A polgárság követelte a történelem során először a társadalmilag igazságos közteherviselést. A feudális arisztokrácia elleni politikai harcnak kiegészítése volt a privilégiumai elleni harc. Az arisztokrácia adómentességének megszüntetése a társadalmi igazságosság jelszavával egyben gazdasági korlátozását, a kialakuló burzsoázia kedvezőbb helyzetbe hozását jelentette. Ezért követelték, hogy a közteherviselés arányos legyen a teherviselő-képességgel. Ennek a jövedelem- és vagyonarányos adóztatás felelt meg. A kapitalizmus kialakulásának korában a polgárság haladó jellegét, a társadalmi fejlődést szolgáló tevékenységét jelzi adófilozófiája is. A vagyon- és jövedelemadóztatás ugyanis valóban igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselést jelent.

A modern polgári demokráciák adófilozófiája már gyökeresen eltér az eredeti, a társadalmilag kétségkívül igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviseléstől. Az állam adóbevételeiben eljelentéktelenedett a vagyonokat sújtó adó, háttérbe szorultak a jövedelmeket terhelő adók, tehát a direkt adók. Az adóbevételek zömét – mint látni fogjuk, hazánkban idén a háromnegyed részét – a fogyasztást terhelő adók adják. Az adófilozófia tehát megváltozott, az adóterheket a lakosság nem vagyona és jövedelme arányában, hanem fogyasztása arányában viseli. Hozzátehetjük, hogy a kormányzat adópolitikájának nyíltan meghirdetett célja a közvetett adók, vagyis a fogyasztást terhelő adók arányának további növelése az adóbevételekben.

A fogyasztásarányos adóztatás indoklása

Az adófilozófia gyökeres megváltozásának alapvető, de nyíltan be nem vallott oka az, hogy a fogyasztást terhelő adók leplezik az adóztatás nagyságát. A lakosság tulajdonképpen csak a direkt adókkal, a személyi jövedelemadóval találkozik közvetlenül. Az árakban rejlő közvetett adókat a mindennapi életben nem érzékeli; az árak nagyságát és emelkedését, az árszínvonalat az infláció rovására írja és nem adóteherként kezeli. (Ritka kivétel az üzemanyagok ára, melyről közismert, hogy mintegy kétharmadát teszik ki az adók: fogyasztási adó, ÁFA stb.) Így a fogyasztást terhelő adók nemcsak az adóterhek nagyságát leplezik, hanem azt is elrejtik, hogy kik viselik az egyre növekvő adóterheket. Kétségtelen ugyanis, hogy a fogyasztást terhelő adókat a lakosság túlnyomó többségét – legalább háromnegyed vagy négyötöd részét – kitevő bérből és fizetésből élők, nyugdíjasok, tehát a kis- és közepes jövedelműek fizetik.

A közvetett adók nagyságát két, igen könnyen támadható érvvel szokták indokolni. Először arra hivatkoznak, hogy a fogyasztást terhelő adók folyamatosan folynak be a költségvetésbe, ezzel az állam rendszeres azonnali bevételhez jut és folyamatosan tudja finanszírozni kiadásait. Ez azonban mondvacsinált érv, hiszen a direkt adó, a személyi jövedelemadó a bérből és fizetésből élőktől levont adóelőlegek formájában szintén folyamatosan befolyik. Sőt, ha jól utánagondolunk, még előbb is eljut a költségvetésbe, hiszen a dolgozók még meg sem kapják, el sem költhetik jövedelmüket, amikor a direkt adót már befizettetik velük. A másik érv – ha lehet – még gyengébb lábakon áll. Ez ugyanis az, hogy a közvetett adóknál nincs lehetőség adócsalásra, míg a direkt adóztatás lehetőséget ad a jövedelmek vagy egy részük eltitkolására. Egyrészről azonban a jövedelem eltitkolására az adóztatás szabályozása és az ellenőrzés hiányosságai adnak lehetőséget. Az adózás elkerülésére a szabályozás úgy ad módot, hogy például, mint az országgyűlési képviselőknél, a fizetés egy részét költségtérítés címén fizetik, így az mentesül az SZJA-tól. Másrészről azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy a közvetett adózás nagyságrendekkel nagyobb adócsalást tesz lehetővé. Elég csak arra hivatkoznunk, hogy az ÁFA-visszatérítésnél évente sokmilliárd forintos adócsalásokat lepleznek le, amit sohasem lehet behajtani. És a leleplezett ÁFA-csalások csak a jéghegy csúcsát jelentik, a tömeges kisebb összegű, jogtalan ÁFA-visszatérítés, amely nem derül ki, becslések szerint tízmilliárdos nagyságrendű veszteséget okoz évente. Nem kell mást tenni, csak alapítani vagy 14 vállalkozást, körbeszámlázni – akár nem létező – árukat, mindenhol visszaigényelni a sehol be nem fizetett ÁFÁ-t és a végén az összes vállalkozást fantomizálni, mondjuk eladni Kaya Ibrahimnak vagy az útlevelével jelentkező ismeretlennek. Adórendszerünk a gyakorlatban tehát azt mutatja, hogy a fogyasztás adóztatása sokkal inkább és sokkal nagyobb mértékű adócsalásra nyújtott és nyújt lehetőséget, mint a direkt adóztatás.

Adórendszerünk és az Európai Unió¹

Az utóbbi években előszeretettel hivatkoznak az EU-konformitás követelményére. Ennek a jelenlegi adórendszer és az adófilozófia éppen azért nem felel meg, mert egyrészről a lakosság túladóztatott, másrészről eltúlzott a közvetett adók aránya az adóbevételekben. A lakosság túladóztatása összefügg a közvetett adók igen magas arányával. Míg az EU-ban a közvetett adók, a fogyasztást terhelő adók – helyenként eltérően még – az adóbevételek mintegy felét adják, hazánkban 2001-ben az összes adóbevételek háromnegyed részét (75,5%) a közvetett adók teszik ki. Csak példaként említjük, hogy az EU-ban az ÁFA legmagasabb kulcsa 20 százalék, nálunk az alap 25 százalék és a kedvezményes is 12 százalék.

A fogyasztást terhelő adók ilyen magas (75,5%-os) aránya már csak azért is indokolatlan, mert igen alacsony jövedelemszínvonalhoz kapcsolódik. Közismert, hogy a magyar átlagkeresetek az EU átlagának mintegy 10 százalékát teszik ki és még a “felzárkózó” országok (Portugália, Görögország, Spanyolország) átlagkereseteinek is csak 18-36 százalékát érik el². Arra pedig már másfél évszázaddal ezelőtt gróf Széchenyi István is rámutatott, hogy az indirekt adózás csak olyan országban növelhető, amelyben viszonylag magas a jövedelmek színvonala. Eszébe se jutott, hogy a létfenntartáshoz szükséges alapvető termékeket indirekt adóval lehetne terhelni. Ezért jutott arra a következtetésre, hogy a direkt adóztatásra van csak lehetőség. “Az indirect adó… általján véve nem látszik Magyarország mai körülményeihez még illőnek. Sokan azonban azon vélekedésben lehetnének, hogy csalatkozom, s honunk aránylag nincs olly keveset fogyasztó, azaz olly sínylő állapotban, mint én teszem fel; mikép tán még is célszerű lehetne használni honunk felvirágzása végett az indirect adót. S igaz, ha például Boszniával hasonlítjuk össze constitutionális Hunniát, akor meglehet igen virágzó állapotban fog ezen utolsó mutatkozni előttünk, s hogy felette sok kellemszerűeket fogyaszt. Ámde itt nem az forog kérdésben, magunkat a leghátulabb állókkal hasonlítgatnunk össze…”³ Ezért érvelt Széchenyi a “Jelenkor”-ban megjelent cikksorozatában újabb sóadó kivetése ellen, helyette a két garasos földadó bevezetését ajánlva. Azt viszont senki nem vitathatja, hogy hazánk és a fejlett országok jövedelemviszonyai között ma mélyebb a szakadék, mint a XIX. század első felében. Mégis nálunk lényegesen nagyobb a közvetett adók aránya az adóbevételekben.

A magyar adórendszer tehát valójában nem “eurokonform”, elsősorban azért, mert – mind az EU átlagához, mind a hazai jövedelemviszonyokhoz képest – túl magas a közvetett adók mennyisége és aránya. Hazánk csatlakozásához tehát csökkenteni kell a lakosság adóterhelését, mindenekelőtt a közvetett adókat, a fogyasztást terhelő adókat. Ezzel adórendszerünk két alapvető hibáját javíthatjuk ki: a túladóztatást és a közvetett adók túlzott arányát. Közelebb juthatunk egy társadalmilag igazságosabb, a teherviselő-képességgel arányos közteherviseléshez.

Adórendszerünk jellemzői

Adórendszerünk alapvető hibája a lakosság túladóztatása. A 2001. évi költségvetés adóbevételeinek kilenctized része a lakosságtól folyik be. A gazdasági szervezetek – beleértve a pénzintézetek társasági adóját és a Magyar Nemzeti Bank befizetéseit – az adóbevételeknek mindössze 10,5 százalékát adják. 89,5 százalék a lakosságtól származik, meglehetősen változatos címen: általános forgalmi adó (ÁFA), fogyasztási adók, személyi jövedelemadó, játékadó, vámok, illetékek formájában.

A gazdasági szervezetek ilyen kis mértékű részaránya alapvetően két okra vezethető vissza. Egyrészt arra, hogy a vállalatok az adórendszer kiskapuit kihasználva minimalizálni tudják nyereségadó befizetéseiket. Itt nem az adócsalásokra utalunk, hanem legális – az adórendszer hibáit kihasználó – manipulációkra. Másrészt – és ez nagyságában és jelentőségében lényegesen fontosabb – a hazánkban befektetett külföldi tőke adómentességet, illetve adókedvezményeket élvez. Tekintettel arra, hogy számítások szerint a GDP 40-50 százalékát a külföldi tőke állítja elő, ezek a kedvezmények rendkívül nagy adóbevétel-kiesést eredményeznek (a külföldi tőkések javára). A multinacionális társaságoktól a költségvetésnek adóbevétele tehát nincs, amit hiába is próbálnak cáfolni. Érthetetlen Széles Gábor GYOSZ-vezér igyekezete a multik szerecsenmosdatására. Neki ugyanis inkább a hazai tőke érdekeit kellene képviselnie az esélyegyenlőség megteremtése érdekében. Csak manipulálja a közvéleményt, amikor azt állítja, hogy a multik igenis adóznak. Neki mint nagyiparos-nagytőkésnek tudnia kell, hogy nem mond igazat, amikor kijelenti: a három adófajta közül a multik a személyi jövedelemadót és a társadalombiztosítási járulékot fizetik, csak a társasági adó alól mentesek⁴. A személyi jövedelemadót ugyanis az alkalmazottak fizetik a munkabérükből. A társadalombiztosítási járulékot – akárcsak a munkabérek további közterheit (helyi adókat, egyéb kötelezettségeket) –, költségként elszámolják és az árakban áthárítják a fogyasztókra. Ezeket tehát valóban a társaságok fizetik be a költségvetésbe, de nem ők fizetik meg. Most már az is előfordul, hogy az adómentesség 10 évének lejártakor egyszerűen egy átalakulással újabb tízéves adómentességhez jutnak. A multik eme kedvezménye szerény becslés szerint is több száz milliárd forint adóbevétel-kiesést jelent (18 százalékos nyereségadóval számolva.) Hozzátehetjük, hogy mivel az export 60-70 százalékát a hazánkba befektetett külföldi tőke adja, exporttámogatás címén még a költségvetésben szereplő “gazdálkodó szervezetek támogatása” nevű, közel 200 milliárd forintos tételből is jelentős mértékben részesülnek.

A lakosság túladóztatása annak következménye, hogy a közterhek viseléséből alig veszik ki részüket a gazdálkodó szervezetek. Ezért bármennyire is alacsonyak a jövedelmek, az államnak – kiadásai fedezése érdekében – a lakosságot kell nehéz adóterhekkel sújtania. Természetesen lehetne (és kellene) a kiadásokat csökkenteni – erre sok lehetőség lenne – , de az már nem az adórendszer problémája.

Adórendszerünk másik hibája a közvetett adók rendkívül magas aránya. Ez összefügg a túladóztatással. Ha ilyen nagy mennyiségű adót a lakosságtól direkt adók formájában szednének be, az hatalmas társadalmi felháborodást és tiltakozást keltene. Az állam tehát kénytelen a direkt adó helyett az indirekt adókat növelni. A 2001. évi állami költségvetésben az indirekt adók az összes adóbevételeknek több mint háromnegyedét, a direkt adók (a gazdasági szervezetek befizetései és a személyi jövedelemadó) pedig a 24,5 százalékát adják. Ebben a csoportosításban a direkt adókhoz tartoznak a pénzintézetek társasági adói és az MNB befizetései.

A közvetett adók ilyen magas aránya azt jelenti, hogy még a legszegényebb rétegek és emberek is súlyos adóterheket viselnek. Százezernyi olyan család, amelyik a lakásfenntartás költségeit (villany-, gáz-, vízszámla, kölcsöntörlesztés stb.) sem képes fizetni és eladósodik, fizeti az általános forgalmi adót minden fogyasztás után. Az a szerencsétlen hajléktalan, aki összekoldul pár száz forintot kenyérre és tejre, fizeti az ÁFÁ-t. Ha netán egy üveg sörre is jut, akkor még a nem csekély fogyasztási adót is megfizeti. A szociális segélyen tengődők is leróják az ÁFÁ-t minden fogyasztásért. Hol van tehát a társadalmilag igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselés? Erre nem tudnak válaszolni a pénzügyi szakértők, de a kormányzat sem. Álláspontjuk, hogy az adórendszerbe nem szabad belevonni a szociálpolitikát, kiiktatja a társadalmi szolidaritást az életből. Politikai szólamok persze vannak, látszatintézkedések is (mint a gyerekek utáni adókedvezmény, amit éppen a legszegényebbek, a leginkább rászorultak nem tudnak igénybe venni), de az adóterheket döntően és már-már elviselhetetlenül a szegények s a kis- és közepes jövedelműek viselik, akiket ellehetetlenít a közvetett adók súlya.

Radikális adóreform

A társadalmilag igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselés megvalósítása azt követeli meg, hogy a döntően fogyasztásarányos adórendszert vagyon- és jövedelemarányos adórendszerré alakítsuk át. Az adófilozófia ilyen változása természetesen csak fokozatosan ültethető át a gyakorlatba, de már az első lépések is radikális adóreformokat követelnek. A következőkben megvizsgáljuk, hogy erre milyen lehetőségünk van, figyelembe véve a 2001. évi állami költségvetési törvényt.

Két – egymással összefüggő – célt kell elérni: a lakosság adóterhelésének csökkentését s a közvetett adók mennyiségének és az adóbevételeken belüli arányának mérséklését.

