A Franciaországból kiinduló globalizációellenes hálózat, az ATTAC, az utóbbi években növekvő támogatásra tett szert, befolyását egészen Közép­-Európáig kiterjesztve. A mozgalom sajátja, hogy sehol sem támaszkodik egyetlen, egységes ideológiai alapra. A hálózatnak a legkülönbözőbb mozgalmak – szakszervezetek, egyházak, szolidaritási mozgalmak, nem kormányzati szervezetek – képviselőin kívül nagyon sok szervezetlen, baloldali érzelmű támogatója van, ezért benne a vélemények széles skálája jelenik meg. Bírálói gyakran jellemzik “egypontos mozgalomként”, amelynek egyetlen követelése a Tobin-adó bevezetése volna, ez azonban tévedés. A követelések lajstromán szerepel egyebek közt a tőkeáramlás fokozott ellenőrzése, a devizaárfolyamok stabilizálása, az adóparadicsomok felszámolása, a spekulatív pénzpiaci alapok betiltása, a nyugdíjbiztosítás privatizációjának tilalma, valamint a fejlődő országok adósságának elengedése. Ráadásul az ATTAC érdeklődése éppen napjainkban fordul a pénzpiacok szűkebb területén túli problémák, így a világkereskedelem, a társadalombiztosítási rendszerek és a közösségi szolgáltatások kérdései felé. Mindebben az a legörvendetesebb, hogy végre ismét széles társadalmi mozgalom foglalkozik a gazdaság bírálatával, és e kritikát nyilvános tiltakozó akcióival a társadalom napirendjére tűzi.

Emellett az ATTAC olyan jelenségekre reagált, amelyek létezése általában elfogadott, csak az értelmezésük körül vannak viták. Szinte senki nem vitatja, hogy az 1970-es évektől kezdve a liberalizációs és deregulációs intézkedések, valamint a rugalmas valutaárfolyamok rendszerének bevezetése egy olyan pénzügyi világpiac kialakulásához vezettek, amely a megnövekedett bizonytalanság és az egyre gyakoribbá váló pénzügyi válságok miatt sok helyütt drámai társadalmi válságokat idézett elő. Ez a lánc – a 80-as években kirobbanó adósságválságtól kezdve a 90-es évek mexikói és ázsiai válságán keresztül egészen a jelenlegi törökországi és argentin bonyodalmakig – minden valószínűség szerint a jövőben is folytatódni fog, elsősorban a fejlődő országokat sújtva. E pénzügyi világpiac nem egyszerűen természetadta, de nem is a szabad piaci folyamatok eredője. Létrejötténél állami szereplők is bábáskodtak. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy ha egyszer lendületet vett a “versengő dereguláció”, az egyes államok aligha vonhatják ki magukat alóla.

Jól mutatja ezt a tőkemozgások ellenőrzésének megszüntetése, ami a legtöbb fejlett országban a 90-es évek közepére megvalósult, lehetővé téve a messzemenőleg korlátozatlan tőkeáramlást. Politikai és gazdasági nyomásgyakorlás útján azonban számos olyan fejlődő és feltörekvő országban is kikényszerítik a liberalizációt – mintegy a szerkezeti kiigazítás részeként –, amelyek belső piacaik védelmében még ragaszkodnak a tőkeáramlás ellenőrzéséhez. A versengő dereguláció e folyamatában katalizátorként működtek a már a 60-as években kialakuló ún. europiacok. Ezek a piacok lehetővé tették a devizák kereskedelmét az adott valutaövezeten kívül is. A brit kormány lehetőséget biztosított arra, hogy a londoni city-ben kedvező feltételekkel lehessen dollárüzleteket kötni, így az USA bankjai ki tudták kerülni az Egyesült Államokban megszigorított előírásokat. Ennek következtében a pénzügyi üzletkötések fokozódó mértékben vándoroltak Londonba, majd számos más offshore pénzügyi központba is, ami a nemzeti pénzpiacok deregulációjának egész hullámát váltotta ki. Lazítottak a bankok és a tőkepiacok felügyeletén, felszámolták a kamatkorlátozásokat, és kockázatos innovatív pénzügyi eszközök (az ún. derivatívák) bevezetését engedélyezték. A pénzügyi világpiac kialakulásának fontos hármas feltétele volt tehát a rögzített árfolyamok rendszerének feladása, a tőkeáramlás liberalizálása, valamint a nemzeti pénzügyi piacok deregulációja.

Az ATTAC-ot gyakran éri szemrehányás azért, hogy a hálózat meghatározó szerepet tulajdonít a nemzetközi pénzügyi piacoknak, és kizárólag ezek “felszabadítása” ellen lép fel, szigorúbb szabályozást követelve. A bírálók szerint ez korlátozott kapitalizmus-értelmezésről árulkodik, a mozgalom ugyanis megbékélt a tőkés termeléssel, ahonnan a kapitalizmus minden nyűge ered. A nemzetközi pénzügyi rendszer jelentőségét elemző kritikai irodalom azonban rávilágít, hogy az ATTAC egy nagyon is fontos jelenséget emel ki és tesz a politika tárgyává. Más kérdés, hogy ennek elméleti beágyazottsága vitatott illetve lezáratlan. Jól érzékeltetik ezt az “elszakadás” koncepciója illetve a “felhalmozás pénzpiacok által vezérelt modellje” körüli viták.

 

Ellentétes értelmezések

 

Vitát váltott ki a kérdés, hogy a pénzügyi tranzakciók volumenének megnövekedése alapján vajon indokolt-e a pénzügyi szféra és a reálgazdaság “elszakadásáról” beszélni – vagyis azt állítani, hogy a pénzpiacok egyre kevésbé kapcsolódnak áruk és szolgáltatások “valóságos” termeléséhez és cseréjéhez. Ezt az elképzelést elterjedtsége és látszólagos plauzibilitása okán az ATTAC számos híve is magáénak vallja. Kézzelfogható példaként gyakran idézik a devizakereskedelem volumenének számottevő megnövekedését. Míg 1977-ben a globális devizaforgalom 18,3 milliárd USA-dollárt tett ki naponta, 1999-ben már elérte az 1,8 billió USA-dollárt – hozzátéve, hogy a devizaügyletek 80%-át 7 napnál rövidebb futamidőre kötötték. Ezzel szemben a javak és szolgáltatások globális kereskedelme az 1999-es év egészét tekintve mindössze 6,8 billió USA-dollárt tett ki. Erősen leegyszerűsítve azt mondhatnánk tehát, hogy kevesebb mint négy napi devizakereskedelem elegendő lett volna az 1999. évi teljes világkereskedelem lebonyolítására.

Miután a pénzügyi felhalmozás üteme meghaladja a reálgazdasági felhalmozás ütemét, a pénztőke kamatelvárásai oly mértékben megemelkednek, hogy ennek az adósok, legyenek akár államok, akár vállalatok, már képtelenek megfelelni. A helyzet válsággal fenyeget. E pénzügyi követelések különösen akkor destabilizáló hatásúak, ha a tőkebefektetések után fizetett kamatok meghaladják a reálgazdasági befektetések hozamait. Ilyen környezetben a reálgazdasági beruházások halasztást szenvednek, vagy egyszerűen elmaradnak.

Az elszakadási tétellel szemben azonban számos kifogás is felhozható. Kurt Hübner felvetése szerint a tőkehozamokat meghaladó kamatlábak nem determinálják a befektetési stratégiát. Egy ilyen helyzetben megemelkednek ugyan a hitel költségei a vállalkozások számára, másfelől azonban ez lökést adhat a működés racionalizálásának is, növelve ezzel a profitrátát. Emellett profitjukat maguk az iparvállalatok is részben kamatozó eszközökbe fektetik, a magasabb kamatok így magasabb bevételeket biztosítanak, amit viszont termelő beruházásokra lehet fordítani. Hübner ezért elszakadás helyett “a pénzügyi világpiac viszonylagos önállósodásáról” beszél. Eszerint a pénzügyi eszközök olyan bevételeket is eredményeznek, amelyek reálgazdasági beruházások forrását képezhetik. Másfelől azonban Hübner szerint is érzékelhető a pénzpiacokon egy speciális növekedés, ami azt jelenti, hogy egyes pénzügyi eszközök növekvő mértékben pénzügyi eszközökre vonatkoznak, azaz viszonylagosan önállósítják magukat.

 

Új felhalmozási modell?

