Egyes elemzők a civil társadalomban a közösségi harmónia és konszenzus csimboraszóját látják. Ezzel szemben a civil társadalom nem annyira a szabad társulás és a konszenzus terepe, mint inkább a versengés és a nézetkülönbségek színtere.

Bevezetés: a civil társadalom elméleti megközelítése

A társadalmi politikai elméletben a nyolcvanas évektől reneszánszát éli a civil társadalom koncepciója. A legkülönfélébb álláspontokat képviselő elemzők próbálják az állami és a magánszféra közötti teret újra életre kelteni, ezzel a demokrácia új formáinak utat nyitni, hogy társadalmunk sokfélesége otthonra leljen.¹ A civil társadalom fejlődésének érdekében ezen elméleti szakemberek közül sokan szeretnének egy sor olyan tevékenységet legitimálni, amelyek eredendő funkciója nem a jövedelemszerzés, hanem például a közösség javára végzett tevékenységek, a jótékonyság és így tovább. Ebben a megközelítésben a civil társadalom olyan szféraként jelenik meg, ahol az egyes ember értékes, nem fizetett tevékenységeket képes végezni anélkül, hogy az állam bizonyos magatartásformákat kényszerítene rá. Ilyen értelemben a civil társadalom a szabadság, a szabad szerveződés és közösségiség területeként jelenik meg, más szóval a bürokrácia és a szabályozás ellentéteként – a bürokrácia és a szabályozás ugyanis azonnal megjelennek, mihelyt az állam megpróbál beavatkozni a civil szféra működésébe. Ezek az álláspontok a vitában a civil társadalmat afféle szent kehelyként mutatják; egyes elemzők, például Fukuyama és Putnam számára a civil társadalom alkotja azt a központi kulturális alapelemet, amely lehetővé teszi a sikeres gazdaságok virágzását.² Jelen cikkünk a civil társadalom e pozitív megközelítéseit kívánja felülvizsgálni, és szeretné bizonyítani, hogy a civil társadalom nem annyira a szabad társulás és a konszenzus terepe, mint inkább a versengés és a nézetkülönbségek színtere. Ezzel megkérdőjelezi – a civil társadalom néhány lelkes hívével ellentétben – a civil társadalom azon képességét, hogy el tudja ismertetni a nem fizetett tevékenységeket, a nem fizetett munkát; bizonyítani kívánja továbbá, hogy a piac szerepét és a civil társadalmat befolyásoló gazdasági racionalitást sokkal világosabban kell elemezni, mint ahogyan a mostani gyakorlat teszi.

A civil társadalom vég nélküli dicsérete abból a megközelítésből fakad, hogy egyesek benne a közösségi harmónia és konszenzus csimboraszóját látják. John Keane és mások korábbi munkáiban a volt kelet-európai kommunista rendszerek ellenzéki mozgalmainak hatására a civil társadalom olyan szféraként jelent meg, ahol az egyes emberek az államot megkerülve értelmes közösségi tevékenységet folytathattak.³ Sajnálatos módon a kommunista rendszerekben a civil társadalmat az állami szabályozás és a bürokrácia szorítása fojtogatta, gyarmatosítva és erősen korlátozva lehetőségeit. Ezért cseppet sem meglepő, hogy a civil társadalom e szabályozási mód antitéziseként jelent meg. Keane munkájában implicite ott élt a nézet, hogy a nyugati társadalmakban a piaci viszonyok hegemón terjeszkedése ugyancsak gátat vet a civil társadalom teljesítőképességének és integratív társadalmi szerepe betöltésének. Ez a radikális álláspont egyértelműen igazolódott abban, hogy a gazdasági racionalitás és a piaci logika a társadalmi élet egyre nagyobb területeit vonta ellenőrzése alá.⁴ Ennek következtében a nem gazdasági alapú tevékenységek tere jelentősen szűkült, és az ilyen típusú tevékenységek nagy részére is a piaci megközelítés telepedett rá. Radikális szószólói számára a civil társadalom egy meghatározott politikai stratégia megfogalmazásának eszközévé vált: ez a stratégia elutasította a kelet-európai rendszerek bürokratikus kommunizmusát, ezzel egyidejűleg azonban számba vette azokat a nehézségeket is, amelyek a Nyugatot egyre inkább eluraló gazdasági liberalizmus hegemóniájából adódtak. Egyszóval, Keane és Michael Walzer s a hasonló álláspontot képviselő elméleti szakemberek a civil társadalmat olyan radikális politika megtestesülésének tekintették, amely mindenféle kapcsolatot megszakított a hitelüket vesztett kommunista rendszerekkel.⁵

Ezzel egyidejűleg, ahogyan a civil társadalom eszméje a szociális és politikai elméletben egyre nagyobb teret nyert, sok elemző figyelt fel arra, hogy szükség volna a nem fizetett tevékenységek elismerésére és legitimálására, valamint a fizetett a munkára alapozott ideológia elutasítására, mivel ez utóbbi egészében eluralta a II. világháború utáni korszak vitáit a munkával kapcsolatos kérdések és a jóléti társadalom problémakörét illetően.⁶ Ahol ezt a kérdéskört eredetileg a radikálisok, például a zöldek, a feministák és a baloldali libertáriusok tartották napirenden, ott a politikai spektrum minden árnyalata egyre nagyobb érdeklődést szentelt a kérdésnek a kilencvenes évektől kezdve.⁷ Ennek az érdeklődésnek egyértelmű bizonyítéka, hogy sok támogatóra talált az a koncepció, miszerint a garantált alapjövedelem ne legyen semmiféle fizetett munka-követelményhez kötve – vagy legfeljebb valamilyen szintű részvételhez. E részvételbe tartozzanak bele azok a tevékenységek is, amelyek mögött nem a jövedelemszerzés szándéka áll.⁸

A nem fizetett tevékenységek legitimálását szorgalmazó ideológiák és a civil társadalom elmélete közötti kapcsolat nem minden esetben egyértelmű, de általában kimutatható az a feltevés, hogy ezek a tevékenységek már egy "újracivilizált" civil társadalomban kapnak szerepet. A veszély abban az álláspontban rejlik, amely szerint létezik valamiféle, "civil társadalomnak" nevezett Paradicsom, ahol a nem fizetett tevékenységeknek szabad tere nyílik, és anélkül legitimálhatók, hogy a mindenható piaci szemlélet vagy a túlbuzgó állami szabályozás fojtogatná őket. E nézet szerint, ha képesek lennénk civil létünket megalapozni vagy legalább újra körülhatárolni, akkor azzal egycsapásra beköszöntene e tevékenységek virágkora, és ebből egy sor szociális előny származna. Ez utóbbi vízió legszélsőségesebb formában Fukuyama és más szerzők műveiben érhető tetten; ők sejtetni engedik, hogy ha képesek lennénk tanulni a gazdag civil hagyományokkal rendelkező társadalmaktól, akkor nemcsak a civil társadalom virágozna fel, hanem a kapitalista gazdaságok is.⁹ Sajnos, az ilyen nézetek figyelmen kívül hagyják a fizetett és a nem fizetett tevékenységek között létező feszültségeket, valamint azokat a nehézségeket, amelyek a társadalmi viszonyok szféráinak megteremtését kísérik; e szférák segíthetnek a piaci szemlélet szirénhangjainak elhárításában. Más szóval, a nem fizetett tevékenységek támogatása és elismerése nem egyszerű feladat a gazdasági racionalitás hegemóniájának fényében. A nem fizetett tevékenységek társadalmi értékének politikai meghatározása nem mondhat le arról, hogy megkísérelje a társadalmi élet olyan területeinek feltárását, amelyek védettek a gazdasági racionalitás hatásaitól.

Civil társadalom és politikai gazdaságtan

A politikai gazdaságtan a civil társadalmat rendszerint a piaci interakciók színterének tekinti, amennyiben gyakorta nem állami szektornak fogja föl azt. Ezért aztán egyes elemzők olyan terepnek látják a civil társadalmat, ahol a javak és szolgáltatások szabad, az állami, intézményi szabályozástól mentes cseréje zajlik. Ez a nézet azonban mindig ellentmondásos volt, és sokkal inkább abból a szempontból definiálta a civil társadalmat, hogy mi nem jellemző rá, mintsem a jellemző sajátosságaival. Maga az a feltételezés, hogy a társadalomnak lehet egyetlen olyan szektora is, amelyet hermetikusan el lehet szigetelni az állami befolyástól, fölöttébb problematikus, és nincs arra bizonyíték, hogy ez az elképzelt állapot megvalósítható lenne. Röviden, az állam döntő fontosságú cselekvő a jelenkori társadalmakban, és valószínű, hogy az interakciók színterét alkotó gazdasági feltételeket az állam valamiképpen mindig is szabályozni fogja. Ebből a nézőpontból nézve a civil társadalom nem a viszonyok szilárd, egyértelmű paramétereken nyugvó rendszere, hanem formáját is, határait is állandóan módosító, újraértelmezendő struktúra. A civil társadalom újraértelmezése körüli állandó vitában nagy valószínűséggel az állami intézményeket fogjuk továbbra is kulcsszereplőknek tekinteni. A civil társadalom ebből következően nem kőbe vésett rendszer, feltételei a politikai döntéshozatal folyamatában alakulnak, és alapvetően kevésbé kulturálisan meghatározottak, mint ahogy arról Fukuyama meggyőzni kíván bennünket. Ennél fogva a civil társadalmat nem gondolhatjuk semlegesnek vagy apolitikusnak, mivel valójában ez az a színhely, ahol az állam és a piac ellentétes szemléletét egymáshoz közelítjük. Egyik tényezőt sem lehet véglegesen kiiktatni, és a politikai folyamatoknak jut az a szerep, hogy meghatározzák, "a piac és az állam milyen összhangzata illik az egyes társadalmakhoz".¹⁰ A döntéshozás minden egyes esetben rányomja bélyegét a civil társadalom formájára és jellemzőire.

A civil társadalommal foglalkozó elméleti szakemberek sokféle koncepciót dolgoztak ki a piac szerepét illetően, valamint arról, vajon milyen hatást eredményez a civil társadalom támogatása. Az egyik végletet például a már többször említett Francis Fukuyama képviseli, aki azt állítja, hogy a civil társadalom feltámasztása képes lenne biztosítani azt a bizalmat és társadalmi tőkét, ami a kapitalista gazdaságok zökkenőmentes működéséhez szükséges.¹¹ Meggyőződése, hogy az integrált és összetartó társadalmak teremtik meg a legkedvezőbb feltételeket a piacgazdaság felvirágzásához, és hogy ezeket a feltételeket sem az állam, sem az egyes, elszigetelten tevékenykedő állampolgárok nem képesek biztosítani. Fukuyama szerint különböző testületekre van szükségünk, például az egyházakra és a jótékonysági intézményekre, melyek az embereket beágyazzák a civil társadalomba, és olyan viszonyrendszereket biztosítanak, amelyeket a későbbiekben gazdasági szférákká lehet tágítani. Ebből következően a civil társadalomban végzett tevékenységek nem pusztán abból a szempontból értékelendők és szemlélendők, hogy önmagukban véve milyen egészségesek, hanem ennél sokkal fontosabb, hogyan segítik elő a gazdasági folyamatokat, és a civil társadalmat valóban tekinthetjük-e olyan szféráknak, ahol a piac szabadon tudna működni. Fukuyama a piac és a civil társadalom viszonyát szimbiózisként írja le, ezért aztán – mondja -, ha ezek képesek spontán módon fejlődni, akkor kölcsönösen kedvező hatással lesznek egymásra. Fukuyama szerint egyértelmű, hogy ez a szabadság és spontaneitás csak akkor érhető el, ha az állam nem szabályozza a feltételeket, és nem avatkozik be a folyamatokba.

Fukuyama nézeteiről kimutatható, hogy kevéssé eredeti kísérletet jelentenek a liberális politikai gazdaságtan életben tartására, és alig titkolt kísérletet arra, hogy a gazdasági organizációkban az állam valamiféle szerepet találjon. Ez a szemlélet értetlenül áll az ortodox politikai gazdaságtannak a civil társadalomra gyakorolt káros hatásai előtt, és ugyancsak szem elől téveszti a piaci és a nem piaci tevékenységek közötti ellentmondásokat. Fukuyama egészében képtelen a globalizált piac hegemóniájával szemben valami ellenszert kínálni, és jelét sem adja annak, hogy megértené, hogyan is tudja a piac aláásni és hátráltatni azokat a társadalmi erényeket, amelyeket éppen a szerző tekint fontosaknak. Ebben az értelemben az a kijelentése, hogy a civil társadalom boldogan együtt él a piac diktálta követelményekkel, fölöttébb problematikusnak tűnik, mivel egyértelműen alábecsüli a civil társadalomban meglévő ellenzéki nézetek és a politikai gazdaságtan alternatív formáinak jelentőségét. Ezek ugyanis éppen azért támogatják a nem fizetett tevékenységek elismertetését, mert e tevékenységeknek önálló értékük van. Amihez pedig Fukuyama oly meleg szeretettel fordul, a sikeres piacgazdaságnak alapul szolgáló virágzó civil társadalomról a radikálisok hajlamosak azt gondolni, hogy valószínűleg elszánt bírálója lesz a piacgazdaságnak.

A fenti kritikai megjegyzéseket kiterjeszthetjük Giddensre és Putnamra, Fukuyama nézeteinek értelmezőire is, akik bár tartózkodnak attól, hogy Fukuyamához hasonlóan a végsőkig vigyék az elméletet, mégis csak kis ellentmondást látnak a civil társadalom népszerűsítése és a meglehetősen ortodox politikai gazdaságtan között.¹² Giddens szerint például a civil társadalom értéke abban áll, hogy lehetőséget biztosít korunk társadalmainak arra, hogy a globalizáció mindent elnyelő, ellenőrizhetetlen kilengéseivel szemben egységesen lépjenek fel. A civil társadalom egyre fokozódó bekebelezésének radikálisabb következményei, melyek a gazdasági globalizáció alapjául szolgáló szemléletből adódnak, nála nem kapnak túl nagy hangsúlyt. A gazdasági racionalitás kiterjesztését célzó stratégiákkal szembeni fenntartása éppen azzal gyengíti a felvértezett civil társadalom erejét, hogy az új piac megteremtése egyszerűen kikényszeríti újabb és újabb területek bekebelezését, amelyek pedig korábban nem voltak kitéve a piaci feltételeknek. Aligha meglepő, hogy a liberális politikai gazdaságtan legtöbb elemzése sokkal kritikusabb álláspontot foglal el a civil társadalommal és e szférának a piaci mechanizmusokhoz való viszonyával kapcsolatban. Keane és Walzer gyakorta úgy propagálják a civil társadalmat, mint fórumot, ahol az állami korlátok és a piacon alapuló gazdaságok hibái kiigazíthatók.¹³ Ezek a teoretikusok inkább azért bírálják az állam, a civil társadalom és a piac között meglévő kapcsolatokat, mert szerintük a civil társadalom szerveződési szféráját önmagában is meg kell erősíteni, és kevésbé azért, amit Fukuyama említ, azaz hogy a piacgazdaságokat a civil társadalom tartja fenn, s még kevésbé azért, amit Giddens és Putnam úgy fogalmaz, hogy a civil társadalom nem akadályozza a piacgazdaság működését. A liberális elméleten alapuló radikális bírálatból az következik, hogy a civil társadalmat azért kell támogatni, mert a keretein belül véghezvitt tevékenységeknek önálló értéke van, nem pedig azért, mert e tevékenységek egybeesnek a politikai gazdaságtan hagyományos meghatározásaival. Ennélfogva egyértelmű, hogy választóvonal húzódik azok között, akik a civil társadalmat olyan szférának tekintik, ahol számtalan, a piacgazdaságot támogató tevékenység folyik, illetve azok között, akik a civil társadalmat olyan területnek tekintik, amelyet egyaránt meg kell védeni a piactól és az államtól is.¹⁴

Az ortodox politikai gazdaságtanhoz John Keane és Michael Walzer kritikusan viszonyul. Keane-nek sikerült elkerülnie, hogy a civil társadalmat korlátok közé szorítsa: azaz meg sem próbálja megvédeni a piac hatásaitól. Azon a véleményen van, hogy a civil erények, például a bizalom, jótékony hatással vannak a gazdasági megelégedettségre, és hogy a piacban integratív lehetőségek rejlenek. Ennél fogva Keane szerint a civil társadalomnak a piaci mechanizmusokkal együtt megvan az a szerepe, hogy korrigálja e mechanizmusok korlátozott társadalmi rendteremtő képességeit.¹⁵ Hozzá hasonlóan Walzer is azt állítja, hogy a civil társadalomnak katalizátor-szerepe lehet a pluralizmus és az egyenlőség kifejlődésében mint olyan szférának, ahol az egyes emberek részt vehetnek a társadalmi életben. Ezért ő a civil társadalomban a "projektek projektjének" keretét látja, melynek segítségével az állampolgárok társadalmi kapcsolatba kerülhetnek egymással, és amely a politikai tevékenységben való fokozottabb részvétel kultúráját teremtheti meg. Ezzel egyidejűleg a gazdaság is új erőre kap, ha a szűkebb körű tevékenységek és a kisebb egyesülések nagyobb elismerést nyernek. Walzer szerint ez aztán ahhoz az "új felismeréshez vezet…, hogy a jó élet titka a részletekben rejlik"¹⁶ . Ez az álláspont egyben azt jelenti, hogy a civil társadalom semleges terep, melyen mind a piacorientált, mind az állami szervezetek versenghetnek és együttműködhetnek, megszabadulván a bürokrácia és a túlzott szabályozás béklyóitól. E forgatókönyv szerint az állam megteremtheti a keretet a semleges, értékektől mentes civil társadalomnak, azaz olyan társadalmi-gazdasági területnek, ahol sokféle testület és szervezet (beleértve az állami és a piacorientált cégeket is) szabadon működhet.¹⁷

Bár nincs híján minden meggyőző erőnek, Walzer tézisei a civil társadalom nem túlzottan egészséges megközelítéséről tanúskodnak. A semleges terület eszméje, ahol a piac, a magánvállalatok és az állam egyaránt levetkőzik saját logikájukat és racionalitásaikat, illetve konfliktusok nélkül élnek egymás mellett, enyhén fogalmazva túlzottan optimista nézet. Ha viszont kritikus szemmel nézzük, akkor annak jelét láthatjuk benne, hogy figyelmen kívül maradnak a gazdasági és politikai szereplőket mozgató specifikus és eltérő racionalitások, illetve a bennük megtestesülő hagyományos érdekek. E szemlélet elfeledkezik annak valószínűségéről, hogy a civil társadalom szereplői ellentmondhatnak egymásnak, netán ellentétbe kerülhetnek egymással, és hogy az erőegyenlőtlenség rendszerint versengést és kirekesztést eredményez.

