A XXI. század elejére – állítja a gyermekekről kiadott 2000. évi világjelentés – a gyerekek és az asszonyok lettek azok, akik a legnagyobb százalékban élnek szegénységben, közülük ölnek meg legtöbbet a fegyveres konfliktusok során (csak az 1990-es években több mint 2 milló gyermeket, míg a sebesült gyermekek száma 5 milló fölötti volt), valamint ők a legvédtelenebbek a fertőzésekkel és az AIDS-nel szemben. Jogaikat lábbal tapossák. Még mindig naponta több, mint 30 ezer gyerek hal meg gyógyítható betegségekben, havonta 250 ezer gyerek és fiatalember fertőződik meg HIV vírussal, és csupán 1999-ben 31 millió ember vált menekültté. Csak becslésekbe bocsátkozhatunk azon gyerekek számát illetően, akik az adósszolgaság, kényszermunka, kábítószerkereskedelem és prostitúció kiszolgáltatottjai. Bár a gyerekek többsége iskolás, 130 millióan mégsem járnak iskolába. Afrikának a Szaharától délre fekvő területein az első osztályt megkezdett gyerekek 66%-a fejezi be az általános iskolát, Dél-Ázsiában 59%-a, Latin-Amerikában pedig 74%-a. A legkevésbé fejlett országokban ez a ráta 54%. A beiskolázott lányok részaránya (Latin-Amerikát és az ipari országokat leszámítva) mindenütt lényegesen alacsonyabb a fiúkénál.

Ma több gyerek él szegénységben, mint tíz évvel ezelőtt. Az öt évesnél fiatalabb gyermekek éves halálozási rátája az ipari országokban 0,9%, a fejlődő országokban 10,1%, Kelet-Európa volt államszocialista országaiban 3,6% és Afrikának a Szaharától délre fekvő területein 17,7%. A Dél-Ázsiában élő öt éves kor alatti gyermekek 64%-a alultáplált. Afrikának a Szaharától délre fekvő területein ez 31%, Kelet-Ázsiában a csendes-óceáni területekkel együtt 23%, Latin-Amerikában pedig 11%. Egyes országokban ez a ráta még magasabb, így Indiában például 69%.

Mindemellett minden társadalomban megtalálható a családon belüli csendes erőszak, és az erőszakban felnőtt gyerekek erőszakos felnőttekké válnak.

A mai társadalmak meggyilkolják és leigázzák, elnyomják és kihasználják, kizsákmányolják és megalázzák a gyermekeket. A múlt és a jelen társadalmai egyaránt jól megítélhetőek abból, miként bánnak legsérülékenyebb tagjaikkal.

Utcagyerekek

Los Angelestől São Paulón és Bukaresten keresztül Maniláig a világvárosok utcáin gyermekek milliói küzdenek szinte háborús körülmények között az életben maradásért. A pisztoly, a kés, valamint a rendőrség és a katonaság ellen vagy akár az egymás ellen folytatott harcok könyörtelen mindennapjaik velejárói. Az Egyesült Államokban az erőszakoskodó, gyakran kábítószeres környezetben tevékenykedő bandák egyre fiatalabb gyermekeket szívnak vonzáskörükbe. Némely latin-amerikai város üzletemberei szolgálaton kívüli rendőröket és biztonsági embereket, sőt hivatásos gyilkosokat fizetnek meg azért, hogy utcagyerekeket likvidáljanak.

A városokba gazdasági okokból menekülő milliók csak növelik ezen gyermekek számát, akik napjaikat koldulással vagy szélvédőmosással töltik, és szenvedéseiken vegyi oldószerek vagy cipészenyv belélegzésével enyhítenek.

Egyedül a Fülöp-szigeteki fővárosban, Manilában több mint kétmillió gyermek él létminimum alatti szociális nyomorban. Az utcagyerekek száma itt 1995-ben több mint százezerrel nőtt, s számuk azóta is évről évre gyarapszik.

Gyermekek milliói szenvednek a közszolgáltatások összeomlása miatt. A gazdasági válságok és szerkezeti átalakítások okozta kényszerek következtében a fejlődő országok kormányainak jelentős része kényszerült arra, hogy megrövidítse az egészségügyre és oktatásra fordított kiadásait, valamint az élelmiszertámogatásokat.

Gyermekmunka

Amennyiben gyermekeket a koruknak megfelelő fizikai és pszichikai teljesítőképességüket meghaladó terhelésnek teszünk ki, és ezáltal nem elősegítjük fejlődésüket, hanem hátráltatjuk azt, gyermekmunkáról beszélünk. A gyermekmunka általában meghosszabbított (napi 15 órát is meghaladó) munkaidővel, valamint igen alacsony (olykor napi 1 márka alatti) bérezéssel párosul. A gyermekmunka legborzalmasabb formái a rabszolgaság és a prostitúció.

Az International Labour Office becslései (1996) szerint gyermekmunkában mintegy 250 millió – öt és tizennégy év közötti – gyermek érintett (1981: 75 millió; 1988: 200 millió). Közülük 50–60 millióan dolgoznak testi épségüket veszélyeztetve ill. életveszélyes körülmények között. Ázsiában 153 millió gyermek dolgozik, Afrikában 80 millió, Latin-Amerikában 17,5 millió. A gyermekek többsége az informális szektorban robotol, ahol a munkaadó rendszerint kijátssza a munkavédelmi előírásokat és a védelmet nyújtó biztosítást.

Gyermekmunka az angol szénbányákban

„A szén- és vasbányákban négy-, öt-, hétéves gyermekek is dolgoznak, […] de a legtöbben nyolcévesnél idősebbek. Ezeket a gyerekeket arra használják fel, hogy a lefejtett anyagot a fejtés helyéről a lóvasúthoz vagy a főaknához szállítsák, és hogy a bánya különböző részeit elválasztó ventillációs ajtókat a munkások és a rakományok átbocsátásánál kinyissák és becsukják. Ezekre az ajtókra többnyire a legkisebb gyermekek vigyáznak, akiknek ilymódon napi tizenkét órán át sötétben, egyedül, szűk, többnyire nedves folyosón kell ülniük, és még csak annyi munkájuk sincs, hogy megóvná őket a semmittevés butító, elállatiasító unalmától. A szén és a vasérc szállítása viszont igen kemény munka, mert az anyagot meglehetősen nagy, kerék nélküli teknőkben, a tárnák göröngyös talaján csúsztatva kell elhordani, hol nedves agyagon vagy vízen keresztül, hol meredek lejtőkön és járatokon, melyek olykor annyira szűkek, hogy a munkásoknak négykézláb kell mászniok. Ezért erre a megerőltető munkára nagyobb gyermekeket és serdülő lányokat alkalmaznak. […]

A szenet és a vasércet hordó gyerekek és fiatalok általában arról panaszkodnak, hogy igen fáradtak. Ilyen általános és teljes kimerültség még azokban az ipari vállalatokban sem észlelhető, amelyekben a legkíméletlenebbül hajszolják a munkásokat. […] Igen gyakran előfordul, hogy a gyerekek, mihelyt hazaérnek, a tűzhely előtt leroskadnak a kőpadlóra és nyomban elalszanak, anélkül, hogy egy falatot is ettek volna. A szülőknek kell az alvó gyerekeket megmosdatniuk és ágyba fektetniük, sőt, gyakran megesik az is, hogy a munkából hazatérő gyerekek útközben összeesnek a fáradtságtól, szüleik késő éjjel keresésükre indulnak, és ott találják őket az úton – álomba merülve. Úgy látszik, általános jelenség, hogy ezek a gyerekek ágyban töltik a vasárnap nagy részét, hogy a hét nehéz munkáját némiképpen kipihenjék; csak kevesen járnak templomba és iskolába, s ezek is – mint tanítóik panaszolják – minden tudásvágyuk ellenére nagyon álmosak és eltompultak. […] Az ilyen túlfeszített munka közvetlen következménye az, hogy a munkások minden életereje izomzatuk egyoldalú fejlődésében emésztődik fel; a teherhordásnál és tolásnál főleg a kar-, láb-, hát-, váll- és mellizmok feszülnek, s ezért ezek az izmok rendkívül erősen fejlettek, a test többi része viszont táplálék hiányában elsatnyul. Elsősorban a növésben maradnak el.”

Friedrich Engels: A munkásosztály helyzete Angliában [1845].

(Karl Marx és Fiedrich Engels művei 2. kötet, Budapest, 1958)

Gyermekprostitúció

Ázsiai tudósok egy csoportja 1990-ben hívta föl első ízben a figyelmet a gyermekprostitúció ijesztő mértékű növekedésére. Ennek oka a “kereslet” oldaláról nézve mindenekelőtt a szexturizmusban érhető tetten. A gyermekvédelemmel foglalkozó szervezetek becslései szerint Brazíliában 500 ezer gyermek él szexuális rabszolgaságban, Indiában 450 ezer, Thaiföldön a 800 ezret is elérheti a számuk, amely Sri Lankában 15–20 ezerre tehető. Ehhez vehetjük még Kenyát és Kelet-Európa egykori államszocialista országait. Ám New Yorkban és Párizsban, de még Hamburgban is egyre több gyermek prostituálódik, egyes felmérések szerint csak New York-ban mintegy 30 ezer, míg Párizsban feltehetően 10–15 ezer fiatalkorú prostituált él. Óvatos (pl. EU-bizottsági) becslések szerint világszerte 2 millióra tehető a prostituált gyermekek száma, amely évről évre növekszik.

A férfituristák 70-80%-a vásárol magának nőt a jellemzően szexturizmusból élő országokból, a szexturisták 5-10%-a veszi igénybe gyermekek szolgáltatásait. (A férfiakkal összevetve az ipari országokból származó nők igen alacsony, ám növekvő számban részesei a déli országok szexüzleti életének.)

A World Tourist Organisation szerint egyedül Thaiföldre évente 2,5 millió üzletfél utazik, számuk évente gyarapszik. A kenyai szexturistákat legalább 350 ezerre becsülik, a Fülöp-szigeteken jó félmillióval számolnak.

Az egykori “államszocialista” országok is egyre hírhedtebbé válnak a rohamosan terjedő szexuális gyermekrabszolgaság miatt. Leginkább a teljesen nyomorba süllyedt Romániában váltak az utcagyerekek jutányos tömegcikké, őket bárki nehézség nélkül beszerezheti magának a bukaresti Északi Pályaudvaron, a szegények legszegényebbjeinek gyülekezőhelyén.

Corina Atanasi, a “Gyermekek megmentői” nevű szervezet szociáis munkása szerint “a külföldiek vagy egyenesen a pályaudvarról szedik föl a gyermekeket, vagy olyan nagyobb fiúkhoz fordulnak, akik a pályaudvari gyerekekkel együtt nőttek fel. Ezek aztán beszereznek nekik két, három vagy négy gyereket. Vannak, akik az egészen kicsiket (hat-, nyolcéveseket) kedvelik, mások a tizenhárom-, tizennégyéveseket. A korhatár egyre csökken.” Sok utcagyerek nemibeteg, néhányuk aids-es, másoknak gonorrhoeája, szifilisze vagy más nemibetegsége van. A legtöbb állami kórház megtagad tőlük mindennemű kezelést, így a szociális munkások utcai ápolására szorulnak. Ám az utcai élet veszélyes. Mindennapos a gyermekek megerőszakolása. Az aurolac (enyv, amelynek a kipárolgása kábulatba ejt, kikapcsolja az akaratot és megtámadja az agyat valamint a tüdőt) és az éhség együttesen fokozzák az agressziót. Az utcagyerekek állandó veszélyben élnek, folytonos fizikai bántalmazásnak vannak kitéve, és fiatalkorú stricik kiszolgáltatottjaivá válnak, akik prostitúcióra kényszerítik őket. De éhségből is rákényszerülnek, hogy eladják magukat.

Eladott csecsemők – Latin-Amerika példáján

Főleg észak-amerikai házaspárok – de kisebb mértékben európaiak is – adoptálnak egyre növekvő számban gyermekeket Dél-Amerika legtöbb országából (leszámítva Argentínát, Uruguayt és Venezuelát). Közép-Amerika kisebb államait és a karib-tengeri szigeteket viszont ritkábban keresik föl az effajta célokkal érkező turisták.

A klasszikus “származási országok” – Kolumbia, Peru, Bolívia, Chile és Ecuador – mellett évek óta Brazília is egyre inkább az érdeklődés homlokterébe kerül. Bár Brazília hivatalosan nem közvetít gyermekeket örökbefogadás céljából olyan külföldiek részére, akik nem éltek ott legalább három évet, mégis Nyugat-Európában és Észak-Amerikában gyors ütemben szaporodik a brazil gyermekek száma anélkül, hogy az adoptív szülőknek csak az egyike is néhány napnál vagy hétnél hosszabban tartózkodott volna az országban. Hogy miképpen történik általában az ilyen adoptáció, azt szárazon írja le az egyik német tartományi rendőrség távirata:

1983. XI. 9-én feljelentés érkezett a ludwigsburgi ügyészségre Jochen W., szül.1944. VI. 1., mérnök, és Gabriele W., szül. 1947. XI. 23., középiskolai tanár – mindketten …-i lakosok – ellen közvetett okirathamisítás, hamis okirat használata valamint csalás vádjával. Mindketten beismerték, hogy egy ismerősükön keresztül, akinek a férje Brazíliában dolgozik, szert tettek egy csecsemőre, akit az anyja állítólag elajándékozott. W-né a brazil anyakönyvi hivatal előtt a gyermek vér szerinti anyjának adta ki magát. Két tanú igazolta a szülést, akiket bevezettek a születési anyakönyvbe. A gyermek minden nehézség nélkül kiutazhatott “szüleivel”. A W. házaspár a nyugat-berlini I. sz. anyakönyvi hivatalban a Brazíliában kiállított születési anyakönyvi kivonat bemutatása mellett kérte az anyakönyvbe történő bejegyzést.

Az efféle üzelmek általában csak a véletlen folytán kerülnek napfényre. Mégis, a Német Szövetségi Köztársaság tartományi rendőrségeihez intézett körkérdés kimutatta, hogy szinte valamennyi rendőrség nyomozott már hasonló ügyekben. A szülők Németországba történő visszatérésük utáni ténykedésének hasonlósága és a tartalmilag azonos magyarázatok arra utalnak, hogy a gyerekek szervezett közvetítőhálózaton keresztül jutnak Európába, s az ügyfeleknek az egész vállalkozás alatt pontos viselkedési útmutatók szerint kell eljárniuk.

A brazil gyermekek iránti növekvő kereslet egyik oka az a tény, hogy közülük többeknek világos a bőrük, mi több, szőke a hajuk. Ezek esetében sokkal kevésbé merül föl a gyanú külhoni születésüket illetően, mint mondjuk a sötét bőrű indián származású gyermekeknél, akiket legtöbbször örökbefogadásra kínálnak a dél-amerikai államokban.

Az ecuadori fővárosban, Quitóban első alkalommal 1981-ben lepleztek le gyermekkereskedelmi hálózatot, amelyet egy olasz nő működtetett helybéli orvosokkal, ápolónőkkel és szociális munkásokkal szövetkezve. Összekötőjük egy észak-olaszországi ügyvéd volt, aki innen közvetítette ki a gyerekeket. Csak mikor két általuk értékesített ecuadori gyereket nevelőszüleik bántalmaztak és erre fölfigyelt az olasz gyámhatóság, akkor lepleződött le a hálózat. A gyermekek nagy részét egyenesen az üzletben részt vállaló kórházak szülészetéről rabolták el és vitték hamis papírokkal Európába.

Piachódítás avagy a gyermekek világának piacosítása

Manapság a marketing tevékenység jelentős része a gyermekeket veszi célba. A gyermekeknek van saját pénzük, s azt a maguk szükségletei és kívánalmai szerint el is költik. A gyermekek – és ezt a szülők jól tudják – piacbővítő tényezők, minthogy befolyással bírnak a háztartások vásárlási döntéseire. S a befolyás, amelyet a gyermekek szüleik bevásárlásaira gyakorolnak, jelentős. Végül pedig a gyerek a jövő piaca: egyszer majd ő veszi meg saját magának a termékeket és szolgáltatásokat. E hatalmas potenciálra való tekintettel, melyet a gyermekek képviselnek, a marketing szakemberek milliókat áldoznak a gyerekekkel történő marketing kommunikáció minden fajtájára.

Ennek során régóta nem egyszerűen csak a gyermekeket megcélzó TV-, folyóirat-, újság- és rádióreklámokról van szó. Sok esetben a gyermekeknek szánt TV-programok és újságok létrejöttének egyetlen célja van: a reklámügyfeleknek szánt piac megteremtése. Egyre gyakrabban használt marketing stratégia a “gyermek-klubok” alapítása. Ezek a klubok eladók, gyártók, médiumok és legújabban a bankvilág kreációi. Néhány jól ismert példa: Disney-klub, Barbie-klub, Nintendo-klub. A legtöbb gyermek-klub végső célja egy adatbank megteremtése: egy olyan címlista összeállítása, amelynek segítségével létrehozható az úgynevezett “kapcsolat-marketing”. A gyerekeknek a klubok a valahova tartozás érzetét nyújtják. Ezen kívül a klubok a felnőtt világot másolják: ahogy a szüleik, a gyermekek is rendszeresen kézhez kapnak folyóiratokat, postai küldeményeket és gyakran tagsági kártyát is. A klub-folyóiratok alapjában véve reklámfüzetek, amelyekben a vállalatok saját termékeiket reklámozzák.

A gyermekeket célba vevő marketing stratégiának további csoportját képezik az eladási rátát növelő különböző tevékenységek. Szokványossá vált például, hogy gyermekfolyóiratok, zabpehelyféleségek vagy burgonyaszirmok mellé ingyenes nyalánkságokat ill. olyan mütyürkéket adnak, amelyek valamilyen sorozat részei, s ez további vásárlásra ösztönöz. Az üzletemberek “sikerként” tudósítanak arról, hogy ezzel a módszerrel egyes termékek esetében 25%-os bevételnövekedést értek el. A karakterfigura-tervezés segítségével a marketing szakemberek ügyesen használják ki a fantáziafigurák gyerekekre gyakorolt hatását. A trükk: a gyermekek vonzódásának kihasználása egy-egy kedvelt adás, figura vagy film iránt. A cél: az eladás.

Hogy a gyerekek folyóirat-reklámok olvasásával töltsék idejüket, arra az egyik módszer, hogy ezeket játék-, rejtvény-, tanácsadó rovat- vagy comic-formába öntik. A hirdetéseknek ez a formája a gyermekeknek szánt kiadványokban egyre szokványosabbá válik. Ausztriában például egy comic-füzet képregényében fontos szerephez jut a Nesquick-kakaó, Olaszországban pedig a Topolino– (Micky egér) képregények leplezetlenül közölnek információkat egy-egy videojátékról és hitelkártyáról.

Az utóbbi években a marketing szakemberek felfedezték az iskolát is, mint a reklámozás kiváló színterét. A reklámüzenetek különböző csomagolásban jutnak be az iskola falai közé. Az egyik legelterjedtebb jelenség az oktatási és továbbtanulási brosúrákba kevert szponzori hirdetés. Ezek a brosúrák gyakran tartalmaznak bonokat, piacspecifikus recepteket vagy mintákat és ajándékokat.

Számos országban közvetítők kikapcsolásával maguk a vállalkozók küldenek reklámanyagot a gyerekeknek. Ez leginkább a bankokra jellemző; ily módon informálják a címzetteket, miként tehetnek szert saját hitelkártyára. Másutt játék-, gyermekruha-, folyóirat- és könyvkatalógusokat postáznak a gyermekek címére.

A marketing szakemberek egyre inkább fölfedezik az internetet is, hogy azon keresztül vegyenek fel közvetlen és közeli kapcsolatot a gyerekekkel. Igen bonyolult elektronikus interaktív-környezeteket teremtenek, s ennek segítségével láncolják le a gyermekek figyelmét.

Mindezek következményeképpen a reklám mindenütt jelenvalóvá lett: a gyermekek úton-útfélen belebotlanak: TV-ben, folyóiratokban, sportegyesületekben, gyerekszobájukban, játék közben, reggeli közben, az iskolába vezető úton, de még magában az iskolában is. A gyerekek gyakran észre sem veszik, hogy reklámok céltáblájává lettek, oly tökéletessé vált integrációjuk ebbe a mindent elöntő média-özönvízbe, és immár szinte lehetetlen kivonniuk magukat e kereskedelmi nyomás alól. A gyermekek – egy nemrég megjelent tanulmány szerint – “a legnaivabbak minden fogyasztó közül. ők birtokolják a legkevesebbet és ők akarják a legtöbbet. Ebből következően őket a legkönnyebb megszerezni.”

Mit kell tennünk, hogy hagyjunk éhen halni 15 millió gyereket?

Maradjon nyugodtan ülve, az ujját se mozdítsa.

Egy óra hosszat. Ha akar, számoljon magában.

1.700-ig.

Ugyanis 1.700 gyerek hal meg óránként.

Hogy ez így menjen tovább, ahhoz semmit nem kell tennünk.

Mi több, segítség nélkül a helyzet még rosszabb lesz.

(Plakát. Amnesty International)

Források:

The State of the World’s Children 2000, UNICEF szerk., Genf 2000

Rolf P. Bach: Gekaufte Kinder, Babyhandel mit der Dritten Welt, Rowohlt 1986

Kinder und Werbung, Consumentenbond szerk., Beuc 1993

Kinder haben Rechte, Amnesty International Österreich szerk., 1994

Zur Situation der Kinder in der Welt 1996; UNICEF szerk., Fischer Taschenbuch Verlag 1995

Klaus Lukas: Missbrauchte Kinder, Die Globalisierung der Perversion, Orac 1999

(Fordította: Kerényi Gábor)

Sugata Mitra és Vivek Rana, egy vezető indiai számítógépes oktatásfejlesztő cég munkatársai 1999 közepén különös kísérletbe kezdtek. Mivel székházukat egyetlen fal választotta el Új-Delhi számos nyomornegyedének egyikétől, a fal túloldalára egy számítógépes kioszkot állítottak, élő Internet-kapcsolattal, billentyűzet nélkül. Vajon mit fognak csinálni az angolul nem beszélő, elsöprő többségükben írástudatlan gyerekek? A szakemberek szándékosan nem adtak semmilyen információt a gép köré sereglő 6-12 éves kölyköknek, a kérdésekre legfeljebb annyit válaszoltak, hogy ez egy érdekes gép, próbálják ki – majd elmentek.