 

A francia szabályozási iskola berkeiben született újabb munkák, ezen belül is elsősorban Robert Boyer és Michel Aglietta elemzései, ugyancsak a pénzügyi szektorban bekövetkezett változásokkal foglalkoznak. A szabályozási iskola teoretikusai azt vizsgálják, vajon valóban létrejött-e a felhalmozásnak egy a pénzpiacok által vezérelt, új, koherens modellje, másként a “tulajdonosi kapitalizmus”. Aglietta szerint egy ilyen felhalmozási modellnek az a sajátossága, hogy a tőkés gazdálkodás legfőbb céljává a részvények birtoklásával elérhető hozamok maximalizálása válik. A termékfejlesztés költségcsökkentő hatású és növeli a profitot is, ami lehetővé teszi az osztalékfizetést, felhajtva ezzel a vállalatok tőzsdei árfolyamát. “A munkásság tőketulajdonlásának fejlődése megnöveli a háztartások vagyonát”, ami viszont fokozza a fogyasztásukat. Egy ilyen, részvénytulajdonosi kapitalizmusként jellemezhető, stabil szabályozási mód még nem terjedt el általánosan, a szerző szerint azonban az Egyesült Államokból kiindulva Európában is meghonosodhat. Aglietta szerint a tulajdonosi kapitalizmus e modelljének azonban gyenge pontja az alapvető pénzügyi instabilitás.

Ugyanezt emelik ki az új felhalmozási modell elméletének bírálatai is. Eszerint a legújabb spekulációs buborék minapi kipukkanása, az “új piacokon” bekövetkezett drámai árfolyamzuhanás megmutatta az állítólagos új felhalmozási modell törékenységét. A kapitalizmus fordi modelljéhez képest, amelyet az ipari tömegtermelés és az osztálykompromisszumok fémjeleztek, az új modellt a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek is sebezhetőbbé teszik. A tőzsdei árfolyamemelkedésből ugyanis elsősorban a vagyonos rétegek húznak hasznot, miközben az alsóbb néprétegek legfőbb megélhetési forrásának számító bérjövedelmek egyre bizonytalanabbá válnak. Abban azonban megegyeznek az álláspontok, hogy egy pénzpiacok által vezérelt, új felhalmozási modell legalábbis egyelőre nem vált világszerte uralkodóvá. Abban is egység van, hogy amennyiben ez bekövetkezne, az nagyobb társadalmi-gazdasági instabilitást és válságra való hajlamot eredményezne.

A pénz marxista értékelméletéből kiindulva azonban sem az elszakadás tétele, sem a pénzpiacok által vezérelt felhalmozás modellje nem fogadható el. Marx ugyanis megmutatta, hogy a hitelviszonyok nem külsődleges körülményei a termelési folyamatnak, hanem ellenkezőleg: a tőkés újratermelési folyamat nem is működhet a hitel intézménye nélkül. Egy fejlett hitel- és bankrendszerben maguk a hitelkövetelések is adható-vehető áruvá válnak, új meg új pénzügyi innovációk jönnek létre, amelyek jövőbeli kifizetésekre szóló igényt testesítenek meg. Az ipari tőkétől megkülönböztetendő “fiktív” tőke bázisát pénzügyi eszközök/követelések adják. Ebben a világban a “spekuláció”, azaz a várakozásokkal való játék nem kerülőút, nem elfajzás, hanem a fiktív tőke természetének megfelelő egyetlen lehetséges bánásmód. És ugyanilyen normális jelenség a tartós árfolyamemelkedés, majd az ezt követő összeomlás is. A válság tehát csak a tőkés összfolyamatban ölt konkrét alakot.

Ilyen értékelméletileg megalapozott objektív törvényszerűségekre hivatkozva a globalizáció bírálóit gyakran megpróbálják naív színben feltüntetni. E vélemények szerint, mivel a globalizáció ellenzői a kapitalizmus “felszabadításáért” legfőképpen a pénzpiacokat hibáztatják, vakok volnának a termelés problémáira. Nem azzal a móddal van bajuk tehát, ahogy létrehozzák a gazdagságot, hanem csupán azzal, ahogy elosztják azt. Ezzel a váddal szemben azt lehet felhozni, hogy a pénzügyi eszközök állománynövekedésének empirikusan helyes megfigyelése még nem feltétlenül egyenlő annak elfogadásával, hogy a pénzügyi piacok működése jelenti a tőkés kizsákmányolás egyedüli forrását. Az, hogy társadalmi mozgalmak válaszolnak a tőkés felhalmozás általuk tapasztalt formaváltozására, még nem feltétlenül vezet a termelési folyamat fontosságának tagadásához. Sőt, a tőkés felhalmozás ehhez hasonló konkrét, történelmi változásainak felismerése elengedhetetlen a politikai stratégiák kialakításához, a cselekvőképesség megőrzéséhez.

Összefoglalva: egy társadalmi mozgalomtól nem várható el, hogy saját maga választ is adjon minden felvetődő elméleti kérdésre. Csak annyi várható el, hogy figyelemmel kíséri a megfelelő vitákat, hogy kritikusan érvényesítse saját gyakorlatában azok tapasztalatait. Viszont nem méltányos a mozgalom tevékenységét a maga egészében “a közönséges polgári politika” részének bélyegezni.

Végső soron senki nem érvelhet komolyan amellett, hogy minden tiltakozás nélkül fogadjuk el az egyre gyakoribb pénzügyi válságokat azok minden pusztításával együtt, csak mert a kapitalizmusban “természetes” a válság. Arról vitatkozhatunk, hogy a pénzügyi válságok leküzdésének az adott társadalmi helyzetben mi volna a legalkalmasabb eszköze. A lényegen azonban nincs mit vitatkozni.

(Fordította: Bellon Erika)

Az ATTAC hívei közül aligha cáfolná bárki, hogy az állami politika nagymértékben befolyásolta a pénzügyi piacok fejlődését. Végül is nemzeti kormányok szüntették meg a rögzített valutaárfolyamokra épülő Bretton Woods-i rendszert, azok liberalizálták a nemzetközi tőkemozgásokat, és azok döntöttek a pénzügyi piacok deregulációjáról is. De milyen szerepet játszik a kormányzati politika napjainkban? Igaz-e, hogy a pénzügyi piacok diktálják, mit kell tennie és mit kell tűrnie, ahogyan azt Oskar Lafontaine egy ATTAC-kongresszuson állította? Az ATTAC majd’ minden elemzése a következő lényegi mondanivalóra fut ki: a nemzetközi pénzügyi piacok alulszabályozottak; a politika nem tudta követni a gazdaság, de különösen a pénzügyi szektor – globalizációnak köszönhető – gyors változásait. A megoldás ezzel szemben kézenfekvő: a Tobin-adó bevezetésével, az adóparadicsomok felszámolásával, a valutaárfolyamok rögzítésével stb. véget kell vetni ennek a zűrzavarnak, és újra helyre kell állítani a politika elsőbbségét.

Az ATTAC fenti álláspontja a baloldali liberális és a baloldali keyne­siánus globalizáció-bírálatokkal mutat rokonságot. Habermastól Bour­dieu-ig, mindenki állami beavatkozásért kiált a pénzügyi piacok látszólagos mindenhatósága ellen. A ’70-es években még intenzív vita folyt az államról mint a “társadalmi erőviszonyok anyagi lecsapódásáról”, a neoliberális struktúraváltás közepette azonban ez a vita elapadt. Az állam baloldali kritikája – a neoliberális politika katasztrofális következményeire való tekintettel – háttérbe szorult az állami “kormányzóképesség” helyreállítását sürgető álláspontok mögött. Az állam ezzel újra benyomult egy olyan pozícióba, ahonnét egyszer már kibillentette a társadalomelméleti kritika: a legszélesebb körökben ismét az államot tekintik a közjó letéteményesének, amely képes megszabni a piac működésének társadalmi-gazdasági kereteit.

Ezzel szemben két ellenérvet is felhozhatunk. Az első elméleti jellegű, s a piac és az állam összefonódására utal. A tőkés gazdaságnak ugyanis szüksége van az államra, hogy zátonyra ne fusson saját ellentmondásain, hogy fel ne eméssze saját társadalmi és ökológiai létfeltételeit. A politika és a gazdaság kapcsolata tehát az ellentmondások egysége.