A közvetett adók és arányuk kisebbé tétele az ÁFA-rendszer radikális megváltoztatásával valósítható meg. Az alapkulcsot 25 százalékról 20-ra kell csökkenteni. Ez egyébként EU-konform intézkedés. Ennél fontosabb és jelentősebb a “0 kulcs” széleskörű kiterjesztése. Ez jelenleg is létezik – pl. tankönyveknél, gyógyszereknél –, de nagyon szűk körű. Ez is EU-konform, ott is létezik, és köre ott sem szabályozott. Meg kell szüntetni az alapvető élelmiszerek (kenyér, liszt, tej, tejtermékek, olaj, főzőzsír stb.), a lakossági szolgáltatások, közszolgáltatások – víz, villany, telefon, gázszolgáltatás, szemétszállítás – ÁFÁ-ját. Ennek következtében az ez évi ÁFA-bevétel mintegy 300-500 milliárd forinttal lenne kevesebb. (Pontos számot csak az adóhivatal tudna kiszámítani.) Meg kell azonban jegyezni, hogy az adóbevételek nem csökkennének ennyivel, hiszen a megtakarított pénzt a lakosság más termékekre és szolgáltatásokra költené, amelyeknek szintén van adótartalma. Ez egyébként a belső piac bővítésével konjunkturális hatású lenne, de erre most nem térünk ki.

A fogyasztási adóknál számottevő csökkentésre nem kellene számítani, sőt a luxuscikkeknél mérsékelt emelésre is volna lehetőség. Például az arany ékszereknél, ahol az EU-konformitásra hivatkozva jelentős mértékben, minimálisra szorították le a fogyasztási adót. Meggondolandó viszont az üzemanyagok fogyasztási adójának enyhítése, vagy ÁFÁ-jának teljes eltörlése.

A közvetlen adók jelentős emelésével – legalábbis nagyobb részben – pótolható a közvetett adók mérséklése miatt kieső adóbevétel. Elsősorban a gazdálkodó szervezeteket terhelő adókat lehetne emelni. A nyereségadó mennyisége a közvetett adók csökkentéséből származó konjunktúra eredményeként automatikusan növekedne. Arra is számítani lehet, hogy a gazdálkodó szervezetek az ÁFA csökkentését, illetve eltörlését nem fogják automatikusan, teljes mértékben árcsökkentéssel követni, a nyereségadó mérsékelt emelését is meg lehet fontolni. A legfontosabb azonban a külföldi tőkebefektetések adómentességeinek, adókedvezményeinek megszüntetése. Ami önmagában több száz milliárd forint adóbevételt eredményezhet, tekintettel súlyára a termelésben és az áruforgalomban. Lényegében pótolhatja a közvetett adók csökkentéséből származó kiesést. Ugyanakkor megteremtheti az esélyegyenlőséget a hazai tőke számára. Nem valószínű, hogy a külföldi tőke erre az intézkedésre kivonulással válaszolna, hiszen a belső piac jelentős bővülése számukra is konjunkturális hatású. Feltehetően a külföldi tőkebefektetők – legalábbis a multinacionális vállalatok – maguk is számítottak arra, hogy privilegizált helyzetük nem örök időkre szóló.

A személyi jövedelemadónál fontos feladat az adórendszer egyszerűsítése, átláthatóvá tétele, amire fel lehet használni a radikális adóreformot. Jelentős csökkentést első lépésként nem célszerű tervezni.

A vagyonadó jelenlegi adórendszerünkben szinte jelentéktelen szerepet tölt be. Az önkormányzatokhoz folyik be és nem költségvetési forrás. Kiszélesítése és a költségvetésbe való bevonása a társadalmilag igazságos, teherviselő-képességgel arányos közteherviselés megvalósításához elengedhetetlen. Elsősorban a nagy értékű – pl. 50 millió forintnál nagyobb értékű – ingatlanvagyon megadóztatása lehetséges és szükséges. Lehetetlen állapot, hogy a száz-, vagy többszáz millió forint értékű ingatlanok, villák, esetenként paloták – ma már nem is kevés van belőlük – nem adókötelesek. De más, nagy értékű vagyontárgyak megadóztatása is jogosnak látszik.

Összefoglalva megállapítható tehát, hogy az adófilozófia megváltoztatásán alapuló radikális adóreformmal, a közvetett adók és az adóbevételekben való arányuk jelentős mérséklésével a lakosság adóterheinek számottevő csökkentése érhető el. Ezzel adórendszerünk igazságosabbá és a lakosság számára elviselhetőbbé válik.

Jegyzetek

¹ A 2001. évi költségvetésre vonatkozó adatok (XXXIII. törvény alapján. Magyar Közlöny 128. sz. 2000. december 22.)

² A Gazdasági Minisztérium elemzése. Vöő György, Magyar Nemzet 1999. július 9.

³ Gróf Széchenyi István Adó és hét garas Buda, 1844. 100–101.old.

⁴ Aktuális, MTV1, 2001. április 26.

A lakáspolitika és a lakástámogatások napjainkban a figyelem középpontjában állnak. 1999 óta a kormány számos intézkedést hozott és új támogatási formák jelentek meg. A lakástámogatási rendszer céljait, lehetséges eszközeit és eredményeit elemzi mélyrehatóan a tanulmány, kitekintve a lakáspolitika szociális dimenziójára is.

A lakáspolitika és a lakástámogatások napjainkban a figyelem középpontjában vannak. 1999 óta a kormány számos intézkedést hozott és új támogatási formák jelentek meg. 1999. január 1-től a lakásépítkezéseknél lehetőség van az ÁFA visszaigénylésére és az első lakásvásárlásra jelentős illetékkedvezmény vonatkozik, 2000. február 1-től pedig új rendszerben folyik a lakáshitelek kamattámogatása¹ . A Figyelő 2001/26. számában publikált, a vállalatvezetők között végzett közvéleménykutatás a kormány lakáspolitikáját értékelte a gazdasági intézkedések közül a legkedvezőbbnek. A vállalatvezetők 100%-a egyetértett a kormány lakáspolitikájával. (Kertész, 2001; 15. oldal)

Mindezt a kormány úgy érte el, hogy

Az alábbiakban áttekintem a 90-es években alkalmazott lakástámogatási eszközöket, s hogy mennyiben jelentett újdonságot a 2000 februárjától indított lakástámogatási rendszer.

A lakástámogatási rendszer jellemzői a 80-as évek végén

A lakáshoz jutás, lakásépítés állami támogatása az 50-es években vált az állam fontos feladatává. A lakáshoz jutás támogatásának mértéke és módjai igen gyakran változtak az évek folyamán, de voltak bizonyos közös jellemzőik. Ezek a következők:

1. Az iparosítás munkahelyek ezreit teremtette a nagyvárosokban és az akkor létesülő szocialista városokban (Dunaújváros, Leninváros, Kazincbarcika). A munkahelyekhez munkások is kellettek, akiknek az elhelyezését biztosítandó nagy lakótelepek épültek. A lakások ára nem fedezte az építés költségeit, azokat a lakók szociális juttatásként kapták, zömmel bérlakásként, kisebb részben szövetkezeti lakásként.
2. A szocialista rendszer jellegzetessége volt a természetbeni juttatások növekvő aránya. A munkabéreket úgy állapították meg, hogy az nem fedezte egy lakás, ingatlan árát. Nagy különbség képződött a bérjövedelem és a lakások tényleges ára között. A szakadékot az állami támogatások hidalták át.
3. A támogatások rendkívül szélesen terítettek voltak: a lakosság 70%-a részesült valamilyen jogcímen lakástámogatásban. Az alacsony lakbérek miatt különösen a bérlakásban élők voltak a rendszer kedvezményezettjei. A saját lakásban lakók folyó lakáskiadásai 1,5-szer haladták meg a bérlakásban élők kiadásait.
4. A közvetlen költségvetési támogatások összege körülbelül a GDP 3%-át érte el a nyolcvanas évek elején, ami 89-re elérte a GDP 6%-át. A közvetlen támogatások mellett azonban jelentős volt a burkolt támogatás. (Például az állami adórendszertől nem követelték meg ugyanazon adók fizetését, mint a gazdaság más szektoraitól, a lakbért központilag szabályozták és alacsony szinten tartották.) A burkolt támogatások mértéke 1989-ben a Világbank számításai szerint 44 milliárd forintot tett ki. (Dániel, 849. oldal)

A szocialista lakástámogatási rendszerekkel foglalkozó külföldi szerzők (Mayo-Angel, 1993; Bertrand, 1996) véleménye szerint a támogatások racionalizálása érdekében csak jól célzott, mérhető, átlátható támogatásokat lehet adni, ami elkerüli a piacrombolást. (Mayo-Angel, 1993; 119. oldal) A jól célzott azt jelenti, hogy csak meghatározott társadalmi csoportok (szegények) jussanak hozzá a támogatásokhoz, a vagyonosabbak piaci viszonyok között, jól működő hitelrendszer segítségével finanszírozzák a lakásvásárlásaikat. A közvetlen állami támogatások mérhetők, az adókedvezmények, a lakbérstop, a kamatplafon társadalmi költségei kiszámíthatatlanok, ezért veszélyes őket alkalmazni, másrészt torzítják a piaci viszonyokat is. Az átláthatóság azt jelenti, hogy a támogatáshoz jutás szabályai egyszerűek és makrogazdasági hatásai bevizsgáltak legyenek.

A lakástámogatásokat 30 ország tapasztalatainak felhasználásával elemezve, Mayo-Angel a következő ajánlásokat tette a kormányok számára:

A magyar kormányok főként a tulajdonjogok erősítésére és a jelzáloghitelezés fejlesztésére koncentráltak. A jelzálog-érvényesítés és az ingatlan végrehajtás gyorsabbá és alacsonyabb költségűvé vált, mint volt a 90-es évek elején. A lakástámogatás szociális aspektusát (támogatások racionalizálása) kevésbé vették figyelembe, ez a szempont az utóbbi időben tovább veszített jelentőségéből. Érdekesnek tartom, hogy a szerzők ellenezték a kamattámogatásokat, amely eszközzel a magyar támogatáspolitika élt – az állami támogatásoknak a zömét ez tette ki a 90-es években, és a Fidesz kormány intézkedéseinek köszönhetően az aránya a 2000-es években még növekedni is fog.

A kamattámogatás hátrányos tulajdonságait Mayo-Angel a következőekben látja:

1. Az alacsony kamatozás olyan embereket is a hitel felvételére ösztönöz, akik egyébként nem hitelezhetők. A bizonytalan jövedelmi helyzetben lévők azonban nem fogják tudni a hiteleket később visszafizetni. Mivel ezen hitelekre állami kezesség is vonatkozik, a szándékoltnál nagyobb mértékű állami támogatást fog ez okozni. E mellett a kilakoltatások száma is növekedni fog.

2. Az alacsony kamatozás mellett olyanok is fel fognak venni hitelt, akiknek van saját erejük a lakáshelyzetük megoldására, csak egyszerűen ki akarják használni a kedvező lehetőséget. Alacsony kamattal felveszik a hitelt és befektetik magasabb kamatra. A hitel nem a lakáshoz jutást, hanem a nagyobb jövedelmű csoportok általános vagyongyarapodását fogja szolgálni.

3. A hitelcéltól eltérő felhasználásban a hitelintézet is érdekelt lehet. Minél jobb anyagi helyzetben van az ügyfél, annál kockázatmentesebb számára a hitelnyújtás. A hitelintézet viszont a hitelcél ellenőrzésében már nem érdekelt.

4. A kamattámogatás hosszú távú állami elkötelezettséget jelent. A támogatáspolitikát fokozott mértékben fogják terhelni a múltból örökölt terhek.

5. A támogatás mértéke nem kiszámítható. Az infláció és a piaci hozamok változásával a támogatások mértéke is változhat.

6. A kedvezményes kamatok rombolják a piacot, egyéb körülmények között életképes, de az állami támogatások miatt kibontakozni nem tudó hiteltermékek, intézmények elől zárják el az utat.

Az alábbiakban részletesebben áttekintem a 90-es években érvényesülő lakáspolitikai intézkedéseket. A 89-es helyzethez képest a 90-es években három fontos jelenség figyelhető meg; az állam közvetlen kivonulása a lakásépítésekből, a bérlakás-privatizáció és a lakástámogatások fokozatos átalakulása. Napjaink fejleménye a lakáshitelezés ugrásszerű fejlődése.

Az állami lakásépítések csökkenése

A korábbi időszaktól eltérően, a 90-es években egyértelműen a magánberuházások határozták meg a lakásépítések nagyságát. A beruházók arányának elmozdulásával a lakásberuházások jelentősége is csökkent nemzetgazdasági szinten. Mindezeket az 2. számú táblázat adatai igazolják.

Az állami lakásépítés a 90-es évekre a fegyveres testületek tagjai számára épített lakásokra korlátozódott. A magánerős beruházások jelentős része “kalákában”, a leendő tulajdonos és családjának munkaerejét hasznosítva épül. 1999-ben a 16,416 magánerős építkezésből 10,100 készült a lakosság házilagos kivitelezésében, ami az összes épített lakás 62%-a. (Lakásviszonyok, 1999; 51. oldal) Ennek egyik oka az adórendszerben keresendő, hiszen a szürkegazdaság költségelőnye egy magánerős építkezésnél számottevő lehet. Másrészt a 90-es években általában csak igen magas reálkamatlábbal lehetett banki forráshoz jutni. A hitel részaránya a 90-es évek végére az új építések finanszírozásában 10%-os szint alá szorult. (Hegedűs–Várhegyi, 1999; 102. oldal)

A finanszírozási korlátra utaló másik jel az, hogy a lakásépítések túlnyomó része új építkezés. 1999-ben az új épületek a lakásépítések 86%-át tették ki. A karbantartás, felújítás, épületbővítés aránya 14%. Az állami támogatások ugyanis csak az új épület felépítését segítették, így vélhetően azok is építkeztek, akik beérték volna felújítással is. A felújításokra vonatkozó látens igényt jelzi a KSH egyik felmérése. Egy 1999-es, a lakáshelyzettel kapcsolatos lakossági elégedetlenséget vizsgáló felmérés szerint a lakáskörülményekkel való elégedetlenséget kétszer többen (47,9%) említették az első helyen, mint a lakás helyével (20,6%) kapcsolatos gondokat. (Lakásviszonyok, 1999; 25. oldal) A lakás felújítására és bővítésére vonatkozóan a normatív költségvetési támogatásokat csak erős korlátozásokkal lehet felhasználni. A lakásépítési kedvezmény fele jár a lakóterület bővítésére, de tetőtér ráépítésre ez is csak akkor, ha három kiskorú eltartottat nevel a család. A legkedvezőbb, kiegészítő kamattámogatású hitel pedig bővítésre nem jár. A lakás-takarékpénztárban elhelyezett összeg erre felhasználható, de az állami támogatás maximális mértékét (36 ezer forint) a 97-es bevezetés óta nem változtatták, miközben az építőipari árak az MNB szerint körülbelül a duplájukra emelkedtek. (MNB Éves jelentés 1999; 335 oldal) A statisztika sajnos nem mutatja, de az élőmunka-költségek és az építőanyagárak ennél nagyobb mértékben nőnek. Itt is érvényesül a Balassa-Samuelson hatás. A külkereskedelmi forgalomba nem kerülő javak árai, amelyeket az importverseny kevésbé befolyásol, a felzárkózó gazdaságban jobban növekednek, mint az importversenynek kitett javaké.

Bár a lakásberuházások visszaestek, az épített lakások alapterülete növekedett és nőtt a lakások méretének differenciáltsága. Az épített lakások átlagos négyzetméter adatait és az átlag szórását az 1. ábra mutatja:

Bérlakás-privatizáció

Magyarországon a 90-es évekre egyedülállóan magas lett a saját tulajdonú lakások aránya. A magas tulajdoni arány kialakításában fontos szerepet játszott az önkormányzati bérlakások privatizációja, aminek következtében minimálisra csökkent az állami és önkormányzati bérlakás-állomány. A bérleményeket kedvező áron lehetett megvásárolni. A vagyontranszfer nagysága számításaim szerint körülbelül 1 765 milliárd forint volt a 2000 év végi áron, amit a lakosság azon negyede kapott, amely a 90-es évek előtt tanácsi vagy állami bérlakásban lakott. A számításnál feltételeztem, hogy az eladott bérlemények átlagosan 45 négyzetméteresek voltak. A többi szükséges adatot a Lakásviszonyok, 1999 című kiadvány 40–41. oldala tartalmazza.

