A neves amerikai közgazdász az itt közölt előadás megtartása idején, 1998 januárjában a Világbank alelnöke és vezető közgazdásza volt. Stiglitz – többek között -a kelet-ázsiai válság tapasztalatai alapján az ún. washingtoni konszenzust bírálja, és egy új konszenzust vázol fel.

Joseph E. Stiglitz neves amerikai közgazdász, amerikai, brit és olasz akadémiák tagja, a Stanford Egyetem professzora és a Brookings Intézet vezető munkatársa. 1993 és 1997 között az Egyesült Államok elnöke gazdasági tanácsadó testületének tagja, majd 1997-től 2000-ig – az előadás megtartása idején is – a Világbank senior alelnöke és fő közgazdásza volt. A cikk a szerzőnek az ENSZ Egyetemén és Világgazdasági Intézetében Helsinkiben 1998. január 7-én elhangzott előadása alapján készült.

A cikket szerkesztett és rövidített formában közöljük.

A szerző, miután kilépett a Világbankból, a gazdasági válság idején szerzett tapasztalatairól “A beavatott” című cikkben számolt be a New Republic című folyóiratban 2000. április 17-én.

1. Bevezetés

A gazdasági fejlődésről alkotott nézetek tökéletesítésével, különösen pedig a “posztwashingtoni konszenzusnak” nevezett felfogás kialakulásával kívánok foglalkozni. Két témát fogok kifejteni. Az első: hogyan javíthatjuk a piacok működését. A washingtoni konszenzus szerint a jó gazdasági teljesítményhez liberalizált kereskedelemre, makrogazdasági stabilitásra és megfelelő árakra van szükség. Ha egyszer a kormány foglalkozik ezekkel a kérdésekkel – lényegében: ha egyszer a kormány “félreáll az útból” –, akkor a magánpiacok hatékonyan fogják elosztani az erőforrásokat és erőteljes növekedést fognak elindítani. Az igaz, hogy mindezek fontos tényezői a piacok jó működésének: nehéz a beruházóknak jó döntéseket hozni, ha az infláció rátája például évi 100 százalék és erősen ingadozó. A washingtoni konszenzus által támogatott politika azonban nem teljes és alkalmasint félrevezető. A piacok jó működéséhez nemcsak alacsony infláció kell; szükség van megfelelő pénzügyi szabályozásra, versenypolitikára, s olyan politikára, amely megkönnyíti a technika transzferjét, erősíti az átláthatóságot, hogy csak néhány alapvető szempontot említsek azok közül, amelyeket mellőz a washingtoni konszenzus.

Amellett, hogy javultak ismereteink azokról az eszközökről, amelyek a piacok megfelelő működéséhez szükségesek, fejlesztési politikánk is új célokkal bővült, mint például a fenntartható növekedés, az egyenlőségre törekvő és a demokratikus fejlődés. Ez a második téma tárgya, amivel foglalkozni kívánok. Napjainkban olyan, egymást kiegészítő stratégiák alkalmazására kell törekedni, amelyek a fenti célok elérését együttesen mozdítják elő.

2. A kelet-ázsiai pénzügyi válság néhány tanulsága

A kelet-ázsiai pénzügyi válság nagy hatást gyakorolt a fejlődésről alkotott felfogásunkra. Kelet-Ázsia sikeres, egyesek szerint csodás fejlődése egyik indítéka volt annak, hogy túlhaladjunk a washingtoni konszenzuson. Végül is az országok egy regionális csoportja nem követte a washingtoni konszenzust, ám valamiképpen a történelem legsikeresebb fejlődését érte el. Igaz, politikájuk sok eleme – mint például az alacsony infláció és az óvatos költségvetési politika – teljesen a washingtoni konszenzust követte. Stratégiájuk más vonásai, mint például az egyenlősítő politika, nem ellenkeztek a washingtoni konszenzussal, de ezeket a konszenzus nem hangsúlyozta. Iparpolitikájuk, amely a köztük, s a fejlettebb országok közötti technikai szakadék megszüntetésére törekedett, viszont szemben állt a washingtoni konszenzus szellemével. Ezek a megfigyelések szolgáltak a Világbank “A kelet-ázsiai csoda” című tanulmányának (1993) alapjául, s ösztönözték a gazdasági fejlődésben játszott állami szerepvállalás újragondolását.

A pénzügyi válság óta a kelet-ázsiai gazdaságokat széles körben elítélik téves gazdaságpolitikájukért, amit felelősnek tartanak a zűrzavaros gazdasági állapotokért. Egyes ideológusok azt sugallják, hogy a kelet-ázsiai bajok gyökere az aktív állami beavatkozásban van. A Koreai Köztársaságban rámutatnak a kormány által irányított kölcsönökre, a kormánnyal való szoros összefonódásra és a csúszópénzekre. Ezáltal átsiklanak az elmúlt három évtized sikerei fölött, amelyekhez az alkalmi tévedések ellenére a kormány biztosan hozzájárult. Az eredmények valóságosak, nem csupán az egy főre jutó GDP nagy növekedésében mutatkoztak meg, de a várható életkor emelkedésében, az oktatás kiterjesztésében és a szegénység látványos csökkenésében is, s tartósabbnak fognak bizonyulni, mint a pénzügyi zűrzavar.

Legtöbbször nem az probléma, hogy a kormány minden területen túl sokat, hanem hogy egyes területeken túl keveset tett. Thaiföldön nem az a gond, hogy a kormány az ingatlanbefektetésekbe irányította a beruházásokat, hanem hogy kormányszabályozás nem akadályozta ezt meg. Hasonlóképpen a Koreai Köztársaságban a hiba nem az, hogy a kormány rosszul irányította a hiteleket; a zavaros helyzet kialakulását sok Egyesült Államokbeli, európai és japán bank is siettette, ami azt sugallja, hogy piaci szervezetek hitelkihelyezése is súlyosan téves lehet. Valójában a kormány beavatkozásának hiányából, a pénzügyi szabályozás és a vállalatirányítás szerepének lebecsüléséből eredtek a bajok.

3. A piacok jobb működéséért

A washingtoni konszenzus létrejöttét felgyorsította a latin-amerikai országok tapasztalata a nyolcvanas években. A régió piacai – részben a nem megfelelően alkalmazott állami politika következtében – abban az időben rosszul működtek. Három egymást követő évben csökkent a GNP. Nagyon nagyok voltak a költségvetési hiányok – némelyik a GDP 5-10%-a között mozgott –, a költségvetési kiadásokat nem annyira termelő beruházásokra, mint inkább a hatalmas és veszteséges állami szektor támogatására költötték. Az erős importkorlátozás és az export viszonylagos elhanyagolása miatt a vállalatok nem voltak kellően érdekeltek a hatékonyság növelésében és a nemzetközi minőségi követelmények betartásában. Kezdetben a hiányokat – nagymértékben külföldi – kölcsönök felvételével finanszírozták.

A hetvenes években az olajdollárokat visszaforgatni akaró bankok könnyen kölcsönöztek, és az alacsony reálkamatok még a lassan megtérülő beruházásokat is vonzóvá tették. 1980 után azonban a reálkamatok növekedése az Egyesült Államokban korlátozta a folyamatos hitelezést és megnövelte a kamatköltségeket, ami sok országot arra kényszerített, hogy fedezetlen pénzkibocsátással finanszírozza az emelkedő kamatterhekkel megnövelt, amúgy is magas költségvetési kiadások és az összeszűkülő adóalap közötti szakadékot. Az eredmény nagyon magas, szélsőségesen ingadozó infláció lett.

Az USA gazdasági vezetői, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank ún. washingtoni konszenzusa e súlyos problémák közepette született meg. Most itt az ideje, hogy újra vizsgáljuk ezt a megállapodást. Sok ország, mint például Argentína és Brazília, sikeres stabilizációt hajtott végre; ezek most a második generációs reformok megtervezésével szembesülnek. Más országok ugyanakkor viszonylag jó politikát folytattak, és egészen más problémákkal állnak szemben, mint Latin-Amerika. A kelet-ázsiai kormányok például költségvetési többleteket értek el, inflációs rátáik a leértékelések előtt alacsonyak voltak, sok országban csökkentek. Az ázsiai pénzügyi válságnak tehát más okai vannak, és megoldására nem találunk választ a washingtoni konszenzusban.

Az infláció a latin-amerikai országok makrogazdasági betegségének központi eleme volt, így a washingtoni konszenzus hátteréül szolgált. Az infláció középpontba állítása azonban olyan makrogazdaság-politikához vezetett, amely nem ösztönzi kellően a hosszú távú növekedést, és elvonja a figyelmet a makrogazdasági egyensúlyhiány más jelentős okáról, nevezetesen a gyenge pénzügyi szektorról. A piacok liberalizálásának előtérbe helyezése meggyengítette a pénzügyi szektort, s fonák módon hozzájárult a makrogazdasági egyensúly romlásához. Általánosabban kifejezve a kereskedelem liberalizálását, a deregulációt és a privatizálást a középpontba állítva a döntéshozók mellőztek más fontos összetevőket, különösképpen a versenyt, amire minden hatékony piacgazdaságnak szüksége van.

Más lényeges összetevőket is kihagyott vagy alulértékelt a washingtoni konszenzus. Ezek egyikét, az oktatást széles körben elismerte a fejlődés-gazdaságtannal foglalkozó közösség, másokat azonban – mint például a műszaki fejlődést – nem részesítettek abban a figyelemben, amelyet megérdemelnek.

A washingtoni konszenzus mint doktrína sikerének oka az egyszerűség: gazdaságpolitikai ajánlásait a közgazdászok alig többel, mint egyszerű keretszámok figyelembevételével alkalmazhatják. Néhány mutató – az infláció, a pénzkiáramlás, a kamatlábak, a költségvetés és a kereskedelmi mérleg hiánya – a gazdaságpolitikai ajánlások alapjául szolgálhat. Valóban, a közgazdászok elrepülnek egy országba, megnézik, s megkísérlik ellenőrizni ezeket az adatokat, azután makrogazdasági reformjavaslatokat készítenek alig néhány hét leforgása alatt.

A gazdaságpolitikai tanácsadás szempontjából nagy előnyei vannak a washingtoni konszenzus szemléletmódjának. A legfontosabb kérdésekre irányítja a figyelmet, könnyen előállítható keretet hoz létre, amely alkalmas arra, hogy egy nagy szervezet felhasználja az egyes partnerek eltérő egyéni szempontjaitól függő, gondot okozó tanácsadásban, amelyről nyíltan megmondja, hogy csak a fejlődés előfeltételeinek megteremtésére korlátozódik. A washingtoni konszenzus azonban nem ad választ a fejlődés minden fontos kérdésére.

Azok a gondolatok, amelyeket ismertetek, sajnálatos módon nem ilyen egyszerűek. Ezeket nem könnyű tételesen meghatározni, s a politikában alkalmazni. A gazdaság egészségi állapotának nincs könnyen leolvasható hőmérője, s ami még rosszabb, lehetnek helyettesítési veszteségek, amikkel kapcsolatban a közgazdászoknak – különösen a kívülállóknak – az alternatív politika következményei leírására kell korlátozni szerepüket. A politikai folyamatoknak fontos szót adni a gazdasági irányvétel megválasztásában. Nem szabad, hogy a gazdaságpolitika a szakemberek ügye legyen. Ezek a konfliktusok különösen fontossá válnak, amikor kibővítjük a gazdaságpolitikai célok körét.

3. 1. A makrogazdasági stabilizáció

3. 1. 1. Az infláció ellenőrzése

A washingtoni konszenzus stabilizációs csomagjainak talán legfontosabb gazdaságpolitikai előírása volt az infláció ellenőrzése. Az infláció elleni támadó, megelőző csapás melletti érvelés három előfeltevésen alapul. A legalapvetőbb az, hogy az infláció költséges, ezért elhárítandó vagy csökkentendő. A második feltevés szerint, ha egyszer az infláció elkezd emelkedni, akkor tendenciává válik a gyorsulás, s a folyamat kifut az ellenőrzés alól. E hit erős ösztönzést ad az infláció elleni előzetes csapáshoz, mert azzal járhat, hogy az infláció növekedésével kapcsolatos kockázatot sokkal súlyosabbnak ítélik, mint a termelésre és a munkanélküliségre gyakorolt kedvezőtlen hatás kockázatát. A harmadik feltevés, hogy az infláció növekedését nagyon költséges visszafordítani. E gondolati sorból az következik, hogy még akkor is, ha az alacsony munkanélküliség fenntartását többre értékelnénk, mint az alacsony inflációét, lépéseket kellene tenni ma az infláció emelkedésének megelőzésére azért, hogy elkerüljük az inflációs ráta csökkentésével kiváltott jövőbeni nagyobb recessziót.

Több közgazdász a kilencvenes években tapasztalati úton vizsgálta a három feltevés érvényességét. Ezekből a kutatásokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a magas és közepes rátájú infláció ellenőrzését a gazdaságpolitika elsődleges prioritásává kell tenni, de nem valószínű, hogy az alacsony infláció további csökkentése javítaná a piacok működését. Az inflációra való egysíkú összpontosítás nemcsak eltorzíthatja a gazdaságpolitikát, s megakadályozhatja a gazdaságot, hogy kihasználja teljes növekedési és termelési potenciálját, de olyan intézményi változásokhoz is vezethet, amelyek jelentős növekedési előnyök nélkül csökkentik a gazdaságok rugalmasságát.

3. 1. 2. A költségvetési és a folyó fizetési mérleghiány kezelése

A makrogazdasági stabilizáció második alkotóeleme a kormányzat méretének, a költségvetési és a folyó fizetési mérleg kettős hiányának csökkentése. Sok bizonyíték támasztja alá, hogy a nagy költségvetési hiány károsan hat a gazdasági teljesítményre. A hiány mindhárom finanszírozási módszerének hátrányai vannak: a belső finanszírozás megemeli a hazai kamatlábakat, a külső finanszírozás fenntarthatatlanná válhat, a pénzteremtés pedig inflációt okoz.

A költségvetési hiány optimális szintjének meghatározására nincs egyszerű formula. Az optimális, vagyis a fenntartható hiány nagysága a körülményektől függ, beleértve a gazdaság ciklikus állapotát, a jövőbeni növekedés kilátásait, a kormányzati kiadások felhasználását, a pénzpiacok mélységét, a nemzeti megtakarítások és beruházások szintjét. Az Egyesült Államok például a kilencvenes évek második felében megkísérelte a költségvetést kiegyensúlyozni. Régóta érvelek amellett, hogy az alacsony magán-megtakarítási ráta és a baby boom korosztályok öregedése miatt az Egyesült Államoknak feltehetően költségvetési többletet kellene megcéloznia. Ezzel szemben a kelet-ázsiai országokban, amelyek gazdasági visszaeséssel néznek szembe, s ahol a magán-megtakarítások rátája magas, a köztartozások aránya a GDP-hez képest viszonylag alacsony, a költségvetési többlet fenntartása kevésbé kényszerítő.

Etiópia tapasztalata felhívja a figyelmet az optimális hiány egy másik meghatározójára, a finanszírozás forrására. Az utóbbi néhány évben az etióp költségvetési hiány a GDP körülbelül 8 százalékát tette ki. Néhány külföldi gazdasági tanácsadó a hiány csökkentését javasolta. Mások úgy érveltek, hogy a hiányt állandó és előre kiszámítható koncessziókon alapuló külföldi segítség beáramlásából kellene finanszírozni. Ha a forrásokat gyorsan megtérülő beruházásokba fektetik, akkor a kormány a külső segítséget jogosan tekintheti a jövedelem törvényes forrásának, éppen úgy, mint az adókat, és ezért a külső segítség beszámításával egyensúlyozhatja ki a költségvetést.

A folyó fizetési mérlegben akkor keletkezik hiány, ha egy ország többet költ beruházásra, mint amennyit megtakarít. Ez önmagában nem tekinthető sem jónak, sem rossznak, mert az értékelés a körülményektől függ, különösen attól, hogy az így nyert többletforrást mire használják. Sok országban a beruházások megtérülési rátája messze meghaladja a nemzetközi tőke költségeit. Ilyen körülmények között a folyó fizetési mérleg hiánya fenntartható. A finanszírozás módja is befolyásolja az értékítéletet. A közvetlen külföldi beruházás előnye nemcsak az, hogy tőkét és tudást hoz, de az is, hogy hajlamos a nagyfokú állandóságra. Ezzel szemben a rövid távú adósság és az értékpapír-folyamatok következménye a nagyfokú ingatagság – a tudás begyűrűzésének előnyei nélkül.

3. 1. 3. A termelés stabilizálása és a hosszú távú növekedés előmozdítása

Csak ironikusan szemlélhetjük, hogy a washingtoni konszenzus felfogásában tipikusan leértékelik a makrogazdasági stabilizáción belül a termelés és a munkanélküliség stabilizálását. A nagyobb mértékű visszaesés minimalizálását vagy elkerülését a gazdaságpolitika egyik legfontosabb céljának kell tekinteni. A nagymértékű kényszerű munkanélküliség egyértelműen gazdaságtalan; rövidtávon, tisztán gazdasági szempontból a termelékenyebben felhasználható erőforrások tékozlását jelenti. A visszaesés társadalmi és gazdasági költségei pusztítóak lehetnek: életek és családok mennek tönkre, nő a szegénység, az életszínvonal csökken, legrosszabb esetben a társadalmi és gazdasági költségek politikai és társadalmi zűrzavarba torkollnak.

A fentieken túl a gazdasági ciklusok károsan hatnak a hosszú távú növekedésre is. Amikor a kutatási és fejlesztési hitelek felvétele megnehezül, s esnek vállalati pénzbevételek, a vállalatok a kutatási és fejlesztési kiadások nagyfokú csökkentésére kényszerülnek. A következmény: a jövőben a termelési tényezők termelékenysége lassabban fog növekedni. Általánosabban megfogalmazva: a gazdasági teljesítmény ingadozásai növelik a bizonytalanságot, így elbátortalanítják a beruházásokat.

Hogyan lehet előmozdítani a makrogazdasági stabilitást, a termelés és a foglalkoztatás stabilizációját? A hagyományos válasz az, hogy jó makrogazdasági politikával – beleértve az anticiklikus pénz- és költségvetési politikát –, ami lehetővé teszi az automatikus stabilizátorok működését. Ilyen politikára feltétlenül szükség van, de a bővülő elméleti és gyakorlati irodalom hangsúlyozza a makrogazdasági stabilitás mikrogazdasági alátámasztásának fontosságát. Ez az irodalom kiemeli a pénzpiacok fontosságát, a gazdasági visszaeséseket olyan mechanizmusokkal magyarázza, mint a hitel adagolása, a bank és a vállalati csődök.

Néhány országban a szabályozás és a felügyelet javítása, a letéti biztosítás bevezetése és a pénzügyi intézmények ösztönzőinek kialakítása csökkentette a pénzügyi pánikok előfordulását és súlyosságát. Pénzügyi válságok azonban azóta is keletkeznek, s van némi bizonyíték arra, hogy az utóbbi években gyakoribbá és súlyosabbá váltak. A közismert megtakarítási és pénzügyi összeomlás vesztesége az Egyesült Államokban még az inflációs rátával való kiigazítás után is többszörösen nagyobb volt, mint a nagy válságban (1929–1933) elszenvedett veszteségek. De ha a GDP-hez viszonyítjuk, akkor ez az összeomlás nem nemzetközi listavezető az 1980-as évek eleje óta bekövetkezett 25 legnagyobb bankválság között. A bankválságok költségei például Argentínában (1980–82) a GDP 55,3%-át, Mexikóban (1995) 13,5%-át, Magyarországon (1991–95) 10%-át, az Egyesült Államokban (1984–91) 3,2%-át tették ki.

3. 2. A pénzügyi reform folyamata

Erős pénzügyi rendszereket nemcsak egyszerűen a gazdasági válságok megelőzése miatt kell kiépíteni. A jól működő pénzügyi rendszer hasznos munkát végez a legtermelékenyebb felhasználók kiválasztásában. Ezzel szemben a rosszul működő pénzügyi rendszer alacsony hozamú beruházásokba fekteti a tőkét. A létesítmények kiválasztása pedig csak az első lépés. A pénzügyi rendszernek folyamatosan irányítania és ellenőriznie kell a pénzek termelékeny felhasználását. A pénzpiacoknak egy sor más funkciójuk is van, ide értve a kockázatok csökkentését, a likviditás növelését és az információk áramoltatását. Mindezen funkciók a tőke és a termelési tényezők termelékenysége növekedésének elengedhetetlen feltételei.

A magára hagyott pénzügyi rendszerek nem fogják jól betölteni ezeket a funkciókat. A nem teljes információ, a tökéletlen piac és a hiányos szerződések különösen súlyos következményekkel járnak a pénzügyi szektorban. Az “átláthatóság” hangsúlyozása a kelet-ázsiai vitákban annak a felismerésnek az elterjedését mutatja, mely szerint a jó információ nélkülözhetetlen a piacok hatékony működéséhez. Különösen a pénzügyi piacok igényelnek könyvvizsgálati előírásokat és hatékony jogi szabályozást, hogy elrettentsék a csalást, megfelelő információval lássák el a beruházókat a vállalatok követeléseiről és tartozásairól, s megvédjék a kisebbségi részvényeseket. Az átláthatóság sem elégséges, részben azért, mert az információk szükségképpen hiányosak. A szabályozással és áttekintéssel párosuló megbízható törvényi keret képes csak mérsékelni az információs problémákat és megteremteni a hatékony pénzpiacok működési feltételeit.