Különösen igaz ez a pénzügyi piacok esetében. Nem mondhatjuk, hogy az állam egyszerűen kivonult volna erről a területről. (Ez a második, az empirikus jellegű ellenérv.) Inkább arról van szó, hogy megváltoztak a formák, ahogyan e piacok “beágyazódnak” a politika irányító gépezetébe – ugyanúgy, ahogy a gépezetet alkotó állami-politikai szereplők erőviszonyai is eltolódtak. A pénzügyminisztériumokkal, a jegybankokkal és a Nemzetközi Valuta Alappal azoknak az apparátusoknak a súlya nőtt, amelyek az államon belül a neoliberális-monetarista doktrinát képviselik. Ezekben a körökben a pénzpiaci fejleményeket nem tekintik az állami szabályozóképességet fenyegető veszélynek, sőt: ezeket “a jóléti állam okozta torzulások” szükségszerű korrekciójaként értelmezik, amely megerősíti saját pozícióikat az inkább szakszervezeti vagy ökológiai orientáltságú állami apparátusok ellenében.

E neoliberális apparátusok azután a pénzügyi piacok szereplőinek szája íze szerint irányítják a tűzoltó akciókat, amikor e piacok nyüzsgése önpusztításba csap át. Jól példázza ezt az IMF szerepvállalása a ’90-es évek válságaiban. Ezzel párhuzamosan új szabályozó mechanizmusok is létrejönnek, amelyek feladata a válságok megelőzése. Így például állami szereplők – jegybankok, szabályozó hatóságok – és magántulajdonú bankok együttműködésével olyan rugalmas szabályozási kereteket dolgoznak ki, ahol a nemzeti felügyeleti szervek és nemzetközi szervezetek, mint az IMF, a Világbank vagy a Nemzetközi Fizetések Bankja, közös erőfeszítéseket tesznek a kockázatok minimalizálása érdekében. Az ilyen intézmények léte, illetve a tény, hogy folyamatosan dolgoznak kialakításukon, arra utal, hogy az állam nem vonul vissza a pénzpiaci politikától, mindössze átalakítja az állami beavatkozás formáit.

A fenti érvelésre az ATTAC részéről többnyire azt válaszolják, hogy a politika és a gazdaság viszonyát boncolgatni a pénzügyi piacok területén merőben akadémikus, és a kérdésnek semmi jelentősége a politikai gyakorlat számára. Csakhogy ez nincs így. Lényeges különbség, hogy erősítenünk kell-e az államot egy “elszabadult” piaccal szemben, vagy azt gondoljuk, az állam ­– a pénztőke érdekeinek megfelelően – maga ösztönzi és biztosítja a piac “felszabadítását”. Az előbbi nézőpont olyan követelésekhez vezet, mint a devizaügyletek megadóztatása vagy az “adóparadicsomok” bezárása. Az utóbbi viszont alapvetően bizalmatlanná tesz mindenféle állami politikával szemben, hiszen eszerint minden ellentmondás és érdekellentét dacára az állam elsődleges feladata az, hogy biztosítsa a tőke lehetőség szerint zavartalan értékesülését. Így aztán emancipatorikus ügyekben csak igen korlátozottan számíthatunk a szövetségére. Amennyiben mégis követeléseket támasztunk az állami politikával szemben, mint például a Tobin-adó esetében, számításba kell vennünk, hogy uralmi viszonyoktól átjárt területre merészkedtünk. Olyan játékszabályoknak vetjük alá magunkat, amelyek eredendően ellenkeznek mindenféle emancipatorikus törekvéssel, hiszen az uralkodó (hatalmi) érdekek hozták őket létre.

Súlyosabb az ATTAC másik ellenvetése. Ez nem a radikális követelések ideje – mondják; a létező szocializmusok bukása és a neoliberális offenzíva az emberek túlnyomó többsége számára oly mértékben hiteltelenné tett minden nem-kapitalista alternatívát, hogy a baloldalnak újra egészen kis követelésekkel kell kezdenie – mint a Tobin-adó, vagy más, könnyen elfogadtatható intézkedés. A siker ebben a kérdésben igazolni látszik az ATTAC álláspontját. Azon viszont lehet vitatkozni, hogy az ATTAC sikerei tényleg az efféle üzeneteknek és cselekvési alternatíváknak köszönhetők, vagy inkább csak annak, hogy végre valaki kínált valami cselekvési alternatívát. Talán csak azzal járt jól az ATTAC, hogy a megfelelő időben bírálta a pénzügyi piacokat, miközben a kritika tartalma és mélysége inkább másodrendű volt.

A kérdés nem is olyan megválaszolhatatlan, mint ahogy hangzik. Végül is létezik egy sor más globalizációellenes kezdeményezés, mint mondjuk a Peoples Global Action, amelyek álláspontja jóval radikálisabb az ATTAC-énál, anélkül, hogy mozgósító erejük ennek kárát látná. Emellett az ATTAC bázisa nyitottabbnak látszik a radikális kritikára, mint a mozgalom vezetése. Az ATTAC francia szekciójában például néhány hónapja intenzív vita folyik politikai álláspontjuk radikalizálódásáról.

Önértelmezése folytán az ATTAC meglehetősen nyitott a baloldali hatásokra, amennyiben magát “innovatív jellegű szervezetnek” tekinti, valahol a nem-kormányzati szervezetek és a társadalmi mozgalmak határán, amely lehetővé akarja tenni “a politikai tanulást és tapasztalatszerzést”, ahogy egy dokumentumuk fogalmaz. Az ATTAC politikai álláspontjának radikalizálódása nem tűnik kizártnak. Ez lényegében azt jelentené, hogy többé nem ismerik el “a politikai biznisz” szokásos játékszabályait. Mind ez ideig az ATTAC tartja magát ezekhez a játékszabályokhoz, és saját működésében is újratermeli azokat. Áttörni ezeket a játékszabályokat azt jelentené, hogy többé nem terjesztenek szabályozási kívánságlistákat a kormányon lévők elé, hanem megvonják tőlük a legitimációt, hogy a közérdeket képviselik. Áttörni a játékszabályokat azt jelentené, hogy az állami politikát a hatalmasok részérdekeinek általánosításaként ábrázolják.

Ez persze nem zárja ki a konkrét követeléseket. Az IMF felszámolása például a szervezet nemzetközi pénzügyi rendszerben játszott gyászos szerepére való tekintettel még népszerű is lenne. Ugyanígy a létminimum-juttatás bevezetése, ami lényegében annak a megkérdőjelezése, hogy a kapitalizmusban csak az részesülhet a társadalmi gazdagságból, aki magára veszi a bérmunkaviszony kötelékeit. A Tobin-adóval ellentétben az ilyen követelések már nem integrálhatók minden további nélkül egy hegemoniális természetű politikába. Tartalmaznak ugyanis egy messzebbre mutató, emancipatorikus elemet, és elősegíthetnek egyfajta társadalmi erjedést.

(Fordította: Bellon Erika)

A lapunknak adott exkluzív interjúban a neves szociológus-történész több meglepő állítással rukkol elő: ilyen, hogy globalizáció valójában nincs is. Fenntartja viszont korábbi nézeteit az Egyesült Államok relatív hanyatlásáról, amit az is bizonyít, hogy Washington a múlt szeptemberi terrortámadás után nem tehet a világban azt, amit akar.

Immanuel Wallerstein szeret interjút adni. Sokan kérnek tőle, és többnyire mindenki ugyanazt kérdezi. A neves történész tavaly átigazolt a magánszektorba: a New York-i Állami Egyetemet (SUNY) a Yale-re cserélte fel. Most New Havenben lakik, bár továbbra is vezeti a SUNY keretében működő Fernand Braudel Központot Binghamtonban. Újabb, a hosszú XIX. századdal foglalkozó kötettel készül bővíteni a modern világrendszer történetét feldolgozó művei sorát. Közben 2002 első negyedévét Hollandiában töltötte, a királyi akadémia (KNAW) wassenaari kutatóintézetében (NIAS), a rektor vendégeként. A világpolitikát és az elmélet egyes fejezeteit érintő kérdéseinkkel itt untattuk. Beszélgetésünknek elkerülhetetlen kiindulópontja a 2001. szeptember 11-én elkövetett, monumentális terrorakció volt, amely a megelőző négy hónapban az értelmiségi viták napirendjét is meghatározta az egész világon. Az események időszakában írott Wallerstein-feljegyzések megjelentek magyar nyelven a 168 óra című hetilapban és az Eszméletben is (l. az 52. számot), a beszélgetés azonban módot adott a politikai jelenségek hátterének elméleti igényű vizsgálatára is.

 

– A kommentátorok gyakran mondják: a New York elleni merénylet egy új korszak nyitánya, vagyis hogy ez egy teljesen új típusú konfliktus a nemzetközi rendszerben. Egyetért Ön ezzel?

