A korábbi (54-es) számunkban közölt cikk II. része, amelyben a szerző a marxi osztályelmélet alapján elemzi a választói magatartást.

5. A marxi osztályelmélet

A marxi osztályfogalom gyökereit, a materialista történelemelmélet számos más kategóriájához hasonlóan, a klasszikus polgári tudományosságban találhatjuk meg. E kifejezést modern értelemben először François Quesnay használja, aki termelő, tulajdonosi és meddő osztály között tesz különbséget. Felosztása az általa kimunkált fiziokrata elméletből fakad, amely szerint új érték kizárólag a mezőgazdaságban keletkezik, s így a többlet egyedüli formája a földjáradék. Ennek megfelelően a termelő osztályt a mezőgazdasági munkások, a tulajdonosit pedig a földbirtokosok alkotják, míg a meddők társadalmi csoportjába azok tartoznak, akik más szolgálatokkal és munkákkal foglalkoznak. Az agráriumon kívül tehát nem határolja el egymástól a termelőeszközök birtokosait és a proletárokat, feltételezve, hogy e szférákban értékteremtés híján elsajátításra sem nyílik lehetőség.¹

A polgári politökonómiai osztályelmélet kiforrott formában Smith és Ricardo munkásságában jelenik meg. Az alapvető jövedelemtípusok nyomán a társadalmat földbirtokosokra, tőkésekre és munkásokra tagolják, hangsúlyozva, hogy a közöttük fennálló különbség a földjáradék, a kamat (profit) és a munkabér eltérő közgazdasági sajátosságain nyugszik. E háromságformula felvázolásán kívül Smith a termelő és a nem termelő munkát is elhatárolja egymástól; az előbbi értéket termel, bért a munkás és profitot a "gazda" számára, az utóbbi viszont csökkenti az alkalmazó jövedelmét. Ily módon a termelő munka fogalmát elszakítja a mezőgazdaságtól s mindazon tevékenységekre kiterjeszti, amelyek a vállalkozók számára nyereséget hoznak. Smith ugyanakkor e megkülönböztetést más értelemben is használja; e második közelítésben a termelő munka anyagi-fizikai dologban, eladható áruban rögzül, míg a nem termelő esetében a tevékenység eredménye a szolgálattétel időpontjában elenyészik. Ezáltal a gazdasági viszony, a formameghatározás helyett az anyagi minőség kerül előtérbe; a felosztás alapja az, hogy a munka tárgyiasul-e megfogható, önálló alakban avagy sem.² Másként fogalmazva, e megkülönböztetés a tevékenység jellegéhez, a létrehozott különös használati értékekhez kötődik, szemben az első definícióval, mely a tőkés termelés szemszögéből határolja el a munka két típusát egymástól.

A tőkés társadalom a marxi felfogásban is három alapvető osztályra tagolódik, ám a felosztás bázisát nem a jövedelem-, hanem a tulajdonformák képezik. Marx szerint az elmélet kimunkálásakor "a kérdés, amelyre először kell válaszolnunk, ez: Mi alkot egy osztályt? és a felelet magától adódik, mihelyt válaszoltunk a másik kérdésre: Mi teszi a bérmunkásokat, tőkéseket, földtulajdonosokat a három nagy társadalmi osztály alkotóivá?" E kérdésre csak első közelítésben adhatjuk azt a választ, hogy a jövedelmek és a jövedelemforrások azonossága, hiszen "ebből a szempontból például az orvosok és a hivatalnokok is két osztályt alkotnának, mert két különböző társadalmi csoporthoz tartoznak, s a két csoport mindegyikén belül az egyes tagok jövedelme egyazon forrásból fakad. Ugyanez állana az érdekeknek és helyzeteknek arra a végtelen szétforgácsolódására, amelyet a társadalmi munka megosztása idéz elő mind a munkások, mind a tőkések, mind a földtulajdonosok között…"³ A marxi felfogásban tehát sem a jövedelemformák és szintek, sem a társadalmi munkamegosztás különböző dimenziói nem jelennek meg osztályképző ismérvként; ez az egyik alapvető különbség, amely gyökeresen elhatárolja egymástól az osztály- és a stratifikációs elméleteket.

Az idézett fejtegetésből közvetlenül nem tűnik ki, miért nem minősül a társadalmi munkamegosztás az osztálytagozódás egyik alapjának, a Grundrisse Bevezetése azonban világos választ nyújt erre a döntő fontosságú kérdésre. A Nyersfogalmazvány e helyén Marx, Smith munkafogalmának elméleti jelentőségét méltatva kimutatja, hogy a tőkés termelést a meghatározott munka iránti közömbösség jellemzi, melynek hátterében a valóságos tevékenységformák leggazdagabb konkrét fejlődése húzódik meg. E közömbösség a dolgozók szempontjából azt jelenti, hogy az egyének könnyen térnek át egyik munkáról a másikra, melynek fajtája számukra véletlenszerű, a tőke oldaláról pedig azt fejezi ki, hogy a vállalkozókat elsődlegesen nem a tevékenység tartalma, hanem a legmagasabb profitrátára való törekvés motiválja.⁴ Ily módon a társadalom alapstruktúrája elszakad a munkajelleg csoportoktól, a különös munkáktól, amelyek egy másfajta tagoltság, a rétegződés bázisát képezhetik.

Első közelítésben az sem nyilvánvaló, hogy a jövedelemforrások azonossága miért nem jelenhet meg osztályképző ismérvként. A felhozott példák ugyanis csak azt illusztrálják, hogy a jövedelmek és forrásaik a háromosztályos modellnél jóval tagoltabb struktúrát alapoznak meg, mely jelentős mértékben eltér a klasszikus politikai gazdaságtani koncepciótól. A félbeszakadt elemzést megelőző fejezetekből azonban egyértelműen kitűnik, hogy az elosztási viszonyok azért nem játszhatnak meghatározó szerepet, mert nem önálló történelmi képződmények, hanem a termelési viszonyok egyik mozzanatát alkotják. Marx e szoros függést különösen azért hangsúlyozza, mert a korabeli polgári közgazdászok a termelés örök, természeti viszonyával az elosztás történelmileg változó formáit állították szembe, illetőleg a kamatot (profitot) és a járadékot a föld és a tőke hozadékaként értelmezték.⁵ E vélekedésüket bírálva a marxi osztályelmélet – mint erre már utaltunk – a tőkés tulajdonformából, a munkaerő és a munkafeltételek szétválásából indul ki, s a munkaérték-elmélet bázisán azt a tézist is magába foglalja, hogy a munka idegen tulajdont hoz létre, s a tulajdon idegen munka felett parancsnokol.

A marxi osztályfelfogás tehát – miként ezt polgári és marxista leegyszerűsítői is vallják – valóban a tulajdonformára épül, s elsődlegesen a termelési eszközök és a puszta munkaerő birtokosai között tesz különbséget. Ez az elmélet azonban egy másik döntő fontosságú elemet is tartalmaz, a smith-i eredetű termelő munka kategóriáját, amely burzsoá és proletár kapcsolatát a tőkeviszonyra alapozza. Marxi értelemben termelő munka az értéktöbbletet létrehozó tevékenység, vagyis különös formájától függetlenül az a munka minősül termelőnek, amely profitot teremt a tőkés számára. Ebből következik, hogy a proletariátus nem azonos a fizikai dolgozókkal, hiszen értéktöbblet bármilyen tevékenységből, így akár magas szintű szellemi munkából is származhat. Ugyanakkor a munkásosztály a munkavállalókkal sem esik egybe; az utóbbi szélesebb kategória, amelybe azok is beletartoznak, akik nem termelő munkát végeznek alkalmazóiknak. Míg a munkásosztály tagjai munkaerejüket tőkére, pontosabban annak változó részére cserélik ki, a nem termelő tevékenységet végzők szolgálataikat a munkáltató jövedelméért ajánlják fel.⁶ Ilyen szolgálatokat tőkések, földtulajdonosok és proletárok egyaránt igénybe vehetnek, modern viszonyok között azonban e téren legnagyobb vásárlóként az állam lép fel. A nem termelő munkások a polgári társadalomban önálló csoportot alkotnak, amely egyik osztályhoz sem tartozik, hanem sajátos rendként jelenik meg.

Tőkés és munkás ellentéte tehát nem pusztán a birtokláson és a birtoknélküliségen nyugszik, mint Max Weber elméletében, s a marxi koncepció leegyszerűsítő, vulgáris értelmezésében. A materialista történetfelfogás a polgári társadalom alapstruktúrájának elemzésekor a tőkeviszonyt állítja középpontba; e berendezkedésben azok a csoportok minősülnek osztálynak, amelyek e társadalmi kapcsolatrendszerben helyezkednek el.⁷ E megközelítésben a burzsoázia és a proletariátus mellett egy harmadik osztály is megjelenhet, a földtulajdonosoké, amely ugyan nem vesz részt a termelési folyamatban, ám az egyik legfontosabb termelési feltétel, a tőkének nem minősülő föld megszemélyesítőjeként lép fel. A földbirtokosok éppen azért alkotnak külön osztályt, mert a "földanyag" sem álló-, sem forgótőkeként nem funkcionál, hiszen természet adta s nem munkával létrehozott termelési eszköz.⁸ A polgári társadalomban a földtulajdon is alárendelődik a tőkeviszonynak, elvesztve korábbi, feudális jellegét, s ily módon a földbirtokkal rendelkező nemesi rend a tőkés rendszer egyik osztályává alakul át. Vállalkozó és földtulajdonos elkülönülése ugyanakkor nem szükségszerű sajátossága a kapitalista berendezkedésnek; a földet az állam, illetőleg az egyes tőkések is birtokolhatják, s ezáltal a háromelemű osztálytagozódás dichotóm modellé változik át.

A polgári társadalom két alapvető osztályát az erőteljes belső rétegzettség jellemzi. A burzsoázia a tőke körforgásában elfoglalt helynek megfelelően termelő és kereskedő tőkésekre oszlik, s e két kategória is tovább tagolódik, a társadalmi munkamegosztás nagy ágainak megfelelően.⁹ Az általános munkamegosztás alapján a termelési folyamatot uraló burzsoák ipari, mezőgazdasági és szolgáltató vállalkozóként működnek, s ez utóbbi csoportba olyanok is tartoznak, akik tőkéjüket a nem anyagi termelés területén fektetik be. A forgalmi folyamat szférájában a marxi elmélet áruval és pénzzel kereskedő burzsoák között tesz különbséget; az elkülönítés alapját részben a kereskedés tárgya képezi, részben pedig az, hogy a kölcsöntőke, termelőtőkévé átváltoztatva, közvetlenül is részt vesz a termelésben.¹⁰ E felosztás a későbbi marxista szakirodalomban jelentősen módosul, hiszen a monopolkapitalizmus korában – mint ezt Hilferding és Lenin kimutatja – az ipari vállalkozók és a bankárok egységes finánctőkés réteggé olvadnak össze. Hiányzik az eredeti elméletből a nagy-, a közép- és a kistőkések megkülönböztetése is; ez utóbbiak általában csak akkor jelennek meg külön csoportként, ha helyzetük közel áll a kisárutermelőkéhez.¹¹

A munkásosztály belső megoszlása, akárcsak a burzsoáziáé, alapvetően a tőke körforgására épül, vagyis a marxi elmélet alapján mindenek előtt a termelési és a forgalmi folyamat dolgozóit határolhatjuk el egymástól. E két nagy csoporton belül a további tagolás szintén az általános munkamegosztást, a nagy ágazatok különválását veszi figyelembe, emellett azonban a munkamegosztás más dimenziói is meghatározó szerepet játszanak. Az anyagi termelés (ipar, mezőgazdaság és szállítás) területén a proletariátus rétegződése elsődlegesen a termelés tárgyához való viszonyon nyugszik. Ennek alapján Marx közvetlenül termelő, segéd-, felügyelő és szellemi munkásokat különböztet meg, hangsúlyozva, hogy a kifejezés szűkebb értelmében csak az első csoport tagjai végeznek érdemi feldolgozó tevékenységet. A segédmunkások segítő, előkészítő funkciókat látnak el, a felügyelők a tulajdonos(ok) nevében fellépve a munkavégzést kontrollálják, a mérnökök és más szellemi alkalmazottak pedig a technológiai folyamatok szervezésével, gazdasági számításokkal stb. vesznek részt a tőkés üzem működtetésében.¹² E felosztás tehát alapvetően az összmunka szervezetében elfoglalt helyet veszi figyelembe, s nem a szakképzettséget, noha a két csoportosítás bizonyos fokig átfedi egymást. Marx nem tesz különbséget szak- és betanított munka között, ám a szellemi, a fizikai és a kisegítő tevékenységeket elhatárolja egymástól. Emellett a marxi tagolásban a felügyelők, a termelésirányítók is külön csoportot alkotnak, vagyis elméletében nemcsak a kék- és a fehérgallérosok, hanem a hatalommal rendelkezők és a hatalomnélküliek is sajátos rétegekként jelennek meg. Felfogásában még az igazgatók, a felső menedzsment tagjai is bérmunkásoknak minősülnek, ám olyanoknak, akik a munkaszervezet többi dolgozójával szemben a tőkést képviselik.¹³ Ily módon átmeneti helyet foglalnak el a két alapvető osztály között; gazdasági viszonyuk alapján a munkásosztályhoz, hatalmi pozíciójuk következtében viszont inkább a burzsoáziához tartoznak. Modern körülmények között ez az ellentmondás többnyire feloldódik, mivel a vezető menedzserek javadalmazásuk egy részét részvény formájában kapják, s így maguk is tulajdonosokká válnak.

A nem anyagi termelés szférájában a marxi elmélet szerint belső rétegződéssel alig vagy egyáltalán nem találkozhatunk. Ennek oka az, hogy Marx korában az oktatás, a kutatás és a művészetek terén többnyire csak a polgári berendezkedés felé vezető átmeneti formák jelentek meg, olyan viszonyok, amelyekben a nem anyagi termelők egy közös kereskedőtőke számára dolgoznak. Ily módon tőkés munkaszervezet, részmunkás és összmunkás ellentéte sem fejlődhetett ki; mind a fizikai-dologi alakot öltő áruk előállítása, mind az anyagi értelemben vett szolgálatok teljesítése a munkafeltételek és a munkaképesség viszonylagos egységén alapult.¹⁴ Az elmúlt másfél évszázadban e szférákban is jelentős változások történtek; a tudományos kutatás részleges iparszerűvé válásával, a tömegkultúra intézményesülésével a tőke a nem anyagi termelésben is meghatározó szerephez jutott.

A forgalmi folyamat munkásai a termelésben foglalkoztatottakhoz képest sajátos vonásokkal rendelkeznek, melyek a kereskedőtőke speciális jellemzőiből fakadnak. Mivel a marxi felfogás értelmében a tőke körforgásának e szakaszában érték nem keletkezik, a kereskedelem szférájában dolgozók közvetlenül nem hozhatnak létre értéktöbbletet. Ebben az ágazatban a profit abból származik, hogy a vállalkozó a termelő tőkést a létrejött többlet egy részének átengedésére készteti s a kereskedelmi munkások ezt az elsajátítási tevékenységet végzik. Másként fogalmazva, hozzásegítik alkalmazójukat az értéktöbblet realizálásával járó költségek csökkentéséhez, s ezáltal növelik profitját. E szempontból a kereskedelmi dolgozók is többletet hoznak létre a tulajdonos számára, bár értékteremtés híján közvetett s nem közvetlen formában, ami azonban nem változtat azon, hogy termelő munkásoknak minősülnek.¹⁵ Sajátos helyzetük folytán általában a munkások kedvezőbb helyzetű csoportjához tartoznak, rétegződésüket pedig az irodán belüli munkamegosztás szabja meg. A segéd-, az érdemi és a felügyelő munkások a kereskedelmi ágazatban is megjelennek, a mérnökök és más műszakiak szerepét pedig a közgazdászok töltik be. Hasonló tagozódás jellemzi a pénzügyi-banki alkalmazottak csoportját is; valójában még a vezető banktisztviselők is bérmunkások, amennyiben nem részesednek a pénzintézet részvénytulajdonából, noha magukat jórészt a "felső-középosztályba" sorolják.

A marxi felfogásban azonban a polgári társadalom nemcsak alapvető osztályokra és rétegekre tagolódik, hanem abban más csoportokat is találhatunk. Ezek eredetileg egy korábbi társadalmi alakulatban, a germán tulajdonformára épülő feudalizmusban fejlődtek ki, s a tőkés rendszerben részben a múlt maradványaként, részben, jellegüket átalakítva, az új termelési mód szerves tartozékaként jelennek meg. E képződmények legfontosabb sajátossága az, hogy közvetlenül nem rendelődnek alá a tőkeviszonynak, ám annak hatásaitól nyilvánvalóan nem mentesülhetnek. Számbelileg legjelentősebb csoportjukat Marx korában a kisárutermelők, a kisiparosok és a parasztok alkotják, akik alkalmazottak nélkül, saját eszközeikkel termelnek, s így a piacon nem munkaerejüket, hanem áruikat értékesítik. Középkori eredetüknek megfelelően a kisárutermelőket a Kommunista Kiáltvány középrendeknek nevezi, amelyek fokozatosan eltűnnek a polgári fejlődés során. Egy részük idegen munka alkalmazójává, kistőkéssé válik, túlnyomó többségük azonban a konkurenciaharcban elveszti termelőeszközeit és lesüllyed a proletariátusba. E tendenciát Marx a kapitalizmus alapvető törvényszerűségének tekinti, ám azt is világosan látja, hogy a korabeli tőkés társadalmakban – a modellértékűnek minősített Angliát leszámítva – a népesség nagyobb hányadát még a kisárutermelők képezik. Elemzéseiben azt is kimutatja, hogy a polgári termelés szemszögéből a független kézművest és parasztot két személyként értelmezik; a termelési eszközök birtokosaként olyan tőkésnek tekintik, aki saját magát alkalmazza s e minőségében munkabért fizet önmagának, miközben profitot (földtulajdonosként emellett járadékot) is elsajátít. Hasonló a kiskereskedők társadalmi helyzete is, akik csupán abban különböznek a kisárutermelőktől, hogy nem a termelési, hanem a forgalmi folyamatban vesznek részt.¹⁶

A tőkés berendezkedés másik, középkori eredetű társadalmi csoportját azok alkotják, akik munkaerejüket nem tőkére, hanem jövedelemre cserélik. E gazdasági viszony lényege az, hogy a munkavállalók alkalmazóik számára nem értéktöbbletet termelnek, hanem különféle szolgálatokat teljesítenek. Ilyenkor a csere éppúgy csökkenti az igénybevevő jövedelmét, mintha dologi formát öltő fogyasztási cikkeket vásárolt volna, ám az egyszerű árutermeléstől eltérően olyanok nyújtják a szolgáltatásokat, akik munkaerejüket adják el, s ezáltal "gazdai" hatalom alá kerülnek. E nem termelő munkások – mint korábban már említettük – sajátos rendként jelennek meg a tőkés társadalomban; helyzetüket nem tevékenységük tartalma, hanem az értéktöbblet termelés hiánya szabja meg, belső tagozódásuk azonban már szolgálatuk jellegén, az általuk létrehozott különös használati értékeken nyugszik. Ennek megfelelően a modern szolgáltató rend erőteljesen rétegzett és egymástól gyökeresen különböző csoportokat foglal magába. E körbe egyfelől a földtulajdonosok és tőkések házi személyzete, "szolgahada" tartozik, másfelől pedig a hivatalnoki és a tiszti kar tagjai, akik az állam számára végeznek valóságos vagy képletes szolgálatokat.¹⁷ Emellett ide sorolhatjuk a kézművesek azon csoportját is, amely közvetlenül nem árut ad el, hanem átmenetileg az igénybevevő alkalmazásában állva, annak nyersanyagából és felügyelete alatt állítja elő termékét.¹⁸ Marx korában a szolgáltatók többségét a házicselédek, a lakájok és a vándor kézművesek alkották, az elmúlt évtizedekben azonban e rend túlnyomó részét már az állami alkalmazottak képezik. Jelentős hányaduk nem klasszikus hatalmi funkciókat lát el, hanem magas szintű értelmiségi szaktudás alapján közszolgáltatásokat végez; ez az a csoport, amelyet a polgári tudományosság többnyire "új középosztálynak" nevez.

Marx felfogásában tehát a polgári társadalom három osztályra és két rendre tagolódik, amelyek együttesen alkotják a tőkés berendezkedés gazdasági struktúráját. Az alapvető ellentét azonban nyilvánvalóan a burzsoázia és a proletariátus között feszül, ám ez nem jelenti azt, hogy a népesség túlnyomó többsége, akár csak perspektivikusan is, e két osztályhoz tartozik. A materialista történelemelmélet ugyan azzal számol, hogy a tőkés fejlődés előrehaladásával a középrendek fokozatosan eltűnnek, ebből azonban nem vonja le azt a következtetést, hogy az ipari munkások aránya egyenletesen növekszik. Marx a klasszikus liberálkapitalizmus struktúrájának elemzésekor felismeri, hogy a nagyipar, a megnövekedett termelőerő lehetővé teszi a szolgáltató rend számottevő kiszélesedését.¹⁹ Fejtegetése kétségtelenül a "köz-" és a magánszolgák számának növekedésére utal, s nem jelzi előre a modern közszolgáltató szektor létrejöttét, ám ez nem változtat azon, hogy elméletének érvényességét – a különös használati érték iránti közömbösség miatt – az új értelmiségi "középosztály" megjelenése sem érinti. Korunk globalizált liberálkapitalizmusát is a munka és a tulajdon szétválása, illetőleg a tőkeviszonynak közvetlenül alá nem rendelt rendek létezése jellemzi, miközben az egyes struktúraelemek társadalmon belüli aránya történelmi koronként érzékelhetően változhat.

A marxi osztályfelfogás napjainkig tartó érvényessége akkor is nyilvánvalóvá válik, ha a polgári társadalom általa leírt tagozódását az EGP sémával hasonlítjuk össze. Első közelítésben az utóbbi sokkal árnyaltabb struktúraképet vázol fel, hiszen az egyes kategóriák kialakításakor különféle dimenziókat vesz figyelembe, s ennek alapján a társadalom tagjait – mint erre korábban már utaltunk – kilenc, egymástól jól elkülöníthető csoportba sorolja. Behatóbb vizsgálódás nyomán azonban kitűnik, hogy a séma egyes elemei jórészt egybe esnek osztályokon és rendeken belüli rétegekkel, ám oly módon, hogy esetenként különnemű képződmények kerülnek egy csoportba. E keveredés leginkább a hierarchia csúcsát, a felső és az alsó szolgáltatói osztályt jellemzi. Az előbbi kategória három, egymástól alapvetően eltérő csoportot foglal magába, a felsőfokú végzettségű köztisztviselőket, a vezető menedzsereket és a nagyvállalkozókat, melyeket csak az egyetemi (főiskolai) diploma, a magas jövedelem és az átlagon felüli presztízs fűz össze. Ezek az alakzatok a marxi elméletben más-más helyet foglalnak el; a jól képzett hivatalnokok valóban a szolgáltató rendbe tartoznak, a vezető menedzserek viszont bérmunkások (amennyiben javadalmazásukat részben nem részvény formában kapják), a nagyvállalkozók pedig a burzsoázia egyik frakcióját alkotják. Emellett a szolgáltatói osztály elnevezés azt sugallja, hogy az állami alkalmazottakhoz hasonlóan a tőkések és menedzsereik is valamiféle szolgálatot végeznek a társadalom számára az által, hogy vállalkozásokat működtetnek. Hasonlóan inhomogén elemekből tevődik össze az alsó szolgáltatói osztály is, melybe középszintű végzettségű köztisztviselők, közép- és kisvállalkozások igazgatói, műszaki szakemberek és a nem fizikai dolgozók felügyelői tartoznak. E körben is keverednek a szolgáltató rend tagjai és a képzettebb, értelmiségi bérmunkások, noha éppen az EGP séma használói figyelnek fel arra, hogy az állami alkalmazottak és a menedzserek választói magatartása jelentősen különbözik egymástól. Nem válnak külön a piaci szféra bérmunkásai és a nem termelő alkalmazottak a modell harmadik lépcsőfokán sem, mely az adminisztrációban és a kereskedelemben rutintevékenységet végző nem fizikai dolgozókat foglalja magába.

