ideológusai a rendszerelemzés és a gazdaságpolitika tekintetében nem sok újat mondtak, inkább csak megfejelték a korábban már összegyűjtött neoliberális receptúrát a szükségszerűség és az alternatívanélküliség téziseivel (hivatkozva az ún. információs forradalomra és az etatista szocializmusmodell összeomlására).

Annak ellenére, hogy Farkas Péter nem teszi explicitté a könyvében, milyen konkrét eszmetörténeti előzmények után és kontextusban írta művét, az első két részben mesteri elemzését mutatja be a világgazdaság fejleményeinek. Az első részben gyakorlatilag megadja a maga globalizációértelmezését, a másodikban pedig bemutatja a mai világgazdaság válságmechanizmusait. A definíciós problémán, amely a hasonló témájú könyvek egyik legsúlyosabb kérdése, Farkas hamar túljut. A globalizációt mint transznacionális monopolkapitalizmust határozza meg, amely nem az égből pottyant, hanem konkrét történelmi előzményei vannak (ti. a kapitalizmus korábbi fejlődési szakaszai). Innentől fogva a globalizáció szó használata tulajdonképpen fölöslegessé is válik, hiszen semmi olyan többlet nem kapcsolódik hozzá, amely a transznacionális monopolkapitalizmus kifejezésből ne lenne érthető. Egyetlen ok, ami miatt mégis elfogadhatjuk használatát, az, hogy jóval rövidebb, mint a precízebb formula. Ezzel a szemlélettel Farkas explicite ugyan nem, de implicite közel kerül Immanuel Wallersteinhez, aki szerint a globalizáció szó nem fed valóságos tartalmat, pusztán csak olyan fázisát jelenti a világkapitalizmus fejlődésének, amelyben a nemzetközi nyitottságot, a liberalizációt pártoló erők vannak offenzívában, és ennek megfelelően fogalmazzák meg ideológiájukat.

A válság elemzése a Farkas által művelt "baloldali globalizációkritika" egyik fő motívuma, és ez talán a legfontosabb mozzanat, amely alapján megközelítése szembeállítható a különféle liberális világrendszer-felfogásokkal; ezeket tekintjük főáramnak, illetőleg globalizáció-apológiának. Utóbbiakban a válságok csekély szerepet játszanak, és akkor sem a globális rendszer jellemzőiként jelennek meg.

A globalizáció apologétái implicite két fontos állításra támaszkodnak. Az egyik: minden válság elmúlik. A másik: a válságok után a növekedés mindig folytatódik. Következtetés: a rendszer jól működik, és ha netán valaki a maga helyzetét nem tartja kielégítőnek (méltányosnak stb.), nem a rendszerben, hanem az illető egyénben (vagy egyének csoportjában) kell keresni a hibát.

A globalizációra vonatkozó elméleti-ideológiai irányzatokat az Eszmélet egy korábbi (55-ös) számában elemeztük. Ezek a megközelítések nemcsak a kritikus jellegük intenzitása vagy radikalizmusa szempontjából állíthatók sorrendbe. Azt is mondhatjuk, a különböző irányzatok eltérő mélységben látják át a világgazdaság szerkezetét. Az imént jellemzett liberális felfogás képviselői (a "globalizátorok") leginkább csak a felszínt ragadják meg. Ennél mélyebb áttekintésre ad alkalmat a keynesi gyökerű "pénzügyi strukturalizmus", amely a közelmúltban az ún. valutaválságokat elemezte, ezeken keresztül mutatva be a világgazdaság szisztematikus egyensúlytalanságait. Még mélyebb és komplexebb elemzést a történeti szociológiai ihletettségű fejlődéskutatás ad, ahol az előbb említetteken túlmenően a teljes gazdasági-társadalmi kontextus vizsgálatára nyílik lehetőség. Itt szembesül egy komoly dilemmával minden közgazdász szerző, hiszen ezen a szinten csak politikai, társadalmi és történeti gazdaságtan lehetséges (à la Polányi, Wallerstein, Cox stb.), amit azonban még a nyitottabb szellemiségű szakkönyvkiadók sem könnyen fogadnak be.

Maga Farkas Péter megáll a közgazdasági és a társadalmi struktúrák határán, vagyis könyvét megtartja szigorúan a közgazdaság-tudomány szűkre szabott diszciplínájában. Ezáltal szükségképpen korlátozottan tudja csak teljesíteni a címben vállalt feladatot, vagyis bemutatni a globalizáció fenyegetéseit, hiszen azok jelentős része nem a szűken értelmezett gazdaság szférájában ragadható meg, hanem éppen a gazdasági rend szociális, morális, politikai és ökológiai következményeként, nem is beszélve a háborúkról. Ezekre a dimenziókra utalásokat tesz a szerző, ennek ellenére a szöveg – az önként vállalt diszciplináris korlátok miatt – elmarad attól, amit a cím ígér.