 

I. W: A terrorizmus mindig is jelen volt a világpolitikában, és talán még azt is lehetne mondani, hogy a mostani nem a legkomolyabb terrorista hullám. Még az sem igaz, hogy eddig nem voltak transznacionális terrorista szervezetek, mert a XIX. század első felében a carbonari transznacionális volt. Az Egyesült Államok közvéleménye azonban ez idáig nem fordított figyelmet a terrorizmus kérdéseire, mert különösebben nem érintette a probléma.

Annak ellenére, hogy a WTC lerombolása nagy anyagi kárt okozott és háromezer ember halálát, a republikánusok számára ez egy isteni ajándék volt. A terrorizmusra hivatkozva ugyanis meg tudtak és tudnak lépni számos olyan dolgot, amit enélkül sokkal nehezebb lett volna. Az új helyzet segít nekik a belügyek konzervatívabb szabályozásában, és megadja a lehetőséget az Európával szembeni újabb fellépésre. Módot adott a tetszésük szerinti gazdasági beavatkozásra is, bár ez nem a legfontosabb része a történetnek.

 

– Elérte-e az Egyesült Államok a háborúval azt, amit akart?

 

I. W: A terrorizmus elleni háború rövid távon sikeresnek mondható, hiszen a Talibán összeomlott, és új, a Nyugattal szövetséges kezekbe került Afganisztán kormányzása. Középtávon azonban már nem ilyen tiszta a kép. Nem egyértelmű, hogy Afganisztán a 2001 végén kialakított keretek között kormányozható marad, és az sem, hogy fennmarad-e az Egyesült Államok szövetségi rendszere az arab világban és Dél-Ázsiában. Legelső sorban Szaúd-Arábiára és Pakisztánra kell gondolni.

Bin Láden és irányzata szemében a fő cél az, hogy megdöntsék a pakisztáni és a szaúd-arábiai rezsimeket. Ezek ugyanis a fő akadályok egy pán-iszlám politikai struktúra kialakulása előtt. A szeptemberi válság kialakulása után mindkettőnek fel kellett lépnie a maga fundamentalistái ellen. Erre Washington szólította fel őket, de nem egyformán reagáltak. Pakisztán eleget tett az amerikai elvárásoknak, Szaúd-Arábia viszont ellenszegült, sőt kezdeményezte a területén állomásozó amerikai csapatok kivonását. A következő évek mutatják csak meg, melyikük lesz eredményesebb. Mindkettő esetében elképzelhető az összeomlás.

Nemcsak az iszlám szövetségesek inognak azonban, hanem Nyugat-Európa is. Hogy megerősödjék és a saját lábára állhasson, Európának gyorsan kell haladnia az integráció útján. Ehhez két dolog kell: meg kell erősítenie a központ politikai intézményeit, de ugyanakkor jobban ki kell nyitnia őket a társadalmi bázis irányába. Véget kell vetni a tagállamok vétójogának – ez valószínűleg menni fog. Ez az intézményi fejlesztés Valéry Giscard d’Estaigne feladata. Meg kell hagyni, hogy jobb személyt nem is találhattak volna erre a feladatra, előélete alkalmassá teszi. Ha ezzel kész vannak, Európa már tényleg le fog tudni válni az Egyesült Államokról.

 

– A különböző irányzatok és tudományágak képviselői – köztük Paul Kennedy, Edward Luttwak, Lester Thurow és Ön – a nyolcvanas években sokat értekeztek az Egyesült Államok relatív hanyatlásáról. Mi történt ezzel a relatív hanyatlással? Hiszen azt látjuk, hogy az Egyesült Államoknak nincs riválisa atekintetben, ahogy nemzetközi válságokat tud kelteni és megoldani.

 

I. W: Valóban beszéltem a relatív hanyatlásról. Nem tudom, a többi felsorolt tudós most hogyan vélekedik. Kennedy biztosan fenntartja téziseit, Luttwak minden bizonnyal, Lester Thurow-val kapcsolatban nincs információm. Az én elemzésem nem változott, mert igazából a helyzet sem változott az elmúlt tizenöt évben.

A második világháború utáni években teljesen egyértelmű volt az Egyesült Államok fölénye minden téren. Amerika volt gazdasági értelemben a legerősebb szereplő, hiszen mindenkinél többet tudott termelni és a versenyben alacsonyabb árakat tudott kínálni, ha akart. Politikai értelemben Nyugat-Európa és Japán kliens régió volt, függött Amerikától. A katonai alárendelődést pedig végképp nem kell részletezni.

Mindez a hetvenes évekre jelentősen megváltozott. Gazdasági értelemben Európa és Japán felzárkózott, gyakorlatilag egyenlő partnerévé vált az Egyesült Államoknak. Politikai értelemben akkor már nem voltak függő, vagy kliens államok, bár azt is el kell ismerni, hogy a teljes értékű emancipáció máig sem történt meg. A régi viszonyoktól való elmozdulás teljesen egyértelmű; a kilencvenes években már az Egyesült Államok fő dilemmája az volt, hogyan tarthatná féken európai szövetségeseit. Szinte mindent, ami ebben az évben amerikai részvétellel történt Európában, ebből a szempontból lehet elemezni. A jelenlegi, antiterrorista háborúnak is meghatározó tényezője ez a kérdés.

Ami kétségtelen, hogy a relatív hanyatlás ellenére katonai téren megmaradt az Egyesült Államok fölénye. Kérdés azonban, hogy ezzel mit tud kezdeni. Le tudják győzni a Talibánt, de hát a Talibánt bárki le tudná győzni. Dánia is le tudta volna győzni a Talibánt, ha akarta volna. Vajon fel tud-e mutatni Amerika ennél jelentősebb győzelmet? Vajon ismét háborút indít-e Irak ellen? Azért nem valószínű, mert ezt két fontos tényező nem akarja. Az egyik az amerikai hadsereg, a másik pedig Nyugat-Európa. Anglia az Egyesült Államok leghűségesebb szövetségese Európában, de az angolok sem tartják jó ötletnek az Irak elleni háborút. A többi európai ország pedig jóval kevésbé lelkes, mint Anglia, ha az Egyesült Államok oldalán kell háborúba menni valahol. Az angol lapok mostanában igen élesen bírálták azokat a körülményeket, amelyek között az amerikaiak a hadifoglyokat tartják Kubában. El lehet képzelni, milyen Amerika-ellenes érzések élnek Nyugat-Európa más országaiban.

A folyamatok alakításában – a szövetségesek befolyása mellett – meghatározó szerepet játszik az ún. Vietnam-szindróma. Nem felejthetjük el, hogy az Egyesült Államok katonai vereséget szenvedett Vietnamban, egy olyan háborúban, amely iszonyatos anyagi és emberi áldozatokat követelt. Sokan mondják, hogy az nem volt igazi vereség, mert az amerikaiaknak vissza kellett fogniuk magukat és nem vethettek be mindent, ez azonban mellébeszélés. Az Egyesült Államok katonai vereséget szenvedett, és az ebből fakadó komplexus tovább él, annak ellenére, hogy az Öböl-háborúban úgy tűnhetett, ez már a múlté. Az amerikai politikai vezetésnek le kellett vonnia azt a következtetést, hogy nem viselhet háborút külföldön a társadalom támogatása nélkül. Ez pedig azt jelenti, hogy korlátok között kell tartania a háborúk költségeit, és nem eshet kár emberéletben. Ezért a jelenlegi háború sem mehet túl messzire.

A Vietnam-komplexusnak a katonák sokkal inkább tudatában vannak, mint némely civil politikus. Madeleine Albright mondta a vezérkar vonakodó főnökének, amikor külügyminiszter volt: “Mi értelme van hadsereget tartani, ha nem használjuk?” Az Albright-féle civilek vitték bele Amerikát az elmúlt időszak katonai konfliktusaiba, miközben a hadsereg legfőbb képviselői mindig mérsékeltebbek voltak. Erről szól az ún. Powell-doktrína, amely az Öböl-háború idején fogalmazódott meg, de ma is ugyanúgy él.

 

– Alkalmazható-e az Ön elemzése az Egyesült Államok balkáni politikájára?

 

I. W: Minden további nélkül. Az Egyesült Államok a 90-es évek elején úgy állt hozzá a balkáni válsághoz, hogy “legyen az az európaiak ügye”. Az európaiak azonban nem tudtak egymással sem megegyezni, így a válságot a felbomlásnak utat engedve oldották meg. Ez azonban nem volt szükségszerű, nem volt elkerülhetetlen. Ha akkor foglaltak volna keményebben állást, amikor a bomlási folyamat elkezdődött, a történet másképp végződött volna.