Az EGP séma csúcsán nemcsak a marxi értelemben vett osztályok és rendek fonódnak össze, hanem a modell belső logikája is törést szenved. A felső szolgáltatói osztály a képzettség, a jövedelem, a munkajelleg, a presztízs és a tulajdon dimenzióin nyugszik, a következő két csoport esetében viszont ez utóbbi tényező semmilyen szerepet nem játszik. Ugyanakkor teljesen más a tagolás alapja a negyedik-hatodik kategóriában, amelyek egyfelől a tulajdonformára, másfelől a társadalmi munkamegosztás általános szintjére épülnek. E lépcsőfokok, kisburzsoázia néven, a kisárutermelőket és a kistőkéseket fogják össze, külön csoportba sorolva a farmereket és a kisbirtokosokat, valamint az önálló halászokat. Végezetül az EGP modell utolsó három helyét a proletariátus különböző rétegei foglalják el, a közvetlen termelésirányítók és a szakképzett munkások, a betanított és a segédmunkások, illetőleg a mezőgazdasági dolgozók. Ily módon e sémából is kirajzolódik három meghatározó társadalmi csoport, a munkásosztály, a kisárutermelők (kistőkések) és a szolgáltató rend, s csupán a burzsoázia oldódik fel a felső szolgáltatói osztályban (és bizonyos fokig a hagyományos középrendekben). Az összehasonlítás egyben azt is mutatja, hogy az EGP séma következetlen logikai felépítésével szemben a marxi felfogás elméletileg koherens, nem önkényes felosztást tartalmaz, mely az osztályok és rendek szintjén a tulajdonformán, illetőleg a termelő és a nem termelő munka megkülönböztetésén, a rétegződés leírásakor pedig a tőke körforgásán és a társadalmi munkamegosztás különböző dimenzióin nyugszik.

A marxi elmélet ugyanakkor különbséget tesz magánvaló és magáért való osztály között, s ezt az elhatárolást – mint erre korábban már utaltunk – Max Weber és Lipset osztályfelfogásában is megtalálhatjuk. Az előbbi kategória olyan társadalmi csoportot jelöl, amelynek tagjai azonos gazdasági viszonyaik alapján ugyan osztályt képeznek, közös helyzetük és érdekeik azonban kollektív cselekvésben nem nyilvánulnak meg. Egy osztály akkor válik önmaga számára is entitássá, ha a hozzá tartozó egyének egyesülnek, s felismert közös érdekeiket politikai küzdelemben érvényesítik.²⁰ Marx tehát világosan jelzi, hogy az osztályhelyzet nem határozza meg automatikusan a csoporttagok viselkedését és beállítottságát, s így a társadalom alapstruktúrája csak áttételesen, közvetítések révén szabja meg a politikai tagoltságot.

E megközelítés jellemzi azokat az írásokat is, amelyekben Marx és Engels az általános választójog bevezetésének hatásait vizsgálják, illetőleg egyes választások eredményeit elemzik. Az általános választójog kivívását alapvető jelentőségű kérdésnek tekintik, amelytől a proletariátus politikai megerősödését, sőt munkástöbbségű államokban hatalomra kerülését várják, amennyiben a munkásság már magáért való osztállyá vált.²¹ Koruk proletariátusát azonban inkább ennek hiánya jellemezte, s így Engels szinte természetesnek tartja, hogy a brit munkások számottevő hányada a konzervatívokat támogatja, a közömbösök magatartását pedig jórészt a konkrét helyzet, az aktuális politikai események befolyásolják. E politikai viselkedés döntő okát abban látja, hogy a brit munkásosztály is részesedik a világpiac feletti uralom előnyeiből, s ezért lényegében igazodik a burzsoázia elvárásaihoz.²² A német tapasztalatok alapján ugyanakkor kimutatja, hogy a szociáldemokraták politikai szervező munkájának hatására választásról-választásra emelkedik az osztálypártjukra voksoló proletárok száma, s emellett a középrendek magatartásának módosulását is észreveszi.²³ Késői írásaiban ugyan túlértékeli e társadalmi csoport közeledését a munkásmozgalomhoz, ez azonban nem változtat azon, hogy a tömegdemokrácia kezdeti tapasztalatai alapján viszonylag pontosan ábrázolja az osztályszavazás néhány sajátos vonását.²⁴

Jegyzetek

A tanulmány I. része lapunk 54. számában jelent meg.

1 François Quesnay osztályfelfogásáról lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 21. old.

2 A termelő és a nem termelő munka e kétféle elhatárolása Adam Smith munkásságában, miként ezt Marx egyértelműen kimutatja, szorosan összefonódik egymással. E kérdésről részletesebben lásd Karl Marx: uo. 120-138. old.

3 Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 833-834. old. Az idézet az osztályokról szóló félbeszakadt 52. fejezetből származik, mely, éppen töredékes jellege miatt, különféle értelmezésekre nyújtott lehetőséget.

4 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (Nyersfogalmazvány) MEM 46/I. 29-30. old. A hazai szakirodalomban osztályegyén és rétegegyén megkülönböztetéséről lásd Ágh Attila: A termelő ember világa, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1979. 30. old. A társadalmi munkamegosztás ugyanakkor meghatározó jelentőségű mozzanata a termelési viszonyok totalitásának; az osztálytagozódást megalapozó tőkés tulajdonforma, munka és tulajdon szétválása az összmunkás és a részmunkás ellentétét fejezi ki. Marx megfogalmazása szerint a tőke a termelési folyamatban összmunkásként lép fel. "Az ismeretek, az értelem és az akarat, amelyeket az önálló paraszt vagy kézműves, ha csak kismértékben is, de kifejleszt… most már csak a műhely egésze számára szükségesek…, amit a részmunkások elveszítenek, az koncentrálódik velük szemben a tőkében. A munka manufaktúraszerű megosztásának egyik terméke az, hogy az anyagi termelési folyamat szellemi potenciáit, mint idegen tulajdont és mint rajtuk uralkodó hatalmat szembeállítja a részmunkásokkal. Ez az elválási folyamat elkezdődik az egyszerű kooperációban, ahol a tőkés az egyes munkásokkal szemben a társadalmi munkaszervezet egységét és akaratát képviseli. Kifejlődik a manufaktúrában, amely a munkást részmunkássá csonkítja. Kiteljesedik a nagyiparban, amely a tudományt, mint önálló termelési potenciát a munkától elválasztja és a tőke szolgálatába hajtja. A manufaktúrában az összmunkásnak, s ezért a tőkének társadalmi termelőerőben való meggazdagodása a munkás egyéni termelőerőkben való elszegényedését feltételezi." Karl Marx: A tőke I. MEM 23. 338-339. old.

5 Az elosztási és termelési viszonyok összefüggésének elemzését a marxi életműben több helyen is megtalálhatjuk, legrészletesebben talán A tőke III. kötetének e címet viselő 51. fejezetében. Az itt olvasható egyik fejtegetés szerint "a munkabér feltételezi a bérmunkát, a profit a tőkét. Ezek a meghatározott elosztási formák tehát feltételezik a termelési feltételek meghatározott társadalmi jellegeit és a termelés szereplőinek meghatározott társadalmi viszonyait. A meghatározott elosztási viszony tehát csupán a történelmileg meghatározott termelési viszony kifejezése." Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 830. old.

6 Értéktöbblet termelő munka és szolgálattétel különbsége először a Grundrisse-ben jelenik meg. "Az a pénz, amelyet A" (a munkaerő megvásárlója) "itt az eleven munkára – természetbeni szolgálatra vagy dologban objektiválódott szolgálatra – kicserél, nem tőke, hanem jövedelem, pénz mint forgalmi eszköz, hogy használati értéket kapjon, amelyben az érték formája mint pusztán eltűnő van tételezve, nem olyan pénz, amely a munkának mint olyannak a megvásárlása révén fenntartani és értékesíteni akarja magát. A pénznek mint jövedelemnek, mint puszta forgalmi eszköznek a cseréje eleven munkára soha nem tételezheti a pénzt mint tőkét, ezért soha a munkát mint a gazdasági értelemben való bérmunkát." Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (Nyersfogalmazvány) MEM 46/I. 351. old. E kérdéskör részletes kifejtését az Értéktöbblet-elméletek I. kötetében találhatjuk meg.

7 A hazai szakirodalomban a tőkeviszony és az osztálytagozódás szoros összefüggésére először az 1970-es évek közepén Kolosi Tamás hívta fel a figyelmet. "A kapitalista társadalomban tehát azok a társadalmi csoportok az osztályok, amelyek a tőkeviszonynak alávetettek, akár úgy – mint a tőkésosztály -, hogy a munkafeltételek birtokosaiként a tőke megszemélyesítői, akár úgy – mint a bérmunkások osztálya -, hogy munkaképességükkel, termelő munkával a tőkét termelik." Kolosi Tamás: Társadalmi struktúra és szocializmus, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1974. 33. old. A marxi osztályelmélet rekonstruálásakor más helyeken is támaszkodtunk Kolosi fiatalkori művére.

8 Marx "A filozófia nyomorúságá"-ban földanyagnak a földet, földtőkének pedig a mezőgazdasági befektetéseket nevezi. Részletesebben lásd Karl Marx: A filozófia nyomorúsága. Marx és Proudhon, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1988. 142. old. Később, A tőke III. könyvében úgy fogalmaz, hogy "ha a mezőgazdaságot tőkés módon űzik, úgy, hogy a földtulajdonos csak a járadékot kapja és a bérlő ezen a járadékon kívül semmit sem fizet a földért, akkor kézenfekvő, hogy az a tőke, amelyet maga a földtulajdonos a föld megvásárlására fordított, számára kamatozó tőkebefektetés ugyan, de annak semmi köze sincs a magába a mezőgazdaságba befektetett tőkéhez. Nem része az ott funkcionáló álló-, sem forgótőkének, hanem csak jogcímet szerez a vevőnek az évi járadékra…" Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 761. old.

9 A marxi életműben számos helyen találkozhatunk a termelési és a forgalmi folyamat tőkéseinek megkülönböztetésével. Így például az Értéktöbblet-elméletek első részének lezárásakor Marx úgy fogalmaz, hogy "itt még csak" (tudniillik az első részben) "a termelő tőkével van dolgunk, azaz a közvetlen termelési folyamatban foglalkoztatott tőkével. Később térünk át a forgalmi folyamatban működő tőkére." Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 375. old.

10 Marx a hitellel kereskedő banktőkét a pénzkereskedelem kifejlett formájának tekintette. "A pénzkereskedelem teljesen kifejlett, mihelyt egyéb funkcióihoz a kölcsönnyújtás és kölcsönvevés, valamint a hitellel való kereskedés társul – ez pedig már a legkorábbi korszakában is mindig így van." Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 302. old. Ily módon a marxi felfogásban a hitelezés a forgalmi folyamat részeként jelenik meg.

11 Esetenként Marx is használja a finánctőke, pontosabban a fináncarisztokrácia kategóriáját. Politikai írásaiban e fogalom az ipari burzsoáziával szemben álló tőkés frakciót jelöli, amelyet nagyburzsoáziának is nevez. "Lajos Fülöp idején nem a francia burzsoázia uralkodott, hanem annak egyik frakciója, bankárok, tőzsdekirályok, vasútkirályok, szén- és vasércbányák, valamint erdőségek birtokosai, a hozzájuk csatlakozó földtulajdon egy része – az úgynevezett fináncarisztokrácia… A tulajdonképpeni ipari burzsoázia a hivatalos ellenzék egy részét alkotta, vagyis a kamarákban csak mint kisebbség volt képviselve. Ellenzékisége annál határozottabbá vált, minél tisztábban bontakozott ki a fináncarisztokrácia egyeduralma és minél inkább biztosítva vélte ő a saját uralmát a munkásosztály felett." Karl Marx: Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig, MEM 7. 10. old. Új tartalommal jelenik meg a fináncarisztokrácia fogalma A tőke III. könyvében, mely bizonyos fokig már a hilferdingi és a lenini értelmezést is megelőlegezi. A részvénytársaságok tömeges létrejöttének hatásait elemezve Marx kifejti, hogy e folyamat "bizonyos szférákban megteremti a monopóliumot és ezért kihívja az állami beavatkozást. Reprodukál egy új fináncarisztokráciát, élősdiek egy új fajtáját, tervkovácsok, gründolók és pusztán névleges igazgatók alakjában…" Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 417. old.

12 A termelés tárgyához való viszony, mint a belső rétegződés alapja kiforrott formában először az Értéktöbblet-elméletekben jelenik meg. "A sajátosan tőkés termelési mód kifejlődésével, amelyben sok munkás dolgozik együtt ugyanazon áru termelésén, a viszonynak, amelyben munkájuk közvetlenül a termelés tárgyával van, természetesen igen különbözőnek kell lennie. Például a korábban említett gyári segédmunkásoknak nincs közvetlenül dolguk a nyersanyag feldolgozásával. Azok a munkások, akik felügyelnek az e feldolgozással közvetlenül foglalkozókra, még egy lépéssel távolabb állnak; a mérnöknek megint más a viszonya, és főleg csak a fejével dolgozik stb. De e munkások egésze, akiknek különböző értékű a munkaképességük, … termeli azt az eredményt, amely – a puszta munkafolyamat eredményét tekintve – áruban, vagyis egy anyagi termékben fejeződik ki; és valamennyi munkás együttesen, mint műhely, e termelés eleven termelő gépezete, ahogyan – a teljes termelési folyamatot tekintve – munkájukat tőkére cserélik és a tőkés pénzét mint tőkét, azaz mint magát értékesítő értéket, magát megnövelő értéket termelik újra." Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 374. old.

13 Az igazgatók társadalmi funkciójáról, jövedelmük munkabér jellegéről, az igazgatási díj és az ipari profit viszonyáról lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek III. MEM 26/III. 1976. 449-453. old.; 460-462. old.; Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 361-368. old.; 415-416. old.

14 Részletesebben lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 373. old.

15 A marxi felfogás szerint "a forgalmi folyamatban … nem termelnek semmiféle értéket, tehát értéktöbbletet sem. Csak ugyanannak az értéktömegnek formai változásai mennek végbe. Valójában nem történik más, mint áruk metamorfózisa, amelynek mint olyannak semmi köze értékalkotáshoz vagy értékváltozáshoz. Ha a termelt áru eladásánál értéktöbbletet realizálnak, akkor ez azért történik, mert az már benne létezett…" Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 265. old. Ebből következik, hogy a kereskedelmi munkás "nem azáltal jövedelmez, hogy közvetlenül értéktöbbletet hoz létre, hanem azáltal, hogy mivel – részben meg nem fizetett – munkát végez, hozzásegíti a tőkést az értéktöbblet realizálásával járó költségek csökkentéséhez." Karl Marx: Uo. 283. old.

16 A középrendekről lásd Karl Marx-Friedrich Engels: A Kommunista Párt Kiáltványa, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1986. 43. és 46. old. A kézművesek és parasztok munkájának gazdasági meghatározottságát és személyük megkettőzését az Értéktöbblet-elméletek első része tárgyalja. Részletesebben lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 370-372. old.

17 Marx, Adam Smith nyomán, a köz- és a magánszolgák gazdasági viszonyának azonosságát állítja előtérbe, s a különös használati értékeken nyugvó különbségeket másodlagosnak tekinti. A Smith által képviselt forradalmi burzsoázia "az – ősi, tisztelet övezte – transzcendens foglalkozásokat, uralkodót, bírákat, tiszteket, papokat stb. az általuk létrehozott régi ideológiai rendek összességét, tudósaikat, magisztereiket és papjaikat gazdaságilag egyenlővé teszi saját lakájainak és mulattatóinak csapatával, mint ahogy ő és a »henyélő gazdagság« – a földbirtokos nemesség és a »henyélő tőkések« – tartják el őket. Ezek pusztán a »köz szolgái«, mint ahogy a többiek a burzsoázia szolgái. »Más emberek iparkodásainak termékeiből« élnek, tehát az elkerülhetetlen mértékre kell őket redukálni." Karl Marx: Uo. 266 . old.

18 A nem termelő munka sajátosságait Marx leggyakrabban e kézművesek gazdasági viszonya alapján jellemzi. "…a nálam dolgozó szabósegéd nem termelő munkás, noha munkája nekem a terméket, a nadrágot, neki pedig munkája árát, a pénzt szolgáltatja." Ennek oka az, hogy e cserében "a munka engem csak mint használati érték érdekel, mint szolgálat, amely a szövetet nadrággá változtatja, mint az a szolgálat, amelyet a munka hasznos jellege teljesít nekem." Karl Marx: Uo. 365-366. old.

19 "Végül a nagyipar területén rendkívül megnövekedett termelőerő – amelyet rendszerint a munkaerő intenzív és extenzív módon fokozott kizsákmányolása kísér valamennyi többi termelési területen – megengedi, hogy a munkásosztálynak mind nagyobb részét improduktívan alkalmazzák és így nevezetesen a régi házirabszolgákat mind tömegesebben újratermeljék »szolgáló osztály« néven, mint inasokat, komornákat, lakájokat stb." Karl Marx: A tőke I. MEM 23. 416. old. Az 1861. évi angol és walesi népszámlálás alapján azt is kimutatja, hogy a textilgyárakban, valamint a szén- és ércbányákban (vagy a textilgyárakban, illetőleg a fémfeldolgozó üzemekben) együttesen kevesebb munkást foglalkoztattak, mint a földtulajdonosok és a tőkések háztartásában. Részletesebben lásd Karl Marx: Uo. 417. old.

20 Magánvaló és magáért való osztály megkülönböztetése kiforrott formában először "A filozófia nyomorúságá"-ban jelenik meg. "A gazdasági feltételek először munkássá változtatták a lakosság tömegét. A tőke uralma e tömeg számára közös helyzetet, közös érdekeket teremtett. Ily módon ez a tömeg a tőkével szemben már osztály, de önmaga számára még nem az. Ebben a harcban, amelynek csak néhány fázisát jeleztük, ez a tömeg egyesül, önmaga számára is osztállyá alakul." Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, Marx és Proudhon, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1988. 149. old.

21 Friedrich Engels 1850-ből származó megfogalmazásában "az általános választójog Angliában, ahol a lakosság kétharmada ipari proletár, a munkásosztály kizárólagos politikai uralmát jelenti a társadalmi állapotok valamennyi ettől elválaszthatatlan forradalmi változásával." Friedrich Engels: Az angol tízórás törvény MEM 7. 234. old. Hasonló álláspontot foglal el Marx is, hangsúlyozva, hogy "az általános választójog a munkásosztály számára a politikai hatalommal egyenértékű Angliában, ahol a proletariátus a lakosság nagy többségét alkotja, ahol hosszú, bár titkos polgárháborúban a proletariátus osztályhelyzetének világos tudatára ébredt, és ahol még a falusi körzetekben sincsenek már parasztok, csak földesurak, ipari tőkések (farmerek) és bérmunkások. Az általános választójog érvényesítése Angliában ezért jóval inkább szocialista rendszabály lenne, mint bármi, amit a kontinensen megtiszteltek ezzel a névvel." Karl Marx: A chartisták MEM 8. 330. old. E megfogalmazások alapján egyértelműen tévesnek tűnik Szelényi Iván és szerzőtársai álláspontja, amely szerint a marxizmus klasszikusai, a fiatal Marxtól és az idős Engelstől eltekintve "az osztálytól forradalmi és nem választási politizálást vártak. A választási politizálást polgárinak (»burzsoá«) minősítették; a munkásosztály egyetlen helyes érdekkifejezési módjának a forradalmi cselekvést tartották…" Szelényi Iván-Fodor Éva-Eric Hanley: Uo. 58. old.

22 A brit munkások választói magatartásának sajátosságairól lásd Friedrich Engels: Az angol választások (London 1874. február 22.) MEM 18. 467-472. old. A cikk ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a második Reform Bill és a titkos szavazás bevezetése nyomán – először a brit történelemben – két munkás is bejutott a parlamentbe.

23 A német szociáldemokraták első jelentős választási sikereiről lásd Friedrich Engels: Európa munkásai 1877-ben MEM 19. 119-121. old. Engels ezt követően még számos, jórészt 1890-95 közötti írásában elemzi a német szociáldemokraták támogatottságának folyamatos növekedését. A francia parasztság politikai magatartásának változásairól lásd Friedrich Engels: Uo. 130. old.

24 A középrétegek megnyeréséről lásd Friedrich Engels: Bevezetés az "Osztályharcok Franciaországban" 1895-ös kiadásához. MEM 22. 489. old.

A kilencvenes évek az értelmiség identitásának és autonómiájának feladása jegyében teltek el. Az értelmiség saját magát árulta el: önként vette át a piaci kofák és a prostituáltak gondolkodásmódját. Feladta a lényegét adó kritikai gondolkodást, betagozódott a kispolgári rétegekbe, petit bourgois-vá, konformista nyájjá vált, amelyet, mint minden nyájat, könnyű terelni.

1. Az értelmiség árulása

A kilencvenes évek az értelmiség identitásának és autonómiájának feladása jegyében teltek el. Ha a szó eredeti értelmében vett értelmiségiről beszélünk, és nem pszeudo-értelmiségiről (státus-értelmiségi, hivatalnok, intellektüell, másként szólva egy nem termelő szférában tevékenykedő, szűk terület – oktatás, kormányzati információtechnológia stb. – szakértője), akkor az értelmiségi alkotó, alkotással foglalkozó egyén, gondolkodó, igazságkereső ember, aki a világ racionális (tudományos), illetve érzelmi (művészi) megismerésének és elsajátításának szenteli életét. Az igazi értelmiségi tisztában van egyéni megismerő szubjektum-mivoltával, illetve a társadalomban betöltött felvilágosító és felszabadító szerepével. Az igazi értelmiségi a kritikai gondolkodás letéteményese. Az igazi értelmiségi elzárkózik a konformizmustól és a kispolgári gondolkodásmódtól.

