Elterjedt és megkérdőjelezhetetlen vélekedés a közgazdaságtan uralkodó irányzatában, hogy az állami újraelosztás (aminek mértéke az adók és járulékok GDP-hez viszonyított aránya) rossz dolog, és a gazdasági hatékonyság, rugalmasság s a felzárkózás érdekében csökkenteni kell. Ennek a véleménynek az igazságtartalma minimális, ám a mítoszokat legtöbbször nem is az igazság, hanem az élteti, hogy érdekek fűződnek hozzájuk. Ez a közgazdasági mítoszokra különösen igaz.

Az egyetértés teljes

“Sok országra kiterjedő statisztikai vizsgálattal igazolható, hogy a jóléti kiadásokra legkevesebbet költő délkelet-ázsiai országokban, hosszabb időszakot tekintve, a leggyorsabb a növekedés üteme. A szerzők vagy a kelet-európai olvasókra bízzák a következtetést, vagy a szemébe mondják: ha utol akarjátok érni a Nyugatot, kövessétek a délkelet-ázsiai modellt.” Írja mindezt hazánk bel- és külhonszerte legnevesebb közgazdásza, miután elverte a port a két szélsőség egyikén, azon, amelyik “nem hajlandó végiggondolni: a mai gondok leküzdésének legfontosabb eszköze a gazdaság tartós növekedése. Bármilyen triviális igazság is ez a közgazdász számára – fűzi tovább –, folyton elsikkad azok szemében, akik a jóléti állam status quójának fenntartása mellett szállnak síkra. Nem egyszer gúnyos hangon utasítják el és üres papolásnak tartják azt az elemi közgazdasági okfejtést, hogy elegendő beruházás és ennek nyomán tartós és elég gyors növekedés nélkül sohasem emelhető fel a posztszocialista régió lakossága nagy részének életszínvonala legalább a mai átlagos nyugati szintre.”¹ Baloldali párt színeiben kormánytag is volt országgyűlési képviselő-polgármester is úgy tudja, hogy a jóléti állam válsága úgy 20–25 évvel ezelőtt, akkor kezdődött, “amikor a világpiacra berobbant a fejlett világbeli minőségtől alig elmaradó, de összehasonlíthatatlanul olcsóbb (mivel a jóléti rendszer fenntartásának költségeivel nem terhelt) távol-keleti munkaerő.”²

A több mint neves gazdasági újságíró (lévén legolvasottabb napilapunk gazdasági rovatának vezetője) kormányunk vezető pártjának választási kampányában elhíresült 7%-os növekedési ígérete kapcsán, amelyet az idei első negyedév 6,6%-a erősen megközelített, arról értekezik, hogy “Minden gazdaságban meglódulhat a növekedés akkor, ha az állam a bevételek egy részéről lemond, és eltűri, hogy a pénz a polgárok zsebében, a vállalkozások kasszájában maradjon. Ha a kormány az adóterheket a felére csökkentené, vagy még jobban, ha a társadalombiztosítási járulékokat drasztikusan mérsékelné, azzal a gazdaság valóban felpöröghetne, akár a 7–10%-os tartományba is. Elvileg. Csakhogy akkor az állami gyámkodásról – vagy annak egy részéről – le kell mondani, rá kell hagyni a polgárokra, hogy ki-ki maga gondoskodjon a nyugdíjáról vagy annak nagyobb részéről, kössön magán-egészségbiztosítást, aki tud, fizessen a tanulásért, aki teheti stb., mert az államnak nem marad rá pénze. Pontosabban: a minőségre nem marad, csak az alapellátásra. […] Ámde a Fidesz-programban egyszerre szerepel a gyors növekedés és az erőteljes állami szerepvállalás. Ez az állam ismét gondoskodik a családokról, segít, hogy lakáshoz jussanak, és gyermekeket vállaljanak, saját kezébe veszi az egészségügyi szolgáltatásokat, autópályát épít, támogatja a kis- és középvállalkozásokat, a honi tőkét, egyre többet fordít az oktatásra és a képzésre […] Az elmúlt két év alatt bebizonyosodott, hogy a főbb célok és a lehetőségek ellentmondásosak.”³

De a magas tudomány álláspontja sem tér el ettől. A matematikai közgazdaságtan művelője vizsgálódása eredményeként arra a következtetésre jut, hogy “a gazdaság hosszú távú relatív jövedelemszintjét az adóterhek lényegesen befolyásolják.”⁴ Hogy el ne értsük, legolvasottabb napilapunk – mely ritkaságszámba menően fontosnak tartotta a nagyközönség számára közkinccsé tenni a szaklapban megjelent, képletekkel és matematikai levezetésekkel bővében lévő, a szakmabelieknek sem könnyen megérthető tanulmány fontosabb következtetéseit – kimondja, mi értendő ezen: “az adók és közterhek magas szintje hosszabb távon szinte biztosan megakadályozza a felzárkózást.”⁵

Az egyetértésben osztozik a politikai spektrum minden oldala. “Egyet lehet azzal érteni, hogy … adókulcscsökkentésre van szükség – mondotta volt egy emeszpés képviselő 1999 kora őszén az Országgyűlésben – [… mivel az] egyrészt a beruházási és a fogyasztási cikkek iránti keresletet növeli, a megtakarításokat növeli. […] a munkaerő iránti keresletet növeli, tehát a munkanélküliség ellen egy igen jó gyógyszer. […] költségcsökkentő hatása van, ezáltal […] a költséginflációt is mérsékli. […] a bér-ár spirál szempontjából is pozitív hatása van, mert hűti a bérköveteléseket, és így a keresletinflációt is csökkenti. Végső soron […] egyértelműen inflációmérséklő is.” Az elhangzottak fideszes képviselőtársát előbb bókra késztették: “amit ön elmondott […] szakmai felkészültségét nagyban alátámasztják […] valóban így van, ez mind megállja a helyét”, majd következtek a distinkciók: “Azt állítani, hogy az adócsökkentés a gazdaság minden bajára megoldás, alaphelyzetben nem feltétlenül igaz. […] a magyar adóterhelés nem tartozik a magas adóterhelések közé […] az egyes gazdaságok fejlettségi szintje nagyban meghatározza, hogy ahhoz milyen adóterhelés az, amely részben a gazdaság, részben a költségvetés kiadásait képes finanszírozni. Nagy rendszerek átalakítása előtt állunk, ami […] többletforrást igényel a rendszer átalakítás idején. [… mindezek] nem teszik lehetővé azt a nagyarányú adócsökkentést, amit a képviselő úr jelen pillanatban kér”. Az elhangzottak eszdéeszes képviselőt késztettek első szótól az utolsóig egyetértésre, de egyúttal annak felemlegetésére, hogy a megszólaló pártjának választási brosúrájában egyszerre ígért tb-járulék csökkentés csaknem a felére és az egészségügy költségvetésének növelése (az ott dolgozók bérének megkétszerezése) kizárja egymást. Tanácsa: fideszes képviselőtársának “elnézést kell kérnie az összes választótól azért, hogy a választási kampányban durván félrevezette őket.”⁶

Látható, az egyetértés teljes. E tudás mainstream, kételyek nélküli. S e kételynélküliség változó kormányainknak, legyenek bármily színűek, tollba mondja teendőit: a leghelyesebb, ha visszaszorítjátok az államot, legelsősorban is a jólétinek nevezettet, helyet adva a piacnak. S a piac – szokta volt mondogatni a monetarizmus atyja, a Nobel-díjas közgazdász és chicagói fiú, Milton Friedman – a legjobb szociálpolitika. Mi kellene még?

Mindez azonban csupán mítosz. Mert a tudományban is vannak mítoszok. Keynes mondja Ricardóról, hogy oly tökéletesen meghódította Angliát, mint annak idején a Szent Inkvizíció Spanyolországot. Elméletét oly mértékben tette magáévá a City, az államférfiak és a tudományos világ, hogy megszűnt minden vita. Ennek oka – fejtegeti Keynes –, hogy Ricardo elmélete sok tekintetben jól illett a korhoz. A hatalom birtokosainak kapóra jött, mert sok igazságtalanságot és nyilvánvaló kegyetlenséget a haladással járó elkerülhetetlen bajnak tüntetett fel, s azt hirdette, hogy az ilyen bajok orvoslására irányuló bármilyen kísérlet valószínűleg több kárral járna, mint haszonnal. Esetünkben sincs másként: valójában minden másképpen van. A mítoszokat az élteti, hogy érdekek fűződnek hozzájuk. Ez a közgazdasági mítoszokra különösen igaz.

Elosztás–újraelosztás (disztribúció–redisztribúció)

Az elosztás helye a piac: a munkavállalók a munkapiacon kínálják eladásra munkavégző képességüket, amiért a munkáltatók számos tényezőtől függő árat hajlandók fizetni. Az ár a kereslet és kínálat függvényeként piaci alku során alakul ki: a munkáltatók azt a legalacsonyabb árat igyekeznek fizetni, amelyért még megkaphatják a számukra szükséges “minőségű” munkaerőt (a munkaerőként való minőség véletlenül sem tévesztendő össze az emberi minőséggel). Minél magasabb a minőségi igény, annál magasabb az ár. Persze tudnunk kell, hogy a munkapiac mindig lokális: ugyanazon minőségű munkaerő ára magasabb nálunk, mint tőlünk keletre, s alacsonyabb, mint tőlünk nyugatra, s ez még az országon belül is igaz. Azt is tudatosítani kell, hogy a munkapiaci alku nem egyenlő erejű felek között zajlik: a munkáltató, ha képtelen munkaerőt vásárolni, legfeljebb nem használja ki kapacitásait százszázalékosan, a munkavállalónak, ha képtelen munkavégző képességét eladni, létfenntartása kerülhet veszélybe. A munkavállaló a sebezhetőbb, kisebb mozgásterű fél. Ami a munkáltatók nézőpontjából a munkaerő árstruktúrája, az a munkavállalók nézőpontjából jövedelemstruktúra.

Az államnak vannak feladatai, amelyek egyik részét kizárólag ő láthatja el, másik részét azonban nem kizárólag ő, de úgy alakult, hogy ellátja. Feladatai ellátására adót vet ki, amit csak jövedelemből lehet megfizetni. (Még akkor is, ha azt nem jövedelemre vetik ki.) Jövedelmet pedig két dolog képes termelni: a tőke és a munka. A tőke jövedelme a profit, a munka jövedelme az az ár, amit a munkáltatók a munkavállalónak munkavégző képessége rendelkezésre bocsátásáért cserébe fizetnek. Az elosztás helye a piac. Amit elosztott a piac, abból az állam – adó kivetésével és beszedésével – elvesz, s így a piacon elosztott jövedelem egy részét nem az költi el, aki megtermelte, hanem az állam. A közgazdászok döntő többsége úgy vélekedik, hogy az állam méretét az állam bevételei/kiadásai és a GDP hányadosával jellemezhetjük.⁷ Minél nagyobb e hányados, annál nagyobb az állam. S minél nagyobb az állam, annál rosszabb a polgárainak, mert tompítva vagyon a beruházásra, újításra és vállalkozásra való ösztönzés – mondja a mainstream közgazdaságtan.

De az állam nem tüntethető el, csupán olcsóbbá tehető, mert vannak feladatai, amelyeket – mint említettük – kizárólag ő láthat el (törvényhozás, kormányzás, igazságszolgáltatás, belső rendvédelem, külső védelem stb.), már ha ragaszkodni kívánunk elért társadalomcivilizációs szintünkhöz. Ebben nincs különösebb vita. Annál inkább azon feladatok esetében, amelyeket nem kizárólag az állam láthat el, mégis ellátja őket. Ezek döntően az úgynevezett jóléti feladatok, s az ilyen feladatokat jócskán felvállaló államok a jóléti jelzőt kapták a keresztségben. S ha az állam, mondván, hogy e feladatok más által is elláthatók, a továbbiakban nem látja el ezeket, kisebb lesz az újraelosztás, vagyis kisebb lesz az állam. S a minél kisebb állam a jó állam.

A bajok oka a jóléti állam?

A bajok oka tehát a jóléti állam. Ha fel akarunk zárkózni, a délkelet-ázsiai példát kell követnünk, ahol csak hírből ismerik a jóléti államot, melynek fenntartási költségei így nem terhelik a munkaerőt, ekként az olcsóbb. Mindebben, láthattuk, teljes az egyetértés. Az egészből azonban egy szó sem igaz.

Messziről kell kezdenünk. Jövedelmet, tisztáztuk, két dolog képes termelni: a tőke és a munka, így az adót vagy a tőke vagy a munka jövedelméből lehet megfizetni. A tőke jövedelmére – a profitra – vállalati nyereségadót (nálunk társasági adónak nevezik) vetnek ki, míg a munka jövedelmét három főbb adó terheli: a személyi jövedelemadó, a fogyasztási adók (forgalmi és jövedéki adók stb.) és a járulékok. A járulék olyan adó, amelynek hovafordítását nevesítik (a nyugdíjra, egészségügyi és munkanélküli ellátására stb. fordítják), s fizetésével a fizető cserébe jogosultságot szerez, hogy – ha életkora vagy a szükség úgy hozza – nyugdíjat, egészségügyi és munkanélküli ellátást stb. kapjon. A személyi jövedelemadót nem csupán a munkajövedelmekre, hanem a tőkejövedelmek fogyasztásra szánt részére is kivetik, míg a járulékokat csupán a munkajövedelmekre. Jó tudni, hogy a fogyasztási adót a “végső” fogyasztó fizeti, a vállalatok, bár vásárlásaikkor fizetnek forgalmi adót, azt vissza is igényelhetik. A sorban az utolsó a munkajövedelméből vásárló “végső” fogyasztó, aki – mivel nem igényelheti vissza – ténylegesen a fogyasztási adó fizetője. Könnyen belátható, hogy a személyi jövedelemadó és a fogyasztási adó korlátlanul felcserélhető egymással, s a kettő helyettesítheti a járulékot.⁸ (A járulékot az államnak arra kell költenie, aminek hovafordítására nevesítik, de ami nevesített, az nem kizárólag járulékból finanszírozható.)

Mindebből az következik, hogy önmagában értelmetlen magas fogyasztási adókról/személyi jövedelemadóról/járulékokról beszélni. Az első kettő együttesen vizsgálandó (magas fogyasztási adó és alacsony személyi jövedelemadó ‘mix’ azonos a fordítottjával), a harmadik esetén kissé más a helyzet, erre visszatérünk. A személyi jövedelemadó az országok zömében progresszív, vagyis a jövedelem emelkedésével, túllépve meghatározott szinteket, a szintre vonatkozó adókulcs is (nálunk 20, 30, 40 százalék, de létezik “technikailag” 0 százalék is) emelkedik. A fogyasztási adó szintén progresszív, de a ‘kulcsok’ nem a jövedelem emelkedésével, hanem a fogyasztás szerkezetének megfelelően emelkednek – ki mennyi és mekkora jövedéki adótartalmú és forgalmi adókulcsú (nálunk 25, 12 és 0 százalék) terméket/szolgáltatást vásárol, jövedelmének el nem fogyasztott – megtakarított – része után pedig értelemszerűen nem fizet fogyasztási adót. A járulék e kettőtől eltérően hagyományosan lineáris, bár nálunk megjelent a ‘fejjárulék’, az úgynevezett tételes egészségügyi hozzájárulás. Lényeges különbség, hogy a személyi jövedelemadó rendszerek gyakran ‘alul’, az alacsonyabb jövedelműeket kedvezményezik, míg a járulékok gyakran ‘felül’, egy felső határ meghúzásával az afeletti munkajövedelmet mentesítik a járulékfizetés alól.

Az adók attól függően vannak hatással a gazdaságra, hogy a tőke vagy a munka jövedelmére vetik ki őket. Modellszerűen a tőke jövedelmének egésze megtakarítás, amelyből befektetéseket finanszíroznak, míg a munka jövedelmének egésze fogyasztásra kerül – bár tudjuk, hogy az előbbi egy részét a tőkés elfogyasztja, az utóbbi egy részét pedig megtakarítják. Ha egy országban magas a vállalati nyereségadó, az – okkal feltételezhetjük – visszafogja a befektetéseket. Ha a munkajövedelmekre (ide értve a tőkejövedelmek fogyasztásra szánt részét is) vetnek ki magas adókat, az legfeljebb szerény mértékben csökkenti az összjövedelmen belül egyébként is szerény mértékű (háztartási) megtakarításokat. Annyi történik – képletesen mondva –, hogy a gazdagoknak Ferrari helyett Porschéval, a kevésbé gazdagoknak Audi 6-os helyett Volkswagen Passattal kell beérniük, viszont e típusok árkülönbségéből a köz által fizetett munkák végzői vásárolhatnak maguknak Opel Astrát és Suzukit. Vagyis az történik, hogy a munkajövedelmekre kivetett adók átalakítják a fogyasztás szerkezetét, egyébként pedig a gazdaság növekedésére gyakorolt negatív hatásuk elhanyagolható.

Csakhogy az újraelosztási hányad mérőszáma érzéketlen arra, hogy az államháztartás GDP-hez hasonlítandó bevétele milyen mértékben származik tőke- és munkajövedelemből. Minden szem e hányadosra függesztődik, miközben az két, a gazdaság növekedése szempontjából homlokegyenest ellentmondó tartalmú részből áll. Ugyanaz a szám egészen mást jelenthet két részének nagyságától függően.

Zárt, de szabad piacgazdaság esetén a vállalati nyereségadó mértéke alig számít, a végső (vállalati nyereség) adófizető a vállalat termékeinek vásárlója, a fogyasztó. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy oly mindegy, mekkora ezen adó mértéke, a vállalat át tudja hárítani. A globalizált világgazdaságban azonban gyökeresen más a helyzet: a vállalatoknak módjuk van olyan országban adózni, ahol alacsony a nyereségadójuk, s ott termelniük, ahol alacsony a számukra szükséges “minőségű” munkaerő ára. Mivel pedig termékeik szinte bárhol eladhatók és a vámok jelentősen zsugorodtak, azokat a magas(abb) fogyasztási adókat kivető országok polgárai megvásárolhatják az alacsony(abb) fogyasztási adókat kivető országokban.

Mindez nagyon hasonlít arra, ami az 1920-as évek végén, az 1930-as évek első felében, a nagy gazdasági világválság idején történt, amikor is az egyes országok valutájuk leértékelésével kívántak versenytársaiknál előnyösebb helyzetbe kerülni (az előny addig tartott, amíg más országok hasonlóan nem cselekedtek), ami végül is a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szétzilálódását eredményezte. Ez a felismerés vezetett az 1944. évi Bretton Woods-i világgazdasági konferencián létrehozott aranydeviza-rendszerhez, a nemzeti valuták árfolyamainak rögzítéséhez és egy nemzeti valuta, az USA dollár világpénzként való elfogadásához. Napjainkban az országok vállalati nyereségadó-csökkentési és -elengedési versenyben állnak egymással, de az így megszerzett előny – multinacionális cégek letelepítése – csak relatív lehet. Ez sem lesz sokáig tartható. Idővel az Európai Unió (EU) szabályozni fogja a kivetendő nyereségadó minimális mértékét, ami a versenysemlegesség jegyében kötelezően beszedendő, s abból kedvezmény nem adható. Ez a mérték sejthetően 25 százalék lesz, jóval a mai 35-40 százalékos mértékek alatt. Hazánkban a nyereségadó kulcsa 18 százalék, jóval elmarad a fejlett országokban alkalmazott mértékektől, ráadásul az adókedvezmények miatt ténylegesen csak 11-12 százalékot szednek be. Ez szóra sem érdemes teher. Irritálja is az EU-országokat, s ennek hangot is adnak. Ez az adó csak felfelé emelhető! Tehát a tőkejövedelmekre kivetett adó – gazdasági növekedés szempontjából döntő – mértéke nem akadálya felzárkózásunknak.

A munkajövedelmekre, a munkaerő árára kivetett adó pedig csak a fogyasztás szerkezetét alakítja át. Ez rossz hír ugyan a luxuscikkek gyártóinak, de rajtuk kívül szinte minden termelő jobban jár. A munkajövedelmekre kivetett adók csak abban az esetben gyakorolnak negatív hatást a gazdaságra, ha mértékük és/vagy progresszivitásuk visszafogja a munkapiac felső és középső szegmensének munkakínálatát. (Az alsó szegmens e tekintetben nem döntő.) A fejlődéshez elengedhetetlen, hogy több elsajátított tudással és megszerzett tapasztalattal érzékelhetően magasabb jövedelmet lehessen elérni. Tehát lehetséges a munkajövedelmeket úgy adóztatni, hogy eltűnjenek, vagy túlzottan csekéllyé váljanak az adózás utáni jövedelmi különbségek, de nem volt olyan jóléti állam, amelyben ezt akár csak megközelítették volna. Magyarországra ez még kevésbé igaz, mint a jóléti országok többségére.

Az adófizetés mint (részleges) vásárlás

Az adófizetést még felkészült közgazdászok közül is sokan hajlamosak úgy felfogni, mint az állam nevű moloch etetését, mint pénzdobálást egy mindent nyom nélkül elnyelő fekete lyukba.⁹ Pedig a pénz nem vész el, legfeljebb rosszul költik el.

A jóléti (nagy) állam azért vet ki magas adókat, mert kiterjedt nyugdíj-, egészségügyi és családtámogatási rendszert működtet, munkanélküli és szociális segélyeket oszt, s nyakába veszi a köz- és felsőoktatás, a szakképzés, az óvodák és bölcsődék gondjait is. A jóléti állam elvon, hogy adjon, esetleg ugyanannak, akitől elvon, vagy a már a szóhasználattal is lesújtó véleményként megfogalmazva: a fosztogató-osztogató állam fosztogat, hogy osztogathasson.

Ami azonban a felületes szemlélő számára adó, elvonás vagy éppen fosztogatás, az alaposabban szemügyre véve többé-kevésbé jól kivehetően vásárlás vagy éppen sajátos adótechnikai megoldás. A látszat szerint az állam bevételei/kiadásai és a GDP hányadosával jellemezhető arányban újraosztja a jövedelmeket, valójában e hányados csupán azt mutatja, hogy jövedelmek mekkora hányada folyik keresztül az államháztartás “könyvein”. Egy számoszlop végösszege és a jövedelem-újraelosztás nagysága között nem elhanyagolható a különbség. Ennek megértéséhez az újraelosztás közgazdasági fogalmának tisztázása szükséges, amihez a biztosítás fogalmából kell kiindulnunk.¹⁰

A biztosítás során a biztosító biztosítási díj fizetése ellenében biztosítási szerződésben arra vállal kötelezettséget, hogy amennyiben a biztosítottal előre meghatározott káresemény bekövetkezik, meghatározott kártérítést fizet. E csereügylet a felek részéről azért racionális, mert a meghatározott káresemény bekövetkezte csupán valószínűség. A biztosított (a szerződő) számára olcsóbb a biztosítás megkötése, mint a kár bekövetkeztekor annak elhárítása saját forrásból, viszont a biztosítási díj fizetése nem nagy veszteség ahhoz a lehetőséghez képest, hogy a biztosító fizet kár esetén. A biztosító tehát egy biztonság nevű terméket ad el, amely arra szóló ígéret, hogy a káresemény bekövetkeztekor fizetni fog. Ha pedig a piacon verseny van, annak a biztosítónak a termékét vásárolja meg, amelyik meghatározott káresemény bekövetkeztekor meghatározott kártérítést a legalacsonyabb díjfizetés ellenében vállal. A ‘pénz termék ellenében’ csere pedig vásárlás, nem a vásárló jövedelmének újraosztása az eladónak.

A nyugdíjjárulék-fizetés vásárlás: a munkajövedelemmel rendelkezők nyugdíjat vásárolnak az államtól, s a vásárlás nem jövedelem-újraelosztás. Az állam az így befolyt pénzből régi tartozásait törleszti: azoknak a nyugdíjasoknak fizet, akik valaha járulékot fizettek, s ezért számukra nyugdíj lett megállapítva. Az állam azért kénytelen előírni, hogy tőle vásároljanak nyugdíjat, mert jelentős nyugdíjfizetési kötelezettségei vannak, amelyeknek úgy tud legkézenfekvőbben eleget tenni, ha adósságát görgeti maga előtt. (Ezért a nyugdíjjárulék-fizetés nem csupán az államtól való vásárlásként, hanem az államnak nyújtott kölcsönként is felfogható.) A nyugdíjjárulékként befolyt pénzt azonnal kifizeti nyugdíjként, nyugdíjadóssága pedig változatlan szinten megmarad. Az állam “rendes” adóssága esetén se történik ez másként.

Annak kimondásához azonban, hogy a nyugdíjjárulék-fizetés egyenlő vásárlás/hitelnyújtás, további feltételeknek is kell teljesülnie. Először is a nyugdíjjárulékot kamat illeti meg, amelynek mértéke azonos kell legyen az állam más hitelezőinek fizetett kamattal. Ha a kamat ennél alacsonyabb, az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ezt a pénz- és tőkepiacon keresztül kellene megtennie. Ekkor az állam önmaga számára újraosztja a nyugdíjjárulék-fizetők jövedelmének egy részét. Ha viszont a nyugdíjjárulék után az állam magasabb kamatot fizet, mint a pénz- és tőkepiacon felvett hitelei után, akkor a nyugdíjjárulék-fizetők az újraelosztás nyertesei. Mindkét megoldás tisztességtelen. Nem árt tudatosítani, hogy az 1997. évi nyugdíjreform lényege a nyugdíjjárulék kamatának leszorítása volt, hogy az állam önmaga számára újraoszthassa a nyugdíjjárulék-fizetők jövedelmének egy részét. A nyugdíjrendszer nagy dúrral létrehozott második, tőkefedezeti pillére kizárólag azt a célt szolgálta, hogy elterelje a figyelmet az első pillérben történt – a járulékfizetők számára hátrányos – lépésekről.

Ha valamit, az állami (helyesen: állam által könyvelt) nyugdíjrendszer esetén csupán a fizetett nyugdíjjárulékok és a kapott nyugdíjak különbségét lenne szabad feltüntetni újraelosztásként, ahogy az államadósság esetén történik: az állam által felvett hitelek sem szerepelnek az államháztartás mérlegének bevételi oldalán, ahogy törlesztésük sem a kiadási oldalon, csupán különbségük, az államháztartás hiánya vagy többlete. Ugyanígy kellene számba venni a nyugdíjrendszert, “cserébe” viszont tudomásul kellene venni a nyugdíj (implicit) államadósság létét, melyet ma nem tartanak nyilván.

Meg kell jegyeznünk, hogy generációs szinten az újraelosztás kiküszöbölhető azzal, ha a nyugdíjjárulékok kamata azonos az állampapírokéval, de egyéni szinten további feltételként annak is teljesülnie kell, hogy a nyugdíj-megállapítás során kizárólag az egyén nyugdíjcélú megtakarítására és a várható élettartamára vannak tekintettel. Ha ez teljesül, a nyugdíjrendszer semmiféle újraelosztást nem hajt végre.