Kétségtelen, hogy Milosevics az elsőszámú felelős Jugoszlávia felbomlásáért. Ezt akkor indította el, amikor eltörölte a Vajdaság és Koszovó autonómiáját, mégpedig azért, hogy a szövetséget kormányzó elnöki tanácsban négy szavazata legyen. A Nyugatnak már ekkor be kellett volna avatkoznia, de nem tette, illetőleg nem tette kellő átgondoltsággal és határozottsággal.

Az Egyesült Államok nem akarta Jugoszlávia felbomlását. Ez alapvetően azzal magyarázható, hogy a Bush-kormány (az idősebb George Bush kabinetje) a status quo, a kiszámíthatóság, a stabilitás politikáját igyekezett folytatni. Ez vonatkozik a Szovjetunióra és Jugoszláviára egyaránt. Egyiket sem akarták felbomlasztani, mert nem látták, mi előnyük származhatna a rend felbomlásából. Fontos volt számukra a viszonylagos politikai stabilitás, és el akarták kerülni a szétesést, amely beláthatatlan következményekkel járhat. Bush és külügyminisztere, James Baker azonban nem tudta keresztülvinni akaratát, aminek objektív és szubjektív okai egyaránt voltak. Nem volt egységes például a hátországuk, azaz az amerikai politikai vezetők köreiben kétségtelenül voltak olyanok, akik a felbomlasztásra törekedtek. Hozzá kell tenni azt is, hogy a stabilitásra összpontosító reálpolitikát nem űzték túl magas színvonalon. Nem vagyok különösebben híve Henry Kissingernek, de azt kell mondanom: Baker nem volt egy Kissinger. Tapasztalt politikus volt, de hiányzott belőle az a képesség, hogy ügyes alkukkal és a szereplők manipulálásával elérje célját.

 

– Mennyiben más a mai washingtoni stratégia, mint a korábbiak?

 

I. W: Ami új, az a háborúpártiak, az ún. héják különösen nagy befolyása, és az elnök ezzel összefüggő kockáztatási hajlama. Bush “dupla vagy semmit” játszik az antiterrorista háború erőltetésével. Clinton ezt sohasem tette volna. Ő a számítások embere volt, mindent megpróbált előre kalkulálni, és sohasem játszott volna “dupla vagy semmit”.

A héják pedig nem türelmesek és nem elővigyázatosak. Úgy érzik, elérkezett az ő idejük. Ötven éven keresztül frusztrálta őket, hogy nem élhették ki agresszív törekvéseiket. Nem volt olyan elnök – tulajdonképpen még Ronald Reagan sem –, aki teljesen utat adott volna a héják követeléseinek. Doktrínájuk egyszerű: az Egyesült Államok befolyása a világban attól függ, hogy milyen csapásmérő képességgel bír az egyes térségekben. Ezt persze néha demonstrálni kell ahhoz, hogy meggyőző legyen.

Most azt követelik, hogy az Egyesült Államok mérjen csapást Irakra, és döntse meg Szaddám Huszein rendszerét (amit elmulasztottak tizenegy évvel ezelőtt). Érdekes módon éppen a hadsereg vezetői vélik úgy, hogy egy ilyen háborút nem lehet megnyerni, és a legfőbb szövetséges, Anglia is nagyon rossz ötletnek tartja. Hol mérjen akkor csapást Amerika? Szomáliára? Rendben van, de kit érdekel Szomália? Mi változik attól? Észak-Koreára? Nos, a látszat ellenére ez már nehezebb ügy. Lehet, hogy Észak-Koreában válságban van a gazdaság és éheznek az emberek, de Észak-Koreának még mindig van egy erős hadserege. Ha a politikusok nem is, a katonák emlékeznek rá Washingtonban, hogy a koreai háborút az Egyesült Államok nem tudta megnyerni. Nem is vesztette el; tűzszünettel fejeződött be ott, ahonnan elindultak. Nem lesz könnyű döntés.

Sok minden függ attól, hogy közben miként alakul a gazdasági helyzet Amerikában. Ha időközben a részvénytőzsde lábra kap, úgy enyhülhet a cselekvési kényszer, amely ránehezedik a Fehér Házra. Ha a részvénytőzsde stagnál még néhány évig, úgy már egy sokkal nagyobb problémával van dolgunk. Az már egy egészen más “labdajáték”. Nem is beszélve arról, hogy a perifériák válsága is visszahat Amerikára. Ha más országok is Argentína sorsára jutnak a közeljövőben, úgy az egész globalizációs mechanizmus válságba juthat, széteshet.

 

– A globalizáció kifejezéssel a legkülönbözőbb formákban találkozunk, szinte mindenki másfajta értelmezést ad. Használja-e Ön ezt a szót, és ha igen, milyen tartalmat tulajdonít neki?

 

I. W: A globalizáció kérdésében a nagy többségtől eltérően gondolkodom. Szerintem egyszerűen nincs ilyen, hogy globalizáció. Ez puszta retorika, amely meghatározott érdekeknek megfelelően alakult ki az 1990-es években. Ha az a kérdés, hogy létezik-e a világ egységesülésének folyamata, akkor természetesen igen a válasz. Ez egy ötszáz éves folyamat. Ha az a kérdés, hogy az elmúlt egy-két évtizedben leépültek-e a világkereskedelem és a tőkeáramlás korlátai, akkor azt mondhatjuk: igen, de ez mindig is egy ciklikus jelenség volt a világkapitalizmus történetében. Egyes időszakokban a nagyobb nyitottság és intenzívebb nemzetközi érintkezés erői irányították a folyamatokat, máskor a bezárkózás és a protekcionizmus hívei kerekedtek felül.

Statisztikailag kimutatható, hogy a gazdasági kapcsolatok terén egyes korábbi időszakokban a világ ugyanolyan nyitott volt, mint ma, vagy időnként még nyitottabb. Ezek azonban sohasem voltak túl hosszú korszakok. A XIX. századot például a szabadversenyes kapitalizmusként szokták jellemezni, de látni kell, hogy az akkori mintaország, Anglia is csak 1846 (a gabonavámok eltörlése) és az 1880-as évek között folytatott szabadkereskedelmi politikát. Ez ugyanis mindig annak kedvez, aki a legerősebb egy piacon, aki a leghatékonyabb termelő. A többiek mindig védeni próbálják magukat, és a szereposztás hosszú távon meg-megváltozik.

A globalizáció mint retorika – csakúgy, mint korábban a szabad kereskedelem retorikája – alapvetően a perifériának szól. Akik a nemzetállamok szükségszerű leépülését vagy elhalását hirdetik a világrendszer centrumából, folyton-folyvást védik a saját piacaikat, és nem engedik be egykönnyen a riválisok acél- vagy textil- vagy más ipari termékeit. A kulturális globalizáció körüli vita is innen származik, hiszen a filmipar például az Egyesült Államok egyik legerősebb exportágazata, amely ma már a világ minden táján megjelenik. Teljesen természetes, ha ez ellen valaki védekezni próbál, bár igazán komoly erőfeszítéseket csak a franciák tettek ez ügyben.

 

– Függetlenül attól, hogy milyen nevet adunk a folyamatnak, mi hajtja előre a tőkés társaságok transznacionális terjeszkedését és a nemzetállamok neoliberális átalakítását?

 

I. W: A globalizáció egy olyan program, amely megpróbálja kihasználni a harmadik világ meggyengült politikai pozícióját az 1980-as évektől fogva. Vagyis arról van szó, hogy visszagörgetik mindazokat a vívmányokat, amelyeket a fejlődő országok a megelőző évtizedekben értek el. A globalizáció olyan mechanizmusokat működtet, amelyek csökkentik a béreket, enyhítik a tőkére vonatkozó szabályozást és lazítják a környezetvédelmi elvárásokat.

A Kondratyev-B fázis (a világgazdasági hosszú hullám leszálló ága a hetvenes évek elejétől) segített abban, hogy létrejöjjön egy multipoláris világ, és ebben a kiéleződött tőkés verseny hajtja előre a globalizáció mechanizmusait. Ugyanakkor nem kizárt, hogy egy-két év múlva a ma ellenállhatatlannak tűnő globalizációs erők irrelevánsak lesznek. Ilyennek tekinthetjük a WTO-t, a Kereskedelmi Világszervezetet. Ma ezt egy nagyon erős, megfellebbezhetetlen szervezetként írják le. Elképzelhető, hogy egy-két évtized múlva semmiféle jelentősége nem lesz. Nem azért, mert a harmadik világ országai nem szeretik, hanem mert például Nyugat-Európa nem akarja alávetni magát a WTO szabályainak. Az Egyesült Államok igyekszik kihasználni a WTO-t és rajta keresztül kierőszakolni a neki kedvező gazdasági szabályozást a világ más részein. Nem szükségszerű, hogy az európaiak ezt sokáig tolerálják, ha például a saját agrárpolitikájukat kellene külső érdekeknek alávetni ezáltal.

