Az elmúlt év tavaszán-nyarán négy, Kádár János személyiségével és “korával” kapcsolatos könyv jelent meg, ezt követte 2002 elején az önálló ismertetést érdemlő Kádár-levelezés közzététele.¹

A négy munka közül kétségtelenül Kopátsy Sándor írása a legszuggesztívebb és egyben legszubjektívebb írás, amelyben sajátosan keverednek a memoárszerű elemek a klasszikus esszéműfaj jellemzőivel. Varga Lászlónak, a Fővárosi Levéltár egykori főigazgatójának könyve dokumentumgyűjtemény, amelyben többéves munkájának eredményét tárja az olvasók elé, könyvnek is beillő előszóval kiegészítve, nem titkolva, hogy – eltérően Kopátsytól – ellenszenvvel tekint hősére. A Rubicon-Aquila kiadó által közreadott kötet a korszak jeles ismerőinek cikkeit és Kádár kortársainak visszaemlékezéseit tárja elénk, kissé zavaró összevisszaságban, rendezetlenségben.

Az “életrajzdömping” oka nem feltétlenül aktuálpolitikai, noha a szoborállítás(ok) apropóján el lehet gondolkodni azon, vajon az ún. kádárista közbeszéd ellenfelei mit kezdenek a mai uralkodó ideológiába jobban illeszkedő “tiszaista-bethlenista” közbeszéddel és szoborépítési javaslatokkal. A Kádár-szobor felállítása apropóján nyitott egyik internetes vitafórum hozzászólója, nem minden humor nélkül, így nyilatkozott: állítsák fel a szobrot egyből a nagytétényi szoborparkban! Az sem feledhető, hogy egyes ezredfordulós közvélemény-kutatások alapján (Matávnet: “az évezred legnagyobb magyarja”) István király és Széchenyi István után az “Öreg” még mindig a bronzérmet szerezte meg a népszerűségi listán. A közelmúlthoz való viszonyulásnak kétségtelenül része a Kádár-életrajzok reneszánsza.

Egy 1956-ban készült, ma nehezen megtalálható visszaemlékezést kivéve², az első, napvilágot látott opus Kádár életútjáról Gyurkó László 1982-ben megjelent kötete volt³ . A szerző, akit a rendszerváltozás környékén a kevéssé hízelgő “Kádár János udvari történetírója” titulussal illettek, a Rubicon című folyóirat lapjain nemrég így nyilatkozott: “Ami pedig a magam felelősségét illeti: mindenben tévedhettem, hibázhattam, vétkezhettem, csak abban nem, hogy Kádár János a huszadik század legjelentősebb magyar államférfija. S bár tudom, nem perdöntő, azért megnyugtat, hogy véleményemet az ország közvéleménye is osztja”⁴ .

Gyurkó az egyszerű munkásból lett államférfi toposzát előhúzva rajzolja fel, a Kádár-éra virágkorának végén, az őszülő politikus portréját. Ám az arckép valóban csak “vázlat”: a közel 400 oldalas könyv több, mint kétharmad része “háttér”, s tetemes részt tesznek ki a kevés biográfiai információt nyújtó beszédek is (Huszár Tibor szerint: “…nem voltak adottak a kritikai elemzés lehetőségei”⁵).

Tulajdonképpen az “áléletrajzok”⁶ közé sorolható Kanyó András 1989-ben megjelent interjú- és dokumentumkötete⁷ . Bár Kanyó néha keményen kérdez – többször rátér például Kádár Rajkkal kapcsolatos emlékeire –, a képzeletbeli politikai csúszdán ekkor már igen meredeken zuhanó egykori főtitkár kitérő válaszokat ad.

A rendszerváltozás után megjelent, általában polémikus színezetű (rész)munkák közül Molnár Miklósnak a Rajk-jegyzőkönyv közreadása kapcsán írott rövid cikkére térek ki, minthogy ebben az 1993-ban megjelent írásban a szerző, az addig ismert dokumentumok alapján, kísérletet tesz egy saját olvasatú portré megteremtésére⁸. Az írás metszéspontként a Rajk-ügyből göngyölíti fel az életrajz korai, majd 1956 utáni szálait. Személyiségértelmezése és következtetései részben összecsengenek Varga László eredményeivel a “látszólag igénytelen, ám ambíciók által emésztett, és végül is a beérkezésért minden árulásra kész”⁹ alkat megrajzolásában. De Molnár Miklós írása sem mentes a kényszerű mítoszrombolás monokauzalitásától.

A továbbiakban megpróbáljuk felvázolni az egykori párt- és állami vezető politikai pályáját, ahol lehet, összevetve, ütköztetve vagy éppen párhuzamba állítva a négy könyv szerzőinek álláspontját – természetesen Huszár Tibor munkáját véve alapul.

Az életút 1956-ig

Politikai biográfiáknál jellegzetes vonás a gyermekkor, a fiatalkor elnagyolása, általában azzal a megokolással, hogy a politikai életrajz szempontjából úgyis inkább az első komoly olvasmányélmények, politikai kapcsolódások termékenyek. Huszár nem kerüli meg a kérdést, megpróbálja az első fejezetben értelmezni a későbbi politikus korai lépéseit, a felnőttkor küszöbéig, 17-18 éves korig. Mert szerinte van jelentősége ennek az amúgy nagyon gyéren dokumentált időszaknak. Itt nem elsősorban Kádár apjának – úgy tűnik, megbízható – azonosítására gondolok, hiszen a három lehetséges “apajelölt” közül már az 1980-as évek elején a pusztaszemesi illetőségű Krezinger János került a célegyenesbe (Gyurkónál még enigmatikusan: a “dunántúli parasztlegény”). Sokkal inkább erőssége ennek a fejezetnek, hogy bemutatja, miként éli meg a gyermek a hiányt, hogy nincs családi szocializáció, nincs igazán mintakövetési lehetősége a zabigyerekként falun élő, majd a forradalmak alatt Pestre költöző gyermeknek. A polgáriban azért elkezdődik a kortárscsoporttal való együttműködés – egy apró sportklub tagjaként focizik hétvégenként a Népligetben, a mára már eltűnt centerhalf poszton.

Kádár Jánost, mint ismeretes, édesanyja után Csermanek János néven anyakönyvezték 1912-ben, Fiuméban; 1945 áprilisában változtatott nevet.

Írógépműszerész-inas, majd segéd, de a szakmát kitanuló fiatalemberből nem lesz az amúgy rangos proliszakmának számító írógépműszerész. A közösséghez tartozást máshol éli meg: a “kollektív apa” az illegális mozgalomban ölt számára testet.

Huszár az 1930–31-es évet, a mozgalomba való bekapcsolódást a csoporthoz tartozás tudataként interpretálja. A válságban lévő ifjú a kitaszítottság ellen a szilárdnak tetsző pont felé mozdul el. A KIMSZ-nek 1931 szeptemberében lesz a tagja, majd öthetes tagság után annak rendje és módja szerint le is bukik, és 1932. februárig vizsgálati fogságban tartják. Ugyan semmit nem lehet rábizonyítani, szabadulása után mégis REF-es (rendőri felügyelet alatt álló) lesz, és az is marad 1945-ig. A mozgalomban továbbra is aktív Kádárt (Barna fedőnéven), a KIMSZ vezérkar egy részével egyetemben, 1933. június 19-én letartóztatják. Hain Péter és a horthysta titkosrendőrség emberei természetesen nem bánnak vele (sem) kesztyűs kézzel: “… már az igazoltatás alatt és után is engem külön, nagyon megvertek”¹⁰ – emlékezik később Kádár. Rövidesen 2 év fegyházra ítélik, amelyet azonban az ítélet jogerőre emelkedésének elhúzódása miatt két részletben, 1933. június és 1935. január, majd 1937. február és november között tölt le.

A hazai illegális kommunista mozgalom a Horthy-korszakban egy létszámában jelentéktelen, jelentőségében a korábbi párttörténetírás által túlbecsült politikai mozgalom volt. (Borsányi György becslései szerint egyszerre 200-300 fős tagsággal lehetett itthon számolni.) Ráadásul a szigorú konspirációs szabály ellenére, a politikai rendőrség szinte mindent tudott róla. Az információk a spiclihálózattól és a vallomásokból származtak. Ami az utóbbit illeti, Borsányi György szerint a kommunista fogvatartottak hallgatása maga is a legendák körébe utalható. Valamennyit mindenkinek beszélnie kellett.¹¹ Kádár is vallott, és ezért a mozgalomban bűnhődnie kellett: a Kommunista című újságban nevét közzéteszik – kizárják. 1937 őszéig teljesen elszigetelt marad, reaktiválása tulajdonképpen csak 1940-ben következik be. A bűntudatot és megbántottságot érző, alkalmi munkákból élő Kádárban ekkor alakul ki az egyik alapvető és a krízishelyzetekben megmutatkozó alapmintázat: a stresszérzékenység. A Huszár-mű egyik korábbi recenzensével (Pető Ivánnal) ellentétben, aki a korai időszak feldolgozását a “fontoskodó pszichologizálás” fogalmával illeti, magam e fejezetek erősségének inkább a szociálpszichológia alapos és instrumentális felhasználását tekintem.

A börtönből szabaduló Kádár 1937–42 között az SZDP terézvárosi szervezetének munkájába kapcsolódik be, de 1940 végén végül is felveszik a KMP-be. Hogy a szociáldemokráciával szembeni ellenszenvének ez a néhány év adott volna tápot, miként Huszár állítja, nehezen hihető. Nem valószínű, hogy a Komintern határozatát (V. kongresszus, 1924.), amely a szociáldemokráciát a diffamáló “szociálfasizmus” fogalommal illette, Kádár tanulmányozta volna. Hihetőbb Gyarmati György véleménye,¹² aki szerint a negatív kép kialakulása az 1945–48 közötti időszakra tehető; Kádár nehezen emésztette meg, hogy a munkások között olyan komoly népszerűsége volt az MKP útjában álló pártnak.

Kádár János pártbeli karrierje ezt követően szédületes gyorsaságú. 1942 májusától KB-tag, majd 1943. februártól a KMP első titkára. Ebben nagy szerepet játszik, hogy a háborús kormányok is keményebben viszonyulnak az illegális párthoz, emiatt pedig sorozatosak a lebukások. Kádár a teljes mélyponton veszi át az irányítást. 1943 közepén például összesen 70-80 (!) taggal tudják tartani a kapcsolatot¹³. Ehhez jön még hidegzuhanyként a Komintern 1943. májusi feloszlatása. 1943 júniusában a négytagú KB (Szirmai István, Péter Gábor, Tonhauser Pál és Csermanek János) feloszlatja a KMP-t, amelyet azonban rövidesen Békepárt néven újjászerveznek. Ezt a “moszkoviták” sohasem bocsátották meg Kádárnak; a “likvidátorság” 1951-es perének is alapmotívuma lett.

Huszár Tibor könyvében Kádárról egy fegyelmezett pártkatona képe bontakozik ki előttünk, aki képes éveket is várni az újabb feladatra. A magánélet rejtelmei Huszár előtt is zárva maradnak, kivéve egy elvtársi kapcsolatot, amelyet baráti-erotikus vonzalmak szőttek át. Döme Piroskával való futó kapcsolatáról van szó, amelynek azonban a háború után nem lett folytatása.

A közben Magyar Kommunista Párttá előlépett, legális politikai szervezetnek 1945 áprilisáig két vezető testülete van: a budapesti (hazai kommunisták, Vas Zoltán instrukcióival) és a debreceni (moszkvaiak). A “két központ illúziója” azonban nem sokáig tart: 1945. január 24-én a fővárosba érkező Gerő Ernő szigorú pártmegrovásban részesíti az egykori írógépműszerész-segédet. A vád természetesen a “likvidátorság”, ráadásul a “hazatérők” semmiféle magyarázatra sem kíváncsiak (ahogyan a “frakciósok”, Demény Pál, Weishauss Aladár vagy Dobó István esetében sem). Kádár rövidesen a pártbíróságon asszisztál a “frakciózó” Skolnik József ügyében, amely esemény, Huszár szerint, a virtuális bűnbeesés első lépése volt Kádárnál.

A visszaemelkedő pártkatona legstabilabb igazodási pontját Rákosiban és a pártban leli fel. A párthoz való feltétlen hűség tökéletes alap arra, hogy gondolkodás nélkül alkalmazza azt a machiavellista politikai praxist, amelyet a Moszkvából hazatért vezetők honosítottak meg. A koalíciós időszaknak azonban még nem került a politikaformáló személyiségei közé, személye arctalan “háttéranyag” maradt a korabeli hírműsorokban is. Sőt, Kopátsy egyenesen úgy véli: “Kádár Jánost mint politikust csak 1956 után lehet történelmi személynek tekinteni. Ha ő ezt megelőzően eltűnt volna, senki sem foglalkozna tevékenységével”¹⁴.

Rövid intermezzo (budapesti rendőrfőkapitány-helyettesi poszt) után Kádár visszatérhetett a számára biztonságos terepet nyújtó pártvonalra: a Nagy-budapesti Területi Pártbizottság titkára, majd a káderosztály vezetője lesz, abban az időszakban, amikor pártja fél év leforgása alatt ötszázezer főt meghaladó tömegpárttá válik. Az, hogy rövid időn belül nem kerül a felső vezetés tagjai közé, valamennyire még “lenyelhető” volt (pártfeloszlatás), azt már valószínűleg nehezebben viselte, hogy a fogságból visszatért Rajk László gyorsabban emelkedik, mint ő. Huszár kettejük viszonyát nem elemzi túl mélyen, annál inkább a jobbára pszichologizáló Varga László, aki Kádárnak a Rajk-perben nyújtott odaadó szerepe motivációit részben itt leli fel. Huszár szerint kapcsolatuk nehezen elemezhető, mert a rendelkezésre álló források utólagosak. (Kádár 1954 után, a perújrafelvételkor tett vallomása, visszaemlékezései sporadikusak. 1946-ra mindketten a legfelsőbb vezetés tagjai lesznek: Rákosi és Gerő Ernő után a harmadik hely Rajkot illeti meg, a negyedik pedig Kádárt, s csak utánuk jönnek a “moszkoviták”. Huszár Tibor szerint Sztálin ekkor még ragaszkodott a hazai, nem zsidó kommunisták futtatásához.

A Rajkkal való kapcsolat másik eleme kétségtelenül a kettejük közötti műveltségbeli különbségekből eredt. Kádár később is gyanakvással viseltetett az értelmiség iránt, amiben szerepet játszhatott 1953–56 közötti tapasztalata: az értelmiség vitte a közvélemény elé – azaz az utcára – a problémákat¹⁵.

Némileg hiányosnak érzem valamennyi munkában Kádár szellemi fejlődésének konzekvens bemutatását, ha ilyen egyáltalán volt. Aczél György szerint Kádár kedvenc olvasmánya a Svejk volt, de erre nehéz szellemi életrajzot építeni. Tudjuk, hogy 16-17 éves korában kezébe került Engels Anti-Dühringje (egy amatőr sakkverseny első díjaként), de nem tudott vele mit kezdeni. Ma is kihallatszik az egykori döbbenet az egyik interjúból: “Hogy lehet ez: magyarul van írva, a betűket ismerem, a szavakat értem, egyes mondatokat is – az egészből pedig mégsem értek semmit?”¹⁶. Mindenesetre némileg próbálta behozni a hátrányt: évekig küzdött az orosz nyelvvel, még Lukácshoz is elküldték fejtágításra a filozófus Belgrád-rakparti lakására…

Az MKP Nagy-budapesti Pártbizottságának titkáraként, majd az MKP-SZDP fúzió érdekében létrehozott Egységbizottság tagjaként Kádár teljes vállal feszült neki a szociáldemokrata párt dezorganizálásának. Huszár szerint hideg fejjel, skrupulusok nélkül végezte ezt a munkát is, sőt, a “machiavellista technikák” alkalmazásának egyik frontemberévé vált. Ezután, ahogyan Rajk süllyed, a libikóka másik oldalán úgy emelkedik fel Kádár. 1948 augusztusában fel is váltja Rajkot a Belügyminisztérium élén.

1948 és 1949 a Jugoszláv Kommunista Párt megregulázási kísérletével jellemezhető időszak. Az 1948. júniusi határozatot követően Filippovics fedőnéven táviratozgató Sztálin szeretné fokozni a nyomást Titoékra, ami a kelet-európai koncepciós perek alapja lesz. 1949. május 30-án őrizetbe veszik Rajk Lászlót. Ami igazán érdekes a történetben, az az, hogy Kádár hogyan élte meg, hogy az általa jól ismert, hazai kommunista Rajk képtelen vádak céltáblája lett. Bihari Mihály szerint ötféle olyan mítosz van Kádárról, amely a pártállami korszak oldódásában keletkezett¹⁷. Ebből az egyik szerint Kádár ártatlannak tekintette Rajkot. Bihari e feltételezést azonban néhány tény alapján elveti. Egyébként egy másik legenda, a “megtévesztettség” mítoszának eredetére, amelyet Huszár teljes egészében Kádárnak tulajdonít, általában kevés figyelmet fordítottak. Ez nyomtatásban, tudomásom szerint, először a Kádárral személyes érintkezésbe soha nem került angol szerző, William Showcross Crime and compromise című, 1974-ben megjelent életrajzi munkájában fogalmazódott meg. Huszár azonban, kellően körüljárva a dolgot, úgy fogalmaz, hogy Kádárt egyfelől a kettejük életrajzában fellelhető hasonlóságok rádöbbentik a veszélyre, félni kezd, s ez túllicitálási reakciókat indít el nála, másfelől pedig működésbe lép benne a szorongás: elszakad a párttól, az egyetlen stabil ponttól. Kádár mindenképpen ismerte a per felépítését, hiszen belügyminiszteri hivatalánál fogva maga is tagja volt a Rajk-üggyel foglalkozó operatív testületnek, ugyanakkor – Huszár szerint – a perrel kapcsolatos bűntudattól egész életében nem tudott szabadulni. Azt csak sajnálni lehet, hogy az amúgy alapos fejezet nem foglalkozik a (képzelt?, mitikus?) Rajk-Kádár barátsággal.

Az állami és pártbeli hatalma csúcsán lévő pártvezetőre a gyanú árnyéka Szakasits letartóztatása után vetül, akinek száján valahogy kicsúszik egy 1943-as konspiratív találkozóval kapcsolatos információ.

Nem lehet megkerülni a kérdést: miért volt szüksége Rákosinak Kádár elítélésére? Feitl István véleménye szerint: “Rákosinak személy szerint nem volt szüksége a Kádár-perre…, arra volt szüksége, hogy az ÁVH energiáit, az ő tevékenységét, múltját messze elkerülő ügyek kivizsgálása kösse le”¹⁸. Huszár szerint viszont az alapmotívum Sztálin 1951. januári direktívája: az osztályharc éleződik, új ellenségeket kell keresni. Nyilvánvalóan szerepet játszott egy személyes momentum is: a potenciális utódjelölt eltávolítása. A pártvezér koncepciója az 1951. április 21-i PB-ülésen kerek egészet alkotva rajzolódik ki: az egykori Márciusi Front tagjai (Donáth, Losonczy, Kállai, Tariska stb.) már a háború előtt be voltak szervezve, ahogyan Kádár is: a vád szerint Sombor–Schweinitzer rendőrfőkapitány informátora volt. 1945 óta már külföldi kémként furakodtak be a pártba, vezetőjük pedig Rajk lett. A kémek, ügynökök gyülekezőhelye természetesen a Rajk, majd Kádár vezette Belügyminisztérium volt. Kádár János kihallgatásain, amelyek egy részét Farkas Vladimír vezette, kissé nehéz volt a koncepcióhoz megfelelő vallomást kicsikarni az amúgy készséges Kádárból; az összeesküvés-teória egyszerűen túl bonyolult volt!