Az egészségügy esetén a helyzet bonyolultabb. Az egyének aktív életszakaszukban, munkajövedelemre szert téve, egészségbiztosítási járulékot fizetve fizetik meg gyermekkoruk orvosi költségeit, s fizetnek aktív korukban – előre – a nyugdíjaskorukban kapott egészségügyi ellátásért. Az egészségbiztosítási járulék nem kockázatarányos, nem is lehet az. Nincs az a biztosító, amely felelősséggel kalkulálni tudná aktív korban a teljes nyugdíjaskor egészségügyi ellátásának ellenértékét, tehát azokat és abban az életkorban fenyegetné az egészségügyi ellátás nélkül maradás veszélye, akik a legkevésbé fizetőképesek, noha a legnagyobb szükségük lenne rá. Egy társadalom, amely némiképp is ragaszkodik az általa elért társadalomcivilizációs szinthez, nem tűrheti, hogy azért haljanak meg polgárai, mert szegénységük miatt képtelenek megfizetni gyógykezelésük költségeit. Ez még a magánegészségügyéről ismert USA-ban sincs másként: az időseknek (Medicare) és a szegényeknek (Medicaid) külön programot működtetnek, s most tervezik ezek gyerekekre való kiterjesztését. Az USA e programokra (beleértve a köz szolgálatában állókat is: tisztviselőket, alkalmazottakat, katonákat stb.) közpénzekből GDP-je arányában annyit költ, mint amennyit Magyarország köz- és magánforrásból összesen. (Az USA közforrásból GDP-je 6,5 százalékát fordítja egészségügyre, miközben összesen több mint 14 százalékot fordítanak rá, emellett félszáz millió körüli az egészségbiztosítással nem rendelkezők száma. Magyarországon összesen 6,5 százalékot fordítanak egészségügyre, közpénzekből 4,5 százalékot, miközben az ellátottság csaknem teljes.)

Tételezzük fel, minden egyén esetén megállapítható lenne, mekkora egészségbiztosítási díjat kellene fizetnie ahhoz aktív korában, hogy a biztosító élete végéig állja egészségügyi ellátásának költségeit.¹¹ Ez persze gyakorlatilag lehetetlen (és meglehetősen költséges), már csak azért is, mert nem tudhatjuk biztonsággal előre megmondani, hogy milyen új fejlemények történnek például a várható élettartam növekedésében, az orvostechnika fejlődésében stb. – de most nem ez a lényeg. Kockázatarányos biztosítási díj helyett azonban jövedelemarányos egészségbiztosítási járulékot szednek. Ekkor lesznek ugyan mutatóba néhányan, akik éppen annyi járulékot fizetnek, amennyi biztosítási díjat kellene fizetniük, de a döntő többség kisebb-nagyobb mértékben több vagy kevesebb járulékot fizet annál, amennyi biztosítási díjat kellene fizetnie. Az egészségbiztosítási járulék és díj megegyező része vásárlás. A rendszer azok esetén, akik több járulékot fizetnek, mint amennyi díjat kellene fizetniük, a járulékuk díj feletti részét azokhoz csoportosítja át (azokkal ‘szolidáris’), akiknél fordított a helyzet: kevesebb járulékot fizetnek, mint amennyi biztosítási díjat kell fizetniük. Utóbbiak a szolidaritás kedvezményezettei. Mindennek alapján elmondható, hogy az államháztartás mérlege “egészségbiztosítás” címszó alatt feltüntetett bevételi és kiadási összegének csupán egy része újraelosztás, a másik része a biztosítási díj teljes vagy részleges megfizetése. Az előbbi újraelosztás, az utóbbi vásárlás. Az államháztartás mai számbavételi rendszerében azonban az egész újraelosztásnak minősül.

Mindezzel szemben fel lehet vetni, hogy az egyének fizessenek egészségbiztosítási díjat, s aki ezt nem tudja megfizetni, azt támogassák a központi költségvetésből. Ez lenne a rászorultsági elv. Ennek azonban számos hátránya van: egyrészt költséges a biztosítási díjak megállapítása, másrészt szintén költséges adminisztratív apparátust kellene létrehozni a rászorultság megállapítása, nyilvántartása és ellenőrzése céljából.

Hasonlót mondhatunk el az oktatásról. Az átlagcsaládoknak átlagban két gyermekük van, akik átlagos iskolákba átlagos ideig járnak, s e családok átlagos adót fizetnek, melyből az állam többek között oktatási rendszert tart fenn. E család gyermekeinek iskoláztatási költségeit egész aktív életpályáik során (átlagos) jövedelmeikből fizetik, nem egy-másfél évtizedre összesűrítve. Akinek az átlagosnál kevesebb gyermeke van, az persze “kényszerszolidarít” a háromgyerekesekkel. Szociológiailag pedig igaz, hogy a magasabb iskolai végzettségűek és jobban keresők gyermekei átlagosan hosszabb ideig maradnak az oktatási rendszerben. Vagyis az oktatási kiadások jó része is “oktatásvásárlás”.

A családi támogatások mint adókedvezmények

A családok, a gyermeknevelés támogatása két módon történhet. Az egyik a családi pótlék folyósítása: a gyermekes családoknak meghatározott, gyermekszámtól függő összeget utal ki a központi költségvetés. A másik a személyi jövedelemadó-kedvezmény (gyermekkedvezmény): a gyermekes családok jövedelmük adójából megtarthatnak meghatározott, gyermekszámtól függő összeget. Közgazdasági értelemben lényegében mindkét esetben ugyanaz játszódik le, két nem elhanyagolható eltéréssel. Családi pótlék esetén magasabb az állami újraelosztás szintje, tehát “nagyobb az állam”, ami – láttuk – a mainstream közgazdasági gondolkodás szerint nem kívánatos. Az adókedvezmény viszont nem folyik keresztül az államháztartáson, tehát nincs hatással az állami újraelosztás szintjére, tehát “kisebb az állam” – s ez jó dolog. Valójában ugyanaz történik mindkét esetben. Hogy mégsem teljesen, az annak tulajdonítható, hogy az adókedvezmény kizárólag a család jövedelmének adójából érvényesíthető. Ott, ahol a kedvezmény mértéke meghaladja az adóét, e támogatás kisebb a lehetségesnél vagy egyenesen nem létező. (Csak egyetlen példa: a KSH számításai szerint a három vagy több gyermeket nevelők 56 százaléka nem rendelkezik állandó munkajövedelemmel.)

Az persze elképzelhető lenne, hogy utóbbiak negatív jövedelemadóként megkapják az adókedvezményt, s akkor közgazdasági értelemben az teljesen azonosan viselkedne a családi pótlékkal, bár a felszínen kisebbnek látszana az állam. (Csupán a negatív jövedelemadó növelné az újraelosztási hányadot.) A kormány azonban érzékelhetően a családi pótlék elértéktelenítésére és ezen adókedvezmény növelésére törekszik. Ez felháborítja a mai ellenzéki pártokat, s azzal vádolják a kormányt, hogy a középosztályt támogatja, nem pedig a rászorulókat. Mindezek mögött egy meg nem vívott vita lappang, amelyet láthatóan egyik fél sem kíván megkezdeni. A kormány célja véget vetni a “gyermek mint megélhetési forrás” nevezetű családi életstratégiának: lehetőleg ne szülessenek nagy számban olyan családokban gyermekek, akik munkajövedelmükből képtelenek azokat tisztességesen felnevelni. A családi pótlék elsorvasztása azonban elmélyíti ezen családok szegénységét, ami kiváltja a “nem a középosztályt, hanem a rászorulókat kell támogatni” politikai reakcióját. Azonban tisztában kell lenni azzal, hogy a rászorulók támogatása megerősít egy társadalmi szempontból zsákutcába vezető életstratégiát, s a probléma bővítetten újratermelődik. Eközben a nyomor képei valóságosak és iszonyúak.

Létezik egy másik meg nem vívott vita is, amely a családi pótlék alanyi jogon történő igénybevételének visszaállításához kapcsolódik, de erről van szó abban is, hogy a gyermekkedvezményt bármilyen magas jövedelemmel rendelkező igénybe veheti. A Bokros csomag hozta rászorultsági elv szerint nem csak a “gazdagok”, de a középosztály gyermeknevelését sem kell támogatni, per definitionem nem rászorulókról van szó. Azonban egészen másról van szó: 1995 nem a rászorultsági elv diadala volt, hanem a gyermekek közjavakként való elismerésének visszavonása. A gyermekek ettől kezdve csupán szüleik hobbijaként léteztek, akik szabadon döntenek, hogy gyermeknevelésre vagy másra költik-e jövedelmüket. Ha elismerem, hogy a gyermekek közjavak, akkor minden gyermek az. Láthattuk, hogy a gyermekek utáni adókedvezménytől nem lesz “nagyobb az állam”. Tehát ha hiány van az államháztartásban, annak oka a másutt túlzott kiadás, vagy a túlzottan alacsony adók.

A gyes és a gyed felfogható olyan gyermek után járó adókedvezménynek, amely vagy a házastárs által aktuálisan fizetett, vagy a már megfizetett, vagy a későbbiekben fizetendő adóból kerül kedvezményezésre. Tehát technikailag megoldható lenne elszámolásuk aktuális vagy jövőben fizetendő adó terhére igénybe vett kedvezményként, már megfizetett adó visszatérítéseként. Ahol ez nem lehetséges, csupán ott történik újraelosztás.

Mi másról is van szó

Ezen írás egyik célja, hogy rámutasson, milyen mértékig hamis a gazdaságpolitikát vezérlő egyik legfontosabb mutató, az államháztartás kiadásai és a GDP hányadosa, az újraelosztási hányad. Arra törekedtünk, hogy a számviteli látszatokat lehántva rátaláljunk a közgazdasági valóságra. Most már tudjuk, hogy miért mélyen hamis Bokros Lajos azon megállapítása, mely szerint “Az államháztartási kiadások aránya fordított viszonyban áll a gazdaság rugalmasságával és hatékonyságával [flexibility and efficiency]. Ezt világosan mutatja a legnagyobb és legfejlettebb nyugati gazdaságok ezen adata: Egyesült Államok 32 százalék, Egyesült Királyság 39 százalék, Németország 47 százalék, Olaszország 50 százalék, Franciaország 54 százalék.”¹² Ha el is fogadjuk, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság gazdasága rugalmasabb és hatékonyabb, mint Németországé, Olaszországé és Franciaországé, az nem azért van, mert a 32 és 39 alacsonyabb szám, mint a 47, az 50 és az 54. Persze mindez nem Bokros saját leleménye, ő csupán egy szélesen elterjedt közvélekedés fenntartás nélküli elfogadója.¹³ E számok alapján csak azt tudjuk megmondani, hogy ezekben az országokban mi az, aminél biztosan kisebb jövedelmet osztanak újra. Nem vitatom, hogy a hivatkozott angolszász országokban az európaiaknál kisebb a közgazdasági értelemben vett újraelosztás, de a különbség mértéke legfeljebb a GDP néhány százaléka, s ennek semmiféle káros növekedésgátló hatása nincs.

Lássuk tehát, hogy a cikk elején idézett egyetértők miben tévedtek. A közgazdász, a politikus és a gazdasági újságíró abban, hogy úgy gondolják, a jóléti államot fenntartó adók a gazdaságtól vonnak el forrásokat, s ha nincs ez az elvonás, gyorsabban száguldhat a gazdaság. Tisztáztuk, ha ez a tőke jövedelmére kivetett adók esetén igaz is, a munka jövedelmeire kivetettekre semmiképp, s az előbbi hazánkban nemzetközi összehasonlításban is rendkívül alacsony. A matematikai közgazdász nem vett tudomást arról, hogy a fogyasztási adók és a személyi jövedelemadó korlátlanul felcserélhető, s emiatt érvényét veszti azon megállapítása, mely szerint “Ha két gazdaságban a kormányzati kiadások azonosak, de egyikben a fogyasztási adónak nagyobb a szerepe, vagy a munkabér adóterhei kisebbek, akkor abban a gazdaságban a hosszú távú jövedelemszint magasabb lesz.”¹⁴ Az emeszpés országgyűlési képviselő állításairól annyit, hogy az adókulcscsökkentés legfeljebb akkor növelheti a beruházások iránti keresletet, ha vállalati nyereségadó-csökkentésről lenne szó (nem erről volt szó), de csak azért, mert relatív adóelőny keletkezik más országokhoz képest. A gazdaság bonyolultabb organizmus annál, hogy ilyen egyszerű megoldással növelni lehessen a beruházásokat. Az összes többi megállapítás legfeljebb ötöd-tizedrészben tartalmaz igazságcsírákat, de önmagukban tévedésekről, félreértésekről van szó.

Kormányunk, akárcsak elődje, a “kisebb állam” megteremtését, az állam “elvonásainak” csökkentését tűzte zászlajára, amit az újraelosztási hányad csökkentésével mér. A számviteli látszatból azonban nagyon nehezen bontható ki a közgazdasági valóság. Van viszont egy elem, ahol sokkal könnyebb a dolgunk: a Bokros-csomag óta a magyar gazdaságpolitika egyik központi eleme a munkaerő árának leszorítása, leértékelése. Erre döntően az a jogi helyzet ad lehetőséget, hogy történelmi okoknál fogva a munka jövedelméből fizetendő járulék nagyobbik részét pro forma a munkáltatók fizetik. Ez a jogi helyzet elmondhatóvá tett olyan közgazdasági értelemben anakronisztikus állításokat, mint például hogy a munkáltatóknak elviselhetetlenül magasak a járulékterhei, s olyan választási programokat, hogy csaknem felére csökkentjük a munkáltatói járulékokat. Amikor a kormány csökkenti ezen “elvonásokat”, s büszke, hogy ezzel csökkentette az újraelosztási hányadot, valójában a munkaerő árát szorította lefelé, csökkentve a munka ellenértékéért vásárolható javak mennyiségét.¹⁵ Ez az összefüggés azonban igen bonyolult és nehezen átlátható, s nagyon erős érdekek fűződnek ahhoz, hogy ez így is maradjon. Amennyiben a jogi helyzetet a közgazdasági valósághoz igazítanák, a munkáltatói járulékokkal felbruttósítanák a bruttó béreket, a szemek azonnal kinyílnának. S a munkáltatóknak csak az elviselhetetlenül magas (bruttó) bérekre lenne okuk panaszkodni, de arra meg nem panaszkodhatnak, mert a piacon éppen ők a munkaerő vásárlói, s a piaci ár legfeljebb nemzetközi vagy időbeli összehasonlításban lehet magas vagy alacsony, az ár kizárólag egyetlen szóval jellemezhető: piaci.

A jóléti – vagy mostanában felkapott reinkarnált elnevezésével esélyteremtő – állam tehát se nem koraszülött, se vége nincs. Legalábbis ennek gazdasági oka nem lehet. A fejlett világ jóléti államaival persze sok baj volt és van, de hát mivel nincs. Azonban osztogatónak-fosztogatónak és paternalistának dehonesztálni egy államot pusztán azért, mert társadalombiztosítási rendszert működtet és magas az újraelosztási hányad – igazságtalan. (Bár létezik olyan, hogy osztogatás-fosztogatás és paternalizmus.)

A jóléti állam ellenségeinek az esélyteremtésből van elegük. A kapukat kívánják bezárni.

Jegyzetek

¹ Kornai János: Az egészségügy reformjáról. KJK, Budapest, 1998. 35–36.o.

² Szabó Zoltán: Mozdulatlan-e Magyarország? Népszabadság. 2000. július 3., 11.o.

³ Farkas Zoltán: Eco-Mix. Kritika, 2000. július 2.o.

⁴ Valentiny Ákos: Gazdasági növekedés, felzárkózás és költségvetési politika egy kis, nyitott gazdaságban. Közgazdasági Szemle, 2000. június, 391.o.

⁵ Faradó József: Nincs garancia a gazdasági felzárkózásra. Hosszabb távon nem várható 4-5 százaléknál magasabb átlagos növekedés. Népszabadság, 2000. június 22., 14.o.

⁶ Az Országgyűlés hiteles jegyzőkönyve, 1999. szeptember 8., 11121–11124.o.

⁷ Az államháztartás bevételei/GDP hányadost (jövedelem)centralizációs hányadnak, az államháztartás kiadásai/GDP hányadost (jövedelem)újraelosztási hányadnak nevezik. Amennyiben e bevételek meghaladják a kiadásokat – s általában ez a helyzet –, hiány (deficit) van, ellenkező esetben az államháztartásnak többlete (szufficit) van. A hiány önmagában nem ok az aggodalomra, csak akkor kell felkapni a fejet, ha a hiány mértéke meghaladja a gazdaság növekedését, mert akkor növekszik az államadósság GDP-hez viszonyított aránya.

⁸ Egy tanulmányban a Tárki szerzői kollektívája, miután megállapítja, hogy az adókat “nem feltétlenül az viseli, aki ténylegesen megfizeti”, így folytatja: “Egy esetleges áfa-csökkentés kedvező hatása megoszlik a tőketulajdonosok, az alkalmazottak, a fogyasztók és a beszállítók között”. Ez a megállapítás azonban téves. Ha például feltételezzük, hogy az áfa-bevételből a köz szolgálatában állókat fizetik, s az áfa csökkentése sokuk elbocsátását jelenti, akkor a fogyasztás szerkezete változik meg: míg az elbocsátottak fogyasztása az alapvető létszükségleti cikkekre szűkül, s megszűnnek a kevésbé alapvető termékek és szolgáltatások fogyasztói lenni, addig az áfa csökkentését jövedelemnövekedésként megélők bizonyos termékek és szolgáltatások fogyasztását növelhetik vagy vevőként jelenhetnek meg számukra új piacokon. Az utóbbiak átrendeződő fogyasztás nyertesei. Az pedig érthetetlen, hogy “a társadalombiztosítási járulék munkáltató által fizetett része nem olyan magától értetődő módon tekinthető a munkavállaló befizetésének, mint ahogy – a nemzetközi gyakorlattal teljes összhangban – a fentiekben tételeztük.” De bizony! Gál Róbert Iván–Simonovits András–Szabó Miklós–Tarcali Géza: A korosztályi elszámolás Magyarországon. 2000., 42.o.

⁹ Például gazdasági hetilapunkban az volt olvasható, hogy “A tavalyi 30 milliárd márkás takarékossági csomagjával magának – némi túlzással – közutálatot kivívó Hans Eichel pénzügyminiszter most 60 milliárd márkával ajándékozta meg a nemzetet”. HVG, 2000. július 29., 22.o. A szerzőnek fel sem tűnik, hogy a 60 milliárdos bevételkieséssel szemben éppen 60 milliárd megtakarításnak kell majd állnia kiadási oldalon, hacsak az államadósság terhe nem ugyanilyen arányban csökken. De ajándékról beszélni mindenképpen inadekvát.

¹⁰ Az a gondolat, hogy a probléma megértéséhez a biztosítás felé kell fordulnunk, felbukkan Kornai János könyvében, de nem bontja ki, s példái sem igazán szerencsések. “A tb közvetítésével végbemenő ügyletek magukban foglalják a kockázat megosztását a jövendő beteg és egészséges állampolgárai között, és ennyiben van biztosítási vonásuk is. Dehát ez elmondható sok egyéb közkiadásról is, amelynek van biztosításként felfogható komponense. Az állampolgár azért tartja fenn a rendőrséget, mert hátha őt akarják meglopni vagy meggyilkolni: a meg nem lopottak és meg nem gyilkoltak pénzéből transzfer történik a tolvajok és gyilkosok üldözésére. A békében élő nemzedékek előre fizetnek katonai kiadásra, hátha háború lesz. A biztosítási komponens nyilván erősebben érzékelhető az egészségügyi célra beszedett és kifizetett összegek esetén.” Kornai: Im. 125.o. (kiemelés – NGy.)

¹¹ Feltételezzük, hogy egészségbiztosítási járulékkal épp akkora összeget szednek be, mint biztosítási díjjal, csupán az egyének közötti felosztásuk különböző: az előbbi esetben jövedelem-, az utóbbinál kockázatarányos.

¹² Public Finance Reform during the Transition. The Experience of Hungary. (Szerkesztette Bokros Lajos és Jean-Jacques Dethier.) The World Bank. Washington, D.C., 1998. Az idézett szöveget Bokros írta a könyv zárszavaként.

¹³ Az Economist Gerhard Schröder kancellári tevékenységét taglaló cikkében írja, hogy Németországban “Az adóteher (a GDP 43%-a), a közkiadások (a GDP 48%-a) és az államadósság (a GDP 61%-a) egyaránt magas.” Közgazdasági értelemben korrekten az államadósság, valamint a közkiadások és az adóteher különbsége – az államháztartás hiánya – lett volna magasnak nevezhető. De hát ez az Economist, a világ egyik legbefolyásosabb közgazdasági véleménytulajdonosa. Rebirth of a Salesman. Economist, 2000. július 8., 21.o.

¹⁴ Valentinyi: Im. 391.o.

¹⁵ Orbán Viktor miniszterelnök kijelentette: “Én azt nem tartanám helyesnek, hogy ha Magyarország Kínával akarna a munkabér olcsóságában versenyezni, gondolom, ezt az állításomat nem kell indokolnom.” (Magyar Rádió, 2000. július 19.) Ezenközben politikájának leglényegesebb eleme a munkabér olcsóbbá tétele, piaci ár alá nyomása. Ezt a kormány a nyugdíj- és egészségügyi rendszer tönkretételével tudja a legészrevétlenebbül megvalósítani, s ebben minden látszat ellenére az ellenzék támogatását élvezi.

A polgárság követelte a történelem során először a társadalmilag igazságos közteherviselést. A feudális arisztokrácia elleni politikai harcnak kiegészítése volt a privilégiumai elleni harc. Az arisztokrácia adómentességének megszüntetése a társadalmi igazságosság jelszavával egyben gazdasági korlátozását, a kialakuló burzsoázia kedvezőbb helyzetbe hozását jelentette. Ezért követelték, hogy a közteherviselés arányos legyen a teherviselő-képességgel. Ennek a jövedelem- és vagyonarányos adóztatás felelt meg. A kapitalizmus kialakulásának korában a polgárság haladó jellegét, a társadalmi fejlődést szolgáló tevékenységét jelzi adófilozófiája is. A vagyon- és jövedelemadóztatás ugyanis valóban igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselést jelent.

A modern polgári demokráciák adófilozófiája már gyökeresen eltér az eredeti, a társadalmilag kétségkívül igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviseléstől. Az állam adóbevételeiben eljelentéktelenedett a vagyonokat sújtó adó, háttérbe szorultak a jövedelmeket terhelő adók, tehát a direkt adók. Az adóbevételek zömét – mint látni fogjuk, hazánkban idén a háromnegyed részét – a fogyasztást terhelő adók adják. Az adófilozófia tehát megváltozott, az adóterheket a lakosság nem vagyona és jövedelme arányában, hanem fogyasztása arányában viseli. Hozzátehetjük, hogy a kormányzat adópolitikájának nyíltan meghirdetett célja a közvetett adók, vagyis a fogyasztást terhelő adók arányának további növelése az adóbevételekben.

A fogyasztásarányos adóztatás indoklása

Az adófilozófia gyökeres megváltozásának alapvető, de nyíltan be nem vallott oka az, hogy a fogyasztást terhelő adók leplezik az adóztatás nagyságát. A lakosság tulajdonképpen csak a direkt adókkal, a személyi jövedelemadóval találkozik közvetlenül. Az árakban rejlő közvetett adókat a mindennapi életben nem érzékeli; az árak nagyságát és emelkedését, az árszínvonalat az infláció rovására írja és nem adóteherként kezeli. (Ritka kivétel az üzemanyagok ára, melyről közismert, hogy mintegy kétharmadát teszik ki az adók: fogyasztási adó, ÁFA stb.) Így a fogyasztást terhelő adók nemcsak az adóterhek nagyságát leplezik, hanem azt is elrejtik, hogy kik viselik az egyre növekvő adóterheket. Kétségtelen ugyanis, hogy a fogyasztást terhelő adókat a lakosság túlnyomó többségét – legalább háromnegyed vagy négyötöd részét – kitevő bérből és fizetésből élők, nyugdíjasok, tehát a kis- és közepes jövedelműek fizetik.

A közvetett adók nagyságát két, igen könnyen támadható érvvel szokták indokolni. Először arra hivatkoznak, hogy a fogyasztást terhelő adók folyamatosan folynak be a költségvetésbe, ezzel az állam rendszeres azonnali bevételhez jut és folyamatosan tudja finanszírozni kiadásait. Ez azonban mondvacsinált érv, hiszen a direkt adó, a személyi jövedelemadó a bérből és fizetésből élőktől levont adóelőlegek formájában szintén folyamatosan befolyik. Sőt, ha jól utánagondolunk, még előbb is eljut a költségvetésbe, hiszen a dolgozók még meg sem kapják, el sem költhetik jövedelmüket, amikor a direkt adót már befizettetik velük. A másik érv – ha lehet – még gyengébb lábakon áll. Ez ugyanis az, hogy a közvetett adóknál nincs lehetőség adócsalásra, míg a direkt adóztatás lehetőséget ad a jövedelmek vagy egy részük eltitkolására. Egyrészről azonban a jövedelem eltitkolására az adóztatás szabályozása és az ellenőrzés hiányosságai adnak lehetőséget. Az adózás elkerülésére a szabályozás úgy ad módot, hogy például, mint az országgyűlési képviselőknél, a fizetés egy részét költségtérítés címén fizetik, így az mentesül az SZJA-tól. Másrészről azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy a közvetett adózás nagyságrendekkel nagyobb adócsalást tesz lehetővé. Elég csak arra hivatkoznunk, hogy az ÁFA-visszatérítésnél évente sokmilliárd forintos adócsalásokat lepleznek le, amit sohasem lehet behajtani. És a leleplezett ÁFA-csalások csak a jéghegy csúcsát jelentik, a tömeges kisebb összegű, jogtalan ÁFA-visszatérítés, amely nem derül ki, becslések szerint tízmilliárdos nagyságrendű veszteséget okoz évente. Nem kell mást tenni, csak alapítani vagy 14 vállalkozást, körbeszámlázni – akár nem létező – árukat, mindenhol visszaigényelni a sehol be nem fizetett ÁFÁ-t és a végén az összes vállalkozást fantomizálni, mondjuk eladni Kaya Ibrahimnak vagy az útlevelével jelentkező ismeretlennek. Adórendszerünk a gyakorlatban tehát azt mutatja, hogy a fogyasztás adóztatása sokkal inkább és sokkal nagyobb mértékű adócsalásra nyújtott és nyújt lehetőséget, mint a direkt adóztatás.

Adórendszerünk és az Európai Unió¹

Az utóbbi években előszeretettel hivatkoznak az EU-konformitás követelményére. Ennek a jelenlegi adórendszer és az adófilozófia éppen azért nem felel meg, mert egyrészről a lakosság túladóztatott, másrészről eltúlzott a közvetett adók aránya az adóbevételekben. A lakosság túladóztatása összefügg a közvetett adók igen magas arányával. Míg az EU-ban a közvetett adók, a fogyasztást terhelő adók – helyenként eltérően még – az adóbevételek mintegy felét adják, hazánkban 2001-ben az összes adóbevételek háromnegyed részét (75,5%) a közvetett adók teszik ki. Csak példaként említjük, hogy az EU-ban az ÁFA legmagasabb kulcsa 20 százalék, nálunk az alap 25 százalék és a kedvezményes is 12 százalék.