A szabályozás négy célt szolgál a sikeres pénzpiacokon; a biztonság és az egészséges állapot fenntartását (gondossági szabályozás); a verseny élénkítését; a fogyasztók védelmét, s azt, hogy a kedvezőtlen helyzetben lévő csoportok is hozzájussanak némi tőkéhez. A szociális célok követése, ha jól csinálják, a gazdasági fejlődést is szolgálja. Ilyenek például: a kisebbségek és a szegény közösségek részére juttatott alapok, amiről az Egyesült Államok közösségi beruházási törvénye intézkedik; vagy a jelzálog-hitelek pénzalapokkal való ellátása, ami a kormányzat által létrehozott Szövetségi Nemzeti Jelzálog Társaság fő hivatása. Hasonlóképpen a fogyasztóvédelem nemcsak jó szociális politika, de bizalomépítő eszköz is, mert megmutatja, hogy a piacok egyenlő felek játszóterei.

A washingtoni konszenzus az erősen szabályozott pénzpiacok rendszerében alakult ki, amikor a szabályozások célja inkább a verseny korlátozása volt, mint a négy jogos cél egyikének elérése. De a liberalizálás dogmája túl gyakran öncéllá, s nem a jobb pénzügyi rendszer elérésének eszközévé változott.

Először: a kulcskérdés nem a liberalizáció vagy dereguláció, hanem egy jól működő pénzügyi rendszer keretszabályozásának létrehozása. Sok országban a keretszabályozás megváltoztatásához először fel kell számolni azokat a szabályokat, amelyek csak a verseny korlátozását szolgálják, ám ezt az átalakítást össze kell kapcsolni a versenyt és az óvatos magatartást biztosító, valamint a bankokat megfelelően ösztönző új szabályok bevezetésével.

Másodszor: amikor a kívánt pénzügyi rendszer tervezete készen van, gondot kell fordítani az átmenetre. Az olyan kísérletek, amelyek egy éjszaka alatt akarják megvalósítani a deregulációt – amit gyakran a nagy csattanásnak (“big bang”) neveznek –, nem veszik figyelembe az egymásutániság érzékeny problémáit. Kifinomult intézményi rendszerrel, nagyfokú átláthatósággal és jó vállalatvezetéssel rendelkező gazdaságok, mint például az Egyesült Államok és Svédország is szembesültek a pénzügyi szektor súlyos problémáival. A fejlődő országokkal szembeni kihívás sokkal nagyobb, míg a kiindulás intézményi alapjai sokkal gyengébbek.

Harmadszor: minden országban a szabályozás elsődleges célja, hogy az ösztönzés helyes irányba hasson, mert a kormányzat nem tud részt venni, nem is vehet részt minden egyes művelet irányításában. A bankrendszerben a liberalizáció nem működik, ha a szabályozás nem ösztönzi a bankok tulajdonosait, a piacokat és a felügyelőket, hogy hatékonyan és körültekintően használják fel az információkat.

Az értékpapír-piacokat is be kell vonni az ösztönzésbe. A gazdasági érték előállítása legyen jövedelmezőbb a menedzsereknek, mint megfosztani a kisebbségi részvényeseket a részvényeiktől: a saját járadékokra való törekvés éppen akkora probléma lehet a magánszektorban, mint az államiban. Megfelelő jogi keretek nélkül az értékpapír-piacok egyszerűen nem tudják teljesíteni létfontosságú feladataikat, aminek az ország hosszú távú gazdasági növekedése vallhatja kárát. A törvényeknek védeniük kell a részvényesek, különösen a kisebbségi részvényesek érdekeit.

A pénzügyi zavarokra a szokásos gazdaságpolitikai válasz a kamatlábak emelése. A magas kamatláb-politika szószólói szerint a bizalom helyreállításához és a valuta értékromlásának megállításához szükség van a magas kamatlábakra. A kamatlábak emelése következtében azonban jelentősen csökkenhet a banki betétállomány nettó értéke, tovább élezve a bankválságot. Ezzel szemben a valuta értékvesztésének megállítása szempontjából a kamatemelés hasznos lehet. Ez két okból is fontos: meg kell erősíteni a gazdaság alapjait, s meg kell előzni, hogy az importjavak árának emelkedése megindítsa az inflációt. Való igaz, hogy amennyiben a gazdaság már a kezdetekben magas inflációval néz szembe, amit a túlzott összkereslet okoz, a kamatláb emelése helyreállítja a makrostabilitást, ezáltal erősíti a gazdasági alapokat. Egy olyan gazdaságban azonban, ahol kevés kezdeti jel van a makro-egyensúly megbomlására, de külső hatásra az összkereslet várhatóan erősen csökken, a magas kamatlábak gazdasági visszaeséshez vezetnek, a visszaesés és a kamatlábak együttesen aláássák a pénzügyi rendszert.

Az eddigi gondolatmenet azt bizonyítja, hogy a washingtoni konszenzus által ajánlott politika nem elégséges a makrogazdasági stabilitáshoz, a hosszú távú fejlődés feltétele az egészséges pénzügyi piac. De a jól működő pénzügyi piac létrehozásában nem szabad összetéveszteni az eszközöket a célokkal; a szabályozó rendszer újratervezése, nem pedig a pénzügyi liberalizálás és az infláció kézbentartása az igazi feladat.

3. 3. A verseny élénkítése

A piacgazdaság sikerének központi feltétele a verseny. Itt is gyakran összetévesztik az eszközt a céllal. Azt a politikát, amelyet eszköznek kellene tekinteni a jobban működő versenypiac kialakítására, gyakran úgy kezelik, mint önmagában való célt. A következmény az, hogy egyes esetekben nem is érték el a kívánt célokat.

A piacgazdaság hatékonysága és eredményes működése feltételezi, hogy létezik a magántulajdon és a versenypiac. Sok országban – a fejlődő és az átmeneti gazdaságokban – gyakran mindkettő hiányzik. Mindezidáig azonban csaknem kizárólag a magántulajdon megteremtésével és a kereskedelem liberalizálásával törődtek, összetévesztve a kereskedelem liberalizálását a versenypiac létrehozásával. A kereskedelem liberalizálása fontos, de ennek teljes előnyeit nem tudjuk kihasználni a gazdaság versenyképességének megteremtése nélkül.

3. 3. 1. A szabad kereskedelem előmozdítása

A kereskedelem liberalizálása – amely elvezet a szabad kereskedelemhez – a washingtoni konszenzus alapvető része. A kereskedelem liberalizálására helyezett hangsúly természetes volt a latin-amerikai országok esetében, amelyek gazdasága védőgátak mögött stagnált. Az importhelyettesítés hatástalan fejlődési stratégiának bizonyult. Sok országban egyes iparágak negatív hozzáadott értékű termékeket gyártottak, az innováció fulladozott. A szokásos érv azonban, hogy a protekcionizmus maga fojtotta el az innovációt, némileg megtévesztő. A kormányok élénkíthették volna a versenyt a hazai vállalatok között, ami ösztönözte volna az új technika behozatalát. A stagnálás oka sokkal inkább a belső verseny hiánya volt, mint a külfölddel szembeni protekcionizmus. Bár a külső verseny a verseny kibontakoztatásának fontos forrása, ám az egyoldalú versenyben a hazai vállalatok inkább kiestek a versenyből, mintsem beléptek volna a küzdelembe. A fogyasztók ugyan nyertek, a növekedésre gyakorolt hatás azonban ellentmondásosabb lett.

A kereskedelem liberalizálása képes versenyt teremteni, ám ez nem automatikus. Ha a liberalizációban egy monopolista importvállalat lép be a gazdaságba, akkor a járadék csak átkerül az államtól a monopolistához, de az árak alig csökkennek. Ezért a kereskedelmi liberalizáció nem szükségszerű, és nem elégséges feltétele az innovatív versenypiac kialakításának.

Legalább olyan fontos az exportverseny ösztönzése, mint a gazdaság korábban védett import ágazataiban a versenyhelyzet létrehozása. Meggyőző példa erre a kelet-ázsiai országok sikere. Ha lehetővé tesszük a komparatív előnyök érvényesülését, akkor növekednek a bérek és bővül a fogyasztás. Az elmúlt tizenöt évben éppen ez történt: a világkereskedelem évi 5 százalékkal, majdnem kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a világ GDP-je.

3. 3. 1. A privatizáció előmozdítása

A washingtoni konszenzus inkább a privatizációra, mint a versenyre irányította a figyelmet. Az állami vállalatok nemcsak rossz hatékonysággal működtek, de veszteségeik hozzájárultak az állami költségvetés hiányához és a makrogazdaság egyensúlytalanságához is. A privatizációval két legyet akartak ütni egy csapásra: egyidejűleg akarták javítani a gazdaság hatékonyságát és csökkenteni a költségvetési hiányt. Az elgondolás az volt, hogy tulajdonosi jogok létesítése, a tulajdonosok profit-maximáló magatartása meg fogja szüntetni a veszteségeket és a hatékonyság hiányát. Egyidejűleg a vállalatok eladásából bejönnek a nagyon szükséges bevételek.

A maga idején az átmeneti gazdaságokban a privatizáció sokak számára ésszerűnek tűnt, bár visszatekintve a folyamatra (számos esetben) rosszul nyúltak hozzá. A legtöbben szerették volna, ha rendezettebb, már az átszervezés és a megvalósítás előtt, de legalább azzal párhuzamosan működőképes jogi keretet (szerződéses szabályozást, csődeljárást, vállalati vezetést és versenyt) hoznak létre. Senki sem tudta azonban, meddig lesznek nyitva a reform kapui. Akkoriban a gyors és mélyreható privatizálás látszott ésszerű játéknak a problémák utólagos rendezése mellett. A mai, előnyösebb helyzetben úgy tűnik, hogy a privatizáció hívei túlbecsülték annak előnyeit és aláértékelték költségeit, különösen a folyamat politikai költségeit, azokat az akadályokat, amiket a reform folytatása elé állít. Ugyanezen játék lefolytatása tehát hét év tapasztalataival a hátunk mögött sokkal kevésbé igazolható.

A nagyméretű állami és magánvállalatok között sok a hasonlóság, sokszor azonos szervezeti problémákkal néznek szembe. Mindkettőben jelen van a döntésekért való felelősség átruházása; a nagyvállalatokban sem a törvényhozók, sem a részvényesek nem képesek a vállalatok napi tevékenységét közvetlenül ellenőrizni. Mindkét esetben a döntési hierarchia a menedzserekben végződik, akik jellemzően nagy önállósággal, mérlegelési lehetőséggel rendelkeznek. A járadékok keresése éppúgy előfordul a magán, mint az állami vállalatokban. A Cseh Köztársaságban a “voucheres” privatizáció bátor kezdeményezése részben emiatt bukott meg, részben pedig azon, hogy megfelelő törvényi és intézményi keret nélkül a tőkepiacok nem követelik meg a vállalatvezetőktől a szükséges fegyelmet, nem biztosítják a szűkös tőkék hatékony kihelyezését.

Az állami vállalatokban jellemzően hiányoznak a hatékony ösztönzők, s más korlátozó tényezők sora is fellép. Ha azonban ezeket a problémákat érdemben megoldják, ha az állami vállalatok versenyszellemű, teljesítményorientált környezetbe ágyazódnak, akkor a teljesítménykülönbség csökkenhet.

A versenynek a tulajdonformánál nagyobb jelentőségét a legélőbben Kína és az Orosz Föderáció tapasztalatai bizonyítják. Kína az állami vállalatok privatizálása nélkül terjesztette ki a versenyt. Természetesen az állami szektor számos problémája fennmaradt, amit a reform következő szakaszában kell majd megoldani. Ezzel szemben Oroszország a gazdaság nagy részét privatizálta anélkül, hogy sokat tett volna a verseny előmozdításáért. A teljesítmény különbsége nem is lehetne nagyobb, Oroszország termelése a majdnem egy évtizeddel korábbi szint alatt van, míg Kína csaknem két évtizede tartósan kétszámjegyű növekedést ért el. Bár a teljesítmény eltérései csak részben magyarázhatók az alkalmazott gazdaságpolitika különbözőségével, mind a kínai, mind az orosz tapasztalatok dilemmák elé állítják a hagyományos gazdaságelméletet.

Az oroszországi hanyatlás mélysége és tartóssága különösképpen talányos, mivel széles körben úgy vélték, hogy a szovjet gazdaságban nagyok a veszteségek, s a termelés jelentős hányada katonai kiadásokra megy. A veszteségek felszámolásának növelnie kellett volna a GDP-t, a katonai kiadások csökkentésének tovább kellett volna emelnie a személyes fogyasztást. Azonban egyik sem következett be.

A kínai gazdaság nagysága és sikere az elmúlt két évtizedben szintén talány az általánosan elfogadott elméletek szempontjából. A kínai politikusok nemcsak elutasították a nyílt privatizáció stratégiáját, de nem alkalmazták a washingtoni konszenzus számos más elemét sem. A közelmúltban a Kínában tapasztaltak mégis a történelem egyik legnagyobb gazdasági sikertörténetét jelentik. Ha Kína 30 tartományát – és ezek mindegyikének lakossága számosabb a legtöbb alacsony jövedelmű országénál – önálló gazdaságnak tekintenénk, 1978 és 1995 között a világ 20 leggyorsabban növekedő gazdasága mind kínai tartomány lett volna. 1978-ban Kína GDP-je egynegyede volt az alacsony jövedelmű országok összesített GDP-jének, mégis az alacsony jövedelmű országok 1978 és 1995 közötti összesített GDP növekményének kétharmadát a kínai növekedés adta.

Az egyik fontos tanulság, amit a Kína és Oroszország közötti kontrasztból le lehet vonni, a privatizáció és a versenypolitika gazdaságtanára vonatkozik. A monopóliumok privatizálásában nehéznek bizonyult megakadályozni a korrupciót és más problémákat. A privatizációval lehetővé tett hatalmas járadékok arra bátorítják a vállalkozókat, hogy inkább magánvállalkozásaikat erősítsék, mintsem hogy a vállalatba ruházzanak be. Ezzel szemben a versenyt élénkítő politika gyakorta aláássa a járadékokat és ösztönzi a vagyon létrehozását. A privatizáció időzítése és szabályozása is nagyon fontos. A monopólium privatizálása hatalommal bíró, erősen védett érdekeket hozhat létre, amelyek a jövőben aláássák a szabályozás és a verseny lehetőségét.

3. 3. 3. Hogyan szabályozzunk?

A verseny a piacgazdaság nélkülözhetetlen eleme, de egyes szektorokban, az ún. természetes monopóliumok esetében nem alkalmazható. A tényleges és potenciális verseny mértéke és formája azonban ezekben a szektorokban is állandóan változik. Sok, történelmileg erősen szabályozott szektorban az új technológiák kiterjesztették a verseny hatókörét, ilyenek például a telekommunikáció és a villamos erőművek.

A hagyományos szabályozási szemlélet, a szabályozás vagy dereguláció, a verseny vagy a monopólium merev, kategorikus szembeállítása nem ad eligazítást a politikának ezeken a területeken. Az új technológiák nem teszik lehetővé a teljes deregulációt, mert ezeknek az iparágaknak nem minden része válik egyaránt versenyzővé. A szabályozó rendszer megfelelő megválasztása szükséges ahhoz, hogy megfeleljünk az új kihívásoknak.

3. 3. 4. A versenyt élénkítő politika

Bár a működőképes verseny hatóköre kiterjedt, a verseny gyakran tökéletlen, különösképpen a fejlődő országokban. Az Egyesült Államok kifinomult, bonyolult jogi rendszere és intézményei valószínűleg nem alkalmazhatók a fejlődő országokban. Jelenleg a legtöbb ország (Ausztrália és Új-Zéland kivételével) külön szabályozza a belső és a nemzetközi versenyt. Alig, vagy egyáltalán nem igazolhatóan a nemzetközi kereskedelemben érvényes versenyszabályok (mint például a dömping ellenes rendelkezések és a kiegyenlítő vámszabályok) teljesen eltérnek a belföldi trösztellenes törvényektől. Sok olyasmi, amit belföldön egészséges árversenynek tartunk, a nemzetközi kereskedelemben dömpingnek minősül. Ezekben a tisztességes versennyel szembeni visszaélésekben elöljártak a fejlett ipari országok, de most ez átterjed a fejlődő országokra is. A tisztességes versennyel szembeni visszaélések számának csökkentésére a legjobb megoldás lenne a tisztességes kereskedelmet és versenyt szabályozó törvényeknek az egyesítése, a verseny természetének arra a mély megértésére alapozva, amelyet a trösztellenes hivatalok és az ipari szervezetek közgazdászai több mint egy évszázad alatt kifejlesztettek.

3. 4. A piacokat kiegészítő kormányzati tevékenység

E század nagy részében az emberek azt várták a kormánytól, hogy költsön többet, és jobban avatkozzon be a gazdaságba. E kívánságokkal összhangban a GDP-ben megnőtt a kormányzati kiadások aránya. A washingtoni konszenzus által javasolt politika az állam aktív szerepének elutasításán, a minimális, nem beavatkozó állam irányába való haladáson alapultak. A kormányzatok rosszabbul működnek, mint a piacok; minél kisebb az állam szerepe, annál jobban működik – állítják.

Igaz, hogy az államok gyakran túl sok dologba avatkoznak be, ráadásul nem céltudatosan. Az alapvető célokra való koncentrálás azonban nem azonos a minimális kormányzat receptjével. Az állami szerepvállalás fontos a megfelelő szabályozásban, a szociális védelemben és a jólét biztosításában. Nem a között kell választani, hogy az állam vállaljon vagy ne vállaljon szerepet, hanem hogy milyen módon vegyen részt a folyamatokban. Vagyis a központi kérdés nem a kormányzat mérete, hanem tevékenysége és módszerei.

A kormányzati szerepvállalás kérdését az elmúlt néhány évtizedben fokozatosan bővülő keretben tárgyalták: a felismerés, hogy a piac nem mindig eredményez hatékony megoldást és még kevésbé társadalmilag elfogadható elosztást, a piac hiányosságainak “elméletéhez” vezetett. Csak a piaci hiányosságok jól meghatározott köre, amely az externáliákhoz és a közjavakhoz kapcsolódott, válthatott ki kormányzati beavatkozást. A piaci hiányosságok listája fokozatosan bővült a tökéletlen információk és a nem teljes körű piacok fogalmaival, de a piaci hiányosságok szemlélete továbbra is arra törekedett, hogy két csoportra ossza az ágazatokat és a tevékenységeket: azokra, amelyek a kormányzat területei, és azokra, amelyek a magánszektorba tartoznak. Újabban egyre inkább felismerik, hogy az állami és a magánszektor sokkal szorosabban összefonódik. A kormányzatnak ki kell egészítenie a piacot, fel kell vállalnia olyan feladatokat, amelyek elősegítik a piac jobb működését és kijavítják a piaci hiányosságokat.

A kormányzati tevékenység köréből az előadó két témát emelt ki: Az emberi tőkeképzés és a technika transzferjének elősegítését. Terjedelmi okokból e témákkal itt nem foglalkozunk.

3.5. A kormányzati tevékenység eredményesebbé tétele

A World Development Report 1997 (Jelentés a világgazdaság fejlődéséről) bemutatja, hogy a fejlődéshez létfontosságú a hatékony állam. A tanulmány három évtized és 94 ország adatai alapján igazolja, hogy a gazdasági eredményeket nemcsak a gazdaságpolitika és az emberi tőke határozza meg, hanem az ország intézményeinek minősége is. Az intézmények a valóságban azt a környezetet jelentik, amelyben a piacok működnek. A gyenge intézményi környezet több önkényeskedést enged meg az állami hivataloknak és a köztisztviselőknek.

Miután a kiindulópontok országonként nagyon különbözőek, egyedülálló történelmi, kulturális és társadalmi tényezők is vannak, hogyan válhat az állam eredményessé? A válasz részben az, hogy az állam egyeztesse össze szerepét a képességeivel. Amit a kormányzat tesz, és ahogyan teszi, az feleljen meg a kormányzat és a magánszektor képességeinek. Az alacsony jövedelmű országoknak gyakran mind a piacai, mind a kormányzati intézményei gyengék. A képességek azonban nem sorscsapások. Az államok intézményeik felpezsdítésével megnövelhetik képességeiket, például a köztisztviselők érdekeltségének és színvonalának emelésével. A kormányzat működésének javítására talán az egyik legígéretesebb és legkevésbé kipróbált módszer a piac és a piacihoz hasonló mechanizmusok felhasználása.

A kormányzatok eredményesebbek akkor, ha a polgárok szükségleteire és érdekeire reagálva egyidejűleg tulajdonosi érzést és a politikai döntéshozatalban való részvétel érzését keltik bennük. A kormányzati segélyhivatalok, a civil szervezetek decentralizált támogatással és a helyi önkormányzatok részvételével kiválasztott, megtervezett és megvalósított programjai sokkal sikeresebbek voltak, mint azok, amelyekbe nem vonták be a lakosságot. Nemcsak arról van szó, hogy a helyi információ hatásosabbá tette a megvalósítást, hanem a tervezet iránti elkötelezettség hosszú távra szóló támogatást is eredményezett.

4. A fejlesztési célok kibővítése

A washingtoni konszenzus szűkös eszköztárat javasolt alkalmazni (amelynek részei a makrogazdasági stabilitás, a liberalizált kereskedelem és a privatizáció) egy viszonylag korlátozott cél (a gazdasági növekedés) érdekében. A posztwashingtoni konszenzus felismeri, hogy az eszközök bővebb körére van szükség, s céljaink is sokkal összetettebbek. Nemcsak a GDP-ben mért növekedésre, hanem az életszínvonal emelésére is törekszünk, beleértve az egészség és az oktatás javulását. Fenntartható fejlődésre törekszünk, aminek része a természeti erőforrások megőrzése és az egészséges környezet fenntartása. Igazságos fejlődésre törekszünk, amelyben nemcsak a felső réteg, hanem a társadalom minden csoportja élvezi a fejlődés gyümölcseit. És demokratikus fejlődésre törekszünk, amelyben az állampolgárok a legkülönbözőbb módon részt vesznek az életüket befolyásoló döntések meghozatalában.