A könyv drámai tetőpontja a második rész vége (142-195. o.), amelyben Farkas Péter a mai válság mélységeit mutatja meg kellő szakszerűséggel. A válság görgetésének koncepciója valószínűleg az az újdonsága a könyvnek, amely a leginkább kuriózumnak számít, vagyis amelynek hasonlóan részletes és igényes kifejtésével másutt nem találkozunk a hazai szakirodalomban. (A válság táplálta globalizáció fogalmával találkozhattunk Lányi Kamilla írásaiban, ám azok nélkülözték azt a megfigyelést, miszerint az 1990-es évek pénzügyi válságai láncolatot alkotnak, sőt folytatását jelentik a megelőző évtized globális adósságválságának.)

A bemutatott szerkezeti és működési válság Farkas értelmezésében (logikusan) globális kezelést feltételez. Itt olyan szerzőkre támaszkodik, mint Stuart Holland vagy Soros György, akik az elmúlt évtized során az adósságválságból, majd a valutaválságból progresszív reformok szükségességére következtettek, és ezekről nagy terjedelemben értekeztek is. A mérsékelt, ámde következetes reformerekre való hivatkozások láttán feltehetjük a kérdést: igaz-e, hogy mindannyian keynesiánusok vagyunk? Valóban kialakult-e egyfajta konszenzus atekintetben, hogy aki a globalizáció (baloldali) kritikusának – tehát nem az egységesülő világgazdaság nacionalista ellenzékének – tekinti magát, annak nincs más választása, mint a keynesi alapokra helyezkedve, szolid állami szerepvállalást és nemzetközi szabályozást kezdeményezni?

Úgy látom, hogy a keynesi elmélet valóban egy széles platformot jelöl ki, de sok vele kapcsolatban a közkézen forgó félreértés, és ezek között van olyan is, amely felbukkan ebben a könyvben is. Megítélésem szerint például nem helytálló az a – lényegében Szentes Tamástól átvett – megállapítás, miszerint Keynes a maga munkásságát csak válságkezelő programként definiálta (236. o.), ugyanis a húszas évek kezdetétől fogva állást foglalt a nemzetközi pénzügyi reform mellett (vagyis az aranystandard ellen). Ez pedig nem egyszerűen egy, a nemzeti gazdaságpolitikáktól elszigetelt szférára vonatkozott, hanem éppen abból az igényből táplálkozott, hogy megteremtse az autonóm monetáris politika folytatásának külső feltételeit. Mégpedig függetlenül attól, hogy az egyes nemzetgazdaságok éppen a konjunktúra mely szakaszában találhatók (mellesleg az anticiklikus gazdaságpolitika Keynesnél ugyanúgy feladatokat ró a kormányokra a ciklus tetején, mint az alján). Keynes felfogásából tehát nem egyszerűen egy recessziók idején alkalmazható élénkítő recept következik, hanem egy megreformált kapitalizmusmodell, amelyben a külső és belső reform (nemzetközi intézményrendszer és nemzeti gazdaságpolitika) szorosan összefügg. Ezt érdemes lenne tudatosítani a szélesebb közvéleményben is.

Keyneshez kapcsolódva még egy dilemmát fel kell vetnünk. Kérdés ugyanis, hogy valóban megállíthatatlan folyamat-e a globalizáció (l. a könyv hátsó borítóját), amennyiben annak egyik meghatározó elemeként tekintünk a szabad tőkeáramlásra. A kapitalizmus globalizálódásának statisztikai megragadása fontos, de évszázados perspektívában valójában ciklikus mozgást mutat. Érdemes lenne megvizsgálni a szakirodalomnak azt a szálát, amely az 1930-as és 40-es évek változásait éppen hogy a korabeli globalizáció megfékezéseként, és gyakorlatilag visszafordításaként értelmezik. Ennek ugyanis nemcsak terminológiai következményei lehetnek.

Még egy szempontból érdemes méltatni Farkas Péter erőfeszítéseit. Ez a terület nem más, mint az elmélet és az empíria összekapcsolása. Ezek ugyanis többnyire elválnak egymástól a mai magyar közgazdaság-tudományi életben. Az elméletre szakosodott közgazdászokat találunk az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetében és néhány egyetemi tanszéken, más kutatóintézetek pedig inkább az elméletről leválasztott empirikus tanulmányokat űzik. Ilyenek a Kopint-Datorg, a GKI Gazdaságkutató Rt. vagy az MTA Világgazdasági Kutatóintézete. Farkas Péter munkahelye ez utóbbi, amiből azt sejtjük, hogy elsősorban nem a munkahelyi inspiráció hatására foglalkozik olyan elméleti kutatásokkal, amelyekre könyve épül. Mindenképpen érdemes azonban jelezni, hogy minőségileg más, vagyis sokkal érdekesebb, és ezért szélesebb körben hasznosítható elemzés születik akkor, ha a szerző képes a tapasztalatok sorba rendezésével összhangban elméleti téziseket megfogalmazni és nyomon követni.