Az ismeretlen géppel magukra hagyott gyerekek néhány óra alatt megtanulták az egér használatát. A következő két-három napban egyenként végigpróbálták az összes menüpontot, majd elkezdtek érdekes oldalakat látogatni (amelyeket következetesen “csatornának” neveztek egymás között, mintha tévéznének). Egyetlen éjszaka alatt beállították és működésbe hozták a képernyőn az órát. Kicserélték a bejelentkező képernyőt. Teljesen egyedi és saját szótárat alkottak a használathoz. Megnézték a horoszkópjukat a naidunia.com-on, az észak-indiai hindi újság honlapján. Megtanultak rajzolni, saját foldereket létrehozni. A tíz nap múlva visszatérő tudósok nem akartak hinni a szemüknek: a gyerekek az egér használatával szövegeket alkottak, olyan funkció (az ún. Character map) felhasználásával, amelyről még a szakember sem tudott. Diadalmasan sajátították el mindenfajta pedagógusi beavatkozás nélkül a géphasználat alapkészségeit, valahogy úgy, ahogyan horgászni tanulnak.

A szülők, akik kezdetben szkeptikusak voltak (ha nem ad enni a gép, akkor mire jó?) a kísérlet végén már ragaszkodtak hozzá, hogy a kioszk ott maradjon, mert felismerték és megérezték, hogy gyerekeiknek ez jó. Hamarosan tanáruk is akadt, egy véletlenül a kioszkhoz keveredő másodéves egyetemista fiú személyében, aki számítógépes ismereteit India “nyílt egyetemén”, az IGNOU-ban szerezte, és akitől – mint a dologhoz az egész nyomortelepen egyedüliként “értő” nagy tekintélyű embertől – mindent meg lehetett kérdezni. A kísérlet kezdetétől számított egy hónap múlva a gyerekek már mindent tudtak, amit egy alapfokú számítógépes kurzus résztvevői, sőt, annál sokkal többet.

A kísérlet pedagógiai tapasztalatait Mitra és kollégái a MIE (Minimally Invasive Education, Legcsekélyebb Beavatkozással végzett Oktatás) programjában összegezték. A kormány felfigyelt a dologra, és hároméves program keretében további hat kioszk felállítását támogatja Delhi legszegényebb negyedeiben, darabonként öt-öt géppel. Hasonlóképpen támogatja egyedi tartalmak elkészítését és felvitelét, amelyek helyi közösségi információkat, fontos egészségügyi tanácsokat, oktatási programokat tartalmaznak. Mód nyílik e-mail-küldésre és rövid (közérdekű tájékoztató) videofilmek megtekintésére.

Evvel egyidőben Mamar Mukhopadhyay és csoportja egy nyugat-bengáliai falucska, Udang iskolájában fogtak kísérletbe. Néhány számítógépet raktak le a falu iskolájában, és minimális segítséget nyújtva a tanuláshoz, magukra hagyták a gyerekeket és a tanárokat a gépekkel. Amikor azok az új-delhi utcagyerekekhez hasonlóan saját erőből megtanulták a használatot, immár az ő segítségükkel lehetett adatbázisokat készíteni (és később felhasználni) a helyi információforrásokról és az egészségügy különböző kérdéseiről.

Abban az Indiában, ahol az iskolák nagy százalékában nincs tanár, ahol számtalan helyen nincs iskolaépület, reális jövőképnek tűnik a MIE-program. A következtetések levonásával várni kell ugyan, de már az is nagy előrelépésnek számít, hogy egy szabadtéri, a trópusi körülményeknek ellenálló kioszk és számítógép prototípusát sikerült kifejleszteni.

Kambodzsa elszigetelt, határmenti tartományában, Preah Viharban amerikai segítséggel három falusi iskola jutott nap-energiával üzemeltetett számítógéphez és műholdas Internet-kapcsolathoz. A program egyszerre pedagógiai kísérlet és a “rendszer” tesztje is – vajon alkalmas-e arra, hogy tömegesen kezdjék használni az iskolákban?

Mielőtt a legégetőbb kérdéseket feltennénk, nézzünk még meg néhány hasonló példát. Kanadai segítséggel indult Internet-program a latin-amerikai utcagyerekek életkilátásainak javítására. Az Equadorban és Kolumbiában felállított “tele-központok” arra adtak módot a használatot észrevétlen gyorsasággal megtanuló gyerekeknek, hogy kicseréljék személyes tapasztalataikat és ezen keresztül megtalálják a megoldásokat saját problémáikra is (elsősorban a tanuláshoz és az alternatív jövedelemszerzéshez segítő információk révén). A gyerekek saját kiadványaikat, újságjaikat szerkesztik, és a kísérlet sikerén felbuzdulva a szervező alapítványok a latin-amerikai és karibi térség számos más országára is szeretnék kiterjeszteni a programot.

Az indiai és a latin-amerikai utcagyerekek számára megnyíló Internetes lehetőségekről magán az Interneten keresztül lehetett sokat és sokszor hallani – nem véletlen hát, hogy a különösen kegyetlen körülmények között felnövő, állandó zaklatásoknak kitett zambiai gyerekek esetében is hasonló megoldásokat keresnek a helyi segítő szervezetek, a Young Women Christian Association (YWCA) és a Children in Distress (CINDI).

Az ENSZ partner-programja Banglades, Benin, India, Kamerun és Vietnam kisiskolásait köti össze az Internet segítségével 16 ország 420 vállalkozó iskolájának nebulóival, akik kéthetes látogatások során, afféle utazó Internetes diák-nagykövetekként segítik az ismerkedést a hálózattal, a Web lehetőségeivel. A kapcsolat ezt követően áthelyeződik az e-mailekre.

Internet-képes számítógépek eljuttatását szervezi a harmadik világ országaiba a számtalan jótékonysági szervezetet tömörítő Children’s Partnership program. A kanadai NetCorps program majdnem ezer fiatal kanadait röpít fél évre a világ különböző pontjaira, hogy ott létrehozzák az Internetes infrastruktúrát, vagy tanfolyamokkal segítsék a legszegényebbeket.

Vajon jelentenek-e bármit ezek a példák? Kínálhat-e tömeges életesély-javulást a számítógép és az Internet a legfejletlenebb, legszegényebb országok fiataljai számára? Ahol az éves átlagjövedelmet egyetlen számítógép ára is meghaladja? Ahol sok helyen nincs áram, ami a gépet táplálja. Ahol a telekommunikáció elemi formái is hiányoznak. Ahol még a népegészségügyi kérdések vannak napirenden, ahol az éhség elleni küzdelem köré épülnek a mindannapok. Csökkenthető-e az az – immár a digitális világra épülő – szakadék, amely elválasztja egymástól a gazdagot és a szegényt?

Megfelelő gazdasági-társadalmi elemzések, adatsorok és trend-előrejelzések híján egyelőre túlnyomórészt érzelmi vagy ideológiai alapon születnek válaszok. Az ismertté vált kísérleti tapasztalatok alapján viszont óvatosan megfogalmazhatónak tűnik egy-két alapelv, amelyek birtokában néhány szemléleti fogódzó is kínálkozik a majdani vizsgálatokhoz.

1. A digitális írástudás (computer literacy) elsajátítása ill. elsajátíthatósága kizárólag hozzáférés kérdése.
2. A gyermekek (még az írástudatlanok is) gyakorlatilag a felnőttek segítsége nélkül képesek megtanulni alapvető funkciók használatát.
3. Amennyiben a hálózati elérés biztosított, egyetlen lépcsőben válhat hálózati polgár (Netizen) a gyermekekből.
4. A számítógép öröm- és élményszerzés forrása lehet a gyermekek számára, amely a kilátástalanság körülményei között értelmes és hasznos tevékenységet biztosít.
5. Még az elemi számítógépes készségek és jártasságok is nagyban megnövelik a fiatal korosztály munkaerőpiaci esélyeit.
6. Mivel a géphasználat fortélyait a világot felfedező gyermek természetes ösztönével, előítéletektől és félelmektől mentesen, szinte észrevétlenül sajátítják el, a mindezt külsődlegesként, “tanulásként”, kényszerként megélő felnőtt társadalommal szemben a gyermekek által megtestesített generációs lehetőség jelenti a legnagyobb esélyt a digitális szakadék leküzdésére.
7. A túlnépesedett fejlődő országok számára reális perspektíva az általuk alig fenntartható alapfokú oktatási rendszerek mellé (ritkábban helyére) a közösségi hozzáférésre épülő és számítógépre alapozott öntevékeny tanulás formáinak elterjesztése.

S ha mindezek után azt gondoljuk, hogy az alacsony jövedelmű és a tudásfogyasztás csatornáiból ellátottsági, kulturális vagy földrajzi okok miatt kizárt gyerekek problémája kizárólag a legfejletlenebb országokat érinti, nagyot tévedünk. Az informatika szuperhatalmának tekintett, 50% feletti Internet-penetrációt felmutató Egyesült Államokban, ahol a latin háztartások több, mint 30%-a, a fekete háztartások több, mint 20%-a van már online-on, jelentések sora foglalkozik a gyermekeket veszélyeztető új keletű társadalmi szakadékkal. (Csak két példa 2000-ből: The power of the Internet for Learning. Moving from promise to practice. Report of the Web-based Education Commission to the President and the Congress of United States. 2000 márciusában jelentette meg a The Children’s Partnership /TCP/ azt a nagy tanulmányát /Online Content for Low-Income and Underserved Americans: The Digital Divide’s New Frontier www.childrens partnership.org/, amelyben a hozzáférés lehetőségének biztosítása mellett a hasznos tartalmak kifejlesztésére helyezik a hangsúlyt.) A “digitális szakadék amerikai módra” témakört azonban mégsem száraz adatsorokkal, hanem egy, az indiaira némiképp emlékeztető, de azt persze amerikai környezetbe helyező esettel mutatjuk be.

A nyugat-virginiai Wetzel megye kistelepüléseinek rosszul ellátott iskolákba járó gyermekei a városok véráramától elvágva, a külvilággal való információs kapcsolatot egyedül az elavult könyvtártól remélhetik – evvel azonban rögtön hátrányba kerülnek kedvezőbb körülmények között felnövő kortársaikhoz képest. A NETSchools program E-rate alprogramjának segítségével az iskolákból lokális hálózatokat szerveztek, valamennyi tanár és diák laptopot kapott, s ezek infravörös portjaival a tantermeken kívül a könyvtárban, de akár a büfében is Internet-kapcsolatot létesíthettek.

A kísérlet hatodik hónapjában a diákok 80%-a naponta létesített Internet-kapcsolatot. A diákok közül 144-en értek el átlag feletti eredményt valamennyi tárgyban a Stanford Achievment test alapján. A tanulás mellett a kertészeti szaktanácsoktól kezdve a Webes vakációtervezésig a hálózat a mindennapi tevékenységvilág részévé vált. A probléma ma már az, hogy a diákok otthon nem tudják használni a gépüket Internetezésre.

Az “infravörös porttal rendelkező laptop minden gyereknek” természetesen egészen más világról üzen, mint az “egyetlen számítógépes kioszk egy egész nyomornegyednek”. (És persze hasonló akciókat Bajorországtól Izlandon át Ausztráliáig nagyon sok helyen ismerünk.) A programok mögött azonban mégiscsak ugyanaz a szándék munkál: a lehetőségekhez képest esélyt biztosítani arra, hogy generációsan csökkenjen a digitális szakadék.

Az összeesküvés-elmélet mint a mindennapi gondolkodás alkotórésze erős történelmi gyökerekkel rendelkezik. Oroszországban igen különböző formákban jelentkezett a rasszista verzióktól a sztálinista változatig. A sztálini politikacsinálás és politikai gondolkodás magába építette az "összeesküvést" mint módszert. A cikk vizsgálja ennek historizáló szerkezetét a párttörténet és a perek korabeli hivatalos felfogása alapján. A sztálinista hagyomány és a különböző összeesküvés-elméletek tovább élnek a mai nemzedékek gondolkodásában a kelet-európai rendszerváltást magyarázó elméletekként. Az új rendszer ideológusai ezt a hagyományt ma többnyire antisztálinista és antikommunista zászló alatt folytatják.

Az összeesküvés, a titkosság, a konspiráció alighanem egyidős a hierarchizált társadalomban élő emberiség történetével, amennyiben ez a történet bizonyos szempontból nem más, mint magán- és csoportérdekek szüntelen és rejtett összeütközése. A modern polgári társadalom létrejötte előtt, a mai világrendszer kialakulásának folyamatában, sok évszázada léteznek azok a jelenségek (háborúk, gyarmatosítás), intézmények (/titkos/rendőrség, hadsereg, börtön, kormány stb.), bürokratikus struktúrák (pártok, bankok, közhivatalok, adószedők és adócsalók stb.), amelyek működése világszerte nap mint nap újratermelik a “titkosságot”, a kisebb-nagyobb összeesküvéseket. Tehát a történelem kétségtelenül felfogható úgy is, mint sok “kis”, egymást kioltó vagy bonyolultan összekapcsolódó, illetve széthulló, egymással kapcsolatban nem álló összeesküvések története. Mindez evidencia, hiszen valamilyen formában résztvevői vagyunk ezeknek az “összeesküvő” struktúráknak, melyek integráns részei életünknek a termelési folyamattól a hatalommenedzselés folyamatáig, a munkahelyi elbocsátásoktól a sztrájkmozgalmakig, a bűnözéstől a bűn üldözéséig, s ezen összeesküvések csak viszonylag ritkán öltenek véres formát.

Az “összeesküvés-elmélet” (jobb idézőjelben használni a kifejezést, hiszen tudományos értelemben általában nincsen szó semmiféle komoly elméletről, hanem csak puszta ideológiáról, érdekracionalizálásról) akkor csap át a bizonyíthatatlan és merőben tudománytalan fantáziálásba, obskurus “ideologizálásba”, amikor az egymást kioltó és közömbösítő összeesküvéseket – valamely politikai célból – világméretű vagy regionális összeesküvésekké gyúrják, mintha a történelem valamiképpen teleologikus folyamat volna, melyet az összeesküvések hajtanak előre. Szinte minden társadalmi csoportot kisebb-nagyobb mértékben jellemez az összeesküvés-mentalitás, amely szervesen integrálódott a politikai létezés szférájába. Ez a mentalitás egy társadalmi betegség, a homo politicus betegsége. A történelmi tapasztalatok alátámasztják S. Moscovici megfigyelését: az összeesküvés-elmélet a tömegek mozgósításának eszköze. S ez az elmélet azért is hatékony eszköz, mert maguk az összeesküvések ritkán voltak olyan vehemensek és veszélyesek a társadalom többsége számára, mint időnként a felforgatás-ellenesség (vö. Chip Berlett). Az összeesküvés-elméletek részben éppen erre a felforgatás-ellenességre is reakciók (Lakatos L.).¹

Leginkább a történésznek kell tudnia, hogy egy valódi összeesküvés története sohasem írható meg egészen, hiszen nem maradnak fenn egyértelmű dokumentumok, vagyis általában nehezen vagy egyáltalán nem dokumentálhatók (a kivétel csak a szabályt erősíti). Ez a rejtélyesség tehát szintén oka az összeesküvés-elméletek népszerűségének. Ezen elmélet hívei a történelmet olyan mélységes mesebeli barlangnak tekintik, amelynek félhomályában minden titokban történik, s a dolgok kifürkészése is csak rendkívüli nehézségek árán lehetséges. Ezért az összeesküvés-elméletben csakis hinni lehet. A történelem “tiszta” politikává egyszerűsödik. Hiszen abban a pillanatban, amikor feltételezzük, hogy a történelemnek más, determináns síkjai (társadalomtörténet, gazdaságtörténet, ideológiatörténet stb.) is vannak, az összeesküvés mint olyan relativizálódik, demiurgosz szerepe megszűnik, s ezzel elveszíti azt az ideológiai funkciót, amelyet szerzői neki szánnak.

Lenin és az összeesküvés mint sajátosan orosz jelenség

Úgy vélem, Oroszországban az összeesküvés-elméleteknek különös objektív háttere volt: a félperifériás kapitalizmus orosz formája, amelyet a maga korában az “orosz történelmi fejlődés sajátosságai”² fogalmával írtak le az orosz történészek. “Véres” Miklós cár Oroszországában nemcsak a rendszerellenes pártok, hanem még a liberális pártok, csoportosulások is a konspiráció gyermekeinek tekinthetők, a liberalizmus is a külföldi emigráció keretei között tette meg az első lépéseket a párttá szerveződés útján.³ A forradalmi pártok, a rendszerellenes mozgalmak és terrorista csoportok (eszerek, szociáldemokraták /mensevikek, bolsevikok, frakción kívüliek/ anarchisták stb. vagy éppenséggel a rendszert védelmező szélsőjobboldali radikalizmus, a feketeszázak) szinte születésüktől kezdve bizonyos értelemben maguk is hasonlatossá váltak a titkosrendőrség, a hírhedt ohrana szigorú konspirációra épülő szervezetiségéhez. A konspiráció a rendszerellenes mozgalmak fennmaradásának döntő előfeltétele volt, amelyet tehát nem a narodnyikok vagy az orosz jakobinusok, még kevésbé Plehanov vagy Lenin találtak ki. Maga a rendszer “tanította meg” a forradalmárokat szervezeteik létrehozására, működtetésére.

Az ohrana, a cári titkosrendőrség az orosz “párttörténetekben” egészen kivételes szerepet játszott, úgy is fogalmazhatnánk, hogy sajátságos módon a titkosrendőrség története és a pártok története összefonódott. Gondoljunk például olyan személyekre, mint Jevno Azef (aki mint titkosügynök az eszer terrorcsoport főnökévé avanzsált, miközben elemésztett sok forradalmárt, de magas állami tisztségviselőt is), vagy ott van az 1905-ös forradalmat elindító tüntetés vezéralakja, Gapon pópa, aki szintén mindkét irányban “dolgozott”, vagy éppenséggel Robert Malinovszkij, aki az ohrana ügynökeként vált Lenin egyik közeli munkatársává, a bolsevik Központi Bizottság tagjává és bolsevik duma-képviselővé.⁴ Az összeesküvés-elméleteket mégsem a rendszerellenes baloldali mozgalmak, illetve teoretikusaik “találták ki”. A baloldali mozgalmak általában érzékelték, hogy az összeesküvés-teóriák politikai síkon sem hoznak hasznot, amennyiben végső soron kiüresítik, leszerelik a rendszerellenes tömegmozgalmakat. Lenin ezt “családi” tapasztalatai alapján is feldolgozta, hiszen, mint közismert, testvérbátyját a cár elleni merényletben való részvételéért végezték ki. Tehát az összeesküvés mint praxis nem tűri a tömegmozgalmi formákat, amelyek pedig a századelőn a szociáldemokrácia lényegét alkották. Még az illegalitás körülményei között is tömegmozgalomként határozta meg magát az oroszországi szociáldemokrácia.⁵ Nem véletlen, hogy az első modern és befolyásos összeesküvés-elmélet, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei az orosz szélsőjobboldal bibliája lett.⁶ Az orosz szociáldemokraták “bibliájaként” egy tudományos eszmerendszer szolgált, Marx Tőkéje, amely ellentétben az összeesküvés-elméletekkel, valóban az egyetemes tőkerendszer “megdöntését” foglalta magában, mint társadalmi-politikai végkonklúziót. Lenin tulajdonképpen itt vette fel a gondolkodás fonalát, s a rendszer megdöntésének előfeltételét az élcsapat párt létrehozásában határozta meg, méghozzá egy olyan országban, ahol nemhogy a pártok nem létezhettek, 1905-ig legális volt a testi fenyítés.

Lenin eredeti újítása egy centralizált és avantgardista forradalmi “káderpárt” létrehozása volt, amely nem egyszerűen az orosz jakobinus hagyományt reprodukálta, hanem egy bürokratikus és “modernizálódó” önkényuralmi rendőrállam feltételrendszeréhez alkalmazta a szociáldemokrácia és a marxizmus nyugati tapasztalatait. Még a legelfogultabb antileninista irodalom sem nagyon állítja, hogy a cári rendszer alkotmányos úton megdönthető lett volna. Lenin pártelmélete éppen ennek a ténynek a hatása alatt fogta föl a pártot olyan eszközként, amely alkalmas lehet a hatalom forradalmi úton történő megragadására (eredendően nem kisajátítására)⁷. Leninnek még a Mi a teendő című korai (1902) munkájában sem úgy merül föl a konspiráció, az “összeesküvés”, mint valamiféle végcél, hanem egy alárendelt mozzanat abban a folyamatban, amelynek végső soron “el kell vezetnie” a (világ)forradalomhoz. Leninnél az “összeesküvés”, vagyis az illegális párt konspirációs tevékenysége és a hatalom megragadásának koncepciója soha sem helyettesítette a történelemmagyarázatot vagy a gazdasági problémák elemzését. Vagyis a konspiráció történeti-politikai és nem elméleti szükségszerűség volt.