A tudás nem tartott lépést a célok szaporodásával. Csak kezdjük megérteni a demokratizálás, az egyenlőtlenség, a környezet védelme és a növekedés közötti összefüggéseket. Amit most teszünk, az magában hordozza a kiegészítő stratégiák kifejlesztésének ígéretét, amelyek elvihetnek bennünket mindezen célok eléréséhez. Fel kell azonban ismernünk, hogy nem minden politika fog hozzájárulni minden célhoz. Sok politika helyettesítési veszteségekkel jár. Fontos, hogy felismerjük a veszteségeket és kiválasszuk a prioritásokat. Ha csak “a győző – győző” politikára figyelünk, akkor a döntéshozók mellőzhetnek fontos döntéseket a “győző-veszítő” politikákról.

4.1. Többszörös célok elérése: az oktatás fejlesztése

Az emberi tőkébe való befektetés az egyik példája azon politikának, amelyik egyidejűleg segítheti előmozdítani a gazdasági fejlődést, az egyenlőséget, a részvételt és a demokráciát. Kelet-Ázsiában az oktatás általánossá tétele kiegyenlítettebb társadalmat hozott létre, megkönnyítve a politikai stabilitást, ami a sikeres hosszú távú gazdasági fejlődés egyik előfeltétele. Az oktatás, különösen, amelyik hangsúlyt helyez a kritikai, tudományos gondolkodásra, abban is segítheti az állampolgárokat, hogy eredményesebben és hozzáértőbben vegyenek részt a közösséget érintő döntésekben.

4.2. Többszörös célok elérése: a környezeti politika közös végrehajtása

A világ nemzeteinek, ha minimalizálni akarják a klimatikus változásokat, le kell csökkenteniük az üvegházi hatást kiváltó gázok termelését, különösen a széndioxidét, amit főleg az égés állít elő. A széndioxid-kibocsátás csökkentése globális probléma. Ellentétben a levegő szennyeződésével (amit a kéndioxid vagy a nitrogéndioxid okoz, és ami elsősorban a szennyező országot érinti), minden széndioxid-kibocsátás az atmoszférába kerül, és globális következményekkel jár, ami az egész földet érinti.

4.3. A műszaki beruházások mint helyettesítési lehetőségek

A lehetséges helyettesítés fontos példái a műszaki beruházások. A felsőfokú műszaki képzésbe való beruházások elősegítik a technikai transzfert, így a gazdasági növekedést. E beruházások közvetlen haszonélvezői azonban csaknem elkerülhetetlenül jobban járnak, mint az átlag. Az eredmény valószínűleg az egyenlőtlenség növekedése.

A technika transzferje is növelheti az egyenlőtlenséget, a műszaki haladás nagyrészt a már termelékenyebben termelők határtermékét emeli. A technikára fordított állami beruházások kiszorítják a szegénység ellenes program beruházásait (az “opportunity cost”). A termelés növelése által a műszaki beruházások hasznát mégis az egész társadalom élvezheti. A lehetséges begyűrűződés azonban nem szükségszerűen gyors és átfogó.

4. 4. A környezetvédelem és a nagyobb társadalmi részvétel közötti választás

A helyettesítésre másik példa a választás a környezeti célok és a társadalmi részvétel között. A társadalmi részvétel nélkülözhetetlen, de nem helyettesíti a szakértelmet. Tanulmányok bizonyítják például, hogy a közfelfogás a különböző környezeti ártalmak egészségügyi kockázatairól nem esik egybe a tudományos bizonyítékokkal. Mit kövessünk tehát a környezeti politikában? Arra törekedjünk, hogy a lakosság érezze magát jobban a környezetében, vagy arra, hogy csökkentsük a környezet valós egészségügyi kockázatait? Az egyensúly kényes kérdés, de a tudás jobb elterjesztése végső fokon a politika kiválasztásában való eredményesebb részvételt tehet lehetővé.

5. Következtetések

A washingtoni konszenzus célja az volt, hogy útmutatást adjon, miként hozzunk létre rugalmasan reagáló magánszektort, s egyidejűleg hogyan ösztönözzük a gazdasági növekedést. Utólag visszatekintve, a gazdaságpolitikai ajánlások nagyon idegenkedtek a kockázatvállalástól, áthatotta őket a legrosszabb zűrzavarok elkerülésére való törekvés. Bár a washingtoni konszenzus lerakta a jól működő piacok néhány alappillérét, nem volt teljes, néha még félrevezető is volt.

A Világbank tanulmánya a kelet-ázsiai csodáról jelentős fordulatot hozott a vitában. Bizonyította, hogy a kelet-ázsiai gazdaságok meglepő sikerei sokkal több tényezőnek köszönhetők, mint csupán a makrogazdasági stabilitásnak és a privatizációnak. Erős pénzügyi rendszer nélkül, amelynek létrehozásában és fenntartásában a kormányzat nagy szerepet játszik, nehéz mozgósítani a megtakarításokat és hatékonyan kihelyezni a tőkét. Versenyképes gazdaság nélkül a szabad kereskedelem és a privatizáció haszna elherdálódik a járadékokban, s nem irányul a vagyon megteremtésére. És ha az emberi tőkére és a technikai transzferre fordított állami beruházások nem elégségesek, akkor a piac nem fogja megszüntetni a gazdasági elmaradottságot.

Sok ilyen gondolat – és még több, amit nem volt időm kifejteni – szolgál alapul annak, amit én egy keletkező, a washingtoni konszenzus utáni konszenzusnak tartok. Az egyik alapelv, ami megszületik ezekből a gondolatokból, hogy bármi legyen is az új konszenzus, nem épülhet Washingtonra. Ahhoz, hogy a politika fenntartható legyen, a fejlődő országoknak tulajdonjogot kell rá formálniuk.

A születő konszenzus egy másik alapelve, hogy nagyobb szerénységre van szükség, el kell ismernünk, hogy nincs minden kérdésre válaszunk. Folytatólagos kutatás és vita, méghozzá nemcsak a Világbank és az IMF között, de szerte a világon, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy jobban megértsük, hogyan érhetjük el sokféle célunkat.

Jegyzet 

¹ A Világgazdasági Intézet évi előadásai: 2. szám. Helsinki, 1998. március.

Elterjedt és megkérdőjelezhetetlen vélekedés a közgazdaságtan uralkodó irányzatában, hogy az állami újraelosztás (aminek mértéke az adók és járulékok GDP-hez viszonyított aránya) rossz dolog, és a gazdasági hatékonyság, rugalmasság s a felzárkózás érdekében csökkenteni kell. Ennek a véleménynek az igazságtartalma minimális, ám a mítoszokat legtöbbször nem is az igazság, hanem az élteti, hogy érdekek fűződnek hozzájuk. Ez a közgazdasági mítoszokra különösen igaz.

Az egyetértés teljes

“Sok országra kiterjedő statisztikai vizsgálattal igazolható, hogy a jóléti kiadásokra legkevesebbet költő délkelet-ázsiai országokban, hosszabb időszakot tekintve, a leggyorsabb a növekedés üteme. A szerzők vagy a kelet-európai olvasókra bízzák a következtetést, vagy a szemébe mondják: ha utol akarjátok érni a Nyugatot, kövessétek a délkelet-ázsiai modellt.” Írja mindezt hazánk bel- és külhonszerte legnevesebb közgazdásza, miután elverte a port a két szélsőség egyikén, azon, amelyik “nem hajlandó végiggondolni: a mai gondok leküzdésének legfontosabb eszköze a gazdaság tartós növekedése. Bármilyen triviális igazság is ez a közgazdász számára – fűzi tovább –, folyton elsikkad azok szemében, akik a jóléti állam status quójának fenntartása mellett szállnak síkra. Nem egyszer gúnyos hangon utasítják el és üres papolásnak tartják azt az elemi közgazdasági okfejtést, hogy elegendő beruházás és ennek nyomán tartós és elég gyors növekedés nélkül sohasem emelhető fel a posztszocialista régió lakossága nagy részének életszínvonala legalább a mai átlagos nyugati szintre.”¹ Baloldali párt színeiben kormánytag is volt országgyűlési képviselő-polgármester is úgy tudja, hogy a jóléti állam válsága úgy 20–25 évvel ezelőtt, akkor kezdődött, “amikor a világpiacra berobbant a fejlett világbeli minőségtől alig elmaradó, de összehasonlíthatatlanul olcsóbb (mivel a jóléti rendszer fenntartásának költségeivel nem terhelt) távol-keleti munkaerő.”²

A több mint neves gazdasági újságíró (lévén legolvasottabb napilapunk gazdasági rovatának vezetője) kormányunk vezető pártjának választási kampányában elhíresült 7%-os növekedési ígérete kapcsán, amelyet az idei első negyedév 6,6%-a erősen megközelített, arról értekezik, hogy “Minden gazdaságban meglódulhat a növekedés akkor, ha az állam a bevételek egy részéről lemond, és eltűri, hogy a pénz a polgárok zsebében, a vállalkozások kasszájában maradjon. Ha a kormány az adóterheket a felére csökkentené, vagy még jobban, ha a társadalombiztosítási járulékokat drasztikusan mérsékelné, azzal a gazdaság valóban felpöröghetne, akár a 7–10%-os tartományba is. Elvileg. Csakhogy akkor az állami gyámkodásról – vagy annak egy részéről – le kell mondani, rá kell hagyni a polgárokra, hogy ki-ki maga gondoskodjon a nyugdíjáról vagy annak nagyobb részéről, kössön magán-egészségbiztosítást, aki tud, fizessen a tanulásért, aki teheti stb., mert az államnak nem marad rá pénze. Pontosabban: a minőségre nem marad, csak az alapellátásra. […] Ámde a Fidesz-programban egyszerre szerepel a gyors növekedés és az erőteljes állami szerepvállalás. Ez az állam ismét gondoskodik a családokról, segít, hogy lakáshoz jussanak, és gyermekeket vállaljanak, saját kezébe veszi az egészségügyi szolgáltatásokat, autópályát épít, támogatja a kis- és középvállalkozásokat, a honi tőkét, egyre többet fordít az oktatásra és a képzésre […] Az elmúlt két év alatt bebizonyosodott, hogy a főbb célok és a lehetőségek ellentmondásosak.”³

De a magas tudomány álláspontja sem tér el ettől. A matematikai közgazdaságtan művelője vizsgálódása eredményeként arra a következtetésre jut, hogy “a gazdaság hosszú távú relatív jövedelemszintjét az adóterhek lényegesen befolyásolják.”⁴ Hogy el ne értsük, legolvasottabb napilapunk – mely ritkaságszámba menően fontosnak tartotta a nagyközönség számára közkinccsé tenni a szaklapban megjelent, képletekkel és matematikai levezetésekkel bővében lévő, a szakmabelieknek sem könnyen megérthető tanulmány fontosabb következtetéseit – kimondja, mi értendő ezen: “az adók és közterhek magas szintje hosszabb távon szinte biztosan megakadályozza a felzárkózást.”⁵

Az egyetértésben osztozik a politikai spektrum minden oldala. “Egyet lehet azzal érteni, hogy … adókulcscsökkentésre van szükség – mondotta volt egy emeszpés képviselő 1999 kora őszén az Országgyűlésben – [… mivel az] egyrészt a beruházási és a fogyasztási cikkek iránti keresletet növeli, a megtakarításokat növeli. […] a munkaerő iránti keresletet növeli, tehát a munkanélküliség ellen egy igen jó gyógyszer. […] költségcsökkentő hatása van, ezáltal […] a költséginflációt is mérsékli. […] a bér-ár spirál szempontjából is pozitív hatása van, mert hűti a bérköveteléseket, és így a keresletinflációt is csökkenti. Végső soron […] egyértelműen inflációmérséklő is.” Az elhangzottak fideszes képviselőtársát előbb bókra késztették: “amit ön elmondott […] szakmai felkészültségét nagyban alátámasztják […] valóban így van, ez mind megállja a helyét”, majd következtek a distinkciók: “Azt állítani, hogy az adócsökkentés a gazdaság minden bajára megoldás, alaphelyzetben nem feltétlenül igaz. […] a magyar adóterhelés nem tartozik a magas adóterhelések közé […] az egyes gazdaságok fejlettségi szintje nagyban meghatározza, hogy ahhoz milyen adóterhelés az, amely részben a gazdaság, részben a költségvetés kiadásait képes finanszírozni. Nagy rendszerek átalakítása előtt állunk, ami […] többletforrást igényel a rendszer átalakítás idején. [… mindezek] nem teszik lehetővé azt a nagyarányú adócsökkentést, amit a képviselő úr jelen pillanatban kér”. Az elhangzottak eszdéeszes képviselőt késztettek első szótól az utolsóig egyetértésre, de egyúttal annak felemlegetésére, hogy a megszólaló pártjának választási brosúrájában egyszerre ígért tb-járulék csökkentés csaknem a felére és az egészségügy költségvetésének növelése (az ott dolgozók bérének megkétszerezése) kizárja egymást. Tanácsa: fideszes képviselőtársának “elnézést kell kérnie az összes választótól azért, hogy a választási kampányban durván félrevezette őket.”⁶

Látható, az egyetértés teljes. E tudás mainstream, kételyek nélküli. S e kételynélküliség változó kormányainknak, legyenek bármily színűek, tollba mondja teendőit: a leghelyesebb, ha visszaszorítjátok az államot, legelsősorban is a jólétinek nevezettet, helyet adva a piacnak. S a piac – szokta volt mondogatni a monetarizmus atyja, a Nobel-díjas közgazdász és chicagói fiú, Milton Friedman – a legjobb szociálpolitika. Mi kellene még?

Mindez azonban csupán mítosz. Mert a tudományban is vannak mítoszok. Keynes mondja Ricardóról, hogy oly tökéletesen meghódította Angliát, mint annak idején a Szent Inkvizíció Spanyolországot. Elméletét oly mértékben tette magáévá a City, az államférfiak és a tudományos világ, hogy megszűnt minden vita. Ennek oka – fejtegeti Keynes –, hogy Ricardo elmélete sok tekintetben jól illett a korhoz. A hatalom birtokosainak kapóra jött, mert sok igazságtalanságot és nyilvánvaló kegyetlenséget a haladással járó elkerülhetetlen bajnak tüntetett fel, s azt hirdette, hogy az ilyen bajok orvoslására irányuló bármilyen kísérlet valószínűleg több kárral járna, mint haszonnal. Esetünkben sincs másként: valójában minden másképpen van. A mítoszokat az élteti, hogy érdekek fűződnek hozzájuk. Ez a közgazdasági mítoszokra különösen igaz.

Elosztás–újraelosztás (disztribúció–redisztribúció)

Az elosztás helye a piac: a munkavállalók a munkapiacon kínálják eladásra munkavégző képességüket, amiért a munkáltatók számos tényezőtől függő árat hajlandók fizetni. Az ár a kereslet és kínálat függvényeként piaci alku során alakul ki: a munkáltatók azt a legalacsonyabb árat igyekeznek fizetni, amelyért még megkaphatják a számukra szükséges “minőségű” munkaerőt (a munkaerőként való minőség véletlenül sem tévesztendő össze az emberi minőséggel). Minél magasabb a minőségi igény, annál magasabb az ár. Persze tudnunk kell, hogy a munkapiac mindig lokális: ugyanazon minőségű munkaerő ára magasabb nálunk, mint tőlünk keletre, s alacsonyabb, mint tőlünk nyugatra, s ez még az országon belül is igaz. Azt is tudatosítani kell, hogy a munkapiaci alku nem egyenlő erejű felek között zajlik: a munkáltató, ha képtelen munkaerőt vásárolni, legfeljebb nem használja ki kapacitásait százszázalékosan, a munkavállalónak, ha képtelen munkavégző képességét eladni, létfenntartása kerülhet veszélybe. A munkavállaló a sebezhetőbb, kisebb mozgásterű fél. Ami a munkáltatók nézőpontjából a munkaerő árstruktúrája, az a munkavállalók nézőpontjából jövedelemstruktúra.

Az államnak vannak feladatai, amelyek egyik részét kizárólag ő láthatja el, másik részét azonban nem kizárólag ő, de úgy alakult, hogy ellátja. Feladatai ellátására adót vet ki, amit csak jövedelemből lehet megfizetni. (Még akkor is, ha azt nem jövedelemre vetik ki.) Jövedelmet pedig két dolog képes termelni: a tőke és a munka. A tőke jövedelme a profit, a munka jövedelme az az ár, amit a munkáltatók a munkavállalónak munkavégző képessége rendelkezésre bocsátásáért cserébe fizetnek. Az elosztás helye a piac. Amit elosztott a piac, abból az állam – adó kivetésével és beszedésével – elvesz, s így a piacon elosztott jövedelem egy részét nem az költi el, aki megtermelte, hanem az állam. A közgazdászok döntő többsége úgy vélekedik, hogy az állam méretét az állam bevételei/kiadásai és a GDP hányadosával jellemezhetjük.⁷ Minél nagyobb e hányados, annál nagyobb az állam. S minél nagyobb az állam, annál rosszabb a polgárainak, mert tompítva vagyon a beruházásra, újításra és vállalkozásra való ösztönzés – mondja a mainstream közgazdaságtan.

De az állam nem tüntethető el, csupán olcsóbbá tehető, mert vannak feladatai, amelyeket – mint említettük – kizárólag ő láthat el (törvényhozás, kormányzás, igazságszolgáltatás, belső rendvédelem, külső védelem stb.), már ha ragaszkodni kívánunk elért társadalomcivilizációs szintünkhöz. Ebben nincs különösebb vita. Annál inkább azon feladatok esetében, amelyeket nem kizárólag az állam láthat el, mégis ellátja őket. Ezek döntően az úgynevezett jóléti feladatok, s az ilyen feladatokat jócskán felvállaló államok a jóléti jelzőt kapták a keresztségben. S ha az állam, mondván, hogy e feladatok más által is elláthatók, a továbbiakban nem látja el ezeket, kisebb lesz az újraelosztás, vagyis kisebb lesz az állam. S a minél kisebb állam a jó állam.

A bajok oka a jóléti állam?

A bajok oka tehát a jóléti állam. Ha fel akarunk zárkózni, a délkelet-ázsiai példát kell követnünk, ahol csak hírből ismerik a jóléti államot, melynek fenntartási költségei így nem terhelik a munkaerőt, ekként az olcsóbb. Mindebben, láthattuk, teljes az egyetértés. Az egészből azonban egy szó sem igaz.

Messziről kell kezdenünk. Jövedelmet, tisztáztuk, két dolog képes termelni: a tőke és a munka, így az adót vagy a tőke vagy a munka jövedelméből lehet megfizetni. A tőke jövedelmére – a profitra – vállalati nyereségadót (nálunk társasági adónak nevezik) vetnek ki, míg a munka jövedelmét három főbb adó terheli: a személyi jövedelemadó, a fogyasztási adók (forgalmi és jövedéki adók stb.) és a járulékok. A járulék olyan adó, amelynek hovafordítását nevesítik (a nyugdíjra, egészségügyi és munkanélküli ellátására stb. fordítják), s fizetésével a fizető cserébe jogosultságot szerez, hogy – ha életkora vagy a szükség úgy hozza – nyugdíjat, egészségügyi és munkanélküli ellátást stb. kapjon. A személyi jövedelemadót nem csupán a munkajövedelmekre, hanem a tőkejövedelmek fogyasztásra szánt részére is kivetik, míg a járulékokat csupán a munkajövedelmekre. Jó tudni, hogy a fogyasztási adót a “végső” fogyasztó fizeti, a vállalatok, bár vásárlásaikkor fizetnek forgalmi adót, azt vissza is igényelhetik. A sorban az utolsó a munkajövedelméből vásárló “végső” fogyasztó, aki – mivel nem igényelheti vissza – ténylegesen a fogyasztási adó fizetője. Könnyen belátható, hogy a személyi jövedelemadó és a fogyasztási adó korlátlanul felcserélhető egymással, s a kettő helyettesítheti a járulékot.⁸ (A járulékot az államnak arra kell költenie, aminek hovafordítására nevesítik, de ami nevesített, az nem kizárólag járulékból finanszírozható.)

Mindebből az következik, hogy önmagában értelmetlen magas fogyasztási adókról/személyi jövedelemadóról/járulékokról beszélni. Az első kettő együttesen vizsgálandó (magas fogyasztási adó és alacsony személyi jövedelemadó ‘mix’ azonos a fordítottjával), a harmadik esetén kissé más a helyzet, erre visszatérünk. A személyi jövedelemadó az országok zömében progresszív, vagyis a jövedelem emelkedésével, túllépve meghatározott szinteket, a szintre vonatkozó adókulcs is (nálunk 20, 30, 40 százalék, de létezik “technikailag” 0 százalék is) emelkedik. A fogyasztási adó szintén progresszív, de a ‘kulcsok’ nem a jövedelem emelkedésével, hanem a fogyasztás szerkezetének megfelelően emelkednek – ki mennyi és mekkora jövedéki adótartalmú és forgalmi adókulcsú (nálunk 25, 12 és 0 százalék) terméket/szolgáltatást vásárol, jövedelmének el nem fogyasztott – megtakarított – része után pedig értelemszerűen nem fizet fogyasztási adót. A járulék e kettőtől eltérően hagyományosan lineáris, bár nálunk megjelent a ‘fejjárulék’, az úgynevezett tételes egészségügyi hozzájárulás. Lényeges különbség, hogy a személyi jövedelemadó rendszerek gyakran ‘alul’, az alacsonyabb jövedelműeket kedvezményezik, míg a járulékok gyakran ‘felül’, egy felső határ meghúzásával az afeletti munkajövedelmet mentesítik a járulékfizetés alól.