Hogy egy zavaró tényezőt is említsünk: az alaposabb olvasó észreveheti, hogy hellyel-közzel névelírásokat talál (úgymint: "Ludvig" – 201. o.; "Stiglicz" – 137. o.; "Huffschmidt" – 184. o.; "Gorrz" – 219. o.). Ezek a második kiadásban nyilván javíthatók lesznek.

Csáki György: Farkas Péterrel vagy húsz éve vitatkozunk egymással a világgazdaság dolgairól. Én a pályámat huszonöt évvel ezelőtt mint fejlődéskutató kezdtem. Amikor aztán rájöttem, hogy Magyarországon ez az égadta világon senkit nem érdekel, akkor váltottam. Bár a huszonhetedik tanévemet tanítom – ezt tekintem hivatásomnak -, időnként kicsit hűtlenkedtem. Dolgoztam hét évig a GKI Gazdaságkutató Rt.-ben, ahol konjunktúraelemzésekkel és -előrejelzésekkel foglalkoztunk, s én a világgazdasági részeket csináltam egy kollégámmal. Akkor megtanultam: egy válságot nem lehet előre jelezni – legfeljebb ideológiai alapon.

Kiemeltem a könyvből öt kérdéskört, amelyekről beszélni szeretnék.

Az első a globalizáció. Hogyan definiáljuk a globalizációt? Andor Laci nemrégiben egy írásában rendkívül szellemesen vezeti le (annyira szellemesen, hogy mindjárt el is loptam, s megörökítettem a Kritikában), hogy a definíció tulajdonképpen előrevetíti, "mit is kell tenni" a globalizációval (én nem mondom, hogy vele szemben, ezt Farkas Péter mondja). Nos szerintem Farkas Péter nem definiálja pontosan a globalizációt, s ez nagy hiba. Egyetértek a történeti megközelítéssel – ennek sok jó példája van a szakirodalomban is. Például Balogh Andrásnak van egy csodálatosan frivol okfejtése arról, hogy a középkor volt a globalizáció igazi aranykora, mert azon a területen, ahol érvényesült, ott tényleg minden teljesen egységes volt: a jog a kánonjogon alapult, az értelmiség mindenütt latinul beszélt, ha valaki az egyik egyetemről átment egy másikra, ugyanott folytathatta a stúdiumait, a pénz is azonos volt, azzal a kis különbséggel, hogy melyik uralkodó arcképét verték az érme egyik oldalára stb.

A globalizáció lényegét azonban mégiscsak meg kellene határoznunk. Farkas Péternek abban igaza van, s itt a marxista hagyományt követi, hogy történelmi fejlődésről van szó, amely igen-igen hosszú, s abban is igaza van, hogy amióta egyáltalán kapitalizmusról beszélünk, "nemzeti" és "nemzetközi" mindig szorosan összekapcsolódott, s az "ínyencek" nem is igen választják szét, hogy mi volt előbb, a nemzetgazdaság vagy a világgazdaság – a kettő ugyanis együtt született. Ebben tehát igaza van, de azért mégis el kellene határolnunk, hogy mi a globalizáció – nemcsak mint korszak, hanem mint újfajta minőség is. Nos úgy vélem, Farkas Péter nem talál egy kellően szerencsés definíciót. A 32. oldalon azt írja: "a kapitalista gazdálkodásnak a tőke által vezérelt világméretű kiteljesedése, a világgazdaság egységbe szerveződése, nem egyszerűen a termelési tényezők (áruk, tőke, munkaerő)…" Az "áru" nem tudom, hogyan jön ide, miért termelési tényező az áru. Ez nyilván elírás. Tehát nem csupán ezeknek "országok, térségek közötti áramlása, hanem a gazdasági viszonyok, a tulajdon, a termelés és a pénzügyi folyamatok megerősödő nemzetköziesedése, egységesülése…" Sok pontatlanság van ebben, de nem akarok kötözködni… Mi értelme van azt mondani, hogy "a kapitalista gazdálkodásnak a tőke által vezérelt világméretű kiteljesedése"? A kapitalista gazdálkodást mi vezérli, ha nem a tőke? De nem ez a fő baj. Sokféleképpen lehet definiálni a globalizációt. Szerintem két dolog biztos – bár ettől még nem állt össze a definíció. Egyrészt hogy a transznacionális társaságok és a nemzetközi pénz- és tőkepiacok a globalizáció hordozói, a másik meg, hogy a globalizációt meg kell különböztetni a nemzetköziesedéstől. Ez nagyon lényeges kérdés, mert a nemzetköziesedés nemzetgazdaságok közötti kapcsolatelmélyülést jelent. A globalizációnak viszont éppen az a meghatározója, hogy túllép a nemzetgazdasági kereteken azáltal, hogy a transznacionális vállalatok a hordozói. Azt már csak félve teszem hozzá, hogy ha a te definíciód szerint fogjuk fel a globalizációt, akkor megkérdezem tőled, hogy szerinted az 1917 előtti és az 1990 utáni kapitalizmus között van-e különbség.