 

– Valószínűleg helytelenül, de általában globalizáció-ellenesnek tekintik azokat az új társadalmi mozgalmakat, amelyek az utóbbi három évben a tőkés csúcstalálkozókat kísérő tömegdemonstrációkkal hívták fel magukra a figyelmet. Ezek közül több (például a brit központú Jubilee 2000 vagy a francia eredetű ATTAC) az adósságok eltörlését, a nemzetközi pénzügyi folyamatok szabályozását, a monetáris szféra fölötti demokratikus ellenőrzés megteremtését tekintik fő céljuknak. Egyetért-e a pénzügyek szabályozásának elsődlegességével?

 

I. W: Amit ma globalizáció-ellenes mozgalmak formájában látunk kialakulni, az nem más, mint a lassan megjelenő végkifejlete az ún. rendszerellenes mozgalmaknak. Ezek 1968-tól kezdődően jelentek meg a színen laza szövetségek formájában, inkább a civil társadalom, mint a nagypolitika részeként. A jelenlegi globalizáció-ellenes mozgalmak néhány fontos tulajdonságát érdemes kiemelni. Először is megfigyelhetjük, hogy nem törekszenek centralizált struktúrák létrehozására (szemben a szociáldemokrácia vagy a nemzeti felszabadítási mozgalmak korábbi gyakorlatával). Másodszor: a sokféle résztvevő szervezet figyelemre méltó toleranciát mutat egymás iránt. Harmadszor: egy olyan populizmust képviselnek, amely rezonál a társadalom igen széles rétegeiben.

Ezek a mozgalmak egyre erősebbek, egyre több országba viszik el azt, amit én Porto Alegre szellemének nevezek. Szeptember 11. eseményei egy pillanatra feltartóztatták ezt a mozgalmat, de ez a szünet most már véget érni látszik.

A globalizáció-ellenes mozgalmak fő problémája, hogy alapvetően defenzív programmal rendelkeznek. Ezzel önmagában nincs semmi baj, ez nagyon fontos, hogy legyen, de hosszú távon nem tudja sokáig működtetni a mozgalmat. Pozitív törekvések megfogalmazására van szükség. Ezek közül egy lett igazából ismert: az ún. Tobin-adó. Ez nem rossz gondolat, segíthet a túlzott instabilitás enyhítésében, de önmagában ez egy nagyon kis lépés. Az ATTAC, amely kezdetben a Tobin-adó bevezetésének szorgalmazására alakult Franciaországban, már jóval túllépett a Tobin-adó ügyén, és komplex gazdasági reformprogramot képvisel.

Ha ezek a mozgalmak a felszínen tudnak maradni még három-öt évig, úgy valóban jelentős politikai erő válhat belőlük. Hangsúlyozom: ha fenn tudnak maradni, mert azért erre nincs garancia. Mivel globális hatókörben működnek, mindenképpen a jelen korszak legígéretesebb politikai irányzatának tekinthetjük őket.

 

– Lehet-e az új politikai mozgások eredménye egyfajta visszatérés a fejlesztés paradigmájához, amely a háború utáni évtizedek domináns nézetrendszere volt az észak-déli dimenzióban? Akik akkor a fejlesztés programját képviselték, ennek szükségességét az imperializmus és a függőség (dependencia) problémáival kapcsolták össze. Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben az ellentábor Dél-Korea, Szingapúr és más országok példáival próbálja cáfolni az imperializmus, a függőség elméleteit, azt állítva, hogy mindez már nem befolyásolja a mai gazdasági fejlődés menetét. Mit gondol erről?

 

I. W: A fejlesztés nem az egyetlen ideológia volt a háború utáni korszakban. A másik jelentős ideológia a modernizáció volt, amely azonban nem hozta összefüggésbe az elmaradottságot sem az imperializmussal, sem a függéssel. Ehelyett kulturális tényezők meghatározó szerepéről beszélt. Ezek a magyarázatok ma is élnek, újra meg újra a felszínre bukkannak különböző formákban. Kétségtelen azonban, hogy a fejlesztés paradigmája igen erős volt az 1945 utáni három évtizedben. Az említett példák pedig ugyanannyira alá is támasztják a függőség és az imperializmus elméleteit, mint amennyire egyesek szemében megcáfolják.

Az elmúlt negyedszázad nagy politikai és ideológiai fordulatokat hozott, a kapitalizmus alapvonásait azonban ezek nem érintették. A tőkés világrendszert továbbra is polarizáció jellemzi, amelynek alapja az értéktöbbletnek a perifériáról a centrum felé történő áramlása. Ez nem zárja ki, hogy egyes nemzetállamok változtassák helyüket a globális struktúrában. Eközben azonban az alapstruktúra változatlan marad. Miközben tehát Dél-Korea és Szingapúr a hatvanas és a nyolcvanas évek között felzárkózott, más országok leszakadtak vagy lesüllyedtek. Példát nem nehéz hozni, mostanában minden újság Argentínával foglalkozik, amely a XX. század elején még a világ tíz leggazdagabb országa közé tartozott. A második világháború után Argentína segélyezte a lerombolt Olaszországot. Ma már ebbe nehéz belegondolni, hiszen az utóbbi az Európai Unió egyik erős nemzetgazdasága, az előbbi pedig a gazdaságtörténet legsúlyosabb államcsődjét szenvedi el éppen.

Még ha igaz is lenne, hogy a dél-koreai példa cáfolja a függőség tézisét, a kulturális determinizmus teóriáját – amit most Huntington és mások nyomán oly sokan fogyasztanak – semmiképp nem támasztja alá. Hiszen a két Korea kulturális szempontból nyilvánvalóan nem különbözik egymástól, tehát a kulturális tényező nem magyarázhatja az eltérő gazdasági eredményeket.

Furcsa, de igaz: ha ugyanezt a kérdést mondjuk 1960-ban tesszük fel, pontosan fordított lenne a helyzet, mint most. Dél-Koreát akkor mindenki kudarcnak és reménytelen esetnek tekintette, miközben Észak-Korea dinamikusan fejlődött. Azt pedig kevesen gondolják, hogy Dél-Korea fejlődése nem állt összefüggésben az amerikai imperializmus törekvéseivel. Igazából a nyolcvanas években volt divat a kelet-ázsiai sikerországokkal példálózni, hiszen az utóbbi öt évben ott is sokasodnak a problémák, és egyes esetekben megkérdőjeleződnek az eredmények (itt inkább Tajvan vagy Thaiföld említhető, mint Korea).

Még valamit érdemes megfigyelni. A kelet-ázsiai sikerországokat összefoglaló néven NICs-nek, azaz újonnan iparosodott országoknak nevezték. Ez a fogalom azonban nem a nyolcvanas években keletkezett, hanem tíz-tizenöt évvel korábban, és akkor még ebbe a csoportba tartozott Mexikó vagy Brazília is. Egy ideig ezek is sikeresen felzárkózó országoknak tűntek. Aztán másképp alakult a sorsuk, és egyszerűen ki lettek hagyva a csodacsapatból. Mindez azt mutatja, hogy a hosszabb-rövidebb ideig sikeres országok listája folyamatosan változhat. Ami nem változik, az a tőkés világrendszer szerkezete: a mag (centrum) és a perifériák közötti polarizáció.

 

– Ezek szerint a periféria vagy a félperiféria országai a függés egyik formájából annak másik formájába kerülhetnek csak? Mi történt például a nyolcvanas évek adósságválságával?

 

I. W: Az adósságválság a nyolcvanas években az ún. Kondratyev-ciklus leszálló ágának (B-fázis) következményeként alakult ki. Ez a válság nem múlt el, mert az eladósodás hulláma különböző szereplőknél jelent meg az eltelt időszakban. Az újonnan iparosodó, illetőleg alulfejlett országok után eladósodott az Egyesült Államok, amely – abszolút számokat tekintve – a világ legnagyobb adósává vált a nyolcvanas évek második felében. Eladósodott az amerikai állam, amely azóta már kiegyensúlyozta a költségvetését, viszont közben hatalmas fogyasztói hitelekkel árasztották el a lakosságot. A válság továbbgyűrűzik a periférián is. Argentínában tíz évvel ezelőtt már mindenki a válság végét hirdette, most viszont megint előállt a totális fizetőképtelenség.