Lenin politikai elemzésének másutt volt a gyenge pontja: nevezetesen a polgári állam működésének differenciálatlan leírásában, ami később különösen Gramsci elemzésének fényében tűnik elő.⁸ De ez a “hiba” maga is rendszerspecifikus, amennyiben – mint közismert – Oroszországban “minden a bürokratikus állam, semmi a civil társadalom”. Ez nem azt jelenti, hogy Lenin ne tulajdonított volna alapvető jelentőséget a politika szférájának, de működési törvényszerűségeit nemigen elemezte. őt mindenekelőtt az érdekelte, hogyan tudna a társadalom megszabadulni a föléje tornyosuló politikai hatalomtól (önkényuralmi vagy parlamentáris-elitista formáitól),⁹ ami elkerülhetetlenül magában foglalta a politikai hatalom megragadásának aktusát is. Ez azon a feltételezésen alapult, hogy a hatalom új “proletár birtokosai” szabadon rátérnek, rátérhetnek az önigazgatás útjára. Mai szemmel nézve nyilvánvaló, hogy Lenin és a bolsevikok alábecsülték a hagyományos politika “mozgástörvényeinek” jelentőségét, amennyiben a forradalmi politikát a tömegcselekvés gyakorlatilag egyetlen lehetséges területeként fogták fel. Ez a steril álláspont később megbosszulta magát. Míg Lenin 1917 szeptemberében az állam elleni forradalomból indult ki, az októberi forradalom másnapján már azt a kérdést tette fel: megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat? A “tömegek ellenőrzése”, amit Lenin a forradalmi rendszer talán legfontosabb vonásaként aposztrofált, a bolsevik pártban sem realizálódott, sőt, továbbra is mindent áthatott a titkosság,¹⁰ a régi konspirációs “szokásjog”. Az összeesküvés mint a politikacsinálás eszköze ilyen feltételrendszerben kedvező táptalajra talál. A politika a polgárháború éveiben – ha másképpen is, mint régen – ismét “politikai” hierarchiába szervezte a társadalmat, sőt, a polgárháború elmélyítette a katonai konspiráció egész hagyományát. A konspiráció, nemcsak szimbolikus értelemben, romantikus lelki szükségletté vált: titkos küldetés, aranyvonat, szökés, partizán rajtaütés, fehérek és vörösök minden eszközt magában foglaló harca, katonai felderítés és elhárítás, rendkívüli állapot, éhínség és kényszerbeszolgáltatás, megtorlás és terror. Címszavak, amelyek irodalmi ábrázolásokban, művészi formában is kifejeződtek, elegendő, ha példaképpen a fiatal Babelra vagy Solohovra, Szerafimovicsra vagy Platonovra gondolunk.

A hadikommunizmus “hősi korszakában”, a Lenin-korszakban ez a tőkeviszony kizárására irányuló “politikai” újrahierarchizálódás egy átmeneti lépcsőfokként értelmeződött, amely a szocializmus előfeltételeit volt hivatva létrehozni. Sztálinnál később ez a “hierarchia” a szocializmus végső céljává szublimálódott. Ugyanakkor nemzetközi méretekben a 20-as évek első felében nemcsak a kommunista pártok és a Komintern szervezeteinek kiépülése folyt sok országban az illegalitásra jellemző konspirációs eszközökkel, hanem konkrét katonai akciók is, mint például a híres-hírhedt fegyveres felkelés Hamburgban 1923 novemberében. A forradalom exportjának gondolata és törekvése gyakorlatilag fennmaradt az egész periódusban, mint az önmagába fordult “birodalmi” eszme tagadása. A világforradalomról való lemondás sokáig egyfajta árulásként értelmeződött. A proletárforradalom előkészítése azonban egyre nagyobb nehézségekbe ütközött mind Európában, mind Ázsiában, ami az alkalmazott titkos-konspirációs eszközök egyre “kifinomultabb” és egyre önállósultabb alkalmazását eredményezte. Az ezzel kapcsolatos konspirációs tevékenység mind az SZKP-ban, mind a kommunista pártokban, szervezetekben általában megszilárdította a konspirációs és katonai jellegű sajátosságokat, amelyek a Sztálin-korszakban ijesztő eszközökké váltak Sztálin és általában a végrehajtó hatalom kezében.¹¹ A konspiráció rutinná vált. Bárhogyan vélekedjünk is mindennek történeti okairól, minden várakozás ellenére, beleértve Lenin várakozását is, a “szocializmus egy országban” praxis hosszú ideig életképes alternatívának bizonyult. Benne a titkosság, a konspiráció elemi szabállyá vált, amit a hatalom és nyomában a lakosság jelentékeny része a túlélés politikai és lelki feltételének tekintett, hiszen úgy vélték, hogy mind a külső ellenség, mind a belső ellenség az új állam elpusztítására törekszik. Ez nem Lenin vagy Trockij, nem Sztálin vagy Buharin meggyőződése volt csupán, hanem a szovjethatalmat támogató igen jelentős létszámú populációé. Persze arról a kérdésről, hogy ki is a belső ellenség, már megoszlottak a vélemények (kulákok, kapitalisták, kereskedők, zsidók, idegenek, bürokraták stb.)… A 30-as években a titkosság, a konspiráció, az összeesküvés jól leírható módon új funkcióba emelkedett: a korlátlan és önmaga ellen forduló apparátus-uralom fontos eszközévé vált.

Az összeesküvés a sztálini gyakorlatban

Sztálin hamar felismerte, hogy csak személyi diktatúra (amit a “proletár demokrácia” egy meghatározott fokával, a “proletariátus diktatúrájával” azonosított, és ezt szentül hitte is) alkalmas arra, hogy ellenfeleit féken tartsa, mivel nem tudja azokat a hivatalos szovjet jog normális eszközeivel eliminálni.¹² Állítólag már 1922-ben titkos telefonlehallgató volt a szobájában. Tíz évvel később már az is ellenségnek számított potenciálisan, aki Sztálin személyes bizalmát nem élvezte. Jól ismert oka van annak, hogy Sztálin a hatalom sok képviselőjének, sőt, a társadalom jelentős csoportjainak szemében magával az új rendszerrel volt azonos a 30-as években. Ha Sztálin azonos a Szovjetunióval, akkor a vele szembeni “bizalmatlanság” csak úgy volt “jogilag” felfogható, mint összeesküvésre való “hajlam” vagy hajlandóság. Végül is a náci Németország felemelkedése, majd a háborús veszély körülményei között mindenfajta politikai ellenzék gyanúba keveredett, hogy esetleg a külső ellenség szolgálatában áll, vagy legalábbis objektíve annak a malmára hajtja a vizet. Sztálint hatalmának önfenntartási logikája olyan hévvel sodorta magával, hogy állandóan attól szenvedett, nem látja pontosan hatalmának és befolyásának korlátait. Tevékenységében szinte minden területen óriási szerepe volt az improvizációnak, annak az objektív állapotnak, hogy semmi sem haladt a tervek szerint. Ezzel függ össze, hogy Sztálintól kezdve szinte mindenkinek meg kellett magyaráznia saját hibáit, tévedéseit, a meghirdetett célok és a mindennapi élet nyers valósága között feszülő rendkívüli ellentéteket. A rohanó kollektivizálás majd iparosítás az állandósuló káosszal fenyegetett. A lakosság “rendpárti” többsége, a forradalmi harcokban “megfáradt” része maga is permanensen követelte a rendet, a stabilitást, a bűnösök megbüntetését stb.¹³ Meg kellett magyarázni a kollektivizálás ismert következményeit, az 1932–33-as ukrajnai éhínséget, a termelési folyamat során – éppen a munkaerő felkészületlensége következtében is – gyakori baleseteket, a tervteljesítés elmaradását stb. Mindez bűnbakok nélkül természetesen nem mehetett. A legkisebb lopás is hamarosan tudatos kártevéssé “stilizálódott”.¹⁴ A jelzett problémák tudatában Sztálin gondolkodásában a vezető vagy tekintélyes értelmiségiek és az egykori kommunista ellenzékiek körében még mindig létező kritikai hangok (amelyekről mindig tudomása volt) az ellenségeskedés, a “rosszindulat” nyilvánvaló jegyeinek tűntek. “Zavarják a szovjet munkát.” E “rosszindulatú” és “ellenséges”, az új problémákat “nem értő” emberek kritikái, személyes találkozói mint “ügyek” hamarosan összekapcsolódtak, gyakorlatilag “összeesküvésekké” álltak össze. E gépezet működésének illusztrálására a nagy szovjet író, Iszaak Babel sorsa tragikusan alkalmas, mert magában rejtette mindazokat az “objektív” tényezőket, amelyekből “logikusan” fakadt egy kiterjedt “összeesküvés” a 30-as években. S mennyi ilyen volt. Iszaak Babel, A lovashadsereg című elbeszélés-ciklus halhatatlan szerzője, Bugyonnij egykori vöröskatonája már a 20-as években, noha párton kívüli volt, olyan értelmiségi csoportokkal is kapcsolatban állt, amelyek a pártelit vezető csoportosulásaihoz tartoztak, s azok frakciós küzdelmeiben is részt vettek. Babel, mint sok író és literátor, már a 20-as évek elejétől kapcsolatban állt A. Voronszkij jeles irodalomkritikussal, aki történetesen a Trockij vezette baloldali ellenzék ismert képviselője volt. Babel a 20-as évek közepén gyakran megfordult Voronszkij lakásán, ahol találkozhatott akár Trockijjal is. Ugyanakkor Babel itt kapcsolatba került olyan ún. útitárs írókkal, mint Vszevolod Ivanov vagy Borisz Pilnyak, Szejfulina, Leonov és mások. E találkozókon elhangzottak éles támadások Sztálinnal szemben is, sőt, megfogalmazódtak írásban is kemény bírálatok, ám Babel sohasem ragadtatta magát olyan merészségre, mint Mandelstam, aki megírta híres Sztálin-ellenes versét. A 20-as évek végén és a 30-as években Babel gyakran találkozott a vörös kozákok közül kikerült neves katonai parancsnokokkal, mint Primakov, Kuzmicsev, Ohotnyikov és mások. A még a polgárháború időszakára visszanyúló barátság keveredett persze politikai szimpátiákkal és közös politikai ellenszenvekkel is. Voronszkij és más antisztálinista ellenzékiek letartóztatása után Babel “elhamarkodottan” azok ártatlanságáról beszélt különféle társaságokban. Olesával, Katajevvel vagy a híres zsidó színésszel, Mihoelsszel való beszélgetésekben egyfajta “nemzedékváltásról” elmélkedett, amelynek során “a legjobbakat tartóztatják le”. Külföldön Boris Suvarin-nal és Viktor Serge-zsel beszélgetett a moszkvai perek jellegéről, hangsúlyozván, hogy a munkástömegek számára “meggyőzőeknek” tűnnek a perek, míg értelmiségi körökben értetlenség és ellenszenv kíséri azokat. Nem csoda hát, ha Babel is hamarosan a letartóztatottak kenyerét ette, s osztotta azok végső sorsát is.¹⁵ Sztálin ekkor már – Ehrenburg kifejezésével élve – “mítikus félistenként” lebegett a szovjet társadalom fölött, s nem meglepő, ismerve a rendszer működését, ha az őt érintő személyes támadásokat egyre inkább egy kiterjedt összeesküvés részeként értelmezte (ő is).¹⁶ A repressziók egyik fő szervezője, V. Molotov még a 70-es években is úgy ítélte meg, hogy ezeket az értelmiségieket meg kellett félemlíteni. Közöttük Koroljovot, a későbbi űrhajó-konstruktőrt vagy az ugyancsak világhírűvé vált Tupoljevet, a TU repülőgépek megalkotóját. “Igen, ők mind ültek – mondta Molotov F. Csujov író kérdésére válaszolva. – Sok feleslegeset összefecsegtek. És ismerőseik köre is olyan, ahogyan azt várhattuk… Nem támogattak bennünket… Ugyanez a Tupoljev veszélyes ellenséggé is válhatott volna. Jelentős kapcsolatai voltak a velünk szemben ellenséges értelmiséggel. A Tupoljevek – a maga idejében nagyon komoly kérdést jelentettek számunkra. Bizonyos ideig ellenfeleink voltak, s még időre volt szükség, hogy közeledjenek a szovjethatalomhoz. Tupoljev az értelmiség azon kategóriájából való, amelyik nagyon kell a szovjet államnak, de ezek lélekben ellene voltak, és a személyes kapcsolatok vonalán is veszélyes, bomlasztó munkát folytattak, ha pedig nem folytattak, akkor ezzel lélegeztek…”¹⁷

Minden politikai okból letartóztatott egyénnek általában szembe kellett néznie az összeesküvés vádjával vagy legalábbis ennek lehetőségével. A letartóztatottak megmentése reményében a rokonok, barátok még a hivatalos vád megfogalmazása előtt kezdték bizonygatni, hogy szó sincsen a “fő bűnről”, az “összeesküvőkről” és “összeesküvésről”. Ki ne tudná, hogy ez a vád fogalmazódott meg Tuhacsevszkij és a hasonló formátumú katonai-politikai vezetők megsemmisítésekor. De a “bizalmatlanság” bárkivel szemben felmerülhetett, akire “bejelentés” érkezett. Jellemző eset például, hogy amikor Anna Ahmatova férjét és fiát 1935 őszén letartóztatták, a költőnő Sztálinnak írt levelében kezeskedett azért, hogy a férje és a fia “nem összeesküvő”.¹⁸ Ennek az atmoszférának ritka forrása, irodalmi megjelenése a Solohov–Sztálin levelezés (és viszony), amelyből kiderül, hogy Solohov maga is csak Sztálin beavatkozásának köszönhette, hogy kimaradt egy ilyen “összeesküvésből”. Amikor viszont lelepleződött, hogy az “összeesküvést” kiagyalók közönséges bűnözők, maguk lettek “összeesküvők”.¹⁹ S az ismert értelemben azok is voltak. Sok letartóztatott gondolhatta, hogy tényleg vannak összeesküvések, hiszen másképpen hogyan is magyarázhatták volna azt a tényt, hogy éppen ők kerültek börtönbe vagy munkatáborba. “Ha Sztálin tudná…”

Az összeesküvő légkört szinte klasszikus formában illusztrálja, hogy ugyanez a sors elérte az elkövetett bűnökért alapjában felelős belügyi népbiztost, Jezsovot is, aki 1938. november 23-án fordult a Politikai Bizottsághoz egy beadvánnyal, amely lemondását és önkritikáját tartalmazta. Érdemes e sokat megvilágító dokumentum témánk szempontjából fontos részét idézni: “A nyomozási munka szintén óriási hiányosságoktól szenved. A fő probléma itt az, hogy a nyomozást a legfőbb letartóztatottak ügyében sok esetben az NKVD még le nem leplezett összeesküvői folytatták, akiknek ily módon sikerült az ügyeket általában teljesen visszájára fordítani, elkonspirálni a kezdet kezdetén, és ami mindennél fontosabb – sikerült elrejteni az összeesküvésben résztvevő társaikat, akik a cseka kötelékeiben dolgoztak.

Az NKVD-ben a leginkább elhanyagolt részleget a káderek képezték. Ahelyett, hogy számba vettem volna, hogy az összeesküvőknek az NKVD-ből és a velük kapcsolatban álló külföldi felderítőknek tíz év alatt minimum sikerült beszervezni nemcsak a cseka felső rétegét, de a középső láncszemet is, sőt, gyakran a lent dolgozó munkatársakat is, én azzal nyugtattam magam, hogy szétzúztam a felső réteget és a közbülső láncszem leginkább kompromittálódott munkatársait. Ahogyan ez most kiderül, sokan az újonnan kiemeltek közül szintén kémeknek és összeesküvőknek bizonyulnak.”²⁰ Másnap a Politikai Bizottság Jezsov felmentési kérelmét elfogadta, de többi tisztségét, a KB titkári funkcióját is megőrizte, hogy azután 1939-ben letartóztassák és 1940-ben kivégezzék.

Az összeesküvés tehát nem egyszerűen mánia volt, hanem magyarázó elv, “beszédmód”, amely a hatalom, vagyis a személyi diktatúra önvédelmi reflexeként értékelhető. Mindez (ál)tudományos formában is megjelent. 1938 szeptemberében látott napvilágot a hírhedt párttörténet, a Kratkij kursz (Rövid tanfolyam),²¹ amelyet ma már a bölcsészhallgatók sem igen ismernek, pedig az 50-es évek végéig, a 60-as évek elejéiig sok országban tízmilliók számára alapvető tankönyvnek számított. Legalább annyi nyelvre lefordították, mint a Bibliát, s egy időben alighanem a Biblia után a legtöbbet idézett mű volt. A könyv Magyarországon is megért több kiadást.

Az összeesküvés a Kratkij kursz fényében

A Szovjetunió Kommunista Pártjának (Össz-szövetségi Kommunista /bolsevik/ Párt) története hol nyílt, hol rejtőzködő ellenséges frakciók aknamunkájaként ábrázolódott. Az “aknamunka” a párt mindenkori központi vezetősége ellen irányult, amelyet előbb Lenin Sztálinnal, majd az előbbi halála (1924) után már csak Sztálin reprezentált. Sztálin harca e könyv lapjain úgy elevenedik meg, mintha ő egy állandóan létező ötödik hadoszlop elleni küzdelem vezére lett volna. A mű keletkezéstörténeti vizsgálatából kiderül, hogy Sztálinnak kifejezetten érdekében állt a párt múltbéli frakcióharcainak “összeesküvéstörténeti”²² megközelítése (ami mellesleg ellentétben állt vulgármarxista történelemmagyarázatával), mert – amint fentebb jeleztük – a könyvben a személyi diktatúra konkrét logikája testesült meg: a diktátor hatalmának ideológiai konzerválása. Mindezzel összefüggésben nem szabad elfelejteni, hogy a könyv a repressziók csúcspontján, 1937–38-ban született, amikor – mint fentebb érzékeltetni próbáltuk – a letartóztatottakkal szemben mindig megfogalmazódott az “összeesküvés” gyanúja vagy egyenesen vádja, hiszen bárki gyanakodhatott bárkire. Maguk a letartóztatások gyakran éppen a Sztálinnal (vagy a rendszerrel, ami “ugyanaz”) szembeni ideológiai vagy politikai fenntartásokkal függtek össze. A Sztálin iránti személyes odaadás, a hűség – amit nem lehet elégszer aláhúzni – a rendszer fenntartásának alapvető dimenziójához tartozott, s ez érvényes volt konkrétan e mű esetében is. A Kratkij kursznak ezt az ideológiai funkciót kellett megtestesítenie össznemzeti és egyetemes méretekben “örök időkre”.

Nem véletlen hát, hogy Sztálin a Kratkij kurszra mint alapvető tankönyvre nagyon odafigyelt. Meg kellett feleljen a tankönyv a maga korának… Egyfelől személyesen hagyta jóvá a tekintélyes szerkesztőbizottság névsorát és mindvégig figyelemmel kísérte a munkát, másfelől maga is szerkesztői megjegyzéseket tett, amelyeket nem illett és nem is volt érdemes figyelmen kívül hagyni.²³ A történészeket még korábban, a 30-as évek elején határozatokban megfegyelmezték.²⁴

Sztálinnál aligha ismerte valaki jobban az oroszországi történeti-politikai feltételeket, ő szinte sohasem hagyta el hazáját, a konspiráció, a hazai illegális pártmunka egyik legfontosabb alakjává nőtte ki magát 1917-re. Ez a tapasztalat, vagyis hogy odaadó emberek kislétszámú, de jól szervezett, csoportja “bármilyen” feladatot megoldhat, feltételezte az ellenkező következtetést is: ugyanilyen “kevés ember” tönkre is teheti a “szocializmus ügyét”. Vagyis egyfelől megfogalmazódott a “káderek minden” jelszava és ennek az ellenkezője, a “nép ellensége”, aki természetesen ott húzta meg magát, ahol senki sem gondolta, az üzemekben, a párt és állami apparátusokban. Hiába épült fel a szocializmus az 1936-ban elfogadott alkotmány szerint, a külföldről támogatott – összeesküvéseket szövögető – belső ellenség fennmaradt mind helyi, mind össz-szovjet szinten.

S valóban, a Kratkij kursz, a Rövid tanfolyam 1938-ban mindenekelőtt a moszkvai perek történeti igazolásául szolgált. A harmadik moszkvai per végkonklúziójaként 1938 márciusában végezték ki a Lenin által a párt kedvencének nevezett Nyikolaj Buharint, aki a 20-as évek végéig Sztálin hűséges szövetségese volt. Innen nézve igazán egyértelmű a kép: az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, majd 1903-tól a bolsevik párt története a beépített ellenséggel folytatott harc történetévé egyszerűsödött. Minderről sok mindent mond a könyv XI. fejezete, amelynek negyedik pontja ezt a címet viseli: “A buharinisták elfajulása politikai kétkulacsosokká. A trockista kétkulacsosok elfajulása gyilkosok és kémek fehérgárdista bandájává. Sz. M. Kirov elvtárs galád meggyilkolása. A párt intézkedései a bolsevikok éberségének fokozására.”²⁵ A történelem “frakciótörténeti” oldala tökéletesen eltorzult formában abszolutizálódott, és fantasztikus formákat öltött, akárcsak egy kihallgatási jegyzőkönyv. A sztálini párttörténetben formai szempontból természetesen mindig voltak tények, amelyek a valósággal való összekapcsoltság látszatát keltették: két-három frakció 1917 előtt (is) szinte minden időben kimutatható, mely frakciók valóban egymással és a “központtal” nagy harcban álltak, csak éppenséggel 1929 előtt sohasem akarták ezek a frakciók egymást kiirtani. Ez Sztálin újítása volt. A harcok tartalma természetesen számtalan módon értelmezhető, hiszen kinek is jutott volna eszébe a 30-as években, hogy levéltári források alapján is megközelíthető és ellenőrizhető az SZKP története. Természetesen a bolsevik párton belüli frakcióharcok a 30-as években megfogalmazott nagy “összeesküvések” Sztálin által kialakított “tervének” megfelelően értelmeződtek.²⁶

Tehát az a sztálini terv, hogy a moszkvai pereken meg kell semmisíteni a belső ellenség vezérkarát, mint egyfajta ötödik hadoszlopot, amely többségében Sztálin régi harcostársaiból, vagyis a régi bolsevikokból állt, történelmi levezetést igényelt. A terv abból indult ki, hogy olyan összeesküvést bizonyítson, amelyet a résztvevők vallomásaira lehetett építeni! A valószerűség látszata mindennél fontosabb volt, de csak a látszata. Nem véletlen, hogy a fő vádlott mindegyik perben ugyanaz a személy, aki nincsen jelen: mindig Trockij van a háttérben, még ha nem is mindig nevezik meg őt. A könyvben Trockij a főszereplő. Trockijt a “párttörténetben” örökösen valamiféle befurakodottként ábrázolják. Mintha 1917 előtt mindig egy önálló irányzatot képviselt volna, mint Lenin, Martov vagy Plehanov. Trockij valójában nem volt se mensevik, se bolsevik, hanem egy “megbékítő”-egyesítő frakciót hozott létre, a frakción kívüliek frakcióját, amely állandóan egyesíteni akarta a különböző irányzatokat. Ám 1917 után minden másképpen alakult. Trockij autentikus bolsevikként Lenin mögött a forradalom és a polgárháború második embere, mindenfajta viták és nézeteltérések ellenére Lenin hűséges követője egészen a Népbiztosok Tanácsa elnökének haláláig. (A sztálini párttörténetben persze csak látszólag alakulnak a dolgok másképpen, Trockij jó összeesküvőként “megtévesztette” az embereket.)