Farkas Péter: Van.

Csáki György: Ezt gondolom én is. Azután – éppenséggel a közös ősünk meg a közös gyökereink miatt is – a TNC-k és a pénzügyi szféra közötti összefonódást is nehéz lenne kihagyni. Mert imperializmus nélkül nincs globalizáció – mondom ebben a körben, félve használva a lenini terminus technicust…

A definíció után, a 33. oldalon Péter azt kérdezi, hogy "mi kényszerítette a kapitalizmust erre a részleges megújulásra a hetvenes évektől?" Most ezt "balról" bírálnám, mert szerintem a hetvenes és a nyolcvanas években még nem volt megújulás, ez egy zűrzavaros korszak volt, a huszadik századi kapitalizmus egyik legrosszabb időszaka. A kilencvenes évtizedben van inkább csak megújulás. (A nyolcvanas évek végén éppenséggel még mind a ketten azt hittük, hogy a nemzetközi adósságválságból nincs semmilyen kiút.)

Ott folytatja a 33. oldalon, hogy "most is elsősorban, mint korábban, mindenekelőtt a technikai fejlődés…" El kell azon gondolkodni, hogy van egy társadalmi formáció, amely válságról válságra bukdácsol, de azért részlegesen mindig megújul, mert folyamatos benne a technikai fejlődés. Itt is azt mondom, hogy pontosan körül kell határolni a fogalmat, kategóriát. Igazad van, hogy történetileg fogod föl, igazad van, hogy nem egy ma született dolognak véled a globalizációt, de időben is körül kell határolni. Mi volt az a technikai fejlődés, amely részlegesen segítette megújulni a kapitalizmust? Ez nem ugyanaz, mint a XIX. században. Akkor is volt egyfajta globalizáció; a történet a monopolizációval kezdődött.

Itt tennék egy kitérőt – ebben az esetben nem az egyet nem értés kedvéért. Van egy nagyon érdekes probléma a közgazdaságtanban, amikor történeti összehasonlításokat tesznek. Tudniillik a kapitalizmus aranykora – minden félreértés ellenére – a második világháború utáni negyedszázad volt, az 1974-76-os válságig. Ennek két vagy inkább három oka van: az egyik, hogy a második világháború után a gazdasági békét megteremtő fejlett tőkés országok tanultak az első világháború hibáiból, és egy kiegyenlített és kiegyensúlyozott újjáépítést tettek lehetővé. A másik két dolog a keynesiánus gazdaságpolitikák érvényesülése és sikere, illetve a jóléti állam kibontakozása. Ha 1950-től vesszük – mert statisztikailag ekkortól lehet jó idősorokat csinálni, addig a háborús újjáépítés vagy helyreállítás tartott -, de ha '45-től számoljuk, akkor még inkább, a fejlett országokban 4,5%-os volt az átlagos gazdasági növekedés, s egy óriási korszakváltás ment végbe. Ha 4,5%-os az éves átlagos gazdasági növekedés, ez azt jelenti, hogy a GDP tizenhat évente megduplázódik. Ez meg azt jelenti, hogy egy generáció alatt megnégyszereződött a GDP a fejlett országokban, és ezzel egyidejűleg, Amerikát leszámítva (egy kicsit ott is, de ott ez már megkezdődött a két világháború között), ez egy olyan tömegfogyasztási korszaka a kapitalizmusnak, ami páratlan volt. A kapitalizmus gyakorlatilag leküzdötte a tömeges szegénységet, ez teljesen egyértelmű. Teljes foglalkoztatás közeli helyzetben olyan fogyasztásbővülést hozott – és ebben minden benne volt: a jólét, a biztonság, a fizetett szabadság, a nyugdíj stb. -, hogy ilyen azelőtt soha nem volt. Péter rosszul tudja, ne higgyenek neki: az első világháborút megelőző negyvennégy évben, 1870-től 1914-ig az USA-ban volt 2,5%-os a GDP éves átlagos növekedési üteme, ez volt akkor a világ leggyorsabban fejlődő országa. A világgazdaságra 2% alatti szám adódik. Ez is mutatja, hogy milyen óriási dinamikával fejlődött a világgazdaság a második világháború után. Miért mondom ezt el? Két okból. Egyrészt azért, mert botránkoztattam már meg rendes, jobboldali magyar polgárokat azzal, hogy elmagyaráztam nekik: a Kádár-rendszert azért szeretik a magyarok, mert a Kádár-rendszerben is ilyen növekedési ütem volt, megnégyszereződött a jövedelem, s erre is hozok példákat. Nyugat-Európában a kocsit meg a tartós fogyasztási cikkeket. De Magyarországról is tudok példákat hozni: nem vályoglakás, vízvezeték… Ezt nem lehet elfelejteni. De senki ne hasonlítson soha semmilyen növekedési ütemet a második világháború utánihoz, mert az egyszer volt a világgazdaságban. Soha azelőtt nem volt ilyen. A XIX. századi angol kapitalizmus másfél százalékos éves gazdasági növekedéssel volt a világ ipari műhelye, kereskedelmi központja meg legnagyobb befektetője. Ilyen átmeneti, kegyelmi időszakokban lehet ennél lényegesen gyorsabb növekedés. A világgazdaság növekedésének természetes üteme nem a 4,5-5, hanem a 2,5%. Különben megjegyzem, hogy a kilencvenes évtizedben például Amerikában magasabb volt a növekedési ütem még az 1950-74 közöttinél is, de ez egy speciális eset volt.