A kilencvenes években az értelmiség önmagát árulta el. Önként átvette a piaci kofák és a prostituáltak gondolkodásmódját. A piaci kofa azonnali anyagi sikerre törekszik, arra, hogy minél többet, minél drágábban adjon el, s hogy minél hamarabb megszabaduljon elfekvő árukészletétől. A prostituált ugyanúgy eladja áruját, saját magát – ami egyébként szintén nem nevezhető elsődleges frissességűnek -, s ugyancsak az a célja, hogy azt minél drágábban, minél szélesebb vevőkör számára értékesítse. Sem a kofa, sem a prostituált nem alkotó ember, semmit nem hoznak létre, csak eladnak. Az "értelmiség" a kilencvenes években a szellemi piaci kofák és prostituáltak társadalmi rétegéhez csatlakozott. A tömegfogyasztás előfeltétele a tömegtermék, azaz az uniformizált, vagyis jobbára primitív árucikk megléte – és az "értelmiség" elkezdte boldog-boldogtalanra rátukmálni szellemi mákonyát, hajlongva lesve a stricik – szponzorok, azaz a bankárok, alapítványok, kormánytisztviselők, vagyis mindazok, akik pénzek, adományok, állások felett rendelkeztek, s a játékszabályokat diktálták – minden szavát és mozdulatát, és odaadó lelkesedéssel teljesítette azok legelferdültebb hajlamú kívánságát is.

Az "értelmiség" betagozódott a kispolgári rétegekbe, petit bourgois-vá vált. Az "értelmiség" konformista nyájjá változott, így – mint minden nyájat – könnyű terelni.

Az "értelmiségnek" a 90-es években nem akaródzott alkotni, nem akaródzott remekműveket létrehozni, a remekműveket csak évtizedekkel később ismerik el, gyakran az alkotó halála után, a sikerre viszont itt és most van mindenki kiéhezve. Az "értelmiség" a kilencvenes években elfordult a kritikai gondolkodástól: a kritikai gondolkodást meg szokták torolni, legjobb esetben eltaszigálják az embert a vályútól, rosszabb esetben börtönbe zárják vagy megölik. A kritikai gondolkodás hiányának egyenes következménye viszont a kritikai cselekvés hiánya, azaz az alkotó, a forradalmi, a világmegváltó cselekedetek, az újító cselekvés hiánya. A kilencvenes évek "értelmiségije" természetszerűleg elvesztette a tanító és a felszabadító vonásait. Lakáj módjára, álszenten kezdte lenézni, "hülyére venni" tulajdon népét. A szellem prostituáltjai és kofái átvették gazdáik nézeteit és viselkedését – amint ez oly gyakori szolgáknál és lakájoknál.

A kilencvenes évek "értelmisége" valamifajta "információs", posztindusztriális társadalomban kezdett el hinni, ez jelentette önigazolásának alapját is: azt mondja, már nem függ azoktól, akik a szenet bányásszák, a gyapotot aratják, a gabonát termelik, már egy másik, "magasabb rendű" civilizációt képvisel. A mezőgazdasági termékek azonban nem virtualizálódtak, továbbra is a parasztok termelik meg, méghozzá egyre inkább olyan parasztok, akik a "harmadik világ" hihetetlen nyomorúságában tengődnek. A ruhák sem virtualizálódtak, a gyapotot most is parasztok termesztik és gyűjtik be, a fonalat továbbra is a munkások, takácsok állítják elő, akik ezért tuberkulózist és tüdővizenyőt kapnak fizetségül; a szenet – ami nélkül nincs elektromos energia, következésképpen a számítógépek és a tömegkommunikáció, a kilencvenes évek pszeudointelligenciájának virtuális világa sem működik – most is a bányászok bányásszák – fillérekért, fizetségül még szilikózist is kapnak, s százával halnak meg a mindennapos bányaomlások és sújtólégrobbanások következtében.

A kilencvenes évek "értelmisége" elsősorban parazita réteggé vált, s mint minden parazitán, ellenforradalmi érzelmek uralkodtak el rajta. A valódi baloldaliság kiment a divatból, a forradalom az "erőszak" miatt kiátkoztatott, mintha az ellenforradalom nem lenne erőszakos, mintha a "normális létezésnek" napjainkban, amikor évente az ENSZ adatai szerint 40 millió ember hal éhen, semmi köze nem lenne az erőszakhoz, mintha ez nem a jóllakottak által az éhezők ellen elkövetett tömeggyilkosság lenne.

A kilencvenes évek pszeudoértelmisége senkit nem akar tanítani és felszabadítani: tanítani, felszabadítani csak az alkotók, a zsenik, a próféták, a forradalmárok tudnak; minél többen vannak, annál érdekesebb az életük, annál több értelmet kap létük. A kispolgárok, a szellem piaci kofái és prostituáltjai közgazdasági szempontból nem érdekeltek mások tanításában és felszabadításában: az ő szemszögükből ez a gazdasági konkurenciát növelné, mert mi van, ha egyszer csak a másik kezd eladni és nem én? Mert mi van, ha a másik tetszik meg a stricinek, engem meg lapátra tesznek?

Már a szovjet időkben is szemmel látható volt "értelmiségünk" megvásárolhatósága, a hetvenes-nyolcvanas években az "értelmiség" meleg szavakkal magasztalta a párt és L. I. Brezsnyev "bölcsességét" – pedig ekkor már nem álltak géppisztolyos NKVD-sek a hátuk mögött, senki nem kényszerítette őket, csak jól megfizették. A kilencvenes években azonban a megvásárolhatóság már illetlen formát öltött: ugyanazok, akik a "kommunizmusban" a kommunistákat dicsőítették, az antikommunisták idején egy szempillantás alatt a kommunizmus elszánt ellenségeivé váltak. Elegendő csak P. Sz. Gurevicset megemlíteni, aki a hetvenes-nyolcvanas években a miszticizmust, a neofreudizmust és a pravoszláv perszonalizmust "leplezte le", s dicsőítette a marxizmust, a kilencvenes években már a miszticizmust, a neofreudizmust és a pravoszláv perszonalizmust magasztalta az egekig, s magasról tett a marxizmusra. D. A. Volkogonov még a 80-as években is ideológiai útmutatásokat írogatott a GlavPU¹ számára és a "Junoszty" magazin lapjain kelt ki azok ellen, akik a Szovjet Hadsereget "rágalmazták", a 90-es években viszont már a "kommuno-fasizmus" elleni harc számára fogalmazott meg útmutatásokat, s antihistorikus "munkákat" írogatott, amelyekben Lenint és Trockijt démonizálta. A. Sz. Cipko a hetvenes években még a marxizmus elméletéről értekezett könyveiben – mellesleg nem túl magas színvonalon, még Lenin műveinek címével sem volt tisztában -, a nyolcvanas években a Központi Bizottság tanácsadójaként tevékenykedett, a kilencvenes években pedig, nem sokkal azután, hogy gyönyörű lakáshoz jutott a KB-tagok számára fenntartott házban a Dimitrov utcában – erre a házra a kilencvenes évek elejének előjogok elleni kampánya során tett szert -, azonnal a kommunista párt, Marx és Lenin ádáz ellenfelévé vált.

A kilencvenes évek "értelmisége", miután a pénzzel és hatalommal bírók érdekeit kiszolgáló réteggé vált, arra sem figyelt fel, hogy az általuk kiszolgált pénzemberek és hatalmasságok egyre ostobábbak, esztétikai téren egyre igénytelenebbek lettek. Sztálin még megtehette, hogy felhívja Paszternákot és megkérdezi tőle, hogy Mandelstam valóban nagy költő-e, Kennedy még megkérhette, hogy ugyan magyarázzák már el neki, miért is kiemelkedő balett-táncos Béjar ("de csak úgy ám, hogy én is megértsem"). Luzskovnak azonban hiába is bizonygatnák, hogy a szobrász és festő Cereteli egyszerűen borzalmas. Margaret Thatcher számára képtelenség volt bebizonyítani, hogy a cyberpunk a nyolcvanas évek Amerikájának egyik legjelentősebb irodalmi irányzata, minden, ami a "punk" szóval kapcsolatos, ösztönös osztályellenszenvet vált ki az öreg Maggie-ből. Annak érdekében, hogy a pénzemberek és hatalmasok igényeit kielégítsék, meg kell felelni ízlésviláguknak, annak érdekében viszont, hogy valaki megfeleljen az ízlésviláguknak, Zurab Ceretelihez, vagy Sidney Sheldonhoz kell hasonlóvá válni, vagyis középszerűnek kell lenni, vagy azzá kell válni.

2. A középszer diadala

A kilencvenes évek a középszer tehetség fölötti győzelmét hozták. A tömegkultúrát, amelyet az értelmiség a hatvanas, hetvenes, de még részben a nyolcvanas években is mély megvetéssel kezelt, egyszer csak egyenrangú kultúrának kiáltották ki, ami teljesen kiszorította a valódi kultúrát, mert a tömegkultúra, tulajdonképpen a reklámkultúra jól eladható – mégpedig azért adható el jól, mert a "középosztály" primitív ízlését célozza meg; a tömegkultúra a "középosztály" autentikus kultúrája. A kultúra azon területeit, amelyek a valódi kultúrán belül nem rendelkeznek távolabbi múlttal, a kilencvenes évekre egyszerűen megsemmisítették. Az első áldozat a film és a rockzene. Mind a mozi, mind a rockzene művészeti ágként nem oly rég nőtt ki a tömegkultúrából: a mozi a húszas évek táján szakadt ki a "tömegkultúrából", de csak az ötvenes évekre vált önálló, komoly és valódi művészeti ággá. Ekkor alakult ki a "keleti blokkban" a poszt-sztálini mozi a szovjet, magyar, lengyel és csehszlovák filmiskolákból, másrészt pedig az olasz neorealista film ekkor foglalta el ismert helyét a nyugati filmművészetben. A rockzene csak a 60-as évek második felére vált komoly, eredeti művészetté a keleti régióban.

Napjainkban a mozi már nem létezik, most már csak movie-k vannak. Ez már nem művészet, a show businessbe tartozik. A kilencvenes években nem létezhetne egy Fellini vagy egy Tarkovszkij: sem a show-hoz, sem a businesshez nincs semmi közük, nem eladhatók. […]

A szabványszerűen elbulvárosodott, nyíltan másodvonalbeli, elviselhetetlenül unalmas, elviselhetetlenül alantas, elviselhetetlenül szentimentális "Titanic" szégyenteli története egyfajta szimbólum. A film mint művészeti ág halálának szimbóluma. Az ilyen jelzésértékű jelenségek elszaporodtak a kilencvenes években: példa erre a "korunk klasszikusaként" és a filmművészet csúcsaként ünnepelt, igazán szánalmas és másodvonalbeli film, az Ötödik elem, amely legjobb esetben is a 10-12 éves közönség számára készülhetett, vagy az elképesztően színvonaltalan Párizsi titkokért a Becsületrenddel (!) kitüntetett és teljes mértékben leépült Eldar Rjazanov.

A kilencvenes években mindent, ami a művészethez kapcsolódott, de nem volt köze a giccshez, a show-businesshez, gettóba zártak.

A kilencvenes években nem létezhetne sem a Doors, sem Janis Joplin, sem King Crimson. Ezek az alkotók túlzottan ellenzékiek lennének. Nem lennének politikailag korrektek. Túlzottan filozofikus beállítottságúak. És végül: illetlenül sötéten látják a világot. A rockélet teljes visszafejlődését jól illusztrálta a Woodstock harminc évvel későbbi megrendezésére irányuló próbálkozás: az együttlét, a szerelem, a zsenik találkozása és a világkörforgással való egyesülés ünnepe helyett egy félrészeg, bekábszerezett, jóllakott és önelégült yuppiekból, s azok gyermekeiből álló tömeg előtt hétköznapi showműsor kerekedett. Nem is figyeltek oda igazán a zenére, nem érdekelte őket, hogy épp ki játszik és miről énekel, nem is számít már – nem a hatvanas években vagyunk, egyedül azzal voltak elfoglalva, hogy most egy "történelmi" esemény részesei lehetnek – a woodstocki sárban dagonyázhatnak.

Gettóba zárják mindazokat, akik utolsó erejükkel próbálnak ellenállni a kommercializálódás és a zenei primitivizmus hullámának, akik meg akarják őrizni a rockzene eredeti szellemét, legjobb esetben "díszzsidókká" kiáltják ki őket, rájuk ragasztják a "sztár", az "érdemes művész", az "élő legenda" és a "nemzet büszkesége" címkéket, az angol királynő és az USA elnöke örömmel ráz velük kezet, és nyújt át nekik egy oklevelet arról, hogy "az írás felmutatója a rock-gettó judenrath-jának tagja".

Az elmúlt évtizedekben kitalált és kidolgozott mechanizmusok segítségével a pénzzel rendelkező réteg megtanulta ártalmatlanítani az alkotókat, a művészeket, a valódi értelmiségieket. Az USA-ban, mint az közismert, a "művészek gyilkosainak" szerepét Hollywood és a TV tölti be. Amint feltűnik a láthatáron egy tehetséges regényíró, Hollywood és a TV nagy pénzekkel rögtön elcsábítja forgatókönyv-írásra. És ezzel a tehetség meghalt. Ugyanez történik a költőkkel, őket a popzene feneketlen gyomra nyeli el.

Érdekes megfigyelni, hogyan reagál erre a kilencvenes évek amerikai pszeudo-értelmiségi középszere, amely "művésznek" tartja magát. Mivel Hollywood és a TV csak azok iránt érdeklődik, akik képesek magával ragadó történettel és jellemábrázolással rendelkező prózát alkotni (olyat, amely pontos kritériumokkal rendelkezik, és amelynek a minőségét a híres előképekkel történő összehasonlítás alapján meg lehet határozni), a tehetségtelen írók, akik nem képesek ilyen összetett munkára, történet nélküli, szereplőktől megfosztott, "automatikus" stb. műveket termelnek, s azzal nyugtatják magukat és azt próbálják elhitetni a környezetükkel, hogy ez a fajta próza az "egyetlen kortárs próza", amely képes tükrözni a korszellemet. Hasonlóképpen viselkedik a középszer a költők esetében is. Akik a poétikai tradíciók keretein belül képtelenek érdekes műveket alkotni (példának okáért napjainkban egyáltalán nem könnyű eredeti, rímbe szedett, nem epigon verseket írni, különösen, ha bonyolultabb versformákról van szó – próbálják csak ki például a Spencer-strófát!), a középszerűek a minimalizmusba és a szabad versbe menekülnek, azt állítván, hogy csak ezek a versek korszerűek, csak ezek képesek tükrözni a "mai kor szellemét". Valójában ezek mögött a "teoretikus manifesztumok" mögött a tehetségesebb kollégákkal szembeni irigység áll.

A nyolcvanas években ezek az emberek még fanyaloghattak, lesajnálhatták és mószerolhatták a szerencsésebbeket, akiket befogadott Hollywood és a pop-élet "megvehetőségükért" és hogy elmentek az alacsonyabbrendű "tömegkultúrába". A kilencvenes években ez már lehetetlen volna: ők maguk nyilvánították a "tömegkultúrát" igazi kultúrának, ők kiáltották ki az eladhatóságot a siker, a sikert pedig a tehetség jelének.

A kortárs (a szó legtágabb értelmében vett) művészek iránt megnyilvánuló társadalmi érdeklődés megcsappanása a társadalom bosszúja a középszerért. Miért fizessen valaki egy középszerű filmért, miért nézze meg, ha a vak is látja, hogy ilyen színvonalon ő maga is tud filmezni? A középosztálybeli amerikaiak tízezerszámra ragadnak videokamerát és forgatnak pornófilmet, melynek ők maguk a főszereplői, majd cserélgetik is ezeket. Miért ne, hisz' ez tényleg érdekesebb, mint egy hasonló, színészekkel elkészített produkció, akikkel az ember soha nem találkozik, nem úgy, mint a szomszéddal.

A középszer diadala a politikai életben is megjelent. A kimagasló politikai egyéniségek helyét színtelen, szürke, szánalmas emberkék vették át. Elég csak ránézni például Robin Cook vagy Jamie Shea arcára ahhoz, hogy eszünkbe jusson egy pszichopatológiai segédtankönyv, vagy legalábbis Max Nordau Elfajzás című könyve. Clinton elnök úr orális szexbotrányának köszönhetően kerül be a történelemkönyvekbe. Hát ez nem hasonlítható Kennedyhez, a maga kubai válságával, vagy Roosevelt "New Deal"-jéhez és a második világháború megnyeréséhez. Clintont, ellentétben Roosevelttel vagy Kennedyvel, azért nem akarja senki sem megölni, mert Clinton senkinek sem kell. És az egymástól megkülönböztethetetlen, jellegtelen európai politikusarcok – egyéniségüktől megfosztott, egymással bármikor felváltható emberek… Az orosz politikai vezetők vásári alakok – kezdve a tökfilkó Csernomirgyinnel, akinek az egyetlen értékelhető lépése a "mi a legjobbat akartuk, de végül csak az lett belőle, mint mindig" aranyköpés megfogalmazása volt, egészen a kezdetben zavarodott elméjű, majd később dementálódott Jelcinig, aki Leonyid Iljics Brezsnyev "második kiadása" volt, a zsirinovszkijokhoz és zjuganovokhoz hasonlókról nem is szólva.

Az "értelmiségi elit" szemernyivel sem jobb. Mélyen tisztelt közgazdászaink csúfosan elbuktak a kilencvenes években, teljes inkompetenciáról tettek tanúbizonyságot. Nagytiszteletű szociológusaink hasonlóképp buktak el a kilencvenes évek választásai kapcsán, amikor prognózisaikban Lukasenko és Kucsma megrendítő vereségét vetítették előre a belorusz, illetve ukrán elnökválasztásokon, s egyúttal az NDR² és az "Orosz demokratikus választás" győzelmére tettek a kommunisták ellenében az oroszországi parlamenti választásokon…

Egyébként a nyugati közgazdászok sem mutattak jobb teljesítményt. Senki nem volt képes sem előre jelezni, sem értelmes magyarázatot adni arra, hogy mi okozta a mexikói, majd később az ázsiai, az orosz, az argentin pénzügyi válságot…

Csak a középszer diadalittas tobzódásának köszönhetően jelenhetett meg és arathatott sikert a Francis Fukuyama-jelenség, és az általa megfogalmazott "történelem vége" koncepció. Időben felidézni a filozófiatörténeti egyetemi kurzust (jelen esetben Hegelt), sebtiben a liberalizmus dicsőítésének középpontjába helyezni a hegeli ideologémát (menet közben senki még csak észre sem vette, hogy Fukuyama nem csak Hegeltől lopott, hanem Hitlertől is plagizált, amikor meghirdette az Ezeréves Birodalmat, ezúttal a Liberálisat!), s learatni a "kiemelkedő filozófusnak" járó babérokat a semmiért – mindez még a nyolcvanas években is elképzelhetetlen volt. Ez még az "új-jobboldali filozófusoknak", az önreklámozás mestereinek sem sikerült. De mindegy is, hogy a Fukuyama által meghatározott összes posztulátum érvényét vesztette a kilencvenes években – már nevet szerzett, Fukuyamával már az összes egyetemen mint "élő klasszikussal" foglalkoznak. Viszont igazi filozófusokat törölnek az egyetemi kurzusokból: Mexikóban Marxot, az USA-ban és Franciaországban Hegelt, Kanadában Gramscit, Dániában Unamunót és Sartre-ot…

3. Nárcizmus, hedonizmus, Disneyland

A kilencvenes években a művészet elvesztette szociális jelentőségét, s mindez a művészeknek, az "értelmiségieknek" a teljes egyetértése mellett történt. A múltba süllyedtek a filozófiai regények, a társadalmi témájú filmek, a lázadó költészet, a politikai rockzene, a freskó jellegű és a pszichedelikus festészet, a pszichedelikus tánc, mindaz, aminek társadalmi-politikai orientációja volt mint az ellenkultúra részének és örökségének. A "művész" bezárkózott személyes problémáinak világába és számos komplexusának kezelésébe, illetve azok kultiválásába. Beköszöntött az individuum ünneplésének, a polgári "tucat-én" gátlástalan önreklámozásának, a nárcizmusnak a kora. A figyelemfelhívásra és a potenciális szponzoroktól történő pénzszerzésre irányuló állhatatos – bár gyakran hiábavaló – próbálkozások végigkísérik a kilencvenes évek "művészeinek" mindennapjait. A tehetség és a fantázia hiányát az önimádat kompenzálja. A semmiről sem szóló próza közeli rokonságban van a saját test iránt érzett szerelemről szóló prózával. Egy ilyen remekművet mutatott be "elég volt, feladtam!" felkiáltás kíséretében A. Agejev, a Znamja című folyóiratból: a szerzőnő hosszasan ecsetelte, hogy miképpen borotválja le édesapja borotvájával a szeméremdombját; istenem, kit érdekel?

Miután a művészet elveszítette társadalmi jelentőségét, egyrészt a közönsége fogyott el, kiesett a társadalomból, a mai világban feleslegessé és szükségtelenné vált, másrészt pedig játékszer lett belőle. Nagyon is árulkodó az "értelmiségünk" körében oly népszerűvé vált "Homo ludens", valamint Huizinga meg nem értettsége, az irányú figyelmeztetésének figyelmen kívül hagyása, hogy a játék már a morál hatókörén kívül esik. Azzal azonban, hogy a "művész" a művészetet játékká változtatta, a kilencvenes évekre a művészetnek és a "művésznek magának" az értéke rohamosan csökkent. Mind maga, mind az általa létrehozott "termék" a játékbolt polcainak árujává vált, amely szándékosan veszélytelen, és könnyen felváltható egy másikkal.

A Rendszer számára ez a fajta "művészet" már nem jelent veszélyt. Következésképp az ilyen "művész" már nem rendelkezik gondolatokkal, azaz elveszítette Művész mivoltát. A "művészt" már nem akasztják fel, mint Rilejevet, nem lövik főbe, mint Lorcát, vagy Joe Hillt, nem végzi guillotine alatt, mint André Chénier, nem fejezik le, mint Morus Tamást vagy Walter Raleigh-t, nem verik halálra egy stadionban, mint Victor Jarát, nem dobják bele a tengerbe helikopterről, hogy megfulladjon, mint Otto René Castillo-t, nem lövik le, mint Lennont, vagy Courtiert, nem mérgezik meg, mint Santaille-t, vagy Li Jüt, nem vetik táborba, mint Mandelstamot vagy Desnost, nem égetik meg máglyán, mint Szervét Mihályt, vagy Avvakum protopópát, nem hal meg a harctéren, mint Xavier Ero, vagy José Martí, nem nyúzzák meg elevenen, mint Imadeddin Nesimît. Senkinek sincs rá szüksége, mert senki sem fél tőle. A hatalom csak azokat tiszteli, akiktől fél. Mivel a tevékenységét a játék körébe helyezte, a kilencvenes évek "művésze" a Hatalom játékszerévé vált. Csak az maradt meg, hogy hangosan és hisztérikusan mulatozzon, és hogy a Hatalom által elfogadott játékot játssza.

A kilencvenes évek a hedonizmus dicsőítésének idejévé váltak. Mindössze három pszichokulturális embertípus létezik: a filiszter, a bohém és az alkotó (alkotó személyiség). A kilencvenes években Nyugaton is, nálunk is a filiszter és a bohém egyesült. A bohém elfogadta a mindennapi világ értékrendjét, a mindennapi élet pedig átitatódott a bohém életformával. A "művész" megtanulta, hogyan kell összeharácsolni a pénzt a "projectre", és miután megvalósította azt – hogyan lehet az életet egy grandiózus partivá varázsolni, mértéktelen mennyiségű fűvel, kajával és szexszel -, a "project" megvalósításáért kapott pénzen sokáig elélhet munka nélkül. John Milton, aki képtelen lett volna nem megírni az Elveszett Paradicsomot, vagy Puskin, akinek "a toll hívja a kezét", ezt képtelen lett volna megérteni.