A fogyasztást terhelő adók ilyen magas (75,5%-os) aránya már csak azért is indokolatlan, mert igen alacsony jövedelemszínvonalhoz kapcsolódik. Közismert, hogy a magyar átlagkeresetek az EU átlagának mintegy 10 százalékát teszik ki és még a “felzárkózó” országok (Portugália, Görögország, Spanyolország) átlagkereseteinek is csak 18-36 százalékát érik el². Arra pedig már másfél évszázaddal ezelőtt gróf Széchenyi István is rámutatott, hogy az indirekt adózás csak olyan országban növelhető, amelyben viszonylag magas a jövedelmek színvonala. Eszébe se jutott, hogy a létfenntartáshoz szükséges alapvető termékeket indirekt adóval lehetne terhelni. Ezért jutott arra a következtetésre, hogy a direkt adóztatásra van csak lehetőség. “Az indirect adó… általján véve nem látszik Magyarország mai körülményeihez még illőnek. Sokan azonban azon vélekedésben lehetnének, hogy csalatkozom, s honunk aránylag nincs olly keveset fogyasztó, azaz olly sínylő állapotban, mint én teszem fel; mikép tán még is célszerű lehetne használni honunk felvirágzása végett az indirect adót. S igaz, ha például Boszniával hasonlítjuk össze constitutionális Hunniát, akor meglehet igen virágzó állapotban fog ezen utolsó mutatkozni előttünk, s hogy felette sok kellemszerűeket fogyaszt. Ámde itt nem az forog kérdésben, magunkat a leghátulabb állókkal hasonlítgatnunk össze…”³ Ezért érvelt Széchenyi a “Jelenkor”-ban megjelent cikksorozatában újabb sóadó kivetése ellen, helyette a két garasos földadó bevezetését ajánlva. Azt viszont senki nem vitathatja, hogy hazánk és a fejlett országok jövedelemviszonyai között ma mélyebb a szakadék, mint a XIX. század első felében. Mégis nálunk lényegesen nagyobb a közvetett adók aránya az adóbevételekben.

A magyar adórendszer tehát valójában nem “eurokonform”, elsősorban azért, mert – mind az EU átlagához, mind a hazai jövedelemviszonyokhoz képest – túl magas a közvetett adók mennyisége és aránya. Hazánk csatlakozásához tehát csökkenteni kell a lakosság adóterhelését, mindenekelőtt a közvetett adókat, a fogyasztást terhelő adókat. Ezzel adórendszerünk két alapvető hibáját javíthatjuk ki: a túladóztatást és a közvetett adók túlzott arányát. Közelebb juthatunk egy társadalmilag igazságosabb, a teherviselő-képességgel arányos közteherviseléshez.

Adórendszerünk jellemzői

Adórendszerünk alapvető hibája a lakosság túladóztatása. A 2001. évi költségvetés adóbevételeinek kilenctized része a lakosságtól folyik be. A gazdasági szervezetek – beleértve a pénzintézetek társasági adóját és a Magyar Nemzeti Bank befizetéseit – az adóbevételeknek mindössze 10,5 százalékát adják. 89,5 százalék a lakosságtól származik, meglehetősen változatos címen: általános forgalmi adó (ÁFA), fogyasztási adók, személyi jövedelemadó, játékadó, vámok, illetékek formájában.

A gazdasági szervezetek ilyen kis mértékű részaránya alapvetően két okra vezethető vissza. Egyrészt arra, hogy a vállalatok az adórendszer kiskapuit kihasználva minimalizálni tudják nyereségadó befizetéseiket. Itt nem az adócsalásokra utalunk, hanem legális – az adórendszer hibáit kihasználó – manipulációkra. Másrészt – és ez nagyságában és jelentőségében lényegesen fontosabb – a hazánkban befektetett külföldi tőke adómentességet, illetve adókedvezményeket élvez. Tekintettel arra, hogy számítások szerint a GDP 40-50 százalékát a külföldi tőke állítja elő, ezek a kedvezmények rendkívül nagy adóbevétel-kiesést eredményeznek (a külföldi tőkések javára). A multinacionális társaságoktól a költségvetésnek adóbevétele tehát nincs, amit hiába is próbálnak cáfolni. Érthetetlen Széles Gábor GYOSZ-vezér igyekezete a multik szerecsenmosdatására. Neki ugyanis inkább a hazai tőke érdekeit kellene képviselnie az esélyegyenlőség megteremtése érdekében. Csak manipulálja a közvéleményt, amikor azt állítja, hogy a multik igenis adóznak. Neki mint nagyiparos-nagytőkésnek tudnia kell, hogy nem mond igazat, amikor kijelenti: a három adófajta közül a multik a személyi jövedelemadót és a társadalombiztosítási járulékot fizetik, csak a társasági adó alól mentesek⁴. A személyi jövedelemadót ugyanis az alkalmazottak fizetik a munkabérükből. A társadalombiztosítási járulékot – akárcsak a munkabérek további közterheit (helyi adókat, egyéb kötelezettségeket) –, költségként elszámolják és az árakban áthárítják a fogyasztókra. Ezeket tehát valóban a társaságok fizetik be a költségvetésbe, de nem ők fizetik meg. Most már az is előfordul, hogy az adómentesség 10 évének lejártakor egyszerűen egy átalakulással újabb tízéves adómentességhez jutnak. A multik eme kedvezménye szerény becslés szerint is több száz milliárd forint adóbevétel-kiesést jelent (18 százalékos nyereségadóval számolva.) Hozzátehetjük, hogy mivel az export 60-70 százalékát a hazánkba befektetett külföldi tőke adja, exporttámogatás címén még a költségvetésben szereplő “gazdálkodó szervezetek támogatása” nevű, közel 200 milliárd forintos tételből is jelentős mértékben részesülnek.

A lakosság túladóztatása annak következménye, hogy a közterhek viseléséből alig veszik ki részüket a gazdálkodó szervezetek. Ezért bármennyire is alacsonyak a jövedelmek, az államnak – kiadásai fedezése érdekében – a lakosságot kell nehéz adóterhekkel sújtania. Természetesen lehetne (és kellene) a kiadásokat csökkenteni – erre sok lehetőség lenne – , de az már nem az adórendszer problémája.

Adórendszerünk másik hibája a közvetett adók rendkívül magas aránya. Ez összefügg a túladóztatással. Ha ilyen nagy mennyiségű adót a lakosságtól direkt adók formájában szednének be, az hatalmas társadalmi felháborodást és tiltakozást keltene. Az állam tehát kénytelen a direkt adó helyett az indirekt adókat növelni. A 2001. évi állami költségvetésben az indirekt adók az összes adóbevételeknek több mint háromnegyedét, a direkt adók (a gazdasági szervezetek befizetései és a személyi jövedelemadó) pedig a 24,5 százalékát adják. Ebben a csoportosításban a direkt adókhoz tartoznak a pénzintézetek társasági adói és az MNB befizetései.

A közvetett adók ilyen magas aránya azt jelenti, hogy még a legszegényebb rétegek és emberek is súlyos adóterheket viselnek. Százezernyi olyan család, amelyik a lakásfenntartás költségeit (villany-, gáz-, vízszámla, kölcsöntörlesztés stb.) sem képes fizetni és eladósodik, fizeti az általános forgalmi adót minden fogyasztás után. Az a szerencsétlen hajléktalan, aki összekoldul pár száz forintot kenyérre és tejre, fizeti az ÁFÁ-t. Ha netán egy üveg sörre is jut, akkor még a nem csekély fogyasztási adót is megfizeti. A szociális segélyen tengődők is leróják az ÁFÁ-t minden fogyasztásért. Hol van tehát a társadalmilag igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselés? Erre nem tudnak válaszolni a pénzügyi szakértők, de a kormányzat sem. Álláspontjuk, hogy az adórendszerbe nem szabad belevonni a szociálpolitikát, kiiktatja a társadalmi szolidaritást az életből. Politikai szólamok persze vannak, látszatintézkedések is (mint a gyerekek utáni adókedvezmény, amit éppen a legszegényebbek, a leginkább rászorultak nem tudnak igénybe venni), de az adóterheket döntően és már-már elviselhetetlenül a szegények s a kis- és közepes jövedelműek viselik, akiket ellehetetlenít a közvetett adók súlya.

Radikális adóreform

A társadalmilag igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselés megvalósítása azt követeli meg, hogy a döntően fogyasztásarányos adórendszert vagyon- és jövedelemarányos adórendszerré alakítsuk át. Az adófilozófia ilyen változása természetesen csak fokozatosan ültethető át a gyakorlatba, de már az első lépések is radikális adóreformokat követelnek. A következőkben megvizsgáljuk, hogy erre milyen lehetőségünk van, figyelembe véve a 2001. évi állami költségvetési törvényt.

Két – egymással összefüggő – célt kell elérni: a lakosság adóterhelésének csökkentését s a közvetett adók mennyiségének és az adóbevételeken belüli arányának mérséklését.

A közvetett adók és arányuk kisebbé tétele az ÁFA-rendszer radikális megváltoztatásával valósítható meg. Az alapkulcsot 25 százalékról 20-ra kell csökkenteni. Ez egyébként EU-konform intézkedés. Ennél fontosabb és jelentősebb a “0 kulcs” széleskörű kiterjesztése. Ez jelenleg is létezik – pl. tankönyveknél, gyógyszereknél –, de nagyon szűk körű. Ez is EU-konform, ott is létezik, és köre ott sem szabályozott. Meg kell szüntetni az alapvető élelmiszerek (kenyér, liszt, tej, tejtermékek, olaj, főzőzsír stb.), a lakossági szolgáltatások, közszolgáltatások – víz, villany, telefon, gázszolgáltatás, szemétszállítás – ÁFÁ-ját. Ennek következtében az ez évi ÁFA-bevétel mintegy 300-500 milliárd forinttal lenne kevesebb. (Pontos számot csak az adóhivatal tudna kiszámítani.) Meg kell azonban jegyezni, hogy az adóbevételek nem csökkennének ennyivel, hiszen a megtakarított pénzt a lakosság más termékekre és szolgáltatásokra költené, amelyeknek szintén van adótartalma. Ez egyébként a belső piac bővítésével konjunkturális hatású lenne, de erre most nem térünk ki.

A fogyasztási adóknál számottevő csökkentésre nem kellene számítani, sőt a luxuscikkeknél mérsékelt emelésre is volna lehetőség. Például az arany ékszereknél, ahol az EU-konformitásra hivatkozva jelentős mértékben, minimálisra szorították le a fogyasztási adót. Meggondolandó viszont az üzemanyagok fogyasztási adójának enyhítése, vagy ÁFÁ-jának teljes eltörlése.

A közvetlen adók jelentős emelésével – legalábbis nagyobb részben – pótolható a közvetett adók mérséklése miatt kieső adóbevétel. Elsősorban a gazdálkodó szervezeteket terhelő adókat lehetne emelni. A nyereségadó mennyisége a közvetett adók csökkentéséből származó konjunktúra eredményeként automatikusan növekedne. Arra is számítani lehet, hogy a gazdálkodó szervezetek az ÁFA csökkentését, illetve eltörlését nem fogják automatikusan, teljes mértékben árcsökkentéssel követni, a nyereségadó mérsékelt emelését is meg lehet fontolni. A legfontosabb azonban a külföldi tőkebefektetések adómentességeinek, adókedvezményeinek megszüntetése. Ami önmagában több száz milliárd forint adóbevételt eredményezhet, tekintettel súlyára a termelésben és az áruforgalomban. Lényegében pótolhatja a közvetett adók csökkentéséből származó kiesést. Ugyanakkor megteremtheti az esélyegyenlőséget a hazai tőke számára. Nem valószínű, hogy a külföldi tőke erre az intézkedésre kivonulással válaszolna, hiszen a belső piac jelentős bővülése számukra is konjunkturális hatású. Feltehetően a külföldi tőkebefektetők – legalábbis a multinacionális vállalatok – maguk is számítottak arra, hogy privilegizált helyzetük nem örök időkre szóló.

A személyi jövedelemadónál fontos feladat az adórendszer egyszerűsítése, átláthatóvá tétele, amire fel lehet használni a radikális adóreformot. Jelentős csökkentést első lépésként nem célszerű tervezni.

A vagyonadó jelenlegi adórendszerünkben szinte jelentéktelen szerepet tölt be. Az önkormányzatokhoz folyik be és nem költségvetési forrás. Kiszélesítése és a költségvetésbe való bevonása a társadalmilag igazságos, teherviselő-képességgel arányos közteherviselés megvalósításához elengedhetetlen. Elsősorban a nagy értékű – pl. 50 millió forintnál nagyobb értékű – ingatlanvagyon megadóztatása lehetséges és szükséges. Lehetetlen állapot, hogy a száz-, vagy többszáz millió forint értékű ingatlanok, villák, esetenként paloták – ma már nem is kevés van belőlük – nem adókötelesek. De más, nagy értékű vagyontárgyak megadóztatása is jogosnak látszik.

Összefoglalva megállapítható tehát, hogy az adófilozófia megváltoztatásán alapuló radikális adóreformmal, a közvetett adók és az adóbevételekben való arányuk jelentős mérséklésével a lakosság adóterheinek számottevő csökkentése érhető el. Ezzel adórendszerünk igazságosabbá és a lakosság számára elviselhetőbbé válik.

Jegyzetek

¹ A 2001. évi költségvetésre vonatkozó adatok (XXXIII. törvény alapján. Magyar Közlöny 128. sz. 2000. december 22.)

² A Gazdasági Minisztérium elemzése. Vöő György, Magyar Nemzet 1999. július 9.

³ Gróf Széchenyi István Adó és hét garas Buda, 1844. 100–101.old.

⁴ Aktuális, MTV1, 2001. április 26.

A lakáspolitika és a lakástámogatások napjainkban a figyelem középpontjában állnak. 1999 óta a kormány számos intézkedést hozott és új támogatási formák jelentek meg. A lakástámogatási rendszer céljait, lehetséges eszközeit és eredményeit elemzi mélyrehatóan a tanulmány, kitekintve a lakáspolitika szociális dimenziójára is.

A lakáspolitika és a lakástámogatások napjainkban a figyelem középpontjában vannak. 1999 óta a kormány számos intézkedést hozott és új támogatási formák jelentek meg. 1999. január 1-től a lakásépítkezéseknél lehetőség van az ÁFA visszaigénylésére és az első lakásvásárlásra jelentős illetékkedvezmény vonatkozik, 2000. február 1-től pedig új rendszerben folyik a lakáshitelek kamattámogatása¹ . A Figyelő 2001/26. számában publikált, a vállalatvezetők között végzett közvéleménykutatás a kormány lakáspolitikáját értékelte a gazdasági intézkedések közül a legkedvezőbbnek. A vállalatvezetők 100%-a egyetértett a kormány lakáspolitikájával. (Kertész, 2001; 15. oldal)

Mindezt a kormány úgy érte el, hogy

Az alábbiakban áttekintem a 90-es években alkalmazott lakástámogatási eszközöket, s hogy mennyiben jelentett újdonságot a 2000 februárjától indított lakástámogatási rendszer.

A lakástámogatási rendszer jellemzői a 80-as évek végén

A lakáshoz jutás, lakásépítés állami támogatása az 50-es években vált az állam fontos feladatává. A lakáshoz jutás támogatásának mértéke és módjai igen gyakran változtak az évek folyamán, de voltak bizonyos közös jellemzőik. Ezek a következők:

1. Az iparosítás munkahelyek ezreit teremtette a nagyvárosokban és az akkor létesülő szocialista városokban (Dunaújváros, Leninváros, Kazincbarcika). A munkahelyekhez munkások is kellettek, akiknek az elhelyezését biztosítandó nagy lakótelepek épültek. A lakások ára nem fedezte az építés költségeit, azokat a lakók szociális juttatásként kapták, zömmel bérlakásként, kisebb részben szövetkezeti lakásként.
2. A szocialista rendszer jellegzetessége volt a természetbeni juttatások növekvő aránya. A munkabéreket úgy állapították meg, hogy az nem fedezte egy lakás, ingatlan árát. Nagy különbség képződött a bérjövedelem és a lakások tényleges ára között. A szakadékot az állami támogatások hidalták át.
3. A támogatások rendkívül szélesen terítettek voltak: a lakosság 70%-a részesült valamilyen jogcímen lakástámogatásban. Az alacsony lakbérek miatt különösen a bérlakásban élők voltak a rendszer kedvezményezettjei. A saját lakásban lakók folyó lakáskiadásai 1,5-szer haladták meg a bérlakásban élők kiadásait.
4. A közvetlen költségvetési támogatások összege körülbelül a GDP 3%-át érte el a nyolcvanas évek elején, ami 89-re elérte a GDP 6%-át. A közvetlen támogatások mellett azonban jelentős volt a burkolt támogatás. (Például az állami adórendszertől nem követelték meg ugyanazon adók fizetését, mint a gazdaság más szektoraitól, a lakbért központilag szabályozták és alacsony szinten tartották.) A burkolt támogatások mértéke 1989-ben a Világbank számításai szerint 44 milliárd forintot tett ki. (Dániel, 849. oldal)

A szocialista lakástámogatási rendszerekkel foglalkozó külföldi szerzők (Mayo-Angel, 1993; Bertrand, 1996) véleménye szerint a támogatások racionalizálása érdekében csak jól célzott, mérhető, átlátható támogatásokat lehet adni, ami elkerüli a piacrombolást. (Mayo-Angel, 1993; 119. oldal) A jól célzott azt jelenti, hogy csak meghatározott társadalmi csoportok (szegények) jussanak hozzá a támogatásokhoz, a vagyonosabbak piaci viszonyok között, jól működő hitelrendszer segítségével finanszírozzák a lakásvásárlásaikat. A közvetlen állami támogatások mérhetők, az adókedvezmények, a lakbérstop, a kamatplafon társadalmi költségei kiszámíthatatlanok, ezért veszélyes őket alkalmazni, másrészt torzítják a piaci viszonyokat is. Az átláthatóság azt jelenti, hogy a támogatáshoz jutás szabályai egyszerűek és makrogazdasági hatásai bevizsgáltak legyenek.

A lakástámogatásokat 30 ország tapasztalatainak felhasználásával elemezve, Mayo-Angel a következő ajánlásokat tette a kormányok számára:

1.sz. táblázat Mit tegyenek a kormányok, hogy elősegítsék a lakáspiac működését
	Mit tegyenek	Mit ne tegyenek
Tulajdonjogok erősítése	Szabályozzák az ingatlanbérletet* Gyorsítsák a földhivatalok munkáját* Privatizálják a lakásállományt* Vezessék be a vagyonadózást	Ne költöztessenek ki tömegesen Ne drágítsák a földhivatalok munkáját Ne államosítsanak ingatlanokat és földet Ne gátolják az ingatlanforgalmat
Jelzálog hitelezés fejlesztése	Engedjék meg a magánszektornak a hitelezést* Hitelezzenek pozitív reaélkamattal Juttassák érvényre a végrehajtási törvényeket* Biztosítsák a prudens szabályozást* Vezessenek be tökéletesebb hiteleszközöket*	Ne adjanak hiteleket negatív reálkamattal* Ne diszkriminálják a bérlakás építést Ne hagyják figyelmen kívül a saját erőt Ne engedjenek meg nagy késedelmi kamatokat
Támogatások racionalizálása	Tegyék a támogatásokat átláthatóvá A támogatások célszemélyei a szegények legyenek A támogatásokat állandóan vizsgálják felül	Ne építsenek támogatott állami lakásállományt Ne engedjék meg a rejtett támogatásokat* Ne engedjék, hogy a támogatások torzítsák az ingatlanárakat* Ne alkalmazzanak bérplafont*
Infrastruktúra biztosítása	Koordinálják az ingatlanbefektetéseket Törekedjenek a költségek megtérülésére Tartalékoljanak az igények szerint Javítsák a nyomornegyedek infrastruktúráját	Ne döntsenek elfogultan az infrastruktúra befektetésekről* Ne tegermentesítsék környezetvédelmi megfontolásból az ingatlanokat
* A kilencvenes években jellemző volt a magyar lakáspolitikára Forás: Mayo-Angel 1993 melléklet

A magyar kormányok főként a tulajdonjogok erősítésére és a jelzáloghitelezés fejlesztésére koncentráltak. A jelzálog-érvényesítés és az ingatlan végrehajtás gyorsabbá és alacsonyabb költségűvé vált, mint volt a 90-es évek elején. A lakástámogatás szociális aspektusát (támogatások racionalizálása) kevésbé vették figyelembe, ez a szempont az utóbbi időben tovább veszített jelentőségéből. Érdekesnek tartom, hogy a szerzők ellenezték a kamattámogatásokat, amely eszközzel a magyar támogatáspolitika élt – az állami támogatásoknak a zömét ez tette ki a 90-es években, és a Fidesz kormány intézkedéseinek köszönhetően az aránya a 2000-es években még növekedni is fog.

A kamattámogatás hátrányos tulajdonságait Mayo-Angel a következőekben látja:

1. Az alacsony kamatozás olyan embereket is a hitel felvételére ösztönöz, akik egyébként nem hitelezhetők. A bizonytalan jövedelmi helyzetben lévők azonban nem fogják tudni a hiteleket később visszafizetni. Mivel ezen hitelekre állami kezesség is vonatkozik, a szándékoltnál nagyobb mértékű állami támogatást fog ez okozni. E mellett a kilakoltatások száma is növekedni fog.

2. Az alacsony kamatozás mellett olyanok is fel fognak venni hitelt, akiknek van saját erejük a lakáshelyzetük megoldására, csak egyszerűen ki akarják használni a kedvező lehetőséget. Alacsony kamattal felveszik a hitelt és befektetik magasabb kamatra. A hitel nem a lakáshoz jutást, hanem a nagyobb jövedelmű csoportok általános vagyongyarapodását fogja szolgálni.

3. A hitelcéltól eltérő felhasználásban a hitelintézet is érdekelt lehet. Minél jobb anyagi helyzetben van az ügyfél, annál kockázatmentesebb számára a hitelnyújtás. A hitelintézet viszont a hitelcél ellenőrzésében már nem érdekelt.

4. A kamattámogatás hosszú távú állami elkötelezettséget jelent. A támogatáspolitikát fokozott mértékben fogják terhelni a múltból örökölt terhek.

5. A támogatás mértéke nem kiszámítható. Az infláció és a piaci hozamok változásával a támogatások mértéke is változhat.

6. A kedvezményes kamatok rombolják a piacot, egyéb körülmények között életképes, de az állami támogatások miatt kibontakozni nem tudó hiteltermékek, intézmények elől zárják el az utat.

Az alábbiakban részletesebben áttekintem a 90-es években érvényesülő lakáspolitikai intézkedéseket. A 89-es helyzethez képest a 90-es években három fontos jelenség figyelhető meg; az állam közvetlen kivonulása a lakásépítésekből, a bérlakás-privatizáció és a lakástámogatások fokozatos átalakulása. Napjaink fejleménye a lakáshitelezés ugrásszerű fejlődése.

Az állami lakásépítések csökkenése

A korábbi időszaktól eltérően, a 90-es években egyértelműen a magánberuházások határozták meg a lakásépítések nagyságát. A beruházók arányának elmozdulásával a lakásberuházások jelentősége is csökkent nemzetgazdasági szinten. Mindezeket az 2. számú táblázat adatai igazolják.

2.sz. táblázat A lakásberuházások aránya az összberuházásból és megoszlása a finanszírozás forrása szerint
Időszak	Lakásberuházás /összes beruházás %	Lakásberuházás 100%, ebből
		állami %	magán %
76-80	16,8	43,3	56,7
81-85	19,9	24,8	75,2
86-90	19,6	12,8	87,2
91	20,2	4,7	95,3
92	18,7	3,5	96,5
93	16,1	2,1	97,9
94	15,1	3,0	97,0
95	18,6	0,7	99,3
96	20,4	1,1	98,9
97	19,3	0,8	99,2
98	12,8	1,3	98,7
99	13,9
Forrás: Lakásviszonyok, 1999; 30. oldal

Az állami lakásépítés a 90-es évekre a fegyveres testületek tagjai számára épített lakásokra korlátozódott. A magánerős beruházások jelentős része “kalákában”, a leendő tulajdonos és családjának munkaerejét hasznosítva épül. 1999-ben a 16,416 magánerős építkezésből 10,100 készült a lakosság házilagos kivitelezésében, ami az összes épített lakás 62%-a. (Lakásviszonyok, 1999; 51. oldal) Ennek egyik oka az adórendszerben keresendő, hiszen a szürkegazdaság költségelőnye egy magánerős építkezésnél számottevő lehet. Másrészt a 90-es években általában csak igen magas reálkamatlábbal lehetett banki forráshoz jutni. A hitel részaránya a 90-es évek végére az új építések finanszírozásában 10%-os szint alá szorult. (Hegedűs–Várhegyi, 1999; 102. oldal)

A finanszírozási korlátra utaló másik jel az, hogy a lakásépítések túlnyomó része új építkezés. 1999-ben az új épületek a lakásépítések 86%-át tették ki. A karbantartás, felújítás, épületbővítés aránya 14%. Az állami támogatások ugyanis csak az új épület felépítését segítették, így vélhetően azok is építkeztek, akik beérték volna felújítással is. A felújításokra vonatkozó látens igényt jelzi a KSH egyik felmérése. Egy 1999-es, a lakáshelyzettel kapcsolatos lakossági elégedetlenséget vizsgáló felmérés szerint a lakáskörülményekkel való elégedetlenséget kétszer többen (47,9%) említették az első helyen, mint a lakás helyével (20,6%) kapcsolatos gondokat. (Lakásviszonyok, 1999; 25. oldal) A lakás felújítására és bővítésére vonatkozóan a normatív költségvetési támogatásokat csak erős korlátozásokkal lehet felhasználni. A lakásépítési kedvezmény fele jár a lakóterület bővítésére, de tetőtér ráépítésre ez is csak akkor, ha három kiskorú eltartottat nevel a család. A legkedvezőbb, kiegészítő kamattámogatású hitel pedig bővítésre nem jár. A lakás-takarékpénztárban elhelyezett összeg erre felhasználható, de az állami támogatás maximális mértékét (36 ezer forint) a 97-es bevezetés óta nem változtatták, miközben az építőipari árak az MNB szerint körülbelül a duplájukra emelkedtek. (MNB Éves jelentés 1999; 335 oldal) A statisztika sajnos nem mutatja, de az élőmunka-költségek és az építőanyagárak ennél nagyobb mértékben nőnek. Itt is érvényesül a Balassa-Samuelson hatás. A külkereskedelmi forgalomba nem kerülő javak árai, amelyeket az importverseny kevésbé befolyásol, a felzárkózó gazdaságban jobban növekednek, mint az importversenynek kitett javaké.

Bár a lakásberuházások visszaestek, az épített lakások alapterülete növekedett és nőtt a lakások méretének differenciáltsága. Az épített lakások átlagos négyzetméter adatait és az átlag szórását az 1. ábra mutatja:

 

 

Bérlakás-privatizáció

Magyarországon a 90-es évekre egyedülállóan magas lett a saját tulajdonú lakások aránya. A magas tulajdoni arány kialakításában fontos szerepet játszott az önkormányzati bérlakások privatizációja, aminek következtében minimálisra csökkent az állami és önkormányzati bérlakás-állomány. A bérleményeket kedvező áron lehetett megvásárolni. A vagyontranszfer nagysága számításaim szerint körülbelül 1 765 milliárd forint volt a 2000 év végi áron, amit a lakosság azon negyede kapott, amely a 90-es évek előtt tanácsi vagy állami bérlakásban lakott. A számításnál feltételeztem, hogy az eladott bérlemények átlagosan 45 négyzetméteresek voltak. A többi szükséges adatot a Lakásviszonyok, 1999 című kiadvány 40–41. oldala tartalmazza.