A folyamat eredményeképpen Magyarország a legkisebb bérlakás-szektorral rendelkező országok közé került. Az önkormányzati bérlakások aránya jelenleg 5%, a magán-bérlakásoké 3%, míg Nyugat-Európában a non-profit bérlakás-szektorhoz tartozó állomány aránya 12-40%, a magánbérleté pedig 7-60% között helyezkedik el. A kedvezményes eladások az alábbi következményekkel jártak (Dániel, 1996; 210-211. oldal):

1. Az önkormányzatok vagyonvesztése több száz milliárd forint, bár ugyancsak több száz milliárd forint elmaradt beruházástól szabadultak meg. Ugyanakkor lehetetlenné vált a bérlakások bevonása az önkormányzatok lakáspolitikájába.
2. A kedvezményes vásárlás lehetőségével élők közül az alacsonyabb jövedelemötödbe tartozóknak jelentős terhet okoz a vételár törlesztése, hiszen időközben a folyó lakásköltségek a jövedelem százalékában mérve jelentősen megnövekedtek. Ezen felül a lakások esetleges felújítását is nekik kellene finanszírozniuk.
3. A lakásprivatizáció a társasházak esetében jelentős feszültség forrása lehet, mivel egy lépcsőházon belül különböző tulajdonosi formák élnek együtt. A felújításoknak itt gátat vet a legrosszabb anyagi körülmények között élő lakók teherbíró képessége. (Valkovszky, 2000; 8. oldal)

A bérlakás-privatizáció vesztesei a saját lakással nem rendelkező, többnyire pályakezdő fiatalok, akik a saját lakásvásárlás vagy építés költségeit nem tudják előteremteni. A fejlett országok tapasztalata is azt támasztja alá, hogy a fiatalok számára kedvezőbb megoldást jelenthet a bérlakás, mint a saját tulajdon. Az USA-ban azon háztartások 84%-a lakott bérleményben, ahol a háztartásfő 25 évnél fiatalabb, a 25-35 év közöttieknél ez az arány 56% volt a nyolcvanas évek végén. (Dániel, 1996; 215. oldal)

Az állami támogatások alakulása

A külföldi szakirodalom az állami beavatkozás alábbi lehetőségeit ismeri:

1. hitelgarancia,
2. kamattámogatás,
3. törlesztési támogatás,
4. a házépítési, lakásvásárlási költségek csökkentése (illetékcsökkentés, vagy forgalmi adóvisszatérítés útján),
5. ismeretterjesztő segítségnyújtás,
6. banktámogatás,
7. bankszabályozás,
8. indirekt beavatkozás (Calomiris, 1994, 638. oldal)

A magyar állam az elmúlt 10 évben a fent említett támogatásfajtáknak szinte mindegyikét alkalmazta, rendkívül változatos módokon. A 3. táblázatban 3 csoportba sorolva igyekszem ábrázolni a központi költségvetés lakástámogatásait és azok mértékének változásait. A háromszög azt jelzi, hogy a támogatás maximált és értékét nem valorizálják az inflációval. A téglalap esetében valamilyen mértékű korrekció végbement. A mértani ábrák nagysága az egyes támogatásfajták jelentőségét mutatja.

A támogatások első csoportjába olyan támogatások sorolhatók, ahol az igénybevevők körét nem korlátozzák. Ez a kamattámogatásokra is igaz volt, kivéve a 2000 februártól júliusig terjedő időszakot. A kamattámogatások új lakásépítéseket finanszíroztak. A kedvezményes forgóeszköz-hiteleket az új lakásokat építő vállalkozások vehették fel, míg a bérlakásépítési/felújítási támogatásra az önkormányzatok pályázhattak.

A kamattámogatás a 90-es évek elejének uralkodó eszköze volt, és várhatóan az új lakáspolitikában is ennek lesz a legfontosabb szerepe. Az eszköz “újrafelfedezése” azért is érdekes, mivel a 90-es évek közepén nagy fegyverténynek számított, hogy a múltbeli hitelekre jutó kamattámogatásokat fokozatosan sikerült leépíteni. Ennek a támogatási formának ugyanis jellegzetessége, hogy hosszú távú elkötelezettséget jelent az állami költségvetés számára és állománya a költségvetés számára nem szabályozható. 1991-ben a kamattámogatások olyan nagyra növekedtek, hogy az állam egyoldalúan módosította szerződéses kötelezettségeit, amit akkor a rendszerváltás egyediségére hivatkozva az Alkotmánybíróság is szentesített. Ezt a jövőben már várhatóan nem teszi meg, így a kamattámogatási összegek a költségvetés teherbíró képességétől függetlenül alakulnak. A kiadások ugrásszerű növekedésének valószínűsége mindazonáltal kicsi, mivel ellentétben a 90-es évek eleji helyzethez képest, a lakástámogatás nem a piaci és egy alacsony fix kamatláb, hanem egy rögzített marge függvénye. Így a támogatás mértéke elsősorban a nyújtott hitelek volumenétől függ. A támogatás mértékét még korlátozza a támogatás maximális 10 éves időtartama is.

A támogatások második csoportjában az adókedvezmények találhatók; ezekkel az a baj, hogy nehezen mérhetők és hatásuk nehezebben felbecsülhető. A támogatások jelentősége a 90-es évek elejétől csökkent, de jelenleg újra növekszik. 99-től újra visszajött az ÁFA visszatérítés lehetősége, amit korábban azért szüntettek meg, mert számos visszaélés történt vele (nem csak a támogatott körben történő építkezéseknél igényelték vissza), másrészt alanyi jogon járt, a vagyoni helyzettől függetlenül. Az új rendszerben 400 ezer forint ÁFA visszaigénylésére nyílt lehetőség, amennyiben az új lakás építése a méltánylandó lakásigényen belül maradt.

A lakáshitelek törlesztőrészletének személyi jövedelemadó-kedvezménye (a törlesztőrészletek 20%-a, maximum 35 ezer forint) 93 óta változatlan, és reálértéke folyamatosan csökken. Az illetékkedvezmény új elem és az első házvásárlóknak jelent kedvezményt az első lakás megvásárlásakor.

A támogatások harmadik csoportjába tartoznak a meghatározott társadalmi csoportoknak nyújtott kedvezmények. Közös jellemzőjük, hogy a 90-es években értéküket nem korrigálták az inflációnak megfelelően, így jelentőségük egyre inkább csökken. Ezek közül legjelentősebb az építési kedvezmény (korábban szociálpolitikai támogatás), aminek értékét 1994-ig többé-kevésbé valorizálták, 1994-től több lépcsőben jelentősen megemelték. A gyerekszámtól függő új lakás építésére és megvásárlására szolgáló kedvezmény akkoriban egy háromgyermekes család esetében falun egy ház felépítését teljes egészében fedezte. A kedvezménnyel való visszaélések miatt a hozzájutást 1996-tól szigorították, de értékei azóta is változatlanok. A bekövetkezett árrobbanás miatt ma egy új lakás töredékét képes fedezni. 1999-től az építési kedvezmény fele bővítésre is felhasználható.

A szociális lakástámogatást a bérlakás-fenntartási támogatáshoz hasonlóan az önkormányzatok kapják, hogy a szociálisan rászorult rétegek lakásgondjait enyhítsék. 1999-től a személyi jövedelemadóból normatív módon visszaosztásra kerülő rész egyik szempontja is az adott önkormányzat lakásellátottsága. Ezen a címen 15,6 milliárdot tervezett juttatni a kormány, a táblázatomban azért nem szerepel, mivel az önkormányzatnak nem kötelező ezt a részt lakástámogatásra fordítania.

Az akadálymentesítési támogatás, amelynek mértéke új lakás építése esetén 250 ezer forint, meglevő lakásnál 150 ezer forint, 1991-óta változatlan.

A lakástámogatások alakulását és jogcímeit a 4. táblázat mutatja.

Ahogy a táblázatból is látható, a támogatások reálértéke az elmúlt évtizedben folyamatosan csökkent, ez alól paradox módon a Bokros-program éve, 1995 a kivétel, amikor is a lakásépítési kedvezmény bevezetése miatt a kifizetések ugrásszerűen növekedtek. Mind a GDP %-ban, mind reálértékben a támogatások fokozatosan csökkennek.

A lakástámogatások reálértékének alakulása szoros kapcsolatban volt az újonnan használatba vett lakások számának alakulásával, ami nem csoda, hiszen, mint láttuk, a kedvezmények jó része új lakás vásárlásához kapcsolódott. Az új lakáshoz kapcsolódó támogatások és a lakásépítések száma között a korreláció 81%. Mivel a lakástámogatások összege is csökkent, csökkent az építkezések száma is. A használatba vett lakások és a kiadott építési engedélyek számát az alábbi grafikon mutatja:

A lakáshitel-rendszer fejlődése

A fentiekből is látható, hogy a lakástámogatási rendszerünk a 90-es években érvényesülő tendenciához képest visszafordult a 80-as évek végén és a 90-es években érvényesülő formákhoz. A visszafordulás azonban nem egyértelműen kedvezőtlen. A kamattámogatás ugyanis egy olyan támogatási forma, amely a támogatás összegének többszörösét képes a lakásfinanszírozásba becsatornázni. A kamattámogatás nyújtásának módja elősegíti és ösztönzi a piaci lakáshitelezés megerősödését. A lakáshitelek állománya 2000 folyamán 70%-kal növekedett. A támogatás elsősorban a jelzáloglevéllel fedezett hitelek kibocsátását ösztönzi. A jelzáloglevél úgy nyújt hosszú távú forrást a lakáshitelek finanszírozására, hogy a megvásárlóinak nem kell lemondaniuk a pénzükről. Mivel a papír likvid, a másodlagos piacon értékesíthetik. A jelzáloglevelek megjelenése erősíti a magyar tőkepiacot, új kockázat és hozam szempontjából az állampapírok és a vállalati kötvények között lévő instrumentummal gazdagítva azt. A jelzáloglevelet árfolyamának segítségével kapott piaci hozam pedig jól informálja a bankokat és segít lakáshiteleik beárazásában. Az új kamattámogatási rendszer felkeltette a bankok érdeklődését is. Jelenleg 15 különböző hitelintézet kínál lakáshiteleket és az OTP 1999-ig élvezett dominanciája megszűnőben van, jelenleg (2000 vége) már csak a kiadott lakáshitelek 58%-át birtokolja. A bankok közötti kamatverseny a piaci (nem támogatott) lakáshitelek kamatlábait is levitte. A reálkamatláb az 1999-es 10%-hoz képest felére zsugorodott.

Természetesen az olcsó hitelek előnyeit elsősorban a módosabb rétegek élvezhetik.

Javaslatok, észrevételek

A fentiekben igyekeztem értékelni a 90-es években alkalmazott lakástámogatási formákat. Az elemzésből megállapítható, hogy a jelenleg érvényes rendszer hatékonyabb és piackonformabb az előzőeknél, mivel a támogatás sokszorosát képes mozgósítani a lakáscél biztosítása érdekében és elősegíti a jelzáloghitelezés fejlődését. Mindazonáltal szociálisan igazságtalan és a negatív reálkamatok hosszabb távon számos fentebb már említett problémát okozhatnak. Ezért a lakástámogatásban alapvető változtatásokra van szükség.

1. A kiegészítő kamattámogatás mértékét mérsékelni kell, hogy a hitelkamat magasabb legyen a hosszú távú állampapírok hozamainál. A pozitív reálkamatokkal a káros hatások jó része kivédhető, a költségvetés terhe csökkenthető. A kamattámogatás kedvezményezettjeinek körét nem csak az új építkezésekre, de a bővítésekre is ki kell terjeszteni, amivel lehetőség nyílna arra, hogy a szegényebb rétegek is megoldhassák minőségi lakásproblémáikat. Mivel a bővítés új szobák kialakításával is járna, a használt lakások árát véleményem szerint nem emelné jelentősen ez az intézkedés. A támogatás összege ugyanis a bővítés költségeit is csak részben fedezi. Egyébként is indokolatlannak tartom, hogy lakásszövetkezetek felújításra igénybe vehetik a kedvezőbb támogatási formákat, míg magánszemélyek nem.

2. A normatív célzott támogatások mértékét növelni kell, és értékét a továbbiakban valorizálni szükséges, mivel ellenkező esetben fontos társadalmi csoportok (szegény többgyerekesek, súlyosan fogyatékosok) támogatás nélkül maradnak. A támogatás nagyságát csak az önkormányzatokra bízni nem lehet, mivel különböző gazdasági helyzetben vannak és nem képesek országosan egyformán támogatni a rászorulókat. A célzott támogatások további előnye, hogy mértékük a költségvetés mindenkori helyzetének függvényében változtatható.

3. Az adórendszerbe épülő kedvezményeket fokozatosan meg kell szüntetni, mivel nem mérhető támogatásokról van szó.

4. A bérlakások építése továbbra is kiemelt feladat legyen. A bérlakás-szektor növelése két okból is fontos. Egyrészt a legelesettebb rétegek lakáshoz juttatása, másrészt a jelzáloghitelezés hatékony működése miatt. Az ingatlan végrehajtások sokkal zökkenőmentesebben történhetnek meg, ha a kilakoltatott adósoknak felajánlható bérlakás. A gyorsított végrehajtás növeli a fedezet biztonságát és a kockázat mérséklésén keresztül csökkenti a hitelkamatlábat.

Irodalomjegyzék

Calomiris, Kahn, Longhofer: Housing-Finance Intervention and Private Incentives: Helping Minorities and the Poor Journal of Money, Credit and Banking August, 1994 (Part 2.)

1988/106 MT rendelet a lakáscélú támogatásokról Magyar Közlöny 1988. XII. 26.

1990/16 MT rendelet a lakáscélú… Magyar Közlöny 1990. I. 31.

1990/109 Kormányrendelet a lakás… Magyar Közlöny 1990. XII. 20.

1990/CIV. törvény a Magyar Köztársaság 1991. évi állami költségvetéséről Magyar Közlöny 1990. XII. 30.

1993/136 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról… Magyar Közlöny 1993. X. 7.

1994/141 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról… Magyar Közlöny 1994. XI. 2.)

1993/CI. törvény a magánszemélyek jövedelemadójáról… Magyar Közlöny 1993. XII. 31.

1996/96 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról … Magyar Közlöny 1996. VII. 10.

Támogatásokról szóló táblázathoz: 1991/XLII; 1992/LXII; 1993/XCVIII; 1994/XCVI; 1995/CIV; 1996/CIX; 1997/CXI; 1998/XLVIII; 1999/CV; 1998/XC; 1999/CXXV törvények

1998/96 Kormányrendelet a szociálisan hátrányos helyzetben lévők adósságterhének enyhítéséről és lakhatási körülményeinek javításáról Magyar Közlöny 1998 V. 13.