Az adók attól függően vannak hatással a gazdaságra, hogy a tőke vagy a munka jövedelmére vetik ki őket. Modellszerűen a tőke jövedelmének egésze megtakarítás, amelyből befektetéseket finanszíroznak, míg a munka jövedelmének egésze fogyasztásra kerül – bár tudjuk, hogy az előbbi egy részét a tőkés elfogyasztja, az utóbbi egy részét pedig megtakarítják. Ha egy országban magas a vállalati nyereségadó, az – okkal feltételezhetjük – visszafogja a befektetéseket. Ha a munkajövedelmekre (ide értve a tőkejövedelmek fogyasztásra szánt részét is) vetnek ki magas adókat, az legfeljebb szerény mértékben csökkenti az összjövedelmen belül egyébként is szerény mértékű (háztartási) megtakarításokat. Annyi történik – képletesen mondva –, hogy a gazdagoknak Ferrari helyett Porschéval, a kevésbé gazdagoknak Audi 6-os helyett Volkswagen Passattal kell beérniük, viszont e típusok árkülönbségéből a köz által fizetett munkák végzői vásárolhatnak maguknak Opel Astrát és Suzukit. Vagyis az történik, hogy a munkajövedelmekre kivetett adók átalakítják a fogyasztás szerkezetét, egyébként pedig a gazdaság növekedésére gyakorolt negatív hatásuk elhanyagolható.

Csakhogy az újraelosztási hányad mérőszáma érzéketlen arra, hogy az államháztartás GDP-hez hasonlítandó bevétele milyen mértékben származik tőke- és munkajövedelemből. Minden szem e hányadosra függesztődik, miközben az két, a gazdaság növekedése szempontjából homlokegyenest ellentmondó tartalmú részből áll. Ugyanaz a szám egészen mást jelenthet két részének nagyságától függően.

Zárt, de szabad piacgazdaság esetén a vállalati nyereségadó mértéke alig számít, a végső (vállalati nyereség) adófizető a vállalat termékeinek vásárlója, a fogyasztó. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy oly mindegy, mekkora ezen adó mértéke, a vállalat át tudja hárítani. A globalizált világgazdaságban azonban gyökeresen más a helyzet: a vállalatoknak módjuk van olyan országban adózni, ahol alacsony a nyereségadójuk, s ott termelniük, ahol alacsony a számukra szükséges “minőségű” munkaerő ára. Mivel pedig termékeik szinte bárhol eladhatók és a vámok jelentősen zsugorodtak, azokat a magas(abb) fogyasztási adókat kivető országok polgárai megvásárolhatják az alacsony(abb) fogyasztási adókat kivető országokban.

Mindez nagyon hasonlít arra, ami az 1920-as évek végén, az 1930-as évek első felében, a nagy gazdasági világválság idején történt, amikor is az egyes országok valutájuk leértékelésével kívántak versenytársaiknál előnyösebb helyzetbe kerülni (az előny addig tartott, amíg más országok hasonlóan nem cselekedtek), ami végül is a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szétzilálódását eredményezte. Ez a felismerés vezetett az 1944. évi Bretton Woods-i világgazdasági konferencián létrehozott aranydeviza-rendszerhez, a nemzeti valuták árfolyamainak rögzítéséhez és egy nemzeti valuta, az USA dollár világpénzként való elfogadásához. Napjainkban az országok vállalati nyereségadó-csökkentési és -elengedési versenyben állnak egymással, de az így megszerzett előny – multinacionális cégek letelepítése – csak relatív lehet. Ez sem lesz sokáig tartható. Idővel az Európai Unió (EU) szabályozni fogja a kivetendő nyereségadó minimális mértékét, ami a versenysemlegesség jegyében kötelezően beszedendő, s abból kedvezmény nem adható. Ez a mérték sejthetően 25 százalék lesz, jóval a mai 35-40 százalékos mértékek alatt. Hazánkban a nyereségadó kulcsa 18 százalék, jóval elmarad a fejlett országokban alkalmazott mértékektől, ráadásul az adókedvezmények miatt ténylegesen csak 11-12 százalékot szednek be. Ez szóra sem érdemes teher. Irritálja is az EU-országokat, s ennek hangot is adnak. Ez az adó csak felfelé emelhető! Tehát a tőkejövedelmekre kivetett adó – gazdasági növekedés szempontjából döntő – mértéke nem akadálya felzárkózásunknak.

A munkajövedelmekre, a munkaerő árára kivetett adó pedig csak a fogyasztás szerkezetét alakítja át. Ez rossz hír ugyan a luxuscikkek gyártóinak, de rajtuk kívül szinte minden termelő jobban jár. A munkajövedelmekre kivetett adók csak abban az esetben gyakorolnak negatív hatást a gazdaságra, ha mértékük és/vagy progresszivitásuk visszafogja a munkapiac felső és középső szegmensének munkakínálatát. (Az alsó szegmens e tekintetben nem döntő.) A fejlődéshez elengedhetetlen, hogy több elsajátított tudással és megszerzett tapasztalattal érzékelhetően magasabb jövedelmet lehessen elérni. Tehát lehetséges a munkajövedelmeket úgy adóztatni, hogy eltűnjenek, vagy túlzottan csekéllyé váljanak az adózás utáni jövedelmi különbségek, de nem volt olyan jóléti állam, amelyben ezt akár csak megközelítették volna. Magyarországra ez még kevésbé igaz, mint a jóléti országok többségére.

Az adófizetés mint (részleges) vásárlás

Az adófizetést még felkészült közgazdászok közül is sokan hajlamosak úgy felfogni, mint az állam nevű moloch etetését, mint pénzdobálást egy mindent nyom nélkül elnyelő fekete lyukba.⁹ Pedig a pénz nem vész el, legfeljebb rosszul költik el.

A jóléti (nagy) állam azért vet ki magas adókat, mert kiterjedt nyugdíj-, egészségügyi és családtámogatási rendszert működtet, munkanélküli és szociális segélyeket oszt, s nyakába veszi a köz- és felsőoktatás, a szakképzés, az óvodák és bölcsődék gondjait is. A jóléti állam elvon, hogy adjon, esetleg ugyanannak, akitől elvon, vagy a már a szóhasználattal is lesújtó véleményként megfogalmazva: a fosztogató-osztogató állam fosztogat, hogy osztogathasson.

Ami azonban a felületes szemlélő számára adó, elvonás vagy éppen fosztogatás, az alaposabban szemügyre véve többé-kevésbé jól kivehetően vásárlás vagy éppen sajátos adótechnikai megoldás. A látszat szerint az állam bevételei/kiadásai és a GDP hányadosával jellemezhető arányban újraosztja a jövedelmeket, valójában e hányados csupán azt mutatja, hogy jövedelmek mekkora hányada folyik keresztül az államháztartás “könyvein”. Egy számoszlop végösszege és a jövedelem-újraelosztás nagysága között nem elhanyagolható a különbség. Ennek megértéséhez az újraelosztás közgazdasági fogalmának tisztázása szükséges, amihez a biztosítás fogalmából kell kiindulnunk.¹⁰

A biztosítás során a biztosító biztosítási díj fizetése ellenében biztosítási szerződésben arra vállal kötelezettséget, hogy amennyiben a biztosítottal előre meghatározott káresemény bekövetkezik, meghatározott kártérítést fizet. E csereügylet a felek részéről azért racionális, mert a meghatározott káresemény bekövetkezte csupán valószínűség. A biztosított (a szerződő) számára olcsóbb a biztosítás megkötése, mint a kár bekövetkeztekor annak elhárítása saját forrásból, viszont a biztosítási díj fizetése nem nagy veszteség ahhoz a lehetőséghez képest, hogy a biztosító fizet kár esetén. A biztosító tehát egy biztonság nevű terméket ad el, amely arra szóló ígéret, hogy a káresemény bekövetkeztekor fizetni fog. Ha pedig a piacon verseny van, annak a biztosítónak a termékét vásárolja meg, amelyik meghatározott káresemény bekövetkeztekor meghatározott kártérítést a legalacsonyabb díjfizetés ellenében vállal. A ‘pénz termék ellenében’ csere pedig vásárlás, nem a vásárló jövedelmének újraosztása az eladónak.

A nyugdíjjárulék-fizetés vásárlás: a munkajövedelemmel rendelkezők nyugdíjat vásárolnak az államtól, s a vásárlás nem jövedelem-újraelosztás. Az állam az így befolyt pénzből régi tartozásait törleszti: azoknak a nyugdíjasoknak fizet, akik valaha járulékot fizettek, s ezért számukra nyugdíj lett megállapítva. Az állam azért kénytelen előírni, hogy tőle vásároljanak nyugdíjat, mert jelentős nyugdíjfizetési kötelezettségei vannak, amelyeknek úgy tud legkézenfekvőbben eleget tenni, ha adósságát görgeti maga előtt. (Ezért a nyugdíjjárulék-fizetés nem csupán az államtól való vásárlásként, hanem az államnak nyújtott kölcsönként is felfogható.) A nyugdíjjárulékként befolyt pénzt azonnal kifizeti nyugdíjként, nyugdíjadóssága pedig változatlan szinten megmarad. Az állam “rendes” adóssága esetén se történik ez másként.

Annak kimondásához azonban, hogy a nyugdíjjárulék-fizetés egyenlő vásárlás/hitelnyújtás, további feltételeknek is kell teljesülnie. Először is a nyugdíjjárulékot kamat illeti meg, amelynek mértéke azonos kell legyen az állam más hitelezőinek fizetett kamattal. Ha a kamat ennél alacsonyabb, az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ezt a pénz- és tőkepiacon keresztül kellene megtennie. Ekkor az állam önmaga számára újraosztja a nyugdíjjárulék-fizetők jövedelmének egy részét. Ha viszont a nyugdíjjárulék után az állam magasabb kamatot fizet, mint a pénz- és tőkepiacon felvett hitelei után, akkor a nyugdíjjárulék-fizetők az újraelosztás nyertesei. Mindkét megoldás tisztességtelen. Nem árt tudatosítani, hogy az 1997. évi nyugdíjreform lényege a nyugdíjjárulék kamatának leszorítása volt, hogy az állam önmaga számára újraoszthassa a nyugdíjjárulék-fizetők jövedelmének egy részét. A nyugdíjrendszer nagy dúrral létrehozott második, tőkefedezeti pillére kizárólag azt a célt szolgálta, hogy elterelje a figyelmet az első pillérben történt – a járulékfizetők számára hátrányos – lépésekről.

Ha valamit, az állami (helyesen: állam által könyvelt) nyugdíjrendszer esetén csupán a fizetett nyugdíjjárulékok és a kapott nyugdíjak különbségét lenne szabad feltüntetni újraelosztásként, ahogy az államadósság esetén történik: az állam által felvett hitelek sem szerepelnek az államháztartás mérlegének bevételi oldalán, ahogy törlesztésük sem a kiadási oldalon, csupán különbségük, az államháztartás hiánya vagy többlete. Ugyanígy kellene számba venni a nyugdíjrendszert, “cserébe” viszont tudomásul kellene venni a nyugdíj (implicit) államadósság létét, melyet ma nem tartanak nyilván.

Meg kell jegyeznünk, hogy generációs szinten az újraelosztás kiküszöbölhető azzal, ha a nyugdíjjárulékok kamata azonos az állampapírokéval, de egyéni szinten további feltételként annak is teljesülnie kell, hogy a nyugdíj-megállapítás során kizárólag az egyén nyugdíjcélú megtakarítására és a várható élettartamára vannak tekintettel. Ha ez teljesül, a nyugdíjrendszer semmiféle újraelosztást nem hajt végre.

Az egészségügy esetén a helyzet bonyolultabb. Az egyének aktív életszakaszukban, munkajövedelemre szert téve, egészségbiztosítási járulékot fizetve fizetik meg gyermekkoruk orvosi költségeit, s fizetnek aktív korukban – előre – a nyugdíjaskorukban kapott egészségügyi ellátásért. Az egészségbiztosítási járulék nem kockázatarányos, nem is lehet az. Nincs az a biztosító, amely felelősséggel kalkulálni tudná aktív korban a teljes nyugdíjaskor egészségügyi ellátásának ellenértékét, tehát azokat és abban az életkorban fenyegetné az egészségügyi ellátás nélkül maradás veszélye, akik a legkevésbé fizetőképesek, noha a legnagyobb szükségük lenne rá. Egy társadalom, amely némiképp is ragaszkodik az általa elért társadalomcivilizációs szinthez, nem tűrheti, hogy azért haljanak meg polgárai, mert szegénységük miatt képtelenek megfizetni gyógykezelésük költségeit. Ez még a magánegészségügyéről ismert USA-ban sincs másként: az időseknek (Medicare) és a szegényeknek (Medicaid) külön programot működtetnek, s most tervezik ezek gyerekekre való kiterjesztését. Az USA e programokra (beleértve a köz szolgálatában állókat is: tisztviselőket, alkalmazottakat, katonákat stb.) közpénzekből GDP-je arányában annyit költ, mint amennyit Magyarország köz- és magánforrásból összesen. (Az USA közforrásból GDP-je 6,5 százalékát fordítja egészségügyre, miközben összesen több mint 14 százalékot fordítanak rá, emellett félszáz millió körüli az egészségbiztosítással nem rendelkezők száma. Magyarországon összesen 6,5 százalékot fordítanak egészségügyre, közpénzekből 4,5 százalékot, miközben az ellátottság csaknem teljes.)

Tételezzük fel, minden egyén esetén megállapítható lenne, mekkora egészségbiztosítási díjat kellene fizetnie ahhoz aktív korában, hogy a biztosító élete végéig állja egészségügyi ellátásának költségeit.¹¹ Ez persze gyakorlatilag lehetetlen (és meglehetősen költséges), már csak azért is, mert nem tudhatjuk biztonsággal előre megmondani, hogy milyen új fejlemények történnek például a várható élettartam növekedésében, az orvostechnika fejlődésében stb. – de most nem ez a lényeg. Kockázatarányos biztosítási díj helyett azonban jövedelemarányos egészségbiztosítási járulékot szednek. Ekkor lesznek ugyan mutatóba néhányan, akik éppen annyi járulékot fizetnek, amennyi biztosítási díjat kellene fizetniük, de a döntő többség kisebb-nagyobb mértékben több vagy kevesebb járulékot fizet annál, amennyi biztosítási díjat kellene fizetnie. Az egészségbiztosítási járulék és díj megegyező része vásárlás. A rendszer azok esetén, akik több járulékot fizetnek, mint amennyi díjat kellene fizetniük, a járulékuk díj feletti részét azokhoz csoportosítja át (azokkal ‘szolidáris’), akiknél fordított a helyzet: kevesebb járulékot fizetnek, mint amennyi biztosítási díjat kell fizetniük. Utóbbiak a szolidaritás kedvezményezettei. Mindennek alapján elmondható, hogy az államháztartás mérlege “egészségbiztosítás” címszó alatt feltüntetett bevételi és kiadási összegének csupán egy része újraelosztás, a másik része a biztosítási díj teljes vagy részleges megfizetése. Az előbbi újraelosztás, az utóbbi vásárlás. Az államháztartás mai számbavételi rendszerében azonban az egész újraelosztásnak minősül.

Mindezzel szemben fel lehet vetni, hogy az egyének fizessenek egészségbiztosítási díjat, s aki ezt nem tudja megfizetni, azt támogassák a központi költségvetésből. Ez lenne a rászorultsági elv. Ennek azonban számos hátránya van: egyrészt költséges a biztosítási díjak megállapítása, másrészt szintén költséges adminisztratív apparátust kellene létrehozni a rászorultság megállapítása, nyilvántartása és ellenőrzése céljából.

Hasonlót mondhatunk el az oktatásról. Az átlagcsaládoknak átlagban két gyermekük van, akik átlagos iskolákba átlagos ideig járnak, s e családok átlagos adót fizetnek, melyből az állam többek között oktatási rendszert tart fenn. E család gyermekeinek iskoláztatási költségeit egész aktív életpályáik során (átlagos) jövedelmeikből fizetik, nem egy-másfél évtizedre összesűrítve. Akinek az átlagosnál kevesebb gyermeke van, az persze “kényszerszolidarít” a háromgyerekesekkel. Szociológiailag pedig igaz, hogy a magasabb iskolai végzettségűek és jobban keresők gyermekei átlagosan hosszabb ideig maradnak az oktatási rendszerben. Vagyis az oktatási kiadások jó része is “oktatásvásárlás”.

A családi támogatások mint adókedvezmények

A családok, a gyermeknevelés támogatása két módon történhet. Az egyik a családi pótlék folyósítása: a gyermekes családoknak meghatározott, gyermekszámtól függő összeget utal ki a központi költségvetés. A másik a személyi jövedelemadó-kedvezmény (gyermekkedvezmény): a gyermekes családok jövedelmük adójából megtarthatnak meghatározott, gyermekszámtól függő összeget. Közgazdasági értelemben lényegében mindkét esetben ugyanaz játszódik le, két nem elhanyagolható eltéréssel. Családi pótlék esetén magasabb az állami újraelosztás szintje, tehát “nagyobb az állam”, ami – láttuk – a mainstream közgazdasági gondolkodás szerint nem kívánatos. Az adókedvezmény viszont nem folyik keresztül az államháztartáson, tehát nincs hatással az állami újraelosztás szintjére, tehát “kisebb az állam” – s ez jó dolog. Valójában ugyanaz történik mindkét esetben. Hogy mégsem teljesen, az annak tulajdonítható, hogy az adókedvezmény kizárólag a család jövedelmének adójából érvényesíthető. Ott, ahol a kedvezmény mértéke meghaladja az adóét, e támogatás kisebb a lehetségesnél vagy egyenesen nem létező. (Csak egyetlen példa: a KSH számításai szerint a három vagy több gyermeket nevelők 56 százaléka nem rendelkezik állandó munkajövedelemmel.)

Az persze elképzelhető lenne, hogy utóbbiak negatív jövedelemadóként megkapják az adókedvezményt, s akkor közgazdasági értelemben az teljesen azonosan viselkedne a családi pótlékkal, bár a felszínen kisebbnek látszana az állam. (Csupán a negatív jövedelemadó növelné az újraelosztási hányadot.) A kormány azonban érzékelhetően a családi pótlék elértéktelenítésére és ezen adókedvezmény növelésére törekszik. Ez felháborítja a mai ellenzéki pártokat, s azzal vádolják a kormányt, hogy a középosztályt támogatja, nem pedig a rászorulókat. Mindezek mögött egy meg nem vívott vita lappang, amelyet láthatóan egyik fél sem kíván megkezdeni. A kormány célja véget vetni a “gyermek mint megélhetési forrás” nevezetű családi életstratégiának: lehetőleg ne szülessenek nagy számban olyan családokban gyermekek, akik munkajövedelmükből képtelenek azokat tisztességesen felnevelni. A családi pótlék elsorvasztása azonban elmélyíti ezen családok szegénységét, ami kiváltja a “nem a középosztályt, hanem a rászorulókat kell támogatni” politikai reakcióját. Azonban tisztában kell lenni azzal, hogy a rászorulók támogatása megerősít egy társadalmi szempontból zsákutcába vezető életstratégiát, s a probléma bővítetten újratermelődik. Eközben a nyomor képei valóságosak és iszonyúak.

Létezik egy másik meg nem vívott vita is, amely a családi pótlék alanyi jogon történő igénybevételének visszaállításához kapcsolódik, de erről van szó abban is, hogy a gyermekkedvezményt bármilyen magas jövedelemmel rendelkező igénybe veheti. A Bokros csomag hozta rászorultsági elv szerint nem csak a “gazdagok”, de a középosztály gyermeknevelését sem kell támogatni, per definitionem nem rászorulókról van szó. Azonban egészen másról van szó: 1995 nem a rászorultsági elv diadala volt, hanem a gyermekek közjavakként való elismerésének visszavonása. A gyermekek ettől kezdve csupán szüleik hobbijaként léteztek, akik szabadon döntenek, hogy gyermeknevelésre vagy másra költik-e jövedelmüket. Ha elismerem, hogy a gyermekek közjavak, akkor minden gyermek az. Láthattuk, hogy a gyermekek utáni adókedvezménytől nem lesz “nagyobb az állam”. Tehát ha hiány van az államháztartásban, annak oka a másutt túlzott kiadás, vagy a túlzottan alacsony adók.

A gyes és a gyed felfogható olyan gyermek után járó adókedvezménynek, amely vagy a házastárs által aktuálisan fizetett, vagy a már megfizetett, vagy a későbbiekben fizetendő adóból kerül kedvezményezésre. Tehát technikailag megoldható lenne elszámolásuk aktuális vagy jövőben fizetendő adó terhére igénybe vett kedvezményként, már megfizetett adó visszatérítéseként. Ahol ez nem lehetséges, csupán ott történik újraelosztás.

Mi másról is van szó

Ezen írás egyik célja, hogy rámutasson, milyen mértékig hamis a gazdaságpolitikát vezérlő egyik legfontosabb mutató, az államháztartás kiadásai és a GDP hányadosa, az újraelosztási hányad. Arra törekedtünk, hogy a számviteli látszatokat lehántva rátaláljunk a közgazdasági valóságra. Most már tudjuk, hogy miért mélyen hamis Bokros Lajos azon megállapítása, mely szerint “Az államháztartási kiadások aránya fordított viszonyban áll a gazdaság rugalmasságával és hatékonyságával [flexibility and efficiency]. Ezt világosan mutatja a legnagyobb és legfejlettebb nyugati gazdaságok ezen adata: Egyesült Államok 32 százalék, Egyesült Királyság 39 százalék, Németország 47 százalék, Olaszország 50 százalék, Franciaország 54 százalék.”¹² Ha el is fogadjuk, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság gazdasága rugalmasabb és hatékonyabb, mint Németországé, Olaszországé és Franciaországé, az nem azért van, mert a 32 és 39 alacsonyabb szám, mint a 47, az 50 és az 54. Persze mindez nem Bokros saját leleménye, ő csupán egy szélesen elterjedt közvélekedés fenntartás nélküli elfogadója.¹³ E számok alapján csak azt tudjuk megmondani, hogy ezekben az országokban mi az, aminél biztosan kisebb jövedelmet osztanak újra. Nem vitatom, hogy a hivatkozott angolszász országokban az európaiaknál kisebb a közgazdasági értelemben vett újraelosztás, de a különbség mértéke legfeljebb a GDP néhány százaléka, s ennek semmiféle káros növekedésgátló hatása nincs.