A folyamat eredményeképpen Magyarország a legkisebb bérlakás-szektorral rendelkező országok közé került. Az önkormányzati bérlakások aránya jelenleg 5%, a magán-bérlakásoké 3%, míg Nyugat-Európában a non-profit bérlakás-szektorhoz tartozó állomány aránya 12-40%, a magánbérleté pedig 7-60% között helyezkedik el. A kedvezményes eladások az alábbi következményekkel jártak (Dániel, 1996; 210-211. oldal):

1. Az önkormányzatok vagyonvesztése több száz milliárd forint, bár ugyancsak több száz milliárd forint elmaradt beruházástól szabadultak meg. Ugyanakkor lehetetlenné vált a bérlakások bevonása az önkormányzatok lakáspolitikájába.
2. A kedvezményes vásárlás lehetőségével élők közül az alacsonyabb jövedelemötödbe tartozóknak jelentős terhet okoz a vételár törlesztése, hiszen időközben a folyó lakásköltségek a jövedelem százalékában mérve jelentősen megnövekedtek. Ezen felül a lakások esetleges felújítását is nekik kellene finanszírozniuk.
3. A lakásprivatizáció a társasházak esetében jelentős feszültség forrása lehet, mivel egy lépcsőházon belül különböző tulajdonosi formák élnek együtt. A felújításoknak itt gátat vet a legrosszabb anyagi körülmények között élő lakók teherbíró képessége. (Valkovszky, 2000; 8. oldal)

A bérlakás-privatizáció vesztesei a saját lakással nem rendelkező, többnyire pályakezdő fiatalok, akik a saját lakásvásárlás vagy építés költségeit nem tudják előteremteni. A fejlett országok tapasztalata is azt támasztja alá, hogy a fiatalok számára kedvezőbb megoldást jelenthet a bérlakás, mint a saját tulajdon. Az USA-ban azon háztartások 84%-a lakott bérleményben, ahol a háztartásfő 25 évnél fiatalabb, a 25-35 év közöttieknél ez az arány 56% volt a nyolcvanas évek végén. (Dániel, 1996; 215. oldal)

Az állami támogatások alakulása

A külföldi szakirodalom az állami beavatkozás alábbi lehetőségeit ismeri:

1. hitelgarancia,
2. kamattámogatás,
3. törlesztési támogatás,
4. a házépítési, lakásvásárlási költségek csökkentése (illetékcsökkentés, vagy forgalmi adóvisszatérítés útján),
5. ismeretterjesztő segítségnyújtás,
6. banktámogatás,
7. bankszabályozás,
8. indirekt beavatkozás (Calomiris, 1994, 638. oldal)

A magyar állam az elmúlt 10 évben a fent említett támogatásfajtáknak szinte mindegyikét alkalmazta, rendkívül változatos módokon. A 3. táblázatban 3 csoportba sorolva igyekszem ábrázolni a központi költségvetés lakástámogatásait és azok mértékének változásait. A háromszög azt jelzi, hogy a támogatás maximált és értékét nem valorizálják az inflációval. A téglalap esetében valamilyen mértékű korrekció végbement. A mértani ábrák nagysága az egyes támogatásfajták jelentőségét mutatja.

 

 

A támogatások első csoportjába olyan támogatások sorolhatók, ahol az igénybevevők körét nem korlátozzák. Ez a kamattámogatásokra is igaz volt, kivéve a 2000 februártól júliusig terjedő időszakot. A kamattámogatások új lakásépítéseket finanszíroztak. A kedvezményes forgóeszköz-hiteleket az új lakásokat építő vállalkozások vehették fel, míg a bérlakásépítési/felújítási támogatásra az önkormányzatok pályázhattak.

A kamattámogatás a 90-es évek elejének uralkodó eszköze volt, és várhatóan az új lakáspolitikában is ennek lesz a legfontosabb szerepe. Az eszköz “újrafelfedezése” azért is érdekes, mivel a 90-es évek közepén nagy fegyverténynek számított, hogy a múltbeli hitelekre jutó kamattámogatásokat fokozatosan sikerült leépíteni. Ennek a támogatási formának ugyanis jellegzetessége, hogy hosszú távú elkötelezettséget jelent az állami költségvetés számára és állománya a költségvetés számára nem szabályozható. 1991-ben a kamattámogatások olyan nagyra növekedtek, hogy az állam egyoldalúan módosította szerződéses kötelezettségeit, amit akkor a rendszerváltás egyediségére hivatkozva az Alkotmánybíróság is szentesített. Ezt a jövőben már várhatóan nem teszi meg, így a kamattámogatási összegek a költségvetés teherbíró képességétől függetlenül alakulnak. A kiadások ugrásszerű növekedésének valószínűsége mindazonáltal kicsi, mivel ellentétben a 90-es évek eleji helyzethez képest, a lakástámogatás nem a piaci és egy alacsony fix kamatláb, hanem egy rögzített marge függvénye. Így a támogatás mértéke elsősorban a nyújtott hitelek volumenétől függ. A támogatás mértékét még korlátozza a támogatás maximális 10 éves időtartama is.

A támogatások második csoportjában az adókedvezmények találhatók; ezekkel az a baj, hogy nehezen mérhetők és hatásuk nehezebben felbecsülhető. A támogatások jelentősége a 90-es évek elejétől csökkent, de jelenleg újra növekszik. 99-től újra visszajött az ÁFA visszatérítés lehetősége, amit korábban azért szüntettek meg, mert számos visszaélés történt vele (nem csak a támogatott körben történő építkezéseknél igényelték vissza), másrészt alanyi jogon járt, a vagyoni helyzettől függetlenül. Az új rendszerben 400 ezer forint ÁFA visszaigénylésére nyílt lehetőség, amennyiben az új lakás építése a méltánylandó lakásigényen belül maradt.

A lakáshitelek törlesztőrészletének személyi jövedelemadó-kedvezménye (a törlesztőrészletek 20%-a, maximum 35 ezer forint) 93 óta változatlan, és reálértéke folyamatosan csökken. Az illetékkedvezmény új elem és az első házvásárlóknak jelent kedvezményt az első lakás megvásárlásakor.

A támogatások harmadik csoportjába tartoznak a meghatározott társadalmi csoportoknak nyújtott kedvezmények. Közös jellemzőjük, hogy a 90-es években értéküket nem korrigálták az inflációnak megfelelően, így jelentőségük egyre inkább csökken. Ezek közül legjelentősebb az építési kedvezmény (korábban szociálpolitikai támogatás), aminek értékét 1994-ig többé-kevésbé valorizálták, 1994-től több lépcsőben jelentősen megemelték. A gyerekszámtól függő új lakás építésére és megvásárlására szolgáló kedvezmény akkoriban egy háromgyermekes család esetében falun egy ház felépítését teljes egészében fedezte. A kedvezménnyel való visszaélések miatt a hozzájutást 1996-tól szigorították, de értékei azóta is változatlanok. A bekövetkezett árrobbanás miatt ma egy új lakás töredékét képes fedezni. 1999-től az építési kedvezmény fele bővítésre is felhasználható.

A szociális lakástámogatást a bérlakás-fenntartási támogatáshoz hasonlóan az önkormányzatok kapják, hogy a szociálisan rászorult rétegek lakásgondjait enyhítsék. 1999-től a személyi jövedelemadóból normatív módon visszaosztásra kerülő rész egyik szempontja is az adott önkormányzat lakásellátottsága. Ezen a címen 15,6 milliárdot tervezett juttatni a kormány, a táblázatomban azért nem szerepel, mivel az önkormányzatnak nem kötelező ezt a részt lakástámogatásra fordítania.

Az akadálymentesítési támogatás, amelynek mértéke új lakás építése esetén 250 ezer forint, meglevő lakásnál 150 ezer forint, 1991-óta változatlan.

A lakástámogatások alakulását és jogcímeit a 4. táblázat mutatja.

4.sz. táblázatA központi költségvetésből finanszírozott támofgatások összegei és reálértékük változásai
Lakástámogatási forma	1900	1991	1992	1993	1994	1995	1996	1997	1998	1999	2000*
Magánerős építés és kamattámogatás	25,7	21,6	58,6	50,3	61,5	59,9	51,2	53,2	43,0	41,1	71,4
Lakásalap	44,5	30,6
Forgóeszköz hitel kedvezmény		2,8	1,1	2,1	1,9	0,1	1,4	2,0
Lakáskötvény kamat		0,7	5,3	5,0	2,9	25,7	23,3	17,1	14,8	11,1	7,7
Lakáskötvény tőke			6,2			5,5	5,5	5,5	5,6	5,5	5,5
Önkormányzatoknak			2,2	10,0	10,0	12,7
Fiatalok 1. lakás			5,0
Kamatkiegészítés					4,2	8,0	6,3
Állami gondozottak									0,2	0,6
Adósságkezelési támogatás										0,4	0,4
Költségvetési szervektől		1,7	1,7	1,5	1,5	2,1	1.7	3,8	3,0	3,2	4,2
Össz. közvetlen tám.	70,2	57,4	80,1	69,9	82,0	114,0	89,4	81,6	81,0	77,1	105,7
SZJA kedvezmény							1,2	1,2	1,4	1,3	1,8
Illeték kedvezmény										2,5	3,0
Öszesen	70,2	57,4	80,1	69,9	82,0	114,0	90,6	82,8	82,4	80,9	110,5
Infláció (%)	28,9	35,0	23,0	22,5	18,8	28,2	23,6	18,3	14,3	10,0	10,1
Mai áron	657	360	372	260	253	296	183	136	114	98	122
GDP %	3,6	2,5	3,1	2,2	2,1	2,3	1,5	1,1	0,9	0,8	0,9
* terv Forrás: a költségvetések végrehajtásáról szóló törvények

 

Ahogy a táblázatból is látható, a támogatások reálértéke az elmúlt évtizedben folyamatosan csökkent, ez alól paradox módon a Bokros-program éve, 1995 a kivétel, amikor is a lakásépítési kedvezmény bevezetése miatt a kifizetések ugrásszerűen növekedtek. Mind a GDP %-ban, mind reálértékben a támogatások fokozatosan csökkennek.

A lakástámogatások reálértékének alakulása szoros kapcsolatban volt az újonnan használatba vett lakások számának alakulásával, ami nem csoda, hiszen, mint láttuk, a kedvezmények jó része új lakás vásárlásához kapcsolódott. Az új lakáshoz kapcsolódó támogatások és a lakásépítések száma között a korreláció 81%. Mivel a lakástámogatások összege is csökkent, csökkent az építkezések száma is. A használatba vett lakások és a kiadott építési engedélyek számát az alábbi grafikon mutatja:

 

 

A lakáshitel-rendszer fejlődése

A fentiekből is látható, hogy a lakástámogatási rendszerünk a 90-es években érvényesülő tendenciához képest visszafordult a 80-as évek végén és a 90-es években érvényesülő formákhoz. A visszafordulás azonban nem egyértelműen kedvezőtlen. A kamattámogatás ugyanis egy olyan támogatási forma, amely a támogatás összegének többszörösét képes a lakásfinanszírozásba becsatornázni. A kamattámogatás nyújtásának módja elősegíti és ösztönzi a piaci lakáshitelezés megerősödését. A lakáshitelek állománya 2000 folyamán 70%-kal növekedett. A támogatás elsősorban a jelzáloglevéllel fedezett hitelek kibocsátását ösztönzi. A jelzáloglevél úgy nyújt hosszú távú forrást a lakáshitelek finanszírozására, hogy a megvásárlóinak nem kell lemondaniuk a pénzükről. Mivel a papír likvid, a másodlagos piacon értékesíthetik. A jelzáloglevelek megjelenése erősíti a magyar tőkepiacot, új kockázat és hozam szempontjából az állampapírok és a vállalati kötvények között lévő instrumentummal gazdagítva azt. A jelzáloglevelet árfolyamának segítségével kapott piaci hozam pedig jól informálja a bankokat és segít lakáshiteleik beárazásában. Az új kamattámogatási rendszer felkeltette a bankok érdeklődését is. Jelenleg 15 különböző hitelintézet kínál lakáshiteleket és az OTP 1999-ig élvezett dominanciája megszűnőben van, jelenleg (2000 vége) már csak a kiadott lakáshitelek 58%-át birtokolja. A bankok közötti kamatverseny a piaci (nem támogatott) lakáshitelek kamatlábait is levitte. A reálkamatláb az 1999-es 10%-hoz képest felére zsugorodott.

Természetesen az olcsó hitelek előnyeit elsősorban a módosabb rétegek élvezhetik.

Javaslatok, észrevételek

A fentiekben igyekeztem értékelni a 90-es években alkalmazott lakástámogatási formákat. Az elemzésből megállapítható, hogy a jelenleg érvényes rendszer hatékonyabb és piackonformabb az előzőeknél, mivel a támogatás sokszorosát képes mozgósítani a lakáscél biztosítása érdekében és elősegíti a jelzáloghitelezés fejlődését. Mindazonáltal szociálisan igazságtalan és a negatív reálkamatok hosszabb távon számos fentebb már említett problémát okozhatnak. Ezért a lakástámogatásban alapvető változtatásokra van szükség.

1. A kiegészítő kamattámogatás mértékét mérsékelni kell, hogy a hitelkamat magasabb legyen a hosszú távú állampapírok hozamainál. A pozitív reálkamatokkal a káros hatások jó része kivédhető, a költségvetés terhe csökkenthető. A kamattámogatás kedvezményezettjeinek körét nem csak az új építkezésekre, de a bővítésekre is ki kell terjeszteni, amivel lehetőség nyílna arra, hogy a szegényebb rétegek is megoldhassák minőségi lakásproblémáikat. Mivel a bővítés új szobák kialakításával is járna, a használt lakások árát véleményem szerint nem emelné jelentősen ez az intézkedés. A támogatás összege ugyanis a bővítés költségeit is csak részben fedezi. Egyébként is indokolatlannak tartom, hogy lakásszövetkezetek felújításra igénybe vehetik a kedvezőbb támogatási formákat, míg magánszemélyek nem.

2. A normatív célzott támogatások mértékét növelni kell, és értékét a továbbiakban valorizálni szükséges, mivel ellenkező esetben fontos társadalmi csoportok (szegény többgyerekesek, súlyosan fogyatékosok) támogatás nélkül maradnak. A támogatás nagyságát csak az önkormányzatokra bízni nem lehet, mivel különböző gazdasági helyzetben vannak és nem képesek országosan egyformán támogatni a rászorulókat. A célzott támogatások további előnye, hogy mértékük a költségvetés mindenkori helyzetének függvényében változtatható.

3. Az adórendszerbe épülő kedvezményeket fokozatosan meg kell szüntetni, mivel nem mérhető támogatásokról van szó.

4. A bérlakások építése továbbra is kiemelt feladat legyen. A bérlakás-szektor növelése két okból is fontos. Egyrészt a legelesettebb rétegek lakáshoz juttatása, másrészt a jelzáloghitelezés hatékony működése miatt. Az ingatlan végrehajtások sokkal zökkenőmentesebben történhetnek meg, ha a kilakoltatott adósoknak felajánlható bérlakás. A gyorsított végrehajtás növeli a fedezet biztonságát és a kockázat mérséklésén keresztül csökkenti a hitelkamatlábat.

Irodalomjegyzék

Calomiris, Kahn, Longhofer: Housing-Finance Intervention and Private Incentives: Helping Minorities and the Poor Journal of Money, Credit and Banking August, 1994 (Part 2.)

1988/106 MT rendelet a lakáscélú támogatásokról Magyar Közlöny 1988. XII. 26.

1990/16 MT rendelet a lakáscélú… Magyar Közlöny 1990. I. 31.

1990/109 Kormányrendelet a lakás… Magyar Közlöny 1990. XII. 20.

1990/CIV. törvény a Magyar Köztársaság 1991. évi állami költségvetéséről Magyar Közlöny 1990. XII. 30.

1993/136 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról… Magyar Közlöny 1993. X. 7.

1994/141 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról… Magyar Közlöny 1994. XI. 2.)

1993/CI. törvény a magánszemélyek jövedelemadójáról… Magyar Közlöny 1993. XII. 31.

1996/96 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról … Magyar Közlöny 1996. VII. 10.

Támogatásokról szóló táblázathoz: 1991/XLII; 1992/LXII; 1993/XCVIII; 1994/XCVI; 1995/CIV; 1996/CIX; 1997/CXI; 1998/XLVIII; 1999/CV; 1998/XC; 1999/CXXV törvények

1998/96 Kormányrendelet a szociálisan hátrányos helyzetben lévők adósságterhének enyhítéséről és lakhatási körülményeinek javításáról Magyar Közlöny 1998 V. 13.

Mayo-Angel: Housing: Enabling Markets to Work A World Bank Policy Paper 1993 április

Dániel Zsuzsa: Lakástámogatás és társadalmi újraelosztás Közgazdasági Szemle 1997. október 848–877. oldal

Kertész György: Közepes osztályzat Figyelő 2001/26. szám 15–18. oldal

Hegedűs-Várhegyi: A lakásfinanszírozás válsága a kilencvenes években Közgazdasági Szemle 1999. február 101–120. oldal

Bertrand Renaud: Housing finance in transition economies Policy Research Working Paper 1996 június

Lakásviszonyok 99 I-II KSH Társadalomstatisztikai Füzetek 27–28.

Jegyzetek

¹ Az ÁFA visszatérítési támogatás mértéke a megfizetett ÁFA 60%-a, maximum 400 ezer forint, ha a vásárolt vagy épített lakás a méltánylandó lakásigényen belüli.

Fiatal házaspárok (egyik tagja sem töltötte be a 35. életévét) esetében az első lakás vásárlásakor a fizetendő illeték 50%-át, de maximum 40 eFt-ot enged el az állam, ha az adott lakás nem került 8 millió forintnál többe.

2000. február 1-jén a kormány a lakáscélú támogatásokról szóló 1988/106 MT rendeletet módosította, mely megszüntette a korábbi állami kamattámogatást és két új támogatási formát vezetett be, a jelzáloglevelek kamattámogatását és a kiegészítő kamattámogatást. Az alábbiakban a 2000 év végi támogatásmértékeket mutatom be.

A jelzáloglevelek kamattámogatása a Földhitel és Jelzálogbank Rt. (FHB) által kibocsátott jelzáloglevelekre ad 3%-os kamattámogatást, olcsóbbá téve a bank rendelkezésére álló forrásokat. A támogatás időtartama a jelzáloglevél futamideje, de legfeljebb 5 év. A támogatott forrásokat csak körülhatárolható hitelcélokra lehet fordítani. Ezek:

1. új és használt lakás vásárlása, építése,
2. lakás bővítése,
3. lakás korszerűsítése,
4. többlakásos épületek közös tulajdonban álló részeinek felújítása.

Az egyes hitelek maximális összege 30 millió forint lehet, a kamat a jelzáloglevél kamatát a támogatás időtartama alatt legfeljebb 1,5%-al haladhatja meg. (Azaz a támogatással együtt 4,5%-os lehet a kamatmarge.) Induláskor az FHB Rt. ötéves fix kamat esetén 13,5%-os kamatot, egyéves fix kamat esetén 16,5%-os kamatot alkalmazott, ami októberig jelentősen csökkent, 12,8%-ig. Mivel az FHB-nak nincs kiterjedt fiókhálózata, a konstrukciót ügynökök útján, illetve konzorciális megállapodás alapján nyújtja. A két forma között a kockázatmegosztásban és a díjazásban van különbség. Ha az FHB ügynökeként vesz részt a bank a hitelek folyósításában, akkor a hitelezéssel kapcsolatos teljes kockázatot az FHB vállalja, amiért a hitelintézet egyszeri folyósítási díjat és a kezelés után a hitelállomány %-ában kifejezett kezelési díjat kap. Konzorciális hitelnyújtás esetén a hitelkockázat egy részét vagy egészét a hitelintézet vállalja magára, cserében a kamatjövedelem – amit a 3%-os kamattámogatás, az 1,5%-os állami támogatás, valamint az alkalmazott egyéb hitelezéssel összefüggő díjak alkotnak – a hitelintézetnél marad.

A kiegészítő kamattámogatás igénybevételének lehetősége szűkebb. A hitelt új lakás építésére és értékesítés céljából épült lakás megvásárlására lehet fordítani.

A támogatást legfeljebb 10 millió forint összegű hitelintézeti kölcsönre lehet igénybe venni a törlesztés első 10 évében. A támogatás mértéke az éves, illetve ötéves futamidejű állampapírok hozamának 4 százalékponttal csökkentett értéke vagy 5,5 százalékponttal csökkentett mértéke, ha mögötte az FHB által kibocsátott jelzáloglevelek állnak. A hitelt azok a hitelintézetek folyósíthatják, akik beleegyeznek abba, hogy hiteleik kamata az állampapírok hozamát 4%-kal nem haladja meg. (Így a hitelfelvevők gyakorlatilag az állampapírok hozamának megfelelő kamattal vehetnek fel hitelt). Jelenleg ezen hitelek kamatlába 6,75–7% a különböző bankoknál.

Az állam a hitelek visszafizetésére 80% garanciát vállal.

A kiegészítő kamattámogatást 2001 januárjától bérlakás vagy értékesítés céljára épített lakásra is fel lehet használni.

A 2000. év magyar gazdasági jelentéseit az a megállapítás jellemzi, hogy a magyar gazdaság 1999-ben újra elérte a rendszerváltás előtti szintet, azaz „befejeződött a gazdasági visszaesés helyreállítása"; s emellett Magyarország példa nélküli növekedést produkál. Tekintve, hogy a nemrég elhunyt kiváló magyar közgazdász, Jánossy Ferenc „A gazdasági fejlődés trendvonaláról" címû könyvében éppen a helyreállítással egybekötött növekedés problémáit elemzi, igen hasznos lehet, ha Jánossy módszerével vesszük szemügyre ezt a kormányzat számára oly nagy politikai jelentőséggel bíró helyzetet.

A 2000. év magyar gazdasági jelentéseit (különösen a kormánykörökből származókat) két – egymással összefüggő – megállapítás jellemzi. Az egyik, hogy a magyar gazdaság 1998–1999‑ben újra elérte legtöbb mutatójában az 1989–1990-es szintet, azaz “befejeződött a rendszerváltást kísérő (annak oka-okozata?) gazdasági visszaesés helyreállítása”. A másik, hogy jelenleg Magyarország példa nélküli növekedést produkál, növekedési üteme mind a nemzetközi, mind a történelmi összehasonlításban kimagasló.

Tekintettel arra, hogy a nemrég elhunyt kiváló magyar közgazdász, Jánossy Ferenc A gazdasági fejlődés trendvonaláról című (2. kiadás, Magvető Könyvkiadó, 1975), a maga idejében nagy feltűnést keltett könyvében éppen a helyreállítással egybekötött növekedés problémáit elemzi, célszerűnek véltem, hogy Jánossy módszerével szemügyre vegyem ezt a kormányzat számára oly nagy politikai jelentőséggel bíró helyzetet.

Jánossy elmélete – dióhéjban

Jánossy könyve két megállapításával keltett szenzációt.

Az egyik szerint egy ország normális fejlődésében egy exponenciális trend mutatható ki, mivel a gazdaságot egy meglehetősen stabil növekedési ütem jellemzi (ezt később a Jánossy-féle trendelmélet irodalma korszerűsödési rátának nevezte el, maga Jánossy egy vonatkozásban “fejlődési együtthatóról” beszél), amely az ország társadalmi-technikai állapotától, a szakképzés színvonalától stb. függ.

Ha ezt az ütemet a-val jelöljük, a GDP-t, vagy más növekedést mutató gazdasági mennyiséget pedig Y-nal, akkor

a = Y_t+1/Yt azaz Y_t = a^tY₀

ahol t a vizsgált időszak hossza években (t=0 a bázisév). A trend ábrázolása rendkívül szemléletes lesz, ha a vízszintes tengelyre az időt, a függőleges tengelyre a gazdasági mutató (például a GDP) logaritmusát (bármilyen alappal) mérjük fel, ugyanis a fentiek szerint:

logY_t = t loga + logY₀

azaz

logY_t – logY₀ = (loga) t

A statisztikusok (mint a mellékelt táblázatból is látható) előszeretettel adják meg a növekedő gazdasági mutatókat relatív, százalékos számokkal, a bázisévi adatot 100 (%)-nak véve. A fentebb leírt logaritmikus ábrázolás ezt a problémát is jól kezeli:

b = 100/Y₀ vagyis Y_t = (100Y_t)/Y₀ = bY_t

azaz

Y_t =Y_t/b

tehát

logY_t – logY₀ = logY_t – logb – logY₀ + logb = logY_t – log100

azaz innen

logY_t – logY₀ = logY_t – log100 = (loga) t

tehát

logY_t = (loga) t + log100

A mellékelt grafikonok ezzel a metodikával készültek.

(Megnyugtathatom a kedves olvasót, hogy ezzel a matematikai fejtegetéseket befejeztem.)

Jánossy felfedezése nem a trendre, hanem annak mibenlétére vonatkozik. A szokásos statisztikai megközelítéssel szemben Jánossy szerint “a trendvonalat nem szabad a termelés átlagos növekedését kifejező görbeként berajzolnunk, […], hanem csakis olyan görbét fogadhatunk el trendvonalnak, amely a termelési görbe maximumpontjait köti össze egymással, […]”. (i.m. 27. oldal)

Jánossy másik – talán az előzőnél is újszerűbb – megállapítása a gazdasági katasztrófát követő helyreállítási periódusra vonatkozik. A trend előzőeknek megfelelő értelmezése mellett evidensnek tűnik (jóllehet a hétköznapi statisztikai, politikai stb. gyakorlattal szöges ellentétben áll), hogy a helyreállításnak nem akkor van vége, amikor a legfontosabb mutatók elérik a katasztrófa előtti szintjüket, hanem amikor azok a katasztrófa nélküli trend szintjét érik el.

 

Az ábrán látható, hogy a katasztrófa a t₁ időpontban következett be, a t₂ időpontban érte el mélypontját a visszaesés, és kezdődött meg a helyreállítás. Jóllehet a t₃ időpontban a gazdaság elérte a t₁-ben elhagyott szintet, de a tényleges helyreállítás csak a t₄ időpontban fejeződött be. Nagyon fontos, hogy a t₂-t₄ helyreállítási időszakban (t₃ után is!) a növekedés üteme lényegesen nagyobb a trend meredekségét meghatározó korszerűsödési rátánál. Ez is evidensnek tűnik az ábra alapján, azonkívül elméletileg is igazolható (ennek leírását itt mellőzöm), ám a gazdaságpolitikusok a legkülönbözőbb rendszerekben elfeledkeznek erről az “evidenciáról”.