Mayo-Angel: Housing: Enabling Markets to Work A World Bank Policy Paper 1993 április

Dániel Zsuzsa: Lakástámogatás és társadalmi újraelosztás Közgazdasági Szemle 1997. október 848–877. oldal

Kertész György: Közepes osztályzat Figyelő 2001/26. szám 15–18. oldal

Hegedűs-Várhegyi: A lakásfinanszírozás válsága a kilencvenes években Közgazdasági Szemle 1999. február 101–120. oldal

Bertrand Renaud: Housing finance in transition economies Policy Research Working Paper 1996 június

Lakásviszonyok 99 I-II KSH Társadalomstatisztikai Füzetek 27–28.

Jegyzetek

¹ Az ÁFA visszatérítési támogatás mértéke a megfizetett ÁFA 60%-a, maximum 400 ezer forint, ha a vásárolt vagy épített lakás a méltánylandó lakásigényen belüli.

Fiatal házaspárok (egyik tagja sem töltötte be a 35. életévét) esetében az első lakás vásárlásakor a fizetendő illeték 50%-át, de maximum 40 eFt-ot enged el az állam, ha az adott lakás nem került 8 millió forintnál többe.

2000. február 1-jén a kormány a lakáscélú támogatásokról szóló 1988/106 MT rendeletet módosította, mely megszüntette a korábbi állami kamattámogatást és két új támogatási formát vezetett be, a jelzáloglevelek kamattámogatását és a kiegészítő kamattámogatást. Az alábbiakban a 2000 év végi támogatásmértékeket mutatom be.

A jelzáloglevelek kamattámogatása a Földhitel és Jelzálogbank Rt. (FHB) által kibocsátott jelzáloglevelekre ad 3%-os kamattámogatást, olcsóbbá téve a bank rendelkezésére álló forrásokat. A támogatás időtartama a jelzáloglevél futamideje, de legfeljebb 5 év. A támogatott forrásokat csak körülhatárolható hitelcélokra lehet fordítani. Ezek:

1. új és használt lakás vásárlása, építése,
2. lakás bővítése,
3. lakás korszerűsítése,
4. többlakásos épületek közös tulajdonban álló részeinek felújítása.

Az egyes hitelek maximális összege 30 millió forint lehet, a kamat a jelzáloglevél kamatát a támogatás időtartama alatt legfeljebb 1,5%-al haladhatja meg. (Azaz a támogatással együtt 4,5%-os lehet a kamatmarge.) Induláskor az FHB Rt. ötéves fix kamat esetén 13,5%-os kamatot, egyéves fix kamat esetén 16,5%-os kamatot alkalmazott, ami októberig jelentősen csökkent, 12,8%-ig. Mivel az FHB-nak nincs kiterjedt fiókhálózata, a konstrukciót ügynökök útján, illetve konzorciális megállapodás alapján nyújtja. A két forma között a kockázatmegosztásban és a díjazásban van különbség. Ha az FHB ügynökeként vesz részt a bank a hitelek folyósításában, akkor a hitelezéssel kapcsolatos teljes kockázatot az FHB vállalja, amiért a hitelintézet egyszeri folyósítási díjat és a kezelés után a hitelállomány %-ában kifejezett kezelési díjat kap. Konzorciális hitelnyújtás esetén a hitelkockázat egy részét vagy egészét a hitelintézet vállalja magára, cserében a kamatjövedelem – amit a 3%-os kamattámogatás, az 1,5%-os állami támogatás, valamint az alkalmazott egyéb hitelezéssel összefüggő díjak alkotnak – a hitelintézetnél marad.

A kiegészítő kamattámogatás igénybevételének lehetősége szűkebb. A hitelt új lakás építésére és értékesítés céljából épült lakás megvásárlására lehet fordítani.

A támogatást legfeljebb 10 millió forint összegű hitelintézeti kölcsönre lehet igénybe venni a törlesztés első 10 évében. A támogatás mértéke az éves, illetve ötéves futamidejű állampapírok hozamának 4 százalékponttal csökkentett értéke vagy 5,5 százalékponttal csökkentett mértéke, ha mögötte az FHB által kibocsátott jelzáloglevelek állnak. A hitelt azok a hitelintézetek folyósíthatják, akik beleegyeznek abba, hogy hiteleik kamata az állampapírok hozamát 4%-kal nem haladja meg. (Így a hitelfelvevők gyakorlatilag az állampapírok hozamának megfelelő kamattal vehetnek fel hitelt). Jelenleg ezen hitelek kamatlába 6,75–7% a különböző bankoknál.

Az állam a hitelek visszafizetésére 80% garanciát vállal.

A kiegészítő kamattámogatást 2001 januárjától bérlakás vagy értékesítés céljára épített lakásra is fel lehet használni.

A Kör közelmúltbeli kiadványa: A filozófia keresztútjain. Tanulmányok Lukács Györgyről. /Szerkesztette: Szabó Tibor és Szécsi Gábor. MTA Filozófiai Intézet – Szegedi Lukács Kör, Budapest – Szeged, 1998/. Az alábbi ismertetőben ennek a friss kutatási eredményeket felvonultató kötetnek néhány írásából emelek ki interpretációkat – mintegy továbbgondolásra ajánlva. Ezt megelőzően azonban célszerű magáról a Szegedi Lukács Körről is pár szót szólni, elsősorban azok számára, akik nincsenek velük kontaktusban. (A hazai progresszív gondolkodás egyik gyengéje, hogy a különböző földrajzi területeken, más-más városokban, illetve diszciplinákban tevékenykedők közti kapcsolat szórványos, nem éri el egy hatékony szervezettség kívánatos mértékét. Ez persze nem a szegedieken múlott, akik erre többször is kísérletet tettek.)

A Kör 1979-ben jött létre Szabó Tibor és Karácsonyi Péter (azóta meghalt) kezdeményezésére. Első kiadványuk 1983-ban jelent meg /Tanulmányok a fiatal Lukácsról. MM, A filozófia időszerű kérdései, 56. kötet/. 1985-ben országos konferenciát szerveztek Lukács születésének századik évfordulójára. 1989-ben nemzetközi Lukács-szimpoziont tartottak. Ennek az anyaga látott napvilágot 1990-ben Miért Lukács? címmel. 1991-ben közös Gramsci–Lukács nemzetközi konferenciát szerveztek, amelynek fontosabb dokumentumai megtalálhatók az Ellenszélben. Gramsci és Lukács – ma /Szeged, 1993./ című kötetben, ez szintén a Kör kiadványa. 1994-es nemzetközi konferenciájuk anyaga a Lukács és a modernitás. Lukács az európai gondolkodás történetében /1996./ című kötetben olvasható. A Kör tevékenységének szerves része a más áramlatokra történő kitekintés. Ennek jegyében jelent meg Karikó Sándor szerkesztésében a Derrida Marx-szelleme /Gondolat – Szegedi Lukács Kör, Bp. – Szeged, 1997./ című kiadvány. Ezt követte időrendben az alábbiakban ismertetésre kerülő 1998-as kötet. Végezetül meg kell említeni az 1999. novemberi rendezvényüket, amelyet az MTA Lukács Archívumával közösen bonyolítottak le Lukács György – jelenidőben címmel. A Kör húszéves tevékenységét számtalan további tanulmány, vita, hazai és külföldi szakértőkkel folytatott eszmecsere jelzi, ezekre itt nincs mód kitérni. Az érdeklődő tájékozódhat a Kört részletesebben bemutató kiadványból: Szabó Tibor: A Szegedi Lukács Kör krónikája (1979–1999) /Szeged, 1999./.

Végezetül egy idézet az 1998-as kötet előszavából: “/…/ a Szegedi Lukács Kör szemben úszik a hordalékkal /…/” /5.p./ – írja Nyíri Kristóf.

*

A kötetben megjelent tanulmányok közös rendezőelve, hogy Lukács nézeteit szembesítik a versengő XX. századi irányzatok (egzisztencializmus, neopozitivizmus, instrumentalizmus, rendszerelmélet, más marxizmus-interpretációk, pragmatizmus, tudásszociológia, neotomizmus, hermeneutika, posztmodern stb.) felvetéseivel, és kritikailag értékeli a felkínált megoldásokat. Az összehasonlításban időnként Lukács marad alul, ami jelzi, hogy a kötet szerzői – minden esetleges rokonszenvük vagy érdeklődésük ellenére – igyekeznek eleget tenni az elfogulatlan tudományos objektivitás követelményeinek. (Kérdés, hogy ez maradéktalanul teljesíthető-e?)

A tanulmánygyűjtemény öt nagyobb egységre tagolódik. Mivel ismertetésem terjedelmi okokból nem térhet ki minden írásra, ezért itt megadom a nagyobb szerkezeti egységeken belüli azon dolgozatok szerzőjét és címét is, amelyekre később már nem utalok, de sokak által érdeklődésre tarthatnak számot. I. “Megélt” gondolkodás az európai filozófia tükrében. /Szabó Tibor : Lukács útja az egzisztencializmustól az egzisztencializmus kritikájáig. Szécsi Gábor : Realizmus és instrumentalizmus. Megjegyzések Lukács neopozitivizmus-kritikájához. Székely László: Lukács György és Bellarmino bíboros. Tóth I. János: Rendszerelmélet és a lukácsi természetfilozófia./ II. Irodalmi és esztétikai áramlatok sodrában. /Máté Zsuzsanna: A katarzisfelfogások komparatisztikai megközelítéséről. Tóth Tamás: Egy magyar gondolkodó az európai kultúráról./ III. Történelemről és társadalomról. /Lendvai L. Ferenc: Társadalomfilozófiai problémák a fiatal Lukácsnál. Adalékok a “Történelem és osztálytudat” problematikájához. Karikó Sándor : Kerülőutak Marxhoz és Marxtól./ IV. Adalékok az életrajzhoz. /Bendl Júlia: Lukács György németországi habilitációs próbálkozásairól./ V. Lukács fogadtatásához. /Demeter Tamás: Angolszász filozófiatörténeti Lukács-recepció. Faragó Péter : Lukács György recepciója a tudásszociológiában./

Lukács korai korszakára némi csapongás, eklekticizmus, a lét- és sorskérdések iránti vonzódás jellemző – írja tanulmányában Szabó Tibor. Úgy véli, Lukácsot joggal tekinthetjük az egyik első egzisztencialista filozófusnak, sőt, életfilozófusnak is. Figyelemre méltó párhuzamok vannak a fiatal Lukács problémafelvetései és Heidegger Lét és idő című művének válaszai közt. E párhuzamokra L. Goldmann hívta fel a figyelmet /Heidegger et Lukács, Paris, 1976./ Közismert a Nietzsche-hatás is, valamint a tragikus sorsproblémákat megfogalmazó dráma- és esszéirodalom iránti vonzódása a pályája kezdetén álló Lukácsnak. Mindezt magánéleti problémák, emberi veszteségek kísérik, erősítik. A személyiség autentikus létének kérdésessé válása szükségszerűen viszi az etikai érdeklődés felé. Az egész időszakot erős szubjektivitás dominálja. Ahogy azonban tágul Lukács érdeklődése a szociológiai problémák irányába (Weber, Simmel, Marx hatása), úgy szorul háttérbe az egyéni problematika, és a jellegzetesen egzisztencialista kérdésekről egyre inkább hallgat. (Megjegyzem, a “hallgatás” néha sajátos formákat öltött. Későbbi önéletrajzi visszatekintésében Lukács egyenesen tagadta, hogy rá Nietzsche valaha is hatott. “/…/ Schopenhauer és Nietzsche egyáltalán nem játszottak szerepet fejlődésemben /…” in: Lukács György: Curriculum vitae. Magvető, 1982. 272. p.)

A korai korszak ellenhatásaként – itt nem részletezhető társadalmi-történelmi fejlemények eredményeként is – Lukács mindennel szembefordul, ami számára a tágan értelmezett irracionalizmus fogalomkörébe sorolható. Szabó Tibor jelzi, hogy itt Lukács elfogadhatatlanul messzire ment, amikor sommás kritikájának egyrészt az egész avantgárd művészet, másrészt a racionális polgári szociológia áldozatául esett. E differenciálatlanság miatt Lukács számos húszas-negyvenes évekbeli megállapítása nem védhető. Ugyanakkor ez az az időszak, amikor fokozatosan küzdi magát előre egy olyan látásmód irányába, amely a szubjektív és objektív mozzanatok dialektikáját keresi. (Lásd különösen A fiatal Hegel című írását.) Lukács “/…/ egyre inkább önmagává válik, azzá a filozófussá, aki számára sem az elvont egyén, sem pedig a puszta objektivitás nem lehet az alap, hanem a kettő dialektikus kapcsolata. Mi éppen ebben látjuk Lukácsnak azt az eredetiségét, ami megkülönbözteti őt korának többi filozófusától.” / – írja Szabó Tibor, 18.p./

A II. világháború után Lukács a polgári filozófia szisztematikus bírálatát építi fel műveiben. Terítékre kerülnek a francia és német egzisztencializmus jeles képviselői is. /Lásd: A polgári filozófia válsága. Bp. 1949./ Lukács ekkor azt feltételezi, hogy az egzisztencializmus lesz a polgári értelmiség uralkodó szellemi áramlata. Módszertani bázisának a fenomenológiát tekinti. Sem a lényeglátás, sem a zárójelbe tétel fenomenológiai módszere nem elfogadható a számára, az erősen szubjektív kiindulópontot elutasítja. Sartre filozófiájával szemben rendkívül keményen lép fel. A “Nincsen”, a “Semmi” fogalmát úgy tekinti, mint a hanyatló kapitalizmus mítoszát. Szabó Tibor felhívja a figyelmet arra, hogy Lukács Sartre elleni bírálatát gyengíti néhány logikai-módszertani hiba, például az a feltevés, hogy az elidegenedés, a fetisizmus csak a kapitalizmus sajátja, ugyanakkor az ezt az elidegenedést leíró Sartre-ot nem akceptálja. Konfrontálódik Lukács a szabadság, választás, felelősség egzisztencialista értelmezésével is. Nem fogadja el annak túlfeszített individualizmusát, ugyanakkor saját gondolatrendszerébe beemeli az egyéni döntés fontosságát – bizonyos konkrét mozgástéren belül. Az egzisztencializmusnak megkülönböztette egy passzív, nihilista vonulatát (Schopenhauer, Heidegger), valamint egy aktivista változatát (Nietzsche, Sartre). Az aktivista változatban felsejlenek a szabadság társadalmi vonatkozásai – mindenekelőtt Sartre-nál. Lukács ekkor nem tudja (nem akarja?) jóindulatúan kiaknázni az ebben rejlő interpretációs lehetőséget. Szabó Tibor ezt írja ezzel kapcsolatban: “A magyar filozófus nem érti meg, vagy nem akarja érteni, hogy az akkor uralkodó marxizmus-leninizmussal, s még inkább a sztálinizmussal szemben, amely mindent az abszolút determinizmusra, a szükségszerűségre épített, Sartre szubjektivitás-koncepciója bizonyos mértékig teljesen jogosult volt, hiszen felhívta a figyelmet az ember-problematikára. Lukács úgy vélte, hogy ha ő olvasta /…/ a fiatal Marxnál az egyes egyénről, a konkrét emberről szóló megjegyzéseket, akkor az már hangsúlyt is kapott a marxizmusban.” Ez azonban illúzió – mondja Szabó Tibor /24-25.p./ teljes joggal. Úgy gondolom, hasonló önámítások – akármi volt is eredetileg a motivációjuk – rendkívül sokat ártottak az ötvenes-nyolcvanas évek marxizmusának, és rontották versenyképes fennmaradási esélyeit az ezredfordulóra. A mai marxisták egy része mentegetőzésbe, elhatárolódásba, tisztázásba stb. bonyolódik, energiái jelentős részét leköti a múlttal való birkózás, és nincs ereje új, szabad nyelven progresszív, megvitatható alternatívákat előterjeszteni. Ha erre a metamorfózisra nem lesz képes az irányzat, akkor “csak” társadalomtörténeti emlék marad, de nincs jövője.

