A neves amerikai közgazdász az itt közölt előadás megtartása idején, 1998 januárjában a Világbank alelnöke és vezető közgazdásza volt. Stiglitz – többek között -a kelet-ázsiai válság tapasztalatai alapján az ún. washingtoni konszenzust bírálja, és egy új konszenzust vázol fel.

Joseph E. Stiglitz neves amerikai közgazdász, amerikai, brit és olasz akadémiák tagja, a Stanford Egyetem professzora és a Brookings Intézet vezető munkatársa. 1993 és 1997 között az Egyesült Államok elnöke gazdasági tanácsadó testületének tagja, majd 1997-től 2000-ig – az előadás megtartása idején is – a Világbank senior alelnöke és fő közgazdásza volt. A cikk a szerzőnek az ENSZ Egyetemén és Világgazdasági Intézetében Helsinkiben 1998. január 7-én elhangzott előadása alapján készült.

A cikket szerkesztett és rövidített formában közöljük.

A szerző, miután kilépett a Világbankból, a gazdasági válság idején szerzett tapasztalatairól “A beavatott” című cikkben számolt be a New Republic című folyóiratban 2000. április 17-én.

1. Bevezetés

A gazdasági fejlődésről alkotott nézetek tökéletesítésével, különösen pedig a “posztwashingtoni konszenzusnak” nevezett felfogás kialakulásával kívánok foglalkozni. Két témát fogok kifejteni. Az első: hogyan javíthatjuk a piacok működését. A washingtoni konszenzus szerint a jó gazdasági teljesítményhez liberalizált kereskedelemre, makrogazdasági stabilitásra és megfelelő árakra van szükség. Ha egyszer a kormány foglalkozik ezekkel a kérdésekkel – lényegében: ha egyszer a kormány “félreáll az útból” –, akkor a magánpiacok hatékonyan fogják elosztani az erőforrásokat és erőteljes növekedést fognak elindítani. Az igaz, hogy mindezek fontos tényezői a piacok jó működésének: nehéz a beruházóknak jó döntéseket hozni, ha az infláció rátája például évi 100 százalék és erősen ingadozó. A washingtoni konszenzus által támogatott politika azonban nem teljes és alkalmasint félrevezető. A piacok jó működéséhez nemcsak alacsony infláció kell; szükség van megfelelő pénzügyi szabályozásra, versenypolitikára, s olyan politikára, amely megkönnyíti a technika transzferjét, erősíti az átláthatóságot, hogy csak néhány alapvető szempontot említsek azok közül, amelyeket mellőz a washingtoni konszenzus.

Amellett, hogy javultak ismereteink azokról az eszközökről, amelyek a piacok megfelelő működéséhez szükségesek, fejlesztési politikánk is új célokkal bővült, mint például a fenntartható növekedés, az egyenlőségre törekvő és a demokratikus fejlődés. Ez a második téma tárgya, amivel foglalkozni kívánok. Napjainkban olyan, egymást kiegészítő stratégiák alkalmazására kell törekedni, amelyek a fenti célok elérését együttesen mozdítják elő.

2. A kelet-ázsiai pénzügyi válság néhány tanulsága

A kelet-ázsiai pénzügyi válság nagy hatást gyakorolt a fejlődésről alkotott felfogásunkra. Kelet-Ázsia sikeres, egyesek szerint csodás fejlődése egyik indítéka volt annak, hogy túlhaladjunk a washingtoni konszenzuson. Végül is az országok egy regionális csoportja nem követte a washingtoni konszenzust, ám valamiképpen a történelem legsikeresebb fejlődését érte el. Igaz, politikájuk sok eleme – mint például az alacsony infláció és az óvatos költségvetési politika – teljesen a washingtoni konszenzust követte. Stratégiájuk más vonásai, mint például az egyenlősítő politika, nem ellenkeztek a washingtoni konszenzussal, de ezeket a konszenzus nem hangsúlyozta. Iparpolitikájuk, amely a köztük, s a fejlettebb országok közötti technikai szakadék megszüntetésére törekedett, viszont szemben állt a washingtoni konszenzus szellemével. Ezek a megfigyelések szolgáltak a Világbank “A kelet-ázsiai csoda” című tanulmányának (1993) alapjául, s ösztönözték a gazdasági fejlődésben játszott állami szerepvállalás újragondolását.

A pénzügyi válság óta a kelet-ázsiai gazdaságokat széles körben elítélik téves gazdaságpolitikájukért, amit felelősnek tartanak a zűrzavaros gazdasági állapotokért. Egyes ideológusok azt sugallják, hogy a kelet-ázsiai bajok gyökere az aktív állami beavatkozásban van. A Koreai Köztársaságban rámutatnak a kormány által irányított kölcsönökre, a kormánnyal való szoros összefonódásra és a csúszópénzekre. Ezáltal átsiklanak az elmúlt három évtized sikerei fölött, amelyekhez az alkalmi tévedések ellenére a kormány biztosan hozzájárult. Az eredmények valóságosak, nem csupán az egy főre jutó GDP nagy növekedésében mutatkoztak meg, de a várható életkor emelkedésében, az oktatás kiterjesztésében és a szegénység látványos csökkenésében is, s tartósabbnak fognak bizonyulni, mint a pénzügyi zűrzavar.

Legtöbbször nem az probléma, hogy a kormány minden területen túl sokat, hanem hogy egyes területeken túl keveset tett. Thaiföldön nem az a gond, hogy a kormány az ingatlanbefektetésekbe irányította a beruházásokat, hanem hogy kormányszabályozás nem akadályozta ezt meg. Hasonlóképpen a Koreai Köztársaságban a hiba nem az, hogy a kormány rosszul irányította a hiteleket; a zavaros helyzet kialakulását sok Egyesült Államokbeli, európai és japán bank is siettette, ami azt sugallja, hogy piaci szervezetek hitelkihelyezése is súlyosan téves lehet. Valójában a kormány beavatkozásának hiányából, a pénzügyi szabályozás és a vállalatirányítás szerepének lebecsüléséből eredtek a bajok.

3. A piacok jobb működéséért

A washingtoni konszenzus létrejöttét felgyorsította a latin-amerikai országok tapasztalata a nyolcvanas években. A régió piacai – részben a nem megfelelően alkalmazott állami politika következtében – abban az időben rosszul működtek. Három egymást követő évben csökkent a GNP. Nagyon nagyok voltak a költségvetési hiányok – némelyik a GDP 5-10%-a között mozgott –, a költségvetési kiadásokat nem annyira termelő beruházásokra, mint inkább a hatalmas és veszteséges állami szektor támogatására költötték. Az erős importkorlátozás és az export viszonylagos elhanyagolása miatt a vállalatok nem voltak kellően érdekeltek a hatékonyság növelésében és a nemzetközi minőségi követelmények betartásában. Kezdetben a hiányokat – nagymértékben külföldi – kölcsönök felvételével finanszírozták.

A hetvenes években az olajdollárokat visszaforgatni akaró bankok könnyen kölcsönöztek, és az alacsony reálkamatok még a lassan megtérülő beruházásokat is vonzóvá tették. 1980 után azonban a reálkamatok növekedése az Egyesült Államokban korlátozta a folyamatos hitelezést és megnövelte a kamatköltségeket, ami sok országot arra kényszerített, hogy fedezetlen pénzkibocsátással finanszírozza az emelkedő kamatterhekkel megnövelt, amúgy is magas költségvetési kiadások és az összeszűkülő adóalap közötti szakadékot. Az eredmény nagyon magas, szélsőségesen ingadozó infláció lett.

Az USA gazdasági vezetői, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank ún. washingtoni konszenzusa e súlyos problémák közepette született meg. Most itt az ideje, hogy újra vizsgáljuk ezt a megállapodást. Sok ország, mint például Argentína és Brazília, sikeres stabilizációt hajtott végre; ezek most a második generációs reformok megtervezésével szembesülnek. Más országok ugyanakkor viszonylag jó politikát folytattak, és egészen más problémákkal állnak szemben, mint Latin-Amerika. A kelet-ázsiai kormányok például költségvetési többleteket értek el, inflációs rátáik a leértékelések előtt alacsonyak voltak, sok országban csökkentek. Az ázsiai pénzügyi válságnak tehát más okai vannak, és megoldására nem találunk választ a washingtoni konszenzusban.

Az infláció a latin-amerikai országok makrogazdasági betegségének központi eleme volt, így a washingtoni konszenzus hátteréül szolgált. Az infláció középpontba állítása azonban olyan makrogazdaság-politikához vezetett, amely nem ösztönzi kellően a hosszú távú növekedést, és elvonja a figyelmet a makrogazdasági egyensúlyhiány más jelentős okáról, nevezetesen a gyenge pénzügyi szektorról. A piacok liberalizálásának előtérbe helyezése meggyengítette a pénzügyi szektort, s fonák módon hozzájárult a makrogazdasági egyensúly romlásához. Általánosabban kifejezve a kereskedelem liberalizálását, a deregulációt és a privatizálást a középpontba állítva a döntéshozók mellőztek más fontos összetevőket, különösképpen a versenyt, amire minden hatékony piacgazdaságnak szüksége van.

Más lényeges összetevőket is kihagyott vagy alulértékelt a washingtoni konszenzus. Ezek egyikét, az oktatást széles körben elismerte a fejlődés-gazdaságtannal foglalkozó közösség, másokat azonban – mint például a műszaki fejlődést – nem részesítettek abban a figyelemben, amelyet megérdemelnek.

A washingtoni konszenzus mint doktrína sikerének oka az egyszerűség: gazdaságpolitikai ajánlásait a közgazdászok alig többel, mint egyszerű keretszámok figyelembevételével alkalmazhatják. Néhány mutató – az infláció, a pénzkiáramlás, a kamatlábak, a költségvetés és a kereskedelmi mérleg hiánya – a gazdaságpolitikai ajánlások alapjául szolgálhat. Valóban, a közgazdászok elrepülnek egy országba, megnézik, s megkísérlik ellenőrizni ezeket az adatokat, azután makrogazdasági reformjavaslatokat készítenek alig néhány hét leforgása alatt.

A gazdaságpolitikai tanácsadás szempontjából nagy előnyei vannak a washingtoni konszenzus szemléletmódjának. A legfontosabb kérdésekre irányítja a figyelmet, könnyen előállítható keretet hoz létre, amely alkalmas arra, hogy egy nagy szervezet felhasználja az egyes partnerek eltérő egyéni szempontjaitól függő, gondot okozó tanácsadásban, amelyről nyíltan megmondja, hogy csak a fejlődés előfeltételeinek megteremtésére korlátozódik. A washingtoni konszenzus azonban nem ad választ a fejlődés minden fontos kérdésére.

Azok a gondolatok, amelyeket ismertetek, sajnálatos módon nem ilyen egyszerűek. Ezeket nem könnyű tételesen meghatározni, s a politikában alkalmazni. A gazdaság egészségi állapotának nincs könnyen leolvasható hőmérője, s ami még rosszabb, lehetnek helyettesítési veszteségek, amikkel kapcsolatban a közgazdászoknak – különösen a kívülállóknak – az alternatív politika következményei leírására kell korlátozni szerepüket. A politikai folyamatoknak fontos szót adni a gazdasági irányvétel megválasztásában. Nem szabad, hogy a gazdaságpolitika a szakemberek ügye legyen. Ezek a konfliktusok különösen fontossá válnak, amikor kibővítjük a gazdaságpolitikai célok körét.

3. 1. A makrogazdasági stabilizáció

3. 1. 1. Az infláció ellenőrzése

A washingtoni konszenzus stabilizációs csomagjainak talán legfontosabb gazdaságpolitikai előírása volt az infláció ellenőrzése. Az infláció elleni támadó, megelőző csapás melletti érvelés három előfeltevésen alapul. A legalapvetőbb az, hogy az infláció költséges, ezért elhárítandó vagy csökkentendő. A második feltevés szerint, ha egyszer az infláció elkezd emelkedni, akkor tendenciává válik a gyorsulás, s a folyamat kifut az ellenőrzés alól. E hit erős ösztönzést ad az infláció elleni előzetes csapáshoz, mert azzal járhat, hogy az infláció növekedésével kapcsolatos kockázatot sokkal súlyosabbnak ítélik, mint a termelésre és a munkanélküliségre gyakorolt kedvezőtlen hatás kockázatát. A harmadik feltevés, hogy az infláció növekedését nagyon költséges visszafordítani. E gondolati sorból az következik, hogy még akkor is, ha az alacsony munkanélküliség fenntartását többre értékelnénk, mint az alacsony inflációét, lépéseket kellene tenni ma az infláció emelkedésének megelőzésére azért, hogy elkerüljük az inflációs ráta csökkentésével kiváltott jövőbeni nagyobb recessziót.

Több közgazdász a kilencvenes években tapasztalati úton vizsgálta a három feltevés érvényességét. Ezekből a kutatásokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a magas és közepes rátájú infláció ellenőrzését a gazdaságpolitika elsődleges prioritásává kell tenni, de nem valószínű, hogy az alacsony infláció további csökkentése javítaná a piacok működését. Az inflációra való egysíkú összpontosítás nemcsak eltorzíthatja a gazdaságpolitikát, s megakadályozhatja a gazdaságot, hogy kihasználja teljes növekedési és termelési potenciálját, de olyan intézményi változásokhoz is vezethet, amelyek jelentős növekedési előnyök nélkül csökkentik a gazdaságok rugalmasságát.

3. 1. 2. A költségvetési és a folyó fizetési mérleghiány kezelése

A makrogazdasági stabilizáció második alkotóeleme a kormányzat méretének, a költségvetési és a folyó fizetési mérleg kettős hiányának csökkentése. Sok bizonyíték támasztja alá, hogy a nagy költségvetési hiány károsan hat a gazdasági teljesítményre. A hiány mindhárom finanszírozási módszerének hátrányai vannak: a belső finanszírozás megemeli a hazai kamatlábakat, a külső finanszírozás fenntarthatatlanná válhat, a pénzteremtés pedig inflációt okoz.

A költségvetési hiány optimális szintjének meghatározására nincs egyszerű formula. Az optimális, vagyis a fenntartható hiány nagysága a körülményektől függ, beleértve a gazdaság ciklikus állapotát, a jövőbeni növekedés kilátásait, a kormányzati kiadások felhasználását, a pénzpiacok mélységét, a nemzeti megtakarítások és beruházások szintjét. Az Egyesült Államok például a kilencvenes évek második felében megkísérelte a költségvetést kiegyensúlyozni. Régóta érvelek amellett, hogy az alacsony magán-megtakarítási ráta és a baby boom korosztályok öregedése miatt az Egyesült Államoknak feltehetően költségvetési többletet kellene megcéloznia. Ezzel szemben a kelet-ázsiai országokban, amelyek gazdasági visszaeséssel néznek szembe, s ahol a magán-megtakarítások rátája magas, a köztartozások aránya a GDP-hez képest viszonylag alacsony, a költségvetési többlet fenntartása kevésbé kényszerítő.

Etiópia tapasztalata felhívja a figyelmet az optimális hiány egy másik meghatározójára, a finanszírozás forrására. Az utóbbi néhány évben az etióp költségvetési hiány a GDP körülbelül 8 százalékát tette ki. Néhány külföldi gazdasági tanácsadó a hiány csökkentését javasolta. Mások úgy érveltek, hogy a hiányt állandó és előre kiszámítható koncessziókon alapuló külföldi segítség beáramlásából kellene finanszírozni. Ha a forrásokat gyorsan megtérülő beruházásokba fektetik, akkor a kormány a külső segítséget jogosan tekintheti a jövedelem törvényes forrásának, éppen úgy, mint az adókat, és ezért a külső segítség beszámításával egyensúlyozhatja ki a költségvetést.

A folyó fizetési mérlegben akkor keletkezik hiány, ha egy ország többet költ beruházásra, mint amennyit megtakarít. Ez önmagában nem tekinthető sem jónak, sem rossznak, mert az értékelés a körülményektől függ, különösen attól, hogy az így nyert többletforrást mire használják. Sok országban a beruházások megtérülési rátája messze meghaladja a nemzetközi tőke költségeit. Ilyen körülmények között a folyó fizetési mérleg hiánya fenntartható. A finanszírozás módja is befolyásolja az értékítéletet. A közvetlen külföldi beruházás előnye nemcsak az, hogy tőkét és tudást hoz, de az is, hogy hajlamos a nagyfokú állandóságra. Ezzel szemben a rövid távú adósság és az értékpapír-folyamatok következménye a nagyfokú ingatagság – a tudás begyűrűzésének előnyei nélkül.

3. 1. 3. A termelés stabilizálása és a hosszú távú növekedés előmozdítása

Csak ironikusan szemlélhetjük, hogy a washingtoni konszenzus felfogásában tipikusan leértékelik a makrogazdasági stabilizáción belül a termelés és a munkanélküliség stabilizálását. A nagyobb mértékű visszaesés minimalizálását vagy elkerülését a gazdaságpolitika egyik legfontosabb céljának kell tekinteni. A nagymértékű kényszerű munkanélküliség egyértelműen gazdaságtalan; rövidtávon, tisztán gazdasági szempontból a termelékenyebben felhasználható erőforrások tékozlását jelenti. A visszaesés társadalmi és gazdasági költségei pusztítóak lehetnek: életek és családok mennek tönkre, nő a szegénység, az életszínvonal csökken, legrosszabb esetben a társadalmi és gazdasági költségek politikai és társadalmi zűrzavarba torkollnak.

A fentieken túl a gazdasági ciklusok károsan hatnak a hosszú távú növekedésre is. Amikor a kutatási és fejlesztési hitelek felvétele megnehezül, s esnek vállalati pénzbevételek, a vállalatok a kutatási és fejlesztési kiadások nagyfokú csökkentésére kényszerülnek. A következmény: a jövőben a termelési tényezők termelékenysége lassabban fog növekedni. Általánosabban megfogalmazva: a gazdasági teljesítmény ingadozásai növelik a bizonytalanságot, így elbátortalanítják a beruházásokat.

Hogyan lehet előmozdítani a makrogazdasági stabilitást, a termelés és a foglalkoztatás stabilizációját? A hagyományos válasz az, hogy jó makrogazdasági politikával – beleértve az anticiklikus pénz- és költségvetési politikát –, ami lehetővé teszi az automatikus stabilizátorok működését. Ilyen politikára feltétlenül szükség van, de a bővülő elméleti és gyakorlati irodalom hangsúlyozza a makrogazdasági stabilitás mikrogazdasági alátámasztásának fontosságát. Ez az irodalom kiemeli a pénzpiacok fontosságát, a gazdasági visszaeséseket olyan mechanizmusokkal magyarázza, mint a hitel adagolása, a bank és a vállalati csődök.

Néhány országban a szabályozás és a felügyelet javítása, a letéti biztosítás bevezetése és a pénzügyi intézmények ösztönzőinek kialakítása csökkentette a pénzügyi pánikok előfordulását és súlyosságát. Pénzügyi válságok azonban azóta is keletkeznek, s van némi bizonyíték arra, hogy az utóbbi években gyakoribbá és súlyosabbá váltak. A közismert megtakarítási és pénzügyi összeomlás vesztesége az Egyesült Államokban még az inflációs rátával való kiigazítás után is többszörösen nagyobb volt, mint a nagy válságban (1929–1933) elszenvedett veszteségek. De ha a GDP-hez viszonyítjuk, akkor ez az összeomlás nem nemzetközi listavezető az 1980-as évek eleje óta bekövetkezett 25 legnagyobb bankválság között. A bankválságok költségei például Argentínában (1980–82) a GDP 55,3%-át, Mexikóban (1995) 13,5%-át, Magyarországon (1991–95) 10%-át, az Egyesült Államokban (1984–91) 3,2%-át tették ki.