Jánossy a trendet nem tekinti fátumszerű megváltoztathatatlan tendenciának. Nagyon szellemesen jegyzi meg: “Engedjük mégis – ha csak egy pillanatra is – szabadjára azt a hajmeresztő elképzelést, hogy a trendvonal determinisztikus felfogása – mint valami járvány – elterjed, és ennek az új fétisnek ajándékaként mindenki tétlenül várja saját szerencséjét. Mi történne ekkor? A múlt következtében valóban sziklaszilárd adottságként folytatódó trendvonal megtörne – akárcsak egy szalmaszál.” (i.m., 30. oldal) Azonban a kitétel – “a múlt következtében valóban sziklaszilárd adottságként folytatódó trendvonal” – azt is mutatja, hogy Jánossy a trendet, a növekedési pályát szabadon alakító voluntarizmust is elutasítja. Könyvének fő mondanivalója, hogy a trendet megváltoztatni (akár felfelé, akár lefelé) csak a szakmastruktúrának, a társadalom termelési kultúrájának mélyreható megváltoztatásával lehet. Azonban a példaként elemzett Szovjetunió adatai azt mutatják, hogy az októberi forradalmat követő társadalmi átalakulás (a lenini értelemben vett kulturális forradalom) ugyan megtörte (felfelé) az orosz gazdaság trendjét, ám ez a törés nem volt túlságosan jelentős (i.m., 65. oldal). Ebben szerepet játszhatott a sztálini fordulat visszafogó hatása, de – más példákat is figyelembe véve – a trend meglehetősen makacs természete is. Ahogy Jánossy Japánnal kapcsolatban megjegyzi: “a fák mégsem nőnek az égig” (i.m. 56. oldal).

A Jánossy-elmélet irodalma (Erdős Tibor és mások) a trend alakulását a beruházási tevékenységgel is összekötik (követve Jánossy utalásait), megkülönböztetve a korszerűtlen, a korszerű és az innovatív beruházásokat, attól függően, hogy a beruházás úgynevezett belső korszerűsödési rátája (a beruházás okozta teljesítménynövekmény aránya) hogyan viszonyul a társadalom korszerűsödési rátájához (a trend meredekségéhez). A tömeges korszerűtlen beruházás lefelé, a tömeges korszerű beruházás felfelé töri a trendet. Ez végül is összhangban van Jánossyval, hiszen a beruházás korszerűsége részben fokmérője, részben alakítója a termelési kultúrának. Maga Jánossy különös fontosságot tulajdonít az általa “gazdaságtalan”-nak nevezett beruházásnak: “… a gyorsításhoz olyan beruházások szükségesek, amelyek részben a munkaerő kiképzésére irányulnak, ezért a termelés szempontjából «gazdaságtalanok»” (i.m. 347. oldal). A további fejtegetés alapján Jánossy “gazdaságtalan” beruházása igen szoros összefüggésben áll az utóbb innovatívnak minősített beruházásokkal. A lényeg, hogy az innovatív beruházás nem képzelhető el az új technológia elsajátításához, kitanulásához szükséges oktatási rendszer létrehozása nélkül, ez pedig szűk megtérülési szempontból “gazdaságtalan”.

A magyar gazdaság idősorai 1960-tól napjainkig

Elvégezve a KSH adatsorain (lásd a táblázatot a cikk végén) a fent jelzett átalakításokat (logY_t – logY₁₉₆₀), grafikusan ábrázoltam néhány fontos mutatót:

• Aktív népesség
• GDP
• Végső felhasználás
• Ebből a lakossági felhasználás
• Termelékenység – itt a GDP egy aktív főre jutó értékét számoltam ki és ábrázoltam
• Felhalmozás
• Ebből állóeszközök
• Beruházás volumenindexe

A táblázat további részeit, amelyek a mezőgazdaságra vonatkoznak, szintén ábrázoltam, de mivel azokból egy elhúzódó agrárválság képe rajzolódott ki, ebben a dolgozatban nem foglalkozom velük.

A vizsgált grafikonok három csoportba sorolhatók:

• Az elsőbe csak az aktív népesség alakulása kerül, amely nem közvetlenül a gazdasági növekedésnek alávetett mutató, így trendeket sem rajzoltam hozzá, viszont jelentős szerepe van a többi ábra értelmezésében.
• A másodikba a GDP, a termelékenységi sor és a GDP összetevői közül a felhasználási adatok kerültek. Ezeknél a Jánossy-elmélet meglehetősen jól érvényesül.
• A harmadikba a GDP felhalmozási összetevői kerültek – itt a Jánossy-féle trendek sajátosan viselkednek, de alakulásuk segíthet az előbbi csoport trendjeinek értelmezésében.

Az aktív népesség alakulása

Az aktív népesség alakulásán (1. ábra) elég jól tükröződnek a gazdasági fejlődés fontosabb eseményei.

1960–62 között elég erőteljes csökkenés látszik, ami a rövid időszak és az előzmények ismeretének hiányában nemigen értelmezhető;

1962–68 között egy lanyhább emelkedés tapasztalható, amit magyarázhat a falu “szocialista átalakítása”, a magángazdák “aktívvá”, mezőgazdasági vagy ipari bérmunkássá válása;

1968–72 között, valószínűleg az “új gazdasági mechanizmus” hatására az aktív népesség gyarapodása drasztikusan felgyorsul – ez azért is érdekes, mert sokan annak idején a gazdasági reformok következtében munkanélküliséggel számoltak;

1972–78 között a reform visszarendezésének és a gyes bevezetésének együttes hatására az aktív népesség növekedése nem szűnt meg, de lényegesen lelassult;

1978–89 között a gazdasági válság erősödése, a népesség csökkenése együttesen megkezdte az aktív népesség lassú lefaragását;

1989 után a rendszerváltás az aktív népesség mind a mai napig tartó drasztikus csökkenését eredményezte. A közeljövőben ennek a folyamatnak a lelassulása várható (az előző időszakhoz hasonló mértékig). Az aktív népesség belátható időn belül aligha indul megint növekedésnek, jó, ha a stagnálás állapotáig eljutunk.

A GDP alakulása

A GDP grafikonja meglepően tiszta képet mutat. Az 1964-es, valószínűleg módszertani okokra visszavezethető ugrást leszámítva szinte nyílegyenes (tisztán exponenciális) szakaszokból épül fel egészen a rendszerváltás “katasztrófájáig”. 1978-ban következett be egy jelentős (lefelé-)törés a trenden. Ez összefügg az aktív népesség alakulásával és az adósságcsapda működésbe lépésével. A zuhanás 1989–90-ben kezdődött el és 1996-ig tartott. 1996-ban (!) kezdődött a helyreállítás. Az 1998–99-ben, a jelenlegi kormányzati periódusban megjelenő növekedési ütem sem nem váratlan, sem nem példátlan. Mivel a 2. ábra szerint 1999-ben érte el a GDP újra az 1989-es szintet, azért valószínűleg itt a leggyorsabb a növekedés – már amennyiben Jánossy elmélete helytálló. Az is látható, hogy ez az ütem lényegében megegyezik az 1960 és 1978 közötti ütemmel, szó sincs tehát példa nélküli növekedésről.

Ismét csak elfogadva Jánossy elméletét, ez a növekedési ütem hozzávetőlegesen még 5-6 évig lesz tartható, ha csak egy igen innovatív (Jánossy értelmében “gazdaságtalan”) tömegberuházással a trendet felfelé nem törik. Erre a folyamatban levő oktatási reform felemás reményeket nyújt, mivel – belülről szerzett tapasztalataim alapján – az oktatási reform elsősorban a közép- és még inkább a felsőfokú oktatás extenzív fejlesztésében nyilvánul meg, a minőség legalábbis nem javul. Az innováció másik forrása is kétséges. A beáramló külföldi tőke igen kis mértékben innovatív. A legtöbb külföldi tulajdonos megszüntette, vagy erősen csökkentette az általa megvásárolt vállalatok fejlesztő tevékenységét, s amennyiben hozott egyáltalán ide technológiát, az a legtöbb esetben a cég lefutóban levő, “hazai pályán” már korszerűtlennek számító technológiája, ami “ide még jó lesz”. A “zöldmezős” beruházások túlnyomó többségben összeszerelő, feldolgozó üzemek, és szintén magyarországi fejlesztés nélkül, a legkorszerűbbet csupán követő technológiával.

Ha viszont a trend nem fog változni, akkor a következő kormányzati periódusban a mostani magas növekedési ütem meg fog torpanni (lecsökken a trend színvonalára), és ez ugyanúgy nem lesz az akkori kormányzat bűne, mint ahogy a mostani magas növekedési ütem nem a jelenlegi kormányzat érdeme.

A végső felhasználás alakulása

A végső felhasználás grafikonja sokban hasonlít a GDP-éhez. Ugyanakkor az ingadozások itt jelentősebbek, mint ott, és a visszaesés korábban, már 1988-ban megkezdődött. Figyelemre méltó, hogy a visszaesési szakaszt apró fellendülések tarkítják – 1989, 1992, 1997 –, ragyogóan illusztrálva a politikai ciklusok létezését. A trendhez való visszatérés itt lényegesen később következne be (8–10 év), de figyelembe véve a fentebb jelzett politikai ciklusokat, úgy tűnik, hogy a választások előtti “erőltetett növekedés” következtében ez már hamarabb, szintén úgy a következő ciklus közepén fog bekövetkezni, ugyancsak megterhelve a következő kormányzat politikai tőkéjét.

A lakossági végső felhasználás (fogyasztás) alakulása

Ez lényegében ugyanazt a képet mutatja, mint az előző grafikon. Itt az “egyenletes növekedés” várható hatását prognosztizáltam, ami – mint az előbb jeleztem – a trendhez való igazodást kb. 8–10 év múlva valószínűsíti.

A termelékenység alakulása

A termelékenység általam számított értékeit egyes kollégáim vitathatják, valóban nem teljesen fedi a kategória elfogadott definícióit. Arra gondoltam ugyanakkor, hogy a teljes foglalkoztatottság mellett számított termelékenység (GDP/Aktív népesség) nem rossz mutató, hiszen a társadalomnak a munkanélkülieket is el kell tartania, és én – őszintén szólva – nem vagyok meggyőződve arról, hogy a munkanélküliség jelenlegi szintje valóban a leghatékonyabb foglalkoztatást jelenti. Ha tévednék, és a magasabb foglalkoztatás mellett a tradicionális termelékenységi mutató (GDP/Foglalkoztatott népesség) romlana, akkor az én mutatóm végül is egyenértékű lenne. Ha viszont a tradicionális mutató javulna a foglalkoztatás növekedésével, akkor azzal, hogy figyelmen kívül hagyja a munkanélküliség társadalmilag nyomasztó jelenségét, tulajdonképpen egyenesen félrevezető lenne. Az én mutatóm tehát mindenképpen a valós társadalmi hatékonyságot igyekszik tükrözni.

A termelékenység alakulásának grafikonja számomra nem szolgált meglepetéssel. Jánossy elméletével teljes összhangban a társadalmi hatékonyság lényegesen stabilabbnak mutatkozik, mint az elért eredmény. Az 1978-as trend-törés sokkal kisebb mértékű, mint az előző grafikonokon, ami arra utal, hogy az eredmény-visszaesés nagy mértékben az aktív népesség 1978-ban elkezdődött csökkenésének köszönhető és kisebb mértékben azoknak a makrogazdasági okoknak, amelyek többek között e csökkenés okai is. A termelékenység drasztikus visszaesése is viszonylag rövid ideig tartott és a rendszerváltás zavaraival magyarázható. A korábbi oktatási rendszert dicséri a “helyreállítás” gyors beindulása, és így a trend elérése már napjainkban bekövetkezik (bekövetkezett). A termelékenységi mutató nagyfokú stabilitása és gyors regenerálódó képessége egyfelől kétségessé teszi, hogy a magyar munkaerő annyira rá lenne szorulva a nyugati “szakértők” kioktató segítségére, de másfelől a gyors felzárkózást is megkérdőjelezi. Úgy gondolom, hogy csak egy valódi, innovatív oktatási/kulturális váltás tenné lehetővé a trend felfelé törését és ezzel a felzárkózás feltételeinek megteremtését. Másodvonalbeli technológiák és másodvonalbeli (?) “szakértők” átvétele ezt aligha oldja meg.

A felhalmozás, állóeszközfelhalmozás és beruházási volumenindex alakulása

Mint fentebb jeleztem, az idősoroknak ez a csoportja nem mutatja a Jánossy által leírt növekedési sajátosságokat. Ez valószínűleg nem véletlen. Mindhárom görbe döntően az állóeszköz-beruházások alakulásának hatását tükrözi. Az állóeszköz-beruházásoknak pedig, mint ismeretes, alapvető szerepük van a különböző gazdasági ciklusok alakulásában. Így azután nem váratlan, hogy ezek a görbék egy nagyjából változatlan trend szétcsúsztatott darabjaiból állóknak tűnnek. Ez a teljes felhalmozás görbéjén is megfigyelhető, de ott nem egyértelmű, viszont a másik két görbe esetében egészen feltűnő. Az állóeszköz-felhalmozás illetve a beruházási volumenindex alakulásában, ha eltekintünk a kisamplitudójú rövidtávú ciklusoktól (amelyek valószínűleg azonosak a Bauer Tamás által elemzett beruházási ciklusokkal), akkor egy viszonylag stabil növekedést látunk, amely talán egy kissé megtört az 1972-es visszarendeződés környékén. Ezt a növekedést egy drasztikus visszaesés követi (megint csak kisebb amplitudójú ingadozásokkal tarkítva) 1978-tól egészen 1992-ig. Figyelemre méltó, hogy ez a szakasz egybeesik az aktív népesség csökkenésével – nyilván nem függetlenül attól. A termelékenységi trend 1978-as lefelé törésében minden valószínűség szerint ez a visszaesés a ludas. 1993-tól újra emelkedni kezd a beruházási görbe, mégpedig a korábbival lényegében megegyező ütemmel. Ez pedig azt valószínűsíti, hogy az új beruházási hullám legjobb esetben is csak korszerű, de nem innovatív beruházásokból áll, és így nem valószínű a termelési trendek érzékelhető felfelé törése. Ami viszont a fenti prognózisok megvalósulását valószínűsíti.

A felhasznált adatok

 

A magyar gazdaság adatainak idősorai 1960-1999 (index 1960 = 100)
Év	Aktív népesség (ezer)	GDP	Végső felhasználás		Bruttó felhalmozás		Beruházás
			Össz.	Lakosság	Össz.	Állóeszk.	Index	Folyóár
1960	4.735	100	100	100	100	100	100	426
1961	4.626	105	102	101	104	97	97	399
1962	4.544	111	108	105	112	107	108	441
1963	4.569	117	113	110	126	122	122	502
1964	4.653	123	119	116	136	126	129	520
1965	4.649	124	120	118	129	128	130	497
1966	4.666	133	126	123	141	142	145	549
1967	4.710	143	133	131	172	170	173	656
1968	4.802	150	140	137	174	173	176	650
1969	4.979	161	147	145	174	187	193	844
1970	5.127	168	159	155	201	219	227	1.014
1971	5.440	179	168	163	245	242	251	1.143
1972	5.491	190	173	169	215	240	249	1.184
1973	5.531	203	180	176	215	247	259	1.257
1974	5.563	215	192	187	265	274	282	1.394
1975	5.634	228	201	196	292	306	319	1.634
1976	5.679	236	205	199	298	306	319	1.707
1977	5.777	254	214	208	327	344	360	2.015
1978	5.742	265	223	216	385	360	377	2.185
1979	5.736	273	230	221	331	363	381	2.257
1980	5.734	273	232	224	318	340	359	2.134
1981	5.701	281	238	229	312	326	341	2.094
1982	5.678	289	241	232	301	320	333	2.156
1983	5.646	291	242	234	278	310	323	2.242
1984	5.616	299	245	236	272	298	314	2.315
1985	5.373	298	249	239	262	289	307	2.396
1986	5.361	302	255	244	285	308	314	2.592
1987	5.371	315	264	254	294	338	338	2.951
1988	5.329	315	256	243	284	307	312	2.904
1989	5.278	317	259	249	288	329	325	3.396
1990	5.251	306	252	240	275	306	293	3.563
1991	5.153	269	239	226	217	274	257	4.919
1992	4.940	261	240	226	173	267	253	5.556
1993	4.753	259	253	230	229	272	259	6.383
1994	4.514	267	247	230	274	306	291	8.427
1995	4.313	271	231	215	296	293	276	10.388
1996	4.240	275	224	209	334	313	290	13.337
1997	4.206	288	229	213	368	342	315	17.099
1998	4.211	303	237	221	454	381	355	21.379
1999	4.096	320	245				378

Az orosz történész először mutatja be kellő részletességgel és történelmi távlatból a volt szovjet pártfőtitkár, Jurij Vlagyimirovics Andropov magyarországi tevékenységét, szerepét az 1956-os eseményekben, és viszonyát az akkori magyar politikusokhoz: Nagy Imréhez, Kádár Jánoshoz és másokhoz.

Új beosztás

A szovjet külügyminisztériumban Jurij Andropov a 4-es osztályt vezette, amely a lengyel és a csehszlovák kapcsolatokért volt felelős. 1953–54-ben a szovjet felső vezetésben éles harc folyt a hatalomért és befolyásért, s ez a körülmény gyakran vezetett áthelyezésekhez. Ezeknek sokszor semmi közük nem volt a munkatársak által végzett munka minőségéhez, csupán az egyik vagy másik politikai csoportosuláshoz tartozás döntött. Egy ilyen áthelyezés vitte Andropovot a külügyminisztériumba, ám már néhány hónap után kénytelen volt otthagyni Szmolenszk téri dolgozószobáját. Az addigi osztályvezetőt Magyarországra küldték szerény, követtanácsosi rangban. A nagykövetet távollétében ilyen tanácsos helyettesíti “ideiglenes megbízottként”.

Az egyik verzió szerint Andropov eltávolítása Moszkvából egy közte és az akkor mindenható Georgij Malenkov közötti kisebb konfliktussal volt kapcsolatos. Ugyanakkor 1954 őszén Malenkov befolyása erősen csökkent és rövid időre Molotov befolyása nőtt meg. Ezalatt Andropov a követségen végzett energikus munkájával felhívta magára a figyelmet. 1954 végén a szovjet és a magyar vezetés között a kapcsolat rosszabbra fordult. A budapesti szovjet nagykövetet, E. D. Kiszeljovot visszahívták Moszkvába. A rendkívüli és meghatalmazott nagykövet posztjára a Magyar Népköztársaságban Jurij Andropovot nevezték ki. 1955-ben Budapestre érkezett egy 30 éves diplomata és jogász, Vlagyimir Alekszandrovics Krjucskov, aki 1954-ben végezte el a szovjet külügyminisztérium diplomáciai iskoláját, s néhány hónapig a minisztérium egyik osztályának titkáraként dolgozott. Magyarországon Krjucskov a nagykövetség titkárának posztját töltötte be. Hamarosan Jurij Andropov egyik legközelebbi és legbizalmasabb munkatársává vált.

Magyarország története ellentmondásos és bonyolult. Még a XVI. században az ország nagyobbik része az osztrák-német Habsburg-dinasztia uralma alá került. A magyarok nem egyszer felkeltek függetlenségükért, s 1848-ban majdnem ki is vívták azt maguknak. I. Miklós, orosz cár a szétvert osztrák seregek segítségére sietett, 130 ezres sereget küldve a Kárpátokon túlra. Az egész demokratikus Európa lelkesedéssel beszélt akkoriban a magyar forradalom hőseiről, Kossuth Lajosról és Petőfi Sándorról, nemcsak I. Miklóst, hanem egész Oroszországot is “Európa csendőrének” nevezve. I. Ferenc József császár kénytelen volt az Osztrák Birodalmat Osztrák-Magyar “kettős” Monarchiává alakítani, amelyben Magyarország részleges szuverenitással bírt. Királya I. Ferenc József volt, aki 1916-ban 86 éves korában halt meg. Az I. világháborús vereség a Habsburgok birodalmának megszűnéséhez és Ausztria-Magyarország széteséséhez vezetett. 1918 novemberében Magyarország kikiáltotta a függetlenséget és 1919 márciusában létrejött a Magyar Tanácsköztársaság – a fiatal köztársaságban a baloldali szociáldemokraták és a szocialisták kerültek hatalomra. A Magyar Tanácsköztársaság még fél évig sem tartott. 1920-ban Magyarországon jobboldali diktatúra teremtődött, a Habsburg flotta ellentengernagyának, Horthy Miklósnak a vezetésével. 1941-ben a horthysta Magyarország nem csupán támogatta Hitlert, de annak egyik leghűségesebb szövetségese volt. Az ellenállási mozgalom Magyarországon gyengébb volt, mint a megszállt Európa többi országában. A kommunisták nem rendelkeztek erős illegális szervezettel és jelentős partizánegységekkel, mint Bulgáriában, Jugoszláviában, vagy Szlovákiában. Amikor a nyugat felé előrenyomuló szovjet hadsereg 1944-ben elért Magyarország határára, Horthy megpróbált Angliával és az USA-val különbékét kötni. Németország minderre Magyarország megszállásával felelt és a Szálasi Ferenc által vezetett Nyilaskeresztes Párt jutott hatalomra. A 76 éves Horthy elmenekült (valójában a németek vitték el – a ford.) az országból. A szovjet hadsereg súlyos harcok árán nyomult előre Magyarország területén. Csak a hitleristák és szálasisták kiűzése után alakult meg az Ideiglenes Nemzeti Kormány, amely fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval. A szovjet csapatok és katonai parancsnokságok a háború után is Magyarországon maradtak.

Az első háború utáni magyar kormány koalíciós alapon jött létre. Ebben részt vettek a még kis létszámú Kommunista Párt, valamint a befolyásos Szociáldemokrata Párt vezetői. A kormányban képviselve volt néhány polgári párt és a Független Kisgazda Párt. Ez a koalíció azonban nem tartott sokáig. Magyarország a túlnyomó szovjet befolyás zónájába tartozott és ez meghatározta a magyar társadalom és vezetés gyors, bár nem mindig természetes evolúcióját. Nem kevés jelentőséggel bírt az ország számára az az egyszerű tény, hogy a Horthy-rendszer százezernyi hivatalviselője, a keleten harcolt tisztek, földbirtokosok és kapitalisták, a gazdag parasztok és mindazok, akik együttműködtek a hitleristákkal 1944–45-ben, nyugatra menekültek, igen jelentős magyar emigrációt alkotva.

A Magyar Kommunista Párt élén Rákosi Mátyás állt – az 1919-es forradalom résztvevője, a Tanácsköztársaság közmunkaügyi népbiztosa. 1921–24-ben a Komintern egyik titkára, valamint az illegális KMP egyik vezetője volt. 1925-ben Rákosit letartóztatták és 15 évet ült börtönben. A Szovjetunió csak 1940-ben tudta elérni Rákosi kiszabadítását, aki a KMP KB külföldi irodáját vezette ezután. 1945-ben Rákosit választották az MKP KB főtitkárának (ténylegesen Központi Vezetőség, a szerző a továbbiakban is következetesen Központi Bizottságként említi – a ford.). Legközelebbi munkatársa Gerő Ernő volt.

Az MKP gyorsan növelte befolyását és tagságát, s már 1947-re gyakorlatilag ellenőrzése alá vonta a kormányt és az ország parlamentjét is. A kommunisták és a baloldali szociáldemokraták egyesülése után a párt nevét megváltoztatták, az MKP helyett létrejött az MDP, a Magyar dolgozók Pártja. E párt vezetésében nem volt teljes az egység, s nem csupán a korábbi szociáldemokraták és kommunisták között. Befolyásos csoportot alkottak a párton belül az otthoni ellenállás vezetői, Rajk Lászlóval az élen. A vezetés másik része Nagy Imrével az élen a Kominternben dolgozott és sokévi emigráció után tért vissza az országba. A negyvenes évek végén Rákosi egyik helyettese, valamint a párt budapesti szervezetének vezetője Kádár János volt. A párt belső viszonyait bonyolította Sztálin és Tito éles konfliktusa. Az MDP vezetőinek jelentős hányada támogatta a baráti és munkakapcsolatokat a Jugoszláv Kommunista Párt vezetőivel, akiket Sztálin “fasiszta provokátorok, kémek és gyilkosok bandájának” nevezett. Ezen felül nem kevés kommunista ellenezte a diktatórikus módszereket, amelyekkel Rákosi és Gerő az országot és a pártot vezette. A kritikákra és elégedetlenségre Rákosi rezsimje elnyomással felelt. Kommunisták százait tartóztatták le. Rajkot hamis vádak alapján kivégezték. 1951-ben Kádár is börtönbe került.

Bár Magyarország az 1950-es évek elején még gazdaságilag elmaradott ország volt, a szocializmus gyors fejlesztésére törekedtek, szovjet mintára. A “Magyarországot a vas és az acél országává tesszük” jelszavával a kis és szegény országban hatalmas metallurgiai és gépgyárak, acélöntödei kombinátok jöttek létre. Mindez aláásta az ország gazdaságát és a nemzet erejét. Ráadásul vidéken a mezőgazdaság elsietett kollektivizálása folyt. Az elégedetlenség növekedésére Rákosi rezsimje tömeges represszióval válaszolt – a kis országban börtönökben és táborokban politikai foglyok több tízezres tömege raboskodott. De az elnyomás nem tudta megállítani az erjedést és az elégedetlenség terjedését, amely Sztálin halála után az értelmiség nagyobbik részét, majd a társadalom egyéb rétegeit is elérte. A Szovjetunióban már 1954-ben megkezdődött az “olvadás”. Felszámolták a Szovjetunió és Jugoszlávia közötti konfliktust. Ez a népi demokratikus országokban a politikai foglyok egy részének a kiszabadulásához vezetett. Magyarországon Kádár János is szabadlábra került. Ugyanakkor a társadalmi megbékélés nem valósult meg. Ilyen körülmények között kezdte meg munkáját Budapesten az új szovjet nagykövet, Jurij Andropov.

Jurij Vlagyimirovics nagyon komolyan vette követi és diplomáciai kötelezettségeit. Nagy szorgalommal kezdett el magyarul tanulni, s igen hamar már anyanyelvükön tudott a magyarokkal érintkezni. Andropov az ország történelmét és kultúráját is tanulmányozta, igyekezett a magyar társadalom különböző rétegeiből ismerősökre szert tenni, elsősorban a politikusok köréből.

Még 1953-ban Rákosi Mátyás, megmaradva a párt vezetőjének, átadta a miniszterelnökséget Nagy Imrének, akit liberális és mérsékelt reformokra hajló politikai vezetőnek tartottak. Nagy Imre helyettese a 30 éves Hegedűs András lett, az MDP PB tagja. Többek között a mezőgazdasággal kapcsolatos kérdésekért volt felelős. Az a magyar politikus volt, akivel Jurij Andropov a legtöbbet érintkezett.