Lássuk tehát, hogy a cikk elején idézett egyetértők miben tévedtek. A közgazdász, a politikus és a gazdasági újságíró abban, hogy úgy gondolják, a jóléti államot fenntartó adók a gazdaságtól vonnak el forrásokat, s ha nincs ez az elvonás, gyorsabban száguldhat a gazdaság. Tisztáztuk, ha ez a tőke jövedelmére kivetett adók esetén igaz is, a munka jövedelmeire kivetettekre semmiképp, s az előbbi hazánkban nemzetközi összehasonlításban is rendkívül alacsony. A matematikai közgazdász nem vett tudomást arról, hogy a fogyasztási adók és a személyi jövedelemadó korlátlanul felcserélhető, s emiatt érvényét veszti azon megállapítása, mely szerint “Ha két gazdaságban a kormányzati kiadások azonosak, de egyikben a fogyasztási adónak nagyobb a szerepe, vagy a munkabér adóterhei kisebbek, akkor abban a gazdaságban a hosszú távú jövedelemszint magasabb lesz.”¹⁴ Az emeszpés országgyűlési képviselő állításairól annyit, hogy az adókulcscsökkentés legfeljebb akkor növelheti a beruházások iránti keresletet, ha vállalati nyereségadó-csökkentésről lenne szó (nem erről volt szó), de csak azért, mert relatív adóelőny keletkezik más országokhoz képest. A gazdaság bonyolultabb organizmus annál, hogy ilyen egyszerű megoldással növelni lehessen a beruházásokat. Az összes többi megállapítás legfeljebb ötöd-tizedrészben tartalmaz igazságcsírákat, de önmagukban tévedésekről, félreértésekről van szó.

Kormányunk, akárcsak elődje, a “kisebb állam” megteremtését, az állam “elvonásainak” csökkentését tűzte zászlajára, amit az újraelosztási hányad csökkentésével mér. A számviteli látszatból azonban nagyon nehezen bontható ki a közgazdasági valóság. Van viszont egy elem, ahol sokkal könnyebb a dolgunk: a Bokros-csomag óta a magyar gazdaságpolitika egyik központi eleme a munkaerő árának leszorítása, leértékelése. Erre döntően az a jogi helyzet ad lehetőséget, hogy történelmi okoknál fogva a munka jövedelméből fizetendő járulék nagyobbik részét pro forma a munkáltatók fizetik. Ez a jogi helyzet elmondhatóvá tett olyan közgazdasági értelemben anakronisztikus állításokat, mint például hogy a munkáltatóknak elviselhetetlenül magasak a járulékterhei, s olyan választási programokat, hogy csaknem felére csökkentjük a munkáltatói járulékokat. Amikor a kormány csökkenti ezen “elvonásokat”, s büszke, hogy ezzel csökkentette az újraelosztási hányadot, valójában a munkaerő árát szorította lefelé, csökkentve a munka ellenértékéért vásárolható javak mennyiségét.¹⁵ Ez az összefüggés azonban igen bonyolult és nehezen átlátható, s nagyon erős érdekek fűződnek ahhoz, hogy ez így is maradjon. Amennyiben a jogi helyzetet a közgazdasági valósághoz igazítanák, a munkáltatói járulékokkal felbruttósítanák a bruttó béreket, a szemek azonnal kinyílnának. S a munkáltatóknak csak az elviselhetetlenül magas (bruttó) bérekre lenne okuk panaszkodni, de arra meg nem panaszkodhatnak, mert a piacon éppen ők a munkaerő vásárlói, s a piaci ár legfeljebb nemzetközi vagy időbeli összehasonlításban lehet magas vagy alacsony, az ár kizárólag egyetlen szóval jellemezhető: piaci.

A jóléti – vagy mostanában felkapott reinkarnált elnevezésével esélyteremtő – állam tehát se nem koraszülött, se vége nincs. Legalábbis ennek gazdasági oka nem lehet. A fejlett világ jóléti államaival persze sok baj volt és van, de hát mivel nincs. Azonban osztogatónak-fosztogatónak és paternalistának dehonesztálni egy államot pusztán azért, mert társadalombiztosítási rendszert működtet és magas az újraelosztási hányad – igazságtalan. (Bár létezik olyan, hogy osztogatás-fosztogatás és paternalizmus.)

A jóléti állam ellenségeinek az esélyteremtésből van elegük. A kapukat kívánják bezárni.

Jegyzetek

¹ Kornai János: Az egészségügy reformjáról. KJK, Budapest, 1998. 35–36.o.

² Szabó Zoltán: Mozdulatlan-e Magyarország? Népszabadság. 2000. július 3., 11.o.

³ Farkas Zoltán: Eco-Mix. Kritika, 2000. július 2.o.

⁴ Valentiny Ákos: Gazdasági növekedés, felzárkózás és költségvetési politika egy kis, nyitott gazdaságban. Közgazdasági Szemle, 2000. június, 391.o.

⁵ Faradó József: Nincs garancia a gazdasági felzárkózásra. Hosszabb távon nem várható 4-5 százaléknál magasabb átlagos növekedés. Népszabadság, 2000. június 22., 14.o.

⁶ Az Országgyűlés hiteles jegyzőkönyve, 1999. szeptember 8., 11121–11124.o.

⁷ Az államháztartás bevételei/GDP hányadost (jövedelem)centralizációs hányadnak, az államháztartás kiadásai/GDP hányadost (jövedelem)újraelosztási hányadnak nevezik. Amennyiben e bevételek meghaladják a kiadásokat – s általában ez a helyzet –, hiány (deficit) van, ellenkező esetben az államháztartásnak többlete (szufficit) van. A hiány önmagában nem ok az aggodalomra, csak akkor kell felkapni a fejet, ha a hiány mértéke meghaladja a gazdaság növekedését, mert akkor növekszik az államadósság GDP-hez viszonyított aránya.

⁸ Egy tanulmányban a Tárki szerzői kollektívája, miután megállapítja, hogy az adókat “nem feltétlenül az viseli, aki ténylegesen megfizeti”, így folytatja: “Egy esetleges áfa-csökkentés kedvező hatása megoszlik a tőketulajdonosok, az alkalmazottak, a fogyasztók és a beszállítók között”. Ez a megállapítás azonban téves. Ha például feltételezzük, hogy az áfa-bevételből a köz szolgálatában állókat fizetik, s az áfa csökkentése sokuk elbocsátását jelenti, akkor a fogyasztás szerkezete változik meg: míg az elbocsátottak fogyasztása az alapvető létszükségleti cikkekre szűkül, s megszűnnek a kevésbé alapvető termékek és szolgáltatások fogyasztói lenni, addig az áfa csökkentését jövedelemnövekedésként megélők bizonyos termékek és szolgáltatások fogyasztását növelhetik vagy vevőként jelenhetnek meg számukra új piacokon. Az utóbbiak átrendeződő fogyasztás nyertesei. Az pedig érthetetlen, hogy “a társadalombiztosítási járulék munkáltató által fizetett része nem olyan magától értetődő módon tekinthető a munkavállaló befizetésének, mint ahogy – a nemzetközi gyakorlattal teljes összhangban – a fentiekben tételeztük.” De bizony! Gál Róbert Iván–Simonovits András–Szabó Miklós–Tarcali Géza: A korosztályi elszámolás Magyarországon. 2000., 42.o.

⁹ Például gazdasági hetilapunkban az volt olvasható, hogy “A tavalyi 30 milliárd márkás takarékossági csomagjával magának – némi túlzással – közutálatot kivívó Hans Eichel pénzügyminiszter most 60 milliárd márkával ajándékozta meg a nemzetet”. HVG, 2000. július 29., 22.o. A szerzőnek fel sem tűnik, hogy a 60 milliárdos bevételkieséssel szemben éppen 60 milliárd megtakarításnak kell majd állnia kiadási oldalon, hacsak az államadósság terhe nem ugyanilyen arányban csökken. De ajándékról beszélni mindenképpen inadekvát.

¹⁰ Az a gondolat, hogy a probléma megértéséhez a biztosítás felé kell fordulnunk, felbukkan Kornai János könyvében, de nem bontja ki, s példái sem igazán szerencsések. “A tb közvetítésével végbemenő ügyletek magukban foglalják a kockázat megosztását a jövendő beteg és egészséges állampolgárai között, és ennyiben van biztosítási vonásuk is. Dehát ez elmondható sok egyéb közkiadásról is, amelynek van biztosításként felfogható komponense. Az állampolgár azért tartja fenn a rendőrséget, mert hátha őt akarják meglopni vagy meggyilkolni: a meg nem lopottak és meg nem gyilkoltak pénzéből transzfer történik a tolvajok és gyilkosok üldözésére. A békében élő nemzedékek előre fizetnek katonai kiadásra, hátha háború lesz. A biztosítási komponens nyilván erősebben érzékelhető az egészségügyi célra beszedett és kifizetett összegek esetén.” Kornai: Im. 125.o. (kiemelés – NGy.)

¹¹ Feltételezzük, hogy egészségbiztosítási járulékkal épp akkora összeget szednek be, mint biztosítási díjjal, csupán az egyének közötti felosztásuk különböző: az előbbi esetben jövedelem-, az utóbbinál kockázatarányos.

¹² Public Finance Reform during the Transition. The Experience of Hungary. (Szerkesztette Bokros Lajos és Jean-Jacques Dethier.) The World Bank. Washington, D.C., 1998. Az idézett szöveget Bokros írta a könyv zárszavaként.

¹³ Az Economist Gerhard Schröder kancellári tevékenységét taglaló cikkében írja, hogy Németországban “Az adóteher (a GDP 43%-a), a közkiadások (a GDP 48%-a) és az államadósság (a GDP 61%-a) egyaránt magas.” Közgazdasági értelemben korrekten az államadósság, valamint a közkiadások és az adóteher különbsége – az államháztartás hiánya – lett volna magasnak nevezhető. De hát ez az Economist, a világ egyik legbefolyásosabb közgazdasági véleménytulajdonosa. Rebirth of a Salesman. Economist, 2000. július 8., 21.o.

¹⁴ Valentinyi: Im. 391.o.

¹⁵ Orbán Viktor miniszterelnök kijelentette: “Én azt nem tartanám helyesnek, hogy ha Magyarország Kínával akarna a munkabér olcsóságában versenyezni, gondolom, ezt az állításomat nem kell indokolnom.” (Magyar Rádió, 2000. július 19.) Ezenközben politikájának leglényegesebb eleme a munkabér olcsóbbá tétele, piaci ár alá nyomása. Ezt a kormány a nyugdíj- és egészségügyi rendszer tönkretételével tudja a legészrevétlenebbül megvalósítani, s ebben minden látszat ellenére az ellenzék támogatását élvezi.

A polgárság követelte a történelem során először a társadalmilag igazságos közteherviselést. A feudális arisztokrácia elleni politikai harcnak kiegészítése volt a privilégiumai elleni harc. Az arisztokrácia adómentességének megszüntetése a társadalmi igazságosság jelszavával egyben gazdasági korlátozását, a kialakuló burzsoázia kedvezőbb helyzetbe hozását jelentette. Ezért követelték, hogy a közteherviselés arányos legyen a teherviselő-képességgel. Ennek a jövedelem- és vagyonarányos adóztatás felelt meg. A kapitalizmus kialakulásának korában a polgárság haladó jellegét, a társadalmi fejlődést szolgáló tevékenységét jelzi adófilozófiája is. A vagyon- és jövedelemadóztatás ugyanis valóban igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselést jelent.

A modern polgári demokráciák adófilozófiája már gyökeresen eltér az eredeti, a társadalmilag kétségkívül igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviseléstől. Az állam adóbevételeiben eljelentéktelenedett a vagyonokat sújtó adó, háttérbe szorultak a jövedelmeket terhelő adók, tehát a direkt adók. Az adóbevételek zömét – mint látni fogjuk, hazánkban idén a háromnegyed részét – a fogyasztást terhelő adók adják. Az adófilozófia tehát megváltozott, az adóterheket a lakosság nem vagyona és jövedelme arányában, hanem fogyasztása arányában viseli. Hozzátehetjük, hogy a kormányzat adópolitikájának nyíltan meghirdetett célja a közvetett adók, vagyis a fogyasztást terhelő adók arányának további növelése az adóbevételekben.

A fogyasztásarányos adóztatás indoklása

Az adófilozófia gyökeres megváltozásának alapvető, de nyíltan be nem vallott oka az, hogy a fogyasztást terhelő adók leplezik az adóztatás nagyságát. A lakosság tulajdonképpen csak a direkt adókkal, a személyi jövedelemadóval találkozik közvetlenül. Az árakban rejlő közvetett adókat a mindennapi életben nem érzékeli; az árak nagyságát és emelkedését, az árszínvonalat az infláció rovására írja és nem adóteherként kezeli. (Ritka kivétel az üzemanyagok ára, melyről közismert, hogy mintegy kétharmadát teszik ki az adók: fogyasztási adó, ÁFA stb.) Így a fogyasztást terhelő adók nemcsak az adóterhek nagyságát leplezik, hanem azt is elrejtik, hogy kik viselik az egyre növekvő adóterheket. Kétségtelen ugyanis, hogy a fogyasztást terhelő adókat a lakosság túlnyomó többségét – legalább háromnegyed vagy négyötöd részét – kitevő bérből és fizetésből élők, nyugdíjasok, tehát a kis- és közepes jövedelműek fizetik.

A közvetett adók nagyságát két, igen könnyen támadható érvvel szokták indokolni. Először arra hivatkoznak, hogy a fogyasztást terhelő adók folyamatosan folynak be a költségvetésbe, ezzel az állam rendszeres azonnali bevételhez jut és folyamatosan tudja finanszírozni kiadásait. Ez azonban mondvacsinált érv, hiszen a direkt adó, a személyi jövedelemadó a bérből és fizetésből élőktől levont adóelőlegek formájában szintén folyamatosan befolyik. Sőt, ha jól utánagondolunk, még előbb is eljut a költségvetésbe, hiszen a dolgozók még meg sem kapják, el sem költhetik jövedelmüket, amikor a direkt adót már befizettetik velük. A másik érv – ha lehet – még gyengébb lábakon áll. Ez ugyanis az, hogy a közvetett adóknál nincs lehetőség adócsalásra, míg a direkt adóztatás lehetőséget ad a jövedelmek vagy egy részük eltitkolására. Egyrészről azonban a jövedelem eltitkolására az adóztatás szabályozása és az ellenőrzés hiányosságai adnak lehetőséget. Az adózás elkerülésére a szabályozás úgy ad módot, hogy például, mint az országgyűlési képviselőknél, a fizetés egy részét költségtérítés címén fizetik, így az mentesül az SZJA-tól. Másrészről azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy a közvetett adózás nagyságrendekkel nagyobb adócsalást tesz lehetővé. Elég csak arra hivatkoznunk, hogy az ÁFA-visszatérítésnél évente sokmilliárd forintos adócsalásokat lepleznek le, amit sohasem lehet behajtani. És a leleplezett ÁFA-csalások csak a jéghegy csúcsát jelentik, a tömeges kisebb összegű, jogtalan ÁFA-visszatérítés, amely nem derül ki, becslések szerint tízmilliárdos nagyságrendű veszteséget okoz évente. Nem kell mást tenni, csak alapítani vagy 14 vállalkozást, körbeszámlázni – akár nem létező – árukat, mindenhol visszaigényelni a sehol be nem fizetett ÁFÁ-t és a végén az összes vállalkozást fantomizálni, mondjuk eladni Kaya Ibrahimnak vagy az útlevelével jelentkező ismeretlennek. Adórendszerünk a gyakorlatban tehát azt mutatja, hogy a fogyasztás adóztatása sokkal inkább és sokkal nagyobb mértékű adócsalásra nyújtott és nyújt lehetőséget, mint a direkt adóztatás.

Adórendszerünk és az Európai Unió¹

Az utóbbi években előszeretettel hivatkoznak az EU-konformitás követelményére. Ennek a jelenlegi adórendszer és az adófilozófia éppen azért nem felel meg, mert egyrészről a lakosság túladóztatott, másrészről eltúlzott a közvetett adók aránya az adóbevételekben. A lakosság túladóztatása összefügg a közvetett adók igen magas arányával. Míg az EU-ban a közvetett adók, a fogyasztást terhelő adók – helyenként eltérően még – az adóbevételek mintegy felét adják, hazánkban 2001-ben az összes adóbevételek háromnegyed részét (75,5%) a közvetett adók teszik ki. Csak példaként említjük, hogy az EU-ban az ÁFA legmagasabb kulcsa 20 százalék, nálunk az alap 25 százalék és a kedvezményes is 12 százalék.

A fogyasztást terhelő adók ilyen magas (75,5%-os) aránya már csak azért is indokolatlan, mert igen alacsony jövedelemszínvonalhoz kapcsolódik. Közismert, hogy a magyar átlagkeresetek az EU átlagának mintegy 10 százalékát teszik ki és még a “felzárkózó” országok (Portugália, Görögország, Spanyolország) átlagkereseteinek is csak 18-36 százalékát érik el². Arra pedig már másfél évszázaddal ezelőtt gróf Széchenyi István is rámutatott, hogy az indirekt adózás csak olyan országban növelhető, amelyben viszonylag magas a jövedelmek színvonala. Eszébe se jutott, hogy a létfenntartáshoz szükséges alapvető termékeket indirekt adóval lehetne terhelni. Ezért jutott arra a következtetésre, hogy a direkt adóztatásra van csak lehetőség. “Az indirect adó… általján véve nem látszik Magyarország mai körülményeihez még illőnek. Sokan azonban azon vélekedésben lehetnének, hogy csalatkozom, s honunk aránylag nincs olly keveset fogyasztó, azaz olly sínylő állapotban, mint én teszem fel; mikép tán még is célszerű lehetne használni honunk felvirágzása végett az indirect adót. S igaz, ha például Boszniával hasonlítjuk össze constitutionális Hunniát, akor meglehet igen virágzó állapotban fog ezen utolsó mutatkozni előttünk, s hogy felette sok kellemszerűeket fogyaszt. Ámde itt nem az forog kérdésben, magunkat a leghátulabb állókkal hasonlítgatnunk össze…”³ Ezért érvelt Széchenyi a “Jelenkor”-ban megjelent cikksorozatában újabb sóadó kivetése ellen, helyette a két garasos földadó bevezetését ajánlva. Azt viszont senki nem vitathatja, hogy hazánk és a fejlett országok jövedelemviszonyai között ma mélyebb a szakadék, mint a XIX. század első felében. Mégis nálunk lényegesen nagyobb a közvetett adók aránya az adóbevételekben.

A magyar adórendszer tehát valójában nem “eurokonform”, elsősorban azért, mert – mind az EU átlagához, mind a hazai jövedelemviszonyokhoz képest – túl magas a közvetett adók mennyisége és aránya. Hazánk csatlakozásához tehát csökkenteni kell a lakosság adóterhelését, mindenekelőtt a közvetett adókat, a fogyasztást terhelő adókat. Ezzel adórendszerünk két alapvető hibáját javíthatjuk ki: a túladóztatást és a közvetett adók túlzott arányát. Közelebb juthatunk egy társadalmilag igazságosabb, a teherviselő-képességgel arányos közteherviseléshez.

Adórendszerünk jellemzői

Adórendszerünk alapvető hibája a lakosság túladóztatása. A 2001. évi költségvetés adóbevételeinek kilenctized része a lakosságtól folyik be. A gazdasági szervezetek – beleértve a pénzintézetek társasági adóját és a Magyar Nemzeti Bank befizetéseit – az adóbevételeknek mindössze 10,5 százalékát adják. 89,5 százalék a lakosságtól származik, meglehetősen változatos címen: általános forgalmi adó (ÁFA), fogyasztási adók, személyi jövedelemadó, játékadó, vámok, illetékek formájában.

A gazdasági szervezetek ilyen kis mértékű részaránya alapvetően két okra vezethető vissza. Egyrészt arra, hogy a vállalatok az adórendszer kiskapuit kihasználva minimalizálni tudják nyereségadó befizetéseiket. Itt nem az adócsalásokra utalunk, hanem legális – az adórendszer hibáit kihasználó – manipulációkra. Másrészt – és ez nagyságában és jelentőségében lényegesen fontosabb – a hazánkban befektetett külföldi tőke adómentességet, illetve adókedvezményeket élvez. Tekintettel arra, hogy számítások szerint a GDP 40-50 százalékát a külföldi tőke állítja elő, ezek a kedvezmények rendkívül nagy adóbevétel-kiesést eredményeznek (a külföldi tőkések javára). A multinacionális társaságoktól a költségvetésnek adóbevétele tehát nincs, amit hiába is próbálnak cáfolni. Érthetetlen Széles Gábor GYOSZ-vezér igyekezete a multik szerecsenmosdatására. Neki ugyanis inkább a hazai tőke érdekeit kellene képviselnie az esélyegyenlőség megteremtése érdekében. Csak manipulálja a közvéleményt, amikor azt állítja, hogy a multik igenis adóznak. Neki mint nagyiparos-nagytőkésnek tudnia kell, hogy nem mond igazat, amikor kijelenti: a három adófajta közül a multik a személyi jövedelemadót és a társadalombiztosítási járulékot fizetik, csak a társasági adó alól mentesek⁴. A személyi jövedelemadót ugyanis az alkalmazottak fizetik a munkabérükből. A társadalombiztosítási járulékot – akárcsak a munkabérek további közterheit (helyi adókat, egyéb kötelezettségeket) –, költségként elszámolják és az árakban áthárítják a fogyasztókra. Ezeket tehát valóban a társaságok fizetik be a költségvetésbe, de nem ők fizetik meg. Most már az is előfordul, hogy az adómentesség 10 évének lejártakor egyszerűen egy átalakulással újabb tízéves adómentességhez jutnak. A multik eme kedvezménye szerény becslés szerint is több száz milliárd forint adóbevétel-kiesést jelent (18 százalékos nyereségadóval számolva.) Hozzátehetjük, hogy mivel az export 60-70 százalékát a hazánkba befektetett külföldi tőke adja, exporttámogatás címén még a költségvetésben szereplő “gazdálkodó szervezetek támogatása” nevű, közel 200 milliárd forintos tételből is jelentős mértékben részesülnek.