3. 2. A pénzügyi reform folyamata

Erős pénzügyi rendszereket nemcsak egyszerűen a gazdasági válságok megelőzése miatt kell kiépíteni. A jól működő pénzügyi rendszer hasznos munkát végez a legtermelékenyebb felhasználók kiválasztásában. Ezzel szemben a rosszul működő pénzügyi rendszer alacsony hozamú beruházásokba fekteti a tőkét. A létesítmények kiválasztása pedig csak az első lépés. A pénzügyi rendszernek folyamatosan irányítania és ellenőriznie kell a pénzek termelékeny felhasználását. A pénzpiacoknak egy sor más funkciójuk is van, ide értve a kockázatok csökkentését, a likviditás növelését és az információk áramoltatását. Mindezen funkciók a tőke és a termelési tényezők termelékenysége növekedésének elengedhetetlen feltételei.

A magára hagyott pénzügyi rendszerek nem fogják jól betölteni ezeket a funkciókat. A nem teljes információ, a tökéletlen piac és a hiányos szerződések különösen súlyos következményekkel járnak a pénzügyi szektorban. Az “átláthatóság” hangsúlyozása a kelet-ázsiai vitákban annak a felismerésnek az elterjedését mutatja, mely szerint a jó információ nélkülözhetetlen a piacok hatékony működéséhez. Különösen a pénzügyi piacok igényelnek könyvvizsgálati előírásokat és hatékony jogi szabályozást, hogy elrettentsék a csalást, megfelelő információval lássák el a beruházókat a vállalatok követeléseiről és tartozásairól, s megvédjék a kisebbségi részvényeseket. Az átláthatóság sem elégséges, részben azért, mert az információk szükségképpen hiányosak. A szabályozással és áttekintéssel párosuló megbízható törvényi keret képes csak mérsékelni az információs problémákat és megteremteni a hatékony pénzpiacok működési feltételeit.

A szabályozás négy célt szolgál a sikeres pénzpiacokon; a biztonság és az egészséges állapot fenntartását (gondossági szabályozás); a verseny élénkítését; a fogyasztók védelmét, s azt, hogy a kedvezőtlen helyzetben lévő csoportok is hozzájussanak némi tőkéhez. A szociális célok követése, ha jól csinálják, a gazdasági fejlődést is szolgálja. Ilyenek például: a kisebbségek és a szegény közösségek részére juttatott alapok, amiről az Egyesült Államok közösségi beruházási törvénye intézkedik; vagy a jelzálog-hitelek pénzalapokkal való ellátása, ami a kormányzat által létrehozott Szövetségi Nemzeti Jelzálog Társaság fő hivatása. Hasonlóképpen a fogyasztóvédelem nemcsak jó szociális politika, de bizalomépítő eszköz is, mert megmutatja, hogy a piacok egyenlő felek játszóterei.

A washingtoni konszenzus az erősen szabályozott pénzpiacok rendszerében alakult ki, amikor a szabályozások célja inkább a verseny korlátozása volt, mint a négy jogos cél egyikének elérése. De a liberalizálás dogmája túl gyakran öncéllá, s nem a jobb pénzügyi rendszer elérésének eszközévé változott.

Először: a kulcskérdés nem a liberalizáció vagy dereguláció, hanem egy jól működő pénzügyi rendszer keretszabályozásának létrehozása. Sok országban a keretszabályozás megváltoztatásához először fel kell számolni azokat a szabályokat, amelyek csak a verseny korlátozását szolgálják, ám ezt az átalakítást össze kell kapcsolni a versenyt és az óvatos magatartást biztosító, valamint a bankokat megfelelően ösztönző új szabályok bevezetésével.

Másodszor: amikor a kívánt pénzügyi rendszer tervezete készen van, gondot kell fordítani az átmenetre. Az olyan kísérletek, amelyek egy éjszaka alatt akarják megvalósítani a deregulációt – amit gyakran a nagy csattanásnak (“big bang”) neveznek –, nem veszik figyelembe az egymásutániság érzékeny problémáit. Kifinomult intézményi rendszerrel, nagyfokú átláthatósággal és jó vállalatvezetéssel rendelkező gazdaságok, mint például az Egyesült Államok és Svédország is szembesültek a pénzügyi szektor súlyos problémáival. A fejlődő országokkal szembeni kihívás sokkal nagyobb, míg a kiindulás intézményi alapjai sokkal gyengébbek.

Harmadszor: minden országban a szabályozás elsődleges célja, hogy az ösztönzés helyes irányba hasson, mert a kormányzat nem tud részt venni, nem is vehet részt minden egyes művelet irányításában. A bankrendszerben a liberalizáció nem működik, ha a szabályozás nem ösztönzi a bankok tulajdonosait, a piacokat és a felügyelőket, hogy hatékonyan és körültekintően használják fel az információkat.

Az értékpapír-piacokat is be kell vonni az ösztönzésbe. A gazdasági érték előállítása legyen jövedelmezőbb a menedzsereknek, mint megfosztani a kisebbségi részvényeseket a részvényeiktől: a saját járadékokra való törekvés éppen akkora probléma lehet a magánszektorban, mint az államiban. Megfelelő jogi keretek nélkül az értékpapír-piacok egyszerűen nem tudják teljesíteni létfontosságú feladataikat, aminek az ország hosszú távú gazdasági növekedése vallhatja kárát. A törvényeknek védeniük kell a részvényesek, különösen a kisebbségi részvényesek érdekeit.

A pénzügyi zavarokra a szokásos gazdaságpolitikai válasz a kamatlábak emelése. A magas kamatláb-politika szószólói szerint a bizalom helyreállításához és a valuta értékromlásának megállításához szükség van a magas kamatlábakra. A kamatlábak emelése következtében azonban jelentősen csökkenhet a banki betétállomány nettó értéke, tovább élezve a bankválságot. Ezzel szemben a valuta értékvesztésének megállítása szempontjából a kamatemelés hasznos lehet. Ez két okból is fontos: meg kell erősíteni a gazdaság alapjait, s meg kell előzni, hogy az importjavak árának emelkedése megindítsa az inflációt. Való igaz, hogy amennyiben a gazdaság már a kezdetekben magas inflációval néz szembe, amit a túlzott összkereslet okoz, a kamatláb emelése helyreállítja a makrostabilitást, ezáltal erősíti a gazdasági alapokat. Egy olyan gazdaságban azonban, ahol kevés kezdeti jel van a makro-egyensúly megbomlására, de külső hatásra az összkereslet várhatóan erősen csökken, a magas kamatlábak gazdasági visszaeséshez vezetnek, a visszaesés és a kamatlábak együttesen aláássák a pénzügyi rendszert.

Az eddigi gondolatmenet azt bizonyítja, hogy a washingtoni konszenzus által ajánlott politika nem elégséges a makrogazdasági stabilitáshoz, a hosszú távú fejlődés feltétele az egészséges pénzügyi piac. De a jól működő pénzügyi piac létrehozásában nem szabad összetéveszteni az eszközöket a célokkal; a szabályozó rendszer újratervezése, nem pedig a pénzügyi liberalizálás és az infláció kézbentartása az igazi feladat.

3. 3. A verseny élénkítése

A piacgazdaság sikerének központi feltétele a verseny. Itt is gyakran összetévesztik az eszközt a céllal. Azt a politikát, amelyet eszköznek kellene tekinteni a jobban működő versenypiac kialakítására, gyakran úgy kezelik, mint önmagában való célt. A következmény az, hogy egyes esetekben nem is érték el a kívánt célokat.

A piacgazdaság hatékonysága és eredményes működése feltételezi, hogy létezik a magántulajdon és a versenypiac. Sok országban – a fejlődő és az átmeneti gazdaságokban – gyakran mindkettő hiányzik. Mindezidáig azonban csaknem kizárólag a magántulajdon megteremtésével és a kereskedelem liberalizálásával törődtek, összetévesztve a kereskedelem liberalizálását a versenypiac létrehozásával. A kereskedelem liberalizálása fontos, de ennek teljes előnyeit nem tudjuk kihasználni a gazdaság versenyképességének megteremtése nélkül.

3. 3. 1. A szabad kereskedelem előmozdítása

A kereskedelem liberalizálása – amely elvezet a szabad kereskedelemhez – a washingtoni konszenzus alapvető része. A kereskedelem liberalizálására helyezett hangsúly természetes volt a latin-amerikai országok esetében, amelyek gazdasága védőgátak mögött stagnált. Az importhelyettesítés hatástalan fejlődési stratégiának bizonyult. Sok országban egyes iparágak negatív hozzáadott értékű termékeket gyártottak, az innováció fulladozott. A szokásos érv azonban, hogy a protekcionizmus maga fojtotta el az innovációt, némileg megtévesztő. A kormányok élénkíthették volna a versenyt a hazai vállalatok között, ami ösztönözte volna az új technika behozatalát. A stagnálás oka sokkal inkább a belső verseny hiánya volt, mint a külfölddel szembeni protekcionizmus. Bár a külső verseny a verseny kibontakoztatásának fontos forrása, ám az egyoldalú versenyben a hazai vállalatok inkább kiestek a versenyből, mintsem beléptek volna a küzdelembe. A fogyasztók ugyan nyertek, a növekedésre gyakorolt hatás azonban ellentmondásosabb lett.

A kereskedelem liberalizálása képes versenyt teremteni, ám ez nem automatikus. Ha a liberalizációban egy monopolista importvállalat lép be a gazdaságba, akkor a járadék csak átkerül az államtól a monopolistához, de az árak alig csökkennek. Ezért a kereskedelmi liberalizáció nem szükségszerű, és nem elégséges feltétele az innovatív versenypiac kialakításának.

Legalább olyan fontos az exportverseny ösztönzése, mint a gazdaság korábban védett import ágazataiban a versenyhelyzet létrehozása. Meggyőző példa erre a kelet-ázsiai országok sikere. Ha lehetővé tesszük a komparatív előnyök érvényesülését, akkor növekednek a bérek és bővül a fogyasztás. Az elmúlt tizenöt évben éppen ez történt: a világkereskedelem évi 5 százalékkal, majdnem kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a világ GDP-je.

3. 3. 1. A privatizáció előmozdítása

A washingtoni konszenzus inkább a privatizációra, mint a versenyre irányította a figyelmet. Az állami vállalatok nemcsak rossz hatékonysággal működtek, de veszteségeik hozzájárultak az állami költségvetés hiányához és a makrogazdaság egyensúlytalanságához is. A privatizációval két legyet akartak ütni egy csapásra: egyidejűleg akarták javítani a gazdaság hatékonyságát és csökkenteni a költségvetési hiányt. Az elgondolás az volt, hogy tulajdonosi jogok létesítése, a tulajdonosok profit-maximáló magatartása meg fogja szüntetni a veszteségeket és a hatékonyság hiányát. Egyidejűleg a vállalatok eladásából bejönnek a nagyon szükséges bevételek.

A maga idején az átmeneti gazdaságokban a privatizáció sokak számára ésszerűnek tűnt, bár visszatekintve a folyamatra (számos esetben) rosszul nyúltak hozzá. A legtöbben szerették volna, ha rendezettebb, már az átszervezés és a megvalósítás előtt, de legalább azzal párhuzamosan működőképes jogi keretet (szerződéses szabályozást, csődeljárást, vállalati vezetést és versenyt) hoznak létre. Senki sem tudta azonban, meddig lesznek nyitva a reform kapui. Akkoriban a gyors és mélyreható privatizálás látszott ésszerű játéknak a problémák utólagos rendezése mellett. A mai, előnyösebb helyzetben úgy tűnik, hogy a privatizáció hívei túlbecsülték annak előnyeit és aláértékelték költségeit, különösen a folyamat politikai költségeit, azokat az akadályokat, amiket a reform folytatása elé állít. Ugyanezen játék lefolytatása tehát hét év tapasztalataival a hátunk mögött sokkal kevésbé igazolható.

A nagyméretű állami és magánvállalatok között sok a hasonlóság, sokszor azonos szervezeti problémákkal néznek szembe. Mindkettőben jelen van a döntésekért való felelősség átruházása; a nagyvállalatokban sem a törvényhozók, sem a részvényesek nem képesek a vállalatok napi tevékenységét közvetlenül ellenőrizni. Mindkét esetben a döntési hierarchia a menedzserekben végződik, akik jellemzően nagy önállósággal, mérlegelési lehetőséggel rendelkeznek. A járadékok keresése éppúgy előfordul a magán, mint az állami vállalatokban. A Cseh Köztársaságban a “voucheres” privatizáció bátor kezdeményezése részben emiatt bukott meg, részben pedig azon, hogy megfelelő törvényi és intézményi keret nélkül a tőkepiacok nem követelik meg a vállalatvezetőktől a szükséges fegyelmet, nem biztosítják a szűkös tőkék hatékony kihelyezését.

Az állami vállalatokban jellemzően hiányoznak a hatékony ösztönzők, s más korlátozó tényezők sora is fellép. Ha azonban ezeket a problémákat érdemben megoldják, ha az állami vállalatok versenyszellemű, teljesítményorientált környezetbe ágyazódnak, akkor a teljesítménykülönbség csökkenhet.

A versenynek a tulajdonformánál nagyobb jelentőségét a legélőbben Kína és az Orosz Föderáció tapasztalatai bizonyítják. Kína az állami vállalatok privatizálása nélkül terjesztette ki a versenyt. Természetesen az állami szektor számos problémája fennmaradt, amit a reform következő szakaszában kell majd megoldani. Ezzel szemben Oroszország a gazdaság nagy részét privatizálta anélkül, hogy sokat tett volna a verseny előmozdításáért. A teljesítmény különbsége nem is lehetne nagyobb, Oroszország termelése a majdnem egy évtizeddel korábbi szint alatt van, míg Kína csaknem két évtizede tartósan kétszámjegyű növekedést ért el. Bár a teljesítmény eltérései csak részben magyarázhatók az alkalmazott gazdaságpolitika különbözőségével, mind a kínai, mind az orosz tapasztalatok dilemmák elé állítják a hagyományos gazdaságelméletet.

Az oroszországi hanyatlás mélysége és tartóssága különösképpen talányos, mivel széles körben úgy vélték, hogy a szovjet gazdaságban nagyok a veszteségek, s a termelés jelentős hányada katonai kiadásokra megy. A veszteségek felszámolásának növelnie kellett volna a GDP-t, a katonai kiadások csökkentésének tovább kellett volna emelnie a személyes fogyasztást. Azonban egyik sem következett be.

A kínai gazdaság nagysága és sikere az elmúlt két évtizedben szintén talány az általánosan elfogadott elméletek szempontjából. A kínai politikusok nemcsak elutasították a nyílt privatizáció stratégiáját, de nem alkalmazták a washingtoni konszenzus számos más elemét sem. A közelmúltban a Kínában tapasztaltak mégis a történelem egyik legnagyobb gazdasági sikertörténetét jelentik. Ha Kína 30 tartományát – és ezek mindegyikének lakossága számosabb a legtöbb alacsony jövedelmű országénál – önálló gazdaságnak tekintenénk, 1978 és 1995 között a világ 20 leggyorsabban növekedő gazdasága mind kínai tartomány lett volna. 1978-ban Kína GDP-je egynegyede volt az alacsony jövedelmű országok összesített GDP-jének, mégis az alacsony jövedelmű országok 1978 és 1995 közötti összesített GDP növekményének kétharmadát a kínai növekedés adta.

Az egyik fontos tanulság, amit a Kína és Oroszország közötti kontrasztból le lehet vonni, a privatizáció és a versenypolitika gazdaságtanára vonatkozik. A monopóliumok privatizálásában nehéznek bizonyult megakadályozni a korrupciót és más problémákat. A privatizációval lehetővé tett hatalmas járadékok arra bátorítják a vállalkozókat, hogy inkább magánvállalkozásaikat erősítsék, mintsem hogy a vállalatba ruházzanak be. Ezzel szemben a versenyt élénkítő politika gyakorta aláássa a járadékokat és ösztönzi a vagyon létrehozását. A privatizáció időzítése és szabályozása is nagyon fontos. A monopólium privatizálása hatalommal bíró, erősen védett érdekeket hozhat létre, amelyek a jövőben aláássák a szabályozás és a verseny lehetőségét.

3. 3. 3. Hogyan szabályozzunk?

A verseny a piacgazdaság nélkülözhetetlen eleme, de egyes szektorokban, az ún. természetes monopóliumok esetében nem alkalmazható. A tényleges és potenciális verseny mértéke és formája azonban ezekben a szektorokban is állandóan változik. Sok, történelmileg erősen szabályozott szektorban az új technológiák kiterjesztették a verseny hatókörét, ilyenek például a telekommunikáció és a villamos erőművek.

A hagyományos szabályozási szemlélet, a szabályozás vagy dereguláció, a verseny vagy a monopólium merev, kategorikus szembeállítása nem ad eligazítást a politikának ezeken a területeken. Az új technológiák nem teszik lehetővé a teljes deregulációt, mert ezeknek az iparágaknak nem minden része válik egyaránt versenyzővé. A szabályozó rendszer megfelelő megválasztása szükséges ahhoz, hogy megfeleljünk az új kihívásoknak.

3. 3. 4. A versenyt élénkítő politika

Bár a működőképes verseny hatóköre kiterjedt, a verseny gyakran tökéletlen, különösképpen a fejlődő országokban. Az Egyesült Államok kifinomult, bonyolult jogi rendszere és intézményei valószínűleg nem alkalmazhatók a fejlődő országokban. Jelenleg a legtöbb ország (Ausztrália és Új-Zéland kivételével) külön szabályozza a belső és a nemzetközi versenyt. Alig, vagy egyáltalán nem igazolhatóan a nemzetközi kereskedelemben érvényes versenyszabályok (mint például a dömping ellenes rendelkezések és a kiegyenlítő vámszabályok) teljesen eltérnek a belföldi trösztellenes törvényektől. Sok olyasmi, amit belföldön egészséges árversenynek tartunk, a nemzetközi kereskedelemben dömpingnek minősül. Ezekben a tisztességes versennyel szembeni visszaélésekben elöljártak a fejlett ipari országok, de most ez átterjed a fejlődő országokra is. A tisztességes versennyel szembeni visszaélések számának csökkentésére a legjobb megoldás lenne a tisztességes kereskedelmet és versenyt szabályozó törvényeknek az egyesítése, a verseny természetének arra a mély megértésére alapozva, amelyet a trösztellenes hivatalok és az ipari szervezetek közgazdászai több mint egy évszázad alatt kifejlesztettek.

3. 4. A piacokat kiegészítő kormányzati tevékenység

E század nagy részében az emberek azt várták a kormánytól, hogy költsön többet, és jobban avatkozzon be a gazdaságba. E kívánságokkal összhangban a GDP-ben megnőtt a kormányzati kiadások aránya. A washingtoni konszenzus által javasolt politika az állam aktív szerepének elutasításán, a minimális, nem beavatkozó állam irányába való haladáson alapultak. A kormányzatok rosszabbul működnek, mint a piacok; minél kisebb az állam szerepe, annál jobban működik – állítják.

Igaz, hogy az államok gyakran túl sok dologba avatkoznak be, ráadásul nem céltudatosan. Az alapvető célokra való koncentrálás azonban nem azonos a minimális kormányzat receptjével. Az állami szerepvállalás fontos a megfelelő szabályozásban, a szociális védelemben és a jólét biztosításában. Nem a között kell választani, hogy az állam vállaljon vagy ne vállaljon szerepet, hanem hogy milyen módon vegyen részt a folyamatokban. Vagyis a központi kérdés nem a kormányzat mérete, hanem tevékenysége és módszerei.