Még egy dolog nagyon fontos: hogy miért lett vége ennek a rendszernek. Itt sem értek egyet Farkas Péterrel, vagy én másképpen fognám meg ezt a dolgot. Szerintem, a Bretton-Woods-i rendszer az eltérő ütemű inflációk miatt dőlt össze. Rögzített árfolyamrendszer nem tartható fönn akkor, ha számottevően eltérő a vezető országok inflációs rátája. Gondolják meg, hogy az Európai Gazdasági Közösségen belül Olaszországban tartósan két számjegyű volt az infláció, Németországban meg tartósan másfél százalék. A németek az első világháború utáni hiperinfláció miatt nagyon allergiásak az inflációra, már 3-4%-tól nagyon idegesek. Az olaszok meg derűsen, kedélyesen el voltak a tíz-tizenkettővel is. De mi volt ennek az inflációnak az oka? Ennek alapvetően a keynesiánus gazdaságpolitika volt az oka, a keresletvezérelt gazdaságpolitika. A keynesiánus rendszer definíciószerűen inflációs hajlamú. Ezzel az a nagy baj, hogy az infláció nem forradalmasítja a tömegeket; Magyarországon sem értik meg az emberek, hogy az inflációban mennyit veszítenek. A Bokros-csomag tényleg elvett 26 milliárdot a magyar egészségügyből, de az infláció 70 milliárdot vett el, ám az egészségügyi dolgozók szakszervezete ezt nem tartotta számon, mert az ilyesmi nem olyan "egyértelmű". A vállalkozók, a befektetők nagyon nem szeretik az inflációt, mert bizonytalan a beruházás megtérülése. Piacgazdaságban, a tőkén alapuló gazdaságban nagyon nehezen lehet tolerálni az inflációt.

Most néhány szót a válságról. Farkas Péter könnyen dobálózik a válság szóval. Le kellene írnia, hogy mit nevez válságnak. Mert egészen elképesztő dolgokat is leír, hogy tíz recesszió volt az USA-ban 1945 óta, meg állandóan válságok vannak, meg a világ most, az ezredfordulón is… Ugyanakkor a globális világgazdaság – írja Farkas Péter – "a globalizáció formájában, annak sokoldalú összetevőivel együtt megfelelő mozgásformát talált saját továbbfejlődéséhez. Ezzel azonban – teszi hozzá – nem oldotta meg a történelem fejlődésével együtt járó ellentmondásokat, csak továbbgörgette azokat. Továbbra is jelen van a gazdasági fejlődés ciklikussága, nem tűntek el a válságok, nem szüntette meg a bővülő termelés és a piaci kereslet közötti ellentmondást, nem szűnt meg a technikai fejlődéssel is együtt járó nyomás a gazdaságosságra." Itt az a probléma, hogy valahogyan azért a szövegben a kapitalizmus mindig mozgásformát talál magának a túlélésre. Tehát egyelőre, kedves Krausz professzor, még semmi sem volt a kapitalizmus után. Ez itt a nagy probléma. El kell tudni dönteni, mi az, hogy válság. El kell tudni dönteni, hogy mikor beszélünk világgazdasági válságról. Lehet-e egy válság a globalizáció körülményei között regionális, tehát földrajzilag korlátozott? Korlátozódhat-e ágazatokra? Hogyan különböztetjük meg a válságot a recessziótól stb. Én nem a teljesen technikai jellegű amerikai definíciót akarom használni. Az amerikaiak azt mondják, hogy recesszió akkor van, ha a GDP két egymást követő negyedévben kisebb, mint az előző negyedévben. Ezt sehol a világon máshol nem használják, csakis Amerikában, a világban mindenütt az előző év azonos negyedévéhez viszonyítják a GDP nagyságát. Ezért aztán az USA-ban sokkal gyakrabban van recesszió, mint a világban bárhol másutt. Nem akarom megbotránkoztatni azokat, akik még esznek, de elmondom, hogy Magyarországon, az amerikai számítás szerint, recesszió volt 2001-ben, mert két egymást követő negyedévben kisebb volt a GDP, mint az előzőben.