Maga Trockij is messze túldimenzionálta annak a jelentőségét, hogy ő a Dewey-bizottság előtt és másutt, főként a Bulletyeny Oppozicii-ban leleplezte a moszkvai perek koncepcióinak abszurditását, a valóságtól való teljes elrugaszkodását²⁷: “Sztálin politikai kancelláriájában a feladat az volt, hogy létrehozzák egy álösszeesküvés sémáját, amely mentes a durva ellentmondásoktól, de ez elvben megoldhatatlan – annál is inkább, mert olyan emberek “összeesküvéséről” van szó, akiket ismer az egész világ, és bonyolult politikai és személyes kapcsolatokkal rendelkeznek.”²⁸

Trockij (és nyomában sok más szerző) nem tette fel azt a kérdést, vajon miért hiszik el az emberek igen nagy számban a Szovjetunióban és határain kívül is ezeket a “koncepciókat”? Valójában éppen Trockijról nem volt nehéz elhitetni a 10-es és 20-as évek rendkívül éles és a mindennapi ember számára szinte átláthatatlanul bonyolult frakcióharcai alapján, hogy ő a “fő bűnös” (gondoljunk főleg az emigrációs évek torzsalkodásaira). ő a bolsevikok között egy “idegen”, “befurakodott elem”, “juduska” – piciny antiszemita utalással, amitől olyan embereknek is megtetszhetett a “koncepció”, akik néhány előítélettől eltekintve a politikáról nemigen nyilvánítottak véleményt. ő csak azért lehetett a Vörös Hadsereg szervezője, hadügyi népbiztos, mert elhitette Leninnel és a többi vezetővel, hogy bolsevikká vált, pedig mindig valamilyen pártellenes összeesküvő csoport fő alakja volt, s mint ilyen a szocializmus és a Szovjetunió fő ellensége is. Minderről Trockij mindenkori vitái (pártegység kérdései, breszti béke, a szakszervezeti kérdés stb.) tanúskodtak történelmi dokumentumokként. Ne feledjük, számos, az 1917 előtti emigráns vitákból származó Trockij-szöveget – melyek Lenint is igen éles hangon bírálták – maga Sztálin, illetve hívei publikáltak még a 20-as években.²⁹

Nem abszurd ez a kép, csak 1927–1929-ben lejátszódott egy speciális rendszerváltás³⁰ (a személyi diktatúra politikai feltételei létrejöttek), amely átértékelte a dolgokat. Itt van példának okáért a 30-as évek pereinek főügyésze, Andrej Januarjevics Visinszkij, aki 1917 júliusában többek között azzal foglalatoskodott, hogy mint az Ideiglenes Kormány képviselője, aláírta Lenin elfogatási parancsát. S bár Lenint nem sikerült letartóztatni, magára a kísérletre a 20-as években még emlékeztek. A sztálini rendszerváltás után, a 30-as években a 17-ben letartóztatott Trockijt, a forradalom második emberét főbűnössé lehetett kinevezni akár Visinszkij által is. Igen hasonlóan alakult Lenin politikai tanítványainak, Kamenyevnek és Zinovjevnek az élettörténete is, akik szintén főszerepet kaptak a moszkvai perek egyikében.

Trockijjal ellentétben, ők 1917-ben bizonyultak “sztrájktörőknek”, amikor – szintén közismert – az október 10-i KB-ülésen az októberi fegyveres felkelés ellen szavaztak, amit természetesen Lenin is felrótt nekik. A valódi nézeteltérések politikai és elméleti-módszertani összefüggései fokozatosan elhalványultak, és a nézetkülönbségek mögött egy “összeesküvés” körvonalai rajzolódtak ki, mely összeesküvés alapvető célja Sztálin és más vezetők likvidálása után a Szovjetunió felosztása és általában a szocializmus megdöntése lett volna (persze mindez a náci fasizmus támogatásával).

Mind a Kratkij kursz, mind a perek konkrét története azt mutatja, hogy kezdettől egy összeesküvéstörténeti elképzelésről volt szó³¹. A Sztálin és a szovjet vezetés elleni összeesküvéshez a közvetlen politikai kiindulópontot, az apropót a Sztálin utáni második ember, a leningrádi párttitkár, Sz. M. Kirov meggyilkolása (1934) kínálta. Ez a konkrét és valóban hallatlan bűneset³²– egy “jó” sajtópropagandával – meggyőzhette a közvéleményt az összeesküvés valódi létezéséről. Összefüggés “keletkezett” Kamenyevnek és Zinovjevnek a Kirov elleni merényletben megkomponált szerepe és a fegyveres felkelés elleni 1917. októberi szavazatuk, “árulásuk” között.³³

A történeti módszer is világos. A forradalom és a polgárháború, általában a szovjethatalom története elemezhető egyfelől úgy, mint a néptömegek spontán és tudatos mozgalmainak eredménye. Másfelől viszont a történelem összeesküvések történeteként is vizsgálható, hiszen gondoljunk Kornyilov monarchista tábornok puccskísérletére 1917 augusztusában, a fegyveres felkelés előkészítésére, majd az ellenforradalmi tábornoki szervezkedésekre és más valódi összeesküvési történetekre, vagy legalábbis az összeesküvési momentumok jelenlétére. Végül is egyetlen forradalom, még a legspontánabb forradalmi kitörés sem nélkülözheti a fegyveres (ön)védelem (vagy támadás) aktusait, ami már önmagában is feltételezi a titkosság, a konspiráció gyakorlati alkalmazását. A két – itt szándékkal leegyszerűsített – összefüggés (a társadalomtörténeti és az eseménytörténeti) vizsgálatának szétválasztása az a lényegi momentum a Kratkij kurszban, ami a kitűzött politikai cél módszertani előfeltételeként szolgált.

Ennek megfelelően a politikai célok között szerepelt a korábbi periódus, a 20-as évek szovjet történetírásának denunciálása is ugyanebben az összeesküvéstörténeti beszédmódban. A 20-as évek történetírói ugyanis még sokszínű, éles vitákkal tarkított szellemi életet inspiráltak. A szovjet történettudomány alapítója, egyébként Sztálin iránt lojális ember, az 1932-ben elhunyt M. N. Pokrovszkij (Lunacsarszkij kulturális népbiztos helyettese) éppen a Kratkij kursz periódusában, természetesen saját tanítványainak közreműködésével post mortem úgyszólván fasiszta összeesküvővé minősült át. Sőt, legjobb tanítványa, A. Pankratova az egész Pokrovszkij-iskolát “besorolta” “a fasizmus trockista-buharinista zsoldosainak” táborába.³⁴

A Kratkij kursz aktualitása: az összeesküvés mint történelem a legitimációs ideológia szolgálatában

Kiderült: a fent ábrázolt eljárással a Kratkij kursz nagyon is modern koncepciót alapozott meg, modellteremtő erővel rendelkezett. A tények tanúsága szerint jól megfelel ez bizonyos mai posztmodern és konzervatív szerzők számára, akik úgy vélekednek, hogy az orosz és a szovjet történelemben minden fontos esemény és folyamat lényegében csak a hatalom összeesküvési történeteivel (sztorijaival) magyarázható. Mi több, a Szovjetunió történetét egyfajta “bűntörténetté” formálták át.³⁵ E könyvben az összeesküvés-elmélet szabályai szerint testesült meg a bolsevik párt története. Hiába hunyt ki a sztálinista rendszer a maga ideológiai sémáival, szemléleti maradványai az antikommunista történeti irodalomban is – persze ellenkező előjellel – ismét felbukkantak-felbukkannak. A hivatalos konzervatív antikommunizmus magának a sztálini irányítású kommunista pártnak a történetét azóta is e logika mentén írja meg: magának a pártnak, a forradalomnak a története úgyszólván kriminalizálódott, egy újszerű összeesküvés-történetté stilizálódott, összeesküvés a demokrácia ellen.³⁶

A szovjet történelem kriminalizálása végképp megteremti azt a szellemi közeget, amelyben az összeesküvés – stílszerűen fogalmazva – a történelem motorjává, vagy még stílszerűbben, mozdonyává transzformálódik. A századfordulón az összeesküvés-elméletek inkább a szélsőjobboldal politikai és “tudományos” hinterlandjához tartoztak, ma már a liberális historiográfia keretei között is meggyökeresedtek. Ez az (összeesküvés)történeti szemlélet a Szovjetunió történetével kapcsolatosan azáltal is elmélyült, hogy sem a szakemberek, sem a politikusok nem látták előre a Szovjetunió, illetve az államszocializmus rendszerének összeomlását. Ha nem volt ésszerű, előrelátó magyarázat, most is készen áll – a politikai álláspontoktól szinte függetlenül – az összeesküvés elmélete a jól ismert ideológiai funkciókkal.

A váratlan történelmi fordulat, a rendszerváltás tíz esztendeje tízmilliók számára kész katasztrófa volt, ezért az új hatalom is – ha nem is teljesen a régi módon – kivonta a történelem feldolgozását a “népi pesszimizmus” valamint a régi szovjet kommunista értékrend keretei közül, és nekilátott egy újfajta legitimációs ideológia kidolgozásának a történetírás felhasználásával. Ezzel tulajdonképpen “lelkileg” meg is alapozták a hamarosan feltámadt “népi nosztalgiát” a régi rendszer iránt. (Legalább saját történetüket ne vegye el tőlük az új hatalom, azt legalább ők maguk, az emberek hadd “privatizálják”.) A korábbi történelem-magyarázat részben összeroppant magával a rendszerrel együtt, ám az űrt egyelőre nem tölthette be valamiféle új historiográfia (idő kell rá). Ezért a szovjet történelem és a hagyományos szovjet hazafiság “elrablása”, a szovjet hőstörténet elvétele, a tömegpszichológia terén egyik napról a másikra utat nyitott az obskurantizmus, a világvége-várás, egy újfajta “finalizmus”, Véres (II.) Miklós cár szentté avatása előtt. A cár, aki ráadásul mélyen hitt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvében, azaz a zsidó világösszeesküvés hülyeségében, jól illeszkedik az “orosz demokrácia” giccses világába, amennyiben még egy új hőstörténet, egy új mártírológia kiindulópontját is képezheti.³⁷ Ez a modern, államilag szervezett “finalizmus” a történelem új célját a demokrácia, a piacgazdaság azonnali (mondjuk 500 nap alatti) megvalósításában határozta meg, amely úgyszólván a “történelem végének” deklaráltatott. Ez az új végcél mérhetetlen média-erővel számtalan csatornán át, de pluralisztikus stílusban ömlött és ömlik a rádióból és a tévéből, az újságokból és a folyóiratokból.

Az új orosz állam médiavalósága – éppen az új rendszer legitimitását erősítendő – visszatért a történelem leleplező szemléletéhez, amelynek centrumában megint ott találjuk az összeesküvés-teóriát. És micsoda gazdagságban! Az új gondolkodás magját a szovjet történelem, a “kommunizmus” fentebb említett kriminalizálása képezte, amely a történelmet a Cseka–GPU–KGB működésének struktúraformái, valós és valótlan “összeesküvései” alapján fogta fel és mutatta be filmen és színházban, írásban és szóban. Ezek a “bűnös” szervezetek (függetlenül valóságos súlyuktól és eltérő jellegüktől) kerültek be a történelem epicentrumába, mintha ők mozgatnák az eseményeket. Vagyis megint eltűntek a “néptömegek”, pedig a 70-es–80-as évek szovjet történetírása a szűkös források ellenére jelentős társadalomtörténeti műveket is létrehozott. Ám a történetírás ismét funkciót váltott, ha lehet, a korábbiaknál is erősebben politizálódott. Sőt, strukturális értelemben a sztálini megközelítéssel mutat rokonságot az a jelenség, hogy az új rendszer (jelcinscsina) “hibáiért” (a társadalmi integráció összeomlásáért, a gyors elszegényedésért, a bűnözés és a prostitúció felvirágzásáért, a háborúkért, az állami tulajdon magán-kisajátításáért stb.) gyorsan megtalálták a bűnbakokat a történelemben és a jelenkorban (ami majdnem ugyanazt jelenti). Fontos különbség: most nincsen feltétlenül szükség a vétkesek megsemmisítésére, a tét csupán egyfajta virtuális leleplezés, egyfajta agymosás az új gondolkodás térhódításának elősegítése érdekében. Sztálin az 1990-es években válik a legfőbb “összeesküvővé”. Csak tömeggyilkos arculata létezik, noha – mint közismert – nem utolsó rangú diplomata és katonai vezető lett belőle, ha hinni lehet olyan kortársainak, mint Chuchill vagy Zsukov marsall. Historikusnak látszó vagy akként reklámozott személyek úgy állítják be a dolgot, hogy Sztálin már a 30-as évek elején együttműködött Hitlerrel – sőt, a régi hitlerista propagandának megfelelően ma már úgy illik ábrázolni a szovjet főtitkárt, hogy egyenesen ő akarta megtámadni a náci Németországot és nem megfordítva, Hitler hovatovább csak preventív háborút folytatott.³⁸ Akárcsak Sztálin idején, az üzenet ugyanaz: nem az új rendszer a rossz, hanem azok a bűnösök, akik a múltban, a történelemben a dolgokat elrontották, s napjainkban is akadékoskodnak, “feleslegesen fecsegnek”, ahogy Molotov mondta. Itt, Kelet-Európában a történelemnek ez az összeesküvő-leleplező szemlélete éppen akkor vált uralkodóvá ismét, csaknem “észrevétlenül”, amikor már tulajdonképpen nem volt mit leleplezni. Hiszen a peresztrojka és a glasznoszty úgyszólván alig szólt másról a 80-as években, mint az “igazságok” kimondásáról, hogy a hruscsovi olvadásról a XX. kongresszust követően most ne is beszéljünk. Ma már ez az egész leleplezés nem szól egyébről, mint az új szellemi atmoszféra meg-megújuló konzerválásáról, az “új” médiatechnikák és manipulációs mechanizmusok kiépüléséről és az “önfeledt”, giccses szórakoztatásról. Óriási üzlet ez, sokan megélnek belőle.

Akár a sztálini korszakról, akár napjainkról legyen szó, könnyen belátható: a leleplezést mindig bűnbakképzés, az összeesküvések keresése kíséri. Napjainkban is politikai-pszichológiai kérdéssé vált, hogy kikből építik fel az új bűnbakokat a történelemben (és a jelenben). A teljesség igénye nélkül néhány fontos, de jól ismert “bűnöző csoportot” sorolunk föl, amelyek felelőssé tehetők az orosz nép elleni különböző összeesküvések szervezéséért: zsidó-szabadkőművesek, zsidó-kommunista-plutokrata banktőke, vörös-barna összeesküvés, hazátlan kommunista-szocialista bitangok, külföldi zsoldban álló és idegeneket szolgáló ügynökök, főleg amerikaiak által pénzelt egykori KGB ügynökök vagy éppenséggel az egykori kommunista nomenklatúra, amely titokban a régi rendszert akarja visszaállítani stb.³⁹ Természetesen Lenin és Sztálin, másfelől Gorbacsov és Jelcin egyaránt szerepelnek a “listán”. A szovjet történelem kriminalizálása ilyen módon tükröződik vissza a tömegpszichológiában (már azokban, akik a politika és a történelem iránt egyáltalán érdeklődnek). Még a Szovjetunió összeomlása is bekerült az összeesküvés-elméleti magyarázatokba, pedig ha valami, akkor a Szovjetunió felbomlása egy abszolút nyilvános folyamat részeként a szemünk előtt zajlott éveken át.⁴⁰

Az természetes, hogy maga Sztálin bukkan föl leggyakrabban ebben a hollywoodias panoptikumban, néhol pozitív alakként, mint aki az idegenekkel szemben megvédte a “birodalmat”, gyakrabban negatív figuraként, aki vagy idegen ügynökként, legtöbbször a zsidók ügynökeként az orosz népre kényszerítette a kommunizmus igáját és ezzel aláásta a birodalom organikus fejlődését, vagy mint zsidófaló jelenik meg.⁴¹ Egyébként Sztálin antiszemitizmusában a II. világháború után nyilvánvalóan kifejeződött az összeesküvés-elméletekbe vetett már valóban paranoiás hite, ámbár a politikai döntésekben még ekkor is igyekezett elkonspirálni ezt a beteges hajlamát.⁴²

Ebben az egész folyamatban az új rendszer legitimációs teljesítménye, hogy – persze nem hagyományok nélkül – sikeresen felkeltette azt a médiapiaci igényt, hogy a történelmet összeesküvéstörténetté, a nagy emberek mitológiájává formálják át, ami kétségtelenül a leginkább “televideosítható”. Az oral history fellendülése is elválaszthatatlan ettől az igénytől, a nagy emberek kvázi titkokat hagynak az utókorra. Minden megelevenedik mint látvány, mint elképzelés. A történelem maga is látvánnyá, puszta reprezentációvá változik.⁴³

Miközben Oroszországban virágjába borult, úgymond, a demokrácia az 1991. augusztusi “konzervatív kommunista” operettpuccs után, hamarosan megkezdődött a peresztrojka nyomán alig kisarjadt parlamentarizmus gyors felszámolása is. A Szovjetunió felbomlását jegyző Borisz Nyikolajevics Jelcin – túllépve a híres francia történész, Furet fantáziáján, aki az I. világháborút specifikálta “demokratikus világháborúként”⁴⁴, 1993. október 4-én végrehajtott egy “demokratikus puccsot”, amelyből azonban a szétvert parlament képviselői és védői kerültek ki “puccsistákként”.⁴⁵ (Miként Sztálin a régi kommunistákból csinált “hitehagyott” embereket, Jelcin részben korábbi híveiből formálta meg a puccsista szervezőket.) A jelcini puccsból, amely a moszkvai “Fehér Ház”, vagyis az akkori parlament felgyújtásával és több száz ember legyilkolásával végződött, a CNN két felvonásos melodrámát készített helyszíni közvetítés formájában. Erről az aktusról jegyezte meg akkoriban egyik kommentárjában a Jelcin-rendszer oldalán álló ismert moszkvai újság, hogy még a CNN tudósítója is többször elismételte az október 4-i véres események közvetítésekor, hogy olyan látszat keletkezhet, mintha Amerika irányítaná az eseményeket Moszkvában. Az amerikai szerepvállalással kapcsolatban a Nyezaviszimaja gazeta c. újság még 1993. szeptember 29-i számában utalt arra, hogy a szögesdróttal és állig felfegyverzett rendőri erőkkel körbevett “Fehér Házba”,⁴⁶ amelybe még a mentőket sem engedték be, 28-án kivételt téve “déltől kezdték beengedni az amerikai újságírókat az USA követségével való egyeztetés alapján, ami nyilvánvalóan a Jelcin-ellenes ellenzék ama érvelését erősítette egy újabb bizonyítékkal, hogy ezt a rezsimet az amerikai adminisztráció tartja el.”⁴⁷

Miközben a puccs sikeresen lezajlott, és a “megpuccsoltak” gonosz puccsistákká⁴⁸ stilizálódtak, a kremlinológusok egész hada szerte a világon, így Magyarországon is, Clinton elnök nyomán a demokrácia nagy diadaláról tudósított a győztesek euforisztikus hangulatában. Igazán szép volt.⁴⁹ Eközben a három tábor (a “nyugatos liberálisok”, a nacionál-patrióták és a baloldal) mindegyike előadta a maga összeesküvés-elméletét. A liberálisok a “vörös-barna összeesküvés” (értsd: “kommunista-fasiszta összefogás”) bornírt ostobaságával álltak elő, a nacionál-patrióták szokás szerint a cionista-amerikai-zsidó-szabadkőműves összeesküvésre gyanakodtak, míg a baloldal az IMF kezét látta az ügyek alakulásában, amennyiben az utolsó szovjet parlament – egyebek mellett – nem volt hajlandó megszavazni a Nemzetközi Valutatalap által támogatott költségvetést, ami az oroszországi elnöki hatalom teljes lejáratódásával fenyegetett a “világ” előtt.⁵⁰

Természetesen a historiográfiai pontosság értelmében azóta sem derült fény az 1993. októberi összeesküvés valódi mozgatóira, és valószínűleg ebben a kérdésben is majd a mindenkori politikai hatalom tesz igazságot. Ám az új rendszer Kratkij kurszát Jelcin visszavonulása következtében már nem sikerült elkészíteni. Ami azonban késik, nem múlik: az “orosz demokrácia” is leteszi a maga intelligens névjegyét a világ képzeletbeli asztalára. De addigra már a Jelcint mennybe emelők hada nem a demokrácia, hanem az új tekintélyuralmi rendszer jellegzetességeiről fog elmélkedni, régen elfelejtve, hogy a demokrácia sírásója az a Jelcin volt, akinek fényében sütkéreztek.