A kormányzati szerepvállalás kérdését az elmúlt néhány évtizedben fokozatosan bővülő keretben tárgyalták: a felismerés, hogy a piac nem mindig eredményez hatékony megoldást és még kevésbé társadalmilag elfogadható elosztást, a piac hiányosságainak “elméletéhez” vezetett. Csak a piaci hiányosságok jól meghatározott köre, amely az externáliákhoz és a közjavakhoz kapcsolódott, válthatott ki kormányzati beavatkozást. A piaci hiányosságok listája fokozatosan bővült a tökéletlen információk és a nem teljes körű piacok fogalmaival, de a piaci hiányosságok szemlélete továbbra is arra törekedett, hogy két csoportra ossza az ágazatokat és a tevékenységeket: azokra, amelyek a kormányzat területei, és azokra, amelyek a magánszektorba tartoznak. Újabban egyre inkább felismerik, hogy az állami és a magánszektor sokkal szorosabban összefonódik. A kormányzatnak ki kell egészítenie a piacot, fel kell vállalnia olyan feladatokat, amelyek elősegítik a piac jobb működését és kijavítják a piaci hiányosságokat.

A kormányzati tevékenység köréből az előadó két témát emelt ki: Az emberi tőkeképzés és a technika transzferjének elősegítését. Terjedelmi okokból e témákkal itt nem foglalkozunk.

3.5. A kormányzati tevékenység eredményesebbé tétele

A World Development Report 1997 (Jelentés a világgazdaság fejlődéséről) bemutatja, hogy a fejlődéshez létfontosságú a hatékony állam. A tanulmány három évtized és 94 ország adatai alapján igazolja, hogy a gazdasági eredményeket nemcsak a gazdaságpolitika és az emberi tőke határozza meg, hanem az ország intézményeinek minősége is. Az intézmények a valóságban azt a környezetet jelentik, amelyben a piacok működnek. A gyenge intézményi környezet több önkényeskedést enged meg az állami hivataloknak és a köztisztviselőknek.

Miután a kiindulópontok országonként nagyon különbözőek, egyedülálló történelmi, kulturális és társadalmi tényezők is vannak, hogyan válhat az állam eredményessé? A válasz részben az, hogy az állam egyeztesse össze szerepét a képességeivel. Amit a kormányzat tesz, és ahogyan teszi, az feleljen meg a kormányzat és a magánszektor képességeinek. Az alacsony jövedelmű országoknak gyakran mind a piacai, mind a kormányzati intézményei gyengék. A képességek azonban nem sorscsapások. Az államok intézményeik felpezsdítésével megnövelhetik képességeiket, például a köztisztviselők érdekeltségének és színvonalának emelésével. A kormányzat működésének javítására talán az egyik legígéretesebb és legkevésbé kipróbált módszer a piac és a piacihoz hasonló mechanizmusok felhasználása.

A kormányzatok eredményesebbek akkor, ha a polgárok szükségleteire és érdekeire reagálva egyidejűleg tulajdonosi érzést és a politikai döntéshozatalban való részvétel érzését keltik bennük. A kormányzati segélyhivatalok, a civil szervezetek decentralizált támogatással és a helyi önkormányzatok részvételével kiválasztott, megtervezett és megvalósított programjai sokkal sikeresebbek voltak, mint azok, amelyekbe nem vonták be a lakosságot. Nemcsak arról van szó, hogy a helyi információ hatásosabbá tette a megvalósítást, hanem a tervezet iránti elkötelezettség hosszú távra szóló támogatást is eredményezett.

4. A fejlesztési célok kibővítése

A washingtoni konszenzus szűkös eszköztárat javasolt alkalmazni (amelynek részei a makrogazdasági stabilitás, a liberalizált kereskedelem és a privatizáció) egy viszonylag korlátozott cél (a gazdasági növekedés) érdekében. A posztwashingtoni konszenzus felismeri, hogy az eszközök bővebb körére van szükség, s céljaink is sokkal összetettebbek. Nemcsak a GDP-ben mért növekedésre, hanem az életszínvonal emelésére is törekszünk, beleértve az egészség és az oktatás javulását. Fenntartható fejlődésre törekszünk, aminek része a természeti erőforrások megőrzése és az egészséges környezet fenntartása. Igazságos fejlődésre törekszünk, amelyben nemcsak a felső réteg, hanem a társadalom minden csoportja élvezi a fejlődés gyümölcseit. És demokratikus fejlődésre törekszünk, amelyben az állampolgárok a legkülönbözőbb módon részt vesznek az életüket befolyásoló döntések meghozatalában.

A tudás nem tartott lépést a célok szaporodásával. Csak kezdjük megérteni a demokratizálás, az egyenlőtlenség, a környezet védelme és a növekedés közötti összefüggéseket. Amit most teszünk, az magában hordozza a kiegészítő stratégiák kifejlesztésének ígéretét, amelyek elvihetnek bennünket mindezen célok eléréséhez. Fel kell azonban ismernünk, hogy nem minden politika fog hozzájárulni minden célhoz. Sok politika helyettesítési veszteségekkel jár. Fontos, hogy felismerjük a veszteségeket és kiválasszuk a prioritásokat. Ha csak “a győző – győző” politikára figyelünk, akkor a döntéshozók mellőzhetnek fontos döntéseket a “győző-veszítő” politikákról.

4.1. Többszörös célok elérése: az oktatás fejlesztése

Az emberi tőkébe való befektetés az egyik példája azon politikának, amelyik egyidejűleg segítheti előmozdítani a gazdasági fejlődést, az egyenlőséget, a részvételt és a demokráciát. Kelet-Ázsiában az oktatás általánossá tétele kiegyenlítettebb társadalmat hozott létre, megkönnyítve a politikai stabilitást, ami a sikeres hosszú távú gazdasági fejlődés egyik előfeltétele. Az oktatás, különösen, amelyik hangsúlyt helyez a kritikai, tudományos gondolkodásra, abban is segítheti az állampolgárokat, hogy eredményesebben és hozzáértőbben vegyenek részt a közösséget érintő döntésekben.

4.2. Többszörös célok elérése: a környezeti politika közös végrehajtása

A világ nemzeteinek, ha minimalizálni akarják a klimatikus változásokat, le kell csökkenteniük az üvegházi hatást kiváltó gázok termelését, különösen a széndioxidét, amit főleg az égés állít elő. A széndioxid-kibocsátás csökkentése globális probléma. Ellentétben a levegő szennyeződésével (amit a kéndioxid vagy a nitrogéndioxid okoz, és ami elsősorban a szennyező országot érinti), minden széndioxid-kibocsátás az atmoszférába kerül, és globális következményekkel jár, ami az egész földet érinti.

4.3. A műszaki beruházások mint helyettesítési lehetőségek

A lehetséges helyettesítés fontos példái a műszaki beruházások. A felsőfokú műszaki képzésbe való beruházások elősegítik a technikai transzfert, így a gazdasági növekedést. E beruházások közvetlen haszonélvezői azonban csaknem elkerülhetetlenül jobban járnak, mint az átlag. Az eredmény valószínűleg az egyenlőtlenség növekedése.

A technika transzferje is növelheti az egyenlőtlenséget, a műszaki haladás nagyrészt a már termelékenyebben termelők határtermékét emeli. A technikára fordított állami beruházások kiszorítják a szegénység ellenes program beruházásait (az “opportunity cost”). A termelés növelése által a műszaki beruházások hasznát mégis az egész társadalom élvezheti. A lehetséges begyűrűződés azonban nem szükségszerűen gyors és átfogó.

4. 4. A környezetvédelem és a nagyobb társadalmi részvétel közötti választás

A helyettesítésre másik példa a választás a környezeti célok és a társadalmi részvétel között. A társadalmi részvétel nélkülözhetetlen, de nem helyettesíti a szakértelmet. Tanulmányok bizonyítják például, hogy a közfelfogás a különböző környezeti ártalmak egészségügyi kockázatairól nem esik egybe a tudományos bizonyítékokkal. Mit kövessünk tehát a környezeti politikában? Arra törekedjünk, hogy a lakosság érezze magát jobban a környezetében, vagy arra, hogy csökkentsük a környezet valós egészségügyi kockázatait? Az egyensúly kényes kérdés, de a tudás jobb elterjesztése végső fokon a politika kiválasztásában való eredményesebb részvételt tehet lehetővé.

5. Következtetések

A washingtoni konszenzus célja az volt, hogy útmutatást adjon, miként hozzunk létre rugalmasan reagáló magánszektort, s egyidejűleg hogyan ösztönözzük a gazdasági növekedést. Utólag visszatekintve, a gazdaságpolitikai ajánlások nagyon idegenkedtek a kockázatvállalástól, áthatotta őket a legrosszabb zűrzavarok elkerülésére való törekvés. Bár a washingtoni konszenzus lerakta a jól működő piacok néhány alappillérét, nem volt teljes, néha még félrevezető is volt.

A Világbank tanulmánya a kelet-ázsiai csodáról jelentős fordulatot hozott a vitában. Bizonyította, hogy a kelet-ázsiai gazdaságok meglepő sikerei sokkal több tényezőnek köszönhetők, mint csupán a makrogazdasági stabilitásnak és a privatizációnak. Erős pénzügyi rendszer nélkül, amelynek létrehozásában és fenntartásában a kormányzat nagy szerepet játszik, nehéz mozgósítani a megtakarításokat és hatékonyan kihelyezni a tőkét. Versenyképes gazdaság nélkül a szabad kereskedelem és a privatizáció haszna elherdálódik a járadékokban, s nem irányul a vagyon megteremtésére. És ha az emberi tőkére és a technikai transzferre fordított állami beruházások nem elégségesek, akkor a piac nem fogja megszüntetni a gazdasági elmaradottságot.

Sok ilyen gondolat – és még több, amit nem volt időm kifejteni – szolgál alapul annak, amit én egy keletkező, a washingtoni konszenzus utáni konszenzusnak tartok. Az egyik alapelv, ami megszületik ezekből a gondolatokból, hogy bármi legyen is az új konszenzus, nem épülhet Washingtonra. Ahhoz, hogy a politika fenntartható legyen, a fejlődő országoknak tulajdonjogot kell rá formálniuk.

A születő konszenzus egy másik alapelve, hogy nagyobb szerénységre van szükség, el kell ismernünk, hogy nincs minden kérdésre válaszunk. Folytatólagos kutatás és vita, méghozzá nemcsak a Világbank és az IMF között, de szerte a világon, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy jobban megértsük, hogyan érhetjük el sokféle célunkat.

Jegyzet 

¹ A Világgazdasági Intézet évi előadásai: 2. szám. Helsinki, 1998. március.

Elterjedt és megkérdőjelezhetetlen vélekedés a közgazdaságtan uralkodó irányzatában, hogy az állami újraelosztás (aminek mértéke az adók és járulékok GDP-hez viszonyított aránya) rossz dolog, és a gazdasági hatékonyság, rugalmasság s a felzárkózás érdekében csökkenteni kell. Ennek a véleménynek az igazságtartalma minimális, ám a mítoszokat legtöbbször nem is az igazság, hanem az élteti, hogy érdekek fűződnek hozzájuk. Ez a közgazdasági mítoszokra különösen igaz.

Az egyetértés teljes

“Sok országra kiterjedő statisztikai vizsgálattal igazolható, hogy a jóléti kiadásokra legkevesebbet költő délkelet-ázsiai országokban, hosszabb időszakot tekintve, a leggyorsabb a növekedés üteme. A szerzők vagy a kelet-európai olvasókra bízzák a következtetést, vagy a szemébe mondják: ha utol akarjátok érni a Nyugatot, kövessétek a délkelet-ázsiai modellt.” Írja mindezt hazánk bel- és külhonszerte legnevesebb közgazdásza, miután elverte a port a két szélsőség egyikén, azon, amelyik “nem hajlandó végiggondolni: a mai gondok leküzdésének legfontosabb eszköze a gazdaság tartós növekedése. Bármilyen triviális igazság is ez a közgazdász számára – fűzi tovább –, folyton elsikkad azok szemében, akik a jóléti állam status quójának fenntartása mellett szállnak síkra. Nem egyszer gúnyos hangon utasítják el és üres papolásnak tartják azt az elemi közgazdasági okfejtést, hogy elegendő beruházás és ennek nyomán tartós és elég gyors növekedés nélkül sohasem emelhető fel a posztszocialista régió lakossága nagy részének életszínvonala legalább a mai átlagos nyugati szintre.”¹ Baloldali párt színeiben kormánytag is volt országgyűlési képviselő-polgármester is úgy tudja, hogy a jóléti állam válsága úgy 20–25 évvel ezelőtt, akkor kezdődött, “amikor a világpiacra berobbant a fejlett világbeli minőségtől alig elmaradó, de összehasonlíthatatlanul olcsóbb (mivel a jóléti rendszer fenntartásának költségeivel nem terhelt) távol-keleti munkaerő.”²

A több mint neves gazdasági újságíró (lévén legolvasottabb napilapunk gazdasági rovatának vezetője) kormányunk vezető pártjának választási kampányában elhíresült 7%-os növekedési ígérete kapcsán, amelyet az idei első negyedév 6,6%-a erősen megközelített, arról értekezik, hogy “Minden gazdaságban meglódulhat a növekedés akkor, ha az állam a bevételek egy részéről lemond, és eltűri, hogy a pénz a polgárok zsebében, a vállalkozások kasszájában maradjon. Ha a kormány az adóterheket a felére csökkentené, vagy még jobban, ha a társadalombiztosítási járulékokat drasztikusan mérsékelné, azzal a gazdaság valóban felpöröghetne, akár a 7–10%-os tartományba is. Elvileg. Csakhogy akkor az állami gyámkodásról – vagy annak egy részéről – le kell mondani, rá kell hagyni a polgárokra, hogy ki-ki maga gondoskodjon a nyugdíjáról vagy annak nagyobb részéről, kössön magán-egészségbiztosítást, aki tud, fizessen a tanulásért, aki teheti stb., mert az államnak nem marad rá pénze. Pontosabban: a minőségre nem marad, csak az alapellátásra. […] Ámde a Fidesz-programban egyszerre szerepel a gyors növekedés és az erőteljes állami szerepvállalás. Ez az állam ismét gondoskodik a családokról, segít, hogy lakáshoz jussanak, és gyermekeket vállaljanak, saját kezébe veszi az egészségügyi szolgáltatásokat, autópályát épít, támogatja a kis- és középvállalkozásokat, a honi tőkét, egyre többet fordít az oktatásra és a képzésre […] Az elmúlt két év alatt bebizonyosodott, hogy a főbb célok és a lehetőségek ellentmondásosak.”³

De a magas tudomány álláspontja sem tér el ettől. A matematikai közgazdaságtan művelője vizsgálódása eredményeként arra a következtetésre jut, hogy “a gazdaság hosszú távú relatív jövedelemszintjét az adóterhek lényegesen befolyásolják.”⁴ Hogy el ne értsük, legolvasottabb napilapunk – mely ritkaságszámba menően fontosnak tartotta a nagyközönség számára közkinccsé tenni a szaklapban megjelent, képletekkel és matematikai levezetésekkel bővében lévő, a szakmabelieknek sem könnyen megérthető tanulmány fontosabb következtetéseit – kimondja, mi értendő ezen: “az adók és közterhek magas szintje hosszabb távon szinte biztosan megakadályozza a felzárkózást.”⁵

Az egyetértésben osztozik a politikai spektrum minden oldala. “Egyet lehet azzal érteni, hogy … adókulcscsökkentésre van szükség – mondotta volt egy emeszpés képviselő 1999 kora őszén az Országgyűlésben – [… mivel az] egyrészt a beruházási és a fogyasztási cikkek iránti keresletet növeli, a megtakarításokat növeli. […] a munkaerő iránti keresletet növeli, tehát a munkanélküliség ellen egy igen jó gyógyszer. […] költségcsökkentő hatása van, ezáltal […] a költséginflációt is mérsékli. […] a bér-ár spirál szempontjából is pozitív hatása van, mert hűti a bérköveteléseket, és így a keresletinflációt is csökkenti. Végső soron […] egyértelműen inflációmérséklő is.” Az elhangzottak fideszes képviselőtársát előbb bókra késztették: “amit ön elmondott […] szakmai felkészültségét nagyban alátámasztják […] valóban így van, ez mind megállja a helyét”, majd következtek a distinkciók: “Azt állítani, hogy az adócsökkentés a gazdaság minden bajára megoldás, alaphelyzetben nem feltétlenül igaz. […] a magyar adóterhelés nem tartozik a magas adóterhelések közé […] az egyes gazdaságok fejlettségi szintje nagyban meghatározza, hogy ahhoz milyen adóterhelés az, amely részben a gazdaság, részben a költségvetés kiadásait képes finanszírozni. Nagy rendszerek átalakítása előtt állunk, ami […] többletforrást igényel a rendszer átalakítás idején. [… mindezek] nem teszik lehetővé azt a nagyarányú adócsökkentést, amit a képviselő úr jelen pillanatban kér”. Az elhangzottak eszdéeszes képviselőt késztettek első szótól az utolsóig egyetértésre, de egyúttal annak felemlegetésére, hogy a megszólaló pártjának választási brosúrájában egyszerre ígért tb-járulék csökkentés csaknem a felére és az egészségügy költségvetésének növelése (az ott dolgozók bérének megkétszerezése) kizárja egymást. Tanácsa: fideszes képviselőtársának “elnézést kell kérnie az összes választótól azért, hogy a választási kampányban durván félrevezette őket.”⁶

Látható, az egyetértés teljes. E tudás mainstream, kételyek nélküli. S e kételynélküliség változó kormányainknak, legyenek bármily színűek, tollba mondja teendőit: a leghelyesebb, ha visszaszorítjátok az államot, legelsősorban is a jólétinek nevezettet, helyet adva a piacnak. S a piac – szokta volt mondogatni a monetarizmus atyja, a Nobel-díjas közgazdász és chicagói fiú, Milton Friedman – a legjobb szociálpolitika. Mi kellene még?

Mindez azonban csupán mítosz. Mert a tudományban is vannak mítoszok. Keynes mondja Ricardóról, hogy oly tökéletesen meghódította Angliát, mint annak idején a Szent Inkvizíció Spanyolországot. Elméletét oly mértékben tette magáévá a City, az államférfiak és a tudományos világ, hogy megszűnt minden vita. Ennek oka – fejtegeti Keynes –, hogy Ricardo elmélete sok tekintetben jól illett a korhoz. A hatalom birtokosainak kapóra jött, mert sok igazságtalanságot és nyilvánvaló kegyetlenséget a haladással járó elkerülhetetlen bajnak tüntetett fel, s azt hirdette, hogy az ilyen bajok orvoslására irányuló bármilyen kísérlet valószínűleg több kárral járna, mint haszonnal. Esetünkben sincs másként: valójában minden másképpen van. A mítoszokat az élteti, hogy érdekek fűződnek hozzájuk. Ez a közgazdasági mítoszokra különösen igaz.

Elosztás–újraelosztás (disztribúció–redisztribúció)

Az elosztás helye a piac: a munkavállalók a munkapiacon kínálják eladásra munkavégző képességüket, amiért a munkáltatók számos tényezőtől függő árat hajlandók fizetni. Az ár a kereslet és kínálat függvényeként piaci alku során alakul ki: a munkáltatók azt a legalacsonyabb árat igyekeznek fizetni, amelyért még megkaphatják a számukra szükséges “minőségű” munkaerőt (a munkaerőként való minőség véletlenül sem tévesztendő össze az emberi minőséggel). Minél magasabb a minőségi igény, annál magasabb az ár. Persze tudnunk kell, hogy a munkapiac mindig lokális: ugyanazon minőségű munkaerő ára magasabb nálunk, mint tőlünk keletre, s alacsonyabb, mint tőlünk nyugatra, s ez még az országon belül is igaz. Azt is tudatosítani kell, hogy a munkapiaci alku nem egyenlő erejű felek között zajlik: a munkáltató, ha képtelen munkaerőt vásárolni, legfeljebb nem használja ki kapacitásait százszázalékosan, a munkavállalónak, ha képtelen munkavégző képességét eladni, létfenntartása kerülhet veszélybe. A munkavállaló a sebezhetőbb, kisebb mozgásterű fél. Ami a munkáltatók nézőpontjából a munkaerő árstruktúrája, az a munkavállalók nézőpontjából jövedelemstruktúra.