Nem tekinthetünk el az amerikai gazdaság félelmetes flexibilitásától, csaknem "korlátlan" alkalmazkodóképességétől, kiemelkedő innovativitásától. Ennek egyik eleme valószínűleg a rugalmas munkaerőpiac, ami egy európai ember számára tolerálhatatlan, gusztustalan dolog. Ha csökken a rendelési állomány a detroiti autógyárban, akkor elbocsátanak néhány száz embert, s ha nő a rendelés, visszaveszik őket – az USA-ban ez a szokás. Az állam nem vesz részt az oktatásban stb. De azért ez a dolog működik, szemben egy csomó derék európai dologgal, ami nem működik. Szóval, nem hiszem, hogy Farkas Péternek igaza lenne abban, hogy az amerikai gazdaság egyensúlyi problémái ma nehezebbek, mint a második világháború után bármikor. Nem volt tíz recesszió, legfeljebb növekedéslassulások voltak. Tíz éves a ciklus, Péter, nem volt minden ötödik évben növekedéslassulás sem. Semmi okunk nincs azt hinni, hogy ma nehezebbek a világgazdaság problémái, mint 1974-ben vagy '79-ben voltak. A kilábalás nem szokott lassú lenni. A recesszió előtt is meg után is az átlagosnál gyorsabb növekedési periódusok következnek. Ha a válságból nincs kilábalás – összedől minden, ez egy elméletileg elképzelhető szcenárió. De ha a válságból lesz kilábalás, az nem lesz lassú.

De megint felteszem a kérdést: kinek jó az, ha az USA-ban másfél százalékon stabilizálódik a gazdasági növekedés? Kinek, melyik fejlődő országnak, melyik közepesen fejlett országnak, melyik átalakuló gazdaságnak jó? Szóval én abszolút tanácstalan vagyok abban a tekintetben, hogy milyen alternatívái lesznek itt a kapitalizmusnak a jövőben…

1988-ban publikáltam egy cikket, aminek az volt a címe, hogy "A nemzetközi gazdaságpolitikai együttműködés szükségessége és lehetetlensége". Ebben az írásban a Reagan és a Thatcher gazdaságpolitikája közötti különbségre meg ellentmondásra akartam fölhívni a figyelmet, és arra, hogy a liberális felfogás a világgazdaság problémáit nem oldja meg. Ez az én problémám. Azzal egyetértünk, hogy valamiféle együttműködés szükséges. Ez a global governance, a globális kormányzás. Soros György azt mondja, hogy a gazdaság globális, kellene hozzá egy globális társadalom. Ezzel a global governance-szal tíz éve tele van a szaksajtó. De mi tudja kikényszeríteni ezt a transznacionális társaságokból? Farkas Péter azt mondja, hogy nem lehet vállalati keretek között megvalósítani. De kizárólag nemzetgazdasági keretek között sem lehet. A nemzetközi szervezeteket kik irányítják?

Krausz Tamás: A nagyhatalmak és a multik.

Csáki György: Hát, igen. Na most akkor az a két csoport, amelyik önmagában nem képes erre, az meg blokkolja a nemzetközi szervezeteket, ahol pedig nem lakosságarányosak a szavazatok.

Szigeti Péter: Nem nincs irányítva, hanem éppen hogy irányítva van.

Csáki György: Nem tudom, a dolog lényege az, hogy ebbe az irányba kell valamit keresni, csakhogy én ebben teljesen szkeptikus vagyok.

Farkas Péter használ egy olyan kifejezést, hogy létezik egyfajta "lopakodó keynesizmus". Nyugodtan lehetne ezt bátrabban mondani: sohasem szűnt meg a valóságban a keynesizmus – csak az ideológiában. Van egy amerikai mondás, hogy "Tedd, amit csinálok, ne, amit mondok." Akik szeretik követni az amerikai gazdaságpolitikai irányelveket, ha ezt az amerikai aranyigazságot nem ismerik, nagyon eltévednek.