Visszatérve Lukácsra, úgy ítélte meg (később is), hogy a marxizmus és az egzisztencializmus nem “dolgozható egybe”, hanem választani kell. Amikor Sartre a desztalinizáció időszakában A dialektikus ész kritikájá-ban felvetette a két áramlat összebékíthetőségét, Lukács továbbra is elutasító maradt. Annak ellenére, hogy felfogásuk számos ponton közeledett.

A kései Ontológia megismétli Lukácsnak az egzisztencializmussal mint irányzattal kapcsolatos elutasító véleményét. Ugyanakkor az Ontológia Szisztematikus fejezeteiben “/…/ számos olyan megfontolást is lehet találni (különösen az eszmei mozzanat és a szubjektív faktor elemzésekor), amelyek az egzisztencialista filozófia által felvetett kérdéseknek Lukács gondolatvilágába való sajátos beépítését jelzik.” – írja Szabó Tibor /33.p./.

Szécsi Gábor tanulmánya az Ontológia neopozitivizmus-kritikáját elemzi. Kimutatja, hogy Lukács bírálatának céltáblája a neopozitivizmuson belüli realizmus két változatának sajátos keveréke, valamint hogy ezek egyike (a tudományos realizmus) Lukács saját felfogásába is szervesen beépült.

Lukács neopozitivizmus-képe az ontológiával kapcsolatos érvek és ellenérvek széles tablóját adja. Az ellenérvek közt kitüntetett helye van a logikai pozitivizmus argumentumainak, empirista és instrumentalista beállítódásának. Felőlük nézve egy tapasztalaton túlmenő ontológiának nincs létjogosultsága – legalábbis tudományos értelemben. A húszas évek második felétől az irányzat képviselői egyre határozottabban törtek arra, hogy a hagyományos filozófiai-ontológiai problémákat eliminálják, és a filozófiát az általuk terméketlennek ítélt irányzatos vitáktól megtisztítsák. Társadalmi értelemben pedig egyetemes racionalizálódást feltételeztek, ami a konfliktusokat feloldja. A Bécsi Kör (Schlick, Carnap, Hahn, Neurath és mások) logikai pozitivizmusa tehát az egész filozófia radikális megújítására tört. Lukács úgy vélte, hogy itt egy általános kortendencia részeként a tények manipulálása történik, mivel ismeretelméleti alapon próbálják az ontológia lehetőségét kiiktatni. Szécsi szerint a kortendencia részeként – és elsősorban így – felfogott neopozitivizmus Lukács elemzését számos ponton felületessé tette. Hiányzik az irányzat filozófiatörténeti nyomonkövetése. Az “/…/ instrumentalizmus csak a logikai pozitivizmus történetének egy kései korszakában vált explicitté, és akkor is csak bizonyos problémakörök kapcsán.” /39.p./

Lukács kritikája elsősorban R. Carnap két munkájára hivatkozik (Der logische Aufbau der Welt /1928/, illetve Foundations of Logic and Mathematics /1939/), de ezek Carnap két eltérő korszakának dokumentumai, bizonyos értelemben két eltérő realizmus-felfogást tükröznek. Lukács ezeket az eltéréseket elhanyagolja. Carnap korai korszakában erőteljesen empirista, ami a verifikálhatóság, fizikalizmus és az “egységes tudomány” elvének megfogalmazásához vezetik. Ebben a felfogásban a tudományosan érvényes kijelentéseket logikailag vissza kell tudni vezetni elemi megfigyelési mondatok véges és ellentmondásmentes osztályára. Ez a fenomenalizmus Carnapnál módszertani jellegű és nem ontológiai. Az egyén szubjektív, fenomenális nyelvi kijelentései lefordítandók (lefordíthatók) interszubjektív fizikai nyelvre, amely a személy állapotáról tudósít. Ez már alapja lehet közös tudományos tapasztalatoknak, megfigyeléseknek. Itt lényegében egy behaviorista pszichológiai mozzanatról van szó – amire Lukács is felhívja a figyelmet. Szécsi az eddigiek alapján leszögezi: “/…/ Carnap módszertani fenomenalizmusa, illetve az azt kiegészítő fizikalizmusa egy a megismerőtől függetlenül létező valóság megismerésének lehetséges módjaira vonatkozó koncepció.” /42.p./ Ez a realizmus az igazság fogalmát a természettudomány (fizika) és a matematika számára foglalja le. Scientista felfogásának hátterében egy dichotóm világkép (an sich valóság és megismerő szubjektum kettőssége) húzódik meg. Ebből az igazság korrespondencia-elmélete adódik, illetve az, hogy egy teória tudományosságát annak sikeres alkalmazhatósága valószínűsíti, és végső soron csak egy igaz leírás lehetséges.

A harmincas évek végére Carnap felfogása – elsősorban az amerikai pragmatista irányzat hatására – instrumentalista árnyalatot ölt. Ebben az összefüggésben merül fel az absztrakt entitások ontológiai státusának kérdése. Carnap szerint az absztrakciók a tudományos nyelv legitim eszközei – anélkül, hogy ezzel ontológiailag is el kellene fogadnunk (vagy el kellene vetnünk) azokat. “Carnap instrumentalista állásfoglalásának motivációja tehát világos: megmaradni a realizmus álláspontján úgy, hogy egy platonista ontológiának még a látszata is elkerülhető legyen.” – összegzi Szécsi /46.p./.

Lukács ezt a kései instrumentalizmust úgy bírálja, mintha az az egész neopozitivizmusra jellemző lenne, és mintha nem lennének saját felfogásának és a tudományos realizmusnak közös ismeretelméleti megfontolásai (pl. korrespondencia, egy igaz leírás stb.). Mintha Lukács a kritika hevében igyekezne eltüntetni saját felfogása és a neopozitivizmus bizonyos tendenciái kompromittáló hasonlóságát – sugallja Szécsi. “/…/ A társadalmi lét ontológiájáról oldalain körvonalazott marxista episztemológia az ismeretelméleti realizmus egyik, a neopozitivizmus tudományos realizmusával rokon változatának jegyében fogant. E realizmus legfontosabb tétele pedig, hogy a megismerendő an sich valóság a megismerő tudattól független dolgok összességéből áll.” /51.p./ Lényeges különbség viszont, hogy a neopozitivizmus ontológiaellenességével szemben Lukács szükségesnek és lehetségesnek tart egy ontológiát – amelyben az absztrakt entitások is reális létezéssel bírnak. Magam úgy látom, hogy Lukács felfogása és a neopozitivizmus bármelyik változata közti különbségek mind ontológiailag, mind gnoszeológiailag sokkal élesebbek, mint azt Szécsi tanulmánya sejteti. E különbségek azonban más (a tanulmányban nem tárgyalt) dimenziók mentén jobban megragadhatók. A vizsgált összefüggésben ugyanakkor Szécsi felvetése releváns és színvonalas.

Szinte folytatása az előbbi ismeretelméleti fejtegetésnek Székely László elemzése, amely Lukács természettudományokról alkotott felfogását világítja át. A fő gondolatmenet mentén Székely néhány olyan általános megállapítást is tesz az Ontológiáról, amely a tanulmány összterjedelméhez képest csekély, ám mondandóját tekintve van olyan súlyos, mint a természettudományos problematika taglalása. Ezek közül utalok néhányra. Székely – másokhoz hasonlóan – úgy véli, hogy az Ontológia az utolsó nagy, patetikus filozófiai törekvések egyike volt, amely még hitt a “nagy elmélet” lehetőségében. E pátosz mára elavult. Az Ontológia megszületésének időszaka volt az utolsó, amikor még hinni lehetett egy “emberarcú” demokratikus szocializmus megszületésében. Ez a vállalkozás – és vele Lukács ontológiája is – szükségszerűen kudarcot vallott. (Székely nem fejti ki, miben állt e szükségszerűség.) Lukács munkája tehát inkább az “illuzórikus jövő elillanásának” dokumentuma. Az a felvilágosodásig visszavezethető meggyőződés motiválja, hogy a társadalmi lét mozgásdinamikája az emberi szabadság kiteljesedése felé tart, és ennek konkrét formája a kommunizmus (a felvilágosodás korában természetesen az “ész társadalma”).

Mivel az Ontológia egy etika előkészületeit szolgálta, Székely felveti a klasszikus kérdést: vezethet-e út a tényektől az erkölcsi értékekig? Lukács erre igenlő választ adott. A tény-érték problematika mérhetetlenül kitágul, ha tudomásul vesszük, hogy az ember egy átfogó kozmosz része. Ekkor a természetontológia és a társadalomontológia egymást feltételezi és bizonyos pontokon szükségszerűen összefonódik. Klasszikus schellingi kör – mondja Székely. Lukács a munkafogalommal próbálja áttörni e kört, miközben lényegében egy a felvilágosodás korára visszavezethető természetfelfogással dolgozik. “Azaz e munkafogalomban a munkát végző ember a szükségszerűségek cél, értelem és szabadság nélküli kozmoszával áll szemben, mint a célt, az értelmet és a szabadságot egyedül hordozó lény, s visz a maga szempontjából értelmet és szabadságot a szükségszerűségek e birodalmába.” /58–59.p./ – írja Székely. Mivel a munkateleológia előfeltételez egy természetontológiát amelybe beágyazható, és amelyről leszakítható, ezt a természetontológiai státust Lukácsnál – tudományosság-felfogásával összhangban – a pozitivista jellegű természettudomány tölti be. (Miközben Lukács explicit módon bírálja a pozitivista ismeretelméletet!) Ezzel az Ontológiában implicit módszertani feszültségek keletkeznek. Székely felveti, hogy a természetontológiai rangra emelt természettudomány, a munkateleológia és a történelemfilozófia ilyetén összekapcsolása Lukácsnál azt eredményezi, hogy “/…/ a jelzett történelemfilozófiai illúzió immáron az egyetemes kozmológiai mitológiában nyer támaszt: eszerint a kozmosz működése, történései, ‘levése’ eleve egyfajta, az ember irányába mutató kibontakozás, amelyet itt még ugyan a differenciálódás, a komplexitás, a magasabb ‘mozgásformák’ irányába tendáló fejlődés etikailag semleges, ám közvetve – mint a szabadság lehetőségét hordozó emberi lét előkészítései – mégiscsak etikai tartalommal bíró kategóriái jellemeznek.” /60–61. p./ (Itt utalás történik Teilhard de Chardin hasonló megoldására.) Úgy vélem, Székely itt túlfeszíti az értelmezést, és olyasmit tulajdonít a lukácsi ontológiának, ami – szándék szerint – nincs benne. Ez csak úgy tehető meg, ha éppen a mozgásforma-különbségektől vonatkoztatunk el, illetve ha negligáljuk Lukács számos közvetítő, illetve korlátozó kategóriáját (pl. a Kanttól hivatkozott “célnélküli célszerűség” fogalmát stb.). Más kérdés persze, hogy a természettudomány mennyiben emelhető ontológiai státusra (mikor, melyik, és mely irányzatok eredményei? stb.). Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy Székely László egy korábbi dolgozatában (“Lukács György a természettudományos megismeréseszményről”, in: Miért Lukács? A szegedi Lukács-szimpozion anyaga. 1990.) igen jó összehasonlító elemzését adja a Történelem és osztálytudat, valamint az Ontológia eltérő természettudomány-felfogásának.

Székely mostani dolgozatának igazi értékét az a rekonstrukció adja, amely feltárja a Bellarmino bíboros korára jellemző (Galilei!) egyházi és tudományos interpretációk és viták mélyrétegét, valamint az ezt megelőző természettudományos hipotézisek karakterét. E vonatkozásban igen árnyalt és érdekes elemzést nyújt. A Lukácsra ezzel kapcsolatban átvitt következtetések azonban nem mindig meggyőzőek, néhol inkább analógiásak.

A természetfilozófiai problematikát viszi tovább Tóth I. János írása is, amely e vonatkozásban hasonlítja össze Lukács és I. Prigogine rendszerét. (Az utóbbit lásd: I. Prigogine – I. Stengers: Az új szövetség. A tudomány metamorfózisa. Akadémiai, Bp. 1995.) Egyébként Tóth elemzésének is megvan az “előzménye” a korábban említett Miért Lukács? kötetben, lásd: Lukács irreverzibilitás kategóriája a természettudományok tükrében. Mindkét írásban központi helyet foglal el a termodinamika II. főtételének értelmezhetősége az élővilágban, illetve a fejlődés kontra hanyatlás, romlás jelentése ugyane szférában.

Lendvai L. Ferenc – eredetileg 1985-ös hamburgi – előadása a Történelem és osztálytudat problematikájára koncentrál. Előzetesen leszögezi: “Nem hiszem, hogy Lukács korai marxista és későbbi marxista korszakai között akár csak olyan éles határt lehetne húzni, mint Kant ‘kritika előtti’ és ‘kritikai’ korszaka vagy Fichte jénai és berlini korszakai között, fejlődésében inkább a diszkontinuitásnak és kontinuitásnak olyasfajta egységét láthatjuk, mint amilyen Hegel vagy Marx fejlődését jellemzi.” /172. p./ Lukács maga ugyan többször is bírálattal illette korábbi művét, ám ez nem mindig meggyőző. Lendvai úgy véli például, hogy bár a korai mű nem tárgyalja explicit módon a társadalom–természet viszonyt, de nem is mond ellent annak. Sőt, az, hogy a természet bizonyos értelemben maga is társadalmi kategória, megfelel Marx álláspontjának. Összetettebb a helyzet az elidegenedés (Entfremdung), eldologiasodás (Verdinglichung), eltárgyiasulás (Vergegenständlichung) kategória-használattal. Lendvai úgy véli, hogy Lukács mindig is szinonímaként használta a tárgy (Gegenstand) és a dolog (Ding) kategóriáját, erre vezethető vissza a Történelem és osztálytudat pongyola szóhasználata, a jelentéstartalom azonban nem kétséges.

Vannak azonban Lukács korai írásának ennél súlyosabb “igazi” problémái. “/…/ valóban helyesen jellemzik-e a Történelem és osztálytudat tanulmányai a történelmi mozgást, ami egyenértékű azzal /…/, hogy valóban a történelem objektuma volt-e a proletariátus, s hogy valóban képes-e /…/ a történelem szubjektumává lenni?” /175. p./ – kérdezi Lendvai. Ismeretes, hogy a századforduló után R. Luxemburg (1913) újraértelmezte A tőke szövegéből kibontakozó tőkefelhalmozási és elnyomorodási tendenciákat. Feltételezett a tőke létéhez egy állandóan felbomlasztható nemkapitalista környezetet, tulajdonképpen ennek egyik ága a későbbi ún. “harmadik világ”. (Mai ismereteink alapján hozzátehetem, hogy Közép-Kelet Európa újrakapitalizálása ebből a szempontból is értelmezhető ugyan, de jómagam úgy vélem, hogy a tőkeakkumulációnak nem szükségszerű – csak megkönnyítő – feltétele a nemkapitalista társadalmi környezet.) Mindenesetre Lukács elfogadta a luxemburgi értelmezést, és azt mintegy kiegészítette az emberi viszonylatrendszerek eldologiasodásának gondolatával. Hol van ennek határa, és történelmi “objektum”-e a proletariátus – kérdezi újfent Lendvai. Az utóbbi kérdésre a válasz: igen, amennyiben a teleologikus elit és a végrehajtó, zömmel fizikai munka szétvált. E szétválásra reflektálnak Marx, Nietzsche, Marcuse (őket idézi itt Lendvai), és számosan mások is. Ezt a vonalat képviseli Lukács is. Lukácsnál az eldologiasodás megszüntetése és az áruviszony megszüntetése ugyanaz a folyamat, ami szubjektumot kíván. A probléma az, hogy nem látszanak világméretekben nem-árutermelő közösségek, amelyek így nem-eldologiasodottak is lehetnének – mondja Lendvai. Talán munka és tulajdon újbóli egyesítése ebbe az irányba vihet. A közösségi tulajdon, közösségi kontroll elemei a szocialista és a kapitalista országokban is jelen vannak (1985!), de ez persze nem elégséges feltétele az eldologiasodás megszüntetésének.