A körülmények szerencsés összjátéka folytán éppen Hegedűs András hívta meg e könyv szerzőjét 1991 februárjában Magyarországra. Abban az időben nemcsak a sztálinizmus történetéről szóló néhány könyv szerzője voltam, hanem a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának és az SZKP KB-nek is tagja. Hegedűs már nem töltött be semmilyen állami funkciót, de az országban megbecsült politikus és tudós maradt. Mindazon változások ellenére, amelyek 1955 és 1991 között Magyarországon történtek, Hegedűs megmaradt a szocializmus hívének. Tanított a budapesti egyetemen és létrehozta a független Munkásakadémia Alapítványt, amelynek célja a magyar dolgozók általános és politikai képzettségének növelése volt. Ezen az akadémián néhány beszélgetésen kellett részt vennem a hallgatókkal és előadást tartanom “Sztálinizmus, peresztrojka és a munkásmozgalom” címmel. Két vitát is rendeztek a szocializmus sorsáról a szociológiai intézetben és a televízióban. A demokratikus forradalom Magyarországon – ahogy erről meggyőződhettem – valóban “bársonyos” volt. Az országban nem zajlott semmiféle átvilágítás és tisztogatás. Az alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte az 1945 és 1990 között a rendvédelmi szervek tagjaiként szolgálók felelősségre vonásáról szóló törvényt. A néphadsereg csaknem minden tisztje a helyén maradt. Megőrződött a sajtószabadság. Bár akkoriban a jobboldali pártok voltak hatalmon, senki sem panaszkodott politikai üldözésre. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSzMP) rendkívüli meggyengülése és a szocializmus veresége ellenére a szocializmus idősebb és fiatal hívei nem vesztették el hitüket, hanem mindent elölről akartak kezdeni – mint száz évvel korábban – a szocializmus és a munkásmozgalom egyesítésével. Hegedűs megosztotta velem néhány, Andropovval kapcsolatos emlékét.

Politikai válság Magyarországon

1955-ben az MDP vezetésén belüli harc újra élesebbé vált. Nagy Imre törekvéseit, hogy az országban mérsékelt politikai és gazdasági reformokat vezessen be és növelje az ország függetlenségének mértékét, támogatta ugyan a társadalom nagyobbik része, de a politikai felső vezetés nem. Rákosinak sikerült meggyőznie Hruscsovot arról, hogy Nagy “revizionista kurzust” követ és bátorítja a nacionalizmust. Eközben a növekvő népszerűség – Hegedűs véleménye szerint – Nagy Imrét túlságosan óvatlanná és passzívvá tette. Ennek eredményeként nemcsak a minisztertanács elnökének posztját veszítette el, hanem 1955 decemberében az MDP soraiból is kizárták. Andropov nem értett egyet ezzel a döntéssel. A magyarországi eseményekről Moszkvába küldött jelentésében a szovjet követ Nagy Imre kizárását a pártból nagy hibának minősíti. Az MDP vezetése elvesztette Nagy Imre és környezete felett az ellenőrzést. Moszkvában ugyanakkor a magyarországi események nem váltottak ki különösebb nyugtalanságot, részben azért, mert az ország miniszterelnöke Hegedűs András lett, akivel kapcsolatban Andropov jelentései mindig csak pozitívumokat tartalmaztak.

1991–92-ben Oroszországban nemcsak az egykori SzKP KB levéltár, hanem a külügyminisztérium levéltárának sok anyagát is kutathatóvá tették. A történészek lehetőséget kaptak az 1950-es évek szovjet–magyar kapcsolatainak nagy tömegű anyagával való megismerkedésre. Már az Orosz Föderáció Alkotmánybíróságának az SzKP sorsáról dönteni hivatott ülésein nyilvánosságra kerültek korábban zárolt anyagok Magyarország 1956-os inváziójáról. Sok ilyen dokumentumot Jelcin adott át a magyar félnek 1992. novemberi budapesti látogatása során. A sifrírozott táviratokon, azaz a belső diplomáciai levelezés legfontosabb dokumentumain Andropov aláírásai találhatóak. Sok kísérő és magyarázó szövegen a követség titkárának, V. A. Krjucskovnak az aláírása áll. 1991 és 1996 között ezeknek a dokumentumoknak egy részét publikálták az orosz sajtóban.¹

Ahogy a követség jelentéseiből megítélhető, Nagy Imre népszerűsége a miniszterelnökségről történt leváltása és a pártból való kizárása után nem csökkent, hanem növekedett. Kádár János népszerűsége is megnőtt, akit visszavettek a pártba, de 1955-ben az egyik kerületi pártbizottság titkárának szerény posztját töltötte csak be. Ugyanakkor Rákosi tekintélye még az MDP legfelső köreiben is tovább csökkent. Rákosi számára az SzKP XX. kongresszusa Moszkvában és Hruscsov titkos beszámolója a kongresszus utolsó, zárt ülésén “Sztálin személyi kultuszáról és annak következményeiről” igazi katasztrófa volt. Az SzKP kongresszusán résztvevő kommunista pártvezetők, beleértve Rákosit is, még Moszkvában, a kongresszus bezárását követő napon megismerkedhettek a titkos beszámoló szövegével, amelyet március közepén felolvastak a szovjetunióbeli pártgyűléseken. Magyarországon a Hruscsov-beszámoló szövegét először a KB tagjai, majd az MDP pártaktívája ismerhette meg. A beszámolóról terjedő hírek az egész társadalmat felkavarták. Már Kun Béla és a Szovjetunióban a 30-as évek végén kivégzett magyar kommunisták csoportjának rehabilitációja komoly politikai problémát jelentett Rákosi számára. 1956 márciusában az egri pártaktíva előtt Rákosi beszámolt Rajk László és társai küszöbön álló rehabilitációjáról. Megkezdődött a szovjet börtönökben, főként a vlagyimiri börtönben raboskodó magyar kommunisták szabadlábra helyezése. A magyar börtönökből is ki kellett engedni a politikai foglyokat. Visszatérésük a társadalmi életbe felerősítette az erjedést. Rákosi megpróbálta a társadalmi elégedetlenséget a magyar és szovjet biztonsági és belügyi szervek ellen irányítani. Kijelentette, hogy nem csupán L. Berija, hanem a magyar elhárítás vezetője, Péter Gábor tábornok is az “imperializmus ügynöke”. De sokak számára vált nyilvánvalóvá, hogy éppen Rákosi volt a kezdeményezője az országban az 1948–53 közötti politikai elnyomásnak. Krjucskov szerint Rákosi megérezte a közelgő veszélyt, görcsösen kereste a kiutat, megpróbált tanácsot kérni Moszkvától, de érthető módon semmiféle értelmes választ nem kapott azon túl, hogy “tegyen a körülményeknek megfelelően”. Rákosi nem egyszer fordult segítségért budapesti követünkhöz, Andropovhoz, kérte személyes véleményét, s hogy néhány kérdésben tisztázza Moszkva álláspontját, de mindez hiábavalónak bizonyult. Andropov maga is törte a fejét, mi folyik Moszkvában, mivel pontos orientációt nem kapott. Az abban az időben a magyar vezetés számára veszélyes szóbeszéd még drámaibb színezetet nyert, tovább gerjesztve a társadalmi feszültségeket.² Andropov később elmesélte, hogy közvetlenül a XX. kongresszus után Rákosi váratlanul vadászatra hívta. Amikor kettesben maradtak, Rákosi oroszul azt mondta (nyilván arra számítva, hogy szavai eljutnak Moszkvába): “Így nem lehet csinálni. Nem kellett volna sietni. Amit Önök a kongresszuson csináltak, az baj. Nem tudom, mihez fog ez vezetni Önöknél és nálunk.”³

A legnagyobb aktivitást a magyar humán értelmiség mutatta, különösen az írók. Áprilisban az írószövetség párttaggyűlésén nyíltan és egyenesen Rákosinak címezték a kritikát, a fiatal irodalmárok egyike le is zsidózta Rákosit. A Rákosi-ellenes kampányt mindenki számára egyértelmű formában az írószövetség lapja, az Irodalmi Újság folytatta. Az írók közül néhányat kizártak a pártból, de ez csak olaj volt a tűzre. A társadalmi-politikai viták és az elégedetlenség centrumává a Petőfi Kör vált, amelyet a KB egyetértésével még 1955-ben a Budapesti Dolgozó Ifjúság Szövetsége szervezett. A kör üléseire először százak, később ezrek voltak kíváncsiak, a viták 4, 6, 8 órán keresztül is eltartottak. Nagy hatással voltak a társadalomra Rajk László özvegyének, Júliának és a híres filozófusnak, Lukács Györgynek a felszólalásai; utóbbi már nemcsak Sztálin kultuszáról, hanem a sztálinizmus jelenségéről beszélt.

A helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Rákosi kapkodott. Egyetértésével a párt vezetésébe visszatért Kádár János. Május 19-én a budapesti pártaktíván mondott beszédében Rákosi kénytelen volt elismerni saját bűnét, nem csupán a személyi kultusz, hanem a belbiztonsági szervek feletti nem elégséges kontroll miatt is, ami a törvényesség súlyos megsértését tette lehetővé. Jurij Andropov aggodalommal figyelte a magyarországi eseményeket, majdnem minden nap küldött rejtjelezett táviratot Moszkvába. Az SzKP KB számára küldött egyik jelentésében Andropov azt írta, hogy Rákosi lépései a PB létszámának növelésére, s különösen Kádár János felemelkedése a “jobboldali, demagóg elemeknek” tett engedmények, abból a megfontolásból, hogy gyengülni fog részükről a kritika. A Szovjetunió nagykövete a központnak azt tanácsolta, hogy fejezze ki a magyar félnek elégedetlenségét e személyi döntésekkel kapcsolatban.⁴

A szovjet vezetés 1956 tavaszán és nyarán figyelmesen követte a magyarországi eseményeket, bár a legnagyobb aggodalmat a Kremlben ezekben a hónapokban a lengyel változások váltották ki. Az SzKP KB Politikai Bizottságának tagjai közül a magyar ügyekkel leginkább Mihail Szuszlov foglalkozott, aki még 1955-ben Budapestre utazott, s elbeszélgetett az MDP vezetőivel, valamint Andropovval. Rákosi kérésére Szuszlov 1956 júniusának elején újra Budapestre látogatott. Szuszlov nem tudta nem észrevenni, hogy a pártaktíva, az államapparátus, és főleg az értelmiség nagy része személy szerint Rákosi ellen foglalt állást. Az országban felerősödött Rajk László és társai rehabilitációjának követelése. Szuszlov nemcsak Rákosival és a PB más tagjaival, hanem Kádár Jánossal, sőt Nagy Imrével is beszélt. A moszkvai vendég ugyanakkor határozottan szót emelt a párt vezetőjének elmozdítása, vagy lecserélése ellen, kijelentve, hogy ez “ajándék lenne az amerikaiaknak”, “olyan ajándék az ellenséges erőknek, amelynél jobbat maguk sem várnának”.⁵ Azt sem tanácsolta Szuszlov, hogy a karhatalmi szervek korábbi vezetői ellen bármiféle bírósági eljárást kezdeményezzenek. Ezzel egyidőben nem emelt kifogást Kádár János visszatérése ellen a PB-be. Hasonló ajánlásokat kaptak június végén Rákosi, Gerő és Hegedűs Moszkvában is. Ám végrehajtani a magyar párt egységének helyreállítását szorgalmazó ajánlásokat már nem lehetett. Túlságosan nagy volt az ellenérzés Rákosi iránt a magyar társadalomban és a pártaktívában. 1956. július első napjaiban Andropov azt jelentette Moszkvába, hogy “barátaink” Magyarországon gyengén hajtják végre a KB sorain belüli egység erősítésére, valamint az ellenséges elemek és a demagógok elleni kemény vonal alkalmazására vonatkozó ajánlásokat.⁶ Ezzel együtt a szovjet követ aggodalommal írt arról, hogy az elégedetlenség az országban nemcsak az értelmiséget, hanem a munkásokat is elérte.

Szuszlov látogatása nem állította meg a magyarországi válság kiteljesedését. Az ellenzéki írók részvételével rendezett gyűlések mind gyakrabban zajlottak az üzemekben és gyárakban. Az utóbbi évek publikációinak sorában olvasható, hogy Rákosi döntést hozott az ellenzék előretörésének kemény eszközökkel való letörésére. Bizalmi embereivel Rákosi állítólag 400-500 fős listát állított össze az azonnali letartóztatás céljából.⁷ Ezen a listán Kádár János is szerepelt. Nagyon is lehetséges, hogy a helyzet megvitatásakor Rákosi és környezete erőszakos megoldásról beszélhettek. De komoly terv ebben az ügyben nem létezett. V. Krjucskov szerint 1956 júniusában Moszkva kifejezett kívánságára Rákosi Mátyás hat hónapos egészségügyi szabadságra ment, s moszkvai látogatása után a Szovjetunióban maradt pihenés és gyógykezelés céljából.⁸ Természetesen ekkor még nem tudta, hogy örökre elhagyta Magyarországot.

1956. július 13-án Budapestre érkezett Anasztasz Mikojan. Konstatálta a politikai válság elmélyülését. Mikojan véleménye szerint a hatalom kicsúszott a magyar elvtársak kezéből. Rákosi leváltását Mikojan szükségesnek és elkerülhetetlennek tartotta. A párt vezető tisztségére Mikojan Hegedűst javasolta. A magyar vezetők viszont féltek az ilyen radikális váltástól és kérték Gerő Ernő jelölésének támogatását. Mikojan beleegyezett, de ez mind az ő, mind a szovjet vezetés részéről nagy hiba volt. Gerőnek nem volt semmiféle tekintélye a társadalom előtt, a gyűlölt Rákosi hű és odaadó harcostársának tartották. Mikojan 1956. Július 18-19-én részt vett az MDP KB plénumának munkájában. A plénum támogatta Rákosi leváltását. Utódjának Gerőt választották. A Politikai Bizottság soraiba visszatért Kádár János. A plénum után nem sokkal visszatért a párt soraiba Nagy Imre, akivel Gerő és Kádár is találkozott.

Ahogy várható volt, az MDP KB júliusi plénuma a magyar közvéleményre nem gyakorolt különösebb hatást. Az elégedetlenség tovább nőtt az országban. A szovjet vezetés úgy látta, hogy Lengyelországban és Magyarországon olyan helyzet állhat elő, amelyben a szovjet hadsereg bevetése elkerülhetetlenné válik. A Varsói Szerződésnek megfelelően Magyarországon két gépesített gárdahadosztály és két légihadosztály, valamint néhány speciális ezred – légvédelmi, pontonépítő stb. – állomásozott. Mindezeket az egységeket a Különleges Hadtestben egyesítették Pjotr Nyikolajevics Lascsenko vezérezredes parancsnoksága alatt. 1956 júliusában Székesfehérváron a hadtest vezetői előtt mondott beszédet Jurij Andropov. A tiszteknek az ország bonyolult helyzetéről, a rendszerrel szembeni ellenséges hangulatról és az ellenzékről beszélt. Andropov figyelmeztetett, hogy a magyar vezetés a szovjet hadsereghez fordulhat segítségért, s ezt a segítséget meg kell majd adni. E beszéd után nem sokkal Moszkvából utasítás jött a Különleges Hadtest bevetési tervének kidolgozására a budapesti, illetve magyarországi rendteremtés és a rend fenntartása céljából.⁹ Hasonló tervet dolgozott ki a magyar vezérkar is. Tervbe vették a magyar és a szovjet hadsereg, illetve a magyar belügyi és rendőri szervek együttes fellépését.

Október drámája. A felkelés kezdete

A magyar társadalom feszültsége egyre növekedett, de az MDP vezetése furcsa önbizalmat és nemtörődömséget mutatott. Az után a beszélgetés után, amelyre 1956 augusztus 28-án került sor Gerő és Andropov között, a szovjet nagykövet azt jelentette Moszkvába: “Gerő véleménye szerint az országban egyelőre rendben mennek a dolgok”.¹⁰ Maga Andropov nem osztotta ezt a véleményt. Még július végén ezt írta egyik jelentésében: “Gerőnek nincsen meg a szükséges népszerűsége a párttagok széles köreiben; az a mód, ahogy az emberekhez fordul, sokakat tartózkodóvá tesz jelöltségét illetően”.¹¹ Andropovot elképesztette, hogy Gerő augusztus 30-án szabadságra ment és pihenésre a Szovjetunióba utazott, ahol csaknem másfél hónapot töltött. Visszatérve Budapestre Gerő észlelte, hogy sem ő, sem az MDP vezetésének más tagjai nem ellenőrzik az országban a helyzetet. A szovjet követség október közepén azt jelentette Moszkvába, hogy a helyzet Magyarországon rosszabbodik; hogy “barátaink” a júliusi plénum után nem voltak képesek komoly lépéseket tenni a helyzet javítására. Gerő, visszatérve másfél hónapos szovjetunióbeli pihenőjéről, azt mondta a szovjet nagykövetnek, hogy távolléte alatt a politikai helyzet Magyarországon jelentősen romlott, s hogy e romlás nem csupán a pártot, hanem az ország egészét érinti.¹² Sok pártgyűlésen mind hangosabban követelték Nagy Imre visszatérését a párt és az ország vezetésébe. Tárgyalások kezdődtek vele, s arra próbálták rávenni, hogy legalább néhány hibáját ismerje el. Gerő és Kádár készek voltak megosztani a hatalmat Nagy Imrével, de nem akarták, hogy ez a lépés kapitulációnak tetsszék. Nagy Imre nem volt hajlandó beismerni saját hibáit, azt javasolta, hogy a pártban folyjon a vita, széles alapokon. De a vitára már nem maradt idő. Andropov is egyetértett azzal, hogy Nagy feltételei elfogadhatatlanok. Gondterhelten jelentette Moszkvának, hogy a Nagy Imrének teendő engedmények a “jobboldali beállítottság” és a párton belüli frakciózó tendenciák erősödését vonhatják maguk után.

Még október 6-án a hatalom beleegyezésével megtörtént Rajk László és társai hamvainak újratemetése. Hivatalos rehabilitációjukat már nyáron bejelentették. Az őszi rossz idő ellenére több tízezren vettek részt ezen az ünnepélyes gyászszertartáson. Október 13-án ünnepélyesen újratemették az 1950-ben kivégzett hét magyar tábornokot. A szertartáson a Magyar Néphadsereg több ezer katonája és tisztje vett részt. Október 6-án és 13-án Budapest utcáin a tömegfelvonulások a szocializmus megújításának jelszavával zajlottak. Nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy a nép és a hatalom nyílt szembenállásáról van szó. A szovjet követség, s maga Andropov hatalmas mennyiségű és ellentmondásos információt kapott és továbbított Moszkvába. Az országban zajló eseményeket elemezni és értékelni rendkívül nehéz volt. A magyarországi ellenzéknek nem volt egységes szervezeti és ideológiai bázisa, benne szeszélyesen elegyedtek a legkülönbözőbb, sokszor egymással ellentétes célú mozgalmak. Csakis az országban az 1948–1956 között uralkodó rezsimmel és politikával szembeni elégedetlenség egyesítette őket. E mozgalomnak nem voltak világos irányvonallal rendelkező vezetői. Nagy Imre részese volt ennek a mozgalomnak, de nem ellenőrizte azt. Néha nyíltan, de leggyakrabban titokban tevékenykedtek a nagy létszámú és erős emigráns szervezetek, amelyeknek a főhadiszállásai elsősorban a szomszédos Ausztriában voltak. De ezeknek a szervezeteknek nem volt sem egységes központja, sem egységes célja. A nyugati országok is beavatkoztak az ideológiai és felderítő központok révén, ami a szovjet vezetők egy részében a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan azt a primitív nézetet erősítették, hogy azok az imperializmus és a reakció “összeesküvésének” eredményeként jelentkeztek.

1956 októberének eseményei nagyrészt ösztönösen történtek, s ez szinte lehetetlenné tette mind a pontos elemzést, mind az előrejelzést. A magyarországi ellenzéki mozgalomban nagyon erősek voltak azok a csoportok, amelyek a szocializmus megújításáért léptek fel, bár ennek a megújulásnak a mértékét és jellegét sokan és sokféleképpen értelmezték. Ugyanakkor mind erősebbé vált a radikális nacionalizmus, az antiszocializmus és antikommuniznus befolyása is. Ilyen körülmények között Andropovot egyre jobban nyugtalanította az MDP vezetésének erősödő dezintegrációja, amely a párt széthullását siettette. A Szovjetunió nagykövete arra hívta fel a központ figyelmét, hogy az MDP elveszítette a helyzet feletti ellenőrzését. Az egyik jelentésében Andropov ezt írta: “barátaink olyan gyengén tartják kezükben a hatalmat, hogy bármikor elveszíthetik azt és a szocializmus sorsa Magyarországon az utcán fog eldőlni”.

A magyar válság elmélyülése nagy nyugtalanságot keltett Moszkvában. Október 20-a óta szinte folyamatosan ülésezett az SzKP KB elnöksége. Egyeztetések zajlottak a Kínai Kommunista Párt, valamint az NDK, Románia, Csehszlovákia és Bulgária vezetőivel. Nem volt sem egységes, sem világos álláspont. Nemcsak Hruscsov, de az SzKP vezetőinek nagy része is ezekben a napokban a válság katonai megoldása helyett a békés rendezés felé hajlott. Hruscsov a Szovjetunió és a népi demokratikus országok közötti egyenrangúbb kapcsolatok szükségességéről beszélt, s arról, hogy a “barátok” ügyeibe nem szabad beleavatkozni. Felmerült, hogy a Varsói Szerződés tagállamaiból kivonják a szovjet csapatok egy részét, hogy csökkentik a szovjet tanácsadók létszámát ezen országok államapparátusaiban, többek között a hadseregben, a KGB és az MVD soraiban. De csupán Gomulka, a LEMP újsütetű vezetője támogatta ezeket a javaslatokat. A többi szocialista ország vezetője sokkal keményebb álláspontot képviselt. Walter Ulbricht, Todor Zsivkov és Antonin Novotni személyesen utaztak Moszkvába. Néhány nap múlva csatlakozott hozzájuk Liu Sao-csi.

A lengyelországi események, amelyek a LEMP KB első titkára, Eduard Ochab lemondatásához és a börtönből nem sokkal korábban kiengedett Wladyslaw Gomulka megválasztásához vezettek, megmozgatták a magyar társadalmat. Az ifjúsági szervezetek felhívással fordultak a budapesti tanulóifjúsághoz, hogy a lengyelekkel való szolidaritást utcai demonstrációkkal fejezzék ki. A lengyel események részleteiről a magyar polgárok nem az újságokból, hanem a Szabad Európa Rádió adásaiból értesültek, amely majdnem napi 24 órában sugárzott magyar nyelvű műsort. Már reggel több tízezer fiatal vonult ki az utcákra. Munkások, alkalmazottak és értelmiségiek nagy csoportjai csatlakoztak hozzájuk. A nap közepére a tüntetők létszáma elérte a 200 ezret. A Jugoszláviából éppen csak visszatért MDP-vezetők zavarodottak voltak. A belügyminisztérium először betiltotta a felvonulást, majd engedélyt adott rá. A felvonulók jelszavai szélsőségesen radikálisak voltak. Követelték a nemzeti függetlenség kinyilvánítását, az ország demokratizálását, az összes “rákosista” eltávolítását és a represszióért felelős személyek megbüntetését. Elhangzottak a párt kongresszusának azonnali összehívását, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonását, a Sztálin szobor ledöntését célzó követelések. Andropovot, aki a fejleményeket a nagykövetség ablakából és a követségi gépkocsiból figyelte, megrázták az események. Semmi hasonlót nem látott életében. A rendőrség próbálkozásai, hogy beavatkozzék az események gyors menetébe, a lakosság és a rendfenntartó erők közötti összecsapásokhoz vezettek. A tüntetések jellege kezdett megváltozni, mind radikálisabb követelések hallatszottak. Estére fiatalok ezrei tartottak a Hősök tere felé, hogy ledöntsék talapzatáról Sztálin hatalmas, bronz emlékművét. A Sztálin-szobor nyaka köré drótköteleket fűztek, amelyeket csörlőkhöz, teherautókhoz és autódarukhoz erősítettek, de a több száz főnyi tömeg mégsem tudta ledönteni a szobrot. A szomszédos üzemből hegesztők érkeztek és vágni kezdték a bronzot. A lángok térdénél hasítottak a szoborba és az néhány perc múlva ledőlt. A teherautók a szomszédos térig húzták a ledöntött Sztálint, ahol a fejét is levágták. A márvány talapzaton csak a hatalmas bronz csizmák maradtak. E csizmák, valamint a Sztálin szobor levágott fejének fotói másnapra bejárták a világsajtót. Ugyanennek a napnak az estéjén a város különböző részein lövések dördültek, megkezdődött a felkelés. Nagy Imre, aki a parlament előtti nagygyűlésen fordult az ifjúsághoz, semmit sem tudott tenni. A tüntetők között megkezdődött a fegyverek kiosztása, a felkelők egy csoportja elfoglalta a rádiót, egy sor katonai és ipari objektumot.

Este 7 óra körül Andropov felhívta Lascsenko tábornokot. Röviden beszámolt a budapesti állapotokról. A nagykövet és a tábornok véleményt cseréltek. Mindkettőjüknek csupán véleménynyilvánítási, nem döntéshozói jogkörük volt. Pontosan egy órával az Andropovval történt telefonbeszélgetés után Lascsenko parancsot kapott a Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnokságáról hadtestének riadókészültségbe helyezésére.¹³

Eközben a felkelés tovább szélesedett. A tüntetők laktanyákra, katonai raktárakra, rendőrkapitányságokra támadtak, hogy minél több fegyvert zsákmányoljanak. A hadsereg egy része és a katonai főiskolák hallgatói csatlakoztak a felkelőkhöz. Az MDP vezetői nem tudták, mit csináljanak. Gerő Ernő este nyolc órakor rádióbeszédet mondott. Mindazokat, akik Budapest utcáira vonultak, a magyar nép ellenségének, ellenforradalmároknak nevezte. A tüntetéseken a párt tagjai is jelen voltak, valamint az ifjúság, a demokratikus szocializmus jelszavaival. A válságból Gerő semmilyen kiutat nem tudott mutatni. Fellépése csak még inkább destabilizálta az állapotokat az országban és a fővárosban. Gerő Moszkvába telefonált és azonnali beavatkozást kért. A Kremlben, a KB épületeiben, a Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának helyiségeiben égett a villany. Moszkvai idő szerint éjjel egy órakor a szovjet főparancsnokság elöljárója, Szokolovszkij marsall kiadta a szovjet Különleges Hadtest parancsnokának az utasítást, hogy egységeivel vonuljon be Budapestre.

Október 23-ról 24-re virradóra Budapesten összeült az MDP KB plénuma, amelyre – s még azt megelőzően az MDP PB ülésére – Nagy Imrét is meghívták. Felajánlották neki, hogy vezesse, sőt állítsa össze az ország új kormányát. Nagy elfogadta a javaslatot és megtette az első kinevezéseket is. A Kremlben egész éjjel folyt az SzKP KB elnökségének ülése. A budapesti helyzetről G. K. Zsukov számolt be. Andropov is állandó kapcsolatban állt Hruscsovval és Szuszlovval. Bár a katonai beavatkozásról megvolt a szóbeli kérelem és még Nagy Imre sem ellenezte a Különleges Hadtest Budapestre küldését, Hruscsov Gerőnek és Andropovnak is kifejezte kívánságát, hogy a katonai beavatkozással kapcsolatban legyen írásbeli kérelem a szovjet kormány felé. Október 24-én reggel Andropov felkérte Nagy Imrét egy ilyen kérelem aláírására, de ő elzárkózott ettől. Hasonló tartalmú levelet Hegedűs írt alá, aki 24-én utolsó napját töltötte miniszterelnökként. Bár a párt Nagy Imrét már a kormány élére jelölte, a parlament, illetve a parlament vezetésének formális megerősítésére volt szükség. Az Andropov által megkapott levélben ez állt: A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának nevében kérem a Szovjetunió kormányát, hogy küldjön segítségül szovjet csapatokat Budapestre, a budapesti rendbontások felszámolására és a békés alkotómunka feltételeinek megteremtésére.¹⁴ Ez az október 24-e reggelén aláírt levél október 28-án érkezett meg Moszkvába.