Az államnak vannak feladatai, amelyek egyik részét kizárólag ő láthatja el, másik részét azonban nem kizárólag ő, de úgy alakult, hogy ellátja. Feladatai ellátására adót vet ki, amit csak jövedelemből lehet megfizetni. (Még akkor is, ha azt nem jövedelemre vetik ki.) Jövedelmet pedig két dolog képes termelni: a tőke és a munka. A tőke jövedelme a profit, a munka jövedelme az az ár, amit a munkáltatók a munkavállalónak munkavégző képessége rendelkezésre bocsátásáért cserébe fizetnek. Az elosztás helye a piac. Amit elosztott a piac, abból az állam – adó kivetésével és beszedésével – elvesz, s így a piacon elosztott jövedelem egy részét nem az költi el, aki megtermelte, hanem az állam. A közgazdászok döntő többsége úgy vélekedik, hogy az állam méretét az állam bevételei/kiadásai és a GDP hányadosával jellemezhetjük.⁷ Minél nagyobb e hányados, annál nagyobb az állam. S minél nagyobb az állam, annál rosszabb a polgárainak, mert tompítva vagyon a beruházásra, újításra és vállalkozásra való ösztönzés – mondja a mainstream közgazdaságtan.

De az állam nem tüntethető el, csupán olcsóbbá tehető, mert vannak feladatai, amelyeket – mint említettük – kizárólag ő láthat el (törvényhozás, kormányzás, igazságszolgáltatás, belső rendvédelem, külső védelem stb.), már ha ragaszkodni kívánunk elért társadalomcivilizációs szintünkhöz. Ebben nincs különösebb vita. Annál inkább azon feladatok esetében, amelyeket nem kizárólag az állam láthat el, mégis ellátja őket. Ezek döntően az úgynevezett jóléti feladatok, s az ilyen feladatokat jócskán felvállaló államok a jóléti jelzőt kapták a keresztségben. S ha az állam, mondván, hogy e feladatok más által is elláthatók, a továbbiakban nem látja el ezeket, kisebb lesz az újraelosztás, vagyis kisebb lesz az állam. S a minél kisebb állam a jó állam.

A bajok oka a jóléti állam?

A bajok oka tehát a jóléti állam. Ha fel akarunk zárkózni, a délkelet-ázsiai példát kell követnünk, ahol csak hírből ismerik a jóléti államot, melynek fenntartási költségei így nem terhelik a munkaerőt, ekként az olcsóbb. Mindebben, láthattuk, teljes az egyetértés. Az egészből azonban egy szó sem igaz.

Messziről kell kezdenünk. Jövedelmet, tisztáztuk, két dolog képes termelni: a tőke és a munka, így az adót vagy a tőke vagy a munka jövedelméből lehet megfizetni. A tőke jövedelmére – a profitra – vállalati nyereségadót (nálunk társasági adónak nevezik) vetnek ki, míg a munka jövedelmét három főbb adó terheli: a személyi jövedelemadó, a fogyasztási adók (forgalmi és jövedéki adók stb.) és a járulékok. A járulék olyan adó, amelynek hovafordítását nevesítik (a nyugdíjra, egészségügyi és munkanélküli ellátására stb. fordítják), s fizetésével a fizető cserébe jogosultságot szerez, hogy – ha életkora vagy a szükség úgy hozza – nyugdíjat, egészségügyi és munkanélküli ellátást stb. kapjon. A személyi jövedelemadót nem csupán a munkajövedelmekre, hanem a tőkejövedelmek fogyasztásra szánt részére is kivetik, míg a járulékokat csupán a munkajövedelmekre. Jó tudni, hogy a fogyasztási adót a “végső” fogyasztó fizeti, a vállalatok, bár vásárlásaikkor fizetnek forgalmi adót, azt vissza is igényelhetik. A sorban az utolsó a munkajövedelméből vásárló “végső” fogyasztó, aki – mivel nem igényelheti vissza – ténylegesen a fogyasztási adó fizetője. Könnyen belátható, hogy a személyi jövedelemadó és a fogyasztási adó korlátlanul felcserélhető egymással, s a kettő helyettesítheti a járulékot.⁸ (A járulékot az államnak arra kell költenie, aminek hovafordítására nevesítik, de ami nevesített, az nem kizárólag járulékból finanszírozható.)

Mindebből az következik, hogy önmagában értelmetlen magas fogyasztási adókról/személyi jövedelemadóról/járulékokról beszélni. Az első kettő együttesen vizsgálandó (magas fogyasztási adó és alacsony személyi jövedelemadó ‘mix’ azonos a fordítottjával), a harmadik esetén kissé más a helyzet, erre visszatérünk. A személyi jövedelemadó az országok zömében progresszív, vagyis a jövedelem emelkedésével, túllépve meghatározott szinteket, a szintre vonatkozó adókulcs is (nálunk 20, 30, 40 százalék, de létezik “technikailag” 0 százalék is) emelkedik. A fogyasztási adó szintén progresszív, de a ‘kulcsok’ nem a jövedelem emelkedésével, hanem a fogyasztás szerkezetének megfelelően emelkednek – ki mennyi és mekkora jövedéki adótartalmú és forgalmi adókulcsú (nálunk 25, 12 és 0 százalék) terméket/szolgáltatást vásárol, jövedelmének el nem fogyasztott – megtakarított – része után pedig értelemszerűen nem fizet fogyasztási adót. A járulék e kettőtől eltérően hagyományosan lineáris, bár nálunk megjelent a ‘fejjárulék’, az úgynevezett tételes egészségügyi hozzájárulás. Lényeges különbség, hogy a személyi jövedelemadó rendszerek gyakran ‘alul’, az alacsonyabb jövedelműeket kedvezményezik, míg a járulékok gyakran ‘felül’, egy felső határ meghúzásával az afeletti munkajövedelmet mentesítik a járulékfizetés alól.

Az adók attól függően vannak hatással a gazdaságra, hogy a tőke vagy a munka jövedelmére vetik ki őket. Modellszerűen a tőke jövedelmének egésze megtakarítás, amelyből befektetéseket finanszíroznak, míg a munka jövedelmének egésze fogyasztásra kerül – bár tudjuk, hogy az előbbi egy részét a tőkés elfogyasztja, az utóbbi egy részét pedig megtakarítják. Ha egy országban magas a vállalati nyereségadó, az – okkal feltételezhetjük – visszafogja a befektetéseket. Ha a munkajövedelmekre (ide értve a tőkejövedelmek fogyasztásra szánt részét is) vetnek ki magas adókat, az legfeljebb szerény mértékben csökkenti az összjövedelmen belül egyébként is szerény mértékű (háztartási) megtakarításokat. Annyi történik – képletesen mondva –, hogy a gazdagoknak Ferrari helyett Porschéval, a kevésbé gazdagoknak Audi 6-os helyett Volkswagen Passattal kell beérniük, viszont e típusok árkülönbségéből a köz által fizetett munkák végzői vásárolhatnak maguknak Opel Astrát és Suzukit. Vagyis az történik, hogy a munkajövedelmekre kivetett adók átalakítják a fogyasztás szerkezetét, egyébként pedig a gazdaság növekedésére gyakorolt negatív hatásuk elhanyagolható.

Csakhogy az újraelosztási hányad mérőszáma érzéketlen arra, hogy az államháztartás GDP-hez hasonlítandó bevétele milyen mértékben származik tőke- és munkajövedelemből. Minden szem e hányadosra függesztődik, miközben az két, a gazdaság növekedése szempontjából homlokegyenest ellentmondó tartalmú részből áll. Ugyanaz a szám egészen mást jelenthet két részének nagyságától függően.

Zárt, de szabad piacgazdaság esetén a vállalati nyereségadó mértéke alig számít, a végső (vállalati nyereség) adófizető a vállalat termékeinek vásárlója, a fogyasztó. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy oly mindegy, mekkora ezen adó mértéke, a vállalat át tudja hárítani. A globalizált világgazdaságban azonban gyökeresen más a helyzet: a vállalatoknak módjuk van olyan országban adózni, ahol alacsony a nyereségadójuk, s ott termelniük, ahol alacsony a számukra szükséges “minőségű” munkaerő ára. Mivel pedig termékeik szinte bárhol eladhatók és a vámok jelentősen zsugorodtak, azokat a magas(abb) fogyasztási adókat kivető országok polgárai megvásárolhatják az alacsony(abb) fogyasztási adókat kivető országokban.

Mindez nagyon hasonlít arra, ami az 1920-as évek végén, az 1930-as évek első felében, a nagy gazdasági világválság idején történt, amikor is az egyes országok valutájuk leértékelésével kívántak versenytársaiknál előnyösebb helyzetbe kerülni (az előny addig tartott, amíg más országok hasonlóan nem cselekedtek), ami végül is a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szétzilálódását eredményezte. Ez a felismerés vezetett az 1944. évi Bretton Woods-i világgazdasági konferencián létrehozott aranydeviza-rendszerhez, a nemzeti valuták árfolyamainak rögzítéséhez és egy nemzeti valuta, az USA dollár világpénzként való elfogadásához. Napjainkban az országok vállalati nyereségadó-csökkentési és -elengedési versenyben állnak egymással, de az így megszerzett előny – multinacionális cégek letelepítése – csak relatív lehet. Ez sem lesz sokáig tartható. Idővel az Európai Unió (EU) szabályozni fogja a kivetendő nyereségadó minimális mértékét, ami a versenysemlegesség jegyében kötelezően beszedendő, s abból kedvezmény nem adható. Ez a mérték sejthetően 25 százalék lesz, jóval a mai 35-40 százalékos mértékek alatt. Hazánkban a nyereségadó kulcsa 18 százalék, jóval elmarad a fejlett országokban alkalmazott mértékektől, ráadásul az adókedvezmények miatt ténylegesen csak 11-12 százalékot szednek be. Ez szóra sem érdemes teher. Irritálja is az EU-országokat, s ennek hangot is adnak. Ez az adó csak felfelé emelhető! Tehát a tőkejövedelmekre kivetett adó – gazdasági növekedés szempontjából döntő – mértéke nem akadálya felzárkózásunknak.

A munkajövedelmekre, a munkaerő árára kivetett adó pedig csak a fogyasztás szerkezetét alakítja át. Ez rossz hír ugyan a luxuscikkek gyártóinak, de rajtuk kívül szinte minden termelő jobban jár. A munkajövedelmekre kivetett adók csak abban az esetben gyakorolnak negatív hatást a gazdaságra, ha mértékük és/vagy progresszivitásuk visszafogja a munkapiac felső és középső szegmensének munkakínálatát. (Az alsó szegmens e tekintetben nem döntő.) A fejlődéshez elengedhetetlen, hogy több elsajátított tudással és megszerzett tapasztalattal érzékelhetően magasabb jövedelmet lehessen elérni. Tehát lehetséges a munkajövedelmeket úgy adóztatni, hogy eltűnjenek, vagy túlzottan csekéllyé váljanak az adózás utáni jövedelmi különbségek, de nem volt olyan jóléti állam, amelyben ezt akár csak megközelítették volna. Magyarországra ez még kevésbé igaz, mint a jóléti országok többségére.

Az adófizetés mint (részleges) vásárlás

Az adófizetést még felkészült közgazdászok közül is sokan hajlamosak úgy felfogni, mint az állam nevű moloch etetését, mint pénzdobálást egy mindent nyom nélkül elnyelő fekete lyukba.⁹ Pedig a pénz nem vész el, legfeljebb rosszul költik el.

A jóléti (nagy) állam azért vet ki magas adókat, mert kiterjedt nyugdíj-, egészségügyi és családtámogatási rendszert működtet, munkanélküli és szociális segélyeket oszt, s nyakába veszi a köz- és felsőoktatás, a szakképzés, az óvodák és bölcsődék gondjait is. A jóléti állam elvon, hogy adjon, esetleg ugyanannak, akitől elvon, vagy a már a szóhasználattal is lesújtó véleményként megfogalmazva: a fosztogató-osztogató állam fosztogat, hogy osztogathasson.

Ami azonban a felületes szemlélő számára adó, elvonás vagy éppen fosztogatás, az alaposabban szemügyre véve többé-kevésbé jól kivehetően vásárlás vagy éppen sajátos adótechnikai megoldás. A látszat szerint az állam bevételei/kiadásai és a GDP hányadosával jellemezhető arányban újraosztja a jövedelmeket, valójában e hányados csupán azt mutatja, hogy jövedelmek mekkora hányada folyik keresztül az államháztartás “könyvein”. Egy számoszlop végösszege és a jövedelem-újraelosztás nagysága között nem elhanyagolható a különbség. Ennek megértéséhez az újraelosztás közgazdasági fogalmának tisztázása szükséges, amihez a biztosítás fogalmából kell kiindulnunk.¹⁰

A biztosítás során a biztosító biztosítási díj fizetése ellenében biztosítási szerződésben arra vállal kötelezettséget, hogy amennyiben a biztosítottal előre meghatározott káresemény bekövetkezik, meghatározott kártérítést fizet. E csereügylet a felek részéről azért racionális, mert a meghatározott káresemény bekövetkezte csupán valószínűség. A biztosított (a szerződő) számára olcsóbb a biztosítás megkötése, mint a kár bekövetkeztekor annak elhárítása saját forrásból, viszont a biztosítási díj fizetése nem nagy veszteség ahhoz a lehetőséghez képest, hogy a biztosító fizet kár esetén. A biztosító tehát egy biztonság nevű terméket ad el, amely arra szóló ígéret, hogy a káresemény bekövetkeztekor fizetni fog. Ha pedig a piacon verseny van, annak a biztosítónak a termékét vásárolja meg, amelyik meghatározott káresemény bekövetkeztekor meghatározott kártérítést a legalacsonyabb díjfizetés ellenében vállal. A ‘pénz termék ellenében’ csere pedig vásárlás, nem a vásárló jövedelmének újraosztása az eladónak.

A nyugdíjjárulék-fizetés vásárlás: a munkajövedelemmel rendelkezők nyugdíjat vásárolnak az államtól, s a vásárlás nem jövedelem-újraelosztás. Az állam az így befolyt pénzből régi tartozásait törleszti: azoknak a nyugdíjasoknak fizet, akik valaha járulékot fizettek, s ezért számukra nyugdíj lett megállapítva. Az állam azért kénytelen előírni, hogy tőle vásároljanak nyugdíjat, mert jelentős nyugdíjfizetési kötelezettségei vannak, amelyeknek úgy tud legkézenfekvőbben eleget tenni, ha adósságát görgeti maga előtt. (Ezért a nyugdíjjárulék-fizetés nem csupán az államtól való vásárlásként, hanem az államnak nyújtott kölcsönként is felfogható.) A nyugdíjjárulékként befolyt pénzt azonnal kifizeti nyugdíjként, nyugdíjadóssága pedig változatlan szinten megmarad. Az állam “rendes” adóssága esetén se történik ez másként.

Annak kimondásához azonban, hogy a nyugdíjjárulék-fizetés egyenlő vásárlás/hitelnyújtás, további feltételeknek is kell teljesülnie. Először is a nyugdíjjárulékot kamat illeti meg, amelynek mértéke azonos kell legyen az állam más hitelezőinek fizetett kamattal. Ha a kamat ennél alacsonyabb, az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ezt a pénz- és tőkepiacon keresztül kellene megtennie. Ekkor az állam önmaga számára újraosztja a nyugdíjjárulék-fizetők jövedelmének egy részét. Ha viszont a nyugdíjjárulék után az állam magasabb kamatot fizet, mint a pénz- és tőkepiacon felvett hitelei után, akkor a nyugdíjjárulék-fizetők az újraelosztás nyertesei. Mindkét megoldás tisztességtelen. Nem árt tudatosítani, hogy az 1997. évi nyugdíjreform lényege a nyugdíjjárulék kamatának leszorítása volt, hogy az állam önmaga számára újraoszthassa a nyugdíjjárulék-fizetők jövedelmének egy részét. A nyugdíjrendszer nagy dúrral létrehozott második, tőkefedezeti pillére kizárólag azt a célt szolgálta, hogy elterelje a figyelmet az első pillérben történt – a járulékfizetők számára hátrányos – lépésekről.

Ha valamit, az állami (helyesen: állam által könyvelt) nyugdíjrendszer esetén csupán a fizetett nyugdíjjárulékok és a kapott nyugdíjak különbségét lenne szabad feltüntetni újraelosztásként, ahogy az államadósság esetén történik: az állam által felvett hitelek sem szerepelnek az államháztartás mérlegének bevételi oldalán, ahogy törlesztésük sem a kiadási oldalon, csupán különbségük, az államháztartás hiánya vagy többlete. Ugyanígy kellene számba venni a nyugdíjrendszert, “cserébe” viszont tudomásul kellene venni a nyugdíj (implicit) államadósság létét, melyet ma nem tartanak nyilván.

Meg kell jegyeznünk, hogy generációs szinten az újraelosztás kiküszöbölhető azzal, ha a nyugdíjjárulékok kamata azonos az állampapírokéval, de egyéni szinten további feltételként annak is teljesülnie kell, hogy a nyugdíj-megállapítás során kizárólag az egyén nyugdíjcélú megtakarítására és a várható élettartamára vannak tekintettel. Ha ez teljesül, a nyugdíjrendszer semmiféle újraelosztást nem hajt végre.

Az egészségügy esetén a helyzet bonyolultabb. Az egyének aktív életszakaszukban, munkajövedelemre szert téve, egészségbiztosítási járulékot fizetve fizetik meg gyermekkoruk orvosi költségeit, s fizetnek aktív korukban – előre – a nyugdíjaskorukban kapott egészségügyi ellátásért. Az egészségbiztosítási járulék nem kockázatarányos, nem is lehet az. Nincs az a biztosító, amely felelősséggel kalkulálni tudná aktív korban a teljes nyugdíjaskor egészségügyi ellátásának ellenértékét, tehát azokat és abban az életkorban fenyegetné az egészségügyi ellátás nélkül maradás veszélye, akik a legkevésbé fizetőképesek, noha a legnagyobb szükségük lenne rá. Egy társadalom, amely némiképp is ragaszkodik az általa elért társadalomcivilizációs szinthez, nem tűrheti, hogy azért haljanak meg polgárai, mert szegénységük miatt képtelenek megfizetni gyógykezelésük költségeit. Ez még a magánegészségügyéről ismert USA-ban sincs másként: az időseknek (Medicare) és a szegényeknek (Medicaid) külön programot működtetnek, s most tervezik ezek gyerekekre való kiterjesztését. Az USA e programokra (beleértve a köz szolgálatában állókat is: tisztviselőket, alkalmazottakat, katonákat stb.) közpénzekből GDP-je arányában annyit költ, mint amennyit Magyarország köz- és magánforrásból összesen. (Az USA közforrásból GDP-je 6,5 százalékát fordítja egészségügyre, miközben összesen több mint 14 százalékot fordítanak rá, emellett félszáz millió körüli az egészségbiztosítással nem rendelkezők száma. Magyarországon összesen 6,5 százalékot fordítanak egészségügyre, közpénzekből 4,5 százalékot, miközben az ellátottság csaknem teljes.)