Visszakanyarodva Lukácshoz, nehezebb probléma a “szubjektummá” válás, legalábbis a lukácsi értelemben. Ha a viszonyok totálisan eldologiasodottak, és a proletariátus be van illesztve e viszonyokba, amit empirikus tudata jelez, akkor hogyan lehetséges forradalmi osztályöntudat – veti fel Lendvai az ismert kérdést. Elméletileg csak messianisztikus módon. “Lukács könyve azonban éppen azért váltott ki oly heves elutasítást, mert így is túl sokat elárult a kommunista mozgalom prófétikus lényegéből, s így éppenséggel nem volt alkalmas az adott korszak és a tényleges mozgalom apologizálására.” /181. p./ – írja Lendvai, majd hozzáteszi magyarázatként: a proletariátus csak bizonyos történelmi határszituációkban képes osztálytudatra jutni, amikor már kellően kifejlődött, de a polgárság még nem konszolidálta felette az uralmát. E határszituációban viszont nem lehetséges a proletár elv következetes kifejlődése és érvényesítése sem. “A történelem /…/ sajnos túl sok “cselt” vet az őt érvényre juttató embereknek… Az öntudatos proletárok szabad tettei helyett ezért sokszor csak tudatlan emberek érdekcselekvéseit figyelhetjük meg a forradalom során.” /182. p./ És persze azt követően is, tehetjük hozzá.

Lendvai dolgozata – nyilván az előadás szabta terjedelmi korlátok miatt – számos elvarratlan szálat tartalmaz, de a felvetett kérdések ma is relevánsak. Kitágítva az értelmezési keretet, úgy fogalmazhatnám át az eredeti problémát, hogy lehetséges-e egyáltalában bármely (haladó) mozgalomnak eredeti intenciói szerint történelmi szubjektumként átformálnia a világot. Vagy csak ilyen-olyan lenyomatok, modifikációk lehetségesek? A “cselvető” vagy a “csel” a domináns a történelemben?

Karikó Sándor elemzésének központi problémája, miként értelmezhető Lukács Marxhoz való kötődése, mennyiben mozgott Lukács egy autentikusnak vélt marxizmuson belül, illetve mennyiben volt szuverén gondolkodó. Úgy véli, hogy Lukács alapvetően önálló gondolkodó, aki elmélyed a marxi gondolatvilágban és kifejteni, továbbépíteni akarja az eredeti teóriát. E munkálkodását beárnyékolja a sztálinizmussal való kényszerű küszködés, elfogadva-elutasítás, de végül is a marxizmus reneszánszának programja irányában sikerül nyitnia. A dolgozat zöme a lukácsi munkafogalmat veti egybe a marxi felfogással.

Lukácsnál, mint ismert, a munka a teleológiai tételezés alapzata, minden emberi tevékenység ősmodellje, az ember–természet anyagcsere realizálója. A munka elemzése a hegeli-marxi tradícióra épül, de egy bizonyos ponton elkanyarodik attól. Lukácsnál (Engels nyomán) a munka a társadalmi létbe történő ontológiai ugrást képviseli, ennyiben átmeneti kategória is. Tehát átmenet is és modell is. Lukács feltételezi és ki is mondja, hogy Marxnál is a munka a központi kategória. Kérdés, hogy ez igaz-e, és hogy ugyanazt a társadalomontológiai szerepet tulajdonítják-e a munkának – veti fel Karikó /193. p./ A munka ontológiai “megemelése” Lukács számára valószínűleg a teleológia és az alternativitás miatt fontos. Kérdéses azonban, hogy a munkafogalomra ráépíthetőek-e a társadalmi létformák történelmi változásai? Nem véletlen, hogy Marx éppen a munkát tekintette az egyik legelvontabb kategóriának, és a történelmi formaváltozásokat nem ezzel, hanem a termelés totalitásának fogalmával igyekezett megragadni. Itt tehát két eltérő koncepcióval állunk szemben, a lukácsi munkára alapozott, illetve a marxi termelésre alapozott társadalomelmélettel. (Magam is termékenyebbnek tartom a marxi termelés-fogalomból történő építkezést, de felvetnék egy szempontot, ami legalábbis mérsékelheti a szembeállítást. Lukács általános társadalomontológiát ír, ahol a különös társadalomalakulatok közti különbség óhatatlanul kisebb súlyt kap, mint a közös vonások. Ez felértékeli az absztrakt kategóriák jelentőségét, és háttérbe szorítja a történelmi változásokra “érzékenyebb” fogalmakat. Marx viszont egy különös társadalomalakulat analízisét végzi, ahol csak háttérként van szüksége általános társadalomfilozófiára. Ez szükségszerűen más kategóriák dominanciáját kívánja. Eltérő tehát az absztrakciós szint és a vizsgálódás tárgya a lukácsi Ontológiában illetve a marxi tőkeelemzésekben. Ezzel nem azt mondom, hogy nincs felfogásbeli különbség kettőjük közt, csak azt vetem fel, hogy talán nem akkora, mint amit néhány interpretáció sejtet.)

Karikó a fenti problémát így összegzi: “A kétféle kiindulópontból kétféle eredményre juthatunk. Azt hiszem, a marxi elképzelés járhatóbb úthoz vezet, amennyiben kidolgozott kategóriarendszere mozgékonyabb, gazdagabb, történetileg konkrétabb, ontológiailag mélyebbre hatoló, mint Lukácsé. Lukács nézőpontja alkalmas egy grandiózus kísérlet megtételére, az egésznek az átütő ereje viszont csekély. Aminek végső oka abban rejlik, hogy a társadalomontológia (amennyiben egyáltalában lehetséges ilyet kidolgozni) történeti kifejthetősége alig vagy sehogyan sem valósítható meg.” /197. p./

A jelzett probléma mellett a lukácsi munka-elemzésnek számos múlhatatlan érdeme is van. Karikó ezek közül kettőt emel ki: a szubjektív tényező ontológiai szerepének felvetését (lásd ezt más hivatkozott tanulmányokban is), valamint a manipuláció-problémát. A manipuláció elemzése azt mutatja, hogy Lukács kései korszakában is fogékony maradt az újonnan felmerülő kérdések iránt.

*

A kötet itt nem ismertetett tanulmányai további fontos adalékokkal szolgálnak egy árnyaltabb Lukács-kép kialakításához. A magam részéről három továbbgondolásra érdemes témát vetnék fel Lukács kapcsán és ürügyén: (1) Mi az elméleti (és gyakorlati) következménye annak, hogy sem Lukács, sem általában a marxizmus fő áramlatai nem számoltak a proletariátus – vagy a munkásság – szociológiai szétesésével? (2) Mi a következménye annak, hogy Lukács koncepciója enyhén szólva is “kultúratúlsúlyos”, “tudattúlsúlyos”, és gazdaságelméleti oldalról rendkívül foghíjas? (3) Folytathatók-e, aktualizálhatóak-e – mutatis mutandis – a kései Lukács demokráciára vonatkozó gondolatai, vagy ez is az “elillanó jövő” része?

Szabó Tibor és Szécsi Gábor szerk.: A filozófia keresztútjain. Tanulmányok Lukács Györgyről. Budapest – Szeged: MTA Filozófiai Intézet – Szegedi Lukács Kör, 1998

A késői Lukács műveiben (Az esztétikum sajátossága, A társadalmi lét ontológiája) a korábbinál nagyobb hangsúlyt kapott az osztály-egyén mellett a nem a társadalmi meghatározottságból levezetett egyes ember. Ebben nagy szerepe volt annak a vitának, amelyet Lukács György Jean-Paul Sartre-ral (és más kortársakkal) folytatott az egzisztenciáról, a szubjektumról, a társadalmi meghatározottságról és a filozófiai antropológia más kérdéseiről.

A XX. századi filozófiai gondolkodás egyik markáns áramlata, amely igazán nem is köthető egy filozófiai irányzathoz, a filozófiai antropológia vonulata. Ha ugyanis azt kutatjuk, vajon milyen szerepet játszottak az emberről szóló filozófiai fejtegetések a most elmúlt évszázadban, azt kell megállapítanunk, hogy csak igen kevés irányzatnak nem volt filozófiai antropológiája. Ebben különösen a német és a francia filozófia jeleskedett. Vallásos és laikus filozófusok egyaránt nagy teret szenteltek e témának.

Irányzatok és művek a XX. századi filozófiai antropológiában

Természetesen itt nem követhetjük végig a filozófiai antropológia egész XX. századi fejlődését, csak utalunk arra, hogy benne a legkülönbözőbb irányzatok találhatók meg¹. A vallásos antropológiák sora Németországra volt inkább jellemző, de ezen belül azután nagy különbségek észlelhetők az egyes filozófusok felfogásában. Az egzisztencialisták között is voltak vallásos irányzatok (például Gabriel Marcel), de megtalálhatóak voltak a laikus értelmezések (például az olasz Nicola Abbagnano), sőt az ateisták is (például Jean-Paul Sartre). Volt kantiánus, fenomenológiai, strukturalista, bioszociális és sok egyéb irányzat is.

Az igazi különbség azonban nem ebben jelölhető meg, hanem abban, hogy a különböző antropológiák milyen jelentőséget tulajdonítottak az embernek. S ebben igen nagy eltérések vannak. Mi nem osztjuk azt az általában elfogadott, de szerintünk leegyszerűsítő felfogást, amely az elidegenedés és a manipuláció teljességét hangsúlyozza és ebből azt a következtetést vonja le, hogy az ember totálisan elidegenedett és kiüresedett, sőt integritása végképp elveszett, az “ember meghalt” (Foucault). Ez az irányzat fut bele a posztmodern gondolkodásba. Mi úgy véljük, hogy az elidegenedés, a “brutális” és “finom” manipuláció (Lukács kifejezése) XX. századi, tényleges erősödése még nem jelenti azt, hogy az embernek fel kell adnia az e tendencia ellen folytatandó harcot. Sőt, ahogyan azt a filozófiai antropológia különböző irányzatainak tanulmányozása mutatja, léteznek a XX. században olyan (elsősorban vallásos és marxista ihletésű) antropológiák, amelyek az embert mint abszolútumot, abszolút értéket fogják fel. Mi az olasz filozófiából erre Antonio Gramsci koncepcióját hoznánk fel példának², aki dinamikus ember-koncepciót dolgozott ki: az ember nem az, aki – hanem amivé válnia kell.

Ezek a különbségek érezhetőek a XX. század különböző korszakaiban keletkezett filozófiai antropológiai művek tanulmányozása során. Itt nincs helyünk minden, még fontosabb művet is felidézni, még kevésbé értékelni, mégis úgy véljük, hogy a XX. században két időszakban kulmináltak a filozófiai antropológiai kutatások: az 1920–40-es években és az 1960-as években. A két háború között néhány alapvető könyvet tettek közzé, többek között Max Scheler Die Stellung des Menschen in Kosmos (1928), Heinrich Rickert Grundprobleme der Philosophie (1934), (amelynek III. fejezete tartalmazza filozófiai antropológiáját), Jacques Maritain Humanisme intégral (1936), Arnold Gehlen Der Mensch (1940) és Ernst Cassirer An Essay on Man (1944) című könyvét. Ekkor alakult ki a perszonalizmus Mounier- és Lacroix-féle változata. Az 1960-as évek különös intenzitást mutatnak e téren. Claude Lévi-Strauss valamivel korábban, 1958-ban tette közzé Anthropologie structurale című művét, amely hatását éppen a ’60-as években fejtette ki, Teilhard de Chardin pedig 1959-ben adta ki Le phénomene humain című jelentős alkotását. Ekkor jelenik meg Wolfhart Pannenberg Was ist der Mensch? (1962), Michel Foucault: Les mots et les choses (1966), Jacques Derrida Les fins de l’homme (1968) című műve. S ekkor még nem is beszéltünk az egzisztencializmusról, amelynek középpontjában éppen az ember-problematika állt.

Az 1960-as években ráadásul több vita is kialakult az emberről. Egyrészt Lucien Seve bírálta Adam Schaff koncepcióját, amely szerint Marxnak nincs igazi antropológiája³, másrészt pedig nemcsak elméleti vita folyt Herbert Marcuse On-Dimensional Man (1964) című könyvéről, hanem ez alapvetően befolyásolta az 1968-as úgynevezett “diáklázadások” szellemét is. Számos folyóirat (pl. a L’homme et la société) ekkor indult, amelynek fő profilja a filozófiai antropológia volt. Jelentős vita zajlott a La Pensée hasábjain Louis Althussernek Marxisme et humanisme című cikkével, valamint Roger Garaudynak az írásaival (például Structuralisme et “mort de l’homme”, La Pensée, 1967.) kapcsolatban.

Ezen túl, éppen ekkor zajlott vita Jean-Paul Sartre és Lukács György között az ember kérdéséről. Sartre az 1960-as években sokat foglalkozott az ember, a szubjektivitás kérdésével és ekkor tette közzé késői filozófiai főművét, a Critique de la raison dialectique (1960) címűt, amelyet vitában népszerűsített külföldön is. Rómában, 1962-ben tartott előadást és vitát olasz filozófusokkal, amelynek szövegét a Les Temps Modernes 1993-ban tette közzé Marxisme et subjectivité címmel⁴. Lukács György pedig éppen az 1960-as években írta Zur Ontologie des gesellschaflichen Seins című művét, amelyben, később részletezendő módon, nagy teret szentel az ember filozófiai problémájának. Sartre és Lukács nem találkoztak egymással, de kölcsönösen reflektáltak egymás művére és így szinte vita alakult ki közöttük.

Sartre és Lukács vitájának lényege

A vita kiindulópontját a két gondolkodó egymásétól igen eltérő alapkoncepciójában kell keresni. Sartre mindig is az individuumból indult ki, amikor hangsúlyozta az egyén egzisztenciájának fontosságát, szabadságát, választási kényszerét, felelősségét, döntését. Lukács viszont 1918 után mindig is az ember társadalmi meghatározottságát emelte ki és ebből vezette le előbb az osztály-egyént, a proletárt, később “az embert”. Nagy kérdés, vajon egy ilyen társadalomcentrikus felfogás nem zárja-e ki a szubjektum szerepének a hangsúlyozását.