Természetesen mindez csak a társadalomban felgyülemlett felesleges pénz segítségével valósítható meg. Ezt a felesleget pedig, mint az közismert, a "harmadik világgal" történő egyenlőtlen csere biztosítja. Azért engedhetik meg maguknak a tehetségtelenek, hogy tehetségtelen "művészi" produktumok ezreit ontsák magukból, amelyek egyébként senkinek sem kellenek, aztán belőhessék magukat, mert valahol Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában (és mellesleg Oroszországban) gyerekek tízezrei halnak éhen. A világ "középosztálya" a kilencvenes évekre filiszterekből és bohémekből álló monolit tömbbé vált, egy egységes, oszthatatlan LSD-galéria-pódium-TV-show-szex-turista-szado-mazo-klub lett belőle.

Innen eredeztethető a művészeti közeg fasizálódása is. A fasizmus a Rendszer számára veszélytelenné vált. Pinochet Chilében senkinek a tulajdonát nem sajátította ki, éppen ellenkezőleg, visszaadta az Allende idején kisajátított javakat. A fasizmus a megengedhetőség határán mozgó játékká lett. Ez a játék a figyelemfelhívás, azaz a piacon való eladhatóság legbiztosabb módja, amikor túl sok a konkurens. A fasizmus a mainstream része lett, amelynek a motoros bandák, homoszexuális balettek és a szado-mazochista klubok SS-szerű megtestesülési formái. Hitler emberarcúvá tétele Feszt és Szokurov által nem más, mint a polgári demokrácia és a fasizmus politikai amalgámjának egy országon belüli kulturális megvalósulása. Vagy vegyük például Perut, ahol a parlamenti demokrácia 600 ezer indián falvait semmisíti meg, ezzel földönfutóvá teszi őket, s 80 ezret elpusztít közülük, vagy Törökországot, ahol a parlamenti demokrácia 3 millió kurd lakhelyét rombolja le, földönfutóvá teszi őket, 200 ezret el is pusztít.

A játszó – hedonista és narcisztikus – "művésznek" esélye sincs arra, hogy ugyanolyan közönségre tegyen szert, ugyanolyan odaadást, ugyanolyan tiszteletet vívjon ki magának, mint a társadalmi művész, aki lázadó, próféta és "felesküdött költő". Mindez a sandinista Nicaraguában a költészet felvirágzásában, a Cardenal, García Marquez és Guayasamín iránt megnyilvánuló össznépi szeretetben érhető tetten, Timor partizánjai a földalatti színházak költőihez és színészeihez mint istenekhez imádkoznak, Kolumbia dzsungeleiben az ellenállás dalnokai számunkra elképzelhetetlen tisztelettel és megbecsüléssel bírnak a fegyveres "campesinos" körében. Abban a világban, ahol adják-veszik a "művészt" – és mindezzel ő maga is egyetért -, művészként nincs jövőjük. A "művész" – áru, sorsát (valamint értékét) a vásárló határozza meg, a vásárló pedig a jelenlegi nyugati társadalomban egyre jobban szereti az egyszer használatos dolgokat.

Ebből is fakad a nyugati ember vonzódása a nyelvfilozófiához mint teljesen veszélytelen, politikai szempontból teljesen steril filozófiához. Ha az ember és a társadalom helyett a nyelvet és a textust (pretextust) tanulmányozzuk, akkor fogalmilag kizárható, hogy bárki tulajdoni érdekeit is sértsük. Napjainkban a nyelvfilozófia – a XVI-XVII. századi skolasztikához hasonlóan – a gyávák menedéke. Nem véletlen, hogy a nyelvfilozófia, a skolasztikához hasonlóan a szövegértelmezésért bolondul, nem pedig a gyakorlati, tapasztalati elemzésért: a cselekvés, a gyakorlat megvalósíthatatlan mások érdeksérelme nélkül, a cselekvés kezdettől fogva gúzsba kötött, ezért az, aki a cselekvést elemzi, szükségszerűen gúzsba van kötve, hiszen vagy a győztesek szemével nézi a világot, vagy a vesztesekével, de még ha csak az oldalvonal mellől szemlélődik, akkor is kénytelen beismerni, hogy vannak győztesek és vesztesek, s ez már önmagában is sérelmes az egyik félre nézve. A textusért nem annak értelmezője, hanem a szerző visel felelősséget. Arról nem is beszélve, hogy az egzegézis nem alkot intellektuális tartalmat, csak az adottak rekombinációját végzi el, míg a tapasztalat általánosítása és elemzése, a cselekvés az, amely új intellektuális tartalmak létrehozását jelentheti. A tapasztalat és a cselekvés olyan jelenségek, amelyek az intellektualitás előttiek, azon kívüliek, és természetesek.

Innen ered a nem-klasszikus filozófia iránt megnyilvánuló érdeklődés. Ez különösen olyan "művészek" és "értelmiségiek" között terjedt el, akik "baloldali", vagy "baloldalias" ruhákkal takaróznak. Ez egyébként éppen olyan figyelem-felhívási próbálkozás, mint a fasizmussal való játék. Ilyen és hasonló "művészek" és "értelmiségiek" mindig is voltak, de az elmúlt évtizedekben a valódi, nyugati baloldal "plüss-", vagy "sikkes baloldalinak" ("silly"), vagyis nem igazi, nem valódi, játékbaloldalinak nevezte el őket. A "sillyk" különösen szeretik Deborah-t, mivel ő elméletileg "alapozta meg" a politikai harc értelmetlenségét, jóval megelőzve ezzel Fukuyamát, csak más, pszeudo-marxista nyelven, és bejelentette az Ezeréves Liberális Reich megdönthetetlenségét, valamint Foucault-t, aki elszántan és kényszeresen tanulmányozta a pszichoszociális patológiát és határjelenségeit, úgymint például az őrültséget, amely állítólag "antiburzsoá" jelenség. Titokban természetesen a "sillyk" is elismerik, hogy az őrültség egyáltalán nem antiburzsoá jelenség, sőt, nincs is osztályjellege. Antiburzsoá, következésképp a burzsoáziára veszélyes, vagyis azokra, akik a burzsoá társadalomban ezzel foglalkoznak, csak az lehet, ami (aki) feltételez egy, a burzsoával konkuráló szociális projektet, s új utópiát alkot. Ezért a burzsoáziától represszió jár. Az őrület pedig megengedett. Az őrültség nem bűncselekmény, csak betegség. A forradalmat ki lehet kiáltani bűncselekménynek, a betegséget nem.

4. A posztmodern, a politikai korrektség, a tömegkommunikáció türannisza

A kilencvenes évek a posztmodernizmus uralmának jegyében teltek. A "kilencvenes generáció" azért fordult el a filozófiától, mert egyfelől képtelen volt a klasszikus és posztklasszikus filozófiai szövegek megértésére, másfelől pedig félt a valóság megváltoztatásáért folytatott harctól. A kilencvenes évek "értelmisége" azért fogadta a posztmodernt oly hangos ünnepléssel, mivel abban saját intellektuális középszerűségének, alkotásra való képtelenségének, politikai gyávaságának, szociális megvásárolhatóságának igazolását látta: az ontológia, a racionalitás és a filozófia általános lényegének posztmodern "elutasítása" "felmentést adott" a tudományos világlátás, a világ tudományos megismerése, és a filozófiai örökség megértése alól. Ezt V. Terin fogalmazta meg zseniálisan a Kortárs művészeti központban tartott előadásában: "most már nem feltétlenül kell Kantot, Hegelt, Marxot olvasni – most már elég engem, Terint olvasni". A művészet megismerő, profetikus és didaktikus funkciójának posztmodern tagadása "igazolta" a tehetségtelenséget, s lehetővé tette, hogy a hagyományos műalkotás létrehozását a végtelen "tevékenykedés" váltsa ki, amely magára a tevékenység folyamatára irányul; a racionális cselekvés posztmodern "idejétmúlttá" nyilvánítása (amennyiben az "eredmény nem feltétlenül esik egybe a tervezettel", illetve "a megváltoztatandó ellenáll minden megváltoztatási kísérletnek") "igazolta" a represszióktól való félelmet. A narcisztikusok és a hedonisták nem csak a haláltól, kínzástól, illetve börtöntől, hanem a kényelem hiányától és a változatos élvezeti források elvesztésétől is félnek – hogy élhet valaki LSD vagy bidé nélkül? A posztmodern "egyenjogúvá tette" a művészetet és a giccset, a komolyat és a komolytalant, a jobbot és a balt, az alkotást és a rombolást, a realitást és az illuzórikusságot s ez "igazolta" az "értelmiség" megvásárolhatóságát és átalakulását a meglehetősen primitív hedonista "középosztálybeli" igények kielégítésére szolgáló gépezetté.

A posztmodern társadalom A. Moll "mozaikkultúrájának" megvalósulása: a társadalom kis csoportokra bomlott, ahol minden egyes csoportnak megvan a maga szánalmas "géniusza", megvannak a maga neofitái – akik még szánalmasabbak -, a maga minőségi kritériumai, a maga morálja, a maga divatja. A posztmodern társadalom már képtelen totálisan (az egészre kiterjedően) cselekedni, védtelen a hatalmat birtoklókkal szemben, a mikrocsoportok képtelenek egyesülni, csak nagy nehézségek árán képesek az egymás közötti interakcióra, mivel titokban ellenségesen viseltetnek egymás iránt és nincs is egymásra szükségük. A posztmodern a magányosok világa. A posztmodern társadalom-elképzelés a teljes atomizációra törekszik, a jóllakottak kívülről sokszínűnek tűnő, ám intellektuálisan korlátolt egyenlőségét tűzi ki célul (E. M. Forster "A gépezet leáll"-ja). A posztmodern legnagyobb, kínosan őrzött titka az, hogy politikai szempontból rendkívül hasznos az uralkodó elit számára: az elit konszolidációja megtörtént, az elit leszerződött és a végletes racionalitás jellemzi; tulajdonnal rendelkezik, haszonra tesz szert, megszervezi a világtermelést és a világban lezajló politikai folyamatokat. Az elit szükségszerűen konzervatív (stabilitás nélkül nincs haszon), nem játszik posztmodern játékokat, rideg öltönyben jár, gyermekeit klasszikus nevelést adó magániskolában taníttatja, amelyre a XIX. századi nádpálcás fegyelem jellemző, Cézanne-képeket vásárol, nem pedig Carl André installációit, Beethovent hallgat a Carnegie Hallban, nem pedig Michael Jacksont valamelyik stadionban stb.; a posztmodernt az elit erőlteti a középosztályra és az alacsonyabb rétegekre, mert az atomizált közösség veszélytelen, nem tudja az elit tulajdonát elvenni, következésképpen a hatalmát sem.

Azért, hogy a mozaikkultúra ne forduljon egy mindenki által és mindenki ellen vívott nyílt háborúba, elengedhetetlen a politikai korrektség. A politikai korrektség kiváló meghatározását adta Paco Rabano, miszerint ez a "vágóhídra hajtott birkák erénye".

A társadalmi konfliktus szövetségesek keresésére sarkall, a globalizáció felé húz, és mint minden ilyesfajta konfliktus, a mozaikkultúra méhsejtjeinek összeütközéseivel kezdődik, valamint az osztály és faji konfliktussá fejlődés rémével fenyeget. Amennyiben a konfliktus során felszínre kerülnek az egyre általánosabb ellentétek és hasonlóságok, az alapvető ellentétek és hasonlóságok mentén megindul a szövetséges blokkok kialakulása. A politikai korrektség a stabilitást azzal biztosítja, hogy ignorálja a másikat; a lustaság és a mozaiktársadalom másik sejtje megértésére vonatkozó akarat hiánya az összehasonlítás kikerülésével teszi lehetővé a konfliktus elkerülését, s teret ad a narcisztikus önmagasztalásnak. Ahogyan azt Christopher Higichens megjegyezte, a politikai korrektség nem tanított meg senkit a másság tiszteletére, mindenki fél a másiktól, és ebbéli félelmében inkább nem érdeklődik a másik iránt. Higichens a politikai korrektség uralmát "Ezeréves Énnek" nevezte (már megint a Liberális Birodalom!).

A politikai korrektség garantálja a középszer magasabb státusát a mozaiktársadalom sejtjeiben: a tehetségnek az iparostól a géniuszig terjedő hierarchiája (Bulgarintól Dosztojevszkijig) összehasonlítás útján épül ki. Ha elkerüljük az összehasonlítást, akkor a hierarchia is elvész. Bárki kikiálthatja magát "művésznek" vagy "zseninek", a "zsenialitás" egyfajta bejelentés jellegét ölti, egy "áramlat" vagy "iskola" létrehozásához elegendő egy két-három fős baráti társaság.

A posztmodern társadalomban a tömegkommunikáció csendőrré és cenzorrá válik. Azzal, hogy a tömegkommunikáció támogatja a stílusok és csoportok látszólagos sokféleségét, információtúltengést teremt, amelynek következtében, mint azt a pszichológusok és pszichiáterek egybehangzóan állítják, blokkolódnak a magasabb rendű pszichológiai (érzelmi, intellektuális, alkotó) képességek. A "tömegkultúra" lesz az egyedül elfogadható, nem csak azért, mert ránk erőltetik, hanem azért is, mert a befogadása nem megerőltető. Az információval túlterhelt elme ellenáll minden olyasmi befogadásának, aminek a megértése komoly intellektuális, illetve emocionális erőfeszítést és ráfordítást igényel.

A tömegkommunikáció a kilencvenes években sikeresen kiszorítja a világképből a hatalommal rendelkezők számára előnytelen információt, egyúttal primitivizálja a valóságképet, primitivizálja a befogadót mint személyiséget, primitivizálja az általában vett ízlésbeli és morális kritériumokat is. Ilyen módon kényszerített a Monica Lewinsky-botrány százmilliókat más magánéletébe történő beleavatkozásra, ugyanakkor az "elektronikus világképből" kiszorította az előnytelen valóságot: a kolumbiai partizánháborút és az USA légierejének szerepét ebben a háborúban; a Giuliani polgármesterhez köthető, rasszista rendőri terrorral szembeni New York-i milliós meneteket; az USA kormányának a "teamsterek" (kamionsofőrök), az egyik legerősebb szakszervezet szétverésére irányuló próbálkozásait stb.

A kilencvenes évek tömegkommunikációjának türannisza a kritériumok elvesztését vonja maga után: a posztmodern gondolkodás nem tud magyarázatot adni arra, hogy a fasiszta szimpatizáns Tudjman, vagy az iszlám fundamentalista Izetbegovic mitől "jó", és miért "szörnyeteg" a szocialista Milosevic. A kilencvenes években nem is kell megmagyarázni semmit – elég csak kikiáltani. Ennek következtében a tömegkommunikáció kulturális galériájának első soraiban a legveszélytelenebbek találhatóak: a próza területéről például Viktor Jerofejevet említhetjük, akinek szövegei még csak köszönőviszonyban sem állnak az irodalommal, vagy Pelevin Csapajev és a pusztáját, amely történetesen a "pangás időszaka" tömegkulturális "slágerének", a Danyilov brácsás című regényének³ pontos, morális szempontból talán egy kicsit lerontott másolata stb. A kilencvenes években nem csak a minőségi kritériumok hiányáról, hanem az alkotói tevékenység mibenlétének, rangjának figyelmen kívül hagyásáról is beszélhetünk: a bírálóknak külön szakvéleményre van szükségük annak megállapításához, hogy Avgyej Ter-Oganyjan művész-e, és akciója valóban művészeti aktusnak tekinthető-e; másrészt viszont senki nem követel Prigovtól arra vonatkozó bizonyítékot, hogy amit ír, az valóban költészet-e, elvégre a rossz vers, vagy a semmilyen vers még nem nevezhető költészetnek.

A kilencvenes évek tömegkommunikációja ördögi tempóval diktálja a szabványok, nevek és divatok megváltoztatását. Folyamatosan változnak az egynapos "stílusok" és a "művészek". A "művésztől" folyamatos megújulást várnak el, ezt követeli tőle a piac, a reklám, ráadásul ez a követelmény mechanikus és formális, az esztétikai és a minőségi, azaz a lényegi szférán kívül esik. A kilencvenes években az "után" kifejezés a "jobb" értelmét veszi fel, vagyis ha Jevtusenko Byron után ír, akkor ebből az is következik, hogy jobb is.

A tömegkommunikáció türannisza a maga teljességében a II. jugoszláv (koszovói) háború idején volt érzékelhető. Az I. jugoszláv háborút sem véletlenül nevezték "posztmodern" háborúnak, ám a második megmutatta a posztmodern "kulturális közösség" tömegkommunikációtól való totális függését. Ez a tömegkommunikáció a hatalommal rendelkezőktől függ, és még csak nem is leplezi agymosógép szerepét. A NATO légiereje módszeresen semmisítette meg a jugoszláv távközlési eszközöket, mert azok nem a NATO ellenőrzése alatt álltak, és nem a "helyes" információkat sugározták – erről teljesen nyíltan beszéltek. Ismert amerikai professzorok arról panaszkodtak, hogy senki nem hajlandó megjelentetni a NATO-t kritizáló cikkeiket, a TV-k pedig azonnal elzárkóznak az interjúktól, amint kiderül, hogy a kérdezettek nem támogatják a jugoszláviai háborút. A posztmodern pszeudoértelmiség viszont egyként R. Barthes-t kezdte idézni, azt ismételgetve, hogy "minden diszkurzív rendszer egyben egy előadás, egy show", pedig a jugoszláv példa éppenséggel cáfolja a Barthes által mondottakat, mert itt a show (játék) likvidálása történt. Ez azt is példázza, hogy az egyik diszkurzív rendszer megsemmisíti a másikat, és nem a Barhtes-i, nyelvészeti értelemben, nem a "dialógusban megjelenő agresszió" által, hanem rakétákkal és bombákkal, a dialógus megszüntetésével, monológot erőltetve a résztvevőkre. Mind az I., mind a II. jugoszláv háború végső soron gazdasági okok miatt tört ki: az uralkodó Jugoszláv Szocialista Párt elzárkózott a kollektív tulajdon privatizációjától és megtagadta a nyugati tőkétől a jugoszláv ipar felvásárlásának lehetőségét (egész Jugoszláviában a gazdaság mindössze 7%-a került privatizálásra, ez az arány Szerbiában 4% volt). A jugoszláv kormánynak ezt a hozzáállását a kollektív tulajdonnal rendelkezők gazdasági érdekei magyarázzák, akik a Szocialista Párt legfőbb támaszát jelentették, bár ezt a nyugati médiumok egy szóval sem említették, ehelyett előszeretettel démonizáltak egyetlen embert – Milosevicset. Mindez a befogadónak a XIX. századi sötét és műveletlen orosz paraszt szintjére történő tudatos degradálása, aki azt hitte, hogy Napóleon maga az Antikrisztus.

5. A kultúra gettósítása

A kilencvenes évek valódi kultúráját a perifériára szorították, gettóba zárták: ez nem csak a művészetet érintette, hanem a filozófiát, a természet- és humántudományokat is, ez utóbbiakat az egyetemek, pöttöm szakintézetek és kutatóközpontok gettóiba száműzték. A kilencvenes években a humántudományok iskolák tucatjaira, százaira esnek szét, ezeknek az iskoláknak nagy része sem tartja a kapcsolatot a másikkal, legfeljebb a hozzá egészen közel állókkal, ám a kapcsolat ebben az esetben sem konfliktusmentes. Létezik például a posztmarxista európai térségben a "londoni iskola" (a jugoszláv "Praxis" csoportból fejlődött ki), azonban a tömegkommunikáció által bevilágított intellektuális térből kiesik, a mozaiktársadalomnak ezt a kockáját a politikailag ártalmatlan francia "sili" csoport "reprezentálja" – Delez és Gvattari az ő "Vágyukkal" ("Désire"), Lyotard az ő "intenzitásával", Baudrillard az ő "kísértésével". A kilencvenes évek Franciaországában azokat a történelmi iskolákat, amelyek nem palástolták társadalmi elkötelezettségüket, megfosztották a finanszírozási forrásoktól, kiszorították őket a könyvkiadásból és az egyetemekről. Csak azok voltak képesek a túlélésre, akik nem foglalkoztak kényes ügyekkel, akik dokumentumokat adtak ki, s a kommentárok kommentálásával voltak elfoglalva. Egyszóval a történettudomány mint tudomány nem létezik a mai Franciaországban. Csak az áltörténelem, a tehetetlen, módszertanától megfosztott, elbulvárosodott áltörténelem, s a metatörténelem maradt fenn.

A gettósodás visszhang nélküliségre és elaprózódásra ítéli azokat, akik nem értenek egyet a kilencvenes években rájuk kényszerített játékszabályokkal: elszigetelődnek a tömegkommunikációtól, hiányt szenvednek eszközökben és fórumokban, nem is álmodhatnak nagy példányszámokról, kegyetlen harcra vannak ítélve a túlélésért, s csak elvétve találnak egymásra.

A 90-es évek posztmodern világa tételesen akadályozza a teljes körű, valósághű információkhoz való hozzájutást, a posztmodernt megelőző kritikai örökséghez, a valódi kultúrához való hozzáférést. Mindez nem a nyílt tiltás formáját ölti – akkor könnyebb lenne az élet, "mert ami tiltott, az a valódi" -, hanem a túlzott információáramlásét. Azáltal, hogy az érzékelés csatornáit eltorlaszolja a "fehér zaj"; a gettósított oppozíció egyre jobban elszakad, eltávolodik a gyökereitől, csak nagy erőfeszítések árán találja meg a szövetségeseit, de még az elődjeit is. Így az olasz, luxemburgiánus nézeteket hirdető "Socialismo Revoluzionario" teoretikusát megrázta, amikor tőlem megtudta, hogy a XX. században számtalan olasz marxista filozófus létezett, mivel csak Gramsciról tudott, még olyan nevek sem mondtak neki semmit, mint Labriola, Della Volpe vagy Coletti!

Az USA-ban kulturális gettóban – egymástól elszigetelve és lényegében pénz nélkül – találták magukat például azok a balett-társulatok is, amelyek megpróbáltak ellenállni a "balett mainstream"-nek. A hatvanas évek második felében-hetvenes évek elején ezek a társulatok hamar egymásra találtak, és egyesülve, együttműködve – ami azt illeti, még ellentmondások árán is – egészében a "Living Theater" részének tartották magukat. Sikerült rábírniuk a társadalmat arra, hogy észrevegye és elismerje őket. Ez manapság a "középosztály" számára létrejött balett körök és stúdiók elképesztően nagy száma miatt nem lenne lehetséges, ahová a túlsúlyos amerikaiak csak azért járnak, hogy valamivel elfoglalják magukat, fogyjanak egy kicsit, és megőrizzék az alakjukat.

Ám nem csak arról van szó, hogy az "éter túltelített", hanem arról is, hogy a két kultúra elveiben nem összeegyeztethető – az egyik a valódi kultúra, amely az európai tradíció örökösének számít a reneszánsztól és a felvilágosodástól az avantgárdig bezárólag, a másik a "tömegkultúra", amely nem csak az európai és a veszternizált, hanem bármely kultúra szempontjából nézve autochton jelenségnek tekinthető. A valódi kultúra a zsenire, az alkotásra, a kielégíthetetlenségre irányul, a "tömegkultúra" a polgárra, a fogyasztásra és a kényelemre. Ez a kettő képtelen a békés együttélésre, éppúgy, ahogy – az analógiánál maradva – a III. Birodalomban a nácik és a zsidók sem voltak képesek rá.