Jegyzetek

¹ Ezeket az írásokat a Lakatos László által szerkesztett “Összeesküvés-elméletek” c. kéziratos kötet tartalmazza: Chip Berlett: Összeesküvéstan, Serge Moscovici: Az idegen kéz, Lakatos László: Miért hisznek az emberek az összeesküvés-elméletekben?

² E problémakörről és általában a századelő történészi vitáiról ld. magyar nyelven.: Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Bp., Akadémiai, 1989. A bolsevikok, miként a mensevikek, nem mutattak semmiféle érdeklődést a történelem összeesküvés-elméleti magyarázatai iránt.

³ Egy nem régen elhunyt kiváló magyar történész e témájú könyvére hívom fel az olvasó figyelmét: Menyhárt Lajos: Az orosz társadalmi-politikai gondolkodás a századfordulón (1895–1906). Bp., 1980.

⁴ Vö. R. Malinovszkij és V. I. Lenin viszonyáról nem régen publikáltak olyan dokumentumokat, amelyek Lenin Malinovszkij iránti erős szimpátiáját tanúsítják. V. I. Lenin. Nyeizvesztnie dokumenti 1991–1922. Moszkva, Roszszpen, 1999. 125–135., 190–192., 195–196. o.

⁵ Lenin a politikai szervezetet, illetve annak célját, a forradalom győzelmét biztosító fegyveres felkelés megszervezését egy széles társadalmi tömegmozgalom eszközének tekintette, amely mozgalom végcélja “a szocialista önigazgatás” létrehozása. A felkelés maga is “mozgalomszervező” lehetőség: “az összes elégedetlen – az önkényuralommal elégedetlen – rétegekkel való kapcsolat, ami oly fontos a felkelés szempontjából… hiszen lényegében a felkelés sem egyéb, mint az egész nép legerélyesebb, legegyöntetűbb és legcélszerűbb ‘válasza’ a kormánynak.” Lenin: Mi a teendő? Ma-Le klasszikusainak kiskönyvtársa 11, Bp., 1968. Kossuth, 257–258.o.

⁶ Egy újabb magyar nyelvű történeti feldolgozás kitűnő tájékoztatást nyújt a “jegyzőkönyv” keletkezéstörténetéről. Ld.: Bebesi György: A feketeszázak. Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1999. 69–85.o.

⁷ L. erről részletesebben: Tütő L.–Krausz T.: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 6-7.sz.

⁸ Itt szándékosan nem Max Webert említem, hiszen Lenin nem mérhető Weberen, amennyiben a lenini szellemi-politikai örökség célja – Weberrel szöges ellentétben – éppen a polgári állam és a polgári parlamentarizmus meghaladása, megdöntése volt, miképpen később Gramscié is. Az a könnyedség azonban, ahogyan Oroszországban a politikai hatalom “megdönthető” volt, nem a polgári állam problémájának differenciált megközelítése irányába vitte a gondolkodást (és persze a cselekvést).

⁹ Lenin egyébként sok bolsevik szerzővel szemben az önkényuralmi állam nagyfokú önállóságát és a parlamentarizmus előnyeit ecsetelte. Azokat az elméleteket, amelyek az önkényuralmi államot közvetlenül a nemesség eszközének tekintették, politikailag is káros elméletnek nevezték, mert nem voltak figyelemmel sem a bürokratikus hagyományok erejére, sem a monarchia “polgári irányú” elmozdulására a század elején. Vö. Pártviták… id.m. 52–77.o.

¹⁰ A Szovjetunió összeomlása után egy korábban vezető állású pártapparatcsik a bukás alapvető okát – némi túlzással – a titkosság mint eszköz és mint öncél fennmaradásában és permanens reprodukálódásában határozta meg: Leon Onyikov: KPSZSZ: anatomija raszpada. Moszkva, “Reszpublika”, 1996. Ám a titkosságnak ez a “monomániája” nem a Lenin-korszak közvetlen továbbélése, hanem egészében egy újfajta jelenség, amely gyökereit jórészt a sztálini időkből eredezteti. Jellemző momentum, hogy 1928-ig bármely párttag párttagkönyvét felmutatva bemehetett a KB épületébe, amely már akkor is a Sztaraja ploscsagyon állt.

¹¹ Hatalmas tömegű dokumentumanyag szabadult fel e témakörben is a rendszerváltás után, amelyek gazdagon illusztrálják az itt elmondottakat: Komintern i igyeja mirovoj revoljucii. Moszkva, Nauka, 1999. L. mindenekelőtt 404–538.o.

¹² Nem térhetünk ki arra, s nem is feladatunk, hogy vázoljuk a sztálini rendszert. Annak működésével részletesebben foglalkoztam: A sztálini rendszer kialakulásának okairól és jellegéről. Történelemtanári Füzetek, VIII. 1995.

¹³ Erről a jelenségegyüttesről érdekesen számol be V. Buldakov: A Gulag-jelenség. Eszmélet, 45. sz. (2000. tavasz) 122–139.o.

¹⁴ Hogy Sztálinnak “miért volt szüksége a ’kártevésre’”, V. Rogovin kimerítően tárgyalja: 1937. Moszkva, 1996. 244–254.o.

¹⁵ Vö. V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 242–244.o.

¹⁶ Persze nem könnyű megérteni ezt a problémát, ha az ember Sztálinból akarja magyarázni a történelmet és nem megfordítva.

¹⁷ Idézi G. M. Ivanova: GULAG v sziszteme totalitarnogo goszudarsztva. Moszkva, MONF, 1997. 131–132. o.

¹⁸ Vö.: Jev. Gromov: Sztálin: vlaszty i iszkoussztvo. Moszkva, “Reszpublika”, 1998. 281. o.

¹⁹ Piszatyel i vozsgy. Perepiszka M. A. Solohova sz I. V. Sztalinim 1931–1950 godi. Iz licsnogo arhiva I.V. Sztalina. Moszkva, 1997.

²⁰ Sztalinszkoe Politbüro v 30-ie godi. Szbornyik dokumentov. Moszkva, (Szerk.: O. Hlevnyuk és mások) AIRO-XX, 1995. 168–169.o.

²¹ L. erről: Krausz T.: A “Rövid tanfolyam” és a történelem. Világosság, 1989. 3. sz. 174–179. o.

²² A források tükrében a bolsevik párt frakcióharcainak 1917 előtti története nagyon bonyolult, és teljesen alkalmatlan mindenféle “összeesküvéstörténeti” koncepció igazolására. S bár ma már igen jelentős a bolsevik emigrációs viták és frakciós ellentétek historiográfiai feldolgozása, én egy magyar kutató igen érdemes munkásságára hívnám fel a figyelmet. L. Donáth Péter: Elmélet és gyakorlat. A “baloldaliság” korai történetéhez: Gorkij–Lunacsarszkij–Bogdanov 1907–1910. Bp., 1990. (Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei /IX./, 1990. 389 o., uő.: Történelem dokumentumközelben (A.V. Lunacsarszkij 1917-ben). A Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei, Bp., 1990. VII. 121–178. o.

²³ L. erről id. c. Világosság uo. Jellemző történet, melyet sok évvel ezelőtt két – azóta már elhunyt – kiváló szovjet történésztől, Viktor Millertől és Turok-Popovtól hallottam: Sztálin meglepődve tapasztalta, amikor bemutatták neki a szerkesztőbizottság tagjait, hogy a legfiatalabbat, az akkoriban még a húszas éveit taposó, későbbi akadémikust, Iszak Iszakijevics Mincet nem ismerte. Föltette a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen tekintélyes mű szerkesztőbizottsági tagjainak egyike nem rendelkezik semmilyen tudományos és hivatali előmenetellel. Nos, ezt követően Minc karrierje rendkívüli sebességgel ívelt felfelé, aminek később lett alapja: terjedelmes könyveket írt a forradalom és a szovjethatalom “diadalmas meneteléséről”.

²⁴ Ezt az összefüggést is egy népszerű kifejtéshez méltatlan részletességgel fejtettem ki a Pártviták és történettudomány c. id. munkában.

²⁵ Az SzK(b)P rövid története. Bp., Szikra, 1951. 319–326. o.

²⁶ Mindez oly mértékig volt benne a 30-as évek atmoszférájában, a nagyhatalmak közötti érdekellentétekben a náci Németország felemelkedését követően, sőt, a háború után is, hogy az összeesküvés a történelemmagyarázat “hivatalos” útjának tűnt. Érdemes itt két egészen eltérő, bár ismert dokumentumra felhívni a figyelmet: az USA moszkvai nagykövete a sztálini Szovjetunióban elfogadta a Sztálin és a Szovjetunió elleni összeesküvés nagy tervét, az ötödik hadoszlop működését, l. Joseph E. Davies: Mission to Moscow. Pocket Books Inc., New York, 1943. Másrészt M. Sayers – A. Kahn: A nagy összeesküvés. Bp., Szikra, 1947 (1949) A mai kor embere igazán némi empátiával viseltethet a 30-as évek naivitása, hiszékenysége iránt. Korunk “naivitásaira” később térnék ki.

²⁷ Trockijnak a perekkel foglalkozó írásaiból magyarul is olvasható egy válogatás: A száműzött Trockij. Bp., Libri, 1989. (Szerk.: K. T.) 127–142. o.

²⁸ V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 374. o.

²⁹ O Trockom i trockizme. Moszkva, 1925. Lenin o trockizme. Moszkva, 1924.

³⁰ Több helyen és részletesen is kifejtettem a sztálini rendszerváltás történetét, ezúttal a helyhiány miatt is eltekintek tőle.

³¹ Trockij már 1938-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a publikált vádbeszédek az “összeesküvések” és a “tervezett terrorista akciók” konkrét feltételeit, eseményeit igen eltérő módon adták elő, de az első perctől az utolsóig az “összeállítók”, természetesen mindenekelőtt Sztálin, kitartottak az összeesküvés mint koncepció mellett. Erre építették föl az összes vallomást. Vö. L. Trockij: Mikor jött létre és mikor működött az egyesített központ? In: A száműzött Trockij. Id.m. 131–138. o.

³² Az a valószínűsíthető tény, hogy egy bomlott agyú kivénhedt diák követte el a gyilkosságot, nem volt igazán népszerű tézis. Egy ilyen gyilkos kevéssé volt alkalmas arra, hogy nyilvánosan bevádolja a régi bolsevikokat, mivel képtelen volt arra, hogy következetes és kitartó vallomást tegyen. Később, a 70-es évektől, nem szólva a peresztrojka periódusáról, nem kerültek elő források, melyek alátámasztották volna Sztálin közvetlen részvételét a gyilkosságban. Ma is teljes homály fedi az “összeesküvés” hátterét.

³³ Érdekes momentum, hogy a Kratkij kursz periódusában a Sztálin egyik “kedvenc” történészének számító Jemeljan Jaroszlavszkij még 1928-ban tulajdonképpen Sztálint is megbírálta, amikor tankönyvében arra emlékeztetett, hogy azon a KB ülésen, amelyen felvetették Kamenyev és Zinovjev kizárását a KB-ból, Sztálin az ellenszavazók közé tartozott. L. erről Világosság, id. c. 1989. 3.sz. 176. o.

³⁴ Vö.: A. Pankratova: Razvitie isztoricseszkih vzgljadov M. N. Pokrovszkogo. In: Protyiv isztoricseszkoj koncepcii M. N. Pokrovszkogo. Szb. Sztatyej, 1939. I. köt. 5–7. o.

³⁵ A Kratkij kursz hatása tulajdonképpen még ma is érződik számos történész gondolkodásában; a szovjet disszidens történetírás közvetítésével került a rendszerváltást követő historiográfiába. Ilyen “eredeti” munka volt Heller-Nyekrics Szovjetunió története, Utopja u vlasztyi, amely magyarul két nagy kötetben 1996-ban jelent meg az Osirisnél. A két kötetről megjelent kritikai recenziót l.: Filippov Szergej: Orosz történelem hollywoodi feldolgozásban, és Krausz Tamás: Egy új Szovjetunió-történet, amely régi. L. Fons, IV. évfolyam, 1997. no. 3. sz. 357–394. o.

³⁶ L. például a magyarul is megjelent R. Pipes: Az orosz forradalom története, Bp. 1999. Megjegyezzük, hogy a mai Magyarországon még Pipesen is túlmegy a hivatalos, minisztérium által jóváhagyott és kedvezményezett középiskolai történelem tankönyv, amelyet a IV. gimnazistáknak írtak. Eszerint 1917 októberében forradalom sem volt, hanem csupán összeesküvők egy csoportjának puccsa zajlott Péterváron és természetesen egész Oroszországban. Ma itt tartunk.

³⁷ A cári család kivégzésének és magának a dinasztia történetének óriási irodalma van mind Oroszországban, mind Nyugaton, filmek, tv-feldolgozások tömegei szórakoztatják a nézőket a cári család szenvedéseivel és lemészárlásával. Sokakat már nem is érdekel az egész, megvan az igény egy újabb sztori “piacosítása” számára.

³⁸ A kiinduló “történeti” munka egy új vitához a történettudományon kívül született. Egy “műkedvelő” szerző vetette fel ismét Hitler és Goebbels propagandájának közismert tézisét, hogy a náci Németország “preventív háborúra” kényszerült. E koncepció felmelegítése V. Szuvorov (valójában Rezun), a Szovjet Hadsereg vezérkari főnöksége katonai felderítésének (GRU) egyik Angliába szökött munkatársa nevéhez fűződik: V. Szuvorov: Ledokol. Kto nacsal vtoruju mirovuju vojnu?, Gyeny–M.: Kogda nacsalasz Vtoraja mirovaja vojna? Moszkva, TKO “ASZT”, 1994. A kritikai tudományos irodalomból l.: V. A. Nyevezsin: Szindrom nasztupatyelnoj vojni. Moszkva, AIRO-XX., 1997. Erősebben érvényesít kritikai szempontokat G. Gorogyeckij: Mif “ledokola”. Moszkva, Progressz-Akagyemija, 1995., uő.: Sztalin i napagyenyie Germanii na Szovetszkij Szojuz. Moszkva, Roszszpen, 1999. Ezeknek a dokumentumokkal alá nem támasztott nézeteknek már akadnak magyarországi apostolai is a különböző rádió és televízió műsorokban, napilapokban stb.; mindenekelőtt Kun Béla unokája, a 80-as években a nagyapai örökséget még vehemensen védelmező és ápoló Kun Miklós és Ungvári Krisztián képviselik ezt az álláspontot.

³⁹ L. e koncepciókról komolyan Ju. I. Igrickij: Obscsesztvennaja transzformacija v SZSZSZR i Rosszii poszle 1985 g: vzgljadi i koncepcii. Moszkva, INION, 1998.

⁴⁰ E folyamat nyilvánosságáról részletesebben írtam az Eszmélet 33. számában, melyben dokumentáltam, hogy maguk a szovjet vezetők és államhatalmi intézmények nyilvánosan kérték fel a nyugati nagyhatalmakat a beavatkozásra, ami tükröződött például a Jelcin–Soros levelezésben. (Soros Gy.: A lehetetlen megkísértése. A kelet-európai forradalmak és a Soros Alapítvány, Budapest, 1991. 117–121. o.) Mindenesetre az intellektuális lezüllés egy sajátos formája, amikor baloldaliak komoly ábrázattal a Szovjetunió és az államszocializmus végét valamiféle összeesküvés eredményeként szemlélik.

⁴¹ Szélsőségességében tipikus példa, hogy a Gereben Ágnes és Kun Miklós szerzőpár, egyébként egyetemi alkalmazásban álló média-közszereplők halálos komolysággal Sztálinból egyenesen Hitlert faragnak, egyéb zaftos történetek között azt állítván, hogy – durván fogalmazva – ő is kiirtotta volna a zsidókat, a koncepció a koncentrációs táborokhoz már megvolt, csak nem maradt rá ideje. A történelemből piaci fogyasztásra alkalmas összeesküvő-sztorikat produkálnak nap mint nap minden mennyiségben. Rémtörténetek készülnek, s e boszorkánykonyhában éppenséggel mindenfajta fűszerre szükség van, kivéve természetesen a tudomány hagyományos eljárásmódjait.

⁴² Ennek kifejtésére itt nincsen mód, önálló fejezetet szenteltem a kérdésnek a Sztálin c. (Budapest, Útmutató kiadó, 1996.) életrajzi vázlatban, l. a “Sztálin és az antiszemitizmus” fejezetet.

⁴³ Vagyis lényegében itt nem szubjektív problémáról van szó, hanem a látványról mint a modern polgári társadalom alapvető viszonyáról, amelyet Ernest Guy Debord már a 60-as években feltárt: A látvány társadalma. Magyarul l. egy összefoglaló részét in: Eszmélet 37. sz. A történelem maga is látvánnyá változik, mint Debord írja, “mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá változik”, amit úgy kell tekintenünk, “mint aktualizált Weltanschauung-ot, egy objektív erővé átalakult világnézetet, amely anyagi valósággá lett átfordítva”. “A látvány – tőke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy az már elképzeléssé válik.” 161–169. o.

⁴⁴ L. Francois Furet: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Bp., 1999.

⁴⁵ Az események friss nyomán a Magyar Ruszisztikai Intézet kis tanulmánykötetet adott ki a hazai ruszisták tollából: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, IX., Bp., 1993. és l.: 93. Moszkva. Hronyika tekuscsih szobitij. Vek XX i mir, Moszkva, 1993.

⁴⁶ Mint a “puccs”, vagyis az október 4-ét megelőző események szemtanúja állítom, hogy az elnöki hatalom részéről az egész “story” a puccsról egy nagyon szimpla figyelemelterelés volt. Az elnöki hatalomkoncentráció megteremtéséhez volt szükség egy elfogadható apropóra. A tüntető tömegek mindenfajta puccs véghezvitelére alkalmatlanok voltak: esélyük sem volt komoly fegyverzethez hozzájutni, “vezéreiket körbezárták” egy betonépítménybe mindenfajta kommunikáció lehetősége nélkül, maga a néhány ezres tömeg életkori összetételénél fogva sem volt alkalmas az állig felfegyverzett katonákkal szembeni harcra, s a televíziós toronyhoz való masírozásuk is a hatalom által biztosított akció volt, hiszen egyetlen akadályba nem ütköztek. Nem véletlen, hogy a CNN sem igen tudott más “kommunista keményvonalasokat” mutatni a világ számára, mint azokat a nagyon idős, néha már megrokkant néniket, akik kisebb-nagyobb Sztálin-képekkel baktattak a téren körbe-körbe.

⁴⁷ Vö. Krausz T. A jelcinizmus. In: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 1993. 87.o.

⁴⁸ A “puccsisták” vezérei, ha az olvasó még emlékszik neveikre, Haszbulatov és Ruckoj, az “afganisztáni hősök”, maguk is Jelcin első számú hívei közé tartoztak az 1991-es rendszerváltás periódusában.

⁴⁹ Mindez azért érdemel szót, mert miközben önfeledten folyt a vérfürdő “demokratikussá” való átformálása, éppen a parlamentarizmus felszámolása zajlott le, s jött létre hamarosan a Duma, amely még önálló törvényhozói jogkörrel sem rendelkezik az Elnökkel szemben.

⁵⁰ L. az idézett kiadványt: Jelcin és a jelcinizmus.

Pablo Picasso a Francia Kommunista Párt tagja, büszkesége és nem utolsósorban egyik legfontosabb szponzora volt. Bár művészként sohasem tudta elfogadni a sztálinista korszak sematizmusát és hamis realizmusát, a párthoz mind eszmei, mind szervezeti értelemben lojális maradt mindvégig.

Picasso és a párt

1944. október 4-én, Párizs felszabadítása után kevesebb, mint hat héttel, az ekkor 63 éves Pablo Picasso belépett a Francia Kommunista Pártba. Legnagyobb meglepetésére csatlakozásának híre betöltötte a párt hivatalos lapja, a L’Humanité következő napi címoldalának több mint felét, háttérbe szorítva a háborús tudósításokat. A cikk üdvözölte “a demokratikus Spanyolország illusztris fiának” csatlakozását a “famille communiste”-hoz.

Röviddel ezután egy a L’Humanité számára készült interjúban Picasso azt nyilatkozta, hogy a művészete fegyverével mindig is úgy harcolt, mint egy igaz forradalmár. Emellett azt is elmondta, hogy második világháborús tapasztalatai megtanították arra, a politikai szimpátiát nem elegendő mitologizáló művészi kifejezésmód függönye mögül kinyilvánítani.

“Azért lettem kommunista, mert a mi pártunk törekszik a leginkább arra, hogy megértse és építse a világot, hogy az emberek tisztábban lássanak, valamint szabadabbakká és boldogabbakká váljanak. Azért lettem kommunista, mert a kommunisták a legbátrabbak Franciaországban, a Szovjetunióban, valamint a saját országomban, Spanyolországban. Amíg arra várok, hogy Spanyolország visszafogadhasson, addig a Francia Kommunista Párt jelenti a hazát számomra. Itt ismét megtaláltam a barátaimat – a nagyszerű tudósokat, Paul Langevint és Frédéric Joliot-Curie-t, a remek írókat, Louis Aragont és Paul Eluard-ot, és még sok más gyönyörű arcot Párizs lázadói közül. Ismét a fivéreim között vagyok.”

Öt nappal azután, hogy csatlakozott a párthoz, Picasso megjelent egy a Père Lachaise temetőben rendezett ünnepélyen, amelyen az 1871-es Kommün, valamint Párizs náci megszállásának áldozatairól emlékeztek meg. Picasso, akit a párt olyan neves elméi vettek körül, mint Aragon és Eluard, valamint Elsa Triolet, Aragon regényíró felesége, Jean-Paul Sartre filozófus és a színész Jean-Louis Barrault, prominens személyisége volt a Ce Soir újság által 250 000 fősre becsült tömegnek. Továbbá ő elnökölt a Művészek Nemzeti Frontja Igazgató Bizottságának rossz hírű gyűlésén is, amelyen megfogalmazták azoknak a kiszűrendő művészeknek a listáját, akik együttműködtek a megszállókkal.