Az “Iránytű” hadművelet

Magyar idő szerint éjfélkor a Különleges Hadtest gépesített egységei megkezdték előrenyomulásukat Budapest felé. Megkezdődött a hadművelet, amely az “Iránytű” fedőnevet kapta. A tankoknak és páncélozott szállítójárműveknek állomáshelyükről 75-120 kilométert kellett megtenniük. Október 24-én a szovjet tankok több irányból hatoltak be a városba. Nem fogom itt részletesen leírni a Különleges Hadtest október 24-26-i katonai hadműveleteit. A szovjet csapatoknak sikerült védelmük alá vonni a város minden fontosabb objektumát, az MDP KB székházát, a parlamentet, a fővárosi Tanács és a budapesti pártbizottság, a Nemzeti Bank, a Posta székházát, a pályaudvarokat és a dunai hidakat. Sikerült visszafoglalni a felkelőktől néhány épületet. A város különböző pontjain kisebb csatározások és lövöldözések folytak. A szovjet csapatoknak veszteségei voltak, néhány tankot kilőttek. A város tele volt emberekkel, a felkelők egységeivel, különböző helyeken gyűlések és tüntetések zajlottak. A város több részén a tetőkről lőttek a tüntetőkre. A magyar hadsereg tétlenkedett, a katonák és a tisztek egy része átállt a felkelőkhöz. Az MDP is kezdett széthullani.

Október 24-én reggel Mikojan és Szuszlov Magyarországra érkeztek. Velük volt a KGB vezetője, Szerov tábornok és Malinyin, a hadsereg tábornoka. A Különleges Hadtest főhadiszállásáról a csoportot tankokból és különböző szállítójárművekből álló oszloppal Budapestre vitték. Szuszlov és Mikojan a Gerővel, Naggyal, Kádárral, a szovjet katonai parancsnokokkal és az Andropovval történt megbeszélések után azt a furcsa következtetést vonta le, hogy Budapesten a katonák és politikusok eltúlozzák a helyzet komolyságát, túlbecsülik a felkelő, és alábecsülik a saját erőket. A Moszkvába küldött jelentés azt tartalmazta, hogy: “A felkelők minden központja szétverve, folyik a legfontosabb központ felszámolása a Rádiónál, ahol négyezer ember összpontosul.”¹⁵ Feltételezték, hogy a szovjet csapatok október 25-re virradóra elfoglalják a Rádió épületét. Budapesten rendkívüli állapotot és kijárási tilalmat rendeltek el. A lakosságnak megtiltották reggel hét óra előtt az utcára lépést, gyűlések és tüntetések megtartását. A felkelőket felhívták a fegyveres harc azonnali beszüntetésére és a fegyverek letételére. Katonai rögtönítélő bíróságok létrehozásáról tudattak. Kádár János üzenettel fordult a néphez. A felkelők viszont, akiknek a létszámát a katonák 3-4 ezerre becsülték, nem engedelmeskedtek ezeknek az utasításoknak. Október 25-re virradóra a börtönökből kiengedték a foglyokat, s az osztrák határon keresztül, a magyar határőrök tétlenségét kihasználva, emigráns csoportok özönlöttek az országba. Sokan közülük fel voltak fegyverezve. A rendőrség és a katonaság Budapesten tétlenkedett. Bár a szovjet csapatok ezen az éjszakán erősítést kaptak, ez sem volt elegendő. Nagy Imre viselkedése is megváltozott. Október 25-én feloldotta a kijárási és tüntetési tilalmat. Megkezdve a kormányalakítást, az egykori Kisgazda Pártból is meghívott néhány politikust annak soraiba. Szuszlov és Mikojan nem ellenkeztek. Végül Gerőt is leváltották az MDP KB első titkárának posztjáról. Helyére Kádár Jánost nevezték ki. Egy nap múlva Gerő elhagyta Magyarországot. 1960-ban visszatérhetett Budapestre és Magyarországon élt 1980-ban bekövetkezett haláláig.

Október 26-án és 27-én fennmaradt Budapesten a bizonytalan egyensúly. A korábban előkészített akciókat a felkelők központjainak felszámolására a magyar fél lefújta. A fegyveres ellenállás ereje szüntelenül nőtt. A szovjet csapatok létszáma is nőtt, de nem volt elegendő, hogy a kétmilliós városban a helyzetet ellenőrizze. Az ellenzék nyomására Nagy Imre döntő fordulattal közeledni kezdett a felkelőkhöz. Rádióbeszédében azt mondta: a kormány elutasítja azokat a nézeteket, amelyek szerint a mostani hatalmas népi mozgalom ellenforradalom volna… Ez a mozgalom céljául tűzte ki nemzeti függetlenségünk, önállóságunk és szuverenitásunk megteremtését, társadalmi, gazdasági és politikai életünk demokratizálásának folyamatát felgyorsítva, mivel csak ez lehet hazánkban a szocializmus alapja. Az MDP KB október 27–28-ai nagy tanácskozásán kifejtve saját álláspontját és döntésének logikáját, Nagy Imre a következőket mondotta: Ha a mozgalmat, amely széles bázisra épül, ellenforradalomnak tekintjük, más megoldás nem marad hátra, mint fegyverek, tankok és ágyúk segítségével leverni… Ez tragédia…Ez nem a mi utunk… Az élére kell állni azoknak a hatalmas, széles népi erőknek, amelyek mozgásba jöttek.¹⁶ Kétségtelen, ez értelmes logika volt, de nem vett figyelembe nagyon fontos belső és külső tényezőket. A szovjet vezetők számára abban az időben Magyarország teljes nemzeti függetlensége, a többpárti demokrácia megteremtésének, a Varsói Szerződésből való kilépésének jelszavai teljességgel elfogadhatatlanok voltak. Csapatait sem készült a Szovjetunió kivonni Magyarországról, amely nemrég még fegyveres ellensége volt egy súlyos háborúban. De akkoriban a nyugati országok is a szovjet befolyási övezetbe tartozónak tekintették Magyarországot és nem kívántak a budapesti felkelőknek semmilyen valódi segítséget nyújtani. Az USA, Anglia és Franciaország számára 1956 őszének legfontosabb eseménye a Szuezi válság volt, amely nemsokára rövid, de elkeseredett fegyveres konfliktusba torkollott. Nagy Imre téziseit az MDP sok aktivistája, valamint a vezetés jelentős része nem fogadta el. Nagynak nem voltak befolyásos szövetségesei, még Jugoszlávia és Lengyelország vezetői is megtagadták támogatását, akikre pedig nagyon számított. Nagy Imre október 28-i beszéde zavart keltett a Különleges Hadtest tisztjeinek fejében, és a szovjet vezetők köreiben egyet nem értést szült. Jurij Andropov a Nagy Imre által képviselt álláspontot élesen ellenezte, s ilyen szellemben küldte jelentéseit Moszkvába is. Jevgenyij Ivanovics Malasenko nyugállományú altábornagy, aki 1956-ban a Különleges Hadtest parancsnokságának hadműveleti csoportját vezette, később így emlékezett: “Ezekben a napokban eljött hozzánk, a honvédelmi minisztérium épületébe Andropov nagykövet. Pjotr Nyikolajevics Lascsenko meghívta, reggelizzen velünk. Éppen előző nap nevezte Nagy Imre és környezete a felkelőket ‘szabadságharcosoknak’. Így tehát mi a szabadság ellen harcoltunk. Jurij Vlagyimirovics azt mondta, beszélt Mikojannak és Szuszlovnak arról, hogy Magyarországon ellenforradalmi lázadás folyik, s azt Nagy Imre vezeti. A fegyveres felkelés Magyarországon az ő véleménye szerint antiszociális jellegű, jelentéktelen a benne résztvevő munkások aránya, döntő részüket nyugatról átdobott egykori horthysták, ellenforradalmárok, deklasszált és felforgató elemek alkotják. Nekem úgy tűnt, hogy Andropov a továbbiakban is egyoldalúan értékelte az eseményeket, az összes tényező közül csupán a szocialistaelleneseket kiemelve. Azután rátértünk a legfontosabbra: mi a teendő a csapataink Budapestről való kivonását szorgalmazó követeléssel kapcsolatosan? Lascsenko azt javasolta, hogy az adott helyzetben csapatainkat ki kell vonni Budapestről, mivel azok valójában tétlenkednek. Andropov nem értett vele egyet. Micsoda? Dobjuk koncul a népi hatalmat, a kommunistákat és a hazafiakat? Lascsenko azt mondta, hogy védjék meg magukat és a hatalmukat ők maguk. Nem kell értük harcolnunk. Aki akar, jöjjön velünk.

A szovjet csapatok elmennek – mondta Andropov –, s holnap itt lesznek az amerikaiak és szövetségeseik. Le kell verni Budapesten a lázadók fegyveres csapatait, és minden megnyugszik. Ezen a véleményen volt Mikojan és Szuszlov is. Úgy vélték, hogy a magyarországi helyzet rosszabbodik, így erősíteni kell a katonai segítségnyújtást.”¹⁷

Ez az Andropovval történt beszélgetés valószínűsíthetően október 29-én, reggel zajlott. Nagy Imre beszéde után a szovjet csapatok parancsot kaptak a tűz beszüntetésére. Már október 30-án reggel Nagy Imre új kormánya hivatalosan követelte a szovjet csapatok azonnali kivonását Budapestről. Ily módon minden jogi alap megszűnt Magyarország fővárosában való tartózkodásukra. Nem fogok kitérni arra, hogyan ítélték meg Nagy Imre követelését Moszkvában. A csapatok kivonását Zsukov, valamint a Budapesten tartózkodó Szuszlov határozottan ellenezte. De Mikojan – Hruscsov szerint – szükségesnek tartotta a szovjet csapatok kivonását, még saját lemondásával is fenyegetőzve.¹⁸ A szovjet csapatok támogatását Kádár János is kérte, aki bekerült Nagy Imre új kormányába, de nyilvánvalóan nem voltak közös nevezőn. Elvbarátainak támogatásával Kádár János döntést hozott az MDP feloszlatásáról, és ezt 1956. október 30-án jelentették be. Már a következő napon nyilvánosságra hozták az új párt – a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) – megalapításának hírét. A párt első titkára Kádár János lett, de a Végrehajtó Bizottság tagjai között ott volt Nagy Imre is. Ilyen körülmények között kapott parancsot a Különleges Hadtest parancsnoksága Budapest elhagyására. Október 30-án 17 órakor a Magyar Rádió adását megszakítva mondta be, hogy a Szovjetunió kormánya teljesítette Nagy Imre követelését a szovjet csapatok Budapestről való kivonását illetően.

A csapatok kivonulása október 31-én virradóra kezdődött. A nap végére csaknem minden szovjet alegység elhagyta a magyar fővárost és attól 15-20 km-re összpontosult. A Különleges Hadtest parancsnoksága Tökölön, az egyik szovjet katonai repülőtéren működött. A szovjet csapatok kivonásának bejelentése nem csupán lelkesedést váltott ki a felkelők között. Még október 28-án Nagy Imre bejelentette az Államvédelmi Hatóság feloszlatását. Már a következő napon sokat szétvertek az államvédelmisek által használt helyiségek közül, néhány dolgozót megöltek. Október 30-án és 31-én valóságos hajtóvadászat kezdődött az államvédelmisekre. Megverték, megölték, fejjel lefelé akasztották fel őket fákra, lámpavasakra. Hamarosan a pártbizottságok szétrombolása is megkezdődött. Sok állami szervezet is hasonló sorsra jutott, szovjet katonai emlékműveket romboltak le. Kegyetlen pusztítás színtere volt a budapesti pártbizottság épülete is, ahol állatiasan legyilkoltak 25 embert, a pártbizottság munkatársait és az épületet védelmező magyar katonákat. Meghalt a pártbizottság első titkára, Mező Imre. A leszámolás és az önbíráskodás ezen féktelen tobzódása határozottan megváltoztatta azoknak a szovjet vezetőknek a véleményét, akik addig nem mutatkoztak késznek az erő alkalmazására. Liu Sao-csi és a KKP egész vezetése határozottan követelte az erő alkalmazását Magyarországon. Beleegyezett ebbe Joszip Broz Tito is, akinek véleménye rendkívül fontos volt Hruscsov számára. A végleges döntés október 31-én este született.

“Vihar” hadművelet

Október 31-én Szuszlov és Mikojan Moszkvába repültek. Andropov Budapesten maradt, fenntartva a kapcsolatot az események minden résztvevőjével. A kárpátaljai, odesszai és más katonai körzetekből gyorsan érkeztek a csapatok Magyarországra. Megkezdődött egy nagyszabású katonai akció előkészítése, amely a “Vihar” fedőnevet kapta. E hadművelet parancsnoka I. Sz. Konyev lett, aki ebben az időben a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka volt. Azonnal Magyarországra érkezve, Konyev marsall Szolnokon rendezte be parancsnokságát. A magyar repülőterekre Budapest körül és szerte az országban szovjet légideszant alegységek érkeztek, azonnal elfoglalva azokat. Budapestet elvágták a vidéktől, a magyar-osztrák határt ellenőrzésük alá vonták.

Nagy Imre nem ismerte e katonai előkészületek részleteit, de tudott a szovjet katonai erő gyors növekedéséről. November 1-jén a Szovjetunió nagykövetét, Andropovot szűkkörű kormányülésre hívta. Magyarázatot követelt. Andropov igyekezett az újabb szovjet csapatok megjelenését Magyarországon, és a magyar repülőterek elfoglalását azzal magyarázni, hogy biztosítani akarják, a felkelés körülményei között nyugodtan lehessen evakuálni az országból a szovjet egységeket. Érthető módon ez a magyarázat nem hangozhatott meggyőzően. Nagy Imre nemcsak tiltakozó jegyzéket nyújtott át Andropovnak, hanem az új koalíció pártjai vezetőinek egyetértésével bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és az ország semlegességét. Nagy Imre kormánya az ENSZ-hez fordult segítségért a semlegesség védelmére. Kádár János nem ellenkezett, ahogy az MSZMP új vezetése sem, de már más tervei és megoldásai voltak. Ugyanazon a napon, november 1-jén, Kádár János és híveinek kis csoportja elhagyta a magyar kormány épületét és a szovjet követségre ment. Onnan páncélozott szállítójárműveken jutottak ki Budapestről. Késő este Kádár János, két munkatársa és a követség egyik alkalmazottja kíséretében a különleges hadtest törzséhez érkezett Tökölre. Innen átkerültek Konyev marsall törzséhez Szolnokra, majd rövid moszkvai látogatás és a Hruscsovval való találkozás után Ungváron rendezkedtek be. Már november 3-án rádióadásban tudatták, hogy Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal, Kossa István kiléptek Nagy Imre kormányából és új, forradalmi munkás-paraszt kormányt hoztak létre. E kormány felhívásai, amelyeket egymás után közvetített a rádió, az országban zajló eseményeket ellenforradalomként jellemezték. Az új kormány nem szemlélheti részvét nélkül, hogy a demokrácia takarója alatt az ellenforradalmárok és terroristák embertelenül gyilkolják legjobb fivéreinket, munkásokat, parasztokat és félelemben tartják az ország békés lakosait… Ezért a forradalmi munkás-paraszt kormány a nép, a munkásosztály és a haza érdekében a szovjet csapatok parancsnokságához fordult, hogy segítsen a reakció és az ellenforradalom sötét erőinek szétverésében, a szocialista népi rendszer újjáélesztésében, a rend és a nyugalom helyreállításában.

Nagy Imre elszigetelődött. Sem az ENSZ, sem a nyugati országok nem reagáltak a segélyfelhívásra. A felkelők egységei nem nőttek tovább jelentősen. Az országban és a fővárosban sokan voltak olyanok, akik készek voltak Kádár Jánost és új kormányát támogatni. Az ország nagyon sok polgára kivárt és nem akart beleavatkozni az eseményekbe sem az egyik, sem a másik oldalon. A magyar hadsereg tisztjeinek köréből, akik a felkelők oldalára álltak, aktivitásával kitűnt a negyvenéves Maléter Pál, a korábbi hadtestparancsnok. Nagy Imre Maléter vezérőrnagyot Magyarország honvédelmi miniszterévé nevezte ki. Táviratot küldött Moszkvába, azzal a kéréssel, hogy jelöljék meg a tárgyalások helyét és idejét. November 2-án Nagy Imre újfent magához kérette Andropovot. Látható volt, hogy a szovjet követ álmatlanul töltötte az éjszakát. Borotválatlan volt, a ruhája gyűrött. Nagy Imre magyarázatot követelt két miniszter – Kádár és Münnich – eltűnésével kapcsolatban. Nagy maga rendelkezett arról, hogy Münnichnek gépkocsit biztosítsanak a szovjet követségre. Valaki látta, ahogy Münnich a követségtől nem messze átszáll egy szovjet páncélozott járműbe. A nagykövetség kijelentette, Nagy “rossz dolgokkal” foglalkozik és ez a követségről “rossz benyomást” kelthet. Andropov Nagy Imre minden követelését visszautasította. Nehéz is lett volna Andropov számára követni a Budapesten kívüli eseményeket. Abban az időben, amikor Andropov Nagy Imrével találkozott, Hruscsov, Molotov és Malenkov a lengyel vezetőkkel folytattak tárgyalásokat a szovjet-lengyel határon fekvő Bresztben. A lengyelek messze nem mindenben értettek egyet Hruscsovval, de elismerték, hogy Magyarországon az ellenforradalom kerekedik felül és a Szovjetunió számára más kiút nem létezik. Malenkov és Hruscsov Bresztből Bukarestbe repültek, Brioni szigetére a Titóval való találkozásra. Ezek titkos találkozók voltak, amelyekről a sajtó nem számolt be. A magyarországi szovjet követség ezekről a találkozókról értesítést nem kapott.

Konyev törzsénél gyorsított ütemben folytak a katonai műveletek előkészületei. Tudott volt, hogy a Budapesten gyorsan felállított “nemzetőrségben” több mint tízezer ember szolgált. Voltak különböző “független” fegyveres csoportok és egységek. A Magyar Honvédség egyes részei is Budapesten voltak, nem kevesebb, mint ötvenezer fővel, de messze nem minden egység készült a szovjet katonák ellen harcolni. A honvédelmi minisztérium igyekezett Budapest köré védelmi gyűrűt vonni, de erre kevés volt az idő és az erő. A felkelők mindössze száz tankkal és néhány száz légvédelmi ágyúval rendelkeztek. Konyev rendelkezésére már több mint ezer tank állt. Míg október 24-én Budapestre összesen hatezer emberből álló erő vonult be, addig ekkorra már Budapest körül 60 ezer fős hadsereg koncentrálódott. Ennek ellenére Moszkva beleegyezett a tárgyalásokba, amelyek november 3-án reggel kezdődtek, először Budapesten, majd Tökölön. Szovjet részről a tárgyalásokat M. C. Malinyin tábornok vezette. A magyar delegáció élén Maléter Pál állott. A delegáció tagja volt a magyar vezérkar elöljárója, Kovács István és más tisztek is. A szovjet csapatok Magyarországról való kivonásáról volt szó. November 3-án este, Hruscsov Titóval történt megbeszélései után, minden végleg eldőlt. A helyiségben, ahol a magyar katonákkal tárgyaltak, a szovjet KGB főnöke, Ivan Szerov jelent meg, biztonságiak csoportjával. A magyar delegációt letartóztatottnak nyilvánították. Ez a magyar tiszteket megrendítette, de méltósággal tartották magukat. A katonai fogda épületének különböző szobáiban helyezték el őket. Azoknak a napoknak lelki állapotáról tanúskodik az a tény, hogy a november 4-re virradó éjszakán kihallgatott magyar katonai vezetők semmit sem takargattak. Minden, amit a budapesti magyar csapatok összetételéről és elhelyezkedéséről mondtak, a későbbiekben beigazolódott.¹⁹ A magyar delegációnál volt Budapest védelmének térképe is. A rendelkezésükre álló rádióállomásokon keresztül utasították a magyar parancsnokokat: “A szovjet csapatokra ne nyissatok tüzet!”

A Konyev marsall által aláírt 1. számú parancs szerint, amelyet a “Vihar” hadművelet összes résztvevőjének felolvastak november 3-ról 4-re virradóra, a szovjet csapatok november 4-én reggel 6 órakor különböző irányból megkezdték előnyomulásukat Budapest felé és 7 órakor behatoltak a városba. Nagy Imre rádión bejelentette, hogy “a kormány a helyén van”, de azon nyomban elhagyta a parlament épületét és minisztereinek egy csoportjával a jugoszláv nagykövetségre menekült. Mindszenti bíboros, aki a magyarokat a Szovjetunió elleni fellépésre buzdította, az USA nagykövetségén kért menedéket. A felkelők parancsnoklását Király Béla tábornok vállalta magára.

Nem fogok e helyen a budapesti harcok részleteiről beszélni. Az erők egyenlőtlenek voltak, a lakosság nagy része otthonában várakozva vészelte át az eseményeket. A magyar egységek jól ismerték a várost, kihasználták a föld alatti összeköttetéseket, régi várakban és erődítményekben védekeztek. De már november 7-én estére megtört az ellenállásuk. November 8-án a szovjet egységek felszámolták az ellenállás még megmaradt fészkeit. November 9-én a magyar felkelők Budapesten gyakorlatilag beszüntették az ellenállást és kezdték letenni a fegyvert. November 11-én estére egész Magyarország területén megtört a fegyveres ellenállás. A felkelők sok egysége a határon keresztül Ausztria területére távozott. A “Vihar” hadművelet lezárult. A szovjet csapatok vesztesége e napok alatt 669 főt tett ki (ezek az elesettek és a sebesülés következtében meghaltak), 51 ember eltűnt.²⁰ Mintegy 1500 tiszt és katona sebesült meg. A magyar felkelők 2-4 ezer embert veszítettek. A hivatalos adatok szerint, amelyeket később a magyar sajtó közölt, 2700 elesettről tudtak.

1956. november 4. és 7. között, amikor Nagy Imre kormánya a jugoszláv követségre menekült, Kádár és Münnich kormánya pedig Ungváron volt, a szovjet nagykövetség, amelyet szovjet tankok és deszantegységek védelmeztek, fontos hatalmi központtá vált Budapesten. A város különböző részein elkeseredett harcok dúltak. A követség épülete néhány alkalommal géppisztoly- és géppuskatűz alá került. I. SZ. Rozanov visszaemlékezései szerint Jurij Andropov, 1973-as budapesti látogatásakor, V. N. Bazovszkij nagykövet dolgozószobájába lépve, az ablakkal szemközti falra tekintve megkérdezte: “Hol vannak a golyónyomok?” A követ válasza az volt, hogy már régen mindent kijavítottak és eltakartak.

Nehéz körülmények közé került a budapesti diplomáciai kar, s Andropov igyekezett minden ország, nemcsak a szocialista országok diplomatáinak segítséget nyújtani. A diplomaták többségét ismerte, hiszen igyekezett nem kihagyni egyetlen hivatalos fogadást sem, amelyet a többi ország nagykövetsége tartott, főként nemzeti ünnepek alkalmával. Jó társalkodónak és viszonylag nyílt embernek mutatkozott, bár nehéz volt tőle bármit is megtudni. Andropov beszélgetőtársa gyakran a szociáldemokrata osztrák nagykövet, Walter Pajnsip volt. “Én kommunista vagyok – mondta neki egyszer Andropov –, Ön pedig az ellenkező nézetet képviseli. De ez nem gátol bennünket egymás megértésében… Minden embernek van valamilyen meggyőződése, és lennie is kell annak. Nélküle az ember semmit sem jelent. Szép és egyszerű lenne, ha a Földön mindenkinek azonosak volnának a nézetei… De higgye el, ez unalmas lenne.” Pajnsip visszaemlékezései szerint a szovjet követ segített a diplomaták Budapestről Ausztriába történő evakuációjának megtervezésében. Magának az osztrák követnek az autóján a háború utáni Ausztria címere virított: egyfejű sas, a bal lábával sarlót, a jobbal kalapácsot tartva széttépett lánc fölött. Ez a címer a szabadságot és a munkás-paraszt szövetséget szimbolizálta. A háború utáni Ausztriában szinte mindig a szociáldemokraták voltak hatalmon. Andropov bizonyos szarkazmussal óvatosságot ajánlott Pajnsipnek, nehogy a magyar felkelők a sarlót és kalapácsot látva azt higgyék, hogy az autó szovjet.²¹

1956. november 7-én estére megérkezett Budapestre Kádár János kormánya. Megkezdődött a hatalmi szervek újraélesztése. Megalakultak a szovjet városparancsnokságok is. Münnich Ferenc vezetésével megkezdődött az új magyar rendvédelmi szervek kialakítása. Három forradalmi tiszti ezredet szerveztek Budapesten, és Magyarország más részein is új katonai egységek jöttek létre. November végére a létszámuk meghaladta a 20 ezer főt.

A harcok napjaiban, valamint azok elmúltával nagyszámú magyar, elsősorban fiatal került fogságba, vagy letartóztatták őket. Ezeket az embereket Magyarországról Ukrajnába kezdték szállítani. A deportálás Szerov parancsára és ellenőrzése alatt történt, s a harcok elmúltával is folytatódott. Andropov tudott erről, de nem volt alapja ellenvetést tenni. Ugyanakkor a magyar fiatalok “Szibériába” küldéséről terjedő hírek nyugtalanságot és felháborodást váltottak ki a magyar munkásokból. A vasutasok sztrájkba léptek. Kádár és Münnich magyarázatot követeltek a szovjet nagykövettől, aki nem tudta, mit és hogyan válaszoljon. 1956. november 14-én a KGB főnöke, Szerov és Andropov nagykövet sifrírozott táviratot küldtek Moszkvába, amelyben ez állt: “Ma, az egész nap folyamán többször telefonált Kádár és Münnich elvtárs (külön-külön), és arról számoltak be, hogy a szovjet katonai hatóságok vasútszerelvénnyi magyar fiatalt szállítottak a Szovjetunióba (Szibériába), olyanokat, akik részt vettek a fegyveres lázadásban. Kádár és Münnich kijelentették, hogy nem helyeslik a hasonló akciókat részünkről, mivel ezek az akciók állítólag a magyar vasutasok általános sztrájkját váltották ki és egészében rontották a belpolitikai helyzetet az országban… A valóságban ma, november 14-én, Csap állomásra egy kis szerelvény indult letartóztatottakkal, akikről alappal feltételezhető, hogy a fegyveres felkelés aktív szervezői és résztvevői voltak… A szerelvény mozgatása közben a foglyok két állomáson papírokat dobáltak ki az ablakon, amelyeken arról tudósítottak, hogy Szibériába viszik őket. Ezeket a cédulákat a vasutasok gyűjtötték össze és ők értesítették a kormányt. Utasítást adtunk, hogy a továbbiakban a letartóztatottakat zárt gépkocsikon, megerősített konvojban szállítsák.”²² A szóbeszéd a deportálásról erősödött, a vasutasokhoz más munkások is csatlakoztak, általános sztrájk kezdődött és ez zavarta Kádárt az üzemekben nagy tekintéllyel bíró munkástanácsokkal folytatott tárgyalásokban. Hamarosan kiderült, hogy a magyar ifjúság Szovjetunióba szállítása a legfelsőbb moszkvai hatalom beleegyezése nélkül kezdődött, és a letartóztatottakat Kárpátaljáról visszaszállították Magyarországra. Ennek ellenére az országban még sokáig élt a legenda a Szibériában sínylődő magyar szabadságharcosokról.