A legtöbben az adósságválság kezdetét az 1982-es mexikói fizetőképtelenséggel kapcsolják össze. Szerintem a válság korábban, és nem ott kezdődött. Az első jelentős nemfizető ország Lengyelország volt, amely 1981 tavaszán kért átütemezést. Mindez azt mutatja, hogy a keleti blokk országai – a különböző politikai berendezkedés és ideológia ellenére – “cakk und pakk” részei voltak a tőkés világgazdaságnak. Ugyanazon okok miatt és ugyanolyan formában adósodtak el, mint mondjuk Mexikó vagy Brazília.

 

– Éppen az adósságprobléma miatt lehetett tartani attól, hogy a kelet-európai rendszerváltás latin-amerikai viszonyok kialakulásához vezethet a régióban. A Nyugattól elválasztó jövedelmi szakadék fenn is maradt, viszont közben előrehaladt az európai integráció, és tíz ország számára elérhető közelségben van az Európai Unióhoz való csatlakozás. Hosszú távon melyik trendet tartja erősebbnek?

 

I. W: A kettő között nincs ellentmondás. Kelet-Európa a szocialista múlt ellenére mindig is a világrendszer centrumon kívüli régiója volt. Ebből a szempontból nincs különbség például Magyarország és Mexikó között. A politikai ideológia természetesen megkülönbözteti a két térséget, de ez nem változtat a fejlettségi szinten és a világgazdasági pozíción.

Az általános várakozás az, hogy az európai integráció meg fogja oldani Kelet-Európa gazdasági problémáit, sőt a kulturális problémákat is. Nem is beszélve a politikaiakról, hiszen sokak számára az egyoldalú és sietős nyugati orientáció fő oka az orosz kérdés, az Oroszországtól való félelem. Mi több, a vezető politikai körök – vagy azok egy része – egyidejűleg az Egyesült Államokhoz is integrálódni akar a NATO-n keresztül. Ez így már egyszerre igen sok elvárás, és nagyon sok bizonytalansági tényezőt tartalmaz.

Vajon Nyugat-Európa érdekelt-e Kelet-Európa integrációjában? Messze nem annyira, mint amennyire a vonzalom fordított irányban fennáll. Származnak belőle bizonyos politikai előnyei, ugyanakkor viszont az integrációs folyamat költségei jelentősek, és ebből belső konfliktusok származnak. Emiatt Nyugat-Európa ambivalens a bővítés kérdésében. Ők messze nem félnek annyira Oroszországtól, mint a csatlakozni kívánó országok. Épp ellenkezőleg: számukra Oroszország gazdasági szempontból nagyon is érdekes. Emiatt a hangsúlyt is máshova kell tenni a mondatban: számukra Oroszország érdekes elsősorban, nem pedig a köztes régió.

Hová vezet mindez? Oda, hogy a politikai integráció viszonylag könnyen bekövetkezhet, ennek gazdasági következményeiről azonban nagyon keveset tudunk. A politikai integráció egyáltalán nem garantálja a gazdasági és szociális felzárkózást. Példának vehetjük az Egyesült Államokat, ahol a déli államokat egészen az 1960-as évekig (tehát az unió történetében majdnem kétszáz évig, vagy másképpen: a polgárháború után még egy egész évszázadon keresztül) a gazdasági alulfejlettség jellemezte. Az Egyesült Államok déli tagállamainak lakossága nem élt sokkal magasabb színvonalon, mint a szomszédos Mexikó népe.

A várakozások tehát túlzottak. Attól, hogy mondjuk Bulgária öt-tíz éven belül tagja lesz az Európai Uniónak, még maradhat ugyanolyan helyzetben, mint most, tehát a latin-amerikaihoz hasonlítható színvonalon. Ugyanakkor – mivel dinamikus folyamatról beszélünk – a kivételes sikersztorikat sem lehet kizárni. Nagyon is valószínű, hogy legalább egy az új tagországok közül, mondjuk a Cseh Köztársaság egy emberöltő múltán eléri Spanyolország fejlettségi szintjét. Ez azonban semmiképp sem lesz általános trend.

 

2002. január

 

Az interjú a kérdések sorrendjét tekintve nem az itt közölt módon zajlott, és a valóságos beszélgetéstől egyébként is némiképp eltér az itt olvasható írott szöveg. Ennek fő oka, hogy az intézet által rendelkezésünkre bocsátott magnetofon kb. a második kérdés után felmondta a szolgálatot, és a szöveget írott jegyzetek útján kellett rekonstruálni. Szerencsére Wallerstein professzor nem igényelte, hogy az angol eredetit ellenőrizze. Igényelte azonban – és kéri ezután is – cikkei, tanulmányai, interjúi magyar változatának megküldését a Fernand Braudel Center archívuma számára. Publikációinak hosszú és teljes listája megtalálható weboldalán, s számára a magyar publikációk feltüntetése ugyanolyan fontos, mint az amerikai vagy brit megjelenéseké. Pár nappal a beszélgetésünk után széles újságlapot hajtogatva tűnt fel a fénymásoló helyiség irányából – egy dél-koreai újság interjúvolta meg nemrég, és küldte el számára a tiszteletpéldányt. Mi sem késlekedhetünk sokáig!

 

Andor László

E számunk szerzői a magyar és a nemzetközi baloldal néhány alapvető elméleti és politikai problémáját vizsgálják, és veszik számba perspektíváit. Mindez viták nélkül természetesen nem lehetséges. Több síkon és több szempontból vizsgált problémakörök kerülnek egymás mellé, amelyek szervesen össze is kapcsolódnak. A magyarországi politikai fejleményeknek, a legutóbbi választások eredményeinek és a globalizáció problémájának osztályszempontú elemzése egymást erősítik, egyúttal ösztönzik a mélyebb mérlegelést. Más írások és vélemények alapján, a cigánykérdés értelmezése sem lehetséges a konkrét gazdasági, szociális és politikai érdekrendszerek vizsgálata nélkül, mert különben utat nyitnánk a politika etnicizálása irányába, ami éppen a cigányság sorsának szempontjából rejt magában súlyos konfliktusokat. Érdekes vita bontakozott ki Szalai Erzsébet új könyve kapcsán a magyar újkapitalizmus és a globalizáció összefüggéseiről, amely problémakör jól kapcsolódik azokhoz a szervezeti kísérletekhez, amelyek a társadalmi önvédelem esélyeit szélesítik: ilyen nemzetközi szerveződés az ATTAC, amelynek magyarországi szervezete is létrejött már, alapdokumentuma pedig létezésének legalábbis a látszatát kelti. A globalizációval mint a tőke nemzetközi önkényuralmával szembeni társadalmi ellenállás nemzetközi tapasztalatairól, mások mellett, James Petras tanulmánya tájékoztat.

Tartalomjegyzék

1. Szoboszlai György : Trendkívüli fordulók (interjú)
2. Wiener György : Osztályhelyzet és választói magatartás
3. Martin Kovats, Kerékgyártó T. István, Bíró András, Kállai Ernő, Krausz Tamás : Kik csinálják a cigánykérdést Magyarországon?
4. Alain Reyniers : Gondolatok a cigány gazdaságról
5. Szigeti Péter, Szalai Erzsébet, Krausz Tamás : Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban
6. James Petras : Forradalmi politika – ma
7. Gondi József : Néhány kritikus gondolat Kapitány Gábor szellemi termelési mód felfogásával kapcsolatban
8. Katona László : A baloldaléiság lehetséges újraértelmezése
9. Csanády András : Társadalmunk törésvonala és viszonya a baloldalisághoz
10. Phineas Baxandall : Jobbra tart-e az ÚJ Gazdaság?
11. Szegváry Tamás : A 2001-ben megjelent négy Kádár könyvről
12. ATTAC Magyarország : Platform
13. Thomas Fritz : A baloldal kapitalizmus bírálata és az ATTAC
14. Markus Wissen : Az ATTAC fejlődési lehetőségei
15. Immanuel Wallerstein : Háború, hegemónia, globalizáció (interjú)

Tony Blair jelenlegi angol miniszterelnök és Bill Clinton amerikai ex-elnök újból feltalálta a New Dealt és a “harmadik utat”. Megreformálták a jóléti államot, átrendezték a politikai irányvonalakat. A Clinton-korszak után, s a Blair-korszak második szakaszában feltehetjük a kérdést: vajon mi az, aminek szemtanúi vagyunk? Nagyszabású politikai újítás, bűvészmutatvány, vagy választási jelmondatok csokra? Vajon változott-e a jóléti politika az Egyesült Királyságban, vagy csak ügyes politikai marketingről van szó, amely feldob egy öreg, már-már nem eladható terméket?