1950-ben Picassót Sztálin-díjjal tüntették ki a Mouvement de la Paix-ben (a békemozgalomban) való részvételéért, mivel ő tervezte a mozgalom fehér galambot ábrázoló emblémáját. A mozgalom, amelyet állítólag francia és lengyel értelmiségiek kezdeményeztek, Wroclawból indult el Andrej Zsdanov, a szovjet Központi Bizottság titkára és a sztálini ideológiai kampány fő építésze égisze alatt. A mozgalomban való részvétel Picasso számára egy FBI dossziét is eredményezett, amelyet egészen haláláig aktívan tartottak. Kérésemre az információs szabadságról szóló amerikai törvény (US Freedom of Information Act) alapján az aktát elküldték nekem, bár erősen cenzúrázva, hatalmas, teljesen elsötétített részekkel. Pusztán Picassóval való ismeretségük miatt több személy után is nyomoztak, és kérdőjelezték meg a “megbízhatóságukat”. Charlie Chaplinnek Picassóhoz – “a Francia Kommunista Párt felvett tagjához” – fűződő barátsága tovább ártott reputációjának McCarthy Amerikájában, többen követelték a “felforgató idegen” kiadatását. Egy különösen elmarasztaló bejegyzés 1950. június 16-ai keltezéssel (majdnem teljesen be van feketítve), a Szovjetunió részére történő kémkedéssel vádolta őt.

Bár Picasso sosem volt apparatcsik, a párt melletti elkötelezettsége nem volt kétséges. Nem várták tőle, miként más párttagoktól, hogy látogassa a kötelező heti sejt-gyűléseket, vagy hogy az utcán árulja a L’Humanité számait. De a megbecsült művész propagandaértéke felbecsülhetetlen volt, s ő nagyvonalúan fordított időt és pénzt az FKP és társszervezeteinek támogatására. Picasso együtt haladt az Értelmiségiek Nemzeti Frontjával és az Egyetemi Nemzeti Fronttal, és elfogadta a tiszteletbeli tisztségeket a bizottságokban és szervezetekben.

Picasso hozzájárulásként többnyire festményeit ajánlotta fel eladásra. A kereskedő Kahnweiler azt írta, hogy egyedül 1956 novemberében Picasso nevében 3 millió frankról szóló csekket adományozott karácsonyi ajándékokra az ellenállás áldozatainak gyermekei számára, valamint 500 000 frankot a Békebizottságnak, 300 000 frankot a Toulouse-i Hazafiaknak, továbbá még 750 000 frankot a háború áldozatainak gyermekei részére és 3 millió frankot (fél millióval többet, mint előző évben) egy évente megrendezett kommunista párteseményre. (Összehasonlításképpen: a Chrysler autógyár 1954-ben 5 millió frankért vette meg Picasso Le Charnier-ját.)

A Picasso által szponzorált több szervezet politikai jellegére abból következtethetünk, hogy számos adománya Georges Gosnatnak, a Francia Kommunista Párt Központi Bizottsági tagjának és pénztárosának a kezén ment keresztül.

Picasso lassan, de kezdett ráébredni, hogy miközben a párt szüntelenül követeli az idejét, pénzét és politikai támogatását – amely követeléseknek bámulatba ejtő mértékben tett Picasso eleget, bár sosem a párt teljes megelégedésére –, nyomást próbál gyakorolni rá művészeti kérdésekkel kapcsolatban is. Bár tagságának első éveiben a párt tolerálta a Picasso választotta kifejezésformát, amely eltért a szocialista realizmustól, a párt által támogatott stílustól, 1947-től néhány kritikus kifogásolni kezdte, hogy művészetét nem állítja elég tisztán politikai meggyőződésének szolgálatába.

A személyi kultusz és a művészet

1953-ban vita bontakozott ki Picasso “privilegizált”, szabályok felett álló helyzete kapcsán. Március 5-én meghalt Sztálin. Aragon és Pierre Daix szerkesztő a Les Lettres françaises című kommunista lap egyik számát készítették éppen elő, amikor a hír kitudódott. Aragon azonnal táviratozott Picassónak, aki ekkor Françoise Gilot-val élt együtt, és egy rajzot kért tőle Sztálinról. Daix és Gilot tudták, hogy Picasso, aki mindeddig sikeresen oszlatta el a reményeket, hogy Sztálinról portrét fest, ezúttal nem fogja visszautasítani az ajánlatot. A művész hódolata Sztálin 70. születésnapja alkalmából 1949-ben nem volt több egy, a diktátor egészségére emelt poharat ábrázoló rajznál, amelynek fesztelen képszövege – “Staline à ta santé” – megbotránkoztatta a hű pártot. Bőséges bizonyítékunk van arról, hogy Picasso tisztában volt azzal, Sztálin hogyan nézett ki, mégis azt állította, nem tudta felidézni a vonásait.

Úgy tűnik, ezúttal régi újságfotókat használt referenciaként. A portré a fiatal Sztálint ábrázolja, az arcát sűrű, rövid haj keretezi, száját részben eltakarja bozontos bajusza. A vastag szemöldök alatti álmodozó szemek ellensúlyozzák a hangsúlyos állvonalat. Picasso elmondta Geneviève Laporte-nak, akivel ekkoriban viszonya volt, hogy Sztálint a nép közül valónak akarta ábrázolni, egyenruha és kitüntetések nélkül. Daix szerint viszont figyelembe kellett volna vennie, hogy Sztálin halála nem sokkal a csehszlovákiai Slánsky-per áldozatainak kivégzése után következett be.

Daix állítása szerint Picasso személyesen is ismerte az áldozatokat a spanyol polgárháborúban való részvételük folytán. Az embert elgondolkodtatja, hogy amikor Picasso az ifjú Sztálin ábrázolását választotta, talán még mindig idealista látásmódtól vezérelve, vajon megértette-e azt, amit a nem kommunista világ már tudott, a kommunisták pedig csak lassacskán fogadtak el: ahhoz, hogy Sztálinról idealista képet lehessen festeni, ifjú korához és a forradalomhoz kell visszanyúlni.

Aragon és Daix megkönnyebbülhettek, a portré tetszett nekik. Daix a semleges “Staline par Pablo Picasso, 8 mars 1953” képaláírást választotta. Alatta szerepelt Aragon, Joliot-Curie, a Nobel-díjas tudós és Picasso neve – “les trois mousquetaires”, ahogyan őket ismerték –, a legtekintélyesebbeké, akiket a pártértelmiség fel tudott vonultatni.

A képhez csatlakozó cikkek hízelgő hangneme, amelyek a “mindannyiunk által szeretett és tanítóként tisztelt rendkívüli férfit” dicsőítették, éles ellentétben állt Picasso rajzával. Talán éppen emiatt találták sokan megbocsájthatatlan lèse-majesté-nek (felségsértésnek) a portrét.

Ami Aragont és Daix-t illeti, nem lehettek sokáig elégedettek megemlékező számukkal. Az első negatív visszhang a France Nouvelle és a L’Humanité (két, a Les Lettres françaises-hez hasonló szerkezetű lap) alkalmazottaitól érkezett, akiket megdöbbentett a szerintük Sztálinra nézve sértő rajz közzététele. Daix úgy sejtette – s mint később kiderült, igaza volt –, hogy az ügyet a párt vezetése szította (akik a portré publikálásában a személyi kultusz megsértését látták), valamint Auguste Lecoeur, a keményvonalas párttitkár, aki megragadta az alkalmat, hogy Aragont és a Les Lettres françaises-t megfenyítse viszonylagos függetlenségükért.

Mihelyt kezébe vette a lapot, Elsa Triolet azonnal megértette, az az egyszerű tény, hogy Picasso hozzá mert nyúlni Sztálinhoz, felháborodást vált majd ki a párthoz hűségesek körében, és katasztrófa közeledik. Triolet rájött arra, hogy számukra túl nagy a percepciós ellentmondás a rajzon ábrázolt fiatal grúznak és Sztálinnak “mint a bölcsesség, bátorság és minden emberi tulajdonság megtestesítőjének, a háború győztesének, a mi megmentőnknek” a megszokott ábrázolása között. A lap március 12-ei megjelenését követően a szerkesztőséget elárasztották a felháborodott telefonhívások.

1953. március 18-án a Francia Kommunista Párt titkárságának elmarasztaló hangvételű kommünikéje jelent meg a L’Humanité-ben, amelyben “határozottan elítélték Picasso elvtárs portréjának megjelentetését”. A kommüniké továbbá üdvözölte és köszönetet mondott azoknak az elvtársaknak, akik azonnal “tájékoztatták a Központi Bizottságot a tiltakozásukról” és akik követelték, hogy Aragon elvtárs “tegye közzé azon levelek lényeges szakaszait, amelyek hozzájárulnak a valós kritikához”. Aragon kénytelen volt a Les Lettres françaises következő számában megjelentetni a kommünikét, valamint a L’Humanité-ben önkritikát gyakorolni.

A levelekben megfogalmazott legfőbb kifogás az volt, hogy a portré nem fejezi ki a közérzelmet – “azt a szeretetet, amelyet a munkásosztály érzett Sztálin elvtárs és a Szovjetunió iránt” –, valamint nem tükrözi Sztálin személyiségének valós erkölcsi, lelki és intellektuális oldalát. “Nem, ez nem Sztálin arca” – írta egy levélíró –, “nem ez az arc az, amely egykoron oly kedves és erős volt, nem ez a mi drága, nagy Sztálinunk oly kifejező és őszinte magabiztosságot sugárzó arca.”

“Hol a ragyogás, a mosoly, az intelligencia – egyszóval az emberiesség –, amely Sztálin többi portréján mindig jelen van?” – kérdezte valaki más. Picasso elmulasztotta ábrázolni Sztálin megnyugtató atyai vonásait, a férfit, akinek arcképe “éveken keresztül testesítette meg a reményeinket”.

A legkritikusabb levél André Fougeron művésztől érkezett, aki a Zsdanov-féle stílusnak, a szocialista realizmusnak volt hű képviselője. Daix megítélése szerint a levél a jelentős politikai dokumentumok súlyával és jellegével bírt, mivel elsőként tárta fel azt a kényszert, amelyet a pártvonal betartatása érdekében a kommunista művészekre gyakoroltak. Fougeron hangot adott “minden elvtárs felháborodásának és szomorúságának”, mivel Aragon, Picasso portréjának kiválasztásával, “hallgatólagosan támogatta az esztétikai formalizmus meddő bűvészkedésének folytatását”. Fougeron, a soron következő Karl Marx kiállítás szervezője hozzátette, nem hajlandó Picasso hozzájárulásának tekinteni az “úgynevezett portrét”. Aragon megaláztatásában öngyilkossággal fenyegetőzött. Felesége, Elsa hiába könyörgött Lecoeurnek, tekintsen el attól, hogy Aragonnak önkritikát kelljen gyakorolnia. Picassót újságírók ostromolták, hogy ismerje be, portréjával ki akarta gúnyolni Sztálint, ám ő visszautasított minden ilyetén feltételezést.

Sokak reménye ellenére a támadások nem késztették Picassót a párt becsmérlésére. Bár több tudósítás idézte Picassót, aki szóvá tette, hogy senki sem kritizálta a temetésre küldött virágokat, vagy az elejtett könnyeket, Gilot emlékezett egy tárgyilagosabb állásfoglalásra is. Elmondása szerint Picasso felelete az volt, hogy az ízlés dolga vitatható, a pártnak joga bírálni őt, ám nem látja szükségesnek, hogy politikai kérdés legyen az ügyből. “A pártban ugyanaz a helyzet, mint bármely nagy családban – állította. – Mindig akad egy átkozott hülye, aki botrányt kavar, de te kénytelen vagy elviselni őt”.

Picasso versus Fougeron

Bár Picasso a párt kitüntetett tagja volt, munkásságát mégsem értékelték oly nagyra, mint André Fougeron-ét, aki a Sztálin által támogatott szocialista realizmus képviselője volt. 1950-ben a L’Humanité egyik cikkében Auguste Lecoeur párttitkár félreérthetetlenül mellőzte Picasso nagyszabású párizsi kiállításának megnyitóját, míg Fougeron-nak a szénbányászokat ábrázoló festményeiből nyílt tárlatát az égig magasztalta. Amikor Picasso meglátogatta Fougeron stúdióját, éles vitát folytattak a szocialista realizmusról: “On ne s’est pas compris” (“Nem értettük meg egymást”) – mondta Fougeron.

Picasso, talán a kettejük versengése miatt, két nappal Fougeron dicsőített kiállításának megnyitója után kezdte festeni a Mészárlás Koreában című képét. Festményével Picasso a párt helyzetét kívánta megerősíteni, azonban a kép “erőszakosan modern formája” valamint az emberek hősi küzdelmének hiánya a párt művészeti doktrínáinak anatémája volt. Picasso ugyanis az ártatlanok lemészárlását ábrázolta inkább, miközben nem hangsúlyozta eléggé az agresszor kilétét. Lecoeur elrendelte, hogy a párt kiadványaiban a lehető legkevesebbszer említsék a festményt.

Realizmus és idealizmus

Egy beszélgetése során Daix-vel, akit Aragon küldött a lecsillapítására, Picasso a következőképpen elmélkedett: “El tudod te képzelni azt, ha az igazi Sztálint rajzoltam volna meg, akivé lett, ráncosan, a szeme alatt karikákkal, a szemölcseivel… Egy portré Cranach stílusában! Hallod hogy üvöltenek? »Elcsúfította Sztálint! Megöregítette Sztálint!«” Majd így folytatta: “Aztán meg, mondtam magamban, miért ne lehetne Sztálin hősi mezítelenségben?…Igen, de ha Sztálin meztelen, mi lesz a férfiasságával?… Ha a klasszikus szobrász vesszejét nézed… Olyan kicsi… No de Sztálin igazi férfi volt, valódi bika. Viszont ha egy bika falloszával ábrázolnám, s ott állna az aprócska Sztálin a hatalmas micsodája mögött, egyből kiabálnának: Szex-őrültet csináltál belőle! Egy szatírt!

Ha pedig valóban realista vagy, s rendesen leméred mérőszalaggal, csak rosszabb. Hétköznapi emberré tetted Sztálint. Aztán már magadat is képes vagy feláldozni, és a sajátodról készítesz gipszmásolatot. Nos, ez még rosszabb. Hogyan merészeled magadról mintázni Sztálint! Hiszen Sztálinnak folyton erekciója kellett, hogy legyen, akár csak a görög szobroknak… Mondd meg nekem te szocialista realizmus, aki mindent tudsz, most akkor Sztálint erekcióval, vagy erekció nélkül?”

Amikor 1954 nyarán a kommunisták vonakodva ugyan, de kezdték elismerni Sztálin bűneit (bár a nyilvánosság elé kevés információ jutott el), Picasso, szavakba öntve gondolatait, a következőket kérdezte Daix-től: “Nem gondolod, hogy nemsokára már az én portrémat is túl hízelgőnek fogják találni?”. Egy másik alkalommal így elmélkedett: “Szerencsére a fiatal Sztálint rajzoltam meg. Az idősebb sosem létezett. Csupán a hivatalos festők számára.”

Később Picasso az 1953-as évet a saját “saison en enfer”-jeként – azaz a pokolban töltött évadjaként – emlegette. Néhány barátjának bevallotta, mennyire megrázta a vádaskodás, valamint a botrány okozta megaláztatás. Széles körben elterjedt vélemény, hogy ez az év jelentette Picasso politikai elhivatottságának a végét. Bár együttműködése a párttal többé nem volt olyan szoros, mint az 1944–53 közötti években, elkötelezettsége nem lankadt. Továbbra is rajzolt a sajtó részére, készített plakátterveket, támogatóként feltűnt a párt rendezvényein, valamint készségesen írta alá a párt által kezdeményezett petíciókat és tiltakozó nyilatkozatokat.

Nem hagyott fel a párt anyagi támogatásával sem. Míg sokan eltávolodtak az 1956-os magyar forradalommal szemben tanúsított magatartás miatt, Picasso továbbra is kitartott a párt mellett. Carlton Lake kritikusnak adott interjújában, 1957 júliusában ismét megerősítette, hisz a kommunizmusban és nem tervezi elhagyni a pártot. 1962-ben Lenin-díjjal tüntették ki. 1968 augusztusában egy baráti beszélgetés alkalmával ugyan helytelenítette Csehszlovákia szovjet megszállását, ám véleményének nem adott nyilvánosan hangot.

Picasso lelkesedéstől és nem kevés idealizmustól vezérelve csatlakozott a párthoz. Nehéz megmondani, mikor ébredt rá az eszmék és a valóság között tátongó szakadékra. Hruscsovnak a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán, 1956 februárjában elhangzott “titkos beszéde” után, amelyben a sztálini zsarnokság alatt elkövetett bűnökről számolt be, nem lehetett továbbra is tudatlannak maradni. Picasso szemmel láthatólag megdöbbent: “Míg azt kérték, tegyél meg mind többet az emberek boldogságáért…, fölakasztottak és megkínoztak embereket. És ők ártatlanok voltak. Lesz ebben változás?”

Hiába kerültek felszínre bizonyítékok a kommunista világ nyers valóságáról, hiába derült fény arra, hogy “éppúgy tévedtek a politikában, mint a művészetekben” – ahogyan Picasso fogalmazta meg egyszer rossz előérzetét –, továbbra sem engedte megkérdőjelezni politikai elkötelezettségét.

Daix később azt állította, bár “Picasso a magánéletben tudott igazságtalan, önfejű, sőt szadista is lenni…, ám én negyed évszázad alatt mindig úgy találtam, kész osztozni bármely általa választott közösség balszerencséjében. Nemcsak a kommunisták, hanem a sajátjai, azaz a spanyolok, a festők, a költők, valamint a közeli rokonai sorsában. Kész volt áldozni az idejéből, és mint festő, a munkájából. Ha személyiségének ezt az oldalát félreértették, ez azért lehetséges, mert a pártot családja részének tekintette, a családi ügyeivel pedig a magánéletében foglalkozott.”

A Szovjetuniót elítélő hírekre Picasso válasza a következő volt: “Vajon a munkások urai még gyáraiknak, és a földművesek birtokosai földjeiknek? Nos ebben az esetben minden egyéb mellékes – egyetlen dolog, ami számít, a forradalom megmentése.”

(Fordította: Schmied Júlia)

Hogyan fogadta és értelmezte a szeptember 11-i eseményeket a hazai sajtó „bal fele”: a nyomtatott sajtónak azt a szegmensét vizsgáljuk, amely a baloldal felé tájékozódó, ideológiailag következetes rétegnél jóval szélesebb tömegek fő orientációs forrása.

Történelem, publicisztika, ideológia (bevezető)

A berlini fal leomlása óta nem volt olyan esemény, amely az értelmiség minden rétegét – politikai és szakmai hovatartozástól függetlenül – így megmozgatta volna. Az Egyesült Államok két nagyvárosa elleni tömeggyilkos terrortámadás után indokoltan írta címlapjára a The Economist: 2001. szeptember 11-e volt “a nap, amely megváltoztatta a világot”.

Ebben az írásban áttekintést nyújtunk arról, hogyan fogadta és értelmezte az eseményeket a hazai sajtó “bal fele”. Ez a definíció semmilyen tekintetben nem precíz, hiszen ha a baloldalon ideológiai értelemben következetes sajtót keresünk, úgy a napilapok között – amelyekből az alábbiakban tárgyalt írások zöme származik – egyet sem találnánk. Mégis indokolt használni ezt a kifejezést és eszerint határozni meg a vizsgálat alá vetett lapok körét, mert a magyar sajtónak ez az a szegmense, amely a baloldal felé tájékozódó, az ideológiailag következetes rétegnél jóval szélesebb tömegek “mindennapi kenyere”, fő orientációs forrása. Ezek a lapok nem következetesen baloldaliak, de több-kevesebb gyakorisággal helyet adnak baloldali véleményeknek – ez élesen megkülönbözteti őket a hazai sajtó “jobb felétől”, amelynek vizsgálatától itt eltekintünk. Tesszük ezt azért is, mert véleményünk szerint a baloldali szerzőknek nem a jobboldal fórumaihoz és egyes tollforgatóihoz viszonyítva kell megnyilvánulniuk, hanem az egyetemes progresszió szellemi és politikai örökségét tekintetbe véve kell elemezniük a világhelyzetet.

A szemlézett lapok körében végzett elemzésünk sem teljesnek, sem statisztikai értelemben reprezentatívnak nem mondható. Azokat az írásokat vettük alapul a terrorválság időszakában keletkezettek közül, amelyek e lapok prominens rovataiban jelentek meg, vagy amelyeket prominens értelmiségiek írtak különböző rovatok számára. Vizsgálatunk időben is korlátozott: azokat a cikkeket vesszük csak tekintetbe, amelyek a szeptember 11-i terrorakció és az amerikai-brit katonai válasz közötti közel négy hét során jelentek meg.

Mindenekelőtt – tehát még a szövegszerű elemzést megelőzően – azt kell leszögeznünk, hogy a jelzett időszakban mindhárom vizsgált napilapra (Népszabadság, Magyar Hírlap, Népszava) jellemző volt a felvonultatott vélemények pluralitása. A sokk elemi erejű volt, s a lapok nyitottak voltak minden épkézláb véleményre. Ugyanakkor fontos látni, hogy a “mezei” cikkeknél jóval fontosabbak azok, amelyek a véleményoldalakon jelennek meg, és még nagyobb jelentőséggel bírnak azok, amelyeket a szerkesztőségek vezető publicistái írnak. Ez magyarázza, hogy az alábbiakban idézett cikkek döntően a szerkesztőségi publicisztikákból, a fórum rovatokból és a hétvégi mellékletekből származnak.