Ha manapság, a kilencvenes években a "harcmezőt" a "nácik" uralják, akkor természetesen a "zsidóknak" a gettóban a helyük. Ezért, például Oroszországban a "szélesebb közönség" számára ismeretlen a Zabriski Rider című remek folyóirat, s nem véletlen, hogy a figyelemreméltó művész, költő és kiadó, az anarchista Tolsztij szó szerint az oroszországi "kulturális téren" kívül találta magát. Ezért nem kerülhetett egyszer sem a tévéképernyőre, illetve a zenei rádiók adásaiba a ragyogó rock-bárd költő és előadó, Alekszandr Nyepomnyascsij; ezért a "hivatalos költészet" (Voznyeszenszkijtől Vszevolod Nyekraszovig) azon igyekezete, hogy tudomást se vegyen a tomszki illetőségű, kiemelkedő tradicionalista költőről, Sz. Servinszkij tanítványáról, Jevgenyij Kolcsuzskinról. És végezetül az oroszországi irodalmi élet ezért tesz úgy, mintha nem is létezne a megrázó erejű paródiagyűjtemény, az Én vagyok az, Borinyka!…

A kilencvenes évek értelmisége úgy viszonyult a kulturális gettóhoz, ahogyan a német népesség a koncentrációs táborokhoz és a zsidó gettókhoz Hitler idején. Ez az a számla, amelyet ennek az "értelmiségnek" a gyermekei – a jövendő RAF tagok – majd a XXI. században nyújtanak be az elődeiknek.

A valódi kultúra gettóba terelése során a posztmodern társadalom maga tereli ideológiailag és politikailag is ellenzéki pozícióba azokat, akik a kulturális gettóba szorultak. A Bronz évszázad irodalmi folyóiratként indult, a mainstream kultúra határmezsgyéjén. A Bronz évszázad néhány évnyi gettólét után nyíltan politikai kiadvánnyá vált, amely politikai, esztétikai és filozófiai szempontból szembehelyezkedett a liberalizmussal, a "nyílt társadalommal" és a képviseleti demokráciával.

6. A Posztmodern Birodalom hanyatlása és bukása

Az évtized végére a kilecvenes évek Posztmodern Birodalma – a megelőző korszakokhoz képest hihetetlenül gyorsan – korhadásnak indult, a hanyatlás és a bukás jeleit mutatja.

Korábban sem számított újdonságnak az intellektuális megvásárolhatóság, ám soha korábban nem öltött oly tömeges méreteket és nem volt ennyire romboló hatású, ez áll magukra a megvásároltakra is. Az értelmiség két módon adta el magát. Nevezzük az egyiket "Stephen King útjának", a másikat pedig "Jeff Koons útjának".

Stephen King valamikor antiburzsoá és antimilitarista felhangú, tehetségesen megírt elbeszélésekkel kezdte pályáját, érződött bennük a vietnami háborút ellenző aktivista múltja, kapcsolatot teremtett egyrészt az Anrose Birth-től, másrészt a Ray Bradbury-től eredő vonallal. A siker sem maradt el, beleértve a kereskedelmi sikert is. S. King átigazolt a kultúrából a tömegkultúrába és elveszítette sajátos arculatát: elbeszélések helyett már regényekkel jelent meg (terjedelem, honorárium!); egyéni stílusa eltűnt, felváltotta a mozgalmasabb "beszédírás", az "action"; a pszichológia is eltűnt, képei dagályossá és ismétlődővé váltak; a történetvezetésben ismételni kezdte önmagát, nem beszélve magukról a történetekről. Mostanában Kingnél valaki beleesik valamiféle tér-, illetve időlyukba, vagy valaki (valami) egy füttyentéssel (cuppantással) beránt, beszív valakit valahova… A példányszám azonban egyre növekszik. Az érdeklődés mindazonáltal még a "tömegkultúra" területén is hanyatlik. Kezdetét vette az alkotó és a személyiség hanyatlása. Ez a siker általi hanyatlás útja.

Jeff Koons hihetetlenül tehetséges művésznek indult, egy nem túl kedvező területen – a reklámszférában. A siker lehetővé tette számára, hogy a "tömegkultúrát" otthagyva átmenjen a komoly kultúra területére. A nyolcvanas években alkotott "Banality" sorozatában már kinevette a reklámot és a "tömegkultúrát". De a kilencvenes években a pszeudo-lázadó "Made in Heaven" akciójával Koons visszatér a "tömegkultúrába". Ciccolinával kötött házassága természetesen a botránykrónikák körébe tartozik, a kilencvenes években már senkit sem csigáz fel egy, a közösülést különböző pozíciókban (pornóipar!) bemutató fotósorozat, még akkor sem, ha a "sztárszereposztásban" ő maga és Ciccolina a főszereplő. Ám a bulvárbotrányok szabályait betartják, ráadásul úgy, mintha ez "politikai", az álszent reagani konzervatív Amerikával való szembenállás lenne! (Akkor már Madonna is "politikai harcos"!) Így a botrány, a siker, a pénz, valamint a hanyatlás: mind inkább az unalom és az elkorcsosulás eluralkodása; ugyanakkor mindez a 90-es évek jólfizetett megrendeléseinek forrását is jelenti. Ez a botrány általi hanyatlás.

Nálunk Oroszországban "Stephen King útját" járja Pelevin, akinek pályája zseniálisnak ugyan nem mondható, de mindenesetre érdekes elbeszélésekkel indult. "Jeff Koons útján" például Saraszkina indult el, aki irodalomtudományi cikkeiről a "glasznoszty korának" legkülönfélébb témájú cikkeire tért át, majd ezt követően megírta az erősen "tömegkultúrába" hajló könyvét a "Dosztojevszkij és a nők" témakörben.

Ismert rockzenészeink egész serege – Grebenscsikov, Kincsev, Sevcsuk – lényegében mindkét variánst kipróbálták: amennyiben a kilencvenes évek elejére a rockzenéjüket botrány lengte körül a "hivatalos kultúra" szemszögéből, ugyanakkor ebben az időszakban aratták a legnagyobb sikereket. A végkifejlet mindenesetre mindenki számára ugyanaz: a kocsmai zene szintjére süllyedtek és elnézően tudomásul vették az "új oroszok" (új gazdagok – a ford.) ízlését.

Ezt a hanyatlást olyan "kultusz" személyiségeken is nyomon lehet követni, mint Tarantino, Lynch vagy Greenaway. Először is, mi értelme kultivált személyiségnek lenni, ha már annyi a kultivált művész, hogy egy nyilvánvalóan rosszul megalkotott dologból is válhat "kultusz" ("punks like trash"). Másrészt Tarantinónál, Lynch-nél, Greenaway-nél az ismétlődés és a megismerhetőség, a folyamatosság a fanatikus rajongók táborán kívül gyorsan érdektelenné és unalmassá teszi őket. A "kultusz" egy szempillantás alatt "minikultusszá" zsugorodik és elveszíti jelentőségét.

Az, hogy a kilencvenes évek értelmisége felszámolta a tudományos és hétköznapi gondolkodás között fennálló dichotómiát, természetesen a hétköznapi szintjére történő degradációhoz, a kispolgári common sense-hez való visszatéréshez vezetett. A kilencvenes évek végére az "értelmiség" már fél szigorúan tudományos kifejezéseket és a komoly filozófia szókincsét használni, ehelyett egy pidgin professional nyelven beszél. "A diskurzus a reprezentálni kívánt installációk szintagmái által történő dekonstrukciója" – ez ismerős: csak az tud világosan beszélni, aki világosan gondolkodik! Ez a félelem már magára a "posztmodern" terminusra is kiterjedt. Az értelmiség egyúttal pánikba is esett minden olyan esetben, amikor összetett valósággal találkozott. Lee Rasta Brown például bármilyen szisztematizációtól kétségbe esik: a jelenség rendszerbe ágyazottsága rendszerezett tudást és rendszerező gondolkodást igényel, azonban a mozaikkultúra áldozatai és a rendszerezett tudás, a rendszerező gondolkodás között áthidalhatatlan szakadék tátong, a rendszer ugyanis hierarchiát és összehasonlítást tételez fel. Peter Fend "politikailag aktív művésznek" kiáltja ki magát, ugyanakkor az amerikai középosztály kategóriáiban gondolkodik (és ezzel még kérkedik is), vég nélkül ismételgeti a "baloldali biedermeyer" banalitásait és zsigerileg gyűlöli Sartre-t azért, mert állítólag "egész életében csak kávéházakban ült és arról papolt, hogy mennyire utálja a burzsoáziát". Bár az igazi Sartre részt vett az Ellenállásban és '68 májusában is, a hetvenes években is segített a RAF "városi partizánjainak", lelkesítette a hatvanas-nyolcvanas évek forradalmárait, nem is beszélve filozófiai és írói munkásságáról. P. Fend J.-P. Sartre ellen irányuló gyűlölete a hanyatlás időszaka emberének gyűlölete, azé, aki képtelen a társadalmi és politikai kiteljesedésre, és gyűlöli azt, aki teljes mértékben meg tudta magát valósítani, ki tudta magát teljesíteni mind társadalmilag, mind politikailag. Ezt egyszerűen irigységnek hívják. Fend egyszerűen irigy Sartre-ra, hogy más korban élt és más "játékszabályok" szerint játszott – és persze sokkal jelentősebb gondolkodó volt.

Ugyanebbe a sorba tartozik az a jelenség is, hogy a kilencvenes évek "művészei" arra panaszkodnak, a "közönség már nem foglalkozik velük". Itt a "közönség" szó mintha pidgin professional, eufemizmus lenne, a valóság "virtuális valósággal" történő szégyenlős, ravasz felváltása. Nem arról van szó, hogy a "közönségnek" nem kellenek a kilencvenes évek "művészei" – a társadalom nem tart rájuk igényt. Vagy ha így jobban tetszik, nem kellenek az emberiségnek.

A mozaikkultúra nem először jön létre, ám először jelenik meg globálisan, azaz nem egyes országok vagy egy birodalom szintjén. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a széthullás előtt tipikus mozaikkultúra jött létre. Hasonló volt a helyzet a hellén városállamokban, mielőtt elpusztultak volna. A kultúra posztmodern típusa, annak minden attribútumával – másodlagossággal, idézésekkel, rekombinációval, a látvány primátusával, szexualizációval, játékkal – szintén nem először jött létre. Így történt ez Európában a manierizmus korában, a késői Bizánci birodalom idején, és a késői Rómában. Még a legapróbb részletek is egyeznek, mint a "divatipar" hiperbolizációja, az "etnozene" élvezete, a tetoválás elterjedése, vagy az, hogy a "kulturális közösség" képviselőinek kommunikációja bulizássá alakul. A Rómával vont párhuzam azért különösen találó, mert a késői Róma a mai "első világhoz" hasonlóan parazita jellegű képződmény volt – az anyaország a provinciák kizsákmányolásából, a periféria kirablásából élt, ugyanúgy, ahogy a jelenlegi "vezető világ" él a "harmadik világ"-ból.

A hanyatlás és bukás klasszikus jellemzői a kilencvenes évek "értelmiségét" minden perspektívától megfosztják. A jövő történészei a huszadik század kilencvenes éveiről úgy fognak majd írni, mint a XIX. század kilencvenes éveinek Oroszországáról, vagy a XVII. század nyolcvanas éveinek Franciaországáról. "A jóllakott társadalom elrohadása", a "fin du siécle", a "miszticizmus és az immoralitás terjedése", "a kábítószer terjedése", "növekvő érdeklődés a betegségek és a halál iránt, valamint azok esztetizálása", "dekadencia", "menekülés az illúziók világába" stb.

A kultúra fejlődése, ahogyan ez az emberiség történetének korábbi fázisaiban is történt, a parazita társadalom mainstreamjének keretein kívül fog végbemenni, vagyis a nyugati liberális posztmodern "kultúrától" idegen (vagy akár azt ellenző) forrásokból fog táplálkozni.

A kilencvenes évek (s tegyük hozzá, a XXI. század elejének) "értelmisége" saját magát ítélte feledésre és kigúnyolásra, s erre rá is szolgált…

(Fordította: Kutyina Olga)

Jegyzetek

1 Glavnoje polityicseszkoe upravlenyije Szovetszkoj Armii I Vojenno-Morszkogo Flota (A Szovjet Hadsereg és Hadiflotta politikai főcsoport-főnöksége) (a ford.)

2 Nas Dom Rosszija – oroszországi választási tömörülés (a ford.)

3 Alt'ist Danyilov" (V. N. Orlov, 1981)

A Szovjetunió összeomlását követően sokak számára úgy tűnt, hogy a szocialista kalkulációs vita egyértelműen eldőlt a piac javára. A világpiacon a közelmúltban megfigyelhető egyensúlyzavarok mindazonáltal újra felvetik a kérdést, vajon nem volna-e kívánatos a gazdaság tudatos szabályozásának valamely formája. Elgondolásunk szerint a modern számítástechnika egyre növekvő térhódítása -összekapcsolva a ricardói-marxi munkaértékek használatával – új lehetőségeket nyit meg a gazdasági tervezés előtt.

A Szovjetunió összeomlását követően sokak számára úgy tűnt, hogy a szocialista kalkulációs vitának lényegében vége van, az egyértelműen eldőlt a piac javára. A világpiacon a közelmúltban megfigyelhető egyensúlyzavarok mindazonáltal újra felvetik a kérdést, vajon nem volna-e kívánatos a gazdaság tudatos szabályozásának valamely formája. A mi elgondolásunk szerint a modern számítástechnika egyre növekvő térhódítása – összekapcsolva a ricardói-marxi munkaértékek használatával – új lehetőségeket nyit meg a gazdasági tervezés előtt.

1. Bevezetés

A Szovjetunió összeomlása az 1980-as évek végén a legtöbb megfigyelőt arra a súlyos következtetésre vezette – amelyet alátámasztottak az osztrák közgazdasági iskola (Hayek, Mises) elméleti érvei is -, hogy a kapitalizmusnak és a piacgazdaságnak nincs életképes alternatívája. Ha így fogjuk fel a dolgokat, akkor a szocialista tervezést csak utópikus álomnak láthatjuk. Nem csak arról van szó, hogy az utóbbi időben a szocialisták csak nagyon ritkán próbálták védelmezni a tervezést; tulajdonképpen nem is igen volt érdemi vita a gazdasági tervezésről. Hogy az osztrák iskolának a racionális tervezés lehetetlenségét kimutatni kívánó érvei milyen uralkodó szerephez jutottak a kérdésről folyó mai vitákban, azt jól mutatja Joseph Stiglitz Whither Socialism című munkája (1994). Stiglitz kritikus álláspontot foglal el a szocialista gazdasággal szemben, de kritikája majdnem teljes egészében a piaci szocializmus ellen irányul. Ami a központilag tervezett gazdaságot illeti, ezzel kapcsolatban csupán annyit mond, hogy "Hayek kritikája a marxi szocializmus-elgondolást illetően helyes volt, amikor rámutatott arra, hogy egy központi gazdaságirányító hatóság sohasem rendelkezhetne a hatékony tervezéshez szükséges információkkal" (Stiglitz, 1994, p. 9.). Válasza tipikus: még azok a közgazdászok is, akik nem hódolnak be teljesen Hayek nézeteinek a szabad piac előnyeire vonatkozóan, általában úgy hiszik, hogy a központi tervezéssel kapcsolatban az osztrák iskola által megfogalmazott kritika végérvényesen eldöntötte a kérdést – természetesen a piac javára. Reményeink szerint meg tudjuk mutatni ebben a cikkben, hogy ezt talán mégsem kell készpénznek venni.

2. Javaslataink vázlata

Mindenekelőtt azokat az általános feltételeket rögzítjük, amelyek a központi gazdasági tervezés egy hatékony rendszerének működéséhez elengedhetetlenek, félretéve egyelőre azt a kérdést, vajon ezek a feltételek megteremthetőek-e bármilyen, valóban megvalósítható rendszerben. A gazdaságot egyfajta input-output sémába állítva, a hatékony központi tervezés a következő alapkövetelményeket támasztja:

1. A végső output-ok vonatkozásában kijelölt termelési célok együttes elérését lehetővé tevő (időről-időre felülvizsgált) szisztéma, amely magában foglalja mind a fogyasztók preferenciáit, mind az egyes termelési alternatívák relatív költségeire vonatkozó információkat (azt a kérdést, hogy ez utóbbit hogyan lehet mérni, egyelőre nyitva hagyjuk).
2. Valamilyen módszer, amellyel ki tudjuk kalkulálni, hogy a végső outputok bármilyen tetszőleges együttesének megtermeléséből mi következik az összes többi termékek termelésére vonatkozóan. Ebben a stádiumban rendelkezésünkre kell állnia valamilyen eszköznek arra is, hogy ellenőrizzük: megvalósíthatóak-e az így előálló termelési célok, s ennek során a tervezésnek, mielőtt az így kijelölt termelési célokat a termelőegységekhez továbbítja, figyelembe kell vennie a munkaerő-kínálat és a termelési eszközök meglévő készletei által szabott korlátokat is.

Ezeknek az alapkövetelményeknek a biztosítása involvál bizonyos előfeltételeket, nevezetesen egy adekvát szisztémát a gazdaságra vonatkozó, a gazdaság egész területén szétszórt információk összegyűjtésére és kezelésére, valamint a termelési árak mérésének egy racionális technikáját. Emlékeztetnünk kell azonban a Nove (1977. és 1983.) által hangsúlyozott tényre is: a hatékony központi tervezéshez elengedhetetlen, hogy a tervezők képesek legyenek a fenti kalkulációkat a legapróbb részletekig, az elemekig lebontva véghezvinni. Ha a vállalatok között nincsenek horizontális piaci kapcsolatok, akkor vállalati szinten a menedzsment "nem ismerheti a társadalom igényeit, hacsak a központ nem informálja" (Nove, 1977: 86). Ezért, ha a központ képtelen egy megfelelően részletes tervet kidolgozni a vállalatok számára, akkor annak, hogy a terv nemzetgazdasági szinten biztosítja az egyensúlyt, nincs sok haszna. Ebben az esetben még az összes érintett jó szándéka sem garantálja, hogy a vállalatok szintjén meghozott specifikus output-döntések megfelelően fognak a rendszerbe illeszkedni. Ezt az általános igazságot erősíti meg Yun a szovjet tervezésről írott munkájában (1988: 55), megállapítva: az 1980-as évek közepétől kezdődően a Goszplan legfeljebb 2000 termékfajtát illetően volt képes kijelölni, hogy optimálisan mennyit kell belőlük a gazdaságnak előállítania. Ha figyelembe vesszük a Gosznab és az egyes ipari minisztériumok számításait is, akkor ez ugyan körülbelül 200 ezer terméket jelent, de ez még mindig messze elmarad attól a 24 millió féle terméktől, amelyet a szovjet gazdaság az adott időszakban előállított. Ez pedig azt jelentette, hogy a vállalatok ugyan teljesíteni tudták azokat a tervcélokat, amelyeket a központi gazdaságirányítói szervek direktívái egyértelműen kijelöltek, ugyanakkor nem tudtak eleget tenni azoknak a közvetlen igényeknek, amelyeket termékeik specifikus felhasználói támasztottak.

A mi gondolatmenetünk a következő álláspontot fogja védelmezni: egyetértünk azzal, hogy "egy alapvetően nem-piaci jellegű gazdasági modell esetében a központnak kell meghatároznia, hogy mik a szükséges teendők" (Nove, 1977: 86), és elfogadjuk Yun értékelését, amely szerint a szovjet Goszplan ennek a követelménynek nem tudott megfelelni, ugyanakkor vitatjuk Nove állítását, hogy "a központ ezt mikroszinten, az egyes termékekre lebontva, nem tudja megtenni" (ibid.).

Javaslataink lényege nagyon egyszerűen megfogalmazható, mindazonáltal kérjük az olvasót, tartsa észben, hogy a szükséges finomításokra, kidolgozásokra itt most nincs terünk (nagy terjedelemben elvégeztük ezt a "Cockshott and Cottrell, 1993a"-ban ).

2.1. A munkaidő mint az össztársadalmi költségszámítás és az ár mérőeszköze

A források elosztása a termelőtevékenység különböző szférái között a szocializmusban elgondolásunk szerint egyfajta, a társadalom munkaerejével kalkuláló költségszámítás formájában menne végbe. Egyidejűleg elfogadjuk a hatékony gazdálkodás alapvető kritériumaként azt, hogy a társadalom munkáját úgy kell megszervezni, hogy az adott termelési célokat a lehető legkevesebb munkaidő mellett érjük el, vagyis minimalizáljuk a társadalom összmunkaidejét. Egyetértünk Misesszel (1935: 116), hogy a szocialista gazdaságban a racionális költségszámítás megkövetel "egy objektív, általánosan alkalmazható mércét, amely lehetővé tenné a gazdasági kalkulációt az olyan gazdaságban, ahol sem a pénz, sem a csere nem létezik. Márpedig, ilyen lehetséges mérceként egyedül a munkaidő állna rendelkezésre." Viszont elutasítjuk, amit Mises ezután mond, hogy tudniillik végső soron a munkaidő sem lehet alkalmas erre a szerepre. Misesnek a munkaidő-kalkulációval szembeni érveit – egy másik publikációnkban (Cottrell and Cockshott, 1993a) – úgy értelmeztük, mint amelyek alapvetően két állításra redukálhatóak, nevezetesen, hogy a munkaidővel való kalkuláció szükségképpen a nem-újratermelhető természetes erőforrások alulértékeléséhez vezet, valamint hogy ha nincs munkaerőpiac, akkor a szocialista tervezők nem tudják semmilyen módon figyelembe venni azt a különbséget, amely a szakképzett és a szakképzetlen munka értéke között van. Az erre a két érvre adott válaszunkat itt most csak röviden foglalhatjuk össze. Ha a marginális munkaidőt használjuk az ár mértékeként, akkor ezzel számításba tudjuk venni, hogy a természetből egyre nehezebben lehet kinyerni a nem-reprodukálható erőforrásokat. Ezenfelül, a tervezők dönthetnének arról, hogy erőforrásokat biztosítanak a nem-újratermelhető természetes erőforrások lehetséges alternatíváinak – a kőolaj helyett a napenergia felhasználása például – kutatására. Ráadásul semmi okunk azt hinni, hogy bármilyen valóságos piacgazdaság optimális megoldást kínálna erre a problémára. Ami a munkaerő nem-homogén jellegét illeti, a szakképzett munkaerő értékét ugyanazon alapelvek szerint mérhetjük, mint bármilyen más termékét, ugyanis ezt az értéket a létrehozásához szükséges idő (a képzési idő) alapján állapíthatjuk meg.