A Kádár körüli mítosz része volt az a legenda is, hogy 1951-ben különlegesen megkínozták, körmeit letépték, szájába vizeltek. A szerzők egybehangzó állítása szerint ez nem igaz. Bár fizikai és lelki terrort alkalmaztak, Kádár azonban valószínűleg tudta, hogy mire számíthat. Ráadásul a fizikai bántalmakat is rosszul tűrte, ezért hamar kiszedték belőle a megfelelő vallomást. Kérdés az is, vajon miért nem lett a perből olyan trombita- és dobszóval kísért csinnadratta, mint a Rajk-perből. A válasz Huszár Tibor szerint a párt belső közvéleményében keresendő: Kádárról már elég kevesen hitték el, hogy bűnös, pere zavart okozott a belsőbb körökben. Ezek után érthető, ha vallatók és a bíróság teljes titoktartás mellett végezték a dolgukat.

Az 1951. december 18-i tárgyaláson életfogytiglani fegyházra ítélt fogoly a börtönben a rossz körülmények között is tovább gondolkodik a vádakon. Próbálja tisztázni például a pártfeloszlatás körülményeit. Rá is akad a mumusra, Péter Gábor személyében, akit későbbi vallomásaiban mindenféle provokáció démonává avat, és rosszindulata 1956 után is végigkíséri “Virág elvtársat”. A másik démon Farkas Mihály lesz majd.

Nagy Imre országlása, a desztalinizáció kezdete a törvénytelen perek felülvizsgálatát is magában foglalta, de érthető módon a Rehabilitációs Bizottság – Rákosi(!), Gerő(!), Nagy Imre és Kelemen László – rendkívül lassan dolgozott. Végül Kádár és társai 1954 júliusában szabadultak ki. Szabadulása előestéjén Kádár levelet írt Rákosinak, amiből kiderül: a maga számára egykori börtönbe juttatóját tartja az egyetlen igazodási pontnak…

A börtönből szabadult Kádár magatartását ismét a pártmunka felé orientálódás motiválja, de másként, mint az elítéltek más típusait. A Rainer M. János által ábrázolt, jellegzetesen intellektuális alkatok viselkedésében önmaguk felülvizsgálata, a pártpolitikától való eltávolodás a meghatározó¹⁹. Bár az első hónapokban Kádárt az óvatosság, a politikai tapogatózás jellemzi, rövidesen azonban meghozza a döntést: a Rákosi-Gerő csoport mellé áll. Kérdés, vajon miért. Huszár szerint – ami egybecseng Feitl István és Rainer M. János véleményével is – Kádár pontosan tudta, hogy elítéléséért Rákosi a felelős. Varga László szerint viszont elhitte, elhitette magával, hogy Farkas Mihály és Péter Gábor volt a felelős. De akkor vajon miért állt – ha nem is nyíltan – a megingott helyzetű vezér mellé a desztalinizálók elleni küzdelemben? Huszár Tibor szerint a mindig mozgalomban, pártban gondolkodó politikust a szakadástól, a belső egység megbomlásától való félelem mozgatta. Pedig ideális alanya lehetett volna a Nagy Imre-vonalnak, börtönviselt társaihoz, Losonczyhoz vagy Donáth-hoz hasonlóan. Meg is próbálták összeboronálni Kádárt Nagy Imrével, 1954. decemberi találkozójuk azonban semmiféle eredményt nem hozott.

Az SZKP XX. kongresszusa (1956. február) Magyarországon is elkerülhetetlen változásokat indított meg: a felső vezetésben a bizonytalanság jelei voltak érezhetők – persze nem kifelé, a szélesebb fórum előtt, hanem a belső, ún. pártközvéleményben. Megindult a belső hatalmi harc is. Huszár Tibor plasztikus ábrázolása azt mutatja: Kádár ugyan nem volt e harcok passzív szemlélője, de semmi esetre sem viselkedett utódjelöltként; inkább óvatos lavírozóként jellemezhető. A szerző részletes, szinte filológiai munkával elemzi – és idézi – Kádár beszédeit, a felső vezetés és a Szovjetunió nagykövete, Andropov tárgyalásait és jelentéseit. Cáfolja azt a korábbi nézőpontot, amely szerint a “pártellenzéknek”, “megcsömörlött pártfunkconáriusoknak” (Aczél György) nevezett csoport létezett, noha Kádár potenciális vezére lehetett volna a felsőbb funkcionáriusok elégedetlen társaságának. Sőt, szövetségese az ugyancsak elégedetlen, Nagy Imrét vezetőjének tekintő pártértelmiségnek. Miért nem lett mégsem az? Feitl idézett cikkében ezt Farkas Mihály átállásával magyarázza: az egykori barát, aki kétségtelenül szerepet játszott elítélésében, semmilyen szinten nem lehetett partnere a meghurcolt kommunistának. Rainer, Huszár és Varga véleménye azonban a motivációt illetően ettől eltérő: szerintük Kádár gondolkodása semmiképpen nem tudta befogadni a hivatalos vonaltól való elhajlást, a frakciózást; ezzel kapcsolatban az attitűd körülírására a pártszerűség fogalmát használják.

Huszár a Rákosival 1954 júliusa óta fennálló “szövetség” felmondásának kezdetét a következő hónapra datálja: az Andropov követnél járó Rákosi megemlíti, hogy “megtaláltak” egy bizonyos kazettát, amelyen Rajkot Kádár és Farkas vallatja (ez az 1949. június 7-i kihallgatásról készült felvétel lehetett), tehát Kádárral kapcsolatban is komolyan felmerül a felelősség kérdése. Hogy ezt a hangszalagot valóban lejátszották-e egy központi vezetőségi ülésen, vagy sem, nem lehet biztosan tudni, de valószínűleg ez lehetett a szakítás kezdete. Rákosi mesterkedése ezúttal nem vezetett eredményre: Szuszlov SZKP KB-tag június eleji látogatása nyomán a szovjetek – váratlanul – Révait és Kádárt javasolják a Politikai Bizottságba.

Ismét kell egy rövid kitérőt tenni Varga László munkájával kapcsolatban. Szerinte a korábban háttérbe vonult Kádár 1954 után nagyon is akarja a hatalmat, követeli jussát, az utódlást. A börtönévek tökéletes színlelővé teszik, így képes mintegy késleltetni Rákosi elleni fellépését. Varga azonban az oppozíció egyértelmű kezdetét korábbra teszi: szerinte már az 1956. március 12–13-i központi vezetőségi-ülésen alakot ölt: a Farkas-ügy felgöngyölítését erélyesen követelő Kádár egyértelmű támadást intéz az első titkár ellen, mivel tudja, hogy a szálak odáig nyúlnak. Varga szerint az egész antirákosista fordulat instruálója a háttérből Révai volt, akinek viszont sem Huszár, sem a Rubicon-kötet esszéírói nem tulajdonítanak jelentőséget.

Az igazi diktátorok általában egészen halálukig képesek a hatalmat megtartani. Rákosi nem ilyen volt: az 1956. július 18. és 21. között ülésező Központi Vezetőség tanácskozásának első napján felolvasta lemondó nyilatkozatát az MDP KV éléről. A Szovjetunióból érkező Anasztaz Mikojan szándékai felől nem lehetünk biztosak, de abban igen: Kádár neve is szóba került az utódláskor. Mikojan július 14-én beszél is Kádárral, aki rendkívüli nyíltsággal ecseteli előtte a Petőfi-kör, a felelősség kérdése stb. körüli kötélhúzásokról kialakult véleményét. Ennek ellenére, a hosszúra nyúlt KV-ülésen a jelölésnél fel sem vetődik Kádár neve, ami azt mutatja: Moszkvában nem különösebben erőltették a magyar, nem zsidó (Huszár szóhasználatában: “keresztény”) kommunista “trón”-jelöltségét. Július 18-án a KV ellenállás nélkül megválasztotta első titkárnak Gerő Ernőt, a második számú moszkovitát. Kádár nem támadja a bukott diktátort, sőt, hozzászólásában “ … már-már érzelmi húrokat megpendítően kedves szavakkal” méltatja “a párt távozó vezérét”.²⁰

Huszár Tibor szerint “hőse” két komoly hibát követ el ezen az ülésen: egyrészt hagyja magát visszaejteni a másodtitkári helyre, egyáltalán nem küzd Gerő ellen az amúgy ránézésre pozitív mérlegű testület előtt, másrészt pedig asszisztál a problémákat elfojtó mechanizmushoz. Ennek, a szerző szerint, az lehet az oka, hogy Kádár még nem elég profi politikus ahhoz, hogy fel tudja mérni az adott helyzet esélyeit; csak 1956 utolsó hónapjaiban válik valóban politikaformáló államférfivá.

A késő nyári, de főként a kora őszi események már a forradalom nyitányát jelentik. Kádár, bár érzi, hogy a vezetés légüres térben mozog, kapcsolatot tart fenn a pártfunkcionáriusok elégedetlen részével, és találkozik az eltávolított újságírókkal is, mégsem szimatol veszélyt. Később oly közmondásos realisztikus helyzetfelmérő képessége most cserbenhagyja. Vajon a merevség, a pártszerű gondolkodás volt-e ennek oka? Vagy titkon Kádár is remélte, hogy a desztalinizáció következetes véghezvitele őt is a csúcsra lökheti? Annyi bizonyos: a vezetésben ténylegesen nagyon kevés időt tölt, hiszen hosszas külföldi tartózkodása után, csak 1956. október 23-án délelőtt érkezik vissza Budapestre. Ma is nyitott kérdés: miért hagyták el hónapokra az MDP legfőbb vezetői a nyilvánvalóan izgatott állapotban lévő országot? A párton belüli vitákra maga Kádár is felhívja Andropov figyelmét, aki szeptember 2-án fogadja őt. Ennek ellenére, “kifelé” még a vezetőség teljes egységét hangoztatta. A főként a Politikai Bizottságon belül zajló vitákban lassanként ő veszi át az ellenzék szerepét: türelmesebb magatartást követel Nagy Imre pártba való visszavétele ügyében, az elmarasztalt írók (Déry, Háy, Tardos) visszavétele ügyében pedig komoly vitába keveredik a kemény intézkedéseket követelő Kovács Istvánnal és Szalai Bélával. Huszár ezt a polémiát egyenesen “áttörési kísérletnek” nevezi.

A könyv részletesen bemutatja a politikus útját a forradalomban, ennek ellenére a középpontban mégsem az eseménytörténet áll. Huszárt a cselekvés – vagy éppen a nem-cselekvés – motivációi, a gondolkodás mélyrétege izgatja. A forradalom eseményeinek ábrázolásában és értékelésében az utóbbi években a “céhes” történetírás által egyre jobban kanonizált beszédmódot (felkelés-forradalom-szabadságharc) és annak szakirodalmát veszi alapul. Huszár Tibor szerint, Kádárra november elsejéig jellemző, hogy “sodródik”, és “nehezen ismeri ki magát”, valamint meghatározó attitűdjévé válik az egész felső vezetést jellemző cselekvésképtelenség. A később oly tipikussá váló kádári magatartás, a centrum szerepének eljátszása azonban nem hozza meg a gyümölcsét: október 25. után (ekkor lesz az MDP KV első titkára) Kádár a teljesen háttérbe szorult Gerő–Hegedűs-csoport és a reformerek között “légüres térbe” kerül. A döntés meghozatalának feltehető okai között a munkásság állásfoglalása látszik a legnagyobb súlyúnak: a szakszervezetek teljes mellszélességben álltak ki ugyanis a diákszervezetek követelései mellett. Ebben a döntésben azután megerősíti őt az október 30-i szovjet kormánynyilatkozat, amely a szovjet csapatok kivonásának lehetőségét, a Szovjetunió kelet-európai politikájának újragondolását is tartalmazza. Huszár Tibor szerint, ez utóbbi tulajdonképpen a kínai reakcióknak köszönhető.

Mao negatív nyilatkozata a magyarországi eseményekről az SZKP Elnöksége keményvonalasainak fontos támpontot jelentett: október 31-én megszületett az újabb döntés, ezúttal a fegyveres beavatkozásról. Az ülésen a vita – többek között – az Ideiglenes Kormány lehetséges vezetőjéről folyt. Kádár János neve is szóba került, Hruscsov favoritja azonban egyértelműen Münnich Ferenc volt, ami valószínűleg el is döntötte a vitát – egyelőre²¹. Kádár János egyre távolabb került a politikai palettán a szovjet beavatkozást óhajtó politikai csoportosulástól…

Az MDP és a kormány engedményeinek nem volt semmiféle mérséklő hatása a követelések egyre radikálisabbá válására: bekövetkezett a “gátszakadás”. Sajnos, Kádár reakcióit nem ismerjük pontosan, de valószínűleg komoly csalódást okozott neki: a hatalom fokozatosan áttevődött az Akadémia utcából a Parlamentbe. Huszár nem reflektál erre a mozzanatra, Rainer M. János viszont igen: “Október 25-én a párt első embereként Kádár mégsem érte el a csúcsot – napi élménye volt, hogyan válik elsőrendű politikai központtá a kormány, s hogyan válik Nagy Imre miniszterelnök … valóban az ország első emberévé.”²² Pedig ez több szempontból is figyelmet érdemelne, hiszen nagy valószínűséggel egyrészt későbbi magatartását is befolyásolta Nagy Imrével kapcsolatban, másrészt felveti Kádár viszonyának kérdését a hatalomhoz. Kortárs visszaemlékezők (pl. Széll Jenő, Aczél, Berecz János) és Kopátsy Sándor szerint is Kádár nem vágyott különösebben a hatalomra (Széll Jenő egyenesen “nélkülözhetetlen brácsásnak” nevezi), ellentétben Rainer véleményével: “Kádár valóban [az ország] első emberévé akart válni”²³, és még nyilvánvalóbban Varga Lászlóéval, akiknek írásai sokkal inkább a hatalomra való aspirálás fogalmaival írják körül e bonyolult transzformációt.

Mindezek ellenére Kádár közreműködik a többpártrendszer létrehozásában (ezt nevezi majd november 4-én a legnagyobb hibának), és tagja lesz a héttagú kabinetnek (október 30.), amelynek feladata elsősorban a csapatkivonásról való tárgyalás, amit Andropov nagyköveten keresztül folytattak. Természetesen abban sincs egységes álláspont, hogy vajon mi motiválhatta a politikust november 1-jén este, amikor egy Andropovval folytatott rövid telefonbeszélgetés után szolgálati autójával a szovjet követséghez hajtatott. És persze itt következik a meg nem kerülhető kérdés: elrabolták, vitték, vagy távozása vállalt, tudatos döntés volt?²⁴

Ahány szerző, szinte ugyanannyi válasz: Varga László, Rainer vagy Aczél a tudatos döntés, Bihari Mihály pedig a “vitték is, ment is” variáció mellett érvel. Huszár, jól adatolva, a naiv, önkéntes menetel mellett teszi le a voksát: az SZKP Elnökségének november 2-ai jegyzőkönyveiből kitetszik: Kádár tulajdonképpen a Nagy Imre kormány tagjaként, a politikai megoldásban bízva próbál dialógust kezdeni az amúgy eléggé hallgatag KB-tagokkal. Nem csoda, hogy hallgattak, várták az éppen a magyarországi intervenció tervét a “testvérpártoknak” beadagoló Hruscsovot. Mi lehetett az a mozzanat, ami ezt a kimerült és megzavart embert mégis álláspontja megváltoztatására bírta? Földes György szerint ebben nagy szerepe volt Hruscsov személyének, valószínűbb azonban, hogy Kádár úgy ítélte meg: a rákosista restaurációnak ő az egyetlen kéznél lévő alternatívája. A november 3-dikáról 4-dikére virradó ülésen Hruscsov meggyőzi Kádárt: ellenforradalom van, sürgősen be kell avatkozni! A Rajk-perben korábban tapasztalt kognitív disszonancia pedig ezúttal is működésbe lép.

Kétségtelen, a Kossuth Könyvkiadó az utóbbi néhány év egyik legkitűnőbb politikai (?) biográfiáját jelentette meg. A könyv nem szuszakolható bele a “hagyományos“ politikai életrajz kereteibe. E munka nem történelmi háttérben megbúvó biográfia (mint pl. Gyurkóé), nem is publicisztikai igényeket kielégítő, néhol apologetikus jellemrajz (amilyen Révész Sándor Aczél- vagy Haas György Tildy-életrajza), semmiképpen sem a hagyományos köztörténeti narratívában ábrázolt, aprólékos politikai biográfia (mint Borsányi György Kun Béláról vagy Rainer M. János Nagy Imréről írt monográfiája), hanem Kádár életét és pályáját a (szociál)pszichológia és a szociológia nézőpontjából, annak fogalmi struktúrájával megérteni és megértetni akaró, “totális” életrajz.

Kérdés persze, hogy lehet-e ilyesfajta munkát írni a “rejtőzködő” Kádár Jánosról? Véleményem szerint, a munka bizonyos szempontból hiány­érzetet hagy az olvasóban. Egyrészt a főszereplő életében a politikum annyira meghatározó, hogy sokszor képtelenség az egykori motivációkat feltárni, azokra magyarázatot találni – amit azonban a szerző sokszor ennek ellenére megkísérel.

Másrészt, véleményem szerint, mindenképpen figyelmet érdemel az a tény, hogy a mű bizonyos értelemben befejezetlen. Huszár Tibor egy HVG-interjúban ugyan kifejti: a négyszázoldalas munka annak a története, hogyan lesz Kádárból igazi pártkatona, aki az 1954–55-ös mélypontról felemelkedve, 1956 novemberében már a későbbi “kacsintgató” politikusi attitűd csíráit hordozza²⁵. Ám ezek a gondolatok a munkában csupán nagyon elszórtan találhatóak meg, és az összkép kialakításának lehetősége csak a nagyon figyelmes olvasónak adatik meg.

Huszár Tibor munkája csak 1956. november 4. hajnaláig tart Kádárral. Márpedig az “igazi” kádárizmus éppen ekkor kezdődik. Kétséges, hogy a következő közel negyvenhárom év megírható-e majd hasonló részletességgel. Kádár János megítélése nem juthatott még nyugvópontra; kíváncsian várhatjuk a folytatást.

Jegyzetek

¹ Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1912–1956. 1. kötet. Szabad Tér–Kossuth Kiadó. Bp., 2001., Varga László: Kádár János bírái előtt: Egyszer fent, egyszer lent, 1949–1956. Osiris – Budapest Főváros Levéltára. Bp., 2001. Kopátsy Sándor: Kádár és kora. Cet Belvárosi Kvk. É.n., Ki volt Kádár? : harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról. Szerk. Rácz Árpád, Rubicon–Aquila. Bp., 2001., Kedves, jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből, 1954–1989. Szerkesztette: Huszár Tibor. Osiris Könyvkiadó, Bp., 2002.

² Első lépések az ifjúmunkás mozgalomban. In: Vagyunk az Ifjú Gárda. Emlékezések az Ifjúmunkás Mozgalomra, 1900–1944. Párttörténeti Intézet – Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó. Bp., 1957.

³ Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Magvető. Bp., 1982.

⁴ Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Hogyan írtam Kádár-életrajzot? Rubicon, 2000/6, 38.

⁵ Huszár Tibor: i.m. 5.

⁶ Molnár Miklós: Kádár János – avagy a történelem visszavág. Világosság, 1993/8. 31.

⁷ Kádár János – Végakarat. Az interjút készítette és a dokumentumokat válogatta: Kanyó András. A kötetet szerkesztette: Veres Mária. Hírlapkiadó Vállalat. H.n., é.n.

⁸ Molnár Miklós, i.m.

⁹ Molnár Miklós, i.m. 34.

¹⁰ Kádár János visszaemlékezései. Közli: Sipos Levente. In: Ki volt Kádár? I.m. 27.