Azt gondolom, hogy ez a globalizált világ valóban keresi a globalizált "felépítményt", aminek a megtalálása nem lesz nagyon egyszerű dolog, mert amit alternatívának gondoltunk sokan, sokáig, nem hiszem, hogy az előttünk álló néhány évtizedben valódi alternatívát jelentene. Lehet, hogy többek között éppen azért, mert el kellene gondolkodni azon, hogy van egy kapitalizmus, amely állandóan fejleszti a technikát meg a technológiát.

Krausz Tamás: Mindig ilyen volt…

Csáki György: Hát igen. De nem tudod ezt legyőzni egy olyan társadalmi formációval, amely ennek az ellenkezőjét csinálja. Én nem tudom, merre lehet ezekből a problémákból kilábalni. Mindenesetre irigylem Farkas Péter optimizmusát, aki hisz ezekben az alternatívákban. Meglátjuk… Illetve szerintem, nem fogjuk meglátni…

Farkas Péter: Minkét bírálóm kritikusan szólt a globalizáció-értelmezésemről. Andor László szerint túlságosan leszűkítettem a gazdasági tartalmára, ugyanakkor helyesli, hogy a kapitalizmus történeti korszakaként, transznacionális kapitalizmusként határozom meg. Csáki Gyuri meg egyenesen azt mondja, hogy nem szolgálok definícióval. Könyvem 32-36. oldalán megtalálható a saját globalizáció-felfogásom. Többek között az, hogy a kapitalizmus transznacionális-liberális korszaka egy, a profitráta süllyedő tendenciáját kifejező "csomópont-válságra" adott válasz volt. A kapitalizmus – nem először – részleges formaváltozáson ment keresztül. Mint a második fejezetben részletesebben is kifejtem, mozgásformát talált saját ellentmondásainak továbbgörgetésére, sőt halmozására. S e tekintetben – Csáki ezt a gondolatot az imént idézte – a gazdasági viszonyok – elsőrendűen a tulajdon és a termelés – korábbi korszakokhoz képest minőségi változást hozó nemzetköziesedésének (globalizálódásának) mértéke és az ezt lehetővé tevő neoliberális ideológia játssza a főszerepet. A folyamat fő hordozói pedig – ez is szerepel a 33. oldalon, bár Csáki hiányolta – a transznacionális társaságok és a pénzügyi globalizáció.

Igaza van Andor Lászlónak abban, hogy a globalizációt viszonylag szűken – szerintem gyökereire és lényegére koncentrálva – értelmezem, de ez a felfogás szerintem magába foglalja a gazdasági viszonyokból adódó társadalmi struktúrákat. (Persze, ha erőm lenne, ennél is sokkal szélesebben foglalkoznék a gazdasági viszonyok nemzetköziesedéséből adódó társadalmi, világpolitikai, szociológiai, kulturális, környezeti és egyéb következményekkel, hiszen sokféle megközelítés indokolt.) Szerintem a könyvemben ott lüktetnek a társadalmi viszonyok, az országokon belüli és országok közötti társadalmi hierarchiák: a történeti megközelítésben, a kapitalizmus korszakainak bemutatásában, a rohamosan növekvő társadalmi és nemzetközi egyenlőtlenségek statisztikailag is alátámasztott elemzésében, a liberalizmus társadalmi következményeinek, a globalizáció veszteseinek és a globalizációkritikai mozgalmak ismertetésében, továbbá a legegyértelműbben az egyenlőtlenségeket szülő törvényszerűségek (kizsákmányolási mechanizmusok) marxista gyökerű elemzése során. Alapjában Andor is tudja, hogy milyen eszmei alapok felől vizsgálódom. Ez irányú kérdése költői, amelyet meg sem kellene válaszolni. Valóban, többnyire csak más kifejezésekkel helyettesítve beszélek társadalmi osztályokról – másutt is puhítottam a terminológiát. Ez talán részben gyengeség, de inkább a mai korunkból adódó tudatos taktika. Azt hiszem, az alapgondolatokat így az olvasók nagyobb köre tudja befogadni, mint a hagyományos, bár szerintem érvényes terminus technikusokkal.

Bevallom, a globalizáció kifejezés használata is helyettesítő gumifogalom. Igaza van Lacinak, amikor azt állítja, hogy a transznacionális kapitalizmus terminológiájának bevezetésével a globalizáció kifejezés lényegében értelmét veszti. Használata innentől kezdve részemről üzleti (könyveladás) és szakmai marketing kérdése… De hiszem, hogy a terminológiai rugalmasság nem vezetett számottevő engedményekhez a törvényszerűségek feltárásában és a következtetésekben.