 

A jóléti állam és a piac viszonya

 

Mi a jóléti állam? ­– tehetjük fel a kérdést. Erre megannyi válasz adható. Kétfelől foghatjuk meg a dolgot. Az egyik a társadalmi konszenzus kérdése, a másik pedig a piachoz, elsősorban a munkapiachoz való viszony.

Nézzük az elsőt! Az 1929–33-as Nagy Világválsággal kezdődik a mese. A krízis sok társadalmi és közgazdasági gondolatot és újítást hozott magával, történeti fontossága pedig legalább a háborúkéval vetekszik. Előbb felütötte fejét a világháborút követő pénzügyi káoszból adódó infláció, majd soha nem látott méreteket öltött a munkanélküliség. Itt bizonyságot nyert a piac önmagában való tökéletlensége, és elfogadást a Lord Keynes által szorgalmazott praktikus megoldás: az állam avatkozzon bele a gazdaságba. Újrafogalmazódott az állam szerepe, létrehozva egyfajta társadalmi konszenzust is; nevezzük ezt New Dealnek. Ez a szövetség adja a jóléti politika alapját, ahol minden társadalmi csoport feladott némileg önzéséből, engedve kicsit a másiknak. A munkások pl. lemondtak a kollektivizálásról, a városiak többet fizettek a mezőgazdasági termékekért. Az ezáltal létrehozott konszenzus lett az alapja egy olyan újraelosztó kormányzati politikának és anyagi bázisnak, amely szociális juttatásokat és szolgáltatásokat enged, sőt, támogat.

Persze az állam felelőssége nem mindenhol egyforma, máshol másként alakult a történelem és a szellemi hagyományok folytán. Szokás a politika, a kormányzat és a társadalom piachoz való hozzáállását tekinteni, azaz azt, hogy mily mértékben szabadítja meg a rendszer a munkást attól a kötelező eshetőségtől, hogy munkaerejét bizony ne a munkapiacra vigye értékesíteni, hanem hasznosítsa, teszem azt családja körében. Ehhez az utópikus hozzáálláshoz lehet viszonyítani a rendszereket.

Most koncentráljunk az angolokra. Itt hagyományosan az a szemlélet alakult ki, hogy az állam a lehető legkisebb mértékben és a legszükségesebb időben avatkozik a piac működésébe, így a munkapiacéba is. Az állam felelőssége csak akkor jut szerephez, ha a család vagy a piac csődöt mond. A munkanélküliséget nem a piac egyenetlenségének tekintik, hanem egyéni problémának. Erre szokás használni a “stigma­tizáció” kifejezést: a munkanélküli a társadalom bélyegét viseli, amely visszakényszerítené őt a munkapiacra. Ezen hozzáállás gyakorlati megmutatkozása Reagan elnök és Thatcher asszony neokonzervatívnak nevezett politikája. Angliában ez a gondolat Major miniszterelnöksége alatt enyhült, 1998-ban pedig a Konzervatív Párt elvesztette a választásokat. Persze valakinek nyernie kellett: Blair és az Új-Munkáspárt (New Labour) vette kezébe a kormányrudat. E párt eredeti ideológiáját tekintve a jóléti politika munkapiaci részének is nagy változásokon kellett volna keresztülmennie. De valóban történt e változás?

 

Blair és a harmadik út titka

 

Tony Blair érdekesnek mondható politikai ideológiát alakított ki erre a választásra, amely fokozatosan fejlődött ki. 1997–98-ban nem győzte világgá kürtölni: mi az Új-Munkáspárt vagyunk, nem a régi, az új. Ez persze nem jelentett mást, mint a párt-politikai bal-jobb skálán való középre csusszanását, tehát több lelkes szavazó megnyerését. A taktikát siker is koronázta. Azóta újabb hívószavaktól volt hangos Anglia ege, melyek a jóléti állam reformját kívánták megcélozni. New Deal, Welfare-to-work (váltsuk fel a jólétet munkával), Third way alias “harmadik út”. Ezek többé-kevésbé egymást fedő gondolatok. Az igazolásuk pedig nem más, mint a globalizáció. Miért kellene választ adni a globalizációra, mi ez a sürgető probléma?

A globalizáció napjaink kimeríthetetlen problémája, mindennek okozója és okozata. Ami a jóléti államra való hatását illeti, a kánon nem egyértelmű. Egyrészről lehet azt mondani, hogy a nemzetállam eszközei és lehetőségei megcsappantak ahhoz, hogy elég pénzt tudjon mozgósítani a jóléti kiadásokra. Másrészről el lehet mondani, hogy az államok a tőkepiacok nagyobb szabadsága folytán könnyebben jutnak pénzhez.

Ami azonban még fontosabb a globalizációval kapcsolatban, az nem a nemzetállami politika agyonbeszélt térvesztése, hanem annak a jelenségnek az empirikus élménye, hogy a világ nagy részén a piac lett a gazdaság elfogadott és előnyben részesített koordinációs mechanizmusa. Ez azért érdekes, mert a Fal leomlásáig a csitított baloldal sokkal kívánatosabb volt, például a rendszerek kiélezett versenye hozta létre a német szociális piacgazdaságot is.

Erre a bizonytalan helyzetre érkezett a válasz: a “harmadik út”, amely egy új New Dealt, egy új konszenzust akar teremteni. A konszenzus nem más, mint hogy a megváltozott helyzet, ha ugyan tényleg új, kívánalmakat támaszt, amelyek a jóléti kiadások csökkentését célozzák meg. Ez az angol politika egyik sarka: fizessünk kevesebbet a munkanélkülieknek, és próbáljuk meg őket visszaterelni a munkapiacra, hogy kitermeljenek nyugdíjakat, orvosi ellátást etc.

Az alapvető hozzáállás tehát a versenyképesség, a költségcsökkentés és a hatékonyság. Ez a munkapiacon a következőképpen nyilvánul meg: a munkanélküli juttatásokat és egyéb kedvezményeket ahhoz a feltételhez kötik, hogy a leendő munkavállalónak mindenféle tovább- és átképzőprogramokon kell részt vennie, el kell indulnia a Munkaügyi Hivatalok útvesztőiben, ami sok hasznos dologtól elveszi az idejét, a sikeressége pedig egyáltalán nem garantált. Mindehhez ugyanis csatlakozik az a gondolat, amely felteszi, hogy tudjuk, mivel lehet piacképessé tenni a munkást, továbbá hogy a keresleti oldallal minden rendben van, csak össze kell pároztatni a kínálattal, kicsit segítve ez utóbbit. Ilyen politika, hogy tartós munkanélkülit foglalkoztató munkaadó pénzbeli juttatásban, vagy engedményben részesül. Így a program részeként a munkás tapasztalatot szerezhet, de nem egyenrangú piaci szereplőként; ugyanúgy stigmát visel tehát, mint korábban, csak most a munkapiacon, és nem azon kívül.

Tulajdonképpen tehát a jóléti állam munkapiaci hozzáállása nem változott meg lényegesen, bár új eszközöket alkalmaz, de nem harcol a piac ellen, hanem segédkezik annak jobb működésében. Ezáltal hangsúlyozza, hogy egyedül ő érti a globalizációt és tudja meghatározni az állam szerepét ebben az új helyzetben. Sokan épp ezért autokrata magatartással vádolják a harmadikutasokat. Itt két dolgot említenék még meg: az egyik az a légből kapott kompromisszum, amivel társadalmi egyetértést hirdetnek egy egyáltalán nem világos gazdasági helyzetben. A másik pedig a kritizálhatatlanság. A “harmadik út” meghatározásai homályosak és képlékenyek. A hagyományos jobb-bal politikai skála mellett egy új dimenziót nyitnak a maguk számára, amelyet a következőképpen fogalmaznak: “Beyond Left and Right” – azaz jobbon és balon túl. Nem az a kérdés, hogy a kategóriák helytállóak-e ma vagy sem, hanem az, hogy nem határozzák meg magukat e kategóriák fogalmaival, emiatt nehezebben kritizálhatóak. Legalábbis saját rendszerükön belül.

Végül is tehát sikerült eladni a neokonzervatív munkaerő-piaci politikát színes szalagokba csomagolva. Kérdés persze, hogy meg lehet-e tenni mindezt még egyszer, újabb négy év múlva.