Walzernek a civil társadalomról festett vonzó jövőképe nem veszi figyelembe azokat a lehetséges módszereket sem, ahogyan a piac expanziós törekvései a civil társadalom egyre több elemét gyűrik maguk alá, s ezzel az utóbbit rendszerint kellemetlen és nem megfelelő módon megváltoztatják. A civil társadalomban a piac jelenléte olyasféle forgatókönyvet eredményez, amelyben a fizetett tevékenységek, azaz a gazdaságilag hasznosak sokkal értékesebbeknek és társadalmilag hatékonyabbaknak tekintendők, mint azok, amelyeket nem tekintenek (joggal vagy helytelenül) a társadalmi-gazdasági jóléthez való hozzájárulásnak. A nem gazdasági tevékenységek önálló értékét általában alábecsülik ilyen körülmények között, és figyelmen kívül hagyják, hogy ezek mennyire járulnak hozzá a társadalmi státushoz és az egyén énképéhez. Hasonlóképpen Keane is, miközben tudatában van a piacnak a civil szférára gyakorolt esetleges ártalmas hatásainak, és fogékony a nem fizetett tevékenységek értékének elismerésére, ugyanakkor elmulasztja hangsúlyozni annak fontosságát, hogy a piaci szemléletnek a civil társadalomra gyakorolt hatásait korlátok közé kell szorítani.

O'Neill és más radikális teoretikusok kifogásolják, hogy Walzer (mutatis mutandis Keane és mások is) meg sem próbálja megóvni az olyan alapelveket, mint együttérzés, barátság és kölcsönösség a gazdasági tényezőktől, a profit, növekedés és felhalmozás mindent átható logikájától.¹⁸ Végső soron O'Neill, Gorz és mások úgy vélik, hogy a gazdasági kényszerek hatékony működése nem lehet fontosabb a nem gazdasági tevékenységek előnyeinél. Emiatt állítja O'Neill, hogy meg kell teremtenünk egy "nem piaci rendet", amely mentes az állam közvetlen ellenőrzésétől és a piaci mechanizmusok befolyásától. Ez nem jelenti a piaci mechanizmusok felszámolását, hanem csak egyfajta kísérletet arra, hogy olyan szociális tereket hozzunk létre, ahol a nem gazdasági érdemek is elismerést nyernek. Ez az álláspont olyan radikális politikai elméletekre is alapozhat, amelyek azt vallják, hogy "az egyes emberek többé már nem egyetlen közszférában" léteznek, és állampolgár mivoltuk sem az állammal való egyetlen kötődésük révén manifesztálódik.¹⁹ Keane és Walzer munkái jelentősen járulnak hozzá a közszférák komplexitásáról és a tagolt civil társadalomról folyó vitákhoz, de egyikük sem ad magyarázatot arra, hogyan lehet a civil erényeket megvédeni a piac gazdasági racionalitásától.

Civil társadalom, piac és a munka

A társadalom- és politikaelméletben a civil társadalom eszméjének feltámasztása korunk politikai vitáinak ortodox és ökonomista látásmódját a legjobbkor igazította helyre. Az Egyesült Királyságban jellemző, jelenleg uralkodó, a társadalmi integrációnak a fizetett munkán alapuló politikai megközelítése cinkosan összekacsint az egyéni érdemek liberális gazdasági felfogását képviselő szemlélettel, és figyelmen kívül hagy egy sor más, a társadalmat egyben tartó köteléket, amelyeket a nem fizetett tevékenységek teremtenek meg.²⁰ Emiatt a radikális teoretikusok azt vallják, hogy fel kell ismernünk a nem fizetett tevékenységek jelentőségét, és meg kell vizsgálni azokat a társadalmi és gazdaságpolitikai kezdeményezéseket, melyek legitimálhatják ezeket, és növelik a politikai gazdaságtan hagyományos értékeihez viszonyított társadalmi tekintélyüket.²¹ Sok elemző mutatott már rá, hogy a jelenlegi szociális-gazdasági fejlemények új teret nyitottak a demokratikus vita számára, mely a munkanélküliség kockázatairól, a fizetett munkának a társadalomban betöltött funkciójáról, illetve az állampolgári lét, a politikai és identitás jelentéséről folyik.²² Ebben az összefüggésben szólított fel Ulrich Beck egy sor nem fizetett tevékenység nagyobb elismerésére és legitimálására, mivel ezek a politikai megújulás kiindulópontjai lehetnek.²³ Más szóval, Beck a (fizetett és nem fizetett) munkáról és a foglalkoztatás kérdéséről vallott nézeteink újragondolását az első, fontos lépésnek tekinti a civil társadalom újraformálásában.

Beck – még eredetibb formában Gorz – képviselte azt a megközelítést, hogy a civil társadalom fogalmának újragondolása során fel kell vetni a "ki nyer és ki veszít az új gazdaságban" kérdését. Mi több, ez a perspektíva arra is rámutat, hogy el kell gondolkoznunk azon, hogyan tud e demokratikus megújuláshoz az állam és a kormány hozzájárulni. Ebben a tekintetben Keane jelen munkája irányadó, mivel arra biztat bennünket, hogy a civil társadalmat ne egyetlen entitásnak gondoljuk el, hanem a politikai szférák sokszínű komplexumának, amely számos társadalmi szinten nyilvánul meg.²⁴ Azt javasolja, ismerjük el mindezeket a szférákat annak érdekében, hogy a közösségi/civil tevékenységek sokféleségét megőrizhessük. Ezért meg kell adni az embereknek a lehetőséget arra, hogy demokratikusan részt vehessenek egy sor egyesületben a kis, helyi közösségektől a nagy, nemzetközi társadalmi mozgalmakig. A civil társadalomnak ez a differenciált megközelítése maga is hű tükre az államon kívüli szerveződések komplex voltának és az egyéni interakciók egyéb értékes módozatainak. Keane egyértelműen úgy hiszi, hogy támogatni és legitimálni kell a nem gazdasági tevékenységeket, de mégsem kínál ellenszert a piaci mechanizmusoknak a civil életformára gyakorolt egyetemes hatásaival szemben, és nem ad megoldást a piacnak a nem piaci rendszer legitimálási lehetőségeire nézve ártalmas következményeivel szemben sem (noha tisztában van e veszélyekkel).

Az eddigi elemzésből megállapíthatjuk, hogy a kapcsolatnak, mely egyfelől a civil társadalom, másfelől a piac és az állam között létrejöhet, két, egymástól eltérő formája kezd kirajzolódni, amelyek túllépnek az ortodox és a radikális politikai gazdaságtan közötti hagyományos kategóriákon. Az első álláspont, mely egyértelműen kiolvasható Fukuyama műveiből, és kevésbé dogmatikusan Giddens és Putnam elemzéseiből, illetve sokkal radikálisabb formában jellemző Keane és Walzer munkáira, nem kívánja megvédeni a civil társadalmat a gazdasági racionalitás hatásaitól (bár némelyikük felismeri a piacnak a civil erényekre gyakorolt végzetes befolyását). A második nézet szerint, melyet Gorz, O'Neill és más radikális teoretikusok fogalmaznak meg, a civil társadalomnak olyan színtérnek kell lennie, ahol a piaci logika nem érvényesül, vagy legalábbis ahol vannak olyan területek, amelyekben a gazdasági racionalitás nem juthat meghatározó szerephez. Itt különösen figyelemre méltó, hogy ez a nézet mostanáig a radikálisok kiváltsága volt, akik a piac értékítéletét abból a szent meggyőződésből kiindulva akarják korlátozni, hogy a nem fizetett tevékenységek rendkívül fontosak, és ezért érdeklődéssel fordulnak a radikális politika, például az egyetemesen garantált jövedelmek kérdése felé. Ugyanakkor az utóbbi néhány évben számos befolyásos elemző, aki korábban nem vallott radikális nézeteket, mára hasonló álláspontra jutott. Közöttük a legjelentősebbek, John Gray és Benjamin Barber szintén azt vallják, hogy a piaci szemlélet kihatásait korlátozni szükséges.²⁵ Mindez arra utal, hogy a piacnak a civil társadalomban betöltött szerepéről folyó vitákban az álláspontokat nehéz a politikai gazdaságtan hagyományos megosztottságának ortodox és radikális vonulatai között elhelyezni.

Mind Gray, mind pedig Barber elismeri, hogy a piaci logikának lehetnek káros hatásai a civil szférára, és ebből következően szükség van arra, hogy a civil társadalmat megóvjuk a gazdasági racionalitástól. Gray pályafutásában ez különösen figyelemre méltó lépés, mivel ő hosszú évekig a politikai gazdaságtanhoz meglehetősen tradicionális, liberális megközelítéssel viszonyult.²⁶ Legújabb gondolatkísérletében Gray azt fejtegeti, hogy a piaci befolyást meg kell zabolázni, de kitart amellett, hogy a társadalom bizonyos szféráiban szükség van a piac jelenlétére. Ebből a szempontból Gray munkáiban világosan felfedezhető elmozdulás van a radikálisok által kezdeményezett, a piacnak a civil társadalomban játszott szerepéről folytatott vitában; Gray továbbá érintőlegesen támogatásáról biztosítja a garantált jövedelmek ideáját, mondván, az alkalmas eszköz arra, hogy legitimálja a munkaerőpiac paraméterein kívül eső tevékenységeket. Ugyanakkor ő nem megy el olyan messzire, mint Gorz, O'Neill vagy más radikálisok, akik a piac fennhatóságának szigorú szabályozását követelik. Gray nem támogatja a munkaidő csökkentését és a munka újraelosztását sem. Gray nézete szerint tehát a piacnak a civil életre és a nem fizetett tevékenységekre gyakorolt káros hatásait inkább lehet minimalizálni a nem gazdasági tevékenységek politikai megokolásával, mint egy olyan politikai gazdaságtannal, amely erős állami beavatkozást ígér a gazdasági viszonyokba. Míg az ilyen stratégia praktikus lehet olyan légkörben, ahol az állami beavatkozás népszerűtlen, ám kevéssé alkalmas arra, hogy valóban megállítsa a piac terjeszkedését. Azt sugallja, hogy egy politikai program önmagában is képes a gazdasági szemlélettel felvenni a harcot, miközben alig van arra bizonyíték, hogy a tisztán politikai stratégiák el tudnák érni ezt a célt. Ebben az értelemben minden, a piac befolyását csökkentő kísérletnek figyelembe kell vennie az aktuális gazdaságpolitikát, amely a piaci mechanizmusok szabadságát meghatározza.

Gray-éhoz hasonló stratégia hámozható ki Barber politikai elméletéből is. Nála a civil társadalom megerősítésének folyamata elsődlegesen politikai, nem pedig gazdasági jellegű, bár Barber tudatában van sok társadalmi-gazdasági problémakörnek.²⁷ ő lándzsát tör a civil társadalom "erős demokratikus" koncepciója mellett, mely szerint a civil társadalom a piac és az állam közötti teret tölti ki. E nézet szerint a civil társadalom a társadalmi szervezet harmadik szektora, amely egyesíti a piac és az állam legelőnyösebb tulajdonságait. Barber nyitottságra épülő civil társadalmat szeretne, amely összeköti a nyilvános szférát és a magánszektort – ez utóbbit szerinte a voluntarizmus és az erőszak hiánya jellemzi.²⁸ A civil társadalom ilyen megközelítése azt hivatott tükrözni, hogy korunk liberális demokráciája mennyire sokrétű és komplex, illetve hogy a piac és az állam milyen típusú feszültségeket szül. Ugyanakkor itt van Barber (és Gray) szerint a probléma lényege. Ha vannak feszültségek a piac és az állam szemléletmódjának következtében, akkor némiképp optimistának tűnik azt állítani, hogy ezek a feszültségek harmonikusan megoldódnak, elég csak egy harmadik szektort teremteni, amely mindkettőből csak a legjobbat foglalja magába. Ilyen értelemben mind a piacnak, mind az államnak egyaránt lehetnek ártalmas és jótékony hatásai a civil kapcsolatokra, és nehéz elképzelni, hogy a civil társadalom kizárólag a jótékony aspektusokra épül majd. Barber sosem fogalmazza meg pontosan, hogyan gondolja a kártékonynak a jótékonytól való gyakorlati elválasztását, ez a hiányosság pedig abból fakad, hogy e folyamatnak a gazdasági dimenzióit korántsem veszi olyan komolyan, mint a politikai aspektusokat. Végső soron adós marad annak a mechanizmusnak vagy stratégiának a kidolgozásával, amely a gazdasági racionalitás hegemón helyzetét valóban megingathatná. Ebben az értelemben Barber és Gray figyelmen kívül hagyja a meg nem fizetett tevékenységek elismerési és legitimálási folyamatának gazdasági dimenzióit.

Barber politikai álláspontját hasonló kifogásokkal illethetjük, mint fentebb Walzer nézeteit. A civil társadalomnak általa alkalmazott modelljét joggal érheti bírálat azért, mert túlságosan hisz a harmonikus és kölcsönösen előnyös kapcsolatokban, amelyek egy erőteljes demokratikus megközelítés hatására alakulnak ki. A probléma abban a tényben rejlik, hogy a piac egyetemessége és a kormányzati terjeszkedés nem él boldog egyetértésben a megerősített civil társadalommal. Barber szerint a civil társadalomnak hatékony fellépést adhatna a "civil fórum" létrehozása, amely a piaci és állami szemléletmód tagadása lehetne.²⁹ Ezt ő olyan testületnek látja, amely hangot adna a civil társadalmat alkotó testületek és egyesületek megfontolásainak, és ellenőrizné a kormányt és a piacot. Ezzel a megközelítéssel az a baj, hogy feltételezi, a civil társadalomban létező sokféle és egymástól különböző szervezetek a fő kérdésekben konszenzusra jutnak. De a civil társadalom – a sokféle közösség által alkotott testület – hangja aligha lehet egységes és konszenzuális. Tény, hogy a civil társadalom megerősítését Barber, Gray és mások azzal érvelve szorgalmazzák, hogy ez a társadalmi szektor, ahol a társadalmi különbségek szabadon virágozhatnak. Ám ebben az esetben nagyon valószínűtlen, hogy egyetlen, egységes hang támogatásra számíthat-e. Ennélfogva, miközben felismerjük a civil társadalomnak a kormányzati folyamatokban betöltött szerepét, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a civil társadalomban számos ellentét mutatkozik majd, és szükség lesz arra, hogy az állam döntsön az ellentétes vélemények között.

A civil társadalom megerősítésének folyamata a kormányra és a politikára is kihat, és szerintünk nem szabad a civil társadalmat a harmónia és az egyetértés területének tekinteni. A folyamat elindításához politikai akaratra van szükség, és fölöttébb veszélyes alábecsülni azok hagyományos érdekeit, akik hatalmukat és fennhatósági szférájukat veszélyeztetve látják. A civil társadalom támogatása nem helyettesítheti a demokratikus politikai folyamatokat, és a civil szféra megújulása éppen annyira gazdasági, mint politikai vállalkozás. Ráadásul egy ilyen vállalkozásnak fel kell ismernie a civil részvétel elé állított akadályokat, amelyek a kormány és a piac hegemóniáját biztosítják, és igénybe kell vennie a törvényalkotás segítségét abban, hogy korlátozza ezek hatáskörét. Kétségtelen azonban, a nem piaci tevékenységeket nehéz legitimálni, és lehetetlen szilárd határokat húzni, melyeken a piac nem képes átjárni. Ezt a problémát viszont a radikálisok nehezen tudják feloldani, mert O'Neill, Gorz és sokan mások a civil társadalom nem piaci szféráinak megteremtése mellett érvelnek. E kérdéskör radikális megközelítéseinek fel kell ismerniük ezeket az akadályokat, és be kell látniuk, hogy majdnem lehetetlen olyan tökéletes modellek megvalósítása, amelyek a piacot korlátozni tudják. Vajon milyen lehetőségei maradnak akkor a radikális politikának, ha a civil társadalmat megerősíteni, a nem fizetett tevékenységeket pedig legitimálni akarja?