¹¹ Borsányi György: Gondolatok a Kommunisták Magyarországi Pártja történetéről (1918–1944). Múltunk, 1995/1. 27–28.

¹² Gyarmati György: Rendőrfőnök és belügyminiszter, In: Ki volt Kádár? I.m. 36.

¹³ Sipos Levente, i.m. 36.

¹⁴ Kopátsy Sándor: i.m. 74.

¹⁵ Standeisky Éva: Kádár és az értelmiség c. esszéjében alkati vonásként definiálja ezt a bizalmatlanságot. In: Ki volt Kádár? I.m. 136.

¹⁶ Idézi Huszár Tibor, i.m. 26.

¹⁷ Bihari Mihály: Kádár és rendszere. In: Ki volt Kádár? I.m. 153-154.

¹⁸ Feitl István: Rákosi és Kádár. In: Ki volt Kádár? I.m. 59.

¹⁹ Rainer M. János: Hosszú menetelés a csúcsra. In: Ki volt Kádár? :I.m. 64.

²⁰ Feitl István, i.m. 60.

²¹ Lásd ennek okairól: Földes György: Barátság felsőfokon. Kádár és Hruscsov. In: Ki volt Kádár? I.m. 88.

²² Rainer M. János i.m. 65.

²³ Uo.

²⁴ Andropov szerepéről lásd: Eszmélet, 51. szám. Roy Medvegyev kitünő tanulmányában – néhány kisebb tárgyi tévedéstől eltekintve – arra a következtetésre jut, hogy Kádár már konkrét elképzelésekkel rendelkezett, amikor “híveinek kis csoportja” (?) élén november 1-jén elhagyta az országot. Roy Medvegyev: Andropov Magyarországon. Eszmélet, 51. szám, 149.

²⁵ Alárendelt lelkiismeret. Interjú, készítette Kurcz Béla. HVG, 2001. május 10. 20.

A Franciaországból kiinduló globalizációellenes hálózat, az ATTAC, az utóbbi években növekvő támogatásra tett szert, befolyását egészen Közép­-Európáig kiterjesztve. A mozgalom sajátja, hogy sehol sem támaszkodik egyetlen, egységes ideológiai alapra. A hálózatnak a legkülönbözőbb mozgalmak – szakszervezetek, egyházak, szolidaritási mozgalmak, nem kormányzati szervezetek – képviselőin kívül nagyon sok szervezetlen, baloldali érzelmű támogatója van, ezért benne a vélemények széles skálája jelenik meg. Bírálói gyakran jellemzik “egypontos mozgalomként”, amelynek egyetlen követelése a Tobin-adó bevezetése volna, ez azonban tévedés. A követelések lajstromán szerepel egyebek közt a tőkeáramlás fokozott ellenőrzése, a devizaárfolyamok stabilizálása, az adóparadicsomok felszámolása, a spekulatív pénzpiaci alapok betiltása, a nyugdíjbiztosítás privatizációjának tilalma, valamint a fejlődő országok adósságának elengedése. Ráadásul az ATTAC érdeklődése éppen napjainkban fordul a pénzpiacok szűkebb területén túli problémák, így a világkereskedelem, a társadalombiztosítási rendszerek és a közösségi szolgáltatások kérdései felé. Mindebben az a legörvendetesebb, hogy végre ismét széles társadalmi mozgalom foglalkozik a gazdaság bírálatával, és e kritikát nyilvános tiltakozó akcióival a társadalom napirendjére tűzi.

Emellett az ATTAC olyan jelenségekre reagált, amelyek létezése általában elfogadott, csak az értelmezésük körül vannak viták. Szinte senki nem vitatja, hogy az 1970-es évektől kezdve a liberalizációs és deregulációs intézkedések, valamint a rugalmas valutaárfolyamok rendszerének bevezetése egy olyan pénzügyi világpiac kialakulásához vezettek, amely a megnövekedett bizonytalanság és az egyre gyakoribbá váló pénzügyi válságok miatt sok helyütt drámai társadalmi válságokat idézett elő. Ez a lánc – a 80-as években kirobbanó adósságválságtól kezdve a 90-es évek mexikói és ázsiai válságán keresztül egészen a jelenlegi törökországi és argentin bonyodalmakig – minden valószínűség szerint a jövőben is folytatódni fog, elsősorban a fejlődő országokat sújtva. E pénzügyi világpiac nem egyszerűen természetadta, de nem is a szabad piaci folyamatok eredője. Létrejötténél állami szereplők is bábáskodtak. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy ha egyszer lendületet vett a “versengő dereguláció”, az egyes államok aligha vonhatják ki magukat alóla.

Jól mutatja ezt a tőkemozgások ellenőrzésének megszüntetése, ami a legtöbb fejlett országban a 90-es évek közepére megvalósult, lehetővé téve a messzemenőleg korlátozatlan tőkeáramlást. Politikai és gazdasági nyomásgyakorlás útján azonban számos olyan fejlődő és feltörekvő országban is kikényszerítik a liberalizációt – mintegy a szerkezeti kiigazítás részeként –, amelyek belső piacaik védelmében még ragaszkodnak a tőkeáramlás ellenőrzéséhez. A versengő dereguláció e folyamatában katalizátorként működtek a már a 60-as években kialakuló ún. europiacok. Ezek a piacok lehetővé tették a devizák kereskedelmét az adott valutaövezeten kívül is. A brit kormány lehetőséget biztosított arra, hogy a londoni city-ben kedvező feltételekkel lehessen dollárüzleteket kötni, így az USA bankjai ki tudták kerülni az Egyesült Államokban megszigorított előírásokat. Ennek következtében a pénzügyi üzletkötések fokozódó mértékben vándoroltak Londonba, majd számos más offshore pénzügyi központba is, ami a nemzeti pénzpiacok deregulációjának egész hullámát váltotta ki. Lazítottak a bankok és a tőkepiacok felügyeletén, felszámolták a kamatkorlátozásokat, és kockázatos innovatív pénzügyi eszközök (az ún. derivatívák) bevezetését engedélyezték. A pénzügyi világpiac kialakulásának fontos hármas feltétele volt tehát a rögzített árfolyamok rendszerének feladása, a tőkeáramlás liberalizálása, valamint a nemzeti pénzügyi piacok deregulációja.

Az ATTAC-ot gyakran éri szemrehányás azért, hogy a hálózat meghatározó szerepet tulajdonít a nemzetközi pénzügyi piacoknak, és kizárólag ezek “felszabadítása” ellen lép fel, szigorúbb szabályozást követelve. A bírálók szerint ez korlátozott kapitalizmus-értelmezésről árulkodik, a mozgalom ugyanis megbékélt a tőkés termeléssel, ahonnan a kapitalizmus minden nyűge ered. A nemzetközi pénzügyi rendszer jelentőségét elemző kritikai irodalom azonban rávilágít, hogy az ATTAC egy nagyon is fontos jelenséget emel ki és tesz a politika tárgyává. Más kérdés, hogy ennek elméleti beágyazottsága vitatott illetve lezáratlan. Jól érzékeltetik ezt az “elszakadás” koncepciója illetve a “felhalmozás pénzpiacok által vezérelt modellje” körüli viták.

Ellentétes értelmezések

Vitát váltott ki a kérdés, hogy a pénzügyi tranzakciók volumenének megnövekedése alapján vajon indokolt-e a pénzügyi szféra és a reálgazdaság “elszakadásáról” beszélni – vagyis azt állítani, hogy a pénzpiacok egyre kevésbé kapcsolódnak áruk és szolgáltatások “valóságos” termeléséhez és cseréjéhez. Ezt az elképzelést elterjedtsége és látszólagos plauzibilitása okán az ATTAC számos híve is magáénak vallja. Kézzelfogható példaként gyakran idézik a devizakereskedelem volumenének számottevő megnövekedését. Míg 1977-ben a globális devizaforgalom 18,3 milliárd USA-dollárt tett ki naponta, 1999-ben már elérte az 1,8 billió USA-dollárt – hozzátéve, hogy a devizaügyletek 80%-át 7 napnál rövidebb futamidőre kötötték. Ezzel szemben a javak és szolgáltatások globális kereskedelme az 1999-es év egészét tekintve mindössze 6,8 billió USA-dollárt tett ki. Erősen leegyszerűsítve azt mondhatnánk tehát, hogy kevesebb mint négy napi devizakereskedelem elegendő lett volna az 1999. évi teljes világkereskedelem lebonyolítására.

Miután a pénzügyi felhalmozás üteme meghaladja a reálgazdasági felhalmozás ütemét, a pénztőke kamatelvárásai oly mértékben megemelkednek, hogy ennek az adósok, legyenek akár államok, akár vállalatok, már képtelenek megfelelni. A helyzet válsággal fenyeget. E pénzügyi követelések különösen akkor destabilizáló hatásúak, ha a tőkebefektetések után fizetett kamatok meghaladják a reálgazdasági befektetések hozamait. Ilyen környezetben a reálgazdasági beruházások halasztást szenvednek, vagy egyszerűen elmaradnak.

Az elszakadási tétellel szemben azonban számos kifogás is felhozható. Kurt Hübner felvetése szerint a tőkehozamokat meghaladó kamatlábak nem determinálják a befektetési stratégiát. Egy ilyen helyzetben megemelkednek ugyan a hitel költségei a vállalkozások számára, másfelől azonban ez lökést adhat a működés racionalizálásának is, növelve ezzel a profitrátát. Emellett profitjukat maguk az iparvállalatok is részben kamatozó eszközökbe fektetik, a magasabb kamatok így magasabb bevételeket biztosítanak, amit viszont termelő beruházásokra lehet fordítani. Hübner ezért elszakadás helyett “a pénzügyi világpiac viszonylagos önállósodásáról” beszél. Eszerint a pénzügyi eszközök olyan bevételeket is eredményeznek, amelyek reálgazdasági beruházások forrását képezhetik. Másfelől azonban Hübner szerint is érzékelhető a pénzpiacokon egy speciális növekedés, ami azt jelenti, hogy egyes pénzügyi eszközök növekvő mértékben pénzügyi eszközökre vonatkoznak, azaz viszonylagosan önállósítják magukat.

Új felhalmozási modell?

A francia szabályozási iskola berkeiben született újabb munkák, ezen belül is elsősorban Robert Boyer és Michel Aglietta elemzései, ugyancsak a pénzügyi szektorban bekövetkezett változásokkal foglalkoznak. A szabályozási iskola teoretikusai azt vizsgálják, vajon valóban létrejött-e a felhalmozásnak egy a pénzpiacok által vezérelt, új, koherens modellje, másként a “tulajdonosi kapitalizmus”. Aglietta szerint egy ilyen felhalmozási modellnek az a sajátossága, hogy a tőkés gazdálkodás legfőbb céljává a részvények birtoklásával elérhető hozamok maximalizálása válik. A termékfejlesztés költségcsökkentő hatású és növeli a profitot is, ami lehetővé teszi az osztalékfizetést, felhajtva ezzel a vállalatok tőzsdei árfolyamát. “A munkásság tőketulajdonlásának fejlődése megnöveli a háztartások vagyonát”, ami viszont fokozza a fogyasztásukat. Egy ilyen, részvénytulajdonosi kapitalizmusként jellemezhető, stabil szabályozási mód még nem terjedt el általánosan, a szerző szerint azonban az Egyesült Államokból kiindulva Európában is meghonosodhat. Aglietta szerint a tulajdonosi kapitalizmus e modelljének azonban gyenge pontja az alapvető pénzügyi instabilitás.

Ugyanezt emelik ki az új felhalmozási modell elméletének bírálatai is. Eszerint a legújabb spekulációs buborék minapi kipukkanása, az “új piacokon” bekövetkezett drámai árfolyamzuhanás megmutatta az állítólagos új felhalmozási modell törékenységét. A kapitalizmus fordi modelljéhez képest, amelyet az ipari tömegtermelés és az osztálykompromisszumok fémjeleztek, az új modellt a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek is sebezhetőbbé teszik. A tőzsdei árfolyamemelkedésből ugyanis elsősorban a vagyonos rétegek húznak hasznot, miközben az alsóbb néprétegek legfőbb megélhetési forrásának számító bérjövedelmek egyre bizonytalanabbá válnak. Abban azonban megegyeznek az álláspontok, hogy egy pénzpiacok által vezérelt, új felhalmozási modell legalábbis egyelőre nem vált világszerte uralkodóvá. Abban is egység van, hogy amennyiben ez bekövetkezne, az nagyobb társadalmi-gazdasági instabilitást és válságra való hajlamot eredményezne.

A pénz marxista értékelméletéből kiindulva azonban sem az elszakadás tétele, sem a pénzpiacok által vezérelt felhalmozás modellje nem fogadható el. Marx ugyanis megmutatta, hogy a hitelviszonyok nem külsődleges körülményei a termelési folyamatnak, hanem ellenkezőleg: a tőkés újratermelési folyamat nem is működhet a hitel intézménye nélkül. Egy fejlett hitel- és bankrendszerben maguk a hitelkövetelések is adható-vehető áruvá válnak, új meg új pénzügyi innovációk jönnek létre, amelyek jövőbeli kifizetésekre szóló igényt testesítenek meg. Az ipari tőkétől megkülönböztetendő “fiktív” tőke bázisát pénzügyi eszközök/követelések adják. Ebben a világban a “spekuláció”, azaz a várakozásokkal való játék nem kerülőút, nem elfajzás, hanem a fiktív tőke természetének megfelelő egyetlen lehetséges bánásmód. És ugyanilyen normális jelenség a tartós árfolyamemelkedés, majd az ezt követő összeomlás is. A válság tehát csak a tőkés összfolyamatban ölt konkrét alakot.

Ilyen értékelméletileg megalapozott objektív törvényszerűségekre hivatkozva a globalizáció bírálóit gyakran megpróbálják naív színben feltüntetni. E vélemények szerint, mivel a globalizáció ellenzői a kapitalizmus “felszabadításáért” legfőképpen a pénzpiacokat hibáztatják, vakok volnának a termelés problémáira. Nem azzal a móddal van bajuk tehát, ahogy létrehozzák a gazdagságot, hanem csupán azzal, ahogy elosztják azt. Ezzel a váddal szemben azt lehet felhozni, hogy a pénzügyi eszközök állománynövekedésének empirikusan helyes megfigyelése még nem feltétlenül egyenlő annak elfogadásával, hogy a pénzügyi piacok működése jelenti a tőkés kizsákmányolás egyedüli forrását. Az, hogy társadalmi mozgalmak válaszolnak a tőkés felhalmozás általuk tapasztalt formaváltozására, még nem feltétlenül vezet a termelési folyamat fontosságának tagadásához. Sőt, a tőkés felhalmozás ehhez hasonló konkrét, történelmi változásainak felismerése elengedhetetlen a politikai stratégiák kialakításához, a cselekvőképesség megőrzéséhez.

Összefoglalva: egy társadalmi mozgalomtól nem várható el, hogy saját maga választ is adjon minden felvetődő elméleti kérdésre. Csak annyi várható el, hogy figyelemmel kíséri a megfelelő vitákat, hogy kritikusan érvényesítse saját gyakorlatában azok tapasztalatait. Viszont nem méltányos a mozgalom tevékenységét a maga egészében “a közönséges polgári politika” részének bélyegezni.

Végső soron senki nem érvelhet komolyan amellett, hogy minden tiltakozás nélkül fogadjuk el az egyre gyakoribb pénzügyi válságokat azok minden pusztításával együtt, csak mert a kapitalizmusban “természetes” a válság. Arról vitatkozhatunk, hogy a pénzügyi válságok leküzdésének az adott társadalmi helyzetben mi volna a legalkalmasabb eszköze. A lényegen azonban nincs mit vitatkozni.

(Fordította: Bellon Erika)

Az ATTAC hívei közül aligha cáfolná bárki, hogy az állami politika nagymértékben befolyásolta a pénzügyi piacok fejlődését. Végül is nemzeti kormányok szüntették meg a rögzített valutaárfolyamokra épülő Bretton Woods-i rendszert, azok liberalizálták a nemzetközi tőkemozgásokat, és azok döntöttek a pénzügyi piacok deregulációjáról is. De milyen szerepet játszik a kormányzati politika napjainkban? Igaz-e, hogy a pénzügyi piacok diktálják, mit kell tennie és mit kell tűrnie, ahogyan azt Oskar Lafontaine egy ATTAC-kongresszuson állította? Az ATTAC majd’ minden elemzése a következő lényegi mondanivalóra fut ki: a nemzetközi pénzügyi piacok alulszabályozottak; a politika nem tudta követni a gazdaság, de különösen a pénzügyi szektor – globalizációnak köszönhető – gyors változásait. A megoldás ezzel szemben kézenfekvő: a Tobin-adó bevezetésével, az adóparadicsomok felszámolásával, a valutaárfolyamok rögzítésével stb. véget kell vetni ennek a zűrzavarnak, és újra helyre kell állítani a politika elsőbbségét.

Az ATTAC fenti álláspontja a baloldali liberális és a baloldali keyne­siánus globalizáció-bírálatokkal mutat rokonságot. Habermastól Bour­dieu-ig, mindenki állami beavatkozásért kiált a pénzügyi piacok látszólagos mindenhatósága ellen. A ’70-es években még intenzív vita folyt az államról mint a “társadalmi erőviszonyok anyagi lecsapódásáról”, a neoliberális struktúraváltás közepette azonban ez a vita elapadt. Az állam baloldali kritikája – a neoliberális politika katasztrofális következményeire való tekintettel – háttérbe szorult az állami “kormányzóképesség” helyreállítását sürgető álláspontok mögött. Az állam ezzel újra benyomult egy olyan pozícióba, ahonnét egyszer már kibillentette a társadalomelméleti kritika: a legszélesebb körökben ismét az államot tekintik a közjó letéteményesének, amely képes megszabni a piac működésének társadalmi-gazdasági kereteit.

Ezzel szemben két ellenérvet is felhozhatunk. Az első elméleti jellegű, s a piac és az állam összefonódására utal. A tőkés gazdaságnak ugyanis szüksége van az államra, hogy zátonyra ne fusson saját ellentmondásain, hogy fel ne eméssze saját társadalmi és ökológiai létfeltételeit. A politika és a gazdaság kapcsolata tehát az ellentmondások egysége.

Különösen igaz ez a pénzügyi piacok esetében. Nem mondhatjuk, hogy az állam egyszerűen kivonult volna erről a területről. (Ez a második, az empirikus jellegű ellenérv.) Inkább arról van szó, hogy megváltoztak a formák, ahogyan e piacok “beágyazódnak” a politika irányító gépezetébe – ugyanúgy, ahogy a gépezetet alkotó állami-politikai szereplők erőviszonyai is eltolódtak. A pénzügyminisztériumokkal, a jegybankokkal és a Nemzetközi Valuta Alappal azoknak az apparátusoknak a súlya nőtt, amelyek az államon belül a neoliberális-monetarista doktrinát képviselik. Ezekben a körökben a pénzpiaci fejleményeket nem tekintik az állami szabályozóképességet fenyegető veszélynek, sőt: ezeket “a jóléti állam okozta torzulások” szükségszerű korrekciójaként értelmezik, amely megerősíti saját pozícióikat az inkább szakszervezeti vagy ökológiai orientáltságú állami apparátusok ellenében.

E neoliberális apparátusok azután a pénzügyi piacok szereplőinek szája íze szerint irányítják a tűzoltó akciókat, amikor e piacok nyüzsgése önpusztításba csap át. Jól példázza ezt az IMF szerepvállalása a ’90-es évek válságaiban. Ezzel párhuzamosan új szabályozó mechanizmusok is létrejönnek, amelyek feladata a válságok megelőzése. Így például állami szereplők – jegybankok, szabályozó hatóságok – és magántulajdonú bankok együttműködésével olyan rugalmas szabályozási kereteket dolgoznak ki, ahol a nemzeti felügyeleti szervek és nemzetközi szervezetek, mint az IMF, a Világbank vagy a Nemzetközi Fizetések Bankja, közös erőfeszítéseket tesznek a kockázatok minimalizálása érdekében. Az ilyen intézmények léte, illetve a tény, hogy folyamatosan dolgoznak kialakításukon, arra utal, hogy az állam nem vonul vissza a pénzpiaci politikától, mindössze átalakítja az állami beavatkozás formáit.