Kritikai eszmefuttatásunkkal nem célunk kétségbe vonni a vélemények sokszínűségének létjogosultságát. Éppen ellenkezőleg: dicsérni kell a szerkesztőségeket azért, hogy egy ilyen válságos és kiélezett helyzetben is igyekeztek nyitottak maradni. Ezért tartózkodunk ezúttal attól, hogy részletekbe menően bíráljuk az egyes cikkek tartalmát. Amire itt kísérletet teszünk: bemutatni, milyen irányzatok milyen súllyal voltak jelen a közölt vélemények között, és milyen viszony mutatható ki a szerkesztőségek belső publicisztikája s az általuk közölt külső szerzők mondanivalója között.

A terror sokkja és a kibontakozó dráma a legkülönbözőbb szakmájú szerzőket késztette írásra – nyilván senki nem csodálkozik azon, ha a pszichológus többet beszél az események lélektani oldaláról, a közgazdász a gazdasági háttérről, a történész pedig a történelmi előzményekről. Talán kevésbé nyilvánvaló, hogy a sokszínűség ideológiai értelemben is fennáll. Ennek leírásához a nemzetközi politikai gazdaságtan szakirodalmából veszünk át néhány kategóriát.

A monumentális bűncselekmény elemzését megnehezíti, hogy a közvetlen tettesek már nem élnek, s a bizonyítékok a közvetett irányításra és inspirációra csak lassan, körülményesen gyűjthetők össze, ha egyáltalán lehetséges ez. Emiatt sok kérdés nehezen válaszolható meg, különösen a válság első négy hetében. Mit feltételezzünk az elkövetők világnézetéről? Mennyiben volt tettük politikailag vagy vallásilag motivált? Mi köze a tömeggyilkosságnak az iszlámhoz, illetőleg az Egyesült Államok arab világban játszott szerepéhez? Milyen válaszlépés indokolt? Kell-e foglalkozni az eset nyomán a nemzetközi rendszer általános konfliktusaival? Az egyes szerzők ideológiai alapállása meghatározta a fenti kérdésekre adott válaszok jellegét.

Liberális fundamentalizmus

A terrorválság kezdeti időszakában a különféle értelmezési lehetőségek között a legnagyobb dózist a liberális fundamentalizmusból kaptuk. Ez több ok miatt is érthető. Először is azért, mert gyakorlatilag ez az amerikai államvallás. Az élethez, a szabadsághoz és “a boldogság kereséséhez” való jog (ez utóbbin a magántulajdont célszerű érteni), ahogy az az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazást nyert. A krédóhoz tartozik még az egyének szabadságjogait részletező tíz alkotmánykiegészítés (vallás-, szólás-, gyülekezési stb. jogok), amelyeket az alapító “atyák” ugyan nem akartak az alkotmány részévé tenni, de a társadalmi ellenállás végül is kikényszerítette elfogadásukat. Ebben az ideológiai képletben liberalizmusról beszélünk, mert meghatározó vonása a felvilágosodás öröksége, a modernség és a racionalitás iránti elkötelezettség. Ugyanakkor indokoltan beszélünk fundamentalizmusról is, mert ez a liberalizmusnak a kétszáz évvel ezelőtti változata, megterhelve az igen intenzív protestáns vallásossággal (és ennek következtében Isten áldásának gyakori emlegetésével a különféle politikusi beszédekben).

A New York és Washington elleni terrorcselekmények nyomán a liberális fundamentalizmus képviselői olyan fokú elfogultsággal nyilatkoztak az Egyesült Államok népéről és politikai berendezkedéséről, amilyent békeidőben csak Bolgár György tud produkálni a magyar sajtóban. Rendszeresen értekeztek arról, hogy az akció megmagyarázhatatlan, és ugyanilyen gyakorisággal nevezték azt valamiféle “gonosz” művének. Heller Ágnes (“Magyarország Legnagyobb Élő Filozófusa”) ezt kívánta tovább fokozni azzal, hogy a tömeggyilkosságot a “radikális gonosz” megnyilvánulásaként értékelte. Heller szerint a terroristák “nem politikai, hanem vallási fanatikusok”. Szerinte a vallás mellett a terroristák “legerősebb motivációja az európai-amerikai civilizáció ellen érzett olthatatlan gyűlölet.” (IX. 19.) Nem kell tehát politikai motívumot keresni az akció mögött, amely így tulajdonképpen egy torz lelki alkat kollektív szado-mazochista kitörése. (Érdekes módon a nagynevű konzumfilozófus ezúttal megállt a “diagnózisnál”, és nem lépett fel oly hisztérikusan a “terápia” mellett, mint tette a NATO Jugoszlávia elleni háborúja kezdetén két és fél évvel korábban.)

Másodsorban azért tűnik érthetőnek a liberális fundamentalizmus túlsúlya, mert ez a megközelítés az ellenpólusa annak a tendenciának, amelyet ez idáig iszlám fundamentalizmusnak nevezett a világ. Ebből a nézőpontból látszik logikusnak, hogy a liberális fundamentalisták ugyanazzal a misztikus rajongással beszélnek az Egyesült Államokról, amellyel az iszlám fundamentalisták az arabok földjéről. Heller – egy magát megnevezni nem kívánó hazai sajtómunkás hasonlatát kölcsönvéve – körülbelül úgy ír New York népéről, mint Louis Aragon a Szovjetunióról ötven évvel ezelőtt (vagy ahogy esetleg akár maga Heller is tette volna annak idején). Rab László egyenesen úgy fogalmaz, hogy a WTC elleni támadással a terroristák “sebet ejtettek az emberiség lelkén” (még jó, hogy a mondatból kihagyta a Pentagont, hiszen azt az emberiség lelkével összefüggésbe hozni végképp túlzás lenne…).

Kasza László – aki élete korábbi szakaszában, mint ismeretes, szintén az Egyesült Államok alkalmazottja volt – az amerikaiakról mint egy politikailag egységes nemzetről így ír: “Ez a nép példamutató volt az emberi jogok tiszteletben tartásáért folytatott küzdelemben.” (IX. 23.) Nyilván nem arra gondol Kasza, hogy az afro-amerikaiak általános választójogát a hatvanas években lehetett csak kivívni, és hogy Washington tömeggyilkos rezsimek rémuralmához biztosított csendes, de hathatós támogatást Indonéziától Chiléig, nem is beszélve a Fidel Castro ellen a CIA által megkísérelt merényletekről. Hogy ezeknek és a hasonló cselekedeteknek hol a helye az amerikai történelmi tudatban, és van-e közük az Egyesült Államok és az arab államok (vagy csak egyes arab egyének) konfliktusához, arra Kaszától nem kaphatunk választ.

Ezzel szemben tudjuk, hogy “az Egyesült Államok a múlt században két olyan fekélytől szabadított meg bennünket, mint a fasizmus és a kommunizmus”. Legalábbis ezt írja Kasza (IX. 23.), aki valószínűleg már régen láthatta a teheráni és a jaltai fotókat, amelyeken három állam gondterhelt vezetője erősítette meg antifasiszta szövetségét. Konkrétan arra is emlékezhet, hogy Magyarországról éppenséggel nem az amerikaiak verték ki a fasisztákat… Nem csoda persze, ha Kasza és mások is megfeledkeznek erről, hiszen a rendszerváltás keretében még a felszabadulási emlékműről is eltávolították a felszabadító szovjet katona szobrát. Ennek említése nem értékítélet; itt egyszerűen történelmi tényekről van szó. S mint ahogy a szovjet katonák felszabadító szerepe nem lehetett ok a Szovjetunió kritikátlan dicsőítésére a hidegháború idején (vagy azután), az amerikai antifasiszta szerepvállalás hat évtized utáni felemlegetése sem lehet ok arra, hogy a XXI. században a világ bármit és bármilyen körülmények között elfogadjon a washingtoni vezetéstől.

Farkasházy Tivadar egy fél Hócipő-számot szentelt Amerikának, a gyalázatos terrorakció áldozatának. A szatirikus folyóirat lapjain ezúttal a WTC elleni támadásról láthattunk képes beszámolót, majd pedig hosszú oldalakon az amerikai kultúra jeles képviselőinek tablói következtek: Elvis Presley, Jim Morrison, Jack Nicholson, Allen Ginsberg és sokan mások. Politikai témájú képek csak olyanok szerepeltek az összeállításban, amelyeken az amerikaiak mint a világ jótevői (Roosevelt, Eisenhower, Carter) vagy erőszak áldozatai (Kennedy, Reagan) vannak jelen. Sehol egy fotó a vietnami háborúról vagy Jugoszlávia bombázásáról, sehol egy utalás a hatvanas évekig intézményesen létezett faji szegregációra, amely azóta adminisztratív eszközök nélkül él tovább Amerika társadalmában. Mindez megint csak az Egyesült Államok idealizálása, és alátámasztani próbálja azt, amit Farkasházy a Heti Hetes adásában is képviselt Verebes Istvánnal és Hernádi Judittal szemben: nem kell foglalkozni azzal, hogy megértsük Amerikát és a világhoz fűződő viszonyát, az ebben rejlő konfliktusok okait és jellegét.

Etnikai imperializmus

Az etnikai imperialista álláspont kurrens ideológiai megalapozását a Samuel Huntington által “a civilizációk összecsapásáról” kidolgozott elmélet nyújtja. Ennek lényege, hogy a világ néhány nagy “kultúrája” között kibékíthetetlen ellentét feszül, és nyilván az aktuális konfliktus is ennek a döntően kulturális alapú ellentétnek a terméke. A terrortámadás és a háborús konfliktus között nincs lényegi különbség, és a provokáció nyomán nemcsak az észak-atlanti civilizáció kollektív önvédelme (NATO általi csapásmérés) jogosult, de tulajdonképpen érthető és szükségszerű az észak-atlanti civilizáció dominanciájára való törekvés is.

Az etno-imperialista álláspont, morális felsőbbrendűségének igazolására, sokat merít a liberális fundamentalizmusból, megkülönböztető sajátossága azonban a NATO politikájának harcias propagálása, és általában magának az észak-atlanti katonai szervezetnek (egységének, tettrekészségének) a dicsérete. Truman elnök döntése a Szovjetunió feltartóztatására a huntingtoni megvilágításban kultúraképző tényezőként jelenik meg a szemünk előtt. Minden más kultúránál sikeresebb az észak-atlanti, amiből több-kevesebb nyíltsággal az a következtetés is levonható, hogy a többi “civilizáció” fölötti uralomra hivatott. Ebben a szellemben olyan markáns szerzők nyilvánultak meg, mint Füzes Oszkár és Gömöri Endre a Népszabadságban, Márton László a Magyar Hírlapban, Seres László az Élet és Irodalomban és Bojtár B. Endre a Magyar Narancsban.

Az etnikai imperializmus magva a Hobbes-i világkép. Egyfajta totális konfliktusról van itt szó: “sehol senki nincs biztonságban egy jól felszerelt, alaposan felkészült és mindenre elszánt embercsoporttal szemben, ha annak célkeresztjébe űzi a balsors.” (Füzes IX. 14.) A balsors – ennyivel el is intézhető, hogy miért éppen a WTC és a Pentagon volt a terrorista akció célpontja. Füzes számára ez egyértelműen a jó és a rossz harca. “Kedden az amerikai értékek s velük az európai felvilágosodásban született szabadságeszmék jelképeit érte támadás.” (IX. 14.) Füzes, a brüsszeli tudósító valószínűleg nem tette fel magának a kérdést, hogy ha a terroristák az európai felvilágosodás szimbólumait akarták volna támadni, miért nem Európában választanak maguknak célpontot. Megfogalmazásának valószínűleg aktuálpolitikai motívuma van: a WTC és a Pentagon európaiságának állítása felszólítás a szolidaritásra. A Népszabadság publicistája szigorúan elmarasztalja a nyugat-európai országokat (név nélkül, de hát Németországról és Franciaországról van szó elsősorban), mert nem veszik át azonnal és feltétel nélkül az amerikai háborús retorikát és nem csatlakoznak a kardcsörtető washingtoni kurzushoz.

Bojtár B. Endre a Magyar Narancsban osztja Füzes nézőpontját, és éberségre int a “nagyon rossz fiúk” mellett a “kicsit rossz fiúkkal” szemben is. Megnevezi azokat a szabotőröket (mindenekelőtt Tony Blair brit kormányfőt és Colin Powell amerikai külügyminisztert), akik a kicsit rossz fiúkkal akarnak lepaktálni, és minden egyéb módon önmérsékletre akarják inteni a végső döntésért felelős Bush elnököt. Ennek a puhaságnak a következménye, ha most az arabok egy részének megnyerése érdekében Washington a pácban hagyja Izrael államot, “amelynek hajszálra olyan fenyegetettséggel kell nap mint nap, hosszú évtizedek óta szembenéznie, mint amit Muhamed Atta és társai hoztak New Yorkra és Washingtonra”. (IX. 27.) Bojtár szerint már csak azért is le kell győzni a washingtoni héjákkal szembeni fenntartásokat, mert végül is nekik köszönhetjük a szovjet megszállás alóli felszabadulásunkat.

Zbigniew Brzezinski és Samuel Huntington (a hidegháborús kremlinológia páros csillaga) legrangosabb magyar tanítványa Gömöri Endre, aki a Népszabadság számára havi rendszerességgel ontja világpolitikai bölcseletét. Ezúttal ismét a nagy mesterek szellemi árnyékában adott biztos kezű elemzést az észak-atlanti civilizáció és a keleti barbárság összecsapásáról. Gömöri számára az arab világ egy “Kínától Észak-Afrika atlanti partjáig húzódó hatalmas tömb” (IX. 15.) – tehát a politikai vagy más tagoltság végül is nem számít. Ezt a tömböt a “mohamedán düh” jellemzi – mintha a vallásnak közvetlen szerepe lenne a politikai indulat gerjesztésében. Ugyanakkor Gömöri “tanár úr” Hellerre emlékeztető pátosszal dicséri az Egyesült Államok helytállását a nehéz órákban és azt követően: “Amerika népe és multikulturális, multietnikai (sic!) társadalma káprázatosan vizsgázott.” (IX. 29.)

A legmerészebb asszociációt mégis csak Márton László követte el, aki a Magyar Hírlapban a Manhattan elleni akciót az ENSZ rasszizmus elleni konferenciájával mossa össze, pusztán azért, mert az augusztusi konferencia – sebesültek és halálos áldozatok nélkül – megpróbálta rasszizmus tekintetében elmarasztalni Izrael államot. Márton egyik fő következtetése így szól: “A New York-i tragédia azt bizonyította be, hogy egyetlen közös portánk van. A harmadik világot saját, zömmel tehetségtelen, demagóg és korrupt politikusaira hagyni hiba lenne.” (X. 1.) Eltérően a liberális fundamentalistáktól, Márton hangsúlyozza, hogy a terroristákkal csak akkor lehet leszámolni, “ha hideg fejjel és kitartóan elemezzük a terrorizmus okait és következményeit”, az okok között azonban két dolgot tud említeni: “a demagógia és a tömegek manipulálása”. Hogy az Egyesült Államok magánszemélyeinek milyen szerepe volt az IRA anyagi támogatásában és hogy hivatalos szerveinek milyen szerepe volt az iszlám fundamentalista akciócsoportok kiképzésében és felszerelésében, arra a tudatlanság fátyla borul.

Az etnikai imperializmus felvezetéseként találkozhatunk a színlelt naivitás egyes formáival is (ami ha valóságos, annál rosszabb). Ennek mintapéldája a Magyar Hírlap Medgyesi Csillája, aki a közel-keleti tudósítások fölött meditálva így fogalmaz: “Az örömtáncot lejtő palesztinok fejében meg sem fordul, hogy céljaikat el lehetne érni békés eszközökkel is – sőt, másképpen nem is lehet.” (IX. 13.) Ezzel tulajdonképpen kollektíve gyakorló terroristának nevezi az egész palesztin népet. Ezt követően – külpolitikai antitalentumról tanúságot téve – azt írja, hogy a terrorizmus elleni világméretű küzdelem keretében az izraeli biztonsági erők “gyakorlatilag szabad kezet kapnak a nemzetközi közvéleménytől arra, hogy leszámoljanak mindnyájuk közös ellenségével.” (IX. 13.) Mint tudjuk, a válság következtében Izrael nemhogy nem kapott bátorítást a palesztinokkal szembeni keményebb fellépésre, hanem éppen ellenkezőleg, most először hangzott el egyértelműen az Egyesült Államok elnökétől, hogy az amerikai politika hosszú távon céljának tekinti a palesztin állam létrehozását.

A liberális fundamentalisták és a konzervatív etno-soviniszták közös motívuma az egyéni szabadság és a kollektív biztonság trade-off-jának elemzése (Kasza, Gömöri stb.) és az egyöntetű kötelezettségvállalás a szabadság egy szeletének feláldozására a nagyobb biztonság érdekében. Itt sem írja le senki a mértékadó szerzők közül, hogy a nagy szabadság, amely a biztonság hiányához vezetett, alapvetően a légitársaságok szabadsága volt arra, hogy költségeik minimalizálása érdekében ne védjék meg a pilótafülkéket az illetéktelen behatolástól. A szabadság tehát ebben a kontextusban a profit szinonimája, ami nyilván nem okoz meglepetést a reformközgazdaságtanon edződött hazai füleknek.

Az etnikai imperializmus legkövetkezetesebb – mondhatni: szélsőséges – változatát Seres László fejtette ki az általunk vizsgált négy hét során. Az Élet és Irodalomban közzétett írása teoretikus következtetéssel zárul, amely szerint a “kultúrák nem egyenrangúak: az erőszakot, a globális terrort tűrő/támogató kultúra nem lehet egyenértékű, nem élvezhet egyenlő jogokat az ellentétével, azzal, amelyik tiltja a terrort, és békét, szabadságot, egyéni önrendelkezést hirdet. Ha mindkét kultúrát ,civilizációnak’ nevezzük, akkor bizony civilizációk harca ez a javából.” (IX. 28.) Seres praktikus iránymutatása nemcsak az adott válsággócra irányul, hanem – az iskola jellegéből adódóan – egyetemes érvényű. Nemcsak arról szól, hogy a WTC elleni merénylet kitervelőit és támogatóit kell keményen megbüntetni, de Izrael környékét is megelőző csapásokkal kell megtisztítani a terrorizmustól. A terrorizmus szűkebb értelemben a palesztinokat jelenti, tágabb értelemben az egész arab világot. Filozófiai értelemben Seres két lépést tesz visszafelé Kopernikusztól: írásaiból mintha az derülne ki, hogy a világ Izrael állam körül forog. Izrael állam fél évszázados önvédelmi harca pedig azért sikertelen, mert “a világ közvéleményét részben kis bin Ladenek alakítják. Nekik köszönhetjük a balról jobbra terjedő széles, Amerika-ellenes, Izrael-ellenes konszenzust.” (IX. 28.) Ez a megállapítás enyhe paranoiás tünetként is felfogható, azon túl pedig furcsa szimmetriát mutat Csurka Istvánnak az elmúlt tíz évben a világsajtó etnikai színezetét taglaló megnyilatkozásaival.

Nagyhatalmi realizmus

A nagyhatalmi realista álláspont a kissingeri felfogásra épül. A professzor-politikus (közkeletű megszólítása szerint “doktor”) a hatvanas évek végétől a gyakorlatban is kísérletezhetett azzal, hogy a világrendszert – az 1815-ös bécsi kongresszusból ihletet merítve – a szembenálló és rivalizáló nagyhatalmak erőegyensúlyára építve működtesse. Kissinger és követői kevesebb ideológiát és kevesebb etikai megfontolást vártak el a világpolitika alakítóitól; ezzel szemben a nagyfokú realitásérzéket, az erő és az egyensúly tiszteletét látták fontosnak. Ebből kiindulva a szeptemberi terrorakció sem az európai felvilágosodás (l. Füzes), sem pedig az amerikai popkultúra (l. Farkasházy) elleni támadásnak nem minősíthető. Aczél Endre precízen fogalmazza meg, hogy a lerombolt WTC két tornya “nem annyira és nem is elsősorban New York-ot jelképezte eddig, mint inkább magát Amerikát: Amerika nagyságát és erejét, hatalmát és befolyását pénzben, aranyban, részvényben, kötvényben megtestesülve”. (IX. 12.) Avar János, egy másik tapasztalt, és Amerikát jól ismerő újságíró hasonlóképpen fogalmaz: “nem véletlenül rombolták le azt a két New York-i toronyházat és a washingtoni ötszögletű épületet, amelyek nemcsak a szuperhatalom gazdagságának és túlnyomó katonai erejének jelképei voltak.” (IX. 13.)

Henry Kissinger a CNN televíziónak nyilatkozva, a két torony összeomlása után néhány órával úgy fogalmazott, hogy ezúttal nem lehet néhány rakétával elintézni a dolgot (mint ahogy három évvel korábban Clinton elnök megtorolni vélte az afrikai USA-nagykövetségek elleni robbantásos merényleteket). Másnapi vezércikkében Aczél Endre szintén az erkölcsi mérlegelés félretételéről és a könyörtelen megtorlásról írt, mégpedig eképpen: “És talán célszerű annyira okosnak is lennünk, hogy ezúttal nem firtatjuk, nem méricskéljük azt, mik a terrorizmus kiváltó okai, s vajon nem ezek szüntetendők-e meg előbb, mintsem maguk a terroristák, értsd: fizikailag. Az ilyenfajta morfondírozásnak nincsen helye most; mellesleg, ha sokat morfondírozunk, bele is halunk. Hadat kell üzenni a terrorizmusnak és az eszközökben nem lehet, nem szabad válogatni.” (IX. 12.)