Tételezzük fel, minden egyén esetén megállapítható lenne, mekkora egészségbiztosítási díjat kellene fizetnie ahhoz aktív korában, hogy a biztosító élete végéig állja egészségügyi ellátásának költségeit.¹¹ Ez persze gyakorlatilag lehetetlen (és meglehetősen költséges), már csak azért is, mert nem tudhatjuk biztonsággal előre megmondani, hogy milyen új fejlemények történnek például a várható élettartam növekedésében, az orvostechnika fejlődésében stb. – de most nem ez a lényeg. Kockázatarányos biztosítási díj helyett azonban jövedelemarányos egészségbiztosítási járulékot szednek. Ekkor lesznek ugyan mutatóba néhányan, akik éppen annyi járulékot fizetnek, amennyi biztosítási díjat kellene fizetniük, de a döntő többség kisebb-nagyobb mértékben több vagy kevesebb járulékot fizet annál, amennyi biztosítási díjat kellene fizetnie. Az egészségbiztosítási járulék és díj megegyező része vásárlás. A rendszer azok esetén, akik több járulékot fizetnek, mint amennyi díjat kellene fizetniük, a járulékuk díj feletti részét azokhoz csoportosítja át (azokkal ‘szolidáris’), akiknél fordított a helyzet: kevesebb járulékot fizetnek, mint amennyi biztosítási díjat kell fizetniük. Utóbbiak a szolidaritás kedvezményezettei. Mindennek alapján elmondható, hogy az államháztartás mérlege “egészségbiztosítás” címszó alatt feltüntetett bevételi és kiadási összegének csupán egy része újraelosztás, a másik része a biztosítási díj teljes vagy részleges megfizetése. Az előbbi újraelosztás, az utóbbi vásárlás. Az államháztartás mai számbavételi rendszerében azonban az egész újraelosztásnak minősül.

Mindezzel szemben fel lehet vetni, hogy az egyének fizessenek egészségbiztosítási díjat, s aki ezt nem tudja megfizetni, azt támogassák a központi költségvetésből. Ez lenne a rászorultsági elv. Ennek azonban számos hátránya van: egyrészt költséges a biztosítási díjak megállapítása, másrészt szintén költséges adminisztratív apparátust kellene létrehozni a rászorultság megállapítása, nyilvántartása és ellenőrzése céljából.

Hasonlót mondhatunk el az oktatásról. Az átlagcsaládoknak átlagban két gyermekük van, akik átlagos iskolákba átlagos ideig járnak, s e családok átlagos adót fizetnek, melyből az állam többek között oktatási rendszert tart fenn. E család gyermekeinek iskoláztatási költségeit egész aktív életpályáik során (átlagos) jövedelmeikből fizetik, nem egy-másfél évtizedre összesűrítve. Akinek az átlagosnál kevesebb gyermeke van, az persze “kényszerszolidarít” a háromgyerekesekkel. Szociológiailag pedig igaz, hogy a magasabb iskolai végzettségűek és jobban keresők gyermekei átlagosan hosszabb ideig maradnak az oktatási rendszerben. Vagyis az oktatási kiadások jó része is “oktatásvásárlás”.

A családi támogatások mint adókedvezmények

A családok, a gyermeknevelés támogatása két módon történhet. Az egyik a családi pótlék folyósítása: a gyermekes családoknak meghatározott, gyermekszámtól függő összeget utal ki a központi költségvetés. A másik a személyi jövedelemadó-kedvezmény (gyermekkedvezmény): a gyermekes családok jövedelmük adójából megtarthatnak meghatározott, gyermekszámtól függő összeget. Közgazdasági értelemben lényegében mindkét esetben ugyanaz játszódik le, két nem elhanyagolható eltéréssel. Családi pótlék esetén magasabb az állami újraelosztás szintje, tehát “nagyobb az állam”, ami – láttuk – a mainstream közgazdasági gondolkodás szerint nem kívánatos. Az adókedvezmény viszont nem folyik keresztül az államháztartáson, tehát nincs hatással az állami újraelosztás szintjére, tehát “kisebb az állam” – s ez jó dolog. Valójában ugyanaz történik mindkét esetben. Hogy mégsem teljesen, az annak tulajdonítható, hogy az adókedvezmény kizárólag a család jövedelmének adójából érvényesíthető. Ott, ahol a kedvezmény mértéke meghaladja az adóét, e támogatás kisebb a lehetségesnél vagy egyenesen nem létező. (Csak egyetlen példa: a KSH számításai szerint a három vagy több gyermeket nevelők 56 százaléka nem rendelkezik állandó munkajövedelemmel.)

Az persze elképzelhető lenne, hogy utóbbiak negatív jövedelemadóként megkapják az adókedvezményt, s akkor közgazdasági értelemben az teljesen azonosan viselkedne a családi pótlékkal, bár a felszínen kisebbnek látszana az állam. (Csupán a negatív jövedelemadó növelné az újraelosztási hányadot.) A kormány azonban érzékelhetően a családi pótlék elértéktelenítésére és ezen adókedvezmény növelésére törekszik. Ez felháborítja a mai ellenzéki pártokat, s azzal vádolják a kormányt, hogy a középosztályt támogatja, nem pedig a rászorulókat. Mindezek mögött egy meg nem vívott vita lappang, amelyet láthatóan egyik fél sem kíván megkezdeni. A kormány célja véget vetni a “gyermek mint megélhetési forrás” nevezetű családi életstratégiának: lehetőleg ne szülessenek nagy számban olyan családokban gyermekek, akik munkajövedelmükből képtelenek azokat tisztességesen felnevelni. A családi pótlék elsorvasztása azonban elmélyíti ezen családok szegénységét, ami kiváltja a “nem a középosztályt, hanem a rászorulókat kell támogatni” politikai reakcióját. Azonban tisztában kell lenni azzal, hogy a rászorulók támogatása megerősít egy társadalmi szempontból zsákutcába vezető életstratégiát, s a probléma bővítetten újratermelődik. Eközben a nyomor képei valóságosak és iszonyúak.

Létezik egy másik meg nem vívott vita is, amely a családi pótlék alanyi jogon történő igénybevételének visszaállításához kapcsolódik, de erről van szó abban is, hogy a gyermekkedvezményt bármilyen magas jövedelemmel rendelkező igénybe veheti. A Bokros csomag hozta rászorultsági elv szerint nem csak a “gazdagok”, de a középosztály gyermeknevelését sem kell támogatni, per definitionem nem rászorulókról van szó. Azonban egészen másról van szó: 1995 nem a rászorultsági elv diadala volt, hanem a gyermekek közjavakként való elismerésének visszavonása. A gyermekek ettől kezdve csupán szüleik hobbijaként léteztek, akik szabadon döntenek, hogy gyermeknevelésre vagy másra költik-e jövedelmüket. Ha elismerem, hogy a gyermekek közjavak, akkor minden gyermek az. Láthattuk, hogy a gyermekek utáni adókedvezménytől nem lesz “nagyobb az állam”. Tehát ha hiány van az államháztartásban, annak oka a másutt túlzott kiadás, vagy a túlzottan alacsony adók.

A gyes és a gyed felfogható olyan gyermek után járó adókedvezménynek, amely vagy a házastárs által aktuálisan fizetett, vagy a már megfizetett, vagy a későbbiekben fizetendő adóból kerül kedvezményezésre. Tehát technikailag megoldható lenne elszámolásuk aktuális vagy jövőben fizetendő adó terhére igénybe vett kedvezményként, már megfizetett adó visszatérítéseként. Ahol ez nem lehetséges, csupán ott történik újraelosztás.

Mi másról is van szó

Ezen írás egyik célja, hogy rámutasson, milyen mértékig hamis a gazdaságpolitikát vezérlő egyik legfontosabb mutató, az államháztartás kiadásai és a GDP hányadosa, az újraelosztási hányad. Arra törekedtünk, hogy a számviteli látszatokat lehántva rátaláljunk a közgazdasági valóságra. Most már tudjuk, hogy miért mélyen hamis Bokros Lajos azon megállapítása, mely szerint “Az államháztartási kiadások aránya fordított viszonyban áll a gazdaság rugalmasságával és hatékonyságával [flexibility and efficiency]. Ezt világosan mutatja a legnagyobb és legfejlettebb nyugati gazdaságok ezen adata: Egyesült Államok 32 százalék, Egyesült Királyság 39 százalék, Németország 47 százalék, Olaszország 50 százalék, Franciaország 54 százalék.”¹² Ha el is fogadjuk, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság gazdasága rugalmasabb és hatékonyabb, mint Németországé, Olaszországé és Franciaországé, az nem azért van, mert a 32 és 39 alacsonyabb szám, mint a 47, az 50 és az 54. Persze mindez nem Bokros saját leleménye, ő csupán egy szélesen elterjedt közvélekedés fenntartás nélküli elfogadója.¹³ E számok alapján csak azt tudjuk megmondani, hogy ezekben az országokban mi az, aminél biztosan kisebb jövedelmet osztanak újra. Nem vitatom, hogy a hivatkozott angolszász országokban az európaiaknál kisebb a közgazdasági értelemben vett újraelosztás, de a különbség mértéke legfeljebb a GDP néhány százaléka, s ennek semmiféle káros növekedésgátló hatása nincs.

Lássuk tehát, hogy a cikk elején idézett egyetértők miben tévedtek. A közgazdász, a politikus és a gazdasági újságíró abban, hogy úgy gondolják, a jóléti államot fenntartó adók a gazdaságtól vonnak el forrásokat, s ha nincs ez az elvonás, gyorsabban száguldhat a gazdaság. Tisztáztuk, ha ez a tőke jövedelmére kivetett adók esetén igaz is, a munka jövedelmeire kivetettekre semmiképp, s az előbbi hazánkban nemzetközi összehasonlításban is rendkívül alacsony. A matematikai közgazdász nem vett tudomást arról, hogy a fogyasztási adók és a személyi jövedelemadó korlátlanul felcserélhető, s emiatt érvényét veszti azon megállapítása, mely szerint “Ha két gazdaságban a kormányzati kiadások azonosak, de egyikben a fogyasztási adónak nagyobb a szerepe, vagy a munkabér adóterhei kisebbek, akkor abban a gazdaságban a hosszú távú jövedelemszint magasabb lesz.”¹⁴ Az emeszpés országgyűlési képviselő állításairól annyit, hogy az adókulcscsökkentés legfeljebb akkor növelheti a beruházások iránti keresletet, ha vállalati nyereségadó-csökkentésről lenne szó (nem erről volt szó), de csak azért, mert relatív adóelőny keletkezik más országokhoz képest. A gazdaság bonyolultabb organizmus annál, hogy ilyen egyszerű megoldással növelni lehessen a beruházásokat. Az összes többi megállapítás legfeljebb ötöd-tizedrészben tartalmaz igazságcsírákat, de önmagukban tévedésekről, félreértésekről van szó.

Kormányunk, akárcsak elődje, a “kisebb állam” megteremtését, az állam “elvonásainak” csökkentését tűzte zászlajára, amit az újraelosztási hányad csökkentésével mér. A számviteli látszatból azonban nagyon nehezen bontható ki a közgazdasági valóság. Van viszont egy elem, ahol sokkal könnyebb a dolgunk: a Bokros-csomag óta a magyar gazdaságpolitika egyik központi eleme a munkaerő árának leszorítása, leértékelése. Erre döntően az a jogi helyzet ad lehetőséget, hogy történelmi okoknál fogva a munka jövedelméből fizetendő járulék nagyobbik részét pro forma a munkáltatók fizetik. Ez a jogi helyzet elmondhatóvá tett olyan közgazdasági értelemben anakronisztikus állításokat, mint például hogy a munkáltatóknak elviselhetetlenül magasak a járulékterhei, s olyan választási programokat, hogy csaknem felére csökkentjük a munkáltatói járulékokat. Amikor a kormány csökkenti ezen “elvonásokat”, s büszke, hogy ezzel csökkentette az újraelosztási hányadot, valójában a munkaerő árát szorította lefelé, csökkentve a munka ellenértékéért vásárolható javak mennyiségét.¹⁵ Ez az összefüggés azonban igen bonyolult és nehezen átlátható, s nagyon erős érdekek fűződnek ahhoz, hogy ez így is maradjon. Amennyiben a jogi helyzetet a közgazdasági valósághoz igazítanák, a munkáltatói járulékokkal felbruttósítanák a bruttó béreket, a szemek azonnal kinyílnának. S a munkáltatóknak csak az elviselhetetlenül magas (bruttó) bérekre lenne okuk panaszkodni, de arra meg nem panaszkodhatnak, mert a piacon éppen ők a munkaerő vásárlói, s a piaci ár legfeljebb nemzetközi vagy időbeli összehasonlításban lehet magas vagy alacsony, az ár kizárólag egyetlen szóval jellemezhető: piaci.

A jóléti – vagy mostanában felkapott reinkarnált elnevezésével esélyteremtő – állam tehát se nem koraszülött, se vége nincs. Legalábbis ennek gazdasági oka nem lehet. A fejlett világ jóléti államaival persze sok baj volt és van, de hát mivel nincs. Azonban osztogatónak-fosztogatónak és paternalistának dehonesztálni egy államot pusztán azért, mert társadalombiztosítási rendszert működtet és magas az újraelosztási hányad – igazságtalan. (Bár létezik olyan, hogy osztogatás-fosztogatás és paternalizmus.)

A jóléti állam ellenségeinek az esélyteremtésből van elegük. A kapukat kívánják bezárni.

Jegyzetek

¹ Kornai János: Az egészségügy reformjáról. KJK, Budapest, 1998. 35–36.o.

² Szabó Zoltán: Mozdulatlan-e Magyarország? Népszabadság. 2000. július 3., 11.o.

³ Farkas Zoltán: Eco-Mix. Kritika, 2000. július 2.o.

⁴ Valentiny Ákos: Gazdasági növekedés, felzárkózás és költségvetési politika egy kis, nyitott gazdaságban. Közgazdasági Szemle, 2000. június, 391.o.

⁵ Faradó József: Nincs garancia a gazdasági felzárkózásra. Hosszabb távon nem várható 4-5 százaléknál magasabb átlagos növekedés. Népszabadság, 2000. június 22., 14.o.

⁶ Az Országgyűlés hiteles jegyzőkönyve, 1999. szeptember 8., 11121–11124.o.

⁷ Az államháztartás bevételei/GDP hányadost (jövedelem)centralizációs hányadnak, az államháztartás kiadásai/GDP hányadost (jövedelem)újraelosztási hányadnak nevezik. Amennyiben e bevételek meghaladják a kiadásokat – s általában ez a helyzet –, hiány (deficit) van, ellenkező esetben az államháztartásnak többlete (szufficit) van. A hiány önmagában nem ok az aggodalomra, csak akkor kell felkapni a fejet, ha a hiány mértéke meghaladja a gazdaság növekedését, mert akkor növekszik az államadósság GDP-hez viszonyított aránya.

⁸ Egy tanulmányban a Tárki szerzői kollektívája, miután megállapítja, hogy az adókat “nem feltétlenül az viseli, aki ténylegesen megfizeti”, így folytatja: “Egy esetleges áfa-csökkentés kedvező hatása megoszlik a tőketulajdonosok, az alkalmazottak, a fogyasztók és a beszállítók között”. Ez a megállapítás azonban téves. Ha például feltételezzük, hogy az áfa-bevételből a köz szolgálatában állókat fizetik, s az áfa csökkentése sokuk elbocsátását jelenti, akkor a fogyasztás szerkezete változik meg: míg az elbocsátottak fogyasztása az alapvető létszükségleti cikkekre szűkül, s megszűnnek a kevésbé alapvető termékek és szolgáltatások fogyasztói lenni, addig az áfa csökkentését jövedelemnövekedésként megélők bizonyos termékek és szolgáltatások fogyasztását növelhetik vagy vevőként jelenhetnek meg számukra új piacokon. Az utóbbiak átrendeződő fogyasztás nyertesei. Az pedig érthetetlen, hogy “a társadalombiztosítási járulék munkáltató által fizetett része nem olyan magától értetődő módon tekinthető a munkavállaló befizetésének, mint ahogy – a nemzetközi gyakorlattal teljes összhangban – a fentiekben tételeztük.” De bizony! Gál Róbert Iván–Simonovits András–Szabó Miklós–Tarcali Géza: A korosztályi elszámolás Magyarországon. 2000., 42.o.

⁹ Például gazdasági hetilapunkban az volt olvasható, hogy “A tavalyi 30 milliárd márkás takarékossági csomagjával magának – némi túlzással – közutálatot kivívó Hans Eichel pénzügyminiszter most 60 milliárd márkával ajándékozta meg a nemzetet”. HVG, 2000. július 29., 22.o. A szerzőnek fel sem tűnik, hogy a 60 milliárdos bevételkieséssel szemben éppen 60 milliárd megtakarításnak kell majd állnia kiadási oldalon, hacsak az államadósság terhe nem ugyanilyen arányban csökken. De ajándékról beszélni mindenképpen inadekvát.

¹⁰ Az a gondolat, hogy a probléma megértéséhez a biztosítás felé kell fordulnunk, felbukkan Kornai János könyvében, de nem bontja ki, s példái sem igazán szerencsések. “A tb közvetítésével végbemenő ügyletek magukban foglalják a kockázat megosztását a jövendő beteg és egészséges állampolgárai között, és ennyiben van biztosítási vonásuk is. Dehát ez elmondható sok egyéb közkiadásról is, amelynek van biztosításként felfogható komponense. Az állampolgár azért tartja fenn a rendőrséget, mert hátha őt akarják meglopni vagy meggyilkolni: a meg nem lopottak és meg nem gyilkoltak pénzéből transzfer történik a tolvajok és gyilkosok üldözésére. A békében élő nemzedékek előre fizetnek katonai kiadásra, hátha háború lesz. A biztosítási komponens nyilván erősebben érzékelhető az egészségügyi célra beszedett és kifizetett összegek esetén.” Kornai: Im. 125.o. (kiemelés – NGy.)

¹¹ Feltételezzük, hogy egészségbiztosítási járulékkal épp akkora összeget szednek be, mint biztosítási díjjal, csupán az egyének közötti felosztásuk különböző: az előbbi esetben jövedelem-, az utóbbinál kockázatarányos.

¹² Public Finance Reform during the Transition. The Experience of Hungary. (Szerkesztette Bokros Lajos és Jean-Jacques Dethier.) The World Bank. Washington, D.C., 1998. Az idézett szöveget Bokros írta a könyv zárszavaként.

¹³ Az Economist Gerhard Schröder kancellári tevékenységét taglaló cikkében írja, hogy Németországban “Az adóteher (a GDP 43%-a), a közkiadások (a GDP 48%-a) és az államadósság (a GDP 61%-a) egyaránt magas.” Közgazdasági értelemben korrekten az államadósság, valamint a közkiadások és az adóteher különbsége – az államháztartás hiánya – lett volna magasnak nevezhető. De hát ez az Economist, a világ egyik legbefolyásosabb közgazdasági véleménytulajdonosa. Rebirth of a Salesman. Economist, 2000. július 8., 21.o.

¹⁴ Valentinyi: Im. 391.o.

¹⁵ Orbán Viktor miniszterelnök kijelentette: “Én azt nem tartanám helyesnek, hogy ha Magyarország Kínával akarna a munkabér olcsóságában versenyezni, gondolom, ezt az állításomat nem kell indokolnom.” (Magyar Rádió, 2000. július 19.) Ezenközben politikájának leglényegesebb eleme a munkabér olcsóbbá tétele, piaci ár alá nyomása. Ezt a kormány a nyugdíj- és egészségügyi rendszer tönkretételével tudja a legészrevétlenebbül megvalósítani, s ebben minden látszat ellenére az ellenzék támogatását élvezi.