A fenti érvelésre az ATTAC részéről többnyire azt válaszolják, hogy a politika és a gazdaság viszonyát boncolgatni a pénzügyi piacok területén merőben akadémikus, és a kérdésnek semmi jelentősége a politikai gyakorlat számára. Csakhogy ez nincs így. Lényeges különbség, hogy erősítenünk kell-e az államot egy “elszabadult” piaccal szemben, vagy azt gondoljuk, az állam ­– a pénztőke érdekeinek megfelelően – maga ösztönzi és biztosítja a piac “felszabadítását”. Az előbbi nézőpont olyan követelésekhez vezet, mint a devizaügyletek megadóztatása vagy az “adóparadicsomok” bezárása. Az utóbbi viszont alapvetően bizalmatlanná tesz mindenféle állami politikával szemben, hiszen eszerint minden ellentmondás és érdekellentét dacára az állam elsődleges feladata az, hogy biztosítsa a tőke lehetőség szerint zavartalan értékesülését. Így aztán emancipatorikus ügyekben csak igen korlátozottan számíthatunk a szövetségére. Amennyiben mégis követeléseket támasztunk az állami politikával szemben, mint például a Tobin-adó esetében, számításba kell vennünk, hogy uralmi viszonyoktól átjárt területre merészkedtünk. Olyan játékszabályoknak vetjük alá magunkat, amelyek eredendően ellenkeznek mindenféle emancipatorikus törekvéssel, hiszen az uralkodó (hatalmi) érdekek hozták őket létre.

Súlyosabb az ATTAC másik ellenvetése. Ez nem a radikális követelések ideje – mondják; a létező szocializmusok bukása és a neoliberális offenzíva az emberek túlnyomó többsége számára oly mértékben hiteltelenné tett minden nem-kapitalista alternatívát, hogy a baloldalnak újra egészen kis követelésekkel kell kezdenie – mint a Tobin-adó, vagy más, könnyen elfogadtatható intézkedés. A siker ebben a kérdésben igazolni látszik az ATTAC álláspontját. Azon viszont lehet vitatkozni, hogy az ATTAC sikerei tényleg az efféle üzeneteknek és cselekvési alternatíváknak köszönhetők, vagy inkább csak annak, hogy végre valaki kínált valami cselekvési alternatívát. Talán csak azzal járt jól az ATTAC, hogy a megfelelő időben bírálta a pénzügyi piacokat, miközben a kritika tartalma és mélysége inkább másodrendű volt.

A kérdés nem is olyan megválaszolhatatlan, mint ahogy hangzik. Végül is létezik egy sor más globalizációellenes kezdeményezés, mint mondjuk a Peoples Global Action, amelyek álláspontja jóval radikálisabb az ATTAC-énál, anélkül, hogy mozgósító erejük ennek kárát látná. Emellett az ATTAC bázisa nyitottabbnak látszik a radikális kritikára, mint a mozgalom vezetése. Az ATTAC francia szekciójában például néhány hónapja intenzív vita folyik politikai álláspontjuk radikalizálódásáról.

Önértelmezése folytán az ATTAC meglehetősen nyitott a baloldali hatásokra, amennyiben magát “innovatív jellegű szervezetnek” tekinti, valahol a nem-kormányzati szervezetek és a társadalmi mozgalmak határán, amely lehetővé akarja tenni “a politikai tanulást és tapasztalatszerzést”, ahogy egy dokumentumuk fogalmaz. Az ATTAC politikai álláspontjának radikalizálódása nem tűnik kizártnak. Ez lényegében azt jelentené, hogy többé nem ismerik el “a politikai biznisz” szokásos játékszabályait. Mind ez ideig az ATTAC tartja magát ezekhez a játékszabályokhoz, és saját működésében is újratermeli azokat. Áttörni ezeket a játékszabályokat azt jelentené, hogy többé nem terjesztenek szabályozási kívánságlistákat a kormányon lévők elé, hanem megvonják tőlük a legitimációt, hogy a közérdeket képviselik. Áttörni a játékszabályokat azt jelentené, hogy az állami politikát a hatalmasok részérdekeinek általánosításaként ábrázolják.

Ez persze nem zárja ki a konkrét követeléseket. Az IMF felszámolása például a szervezet nemzetközi pénzügyi rendszerben játszott gyászos szerepére való tekintettel még népszerű is lenne. Ugyanígy a létminimum-juttatás bevezetése, ami lényegében annak a megkérdőjelezése, hogy a kapitalizmusban csak az részesülhet a társadalmi gazdagságból, aki magára veszi a bérmunkaviszony kötelékeit. A Tobin-adóval ellentétben az ilyen követelések már nem integrálhatók minden további nélkül egy hegemoniális természetű politikába. Tartalmaznak ugyanis egy messzebbre mutató, emancipatorikus elemet, és elősegíthetnek egyfajta társadalmi erjedést.

(Fordította: Bellon Erika)

A lapunknak adott exkluzív interjúban a neves szociológus-történész több meglepő állítással rukkol elő: ilyen, hogy globalizáció valójában nincs is. Fenntartja viszont korábbi nézeteit az Egyesült Államok relatív hanyatlásáról, amit az is bizonyít, hogy Washington a múlt szeptemberi terrortámadás után nem tehet a világban azt, amit akar.

Immanuel Wallerstein szeret interjút adni. Sokan kérnek tőle, és többnyire mindenki ugyanazt kérdezi. A neves történész tavaly átigazolt a magánszektorba: a New York-i Állami Egyetemet (SUNY) a Yale-re cserélte fel. Most New Havenben lakik, bár továbbra is vezeti a SUNY keretében működő Fernand Braudel Központot Binghamtonban. Újabb, a hosszú XIX. századdal foglalkozó kötettel készül bővíteni a modern világrendszer történetét feldolgozó művei sorát. Közben 2002 első negyedévét Hollandiában töltötte, a királyi akadémia (KNAW) wassenaari kutatóintézetében (NIAS), a rektor vendégeként. A világpolitikát és az elmélet egyes fejezeteit érintő kérdéseinkkel itt untattuk. Beszélgetésünknek elkerülhetetlen kiindulópontja a 2001. szeptember 11-én elkövetett, monumentális terrorakció volt, amely a megelőző négy hónapban az értelmiségi viták napirendjét is meghatározta az egész világon. Az események időszakában írott Wallerstein-feljegyzések megjelentek magyar nyelven a 168 óra című hetilapban és az Eszméletben is (l. az 52. számot), a beszélgetés azonban módot adott a politikai jelenségek hátterének elméleti igényű vizsgálatára is.

– A kommentátorok gyakran mondják: a New York elleni merénylet egy új korszak nyitánya, vagyis hogy ez egy teljesen új típusú konfliktus a nemzetközi rendszerben. Egyetért Ön ezzel?

I. W: A terrorizmus mindig is jelen volt a világpolitikában, és talán még azt is lehetne mondani, hogy a mostani nem a legkomolyabb terrorista hullám. Még az sem igaz, hogy eddig nem voltak transznacionális terrorista szervezetek, mert a XIX. század első felében a carbonari transznacionális volt. Az Egyesült Államok közvéleménye azonban ez idáig nem fordított figyelmet a terrorizmus kérdéseire, mert különösebben nem érintette a probléma.

Annak ellenére, hogy a WTC lerombolása nagy anyagi kárt okozott és háromezer ember halálát, a republikánusok számára ez egy isteni ajándék volt. A terrorizmusra hivatkozva ugyanis meg tudtak és tudnak lépni számos olyan dolgot, amit enélkül sokkal nehezebb lett volna. Az új helyzet segít nekik a belügyek konzervatívabb szabályozásában, és megadja a lehetőséget az Európával szembeni újabb fellépésre. Módot adott a tetszésük szerinti gazdasági beavatkozásra is, bár ez nem a legfontosabb része a történetnek.

– Elérte-e az Egyesült Államok a háborúval azt, amit akart?

I. W: A terrorizmus elleni háború rövid távon sikeresnek mondható, hiszen a Talibán összeomlott, és új, a Nyugattal szövetséges kezekbe került Afganisztán kormányzása. Középtávon azonban már nem ilyen tiszta a kép. Nem egyértelmű, hogy Afganisztán a 2001 végén kialakított keretek között kormányozható marad, és az sem, hogy fennmarad-e az Egyesült Államok szövetségi rendszere az arab világban és Dél-Ázsiában. Legelső sorban Szaúd-Arábiára és Pakisztánra kell gondolni.

Bin Láden és irányzata szemében a fő cél az, hogy megdöntsék a pakisztáni és a szaúd-arábiai rezsimeket. Ezek ugyanis a fő akadályok egy pán-iszlám politikai struktúra kialakulása előtt. A szeptemberi válság kialakulása után mindkettőnek fel kellett lépnie a maga fundamentalistái ellen. Erre Washington szólította fel őket, de nem egyformán reagáltak. Pakisztán eleget tett az amerikai elvárásoknak, Szaúd-Arábia viszont ellenszegült, sőt kezdeményezte a területén állomásozó amerikai csapatok kivonását. A következő évek mutatják csak meg, melyikük lesz eredményesebb. Mindkettő esetében elképzelhető az összeomlás.

Nemcsak az iszlám szövetségesek inognak azonban, hanem Nyugat-Európa is. Hogy megerősödjék és a saját lábára állhasson, Európának gyorsan kell haladnia az integráció útján. Ehhez két dolog kell: meg kell erősítenie a központ politikai intézményeit, de ugyanakkor jobban ki kell nyitnia őket a társadalmi bázis irányába. Véget kell vetni a tagállamok vétójogának – ez valószínűleg menni fog. Ez az intézményi fejlesztés Valéry Giscard d’Estaigne feladata. Meg kell hagyni, hogy jobb személyt nem is találhattak volna erre a feladatra, előélete alkalmassá teszi. Ha ezzel kész vannak, Európa már tényleg le fog tudni válni az Egyesült Államokról.

– A különböző irányzatok és tudományágak képviselői – köztük Paul Kennedy, Edward Luttwak, Lester Thurow és Ön – a nyolcvanas években sokat értekeztek az Egyesült Államok relatív hanyatlásáról. Mi történt ezzel a relatív hanyatlással? Hiszen azt látjuk, hogy az Egyesült Államoknak nincs riválisa atekintetben, ahogy nemzetközi válságokat tud kelteni és megoldani.

I. W: Valóban beszéltem a relatív hanyatlásról. Nem tudom, a többi felsorolt tudós most hogyan vélekedik. Kennedy biztosan fenntartja téziseit, Luttwak minden bizonnyal, Lester Thurow-val kapcsolatban nincs információm. Az én elemzésem nem változott, mert igazából a helyzet sem változott az elmúlt tizenöt évben.

A második világháború utáni években teljesen egyértelmű volt az Egyesült Államok fölénye minden téren. Amerika volt gazdasági értelemben a legerősebb szereplő, hiszen mindenkinél többet tudott termelni és a versenyben alacsonyabb árakat tudott kínálni, ha akart. Politikai értelemben Nyugat-Európa és Japán kliens régió volt, függött Amerikától. A katonai alárendelődést pedig végképp nem kell részletezni.

Mindez a hetvenes évekre jelentősen megváltozott. Gazdasági értelemben Európa és Japán felzárkózott, gyakorlatilag egyenlő partnerévé vált az Egyesült Államoknak. Politikai értelemben akkor már nem voltak függő, vagy kliens államok, bár azt is el kell ismerni, hogy a teljes értékű emancipáció máig sem történt meg. A régi viszonyoktól való elmozdulás teljesen egyértelmű; a kilencvenes években már az Egyesült Államok fő dilemmája az volt, hogyan tarthatná féken európai szövetségeseit. Szinte mindent, ami ebben az évben amerikai részvétellel történt Európában, ebből a szempontból lehet elemezni. A jelenlegi, antiterrorista háborúnak is meghatározó tényezője ez a kérdés.

Ami kétségtelen, hogy a relatív hanyatlás ellenére katonai téren megmaradt az Egyesült Államok fölénye. Kérdés azonban, hogy ezzel mit tud kezdeni. Le tudják győzni a Talibánt, de hát a Talibánt bárki le tudná győzni. Dánia is le tudta volna győzni a Talibánt, ha akarta volna. Vajon fel tud-e mutatni Amerika ennél jelentősebb győzelmet? Vajon ismét háborút indít-e Irak ellen? Azért nem valószínű, mert ezt két fontos tényező nem akarja. Az egyik az amerikai hadsereg, a másik pedig Nyugat-Európa. Anglia az Egyesült Államok leghűségesebb szövetségese Európában, de az angolok sem tartják jó ötletnek az Irak elleni háborút. A többi európai ország pedig jóval kevésbé lelkes, mint Anglia, ha az Egyesült Államok oldalán kell háborúba menni valahol. Az angol lapok mostanában igen élesen bírálták azokat a körülményeket, amelyek között az amerikaiak a hadifoglyokat tartják Kubában. El lehet képzelni, milyen Amerika-ellenes érzések élnek Nyugat-Európa más országaiban.

A folyamatok alakításában – a szövetségesek befolyása mellett – meghatározó szerepet játszik az ún. Vietnam-szindróma. Nem felejthetjük el, hogy az Egyesült Államok katonai vereséget szenvedett Vietnamban, egy olyan háborúban, amely iszonyatos anyagi és emberi áldozatokat követelt. Sokan mondják, hogy az nem volt igazi vereség, mert az amerikaiaknak vissza kellett fogniuk magukat és nem vethettek be mindent, ez azonban mellébeszélés. Az Egyesült Államok katonai vereséget szenvedett, és az ebből fakadó komplexus tovább él, annak ellenére, hogy az Öböl-háborúban úgy tűnhetett, ez már a múlté. Az amerikai politikai vezetésnek le kellett vonnia azt a következtetést, hogy nem viselhet háborút külföldön a társadalom támogatása nélkül. Ez pedig azt jelenti, hogy korlátok között kell tartania a háborúk költségeit, és nem eshet kár emberéletben. Ezért a jelenlegi háború sem mehet túl messzire.

A Vietnam-komplexusnak a katonák sokkal inkább tudatában vannak, mint némely civil politikus. Madeleine Albright mondta a vezérkar vonakodó főnökének, amikor külügyminiszter volt: “Mi értelme van hadsereget tartani, ha nem használjuk?” Az Albright-féle civilek vitték bele Amerikát az elmúlt időszak katonai konfliktusaiba, miközben a hadsereg legfőbb képviselői mindig mérsékeltebbek voltak. Erről szól az ún. Powell-doktrína, amely az Öböl-háború idején fogalmazódott meg, de ma is ugyanúgy él.

– Alkalmazható-e az Ön elemzése az Egyesült Államok balkáni politikájára?

I. W: Minden további nélkül. Az Egyesült Államok a 90-es évek elején úgy állt hozzá a balkáni válsághoz, hogy “legyen az az európaiak ügye”. Az európaiak azonban nem tudtak egymással sem megegyezni, így a válságot a felbomlásnak utat engedve oldották meg. Ez azonban nem volt szükségszerű, nem volt elkerülhetetlen. Ha akkor foglaltak volna keményebben állást, amikor a bomlási folyamat elkezdődött, a történet másképp végződött volna.

Kétségtelen, hogy Milosevics az elsőszámú felelős Jugoszlávia felbomlásáért. Ezt akkor indította el, amikor eltörölte a Vajdaság és Koszovó autonómiáját, mégpedig azért, hogy a szövetséget kormányzó elnöki tanácsban négy szavazata legyen. A Nyugatnak már ekkor be kellett volna avatkoznia, de nem tette, illetőleg nem tette kellő átgondoltsággal és határozottsággal.

Az Egyesült Államok nem akarta Jugoszlávia felbomlását. Ez alapvetően azzal magyarázható, hogy a Bush-kormány (az idősebb George Bush kabinetje) a status quo, a kiszámíthatóság, a stabilitás politikáját igyekezett folytatni. Ez vonatkozik a Szovjetunióra és Jugoszláviára egyaránt. Egyiket sem akarták felbomlasztani, mert nem látták, mi előnyük származhatna a rend felbomlásából. Fontos volt számukra a viszonylagos politikai stabilitás, és el akarták kerülni a szétesést, amely beláthatatlan következményekkel járhat. Bush és külügyminisztere, James Baker azonban nem tudta keresztülvinni akaratát, aminek objektív és szubjektív okai egyaránt voltak. Nem volt egységes például a hátországuk, azaz az amerikai politikai vezetők köreiben kétségtelenül voltak olyanok, akik a felbomlasztásra törekedtek. Hozzá kell tenni azt is, hogy a stabilitásra összpontosító reálpolitikát nem űzték túl magas színvonalon. Nem vagyok különösebben híve Henry Kissingernek, de azt kell mondanom: Baker nem volt egy Kissinger. Tapasztalt politikus volt, de hiányzott belőle az a képesség, hogy ügyes alkukkal és a szereplők manipulálásával elérje célját.

– Mennyiben más a mai washingtoni stratégia, mint a korábbiak?

I. W: Ami új, az a háborúpártiak, az ún. héják különösen nagy befolyása, és az elnök ezzel összefüggő kockáztatási hajlama. Bush “dupla vagy semmit” játszik az antiterrorista háború erőltetésével. Clinton ezt sohasem tette volna. Ő a számítások embere volt, mindent megpróbált előre kalkulálni, és sohasem játszott volna “dupla vagy semmit”.

A héják pedig nem türelmesek és nem elővigyázatosak. Úgy érzik, elérkezett az ő idejük. Ötven éven keresztül frusztrálta őket, hogy nem élhették ki agresszív törekvéseiket. Nem volt olyan elnök – tulajdonképpen még Ronald Reagan sem –, aki teljesen utat adott volna a héják követeléseinek. Doktrínájuk egyszerű: az Egyesült Államok befolyása a világban attól függ, hogy milyen csapásmérő képességgel bír az egyes térségekben. Ezt persze néha demonstrálni kell ahhoz, hogy meggyőző legyen.

Most azt követelik, hogy az Egyesült Államok mérjen csapást Irakra, és döntse meg Szaddám Huszein rendszerét (amit elmulasztottak tizenegy évvel ezelőtt). Érdekes módon éppen a hadsereg vezetői vélik úgy, hogy egy ilyen háborút nem lehet megnyerni, és a legfőbb szövetséges, Anglia is nagyon rossz ötletnek tartja. Hol mérjen akkor csapást Amerika? Szomáliára? Rendben van, de kit érdekel Szomália? Mi változik attól? Észak-Koreára? Nos, a látszat ellenére ez már nehezebb ügy. Lehet, hogy Észak-Koreában válságban van a gazdaság és éheznek az emberek, de Észak-Koreának még mindig van egy erős hadserege. Ha a politikusok nem is, a katonák emlékeznek rá Washingtonban, hogy a koreai háborút az Egyesült Államok nem tudta megnyerni. Nem is vesztette el; tűzszünettel fejeződött be ott, ahonnan elindultak. Nem lesz könnyű döntés.

Sok minden függ attól, hogy közben miként alakul a gazdasági helyzet Amerikában. Ha időközben a részvénytőzsde lábra kap, úgy enyhülhet a cselekvési kényszer, amely ránehezedik a Fehér Házra. Ha a részvénytőzsde stagnál még néhány évig, úgy már egy sokkal nagyobb problémával van dolgunk. Az már egy egészen más “labdajáték”. Nem is beszélve arról, hogy a perifériák válsága is visszahat Amerikára. Ha más országok is Argentína sorsára jutnak a közeljövőben, úgy az egész globalizációs mechanizmus válságba juthat, széteshet.