2.2. A zsetonos elosztási rendszer

Marxtól, a Gothai program kritikájából (Marx, 1974) vettük át a "zsetonos" munkabér-fizetés ötletét és azt az elgondolást, hogy a fogyasztók a munka-hozzájárulásukkal egyenlő munkatartalommal bíró javakat vételezhetnek a társadalmi készletekből (miután ebből a társadalmi fogyasztási alapból levonják azokat az "adókat", amelyekből fedezik az olyan közösségi célokat, mint a termelőeszközök felhalmozása, közjavak és közfeladatok, a munkaképtelenek támogatása). Egy alapvetően egyenlőségelvű bérezési rendszerrel számolunk; de ha az egyenlőségelvtől bizonyos mértékben mégis elmozdul a rendszer (vagyis bizonyos munkafajtákért több, másokért kevesebb fizetés jár az óránként egy zsetonnál), a makroökonómiai egyensúly fenntartása akkor is megköveteli, hogy az összes kibocsátott zsetonok mennyisége egyensúlyban legyen a társadalomban elvégzett munka összmennyiségével. Azt gondoljuk továbbá, hogy a legalkalmasabb adózási szisztéma egy ilyen típusú gazdaságban az egyszerű fejadó lenne – ami, hogy így fejezzük ki magunkat, a szocialista társadalom mindenki számára egyenlő "tagsági díja" volna. Ez az adó (voltaképpen a társadalom nem-dolgozó tagjainak való tiszta jövedelemtranszferálás, hiszen az adókat az ő támogatásukra használnák fel) a folyó zseton kibocsátásból a nem dolgozó polgárok ellátására éppen elégséges mennyiséget kellene hogy elvonja, hogy a fogyasztóknál elegendő rendelkezésükre álló zseton maradjon a fogyasztási javak beszerzésére.

2.3. Demokratikus döntések az erőforrások elosztásának fő kérdéseiben

Azokról az átfogó felhasználási lehetőségekről (további termelési eszközök felhasználása, kollektív fogyasztás, személyes fogyasztás), amelyek között a társadalom erőforrásait el lehet osztani, a szocialista társadalom demokratikus módon dönthet. Ez különböző formákat ölthet: történhetik például megfelelő időközökben közvetlen népszavazással a specifikus kiadási kategóriák esetében (arról például, hogy növeljék vagy csökkentsék, esetleg az adott szinten tartsák az egészségügyi rendszer finanszírozására szánt társadalmi munka arányát), szavazással több gazdasági tervről, amelyek más-más módon gondolják el a gazdaság egyensúlyát, vagy úgy, hogy a polgárok választásokon szavaznak a tervezési prioritások tekintetében eltérő álláspontokat képviselő pártokra.

2.4. Algoritmus a fogyasztási javakra

Az ennek a problémának a megoldására adott javaslatunkat a "Lange plusz Sztrumilin" formulával írhatjuk le. Langétől átvettük a "trial and error" módszer egy módosított variánsát, melynek révén a fogyasztási javak piaci árai szabják meg a társadalmi munkának a különböző fogyasztási javak termelése közötti elosztását; Sztrumilintől pedig azt az elgondolást, hogy a szocialista gazdaságban, amikor a gazdaság egyensúlyban van, a termelés minden egyes ágában azonos kell, hogy legyen a létrejövő használati érték és a ráfordított társadalmi munkaidő aránya. Elgondolásunk lényege a következő: a terv megköveteli a végső fogyasztási javak bizonyos specifikus vektorának a termelését, ezek a javak pedig leírhatóak a bennük megtestesülő társadalmilag szükséges munkaidő-mennyiséggel. Ha a tervezett kínálat és a fogyasztási igények az egyes javak iránt éppen úgy esnek egybe, hogy a javak árai ekkor megfelelnek munkaértéküknek, a rendszer már egyensúlyban van. Egy dinamikus gazdaságban ez mindazonáltal valószínűtlen. Ha a kínálat és a kereslet nem azonos, a fogyasztási javakkal foglalkozó piaci hatóságra hárul a feladat, hogy a rövidtávú egyensúly közelítőleges elérése érdekében az árakat kiigazítsa, vagyis hogy emelje az árakat a hiánycikkek, illetve csökkentse a túlkínálatot mutató árucikkek esetében. A mechanizmus következő lépéseként a tervezők megvizsgálják a piactisztító ár és a munkaérték közötti arányokat a különböző fogyasztási javak esetében. (Fontos megjegyezni, hogy mindkét mennyiséget munkaórákkal mérjük; munkatartalom lesz az egyik, zseton a másik.) Ahogyan Sztrumilinnál is, ezeknek az arányoknak a hosszú távú egyensúlyban egyenlőeknek kell lenniük (és egyenlőeknek az egységgel is). A fogyasztási javaknak a következő periódusra megfogalmazott tervében ennek megfelelően az outputok növelésére lesz szükség az átlag fölötti ár/érték aránnyal bíró, míg csökkentésükre az átlagos alatti arányokkal bíró javak esetében.

Minden egyes periódusban a tervet egyensúlyba kell hozni, akár az input-output módszerek használatával, akár valamilyen alternatív egyensúlyozó algoritmussal. Ez azt jelenti, hogy előzetesen ki kell kalkulálni azokat az aggregált outputokat, amelyek a végső outputok célfüggvényének a megtermeléséhez szükségesek. Lange (1938) rendszere a mi elgondolásunktól eltér ebben a vonatkozásban, hogy nála maga a terv koherenciája, nem csupán optimalizálása hárul a "trial and error" mechanizmusára. Sémánk ugyanakkor nem jár a fogyasztói kereslet ex ante tökéletes anticipálásának ex ante követelményével; a kiigazítás ebben a vonatkozásban egy ismétléses eljárás feladata lesz, amely a valós, történeti időben folyik le.

Az általunk javasolt elgondolás szembekerül Nove (1983) ellenvetésével, tudniillik, hogy a munkaértékek nem jelenthetik a tervezés kiindulópontját még akkor sem, ha történetesen a termelési költségek megfelelő mérésére alkalmasak lennének is. Nove mondandójának lényege, hogy a munkatartalom önmagában semmit sem mond nekünk a különböző javak használati értékéről. Ez természetesen igaz, de csak annyit jelent, hogy a fogyasztók igényeinek felméréséhez egy másik, a munkaidőtől független értékmérőre van szükségünk; márpedig a zsetonokban kifejezett ár, mely a tervezett kínálatot és fogyasztói keresletet egy első megközelítésben kiegyensúlyozza, éppen egy ilyen lehetséges értékmérő. Ugyancsak a zseton jelentheti a választ Mises azon észrevételeire is, amelyeket azzal kapcsolatban tett, hogy a gazdaság hatékony tervezése azért sem lehetséges, mert – hacsak nem egy statikus gazdaságot tételezünk fel – a számbaveendő tényezők állandóan változnak (1951: 196ff). Az általa vizsgált változó tényezők egyike a fogyasztói kereslet változása, melynek kapcsán ezt írja: "ha a gazdasági kalkuláció és vele együtt a termelési költségeknek akárcsak megközelítő megállapítása is lehetséges volna, akkor minden egyes állampolgár számára, a neki megadott teljes fogyasztási kereten belül, megengedhető volna, hogy igényeit tetszése szerint alakítsa…", csakhogy – folytatja – "mivel a szocializmus viszonyai között ilyen kalkuláció nem lehetséges, minden ilyen, a kereslettel összefüggő kérdést szükségképpen az állam hatáskörében kell meghagynunk". (Vagyis az állam kell hogy szabályozza, ki, miből, mennyit fogyaszthat.) Nos, a mi javaslatunk pontosan a fogyasztóra hagyja a választást.

3. A gazdasági kalkuláció megvalósíthatósága

3.1. A munkaértékek kalkulációja

Fenti indítványaink azon az előfeltevésen alapulnak, hogy a gazdaság minden egyes termékét illetően ki lehet számítani a benne megtestesülő munkamennyiséget. A probléma elvi szinten megoldható, hiszen van n számú munka értékünk, valamint a hozzájuk tartozó lineáris termelési függvények egy n elemű halmaza. A probléma tehát nem elvi, hanem nagyságrendi. Amikor a termékek száma már milliókra rúg, a szóban forgó kalkuláció nem triviális feladat lesz.

De a probléma egyértelműen a számítástechnika lehetőségein belülre kerül. Problematikus követelményként a memória marad, de ez a jelenleg rendelkezésre álló gépek teljesítményét nem haladja meg. Következtetésünk tehát, hogy a munkaértékek kiszámítása minden további nélkül megvalósítható.

3.2. A források elosztása

Ha feltesszük, hogy a tervezők konkretizálják a végső tervcélokat képező termékek halmazát, továbbá a rendelkezésre álló technológiákat és a termelőeszközök meglévő készleteit is, akkor felmerül a kérdés: mekkora nehézséget jelent az egy teljesíthető tervhez szükséges számítások elvégzése? (Megvalósítható terven olyan tervet értünk, amely legalábbis a rendelkezésre álló erőforrások alapján előállítható outputokat rögzíti.) Még egy lépéssel továbbmenve, el tudjuk-e vajon dönteni, hogy a betervezett termékcsomag az adott erőforrások mellett megtermelhető-e egyáltalában?

E probléma klasszikus megközelítése a gazdasági tervezés irodalmában a lineáris programok használatát feltételezi, ez pedig – egy több millió termékfajtát előállító modern gazdaság esetében – meglehetősen komoly, teljesíthetetlennek tűnő követelményeket támaszt a számítógépekkel szemben. Másrészt viszont, ha követelményeinken hajlandóak vagyunk némiképp lazítani, és az optimális megoldás helyett megelégszünk egy "nagyjából jóval", akkor segítségül hívhatunk egy ahhoz hasonló egyszerűsítési eljárást, mint amelyet a munkaértékek kiszámításával kapcsolatban már leírtunk. Egy lehetséges megközelítés az volna, hogy a célul kitűzött outputok listájából kiindulva visszamenőleg meghatározzuk az ennek megfelelő, ezek megtermeléséhez szükséges összes termékek listáját. Ha az összes termékek vektora adva van, a munkára és a különböző fajta rögzített termelési eszközökre vonatkozó általános követelmények átfogó mérőszámai közvetlenül meghatározhatóak. Ha ez utóbbi követelmények teljesíthetőek, akkor rendben van a dolog; ha viszont nem, akkor a tervezők egyes tételeket kiszelektálnak a végső outputok listájából, és újrakezdik az eljárást.

3.3. Az alacsony komplexitású terv-egyensúly

Egy tetszetősebb alternatív technika az, amelyet Cockshott (1990) javasol, s amelynek alapgondolatát a neuronális hálózatokkal foglalkozó tudományos irodalomból vette.

Szimulált gazdasági modellünk a források egy önkényesen meghatározott kezdeti elosztásával számol. A valóságos tervezés során a forrásoknak az iparágak között ténylegesen meglévő elosztásából kellene kiindulni.

Algoritmusunk akkor a következőképpen alakul:

1. Minden egyes iparág számára határozzuk meg azt az output szintet, mely az aktuális forráselosztás mellett lehetséges.
2. Határozzuk meg minden egyes iparág esetében, melyik az az input készlet, amely az adott iparágban a termelés rátájának limitáló faktorát jelenti.
3. A kapott lineáris termelési függvény alapján ezután minden egyes iparág vonatkozásában meghatározhatjuk, hogy a többi inputokból, külön-külön mekkorára van szüksége egy aktuális output fenntartására. Ezeket a készleteket egyensúlyi készleteknek nevezzük. Ha az egyensúlyi készleteket már ismerjük, elvesszük ezeket a kiindulásnál juttatott készletekből, és a megmaradó készleteket logikus módon egy, a gazdaság egészének számára rendelkezésre álló tartalékban helyezzük el.
4. Számítsuk ki a gazdaság egészére kiterjedően a javak mindegyike esetében a nettó termelést, hogy megkapjuk ezáltal minden egyes iparág harmóniáját.
5. Számítsuk ki az egész gazdaságra érvényes közép harmóniát.
6. Rendezzük az iparágakat harmóniájuk sorrendjében.
7. A legkisebb harmóniájútól kiindulva minden egyes iparág esetében:
   a. Amennyiben a globális alapban elégséges készletek állnak rendelkezésre, utaljunk ki a javak mindegyikéből elegendő mennyiséget az iparágnak, hogy termelését egy olyan szintre hozza, melyen harmóniája az egész gazdaság középszintű harmóniájával egyenlő lenne.
   b. Amennyiben nincs elegendő készlet, utaljunk ki annyit, amennyi rendelkezésre áll.
8. Az eddig elvégzett lépések vagy növelték, vagy megőrizték az egyes termékek harmóniáját. Következő lépésünk a források újraelosztása lesz, a legmagasabb harmóniájú iparágaktól azokat az alacsony harmóniájúakhoz utalva, melyeknél a harmónia függvény deriváltja az adott input vonatkozásában magas lesz. Ez a következőképpen tehető meg:
   a. Kiszámítva minden egyes termék vonatkozásában azon iparágak összes harmónia-függvénye parciális deriváltjainak középértékét, melyeknek inputjaként megjelenik.
   b. Elegendő mennyiségű készletet elvéve a felső tizedrészben elhelyezkedő iparágaktól, hogy outputjuk a harmónia középértékére csökkenjen; végül
   c. Az így keletkező készleteket az össztársadalmi alapba utalva.
9. Ismételjük a 2. és 8. lépéseket, míg a rendszer egészére érvényes harmonikus megfigyelhető növekedés egy bizonyos, előre adott konstansnál kisebb nem lesz.

A fenti algoritmus a megvalósítható tervek lehetséges mozgásterét kutatja, azzal a céllal, hogy a megvalósítható és célkitűzésként megjelölt outputok között a megfelelés fokát maximalizálhassa. A kereső algoritmus természetéből adódik, hogy inkább egy lokális maximum, semmint a globális megtalálására alkalmas; ez az az ár, amit a számítások elvégezhetőségéért fizetnünk kell. Az azonban, hogy a kapott megoldás nem az optimális terv, hanem csupán egy megvalósítható, nem nevezhető komoly problémának, ha a tervezést a piaccal vetjük össze, hiszen semmilyen piaci szabályozás sem képes az optimális termelési struktúrát megvalósítani.

4. Értékelés

A valóságos árképzés a tényleges kapitalista gazdaságokban valószínűleg olyan eredményeket produkál, amelyek a szocialista tervezésnek az egyszerű-munkaidő minimalizálást alkalmazó mechanizmusával összehasonlítva kevésbé hatékonyak. Hogy jobban megvilágítsuk, mire gondolunk, hasznos lehet a következő egyszerű példa. Tételezzük fel, hogy van két árokásási módszerünk: az egyik technika egyenlő mennyiségű közvetlen munkát és a termelő eszközökben megtestesült munkaidőt használ, a másik megtakarít a munkaerőn, de további felszerelések hozzáadása árán. A vállalkozó alkalmazhat 2 légfúrós embert az árokásásra, de akár egy embert is egy földmozgató gép munkába állítása mellett.

A munkaidőn alapuló értékmérés szerint az új módszer a réginél hatékonyabb lesz; megspórol a társadalomnak 25 munkaórát. A pénzben kifejezett költségek azonban, valószínűleg, más eredményt mutatnak. A pénzbeli számítások alapján a régi technika olcsóbb. Ez azért lehet így, mert a vállalkozó részben fizeti a munkásai által ráfordított munkát, míg a gépekben megtestesült munka egész költségét kifizeti. A munkaidő-minimalizálás szempontjából nézve, a polgári kalkuláció társadalmilag irracionális, jóllehet profitábilis. A közvetlen munkát megtakarító módszerek a társadalmi (eredményességi) kritériumot kielégítik, ugyanakkor kudarcot vallhatnak a kapitalista profitabilitás kritérium alapján. Az utóbbi szempontot képviselő Samuelson-Weizsäcker-féle érvelésben azonban egy megtévesztő manőver rejlik: a gazdasági növekedés valós rátájával egyenlő leértékelt ráta használatát úgy tünteti fel, mintha ez a burzsoá kalkuláció standard módszere volna. De persze a tényleges burzsoá profitráta általában jóval meghaladja a valós növekedés rátáját. Az összes profit egy tekintélyes – talán nagyobbik – része a felsőbb osztályok extravagáns életstílusának biztosítására fordítódik, és semmivel nem járul hozzá a gazdaság növekedéséhez.

Irodalom

Cockshott, W. P. 1990. ‘Application of artificial intelligence techniques to economic planning', Future Computer Systems, vol. 2, no. 4, pp. 429-43.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1993. Towards a New Socialism, Nottingham: Spokesman Books.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1997. ‘Labour time versus alternative value bases: a research note', Cambridge Journal of Economics, vol. 21, no. 4, pp. 545-9.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1998. ‘Does Marx Need to Transform?', in Bellofiore, R. (ed.), Marxian Economics: A Reppraisal, vol. 2, Basingstoke: Macmillan, pp. 70-85.

Cockshott, W. P., Cottrell, A. and Michaelson, G. 1995. ‘Testing Marx: some new results from UK data', Capital and Class , 55, Spring, pp. 103-29.

Cottrell, A. and Cockshott, W. P. 1993a. ‘Calculation, complexity and planning: the socialist calculation debate once again', Review of Political Economy, vol. 5, pp. 73-112.

Cottrell, A. and Cockshott, W. P. 1993b. ‘Socialist planning after the collapse of the Soviet Union', Revue Européene des Sciences Sociales , vol. 31, pp. 167-185.

Dongarra, J, H. Meuer, H. and Strohmaier, E. 1997. ‘TOP500 Report 1996', Supercomputer, no. 1.

Farjoun, E. and Machover, M. 1983. Laws of Chaos , London: Verso.

Freeman, A. 1998. ‘The transformation of prices into values: comment on the chapters by Simon Mohun and Anwar M. Shaikh', in Bellofiore, R. (ed.), Marxian Economics: A Reppraisal, vol. 2, Basingstoke: Macmillan, pp. 270-275.

Freeman, A. and Carchedi, G. (eds) 1996. Marx and Non-Equilibrium Economics, Cheltenham: Edward Elgar.

Lange, O. 1938. ‘On the economic theory of socialism', in Lippincott, B. (ed.), On the Economic Theory of Socialism, New York: McGraw-Hill.

Lange, O. 1967. ‘The computer and the market', in Feinstein, C. (ed.), Socialism, Capitalism and Economic Growth: Essays Presented to Maurice Dobb, Cambridge: Cambridge University Press.

Marx, K. 1972. Capital, Volume 3, London: Lawrence and Wishart.

Marx, K. 1974. ‘Critique of the Gotha Programme', in Fernbach, D. (ed.), Karl Marx: The First International and After (Political Writings, Volume 3), Harmondsworth: Penguin/New Left Review.

Marx, K. 1976. Capital, Volume 1, Harmondsworth: Penguin/New Left Review.

Mises, L. von 1935. ‘Economic calculation in the socialist commonwealth', in Hayek, F. A., (ed.) Collectivist Economic Planning, London: Routledge & Kegan Paul.

Mises, L. von 1951. Socialism, New Haven: Yale University Press.

Nove, A. 1977. The Soviet Economic System, London: George Allen and Unwin.

Nove, A. 1983. The Economics of Feasible Socialism, London: George Allen and Unwin.

Ochoa, E. M. 1989. ‘Values, prices, and wage-profit curves in the US economy', Cambridge Journal of Economics , vol. 13, no. 3, September, pp. 413-29.

Petrovic, P. 1987. ‘The deviation of production prices from labour values: some methodology and empirical evidence', Cambridge Journal of Economics , vol. 11, no. 3, September, pp. 197-210.

Samuelson, P. and von Weiszäcker, C. 1972. ‘A new labour theory of value for rational planning through the use of the bourgeois profit rate', in The collected scientific papers of Paul A. Samuelson, Vol. 3, Cambridge, Mass.: MIT Press.

Shaikh, A. 1984. ‘The transformation from Marx to Sraffa', in A. Freeman and E. Mandel (eds) Ricardo, Marx, Sraffa , London: Verso, pp. 43-84.

Smolensky, P. 1986. ‘Information Processing in dynamical systems: foundations of harmony theory', in Rumelhart, D. (ed.), Parallel Distributed Processing, vol. 1, Cambridge, MA: MIT Press.

Steedman, I. 1997. Marx After Sraffa, London: New Left Books.

Stiglitz, J. E. 1994. Whither Socialism? Cambridge, MA: The MIT Press.

Strumilin, S. G. 1977. ‘K teorii tsenoobrazovaniya v usloviyakh sotsializma', in Akademiya Nauk USSR, editors, Aktual'niye problemy ekonomicheskoy nauki v trudakh S. G. Strumilina, Moscow: Nauka.

Valle Baeza, A. 1994. ‘Correspondence between labor values and prices: a new approach', Review of Radical Political Economics , vol. 26, no. 2, pp. 57-66.

Varga, R. S. 1962. Matrix Iterative Analysis, Englewood Cliffs, NJ: Prentice Hall.

Yun, O. 1988. Improvement of Soviet Economic Planning, Moscow: Progress Publishers.

(Fordította: Szalai Miklós)

A nyugati sajtót az 1990-es évek végétől elárasztották az "orosz maffia" bűntetteiről, illetve az orosz bürokrácia felső vezetésének korrupciós ügyeiről szóló cikkek. Nem mintha a nyugati kommentárok túloznának. Feltűnő azonban, hogy a nyugati sajtó az oroszországi korrupciót csak a rubel összeomlása és az 1998-as gazdasági krízis kezdete után fedezte fel. Ezeket a beszámolókat a nyugati szakértők és a moszkvai tudósítók jól ismerték, de a bennük foglalt anyagokat korábban tendenciózusnak és hitelt nem érdemlőnek nyilvánítva elutasították.

A nyugati sajtó az oroszországi korrupciót az 1990-es évek végén fedezte fel. A nyugati olvasót elárasztották a minden esetben a régi politikai rendőrségből, a KGB-ből eredeztetett "orosz maffia" bűntetteiről, illetve az orosz bürokrácia felső vezetését érintő megvesztegetésekről, sikkasztásokról és külföldre való illegális pénzátutalásokról szóló cikkek. A legkirívóbb eset a Bank of New York-nál kezelt orosz számlákkal kapcsolatos, a sajtó által "Russia-gate"-nek keresztelt botrány volt. Az orosz elnök, Borisz Jelcin családja és közeli munkatársai voltak érintettek a nyugatra történt illegális pénzátutalások ügyében. Később, a Russia-gate forrpontján, Pavel Borogyint, a Kreml korábbi kabinetfőnökét az Egyesült Államokban le is tartóztatták az ellene Svájcban emelt vádak miatt. Az orosz ügyészség azonban egyértelműen vonakodott a svájci és amerikai partnerekkel való együttműködéstől, s az ügy feledésbe merült.

Az 1998-99-es skandallumok nem csak az orosz vezetésben jelen lévő korrupció méreteire derítettek fényt. Feltárták a nyugati sajtó mélységes előítéleteit és átideologizált természetét, valamint az Oroszországgal kapcsolatban álló sok nyugati politikus inkompetenciáját is. Nem mintha a nyugati kommentárok eltúlozták volna az oroszországi korrupció mértékét. Bármely orosz állampolgár, aki valamilyen módon kapcsolatba kerül az üzleti élet világával, vagy a közigazgatás hivatali gépezetével, pusztán saját tapasztalatai alapján tud annyi esetet idézni, mint a Bank of New York-ról vagy a Borogyin-ügyről tudósítók összesen. Figyelemre méltó azonban, hogy a nyugati sajtó az oroszországi korrupciót csak a rubel összeomlása és az 1998-as gazdasági krízis kezdete után fedezte fel. A nyugati újságírók által hivatkozott tények java részét az orosz ellenzéki sajtó már 3-4 évvel korábban, bizonyos esetekben már 1993-94-ben közzétette. Ezeket a beszámolókat a nyugati szakértők és a moszkvai tudósítók jól ismerték, de a bennük foglalt anyagokat tendenciózusnak és hitelt nem érdemlőnek nyilvánítva elutasították.