Foster rámutat arra, hogy Marx azon eszméje, miszerint az emberek elidegenednek a munkájuktól, annak megértéséhez kapcsolódott, hogy az ember elidegenedett a természettől. Az első politikai viták egyike, amiben Marx részt vett, a “fatolvajok törvényéről” szólt. A német parasztoknak hagyomány szerint joguk volt ahhoz, hogy fát gyűjtsenek, ami lehetővé tette otthonaik fűtését, s ételeik főzését. A földesurak azonban lassan kezdték megtagadni a parasztoktól e jogukat. A falopást az orvvadászattal és a birtokháborítással együtt a legnagyobb szigorral kezelték. Első állásában a Rheinische Zeitung nevű újság szerkesztőjeként Marx a parasztok védelmére kelt és ellenezte, hogy a magántulajdonosok a Földet a társadalmi helyzet alapján “parcellázzák fel”.

A Gazdasági és filozófiai kéziratokban Marx kifejtette, hogy az a természetszemlélet, ami a magántulajdon és a pénz uralma alatt alakult ki, a természet szabályos megvetése és lealacsonyítása. Egyetértően idézte Thomas Muntzer, a 16. századi Német parasztháború vezetője szavait, aki hangot adott annak elviselhetetlenségének, hogy “minden élőlényt tulajdonná tettek, a halakat a vízben, a madarakat a levegőben, a növényeket a földön”, s aki azt a természet és emberiség elleni véteknek tartotta.

Mind Marx, mind Engels rámutatott, hogy mekkora árat fog fizetni az emberiség a természet pusztításáért. Engelst különösen az olyan ipari városok, mint Manchester, szennyezett környezetének helyzete aggasztotta. Marxot az “egyetemes szennyezés” foglalkoztatta, s egyetemes szenvedést látott a munkásosztály életkörülményeiben, aminek legfőbb tényezője az volt, hogy ez az egyetlen társadalmi osztály, “aminek semmi vesztenivalója nincsen a láncait kivéve”.

Marx és Engels későbbi írásai, továbbra is megtartva korábbi ökológiai tudatosságukat, a legújabb természettudományi és történelemtudományi eredményekkel gyarapodtak.

A Tőkében a német Justus von Liebig talajösszetétel-kutatásaira építve, Marx elsőként helytelenítette azt a módot, ahogy a 19. századi mezőgazdaság kizsákmányolta a termőtalajt, s kifosztotta kincseit.

Az a nézet, hogy Marx nem volt tekintettel a természetre, nem is annyira azért terjedt el, amit Marx írt, sokkal inkább a sztálini Oroszország természeti állapotának köszönhető. Tulajdonképpen – ahogy ez a könyv utolsó részéből is kiderül – az 1920-as években elméletben és gyakorlatban egyaránt a szovjet ökológia volt a világon a legfejlettebb. A két nagy szovjet ökológus V. I. Vernadszkij és N. I. Vavilov volt. Vernadszkij nemzetközi hírnevet szerzett egyrészt bioszféra-kutatásainak köszönhetően, másrészt a geokémia tudományának megalapításával. Vavilov, a Lenin Mezőgazdasági Akadémia első elnöke megállapította, hogy sok olyan központ létezett a fejletlen országok “trópusi és szubtrópusi régióiban”, ahol a növények génállományának változatossága hatalmas volt. Ma e genetikai források ellenőrzéséért nemzetközi harc folyik.

Ez az ökológiai tudatosság az egész bolsevik vezetésre jellemző volt. Lenin alapvető fontosságúnak tartotta a természet “racionális kizsákmányolását” és a természeti erőforrások megőrzésének tudományos irányítását.

Fellépett a természet nagy kincseinek megőrzése érdekében, s az elszánt természetvédőt, Lunacsarszkijt nevezte ki a Szovjetunió természeti értékei megmentésének feladatára.

Lenin rendkívül tisztelte Vernadszkijt, s az ő buzdítására alapította az Ural hegység déli részén a Szovjetunió első természetvédelmi területét, amely az első olyan rezervátum a világon, amit kifejezetten a természet tudományos tanulmányozására hozott létre egy ország kormánya. De minden ökológiai tudatosságot elsöpört Sztálin ellenforradalma.

Sok minden más is érdeklődésre tarthat számot ebben a könyvben, különösen a Darwin és Marx materializmusának kapcsolatáról szóló elmélkedés, s az a kérdés, hogy vajon létezik-e a természet dialektikája. De mindenekfölött az, hogy a szocializmusért és a természet megmentéséért folytatott harc nem zárják ki egymást, hanem bonyolultan összekapcsolódnak, s hogy a marxista elmélet mindkét küzdelemben alapvető fegyver.

Töprengések a kritikai elmélet állásáról az „Hommage á Tőkei Ferenc” kötet kapcsán

Megalkotóinak a XIX. század derekán történt fellépése óta méltán váltott ki érdeklődést – világszerte – a társadalmi formák elmélete. Vonzerejét elsősorban annak köszönhette, hogy a társadalmi-történelmi mozgásformák olyan magyarázatát kínálta és kínálja, amit a rokon társadalomtudományi iskolák, irányzatok nem, vagy csak bizonyos részleges vonatkozásokban képesek nyújtani. Az emberiség nagy korszakainak és a hétköznapi élet megannyi történésének gondolati birtokbavétele, elméleti magyarázata ennél a felfogásnál ugyanis nem parciális, nem vész el a tengernyi probléma közepette az egész minőségének megragadása, s még csak azt sem gondolja, hogy Max Weber problémájának, a ’világtörténelem értelmetlen, rossz végtelenségének’ leküzdhetetlenségében pusztán az azt vizsgáló, szubjektív értékelkötelezettsége alapján magának témát választó kutatói érdeklődés lenne a magyarázó alap. E felfogás szerint a társadalmi mozgások, történések, események és ideológiák megmagyarázhatóak és fő vonalaik tekintetében megismerhetőek, a marxi alapozású kritikai társadalomelmélet szerves része, a társadalmi formák elmélete alapján. Ezért felállíthatóak olyan dialektikus törvényfogalmak, amelyek megközelítően helyesen fogják át a tényállások sokaságát. Csak éppen nem a királyi családok és az elitek történetének kutatása a társadalmak megértésének alapja, mint ezt az arisztokratikus elméletek és történelemszemlélet tették, s teszik ma is, szociologizált változataikban, amikor is elitkutatásokkal kapcsolják ki egyfelől a lent lévők világának energiáit, erőfeszítéseit, létmódjait, másfelől pedig azon strukturális adottságoknak a megértését – tulajdoni, munkamegosztási és elosztási viszonyokat –, amelyek egyszerre, de különböző módokon nyomják fent az eliteket és lent a tömegeket, s a társadalom osztály, réteg és csoporttagoltságának materiális alapzatát képezik. Azt a módot, ahogy a termelés személyi és tárgyi feltételei a tulajdoni és munkamegosztási viszonyokban egyesülnek egymással. Térségünkben úgy, hogy páratlanul gyorsan, egy évtized alatt, törvényes erőszakkal és állami irányítással előállították az eredeti tőkefelhalmozásra (átcsoportosításra) jellemző poláris struktúrát.

Nem sokkal jobb a helyzet akkor sem, ha a megértő szellemtudományok szerint a kulturális objektivációkat vizsgálják. Mégpedig úgy helyezik ezeket előtérbe, hogy egyfelől függetlenítik értékösszefüggéseiket és kapcsolataikat attól a termelési módtól, amelynek bázisán és körülményei közepette születtek és hatnak, másfelől azon funkcióktól, amelyeket az emberiség éppen létrehozott és megélt társadalmi tudatformájaként kellene és lehetne szemügyre venni. Csak ekkor már az anyagi és szellemi újratermelési folyamatok formameghatározottsága lenne az értelmezés alapja, amit a materialista társadalomfelfogás dolgozott ki. A rivális elméletek pedig nem megérteni és fejleszteni kívánják ezt az irányzatot, hanem el- és lerontani, hogy így csináljanak helyet gyakran korlátozó érvényű és az összfolyamat megragadására alkalmatlan pozícióiknak. Így tettek a marxi elmélet azon egykori “hívei”, akik geotektonikus modellként járatták le a társadalmi formák elméletét, mintha a társadalmi-gazdasági alakulatok feltárása egyben azt is jelentené, hogy azok mindig, mindenütt egymásra következően kellene hogy fellépjenek. Továbbá, mintha az a körülmény – miként ezt a francia Nicos Poulantzas bizonyította –, hogy egy társadalmi alakulat mindig több termelési módot és formát integrál a domináns mozzanat alapján, eltüntethetné a sokféleséget, vagy a sokféleség zárná ki az integrációt. (Például: a reciprocitáson alapuló tevékenységcserék, a kisárutermelés, a naturálgazdálkodás vagy a házhelyi kert-üzem nem zárják ki például sem a tőkés termelési módot, sem a politikai szocializmust). Ilyesmit a klasszikusok nem írtak, s efféle képtelenségeket csak azok gondolhatnak, akik vagy nagyon dogmatikusan értelmezték az alapító atyák teljesítményeit (mondjuk a magyar társadalom-történetben történész igyekezett kimutatni a rabszolgatartó termelési módot, amely itt nem létezett), vagy pedig a társadalmi törvényszerűségek kutatását kívánták azzal lejáratni, hogy az milyen képtelenségekhez (unilinearizmus) vezet. Persze, ha a legalaposabb, egyenes vonalú, egyenletes mozgás – a fizikában is csak határhelyzetként adódó – unilineáris képzetét viszik át a történelmi mozgásformára, amit éppen végtelen alak és formagazdagság, az előre és a visszalendülő állapotok, az egyenlőtlen fejlődés jellemez, akkor nem a marxizmust, hanem csak saját téves elképzelésüket jellemezték. Mechanikus képzetek itt valóban nem segítenek, mert vargabetűk, visszaesések, majd előrelendülések s fokozódó komplexitás jellemzik a társadalmi létet. Sőt, a liberális perfekcionizmussal szemben az is elképzelhető, hogy az emberiség az önpusztítás útjára lép, amennyiben nem képes tudatos uralma alá fogni a profithajsza motiválta, minden szociális és ökológiai korlátozást magáról lerántani óhajtó globalizációs folyamatot. Ahogy Mészáros István a Rosa Luxemburg korához képest történt változást szimptomatikusan összefoglalta egy interjújában, ma már nem a szocializmus vagy barbárság az alternatíva, hanem a szocializmus vagy a teljes pusztulás. Épp ezért minden humanistának érdemes a “Beyond Capital. Towards a Theory of Transition (Merlin Press, London, 1995. 994.p)” problémájával foglalkozni, amely a formaelmélet egyik mai, legnagyobb szabású teljesítménye. Ezt viszont csak a “Das Kapital” tárgyi, elméleti és módszertani ismeretében lehet megtenni. Utóbbi világossá válik a recenzált kötet “Modernitás és globalizáció” viszonyát elemző Bayer József-tanulmányából. A modernitás ott kezdődött, és azért vagyunk ma is ebben a paradigmában, mert és amikortól érvényes a személyében szabad, de a tőkeviszony dologi uralmának alávetett ember (és a globalizációval mindinkább emberiség) mozgásformája. Sem a tradicionális, premodern személyi függés, sem pedig a posztmodern – a modernitáson csak állítólag túllévő – viszonyai nem jellemzik korunkat, hanem a kettő között élünk: az expanzív tőkeviszonyra ráépült társadalmi állapotban, ahol a kritikai társadalomelmélet mutatis mutandis azért tarthatja fenn a felvilágosodás hagyományát és elidegenedés-ellenes értékrendjét a felvilágosodás-ellenes posztmodern teóriákkal szemben, mert a globalizáció új gazdaságának körülményei között sem jutottunk túl a modernitáson. Megváltozott a kapitalizmus és a nemzetállam, a tér és az idő kommunikációs forradalommal közvetített viszonya, a társadalmi kapcsolatok mindinkább alárendeltek a pénz és a szakértői rendszerek közvetítette műveleteknek, mint ez hajdanában volt. “A közlekedési, távközlési fejlődés és a komputerizáció nyomán mindinkább az ún. Kojima-típusú tőkekivitel vált uralkodóvá a maga külkereskedelem-teremtő hatásaival. Ebben a termeléskihelyező, közvetlen külföldi tőkeberuházások dominálnak, amelyek kihasználják a bér-, adó- és egyéb termelési költségek közötti különbségeket, miközben a termelés irányítását és szervezését, a tervező és pénzügyi szolgáltatásokat a fejlett centrum-országokban tartják. Ebben az értelemben a globlizáció meglehetősen féloldalas, és tulajdonképpen a globális dominancia rendszerének kiépülését jelenti, még tovább mélyítve a szakadékot a fejlett világ és az elmaradott térségek között. Ugyanakkor új vonás, hogy a tőkeforgalom fele a legfejlettebb régiókon belül zajlik le, és nemcsak az infrastruktúrába és feldolgozó iparba, de a tercier szektorokba is nagy volumenű beruházásokat eszközölnek. A legelmaradottabb térségek viszont kikerülnek a tőke útjából, általában a világhálózatból, és ezzel elmaradottságuk egyre reménytelenebbé fokozódik. A harmadik világ mellett kialakul a “negyedik világ”, s egész régiók, mint Afrika, Dél-Ázsiából Banglades, vagy Dél-Amerika nagy térségei tartósan a világfejlődés peremére sodródnak.” (Bayer 49–50.)

Mindebből látható, hogy az ’események úgy ahogy vannak’ historicista naturalizmusával éppúgy képtelenség ezen korproblémákhoz, összefüggésekhez eljutni, mint a formaelméleti megalapozást nélkülöző olyan kísérletekkel, amelyek az általában vett demokratizálás harmadik hullámának kiteljesedéseként ünneplik azt a körülményt, hogy immáron nemcsak Dél-Európában, a latin kultúrkörben, hanem Közép- és Kelet-Európában is a polgári demokrácia valaminő mutációja jegyében igyekeznek kezelni és legitimálni a terjedő tőke- és hatalmi viszonyokat. Ahhoz, hogy az ezen társadalmi változások szülte konfliktusokat – új társadalmi mozgalmak, antiglobalizációs antikapitalizmus – polgári alapzaton értelmezni tudják, már be is ígérték a világnak, hogy a jövő század a civilizációk ütközését hozza magával. Nem termelési módok, elosztási konzekvenciájukkal és kultúrájukkal, hanem vallási alapú (!) kulturális különbségek (S. Huntington), s ezeknek a kulturális imperializmus mintájára történő átírása adja a történelmi események magyarázatát. Nos, gyakran nem ezt látjuk. A közelmúltban – nem először – értesülhettünk arról, hogy a Győri Kekszgyár (101 éven keresztül, 2001-ig prosperáló cég) dolgozóinak tapasztalatai elütnek mind a demokratizálás, mind pedig a civilizációs konfliktusok modelljétől. Beleesnek viszont a formaelméleti magyarázatba, amely a termelés és a tulajdon azonosságát, egy meghatározott viszony két mozzanatát állítja. Igaz, az elméleti tétel gyakorlati ismeretének hasznosíthatóságáról éppen 12 évvel késtek le dolgozóink. Nem tudni, hogy azért-e, mert egykor aludtak a szemináriumon, amikor ezt meg lehetett volna érteniük, vagy azért, mert nem is volt ilyesmi. Most, saját bőrükön megtapasztalva a tulajdonviszonyok jelentőségét, a Danone világcég viselkedéséről tudhatták meg a következőket: “A személyes találkozástól elzárkózó középvezető telefonon – egyébként a helyzetre jellemző, hogy csak otthonról mert beszélni a gyár dolgairól – úgy fogalmazott: a szocializmusban azt hittük, hogy aki becsületesen dolgozik, annak nem forog veszélyben a munkahelye. A rendszerváltás után megtanultuk: nem elég a lelkiismeretes munka, kell a piac, a nyereségesség ahhoz, hogy megtarthassuk az állásainkat. Mára meg kiderült: semmi sem számít, csak a tulajdonos pillanatnyi érdeke. Mindent szétverhet, ha érdekei szerint ezt úgy látja jónak. Nyereséges, korszerű üzemeket zárhat be csak azért, mert neki az konkurenciát jelentene.” (Népszabadság, 2001.04.11.)

Igaz, ez a gazdaság feletti magánhatalom, s a történet jól eligazít abban a tekintetben is, hogy az általában vett demokrácia kiknek biztosítja a szabad légkört: a magántulajdonosok cselekvésének vagy a munkaerő tulajdonosok egzisztencia-újratermelésének.

Ha a marxisták alkotó marxisták kívánnak lenni, akkor tehát van mivel szemben elemző módszerük erejét bizonyítani, s szerencsére – mint már láttuk is – vannak előremutató fejlemények. Ilyen a Tőkei Ferenc akadémikus, sinológus és marxista filozófus posztumus kötetté váló, eredetileg a 70. születésnapjára készült Állandóság a változásban T ’UNG-PIEN című tanulmánykötete is. A Puskás Ildikó szerkesztette, Kapitány Ágnes és Gábor összeállította tiszteletadó kötet sokféle tematikát fog át. Lukács, Gramsci, Mehring tanulmányok (Illés László, Sziklai László, Szabó Tibor) mellett Hegel zenefelfogásáról (Zoltai Dénes), a zene egyetemességéről (Maróthy János), Sztálin nyelvi teóriájáról (Havas Ferenc), vallásszociológiáról (Slemmer László), a reformgazdaságtan bírálatáról (Andor László), információtörténetről (Z. Karvalics László), kulturális minták hatásáról (Kapitány Ágnes és Gábor) egyaránt olvashatunk.

Szubjektíve érdekesek az egyfelől Tőkei hatástörténetéhez vázlatokat adó, másfelől saját önértékelő visszapillantását és sinológusi pályáját jellemző sorok: “A magam életéhez tartozik, hogy már a piarista gimnázium államosítása előtt is érdeklődtem a marxizmus iránt, amelyről azelőtt semmit sem tudtam… A kezembe kerültek Lukács György művei, s lenyűgözött a filozófus óriási tudása, bámulatos olvasottsága… Így aztán fokozatosan – sinológiai elkötelezettségemet soha nem feladva, nem is szüneteltetve, hanem éppen azzal szoros kapcsolatban – Marx-kutató is lettem, rábukkantam az agyonhallgatott, sőt antimarxistának minősített ’ázsiai termelési mód’ marxi fogalmára, majd sok más olyan elméleti kérdésre, amelyeket a ’marxizmus-leninizmus’ el akart temetni. ’Szövegmagyarázó’, vagy inkább újraértelmező tevékenységemből semmit sem kell szégyenlenem ma sem… magamat mindig elsősorban sinológusnak tartottam. Ma is a kínai kultúra szerelmese vagyok.”

Miután a társadalmi formaelmélet hetvenes-nyolvanas évekbeli reneszánszát sok tekintetben – s különösen hazánkban – Tőkei Ferenc munkássága jelentette és inspirálta, érdemes azt is megnézni, hogy mit tart folytathatónak abból az, aki ennek intencionális értelemben is vállalója. Átfogó és alapos tanulmányában vizsgálja Wiener György a közösségi és az állami tulajdon természetét az ázsiai termelési módban. Nemcsak egy hagyomány felvállalása és újratermelése, hanem kutatásának új eredményei miatt is érdemes foglalkoznunk vele.