– A globalizáció kifejezéssel a legkülönbözőbb formákban találkozunk, szinte mindenki másfajta értelmezést ad. Használja-e Ön ezt a szót, és ha igen, milyen tartalmat tulajdonít neki?

I. W: A globalizáció kérdésében a nagy többségtől eltérően gondolkodom. Szerintem egyszerűen nincs ilyen, hogy globalizáció. Ez puszta retorika, amely meghatározott érdekeknek megfelelően alakult ki az 1990-es években. Ha az a kérdés, hogy létezik-e a világ egységesülésének folyamata, akkor természetesen igen a válasz. Ez egy ötszáz éves folyamat. Ha az a kérdés, hogy az elmúlt egy-két évtizedben leépültek-e a világkereskedelem és a tőkeáramlás korlátai, akkor azt mondhatjuk: igen, de ez mindig is egy ciklikus jelenség volt a világkapitalizmus történetében. Egyes időszakokban a nagyobb nyitottság és intenzívebb nemzetközi érintkezés erői irányították a folyamatokat, máskor a bezárkózás és a protekcionizmus hívei kerekedtek felül.

Statisztikailag kimutatható, hogy a gazdasági kapcsolatok terén egyes korábbi időszakokban a világ ugyanolyan nyitott volt, mint ma, vagy időnként még nyitottabb. Ezek azonban sohasem voltak túl hosszú korszakok. A XIX. századot például a szabadversenyes kapitalizmusként szokták jellemezni, de látni kell, hogy az akkori mintaország, Anglia is csak 1846 (a gabonavámok eltörlése) és az 1880-as évek között folytatott szabadkereskedelmi politikát. Ez ugyanis mindig annak kedvez, aki a legerősebb egy piacon, aki a leghatékonyabb termelő. A többiek mindig védeni próbálják magukat, és a szereposztás hosszú távon meg-megváltozik.

A globalizáció mint retorika – csakúgy, mint korábban a szabad kereskedelem retorikája – alapvetően a perifériának szól. Akik a nemzetállamok szükségszerű leépülését vagy elhalását hirdetik a világrendszer centrumából, folyton-folyvást védik a saját piacaikat, és nem engedik be egykönnyen a riválisok acél- vagy textil- vagy más ipari termékeit. A kulturális globalizáció körüli vita is innen származik, hiszen a filmipar például az Egyesült Államok egyik legerősebb exportágazata, amely ma már a világ minden táján megjelenik. Teljesen természetes, ha ez ellen valaki védekezni próbál, bár igazán komoly erőfeszítéseket csak a franciák tettek ez ügyben.

– Függetlenül attól, hogy milyen nevet adunk a folyamatnak, mi hajtja előre a tőkés társaságok transznacionális terjeszkedését és a nemzetállamok neoliberális átalakítását?

I. W: A globalizáció egy olyan program, amely megpróbálja kihasználni a harmadik világ meggyengült politikai pozícióját az 1980-as évektől fogva. Vagyis arról van szó, hogy visszagörgetik mindazokat a vívmányokat, amelyeket a fejlődő országok a megelőző évtizedekben értek el. A globalizáció olyan mechanizmusokat működtet, amelyek csökkentik a béreket, enyhítik a tőkére vonatkozó szabályozást és lazítják a környezetvédelmi elvárásokat.

A Kondratyev-B fázis (a világgazdasági hosszú hullám leszálló ága a hetvenes évek elejétől) segített abban, hogy létrejöjjön egy multipoláris világ, és ebben a kiéleződött tőkés verseny hajtja előre a globalizáció mechanizmusait. Ugyanakkor nem kizárt, hogy egy-két év múlva a ma ellenállhatatlannak tűnő globalizációs erők irrelevánsak lesznek. Ilyennek tekinthetjük a WTO-t, a Kereskedelmi Világszervezetet. Ma ezt egy nagyon erős, megfellebbezhetetlen szervezetként írják le. Elképzelhető, hogy egy-két évtized múlva semmiféle jelentősége nem lesz. Nem azért, mert a harmadik világ országai nem szeretik, hanem mert például Nyugat-Európa nem akarja alávetni magát a WTO szabályainak. Az Egyesült Államok igyekszik kihasználni a WTO-t és rajta keresztül kierőszakolni a neki kedvező gazdasági szabályozást a világ más részein. Nem szükségszerű, hogy az európaiak ezt sokáig tolerálják, ha például a saját agrárpolitikájukat kellene külső érdekeknek alávetni ezáltal.

– Valószínűleg helytelenül, de általában globalizáció-ellenesnek tekintik azokat az új társadalmi mozgalmakat, amelyek az utóbbi három évben a tőkés csúcstalálkozókat kísérő tömegdemonstrációkkal hívták fel magukra a figyelmet. Ezek közül több (például a brit központú Jubilee 2000 vagy a francia eredetű ATTAC) az adósságok eltörlését, a nemzetközi pénzügyi folyamatok szabályozását, a monetáris szféra fölötti demokratikus ellenőrzés megteremtését tekintik fő céljuknak. Egyetért-e a pénzügyek szabályozásának elsődlegességével?

I. W: Amit ma globalizáció-ellenes mozgalmak formájában látunk kialakulni, az nem más, mint a lassan megjelenő végkifejlete az ún. rendszerellenes mozgalmaknak. Ezek 1968-tól kezdődően jelentek meg a színen laza szövetségek formájában, inkább a civil társadalom, mint a nagypolitika részeként. A jelenlegi globalizáció-ellenes mozgalmak néhány fontos tulajdonságát érdemes kiemelni. Először is megfigyelhetjük, hogy nem törekszenek centralizált struktúrák létrehozására (szemben a szociáldemokrácia vagy a nemzeti felszabadítási mozgalmak korábbi gyakorlatával). Másodszor: a sokféle résztvevő szervezet figyelemre méltó toleranciát mutat egymás iránt. Harmadszor: egy olyan populizmust képviselnek, amely rezonál a társadalom igen széles rétegeiben.

Ezek a mozgalmak egyre erősebbek, egyre több országba viszik el azt, amit én Porto Alegre szellemének nevezek. Szeptember 11. eseményei egy pillanatra feltartóztatták ezt a mozgalmat, de ez a szünet most már véget érni látszik.

A globalizáció-ellenes mozgalmak fő problémája, hogy alapvetően defenzív programmal rendelkeznek. Ezzel önmagában nincs semmi baj, ez nagyon fontos, hogy legyen, de hosszú távon nem tudja sokáig működtetni a mozgalmat. Pozitív törekvések megfogalmazására van szükség. Ezek közül egy lett igazából ismert: az ún. Tobin-adó. Ez nem rossz gondolat, segíthet a túlzott instabilitás enyhítésében, de önmagában ez egy nagyon kis lépés. Az ATTAC, amely kezdetben a Tobin-adó bevezetésének szorgalmazására alakult Franciaországban, már jóval túllépett a Tobin-adó ügyén, és komplex gazdasági reformprogramot képvisel.

Ha ezek a mozgalmak a felszínen tudnak maradni még három-öt évig, úgy valóban jelentős politikai erő válhat belőlük. Hangsúlyozom: ha fenn tudnak maradni, mert azért erre nincs garancia. Mivel globális hatókörben működnek, mindenképpen a jelen korszak legígéretesebb politikai irányzatának tekinthetjük őket.

– Lehet-e az új politikai mozgások eredménye egyfajta visszatérés a fejlesztés paradigmájához, amely a háború utáni évtizedek domináns nézetrendszere volt az észak-déli dimenzióban? Akik akkor a fejlesztés programját képviselték, ennek szükségességét az imperializmus és a függőség (dependencia) problémáival kapcsolták össze. Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben az ellentábor Dél-Korea, Szingapúr és más országok példáival próbálja cáfolni az imperializmus, a függőség elméleteit, azt állítva, hogy mindez már nem befolyásolja a mai gazdasági fejlődés menetét. Mit gondol erről?

I. W: A fejlesztés nem az egyetlen ideológia volt a háború utáni korszakban. A másik jelentős ideológia a modernizáció volt, amely azonban nem hozta összefüggésbe az elmaradottságot sem az imperializmussal, sem a függéssel. Ehelyett kulturális tényezők meghatározó szerepéről beszélt. Ezek a magyarázatok ma is élnek, újra meg újra a felszínre bukkannak különböző formákban. Kétségtelen azonban, hogy a fejlesztés paradigmája igen erős volt az 1945 utáni három évtizedben. Az említett példák pedig ugyanannyira alá is támasztják a függőség és az imperializmus elméleteit, mint amennyire egyesek szemében megcáfolják.

Az elmúlt negyedszázad nagy politikai és ideológiai fordulatokat hozott, a kapitalizmus alapvonásait azonban ezek nem érintették. A tőkés világrendszert továbbra is polarizáció jellemzi, amelynek alapja az értéktöbbletnek a perifériáról a centrum felé történő áramlása. Ez nem zárja ki, hogy egyes nemzetállamok változtassák helyüket a globális struktúrában. Eközben azonban az alapstruktúra változatlan marad. Miközben tehát Dél-Korea és Szingapúr a hatvanas és a nyolcvanas évek között felzárkózott, más országok leszakadtak vagy lesüllyedtek. Példát nem nehéz hozni, mostanában minden újság Argentínával foglalkozik, amely a XX. század elején még a világ tíz leggazdagabb országa közé tartozott. A második világháború után Argentína segélyezte a lerombolt Olaszországot. Ma már ebbe nehéz belegondolni, hiszen az utóbbi az Európai Unió egyik erős nemzetgazdasága, az előbbi pedig a gazdaságtörténet legsúlyosabb államcsődjét szenvedi el éppen.

Még ha igaz is lenne, hogy a dél-koreai példa cáfolja a függőség tézisét, a kulturális determinizmus teóriáját – amit most Huntington és mások nyomán oly sokan fogyasztanak – semmiképp nem támasztja alá. Hiszen a két Korea kulturális szempontból nyilvánvalóan nem különbözik egymástól, tehát a kulturális tényező nem magyarázhatja az eltérő gazdasági eredményeket.

Furcsa, de igaz: ha ugyanezt a kérdést mondjuk 1960-ban tesszük fel, pontosan fordított lenne a helyzet, mint most. Dél-Koreát akkor mindenki kudarcnak és reménytelen esetnek tekintette, miközben Észak-Korea dinamikusan fejlődött. Azt pedig kevesen gondolják, hogy Dél-Korea fejlődése nem állt összefüggésben az amerikai imperializmus törekvéseivel. Igazából a nyolcvanas években volt divat a kelet-ázsiai sikerországokkal példálózni, hiszen az utóbbi öt évben ott is sokasodnak a problémák, és egyes esetekben megkérdőjeleződnek az eredmények (itt inkább Tajvan vagy Thaiföld említhető, mint Korea).

Még valamit érdemes megfigyelni. A kelet-ázsiai sikerországokat összefoglaló néven NICs-nek, azaz újonnan iparosodott országoknak nevezték. Ez a fogalom azonban nem a nyolcvanas években keletkezett, hanem tíz-tizenöt évvel korábban, és akkor még ebbe a csoportba tartozott Mexikó vagy Brazília is. Egy ideig ezek is sikeresen felzárkózó országoknak tűntek. Aztán másképp alakult a sorsuk, és egyszerűen ki lettek hagyva a csodacsapatból. Mindez azt mutatja, hogy a hosszabb-rövidebb ideig sikeres országok listája folyamatosan változhat. Ami nem változik, az a tőkés világrendszer szerkezete: a mag (centrum) és a perifériák közötti polarizáció.

– Ezek szerint a periféria vagy a félperiféria országai a függés egyik formájából annak másik formájába kerülhetnek csak? Mi történt például a nyolcvanas évek adósságválságával?

I. W: Az adósságválság a nyolcvanas években az ún. Kondratyev-ciklus leszálló ágának (B-fázis) következményeként alakult ki. Ez a válság nem múlt el, mert az eladósodás hulláma különböző szereplőknél jelent meg az eltelt időszakban. Az újonnan iparosodó, illetőleg alulfejlett országok után eladósodott az Egyesült Államok, amely – abszolút számokat tekintve – a világ legnagyobb adósává vált a nyolcvanas évek második felében. Eladósodott az amerikai állam, amely azóta már kiegyensúlyozta a költségvetését, viszont közben hatalmas fogyasztói hitelekkel árasztották el a lakosságot. A válság továbbgyűrűzik a periférián is. Argentínában tíz évvel ezelőtt már mindenki a válság végét hirdette, most viszont megint előállt a totális fizetőképtelenség.

A legtöbben az adósságválság kezdetét az 1982-es mexikói fizetőképtelenséggel kapcsolják össze. Szerintem a válság korábban, és nem ott kezdődött. Az első jelentős nemfizető ország Lengyelország volt, amely 1981 tavaszán kért átütemezést. Mindez azt mutatja, hogy a keleti blokk országai – a különböző politikai berendezkedés és ideológia ellenére – “cakk und pakk” részei voltak a tőkés világgazdaságnak. Ugyanazon okok miatt és ugyanolyan formában adósodtak el, mint mondjuk Mexikó vagy Brazília.

– Éppen az adósságprobléma miatt lehetett tartani attól, hogy a kelet-európai rendszerváltás latin-amerikai viszonyok kialakulásához vezethet a régióban. A Nyugattól elválasztó jövedelmi szakadék fenn is maradt, viszont közben előrehaladt az európai integráció, és tíz ország számára elérhető közelségben van az Európai Unióhoz való csatlakozás. Hosszú távon melyik trendet tartja erősebbnek?

I. W: A kettő között nincs ellentmondás. Kelet-Európa a szocialista múlt ellenére mindig is a világrendszer centrumon kívüli régiója volt. Ebből a szempontból nincs különbség például Magyarország és Mexikó között. A politikai ideológia természetesen megkülönbözteti a két térséget, de ez nem változtat a fejlettségi szinten és a világgazdasági pozíción.

Az általános várakozás az, hogy az európai integráció meg fogja oldani Kelet-Európa gazdasági problémáit, sőt a kulturális problémákat is. Nem is beszélve a politikaiakról, hiszen sokak számára az egyoldalú és sietős nyugati orientáció fő oka az orosz kérdés, az Oroszországtól való félelem. Mi több, a vezető politikai körök – vagy azok egy része – egyidejűleg az Egyesült Államokhoz is integrálódni akar a NATO-n keresztül. Ez így már egyszerre igen sok elvárás, és nagyon sok bizonytalansági tényezőt tartalmaz.

Vajon Nyugat-Európa érdekelt-e Kelet-Európa integrációjában? Messze nem annyira, mint amennyire a vonzalom fordított irányban fennáll. Származnak belőle bizonyos politikai előnyei, ugyanakkor viszont az integrációs folyamat költségei jelentősek, és ebből belső konfliktusok származnak. Emiatt Nyugat-Európa ambivalens a bővítés kérdésében. Ők messze nem félnek annyira Oroszországtól, mint a csatlakozni kívánó országok. Épp ellenkezőleg: számukra Oroszország gazdasági szempontból nagyon is érdekes. Emiatt a hangsúlyt is máshova kell tenni a mondatban: számukra Oroszország érdekes elsősorban, nem pedig a köztes régió.

Hová vezet mindez? Oda, hogy a politikai integráció viszonylag könnyen bekövetkezhet, ennek gazdasági következményeiről azonban nagyon keveset tudunk. A politikai integráció egyáltalán nem garantálja a gazdasági és szociális felzárkózást. Példának vehetjük az Egyesült Államokat, ahol a déli államokat egészen az 1960-as évekig (tehát az unió történetében majdnem kétszáz évig, vagy másképpen: a polgárháború után még egy egész évszázadon keresztül) a gazdasági alulfejlettség jellemezte. Az Egyesült Államok déli tagállamainak lakossága nem élt sokkal magasabb színvonalon, mint a szomszédos Mexikó népe.

A várakozások tehát túlzottak. Attól, hogy mondjuk Bulgária öt-tíz éven belül tagja lesz az Európai Uniónak, még maradhat ugyanolyan helyzetben, mint most, tehát a latin-amerikaihoz hasonlítható színvonalon. Ugyanakkor – mivel dinamikus folyamatról beszélünk – a kivételes sikersztorikat sem lehet kizárni. Nagyon is valószínű, hogy legalább egy az új tagországok közül, mondjuk a Cseh Köztársaság egy emberöltő múltán eléri Spanyolország fejlettségi szintjét. Ez azonban semmiképp sem lesz általános trend.

2002. január

Az interjú a kérdések sorrendjét tekintve nem az itt közölt módon zajlott, és a valóságos beszélgetéstől egyébként is némiképp eltér az itt olvasható írott szöveg. Ennek fő oka, hogy az intézet által rendelkezésünkre bocsátott magnetofon kb. a második kérdés után felmondta a szolgálatot, és a szöveget írott jegyzetek útján kellett rekonstruálni. Szerencsére Wallerstein professzor nem igényelte, hogy az angol eredetit ellenőrizze. Igényelte azonban – és kéri ezután is – cikkei, tanulmányai, interjúi magyar változatának megküldését a Fernand Braudel Center archívuma számára. Publikációinak hosszú és teljes listája megtalálható weboldalán, s számára a magyar publikációk feltüntetése ugyanolyan fontos, mint az amerikai vagy brit megjelenéseké. Pár nappal a beszélgetésünk után széles újságlapot hajtogatva tűnt fel a fénymásoló helyiség irányából – egy dél-koreai újság interjúvolta meg nemrég, és küldte el számára a tiszteletpéldányt. Mi sem késlekedhetünk sokáig!

Andor László

A jelenleg uralkodó szemlélet szerint a "cél" a gazdasági növekedés, az "eszköz" pedig a művelt, egészséges ember. Amartya Sen azonban megfordítja ezt a kapcsolatot: a gazdasági növekedés – eszköz. A jobb egészség, az iskolázottabb társadalom önmagában véve cél, a társadalmi fejlődés immanens összetevője. Egy új egészségpolitikai paradigmának ez kell legyen az alapköve.

Bevezető¹

A 90-es évtizedben az egészségpolitikának három különböző típusú kihívással kellett egyszerre szembenéznie: fenntartani a rendszer működőképességét, megszüntetni (enyhíteni) az államszocialista egészségügyi rendszertől örökölt problémákat, és nem utolsósorban kiépíteni egy jól működő – a demokratikus politikai rendszerrel és a piacgazdasággal kompatibilis – egészségügyi rendszer intézményeit. Ezek a feladatok sokszor ellentmondásba kerülhettek egymással – az átmenet megoldhatatlan nehézsége volt, hogy egyszerre kellett volna mind a három kihívásnak megfelelni. A reformoknak elsősorban a "régi rendszer" következő jellemzőit kellett (volna) megszüntetniük: az egészségügy alárendeltségét a közvetlen gazdasági/termelési érdekeknek; az állam kizárólagos szerepét a formális szektorban és az érem másik oldalaként az egészségügy informális gazdaságát (a hálapénzt); a központi utasításon alapuló irányítási rendszert a formális szektorban és az érem másik oldalaként az informális alkuk nagy szerepét; az egyének választási lehetőségének és beleszólásának a hiányát.