A radikális demokratikus elmélet problematikája

Ahol a piaci szemlélet a jelenkori politikai gazdaságtanban kitüntetett szerephez jutott, ott a jelenlegi politikai filozófiában a liberalizmus szabályozási (procedurális) formáin alapuló hegemón pozíció jellemző – amit olyan kommentátorok példáznak, mint John Rawls vagy Jürgen Habermas. Leegyszerűsítve, ezek a megközelítések azt állítják, hogyha a politikai kötelezettségek meghatározott szabályaihoz vagy eljárásmódjaihoz tartjuk magunkat, akkor ezzel egységesíthetők a sokszínű társadalmak. Ennek következtében mindaddig, amíg a társadalom különböző csoportjai részt tudnak venni a döntéshozó folyamatokban, és bizonyos csoportokkal szemben nincsenek meggyökeresedett strukturális előítéletek, addig a liberális társadalom képes az alapelvek, például a tolerancia és a semlegesség szerint fejlődni. E liberális bánásmód mélyén az a meggyőződés áll, hogy a társadalmi különbségeket le lehet győzni, és lehetséges bizonyosfajta áthidaló szociális konszenzus megteremtése. Ebből a nézőpontból szemlélve, a civil társadalom olyan területnek minősül, ahol az egyének és a csoportok egymással szabadon szerveződnek, és különbözőségeiket személyesen élik meg. Mivel az állami szabályok és eljárásmódok a liberalizmus uralkodó formáinak szemléletmódja szerint egyetemesek, a civil társadalmat olyan szférának tekinthetjük, ahol a különbözőségnek jut terep. Ebben a kontextusban alakulhat ki a civil társadalom egészséges képzete, itt nyílik lehetőség a liberális demokrácia néhány paradox jelenségének feloldására.

A legújabb politikai elméletben radikális következményei vannak ennek az eljárási liberalizmusból következő konszenzuális modellnek.³⁰ Ugyanis számos gondolkodó Gramsci műveinek hatására újfajta követelményeket támasztott a civil társadalommal kapcsolatos megközelítés konstrukciójával szemben. A civil társadalom liberális felfogásának e megkérdőjelezése az elméletek többségében rejlő koncepcionális ellentmondásra vonatkozik, és kétségbe vonja a civil társadalomnak tulajdonított, vélt státust, mely szerint a civil társadalom a sokarcú társadalmakban kialakuló konfliktusok és nézetkülönbségek mindenre megoldást kínáló gyógyírja. E nézet szerint tehát a civil társadalom nem semleges helyszín, ahol a különbségek harmóniáját tapasztaljuk meg. Éppen ellenkezőleg, ez az a hely (vagy helyek), ahol az eltérő perspektívák összecsapnak egymással. Sőt, nemcsak a versengés színtere, hanem maga a színhely általában is vitatott. Ezt az álláspontot Martin így összegzi: "a civil társadalom következtetés útján konstituált tér. Azaz, egyidejűleg diszkurzív konstrukció, amely az egyéb, gyakorta antagonisztikus szemléletmódokat szándékozik segíteni, s amelynek saját identitását is módosítják e szemléletmódok.³¹ Ez a radikális álláspont azt jelenti, hogy a civil társadalom sokrétű tér. A radikális demokratikus elmélet a civil társadalmat nem koherens területnek látja, amelyet az állami szabályozás hiányával egyértelműen meghatározhatunk, hanem számos eltérő, egymással versengő szemléletmód együtteseként, amelyek nemcsak az államból erednek, hanem a piacból is. A civil társadalom tehát vitatott terület, nem pedig lezárt szféra, amelynek konszenzussal kijelölt határai vannak.

A civil társadalomnak ez a radikális megközelítése azt követeli tőlünk, hogy a politikai kifejezésmód számára alkalmas szférát, pontosabban szférákat gondoljunk el. Ahol a civil társadalom liberális felfogásából a szféra lezárása következne – mikor például az állami beavatkozást óhajtjuk korlátozni -, akkor a radikális elméletek a politikai versengés új területeit akarják megnyitni. Mi több, ahol az eljárási liberális szemléletmód a civil társadalmat a harmonikus működés terének látja, ahol elfogadjuk különbségeinket és az "élni és élni hagyni" elvét prédikáljuk, ott a radikális demokratikus szemlélet szerint a sokszínű társadalmainkban nézetkülönbség lesz már a civil elfoglaltság mibenlétét illetően is. Különbségeink egy része egymással összemérhetetlen lesz, az ebből fakadó problémák pedig megoldhatatlanok. E forgatókönyv szerint a civil társadalomban való kötelezettségvállalás sokkal inkább versengésre, mint harmóniára épül majd. Egyszóval, a civil társadalom nem gyógyír a liberális demokráciák paradoxonjaira, hanem inkább az a helyszín, ahol ezek a paradoxonok feloldandóak (vagy bizonyos esetekben nem oldhatók fel). A nem fizetett tevékenységek legitimálási folyamatának ebben a vitatott közegben kell lezajlania, de a radikális elmélet szerint ez a folyamat a politikai gazdaságtan meghatározó liberális ortodoxiáinak erős ellenállásába ütközik majd. A gazdaságtanban a globalizációs folyamatok és a munkaerőpiac "rugalmasságának" ünneplése, valamint a radikális politikai elmélet újfajta elkötelezettségének szükségessége közötti kapcsolatot Mouffe nemrégiben így írta le: "Csak ha a nemzetek feletti tőke hatalmával szemben egy új politikai koncepcióval tudunk előállni, akkor lesz esélyünk arra, hogy sikeresen ellenálljunk a neoliberalizmusnak, és új hegemóniát léptessünk helyébe.³²

Azzal, hogy a politikai kötelezettségek sokféle helyszínére és általában a helyszínre irányítják figyelmünket, a radikális elméletek persze maguk is építenek Gramsci hegemónia-fogalmára és Foucault-nak a hatalomról szóló értelmezéseire.³³ Ezek arra utalnak, hogy a civil társadalom paraméterei a legkülönbözőbb megközelítések versengéséből formálódnak ki, és bizonyos perspektívák majd uralkodóvá válva meghatározzák a viszonyrendszereket az adott szférán belül. A radikális gondolkodók szerint e paraméterek sosem szilárdak, hanem állandóan változnak a versengés és vita folyamán. Ebből következően a civil társadalom elemzése nem szándékozik lezárni az állampolgári elkötelezettségek területét, és nem akarja azt a viszonylag harmonikus viszonyok terepének tekinteni. Ehelyett azt állítja, hogy a civil társadalom maga is forrása a paramétereiről és formájáról folyó politikai dialógusnak, és inkább tekinthető maga is a folyamatos és véletlenszerű politikai elkötelezettség egyik szegmensének, mint olyan zárt térnek, amelyet specifikus, szilárd szabályok vagy procedúrák jellemeznek. A radikális szemléletnek az adja a kritikai élét, hogy a civil társadalmat meghatározó, hegemón eszméket nem hajlandó véglegesnek, lezártnak tekinteni. Tény, hogy míg az elemzésünkben tárgyalt, a civil társadalomról alkotott elméletek nagy részét be lehetne illeszteni a "harmadik út" vagy "radikális közép" politikai elemzéseibe (ahogy ez gyakran meg is történik), addig a radikális demokratikus elmélet azt állítja:

A radikális centrizmus eszméje éppen a hegemóniaellenes stratégiát zárja ki, mivel a radikális centrizmus tagadja az antagonizmusok létezését és a politikai határok szükségességét, és azt hirdeti, hogy a "rugalmasság" modern szociáldemokrata cél. Ha azt hisszük, hogy a nagyvállalatok céljait összebékíthetjük a gyengébb szektorok céljaival, akkor máris behódoltunk a nagyvállalatoknak.³⁴

A civil társadalom radikális demokratikus elképzelése így a politikaelméletet jelenleg meghatározó konstruktív, alternatív nézeteknek is helyet adhat. A kulcskérdés az, hogyan segíthetik ezek a viták a radikális politikai gazdaságtan, valamint a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek politikájának jövőbeli kiformálódását.

Következtetés: a differenciált civil társadalom felé

A civil társadalomról alkotott elméletek közötti választóvonalat a civil társadalom és a piac kapcsolatának értelmezése jelenti. Ahol széles körben – bár nem egyetemesen – elfogadott álláspont az, hogy az erős civil társadalomnak függetlennek kell lennie az állami irányítástól (bár abban viták vannak, ennek hogyan kell megnyilvánulnia), ott lényegi nézeteltérések vannak a gazdasági kölcsönkapcsolatok és a civil társadalom közötti viszonyt illetően. Ebben a kérdésben számos hibás vonal létezik. Fukuyama és a hozzá hasonló gondolkodók szimbiotikus viszonyban látják a civil társadalmat és a gazdaságot, amelyek ilyenformán egymást erősítik, és olyan társadalmi erényeket hoznak felszínre, amelyek a gazdasági sikereket fokozzák. Ez a nézet nem veszi figyelembe a piac okozta társadalmi szétesettséget és töredezettséget, különösen is figyelmen kívül hagyva azt, ahogyan a piac a szociális élet egyre újabb területeit kebelezi be. Mások, például Giddens, Walzer és Keane a civil társadalom szószólói ugyan, de a benne végbemenő piaci kölcsönkapcsolatok működését nem bírálják. A piaci kölcsönkapcsolatok pusztán csak egyikét (bár nem szükségszerűen a leginkább állampolgári jellegűt) képezik a civil társadalomban létező számos viszonyrendszernek. Ez a nézet gyakorlati szempontból megalapozott, de problematikus annyiban, hogy nem foglalkozik azzal, milyen mértékben képesek az egyetemes piaci interakciók a polgári létet és a társadalmi életet szétrombolni. Egyszerűbben fogalmazva, a piaci szemléletmódok nem pusztán csak együtt élnek más viszonyokkal, hanem csápjaikat megpróbálják olyan messzire kinyújtani, amennyire lehetséges annak érdekében, hogy a profit és a növekedés szféráit minél szélesebbre nyissák, illetve újratermeljék. Ezt a problematikát többek között Gray és Barber vetette fel, akik olyan civil társadalmat képzelnek el, amely bizonyos mértékben védve van a gazdasági racionalitástól. Ugyanakkor mindketten elsődlegesen politikai kérdésnek tekintik ezt, és elmulasztják alaposabban számításba venni azokat a gazdasági és szociális lépéseket, amelyeket ez a megközelítés szükségessé tesz. És ebben ismét annak alábecsülése rejlik, hogy a piac éppen annyira képes a civil társadalom egészségét veszélyeztetni, mint az elbizakodott kormányzat és a keménykezű szabályozás az állami bürokrácia révén.

A civil társadalomról alkotott ezen eltérő nézetek között lehetségesnek tűnik olyan perspektíva felvázolása, amely képes a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek politikai gazdaságtanát újragondolni. Legújabb művében Keane a közszféra különböző szintjeinek elméletét vázolja fel, amelyben a politikai szerveződés sokféle típusa ismerhető fel.³⁵ Hasonlóképpen vannak olyan radikális elemzők – például Rose -, akik azt állítják, a közszférát sokszínű, plurális és differenciált jelenségnek kell tekinteni.³⁶ E nézet szerint nem létezhet egyetlen, a közéleti részvételt átható értékrendszer, hanem csak egymással versengő és megütköző értékek vannak. Ezek a nézetek a politikai szférára koncentrálnak elsősorban, de a nem fizetett tevékenységek legitimálásának problémája felől nézve lehetséges olyan differenciált közszféra mellett érvelni – miként teszi azt Gorz -, ahol a piacnak is megvan a helye, meg a nem gazdasági, nem termelői szervezeteknek vagy közösségeknek is lehetőségük nyílik a működésre.³⁷ E cél eléréséhez nem szükséges a különböző közszférák közötti nyilvánvalóan meglévő korlátok kiépítése; a radikális reformokhoz a létbiztonságot garantáló jövedelmeket megadó szociálpolitikára, a munka újraelosztását és a társadalomban való részvételt biztosító gazdaságpolitikára, valamint olyan politikai reformokra van szükség, amelyek nagyobb teret nyitnak az irányításban való részvételnek. Ez a folyamat nehéz, és nem létezik tökéletes modellje, de a sokszínű politikai szférák eszméjének kitágítása révén a gazdasági és nem gazdasági területek sokfélesége is teret kaphatna, és ez lehetővé tenné annak további elemzését, hogyan legitimálhatók a nem fizetett tevékenységek, és hogyan nyerhetnek a fizetett munkával megegyező státust.

A fentebb vázolt radikális politikai filozófia logikáján tovább haladva, a nem fizetett tevékenységek legitimálásának feladata az új hegemónia fokozatos kialakításában áll, s az új hegemóniában érvényre jut a gazdasági racionalitások korlátozásának eszméje. A piaci szemléletmódnak a politikai viták fősodrára gyakorolt befolyása hihetetlenül erős, és pozíciója megingatásához koncentrált ellenzéki fellépés szükséges. Ehhez viszont az kell, hogy tere nyíljon a domináns gazdasági modellel szakító politikai megközelítésnek, és ebben lehet a civil társadalomnak szerepe. Ugyanakkor, nem a piaci szemlélet legyőzése a cél, hanem az, hogy teret nyissunk az alternatív koncepciók kidolgozásának. A civil társadalom mindig is a piaci szemléletmód jelentős színtere lesz, de ha el tudjuk fogadtatni, hogy a civil társadalom nem szilárd rendszer, és sok, egymással ellentétes szemléletmód találkozóhelye, azzal nagyobb politikai teret nyitunk a nem piaci eszmék megfogalmazásának is. Ennek következtében, a nem fizetett tevékenységek legitimálását lehetővé tevő alternatív szociális- és gazdaságpolitika megteremtése új szférákat igényel annak érdekében, hogy szembe tudjon szállni a gazdasági racionalitásra alapozott domináns ortodoxiával. Ebben az összefüggésben, a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek radikális politikája feltételezi a differenciált civil társadalom megfogalmazását, amelyben a piaci szemléletmód hegemóniája megkérdőjeleződik, de ahol azt is érzékeljük, hogy nem lehetséges a gazdasági és nem gazdasági megközelítések közé szilárd határokat húzni. Ezen a téren a radikális demokratikus politikai elmélet biztosítja a legtermékenyebb alapot a gazdasági érvek hegemóniájával szembeni alternatív politikai gazdaságtan kialakításához.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

1 Lásd például B. Barber, ‘An American Civic Forum: Civil Society between Market Individuals and the Political Community', Social Philosophy and Policy, Vol. 13, No. 1, 1996; J. Cohen és A. Arato, Civil Society and Political Theory, London, 1994; A. Giddens, The Third Way: The Renewal of Social Democracy, Cambridge, 1998; J. Keane, Civil Society: Old Images, New Visions, Cambridge, 1998; és M. Walzer, ‘The Civil Society Argument', in C. Mouffe (szerk.), Dimensions of Radical Democracy, London, 1992.

2 Lásd F. Fukuyama, Trust: The Social Virtues and the Creation of Prosperity, London, 1996. és The Great Disruption: Human Nature and the Reconstitution of Social Order, London, 1999. Putnam elképzeléseiről lásd R. Putnam, Making Democracy Work: Civil Traditions in Modern Italy, Princeton, 1993, és ‘Bowling Alone: America's Declining Social Capital', Journal of Democracy, No. 6, 1995.

3 J. Keane, Democracy and Civil Society, London, 1988.

4 A. Gorz, Critique of Economic Reason, London, 1989.

5 Lásd M. Walzer, Spheres of Justice: A Defense of Pluralism and Equality, New York, 1983.

6 Lásd Gorz, Critique of Economic Reason, és A. Gorz, Capitalism, Socialism, Ecology, London, 1994.

7 Lásd például U. Beck, The Brave New World of Work, Cambridge, 2000.; A. Gorz, Reclaiming Work: Beyond the Wage-based Society, Cambridge, 1999.; J. Gray, Endgames: Questions in Late Modern Political Thought, Cambridge, 1997.; B. Jordan, The New Politics of Welfare: Social Justice in a Global Context, London, 1998.; A. Little, ‘Environmental and Eco-social Rationality: Challenges to Political Economy in Late Modernity', New Political Economy, Vol. 5, No. 1, 2000.; és P. Van Parijs, Real Freedom for All: What (if Anything) can Justify Capitalism? Oxford, 1997.

8 A. Little, Post-industrial Socialism: Towards a New Politics of Welfare, London, 1998.

9 Lásd F. Fukuyama, 1996, op. cit.

10 C. Taylor, ‘Invoking Civil Society', in R. Goodin és P. Pettit (eds), Contemporary Political Philosophy, Oxford, 1997, p. 77.