Az ’ázsiai’ termelési mód fogalma előtörténetének tárgyalása rögtön érdekességekkel szolgál, amikor bebizonyítja, hogy az Arisztotelész, Montesquieu, Hegel vonulat – a Nyugat önképe, legitimálásának axiómája – milyen eltorzított Kelet fogalommal szemben tételezte önmagát. A Keletet a despotikus uralom, az állam mindenhatósága, míg a Nyugatot a törvények, a magántulajdon és a kereskedelem révén megjelenő szabadság szelleme jellemzi. Tehát a keleti despotizmust a faluközösségek stagnálása, az önmagát képviselő állami elnyomás jellemzi – ezzel szemben a magántulajdon szabadsága. Nem egészen ilyen ’kerek’ (azaz önérdekből eltorzított) a kép Marx ábrázolásában, mert Hegelt megszüntetve-megőrizve a termelés és a tulajdon azonosságából kiindulva, az ’ázsiai’ társadalmak alapzatát a törzsi-közösségi földtulajdonban találta meg, ahol az egyén csak törzse, közössége tagjaként viszonyulhat a földhöz. A közösség a termelés előfeltétele, ahol a nyugatos felfogástól eltérően a törzsi-közösségi alapzat azt jelenti, hogy a despota eredetileg nem önmagát, hanem a közösséget képviselte. A többletmunka elsajátításának egy része a felsőbb közösségé volt, identitását szervező közfunkcióival, rituáléival, amely végül mint személy létezett. (126–127.) Ez az adó és a fél-állam titka, és semmi okunk arra, hogy akár az egalitárius törzsi-közösségi viszonyok létét, akár ezek hierarchikussá átalakulását tagadjuk (akkor, amikor egyes etológusok már az állatok viselkedését is a magántulajdon jegyében ’magyarázzák’). Köztulajdoniság létezett despotikus államiság nélkül is, és például Tőkei Ferenc dogmamentes Marx-újraértelmezése során a Csou-kori Kína példáján keresztül mutatta ki, hogy a türanisz jellegű uralom megjelenéséig a néptől különvált fegyveres közhatalomról alig vagy egyáltalán nem beszélhetünk. Nem állami termelési módról volt szó e társadalmi forma esetében tehát. Az állam általános, ’önálló egzisztenciává’ csak az antikvitásban vált, a magánföldtulajdontól elkülönült állami föld bázisán. (131–132.)

Nem követhetjük nyomon Wienert és a majdnem két évszázados szaktudományos-forráselemző és ideológiai-interpretációs vitákat az ’ázsiai’ termelési módról, amely az ókori kelet mellett a fekete-afrikai társadalmak esetében is egy sajátos kettős földtulajdoni struktúrán egzisztált. A görög antikvitás ’ázsiai’ előzményét, a mükénei társadalom viszonyait éppúgy impozánsan elemzi szerzőnk, mint a mezopotámiai és malgasi állapotokat. Az ’ázsiaiság’ (fiataloknak: nem földrajzi fogalom tehát) alapzatát a törzsi-közösségi földtulajdon alkotta, s nem az állam hozta létre a magántulajdonosok kényszerközösségét, kincstári, adóztatási okokból, tehát nem szerves úton – mint ezt egyesek még az európai közföldek, ’agrárkommunizmus’ magyarázatára is kiterjesztve állítják –, hanem a vezéri vagy királyi tulajdon fejlődött ki a közösségiből, gyakran a katonai demokrácián keresztül – tehetjük hozzá.

Elég az hozzá, hogy vannak tehát újabb eredmények Lenin, Gramsci, Lukács óta, s akkor még nem szóltunk a mai tőkés világgazdaság és a világrendszer kettősségét reálfolyamataival együtt elemző Wallerstein-iskoláról (G. Arrighi, J. Drangel, Ch. Chase-Dunn stb.), amely a magyar társadalomtudományban igencsak gyümölcsözően hatott¹. Vagy a dialektika talán legfontosabb problémájának szisztematikus tisztázásáról (Szigeti József: Azonosság és nem-azonosság azonossága. Magyar Filozófiai Szemle, 1998/4-5-6: 445-507.), vagy a frankfurtiak újabb nemzedékeinek, amerikai, latin-amerikai, japán, francia marxistáknak a teljesítményeiről. (Úgyhogy szemben az emlékkötet bevezetőjének /4.oldal/ megalapozatlan feltételezésével – nem kell ’utolsó mohikán’ effektusra asszociálnunk.)

Mindennek ellenére a baloldali művek fordítása tekintetében mintha könyvkiadóink Csipkerózsika álmot aludnának. Például Mészáros említett Magnum Opusát, amelyet angolul írt, már kiadták spanyol, olasz, portugál, görög, perzsa, koreai és vietnami nyelven, s készül a kínai fordítás is. Vagy lehet, hogy ez sem véletlen, s jobb meghagyni az újabb marxista ismereteket azon szakkutatóknak, akik egyébként is szisztematikusan ki vannak kapcsolva a közvéleményformáló média világából. Az itt és most fennálló rendszer igazolása szempontjából bizonyára előnyösebb, ha hivatalosság-konform ’média professzorokat’ kapnak a befogadók: unos-untalan ismételgetett demokrácia és piacgazdaság mitológiájukkal.

Jegyzet

¹ Erről írtam a Jogtudományi Közlöny 2001/4. számában megjelent “Vázlat a közbiztonság három dimenziójáról: világrendszer – nemzetállami szint és lokalitás” című tanulmányom módszertani alapvetésében.

A Kör közelmúltbeli kiadványa: A filozófia keresztútjain. Tanulmányok Lukács Györgyről. /Szerkesztette: Szabó Tibor és Szécsi Gábor. MTA Filozófiai Intézet – Szegedi Lukács Kör, Budapest – Szeged, 1998/. Az alábbi ismertetőben ennek a friss kutatási eredményeket felvonultató kötetnek néhány írásából emelek ki interpretációkat – mintegy továbbgondolásra ajánlva. Ezt megelőzően azonban célszerű magáról a Szegedi Lukács Körről is pár szót szólni, elsősorban azok számára, akik nincsenek velük kontaktusban. (A hazai progresszív gondolkodás egyik gyengéje, hogy a különböző földrajzi területeken, más-más városokban, illetve diszciplinákban tevékenykedők közti kapcsolat szórványos, nem éri el egy hatékony szervezettség kívánatos mértékét. Ez persze nem a szegedieken múlott, akik erre többször is kísérletet tettek.)

A Kör 1979-ben jött létre Szabó Tibor és Karácsonyi Péter (azóta meghalt) kezdeményezésére. Első kiadványuk 1983-ban jelent meg /Tanulmányok a fiatal Lukácsról. MM, A filozófia időszerű kérdései, 56. kötet/. 1985-ben országos konferenciát szerveztek Lukács születésének századik évfordulójára. 1989-ben nemzetközi Lukács-szimpoziont tartottak. Ennek az anyaga látott napvilágot 1990-ben Miért Lukács? címmel. 1991-ben közös Gramsci–Lukács nemzetközi konferenciát szerveztek, amelynek fontosabb dokumentumai megtalálhatók az Ellenszélben. Gramsci és Lukács – ma /Szeged, 1993./ című kötetben, ez szintén a Kör kiadványa. 1994-es nemzetközi konferenciájuk anyaga a Lukács és a modernitás. Lukács az európai gondolkodás történetében /1996./ című kötetben olvasható. A Kör tevékenységének szerves része a más áramlatokra történő kitekintés. Ennek jegyében jelent meg Karikó Sándor szerkesztésében a Derrida Marx-szelleme /Gondolat – Szegedi Lukács Kör, Bp. – Szeged, 1997./ című kiadvány. Ezt követte időrendben az alábbiakban ismertetésre kerülő 1998-as kötet. Végezetül meg kell említeni az 1999. novemberi rendezvényüket, amelyet az MTA Lukács Archívumával közösen bonyolítottak le Lukács György – jelenidőben címmel. A Kör húszéves tevékenységét számtalan további tanulmány, vita, hazai és külföldi szakértőkkel folytatott eszmecsere jelzi, ezekre itt nincs mód kitérni. Az érdeklődő tájékozódhat a Kört részletesebben bemutató kiadványból: Szabó Tibor: A Szegedi Lukács Kör krónikája (1979–1999) /Szeged, 1999./.

Végezetül egy idézet az 1998-as kötet előszavából: “/…/ a Szegedi Lukács Kör szemben úszik a hordalékkal /…/” /5.p./ – írja Nyíri Kristóf.

*

A kötetben megjelent tanulmányok közös rendezőelve, hogy Lukács nézeteit szembesítik a versengő XX. századi irányzatok (egzisztencializmus, neopozitivizmus, instrumentalizmus, rendszerelmélet, más marxizmus-interpretációk, pragmatizmus, tudásszociológia, neotomizmus, hermeneutika, posztmodern stb.) felvetéseivel, és kritikailag értékeli a felkínált megoldásokat. Az összehasonlításban időnként Lukács marad alul, ami jelzi, hogy a kötet szerzői – minden esetleges rokonszenvük vagy érdeklődésük ellenére – igyekeznek eleget tenni az elfogulatlan tudományos objektivitás követelményeinek. (Kérdés, hogy ez maradéktalanul teljesíthető-e?)

A tanulmánygyűjtemény öt nagyobb egységre tagolódik. Mivel ismertetésem terjedelmi okokból nem térhet ki minden írásra, ezért itt megadom a nagyobb szerkezeti egységeken belüli azon dolgozatok szerzőjét és címét is, amelyekre később már nem utalok, de sokak által érdeklődésre tarthatnak számot. I. “Megélt” gondolkodás az európai filozófia tükrében. /Szabó Tibor : Lukács útja az egzisztencializmustól az egzisztencializmus kritikájáig. Szécsi Gábor : Realizmus és instrumentalizmus. Megjegyzések Lukács neopozitivizmus-kritikájához. Székely László: Lukács György és Bellarmino bíboros. Tóth I. János: Rendszerelmélet és a lukácsi természetfilozófia./ II. Irodalmi és esztétikai áramlatok sodrában. /Máté Zsuzsanna: A katarzisfelfogások komparatisztikai megközelítéséről. Tóth Tamás: Egy magyar gondolkodó az európai kultúráról./ III. Történelemről és társadalomról. /Lendvai L. Ferenc: Társadalomfilozófiai problémák a fiatal Lukácsnál. Adalékok a “Történelem és osztálytudat” problematikájához. Karikó Sándor : Kerülőutak Marxhoz és Marxtól./ IV. Adalékok az életrajzhoz. /Bendl Júlia: Lukács György németországi habilitációs próbálkozásairól./ V. Lukács fogadtatásához. /Demeter Tamás: Angolszász filozófiatörténeti Lukács-recepció. Faragó Péter : Lukács György recepciója a tudásszociológiában./

Lukács korai korszakára némi csapongás, eklekticizmus, a lét- és sorskérdések iránti vonzódás jellemző – írja tanulmányában Szabó Tibor. Úgy véli, Lukácsot joggal tekinthetjük az egyik első egzisztencialista filozófusnak, sőt, életfilozófusnak is. Figyelemre méltó párhuzamok vannak a fiatal Lukács problémafelvetései és Heidegger Lét és idő című művének válaszai közt. E párhuzamokra L. Goldmann hívta fel a figyelmet /Heidegger et Lukács, Paris, 1976./ Közismert a Nietzsche-hatás is, valamint a tragikus sorsproblémákat megfogalmazó dráma- és esszéirodalom iránti vonzódása a pályája kezdetén álló Lukácsnak. Mindezt magánéleti problémák, emberi veszteségek kísérik, erősítik. A személyiség autentikus létének kérdésessé válása szükségszerűen viszi az etikai érdeklődés felé. Az egész időszakot erős szubjektivitás dominálja. Ahogy azonban tágul Lukács érdeklődése a szociológiai problémák irányába (Weber, Simmel, Marx hatása), úgy szorul háttérbe az egyéni problematika, és a jellegzetesen egzisztencialista kérdésekről egyre inkább hallgat. (Megjegyzem, a “hallgatás” néha sajátos formákat öltött. Későbbi önéletrajzi visszatekintésében Lukács egyenesen tagadta, hogy rá Nietzsche valaha is hatott. “/…/ Schopenhauer és Nietzsche egyáltalán nem játszottak szerepet fejlődésemben /…” in: Lukács György: Curriculum vitae. Magvető, 1982. 272. p.)

A korai korszak ellenhatásaként – itt nem részletezhető társadalmi-történelmi fejlemények eredményeként is – Lukács mindennel szembefordul, ami számára a tágan értelmezett irracionalizmus fogalomkörébe sorolható. Szabó Tibor jelzi, hogy itt Lukács elfogadhatatlanul messzire ment, amikor sommás kritikájának egyrészt az egész avantgárd művészet, másrészt a racionális polgári szociológia áldozatául esett. E differenciálatlanság miatt Lukács számos húszas-negyvenes évekbeli megállapítása nem védhető. Ugyanakkor ez az az időszak, amikor fokozatosan küzdi magát előre egy olyan látásmód irányába, amely a szubjektív és objektív mozzanatok dialektikáját keresi. (Lásd különösen A fiatal Hegel című írását.) Lukács “/…/ egyre inkább önmagává válik, azzá a filozófussá, aki számára sem az elvont egyén, sem pedig a puszta objektivitás nem lehet az alap, hanem a kettő dialektikus kapcsolata. Mi éppen ebben látjuk Lukácsnak azt az eredetiségét, ami megkülönbözteti őt korának többi filozófusától.” / – írja Szabó Tibor, 18.p./

A II. világháború után Lukács a polgári filozófia szisztematikus bírálatát építi fel műveiben. Terítékre kerülnek a francia és német egzisztencializmus jeles képviselői is. /Lásd: A polgári filozófia válsága. Bp. 1949./ Lukács ekkor azt feltételezi, hogy az egzisztencializmus lesz a polgári értelmiség uralkodó szellemi áramlata. Módszertani bázisának a fenomenológiát tekinti. Sem a lényeglátás, sem a zárójelbe tétel fenomenológiai módszere nem elfogadható a számára, az erősen szubjektív kiindulópontot elutasítja. Sartre filozófiájával szemben rendkívül keményen lép fel. A “Nincsen”, a “Semmi” fogalmát úgy tekinti, mint a hanyatló kapitalizmus mítoszát. Szabó Tibor felhívja a figyelmet arra, hogy Lukács Sartre elleni bírálatát gyengíti néhány logikai-módszertani hiba, például az a feltevés, hogy az elidegenedés, a fetisizmus csak a kapitalizmus sajátja, ugyanakkor az ezt az elidegenedést leíró Sartre-ot nem akceptálja. Konfrontálódik Lukács a szabadság, választás, felelősség egzisztencialista értelmezésével is. Nem fogadja el annak túlfeszített individualizmusát, ugyanakkor saját gondolatrendszerébe beemeli az egyéni döntés fontosságát – bizonyos konkrét mozgástéren belül. Az egzisztencializmusnak megkülönböztette egy passzív, nihilista vonulatát (Schopenhauer, Heidegger), valamint egy aktivista változatát (Nietzsche, Sartre). Az aktivista változatban felsejlenek a szabadság társadalmi vonatkozásai – mindenekelőtt Sartre-nál. Lukács ekkor nem tudja (nem akarja?) jóindulatúan kiaknázni az ebben rejlő interpretációs lehetőséget. Szabó Tibor ezt írja ezzel kapcsolatban: “A magyar filozófus nem érti meg, vagy nem akarja érteni, hogy az akkor uralkodó marxizmus-leninizmussal, s még inkább a sztálinizmussal szemben, amely mindent az abszolút determinizmusra, a szükségszerűségre épített, Sartre szubjektivitás-koncepciója bizonyos mértékig teljesen jogosult volt, hiszen felhívta a figyelmet az ember-problematikára. Lukács úgy vélte, hogy ha ő olvasta /…/ a fiatal Marxnál az egyes egyénről, a konkrét emberről szóló megjegyzéseket, akkor az már hangsúlyt is kapott a marxizmusban.” Ez azonban illúzió – mondja Szabó Tibor /24-25.p./ teljes joggal. Úgy gondolom, hasonló önámítások – akármi volt is eredetileg a motivációjuk – rendkívül sokat ártottak az ötvenes-nyolcvanas évek marxizmusának, és rontották versenyképes fennmaradási esélyeit az ezredfordulóra. A mai marxisták egy része mentegetőzésbe, elhatárolódásba, tisztázásba stb. bonyolódik, energiái jelentős részét leköti a múlttal való birkózás, és nincs ereje új, szabad nyelven progresszív, megvitatható alternatívákat előterjeszteni. Ha erre a metamorfózisra nem lesz képes az irányzat, akkor “csak” társadalomtörténeti emlék marad, de nincs jövője.

Visszatérve Lukácsra, úgy ítélte meg (később is), hogy a marxizmus és az egzisztencializmus nem “dolgozható egybe”, hanem választani kell. Amikor Sartre a desztalinizáció időszakában A dialektikus ész kritikájá-ban felvetette a két áramlat összebékíthetőségét, Lukács továbbra is elutasító maradt. Annak ellenére, hogy felfogásuk számos ponton közeledett.

A kései Ontológia megismétli Lukácsnak az egzisztencializmussal mint irányzattal kapcsolatos elutasító véleményét. Ugyanakkor az Ontológia Szisztematikus fejezeteiben “/…/ számos olyan megfontolást is lehet találni (különösen az eszmei mozzanat és a szubjektív faktor elemzésekor), amelyek az egzisztencialista filozófia által felvetett kérdéseknek Lukács gondolatvilágába való sajátos beépítését jelzik.” – írja Szabó Tibor /33.p./.

Szécsi Gábor tanulmánya az Ontológia neopozitivizmus-kritikáját elemzi. Kimutatja, hogy Lukács bírálatának céltáblája a neopozitivizmuson belüli realizmus két változatának sajátos keveréke, valamint hogy ezek egyike (a tudományos realizmus) Lukács saját felfogásába is szervesen beépült.

Lukács neopozitivizmus-képe az ontológiával kapcsolatos érvek és ellenérvek széles tablóját adja. Az ellenérvek közt kitüntetett helye van a logikai pozitivizmus argumentumainak, empirista és instrumentalista beállítódásának. Felőlük nézve egy tapasztalaton túlmenő ontológiának nincs létjogosultsága – legalábbis tudományos értelemben. A húszas évek második felétől az irányzat képviselői egyre határozottabban törtek arra, hogy a hagyományos filozófiai-ontológiai problémákat eliminálják, és a filozófiát az általuk terméketlennek ítélt irányzatos vitáktól megtisztítsák. Társadalmi értelemben pedig egyetemes racionalizálódást feltételeztek, ami a konfliktusokat feloldja. A Bécsi Kör (Schlick, Carnap, Hahn, Neurath és mások) logikai pozitivizmusa tehát az egész filozófia radikális megújítására tört. Lukács úgy vélte, hogy itt egy általános kortendencia részeként a tények manipulálása történik, mivel ismeretelméleti alapon próbálják az ontológia lehetőségét kiiktatni. Szécsi szerint a kortendencia részeként – és elsősorban így – felfogott neopozitivizmus Lukács elemzését számos ponton felületessé tette. Hiányzik az irányzat filozófiatörténeti nyomonkövetése. Az “/…/ instrumentalizmus csak a logikai pozitivizmus történetének egy kései korszakában vált explicitté, és akkor is csak bizonyos problémakörök kapcsán.” /39.p./

Lukács kritikája elsősorban R. Carnap két munkájára hivatkozik (Der logische Aufbau der Welt /1928/, illetve Foundations of Logic and Mathematics /1939/), de ezek Carnap két eltérő korszakának dokumentumai, bizonyos értelemben két eltérő realizmus-felfogást tükröznek. Lukács ezeket az eltéréseket elhanyagolja. Carnap korai korszakában erőteljesen empirista, ami a verifikálhatóság, fizikalizmus és az “egységes tudomány” elvének megfogalmazásához vezetik. Ebben a felfogásban a tudományosan érvényes kijelentéseket logikailag vissza kell tudni vezetni elemi megfigyelési mondatok véges és ellentmondásmentes osztályára. Ez a fenomenalizmus Carnapnál módszertani jellegű és nem ontológiai. Az egyén szubjektív, fenomenális nyelvi kijelentései lefordítandók (lefordíthatók) interszubjektív fizikai nyelvre, amely a személy állapotáról tudósít. Ez már alapja lehet közös tudományos tapasztalatoknak, megfigyeléseknek. Itt lényegében egy behaviorista pszichológiai mozzanatról van szó – amire Lukács is felhívja a figyelmet. Szécsi az eddigiek alapján leszögezi: “/…/ Carnap módszertani fenomenalizmusa, illetve az azt kiegészítő fizikalizmusa egy a megismerőtől függetlenül létező valóság megismerésének lehetséges módjaira vonatkozó koncepció.” /42.p./ Ez a realizmus az igazság fogalmát a természettudomány (fizika) és a matematika számára foglalja le. Scientista felfogásának hátterében egy dichotóm világkép (an sich valóság és megismerő szubjektum kettőssége) húzódik meg. Ebből az igazság korrespondencia-elmélete adódik, illetve az, hogy egy teória tudományosságát annak sikeres alkalmazhatósága valószínűsíti, és végső soron csak egy igaz leírás lehetséges.