Sartre a Les questions de méthode-ban úgy véli, hogy Lukács nem érti a szubjektum (le sujet) szerepét, mert “pánobjektivista”, azaz mindent az objektív viszonyokra vezet vissza. El is határolja magát a marxistáktól (de nem a marxizmustól) és az egzisztencializmus autonómiáját hangsúlyozza. Kifejti, hogy: “a marxizmus embertelen antropológiává fog fajulni, ha saját alapjaként nem integrálja magát az embert”. De azt is hozzáteszi, hogy ha saját szubjektum-felfogásával kiegészítenék a marxi koncepciót, akkor ez lehetne az “egyedüli lehetséges antropológia”⁵. Sartre-nak ez az érve inkább Buharin Kézikönyvének a bírálatára vonatkozhatna teljes joggal, mint a késői Lukácsra.

Lukács nem is fogadta el Sartre álláspontját, “radikális nihilizmusnak” és “radikális szubjektivizmusnak” nevezve⁶ azt, mert szerinte a francia filozófus nem veszi tekintetbe az egyén társadalmi meghatározottságát, hanem minden determinizmustól függetleníti.

A kölcsönös megbélyegzés a kor e két kiváló filozófusa részéről egymás koncepciójának kölcsönös nemismeréséből fakadt. Ráadásul mindketten a másik fiatalkori, később már meghaladott műveire hivatkoznak, mert csak azt ismerték. Sartre filozófiájának elemzésével itt nem foglalkozunk, megtettük ezt már másutt⁷, de nézzük meg, vajon igaz-e Sartre álláspontja Lukács “pánobjektivizmusáról”.

A késői Lukács gondolatai az emberről

Lukács az 1960-as években komolyan bízott egy filozófiai reneszánszban, amit ő a “marxizmus reneszánszának” nevezett. El is határolódott számos korai filozófiai írásától, mert újszerűen kívánta felvetni az alapvető filozófiai kérdéseket. Ennek volt része Az esztétikum sajátossága és A társadalmi lét ontológiájáról című műve, valamint az a pár írás (például A demokratizálódás jelene és jövője, vagy a Wolfgang Abendrothnak, Hans Heinz Holznak és Leo Koflernek adott interjú, a Gespraeche mit Georg Lukács), amely ekkor jelent meg. Ezekben az írásaiban Lukács saját korábbi álláspontjától eltérően, sőt az akkori marxista filozófiától gyökeresen eltérő módon vetette fel az ember kérdését. Ez, véleményünk szerint, kettős hatásnak tulajdonítható: egyrészt a Sartre-ral szemben megfogalmazódott álláspontjának, másrészt pedig azoknak a nemzetközi filozófiai hatásoknak, amelyeket az akkori filozófiai antropológiából, minden kritikája mellett, merített.

Lukács esztétikai jellegű munkáiban figyelhető meg először az, hogy egyre fontosabbnak ítéli meg nem az osztály-egyén, a proletár, hanem az egyes ember szerepét.

Az esztétikum sajátossága (Die Eigenart des Aesthetischen) című művében az antropomorfizáló tendencia a művészetnek azt a sajátosságát fejezi ki, hogy a művészi visszatükrözés tárgya mindig az emberi világ, még a természeti táj ábrázolása esetében is, hiszen a természet ekkor nem önmagában, hanem az emberre vonatkoztatottan jelenik meg. Az embernek a világhoz való viszonyakor a “konkrét, érzéki, individuális ember” jelenik meg az esztétikában⁸. Lukács mindig is elutasította a polgári filozófusok absztrakt ember felfogását, de hangsúlyozza itt is, hogy a partikularitás és a nembeliség egymással szorosan összefüggő kategóriák.

Feltűnő ugyanakkor, hogy a műben milyen nagy teret kap a filozófiai antropológia néhány kiváló XX. századi képviselője. Lukács előszeretettel hivatkozik Franz Boas vagy Gordon Childe felfogására, de mindennél hangsúlyosabban támaszkodik a Der Mensch című könyv szerzőjének, Arnold Gehlennek a koncepciójára. Bírálja idealista álláspontját, de az emberről szóló Gehlen-féle koncepció számos elemét építi bele érvrendszerébe. Például a tudatnak az emberi gyakorlatban elfoglalt helyét Dewey-val szemben Gehlenhez közelállóan fogalmazza meg⁹, vagy idézi Gehlennek sok tételét a premágikus (vagy archaikus) korról. Átveszi Gehlentől az emberi érzékek differenciálási folyamatának leírását és hozzáteszi: “Gehlennek bizonyos tényekről és összefüggésekről adott helyes elemzéseit még értékesebbé teszi számunkra, hogy filozófiai feltételezései és következtetései gyakran szöges ellentétben állnak a mienkkel… Az olvasó már Gehlen terminológiájából is látni fogja, hol vannak mind elvileg, mind pedig a részletekben az ellentétek a modern-idealista és a dialektikus-materialista antropológia között”¹⁰.

Különösen figyelemre méltóak a filozófiai antropológia azon elemei Lukácsnál, amelyeket A társadalmi lét ontológiájáról című művében olvashatunk. A Szisztematikus fejezetekben található gondolatai közül sok, a munka kategóriájától az elidegenedés felszámolásáig tulajdonképpen mind, a filozófiai antropológia körébe sorolhatóak. Lényegük, hogy Lukács ontológiai alapú antropológiát dolgoz ki, amelyben az ontológiai kategóriák mint a társadalmi lét kategóriái, mindig az emberre vonatkoznak, nem választhatóak el tőle.

A filozófiai antropológia elemei

Lukács kiindulópontja a társadalmi lét alapkategóriája, a munka mint teleológiai tételezés. “A munkát végző embert, a munka révén emberré vált állatot teljes joggal válaszoló lénynek nevezhetjük. Mert nem fér hozzá kétség, hogy minden munkatevékenység úgy jön létre, mint az őt kiváltó szükségletekre válaszoló megoldás.” – írja Lukács az 1968-as bécsi filozófiai világkongresszusra készített anyagban¹¹.

Ezzel kapcsolatban vetődik fel nála az alternatív döntések (egyáltalán a döntés) kérdése, amelynek során felértékelődik az eszmei mozzanat, egyáltalában is a gondolkodás, a tudati mozzanat és a döntés (mérlegelés) problémája. Mindez nem független Marx- és Hegel-értelmezésétől. Lukács jól látja, hogy az emberi munka kettős természetű. Egyrészt létrehozza a társadalmat és benne magát az embert, másrészt viszont a konkrét viszonyok között az embert elidegeníti a nemtől. “Az embert a társadalmi termelőerők fejlődése teszi személyiséggé, de egyúttal ugyanez a mozgás el is idegeníti.”¹². Az ember így válik ellentétes komplexusok komplexusává. Az elidegenedés hatását a modern társadalomban a finom és durva manipuláció segíti és mélyíti el. Ma is megszívlelendő és elfogadható az az álláspontja, hogy az elidegenedés áthatja az ember mindennapi életét és tevékenységét, ezért az ellene folyó harc életünk részévé kell váljon. Azért is fontos ez, mert az elidegenedés, amely mind az anyagi folyamatokban, mind az eszmei folyamatokban (munka, ideológia, vallás) végbemegy, gátolja az ember igazi személyiségének kibontakozását. Lukács posztulátuma e vonatkozásban az “echter Mensch”, az igazi, autentikus ember, aki képes a partikularitásból a nembeliség felé haladni és megvalósítani saját magát, aspirációit, céljait. (SZF. 816.) Az igazi személyiség kibontakozása azonban csak demokráciában valósulhat meg Lukács szerint. 1968 után ezért vált szükségessé számára, hogy megírja Demokratisierung heute und morgen című jelentős munkáját. Ebben is kifejti, hogy az elidegenedés leküzdése kettős természetű tevékenységet kíván meg. Egyrészt a társadalmi lét átalakítását, másrészt pedig saját énje, saját személyisége kialakítását.

“Az ember reprodukciója a társadalomban” című fejezetben Lukács az ember filozófiájának két szélsőséges álláspontját bírálva ezt mondja: a társadalmi összreprodukció alapját “az egyes emberek, mint egyedeknek a reprodukciója alkotja”. “Itt félre kell tolnunk Marx követőinek vulgáris-mechanikus előítéleteit. Többségük a gazdaság objektív törvényszerűségeiből valamiféle speciális természettudományt csinált, és a gazdasági tényeket olyannyira eldologiasította és fetisizálta, hogy az egyes ember szükségképpen e törvények működésének minden befolyást nélkülöző tárgyaként jelent meg. A marxizmus természetesen bírálja azokat a polgári-liberális világnézeteket, amelyek mértéktelenül túlbecsülik az egyéni kezdeményezéseket.” (SZF. 258.) Lukács tehát nemcsak a polgári nézeteket utasítja vissza az egyes emberről, hanem egy tertium datur értelmében egyúttal a mechanikus és vulgáris materialista koncepciókat is. Ez bizonyítja, hogy Lukács, Sartre véleményével szemben, nem maradt “pánobjektivista”, és felfogása nem sorolható “az embertelen antropológia” körébe sem, ahová viszont számos mechanikus materialista besorolható lenne.

Sőt, azt lehet megfigyelni, hogy olykor Sartre-hoz igen közelálló megállapításokat tesz. Gondolunk itt például a praxis szerepének a hangsúlyozására. Lukács ezt mondja: “az ember saját gyakorlatának eredménye” (SZF. 265.), Sartre pedig: “az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi”¹³. Vagy Lukács a Prolegomenában ezt mondja: az ember “messzemenően saját tevékenységének terméke”¹⁴. Hogy ez mennyire nem véletlen kijelentése, azt bizonyítja, hogy egy másik, az 1960-as években keletkezett művében, a Demokratizálódás jelene és jövője című írásában is megismétli az ember önmegvalósításával kapcsolatban, hogy “az ember emberré válása csak önnön tette lehet”¹⁵.

Ennek kapcsán értékelődik fel Lukács késői filozófiájában a “szubjektív tényező” szerepe. Ezt a fogalmat pedig a történelmi változások elemzésekor alkalmazza. “A nagy történelmi változások…sohasem egyszerűen a termelőerők fejlődésének, a termelési viszonyok és ezek közvetítésével az egész társadalomra gyakorolt robbantó hatásának mechanikusan szükségszerű következményei.” (SZF. 509.) Ebből a helyzetből szükségszerűen adódik, hogy “a gazdasági fejlődés objektív forradalmi helyzeteket teremthet ugyan, de korántsem alakítja ki ugyanakkor velük törvényszerű összefüggésben a ténylegesen és gyakorlatilag döntő szubjektív tényezőt is.” (U.o.) “A történelem szubjektív tényezője tehát végső soron, de csak végső soron, a gazdasági fejlődés terméke ugyan, minthogy ez a folyamat veti fel azokat az alternatívákat, amelyek között az embernek döntenie kell, mégis lényeges értelemben e folyamattól viszonylag függetlenül cselekszik, mivel igenlése vagy tagadása csak lehetőségek szerint kötődik hozzá. Ezen alapul a szubjektív tényezőnek…a történelmileg aktív, nagy szerepe.” (SZF. 516–517.) A szubjektív tényező kialakításának konkrét megoldásaival Lukács már nem foglalkozik, de felveti a személyiség problémáját, mint ami az elidegenedett viszonyokkal szemben hatékonyan képes kialakítani az “igazi embert”. Vitatható, vajon itt “szubjektív fordulatról” van-e szó a marxizmusban¹⁶, vagy egy dialektikus megoldásról, amelynek során az objektív és a szubjektív faktorokat egyaránt figyelembe veszi a filozófus.

Dualitások a filozófiai antropológián belül

Ezekből a fejtegetésekből azt lehet látni, hogy késői munkásságában Lukács különböző szinteken és dualitásokban fogja fel az ember kérdését¹⁷. Egy természeti dualitást és négy társadalomban meglévő dualitást lehet rekonstruálni késői filozófiai munkáiban.

A természeti létformával kapcsolatban tárgyalja az embert mint biológiai lényt és elhatárolja a társadalmiságától, de össze is köti vele, kimutatva, hogy “a biológiai és a társadalmi lét dualitása alkotja az ember mint ember létének alapját” (SZF: 330). Ez tehát az alapvető megkülönböztetés, amit a filozófiai antropológia számos képviselőjénél is lehet látni: az ember biológiai és társadalmi lény is egyben.

Ezután nagy teret szán az ember társadalmiságának és itt is különböző szinteket vesz figyelembe s a szinteknek megfelelően különböző fogalmakat használ az emberre. A dualitás a munka vonatkozásában a passzív létező és az aktív létező ember, azaz a válaszoló lény között található. A társadalmi fejlődés tekintetében különbözteti meg Lukács a következő dualitást: a partikularitást és a nembeliséget. Kimutatja, hogy ez a fejlődés az előbbiből az utóbbi felé való haladást igényli. Az elidegenedés tekintetében a dualitás az elidegenült ember és a kibontakozó személyiség között található. S végül, az objektív tényező mellett hangsúlyozza a szubjektív tényező fontosságát a történelemben, mint amely teljesen új viszonyokat képes létrehozni a világban.

Ezek a dualitások világosan mutatják, hogy a késői Lukácsnak koherens filozófiai antropológiája volt, amely a legkülönbözőbb fiziológiai és társadalmi szinteken mutatta be az embert és XX. századi sorsát, lehetőségeit. Lukács késői műveinek ez az egyik igen fontos tanulsága. Azért is szeretnénk kiemelni ezeket a dualitásokat, mert a nemzetközi Lukács-szakirodalomban ezek csak igen kis hangsúlyt kaptak eddig.

*

Lukács azonban sohasem fogadta volna el, hogy filozófiáját az antropológiai gondolattal bármilyen kapcsolatba is hozzák. Az antropológiát leszűkítő tudománynak tartotta. A nevezetes Beszélgetésekben azt mondja, hogy “illúzió volna azt hinni, hogy ezzel (ti. az antropológiára való leszűkítéssel) megoldhatóak lennének a társadalmi fejlődés lényegi problémái”. Láttuk, hogy az egyes embert is csak dialektikusan, társadalmi viszonyaival kölcsönhatásban fogja fel. Ennyiben hű maradt Marxhoz. Az egzisztencializmuson és a filozófiai antropológia áramlatain belül megfogalmazódott koncepciókkal párhuzamosan, de azokkal ellentétesen, szükségét érezte, hogy az emberről sok vonatkozásban teljesen új gondolatokat fejtsen ki. Mindez pedig bizonyos visszatérést jelent az Aufheben értelmében korai filozófiai koncepciójához. A drámaírás főbb irányzatairól készített 1908-as művében élesen bírálja a marxizmust, amely “gyakorlatilag a minimumra akarja redukálni az egyes ember jelentőségét”.

Miért nem hangsúlyozódtak eddig eléggé a Lukács-szakirodalomban ezek az elemek? Ezt, véleményünk szerint, egyrészt bizonyos tudományos szemérmesség idézte elő, amely szerint a marxizmuson belül “nem illik” az emberről beszélni. Másrészt az hozhatta magával, hogy egy marxista filozófus esetében nem volt szokás a szubjektív tényező, a filozófiai antropológia elemeinek a keresése, kutatása, mert magát a “szubjektív” terminust a polgári filozófia körébe utalták, az embert pedig automatikusan társadalmiságával azonosították. Ez Lukács esetében is így van, mert sohasem választja le az emberről társadalmiságát, de az embert, az egyént, a személyiséget önmagában is vizsgálandó entitásnak tartotta az 1960-as években. S ezzel nem volt egyedül a marxizmus XX. századi történetében, hiszen Gramsci is hasonló megállapításokra jutott a Börtönfüzetekben. Az olasz filozófus szerint “az embert úgy kell felfognunk, mint történeti blokkját részint merőben individuális és szubjektív, részint olyan tömeg-jellegű és objektív vagy anyagi elemeknek, amelyekkel az individuum aktív viszonyban van.”¹⁸ A Lukács és Gramsci, a XX. század két jelentős marxista filozófusa közti kapcsolatot nem annyira a praxis fogalmának hasonlóságában, inkább az emberről vallott humanista alapú és ontológiailag megalapozott felfogásukban kell keresni¹⁹.