A gördülékenység, mellyel ezt a hatalmas mennyiségű "tényanyagot" feltárták, és az amerikai, illetve a nyugat-európai olvasók számára közzétették, pontosan annak köszönhető, hogy ezeket az anyagokat nem kellett kinyomozni. A felszínen voltak, és a legtöbb esetben senki nem palástolta őket. Mindössze a nyugati megfigyelők politikai állásfoglalásának megváltozására volt szükség.

Oroszország nyugati szemmel: az optimizustól a pesszimizmusig

1998-ig a privatizációt, az árak liberalizációját és más liberális reformokat a tudósítók, a nyugaton uralkodó neoliberális ideológia jegyében, az Oroszországot a prosperitás útján elindító kétségbevonhatatlan sikernek tekintették. Az egyetlen látható probléma a továbbra is a kommunista módszereket preferáló "konzervatív erők" ellenállása volt. Csupán néhány író, többek között Stephen Cohen, Janin Wedel és Peter Reddaway¹ gondolta úgy, hogy szembe kell szállni az efféle interpretációkkal. Az ő hangjukat azonban a nagy kórus elnyomta. Valójában a neoliberális kurzussal szembehelyezkedő emberek többsége korábban semmilyen formában nem támogatta a kommunista rezsimet, az 1990-es évek neoliberálisainak többsége viszont azelőtt kommunista funkcionárius volt.

A reformokkal szembeni ellenállást 1993-ban fegyveres erőkkel törték meg, miközben a nyugati vezetők semmi, a demokrácia alapelveibe ütközőt nem láttak a képviseleti testületek (regionális szinttől kiinduló) feloszlatásában, az alkotmány hatályon kívül helyezésében, a Parlament lövetésében, de még az 1993 őszén bevezetett előzetes cenzúra intézményében sem.

Miután a "reformokkal szembeni ellenállást" megtörték, sokan Oroszországnak gyors áttörésére számítottak a jövőbe. Az 1994 és 1998 közti időszak azonban precedens nélküli pénzügyi csőddel és totális gazdasági, társadalmi, illetve politikai krízissel zárult, amiből egy "konzervatív", a gazdaság keynesi megközelítését alkalmazó csapat vezette ki az országot. Pontosan ebben az időszakban kezdtek az orosz szakértők – akiknek a jóslatai katasztrofálisan tévesnek bizonyultak – magyarázatokat adni arra, hogy a követett irányvonal miért vezetett zsákutcába. Ha a szakértők kijelentik, hogy ez az irány már a kezdet kezdetén, akár csak részben is hibás volt, önmagukat diszkreditálják. Következésképpen a legnépszerűbb elmélet szerint az oroszországi reformok működésének gátja a korrupció volt. Ugyanakkor a reformerek a korrupciót kizárólag a régi szovjet rend folyományaként vagy sajátságos hibák eredményeként interpretálták. A korrupció "szovjet maradványként" való magyarázata tulajdonképpen a konzervatív ellenállás mítoszának új szinten való felidézését jelentette. Korábban a szovjet adminisztárciót azzal vádolták, hogy vonakodik "belépni a piacra"; most azzal vádolták őket, hogy rossz módszerrel léptek piacra, majd azzal, hogy lerombolták azt.

Az ilyen cikkek szerzői szándékosan figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy e botrányok jelentős része, ha nem a legtöbb, a progresszív nyugati értékeket hordozó "fiatal reformerek" csoportjának tagjait érintették. Ugyancsak nem vettek tudomást arról, legalábbis az elemzésekben nem említették, hogy az orosz korrupciós botrányokba nyugati szakértők, üzleti vállalkozók és egész vállalatok is belekeveredtek. Történt mindez annak ellenére, hogy a Svájci Főügyészség az 1990-es évek végén személyek és szervezetek egész sorát idézte be.

Privatizáció és korrupció

Ha meg akarjuk érteni, hogy az események valójában hogyan fejlődtek, alapvetően fontos visszatérnünk az 1989 és 1991 közötti helyzethez, amikor Oroszország, illetve Közép- és Kelet-Európa országai kidolgozták a neoliberális reformok stratégiáját. Az első megdöbbentő tény az, hogy a posztkommunista országok rezsimjeinek ezirányú törekvése nem egyszerűen a piaci mechanizmusok implantációjára és a magángazdasági szektor engedélyezésére, hanem az állami tulajdon széleskörű (Oroszország esetében majdnem totális) privatizációjára is irányult. 1990-ben úgy kalkuláltak, hogy a Szovjetunió köztársaságaiban az állami vagyon iránti fizetőképes kereslet nem haladja meg értékének 1 százalékát. Bizonyos, hogy e tanulmányok szerzői a felhalmozott "árnyéktőkéhez" képest túl alacsony összegeket állapítottak meg. De ha többszörös fizetőképes keresletet feltételezünk, a kép akkor sem változik meg radikálisan. A nagyobb külföldi beruházásokhoz fűzött remények sem voltak reálisabbak.

Minél extenzívebb lett a privatizáció, annál kevesebb remény volt az állami vagyon előnyös értékesítésére. A kilencvenes évek elején az állami vagyon kiárusítása minden régióban napirenden volt. A dezintegrálódó és privatizáló Szovjetunió mellett, amely gyenge hatékonysága ellenére a világ második legnagyobb gazdaságát képviselte, tömeges privatizációk történtek Kelet-Európában, Afrikában, Latin-Amerikában, jónéhány ázsiai országban, sőt, még Nyugaton is. Vagyis az eladásra kínált javak értéke nem csak a belső piacon haladta meg többszörösen a fizetőképes keresletet, hanem a világpiacon is. Adjuk ehhez még hozzá a kilencvenes évek eleji világgazdasági recessziót, s nyilvánvalóvá válik, hogy 1991-92-ben már eleve lehetetlen volt egy piaci alapú sikeres privatizáció. Eszerint a felgyorsított privatizáción keresztül történő piacra lépés céljának deklarálása magában rejtett egy feloldatlan ellentmondást. A privatizáció nem a piaci viszonyok fejlődéséhez, hanem egy egyre szélesesebb körű bürokratikus redisztribúcióhoz vezetett.

Mivel a vállalatokat nem tudta megfelelő áron értékesíteni, a hatalmon lévő adminisztráció kénytelen volt a "politikai kapitalizmus" útját választani, tulajdont juttatva partnereinek és klientúrájának. Egészen más kérdés, hogy ez az irányvonal tökéletesen megfelelt a kormányzó elitnek. Az elitnek (nómenklatúrának) a "politikai kapitalizmushoz" való vonzódása segít magyarázatot adni arra a könnyedségre, amellyel az adminisztráció apparátusának nagy része, még legfőbb ideológusai is, áttértek a "marxizmus-leninizmusról" a neoliberalizmusra. Ahogy azt Szelényi Iván, a közismert szociológus és szerzőtársai megállapítják, "az 1989 előtt nómenklatúra pozícióban volt emberek politikai tőkéjük magángazdasági vagyonra váltása által meg tudták őrizni hatalmukat és privilégiumaikat egészen a posztkommunista átmenet végéig".²

A privatizációs reform, amely társadalmi tartalmát tekintve konzervatív, sőt reakciós volt, Szelényi szavaival "nagy bankrablássá" fajult.³

Mindeközben a "politikai kapitalizmus" szükségszerűen teret engedett saját játékszabályainak. "A ´politikai kapitalizmus´ rendszere, árnyékgazdaságával együtt, krónikusan instabil" – írja Georgij Derlugyan szociológus.

"Rendkívüli mértékben függ a személyes kapcsolatoktól, informális megállapodásoktól és bürokratikus intrikáktól, s a posztszovjet körülmények között alkotó alapelemévé vált a bűnözői erőszak és a tömegdemonstrációk mobilizálása:"⁴

Ebben a helyzetben ugyancsak strukturális tényező a korrupció. A reform legjózanabb ideológusai nemcsak hogy tudták ezt, de lépéseket is tettek annak érdekében, hogy a korrupció legitim és társadalmilag elfogadott viselkedési formává váljon. A '90-es évek elején Moszkva polgármestere, Gavrilij Popov, cikksorozatot jelentetett meg, amelyet a korrupció teoretikus igazolásának szentelt. Popov nézete szerint a legalitás és moralitás általánosan elfogadott normái nem alkalmazhatók egy "abnormális" szovjet-típusú társadalomból egy "normális" kapitalista társadalomba való átmenet idején. Következésképpen a csalást, a megvesztegetést és sikkasztást társadalmilag hasznos tevékenységeknek kell tekinteni, amennyiben végül a privát vállalkozások fejlődésének kívánatos céljához vezetnek. A "civilizált" viselkedési normák csakis a kapitalizmus végső diadala után, egy új vállalkozói generáció színre lépésével győzedelmeskedhetnek.

Függetlenül attól, hogy az ember morális értelemben hogyan tekint az efféle teóriákra, azok módszertani hibákat rejtenek. A korrupció strukturális jelenséggé válik, s a kapcsolatok fennálló rendszerén, a kialakult kötelékeken és a habituális normákon keresztül reprodukálja önmagát.

Természetesen a korrupció konkrét formái az idők folyamán megváltoztak. Az 1990-es években a moszkvai lapok tele voltak olyan hirdetésekkel, amelyekben egyes cégek a hivatalos döntéshozatal felé közvetítő szolgáltatást ajánlottak (más szavakkal, a kormányzati funkcionáriusok megvesztegetésében brókerként működtek közre). Azokban az években e cégek igen hasznosak voltak, mivel klienseik nem mindig tudták, hogy céljaik elérése érdekében kit és mennyivel kell lefizetniük. Az évtized végére az efféle hirdetések eltűntek, de ez nem azt jelenti, hogy kevesebb lett a megveszetegetés. Pusztán arról van szó, hogy a rendszer kialakult és stabilizálódott.

Az 1990-es években a korrupció az elit számára tulajdonképpen életformává, a döntéshozatalban pedig a legfőbb racionális alappá vált. Az adminisztráció embereinek személyes kötődései és személyes érdekei kizárólagos kritériumként funkcionáltak. A baj nem az, hogy a döntéshozók rendkívül amorálisak voltak, hanem hogy a rendszer teljességgel képtelen volt más szempontok kidolgozására. A rendelkezések szerinti működésre irányuló bármely kísérlet gyorsan a rendszer bénulásához vezetett, mint azt Viktor Polivanov esete is bizonyítja. Polivanovot 1995-ben nevezték ki a Goszkomimusesztvo, a privatizációért felelős állami szervezet élére. Polivanov próbálkozásai, hogy a privatizációba bizonyos hatékonysági szempontokat is bevezessen, rohamosan az egész rendszer lebénulásához vezettek, megállították a privatizációs folyamatot, s Polivanovot hamarosan menesztették is.

Az 1990-es évek privatizációinak átfogó eredményeként a vállalatok túlnyomó többsége piaci értékének nem több mint 1,5 százalékáért kelt el. Csak három orosz vállalatért fizettek többet, mint amennyibe a moszkvai Fehér Ház körül 1993-ban emelt kerítés került.

A "felülről jövő" korrupció a privatizációs folyamat direkt folytatása, az "alulról jövő" korrupció a kormány adópolitikájának szülötte. A privatizációval a kormány lemondott a cári idők óta legjelentősebb állami bevételi forrásokról, vagyis az állami vállalatokról és a kereskedelmi monopóliumokról. Az inflációtól való félelem ugyanakkor arra kényszerítette a vezetést, hogy ezeket a költségvetési kieséseket magas adókkal próbálja pótolni. Az adóterhek radikális növekedése következtében a kis- és középvállalatok jelentős része veszteséges lett, lényegében a nagy üzletek világa sem volt jövedelmező, s a magas fizetések hátrányosan érintették az azt kézhez kapókat.

A sajtó ezt az emelést "kormányzati svindlinek" keresztelte el. Eredményeként a vagyon adóhatóságok előli elrejtése valóságos népbetegséggé vált, olyan gyakorlattá, amelyben lényegében minden, havi 100 dollár feletti jövedelemmel rendelkező állampolgár részt vett. Ebben a helyzetben a teljesen legálisan működő vállakozások nagy számban "vonultak árnyékba". Miként azt a történész Roj Medvegyev megjegyzi: a liberalizáció ideológusai azt ígérték, hogy amint megkezdődnek a reformok, az "árnyékgazdaság" aránya drámaian vissza fog esni. A gyakorlatban ennek pontosan az ellenkezője történt:

"Az újonnan alakult kereskedelmi struktúrák és vállalatok nagy számban vonultak át az árnyékgazdaságba, mert egyszerűen képtelenek voltak talpon maradani a túlzott mértékű adók és az állam, valamint a bürokrácia egyéb uzsorái közepette."⁵

Ugyanakkor a vállalkozások "fényben" maradási képessége nagyban függött a tulajdonosoknak a hivatali apparátus kulcsfiguráival fenntartott kapcsolataitól. Tőlük lehetett viszonylag legálisan adómentességi időszakokat és előnyös szerződéseket remélni. A kedvezményezettek között voltak a legnagyobb oroszországi vállalatok, akárcsak a sportklubok vagy az afganisztáni háború veteránjai által alapított félbűnözői szervezetek. Ugyancsak a támogatottak közt volt az orosz ortodox egyház, mely az efféle egyezségeknek köszönhetően az ország legnagyobb alkoholtartalmú ital és dohányáru importőre lett.

A kiválasztott kevesek által élvezett előnyökért a többség fizetett további adóterhek formájában. Kétféle könyvelés vezetése normális könyvelési gyakorlattá vált. Az állam a pénzügyieken kívül minden egyéb szabályozási mechanizmust elutasított, s szembe került a társadalommal, amely semmilyen módon nem reagált a pénzügyi stimulációkon vagy szankciókon keresztül történő rendezési erőfeszítésekre.

Sok nyugati és orosz szakértő próbálja a "nem megfelelő jogalkotással" és a bírói kar gyengeségével magyarázni a korrupció térnyerését. Oroszországban a független bíróságok hiánya nyilvánvaló tény, de a "nem megfelelő jogalkotásra" hivatkozó érvelések kevéssé tekinthetők önmagukban és önmagukról meggyőzőnek. Ha a törvény minőségét meghatározó kritérium az, hogy összhangban legyen az elfogadott nyugati gyakorlattal, akkor az oroszországi törvénykezés legalább annyira jó, mint bármely közép- és kelet-európai országé. "Az egyik legkárosabb reformista mítosz" – ahogy a közgazdász Mihail Deljagin írja – "az, hogy egy jogállamot magának a jogalkotásnak a terén elért eredményeivel jellemzik, és nem a gazdasági és társadalmi élet rendbetételével. Ebből következik számos, a valósággal hadilábon álló törvénykezési elem alkalmazása, s ez oda vezet, hogy törvénysértés nélkül lehetetlen vállalkozást menedzselni. A gazdasági viselkedés informális normái és a hivatalosan propagáltak közti divergenciák közhellyé váltak. A törvények széndéknyilatkozatként való értelmezése ugyanilyen általános, akárcsak a törvénybe vetett általános bizalom hiánya."⁶

Ebben a helyzetben a legjobb nyugati modellek mintájára készült törvények nemcsak hogy nem tudták megoldani a korrupció problémáját, hanem tovább súlyosbították azt, mivel a hivatalosan proklamált követelmények és a való élet normái közti szakadék növekedett. Minél jobbak voltak a törvények a liberális közvélemény szempontjából, annál rosszabbul funkcionáltak. A korrupciós gyakorlat lényegében betöltötte a jogalkotás és az élet közti űrt, lehetővé téve azok paralell létezését.

Ugyanakkor voltak a "mindennapi élet normáinak" kontrollját igénylő emberek is. A kényszerekre alapozó államapparátusnak a törvények szerint folyó élet megszervezésére való képtelensége vezetett a kényszeralapú privatizációhoz, az informális normákra épülő privát struktúrák általi erőszak alkalmazásához, valamint a kliensi és bűnözői "megegyezések" létrejöttéhez.

Ez, és nem a mitikus "nem megfelelő jogalkotás" vagy a "szovjet örökség" ad magyarázatot a kilencvenes évek túlburjánzó szervezett bűnözésére. A szovjet elnyomó szervek volt alkalmazottai jelentős számban álltak a bűnözők soraiba, de csak azért, mert a társadalomban effektív igény mutatkozott a bűnözői csoportok működésére, miközben az állami erőszakszervezetek létszámát leépítették. Akkor, amikor a jövedelmeket változatlanul eltitkolták, s mindennaposak voltak az "árnyéküzletek", konfliktus esetén értelmetlen volt bírósághoz fordulni. A bűnöző lett a piac kezelőorvosa, miközben a maffia volt immár az a struktúra, amely biztosította az üzleti élet szabályozását, és azt, hogy a vállalkozók egymással való kapcsolataikban betartsanak bizonyos normákat. A bérgyilkos átvette az ügyész helyét.

"A liberalizáció paradoxona most az" – írta a közismert közgazdász, Szergej Glazjev -, "hogy az államnak mint a gazdaság legfőbb kontroller szereplőjének visszaszorítása nem piaci önszerveződéshez és versenyhez vezetett, hanem ahhoz, hogy ezt a funkciót a szervezett bűnözés vette át. Az állam helyett most a jól szervezett maffia diktálja a piaci magatartás játékszabályait. Ezekben a szabályokban az önkényesség uralkodik. A bírósággal ellentétben, mely a törvények és szabályozások precíz rendelkezései alapján jár el, a bűnözők vitás ügyeinek elintézési szabályait a legerősebb határozza meg, s ezek könnyen változhatnak meg attól függően, hogy ki tartja kezében a valódi hatalmat. Korábban a sértett fél az államhoz fordult, most azonban bűnözői csoportokhoz folyamodik."⁷

Ugyanakkor nagyon sokan egyre inkább meggyőződtek arról, hogy a bűnözők nem csak hatékonyabban és gyorsabban, de az államnál igazságosabban és kevésbé részrehajlóan oldják meg a problémákat. Szükségtelen mondani, hogy az utóbbi nézet téves volt, de a '90-es években, például a kisvállalkozások fejlesztése iránt a maffia sokkal nagyobb érdeklődést mutatott, mint a kormány.

A bűnözői csoportok konszolidációja, az üzleti élettel való kapcsolataik és a tisztesség látszatának felöltésére irányuló törekvéseik szükségszerűen vezettek a maffia és a bürokrácia közti kapcsolatok kialakításához. Az etnikai és lokális kötelékeknek fontos szerepük volt. Ha a hatalom kriminalizálódásáról beszélünk, azt is el kell mondani, hogy az ellentétes folyamat is jelentős volt – az állami struktúrák hatáskörükbe vonták a maffiaszervezeteket, elismertséget és a folyamatok fölötti kontrollt biztosítva számukra. A közismert politológus, Alekszandr Taraszov megjegyzi, hogy amíg az új tulajdonosok kezdetben többnyire a szovjet pártállami apparátus emberei közül kerültek ki, addig a privatizáció során az alvilág az új elit egyfajta "kádergyárává" változott: "Az alvilág és a hivatali szféra összefonódása (vagyis a tipikus maffiastruktúrák kialakulása) e két csoport új uralkodóosztállyá emelkedésére alapozva jelent meg."

A gazdasági élet kulcspozícióit végül a "bürokratikus burzsoázia" kaparintotta a kezébe. Mint ahogy azt Taraszov megjegyzi, 1994 óta "a bürokrácia fokozatos, de szisztematikus előretörése tapasztalható, a többi réteg kárára (beleértve a második legnagyobb csoportot, a bűnözőket is)".⁸ A legparadoxabb jelenség az, hogy a bürokrácia szerepének és számarányának növekedését nemcsak hogy nem kísérte a piaci viszonyokba való állami beavatkozás erősödése, hanem ellenkezőleg, a szabadpiaci elveknek a hivatalos elméletben és gyakorlatban jelentkező diadalmenete adta e folyamat hátterét. Az, hogy az állam elutasította a direkt beavatkozást és a gazdasági folyamatok szabályozását, együtt járt ugyanezen bürokraták nyílt dominanciájával, immár kulcsszerepű résztulajdonosként és magántulajdonosként való fellépésükkel. A helyzet megváltoztatására irányuló javaslatokat és az "érdekek konfliktusára" való hivatkozásokat az állam kategorikusan visszautasította arra hivatkozva, hogy az állami hivatalnokok eltiltása a gazdasági életben való részvételtől merénylet lenne a gazdasági szabadság ellen, felérne az állami beavatkozással és regulációval, amiből már eleve semmi jó nem származhat.

Miközben a korrupciós és maffia tevékenységek az ország általános gazdasági és társadalmi életének alapelemeivé váltak, a társadalom és a társadalom különböző alterületeinek adminisztrációjában lényegi alkotórésszé vált a bűnözői és "árnyék"-folyamatokon alapuló igazgatás. A bűnözői szervezetek a sokféle, a szervezett bűnözők bandáiból létrejött biztonsági szolgálatok, a szervezett bűnözők (köz)tulajdonának legalizálását lehetővé tévő jótékonysági alapítványok, valamint a megvesztegetést jogszerű lobbizási tevékenységgé alakító politikai adományok óriási rendszerének formájában legalizálódtak.

A "politikai kapitalizmus" normái

A gazdaságban gyökeret vert korrupciós gyakorlat szükségszerűen terjedt át a politika szférájába. A "politikai kapitalizmus" rendszerében a vállalkozók pozíciói a hatóságoktól való kapcsolataiktól függenek, a hivatalnokoké pedig attól, hogy mennyire képesek üzlettársaikat védeni és támogatni. Vagyis a hatalomért folyó harcot a verseny egy formájának tekintik. A választási csalások mind helyi, mind szövetségi szinten általános gyakorlattá váltak. A sajtó ezt finoman az "adminisztratív források" felhasználásának nevezi.

A választási csalás széles körben elterjedt formája a "holt lelkek" szavazásba való bevonása – mind a ténylegesen elhunyt szavazók, mind a szavazás vége előtt öt perccel még nem szavazottak esetében. Ennek eredménye az, hogy a világ többi részével ellentétben az orosz választások mérlege masszív szavazói aktivitást mutat a szavazófülkék zárása előtti öt perces időszakban.⁹ A választási csalásokról rendszeresen hírt adott a Novaja Gazeta, a Nyezaviszimaja Gazeta és a Moscow Times, ám ezek közül a hatóságok egyet sem vittek bíróság elé. Ugyanakkor a bíróságok nem voltak hajlandó tárgyalni a hatóságokat választási csalással gyanúsító állampolgári beadványokat.¹⁰

Óriási összegek fordítódtak azonban a különféle gazdasági és adminisztratív klánok propaganda-apparátusának létrehozására. Az összes jelentősebb oligarchikus struktúra létrehozta saját újságjait és ha lehetséges volt, televíziós csatornáit is. Az olaj- és gázkirályok (Jukosz, Lukoil, Gazprom) és a bankok (Oneksim, illetve MOST-Bank) óriási médiaorgánumokhoz jutottak. Borisz Berezovszkij és Vlagyimir Guszinszkij, a közismert oligarchák befolyása nem csak a Kreml vezető figuráival való kapcsolataikból, de médiabirodalmaik hatalmából is ered. A tartományi vezetők a regionális TV stúdiókat és újságokat vonták saját ellenőrzésük alá.