A harmincas évek végére Carnap felfogása – elsősorban az amerikai pragmatista irányzat hatására – instrumentalista árnyalatot ölt. Ebben az összefüggésben merül fel az absztrakt entitások ontológiai státusának kérdése. Carnap szerint az absztrakciók a tudományos nyelv legitim eszközei – anélkül, hogy ezzel ontológiailag is el kellene fogadnunk (vagy el kellene vetnünk) azokat. “Carnap instrumentalista állásfoglalásának motivációja tehát világos: megmaradni a realizmus álláspontján úgy, hogy egy platonista ontológiának még a látszata is elkerülhető legyen.” – összegzi Szécsi /46.p./.

Lukács ezt a kései instrumentalizmust úgy bírálja, mintha az az egész neopozitivizmusra jellemző lenne, és mintha nem lennének saját felfogásának és a tudományos realizmusnak közös ismeretelméleti megfontolásai (pl. korrespondencia, egy igaz leírás stb.). Mintha Lukács a kritika hevében igyekezne eltüntetni saját felfogása és a neopozitivizmus bizonyos tendenciái kompromittáló hasonlóságát – sugallja Szécsi. “/…/ A társadalmi lét ontológiájáról oldalain körvonalazott marxista episztemológia az ismeretelméleti realizmus egyik, a neopozitivizmus tudományos realizmusával rokon változatának jegyében fogant. E realizmus legfontosabb tétele pedig, hogy a megismerendő an sich valóság a megismerő tudattól független dolgok összességéből áll.” /51.p./ Lényeges különbség viszont, hogy a neopozitivizmus ontológiaellenességével szemben Lukács szükségesnek és lehetségesnek tart egy ontológiát – amelyben az absztrakt entitások is reális létezéssel bírnak. Magam úgy látom, hogy Lukács felfogása és a neopozitivizmus bármelyik változata közti különbségek mind ontológiailag, mind gnoszeológiailag sokkal élesebbek, mint azt Szécsi tanulmánya sejteti. E különbségek azonban más (a tanulmányban nem tárgyalt) dimenziók mentén jobban megragadhatók. A vizsgált összefüggésben ugyanakkor Szécsi felvetése releváns és színvonalas.

Szinte folytatása az előbbi ismeretelméleti fejtegetésnek Székely László elemzése, amely Lukács természettudományokról alkotott felfogását világítja át. A fő gondolatmenet mentén Székely néhány olyan általános megállapítást is tesz az Ontológiáról, amely a tanulmány összterjedelméhez képest csekély, ám mondandóját tekintve van olyan súlyos, mint a természettudományos problematika taglalása. Ezek közül utalok néhányra. Székely – másokhoz hasonlóan – úgy véli, hogy az Ontológia az utolsó nagy, patetikus filozófiai törekvések egyike volt, amely még hitt a “nagy elmélet” lehetőségében. E pátosz mára elavult. Az Ontológia megszületésének időszaka volt az utolsó, amikor még hinni lehetett egy “emberarcú” demokratikus szocializmus megszületésében. Ez a vállalkozás – és vele Lukács ontológiája is – szükségszerűen kudarcot vallott. (Székely nem fejti ki, miben állt e szükségszerűség.) Lukács munkája tehát inkább az “illuzórikus jövő elillanásának” dokumentuma. Az a felvilágosodásig visszavezethető meggyőződés motiválja, hogy a társadalmi lét mozgásdinamikája az emberi szabadság kiteljesedése felé tart, és ennek konkrét formája a kommunizmus (a felvilágosodás korában természetesen az “ész társadalma”).

Mivel az Ontológia egy etika előkészületeit szolgálta, Székely felveti a klasszikus kérdést: vezethet-e út a tényektől az erkölcsi értékekig? Lukács erre igenlő választ adott. A tény-érték problematika mérhetetlenül kitágul, ha tudomásul vesszük, hogy az ember egy átfogó kozmosz része. Ekkor a természetontológia és a társadalomontológia egymást feltételezi és bizonyos pontokon szükségszerűen összefonódik. Klasszikus schellingi kör – mondja Székely. Lukács a munkafogalommal próbálja áttörni e kört, miközben lényegében egy a felvilágosodás korára visszavezethető természetfelfogással dolgozik. “Azaz e munkafogalomban a munkát végző ember a szükségszerűségek cél, értelem és szabadság nélküli kozmoszával áll szemben, mint a célt, az értelmet és a szabadságot egyedül hordozó lény, s visz a maga szempontjából értelmet és szabadságot a szükségszerűségek e birodalmába.” /58–59.p./ – írja Székely. Mivel a munkateleológia előfeltételez egy természetontológiát amelybe beágyazható, és amelyről leszakítható, ezt a természetontológiai státust Lukácsnál – tudományosság-felfogásával összhangban – a pozitivista jellegű természettudomány tölti be. (Miközben Lukács explicit módon bírálja a pozitivista ismeretelméletet!) Ezzel az Ontológiában implicit módszertani feszültségek keletkeznek. Székely felveti, hogy a természetontológiai rangra emelt természettudomány, a munkateleológia és a történelemfilozófia ilyetén összekapcsolása Lukácsnál azt eredményezi, hogy “/…/ a jelzett történelemfilozófiai illúzió immáron az egyetemes kozmológiai mitológiában nyer támaszt: eszerint a kozmosz működése, történései, ‘levése’ eleve egyfajta, az ember irányába mutató kibontakozás, amelyet itt még ugyan a differenciálódás, a komplexitás, a magasabb ‘mozgásformák’ irányába tendáló fejlődés etikailag semleges, ám közvetve – mint a szabadság lehetőségét hordozó emberi lét előkészítései – mégiscsak etikai tartalommal bíró kategóriái jellemeznek.” /60–61. p./ (Itt utalás történik Teilhard de Chardin hasonló megoldására.) Úgy vélem, Székely itt túlfeszíti az értelmezést, és olyasmit tulajdonít a lukácsi ontológiának, ami – szándék szerint – nincs benne. Ez csak úgy tehető meg, ha éppen a mozgásforma-különbségektől vonatkoztatunk el, illetve ha negligáljuk Lukács számos közvetítő, illetve korlátozó kategóriáját (pl. a Kanttól hivatkozott “célnélküli célszerűség” fogalmát stb.). Más kérdés persze, hogy a természettudomány mennyiben emelhető ontológiai státusra (mikor, melyik, és mely irányzatok eredményei? stb.). Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy Székely László egy korábbi dolgozatában (“Lukács György a természettudományos megismeréseszményről”, in: Miért Lukács? A szegedi Lukács-szimpozion anyaga. 1990.) igen jó összehasonlító elemzését adja a Történelem és osztálytudat, valamint az Ontológia eltérő természettudomány-felfogásának.

Székely mostani dolgozatának igazi értékét az a rekonstrukció adja, amely feltárja a Bellarmino bíboros korára jellemző (Galilei!) egyházi és tudományos interpretációk és viták mélyrétegét, valamint az ezt megelőző természettudományos hipotézisek karakterét. E vonatkozásban igen árnyalt és érdekes elemzést nyújt. A Lukácsra ezzel kapcsolatban átvitt következtetések azonban nem mindig meggyőzőek, néhol inkább analógiásak.

A természetfilozófiai problematikát viszi tovább Tóth I. János írása is, amely e vonatkozásban hasonlítja össze Lukács és I. Prigogine rendszerét. (Az utóbbit lásd: I. Prigogine – I. Stengers: Az új szövetség. A tudomány metamorfózisa. Akadémiai, Bp. 1995.) Egyébként Tóth elemzésének is megvan az “előzménye” a korábban említett Miért Lukács? kötetben, lásd: Lukács irreverzibilitás kategóriája a természettudományok tükrében. Mindkét írásban központi helyet foglal el a termodinamika II. főtételének értelmezhetősége az élővilágban, illetve a fejlődés kontra hanyatlás, romlás jelentése ugyane szférában.

Lendvai L. Ferenc – eredetileg 1985-ös hamburgi – előadása a Történelem és osztálytudat problematikájára koncentrál. Előzetesen leszögezi: “Nem hiszem, hogy Lukács korai marxista és későbbi marxista korszakai között akár csak olyan éles határt lehetne húzni, mint Kant ‘kritika előtti’ és ‘kritikai’ korszaka vagy Fichte jénai és berlini korszakai között, fejlődésében inkább a diszkontinuitásnak és kontinuitásnak olyasfajta egységét láthatjuk, mint amilyen Hegel vagy Marx fejlődését jellemzi.” /172. p./ Lukács maga ugyan többször is bírálattal illette korábbi művét, ám ez nem mindig meggyőző. Lendvai úgy véli például, hogy bár a korai mű nem tárgyalja explicit módon a társadalom–természet viszonyt, de nem is mond ellent annak. Sőt, az, hogy a természet bizonyos értelemben maga is társadalmi kategória, megfelel Marx álláspontjának. Összetettebb a helyzet az elidegenedés (Entfremdung), eldologiasodás (Verdinglichung), eltárgyiasulás (Vergegenständlichung) kategória-használattal. Lendvai úgy véli, hogy Lukács mindig is szinonímaként használta a tárgy (Gegenstand) és a dolog (Ding) kategóriáját, erre vezethető vissza a Történelem és osztálytudat pongyola szóhasználata, a jelentéstartalom azonban nem kétséges.

Vannak azonban Lukács korai írásának ennél súlyosabb “igazi” problémái. “/…/ valóban helyesen jellemzik-e a Történelem és osztálytudat tanulmányai a történelmi mozgást, ami egyenértékű azzal /…/, hogy valóban a történelem objektuma volt-e a proletariátus, s hogy valóban képes-e /…/ a történelem szubjektumává lenni?” /175. p./ – kérdezi Lendvai. Ismeretes, hogy a századforduló után R. Luxemburg (1913) újraértelmezte A tőke szövegéből kibontakozó tőkefelhalmozási és elnyomorodási tendenciákat. Feltételezett a tőke létéhez egy állandóan felbomlasztható nemkapitalista környezetet, tulajdonképpen ennek egyik ága a későbbi ún. “harmadik világ”. (Mai ismereteink alapján hozzátehetem, hogy Közép-Kelet Európa újrakapitalizálása ebből a szempontból is értelmezhető ugyan, de jómagam úgy vélem, hogy a tőkeakkumulációnak nem szükségszerű – csak megkönnyítő – feltétele a nemkapitalista társadalmi környezet.) Mindenesetre Lukács elfogadta a luxemburgi értelmezést, és azt mintegy kiegészítette az emberi viszonylatrendszerek eldologiasodásának gondolatával. Hol van ennek határa, és történelmi “objektum”-e a proletariátus – kérdezi újfent Lendvai. Az utóbbi kérdésre a válasz: igen, amennyiben a teleologikus elit és a végrehajtó, zömmel fizikai munka szétvált. E szétválásra reflektálnak Marx, Nietzsche, Marcuse (őket idézi itt Lendvai), és számosan mások is. Ezt a vonalat képviseli Lukács is. Lukácsnál az eldologiasodás megszüntetése és az áruviszony megszüntetése ugyanaz a folyamat, ami szubjektumot kíván. A probléma az, hogy nem látszanak világméretekben nem-árutermelő közösségek, amelyek így nem-eldologiasodottak is lehetnének – mondja Lendvai. Talán munka és tulajdon újbóli egyesítése ebbe az irányba vihet. A közösségi tulajdon, közösségi kontroll elemei a szocialista és a kapitalista országokban is jelen vannak (1985!), de ez persze nem elégséges feltétele az eldologiasodás megszüntetésének.

Visszakanyarodva Lukácshoz, nehezebb probléma a “szubjektummá” válás, legalábbis a lukácsi értelemben. Ha a viszonyok totálisan eldologiasodottak, és a proletariátus be van illesztve e viszonyokba, amit empirikus tudata jelez, akkor hogyan lehetséges forradalmi osztályöntudat – veti fel Lendvai az ismert kérdést. Elméletileg csak messianisztikus módon. “Lukács könyve azonban éppen azért váltott ki oly heves elutasítást, mert így is túl sokat elárult a kommunista mozgalom prófétikus lényegéből, s így éppenséggel nem volt alkalmas az adott korszak és a tényleges mozgalom apologizálására.” /181. p./ – írja Lendvai, majd hozzáteszi magyarázatként: a proletariátus csak bizonyos történelmi határszituációkban képes osztálytudatra jutni, amikor már kellően kifejlődött, de a polgárság még nem konszolidálta felette az uralmát. E határszituációban viszont nem lehetséges a proletár elv következetes kifejlődése és érvényesítése sem. “A történelem /…/ sajnos túl sok “cselt” vet az őt érvényre juttató embereknek… Az öntudatos proletárok szabad tettei helyett ezért sokszor csak tudatlan emberek érdekcselekvéseit figyelhetjük meg a forradalom során.” /182. p./ És persze azt követően is, tehetjük hozzá.

Lendvai dolgozata – nyilván az előadás szabta terjedelmi korlátok miatt – számos elvarratlan szálat tartalmaz, de a felvetett kérdések ma is relevánsak. Kitágítva az értelmezési keretet, úgy fogalmazhatnám át az eredeti problémát, hogy lehetséges-e egyáltalában bármely (haladó) mozgalomnak eredeti intenciói szerint történelmi szubjektumként átformálnia a világot. Vagy csak ilyen-olyan lenyomatok, modifikációk lehetségesek? A “cselvető” vagy a “csel” a domináns a történelemben?

Karikó Sándor elemzésének központi problémája, miként értelmezhető Lukács Marxhoz való kötődése, mennyiben mozgott Lukács egy autentikusnak vélt marxizmuson belül, illetve mennyiben volt szuverén gondolkodó. Úgy véli, hogy Lukács alapvetően önálló gondolkodó, aki elmélyed a marxi gondolatvilágban és kifejteni, továbbépíteni akarja az eredeti teóriát. E munkálkodását beárnyékolja a sztálinizmussal való kényszerű küszködés, elfogadva-elutasítás, de végül is a marxizmus reneszánszának programja irányában sikerül nyitnia. A dolgozat zöme a lukácsi munkafogalmat veti egybe a marxi felfogással.

Lukácsnál, mint ismert, a munka a teleológiai tételezés alapzata, minden emberi tevékenység ősmodellje, az ember–természet anyagcsere realizálója. A munka elemzése a hegeli-marxi tradícióra épül, de egy bizonyos ponton elkanyarodik attól. Lukácsnál (Engels nyomán) a munka a társadalmi létbe történő ontológiai ugrást képviseli, ennyiben átmeneti kategória is. Tehát átmenet is és modell is. Lukács feltételezi és ki is mondja, hogy Marxnál is a munka a központi kategória. Kérdés, hogy ez igaz-e, és hogy ugyanazt a társadalomontológiai szerepet tulajdonítják-e a munkának – veti fel Karikó /193. p./ A munka ontológiai “megemelése” Lukács számára valószínűleg a teleológia és az alternativitás miatt fontos. Kérdéses azonban, hogy a munkafogalomra ráépíthetőek-e a társadalmi létformák történelmi változásai? Nem véletlen, hogy Marx éppen a munkát tekintette az egyik legelvontabb kategóriának, és a történelmi formaváltozásokat nem ezzel, hanem a termelés totalitásának fogalmával igyekezett megragadni. Itt tehát két eltérő koncepcióval állunk szemben, a lukácsi munkára alapozott, illetve a marxi termelésre alapozott társadalomelmélettel. (Magam is termékenyebbnek tartom a marxi termelés-fogalomból történő építkezést, de felvetnék egy szempontot, ami legalábbis mérsékelheti a szembeállítást. Lukács általános társadalomontológiát ír, ahol a különös társadalomalakulatok közti különbség óhatatlanul kisebb súlyt kap, mint a közös vonások. Ez felértékeli az absztrakt kategóriák jelentőségét, és háttérbe szorítja a történelmi változásokra “érzékenyebb” fogalmakat. Marx viszont egy különös társadalomalakulat analízisét végzi, ahol csak háttérként van szüksége általános társadalomfilozófiára. Ez szükségszerűen más kategóriák dominanciáját kívánja. Eltérő tehát az absztrakciós szint és a vizsgálódás tárgya a lukácsi Ontológiában illetve a marxi tőkeelemzésekben. Ezzel nem azt mondom, hogy nincs felfogásbeli különbség kettőjük közt, csak azt vetem fel, hogy talán nem akkora, mint amit néhány interpretáció sejtet.)

Karikó a fenti problémát így összegzi: “A kétféle kiindulópontból kétféle eredményre juthatunk. Azt hiszem, a marxi elképzelés járhatóbb úthoz vezet, amennyiben kidolgozott kategóriarendszere mozgékonyabb, gazdagabb, történetileg konkrétabb, ontológiailag mélyebbre hatoló, mint Lukácsé. Lukács nézőpontja alkalmas egy grandiózus kísérlet megtételére, az egésznek az átütő ereje viszont csekély. Aminek végső oka abban rejlik, hogy a társadalomontológia (amennyiben egyáltalában lehetséges ilyet kidolgozni) történeti kifejthetősége alig vagy sehogyan sem valósítható meg.” /197. p./

A jelzett probléma mellett a lukácsi munka-elemzésnek számos múlhatatlan érdeme is van. Karikó ezek közül kettőt emel ki: a szubjektív tényező ontológiai szerepének felvetését (lásd ezt más hivatkozott tanulmányokban is), valamint a manipuláció-problémát. A manipuláció elemzése azt mutatja, hogy Lukács kései korszakában is fogékony maradt az újonnan felmerülő kérdések iránt.

*

A kötet itt nem ismertetett tanulmányai további fontos adalékokkal szolgálnak egy árnyaltabb Lukács-kép kialakításához. A magam részéről három továbbgondolásra érdemes témát vetnék fel Lukács kapcsán és ürügyén: (1) Mi az elméleti (és gyakorlati) következménye annak, hogy sem Lukács, sem általában a marxizmus fő áramlatai nem számoltak a proletariátus – vagy a munkásság – szociológiai szétesésével? (2) Mi a következménye annak, hogy Lukács koncepciója enyhén szólva is “kultúratúlsúlyos”, “tudattúlsúlyos”, és gazdaságelméleti oldalról rendkívül foghíjas? (3) Folytathatók-e, aktualizálhatóak-e – mutatis mutandis – a kései Lukács demokráciára vonatkozó gondolatai, vagy ez is az “elillanó jövő” része?

Szabó Tibor és Szécsi Gábor szerk.: A filozófia keresztútjain. Tanulmányok Lukács Györgyről. Budapest – Szeged: MTA Filozófiai Intézet – Szegedi Lukács Kör, 1998