Vagy mégis? Andor László és Csáki György is úgy értelmezi, hogy a kapitalizmus jelenlegi feszültségeinek megoldására egy globális keynesi modellt ajánlok. Valóban, elég nagy terjedelemben foglalkozom azzal, hogy a kapitalizmus saját keretei között esetleg egy ilyen irányú átalakulás formájában juthat tovább jelenlegi válságszakaszán. Ugyanakkor érzékeltetem a globálkeynesizmus előtt tornyosuló akadályokat: "Valójában ennek megvalósítása – legalábbis egyelőre – szinte áthághatatlan akadályokba ütközik. A kapitalizmusra jellemző szegmentált érdekviszonyok nem teszik lehetővé alkalmazását. A jelenlegi helyzetben nagyobb a valószínűsége annak, hogy a világgazdaság ellentmondásai és az ezzel járó társadalmi ellentmondások nagy krízisben oldódnak fel… Napirendre kerülhet a baloldali, közösségi és szociális értékeket következetesebben érvényesítő, a kapitalizmuson túlmutató modell?" (185. o.) Úgy látszik, hogy a terjedelmi és terminológiai taktikázásom még értő olvasóim, kritikusaim előtt is elfedték, vagy tompították legfontosabb üzenetemet.

Én nem mondanám, hogy "semmi sem volt a kapitalizmus után". Még a tőlem távol álló "modernizációs elmélet" szerint is (a termelékenységben és sok másban) felzárkózó modell volt az európai szocialista országok kísérlete – legalábbis a XX. század hetvenes éveiig. És Kína? Nem is szólva az egyének – korántsem kiteljesedett – gazdasági felszabadításáról, a munkanélküliség – nem ellentmondásoktól mentes – megszüntetéséről. A történelem valóban ciklikusan fejlődik! Franciaország már az ötödik köztársaságnál "tart". Ilyen értelemben igaza van Andornak, hogy a globalizáció előrehaladása is ciklikus lehet. A technikai haladás azonban hosszú távon kikényszeríti az egyre nagyobb termelőegységeket, a tőke, a termelés koncentrálódását, a folyamatok (egyelőre óriásvállalatokon belüli és a közöttük kialakuló együttműködésen alapuló) tervezését. A hosszú távú tendencia tehát a globalizáció, a világfolyamatok egységesülése – akármilyen is legyen annak társadalmi formája. A folyamat kibontakozása persze nem egyenletes. Elfogadom Andor Laci utalását arra, hogy most a globalizáció előrehaladásának feltehetően lassúbb korszaka következik.

Teljesen igaza van Lacinak abban is, hogy a kilencvenes évek szakirodalmát hiányosan dolgoztam fel – bár elismeri, hogy a főbb tendenciákat sikerült megragadnom. Magam nem vagyok elmélettörténész, elsősorban másodlagos, szintetizáló forrásokból dolgoztam. Nem volt időm és lehetőségem elég eredeti művet átnézni. Ebből következik, hogy éppen a legfrissebb irodalom maradt háttérben. Ez hiányosság, igyekszem pótolni.

Ha már a jogosnak tartott kritikai észrevételeknél tartok, megemlítem, hogy a válság szót tényleg túl általánosan használom, ahol kellene, ott sem különül el mindig a recessziótól, a gazdasági lanyhulástól. Mentségemre legyen mondva, hogy én a válság szót két értelemben is használtam a művemben. Leggyakrabban nem egyszerűen a gazdasági visszaesést fejezem ki ezzel a szóval, hanem a tőkehozam csökkenésében, a szerkezeti és arányossági feszültségek növekedésében kifejeződő, a gazdasági növekedésben nem mindig azonnal megnyilvánuló, halmozódó folyamatot. Ami a II. világháború utáni tíz amerikai recessziót illeti, valóban értelmezési kérdés, hogy hányat számolunk. Én mindenesetre ezt, akárcsak a világgazdaság korábbi korszakainál is lassúbb növekedésének tényét a globalizációs korszakban, az IMF legfrissebb kiadványaiból idéztem.

Csáki nem hiszi, hogy az USA egyensúlyi problémái nagyobbak lennének, mint a II. világháború óta bármikor. A statisztika azonban a kemény valóságot tükrözi. Mikor volt az Egyesült Államoknak a GDP 5%-át megközelítő kereskedelmi és fizetésimérleg-hiánya? Mikor volt az állam, a vállalatok és a lakosság úgy eladósodva, mint manapság? Mikor volt ilyen "túlfogyasztás"? Miért magasabb lényegesen – még a jelenlegi recesszió után is – a tőzsdei papírok (fedezetlen) nyilvántartott értéke, mint a '29-33-as Nagy Válság előtt? Mikor voltak az amerikai gazdaságban olyan jelentős "felesleges" termelő és szolgáltató kapacitások, mint manapság?

Köszönöm az észrevételeket, különösen Andor László szavait a válság görgetésének koncepciójáról.