11 Lásd F. Fukuyama, 1996, 1999. op. cit.

12 Lásd A. Giddens, Runaway World: How Globalisation is Reshaping Our Lives, London, 1999.; és R. Putnam, 1993, op. cit.

13 Lásd J. Keane, 1988, 1998, op. cit.; és M. Walzer, 1992, op. cit.

14 Lásd A. Gorz, 1989, op. cit.; és J. Habermas, Between Facts and Norms, London, 1996.

15 J. Keane, 1998., op. cit. p. 19.

16 M. Walzer, 1992., op. cit., p. 107.

17 Lásd M. Walzer (ed.), Toward a Global Civil Society, Oxford, 1995.

18 Lásd például J. O'Neill, ‘Polity, Economy, Neutrality', Political Studies, Vol. 43, No. 3, 1995.

19 N. Rose, Powers of Freedom: Reframing Political Thought, Cambridge, 1999., p. 178.

20 Lásd G. Hughes és A. Little, ‘The Contradictions of New Labour's Communitarianism', Imprints, Vol. 4, No. 1, 1999.

21 Lásd például U. Beck, 2000., op. cit.

22 A. Gorz, 1999., op. cit., p. 54.

23 U. Beck, Democracy Without Enemies, Cambridge, 1998., p. 60.

24 Lásd J. Keane, 1998., op. cit., p. 170.

25 Lásd J. Gray, op. cit., és B. Barber, A Place for Us: How to Make Society Civil and Democracy Strong, New York, 1998.

26 Lásd A. Carling, ‘Prosperity, Autonomy and Community: John Gray on the Market, Politics and Values', Imprints, Vol. 1, No. 1, 1996.

27 Lásd B. Barber, 1998, op. cit., ch. 5.

28 B. Barber, ibid., pp. 34-5.

29 Lásd B. Barber, 1996, op. cit.

30 Lásd például C. Mouffe, The Return of the Political, London, 1993., és The Democratic Paradox, London, 2000.

31 Lásd J. Martin, ‘Post-Marxism and Civil Society: From Relative Autonomy to Radical Contingency', a dolgozat a ‘Civil Society and the State' címmel rendezett nemzetközi szemináriumon hangzott el az International Christian University szervezésében, Tokió, Japán, 2001. január 10-én, p. 7.

32 C. Mouffe, 2000., op. cit., p. 120.

33 Lásd E. Laclau, Emancipation(s), London, 1996., és ‘Identity and Hegemony: The Role of Universality in the Constitution of Political Logics' in J. Butler et. al., Contingency, Hegemony, Universality, London, 2000.; C. Mouffe, 1993., 2000. op. cit.; és N. Rose, op. cit.

34 C. Mouffe, 2000., op. cit., p. 120.

35 Lásd J. Keane, 1998., op. cit.

36 Lásd N. Rose, op. cit.

37 A. Gorz, 1989., 1999., op. cit.

Ungváry Krisztián – úgy tűnik – nem olvasta figyelmesen cikkemet. Annak témája ugyanis legkevésbé sem az ő személye, még csak nem is történészi tevékenységének summázata vagy bírálata – az előbbihez természetesen senkinek semmi köze, az utóbbi pedig (ha van rá ész, erő és energia) valóban szaktudományos kérdés -, bár arról nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy egy ilyen esetleges vitában kizárólag a történettudomány jutna szóhoz. Én azonban – hangsúlyozom, a politikai publicisztika szintjén – magát az Ungváry-jelenséget boncolgattam, utalva arra, hogy milyen mértékig "emésztette fel" a politika a történettudományt.

Ungváry Krisztián munkássága ugyanis véleményem szerint egy olyan általános és nemzetközi trendbe illeszkedik, amely messze túlmutat a "történettudomány" keretein. Nemcsak avval, hogy szubjektivizálja a történelmet (ami természetesen nem csak a jobboldalra jellemző; bármilyen ideológia, legyen az jobb- vagy baloldali, politikai vagy vallási stb. felléphet és fel is lép ilyen igénnyel), hanem sokkal inkább azért, mert ezt teljes szaktudományos apparátussal felvértezve, oly módon teszi, hogy nagyívű (és kis- meg közepes ívű) hipotéziseit megfellebbezhetetlen tényekké konvertálja át: mint sajnálatos módon szemtanúi lehetünk, hasonlóan tényszerűnek kikiáltott hipotézisek alapján manapság háborúkat is indítanak…

E jelenség mindazonáltal nem új, és valóban álságos dolog lenne úgy rácsodálkozni, mintha még soha nem találkoztunk volna ilyesmivel. Az a fajta – nem tudok jobb szót használni rá – cinizmus azonban, amellyel mostanság a gyilkosokat áldozatoknak festik le (függetlenül attól, hogy a tényleges áldozatok valóban bűnösök-e; ez a kérdés persze az elpusztított zsidók esetében csak valóban periferiálisan merül fel, Ungvárynál nem látom nyomát az antiszemitizmusnak) egyre inkább eluralkodik. A történettudomány ebben is csupán a tágabb valóságot tükrözi. Hangsúlyozom: nem azt tartom cinizmusnak, ha a történész mítoszokat rombol, bálványokat döntöget és a valódi tényeket igyekszik feltárni. Ez a feladata. A mítoszok átírása azonban nem más, mint kurzusideológia – kurzus nincs mitológia nélkül, hiszen alapot kell teremteni a historizáláshoz.

Feltűnő és riasztó, ha ez az alap a nácizmus relativizálására épül. Ungváry válaszában azt üzeni nekünk, hogy volt a náci rendszernek egy szakmailag maradandó, sőt, olyan egészséges része, amelyet még Amerika is fel tudott használni a háború után. Nem lehet tudni, hogy ez kinek válik dicsőségére, a náci hadseregnek vagy a szakértelmet "tisztelő" Amerikának, pontosabban a konzervatív jobboldali Amerikának.

Ungváryt ebben az értelemben neveztem a "fidesz-kurzus ifjú házitörténészének". Magyarországon ugyanis eleddig a Fidesz volt az a szerveződés (párt, véd- és dacszövetség, "rablóbanda", mozgalom, nemzetmentő erő… kinek-kinek kedve szerint), amelyik a leginkább emblematikusan képviselte a liberalizmus és a szélsőjobboldaliság látszólag paradox, valójában félelmetesen logikus szintézisét – egyfajta ifjúburzsoá forradalmi hevületet, hogy Tamás Gáspár Miklós frappáns gondolatmenetét idézzem. E kurzus számára náci hadsereg vagy Vörös Hadsereg csak "mennyiségileg" különböztethető meg, a szocializmus minden formája szitokszó vagy legalábbis kriminalizált kifejezés csupán stb. Ezt az amalgámot képviseli egy más szinten Ungváry történészi tevékenysége is – teljesen függetlenül politikai szimpátiáitól és attól, hogy hová teszi az ikszet a szavazólapon. Hogy Ungváry Krisztián nem szereti a Fideszt, én szimpatikusnak tartom, ám ugyanakkor kicsit szánom is őt: helyzete némileg tudathasadásos lehet… Ungváry ugyanis a kurzust sematikus módon csupán a pártpolitikában hajlandó észrevenni: hangsúlyozza, hogy ő személy szerint nem fideszes, de azt mintha nem venné tudomásul, hogy kik használják fel "kritikáját", hogy az általa alkalmazott szélsőjobbos ízesítésű liberalizmus milyen politikai vegykonyhák polcaira kerül, és ott mit főznek ki abból számunkra – mindannyiunk számára, sajnos. Ungváry dörgedelmes és érthetetlenül sértődött válaszában még csak ki sem tér arra a kritikámra, ami a kommunizmus és a fasizmus azonosításának általa is megfogalmazott "fideszes" tézisére vonatkozik (amit egyébként a Népszabadságtól a Fidesz által irányított közszolgálati televízióig oly vehemensen képviselt éveken keresztül). Olykor bizony még a szovjet történelem szakavatott képviselőjeként sem restellt megjelenni a képernyőn Kun Miklóssal vagy a kurzus más jeles és tekintélyes képviselőivel. Feltehetően nem kényszer hatása alatt cselekedett.

Márpedig ez a "fideszes" szellemi eledel, nincs mit tenni, olyan, amilyenné a hozzávalók tették. Attól, hogy maga Ungváry is nyögvenyelősnek találja, még részt vett az elkészítésében. Nemcsak a szerkesztőnek, de a történésznek is "felelőssége" van…

Éppen ez a fajta szervezetközpontú sematizmus (ami egyébként sokkal inkább a mai magyar történészképzés, mintsem Ungváry hibája: a marxizáló sematizmussal együtt a marxista dialektikát is kihajították) vezeti oda Ungváryt, hogy képtelen akár a Wehrmachtot is ellentmodásosságában szemlélni. A korábbi egysíkú ábrázolást egy újabbal váltja fel: abból a felismerésből, hogy a Wehrmacht – természetesen – nem volt, nem lehetett egy monolit náci horda, amelynek minden egyes katonája a Führer nagy céljaiért lángolt, Ungváry tulajdonképpen arra a "posztmodern" következtetésre jut, hogy nem is beszélhetünk a Wehrmachtról mint egységes szervezetről, illetve a Wehrmacht (praktikusan a Wehrmacht katonái) által elkövetett háborús bűntettekről. Senki, akibe csöppnyi józan belátás szorult, nem kérdőjelezte meg, hogy a Wehrmacht, mint fentebb Ungváry is rámutat, "a náci diktatúra szerves része volt, s ezért institucionálisan annak bűncselekményeiért is felelős". Az inkriminált Wehrmacht-kiállítás célja nem is ennek a ténynek egy újabb igazolása volt, hanem éppen az, hogy bemutassa ennek a szervezetnek (és – itt csak a mértékben lehet különbség – tulajdonképpen minden állami és kvázi-állami erőszakszervezetnek) az elembertelenítő, lealjasító, egyszerre atomizáló és homogenizáló hatását az egyes emberekre – vagyis éppenhogy nem "lekicsinylette" a náci diktatúrát, ahogyan Ungváry feltételezi, hanem feltárta annak valódi dimenzióit, rámutatott arra, hogy a nácizmus mint a kapitalizmus irracionális racionalitása milyen elképesztő méretekben hatotta át a társadalmat. Igyekezett rádöbbenteni a nézőket, hogy nem csupán a nürnbergi vádlottak voltak nácik, és hogy milyen mértékig hamis a "parancsra tettem" típusú mentegetőzés. Mint az eredeti kiállítás fogadtatása is mutatta, ez a szembesítés sikeres volt. Az új, átfésült kiállítás már korántsem képes ezt ilyen meggyőző erővel képviselni. Nem tudta az egyénnek a borzalmakban való "alkotó" részvételét mélyebben ábrázolni, noha lehetséges, hogy szakmailag pedánsabb munkáról van szó. (Kinek a pap, kinek a papné…?)

Az eredeti Wehrmacht-kiállítás legnagyobb gyengesége (ki tagadná, volt ilyen is számos) éppen abban rejlett, hogy nem mutatta meg az ellenállás lehetőségeit is – bár ezt az aspektust a szervezők nem is vállalták fel. Persze ez a szemlélet is történelmi: ugyanígy gondolták sokkal tragikusabb eredménnyel pl. azok az olasz partizánok is, akik kifejezetten a Wehrmachtból dezertált katonákra vadásztak, lévén, hogy azokat könnyebb likvidálni, és úgyis "minden német katona náci". Azt is látnunk kell – bár véleményem szerint a Wehrmacht-kiállítás nem esett bele ebbe a hibába -, hogy a fasizmus (és mindenekelőtt a nácizmus) rémtetteinek hangsúlyozása időnként azt a célt szolgálja, hogy elkendőzze a szövetségesek szintén nem túl szívderítő ténykedését. Auschwitz mellett eltörpülhet Drezda terrorbombázása, Buchenwald árnyékában még Hirosima is kifakul…

De az arányokkal mindenképpen csínján kell bánnunk, másfelől fontos látni, hogy mindezek egyazon gazdasági-társadalmi struktúrának különféle megjelenései. Nem játszhatunk a gulaggal, Auschwitz-cal vagy Vietnammal (a sor sajnos mérhetetlenül hosszú lehetne), hogy egyiket a másikkal, vagy a másikat az egyikkel indokoljuk, ideológiai mérlegek serpenyőibe pakoljuk. A tények, a struktúrák valódi feltárására van szükség, és ez a történész feladata, nem pedig az, hogy a szövetségesek bűntetteit a náci bűntettek elbagatellizálásával hangsúlyozza ki, vagy erőltetett párhuzamokat vonjon a náci koncentrációs táborok és a szovjet munkatáborok között (Ungváry még a nyilas és a szovjet kultúrpolitika között is "azonosságokat" vél felfedezni – persze csak szigorúan "szakmai" céllal…).

Ungváry azonban nem az efféle ellentmondásos hozzáállást kéri számon a kiállítókon; sokkal inkább azt sérelmezi, hogy a szervezők nem hangsúlyozzák a felső vezetés, a náci nagykutyák szerinte abszolút meghatározó szerepét: "A népirtás ugyanis nem azért működött olyan hatékonyan – írja -, mert csupa vérengző vadállat vett részt benne. Ellenkezőleg: épp a fent említett munkamegosztás, a racionális tervezés és a hideg kalkuláció tette a náci népirtás dinamikáját oly szörnyűvé".

A kiállítók – helyesen – máshová tették a hangsúlyt: azt mutatták be, hogy miként formált ez a "hideg kalkuláció" "vérengző vadállatokat" a derék német kispolgárokból, munkásokból, családapákból, templomjárókból és szociáldemokratákból stb. stb. Sőt, azt is sugallta: mindez nem feltétlenül a múlt, hiszen a munkamegosztás, a racionalitás stb. egyáltalán nem specifikusan a nácizmus, hanem általában véve a kapitalista termelés sajátja. Ungváry is negligálja, mint annyian a mai "mainstream" társadalomtudósok közül Adorno vagy József Attila figyelmeztetését, mely szerint nem beszélhetünk komolyan a fasizmusról anélkül, hogy a kapitalizmusról ne beszélnénk. Vélhetőleg éppen ez a mögöttes gondolat volt az, ami nem tetszett a kiállítás amúgy liberális szponzorainak sem…

De végül is az Ungváry által kifogásolt írásom – az ő beállítása ellenére – nem a Wehrmacht-kiállítás körüli bonyodalmakról szólt. Az érdeklődő olvasót én is az Ungváry által fentebb közölt statisztikához utalom: ítélje meg maga, hogy ezek miről tanúskodnak. Véleményem szerint éppen nem Ungváry igazáról, aki szemmel láthatóan azt várja el, hogy minden egyes képen jól látható Wehrmacht katonák éppen gyilkoljanak valakit (aminek magánkezdeményezésű fényképezését a náci vezérkar szigorúan tiltotta). Nos, ilyen egyértelmű helyzetet a táblázat alapján "csupán" a kiállított képek egynegyede ábrázol. Nekem elég. Ungváry Krisztián többet várt; de milyen célból? Ungváry sajnálatosan nem is veszi észre, hogy a Wehrmacht tulajdonképpeni "mentegetését" folytatja tovább. Így például publikált és megbízható dokumentumok igazolják, hogy a Wehrmacht-katonák által legyilkolt zsidók száma nem "néhány ezer", hanem több tízezer, ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy éppúgy gyilkosnak tekinthető az is, aki a zsidókat a falusi csűrbe beterelte, mint az, aki rájuk gyújtotta, akkor ez a szám biztosan sok százezerre rúg… A pontos adatok egyébként mindig vitathatóak lesznek, hiszen a nácik nem csináltak adatfelvételt mondjuk a szovjet zsidóság kiirtásának folyamatában.

Ungváry statisztikái nem megbízhatóbbak akkor sem, amikor a szovjet emberveszteségeket elemzi. Egy ilyen publicisztikai jellegű, egy általános jelenségre reflektáló írásban már csak műfaji okok miatt sem térhetek ki részletesebben Ungvári "forráskutatásaira". Mindenesetre Ungváry nem vette a fáradságot, hogy a Gulag és a szovjet emberveszteség tematikájában beleássa magát a legújabb orosz forrásközlések magyar nyelvű publikációiba, amelyeket éppen az általa "bírált" Krausz Tamás szerkesztett egy kötetbe. A kötet anyagai valóban számszerűsítették a veszteségeket – ellentétben Ungváry kompilációival, pedig orosz, magyar és amerikai történészek kiváló munkái segítenek az érdeklődőknek eligazodni a téma szerteágazó problémaköreiben. Más kérdés, hogy nemcsak Ungváry, hanem a magyar szellemi élet szinte egésze, gyakorlatilag a média sem vett tudomást a frekventált téma valóban tudományos vizsgálódásairól. Ezek nem válthatók be szenzációs politikai poénokra. A média "szakemberek" még mindig előnyben részesítik azt a megközelítést, hogy nagyon öreg bácsik nagyon késői visszaemlékezéseit tekintik a Gulag-probléma kiindulópontjának – a tudományos vizsgálódások helyett. A tudomány nemcsak üzletileg, úgy tűnik, politikailag sem kifizetődő a mai hatalom számára.

Ungváry Krisztián történészként nem várhatja el, hogy helyette valaki más fogja megvilágítani azokat az adatokat, amelyeket ő maga ignorált vagy nem volt képes elsajátítani, illetve a tudományos kritika elvárásainak megfelelően felhasználni. A forráskritika ábécéje, hogy ha Ungváry nem ad hitelt (ez persze szíve joga, és a kétely egyáltalán nem alaptalan) az orosz archívumi közleményeknek, akkor nem a másodlagos források alapján próbálja meg cáfolni azokat, hanem kiutazik a megfelelő levéltárakba, és ott ellenőrzi az adatokat – amint ezt nem egy magyar történész manapság is teszi.