A lakosság túladóztatása annak következménye, hogy a közterhek viseléséből alig veszik ki részüket a gazdálkodó szervezetek. Ezért bármennyire is alacsonyak a jövedelmek, az államnak – kiadásai fedezése érdekében – a lakosságot kell nehéz adóterhekkel sújtania. Természetesen lehetne (és kellene) a kiadásokat csökkenteni – erre sok lehetőség lenne – , de az már nem az adórendszer problémája.

Adórendszerünk másik hibája a közvetett adók rendkívül magas aránya. Ez összefügg a túladóztatással. Ha ilyen nagy mennyiségű adót a lakosságtól direkt adók formájában szednének be, az hatalmas társadalmi felháborodást és tiltakozást keltene. Az állam tehát kénytelen a direkt adó helyett az indirekt adókat növelni. A 2001. évi állami költségvetésben az indirekt adók az összes adóbevételeknek több mint háromnegyedét, a direkt adók (a gazdasági szervezetek befizetései és a személyi jövedelemadó) pedig a 24,5 százalékát adják. Ebben a csoportosításban a direkt adókhoz tartoznak a pénzintézetek társasági adói és az MNB befizetései.

A közvetett adók ilyen magas aránya azt jelenti, hogy még a legszegényebb rétegek és emberek is súlyos adóterheket viselnek. Százezernyi olyan család, amelyik a lakásfenntartás költségeit (villany-, gáz-, vízszámla, kölcsöntörlesztés stb.) sem képes fizetni és eladósodik, fizeti az általános forgalmi adót minden fogyasztás után. Az a szerencsétlen hajléktalan, aki összekoldul pár száz forintot kenyérre és tejre, fizeti az ÁFÁ-t. Ha netán egy üveg sörre is jut, akkor még a nem csekély fogyasztási adót is megfizeti. A szociális segélyen tengődők is leróják az ÁFÁ-t minden fogyasztásért. Hol van tehát a társadalmilag igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselés? Erre nem tudnak válaszolni a pénzügyi szakértők, de a kormányzat sem. Álláspontjuk, hogy az adórendszerbe nem szabad belevonni a szociálpolitikát, kiiktatja a társadalmi szolidaritást az életből. Politikai szólamok persze vannak, látszatintézkedések is (mint a gyerekek utáni adókedvezmény, amit éppen a legszegényebbek, a leginkább rászorultak nem tudnak igénybe venni), de az adóterheket döntően és már-már elviselhetetlenül a szegények s a kis- és közepes jövedelműek viselik, akiket ellehetetlenít a közvetett adók súlya.

Radikális adóreform

A társadalmilag igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselés megvalósítása azt követeli meg, hogy a döntően fogyasztásarányos adórendszert vagyon- és jövedelemarányos adórendszerré alakítsuk át. Az adófilozófia ilyen változása természetesen csak fokozatosan ültethető át a gyakorlatba, de már az első lépések is radikális adóreformokat követelnek. A következőkben megvizsgáljuk, hogy erre milyen lehetőségünk van, figyelembe véve a 2001. évi állami költségvetési törvényt.

Két – egymással összefüggő – célt kell elérni: a lakosság adóterhelésének csökkentését s a közvetett adók mennyiségének és az adóbevételeken belüli arányának mérséklését.

A közvetett adók és arányuk kisebbé tétele az ÁFA-rendszer radikális megváltoztatásával valósítható meg. Az alapkulcsot 25 százalékról 20-ra kell csökkenteni. Ez egyébként EU-konform intézkedés. Ennél fontosabb és jelentősebb a “0 kulcs” széleskörű kiterjesztése. Ez jelenleg is létezik – pl. tankönyveknél, gyógyszereknél –, de nagyon szűk körű. Ez is EU-konform, ott is létezik, és köre ott sem szabályozott. Meg kell szüntetni az alapvető élelmiszerek (kenyér, liszt, tej, tejtermékek, olaj, főzőzsír stb.), a lakossági szolgáltatások, közszolgáltatások – víz, villany, telefon, gázszolgáltatás, szemétszállítás – ÁFÁ-ját. Ennek következtében az ez évi ÁFA-bevétel mintegy 300-500 milliárd forinttal lenne kevesebb. (Pontos számot csak az adóhivatal tudna kiszámítani.) Meg kell azonban jegyezni, hogy az adóbevételek nem csökkennének ennyivel, hiszen a megtakarított pénzt a lakosság más termékekre és szolgáltatásokra költené, amelyeknek szintén van adótartalma. Ez egyébként a belső piac bővítésével konjunkturális hatású lenne, de erre most nem térünk ki.

A fogyasztási adóknál számottevő csökkentésre nem kellene számítani, sőt a luxuscikkeknél mérsékelt emelésre is volna lehetőség. Például az arany ékszereknél, ahol az EU-konformitásra hivatkozva jelentős mértékben, minimálisra szorították le a fogyasztási adót. Meggondolandó viszont az üzemanyagok fogyasztási adójának enyhítése, vagy ÁFÁ-jának teljes eltörlése.

A közvetlen adók jelentős emelésével – legalábbis nagyobb részben – pótolható a közvetett adók mérséklése miatt kieső adóbevétel. Elsősorban a gazdálkodó szervezeteket terhelő adókat lehetne emelni. A nyereségadó mennyisége a közvetett adók csökkentéséből származó konjunktúra eredményeként automatikusan növekedne. Arra is számítani lehet, hogy a gazdálkodó szervezetek az ÁFA csökkentését, illetve eltörlését nem fogják automatikusan, teljes mértékben árcsökkentéssel követni, a nyereségadó mérsékelt emelését is meg lehet fontolni. A legfontosabb azonban a külföldi tőkebefektetések adómentességeinek, adókedvezményeinek megszüntetése. Ami önmagában több száz milliárd forint adóbevételt eredményezhet, tekintettel súlyára a termelésben és az áruforgalomban. Lényegében pótolhatja a közvetett adók csökkentéséből származó kiesést. Ugyanakkor megteremtheti az esélyegyenlőséget a hazai tőke számára. Nem valószínű, hogy a külföldi tőke erre az intézkedésre kivonulással válaszolna, hiszen a belső piac jelentős bővülése számukra is konjunkturális hatású. Feltehetően a külföldi tőkebefektetők – legalábbis a multinacionális vállalatok – maguk is számítottak arra, hogy privilegizált helyzetük nem örök időkre szóló.

A személyi jövedelemadónál fontos feladat az adórendszer egyszerűsítése, átláthatóvá tétele, amire fel lehet használni a radikális adóreformot. Jelentős csökkentést első lépésként nem célszerű tervezni.

A vagyonadó jelenlegi adórendszerünkben szinte jelentéktelen szerepet tölt be. Az önkormányzatokhoz folyik be és nem költségvetési forrás. Kiszélesítése és a költségvetésbe való bevonása a társadalmilag igazságos, teherviselő-képességgel arányos közteherviselés megvalósításához elengedhetetlen. Elsősorban a nagy értékű – pl. 50 millió forintnál nagyobb értékű – ingatlanvagyon megadóztatása lehetséges és szükséges. Lehetetlen állapot, hogy a száz-, vagy többszáz millió forint értékű ingatlanok, villák, esetenként paloták – ma már nem is kevés van belőlük – nem adókötelesek. De más, nagy értékű vagyontárgyak megadóztatása is jogosnak látszik.

Összefoglalva megállapítható tehát, hogy az adófilozófia megváltoztatásán alapuló radikális adóreformmal, a közvetett adók és az adóbevételekben való arányuk jelentős mérséklésével a lakosság adóterheinek számottevő csökkentése érhető el. Ezzel adórendszerünk igazságosabbá és a lakosság számára elviselhetőbbé válik.

Jegyzetek

¹ A 2001. évi költségvetésre vonatkozó adatok (XXXIII. törvény alapján. Magyar Közlöny 128. sz. 2000. december 22.)

² A Gazdasági Minisztérium elemzése. Vöő György, Magyar Nemzet 1999. július 9.

³ Gróf Széchenyi István Adó és hét garas Buda, 1844. 100–101.old.

⁴ Aktuális, MTV1, 2001. április 26.

A lakáspolitika és a lakástámogatások napjainkban a figyelem középpontjában állnak. 1999 óta a kormány számos intézkedést hozott és új támogatási formák jelentek meg. A lakástámogatási rendszer céljait, lehetséges eszközeit és eredményeit elemzi mélyrehatóan a tanulmány, kitekintve a lakáspolitika szociális dimenziójára is.

A lakáspolitika és a lakástámogatások napjainkban a figyelem középpontjában vannak. 1999 óta a kormány számos intézkedést hozott és új támogatási formák jelentek meg. 1999. január 1-től a lakásépítkezéseknél lehetőség van az ÁFA visszaigénylésére és az első lakásvásárlásra jelentős illetékkedvezmény vonatkozik, 2000. február 1-től pedig új rendszerben folyik a lakáshitelek kamattámogatása¹ . A Figyelő 2001/26. számában publikált, a vállalatvezetők között végzett közvéleménykutatás a kormány lakáspolitikáját értékelte a gazdasági intézkedések közül a legkedvezőbbnek. A vállalatvezetők 100%-a egyetértett a kormány lakáspolitikájával. (Kertész, 2001; 15. oldal)

Mindezt a kormány úgy érte el, hogy

Az alábbiakban áttekintem a 90-es években alkalmazott lakástámogatási eszközöket, s hogy mennyiben jelentett újdonságot a 2000 februárjától indított lakástámogatási rendszer.

A lakástámogatási rendszer jellemzői a 80-as évek végén

A lakáshoz jutás, lakásépítés állami támogatása az 50-es években vált az állam fontos feladatává. A lakáshoz jutás támogatásának mértéke és módjai igen gyakran változtak az évek folyamán, de voltak bizonyos közös jellemzőik. Ezek a következők:

1. Az iparosítás munkahelyek ezreit teremtette a nagyvárosokban és az akkor létesülő szocialista városokban (Dunaújváros, Leninváros, Kazincbarcika). A munkahelyekhez munkások is kellettek, akiknek az elhelyezését biztosítandó nagy lakótelepek épültek. A lakások ára nem fedezte az építés költségeit, azokat a lakók szociális juttatásként kapták, zömmel bérlakásként, kisebb részben szövetkezeti lakásként.
2. A szocialista rendszer jellegzetessége volt a természetbeni juttatások növekvő aránya. A munkabéreket úgy állapították meg, hogy az nem fedezte egy lakás, ingatlan árát. Nagy különbség képződött a bérjövedelem és a lakások tényleges ára között. A szakadékot az állami támogatások hidalták át.
3. A támogatások rendkívül szélesen terítettek voltak: a lakosság 70%-a részesült valamilyen jogcímen lakástámogatásban. Az alacsony lakbérek miatt különösen a bérlakásban élők voltak a rendszer kedvezményezettjei. A saját lakásban lakók folyó lakáskiadásai 1,5-szer haladták meg a bérlakásban élők kiadásait.
4. A közvetlen költségvetési támogatások összege körülbelül a GDP 3%-át érte el a nyolcvanas évek elején, ami 89-re elérte a GDP 6%-át. A közvetlen támogatások mellett azonban jelentős volt a burkolt támogatás. (Például az állami adórendszertől nem követelték meg ugyanazon adók fizetését, mint a gazdaság más szektoraitól, a lakbért központilag szabályozták és alacsony szinten tartották.) A burkolt támogatások mértéke 1989-ben a Világbank számításai szerint 44 milliárd forintot tett ki. (Dániel, 849. oldal)

A szocialista lakástámogatási rendszerekkel foglalkozó külföldi szerzők (Mayo-Angel, 1993; Bertrand, 1996) véleménye szerint a támogatások racionalizálása érdekében csak jól célzott, mérhető, átlátható támogatásokat lehet adni, ami elkerüli a piacrombolást. (Mayo-Angel, 1993; 119. oldal) A jól célzott azt jelenti, hogy csak meghatározott társadalmi csoportok (szegények) jussanak hozzá a támogatásokhoz, a vagyonosabbak piaci viszonyok között, jól működő hitelrendszer segítségével finanszírozzák a lakásvásárlásaikat. A közvetlen állami támogatások mérhetők, az adókedvezmények, a lakbérstop, a kamatplafon társadalmi költségei kiszámíthatatlanok, ezért veszélyes őket alkalmazni, másrészt torzítják a piaci viszonyokat is. Az átláthatóság azt jelenti, hogy a támogatáshoz jutás szabályai egyszerűek és makrogazdasági hatásai bevizsgáltak legyenek.

A lakástámogatásokat 30 ország tapasztalatainak felhasználásával elemezve, Mayo-Angel a következő ajánlásokat tette a kormányok számára:

1.sz. táblázat Mit tegyenek a kormányok, hogy elősegítsék a lakáspiac működését
	Mit tegyenek	Mit ne tegyenek
Tulajdonjogok erősítése	Szabályozzák az ingatlanbérletet* Gyorsítsák a földhivatalok munkáját* Privatizálják a lakásállományt* Vezessék be a vagyonadózást	Ne költöztessenek ki tömegesen Ne drágítsák a földhivatalok munkáját Ne államosítsanak ingatlanokat és földet Ne gátolják az ingatlanforgalmat
Jelzálog hitelezés fejlesztése	Engedjék meg a magánszektornak a hitelezést* Hitelezzenek pozitív reaélkamattal Juttassák érvényre a végrehajtási törvényeket* Biztosítsák a prudens szabályozást* Vezessenek be tökéletesebb hiteleszközöket*	Ne adjanak hiteleket negatív reálkamattal* Ne diszkriminálják a bérlakás építést Ne hagyják figyelmen kívül a saját erőt Ne engedjenek meg nagy késedelmi kamatokat
Támogatások racionalizálása	Tegyék a támogatásokat átláthatóvá A támogatások célszemélyei a szegények legyenek A támogatásokat állandóan vizsgálják felül	Ne építsenek támogatott állami lakásállományt Ne engedjék meg a rejtett támogatásokat* Ne engedjék, hogy a támogatások torzítsák az ingatlanárakat* Ne alkalmazzanak bérplafont*
Infrastruktúra biztosítása	Koordinálják az ingatlanbefektetéseket Törekedjenek a költségek megtérülésére Tartalékoljanak az igények szerint Javítsák a nyomornegyedek infrastruktúráját	Ne döntsenek elfogultan az infrastruktúra befektetésekről* Ne tegermentesítsék környezetvédelmi megfontolásból az ingatlanokat
* A kilencvenes években jellemző volt a magyar lakáspolitikára Forás: Mayo-Angel 1993 melléklet

A magyar kormányok főként a tulajdonjogok erősítésére és a jelzáloghitelezés fejlesztésére koncentráltak. A jelzálog-érvényesítés és az ingatlan végrehajtás gyorsabbá és alacsonyabb költségűvé vált, mint volt a 90-es évek elején. A lakástámogatás szociális aspektusát (támogatások racionalizálása) kevésbé vették figyelembe, ez a szempont az utóbbi időben tovább veszített jelentőségéből. Érdekesnek tartom, hogy a szerzők ellenezték a kamattámogatásokat, amely eszközzel a magyar támogatáspolitika élt – az állami támogatásoknak a zömét ez tette ki a 90-es években, és a Fidesz kormány intézkedéseinek köszönhetően az aránya a 2000-es években még növekedni is fog.

A kamattámogatás hátrányos tulajdonságait Mayo-Angel a következőekben látja:

1. Az alacsony kamatozás olyan embereket is a hitel felvételére ösztönöz, akik egyébként nem hitelezhetők. A bizonytalan jövedelmi helyzetben lévők azonban nem fogják tudni a hiteleket később visszafizetni. Mivel ezen hitelekre állami kezesség is vonatkozik, a szándékoltnál nagyobb mértékű állami támogatást fog ez okozni. E mellett a kilakoltatások száma is növekedni fog.

2. Az alacsony kamatozás mellett olyanok is fel fognak venni hitelt, akiknek van saját erejük a lakáshelyzetük megoldására, csak egyszerűen ki akarják használni a kedvező lehetőséget. Alacsony kamattal felveszik a hitelt és befektetik magasabb kamatra. A hitel nem a lakáshoz jutást, hanem a nagyobb jövedelmű csoportok általános vagyongyarapodását fogja szolgálni.

3. A hitelcéltól eltérő felhasználásban a hitelintézet is érdekelt lehet. Minél jobb anyagi helyzetben van az ügyfél, annál kockázatmentesebb számára a hitelnyújtás. A hitelintézet viszont a hitelcél ellenőrzésében már nem érdekelt.

4. A kamattámogatás hosszú távú állami elkötelezettséget jelent. A támogatáspolitikát fokozott mértékben fogják terhelni a múltból örökölt terhek.

5. A támogatás mértéke nem kiszámítható. Az infláció és a piaci hozamok változásával a támogatások mértéke is változhat.

6. A kedvezményes kamatok rombolják a piacot, egyéb körülmények között életképes, de az állami támogatások miatt kibontakozni nem tudó hiteltermékek, intézmények elől zárják el az utat.

Az alábbiakban részletesebben áttekintem a 90-es években érvényesülő lakáspolitikai intézkedéseket. A 89-es helyzethez képest a 90-es években három fontos jelenség figyelhető meg; az állam közvetlen kivonulása a lakásépítésekből, a bérlakás-privatizáció és a lakástámogatások fokozatos átalakulása. Napjaink fejleménye a lakáshitelezés ugrásszerű fejlődése.

Az állami lakásépítések csökkenése

A korábbi időszaktól eltérően, a 90-es években egyértelműen a magánberuházások határozták meg a lakásépítések nagyságát. A beruházók arányának elmozdulásával a lakásberuházások jelentősége is csökkent nemzetgazdasági szinten. Mindezeket az 2. számú táblázat adatai igazolják.

2.sz. táblázat A lakásberuházások aránya az összberuházásból és megoszlása a finanszírozás forrása szerint
Időszak	Lakásberuházás /összes beruházás %	Lakásberuházás 100%, ebből
		állami %	magán %
76-80	16,8	43,3	56,7
81-85	19,9	24,8	75,2
86-90	19,6	12,8	87,2
91	20,2	4,7	95,3
92	18,7	3,5	96,5
93	16,1	2,1	97,9
94	15,1	3,0	97,0
95	18,6	0,7	99,3
96	20,4	1,1	98,9
97	19,3	0,8	99,2
98	12,8	1,3	98,7
99	13,9
Forrás: Lakásviszonyok, 1999; 30. oldal

Az állami lakásépítés a 90-es évekre a fegyveres testületek tagjai számára épített lakásokra korlátozódott. A magánerős beruházások jelentős része “kalákában”, a leendő tulajdonos és családjának munkaerejét hasznosítva épül. 1999-ben a 16,416 magánerős építkezésből 10,100 készült a lakosság házilagos kivitelezésében, ami az összes épített lakás 62%-a. (Lakásviszonyok, 1999; 51. oldal) Ennek egyik oka az adórendszerben keresendő, hiszen a szürkegazdaság költségelőnye egy magánerős építkezésnél számottevő lehet. Másrészt a 90-es években általában csak igen magas reálkamatlábbal lehetett banki forráshoz jutni. A hitel részaránya a 90-es évek végére az új építések finanszírozásában 10%-os szint alá szorult. (Hegedűs–Várhegyi, 1999; 102. oldal)

A finanszírozási korlátra utaló másik jel az, hogy a lakásépítések túlnyomó része új építkezés. 1999-ben az új épületek a lakásépítések 86%-át tették ki. A karbantartás, felújítás, épületbővítés aránya 14%. Az állami támogatások ugyanis csak az új épület felépítését segítették, így vélhetően azok is építkeztek, akik beérték volna felújítással is. A felújításokra vonatkozó látens igényt jelzi a KSH egyik felmérése. Egy 1999-es, a lakáshelyzettel kapcsolatos lakossági elégedetlenséget vizsgáló felmérés szerint a lakáskörülményekkel való elégedetlenséget kétszer többen (47,9%) említették az első helyen, mint a lakás helyével (20,6%) kapcsolatos gondokat. (Lakásviszonyok, 1999; 25. oldal) A lakás felújítására és bővítésére vonatkozóan a normatív költségvetési támogatásokat csak erős korlátozásokkal lehet felhasználni. A lakásépítési kedvezmény fele jár a lakóterület bővítésére, de tetőtér ráépítésre ez is csak akkor, ha három kiskorú eltartottat nevel a család. A legkedvezőbb, kiegészítő kamattámogatású hitel pedig bővítésre nem jár. A lakás-takarékpénztárban elhelyezett összeg erre felhasználható, de az állami támogatás maximális mértékét (36 ezer forint) a 97-es bevezetés óta nem változtatták, miközben az építőipari árak az MNB szerint körülbelül a duplájukra emelkedtek. (MNB Éves jelentés 1999; 335 oldal) A statisztika sajnos nem mutatja, de az élőmunka-költségek és az építőanyagárak ennél nagyobb mértékben nőnek. Itt is érvényesül a Balassa-Samuelson hatás. A külkereskedelmi forgalomba nem kerülő javak árai, amelyeket az importverseny kevésbé befolyásol, a felzárkózó gazdaságban jobban növekednek, mint az importversenynek kitett javaké.

Bár a lakásberuházások visszaestek, az épített lakások alapterülete növekedett és nőtt a lakások méretének differenciáltsága. Az épített lakások átlagos négyzetméter adatait és az átlag szórását az 1. ábra mutatja:

 

 

Bérlakás-privatizáció

Magyarországon a 90-es évekre egyedülállóan magas lett a saját tulajdonú lakások aránya. A magas tulajdoni arány kialakításában fontos szerepet játszott az önkormányzati bérlakások privatizációja, aminek következtében minimálisra csökkent az állami és önkormányzati bérlakás-állomány. A bérleményeket kedvező áron lehetett megvásárolni. A vagyontranszfer nagysága számításaim szerint körülbelül 1 765 milliárd forint volt a 2000 év végi áron, amit a lakosság azon negyede kapott, amely a 90-es évek előtt tanácsi vagy állami bérlakásban lakott. A számításnál feltételeztem, hogy az eladott bérlemények átlagosan 45 négyzetméteresek voltak. A többi szükséges adatot a Lakásviszonyok, 1999 című kiadvány 40–41. oldala tartalmazza.