Ugyanakkor egy jól működő egészségügyi rendszer a következő intézmények kiépítését igényelné:

1. Az egészségpolitika új rendszerét, amelyben a kormányzat (a minisztérium) képes az ország egészség(ügy)e hosszú távú értékeinek és érdekeinek a képviseletére. Továbbá kiépül a konszenzus-teremtés intézményi rendszere, amely képes az egészségügy fő szereplői eltérő értékeinek és érdekeinek az összehangolására.
2. Olyan finanszírozási rendszert, amely képes összeegyeztetni a finanszírozhatóság makro-ökonómiai követelményeit és az egészségügy modernizálásának a források iránti igényét, valamint képes összeegyeztetni a társadalmi igazságosság követelményéből fakadó közfinanszírozás dominanciáját és a magánfinanszírozásnak a társadalom differenciált igényei kielégítését szolgáló szerepét.
3. A szolgáltatási szféra olyan intézményi rendszerét (ezen belül a köz és magán új szerepét), amely képes a fő szereplők számára megfelelő információt, ösztönzést és szervezeti formákat nyújtani annak érdekében, hogy működésük összhangban legyen a hatékonyság, a minőség és a betegek, a lakosság igényeire való reagáló-képesség követelményeivel.
4. Végül, de nem utolsósorban, az egyének mint állampolgárok és mint betegek érdekeinek és értékeinek megjelenítésére, képviseletére alkalmas intézményeket.

A fenti intézmények mindegyikének két "rétege" van: egyrészt makro-struktúrája, másrészt e keretek között a szereplők funkcionálása (magatartása, mindennapi működése, döntései – amelyeket az érdekeik, értékeik, tradícióik, attitűdjeik és ismereteik nagymértékben befolyásolnak). Mind a két értelemben új intézményeket kell(ett) a reformoknak kiépíteniük. A reformok eddigi története meglehetősen ellentmondásos és sok hiányossággal terhelt volt.

A 90-es évtized mérlege nemzetközi perspektívából meglehetősen kedvezőtlen: a korábbi évtizedekből örökölt tendenciákon nem sikerült módosítani, tovább fokozódott az elmaradásunk a fejlett országoktól – mind az egészségi állapotot, mind az egészségügyi ellátásra fordított erőforrásokat tekintve. A legdrámaibb a helyzet a középkorú férfiak esetében: a férfiak 40 éves korban várható élettartama 1999-ben 7,5 évvel maradt el az EU-átlagtól. (1990-ben 6,3 év volt a különbség). A magyar férfiak 40 éves korban várható élettartama az ezredfordulón rövidebb, mint amekkora 1930-ban volt. A leszakadás folytatódása nem volt szükségszerű – a hasonló fejlettségű rendszerváltó országok (Csehország és Lengyelország) csökkenteni tudták az EU átlagtól való lemaradásukat (mind az egészségi állapot, mind az egészségügyi rendszer erőforrásai esetében). Helyzetünk – az egészségi állapot alapján – a hasonló gazdasági fejlettségű országokénál is lényegesen rosszabb. Az egészségpolitikai alternatívák szempontjából elsőrendű fontosságú kérdés: az elkövetkező évtizedben ezek a tendenciák folytatódnak-e tovább, vagy sikerül elindítani a felzárkózást?

A kormányzatok számára a 90-es évtizedben az elsődleges kérdést a piacgazdaság kiépítésének konkrét kérdései (privatizáció, jogi és pénzügyi keretek kiépítése stb.), a gazdasági stabilitás és növekedés összhangba hozása, továbbá a legkritikusabb társadalmi problémák enyhítése jelentette. Ez részben magyarázza, hogy miért nem kapott a lakosság egészségi állapotának problémája kellő figyelmet sem a politika, sem a közvélemény részéről (a választási kampányokat kivéve), továbbá miért nem élvezett az egészségügy reformja egyetlen kormányzatnál sem prioritást. Ez utóbbi állításnak nem mond ellent, hogy az egészségügy folyamatosan "téma" volt – folyamatosan készültek a reformkoncepciók, a médiában állandóan napirenden voltak az egészségügy működési zavarai. Ezek egyrészt a problémák meglétét tükrözték, másrészt sokszor elfedték, hogy vagy a tényleges, komolyabb politikai szándék hiányzott, vagy a kormányzatok cselekvőképességét bénította meg a különböző koncepciók (érdekcsoportok) közötti harc. Az egészségügy mellőzöttségének másik oka, hogy hagyományosan gyenge érdekérvényesítő ágazat – ennek megváltozása nem volt valószínű egy olyan időszakban, amikor radikálisan, hirtelen változnak a gazdasági és társadalmi pozíciók, és ennek következtében éles verseny, harc folyik a pozíciók megszerzésért, újraelosztásáért. Az egészségpolitika reagálását az új helyzetre akadályozza az is, hogy a "panelekben" való gondolkodás a jellemző. Az egyik ilyen panel, hogy "ebben a struktúrában nem érdemes több pénzt az egészségügynek adni". Ez részben igaz is – a struktúra átalakítása, az egészségügyi technika modernizálása azonban forrásokat igényel.

Vitathatatlan, hogy az átmenet a piacgazdaságra megkövetelte az állami újraelosztás csökkentését, az állam feladatainak átértelmezését. Ezt a folyamatot azonban a rövid távú fiskális szemlélet jellemezte: fő célként az állam visszavonulása a jóléti szférából, azaz a jóléti kiadások (ezen belül az egészségügyi kiadások) csökkentése. Az állam új feltételek közötti, hatékony szabályozó szerepének, az ehhez a szerephez megfelelő új eszköztárnak a kialakítása nem kapott kellő figyelmet. Ez az egyes szektorok sajátos társadalmi funkciója felőli közelítést is igényelt volna, továbbá törekvést az állam és a magánszektor közötti – a sajátosságaikat figyelembe vevő – munkamegosztás kialakításra.

A tanulmány célja az egészségügy jövőbeli alakulása szempontjából alapvető hosszú és rövid távú kérdések, másrészt az e kérdésekre adható lehetséges válaszok megfogalmazása – ezáltal annak a mozgástérnek (alternatíváknak) a felrajzolása, amely a belátható jövőben a magyar egészségpolitika előtt áll. Ezt nyomatékosítja a tanulmány fő kérdése: lehetséges-e egészségpolitikai paradigmaváltás. Egészségpolitikai paradigmaváltáson azt értem, hogy alapvető váltás következik be az egészségpolitikát befolyásoló szereplőknek, mindenekelőtt a kormányzatnak az egészség és egészségügy alapvető összefüggéseire, továbbá saját feladataira, lehetőségeire vonatkozó nézeteiben, szemléletében. A paradigmaváltás fő összetevői az alábbi kérdésekre vonatkozó nézetek: a társadalom egészségi állapotának és az ország fejlődésének a viszonya (a fejlődés értelmezése általában véve); az állam szerepe általában és az egészségügyben; az egészségpolitika prioritásai és mozgástere. A tanulmány címe jelzi, hogy az alábbiakban vázolt paradigmaváltás lehetséges voltában korántsem vagyok biztos. (Ugyanakkor meggyőződésem, hogy hosszabb távon nem tekinthető teljesen irreálisnak sem.)

Az egészségügyi reform alapvető kérdései

Az egészségügyi rendszer helyzetére a 90-es évek elején az volt jellemző, hogy egyszerre és egymással összefonódva hatott egyrészt a 80-as évek eleje óta nyilvánvalóvá vált tartós válság (a korábbi rendszertől öröklött problémák), másrészt a problémák két újabb csoportja, melyek részben a gazdasági átalakulás és az azt kísérő gazdasági recesszió következtében, részben az egészségügyben elindult reformok mellékhatásaként alakultak ki. (Losonczi, 1998; Kincses, 1999, Kornai, 1998; Orosz, 1992, 2001)

A legfontosabb örökölt (és jórészt mindmáig fennmaradt) problémák:

• A népesség kedvezőtlen egészségi állapota.
• Az állami egészségügyi rendszer strukturális, hatékonysági problémái:

1. A népesség egyes csoportjainak szükségletei, elvárásai (a differenciálódó fogyasztói igények) és az egészségügyi rendszer által nyújtott szolgáltatások mennyisége, választéka és minősége közötti eltérés jelentősen növekedett.
2. Az állami egészségügy alacsony hatékonysággal használta fel az erőforrásokat.
3. A kapacitások és a pénzügyi erőforrások közötti feszültség kiéleződött.²

• Duális struktúra: A hivatalos állami egészségügy mellett és intézményrendszerén belül létezett (létezik) egy féllegális, a hálapénzen alapuló magánszektor. A hálapénz azonban egyre kevésbé tölti be korábbi "funkcióját" – az orvosok számára a megfelelő jövedelem, a politika számára pedig az egészségügyön belüli "nyugalom" biztosítását.

A gazdasági átalakulás következményeiként megjelenő új problémák közül a legfontosabbak: kiéleződött a feszültség az egészségügyi kiadások és a gazdaság jövedelemtermelő képessége között, aminek fő megjelenési formája az Egészségbiztosítási Alap krónikus hiánya volt. Az egészségügy finanszírozásának terhei igazságtalanul oszlanak meg a társadalom tagjai között: aránytalanul nagy teher hárul az aktív lakosság ellenőrizhető jövedelmű részére. Az átmeneti időszak nélkül bekövetkező importliberalizáció hatására a gyógyszerpiac szerkezete radikálisan átalakult, amit a társadalombiztosítás és a lakosság gyógyszerkiadásainak ugrásszerű növekedése kísért.

A problémák újabb csoportját jelentik a 80-as évek végétől zajló egészségügyi reform mellékhatásai (például a finanszírozási módszerek reformjának nem kívánt hatásaként tovább növekedett az egészségügy kórház-centrikussága, aminek csökkentése a reform egyik alapvető célja volt).

A 80-as évek végén az egészségpolitikai és szakmai vitákban körvonalazódott modell a "szociális" és "piaci" szempontok kompromisszumát jelentette. Egyrészt fenn kívánta tartani a szolidaritási elvű közfinanszírozás dominanciáját, másrészt ezen a kereten belül a finanszírozó és a szolgáltatók közötti, valamint a szolgáltatók egymás közötti kapcsolatában (vagy másképpen fogalmazva a közpénzek elosztásában) a piaci-típusú intézmények, ösztönzők, mindenekelőtt a verseny alkalmazását állította a középpontba, ezektől várta a hatékonyság és a minőség javulását.

Az egészségügyi rendszer átalakulásának főbb lépései

• 1989: a Társadalombiztosítási Alap létrehozása, amelyhez 1990-ben átkerült az egészségügyi intézmények működési kiadásainak a finanszírozása (a fejlesztések finanszírozása költségvetési feladat maradt)
• 1989-ben lehetővé vált az egészségügyi vállalkozások működése
• 1990-ben az önkormányzatok tulajdonába kerültek a korábban a tanácsok által működtetett egészségügyi intézmények
• az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat létrehozása (a vállalkozások engedélyezése, az egészségügyi ellátás szakmai ellenőrzése az ÁNTSZ feladata lett)
• 1992-ben bevezették a háziorvosi rendszert
• 1992-ben a társadalombiztosításról szóló törvény módosítása szabályozta az egészségügyi ellátásra való jogosultságot (megszűnt az állampolgári jogosultság)
• 1993-ban kialakult a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatása
• 1992-93-ban elkezdődött a finanszírozási rendszer átalakítása
• 1993-ban lehetővé vált az önkéntes pénztárak létrehozása
• 1995-96-ban kormányzati intézkedések a kórházi kapacitások csökkentése érdekében
• 1997-ben az Országgyűlés elfogadta az Egészségügyi Törvényt
• 1998: a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatásának megszüntetése
• 2000: az önálló orvosi tevékenységről szóló törvény (a működtetési jog privatizálása)

A fenti táblázatban vázolt – ellentmondásokkal, konfliktusokkal, megtorpanásokkal terhelt – kormányzati intézkedések és a spontán történések eredményeként lényeges változások mentek végbe az egészségügyi rendszerben. Valójában az egészségügyi rendszer jelenlegi makro-keretei: a kiadásoknak kb. 70-80%-át kitevő közfinanszírozás, a lakosság csaknem egészére kiterjedő kötelező biztosítás, az ezt kiegészítő önkéntes biztosítás (jogi lehetősége), a vegyes tulajdoni viszonyok, a finanszírozó és szolgáltató szerepek szétválasztása és a szerződéses kapcsolat kialakítása, az intézmények új finanszírozási módszerei összhangban állnak a nyugat-európai rendszerek és reformok általános jellemzőivel.³ E makro-keretek között azonban az egészségügyi rendszer tényleges működésének, folyamatainak jellemzői még nem tekinthetők "EU-konformnak": (nemcsak a hálapénz jelenségére gondolok, hanem például a szolgáltatások minőségének, a betegek helyzetének számos más összetevőjére). A makro-struktúrában bekövetkezett változások nem hoztak látványos, gyors megoldást az egészségügyi rendszer működésének alapvető problémáira: az ellátás költség-hatékonyságával és minőségével, az orvos-beteg kapcsolattal, az egészségügyi dolgozók bérhelyzetével (és a hálapénzzel), a fogyasztói igények kielégítésével kapcsolatos problémákra. Akkor sem hozhattak volna, ha ezekkel a változásokkal párhuzamosan nem a kiadások reálértékének csökkenése, hanem növekedése következett volna be. A finanszírozási rendszerben bekövetkezett változások nem tudták a szereplők érdekeltségét és az alapvető egészségpolitikai célokat összhangba hozni, továbbá nem, vagy kevéssé valósultak meg olyan (egyszeri intézkedés helyett folyamatos "építkező-munkát" igénylő) változások, reformok, amelyek ezeken a problémákon – megfelelő források és érdekeltségi rendszer esetén hosszabb távon – tudnának enyhíteni⁴ . A napi működés feszültségei fennmaradtak, sőt még jobban kiéleződtek.

A magyar egészségügy jelenlegi helyzetében az egészségpolitikának a következő alapvető kérdésekre kellene választ adnia:

1. Mi a szerepe az egészségnek és az egészségügynek az ország fejlődésében? Tárgya-e a (központi és helyi) kormányzati politikának a társadalom (helyi közösség) egészségi állapotának javítása? Hogyan javítható a lakosság egészségi állapota?
2. Tárgya-e a kormányzati politikának az egészségi állapot egyenlőtlenségeinek csökkentése? Hogyan csökkenthetők az egészségi állapot egyenlőtlenségei?
3. Mennyit költsünk közpénzekből az egészségügyre? (Mi tekinthető az egészségügyi (köz)kiadások optimális mértékének? Hogyan biztosítható az egészségügyi rendszer finanszírozhatósága?)
4. Hogyan, milyen mértékben viseljék a társadalom egyes csoportjai az egészségügyi rendszer működtetésének terheit?
5. Hogyan javítható az erőforrások makro-szintű elosztásának/felhasználásának eredményessége (hatékonysága és esélyegyenlősége)?
6. Az egyes egészségi problémák kezelésében hogyan biztosítható a minőség és a hatékonyság érvényesülése?
7. Milyen feladatmegosztást célszerű kialakítani a közületi és a magánszektor között az egészségügy finanszírozása, a szolgáltatások és a szabályozás területén?

A felvetett kérdések között valójában átfedés van az állam és a piac szerepe szempontjából. Ahhoz például, hogy választ adjunk a "Mennyit költsünk közpénzekből az egészségügyre?" kérdésére, egyben választ kell adni arra is, hogy milyen szerepét tartjuk kívánatosnak a közületi és magánszektornak az egészségügy finanszírozásában. A dilemmák többségén láthatóan végighúzódik az értékelés szempontrendszerére vonatkozó kérdés. Másként megfogalmazva: melyek azok az alapvető értékek, amelyeken a magyar egészségügyi rendszernek az elkövetkező évtized(ek)ben alapulnia kellene (amelyek megfelelő érvényesülése esetén működőképes, eredményes lehetne az egészségügyi rendszer)? Ezekre a felvetésekre nyilvánvalóan nem csak egy válasz adható; a válaszadó értékrendszerétől, alapvető értékelési szempontjaitól függően jelentős mértékben különbözhetnek a válaszok. Nemcsak az egyes elemzők, hanem az egészségügy egyes szereplői (illetve a politikai folyamatot befolyásoló, a döntésekben résztvevő képviselőik) is helyzetük, érdekük, alapvető ideológiai beállítottságuk, ismereteik alapján más-más választ adhatnak ezekre a kérdésekre. A kormányzati egészségpolitika feladata – többek között – a szereplők közötti, a társadalmon belüli konszenzus megteremtése (az értékek különböző prioritásai között a közös nevező megtalálása) és folyamatos újraépítése.

Lehetséges-e egészségpolitikai paradigmaváltás?

Az egészségpolitikai paradigmaváltás feltételezi, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődésre vonatkozó nézetekben is alapvető változás következzen be. Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász szerint⁵ " … az egyéni szabadság kiszélesítése jelenti a fejlődés (1) alapvető célját (2) és alapvető eszközét. (…) A szabadság magában foglalja az olyan elemi képességeket, mint az éhezés, alultápláltság elkerülésének képessége, az elkerülhető megbetegedések és a korai halálozás elkerülését, valamint azokat a szabadságokat, amelyek az írás és olvasás képességével függnek össze, továbbá a politikai részvételt és a szólásszabadságot stb. (…) A fejlődés, ebben a felfogásban az emberi szabadságok kiszélesítésének a folyamata…" (Sen, 1999, p.36.)

Az alábbi táblázat összefoglalja a gazdaság-egészség-egészségügy kapcsolatára vonatkozó, jelenleg uralkodó felfogást és azt az alternatív szemléletet, amely a paradigmaváltást jelentené. (Továbbá, amely véleményem szerint a tényleges összefüggéseket is jobban tükrözi, mint a jelenleg uralkodó nézetek.)

A fejlődés értelmezése jelenleg leszűkül a gazdasági növekedésre: a politika (a kormányzat) egy adott időszak teljesítményét szinte kizárólag a GDP növekedési ütemében méri. Továbbá az ország fejlettségét annak alapján értékeli, hogy hol állunk az egy főre jutó GDP alapján az országok rangsorában. Az oktatás, egészségügy nagyobb források iránti igényét az utóbbi két évtizedben nemcsak a gazdasági-pénzügyi szakemberek, hanem sokszor még az adott terület szakértői is azzal indokolták, hogy ezek a területek hozzájárulnak a gazdasági növekedéshez. Nyilvánvalóan nemcsak magyar sajátosságról van szó, hanem a fejlett országokban az elmúlt két évtizedben uralkodó szemléletről.

A jelenleg uralkodó szemlélet szerint a "cél" a gazdasági növekedés, az "eszköz" pedig a művelt, egészséges ember. Amartya Sen (1999) megfordítja ezt a kapcsolatot: a gazdasági növekedés, a gazdagság eszköz. A jobb egészség, az iskolázottabb társadalom önmagában véve cél, immanens összetevője a társadalmi fejlődésnek. "Azok, akik azt kérdezik, hogy a jobb egészségi állapot vajon jó eszköz-e a gazdasági fejlődés számára, nem veszik figyelembe a legalapvetőbb kérdést, azt, hogy az egészség integráns része a fejlődésnek, ezért az egészségügyi ellátás fejlesztését nem szükséges olyan indoklással alátámasztani, hogy az egészség hozzájárulhat a gazdasági növekedéshez." (Sen,1998, p. 619.)

A fejlődésre vonatkozó, jelenleg uralkodó nézet másik jellemzője, hogy minden "jó dolog" együtt változik – azaz a gazdasági fejlődés szükségszerűen javítja az életminőséget (pozitív hatása "leszivárog" a legszegényebbekhez is), beleértve, hogy a gazdasági fejlődés magával hozza az egészségi állapot javulását is. Ha minden jó dolog együtt változik, abból következik az a nézet is, hogy a gazdasági fejlettség alapvetően meghatározza az egészségi állapotot, így jórészt alacsonyabb fejlettségünk magyarázza a lemaradást a fejlett országokétól. Ebben a nézetrendszerben a másik magyarázó tényező az egyéni életmód. Ebből eredően a gazdasági növekedés elősegítése és az egyéni életmód változtatása a fő stratégia a lakosság egészségi állapotának javítása szempontjából. Az egészségügyi rendszerre vonatkozó jelenlegi nézetrendszer egyik sarkalatos pontja, hogy az egészségügyi rendszer csak igen kis mértékben befolyásolja az egészségi állapotot – amiből pedig az következik, hogy az egészségügyre fordított pénzek kevéssé járulnak hozzá a lakosság egészségi állapotának a javításához. A 90-es évtized kormányzatainak, politikai elitjének a szemében (pártállástól függetlenül) az egészségügyre fordított pénzek elsősorban úgy értelmeződtek, mint teher a költségvetésen, az eredmény pedig meglehetősen kétes. E nézetek alapján "teljesen indokolt", hogy az állami újraelosztást minél inkább csökkentsük – hiszen a versenyképességet javítja, az egészségi állapotra pedig nincs hatással.