Ungváry kolléga válaszában megkerüli az én cikkemben felvetett problémákat. A tőle hozott idézeteket nem is próbálja cáfolni vagy más megvilágításba helyezni. Közvetve elismeri, hogy ő olyan liberális, aki a konzervatív jobboldali, néha szélsőjobboldali történeti koncepciókat preferálja. Azon az úton jár, amelyet a szélsőjobboldali (ettől még nem "echte" náci) beállítottságú Nolte Németországban, a sztálinistából harcos antimarxistává avanzsált konzervatív francia Furet vagy a történeti hamisításairól elhíresült Conquest (hogy Brzezinskit vagy Pipes-t ne is említsük) tapostak ki számára – akiknek munkásságát egyébként az Eszmélet is nemegyszer elemezte kritikai módon. (Mellesleg e szerzők bizony nagyon megsértődnének Ungváryra, ha leliberálisozná őket.)

Írásom alapvetését sem kérdőjelezte meg Ungváry: vagyis célom a szélsőjobboldali liberalizmus (vagy a liberális szélsőjobboldaliság?) mibenlétének és történelem(át)formáló módszereinek rövid feltérképezése volt csupán, és – itt és most – nem szaktudományos vita, így nincs is miért tovább szaporítanom a szót.

Mindössze egy dolog még végezetül: jelen válaszom, akárcsak az Eszmélet előző számában közölt írásom is, publicisztikai jellegű; nem ritka és szerintem etikailag sem kifogásolható ilyen esetben az anonimitás, különösen, ha egy általános jelenségről van szó, és az adott írás által tükrözött álláspont nem egy személy agyszüleménye, hanem vitákban, beszélgetésekben formálódott, innen is, onnan is adódott hozzá egy-egy szempont, ötlet. Cikké csak az egyre feszítőbb kényszer formálta: meg kellene már szólalni valakinek ebben a dologban. Egyszerűen – kínos volt. Kínos, hogy ma még mindig (és újra meg újra) ilyen vitákat kell folytatnunk. Kínos, hogy a szélsőjobb és a liberalizmus házassága hovatovább "polgárjogot" nyert. Nem "gyávaságból" "született" meg hát "Werth Márk", csupán viszolygásból. Egyébként Ungváry Krisztián megspórolhatta volna internetes kutatómunkáját, ha felfigyel arra, hogy ha a Wehrmacht témában Werth Márk ír, az valószínűleg szóvicc – jó, lehet hogy nem a legötletesebb, de – ellentétben bizonyos történeti koncepciókkal – legalább ártalmatlan. Úgyhogy részemről továbbra is maradok:

"Werth Márk"

52. számunk három nagy témakörre oszlik. A 2001. szeptember 11-i washingtoni és New York-i terrorakciók mozgatórúgóival, következményeivel és a körülötte kialakult hazai és nemzetközi propagandaháborúval foglalkoznak a közölt tanulmányok, írások, dokumentumok, amelyek egyértelműen leteszik a voksot amellett, hogy a terrorizmus kiiktatása háború útján nem, csakis a terrorizmus társadalmi, gazdasági és politikai okainak megszüntetésével lehetséges.

A kelet-európai rendszerváltás és általában a világ átalakulása nyomán az utóbbi évtizedben kialakult egy olyan új szellemi atmoszféra, amelynek egyik jellemző vonása a történetírás, a történettudomány megrontása, a történelem politikai szándékok szerinti „átírása”, „átértelmezése” az USÁ-tól Japánon át Kelet-Európáig és Magyarországig. A hatalmi elitek finanszírozzák például a háborús bűnök mentegetését, a Horthy-rendszer történetének szerecsenmosdatását, a „kommunizmus" történetének a fasizmuséval való rokonítását, azonosítását stb. Tanulmányok, cikkek mutatják be e témakörökből a jellegzetes „eseteket".

Mocsáry Józsefnek a maga nemében úttörő jelentőségű tanulmánya a privatizáció valós adatai fényében mutatja be a rendszerváltás valódi magyarországi történetét és teljesítményét.

Tartalomjegyzék

1. Mocsáry József : Visszapillantás a privatizációra
2. Bartha Eszter : A tranzitológiától a transzformációig
3. Horváth Gizella : A „polgári Magyarország” mítosza
4. Farkas Miklós : Történelem lecke fiúknak … és lányoknak
5. Marc Bloch : A magyar támadás
6. Konok Péter : „Talán dünnyögj egy új mesét”- A Magyar Tanácsköztársaság és a történelem átalakítása
7. Dietrich Orlow : A fasizmus arcai (interjú)
8. Tézli Péter : Tokaji András: Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban c. könyvéről
9. James W. Loewen : Tanáraink hazugságai (részlet)
10. Juhász József : Történelem a „nemzetépítés” szolgálatában
11. Csoma Mózes : Történelemhamisítás Ázsiában
12. Szalai Pál : A Horty-korszak jellegéről
13. Andor László : Nekünk New York kell
14. Immanuel Wallerstein : A terrorválság hétről hétre
15. Borisz Kagarlickij : Új szakasz az ameriaki-orosz kapcsolatokban
16. Arundhati Roy : A Végtelen Igazság matematikája
17. Humanista Internacionálé : Nyilatkozat egy háborúk és erőszak nélküli világért
18. BAL : Állásfoglalás az afganisztáni háborúról
19. P. Podrabinek, Pjotr Markovics Abovin-Egidesz : A szocializmus alapelvei (egy Gulag-lakó szocializmus képe)

Az amerikai gazdaságban működő high-tech klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben váratlanul szétdurrant. A Nasdaq tőzsdeindexe fél év alatt 60%-ot vesztett értékéből, véget vetve egy új aranykorról, töretlen fejlődésről szőtt álmoknak. Valójában ez az összeomlás teljesen szabályszerű volt, és a 90-es évek amerikai „boom”-ja, mely bámulatba ejtette a közgazdászokat, sem volt olyan rózsaszínű: csökkenő reálbérek és szabadidő, eladósodó és széteső családok, növekvő erőszak, táguló szakadék a gazdagok és a szegények között ugyanúgy jellemezte, mint a GDP növekedése.

Az amerikai gazdaságban működő high-tech ágazat (Internet, számítástechnika, telekommunikáció) klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben durrant szét. A Nasdaq tőzsdeindexe az év folyamán 40%-ot veszített értékéből, s ezt 2001. első negyedévében további 20%-os értékvesztés követte. A Nasdaq a többi amerikai tőzsdei mutató nagy részét is magával rántotta. Dollár milliárdok tűntek el az amerikai gazdaságból. A tehetősebbek, miután az 1999. évi abszurdan magas nyereségeket gyors esések követték, elfordultak a tőzsdétől. A többi amerikai polgár elborzadva figyelte nemrég felhalmozott értékpapírkészletei értékének zuhanását (sokaknak megtakarításaik elvesztésével, illetve lecsökkent nyugdíjukkal is szembesülniük kellett, jóllehet nyugdíjukat “a történelem legnagyobb konjunktúrájában” fektették be). Az USA tőzsdei tulajdonosi összetételének részleteiről lásd az 5. sz. függeléket. A gyors növekedés lelassulásának, illetve a recesszió feltűnésének következményeként az ipari ágazatok elkezdték visszafogni beruházási programjaikat. A munkavállalók többsége csökkentette kiadásait s adósságfelhalmozását a tőzsdei árak esése miatt, és mert tartottak a recessziónak a bérekre, ellátásokra és a munkahely biztonságára gyakorolt hatásától. Mindezek a negatív fejlemények tovább élnek 2001-ben.

A kapitalizmus ismét bebizonyította, hogy milyen hatalmas a benne rejlő és általa kivédhetetlen instabilitás. A globális társadalom most várja a jólét ily masszív és hirtelen megteremtésének illetve lerombolásának tragikus következményeit. Közgazdászok és politikusok arról vitatkoznak, hogy vajon “sikló” vagy “zuhanó” leszállás vár-e ránk – eufemizált zsargonnal beszélve a “társadalmilag kezelhető” tömegekről, akiket még inkább veszélyeztet a társadalmi kontroll hiánya, mivel a gazdasági recesszió már meglévő politikai, kulturális és pszichológiai problémákat súlyosbít. A kapitalizmus kereke ismét fordult, csúfot űzve az “új gazdaság” elméletéből, amit az amerikai gazdaság hipnotizált pénzelői támogatnak, a sekélyes tőzsdei ügynököktől Alan Greenspanig.

Mint ahogy az már számtalanszor megtörtént, sem a kapitalista magánvállalatok, sem magánszemélyek nem vállalták föl a buborék megóvásához szükséges lépések megtételét. A politikusok sem voltak jobbak. S a gazdasági szakemberek – akiknek feladata a gazdasági hatalmak tanácsokkal való segítése lenne s a monetáris és fiskális politika végrehajtása – sem megérteni, sem kezelni nem tudták a kapitalizmus ezen groteszk instabilitását. Ahogy az várható volt, a republikánusok és a demokraták egyaránt ünnepelték a buborékot, amíg az növekvőben volt, s egymásra mutogattak, amikor a buborék szétdurrant. Így eljátszották szerepüket, melynek lényege, hogy a nyilvánosság figyelmét a kapitalista termelési struktúra és az elosztás piaci struktúrája helyett a kormányzati politikára tereljék. Így a konzervatív Bushnak sikerült a demokrata Gore-ra hárítani a felelősséget azért, hogy a buborék oly sok munkavállalót hagyott kétségek között a tekintetben, hogy nekik vajon miért nem sikerült soha sem részesedniük abból, amit “mindenki” konjunktúrájaként emlegettek.

Természetesen a buborék csak meghatározott számú ágazatot és vállalatot, azok beszállítóit és részvényeinek, illetve kötvényeinek tulajdonosait s kereskedőit foglalta magában. A média mégis minden eddiginél jobban, szinte fiókvállalatként beszivárgott a multinacionális konglomerátumokhoz, visszhangozta az “új gazdaságra” vonatkozó ígéreteket, így válva egy új és végtelen konjunktúra mítoszának kerítőjévé. Nem vizsgálták meg, hogy a gazdaságnak melyek azok az ágazatai, amelyek immár képtelenek bármilyen működésre, vagy csak olyan áron tudnak fennmaradni, hogy a történelemben példátlan mértékű hitelfelvételre kényszerülnek, vagy minden eddiginél több családtagot küldenek munkába magasabb óraszámban, több munkahelyre. Anélkül, hogy észrevették volna, az amerikai individualista kulturális mítoszra építettek, így biztosítva azt, hogy az emberek milliói, akik nem voltak képesek részeseivé válni az “univerzális” konjunktúrának, balszerencséjüket, önmagukat, esetleg mindkettőt okolják. Soha föl sem merült, hogy a kapitalista termelési struktúrának bármilyen része lehet az ő “univerzális” felemelkedésből való kirekesztettségükben. Emiatt azon kevesek, akik sem önmagukat, sem balszerencséjüket nem okolták, maradtak a hagyományos alternatívánál, az éppen hatalmon lévő garnitúra hibáztatásánál. Ezek Gore-tól Bush felé fordultak, így biztosítva számára elégséges számú szavazatot ahhoz, hogy a bátyja és a Legfelsőbb Bíróság konzervatív tagjai ellopják az elnökválasztást.

A Bush-adminisztráció, a szokásokhoz híven, csatasorba állítja majd a konvencionális monetáris és fiskális politikai lépéseket – kamat- és adócsökkentések stb. –, hogy megpróbálják kezelni a terjedő recessziót és annak következményeit. Bush mindezt pontosan megtervezett forgatókönyv szerint fogja megtenni, hogy legfőbb támogatói (kis és nagy tőkés vállalatok, a legtehetősebb családok, illetve a fundamentalista/vallásos jobboldal) kellő profithoz jussanak. A demokraták protestálnak majd, de csak erőtlenül. Az alacsonyabb jövedelmű rétegek s a szakszervezetek felőli támogatottságuk ellenére a háttérben működő legfontosabb pénzelőik többsége meglehetősen sokban hasonlít a republikánusok finanszírozóihoz. A demokraták így nem képviselnek alternatívát a republikánusok által támogatott monetáris és fiskális politikai stimulánsokat érintő egyezménnyel szemben. Támadni fogják a protekciókat élvező Bush-támogatókat, Bush pedig védeni fogja irányelveit, mondván, azok “a recesszió problematikájára irányulnak”. Sem a republikánusok, sem a demokraták nem fogják még csak említeni sem azt a feltevést, hogy a kapitalista termelési struktúra és a szétosztás piacstruktúrájának érintetlenül hagyása eleve kizár bármiféle hosszabb távú megoldást a kapitalizmus instabilitását illetően. Az itt következőhöz hasonló, a legújabb amerikai gazdaságot bíráló tanulmányok csak akkor kapnak majd figyelmet és válhatnak politikailag hatékonnyá, ha és amikor majd új politikai mozgalmak használják őket információforrás gyanánt.

1. Az 1990-es évek amerikai “boom-ja”

Az, hogy az 1990-es években az Egyesült Államokban egyáltalán létezett-e jóléti fellendülés, attól függ, mit vizsgálunk. A “boom”-tézis támogatói például a kapitalista vállalatok profitját emelik ki, mely igen magas volt. Ezek a magas profitok a tőzsdei árakban még magasabb – spekulatív – csúcsokat eredményeztek. Hasonlóképpen, a munkanélküliség történelmi távlatokban is nagyon alacsony szintre esett vissza (5% alá az évtized második felében, ami igazi kuriózum az Egyesült Államok kései történelmében).Végül magas volt az ipari kapacitás kihasználtsága, és óriási volt a bruttó hazai termék által mért gazdasági növekedés. Ezek a jelenségek gyors növekedést eredményeztek a költséges magánházak építtetésében, s ugyanígy spekulatív növekedés indult az ipari és kereskedelmi jellegű építkezések terén is. A kisipari termelésű árucikkek tömeges vásárlása szintén jelentősen nőtt. Ilyeténképpen egy “boom” vagy “buborék” ciklus kezdődött: gazdasági fellendülés > tőzsdei fellendülés > gazdasági fellendülés – egymást kölcsönösen erősítve és létrehozva egy fölfelé mozgó spirált, mely egyre kevésbé van kapcsolatban más megalapozó, szintén mérhető gazdasági realitásokkal.

Más szempontokat alapul véve egészen eltérő kép alakul ki. Az 1980-as és 90-es években a reálbérek csökkentek. A csökkenő bérek és a kézi munkaerőigényt redukáló technológiai változások – a klasszikus automatizálás “számítógépes forradalom” szakasza – együttesen termelték meg a “boom-szintű” vállalati profitokat. Álljon itt egy beszédes példa arról, hogy több millió állampolgár miként élte meg a konjunktúrát. 1975 és 2000 között New Yorkban a lakásbérlők átlagos reál középjövedelme mindössze 3%-kal, míg a lakások átlagos reálbére 33%-kal nőtt. Így minden negyedik városi háztartás a jövedelmének több, mint a felét költi lakásbérletre (New York Times, 2000. július 9.).

A csökkenő reálbérekkel szembesülve az elmúlt 20 évben a legtöbb amerikai kétféle módon reagált. Egyrészt a tartozásokkal rendelkező amerikai családok háromnegyede további személyes adósságokat vállalt, túllépve az egész emberiség történelmében bármely eddigi gazdaságban tapasztalható mértéken. A lakás (jelzálog) hitelek, autó hitelek és hitelkártya adósságok mind történelmi csúcson vannak, és sokkal gyorsabban növekedtek, mint a jövedelmek, profitok vagy akár a tőzsdei árak (ld. 1. sz. Függelék). Másrészt a csökkenő reálbérekre az amerikai családok még több családtag munkába állításával, illetve a munkaórák számának növelésével reagáltak. A Gazdaságpolitikai Intézet éves statisztikai jelentése szerint (A dolgozó Amerika helyzete, 1998-1999) 1979 és 1996 között egy átlagos amerikai család éves jövedelme 97 dollárral gyarapodott (a dollár jelenlegi értékén számolva) a férj keresetnövekedéséből, szemben a 7300 dollárral, amely a feleségek keresetnövekedéséből adódik. A nőknek a háztartásokból a kereső tevékenységek felé áramlása az elmúlt évtizedekben gyorsult fel; a gyerekek hamarabb vállaltak munkát, az idősebbek késleltették nyugdíjba vonulásukat vagy visszatértek a munkájukhoz, kereső nők és férfiak másod- és harmadállásokat vállaltak. Mindenki túlórázott.

A többletmunka és többletadósság ugyan lehetővé tette az amerikai családok számára, hogy reálfogyasztásukat a reálbérek csökkenése ellenére szinten tartsák, ennek társadalmi ára azonban a családi és egyéb személyes kapcsolatok nagymértékű visszafejlődése volt. Megnőtt a hivatalos és nem hivatalos válások és szétköltözések száma. A szülőség mint tevékenység visszaszorult mind az idő és energia, mind pedig a szülők pszichológiai elkötelezettségének tekintetében, szülő-pótlók jelentek meg (képzettségük gyakran a szülők anyagi helyzetének függvénye). Felnőtt egy generáció, mely a szüleitől minden eddiginél jobban elidegenedett. Így a családon belüli erőszak is robbanásszerűen megnövekedett – házastársak, szülők, gyerekek és idősebbek között egyaránt. Az Egyesült Államok Egészségügyi és Szociális Minisztériuma szerint 1990 és 1995 között a 9–12. osztályos amerikai középiskolások 26%-a komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, s 9%-uk ténylegesen tett is ilyen kísérletet. Az Egyesült Államok egész területén szaporodó iskolai lövöldözések és az ezekre adott reakciók jól bizonyítják az amerikai családi problémák egyre súlyosbodó jellegét és az ezek körül uralkodó hisztériát. Az Államigazgatási Elemzések Nemzeti Központjának Bűnelkövetés és büntetés Amerikában című tanulmánya szerint a férfiak esetében 89, a nők esetében 73% a valószínűsége annak, hogy életük során erőszakos bűncselekmény-kísérlet áldozatai legyenek. Az amerikai börtönök populációja hamarosan eléri a 2 milliót. Ezen számok messze magasabbak bármely európai mutatónál. A válások, kábítószeres visszaélések és a pszichológiai betegségek száma ugyancsak az Államokban a legmagasabb a világon. A magán- és a családi élet destrukciójának rövid és hosszú távú – a munka termelékenységére, a bűnözésre, a városi közellátásokra és aziskolarendszerre gyakorolt – hatásai még ismeretlenek, de valószínűleg maradandóak. Tehát, miféle fellendülést jelentettek a 90-es évek?