A folyamat eredményeképpen Magyarország a legkisebb bérlakás-szektorral rendelkező országok közé került. Az önkormányzati bérlakások aránya jelenleg 5%, a magán-bérlakásoké 3%, míg Nyugat-Európában a non-profit bérlakás-szektorhoz tartozó állomány aránya 12-40%, a magánbérleté pedig 7-60% között helyezkedik el. A kedvezményes eladások az alábbi következményekkel jártak (Dániel, 1996; 210-211. oldal):

1. Az önkormányzatok vagyonvesztése több száz milliárd forint, bár ugyancsak több száz milliárd forint elmaradt beruházástól szabadultak meg. Ugyanakkor lehetetlenné vált a bérlakások bevonása az önkormányzatok lakáspolitikájába.
2. A kedvezményes vásárlás lehetőségével élők közül az alacsonyabb jövedelemötödbe tartozóknak jelentős terhet okoz a vételár törlesztése, hiszen időközben a folyó lakásköltségek a jövedelem százalékában mérve jelentősen megnövekedtek. Ezen felül a lakások esetleges felújítását is nekik kellene finanszírozniuk.
3. A lakásprivatizáció a társasházak esetében jelentős feszültség forrása lehet, mivel egy lépcsőházon belül különböző tulajdonosi formák élnek együtt. A felújításoknak itt gátat vet a legrosszabb anyagi körülmények között élő lakók teherbíró képessége. (Valkovszky, 2000; 8. oldal)

A bérlakás-privatizáció vesztesei a saját lakással nem rendelkező, többnyire pályakezdő fiatalok, akik a saját lakásvásárlás vagy építés költségeit nem tudják előteremteni. A fejlett országok tapasztalata is azt támasztja alá, hogy a fiatalok számára kedvezőbb megoldást jelenthet a bérlakás, mint a saját tulajdon. Az USA-ban azon háztartások 84%-a lakott bérleményben, ahol a háztartásfő 25 évnél fiatalabb, a 25-35 év közöttieknél ez az arány 56% volt a nyolcvanas évek végén. (Dániel, 1996; 215. oldal)

Az állami támogatások alakulása

A külföldi szakirodalom az állami beavatkozás alábbi lehetőségeit ismeri:

1. hitelgarancia,
2. kamattámogatás,
3. törlesztési támogatás,
4. a házépítési, lakásvásárlási költségek csökkentése (illetékcsökkentés, vagy forgalmi adóvisszatérítés útján),
5. ismeretterjesztő segítségnyújtás,
6. banktámogatás,
7. bankszabályozás,
8. indirekt beavatkozás (Calomiris, 1994, 638. oldal)

A magyar állam az elmúlt 10 évben a fent említett támogatásfajtáknak szinte mindegyikét alkalmazta, rendkívül változatos módokon. A 3. táblázatban 3 csoportba sorolva igyekszem ábrázolni a központi költségvetés lakástámogatásait és azok mértékének változásait. A háromszög azt jelzi, hogy a támogatás maximált és értékét nem valorizálják az inflációval. A téglalap esetében valamilyen mértékű korrekció végbement. A mértani ábrák nagysága az egyes támogatásfajták jelentőségét mutatja.

 

 

A támogatások első csoportjába olyan támogatások sorolhatók, ahol az igénybevevők körét nem korlátozzák. Ez a kamattámogatásokra is igaz volt, kivéve a 2000 februártól júliusig terjedő időszakot. A kamattámogatások új lakásépítéseket finanszíroztak. A kedvezményes forgóeszköz-hiteleket az új lakásokat építő vállalkozások vehették fel, míg a bérlakásépítési/felújítási támogatásra az önkormányzatok pályázhattak.

A kamattámogatás a 90-es évek elejének uralkodó eszköze volt, és várhatóan az új lakáspolitikában is ennek lesz a legfontosabb szerepe. Az eszköz “újrafelfedezése” azért is érdekes, mivel a 90-es évek közepén nagy fegyverténynek számított, hogy a múltbeli hitelekre jutó kamattámogatásokat fokozatosan sikerült leépíteni. Ennek a támogatási formának ugyanis jellegzetessége, hogy hosszú távú elkötelezettséget jelent az állami költségvetés számára és állománya a költségvetés számára nem szabályozható. 1991-ben a kamattámogatások olyan nagyra növekedtek, hogy az állam egyoldalúan módosította szerződéses kötelezettségeit, amit akkor a rendszerváltás egyediségére hivatkozva az Alkotmánybíróság is szentesített. Ezt a jövőben már várhatóan nem teszi meg, így a kamattámogatási összegek a költségvetés teherbíró képességétől függetlenül alakulnak. A kiadások ugrásszerű növekedésének valószínűsége mindazonáltal kicsi, mivel ellentétben a 90-es évek eleji helyzethez képest, a lakástámogatás nem a piaci és egy alacsony fix kamatláb, hanem egy rögzített marge függvénye. Így a támogatás mértéke elsősorban a nyújtott hitelek volumenétől függ. A támogatás mértékét még korlátozza a támogatás maximális 10 éves időtartama is.

A támogatások második csoportjában az adókedvezmények találhatók; ezekkel az a baj, hogy nehezen mérhetők és hatásuk nehezebben felbecsülhető. A támogatások jelentősége a 90-es évek elejétől csökkent, de jelenleg újra növekszik. 99-től újra visszajött az ÁFA visszatérítés lehetősége, amit korábban azért szüntettek meg, mert számos visszaélés történt vele (nem csak a támogatott körben történő építkezéseknél igényelték vissza), másrészt alanyi jogon járt, a vagyoni helyzettől függetlenül. Az új rendszerben 400 ezer forint ÁFA visszaigénylésére nyílt lehetőség, amennyiben az új lakás építése a méltánylandó lakásigényen belül maradt.

A lakáshitelek törlesztőrészletének személyi jövedelemadó-kedvezménye (a törlesztőrészletek 20%-a, maximum 35 ezer forint) 93 óta változatlan, és reálértéke folyamatosan csökken. Az illetékkedvezmény új elem és az első házvásárlóknak jelent kedvezményt az első lakás megvásárlásakor.

A támogatások harmadik csoportjába tartoznak a meghatározott társadalmi csoportoknak nyújtott kedvezmények. Közös jellemzőjük, hogy a 90-es években értéküket nem korrigálták az inflációnak megfelelően, így jelentőségük egyre inkább csökken. Ezek közül legjelentősebb az építési kedvezmény (korábban szociálpolitikai támogatás), aminek értékét 1994-ig többé-kevésbé valorizálták, 1994-től több lépcsőben jelentősen megemelték. A gyerekszámtól függő új lakás építésére és megvásárlására szolgáló kedvezmény akkoriban egy háromgyermekes család esetében falun egy ház felépítését teljes egészében fedezte. A kedvezménnyel való visszaélések miatt a hozzájutást 1996-tól szigorították, de értékei azóta is változatlanok. A bekövetkezett árrobbanás miatt ma egy új lakás töredékét képes fedezni. 1999-től az építési kedvezmény fele bővítésre is felhasználható.

A szociális lakástámogatást a bérlakás-fenntartási támogatáshoz hasonlóan az önkormányzatok kapják, hogy a szociálisan rászorult rétegek lakásgondjait enyhítsék. 1999-től a személyi jövedelemadóból normatív módon visszaosztásra kerülő rész egyik szempontja is az adott önkormányzat lakásellátottsága. Ezen a címen 15,6 milliárdot tervezett juttatni a kormány, a táblázatomban azért nem szerepel, mivel az önkormányzatnak nem kötelező ezt a részt lakástámogatásra fordítania.

Az akadálymentesítési támogatás, amelynek mértéke új lakás építése esetén 250 ezer forint, meglevő lakásnál 150 ezer forint, 1991-óta változatlan.

A lakástámogatások alakulását és jogcímeit a 4. táblázat mutatja.

4.sz. táblázatA központi költségvetésből finanszírozott támofgatások összegei és reálértékük változásai
Lakástámogatási forma	1900	1991	1992	1993	1994	1995	1996	1997	1998	1999	2000*
Magánerős építés és kamattámogatás	25,7	21,6	58,6	50,3	61,5	59,9	51,2	53,2	43,0	41,1	71,4
Lakásalap	44,5	30,6
Forgóeszköz hitel kedvezmény		2,8	1,1	2,1	1,9	0,1	1,4	2,0
Lakáskötvény kamat		0,7	5,3	5,0	2,9	25,7	23,3	17,1	14,8	11,1	7,7
Lakáskötvény tőke			6,2			5,5	5,5	5,5	5,6	5,5	5,5
Önkormányzatoknak			2,2	10,0	10,0	12,7
Fiatalok 1. lakás			5,0
Kamatkiegészítés					4,2	8,0	6,3
Állami gondozottak									0,2	0,6
Adósságkezelési támogatás										0,4	0,4
Költségvetési szervektől		1,7	1,7	1,5	1,5	2,1	1.7	3,8	3,0	3,2	4,2
Össz. közvetlen tám.	70,2	57,4	80,1	69,9	82,0	114,0	89,4	81,6	81,0	77,1	105,7
SZJA kedvezmény							1,2	1,2	1,4	1,3	1,8
Illeték kedvezmény										2,5	3,0
Öszesen	70,2	57,4	80,1	69,9	82,0	114,0	90,6	82,8	82,4	80,9	110,5
Infláció (%)	28,9	35,0	23,0	22,5	18,8	28,2	23,6	18,3	14,3	10,0	10,1
Mai áron	657	360	372	260	253	296	183	136	114	98	122
GDP %	3,6	2,5	3,1	2,2	2,1	2,3	1,5	1,1	0,9	0,8	0,9
* terv Forrás: a költségvetések végrehajtásáról szóló törvények

 

Ahogy a táblázatból is látható, a támogatások reálértéke az elmúlt évtizedben folyamatosan csökkent, ez alól paradox módon a Bokros-program éve, 1995 a kivétel, amikor is a lakásépítési kedvezmény bevezetése miatt a kifizetések ugrásszerűen növekedtek. Mind a GDP %-ban, mind reálértékben a támogatások fokozatosan csökkennek.

A lakástámogatások reálértékének alakulása szoros kapcsolatban volt az újonnan használatba vett lakások számának alakulásával, ami nem csoda, hiszen, mint láttuk, a kedvezmények jó része új lakás vásárlásához kapcsolódott. Az új lakáshoz kapcsolódó támogatások és a lakásépítések száma között a korreláció 81%. Mivel a lakástámogatások összege is csökkent, csökkent az építkezések száma is. A használatba vett lakások és a kiadott építési engedélyek számát az alábbi grafikon mutatja:

 

 

A lakáshitel-rendszer fejlődése

A fentiekből is látható, hogy a lakástámogatási rendszerünk a 90-es években érvényesülő tendenciához képest visszafordult a 80-as évek végén és a 90-es években érvényesülő formákhoz. A visszafordulás azonban nem egyértelműen kedvezőtlen. A kamattámogatás ugyanis egy olyan támogatási forma, amely a támogatás összegének többszörösét képes a lakásfinanszírozásba becsatornázni. A kamattámogatás nyújtásának módja elősegíti és ösztönzi a piaci lakáshitelezés megerősödését. A lakáshitelek állománya 2000 folyamán 70%-kal növekedett. A támogatás elsősorban a jelzáloglevéllel fedezett hitelek kibocsátását ösztönzi. A jelzáloglevél úgy nyújt hosszú távú forrást a lakáshitelek finanszírozására, hogy a megvásárlóinak nem kell lemondaniuk a pénzükről. Mivel a papír likvid, a másodlagos piacon értékesíthetik. A jelzáloglevelek megjelenése erősíti a magyar tőkepiacot, új kockázat és hozam szempontjából az állampapírok és a vállalati kötvények között lévő instrumentummal gazdagítva azt. A jelzáloglevelet árfolyamának segítségével kapott piaci hozam pedig jól informálja a bankokat és segít lakáshiteleik beárazásában. Az új kamattámogatási rendszer felkeltette a bankok érdeklődését is. Jelenleg 15 különböző hitelintézet kínál lakáshiteleket és az OTP 1999-ig élvezett dominanciája megszűnőben van, jelenleg (2000 vége) már csak a kiadott lakáshitelek 58%-át birtokolja. A bankok közötti kamatverseny a piaci (nem támogatott) lakáshitelek kamatlábait is levitte. A reálkamatláb az 1999-es 10%-hoz képest felére zsugorodott.

Természetesen az olcsó hitelek előnyeit elsősorban a módosabb rétegek élvezhetik.

Javaslatok, észrevételek

A fentiekben igyekeztem értékelni a 90-es években alkalmazott lakástámogatási formákat. Az elemzésből megállapítható, hogy a jelenleg érvényes rendszer hatékonyabb és piackonformabb az előzőeknél, mivel a támogatás sokszorosát képes mozgósítani a lakáscél biztosítása érdekében és elősegíti a jelzáloghitelezés fejlődését. Mindazonáltal szociálisan igazságtalan és a negatív reálkamatok hosszabb távon számos fentebb már említett problémát okozhatnak. Ezért a lakástámogatásban alapvető változtatásokra van szükség.

1. A kiegészítő kamattámogatás mértékét mérsékelni kell, hogy a hitelkamat magasabb legyen a hosszú távú állampapírok hozamainál. A pozitív reálkamatokkal a káros hatások jó része kivédhető, a költségvetés terhe csökkenthető. A kamattámogatás kedvezményezettjeinek körét nem csak az új építkezésekre, de a bővítésekre is ki kell terjeszteni, amivel lehetőség nyílna arra, hogy a szegényebb rétegek is megoldhassák minőségi lakásproblémáikat. Mivel a bővítés új szobák kialakításával is járna, a használt lakások árát véleményem szerint nem emelné jelentősen ez az intézkedés. A támogatás összege ugyanis a bővítés költségeit is csak részben fedezi. Egyébként is indokolatlannak tartom, hogy lakásszövetkezetek felújításra igénybe vehetik a kedvezőbb támogatási formákat, míg magánszemélyek nem.

2. A normatív célzott támogatások mértékét növelni kell, és értékét a továbbiakban valorizálni szükséges, mivel ellenkező esetben fontos társadalmi csoportok (szegény többgyerekesek, súlyosan fogyatékosok) támogatás nélkül maradnak. A támogatás nagyságát csak az önkormányzatokra bízni nem lehet, mivel különböző gazdasági helyzetben vannak és nem képesek országosan egyformán támogatni a rászorulókat. A célzott támogatások további előnye, hogy mértékük a költségvetés mindenkori helyzetének függvényében változtatható.

3. Az adórendszerbe épülő kedvezményeket fokozatosan meg kell szüntetni, mivel nem mérhető támogatásokról van szó.

4. A bérlakások építése továbbra is kiemelt feladat legyen. A bérlakás-szektor növelése két okból is fontos. Egyrészt a legelesettebb rétegek lakáshoz juttatása, másrészt a jelzáloghitelezés hatékony működése miatt. Az ingatlan végrehajtások sokkal zökkenőmentesebben történhetnek meg, ha a kilakoltatott adósoknak felajánlható bérlakás. A gyorsított végrehajtás növeli a fedezet biztonságát és a kockázat mérséklésén keresztül csökkenti a hitelkamatlábat.

Irodalomjegyzék

Calomiris, Kahn, Longhofer: Housing-Finance Intervention and Private Incentives: Helping Minorities and the Poor Journal of Money, Credit and Banking August, 1994 (Part 2.)

1988/106 MT rendelet a lakáscélú támogatásokról Magyar Közlöny 1988. XII. 26.

1990/16 MT rendelet a lakáscélú… Magyar Közlöny 1990. I. 31.

1990/109 Kormányrendelet a lakás… Magyar Közlöny 1990. XII. 20.

1990/CIV. törvény a Magyar Köztársaság 1991. évi állami költségvetéséről Magyar Közlöny 1990. XII. 30.

1993/136 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról… Magyar Közlöny 1993. X. 7.

1994/141 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról… Magyar Közlöny 1994. XI. 2.)

1993/CI. törvény a magánszemélyek jövedelemadójáról… Magyar Közlöny 1993. XII. 31.

1996/96 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról … Magyar Közlöny 1996. VII. 10.

Támogatásokról szóló táblázathoz: 1991/XLII; 1992/LXII; 1993/XCVIII; 1994/XCVI; 1995/CIV; 1996/CIX; 1997/CXI; 1998/XLVIII; 1999/CV; 1998/XC; 1999/CXXV törvények

1998/96 Kormányrendelet a szociálisan hátrányos helyzetben lévők adósságterhének enyhítéséről és lakhatási körülményeinek javításáról Magyar Közlöny 1998 V. 13.

Mayo-Angel: Housing: Enabling Markets to Work A World Bank Policy Paper 1993 április

Dániel Zsuzsa: Lakástámogatás és társadalmi újraelosztás Közgazdasági Szemle 1997. október 848–877. oldal

Kertész György: Közepes osztályzat Figyelő 2001/26. szám 15–18. oldal

Hegedűs-Várhegyi: A lakásfinanszírozás válsága a kilencvenes években Közgazdasági Szemle 1999. február 101–120. oldal

Bertrand Renaud: Housing finance in transition economies Policy Research Working Paper 1996 június

Lakásviszonyok 99 I-II KSH Társadalomstatisztikai Füzetek 27–28.

Jegyzetek

¹ Az ÁFA visszatérítési támogatás mértéke a megfizetett ÁFA 60%-a, maximum 400 ezer forint, ha a vásárolt vagy épített lakás a méltánylandó lakásigényen belüli.

Fiatal házaspárok (egyik tagja sem töltötte be a 35. életévét) esetében az első lakás vásárlásakor a fizetendő illeték 50%-át, de maximum 40 eFt-ot enged el az állam, ha az adott lakás nem került 8 millió forintnál többe.

2000. február 1-jén a kormány a lakáscélú támogatásokról szóló 1988/106 MT rendeletet módosította, mely megszüntette a korábbi állami kamattámogatást és két új támogatási formát vezetett be, a jelzáloglevelek kamattámogatását és a kiegészítő kamattámogatást. Az alábbiakban a 2000 év végi támogatásmértékeket mutatom be.

A jelzáloglevelek kamattámogatása a Földhitel és Jelzálogbank Rt. (FHB) által kibocsátott jelzáloglevelekre ad 3%-os kamattámogatást, olcsóbbá téve a bank rendelkezésére álló forrásokat. A támogatás időtartama a jelzáloglevél futamideje, de legfeljebb 5 év. A támogatott forrásokat csak körülhatárolható hitelcélokra lehet fordítani. Ezek:

1. új és használt lakás vásárlása, építése,
2. lakás bővítése,
3. lakás korszerűsítése,
4. többlakásos épületek közös tulajdonban álló részeinek felújítása.

Az egyes hitelek maximális összege 30 millió forint lehet, a kamat a jelzáloglevél kamatát a támogatás időtartama alatt legfeljebb 1,5%-al haladhatja meg. (Azaz a támogatással együtt 4,5%-os lehet a kamatmarge.) Induláskor az FHB Rt. ötéves fix kamat esetén 13,5%-os kamatot, egyéves fix kamat esetén 16,5%-os kamatot alkalmazott, ami októberig jelentősen csökkent, 12,8%-ig. Mivel az FHB-nak nincs kiterjedt fiókhálózata, a konstrukciót ügynökök útján, illetve konzorciális megállapodás alapján nyújtja. A két forma között a kockázatmegosztásban és a díjazásban van különbség. Ha az FHB ügynökeként vesz részt a bank a hitelek folyósításában, akkor a hitelezéssel kapcsolatos teljes kockázatot az FHB vállalja, amiért a hitelintézet egyszeri folyósítási díjat és a kezelés után a hitelállomány %-ában kifejezett kezelési díjat kap. Konzorciális hitelnyújtás esetén a hitelkockázat egy részét vagy egészét a hitelintézet vállalja magára, cserében a kamatjövedelem – amit a 3%-os kamattámogatás, az 1,5%-os állami támogatás, valamint az alkalmazott egyéb hitelezéssel összefüggő díjak alkotnak – a hitelintézetnél marad.

A kiegészítő kamattámogatás igénybevételének lehetősége szűkebb. A hitelt új lakás építésére és értékesítés céljából épült lakás megvásárlására lehet fordítani.

A támogatást legfeljebb 10 millió forint összegű hitelintézeti kölcsönre lehet igénybe venni a törlesztés első 10 évében. A támogatás mértéke az éves, illetve ötéves futamidejű állampapírok hozamának 4 százalékponttal csökkentett értéke vagy 5,5 százalékponttal csökkentett mértéke, ha mögötte az FHB által kibocsátott jelzáloglevelek állnak. A hitelt azok a hitelintézetek folyósíthatják, akik beleegyeznek abba, hogy hiteleik kamata az állampapírok hozamát 4%-kal nem haladja meg. (Így a hitelfelvevők gyakorlatilag az állampapírok hozamának megfelelő kamattal vehetnek fel hitelt). Jelenleg ezen hitelek kamatlába 6,75–7% a különböző bankoknál.

Az állam a hitelek visszafizetésére 80% garanciát vállal.

A kiegészítő kamattámogatást 2001 januárjától bérlakás vagy értékesítés céljára épített lakásra is fel lehet használni.