Az utóbbi időben számos tanulmány megkérdőjelezte azt a nézetet, hogy minden jó dolog együtt változik a gazdasági növekedéssel. William Easterly (1999) két különböző matematikai-statisztikai modellt alkalmazva vizsgálta a gazdasági növekedés és az életminőség kapcsolatát. Ez utóbbi fő csoportjainak a következőket tekintette: egészség, oktatás, politikai szabadságjogok és demokrácia, politikai stabilitás és háború, közlekedés és kommunikáció, osztályok és nemek közötti egyenlőtlenségek, továbbá az egészséget károsító szokások/termékek (ezekben a csoportokban összesen 81 indikátort alakított ki). Az indikátorok többségének időbeli alakulása nem mutatott szignifikánsan pozitív kapcsolatot a gazdasági növekedéssel.

A paradigmaváltás jellemzői

Az új egészségpolitikai paradigma kiindulópontja, hogy a fejlődés immanens összetevője, egyik alapvető célja az egészségi állapot-javulás. Az egészségi állapot javulása azonban nem szükségszerűen halad együtt a gazdasági növekedéssel, valamint adott gazdasági fejlettségi szinthez az egészségi állapot nagyon különböző helyzete tartozhat. A gazdasági fejlettség csak egyike, de nem domináns meghatározója az egészségi állapotnak. A gazdasági fejlettség (az egy főre jutó GDP) adott szintjén és a gazdasági növekedés adott üteme mellett az egészségi állapot alakulása nagyon különböző lehet. Ebből következik, hogy a gazdasági fejlettség adott szintjén jelentős a politika (ezen belül az egészségpolitika) mozgástere abban, hogyan alakul a lakosság egészségi állapota és az egészségi állapot egyenlőtlenségei. Másképpen fogalmazva: a politika mozgástere, szerepe jelentős abban, hogy a (széles értelemben vett) gazdasági-társadalmi intézményrendszer hogyan "konvertálja" a szűkebb értelemben vett gazdagságot az életminőség (egyéni szabadság) növekedésévé, ennek részeként az élettartam meghosszabbodásává és a betegségek (általi korlátozottság) csökkentésévé. Továbbá az egészségügyi ellátás jelentős tényezője az egészségi állapot alakulásának – az egészségügyre fordított kiadásoknak komoly pozitív hatása lehet.⁷

Ez a szemléletváltás szükséges, de nem elégséges feltétel ahhoz, hogy a kormányzati gyakorlatban is változás következzen be. Az egészség-központú multiszektorális egészségpolitika fő jellemzője, hogy a kormányzati stratégia középpontjában a lakosság egészségi állapotának javítása, az egészségi állapot társadalmi egyenlőtlenségeinek a csökkentése és ezek érdekében az egészségi kockázatok csökkentése (az iskolázottsági és jövedelmi különbségek csökkentése, továbbá a munkahely, környezet, fogyasztási termékek, stb. egészségkárosító hatásainak csökkentése), illetve az egészséget támogató környezet kialakítása áll⁸. A gyógyító egészségügy fejlesztésében is az egészségi állapot, az életminőség javítása kap prioritást (beleértve a krónikus betegek, rokkantak, időskorúak életminőségét is). A szűkebb értelemben vett egészségügyi rendszer fejlesztésében egyaránt fontos a megelőzés és a gyógyítás. A multiszektorális egészségpolitika szükségességét, a kormányzati döntések egészségi állapotra gyakorolt hatásainak figyelembevételét a WHO dokumentumok⁹ több évtizede hangsúlyozzák. Az EU 2000 májusában megfogalmazott új egészségpolitikai koncepciójának¹⁰ is egyik fő célkitűzése lett. Azonban a multiszektorális egészségpolitika érvényesülése eddig kevéssé volt jellemző a fejlett országokra is. A 80-as évek vége óta számos magyar kormányzati dokumentum is tartalmazta a multiszektorális egészségpolitika céljait – anélkül, hogy a kormányzati politika azok megvalósítását komolyan vette volna¹¹. Alapvető kérdés, hogy a jövőben hogyan alakulnak az erőviszonyok – a nemzetközi és a hazai színtéren is – azon szereplők között, akiknek az érdekeit szolgálná (vagy nem sértené) a multiszektorális egészségpolitikai gyakorlat, és akik alapvetően ellenérdekeltek abban.

Az előzőekben elmondottakból nem következik, hogy a gazdasági növekedés ne lenne alapvetően fontos (eszköze a fejlődésnek). Nem mindegy, hogy például 5-10 évig stagnáló vagy dinamikusan növekvő gazdaság körülményei között helyez-e nagy súlyt a politika az egészségi állapot javítására. A gazdasági növekedés azonban önmagában és automatikusan nem eredményezi a szélesebb értelemben vett jólét növekedését. Továbbá az előzőekben elmondottakból nem következik, hogy az egészségügyi ellátásra fordított minden forint (dollár, stb.) jól hasznosul. Az egészségügyi ellátás szerepének hangsúlyozása nem mond ellent annak, hogy az egészségügyi rendszerek súlyos hatékonysági problémákkal küszködnek. Az új paradigma esetében is fontos cél az egészségügyi rendszer (egészségügyi kiadások) hatékonyságának növelése. Az eddigiekben írtak azt is jelentik, hogy az alapvető egészségpolitikai fordulat kulcsa az egészségügyön kívül van: mindenekelőtt a politikai eliten és a kormányzaton belül valóságos politikai elkötelezettségnek kellene kialakulnia a lakosság egészségi állapotának javítása és az egészségügyi rendszer ezt szolgáló fejlesztése érdekében. Ehhez elsősorban nem a szűkebben vett egészségügyi rendszerre vonatkozó új koncepcióra van szükség, hanem fordulatra a gazdaság-egészség-egészségügyi rendszer kapcsolatára vonatkozó nézetekben. Alapvető és megválaszolandó kérdés: milyen tényezők idézhetik elő ezt a fordulatot, kik lehetnek egy ilyen – a politikai, kormányzati gondolkodásban elinduló – változás ösztönzői, "lobbistái"? Mi kényszerítheti a magyar politikai elitet arra, hogy szakítson az évszázados tradícióval: az egészség, az egészségügy problémáinak figyelmen kívül hagyásával.

A paradigmaváltás esélyei

Jelenleg láthatóan hiányoznak a feltételek egy radikális egészségpolitikai váltáshoz. Aminek nagyobb realitása lehet: a kormányzati politikába beépülhetnek a multiszektorális egészségpolitika egyes elemei – amelyek, ha alapvető változást nem is eredményeznek, de jelentősen módosíthatnak a politikán¹². Nyilvánvalóan nem lehet egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy hosszabb távon lehetséges-e egészségpolitikai paradigmaváltás. Az emberi egészséget az egyén biológiai adottságaiban, a környezeti, gazdasági-társadalmi feltételekben, valamint az egyén életmódjában rejlő kockázatok veszélyeztetik. A különböző időszakokban ezek közül más és más kerül előtérbe, más és más kerül az egészségpolitika középpontjába. Ez jól látható, ha hosszabb távlatban tekintjük át, milyen kérdések álltak – a nemzetközi és a hazai színtéren is – az állam egészségügyi tevékenységének a középpontjában. A XIX. század végén, a XX. század elején a járványveszély csökkentése, olyan közegészségügyi intézkedések, amelyek az általános higiénés körülmények javításával csökkenthették a járványok kockázatait. A második világháború után a jóléti állam kiépítésének részeként az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés egyenlőtlenségeinek a csökkentése (és a gyógyító egészségügy fejlesztése) élveztek prioritást az egészségpolitikában – azaz a társadalmi-gazdasági környezet kockázatainak a csökkentése. A 70-es évektől fogva egyre nagyobb figyelmet kaptak az egyének egészségkárosító szokásaiból eredő kockázatok, valamint a 70-es évek vége óta az egészségügyi szolgáltatások költségeinek a csökkentése (azaz az egészségügyi rendszer által a gazdaságra jelentett potenciális kockázatok csökkentése). A legújabb kihívást a népesség egészségét veszélyeztető élelmiszertechnológiai és fogyasztási kockázatok jelentik. A jéghegy csúcsaként jelzik ezt az utóbbi egy-két év állategészségügyi krízisei (BSE-kór, száj- és körömfájás), amelyek az emberi táplálkozás biztonságát eddig soha nem tapasztalt módon fenyegetik.

A magyar egészségpolitika válaszait az új kihívásokra elsősorban a következő tényezők alakítják: a nemzetközi és hazai társadalmi-gazdasági és politikai folyamatok, az egészségügyi rendszer strukturális jellemzői (beleértve az egészség alacsony politikai presztízsét is), továbbá a politikai innovációk (azaz a kormányzat képessége arra, hogy új válaszokat, megoldásokat találjon). Jelenleg mindezeken a területeken megfigyelhetőek a paradigmaváltást segítő és akadályozó folyamatok is. A világgazdasági globalizáció jelenlegi módja nem kedvez az egészségpolitikai paradigmaváltásnak. Ugyanakkor nemcsak a gazdaság, hanem az egészségi kockázatok is globalizálódnak – ezáltal az egészségpolitikai paradigmaváltásra a legerősebb ösztönzést a fejlett országok (az Európai Unió) lakossága egészségének a fenyegetettsége, a fenyegetettség nyilvánvalóvá válása jelentheti. Napjaink állategészségügyi problémái¹³ azt is jelzik, hogy a kockázatok egyre bonyolultabbak, nehezebben kezelhetők, a korábbi technikák kevéssé alkalmazhatóak.

A válságoknak lehet pozitív hatásuk is: mozgósíthatják a nemzetközi és nemzeti szintű döntéshozók és civil szerveződések energiáit olyan problémák megoldására, amelyek már korábban is látszottak, de a jelenleginél kevésbé voltak láthatóak az elhanyagolásukból eredő veszélyek. A szűk értelemben vett gazdasági növekedés érdekei egyoldalú érvényesülésének, a gazdaság globalizálódásának a negatív következményei egyre nyilvánvalóbbá és fenyegetőbbé válnak – ez számos területen új gondolkodást, változásokat is elindított. Az EU intézményeiben is erősödtek azoknak a csoportoknak a törekvései, amelyek a fenntartható gazdasági fejlődésre, a környezeti kockázatok csökkentését célzó nemzetközi megállapodásokra törekszenek és EU-szintű egészségpolitika követelményeit fogalmazzák meg. A magyar egészségpolitikára is alapvető hatással lesz, hogy az EU intézményeiben a hagyományos gazdasági és a szociális, környezetvédelmi, egészségi szempontokat jobban érvényesítő irányzatok között hogyan változnak az erőviszonyok.

A magyar (gazdaság)politika középpontjában az EU-csatlakozás, a fejlett országokhoz való felzárkózás áll. Jogosan tehető fel a kérdés, hogy a multiszektorális egészségpolitika nem lenne-e ellentétes ezzel a politikával. A költségvetési szempontok és az egészségügy fejlesztési igényei közötti rövid távú konfliktus nyilvánvaló. A hosszú távú gazdasági fejlődés szempontjából azonban alapvető fontosságú a humán erőforrások helyzete, azaz az emberek képzettsége és egészségi állapota. Továbbá a felzárkózási stratégia nemcsak az EU-országok jelenlegi állapotának, hanem a jövőben várható tendenciáknak a figyelembevéte­lét is igényli. (Így az előbbi kérdésre a válasz azon is múlik, hogy mennyire valósulnak meg az EU 2000-ben kidolgozott új egészségügyi stratégiájának a céljai.) A másik alapvető kérdés, hogy nem tévedés-e az egészség (és egészségügy) kérdését középpontba állítani egy olyan időszakban, amikor a társadalom jelentős részének a napi megélhetés is gondot jelent. Rövid távon a különböző jóléti célok nyilvánvalóan egymással (is) versenyeznek a költségvetési forrásokért. Hosszabb távon azonban a multiszektorális egészségpolitika inkább erősítené a szegénység csökkentésére törekvő más politikákat. Az oktatás, egészségügy fejlesztése (az oktatáshoz és egészségügyhöz való hozzáférés egyenlőtlenségeinek csökkentése) javítaná az egyének munkaerőpiaci esélyeit is. Egy hosszú távú egészségpolitikai stratégia – nemcsak a retorika szintjén történő – kialakítása konszenzust igényelne a politikai pártok között (a mindenkori kormány és ellenzék között). Lehetséges-e ez a mai politikai közállapotok mellett? A jelenlegi erősen polarizált politikai erőtér, a hatalom centralizálására épülő kormányzati gyakorlat nem kedvező (ebből a szempontból sem). A politikai erőtérben azonban egyaránt jelen vannak antidemokratikus és progresszív folyamatok is. Alapvető kérdés, hogy ezek közül a következő években melyik lesz a domináns.

A piacgazdaságon belüli tényezők is ösztönözhetik a változást. Az egészségipar érdekei fontos mozgatóerőt jelenthetnek. Az "egészséges" termékekben, az egészség megőrzését segítő szolgáltatásokban jelentős a profitlehetőség. Az egészségpolitika új módon viszonyulhat ehhez a jelenséghez: kihasználhatja ezen iparágak gazdasági erejét általánosabb népegészségügyi célok érdekében is. A politika szemléletét, működését, a kormányzati intézményeket befolyásolhatják a civil társadalomban végbemenő változások, a civil mozgalmak hatásai. A feminista mozgalmak és a környezetvédelem példája mutatja, hogy több évtized alatt lényeges változások következhetnek be. Ugyanakkor az is látszik, hogy a mozgás nem egyenes vonalú; időről időre erősebbnek bizonyulhatnak az ellentétes – környezetet/egészséget romboló – profitérdekek.

Az előzőekből következően a fejlődés szélesebb értelmezése szükségszerűen átértékeli az állam szerepét is: a közjó, az életminőség szempontjából alapvető területeken, így az egészségi állapotra ható területeken az állam aktív szerepvállalására lenne szükség; mindenekelőtt a társadalmi/jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentése, az iskolázottsági szint emelése, a környezeti kockázatok csökkentése és az egészségügyi rendszer fejlesztése (beleértve a megelőzést szolgáló tevékenységeket is) révén befolyásolhatja az állam az egészségi állapot alakulását. Az elmúlt két évtizedben éppen ellenkező folyamat zajlott: az állami szerepvállalás csökkenése. Az állam "visszavonulásának" okai között a gazdasági okok mellett (illetve azokkal összefüggésben) nem elhanyagolhatóak az általános politikai és az egészségpolitikai gondolkodásban bekövetkezett változások sem. Az elmúlt két évtizedben a domináns kormányzati (egészségpolitikai) gondolkodást egyrészt a neoliberális politikai ideológiák formálták, másrészt a közegészségügyi szakembereknek az egészségi állapotot befolyásoló tényezőkre vonatkozó nézetei, továbbá a betegségek kialakulására vonatkozó orvostudományi nézetek is. A 80-as évtizedben a neoliberális gazdasági és politikai ideológiák térnyerése következett be, a 70-es-80-as évtizedben a közegészségügyi gondolkodásban a társadalmi faktorok helyett az egyéni viselkedés szerepét előtérbe állító koncepciók váltak uralkodóvá¹⁴, az egészségügyi rendszerek problémáinak interpretálásában pedig az egészségügyi gazdaságtan (jóléti gazdaságtan) szemlélete lett az uralkodó.

A neoliberális ideológia számára a társadalom csupán az egyének összessége (a társadalmi struktúrából eredő hatások figyelmen kívül maradnak). Ennek az egészségügyben megfigyelhető leképeződése az a nézet, hogy a rossz egészségi állapot elsődleges oka az egyének magatartása. Jelenleg is uralkodó a magyar egészségpolitikában ez a nézet. Nemcsak a társadalmi problémák megértéséből, hanem az állam működésének, feladatainak a felfogásából is ‘eltüntette' a neoliberális ideológia a társadalmi aspektust. Az állam feladatának nem a kollektív politikák megfogalmazását tekinti, hanem csak a szabályok megteremtését a piaci szereplők viselkedéséhez. A közérdek képviselete, a közösségi infrastruktúrába (oktatás, egészségügy) való beruházás ‘eltűnt' az állam feladatai közül. A domináns közegészségügyi nézetek változását jelentősen befolyásolta, hogy a 60-as években a (nemzetközi) kutatások kimutatták a kapcsolatot a dohányzás és a tüdőrák, a mozgás, táplálkozás és a szív- és érrendszeri megbetegedések között. Ennek következtében is felerősödtek azok az irányzatok, amelyek az egyéni egészségmagatartást tekintik a rossz egészségi állapot alapvető okának. Ezek a ‘victim-blaming' megközelítések azon a feltételezésen alapulnak, hogy az egyének szabadon választják az egészségkárosító szokásaikat. A 70-es évtizedben a fejlett országokban számos kutatás vizsgálta azoknak a politikáknak a hatását, amelyek az egyéni viselkedés megváltoztatását célozták. "A vizsgálatok eredményei kiábrándítóak voltak. Az egyének magatartásában nehéz volt tartós változást elérni – még a különösen motivált, magas kockázatú egyének között is. Ráadásul minden egyént, aki a kívánatos magatartást magáévá teszi, gyorsan felváltja egy másik egyén, aki az egészség-károsító magatartást követi". (Blane et al., 1996, p. 6.) Azaz a társadalmi-gazdasági körülmények megváltoztatása nélkül az egyéni egészség-magatartásban társadalmi méretű változás nem várható. Ezek a kutatási eredmények azonban nem változtattak az egyéni egészség-magatartást előtérbe helyező egészségpolitikai gondolkodáson. Ezt ugyanis erősítette az egészségpolitikákban bekövetkező másik változás, nevezetesen az, hogy az egészségügyi kiadások korlátozása vált a kormányzatok fő egészségpolitikai céljává. A jelenlegi orvos-technológiai tendenciák, az orvostudományon belül a molekuláris epidemiológia, genetika területén bekövetkezett ‘forradalmi' változások szintén a betegségek egyéni kontrollját helyezik előtérbe – a társadalmi, környezeti tényezőkkel szemben. Pedig a betegségek többsége esetében – jelenlegi ismereteink szerint – az utóbbiak játsszák a fő szerepet (és nem a genetikai adottságok). A kormányzati politikáknak az egészségügyi rendszerek problémái interpretálásában is a leegyszerűsített gazdasági modellek váltak dominánssá¹⁵ (ez tükröződik például a privatizáció "idealizálásában" is). Olyan – az egészségügy problémáinak (és az egészségpolitikai célok sikeres megvalósítása feltételeinek) a megértése szempontjából – alapvető szempontok, mint a kulturális tradíciók, politikai struktúrák (a fő szereplők konfliktusai), a nem-pénzbeli ösztönzők, társadalmi csoportok közötti (újra)­elosztási megfontolások nem férnek bele az egészségügyi gazdaságtan uralkodó irányzatába.