Vegyük számba a következő két példát. Először is, az Egyesült Államok oktatási rendszere az elmúlt két évtizedben jelentősen romlott. Kevesebb diák vesz részt a felsőoktatásban. A főiskolákon és egyetemeken a csoportlétszámok emelkedtek, míg a választható szakok száma visszaesett. A diákok teljesítménye az oktatás minden szintjén leromlott. Másrészt, a helyi és országos politikai életben, a szakszervezeti életben, sőt, a vallásos közösségi életben – egyáltalán, minden közösségi vagy kollektív tevékenységben – való részvétel történelmi mélypontra süllyedt.

Az amerikai családok a sűrűbb munkarend miatt kimerültek. Ráadásul egy “prosperitás-kultúra” kellős közepén találják magukat – inkább, mint valaha –, mely végső emberi tevékenységként és a végső emberi teljesítményként ünnepli a maximális mértékű pénzcsinálást és a maximális személyes-egyéni fogyasztást. Következésképpen sem idő, sem érdeklődés nincs a politikai vagy civil ügyek iránt, s így azok – inkább, mint valaha – a pénzcsinálás másodlagos és alárendelt járulékaivá válnak. Minthogy a politikusok minden eddiginél inkább szolgálják a pénzembereket, a választók egyre mélyebb közönnyel és ellenszenvvel viseltetnek irántuk. Bár a 2000-es elnöki kampányban a két fő téma az oktatási rendszer hanyatlása és a politikai kampány-finanszírozás volt, egyik párt sem ment tovább retorikai gesztusoknál, pusztán felszínesen érintették ezeket a kérdéseket.

Mik a jelenlegi és jövőbeni következményei a hanyatló oktatási rendszernek és a leromlott köz/civil szférának? Miféle konjunktúra volt ez?

A baloldal és a szakszervezetek gyengesége miatt (kevesebb amerikai szakszervezeti tag van ma, mint az 50-es évek óta bármikor) a prosperitás kultúrája csupán csekély ellenállásba ütközik. A kapitalizmus teljesítményének vagy magának a kapitalizmusnak a kitartó kritikája szintén ritka. Nem tűnt még fel olyan jelentősebb társadalmi mozgalom, amely a kapitalizmus alternatíváját kínálná. A vállalati kapitalizmus önbizalmában és magabiztosságában bizonyosan végbement a fellendülés. A politikusok, médiumok és akadémikusok nyilvános diskurzusaiból kirajzolódó kép sokkal inkább az amerikai kapitalizmus magabiztosságának ünneplése, mint az aktuális gazdasági helyzet kiegyensúlyozott értékelése. Az amerikai “boom” része volt az 1990-es évek krónikájának, de olyan része, amelyet “túlreklámoztak” és reklámoznak még mindig az Államokon belül és világszerte, mintha pusztán erről szólt volna az “egész történet”.

2. A “boom” kivételes és ideiglenes körülmények eredményeképpen jöhetett létre; nem jelent meg újfajta kapitalizmus, mely örökös növekedésre és prosperitásra képes.

Az 1990-es évek amerikai gazdaságát az egyre inkább globalizálódó világgazdaságban máshol jelentkező fejlemények figyelembevételével kell vizsgálni. Ez az összefüggés számos ide vonatkozó kérdéssel kapcsolatban felvázolható. Egyrészt, vajon az 1990-es évek amerikai gazdasága is szembesül-e az 1970-es és 80-as évek japán gazdaságának tapasztalataival? A japán gazdaságnak abban a két évtizedben történt, történelmi precedens nélküli – és a világban “csodaként” emlegetett – konjunktúrája összeomláshoz, majd egy immár több, mint egy évtizede tartó válsághoz vezetett. Ismételheti-e 2000-ben az amerikai gazdaság a Japánban történteket?

Az 1990-es évek végén egy rövidtávú, ám jelentős krízis komoly hatást gyakorolt Ázsia nagy részére, míg jó néhány afrikai gazdaságot egy hosszú távú válság tett próbára. Japánban, Ázsia fennmaradó legnagyobb részében és egész Afrikában kapitalista gazdaságok szenvedték el a különféle nehézségeket. Van-e okunk azt hinni, hogy az amerikai kapitalizmus immunis az ázsiai és afrikai kapitalista gazdaságokat gyötrő problémákkal szemben?

Az Egyesült Államokban korábban volt konjunktúrák – a tizenkilencedik században, az 1920-as, majd az 1960-as években – végül is mind jelentős recesszióba és válságba fulladtak. Van-e okunk azt hinni, hogy ma létezik valami, ami magakadályozza, hogy mindez újra megtörténjen?

Európában az EU megvalósítása olyan formát öltött (a la Maastricht), amely az amerikai kapitalizmus mintájára kívánja újjáteremteni Európát. Ez támadást jelent a szociális jóléti államok – “emberarcú” kapitalizmusok – ellen, amelyek megteremtésére a II. világháború után az európai államok és nagytőkések rákényszerültek. Kelet-Európa egyidejű összeomlása az 1990-es években hatalmas mennyiségű olcsó munkaeszközt, illetve magasan képzett és tapasztalt olcsó munkaerőt kínált a Nyugat magánkapitalizmusai, valamint azok protezséi számára. Ez a két esemény együttesen lehetővé tette volna az egyesült Európa számára, hogy felvegye a versenyt az Egyesült Államokkal mint a legdinamikusabb kapitalizmussal, vagy akár le is körözze azt. De az 1990-es években ez nem történt meg. Európa szociális jóléti rendszerei ugyan visszaszorultak, mégis ellenállónak bizonyultak a felbomlással szemben. A világgazdaság jelenlegi helyzetében ez megakadályozta az európai gazdaságokat és az európai tőzsdéket abban, hogy az amerikaihoz hasonló drámai növekedést produkáljanak.

Az európai és japán kapitalizmusok problémái, valamint az ezzel párhuzamosan jelentkező, az ázsiai, afrikai és latin-amerikai kapitalizmusokban jelen lévő nehézségek eredményeként a világ tehetősebb cégei és családjai tőkéiket az amerikai gazdaságba és tőzsdére ömlesztették. Ez a tőkebeáramlás döntő tényező volt az amerikai konjunktúrában s ösztönzőleg hatott az amerikai cégekbe való egyre nagyobb mértékű európai beruházásokra, illetve az amerikai cégekkel való fúziókra (a Daimler Mercedeseket gyárt az Államokban és megvásárolja a Chryslert; az Allianz amerikai biztosítási társaságokat vesz meg; a Dresdner megvásárolja a Kleinworth Bensont; az Ahold amerikai szupermarketeket vesz; a Credit Suisse felvásárolja a First Bostont, stb.), melyek jelentősen segítették az Egyesült Államokat Európa rovására.

Az 1990-es években a kapitalizmusnak a világ más részein jelentkező hátulütői megmutatták, (a) hogy a különleges körülmények hogyan változtatták a kapitalizmust krízisek, válságok és gazdasági katasztrófák motorjává, (b) hogy maga az amerikai konjunktúra részben a világ más területein működő kapitalizmusok nehézségeinek terméke volt, és (c) hogy az amerikai boom tőkét vont el a világ többi részéből, így ellensúlyozta a világ USA-ba irányuló exportjából származó haszon jó részét.

A változó globális feltételek az 1980-as évek végén a kapitalista növekedés centrumát Japánból és Ázsiából az Egyesült Államokba tolták. Van-e okunk kételkedni abban, hogy a további változások ismét áthelyezik a centrumot, ezúttal el az Egyesült Államokból?

3. Az amerikai kapitalista “boom” történelmi okai

Mint ahogy azt Marx feltárta, a kapitalizmus ciklikus jellegű: gazdasági rendszerként rendkívül instabil. Jellemző rá, hogy a növekedési periódusok recesszióba és válságba torkollnak, míg a válságok gazdasági fellendülésnek nyitnak utat. A II. világháború utáni fellendülés az 1970-es évek közepén megjelent súlyos gazdasági visszaesésbe torkollt. Az Egyesült Államok kezdeti hegemóniája utat adott a japán és az európai kapitalizmusok felzárkózásának, amelyek átmenetileg rentábilisabbá váltak, mint amerikai társaik. Az 1970-es évekre az Egyesült Államoknak a tőkés vállalkozások krízisével kellett szembenéznie.

A válság megoldása során az amerikai tőkések válaszút elé állították az amerikai államot: amennyiben nem tesz semmit a rentabilitás krízisének az amerikai tőkések érdekében való megoldásáért, azok tömegesen kivonulnak az Egyesült Államokból, máshova telepítve termelésüket. Egy ilyen jellegű mozgás igen hátrányosan érintette volna az Egyesült Államokat, a bérek és a szociális körülmények romlottak volna mindaddig, amíg elég alacsony szintre kerülnek ahhoz, hogy a világ bármely más részén működő termelési feltételekkel konkurálhassanak. Ez évtizedekig tartó veszélyes gazdasági és társadalmi hanyatlást jelentett volna – ami különösen kockázatos lett volna a hidegháború légkörében.

De volt egy másik alternatíva is. A másik lehetőség reális volt, s mind a tőkés társaságok, mind az amerikai állam támogatta. Ez a megoldás több lépcsőből állt. Először is, a Roosevelt által a Nagy Válság kezelésére létrehozott jóléti államot le kellett bontani. Az állam a polgárok tömegei számára permanensen kevesebb szolgáltatást és támogatást nyújtott, így csökkenthette az adókat és kevesebb közalkalmazottat fizetett. Reagan, Bush és Clinton – mindegyik a maga módján – egyaránt ezt a politikai megoldást vitte tovább. A tőkés társaságok adóit csökkentették, így azok sokkal magasabb profithoz jutottak, amit saját vállalati céljaikra – úgymint komputerizáció és költségcsökkentő óriási léptékű fúziók – fordítottak. A Gazdaságpolitikai Intézetnek A dolgozó amerika helyzete, 1998–1999 című tanulmánya szerint a vállalati nyereségadók (összegezve a szövetségi, állami és helyi adókat) 1967 és 1997 között a GDP 3,3%-áról 2,0%-ra estek vissza. Az alacsonyabb adók következményeként az amerikai állam kevesebb embert foglalkoztatott, mint a II. világháborút követő évtizedekben. Az állam által nem foglalkoztatott embereknek így a magánszférában található munkahelyekért kellett megküzdeniük, lenyomva ezzel a magánszféra munkabéreit. A csökkenő bérek emelkedő profitot biztosítottak a vállalati munkaadók számára. Ugyanakkor a komputerizáció gépekkel helyettesítette az emberi munkát, míg az óriás fúziók lehetővé tették a létszámcsökkentéseket. Ez tovább csökkentette a dolgozók bérét és tovább növelte a vállalati profitot (ld. 2. sz. Függelék). Az, hogy a munkaerőpiacon minden eddiginél több családtag jelent meg – megtoldva jelentős számú bevándorlóval – szintén hozzájárult a reálbérek visszaeséséhez.

Összefoglalva, az Egyesült Államok vezetése olyan politikát folytatott, mely növelte a tőkések profitjait, míg csökkentette az ezekből a profitokból adózás útján elvont részt. Ez a politika “eredményesen” visszafordította a csökkenő rentabilitás folyamatát az amerikai vállalatok hasznára, így alapozva meg az 1990-es évek konjunktúráját, különös tekintettel a tőzsdére, mely helyzeténél fogva leginkább képes tükrözni a folyamatokat. Megnövelt profitjaikat és adómegtakarításaikat az amerikai cégek (1) a munkaerővel kapcsolatos kiadások csökkentését és a nem-amerikai versenytársak legyőzését célzó komputerizációra, (2) a részvénytulajdonosoknak fizetett osztalék növelésére, és (3) a nagyobb méretből származó előnyök kihasználása érdekében más cégek felvásárlására, illetve azokkal való fúziókra használták.

A más társadalmakban működő tőkéseket a speciális társadalmi és történelmi körülmények megakadályozták abban, hogy ugyanezt a politikát folytassák ugyanilyen mértékben és ugyanebben az időben. Az amerikai vállalatok versenyelőnye ideiglenes, és az adott körülmények függvénye volt.

4. Az amerikai konjunktúra ellentmondásai

Az Egyesült Államok központi politikája azonban magával hozta a családi és állami szolgáltatások összeomlását, az oktatás színvonalának visszaesését, a bűnözés és a börtönök számának emelkedését, a drogok elburjánzását, nagyszámú pszichológiai defektusokat, valamint a civil és politikai élet degradációját is. A vállalati nyereségesség válságát úgy “oldották meg”, hogy áttolták azt a családokba, háztartásokba, börtönökbe és a magánéletbe. A düh, a frusztráció, az erőszak és a sérelmek szintje az egész lakosság tekintetében emelkedett – felerősítve az etnikai feszültségeket, az anti-immigráns agitációt, a rasszizmust, a munkahelyi erőszakot, s olyan új jelenségeket, mint az “utcai tombolás” stb.

Ugyanakkor az 1990-es években oly gyorsan megteremtett tőzsdei jólét – mint a “krízis megoldva-krízis eltolva” irányelvek végső kifejeződése – két ellentmondásos és veszélyes következményt hozott magával. Először is, a gazdagok és szegények közötti szakadék sokkal mélyebbé vált, mint bármikor a század eleje óta (ld. 3. és 4. sz. Függelék). Az erőszakos társadalmi konfliktus lehetősége – különösen egy olyan kultúrában, amely az “esélyegyenlőséget” és “mindenkinek a középosztályban való részvételét” hangoztatta – együtt nőtt a gazdagok és szegények között egyre szélesebbé váló szakadékkal. Másrészt, saját jólétük növekedésének tempója spekulatív tőzsdelázat idézett elő a leggazdagabb polgárokban és azokban, akik keresik a módját, hogy közéjük tartozhassanak. Ahogy nőtt a papír-jólét, öngerjesztő módon úgy nőtt a vásárlói és üzleti költekezés, amely egyre kevésbé kapcsolódott megalapozó gazdasági realitásokhoz. Egyre inkább kezdett kirajzolódni egy amerikai túltermelési vagy inflációs, esetleg egyidejűleg mindkét jellegű válság. Gazdasági és politikai vezetők fejezték ki aggodalmaikat arról, hogy a személyi és vállalati adósságállomány túl magas volta miatt a tőzsde és/vagy a termelés összeomlása különösen veszélyes lenne. Mivel a gazdagok és szegények közötti megnövekedett különbségek jelentették volna a társadalmi kontextust bármely összeomlás esetén, az különösen veszélyes volt számukra. Mégsem történt semmi lényegbevágó. Ehelyett a vezetők átadták magukat az “új gazdaság” ábrándjainak, amely valamiféleképpen végül legyőzte a kapitalista konjunktúraciklust.

A vállalati adósságok az 1990-es évek második felében halmozódtak fel, mivel a tőzsde-buborék egyre rizikósabb vállalati kölcsönfelvételeket provokált és tett lehetővé. A Moody’s Investors Service – a legnagyobb amerikai vállalati adósságbecsléssel foglalkozó intézet – egyik legújabb jelentése szerint ez “a befektetők részéről tapasztalható rendkívüli mértékű kockázatviselés” időszaka volt (Rendkívül magas hitelügyleti veszteségek 1999-ben, 2000. július 16., megjelent a Moodys.com website-on). A Moody’s jelentése úgy találta, hogy 1991 óta a legmagasabb mértékű késedelmes adósságvisszafizetés 1999-ben volt tapasztalható, de a jelenség ezúttal veszélyesebb köntösben jelentkezett, mivel nagyon sok adós került pénzzavarba a kölcsön felvételét követő két éven belül (az egyébként szokásos 3-5 évvel szemben). Mint ahogy azt a kapitalizmus sok korábbi krízise alapján már tudjuk, a túlméretezett hitelpiacok és a késedelmes fizetések gyakran visszaüthetnek és alááshatják a buborékot, amely túlméretezte őket.

Az amerikai kapitalizmus rizikófaktorait és veszélyeit részben azok a gyártulajdonosok, politikusok és akadémikusok fedték el, akik hirdették, hogy elérkezett az “új gazdaság”. Ez, az előbbiek állítása szerint, mentes a “régi” kapitalizmus bizonytalansági tényezőitől. Mint ahogy az már számos korábbi spekulatív befektetési buborék esetében megtörtént, e csoportok ismét azt hangoztatták, hogy a legutóbbi technológiai változások “végérvényesen forradalmasították a gazdaságot”. Így ez a buborék nem fog szétpukkadni, mint az összes eddigi. A számítógépek és az Internet varázsszerűen eltörlik a kapitalizmus erőteljesen ciklikus történetét, és a huszonegyedik századot a permanens konjunktúra korszakává teszik.