Gyakorlatilag minden politikus és vállalkozó múltjában előfordult illegális tevékenység, s mindannyiuk esetében fennáll a leleplezés veszélye. A sajtó így szelektíven tud közzétenni kompromittáló anyagokat ("kompromat") egyik vagy másik szembenálló félről. Ha egy újság "saját" politikusait és oligarcháit ilyen támadás éri, igazságtalanság áldozataiként lehet őket feltüntetni; ha mindenki pontosan ugyanolyan magatartást tanúsított, miért csak egy bizonyos személyen kérik azt számon?

Hatalmas, időnként az oktatásba és a szociális fejlesztésbe invesztált összegeket meghaladó pénzeket fordítottak efféle lejárató kampányokra, amelyek a "fekete PR" elnevezést kapták. Nem túl meglepő, hogy az újságírói szféra, a publikált leleplezések okán, maga is kivételesen korrupt. Újságírók lefizetése bizonyos anyagok közlésére vagy éppen közzé nem tételére az 1990-es években olyan általános gyakorlattá vált, hogy 1999-ben a közismert liberális hetilap, az Argumenti i fakti, még nyilvánosságra is hozta a kliensei számára kínált szolgáltatások árlistáját. Mivel az újságírók nem közhivatalnokok, efféle díjazásuk jogilag nem minősül megvesztegetésnek, s nem ad jogalapot bűnvádi eljárás indítására.¹¹ Ami a dolog morális oldalát illeti, a posztszovjet elit által elfogadott viselkedési normák szerint nem elítélendők az effajta cselekedeteket. A politikai, gazdasági és médiaelit "alól" jövő morális kritikákat ezek a körök elutasítják, mondván, az az elit anglicizált zsargonja által "luzery"-nek tituláltak impotens irigykedése.

Az új évszázad kezdetére jelentősen visszaesett a propaganda és a "fekete PR" iránti igény. A 2001-es helyhatósági választások megmutatták, hogy a szavazókért való kampányolásnál lényegesen egyszerűbb lefizetni a választási adminisztrációt. A választók körében mutatott aktivitás folyamatos hanyatlásával a választások kimenetele egyre kevésbé függött a szavazóktól, s egyre inkább a szavazat-számlálással megbízott hivatalnokoktól. A Novaja Gazetában Oleg Lurje, a prominens újságíró közzétette a 2001-es választásokon a Moszkvai Duma esetében érvényes árak listáját. Egy jelölt garantált megválasztása körülbelül egymillió dollárba került.

Vlagyimir Putyin "törvényes diktatúrája"

Az új évszázad az orosz társadalomban is lényegi változásokat hozott. Paradox módon a rubel 1998-as csődje jótékony hatással volt az ország gazdaságára, versenyképesebbé téve az orosz ipart mind külföldön, mind pedig a hazai piacon. Emellett emelkedni kezdett az olaj és a gáz világpiaci ára. A gazdaság növekedésnek indult.

Mivel az említett folyamat elsősorban a korábban beszüntetett termelés újraindításából fakadt, a növekedés beindulásához minimális tőkebefektetésre volt csak szükség. Ez az orosz elitben egyfajta stabilitásérzést generált, s felmerült egy tartósabb szabályozási rendszer megalkotásának igénye. A gazdasági pangásból a növekedésbe való átmenet egybeesett a Kreml vezetőváltásával. Vlagyimir Putyin, aki az idősödő Borisz Jelcin elnök utóda lett, "törvényes diktatúrát" ígért a társadalomnak. Figyelemreméltó azonban, hogy ezek a kijelentések nem keltettek pánikot a közhivatali világban. Putyin tervei között soha nem szerepelt a korrupció gyökeres kiirtása vagy okainak felszámolása. Mindössze egy intézkedéscsomagról volt szó, amely egyrészt legalizálja az "árnyéktevékenységeket", másrészt megbünteti azokat, akik "túl messzire mentek", vagyis az oligarchiák és a bürokrácia azon tagjait, akik felelőtlen tetteikkel megsértették a spontán módon kialakult játékszabályokat. A korábban illegálisan külföldre vitt tőkék Oroszországba való visszatérésére kényszerítő intézkedések történtek. Ugyanakkor lényegesen megkönnyítették az országból való pénzkivitelt az állampolgárok számára (s megszigorították a szabályokat a külföldiek és a külföldön élő oroszok esetében). Az Oroszországba folyó olajbevételek által lehetővé vált drámai adócsökkentések voltak hivatottak megoldani az alacsonyabb szintű korrupció problémáját. A legfelsőbb szinten a tulajdonok újraelosztása kezdődött el; a tulajdonokat a Kremlhez nem lojális oligarchák felől az új adminisztrációhoz közel álló vállalkozók felé vándoroltatták. Ez a redisztribúció szigorúan a "politikai kapitalizmus" szabályainak megfelelően zajlott le. Berezovszkij és Guszinszkij bűnvádi eljárások áldozatai lettek, míg korábbi partnereik, Alekszandr Volosin és Roman Abramovics, akik átálltak az új csapatba, tovább növelték befolyásukat. A szenzációs bűnvádi eseteket végleg dűlőre vitték vagy ejtették, jelezve a Kreml-béli elit változó erőviszonyait. Ugyanakkor Putyin első két hivatali éve alatt egyetlen nagyobb korrupciós ügy sem került bíróság elé.

Putyin adóreformjai nem hozták meg a kívánt eredményt, mivel az olajárak, pontosan a reformok 2001-es életbelépésével egy időben, esni kezdtek. Röviden, az orosz költségvetés ismét ugyanazokkal a problémákkal találta magát szembe, mint a kilencvenes évek elején. A kormány ezt a bevételkiesést a lakhatási és közszolgáltatási támogatások eltörlésével próbálta pótolni, áthárítva a fizetési terhet a lakosság legelesettebb rétegére. Ez az adó-, illetve a lakhatási és közszolgáltatási reformokat rendkívül népszerűtlenné tette. Ugyanakkor a kormány tökéletesen képtelen volt felszámolni a vállalkozások kétféle könyvelési gyakorlatát, minthogy ez túlságosan mély gyökereket vert, s a korábbiakhoz hasonlóan, a jövedelmek eltitkolásából származó előnyök meghaladták a kockázatot.

Elmondható, hogy 2001 elejére minden remény, hogy a Putyin-adminisztráció által tett lépések elősegítik a korrupció problémájának megoldását, szertefoszlott. Mivel ez a probléma rendszerjellegű, kizárólag a rendszer természetét megváltoztató reformok oldhatják azt meg, ideértve a privatizált vagyon legalább egy részének az államhoz való visszatérését (a bevételek legfőbb forrása), és ezzel egyidejűleg a politikai rendszer és a kormányzó apparátus radikális reformját és demokratizálását. A gond az, hogy ezek a reformok ellentétesek a mai orosz elitek érdekeivel. Ezért a "politikai kapitalizmus" meghaladásának problémája csakis forradalmi módszerekkel oldható meg. Amíg ez lehetővé nem válik, a korrupció az orosz társadalmi rendszer természetét determináló legfőbb jelenségek egyike marad.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Jegyzetek

1 Lsd. S. Cohen. Failed Crusade: America and the Tragedy of Post-Communist Russia. New York and London, W. W. Norton and Co., 2000; J. Wedel. Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe, 1989-1999. London, Macmillan Press, 1998; P. Reddaway and D. Glinski. The Tragedy of Russia's Reforms: Market Bolshevism against Democracy. Washington DC, US Institute of Peace Press, 2001.

2 G. Eyal, I. Szelenyi and A. Townsley. Making Capitalism without Capitalists: Formation and Elit Struggles in Post-Communist Central Europe. London, Verso, 1998, p. 117.

3 Ibid., p. 116.

4 D. E. Furman (ed.). Csecsnya i Rosszija: Obscsesztva i Goszudarsztva. Moszkva, Politinform-Talburi, 1999, p. 216.

5 R. A. Medvegyev. Kapitalizm v Rossziji? Moszkva, Prava Cseloveka, 1998, p. 196.

6 M. G. Deljavin. Ideologija Vozrozsgyenija. Moszkva, Forum, 2000, p. 164.

7 S. Glazjev. Ekonomika i Polityika: Epizodi Borbi. Moszkva, Gnozisz, 1994, p. 87.

8 A. Taraszov. Provokacija: Postskriptum iz 1994-go. Moszkva, Feniksz, 1994, p. 87.

9 A választási csalásokról szóló első tanulmányokat 1994-ben publikálta A. Minkin (Moszkovszkij Komszomoletsz, 1994. jan. 11.); A. Szobjanyin (Vecsernyaja Moszkva, 1994. máj. 27.), és A. Taraszov (op. cit.). Érdekes, hogy az első két szerző támogatta a kormány általános politikáját.

10 2000-ben egy a választási csalásokról szóló részletes analízist publikált Jevgenyija Boriszova is a www.themoscowtimes.com web-oldalon.

11 A tömegtájékoztatásban jelen lévő korrupció elemzését l. I. Zaszurszkij. Mass-Media Vtoroj Reszpubliki. Moszkva, MGU, 1999.

Az elmúlt év tökéletes képet adott arról, hogy a globális események hogyan kerülnek skatulyákba és kapnak egyenlőtlen figyelmet. Ez az egyenlőtlenség önmagában is szembetűnő. Elárul valamit a hatalomról, s arról, hogy a tudáshierarchia csúcsain miképpen próbálják fenntartani a világ megosztottságát.

Az elmúlt két hónap tökéletes képet adott arról, hogy a globális események hogyan kerülnek skatulyákba és kapnak egyenlőtlen figyelmet. Ez az egyenlőtlenség önmagában is szembetűnő. Elárul valamit a hatalomról, s arról, hogy a tudáshierarchia csúcsain miképpen próbálják fenntartani a világ megosztottságát. Nagy-Britanniában például a The Times augusztus 25. és szeptember 5. között mindössze egyszer vette címlapjára vezető cikként a Föld Csúcs-ot, s ez alkalommal is túlharsogták azt a David Beckham második fiának születéséről szóló hírek. Ez időszak alatt a lap körülbelül 250 inch-hasábnyi (ez csupán egy durva fejszámolás eredménye) szöveget közölt a Csúcsról, beleértve két szerkesztői cikket, jónéhány, a zimbabwei problémákról szóló vegyes híradást és egy a johannesburgi találkozót meglátogató gyerekekről sztorizó írást. Bizonyos szempontból 250 inch-hasáb elég sok. A képeket is beleértve egy napilap egy oldalának fele-kétharmada naponta. Más szempontból viszont kevesebb a kívánatosnál. Ugyanebben az időszakban a The Times címlapjain, szerkesztői cikkeiben és a kommentárokban sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a Bush-adminisztráció Irakkal kapcsolatos álláspontja. A Föld Csúcs észrevétlenül a háttérbe szorult, akárcsak az elektronikus médiában. Van, aki talán azzal érvel, hogy ennek oka: a Föld Csúcson semmi rendkívüli nem történt, lényegében kudarc volt. Ugyanakkor azonban az adott időszakban semmi rendkívüli nem történt Irakkal kapcsolatban sem – ráadásul abban a két hétben, az elmúlt évtized embargóihoz képest, semmi rendkívüli nem történt magában Irakban sem. Egy cinikus itt föltehetné a kérdést: miért? A Föld Csúccsal kapcsolatban egy felelősségteljes média (s ez semmiképpen nem a The Times-ra, sokkal inkább a világ egyes fővárosaiban iparágként működő, saját irányítását a politikai sajtóhivatalnokoktól átvenni készülő médiára vonatkozik) a hírek hiányának hátterében rejlő információkat kellene kutassa. Amint nyilvánvalóvá vált, hogy néhány küldött degradáló programmal érkezett, egy felelős médiának e programok mélyreható elemzésébe kellett volna fognia. Arra kellett volna választ keresnie, kinek a számára siker a kudarc, s hogy ez valójában mit jelent. Ez a különbség a tényfeltáró és a felszínes, feledhető 'amint-látják' újságírás között. Amennyiben bolygónk túléléséről van szó, a régi mondás, miszerint a jó hír az, ha nincs hír, mindkét fajta média esetében nyilvánvalóan hamis.

A tudáshierarchia csúcsai és a megosztott világ

Mélyebbre ásva, mit mond számunkra a háború sürgetéséért, illetve a mindenki számára elérhető prosperitásért való érvelés prioritásainak szétválasztása? Azt, hogy a globalizáció összes illúziója és tartalma egy régebbi illúziót, nevezetesen a magas és az alacsonyabb szintű politika közti szakadék illúzióját tartja fenn. A hasadék hierarchikus, a magas politika, a diplomáciai machinációk, a szuperhatalmak és szövetségeseik kardcsörtetése fontosabb, mint az alacsonyabb szintű politika, a kereskedelem, a gazdaság, a pénzügy stb. világa. E hierarchikus megosztottságnak két aspektusa van.

1. A magasabb és alacsonyabb szintű politika szimultán hasonlósága és különbözősége: racionalitás, választás és szavak.

Mind a magasabb, mind az alacsonyabb szintű politikát olyan területként szokás jellemezni, ahol egy szimpla racionalitás világos politikai képet eredményez. A magasszintű politikát a 'politikai realizmusnak' nevezett teóriával szokás definiálni. A nemzetek "természeti állapotban" vagy anarchiában egzisztálnak, mely híján van a harmonikus rend fenntartásához szükséges átfogó erőnek. Folyamatosan fennáll a mindenki háborúja mindenki ellen lehetősége, amit kizárólag a nemzetek relatív katonai ereje által meghatározott és diktált hatalmi egyensúly tart kordában. Minden nemzet résztvevője a lépések és ellenlépések túlélő játékának. A tetteket az önérdek diktálja. Az alacsonyabb szintű politika ugyanakkor az instrumentális racionalitás és a szűkös forrásokért való versengés világa az anyagi biztonság és az egyre nagyobb fogyasztás jegyében. Ezt nevezzük neoliberalizmusnak. Amit mind a magas, mind az alacsonyabb szintű politika jellemzésében figyelmen kívül hagynak, az az, hogy a játékszabályok emberi szabályok, megkonstruáltak, választást kívánnak – versenyezz és vállald a konfliktust vagy kommunikálj, kötelezd el magad és képviselj valamit. Nem esik szó arról, hogy képesek vagyunk új életmódok bevezetésére. Talán vészjóslóan hangzik, de fajként való túlélésünket csakis úgy biztosíthatjuk, hogy túllépünk a választás lehetőségét a nagy és kis politikában egyaránt figyelmen kívül hagyó efféle érveléseken. Ez nem azt jelenti, hogy ez a folyamat könnyű; egyszerűen csak azt, hogy a folyamatot nem ösztönzi és segíti, ha elhallgatjuk, hogy igenis van más lehetőség, más mód a béke és háború, a szegénység és gazdagság közepette is.

Ez elvezet minket a magas- és alacsonyabb szintű politika szimultán különbözőségeihez. A kettő diplomáciává és gazdasággá való szétválasztása lehetőséget ad a politikusoknak, hogy fenntartsák a látszatot, miszerint ami a szavaikban ezen a két területen ellentmondásos, az ugyanakkor nem képmutató. George W. Bush képes azt mondani Szaddám Huszein-ről, hogy "Megdermeszti a világot"; hogy "Szaddám Huszein viselkedése aláássa az Egyesült Nemzetek tekintélyét"; hogy "Nem hagyhatjuk, hogy a világ legaljasabb vezetői a világ legaljasabb fegyvereivel zsarolják a világot". Tony Blair képes azt mondani, hogy "Az Irak által való fenyegetettség valós és példa nélküli". Feladatunk itt most nem Szaddám Huszein védelme, hanem hogy leleplezzük a politika és a gazdaság szétválasztásával fenntartott mellébeszélést és kettős mércét, melyeknek egy a veleje: a globális intézmények és a valódi konszenzuskeresés iránti megvetés. Bush és Blair állhatatosan ássák alá a demokrácia és a globális civil társadalom jövőjét egy a terrorista szervezetekétől meglehetősen különböző módon, de nem kevésbé hatásosan. Tetőtől talpig megrendítik a világot. Ennek része a politika és a gazdaság szétválasztása, az el nem ismert képmutatás, mely figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy sokak számára a világ legaljasabb fegyvere a "speciális érdekek" által kezelt vagyon, melyeknek egyetlen valódi jogcíme a specialitásra az alapvető érdektelenség a világ többi részének sorsa iránt. A politika és a gazdaság különválasztása állandósítja a média prioritások problémáját. A szegények aggodalomra adnak okot, ha fegyver van a kezükben, de hanyagolhatóak, ha csupán vágyaik vannak.

2. Magas- és alacsony szintű politika: fogadalmak, ígéretek és tények

A hatalomnak a magas és alacsonyabb szintű politika elkülönítésében elért sikerének egyik legfontosabb következménye, hogy rejtve maradnak a világ belső kapcsolatrendszerei. Amerika például két harcot vív: egy nemzetközi harcot a terrorizmus ellen, s egy belső harcot az elhízás ellen. Ezek egymástól tökéletesen függetlennek tűnhetnek. Nemrégiben azonban az Egyesült Államok Külügyminisztériuma egy kétnapos konferenciát szervezett saját diplomatái részére, amelynek munkacíme így szólt: Miért gyűlölnek minket? Amikor efféle kérdésekbe ütközünk, a két említett dolog közti kapcsolat kissé világosabbá válik. A gyűlölet azonban önmagában nem vezet sehova, elidegeníti Amerikát. Amerika nem a Bush-kormány – még csak abban sem lehetünk biztosak, hogy a szavazó amerikaiak többsége valóban megválasztotta Busht. Amerika heterogén, és Amerikának is megvannak a saját legkülönfélébb áldozatai – szeptember 11-e áldozatai, az Enron áldozatai, az elfelejtett 40%, akik a szegénységi küszöbön vagy akörül élnek. A gyűlölet fűti a harcos mentalitást, ami egy még konformistább Amerikát eredményez, pontosan azt, amitől félünk. Egy olyan Amerikának ad tápot, amely visszavonul a hatalmas autóvásárlási biztonsági hálóba, a sz…unk a fejetekre hangulatával. Nem ez a világ többi részének legfőbb érdeke.

Visszatérve a belső kapcsolatokra, a Föld Csúcson és az Irakkal kapcsolatban mostanában történtek rávilágítanak arra, hogy a magas- és alacsony szintű politikában hogyan változtak meg bizonyos dolgok úgy, hogy végül ugyanazok maradjanak. Amennyiben a szeptember 11-eihez hasonló katasztrófából a jó lehetősége származhat, arról kizárólag az Amerika iránt az egész világon keletkezett szimpátiával és jóakarattal kapcsolatban lehet szó. Ez a szimpátia és jóakarat lehetőséget adott a globális civil társadalmon belüli híd felépítésére. Úgy tűnik, Bush a politikai realizmushoz és a neoliberalizmushoz való makacs ragaszkodásával elpazarolta ezt a lehetőséget. Az amerikai unilateralizmus hibái, mint azt a Föld Csúcs és ugyanakkor az ENSZ példáján láthatjuk, ha lehet, még hangsúlyosabbá válnak. Ha valaki kizárólag a saját feltételei szerint kíván együttműködni, az semmiképpen nem együttműködés. Tökéletesen illeszkedik azonban a politikai realizmus és a neoliberalizmus önérdekű eszmerendszerébe. Ezen önérdekű gondolatrendszerben nem csak a magas és alacsony politika válik külön, hanem a nemzetek túlélése is – mindegyikük kicsinyke atommá vagy hajóvá lesz, dulakodnak a területért naivan elfeledkezve arról, hogy a mozgásukkal létrehozott hullámok mindannyiukat elnyelik. Ennek az önérdekű gondolatvilágnak krónikus betegsége a rövidtávúság. A haszonáldozat költség (opportunity cost) és az externáliák neoliberális koncepciója jól illusztrálja ezt. A határhaszon költség egy bizonyos döntéssel feláldozott egyéb dolog értékére utal. Amerika mint a világ legnagyobb vásárlója számára a fenntartható energia, a fenntarható növekedés stb. haszonáldozat alacsonyabb, így nagyobb rész jut a többieknek. S ez elvezet minket az externáliák koncepciójához. Ez a teória a költségek elszámolásáról szól. A légszennyezés az a költség, amely nincs benne az autó árában. A szegénység, a testi romlás, a rabszolgamunka stb. azok a költségek, amelyeket az árucikkek, mint például a kávé és a kakaó, alacsony árai nem tartalmaznak. A haszonáldozat és az externáliák elméletének logikája rövid távú. És rövid távon ezek a gondok általában valaki másnak a gondjai. Ez a logika a status quo-ra és a dolgok részvétlen továbbvitelére irányul. Az iparosodott világban mindenütt azoknak a nagy üzleti lobbistáknak a bűnrészesévé teszi a vásárlót, akik mérget csöpögtettek a johannesburgi küldöttek fülébe. Ez a rövidtávú gondolkodás az oka annak, hogy a 'zöld tudatosság' inkább utal a dollár színére mint az elsivatagosodás miatti aggodalomra. Ebből a rövidtávú perspektívából lehet csak értelme a Föld Csúcs látványosságának. Az egyetlen kiindulópont, amelyből érthető, hogyan kezdhetjük a munkát az alábbi sürgető célokkal:

• A születéskori halálozás visszaszorítása 66%-kal évi 3,6 millióra.
• A napi 1 dollárból élők számának csökkentése 50%-kal, kb. 600 millióra.
• Az alultápláltak számának 50%-os csökkentése, 400 millióra.
• Fenntartható energiaellátás az azt nélkülöző 2,5 milliárd, illetve tiszta víz a nélkülöző 1,1 milliárd ember számára.
• Mezőgazdasági piacok megnyitása.

S a vége: a folyamatos sikertelenségek elismerésének sorozata ("a riói Föld Csúcson magunk elé tűzött célokat nem értük el), ordítóan evidens kijelentések megerősítése ("egyetértünk abban, hogy a víz alapvetően fontos az élethez"), s fogadalmak, amelyek nem kötelezik az aláírókat sem konkrét időpontok betartására (energiához való hozzáférés), sem konkrét számokat nem tartalmaznak (a harmadik világ adósságának könnyítése). A rövidtávúság logikája ad egyedül értelmet egy durván 33 millió fontos költségvetésű Föld Csúcs megrendezésének, amelynek fő eredménye, úgy tűnik, az volt, hogy sikerült degradálni a korábbi ígéreteket. Látható, hogy az önérdek nyelve minden szemantikai határon túllép. A politikai realizmus és a neoliberalizmus logikájában az opportunizmus uralkodik. Az ígéret többé már nem egy teljesítendő vállalás.

Ússzunk az árral vagy fulladjunk meg?

Újfajta gondolkodásmódra van szükségünk, amely megérti, hogy a racionalitás a felelősségről és a választásról szól, hogy az önérdek mindenki érdeke, hogy a magas és alacsony szintű politika közti határ hamis, hogy a függőség kölcsönös s hogy összekapcsolódásunk valóságos. Csak így válhat gondolkodásunk rövid távúból hosszú távúvá. Csak így leszünk képesek annak őszinte felismerésére, hogy egy politikai gazdaság az emberi jogok gazdasága, s hogy a kereskedelmi tárgyalásoknak és a kereskedelmi rendszernek részét képezik az emberi jogok is. Tehát úszunk vagy süllyedünk? Jelen pillanatban a legjobb tanács: tartsuk vissza a lélegzetet.

(Fordította: Farkas Gabriella)