Azok, akik Lukács filozófiája elemzésekor csak fiatalkori koncepcióját vizsgálják, nem is tudnak számot vetni azzal a jelentős szereppel, amelyet Lukács játszott a XX. századi filozófiai antropológiában. S ez a szerep, mint láttuk, nem is másodrangú.

Jegyzetek

¹ A filozófiai antropológia irányzatairól lásd: Claude Riviere: Introduction a l’antropologie (Paris, 1995. Éditions Hachette) című könyvét. Egyébként e témáról 1999-ben szemináriumot vezettem két félévben a Szegedi Egyetem Filozófiai tanszékén filozófia szakos hallgatóknak.

² Antonio Gramsci: Quaderni del carcere, Torino, 1975. Einaudi (kritikai kiadás, Valentino Gerratana gondozásában), 884–885. old.

³ Schaff és Seve vitáját lásd: Marxismo e umanesimo, Bari, 1975. Dedalo libri.

⁴ Jean-Paul Sartre: Marxisme et subjectivité. La conférence de Rome, 1961. Les Temps Modernes, 1993. n. 560. (március) 11–39. old. Ehhez fűzött kommentárom: Sartre, l’Italie et la subjectivité. Les Temps Modernes, 1993. 560. sz. (március), 40-41. old.

⁵ J.-P. Sartre: Questions de méthode, Paris, 1986. Gallimard, 158. és 161. old.

⁶ Lukács György: A polgári filozófia válsága, Budapest, 1949. Hungária, 155. old.

⁷ Lásd tanulmányomat: Sartre és Lukács a szubjektum kérdéséről, in: Lukács és a modernitás, Szeged, 1996. Szegedi Lukács Kör kiadása, 107–121. old.

⁸ Lukács György: Az esztétikum sajátossága, I-II. kötet, Budapest, 1969. Akadémiai kiadó, I. köt. 227. old.

⁹ “A modern polgári lélektan arra törekszik, hogy a tudatnak az emberi gyakorlatban játszott szerepét csökkentse, és az így keletkező űrt misztifikált ‘tudattalannal’ népesítse be. De azok a modern antropológusok, akik az igazi tények és azok elfogulatlan elemzésének talaján állnak, tiltakoznak ez ellen. Így tesz pl. Gehlen is. Bírálja Dewey-nek ‘a tudat pusztán epizódikus jellegéről’ szóló tételeit és helyesen írja le a valódi tényállást.” in: Lukács György: Az esztétikum sajátossága, id. kiad. 83. old.

¹⁰ Lukács György: Az esztétikum sajátossága, id. kiad. 190–191. old.

¹¹ Lukács György: Az emberi gondolkodás és cselekvés ontológiai alapzatai, (Die ontologischen Grundlagen des menschlichen Denkens und Handelns) in. Utam Marxhoz, II. köt. Budapest, 1971. Magvető, 547. old.

¹² Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról, I-III. köt. Budapest, 1976. Magvető, II. köt. 734. old. (A továbbiakban a II. kötetet a szövegben SZF.-ként rövidítve használjuk).

¹³ J.-P. Sartre: L’existentialisme est un humanisme, Paris, 1970. Les Éditions Nagel, 22. old.

¹⁴ Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról, Budapest, 1976. Magvető. Prolegomena, 198. old.

¹⁵ Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője, Budapest, 1988. Magvető, 197. old.

¹⁶ Erről a “szubjektív fordulatról írt Frank Benseler: Der spaete Lukács und die subjektive Wende im Marxismus – Zur “Ontologie des gesellschaftlichen Seins” című írásában (Arbeitspapiere des Instituts für Sozialwissenschaften, 1991. 1. sz.).

¹⁷ Filozófiatörténeti jelentőségűnek tartjuk, hogy Lukács a hegeli triádokkal, hármasságokkal szemben dualitásokról beszél. Azért is, mert egy másik jelentős XX. századi gondolkodó, az olasz Norberto Bobbio is erről beszél. Szerinte az emberi tudás minden területét “nagy dichotómiák” uralják, mint például: egyén és közösség, piac és terv, magánszféra és közszféra, transzcendencia és immanencia, igaz és hamis, rút és szép, úr és szolga. Az előbbieket komplementer, az utóbbiakat antitetikus “diádoknak” nevezi. Lásd: N. Bobbio: Destra e sinistra. Ragioni e significati di una distinzione politica, Róma, 1995. Donzelli ed.

¹⁸ Antonio Gramsci: Quaderni del carcere, id. kiad. 1338. old.

¹⁹ Erről hosszabb tanulmányt írtam a Tőkei Ferenc emlékkötetbe: Két huszadik századi gondolkodó: Gramsci és Lukács, in: Állandóság a változásban. T’ung-pien. (szerkesztette: Puskás Ildikó), Budapest, 2000. Politika – Kultúra Alapítvány, 93–107. old.

Feljegyzések és feljelentések Lukács Györgyről azz SZKP archívumából az 1955-1965 közötti időszakból.

Ha megemlékezünk Lukács György történelmi teljesítményéről, netán értékeljük azt, nem lehet megkerülni szovjetunióbeli megítélésének problémáját. A sztálinista Lukács napjainkban olyan hivatalos közhely, amellyel vitatkozni sem nagyon szabad a rendszerhű folyóiratokban. A végre megnyílt oroszországi archívumok forrásaiból e vitát “eldöntő” néhány dokumentumot mutatunk be, amelyek Alekszandr Sztikaljin és Vjacseszlav Szereda jóvoltából válnak idehaza is közkinccsé. Lukács 50-es–60-as évekbeli antisztálinista szerepvállalásának kontúrjait a Lukács Archívum munkatársai már a korábbi évtizedekben felvázolták, mégis fontos a Lukácsot napjainkban kirekesztő logika cáfolata szempontjából e néhány dokumentum közreadása.

*** 

SZSZKSZ
Moszkva, ul. Vorovszkovo
Tel.: D. 2-07-44

SZKP KB

Mindenképpen szükségét érzem annak, hogy a Központi Bizottság tudomására hozzak egy, a magyar kulturális életben felbukkant furcsa és meglátásom szerint feltétlenül figyelemre érdemes jelenséget. 1955. március 15-én a Kossuth-díj Legelső fokozatára, amit mind ez ideig egyetlen magyar irodalmárnak sem ítéltek oda, ez alkalommal Lukács György kritikust találták méltónak. Az indoklásban ez áll: “A Kossuth-díj Legelső fokozatát és a vele járó 75 000 forintot Lukács György akadémikus kapja teljes életművéért, amelynek középpontjában a marxista esztétika kérdéseinek kidolgozása és a burzsoá filozófia harcos bírálata áll. Lukács munkásságának világra szóló jelentősége van a marxista ideológia és a békeharc szempontjából.”

A legmagasabb díj odaítélése Lukács Györgynek, kiváltképp pedig a döntés indoklása nekem felettébb különösnek tetszik. Mindezek alátámasztásra elég, ha emlékeztetek rá, hogy Lenin hogyan bírálta Lukácsot, amikor ezt mondta: “Lukácsnál a marxizmus üres beszéd”; vagy ha visszagondolunk arra, hogy a 30-as évek elején miképp mondott csődöt Lukács és vele a lukácsisták is minálunk, a filozófia frontján; vagy hogy miféle munkát végzett ugyancsak nálunk a “Lityeraturnij Krityik” című folyóiratnál, amely azért szűnt meg, mert károsan hatott a szovjet irodalomra; és végül Lukács politikai tevékenységére Magyarországon, ahol nem kevésbé zavarta meg az írók fejét azokkal a téziseivel, amelyekkel a magyar és a szovjet kultúra különbözőségét hirdette.

Lukács felszabadulás utáni tevékenységét a haladó írók is bírálták kongresszusukon, amelyen személyesen részt vettem, azonkívül Rudas L., ha nem is túl éles hangú, de igen helyes és marxista szellemű cikkében, amely 1949-ben jelent meg a Szabad Népben, és kritizálta őt A. Fagyejev elvtárs is a Szovjet Írók Szövetségének plénuma előtt. 1950-ben a magyar párt közvéleménye mondott éles bírálatot Lukács műveiről, melyeknek alapgondolata abban összegezhető, hogy a népi demokrácia nem számolja fel a kapitalista termelési módot és célja nem a szocializmus felépítése. Kritika érte Lukácsot azért is, mert elhallgatta vagy megtagadta a szovjet kultúra szerepét, a szocialista realizmus jelentőségét és még sorolhatnám. Lukács visszahúzódott mindenféle részvételtől az irodalmi-politikai életben, és még a legutóbbi években sem lépett fel nyilvánosan, pedig tanítványai és hívei feltétel nélkül támogatták és felfújták munkásságának jelentőségét.

Rjurikov elvtárs beszámolójában felmerült Lukács neve a szovjet írók II. kongresszusán is, amikor az irodalomkritika helytelen felfogásáról beszélt, és a megtévedt alkotók között Lukácsot is megnevezte. Nem fér hozzá kétség, hogy a kongresszuson megjelent magyar írók erről értesítették a párt közvéleményét is.

Mindezek után igen furcsán veszi ki magát, hogy a legmagasabb díjat Lukácsnak ítélték oda, és különösen furcsa az indoklás, miszerint “teljes életművéért”. Erre szerettem volna felhívni feltétlenül a Központi Bizottság figyelmét.

B. Polevoj

*** 

SZKP KB

1965. március 31.

A Magyar Népköztársaság szovjet nagykövete, G. Gyenyiszov elvtárs jelentése szerint a KB Nemzetközi Osztályának vezetőhelyettese közölte vele, a Központi Bizottság elkerülhetetlennek ítélte, hogy megemlékezzék a híres irodalomtörténész és esztéta Lukács G. jubileumáról, aki ez év április 13-án tölti be nyolcvanadik életévét. Lukács G.-nek két könyve is megjelenik, az irodalmi folyóiratok különféle cikkekkel üdvözlik majd, a Magyar Tudományos Akadémia pedig rendezvényekkel készül az alkalomra. A magyar elvtársak hasonló módon Csehszlovákiát, az NDK-t, Lengyelországot és Romániát is tájékoztatták erről.

Lukács Georg (György) számos esztétikai, elméleti és irodalomtörténeti mű szerzője, aki ideológiai fejlődése során igencsak bonyolult utat futott be. Lukács mint baloldali értelmiségi lépett fel a XX. század elején, és elméleteiben ideológiai, politikájában pedig dogmatikus és szektás hibákat követett el. A 20-as években sokat szerepelt a német haladó sajtóban, amikor is az irodalom és az esztétika tárgyában írt tanulmányaival jelentős tekintélyre tett szert. Lukács legtermékenyebb alkotói időszakát a Szovjetunióban (1933–1946) élte meg. Ennek a periódusnak a termésétől nem lehet megtagadni a tartalmi mélységet, az egészséges vitázó szellemet, még ha Lukács már ez idő tájt is részesült jogos bírálatokban, amikor lebecsülte a világnézetet a művészi alkotásban, és azt hangsúlyozta, hogy világnézet és módszer között szükségszerű ellentét feszül.

A háborút követő időkben Lukács G. fontos pozícióba jutott a Magyar Tudományos Akadémián belül, és egyre-másra jelentek meg könyvei, amelyek a művészeti kérdések igen széles körét érintették. Olyan címeket találunk közöttük, mint “Haladás és reakció a német irodalomban”, “Goethe és kora”, “A történelmi regény”, “K. Marx és F. Engels mint irodalomkritikusok”, “Tanulmány az új német irodalom történetéről”, “Thomas Mann”, “Balzac és a francia realizmus”, “Bevezetés az esztétikába”, ezeken kívül írt tanulmányokat a realizmus szerepéről a világirodalomban, két tanulmánykötetet adott közre orosz írókról stb. Közismert sematizmusa és számtalan hibás momentuma ellenére, ezek a munkái feltétlenül megérdemlik az irodalomtörténészek és az irodalomelmélet-írók bizonyos figyelmét.

Az 50-es évek közepe táján azonban Lukács G. nézeteinek különösen a negatív vonásai váltak uralkodókká. “A haladás és a reakció harca a mai kultúrában” című tanulmányában Lukács alaptalan vádakkal illeti a marxista kritikát, mintha “nem ismerne közbenső állapotot dicséret és ledorongolás között”. “A tévesen értelmezett realizmus ellen” című könyvében (1958) Lukács a szocialista realizmust a naturalizmussal rokonítja, a forradalmi romantikát a voluntarizmussal és az apologetikával, és a szovjet művészetben semmi mást nem vesz észre, csak azokat a torzulásokat, amelyek a személyi kultusz körülményeiből fakadtak. Ugyanezeket a nézeteket fogalmazta meg Lukács a csehszlovák “Literaturny Noviny” újságírójának adott interjújában (1964), amikor is a 30-as és 40-es éveket a szovjet irodalom hanyatló korszakának minősítette s a szocialista realizmust “sablonos naturalizmus”-nak nevezte.

Lukács helyzetének különlegessége napjainkban abból fakad, hogy egyszerre mutatkozik a szocialista realizmus és a modernizmus ellenfelének, miközben a XX. századi gondolkozás legnagyobb vívmányának a kritikai realizmust hirdeti meg. Ennélfogva Lukács különféle, gyakorta egymással homlokegyenest ellenkező irányból érkező kritikáknak teszi ki magát. A szovjet sajtó a marxista esztétika számos elvi tételének revíziójáért ítéli el, mindenekelőtt a művészet pártosságáról szóló téziseiért. Ezzel szemben E. Fischer, R. Garaudy, P. Dachs a dogmatikust látják Lukácsban, aki nem képes felfogni az avantgárd hozzájárulását a művészet fejlődéséhez, mert képtelen leküzdeni a normatív esztétika korlátait. A burzsoá sajtó üdvözli Lukácsban, hogy megtagad minden értéket a szocialista realista művészettől, de bírálja “következetlenségei”-ért, azért, hogy még mindig “túlságosan marxista”.

Közismert Lukács szerepe az 1956-os ellenforradalmi puccs ideológiai előkészítésében is. Az utolsó időkben, amióta Magyarországon él, úgy állítja be magát, mint független “össz-európai” személyiséget, akit egyszerűen megillet, hogy akár esztétikai, akár politikai tárgyú munkáit nyugatnémet kiadóknál jelentesse meg.

G. Lukács helytelen politikai magatartása és hibás koncepciója, hogy neve a marxista esztétika alapjainak a revíziójával kapcsolódott össze, nem ad alapot arra, hogy a szovjet sajtó megemlékezzék évfordulójáról.

Az SZKP KB Ideológiai Osztályának vezetőhelyettese

(D. Polikarpov)

Az Osztály instruktora

(J. Kuzmenkov)

SZKP KB

A “Pravda”, a “Lityeraturnaja Gazeta” és a “Voproszi Lityeraturi” szerkesztőségéhez értesítés ment, hogy G. Lukács jubileuma alkalmából bárminemű anyag közlése felesleges.

Az SZKP KB Ideológiai Főosztályának csoportvezetője, V. Kuharszkij

Az osztály instruktora

(J. Kuzmenkov)

(Fordította: Székely Ervin)