Mégis, a színfalak mögött a gazdasági növekedés bizonyos tényezői mást sugalltak. A Kereskedelmi Minisztérium Nemzeti Jövedelem és Termelési Számlái szerint az 1960-as években a GDP átlagos éves növekedési szintje elérte a 4,5%-ot, míg az 1970-es, 80-as és 90-es években az éves átlagnövekedés 3% alá esett vissza és e körül stagnált. Egyszerűen nem volt vulkánszerű technológiai varázslat. A kapitalizmus néhol áttörésekkel (mint pl. vasút, elektromosság, vegyi feldolgozás, autók és traktorok, illetve nukleáris energia) tarkított, technológiai változásokból álló hosszú története soha nem irtotta ki ciklikus instabilitását. Sem reális feltevés, sem bizonyíték nem létezett, amely indokolta volna annak sugalmazását, hogy a számítógépek és a jelenkori telekommunikáció eltörlik a ciklusokat. A Nasdaq részvénypiacának – melyen a legtöbb technológiai értékpapír forog – 2000. évi összeomlása s az informatikai és telekommunikációs értékpapírok árfolyamának egyidejű esése a New York-i értéktőzsdén mindenkit emlékeztet arra, hogy a kapitalizmus továbbra is ugyanolyan instabil, mint a korábbiakban.

2001 elején az Egyesült Államok üzleti és politikai vezetői számára az egyik központi gazdasági probléma ismét a válság kezelése. Hogyan lehetséges korlátozni a tőzsde krach recessziót indukáló hatásait? Amennyiben a recesszió az alacsonyabb amerikai kamatlábak és adók ellenére beköszönt, hogyan lehet annak hatásait kontrollálni vagy kiiktatni? A cél, mint mindig, elejét venni a kapitalista gazdaság olyan jellegű hanyatlásának, amely veszélyes kölcsönhatásba kerülhet a politikai és kulturális fejleményekkel. A tőkés rendszer gazdasági hegemóniáját, illetve az Egyesült Államok politikai hegemóniáját globálisan biztosítani kell.

Kísérletek az amerikai tőkés “konjunktúrahelyzet” kontrollálására

Az amerikai FED Bank manipulálja a kamatlábakat annak reményében, hogy ezáltal egyrészt megelőzheti az inflációt, másrészt pedig a zuhanó részvénypiacot az úgynevezett “sikló leszállás” felé terelheti. Az új Bush-adminisztráció folytatni fogja a Clinton-adminisztrációnak azon törekvéseit, hogy kézben tartsa az egyre növekvő szegénységet, valamint kezelje a széthulló családok problémáját (vég nélküli speciális programok a tönkrement családok számára, karöltve az egyházakkal stb.) azáltal, hogy fenntartják a minimális szociális szolgáltatások “biztonsági hálóját” – megtámogatva a rendőrség és a börtönök területén végrehajtott nagyarányú fejlesztésekkel. Az állam ideológiai intézményei – iskolák, média, egyházak és családok – többnyire egyet fognak érteni a Bush-adminisztráció programjával, amely a mindennapi életben jelentkező szegénységért, munkanélküliségért, magányért, erőszakért és pszichológiai defektusokért az egyéneket hibáztatja. Mihelyt a bűnbakkeresést ebbe az irányba terelték, az apparátusok “speciális programokat” fognak felajánlani az egyéneknek, hogy “segítsék” őket egyéni gyengeségeik leküzdésében.

A liberálisok (a szó amerikai értelmében) és a szociáldemokraták szokás szerint harcolni fognak a konzervatívok ellen. A liberálisok keresni fogják a módot a szociális szolgáltatások határainak kitágítására annak érdekében, hogy a kapitalizmus áldozatai képesek legyenek a túlélésre anélkül, hogy radikalizálódnának vagy antikapitalistává válnának. A konzervatívok ragaszkodni fognak ahhoz, hogy a szociális ellátások szükségtelenek, drágák és nem hatékonyak. Érvelésük ugyanaz lesz: a tőkés gazdaság nagyfokú instabilitása biztosítja a kezdeményezések és elrettentések optimális mechanizmusát, amely rákényszeríti a tömegeket a kapitalizmus igényeinek folyamatos akceptálására és az azokhoz való alkalmazkodásra.

Az 1990-es évek során a liberálisok és a szociáldemokraták rettenetes jóslatai egyszer sem váltak valósággá. Arra figyelmeztettek, hogy a jóléti állam lerombolása a gazdagok és szegények közti különbségek növekedésének idején, forradalomhoz és/vagy társadalmi összeomláshoz fog vezetni. A konzervatívok gúnyolódtak rajtuk, és mindkét nagy pártban megszerezték a többséget, mivel a vezető tőkések lelkesedtek a gondolatért, hogy korlátlanul élvezhetnék a zuhanó reálbérek, a deregularizáció és az emelkedő profitok előnyeit. A konzervatívok ígéretet tettek arra, hogy sem gazdasági válság, sem pedig társadalmi forrongás nem fog bekövetkezni. Még a 2000 márciusa után bekövetkezett gazdasági visszaesés első hónapjai is csak kis mértékben vetették vissza a konzervatív konszenzust. Minthogy a visszaesés 2001-ben fokozódik, a konszenzus sokkal komolyabb megmérettetésnek lesz kitéve, mint az 1990-es években bármikor. A többnyire a demokrata párthoz kötődő liberálisok és szociáldemokraták feltehetően újra elismétlik rettenetes figyelmeztetéseiket és jóslataikat. Bush és a konzervatívok meg fogják ismételni – és valósítani – programadó alternatívájukat: a gazdasági ciklus saját mechanizmusait támogatni abban, hogy a tömegeket a kapitalizmus instabilitásához való alkalmazkodásra kényszerítsék. Amint az emberek megpróbálnak megbirkózni az instabilitás mélyreható következményeivel és oldalhajtásaival, a hagyományos liberális kontra konzervatív analízisekkel és javaslatokkal fogják őket bombázni. A legutóbbi választások tanulsága szerint a legtöbb ember nem törődik majd e célzott üzenetekkel, csakis a saját pillanatnyi körülményeivel. Abban fognak reménykedni, hogy a “nehéz idők” nem lesznek túlságosan hosszú távúak és mélyrehatóak.

5. Egy marxista alternatíva

A kapitalizmus mindig is ciklikus volt. Konjunktúra-időszakai – minden országban és egész történetében – mindig recessziókba vagy válságokba torkolltak. Az ebből következő tömeges nélkülözések gyakran hoztak felszínre a kapitalizmust mint a termelés és a gazdaság szervezési módszertanát érintő kérdéseket és kihívásokat. A kapitalizmus támogatói egy idő után krízishelyzetben találták magukat: ilyen rossz osztályzat ellenére hogyan tudnák a kapitalizmust fenntartani? Különféle intézkedésekre tettek javaslatokat – piacszabályozás vagy deregularizáció, vállalatok magánosítása vagy az állami felügyelet fenntartása, sőt, állami tulajdonban tartás, munkaügyi reformok, monetáris politikák, fiskális politikák, változtatások a külkereskedelemben stb. –, melyek célja az volt, hogy könnyítsenek a terheken és legyőzzék a válságot. Ezek az intézkedések azonban soha nem változtatták meg alapvetően (tehát megőrizték) a kapitalista termelés alapstruktúráját. A “kapitalista termelés struktúráján” a marxisták azt értik, hogy a társadalomban ki termeli meg a felesleget, ki kapja meg ezt a felesleget, és azt hogyan osztják szét, illetve hogyan használják föl a gazdaság és a társadalom formálására.

Példának okáért vegyünk egy privát kapitalizmust. Itt magánszemélyek birtokolják és igazgatják a kapitalista termelő vállalatokat, s ezekben sok-sok munkás állítja elő a termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket a vállalat majd értékesít. Ebben a termelési folyamatban a munkások az általuk árucikké feldolgozott nyersanyaghoz értéket adnak hozzá. A munkájuk által hozzáadott érték összessége meghaladja a nekik bér formájában juttatott értéket. A munkások által hozzáadott érték és a nekik visszajuttatott érték közötti különbség a többletérték. A privát kapitalisták kisajátítják ezt a többletértéket – melynek része az általuk “profitnak” nevezett rész –, és azt kapitalista vállalataik fenntartására vagy terjeszkedésére használják. Más szavakkal, a munkások tömege megtermel egy többletértéket, amelyet nem kap meg, s így nem oszt szét. Ha a rendszer profitot termel, amit a kapitalisták még több munkás alkalmazására és a termelés növelésére használnak, akkor az eredményt privát kapitalista “konjunktúrának” szokták nevezni. Azonban, ha ez bárhol és bármikor előfordult, néhány éven belül – többnyire egy-két évtizednél hamarabb – gazdasági összeomlás következett be. Ez történik, amikor a tőkések csökkentik a termelést és munkásokat bocsájtanak el profitjaik csökkenése vagy bármely más, általuk kényszerítőnek mondott ok miatt.

Ha és amikor az összeomlás vagy annak társadalmi következményei fenyegetik az effajta magánkapitalizmust, támogatói előbb vagy utóbb az államhoz fordulnak. Elvárják az államtól, hogy a válság kezelése érdekében beavatkozzon a gazdaságba. Ez elsősorban a magántőkéseknek a rentabilitáshoz való visszaterelését jelenti. Az állam másodlagos feladata a tömegnyomor enyhítése. Időnként az állam piacszabályozással, szubvencionálással, esetleg a vállalatok feletti állami kontroll gyakorlásával, sőt, állami tulajdonba vétellel (a magántőkés társaságok igazgatótanácsának helyettesítésével) eléri ezt a célt. Az efféle állami beavatkozások – amelyek az “államkapitalizmus” fogalmába tartoznak – nem változtatják meg a termelés alapvető kapitalista struktúráját. A munkások még mindig többletet termelnek, amit ők maguk nem kapnak meg és nem oszthatnak szét. Egyszerűen csak a többletet kisajátítók személye változik meg: a magán-igazgatótanács helyett egy sor állami hivatalnok teszi azt meg. Marxista perspektívából szemlélve, a magánkapitalizmus válságát az államkapitalizmusba való átcsúszással oldották meg.

A történelem során a mérsékelttől a szélsőségesig sokféle államkapitalizmus működött. Az államkapitalizmus mérsékeltebb formájában minimális volt az állami szabályozás, szociális jóléti programok működtek stb. A szélsőséges államkapitalizmusok – melyekre akkor volt szükség, ha a magánkapitalizmus szélsőséges válságba sodródott – meglehetősen különbözőek voltak. Ezekben az állam megkövetelte a magántőkésektől, hogy alkalmazkodjanak az állami helyreállítási programhoz, részben vagy egészében kontrollálta profitjaikat, vagy pedig állami funkcionáriusokkal helyettesítette a magántőkéseket, akik a gyárakat és társaságokat állami tőkés vállalatként működtették. Az 1930-as évek nagy gazdasági válsága mint a magánkapitalizmusok egyik legnagyobb nemzetközi csődje, sok területen vezetett átcsúszáshoz a magánkapitalizmusból az államkapitalizmusba. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában elegendő volt egy mérsékelt államkapitalizmus létrejötte. Németországban egy szélsőségesebb forma, a nácizmus vonta össze az állami és magántőkéseket egy államilag szorosan kontrollált kapitalizmusba. Más országokban azok magánkapitalizmusainak más válságai kényszerítettek ki egyéb átcsúszásokat az államkapitalizmusok különféle fajtáiba. Az egyes országok államkapitalizmusának szociális kontextusa határozta meg, hogy saját polgáraik anyagi jólétét, emberi jogait stb. milyen mértékben biztosították.

Az államkapitalizmusok azonban a magánkapitalizmusokhoz hasonló krónikus instabilitást (gazdasági ciklusokat) mutatnak. Az államkapitalizmus konjunktúra-időszaka után eljön az elkerülhetetlen összeomlás. Az okok ugyanazok: az államkapitalista vállalatok nem jutnak elég többlethez – vagy nem használják föl a megszerzett többletet – ahhoz, hogy fenntartsák a foglalkoztatottságot, a termelést és az életszínvonalat. Az államkapitalista válságok lehetnek súlyosabbak vagy kevésbé súlyosak, mint a magántőkés válságok. Ez az adott idő és hely speciális körülményeinek függvénye. Amennyiben egy akadozva működő államkapitalizmusban a nélkülözés felhalmozódik, a kapitalizmus támogatói nyomást gyakorolnak az államiból a magánkapitalizmusba való átmenet érdekében. Ilyenkor felhangzik a jelszó: “szabadítsuk meg” a vállalatokat az állam súlyos kezei közül, melyek gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Ez pontosan az ellentéte annak a jelszónak, amely az 1930-as években a privát kapitalizmus összeomlása alatt és után volt hallható: “szabadítsuk ki” a vállalatokat a magánszemélyek karmaiból, akik gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Az 1980-as és 90-es években sok ország pontosan ilyen jellegű válaszokat adott az államkapitalizmusban jelentkező nehézségekre.

A marxisták az ezen krízisek által indukált magán- és államkapitalizmus közti átmeneteknek a szemléletében különböznek a liberálisoktól, szociáldemokratáktól és konzervatívoktól. A marxisták szerint bármely jellegű kapitalizmus válságaira az egyetlen megoldás a gazdaságnak és a társadalomnak egy nem-kapitalista módon való megszervezése. A marxista idea és terv a termelésszervezés megváltoztatásával kezdődik. A munkások tömegei a továbbiakban nem fogják a megtermelt fölösleget másoknak (magán- vagy állami tőkéseknek) átadni, akik azt a kapitalista termelési struktúra fenntartására fordítják. Ehelyett a megtermelt többletet a munkások maguk sajátítják ki és osztják szét kollektíven. Nem lesz többé “osztálykülönbség” a többlet termelői és kisajátítói között. A gyárak és hivatalok olyan helyek lesznek, ahol a munkások közösségei nem csak termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő, hanem saját többleteiket kollektíven kisajátítják és elosztják. Vagyis sokkal inkább kommunista mint kapitalista osztálystruktúrájú vállalatokként működnek majd. Természetesen a legtöbb marxista sok egyéb, az egyenlőségre, demokráciára és igazságosságra koncentráló társadalmi változtatás lehetőségét is kutatja. Intézményesülésük után ezek az értékek kell hogy irányítsák a kommunista osztálystruktúrájú, egymástól függő vállalatok közti kölcsönhatásokat. Ám ami a legélesebben különbözteti meg a marxistákat, az az, hogy ragaszkodnak e progresszív értékek és társadalmi célok, illetve a munkások által megtermelt fölösleg kollektív kisajátításának összekapcsolásához. Bizonyos értelemben a marxisták e célokat ki kívánják terjeszteni a társadalom gazdasági részére is: ez a munkások által megtermelt fölösleg igazságos, demokratikus és egyenlőségen alapuló kisajátítása és szétosztása.

Befejezésül álljon itt egy marxista példázat: Réges-régen úgy tartották, hogy az egyes emberi lényekre nem lehet rábízni a saját életükkel kapcsolatos egyéni döntések meghozatalát (hol dolgozzanak, mit csináljanak, kivel házasodjanak össze stb.). Azt állították, hogy a káosz elkerülése és a civilizáció, illetve a haladás előnyeinek biztosítása érdekében a királyoknak és a papoknak kell rendelkezniük az egyének viselkedéséről. Ezeket a királyokat és főpapokat azonban végül megfosztották hivataluktól, mégsem következett be sem káosz, sem a civilizáció hanyatlása. Ma hasonlóképpen él az a hiedelem, hogy a munkásokra nem lehet rábízni a munkájuk eredményeként keletkező fölöslegek és profitok fölötti kollektív rendelkezést, s hogy ezzel csak hierarchikus kapitalista társaságok és/vagy vezető bürokraták bízhatók meg a káosz elkerülése és a civilizáció biztosítása érdekében. A huszonegyedik századi marxizmus képviseli a jelenkori igényt egy újabb nagy (és régóta esedékes) előrelépésre a társadalmi jogok és szerveződés területén.

A legutóbbi összeomlásokra – gondoljunk akár Japánra, Dél-Kelet Ázsiára vagy a 2001. évi Egyesült Államokra – adott marxista válasz egyértelműen a múltbeli ingadozások ismétlődésének megszüntetése. Ne legyen többé az egyik fajta kapitalizmus válságára megoldás egy egyszerű átcsúszás egy másfajta kapitalizmusba. A marxista válasznak három alapeleme kell hogy legyen. Először is, a marxistáknak fel kellene fedniük, hogy az úgynevezett “boom-ok” hogyan épültek rá a munkások által megtermelt és tőlük elvett fölöslegre. Másodszor, a marxistáknak fel kellene fedniük az állam- és magánkapitalizmus közötti ingadozások költséges történetét, és azt, hogy a szociáldemokraták képtelenek voltak túllépni az állami forma éltetésén. Harmadrészt, a marxistáknak el kellene kezdeniük megszervezni a kapitalizmus csődjeire és csőd-előtti konjunktúráira adandó válaszra irányuló követeléseket, méghozzá egy baloldali forgatókönyv alapján, amely tartalmazza a termelés kommunista jellegű megszervezésébe való átmenetet.

FÜGGELÉK:

(A függelék elkészítésében Rana Modarres volt segítségemre.)