A 2000. év magyar gazdasági jelentéseit az a megállapítás jellemzi, hogy a magyar gazdaság 1999-ben újra elérte a rendszerváltás előtti szintet, azaz „befejeződött a gazdasági visszaesés helyreállítása"; s emellett Magyarország példa nélküli növekedést produkál. Tekintve, hogy a nemrég elhunyt kiváló magyar közgazdász, Jánossy Ferenc „A gazdasági fejlődés trendvonaláról" címû könyvében éppen a helyreállítással egybekötött növekedés problémáit elemzi, igen hasznos lehet, ha Jánossy módszerével vesszük szemügyre ezt a kormányzat számára oly nagy politikai jelentőséggel bíró helyzetet.

A 2000. év magyar gazdasági jelentéseit (különösen a kormánykörökből származókat) két – egymással összefüggő – megállapítás jellemzi. Az egyik, hogy a magyar gazdaság 1998–1999‑ben újra elérte legtöbb mutatójában az 1989–1990-es szintet, azaz “befejeződött a rendszerváltást kísérő (annak oka-okozata?) gazdasági visszaesés helyreállítása”. A másik, hogy jelenleg Magyarország példa nélküli növekedést produkál, növekedési üteme mind a nemzetközi, mind a történelmi összehasonlításban kimagasló.

Tekintettel arra, hogy a nemrég elhunyt kiváló magyar közgazdász, Jánossy Ferenc A gazdasági fejlődés trendvonaláról című (2. kiadás, Magvető Könyvkiadó, 1975), a maga idejében nagy feltűnést keltett könyvében éppen a helyreállítással egybekötött növekedés problémáit elemzi, célszerűnek véltem, hogy Jánossy módszerével szemügyre vegyem ezt a kormányzat számára oly nagy politikai jelentőséggel bíró helyzetet.

Jánossy elmélete – dióhéjban

Jánossy könyve két megállapításával keltett szenzációt.

Az egyik szerint egy ország normális fejlődésében egy exponenciális trend mutatható ki, mivel a gazdaságot egy meglehetősen stabil növekedési ütem jellemzi (ezt később a Jánossy-féle trendelmélet irodalma korszerűsödési rátának nevezte el, maga Jánossy egy vonatkozásban “fejlődési együtthatóról” beszél), amely az ország társadalmi-technikai állapotától, a szakképzés színvonalától stb. függ.

Ha ezt az ütemet a-val jelöljük, a GDP-t, vagy más növekedést mutató gazdasági mennyiséget pedig Y-nal, akkor

a = Y_t+1/Yt azaz Y_t = a^tY₀

ahol t a vizsgált időszak hossza években (t=0 a bázisév). A trend ábrázolása rendkívül szemléletes lesz, ha a vízszintes tengelyre az időt, a függőleges tengelyre a gazdasági mutató (például a GDP) logaritmusát (bármilyen alappal) mérjük fel, ugyanis a fentiek szerint:

logY_t = t loga + logY₀

azaz

logY_t – logY₀ = (loga) t

A statisztikusok (mint a mellékelt táblázatból is látható) előszeretettel adják meg a növekedő gazdasági mutatókat relatív, százalékos számokkal, a bázisévi adatot 100 (%)-nak véve. A fentebb leírt logaritmikus ábrázolás ezt a problémát is jól kezeli:

b = 100/Y₀ vagyis Y_t = (100Y_t)/Y₀ = bY_t

azaz

Y_t =Y_t/b

tehát

logY_t – logY₀ = logY_t – logb – logY₀ + logb = logY_t – log100

azaz innen

logY_t – logY₀ = logY_t – log100 = (loga) t

tehát

logY_t = (loga) t + log100

A mellékelt grafikonok ezzel a metodikával készültek.

(Megnyugtathatom a kedves olvasót, hogy ezzel a matematikai fejtegetéseket befejeztem.)

Jánossy felfedezése nem a trendre, hanem annak mibenlétére vonatkozik. A szokásos statisztikai megközelítéssel szemben Jánossy szerint “a trendvonalat nem szabad a termelés átlagos növekedését kifejező görbeként berajzolnunk, […], hanem csakis olyan görbét fogadhatunk el trendvonalnak, amely a termelési görbe maximumpontjait köti össze egymással, […]”. (i.m. 27. oldal)

Jánossy másik – talán az előzőnél is újszerűbb – megállapítása a gazdasági katasztrófát követő helyreállítási periódusra vonatkozik. A trend előzőeknek megfelelő értelmezése mellett evidensnek tűnik (jóllehet a hétköznapi statisztikai, politikai stb. gyakorlattal szöges ellentétben áll), hogy a helyreállításnak nem akkor van vége, amikor a legfontosabb mutatók elérik a katasztrófa előtti szintjüket, hanem amikor azok a katasztrófa nélküli trend szintjét érik el.

 

Az ábrán látható, hogy a katasztrófa a t₁ időpontban következett be, a t₂ időpontban érte el mélypontját a visszaesés, és kezdődött meg a helyreállítás. Jóllehet a t₃ időpontban a gazdaság elérte a t₁-ben elhagyott szintet, de a tényleges helyreállítás csak a t₄ időpontban fejeződött be. Nagyon fontos, hogy a t₂-t₄ helyreállítási időszakban (t₃ után is!) a növekedés üteme lényegesen nagyobb a trend meredekségét meghatározó korszerűsödési rátánál. Ez is evidensnek tűnik az ábra alapján, azonkívül elméletileg is igazolható (ennek leírását itt mellőzöm), ám a gazdaságpolitikusok a legkülönbözőbb rendszerekben elfeledkeznek erről az “evidenciáról”.

Jánossy a trendet nem tekinti fátumszerű megváltoztathatatlan tendenciának. Nagyon szellemesen jegyzi meg: “Engedjük mégis – ha csak egy pillanatra is – szabadjára azt a hajmeresztő elképzelést, hogy a trendvonal determinisztikus felfogása – mint valami járvány – elterjed, és ennek az új fétisnek ajándékaként mindenki tétlenül várja saját szerencséjét. Mi történne ekkor? A múlt következtében valóban sziklaszilárd adottságként folytatódó trendvonal megtörne – akárcsak egy szalmaszál.” (i.m., 30. oldal) Azonban a kitétel – “a múlt következtében valóban sziklaszilárd adottságként folytatódó trendvonal” – azt is mutatja, hogy Jánossy a trendet, a növekedési pályát szabadon alakító voluntarizmust is elutasítja. Könyvének fő mondanivalója, hogy a trendet megváltoztatni (akár felfelé, akár lefelé) csak a szakmastruktúrának, a társadalom termelési kultúrájának mélyreható megváltoztatásával lehet. Azonban a példaként elemzett Szovjetunió adatai azt mutatják, hogy az októberi forradalmat követő társadalmi átalakulás (a lenini értelemben vett kulturális forradalom) ugyan megtörte (felfelé) az orosz gazdaság trendjét, ám ez a törés nem volt túlságosan jelentős (i.m., 65. oldal). Ebben szerepet játszhatott a sztálini fordulat visszafogó hatása, de – más példákat is figyelembe véve – a trend meglehetősen makacs természete is. Ahogy Jánossy Japánnal kapcsolatban megjegyzi: “a fák mégsem nőnek az égig” (i.m. 56. oldal).

A Jánossy-elmélet irodalma (Erdős Tibor és mások) a trend alakulását a beruházási tevékenységgel is összekötik (követve Jánossy utalásait), megkülönböztetve a korszerűtlen, a korszerű és az innovatív beruházásokat, attól függően, hogy a beruházás úgynevezett belső korszerűsödési rátája (a beruházás okozta teljesítménynövekmény aránya) hogyan viszonyul a társadalom korszerűsödési rátájához (a trend meredekségéhez). A tömeges korszerűtlen beruházás lefelé, a tömeges korszerű beruházás felfelé töri a trendet. Ez végül is összhangban van Jánossyval, hiszen a beruházás korszerűsége részben fokmérője, részben alakítója a termelési kultúrának. Maga Jánossy különös fontosságot tulajdonít az általa “gazdaságtalan”-nak nevezett beruházásnak: “… a gyorsításhoz olyan beruházások szükségesek, amelyek részben a munkaerő kiképzésére irányulnak, ezért a termelés szempontjából «gazdaságtalanok»” (i.m. 347. oldal). A további fejtegetés alapján Jánossy “gazdaságtalan” beruházása igen szoros összefüggésben áll az utóbb innovatívnak minősített beruházásokkal. A lényeg, hogy az innovatív beruházás nem képzelhető el az új technológia elsajátításához, kitanulásához szükséges oktatási rendszer létrehozása nélkül, ez pedig szűk megtérülési szempontból “gazdaságtalan”.

A magyar gazdaság idősorai 1960-tól napjainkig

Elvégezve a KSH adatsorain (lásd a táblázatot a cikk végén) a fent jelzett átalakításokat (logY_t – logY₁₉₆₀), grafikusan ábrázoltam néhány fontos mutatót:

• Aktív népesség
• GDP
• Végső felhasználás
• Ebből a lakossági felhasználás
• Termelékenység – itt a GDP egy aktív főre jutó értékét számoltam ki és ábrázoltam
• Felhalmozás
• Ebből állóeszközök
• Beruházás volumenindexe

A táblázat további részeit, amelyek a mezőgazdaságra vonatkoznak, szintén ábrázoltam, de mivel azokból egy elhúzódó agrárválság képe rajzolódott ki, ebben a dolgozatban nem foglalkozom velük.

A vizsgált grafikonok három csoportba sorolhatók:

• Az elsőbe csak az aktív népesség alakulása kerül, amely nem közvetlenül a gazdasági növekedésnek alávetett mutató, így trendeket sem rajzoltam hozzá, viszont jelentős szerepe van a többi ábra értelmezésében.
• A másodikba a GDP, a termelékenységi sor és a GDP összetevői közül a felhasználási adatok kerültek. Ezeknél a Jánossy-elmélet meglehetősen jól érvényesül.
• A harmadikba a GDP felhalmozási összetevői kerültek – itt a Jánossy-féle trendek sajátosan viselkednek, de alakulásuk segíthet az előbbi csoport trendjeinek értelmezésében.

Az aktív népesség alakulása

Az aktív népesség alakulásán (1. ábra) elég jól tükröződnek a gazdasági fejlődés fontosabb eseményei.

1960–62 között elég erőteljes csökkenés látszik, ami a rövid időszak és az előzmények ismeretének hiányában nemigen értelmezhető;

1962–68 között egy lanyhább emelkedés tapasztalható, amit magyarázhat a falu “szocialista átalakítása”, a magángazdák “aktívvá”, mezőgazdasági vagy ipari bérmunkássá válása;

1968–72 között, valószínűleg az “új gazdasági mechanizmus” hatására az aktív népesség gyarapodása drasztikusan felgyorsul – ez azért is érdekes, mert sokan annak idején a gazdasági reformok következtében munkanélküliséggel számoltak;

1972–78 között a reform visszarendezésének és a gyes bevezetésének együttes hatására az aktív népesség növekedése nem szűnt meg, de lényegesen lelassult;

1978–89 között a gazdasági válság erősödése, a népesség csökkenése együttesen megkezdte az aktív népesség lassú lefaragását;

1989 után a rendszerváltás az aktív népesség mind a mai napig tartó drasztikus csökkenését eredményezte. A közeljövőben ennek a folyamatnak a lelassulása várható (az előző időszakhoz hasonló mértékig). Az aktív népesség belátható időn belül aligha indul megint növekedésnek, jó, ha a stagnálás állapotáig eljutunk.

A GDP alakulása

A GDP grafikonja meglepően tiszta képet mutat. Az 1964-es, valószínűleg módszertani okokra visszavezethető ugrást leszámítva szinte nyílegyenes (tisztán exponenciális) szakaszokból épül fel egészen a rendszerváltás “katasztrófájáig”. 1978-ban következett be egy jelentős (lefelé-)törés a trenden. Ez összefügg az aktív népesség alakulásával és az adósságcsapda működésbe lépésével. A zuhanás 1989–90-ben kezdődött el és 1996-ig tartott. 1996-ban (!) kezdődött a helyreállítás. Az 1998–99-ben, a jelenlegi kormányzati periódusban megjelenő növekedési ütem sem nem váratlan, sem nem példátlan. Mivel a 2. ábra szerint 1999-ben érte el a GDP újra az 1989-es szintet, azért valószínűleg itt a leggyorsabb a növekedés – már amennyiben Jánossy elmélete helytálló. Az is látható, hogy ez az ütem lényegében megegyezik az 1960 és 1978 közötti ütemmel, szó sincs tehát példa nélküli növekedésről.

Ismét csak elfogadva Jánossy elméletét, ez a növekedési ütem hozzávetőlegesen még 5-6 évig lesz tartható, ha csak egy igen innovatív (Jánossy értelmében “gazdaságtalan”) tömegberuházással a trendet felfelé nem törik. Erre a folyamatban levő oktatási reform felemás reményeket nyújt, mivel – belülről szerzett tapasztalataim alapján – az oktatási reform elsősorban a közép- és még inkább a felsőfokú oktatás extenzív fejlesztésében nyilvánul meg, a minőség legalábbis nem javul. Az innováció másik forrása is kétséges. A beáramló külföldi tőke igen kis mértékben innovatív. A legtöbb külföldi tulajdonos megszüntette, vagy erősen csökkentette az általa megvásárolt vállalatok fejlesztő tevékenységét, s amennyiben hozott egyáltalán ide technológiát, az a legtöbb esetben a cég lefutóban levő, “hazai pályán” már korszerűtlennek számító technológiája, ami “ide még jó lesz”. A “zöldmezős” beruházások túlnyomó többségben összeszerelő, feldolgozó üzemek, és szintén magyarországi fejlesztés nélkül, a legkorszerűbbet csupán követő technológiával.

Ha viszont a trend nem fog változni, akkor a következő kormányzati periódusban a mostani magas növekedési ütem meg fog torpanni (lecsökken a trend színvonalára), és ez ugyanúgy nem lesz az akkori kormányzat bűne, mint ahogy a mostani magas növekedési ütem nem a jelenlegi kormányzat érdeme.

A végső felhasználás alakulása

A végső felhasználás grafikonja sokban hasonlít a GDP-éhez. Ugyanakkor az ingadozások itt jelentősebbek, mint ott, és a visszaesés korábban, már 1988-ban megkezdődött. Figyelemre méltó, hogy a visszaesési szakaszt apró fellendülések tarkítják – 1989, 1992, 1997 –, ragyogóan illusztrálva a politikai ciklusok létezését. A trendhez való visszatérés itt lényegesen később következne be (8–10 év), de figyelembe véve a fentebb jelzett politikai ciklusokat, úgy tűnik, hogy a választások előtti “erőltetett növekedés” következtében ez már hamarabb, szintén úgy a következő ciklus közepén fog bekövetkezni, ugyancsak megterhelve a következő kormányzat politikai tőkéjét.

A lakossági végső felhasználás (fogyasztás) alakulása

Ez lényegében ugyanazt a képet mutatja, mint az előző grafikon. Itt az “egyenletes növekedés” várható hatását prognosztizáltam, ami – mint az előbb jeleztem – a trendhez való igazodást kb. 8–10 év múlva valószínűsíti.

A termelékenység alakulása

A termelékenység általam számított értékeit egyes kollégáim vitathatják, valóban nem teljesen fedi a kategória elfogadott definícióit. Arra gondoltam ugyanakkor, hogy a teljes foglalkoztatottság mellett számított termelékenység (GDP/Aktív népesség) nem rossz mutató, hiszen a társadalomnak a munkanélkülieket is el kell tartania, és én – őszintén szólva – nem vagyok meggyőződve arról, hogy a munkanélküliség jelenlegi szintje valóban a leghatékonyabb foglalkoztatást jelenti. Ha tévednék, és a magasabb foglalkoztatás mellett a tradicionális termelékenységi mutató (GDP/Foglalkoztatott népesség) romlana, akkor az én mutatóm végül is egyenértékű lenne. Ha viszont a tradicionális mutató javulna a foglalkoztatás növekedésével, akkor azzal, hogy figyelmen kívül hagyja a munkanélküliség társadalmilag nyomasztó jelenségét, tulajdonképpen egyenesen félrevezető lenne. Az én mutatóm tehát mindenképpen a valós társadalmi hatékonyságot igyekszik tükrözni.

A termelékenység alakulásának grafikonja számomra nem szolgált meglepetéssel. Jánossy elméletével teljes összhangban a társadalmi hatékonyság lényegesen stabilabbnak mutatkozik, mint az elért eredmény. Az 1978-as trend-törés sokkal kisebb mértékű, mint az előző grafikonokon, ami arra utal, hogy az eredmény-visszaesés nagy mértékben az aktív népesség 1978-ban elkezdődött csökkenésének köszönhető és kisebb mértékben azoknak a makrogazdasági okoknak, amelyek többek között e csökkenés okai is. A termelékenység drasztikus visszaesése is viszonylag rövid ideig tartott és a rendszerváltás zavaraival magyarázható. A korábbi oktatási rendszert dicséri a “helyreállítás” gyors beindulása, és így a trend elérése már napjainkban bekövetkezik (bekövetkezett). A termelékenységi mutató nagyfokú stabilitása és gyors regenerálódó képessége egyfelől kétségessé teszi, hogy a magyar munkaerő annyira rá lenne szorulva a nyugati “szakértők” kioktató segítségére, de másfelől a gyors felzárkózást is megkérdőjelezi. Úgy gondolom, hogy csak egy valódi, innovatív oktatási/kulturális váltás tenné lehetővé a trend felfelé törését és ezzel a felzárkózás feltételeinek megteremtését. Másodvonalbeli technológiák és másodvonalbeli (?) “szakértők” átvétele ezt aligha oldja meg.

A felhalmozás, állóeszközfelhalmozás és beruházási volumenindex alakulása

Mint fentebb jeleztem, az idősoroknak ez a csoportja nem mutatja a Jánossy által leírt növekedési sajátosságokat. Ez valószínűleg nem véletlen. Mindhárom görbe döntően az állóeszköz-beruházások alakulásának hatását tükrözi. Az állóeszköz-beruházásoknak pedig, mint ismeretes, alapvető szerepük van a különböző gazdasági ciklusok alakulásában. Így azután nem váratlan, hogy ezek a görbék egy nagyjából változatlan trend szétcsúsztatott darabjaiból állóknak tűnnek. Ez a teljes felhalmozás görbéjén is megfigyelhető, de ott nem egyértelmű, viszont a másik két görbe esetében egészen feltűnő. Az állóeszköz-felhalmozás illetve a beruházási volumenindex alakulásában, ha eltekintünk a kisamplitudójú rövidtávú ciklusoktól (amelyek valószínűleg azonosak a Bauer Tamás által elemzett beruházási ciklusokkal), akkor egy viszonylag stabil növekedést látunk, amely talán egy kissé megtört az 1972-es visszarendeződés környékén. Ezt a növekedést egy drasztikus visszaesés követi (megint csak kisebb amplitudójú ingadozásokkal tarkítva) 1978-tól egészen 1992-ig. Figyelemre méltó, hogy ez a szakasz egybeesik az aktív népesség csökkenésével – nyilván nem függetlenül attól. A termelékenységi trend 1978-as lefelé törésében minden valószínűség szerint ez a visszaesés a ludas. 1993-tól újra emelkedni kezd a beruházási görbe, mégpedig a korábbival lényegében megegyező ütemmel. Ez pedig azt valószínűsíti, hogy az új beruházási hullám legjobb esetben is csak korszerű, de nem innovatív beruházásokból áll, és így nem valószínű a termelési trendek érzékelhető felfelé törése. Ami viszont a fenti prognózisok megvalósulását valószínűsíti.

A felhasznált adatok

 

A magyar gazdaság adatainak idősorai 1960-1999 (index 1960 = 100)
Év	Aktív népesség (ezer)	GDP	Végső felhasználás		Bruttó felhalmozás		Beruházás
			Össz.	Lakosság	Össz.	Állóeszk.	Index	Folyóár
1960	4.735	100	100	100	100	100	100	426
1961	4.626	105	102	101	104	97	97	399
1962	4.544	111	108	105	112	107	108	441
1963	4.569	117	113	110	126	122	122	502
1964	4.653	123	119	116	136	126	129	520
1965	4.649	124	120	118	129	128	130	497
1966	4.666	133	126	123	141	142	145	549
1967	4.710	143	133	131	172	170	173	656
1968	4.802	150	140	137	174	173	176	650
1969	4.979	161	147	145	174	187	193	844
1970	5.127	168	159	155	201	219	227	1.014
1971	5.440	179	168	163	245	242	251	1.143
1972	5.491	190	173	169	215	240	249	1.184
1973	5.531	203	180	176	215	247	259	1.257
1974	5.563	215	192	187	265	274	282	1.394
1975	5.634	228	201	196	292	306	319	1.634
1976	5.679	236	205	199	298	306	319	1.707
1977	5.777	254	214	208	327	344	360	2.015
1978	5.742	265	223	216	385	360	377	2.185
1979	5.736	273	230	221	331	363	381	2.257
1980	5.734	273	232	224	318	340	359	2.134
1981	5.701	281	238	229	312	326	341	2.094
1982	5.678	289	241	232	301	320	333	2.156
1983	5.646	291	242	234	278	310	323	2.242
1984	5.616	299	245	236	272	298	314	2.315
1985	5.373	298	249	239	262	289	307	2.396
1986	5.361	302	255	244	285	308	314	2.592
1987	5.371	315	264	254	294	338	338	2.951
1988	5.329	315	256	243	284	307	312	2.904
1989	5.278	317	259	249	288	329	325	3.396
1990	5.251	306	252	240	275	306	293	3.563
1991	5.153	269	239	226	217	274	257	4.919
1992	4.940	261	240	226	173	267	253	5.556
1993	4.753	259	253	230	229	272	259	6.383
1994	4.514	267	247	230	274	306	291	8.427
1995	4.313	271	231	215	296	293	276	10.388
1996	4.240	275	224	209	334	313	290	13.337
1997	4.206	288	229	213	368	342	315	17.099
1998	4.211	303	237	221	454	381	355	21.379
1999	4.096	320	245				378