Andropov még néhány hónapig maradt a Szovjetunió magyarországi nagykövetének posztján az új vezetés megalakulása után. 1957 márciusában hívták vissza Moszkvába, új megbízatás címén. De gyakran és nemcsak gondolatban tért vissza Magyarország tragédiájára. Ezek az események, és személyes részvétele azokban, gyakran volt tárgya a hozzá közel álló személyekkel folytatott beszélgetéseinek. Emlékezett például arra, hogy 1956. október végén a követségi gépkocsi Budapest szélén tűz alá került, s a katonai attaséval és a gépkocsivezetővel két órán keresztül próbált az éjszakai Budapesten visszajutni a nagykövetségre. Andropov nem fényképen látta a fákra és távíróoszlopokra felakasztott magyar kommunistákat és államvédelmiseket. Oleg Trojanovszkij, a híres szovjet diplomata a későbbiekben így emlékezett: “Nekem mindig úgy tűnt, hogy Andropovra nagyon erősen hatottak az 56-os események, amelyeknek szemtanúja volt. Elbeszéléseiben mindig visszakanyarodott hozzájuk. Gyakorta emlegette: “El sem tudják képzelni, mi az – százezres tömeg, senki által sem ellenőrizve, kimegy az utcára.” S a félelem, hogy hasonló dolog megismétlődhet, immáron a Szovjetunióban, rányomta bélyegét politikai felfogására. Felismerve a reformok szükségességét, félt megengedni az ‘alulról jövő’ reformokat.”²³

“A tragikus magyar események” – vélekedett Georgij Arbatov is – mély nyomot hagytak az azok epicentrumába került Andropovban. Ellenforradalomnak tartotta az eseményeket – ezt tőle magától tudom. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy mindenki másnál jobban látta: a meglévő hatalom szétesése, a tömeges elégedetlenség elszabadulása nem csupán a hivatalosan nyilvánosságra hozott fő okok (az ellenforradalmárok összeesküvése és a külföldi cselszövés), hanem jóval inkább a magyar valóság egyes összetevői miatt következett be. Részben azért, mert a sztálini elhajlások, amelyek nálunk születtek, a magyar talajba átültetve különösen visszataszító formát öltöttek. Szerepet játszottak a gazdasági problémák is, beleértve Magyarország egyenlőtlen helyzetét a Szovjetunióval fenntartott gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokban. Andropovot valószínűleg befolyásolták személyes benyomásai is. Ehhez társultak az információk a kommunistákkal, pártmunkásokkal, állami hivatalnokokkal történt könyörtelen leszámolásokról. A nagykövetség körül folyt a lövöldözés. Andropov autóját is tűz alá vették egy ízben, épp, amikor kifordult a nagykövetségről. Az idegi megrázkódtatások felesége komoly, egész életre szóló betegségének okozói voltak. Mindez együttvéve, nekem úgy tűnik, meghatározott pszichológiai komplexus kialakulásához vezetett. Azok, akik ismerték Andropovot, ezt a komplexust “magyarnak” nevezték, a szocialista országok belső nehézségeinek növekedésével kapcsolatos rendkívüli gyanakvást értve rajta, és – ez már az én véleményem is – a készséget is, hogy a válság elhárítására rendkívül gyorsan a legradikálisabb eszközöket is igénybe vegye. Bár meg kell mondani, hogy sok vezetőnktől eltérően, az ilyen válságok okait egyáltalán nem primitíven értékelte.”²⁴

Értékelések és felvetések

Az 1956-os magyarországi eseményekről és Andropov azokban betöltött szerepéről bőséges irodalom gyűlt fel, amelyben nemcsak tényekre, különböző értékelésekre, de nyilvánvaló kitalációkra is bukkanhatunk. Az események jellegét különböző időkben különbözőképpen értékelték, mind a magyar, mind a orosz-szovjet irodalomban. Néhány az értékelések közül:

1. 1956. október 23. és november 4. között az imperializmus által irányított szovjetellenes, ellenforradalmi lázadás zajlott.
2. 1956. október 23. és november 4. között Magyarországon a szocializmus megreformálására irányuló demokratikus népi mozgalom tört a felszínre.
3. A szocializmus megreformálására irányuló demokratikus népi mozgalom szovjetellenes ellenforradalomba nőtt át.
4. 1956 őszén Magyarországon polgárháború zajlott.
5. 1956 őszén Magyarországon nemzeti-felszabadító forradalom kezdődött.

Nem tűzöm magam elé ezeknek és más verzióknak az elemzését. Mint minden népi forradalomban, 1956 őszén Magyarországon is összekuszálódtak a különböző politikai irányzatok. Különféle politikai csoportok tevékenykedtek, különböző célokkal, s ráadásul a mozgalom jellegét megváltoztatta a Kelet és a Nyugat beavatkozása. “Tiszta” forradalom, mint ismeretes, nem létezik. A Szovjetunió és Magyarország kapcsolatában sok olyan lap van, amellyel egyik fél sem büszkélkedhet. Mégis, a legfőbb eszmék, amelyek 1956-ban Magyarország ifjúságát, értelmiségét, katonáit és munkásait lelkesítették – a szabadság, a demokrácia, a nemzeti függetlenség és a humanista szocializmus voltak. Ezért a magyar nép történeti tudatában 1956 eseményei az 1848-as eseményekkel egyenlő helyet foglalnak el.

A magyar felkelés egyik fontos résztvevője Király Béla volt. A horthysta hadsereg egykori tisztje 1945–1951 között együttműködött Rákosi rezsimjével és 1950–51-ben a magyar katonai akadémia parancsnoka volt. 1951-ben Király Béla vezérőrnagyot letartóztatták és életfogytiglani börtönre ítélték. 1956 szeptemberében szabadult és októberben a forradalmi védelmi bizottságot, valamint a nemzetőrséget vezette. Nagy Imre Budapest városparancsnokává nevezte ki. A vereség után Király az Egyesült Államokba menekült és csak 1989-ben tért vissza Magyarországra. Nagyszámú emigrációbeli publikációinak egyikében írta: “Andropov a diplomáciai érinthetetlenséget használta ki, hogy a forradalom idegközpontjában maradhasson, és dezinformálta a magyar kormányt. Félrevezető bizonygatásai a magyarokat a legutolsó percig vakságban tartották a szovjet szándékokat illetően. A szovjet követ még a kalóznál is rosszabb volt. A kalózok kapitánya a támadás előtt felhúzza a fekete zászlót, hogy áldozatai láthassák, mi vár rájuk. Azután, hogy a szovjet csapatok leverték a forradalmat, Andropov még egy évig Magyarországon maradt. A szovjetek helytartója volt és a terror tombolását irányította, amelyhez hasonlót Kelet- és Közép-Európa legújabb története nem ismer. Egy modern autodafé legfelsőbb inkvizítora volt.”²⁵ E szavakban túlságosan sok a nyilvánvaló túlzás. Sem 1956 októberében, sem novemberben Andropov nem volt a magyar dráma legfontosabb szereplője, bár szerepe egyáltalán nem volt jelentéktelen. Mégsem ő hozta a döntéseket és nem ő hajtotta végre a legfontosabbakat. Ennek ellenére Andropovot nem lehet egyszerű tanácsadónak, vagy közvetítőnek tartani, aki csupán gyűjtötte és továbbította az információkat a külügyminisztérium vagy az SZKP KB számára. A követ legfontosabb kötelessége: hazája érdekeinek védelme a fogadó országban, s e kötelesség teljesítése Magyarországon 1955 és 1957 között rendkívül bonyolult volt. Mint sok más szerző, Király Béla is nyilvánvalóan eltúlozza a magyar felkelés veresége utáni represszió méreteit. Sok nyugati politikus várakozásával és prognózisával ellentétben az új hatalom gyorsan megszilárdult Magyarországon, bár ennek során mintegy 10 ezer embert tartóztattak le és majdnem 200 ezer ember emigrált. A hamarosan elkövetkező amnesztiák sora enyhítette a politikai feszültséget. Kádár rezsimje nem vált új tirannussá és kevésbé emlékeztetett Rákosi rezsimjére. Kádár János gyorsan tudta stabilizálni a gazdasági helyzetet, bevezetni a fontos reformokat, lecsendesíteni az indulatokat, s ennek eredményeképpen jelentős népszerűségre tett szert Magyarországon és Kelet-Európa más országaiban. Nyugaton Magyarországot a “gulyás-szocializmus” országának nevezték, mert a Szovjetunióval és más országokkal összehasonlítva viszonylagos jólét és a glasznoszty bizonyos elemei jellemezték.

Kádár több mint harminc évig vezette a magyar kommunisták pártját, amelyet MSZMP-nek hívtak. Nem segítette új, nagy formátumú politikusok kiemelkedését, s a változások mind hangosabb követelésének, amely 1985 után kezdett felerősödni, Kádár már nem tudott megfelelni. Ennek eredményeképpen Magyarországon új gazdasági-politikai krízis kezdett kibontakozni, és a Kádárhoz való viszony megváltozott. Kádárt 1988 májusában mentették fel minden tisztségéből, és egy év múlva, 77 éves korában halt meg. “Végrendeletében” azt írta: “Nagy Imre tragédiája – az én személyes tragédiám is”. De ugyanebben a dokumentumban Kádár kijelentette, hogy nem érez megbánást 1956-os szereplése miatt. Azt tettük, amit a lelkiismeretünk diktált. Valakinek mégis csak magára kellett vállalnia a felelősséget. Akkor úgy tartottam, s most is úgy gondolom, hogy a magyar nép érdekében cselekedtünk.²⁶

Néhány szerző nyilvánvalóan eltúlozza Kádár és Andropov kapcsolatának közelségét, feltételezve, hogy Kádár éppen Andropovnak köszönhette felemelkedését. Még 1956 májusában-júniusában Andropovnak bizonyos kétségei voltak Kádárral kapcsolatosan. Hruscsov ekkortájt a polgárháború és a Nagy Honvédő Háború veteránját, Münnich Ferencet támogatta, akit Nyikita Szergejevics még a 20-as, 30-as évekből ismert. Münnichet 1956-ban belügyminiszternek nevezték ki, a későbbiekben pedig Kádár legközelebbi harcostársa és miniszterelnök lett. Kádár Jánost a magyar kommunisták jelentős csoportja támogatta, de előmenetelét elsősorban saját magának köszönhette, nem volt senki “embere”, rátermett és okos vezető volt. Andropov megértette ezt, és 1956 őszén határozottan támogatta Kádárt. Szergej Szemanov könyvében azt írja, hogy éppen Andropov ragaszkodott Kádár kiválasztásához az új forradalmi kormány és párt élére. “Az új kormány vezetője – írja Szemanov – Andropov rendkívül szerencsés választása volt: Kádár János tősgyökeres magyar, munkás, illegális harcos a fasizmus éveiben, Rákosi alatt meghurcolták, három évig börtönben volt, éppen rehabilitálták, fiatal – 44 éves! Moszkva emberének jobbat kigondolni is nehéz lett volna! Andropov, ebben a nehéz időszakban nemcsak megtalálta a megfelelő embert, de meg is tudta győzni az egyetlen helyes lépésről, erővel megdönteni Nagy Imrét és így megmenteni a szocializmust Magyarországon. Kádár nem csupán hűséges szövetségesnek, de kemény, határozott vezetőnek is bizonyult.”²⁷ Ezek a megállapítások elferdítik a tényleges viszonyokat. 1956 őszéig Kádár és Andropov szinte nem is találkoztak egymással. Sőt, maga Kádár János akkoriban nem is a legjobban viszonyult Andropovhoz. Magyarországon kívül Kádár legnagyobb támogatója Jugoszlávia volt, és Tito véleménye azokban a hetekben rendkívül fontosnak számított. Néhány szovjet vezető kételkedett Kádárt illetően, és ő tudott erről. Azt gondolta, hogy a nagykövetség helytelenül informálja Moszkvát álláspontjáról és politikai arculatáról. Andropovval kapcsolatos elégedetlenségét Kádár Hruscsov előtt is kifejtette. Erdei Károly, az MSZMP KB nemzetközi osztályának egykori vezetője, Kádár személyi titkára és tolmácsa 1956–57-ben, elmondta később, hogy 1956. november 4-e után Hruscsov személyesen oszlatta el Kádár gyanakvását Andropov iránt, utasítást adva arra, hogy a magyar vezetőt ismertessék meg a szovjet követ által 1956-ban Budapestről küldött titkos táviratok szövegével. A bizalom Kádár és a nagykövetség között helyreállt.²⁸ A döntést Kádár felemelésére és támogatására maga Hruscsov hozta, akihez Kádár 1964 októbere után is pozitívan viszonyult. A szocialista országok vezetői közül Kádár volt az egyetlen, aki a szovjet ünnepek és Hruscsov személyes ünnepei alkalmából üdvözletét küldte akkor is, amikor Hruscsovot már minden funkciójától megfosztották. 1956 decemberében és 1957 elején Kádár és Andropov már nagyon gyakran találkoztak, és baráti, nem hivatalos kapcsolat alakult ki közöttük. Amikor Kádár 1957 nyarán először utazott hivatalos látogatásra Moszkvába, Andropov beteg volt. A Hruscsovnál tett zárólátogatás és megbeszélés folyamán Kádár a találkozó résztvevői előtt kijelentette, hogy ott tartózkodása alatt nem sokat tudott csinálni, elsősorban nem tudta meglátogatni a kórházban Andropovot, a szovjet nagykövetet.

Nagy Imre tragikus sorsával kapcsolatban sem kevés feltételezés született. A jugoszláv nagykövetségre menekülve Nagy Imre felült a hamis ígéreteknek, és a jugoszláv nagykövet részvételével zajló tárgyalások után híveivel együtt kijött a nagykövetségről, hogy beüljön egy autóbuszba és elhagyja Magyarországot. De Szerov parancsára már az utcán feltartóztatták és ismeretlen helyre vitték. Nem világos, hogy sok szerző ezzel kapcsolatosan miért Andropovot ítélte el. Andropov angol életrajzírója, Jonathan Steel könyvében meggyőzően bizonyította, hogy Andropovnak nem volt köze Nagy Imre letartóztatásához.²⁹ Ugyanakkor a botrány, amit ez az akció kiváltott, komolyan megrontotta a csak nemrégen javulni kezdő szovjet-jugoszláv kapcsolatokat. Ráadásul nem Szerovnak, hanem Andropovnak kellett ezzel kapcsolatosan kevéssé meggyőző magyarázatokkal szolgálnia. Ahogy később ismertté vált, Nagy Imrét először a szovjet csapatok állomáshelyére vitték, nem csupán szabadságot, de miniszterséget is ígérve neki, ha nyilatkozatot tesz Kádár János támogatásáról. Ezeken a tárgyalásokon Andropov nem vett részt. Később az egykori magyar miniszterelnököt Romániába vitték, ahol Bukarest közelében egy kormányvillában volt háziőrizetben.³⁰ Megkapta a Népszabadság, a L’Humanité és a Pravda számait, feljegyzéseket készített, igyekezve értékelni saját miniszterelnöki tevékenységét és elemezni a magyarországi nemzeti-felszabadító mozgalom jellemzőit és fejleményeit. Rainer M. János és V. L. Muszatov történészek elvégezték Nagy Imre naplójának és feljegyzéseinek előzetes értékelését, ahol a szocializmus elméleti problémáiról esik szó, Nagy polemizál ellenfeleivel, visszaemlékezik gyermek- és ifjúkorára. Igyekezett a történelem előtt igazolni magát. Nagy Imrét 1957. április 14-én tartóztatták le. Nem Moszkvába – ahogy néhány publikációban írták –, hanem Budapestre szállították titokban. Ügyében a nyomozást Magyarországon folytatták le és a nyomozati anyagokat konzultációra Moszkvába küldték. A vádiratot szovjet és magyar jogászok együtt állították össze. Andropov ezzel a dokumentummal 1957. augusztus végén ismerkedett meg. Az oroszországi sajtóban részletek jelentek meg az SZKP KB titkos anyagából, amelyben Andropov és a Szovjetunió legfőbb ügyésze, Roman Rugyenko jelentést tettek a magyar belügyminiszterrel, Biszku Bélával tartott megbeszélésről. Megvitatták a vádirat tartalmát és a magyar vezetésnek ebben az ügyben hozott döntését. Andropov és Rugyenko azt jelentették, hogy “a vádirat tervezete elfogadható, de még csiszolni kell rajta, elsősorban azon a részen, ahol Nagy áruló csoportjának az imperialistákkal fenntartott kapcsolatáról van szó, s az előbbiek szerepéről az ellenforradalmi lázadás előkészítésében és végrehajtásában”.³¹ Nagy Imrének és néhány társának – beleértve Maléter Pált is – bírósági tárgyalása Budapesten zajlott a sajtó és a nyilvánosság elől elzárva. Nagy Imre és Maléter Pál tábornok golyó általi halálra ítéltettek és az ítéletet a következő napon végre is hajtották. Később Andropov azt a kijelentést tette barátai előtt, hogy Nagy Imre rászolgált a kemény büntetésre, de nem a kivégzésre. Nagy Imre kivégzése tiltakozást váltott ki az egész világon. Még Hruscsov is elégedetlen volt, ugyanakkor mindez a Szovjetunió és Magyarország kapcsolatán nem érződött.

Nagy Imrét csak harminc év elmúltával rehabilitálták. 1989-ben Budapesten Nagy Imre földi maradványait ünnepélyesen újratemették. Ez a gyászceremónia, amelyen több mint 300 ezer ember vett részt, fontos politikai mérföldkővé vált a bársonyos forradalom útjára tért országban. Az 1991-es magyarországi látogatásomkor Hegedűs Andrással és Pozsgay Imrével folytatott beszélgetéseim során megtudtam, hogy már Nagy Imre ünnepélyes újratemetése után a KGB olyan dokumentumokat adott át magyar politikusoknak, amelyek vitathatatlanul tanúskodnak arról, hogy a 30-as években a Moszkvában tartózkodó Nagy Imre aktívan együttműködött az NKVD-vel és jelentéseket írt a Kominternben dolgozó magyar kommunistákról, valamint az emigráció sok más tagjáról. A Nagy Imre által saját kezűleg írt feljelentések alapján emberek tucatjait tartóztatták le, akik közül 15 embert kivégeztek, illetve lágerben haltak meg. Később mindannyiukat rehabilitálták. Nagy fedőneve “Vologya” volt, és ahogy felettesei feljegyezték, kezdeményezően, ügyesen és könyörtelenül dolgozott, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. A Nagy Imre által írt titkos önéletrajzban ez áll: “Az NKVD-vel 1930 óta működöm együtt. Megbízásom szerint a nép sok ellenségével foglalkoztam, illetve kerültem kapcsolatba.” Az NKVD vezetőségének írt egyik jelentésében Nagy ezt írta: “Elvtársak! Régóta becsületesen és odaadóan együttműködöm az NKVD-vel a nép mindenfajta ellenségének kiirtásáért folytatott küzdelemben. Teljes mértékben tudatában vagyok a munka felelősségteljességének.” Nagy Imrének az NKVD-vel való együttműködéséről tudott Berija és Molotov is. Amikor már a háború után Moszkvában sor került a magyar kormány megalakítására, éppen Berija és Molotov javaslatára kapott Nagy Imre miniszterelnök-helyettesi megbízást. A magyarországi szovjet nagykövet, Jurij Andropov erről mit sem tudott, csakúgy, mint Hruscsov vagy Rákosi. A speciális szolgálatok szinte soha nem fedik fel titkosügynökeiket.

Nagy Imre Komintern- és NKVD-beli munkájának dokumentumait Gorbacsov javaslatára az MSZMP KB főtitkárának, Grósz Károlynak adták át, aki a Politikai Bizottság megbízásából beszámolt e tényekről az MSZMP KB plénumán. Az ülés résztvevőit mindez sokkolta, ugyanakkor úgy döntöttek, hogy nem publikálják, sőt meg sem vitatják a megkapott dokumentumokat. Egyrészt etikátlannak tűnt ilyen tényeket közölni egy ártatlanul kivégzett emberről. Másrészről az egész történet kárt okozhatott volna az SZKP-nak és a Szovjetuniónak, nem beszélve a magyar kommunista mozgalomról, amely örökösének tartotta magát az MSZMP. Más magyar pártok sem voltak érdekeltek efféle dokumentumok publikálásában. 1991-ben mindez hallomások és beszélgetések tárgya volt. 1993 februárjában Krjucskov titkos feljegyzését Gorbacsovnak Nagy Imre és az NKVD kapcsolatáról az olasz La Stampa tette közzé. A dokumentumok és a hozzájuk tartozó kommentárok egy részét az orosz “Isztocsnyik” című folyóirat is publikálta.³² Nagy Imre 1918 és 1941 közötti életpályájának legrészletesebb leírása V. L. Muszatov “Nagy Imre tragédiája” című dokumentum-tanulmányában található, amit a “Novaja i Novejsaja Isztorija” című folyóirat közölt 1994-ben.³³ A Népszabadság ezzel kapcsolatosan interjút készített Grósszal és Krjucskovval.³⁴ A magyar politikusok közül, amennyire tudni lehet, senki sem erőlteti e dokumentumok teljes publikációját. Ahogy Földes György, a budapesti Politikatörténeti Intézet igazgatója kijelentette, mindezek az anyagok és dokumentumok előítéletektől mentes kutatást igényelnek. A dokumentumok másolata egy budapesti levéltárban van zárolva.³⁵ A nyomozás és a per 1957–58-as anyagai Nagy Imre és társainak ügyében szintén kevéssé feldolgozottak. Az eljárás anyagait 1957 végén az MSZMP KB zárt ülésén vitatták meg, de ennek az ülésnek a jegyzőkönyveit nem publikálták.

Az SZKP KB nemzetközi osztályának egykori munkatársa és az 50-es, 60-as évek Magyarországának egyik legfelkészültebb és objektív kutatója, Valerij Muszatov az 1956–57-es magyar események új levéltári anyagait elemezve írta: “Kádár kormánya, repressziót alkalmazva és ugyanakkor engedményeket is téve, az ellenzék sok javaslatát is felhasználva viszonylag gyorsan tudta stabilizálni az országban a helyzetet, felemelve az életszínvonalat és végül megszerezve a lakosság támogatását. 1963-ra Magyarország kilépett a nemzetközi elszigeteltségből. Kádár kezdetben nem rendelkezett nagy önállósággal. Moszkvából gazdagon ellátták tanácsokkal. Ám önálló gondolkodású, karizmatikus személyiség lévén, még a posztsztálinizmus és a korábbi szövetségi rendszer keretein belül is saját utat tudott járni. 1956 után rövid időn belül három szovjet követet cseréltetett le, akik orrukat a magyar ügyekbe kívánták dugni. Hruscsov támogatta a fiatal Kádárt. A kompromisszumok mestere lévén, minden szovjet vezetővel megtalálta a közös nyelvet, megőrizve méltóságát és önállóságát.”³⁶ Semmi kétség, hogy Andropov éppen Kádártól tanult sokat, bár erről soha nem tett említést.

Jegyzetek

* A szerző az elmúlt évben ismét megjelentette Moszkvában Andropov politikai életrajzát bemutató könyvét, amelyben jelentős mértékben kibővítette és átdolgozta a korábbi kiadást. E tanulmány e könyvből való.

¹ Muszatov: V. L.: SZSZSZR i vengerszkije szobityija 1956 g. Novije arhivnije matyeriali. “Novaja i novejsaja isztorija” 1993/1., pp. 3–22. Sztikalin A. Sz. i Orehova J. D. Vengerszkije szobityija 1956 goda i pozicija rukovodsztva SZSZSZR (po matyerialam CHSZD). “Szlavjanovegyenyije”, 1994/3. Kak resalisz “voproszi Vengrii” Rabocsije zapiszi zaszedanyij Prezidiuma CK KPSZSZ. “Isztoricseszkij arhiv”, 1996/2-3. Muszatov V. L. Tragegyija Imre Nagya “Novaja i novejsaja isztorija”, 1994/1.

² Krjucskov, Vlagyimir: Licsnoje gyelo. 1. rész. Moszkva, 1997, pp. 45–46.

³ Gorbacsov, Mihail: Zsizny i reformi. 1. könyv, Moszkva, 1995. P.85.

⁴ Kentavr, 1992/1-2., p. 34.

⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.7.

⁶ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.8.

⁷ Alekszejev, Valentyin: Vengrija. 56. Moszkva, 1996, p.138.

⁸ Krjucskov, V. id. mű 46.

⁹ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/10., p.24.

¹⁰ Szvobodnaja miszl, 1996/10., p.107.

¹¹ uo.

¹² Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.9.

¹³ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/10., p.26.

¹⁴ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.10.

¹⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.11.

¹⁶ Vengerszkij meridian (Budapest), 1991/3., pp. 79, 91–91.

¹⁷ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/11., p.49.

¹⁸ Memuari Nyikiti Szergejevicsa Hruscsova, Voproszi isztorii, 1994/5., p.80.

¹⁹ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/2., p.35.

²⁰ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.9.

²¹ Blejk, P.: Nacsinaetszja novaja era Andropova. Time (USA), 1982. november 29.

²² Izvesztyija, 1993. február 13.

²³ Argumenti i fakti, 1994/24., p.8.

²⁴ Arbatov. G.: Iz nyedavnyevo proslovo. Znamja, 1990/10., p.211.

²⁵ Király B.: Vooruzsonnije szili i rabocsij klassz v Vengerszkoj revoljucii 1956 goda. Problemi Vosztocsnoj Jevropi (New York), 1986/15–16., p.202.

²⁶ Muszatov, V. L.: Janos Kadar i vremja reform v Vengrii. Novaja i novejsaja isztorija, 1990/3., pp. 145, 147.

²⁷ Szemanov, Szergej: Jurij Vlagyimirovics. Moszkva, 1995, pp.16–17.

²⁸ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., pp.7–8.

²⁹ Steel, J. and Abraham, E.: Andropov in Power. Oxford, 1983, pp.60–63.

³⁰ Muszatov, V. L.: Tragegyija Imre Nagya. “Novaja i novejsaja isztorija”, 1994/1., p.170.

³¹ Novoje vremja, 1992/8., p.38.

³² La Stampa, 1993. február 27; “Agent «Vologya». Nyeizvesztnije fakti iz biografii Imre Nagya”. Isztocsnyik, 1993/1.

³³ Novaja i novejsaja isztorija, 1994/1.

³⁴ Népszabadság, 1993. március 2. és 1993. április 4.

³⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1994/1., p.166.

³⁶ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.22.