Ugyanakkor új tendenciák is megfigyelhetők mind a politikai gondolkodásban, mind az egészségügyi kutatásokban. Példaként említhető a nyugat-európai baloldali kormányzatok (pl. a német és angol kormányzati politika) útkeresése a társadalmi problémák és nemzetközi környezeti problémák enyhítésére, valamint az EU szintjén is a környezetvédelmi, szociális és közegészségügyi aspektusok erősödése. Az utóbbi években újból felélénkültek az egészségügy egyenlőtlenségeire irányuló szociológiai kutatások, mind egyes országokon belül, mind nemzetközi szinten. Ezek ráirányítják a figyelmet a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek alapvető szerepére az egészségi állapot problémáiban. Továbbá a nemzetközi politikai gondolkodásban (pl. az ENSZ, az OECD, a Világbank stb. utóbbi években megjelent kiadványaiban) újra nagyobb figyelmet kap a szűk értelemben vett gazdasági növekedés és a fejlődés, életminőség közötti eltérés (World Bank, 2000).

A fentiek alapján megfogalmazhatók a magyar egészségpolitikai stratégia lehetséges irányai:

1. a kormányzati politika egésze szempontjából az egészségügy továbbra is mint költségvetési teher szerepel; vagy
2. a kormányzat egyik fő célja az egészség-központú, multi-szektorális egészségpolitikai gyakorlat kialakítása.

Ezek a stratégiák nyilvánvalóan egy skála két végpontját jelentik. Az egészségpolitikával szemben reálisan felvethető kérdés: az adott időszak kormányzati stratégiája és gyakorlata melyik irányba mutat, melyik irányba mozdítja az egészségügyi rendszert. A 90-es évtizedben a kormányzati politika egészét tekintve az egészségügy elsősorban mint a költségvetést terhelő szükséges rossz értelmeződött, és az egészségügyre fordított közkiadások csökkentése volt a meghatározó törekvés. Ennek a szemléletnek az érvényesülése mellett is lehetséges azonban különböző egészségpolitikai gyakorlat – nem mindegy, hogy ez a szemlélet minden más egészségpolitikai célt és megfontolást háttérbe szorít-e vagy enyhébb, kompromisszumos formában érvényesül. A "hagyományos" szemlélet érvényesülése esetén is jelentős a mozgástér az egészségügy helyzetének javítására – elsősorban annak függvényében, hogy a forrásteremtés és az erőforrások felhasználásának alábbiakban vázolt alternatíváira milyen válaszokat ad az egészségpolitika.

Az egészségügyi rendszer finanszírozásának alternatívái

A finanszírozás fő kérdését a következő idézet szemlélteti: "Korlátlan szükségletet és igényt kell finanszírozni véges költségvetésből, amit méltányosan és hatékonyan kell elosztani." (Dunning, 1996). Amilyen egyszerűen megfogalmazható a kérdés: mennyit költsünk egészségügyre és hogyan osszuk el a különböző célok között, annyira összetett és feltételes a válasz. A forrásteremtésre a korábbiakban feltett kérdés-csoportok közül a következő kettő vonatkozik: Mennyit költsünk közpénzekből az egészségügyre? Hogyan, milyen mértékben viseljék a társadalom egyes csoportjai az egészségügyi rendszer működtetésének terheit?

Mennyit költsünk közpénzekből az egészségügyre?

A kérdés elsősorban politikai. Nincs egyetlen optimális kiadási szint, adott gazdasági feltételek mellett a kormányzati politikának általában jelentős a mozgástere. A közfinanszírozás és magánfinanszírozás szerepére vonatkozóan a 80-as évek közepe óta két irányzat, két törekvés volt jelen Magyarországon. Az egyik irányzat szerint a kívánatos modell (mind az esély­egyenlőség, mind a makro-gazdasági hatékonyság szempontjából) a közfinanszírozás dominanciáján (kötelező biztosításon és/vagy költségvetési finanszírozáson) alapuló finanszírozási rendszer, továbbá a szolgáltatások terén a vegyes tulajdoni viszonyok. Ez az irányzat is fontosnak tartja a kiegészítő biztosítások szerepét, továbbá megfelelően körülhatárolt körben a térítési díjakat is, de nem tartja kívánatosnak a részarányuk, szerepük (egy bizonyos szint fölötti) folyamatos növelését. A másik irányzat szerint a finanszírozási rendszer átalakításának fő kérdése a közkiadások csökkentése. Ezen irányzat szerint folyamatosan (radikálisan) növekednie kellene a magánfinanszírozás (a magánbiztosítás, a közvetlen térítési díjak) szerepének, a közfinanszírozásnak pedig a szolgáltatások csökkenő illetve minimális körének biztosítására és a szegények ellátására kellene szorítkoznia. Az egyes konkrét megfogalmazásokban hangsúlybeli különbségek lehetnek – abból a szempontból, hogy a közkiadások csökkentésének "logikus" következményeit (térítési díjak növekedése, szolgáltatások körének szűkítése) explicit célként is megfogalmazzák-e, vagy csak mint szükségszerűséget hallgatólagosan feltételezik. A gyakorlatban a 90-es évtizedben fennmaradt a közfinanszírozás dominanciája, és a hivatalos kormányzati retorika emellett kötelezte el magát (mind a három kormányzat esetén). A források csökkentése és különösen a jelenlegi trend¹⁶ ugyanakkor azt is jelzi, hogy a tényleges motivációk között a politikai következményektől való félelem legalább olyan erős volt, mint a politikai elkötelezettség a közfinanszírozás dominanciáján alapuló rendszer iránt.

A 90-es évek végének meghatározó jelensége, hogy a magyar gazdaság helyzetében bekövetkezett alapvető változással nem járt együtt annak az egészségügyi közkiadásokra vonatkozó stratégiának az átgondolása, ami a megelőző gazdasági szakaszban (annak problémáira reagálva) alakult ki. Az utóbbi két-három évben is az egészségügyi kiadások reálértékének stagnálása volt a tendencia, aminek következtében továbbra is csökkent az egészségügyi kiadások részesedése a GDP-ből. Ezt két tényező magyarázza: továbbra is az egyik fő kormányzati cél a költségvetés által koncentrált jövedelemnek, a jövedelmek újraelosztása mértékének a csökkentése, másrészt az egészségügy gyenge pozíciója a költségvetési forrásokért való versenyben. A GDP-n belül egészében csökkenő közkiadások esetén ugyanis ahhoz is prioritást kellene kapnia az egészségügynek, hogy az egészségügyi közkiadások a GDP-vel megegyező ütemben növekedjenek (azaz a GDP-n belüli részarányuk a jelenlegi, minden szempontból alacsony mértéken maradjon)¹⁷. Annak (is a) következtében, hogy a kormányzatok nem fordítottak elég forrást a közfinanszírozású egészségügyi rendszer modernizálására, az elmúlt években növekedtek a mindennapos működési zavarok, s erodálták a közfinanszírozású rendszer támogatottságát mind az egészségügyi dolgozók, mind a lakosság körében.

Az elkövetkező évtizedben nyilvánvalóan a következő trendek lehetségesek:

1. az egészségügyi közkiadásoknak a GDP-ből való részesedése tovább csökken (fokozódnak/állandósulnak a működési zavarok, és a társadalom fizetőképes csoportjai egyre inkább a közfinanszírozású rendszerből való kilépés lehetőségének a megteremtését igénylik a kormányzattól);
2. stabilizálódik a jelenlegi részesedés (az alapvető feszültségek fennmaradnak, a gazdasági növekedés függvényében javulhat vagy romolhat az egészségügy állapota;
3. az egészségügyi közkiadásoknak a GDP-ből való részesedése jelentősen növekszik, ami forrást biztosít az egészségügy jelentős modernizációjára.

Az egészségügy rövid távú konszolidációjához és hosszú távú modernizációjához szükséges, hogy az egészségügyi kiadások növekedése tartósan meghaladja a GDP növekedési ütemét. Erre – a gazdaság oldaláról – a lehetőség megteremthető lenne. Ha húsz éven keresztül 0,5-1 százalékponttal meghaladná az egészségügyi közkiadások növekedése a GDP növekedési ütemét, akkor sem lenne túlzottan magas az ennek hatására kialakult részarány (a jelenlegi 5,4%-ról 6,6%-ra növekedne). Ezek a tények is aláhúzzák az egészségpolitika szerepét. A közfinanszírozás dominanciája nem jelent kizárólagosságot. A társadalom differenciált igényeinek a kielégítésében fontos a magánfinanszírozás (a co-payment, önkéntes pénztárak és üzleti biztosítók) szerepe is. A közfinanszírozásra vonatkozó fenti kérdések tisztázása azonban előfeltétel ahhoz, hogy a magánfinanszírozás szerepére vonatkozóan konszenzus és megfelelő szabályozás alakuljon ki, ami magában foglalja a közfinanszírozás és a magánfinanszírozás közötti együttműködés formáit is.

Az erőforrások felhasználásának alternatívái

A 80-as évek végétől elviekben (az egészségügyi programokban) egyetértés mutatkozott abban, hogy a hatékonyság és a minőség javítása érdekében átfogó reformra van szükség, amely kiterjed az egészségpolitikai döntéshozatalra, a tulajdonviszonyokra, a finanszírozásra, a menedzsmentre, a szolgáltatási struktúrára, a betegjogokra és az egészségügyi képzésre is. A gyakorlatban az egészségpolitika a rendszer egy-egy elemére koncentrált (finanszírozási rendszer reformja, privatizáció, stb.). A tervezett változtatástól várható pozitív hatás feltételezésekor nem vették figyelembe, hogy a rendszer más elemeiben szükséges változásoknak (pl. a minőségbiztosítás kiépítésének) az elmaradása megakadályozhatja a várt pozitív hatások kibontakozását és felerősítheti a negatív mellékhatásokat.

Az erőforrások elosztása az egészségügy szereplői által a rendszer különböző szintjein hozott összetett döntések sokaságát jelenti – amelyek eredőjeként alakul a rendszer egészének hatékonysága. A szereplőket (az erőforrások elosztására/felhasználására vonatkozó döntések meghozatalakor) alapvetően a következő tényezők befolyásolják:

1. a rendelkezésre álló információ,
2. a döntéshozót érő ösztönzők, továbbá
3. mind az elérhető információ felhasználását, mind az ösztönzők érvényesülését (az ösztönzőkre való reagálást) befolyásolják az adott szereplő intézményi jellemzői – beleértve az adott szereplő nézetrendszerét (értékrendszerét) is.

Ezeken a tényezőkön alapvetően múlik, hogy olyan viszonyok alakuljanak ki, amikor a rendszer szereplői a döntéseikért felelősséget vállalnak, a döntések és következményeik a társadalom (kisebb közösségek és egyének) számára átláthatóak és – széles értelemben véve – számon kérhetőek.Ebből a megközelítésből az előttünk álló évtizedben a lehetséges alternatívák:

1. a kormányzat az egészségügy hatékonyságának javítására továbbra is a rendszer egy-egy elemét kiragadva törekszik (pl. privatizáció); vagy
2. a kormányzat olyan egészségpolitikai stratégiát alakít ki, amelynek központi kérdése: a rendszer szereplői számára az alapvető feltételek (információ, ösztönzés, intézményi keretek) megteremtése (illetve létrejöttük elősegítése) – annak érdekében, hogy a szereplők döntéseiben jobban érvényesüljenek az egészségi állapot, a hatékonyság és minőség szempontjai¹⁸.

Alapvető fontosságú az egészségpolitikai folyamat intézményi kereteinek megváltoztatása: a konszenzus-teremtés intézményi kereteinek a kialakítása.

Az egészségügyi rendszer átalakulását természetesen nemcsak az egészségpolitika, nemcsak a kormányzati döntések befolyásolják, hanem a spontán folyamatok, a piaci szereplők is. A magánszektor szerepe várhatóan tovább növekszik mind a finanszírozás, mind a szolgáltatás területén. Alapvető kérdés, hogy a magánfinanszírozás (magánbiztosítás) kiegészítő szerepet fog-e betölteni egy megreformált, jól működő közfinanszírozáson alapuló rendszerben, vagy az egészségpolitika fokozatosan, egyre inkább átengedi/átadja a magánszektornak a meghatározó szerepet az egészségügy átalakításában. A magyar egészségügyi rendszerben egyaránt jelen vannak a szolidaritás elvén, a közfinanszírozás dominanciáján alapuló modellt és a piaci (magánfinanszírozáson alapuló) modellt támogató érdekek és értékek. A magánszektor által vezérelt modernizáció "célfüggvénye" a fogyasztói szuverenitás, azaz a fizetőképesség által meghatározott hozzájutás a szolgáltatásokhoz, valamint a magánbiztosítók és magánszolgáltatók profitjának maximalizálása. A közületi szektor szereplői által vezérelt modernizáció preferált területei ideális esetben a következők lehetnek: a népesség egészségét veszélyeztető kockázatok csökkentése, esélyegyenlőség (illetve az egyenlőtlenségek csökkentése) az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzájutásban, valamint a közfinanszírozású rendszer hatékonyságának és minőségének javítása. Ez utóbbi cél megvalósításában fontos szerepet játszhat egy megfelelően szabályozott magánszolgáltatói szektor. A "köz" domináns szerepe a finanszírozásban párosulhat a "magán" domináns szerepével a szolgáltatási szféra számos területén.

Irodalom

Dunning, A. J. (1996) ‘Reconciling Macro- and Micro-concerns: Objectives and Priorities in Health Care. In: Health Care Reform. The Will to Change. Health Policy Studies No. 8. OECD, Paris

Easterlin, R. A. (1998) Growth triumphant: the twenty-first century in historical perspective Univ of Michigan Press

Easterly, W. (1999) Life during Growth. International Evidence on Quality of Life and Per Capita Income. The World Bank. Policy Research Working Paper 2110, Washington

Evans, D. B. et al. (2000) The Comparative efficiency of national health systems in producing health: An analysis of 191 countries. WHO GPE Discussion Paper Series. No. 29.

Filmer, D. – Pritchett, L. (1999) The impact of public spening on health: does money matter? Social Science and Medicine, 49, 1309-1323.

Kincses Gy. (1999) Egészség (?) – gazdaság (?) Praxis Server Kft., Budapest

Kornai J. (1998) Az egészségügy reformjáról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

Losonczi Á. (1998) Utak és korlátok az egészségügyben. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest

Mossialos, E.-McKee, M. (2000) A new European health strategy. British Medical Journal, 321'' (1 July)

Or, Z. (2000) Determinants of health outcomes in industrialised countries: A pooled, cross-country, time-series analysis. OECD Economic Studies No. 30, p. 53-77.

Orosz, É. (1992) Egészségügyi rendszerek és reformtörekvések. Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány, Budapest

Orosz, É (2001) Félúton vagy tévúton? Egészségügyünk félmúltja és az egészségpolitika alternatívái. Egészséges Magyarországért Egyesület

Sen, A. (1999) Health in Development, Bulletin of the World Health Organisation, 1999, 8

Sen, A. (1999) Development as Freedom. Oxford University Press

Wang et al. (1999) Measuring Country Performance on Health. Selected Indicators for 115 Countries. The World Bank. Human Development Network. Health, Nutrition and Population Series.

Wilkinson, R. G. (1996) Unhealthy sociesties: the afflictions of inequality. Routledge, London

Wilkinson, R. (2000) Putting the picture together: prosperity, redistribution, health and welfare. In: Marmot, M.-Wilkinson, R. (eds) Social determinants of health. Oxford University Press

WHO (1999) The World Health Report 1999. Making a Difference. World Health Organisation, Geneva

WHO (2000) The World Health Report 2000. Health Systems: Improving Performance. World Health Organisation, Geneva

World Bank (2000) The Quality of Growth. Oxford University Press

Jegyzetek

¹ A tanulmány a szerző "Félúton vagy tévúton? Egészségügyünk félmúltja és az egészségpolitika alternatívái" című könyve alapján készült.

² Az egyik oldalon a nem-pénzbeli kapacitások (orvosok, kórházi ágyak száma) 1990-ig folyamatosan bővültek, a másik oldalon viszont az egészségügy az elmúlt évtizedekben tartósan alulfinanszírozott volt. Egyre jobban nőtt tehát a diszkrepancia a meglévő kapacitások megfelelő működtetéséhez szükséges és a rendszer működésére ténylegesen rendelkezésre álló források között. Ennek következtében egyrészt az orvosok és az egészségügyi személyzet fizetése nagyon alacsony maradt, más foglalkozási csoportokkal összehasonlítva, relatív pozíciójuk romlott; másrészt az infrastruktúra állapota romlott és az egészségügyi technika színvonala számos területen jelentősen elmaradt a fejlett országokéhoz képest.

³ Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy a nyugat-európai rendszerek országonként igen eltérő konkrét jellemzőkkel bírnak.

⁴ Például a fogyasztóvédelem megfelelő intézményi rendszere, minőségbiztosítási rendszerek, technológia-értékelés, megfelelő információs rendszerek, vagy a sokat hangoztatott amortizáció beépítése a szolgáltatási díjakba stb.

⁵ Az idézet középső mondata nyilvánvalóan minden ország saját fejlettségi szintjén értelmezendő. A szegénység megszűnése, a korai halálozás elkerülése, minél magasabb képzettségi szint elérése, a valóságos politikai demokrácia kiszélesítése, azaz az esélyek egyenlősége a fejlődésnek, a "Nyugathoz történő felzárkózásnak" számunkra is releváns összetevői.

⁶ Az egészségi állapotot befolyásoló tényezők között a gazdasági fejlettség/gazdasági növekedés csak az egyik – és nem domináns.

⁷ A WHO égisze alatt folyó kutatási program, Evans et al. (2000) 191 ország adatai alapján szignifikáns pozitív kapcsolatot mutatott ki az egy főre jutó egészségügyi kiadás és az egészségi állapot (egészségkárosodással korrigált várható élettartam) között. Ez az eredmény új megvilágításba helyezi az egészségügyi rendszer szerepét. A korábbi empirikus vizsgálatok általában nem mutattak ki egyértelmű kapcsolatot az egészségügyi kiadások és az egészségi állapot között (Filmer-Pritchett, 1999).

⁸ Ehhez – többek között – olyan kormányzati gyakorlat szükséges, amikor a kormányzat az egészségügyön kívüli területeken hozott döntéseiben is mérlegeli, figyelembe veszi a lakosság egészségére gyakorolt hatásokat.

⁹ Pl. "Global strategy for health for all by the year 2000" (1979); "Ottawa Charter for Health Promotion" (1986); "Health for all in the twenty-first century" (1988)

10 European Commision. Communication from the Commission to the Council, the European Parliament, the Economic and Social Committee and the Brussels:EC, 2000 (COM(2000)285 final.)

¹¹ A dokumentumok már a megvalósíthatóság feltételeit és lehetséges eszközeit sem tárgyalták.

¹² Ugyanakkor annak is megvan a veszélye, hogy az új paradigma egyes elemeinek a beépítése a régi rendszerbe nem annak átalakulását, hanem a fenntarthatóságát segíti elő.

¹³ Ezek a problémák nyilvánvalóan példázzák, hogy a jelenlegi világgazdasági körülmények között a tenyésztés/termelés biztonságának (az egészségnek) a szempontjai alárendelődtek – a globalizáció által felerősített – egyoldalú profitérdekeknek.

¹⁴ Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lettek volna jelen a társadalmi-gazdasági kockázatoknak meghatározó szerepet tulajdonító irányzatok.

¹⁵ Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy nagyon fontosnak tartom a közgazdasági gondolkodást a magyar egészségügyben, továbbá az erőforrások szűkösségéből következően a hatékonysági megközelítés elengedhetetlen. A probléma ezek egyoldalú, más megközelítéseket túlzottan háttérbe szorító érvényesülése.

¹⁶ Amikor a megváltozott gazdasági feltételek mellett a korábbi időszakhoz hasonlóan a kiadások drasztikus korlátozása megy végbe.

¹⁷ Ha a 2001-2002. évi költségvetés előirányzatai valósulnak meg, akkor az egészségügyi közkiadások aránya a GDP-ből tovább csökken.

¹⁸ Az általános elveken túl, Orosz (2001) összefoglalja az egészségügy fő szereplői helyzetében javasolt konkrét változtatásokat is.