4. A nemzeti összvagyon megoszlása az Egyesült Államokban

Forrás: Edward N. Wolff: Ólomsúly: tanulmány az amerikai vagyonmegoszlás növekvő egyenlőtlenségeiről, New York: Twentieth Century Fund, 1995, 8. és 11. o.

¹ Az amerikai népszámlálások során kétszer változtatták meg e számok közlésének módját, így adva százalékos adatokat az 1955–60-as időszakról, illetve az 1990-es évek második feléről. A közbenső időszakról a különböző jövedelmi csoportok részvénytulajdonlását illetően a jelentésekben csak hozzávetőleges számok szerepelnek.

² Az 1960. évi jövedelem szerinti részvénytulajdonlásra vonatkozó jelentés eredetileg hat csoportot állapított meg, amelyek közül az ötödik csoportot a táblázat egységesítése érdekében elhagytam.

Amikor az 1930-as évek válsága folyamán az Egyesült Államokban a bankok bezártak, több száz közösség számára saját pénz kibocsátása jelentette a megoldást. A farmerek továbbra is termeltek, rengeteg munkanélküli szeretett volna dolgozni, viszont a pénzügyi „kapcsolati háló", amely lehetővé tehette volna a helyi munka és erőforrások áramlását és termelésben való részvételét, nem volt adott. A helyi pénzrendszer biztosította ezt a hiányzó kapcsolatot. A 80-as évek óta a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak, ezúttal már tudatos fejlesztések eredményeképpen.

Az 1930-as évek válsága folyamán az Egyesült Államokban a bankok bezártak, az általuk tartott letétek eltűntek, és több száz közösség számára saját pénz kibocsátása vált szükségessé. Ezen közösségek farmerjai továbbra is élelmiszert termeltek, rengeteg munkanélküli tudott és szeretett volna dolgozni, a városoknak és az egyes embereknek továbbra is voltak szükségleteik. Viszont a pénzügyi “kapcsolati háló”, amely lehetővé tehette volna a helyi munka és erőforrás áramlását és a termelésben való részvételét, nem volt meg. A helyi pénzrendszer biztosította ezt a hiányzó kapcsolatot.

A globalizáció terjedésének, a folyamatos vagyontranszferek növekedésének, a szegények és a gazdagok közötti rés tágulásának hatására mára sok közösség gazdaságilag nehéz helyzetbe került. Ez különösen igaz ott, ahol a már hosszú ideje létező gyárak bezártak vagy átköltöztek máshová, de súlyos a helyzet számos színes közösségben is, ahol a lakosok már régóta szenvednek a magas munkanélküliségtől és a keveset fizető, bizonytalan munkáktól.

A vagyonos külső tulajdonosok gyakran elszívják számos olyan üzlet profitjának nagy részét, amelyek alacsony jövedelmű közösségekben működnek (még azon üzletekét is, amelyeket azzal a céllal hoztak létre, hogy serkentsék a helyi gazdasági fejlődést). A bankok és a hitelező társaságok folyamatos diszkriminációja korlátozza a szegény lakosság azon lehetőségeit, hogy akár kis kölcsönt felvéve beindítsák saját vállalkozásukat.

Az 1980-as évektől kezdve a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak. Ekkor öntudatos, innovatív válaszként jelentkeztek a szisztematikusan fennálló problémákra. A legnagyobb figyelmet kapó közösségi valuták használata egyre inkább terjed a középjövedelműek körében. Emellett az alacsony jövedelmű közösségek is bevezettek helyi pénzrendszereket, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy ezúton erősítsék a közösségi hálózatot, és lehetővé tegyék a korlátozott jövedelemmel rendelkező lakosok számára a szükséges javak és szolgáltatások beszerzését. Néhányan arra használják a rendszert, hogy a vagyont a helyi közösségben tartsák, és az egyébként kihasználatlan helyi képességek és erőforrások nagyobb áramlásának segítésével serkentsék a gazdasági fejlődést.

Az alacsony jövedelmű csoportokban sok ember rendelkezik felesleges szabadidővel, de senkinek sincs elegendő dollárja. A pénzrendszer lehetővé teszi, hogy kihasználatlan képességeiket és erőforrásaikat egymás kölcsönös segítésére fordítsák. Utópista eszmeként: “olyan világot tesznek számunkra elérhetővé, amely ugyanolyan automatikusan jutalmazza a tisztességet és a gondoskodást, mint a piac az önzést és a könyörtelenséget” – mondja Edgar Cahn, a “Time Dollar”-nak nevezett rendszer támogatója.

Mivel nem lehet az összes szervezetet számon tartani, néhány megfigyelő úgy becsüli, hogy kb. 3000 működő közösség létezik ma a világon, ebből több mint 400 Angliában, több száz Ausztráliában és Új-Zélandon. Számuk Kanadában, Európában és az Egyesült Államokban is jelentős, és található néhány Mexikóban, Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Bizonyos rendszerekben a résztvevők száma nem éri el a százat, miközben akad olyan is, amely több ezer tagot számlál. Néhányat innovatív személyek indítottak be válaszul a környezetükben jelentkező elbocsátásokra és pénzhiányra, másokat pedig nonprofit szervezetek vagy közösség fejlesztési tanácsadók kezdeményeztek, akik egy speciális gazdasági terület javítására törekedtek.

Bár néhány országban tiltott a helyi pénz létrehozatala, számos más nemzet, beleértve az Egyesült Államokat, Kanadát és Európa többségét, engedélyezi ezeket a rendszereket. Hamisításnak csak az minősül, ha olyan pénzt nyomtatsz, amely hasonlít a hivatalos pénzre. Ellenben teljesen legális saját pénz kibocsátása, ha az egyáltalán nem hasonlít a hivatalos pénzre. Ez a szabály elősegíti a helyi pénzek különböző fantáziadús megjelenéseit. Például egy vidéki massachusetts-i rendszerben sajátos bankjegyet nyomtattak ki: egy káposztafejet az alábbi szavakkal: “hiszünk a farmokban”.

Noha sok közösségi pénzrendszer használja a kereskedelem illetve a csere szót a nevében vagy tevékenységének leírásakor, valójában nem közvetlen barter formában (elcserélem a lovamat a tehenedre; vagy egy hét a nyaralómban cserébe egy hét a jachtodon) működnek. Azok a helyi valuták, amelyeket kinyomtatnak, és papírpénzként szétosztanak, ugyanúgy funkcionálnak, mint a hagyományos pénz. Sőt, ha kereskedelmi céllal hozták létre, használatuk után még adózni is kell. A Time Dollár – ahol minden egyes ember munkaórája ugyanannyit ér – és a LETS-type – ahol az emberek piaci áron értékelt munkája növeli a hitelkeretüket – rendszereket úgy írhatnánk le, mint közvetett barter vagy kölcsönös hitel rendszereket. A résztvevők egyoldalú tranzakciókat hajtanak végre (Steve főz Jane-nek, Jane megjavítja Sue kocsiját, Sue pedig paradicsomot termeszt Stevenek). A szponzor szervezet minden egyes tranzakció értékét (órában vagy “hitel-dollárban”) rögzíti az egyes tagok számláján, mint hitelkövetelés vagy tartozás. Amikor szükségük van rá, a tagok beválthatják követeléseiket az egymás közötti tranzakciókban. A Time Dollár és a LETS-style rendszerek az IRS szabályozása szerint adómentesek, mivel nem piaci rátákat használnak, és jótékony célt szolgálnak.

Valley Dollars és a vidéki gazdasági fejlődés

Franklin megye Massachusetts legszegényebb tartománya, lakosai többsége azon küzd, hogy kijöjjön az állam, a rosszul fizető magánvállalkozások nyújtotta, és a részidős munkákból származó fizetésből. A lakosok gazdasági helyzetének javítása érdekében a Franklin County Community Development Corporation (CDC, Franklin Megye Közösség Fejlesztési Társasága) szponzorálta a “Valley Dollars”-nak nevezett közösségi pénzrendszer létrehozatalát.

A rendszert rosszul fizetett irodai és műszaki női alkalmazottak alapították 1991-ben a szomszédos Hampshire megye állami egyetemén. 1995-ben, amikor a Franklin County CDC átvette és elkezdte fejleszteni, 70 tagja volt. Tim Cohen-Mitchell koordinátor szerint a szervezetnek ma több mint 400 tagja van, többségében egyének, de akad néhány helyi vállalkozás is, ideértve az élelmiszer és más kiskereskedelmi egységeket s néhány kisebb ipari termelő vállalatot.

A vidéki CDC közösségi valutát bocsát ki, és az egyenlőséget elősegítendő, arra ösztönzi használóit, hogy vásároljanak szolgáltatásokat a piaci ártól függetlenül, 10 $/munkaóra áron. A résztvevők természetesen megállapodhatnak ettől különböző árban is.

Csatlakozáskor a tagok 10 $ és 20 $ közötti (amerikai dollár) éves díjat fizetnek a CDC “Valley Trade Commision” (VTC, Völgy Kereskedelmi Bizottság) számára, ezen felül ajándék gyanánt 25 $ értékben szolgáltatásokat vagy termékeket kell biztosítaniuk. Cserébe kapnak 25 $ értékű Valley dollárt. Ha részt vesznek egy 1 órás orientációs programon, kapnak további 25 $ értékű Valley dollárt. A VTC címjegyzéket ad Franklin és Hampshire megye minden olyan személyének és vállalkozásának, akik szolgáltatásokat nyújtanak, javakat termelnek és ezért elfogadnak Valley dollárt. Napjainkra körülbelül 60000 $ értékű Valley dollár van forgalomban.

Mivel a bizottság nem követeli meg tagjaitól, hogy tranzakcióikat rögzítsék, senki nem tudja, hányszor használják fel újra a Valley dollárokat. Bár a bizottság hangsúlyozza a rendszer alacsony jövedelműek számára biztosított elérhetőségét (a tagok kétharmada alacsonyjövedelmű csoportból származik), a címjegyzékben szereplő szolgáltatások közül sok inkább ezoterikus (sokféle masszázs, spirituális /szellemi/ tanácsadás, elektronikus kiadványszerkesztés). Cohen-Mitchell úgy véli, ahhoz, hogy a rendszer jobb közösségi hatást érjen el, legalább 2000 tag kellene és több vállalkozó részvétele. A növekedést gátolja a pénzhiány, nem tudják megfizetni a szervezőket, akik a rendszert bemutathatnák, és több tagot toboroznának.

A részvevők közül sokan magánvállalkozók vagy épp most indítják be saját vállalkozásukat, és arra használják a Valley dollár rendszert, hogy üzletükhöz kötődő szolgáltatásokat és készleteket szerezzenek be. Így megvásárolhatják a szükséges termékeket anélkül, hogy bankkölcsönt kellene felvenniük.

More Time Dollar: A belvárosban ezrek kiszolgálója

A középosztály tagjai gyakran azért vesznek részt egy helyi pénzrendszerben, hogy ezáltal erősödjön bennük a közösséghez tartozás érzése. Az alacsonyabb jövedelműek inkább az olyan javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférést helyezik középpontba, amelyeket a lakosok egyébként nem engedhetnének meg maguknak, bár a közösségi érzés itt is ugyanúgy létrejön.

A MORE Time dollár (Member Organized Resource Exchange = Tagok által Szervezett Erőforrás Csere) Missouri államban, St. Louisban és környékén tíz alacsonyjövedelmű szomszédos csoportot foglal magába, több ezer fekete és fehér lakost szolgál. George Eberle, a St. loiusi Grace Hill Settlement House vezérigazgatója 1980-ban alapította a MORE rendszert, amely nem bocsát ki pénzt, helyette a lakosok egymásnak különféle szolgáltatásokat nyújtanak: a lovaglástól a doktorig, gyerekre vigyázás, háztartásvezetés, autószerelés, ételszállítás az öregeknek, hólapátolás, magántanítás stb… mind azon az elven alapul, hogy “az általam rászánt 1 óra egyenértékű az általad rászánt 1 órával”.

Átlagosan 6000 ember vesz részt benne, de minden évben legalább 3000 tagja volt. Néhányan arra használják a MORE rendszert, hogy a szomszédaikon segítve, mások szemében megbízhatóvá váljanak, mások a Grace Hill Programjában végzett önkéntes munka fizetségének tekintik.

A rendszer hatalmas sikerében számos tényező játszik közre. Tökéletesen illeszkedik a hivatali programokba, ideértve a társadalmi osztályoknak, családoknak nyújtott szolgáltatásokat, az egészségügyi programokat. Grace Hill bőséges intézményi támogatást nyújt, kiterjedt helyi elérhetőséget biztosít, és minden egyes lakosnak 20 órás tréninget tart a rendszer működéséről. A résztvevők a tréningért fizetést kapnak: a szövetségi valuta és a MORE hitel egyfajta egyvelegét, amivel még több tag toborzására ösztönöznek.

Számítógépes nyilvántartást vezetnek a tagok által nyújtott és kapott szolgáltatásokról. Aztán, mondja egy résztvevő, “a számítógép segítségével megtudhatod, kinek milyen szolgáltatásra van szüksége. Csak rákérdezel és megnézed. Tegyük fel, hogy különösen érdekelt vagy a takarításban; megtudhatod, hogy a szomszédodban él egy csomó ember, akiknek szükségük van erre a szolgáltatásra.”

Bár eredetileg a szolgáltatásokat olyan öregek számára kívánták biztosítani, akik sokféle szükséglettel és kevés pénzzel rendelkeznek, mára a helyi lakosság különböző generációi vesznek részt a rendszerben, egymás számára a legkülönfélébb szolgáltatásokat nyújtva.

Tovább emeli a rendszer hasznosságát, hogy a Grace Hill mint “Idő – Raktár” kezdte működését, adományokat: használt ruhát, játékot, iskolai felszerelést, új és használt berendezéseket tárolt. Az áruk nagyobb részét a Time dollár tagok maguk hajtották fel.

Hűek maradva az “órát az óráért” értékrendszerhez, a termékek eladási árát a biztosításukra és tárolásukra fordított idő nagysága (órák száma) határozta meg. A MORE tagok közül sokan szélsőségesen szegények. A Time dollárok lehetővé teszik számukra, hogy kiegészítsék korlátozott pénzjövedelmüket és megvásárolják a létfenntartási cikkeket, mint pl. a szappant és a sampont. A Time dollárok “segítettek, mivel rokkant nyugdíjas vagyok, és teljesen kifogytam a WC papírból” – mondja az egyik tag.

Tapasztalatok szerint, a Time dollár az embereket olyan szomszédaikkal kötheti össze, akik bírnak bizonyos képességekkel, amelyekről eddig talán tudomásuk sem volt. Absztraktabb szinten szemlélve, a tagoknak lehetőségük van arra, hogy az idejüket produktívan használják ki, ami a munkanélküliek és a részidős munkások számára – mind pszichológiailag, mind gazdaságilag – különösen értékes.

“Mióta megszületett a gyerekem, és munkanélküli vagyok, nincs pénzem. Egy barátom mesélte, hogy van egy program, ahol megkaphatom a számomra szükséges szolgáltatásokat anélkül, hogy fizetnem kellene értük. Időm volt bőven, hogy másoknak szolgáltatásokat nyújtsak, de pénzem egy garas se.” – mondja az egyik résztvevő. “Unalmas volt mindig csak otthon ülni, pénz nélkül nem tudtam elmenni sehova.”

A Time dollár hatékony szervezőeszköznek bizonyult. “Többet tudok a közösség különböző problémáiról” – állítja az egyik tag. “Azelőtt nem érdekeltek mások problémái” – mondja egy másik. A harmadik szerint: “Rájöttem, hogy mások ugyanolyan helyzetben vannak, mint én, és a problémáinkat együtt tudjuk megoldani.”

Közösségi pénzrendszerek: egyre terjedő újdonság

A fejlett és a fejlődő országokban egyre több közösségi pénzrendszert hoznak létre, egyre nagyobb az érdeklődés irántuk. A múlt évben, San Franciscóban körülbelül 85 ember, több tucat kanadai és amerikai szervezet képviselője, rendezett egy konferenciát a közösségi pénzrendszerekről. Június közepén Chicagóban szerveznek egy hasonló, a Berkley-ben alapított Center for Community Futures által szponzorált konferenciát, amelynek résztvevői a bizalmon alapuló gazdasági fejlődés propagálói, a helyi lakásügyi hatóságok képviselői és más, a közösségek közeledését támogató személyek.

Jim Masters szerint – aki a szervezet vezetője és már hosszú ideje szegénységellenes aktivista – az évek óta tartó harc ellenére több alacsony jövedelmű vidék maradt továbbra is nagy szegénységben. A helyi pénzrendszerek konkrét lehetőséget teremtenek, hogy javítsunk egy közösség és tagjai gazdasági életén. Ezek a rendszerek azáltal is támogatják a tartósabb változtatásokért folytatott harcot, hogy elősegítik az emberek közötti kapcsolatok ápolását.

Egyelőre a közösségi pénzrendszereknek még nincsen szélesebb értelemben vett gazdasági hatása. Még egyetlen rendszer sem elég nagy ahhoz, hogy egy gyakran emlegetett célt teljesítsen: megállíthassa a vagyon kiáramlását a közösségből. A rendszer hétköznapi emberek számára biztosít hatalmat, hogy eldöntsék, mi jelent számukra értéket, és ezt az értéket valóságossá is tegyék, egy olyan gazdasági mechanizmus alkalmazásával, amely az általuk előállított javak, szolgáltatások és a szociális segély körforgását biztosítja.