A nagyhatalmi realisták nem idealizálják a megtámadottakat, és nem démonizálják a támadókat. Bár a vérbosszú igénye határozottan megjelenik Aczél hirtelen reagálásában, ez az irányzat éppen attól realista, hogy nem hirdet harcot vagy háborút elvont gondolatok jegyében, vagy a szintén megfoghatatlan teljes igazságtétel érdekében. A válasz keménységének megindoklásához nincs szüksége az amerikai társadalom (kultúra, civilizáció, multikulturalitás, szabadság stb.) erényeinek, vagy esetleg felsőbbrendűségének hangoztatására. Nem is marasztalja el azokat, akik egyensúlyozni kívánnak és mérsékletre intenek, vagy akár együttműködnek a “kisebbik rossznak” tekinthető arab kormányokkal vagy az olyan “tökéletlen demokráciákkal”, mint Oroszország. A realitások, az erőegyensúly igénye ezt diktálják. Powell, Blair és mások inkább dicséretet érdemelnek, ha ezt a vegyes koalíciót létre tudják hozni.

Molnár Gusztáv arra figyelmeztet, hogy megalapozatlan döntések nem várt következményeként Amerika akár maga is felboríthatja a fennálló egyensúlyt. “Amerika a várható katonai ,győzelem’-mel nem Afganisztánt fogja felszabadítani, hanem az eddig szövetségesként kezelt, ún. mérsékelt iszlám országokat fogja végleg és visszavonhatatlanul elveszíteni.” (IX. 27.)

Posztmodern kaotika

A posztmodern világkép kezelése talán a legnehezebb, hiszen ez a felfogás (vagy attitűd) a racionális magyarázatok megkérdőjelezésével kezdődik és ér véget. A posztmodern szerzők számára általában nem létezik a világ mint realitás – csak a nyelvi megközelítés, a “diskurzus” a valóságos. Ami emögött van, arról nem tudhatunk biztosat; talán csak sejtjük, hogy a világban káosz uralkodik. Ezt egyáltalán nem nehéz megérezni a szeptemberi terrorcselekmény és az azt követő zűrzavar láttán. Így több szerzőnél is kimutatható ez a látásmód; a posztmodern megközelítést tudatosan alkalmazta elemzésében Dessewffy Tibor és Braun Róbert, és ösztönösen élt a posztmodern felfogás analitikus és diszkurzív eszközeivel Miklós Gábor és Bächer Iván (mindannyian a Népszabadság hasábjain).

Bächer Iván lírai jegyzete négy nappal az agresszió után arról szól, hogy eddig csak beszéltünk arról, hogy a mai világban “bármi megtörténhet”, most viszont valóban “megtörtént a bármi”. Az amerikai tudósító Miklós Gábor hasonló szellemben írja kommentárját: “Azok az elemzők, akik mindenféle történelmi, politikai és gazdasági okokkal magyaráznák a tetteket – tanácstalanok. A vallásos, nacionalista, fajgyűlölő, civilizációs gyűlöletet, tébolyt nem lehet racionálisan megmagyarázni.” (IX. 21.)

A posztmodern megközelítés nem mentes a hobbes-i behatásoktól (“mindenki harca mindenki ellen”), az etnikai imperialistákkal szemben azonban szó sincs itt arról, hogy valamely félnek, “civilizációnak” küldetése lenne a többiekkel szemben akár igazságtétel, akár dominancia szempontjából. A relativizálás tekintetében Braun Róbert megy a legmesszebb, aki cikke végén azt a tanulságot vonja le, hogy nincsenek többé egyetemes értékek. “Lokális, helyi értékek vannak, de azok a mieink.” (IX. 27.) Braun szerint a jó és a rossz vonások keverednek egymással a támadók és a megtámadottak oldalán egyaránt – a jó és a rossz világ alig elválaszthatóan egymásba gabalyodott. Kevésbé drámai téma esetén akár Karinthy Frigyes is eszünkbe juthatna e gondolatmenetről: “álmomban két macska voltam, és játszottam egymással.”

A posztmodern mint intellektuális irányzat nem igényel és nem is tart kapcsolatot a politikával. Emiatt az így megnyilvánuló szerzők nem is adnak recepteket a válság kezelésére vagy a világ megjavítására. Dessewffy – Marlon Brando után szabadon – azzal zárja eszmefuttatását, hogy meg kell barátkoznunk a gondolattal, miszerint a mai világ alapeleme a “horror”.

Liberális multilateralizmus

A liberális multilateralizmus fő jellemzője, hogy a nemzetközi viszonyok stabilitását és fejlődését államközi együttműködéstől és intézményektől várja. Világképében alapvető szerepe van a nemzetközi jognak és az államközi szerződéseknek – ezeket nemcsak a világarénában cselekvő államok, de a szubnacionális szervezetek és az egyének számára irányadónak tekinti. Ez az a platform, amelyen – a korábban bemutatottaktól eltérően – hangsúlyos szerepet kap az elemzésben (így a szeptemberi terrorakció vizsgálatában is) az Egyesült Nemzetek Szervezete és általában a nemzetközi együttműködés. Ez a szellemiség hatja át olyan szerzők hozzászólásait a szeptemberi válság időszakában, mint Valki László, Lengyel László és Tamás Gáspár Miklós.

Három fajsúlyos szerző – hat kiváló írás. Valki, az ország egyik vezető nemzetközi jogásza interjújában a lehető legegyértelműbben leszögezi, hogy az Egyesült Államoknak a nemzetközi jog normái szerint egyszerűen nincs joga a – huntingtonisták és kissingeristák által természetesnek tartott – megtorláshoz, és az önvédelem kategóriájától is gyorsan távolodik minden egyes nappal, amely a terrorakció és a katonai válaszlépés között eltelik. TGM bírálja a “kifelé birodalom, befelé köztársaság” Amerikát, és reformot szorgalmaz egy igencsak amerikai intézmény, a jog bázisán. Lengyel egy pozitív és egy negatív forgatókönyvet vázol fel a kül- és a gazdaságpolitika lehetséges lépéseiből, negatívnak tekintve az amerikai unilateralizmus folytatását, pozitívnak pedig az amerikai internacionalizmus felélesztése felé megtehető fordulatot.

Csepeli György – bár írásában itt-ott megjelennek a posztmodernre és a liberális fundamentalistákéra hasonlító jegyek – a “mi a teendő?” kérdéséhez érve szintén a nemzetközi jog kapaszkodóját keresi. “Nem kétséges, hogy a bűn el kell nyerje megfelelő büntetését. A megtorlás iránti vágy ereje azonban nem nyomhatja el a megtorlás nagyon alapos megfontolását és a lehető legpontosabb kivitelezését, beleértve azt is, hogy a megtorlás csak a valódi bűnösöket érje. Ha a megtorlás propagandacélokat szolgál, inkább demonstrál, mintsem ténylegesen büntet, akkor a vész csak növekszik, ahelyett, hogy csitulna.”

Szociáldemokrata strukturalizmus

A szociáldemokrata-strukturalista álláspont fókuszában a fejlődés kérdése, a világrendszer aszimmetriájának problematikája, a kiegyensúlyozott nemzetközi viszonyok megteremtésének lehetősége áll. Az európai szociáldemokraták sohasem azonosultak feltétel nélkül az amerikai politikával. Ezúttal a szociáldemokrata logika azt diktálja, hogy az önmérséklet és az arányos büntetés mellett meg kell kezdeni az elmúlt negyedszázad konzervatív kurzusának felülvizsgálatát is (ti. hogy az USA maga tért le a nemzetközi jog és az ENSZ útjáról). Az Egyesült Államok felelőssége e megközelítésben sokkal nagyobb, mint akár Európáé, hiszen az amerikai politika lavírozott bennünket bele egy olyan helyzetbe, hogy rövid távon tényleg csak a több rendőr, kém és katona a megoldás. Erre a felelősségre utal Hegyi Gyula, amikor így fogalmaz: “meg kell vitatnunk a szabad szó eszközével, hogy milyen lélektani háttere van a fejlődő országokban végigsöprő heveny Amerika és Nyugat-ellenességnek.” (IX. 19.b)

A szociáldemokrata értékítélet szerint a terrorizmus elleni kemény fellépést el kell fogadni, de rögtön hozzá kell tenni, hogy hosszú távon ez nem az a világ, amiben élni szeretnénk (ezt még Madonna is elmondta egy szeptemberi koncertjén, nem sokkal a katasztrófa után). Hosszú távon csak a gazdasági fejlődés, az autonómia meg a szociális biztonság előmozdítása küszöböli ki a konfliktusokat. És ezekkel teljesen ellentétes az, amit Amerika az elmúlt évtizedben (ellensúly nélkül) művelt. Ezúttal a terrorakció mértéke indokolja, hogy a “nemzetközi közösség” keményen fellépjen az elkövetők mögött álló hálózat ellen, de ez nem lehet “biankó csekk” az amerikaiaknak mindenre, amit éppen tenni akarnak. A szkepszist fokozza az a nyilvánvaló tény, hogy az amerikai hadiipari lobby a fokozatos leszerelés évtizede után nyilván csak alkalomra várt, hogy több megrendelést csikarhasson ki az államból, ráadásul a gazdasági növekedés lassulása miatt most az egész üzleti szektor a hadigazdaságtól várja a recesszió elhárítását.

A terrorizmus beágyazódása a világtársadalom és -gazdaság ellentmondásaiba a szociáldemokraták strukturalista nézőpontjából evidenciának tűnik. Erre figyelmeztet Galló Béla, aki szerint “az új terrorizmus valójában nem is titkosszolgálati, hanem világrendszer-probléma. Miközben kérlelhetetlenül elítéljük ezeket az elemi értékeket tudatosan semmibe vevő akciókat, súlyos értelmezési hiba volna ezt az újfajta terrorizmust civilizációnk határain túlra, a sötétség, a sátán, a gonoszság stb. birodalmába ,kihelyezni’. Merthogy a gonosz, bár ezúttal áthágott minden civilizációs normát, mégse kívülről jött. Ellenkezőleg.” (IX. 15. Idézi Dessewffy IX. 23.)

“A terrorizmus kapcsán tehát világrendszer-problémáról van szó” – állapítja meg Szalai Erzsébet is (X. 5.). Szerinte rövid távon minden eszközzel fel kell lépni a terrorizmus ellen, de “hosszú távon a rendszerproblémát kell orvosolni”. Ugyanakkor Szalai határozottan szól arról is, hogy bár a terrorista körök maguk nem tartoznak a világ kizsákmányolt szegényei közé, mégis számítanak azok szimpátiájára, amikor a világrendszer önkényurának tekintett Amerika ellen követnek el terrorakciókat.

Balázs Péter mint tapasztalt diplomata és tudós konkrétan is rámutat néhány, a világrendszert feszítő ellentmondásra. “A globális gazdasági expanzió és a korlátos erőforrások közötti feszültség problémája kétségkívül létezik. A terrorizmust tenyésztő nyomor ellenszere ugyancsak a természeti és emberi tartalékainkat óvó, bölcs önkorlátozás lenne, amely a tényleges haladás érdekében képes lemondani pillanatnyi élvezetekről és haszonról. Ezt a bonyolult feladatot a dolgok mai állása szerint csupán az állami és nem állami szereplők összefogásával lehetne megoldani.” (X. 3.)

1. sz. következtetés: a hazai felkészületlenség

Tamás Pál a terrorakció hatodnapján szellemes írásban ecsetelte a hazai sajtó, valamint a politikusi és az elemző körök teljes felkészületlenségét terrorizmusból, amerikai és nemzetközi viszonyokból (valódi szakértőnk alig van, a félhivatásos véleményvezéreknek viszont folyamatosan “öttusázniuk” kell). Az Élet és Irodalom jegyzetírója (Széky János) hasonló érzékletességgel mutatta be, hogy a hazai tévécsatornák hallatlan közönnyel és érzéketlenséggel reagáltak a terrorakcióra. A nyomtatott sajtóban megnyilvánuló hivatásos publicisták többsége azután ezt a kezdeti közönyt egy ellentétes érzelmi póluson próbálták meg kompenzálni. Tamás Pál az imént hivatkozott cikkében (IX. 17.) vitriolos fogalmazásban mutatott rá: ez így, ebben a formában Hollywood.

De hogyan is várhatnánk el mély és precíz rögtönzött elemzéseket az átlag-újságírótól, ha a szakma krémje is durva tárgyi tévedéseket követ el. Hogy Aczél Endre első írásában (IX. 12.) “Pearl Harbour”-ként találkozunk az 1941-es támadás színhelyével, az lehet akár az olvasószerkesztő hibája is. Nem érinti a lényeget az sem, hogy Gadó János szociológus (IX. 25.) feltételezi: az Egyesült Államok által indított “Végtelen igazság” hadművelet ellentéte a “Végtelen hazugság” lenne. Ez azért nincs így, mert az amerikai kifejezésben az igazság szó megfelelője (eredetije) nem a “truth”, hanem a “justice”, így annak ellentéte nem lehetne hazugság, hanem csakis az igazságtalanság.

Avar Jánosnál már egy valóban súlyos tévedésbe ütközünk, amikor is azt fejtegeti, hogy a történelemben mindenki megütötte a bokáját, aki azt hitte, hogy a passzív vagy gyengének látszó Egyesült Államokra kezet emelt. Ezt fejtegetve, az első világháborút hozva példának, Avar így fogalmaz: “Wilsont azzal választották újra, hogy nem engedi országát belépni az első világháborúba, ám a Lusitania elsüllyesztése egy pillanat alatt megváltoztatta az amerikai közhangulatot.” (IX. 14.) Mi ezzel a baj? Az, hogy Wilsont másfél évvel a Lusitania elsüllyesztése (1915. május 7.) után választották újra pacifista platformon, és csak négy hónappal ezután döntött a hadbalépés mellett – a brit Lusitania amerikai áldozataitól teljesen függetlenül.

Gömöri Endre ezúttal is a rá jellemző “rugalmas tárgyilagossággal” él. Egyik írásában például 1941-re teszi Franklin Roosevelt 1933-ban elhangzott, és – kontextusával együtt – unalomig ismételt híres mondását: “Semmitől nem kell félnünk, csak magától a félelemtől.” (X. 29.) Gömöri szerint a britek az 1812-es függetlenségi háborúban égették fel a Fehér Házat (IX. 15.). Tény, hogy volt “függetlenségi” háború és 1812-es háború is, de a kettő között eltelt egy negyedszázad, ami még kétszáz év távolából is szignifikáns különbségnek tekintendő.

A gyors íráskényszer tehát oda vezet, hogy még a legnagyobb tekintéllyel rendelkező szerzők is hibákat követnek el, de az általuk közvetített kvázi-tények azonnal és mélyen a köztudat részévé válnak. Az instant történelemhamisítást látva csodálkoznunk kell azon, hogy Csepeli Györgynek mindez elnyerte a tetszését. Szerinte a magyar hírközlés “jól vizsgázott. Különösen jók voltak a televíziók, ami azért fontos, mivel a terroreseményt rendezői eleve televíziós közvetítésre szánták”.

2. sz. következtetés: a globalizmus és a terror

Az úgynevezett globalizáció és a terrorizmus összefüggése volt az az elméleti keret, amelyhez a válság racionális hátterét keresők leggyakrabban eljutottak. Erről a kérdésről Szalai Erzsébet adott hosszabb elemzést. Eszerint a “globalizáció és a terrorizmus erősödése között mindenképpen van összefüggés.” (X. 5.) Ez többek közt ott keresendő, hogy “miközben a gazdaság és a kultúra globalizálódik, olyan erőközpontok jönnek létre a világban, amelyeknek nincs politikai és civil társadalmi kontrollja”. A jövedelmi egyenlőtlenségek egyre fokozódnak, miközben – a kommunikáció robbanásszerű fejlődése következtében – a leszakadó társadalmak egyre többet tudnak a gyarapodókról. “Tehát voltaképpen egyszerre van távolodás és közeledés. Ez vált ki a leszakadókban olyan indulatokat, amelyek újra- és újratermelik a terrorizmus alapjait.” (X. 5.) Ezt az érvelést a terrorválság időszakában a jobboldali sajtómunkások alaposan kiforgatták. Egyszerűen figyelmen kívül hagyták, hogy az ún. globalizáció kritikusai egyebek mellett éppen a terrorizmus és más erőszakos jelenségek gerjesztése miatt bírálják a fennálló világrendet, és egy platformra helyezték a tőkés csúcstalálkozók idején demonstráló civil szervezeteket a tömeggyilkos terroristákkal.

Köztudomású, hogy a terrorválság első heteiben semmiféle dokumentum vagy üzenet nem került napvilágra az elkövetők szándékairól, politikai céljairól vagy világnézetéről. Mégis nem kevés liberális elemző látta fontosnak közvetlenül is összekapcsolni a terrorizmus kérdését az úgynevezett globalizációval, illetőleg annak cáfolatával, hogy esetleg a terroristák a globalizáció elnyomott, kizsákmányolt áldozatainak nevében cselekedtek volna. Függetlenül attól, hogy a sokak által cáfolt állítás az elkövetők részéről nem hangzott el, a liberális fundamentalisták valami okból fontosnak látták leszögezni, hogy az öngyilkos terroristák maguk is a globalizáció nyertesei, vagy legalábbis a vagyonos, művelt arab középosztály gyermekei voltak, és emiatt még csak nem is képviselhették (volna) a kisemmizettek ügyét (lásd: Heller, Dési, Miklós). Furcsa látásmód ez, amelyet már nem is osztály-, hanem inkább kasztelméletnek nevezhetünk. Azt feltételezi ugyanis, hogy a társadalom politikai értelemben homogén csoportokra tagozódik, és a homogén társadalmi csoportok között nincs átjárás, mindenki csak a saját csoportjával vállalhat közösséget. Olyan fokú történelmietlenség ez, amilyenre kevés példa akad. Hiszen nem veszi tekintetbe, hogy mennyi szabad ember harcolt a történelem különböző időszakaiban (például a múlt századi Amerikában) a rabszolgaság ellen, hogy mennyi arisztokrata és köznemes támogatta a polgárosodást, hogy mennyi férfi állt a feministák mellé, hogy mennyi keresztény mentett zsidót, s hogy mennyi tőkés támogatta a munkásmozgalmat. A tömeggyilkosság nem fejezhette ki a harmadik világ proletárjainak szándékát és érdekét, de ezt pusztán az elkövetők társadalmi státusával cáfolni elég gyenge teljesítmény. Mindenesetre – az áldozatokkal való szolidaritást demonstrálva – Dési János leszögezi: “a globalizmus mi magunk vagyunk” (IX. 18.). Ami csak azt jelentheti, hogy aki a globalizmust támadja, az minket is támad. Nem szolidaritásból, hanem igazából nekünk is önvédelemből kell cselekednünk.

Ez azonban messze nem kizárólagos álláspont; nem kevés szerző hangsúlyozza, hogy bár a terroristák módszerei és céljai (ha tudjuk, mik azok pontosan) egyaránt elvetendők, a világ számára nincs visszaút a 2001 szeptembere előtti “normalitáshoz”. Még Miklósi Zoltán is – aki pedig körmönfont jogászkodás után kijelenti, hogy “az Egyesült Államok kormánya nem kötelezhető arra, hogy a jogilag bizonyító erejű adatok meglétéhez kösse hatezer meggyilkolt amerikai állampolgár életének megtorlását” (Miklósi IX. 27.) – arra a következtetésre jut hozzászólása végén, hogy az Egyesült Államoknak nemzetközi akciói során “komolyabban kell vennie a saját, öntudatosan vállalt belső politikai normái által támasztott elvárásokat”.

3. sz. következtetés: az amerikai felelősség

Politikai értelemben a hazai sajtóvita legnagyobb nyertese Csurka István volt, mivel már az első napon olyan területre terelte a szót, amely ellen az adott pillanatban minden demokratikus politikai erőnek tiltakoznia kellett, és ahová – bár más hangsúlyokkal és eltérő értékítélettel – mégis mindenkinek el kellett jutnia előbb-utóbb, ha meg akarta őrizni a maga elemzésének relevanciáját. Ez pedig az amerikai felelősség kérdése, amelyről például Dési János, a Népszava publicistája – a liberális fundamentalizmus talaján állva – így fogalmazott: “A magyar nácik vezére vagy a tévécsatornák mindenütt felbukkanó nagyokosa pedig azt nem érti meg, hogy miközben túlélők után kutatnak, az egyébként teljesen ártatlan áldozatok vagy kormányuk felelősségét még csak felvetni is több mint ízléstelenség, az embertelenség.” (IX. 18.)

Az amerikai felelősség nem egyszerűen az amerikai politika általános hegemonizmusát vagy arabellenességét jelenti, nem is pusztán a légiforgalom biztonságának gyengeségét, és nem is – ahogy Susan Sontag írta – a titkosszolgálatok kolosszális csődjét. Egészen konkrétan a vélt merénylő és a CIA korábbi kapcsolatáról van szó, amiről az első napokban a magyar sajtó mélyen hallgatott. Valószínűleg azért, mert nem volt világos, hogy a nyugati közvélemény bevallja-e saját magának ezt a szomorú titkot. Hat nappal a terrorakció után, vagyis azután, hogy a nyugati sajtó (és főként a The Economist) már behatóan elemezte Oszama bin Laden tudományának és forrásainak amerikai eredetét, már Aczél Endre is bátorkodott ezt megírni a Népszabadság vezércikkében.

Miközben tehát sok véleményformáló értelmiségi az Egyesült Államok bírálhatatlanságát és makulátlan tisztaságát ecsetelte, Aczél, valamint Tamás Pál és Vajda Péter írásai tárgyszerűen vizsgálták meg a titkosszolgálatok felelősségének (felelőtlenségének) kérdését. Ez annál is fontosabb volt, mivel ha a – WTC elleni támadással párhuzamba állított – Pearl Harbor-ügyi irodalomban felmerül a gyanú, hogy az amerikaiak előzetesen tudhattak valamit, ugyanúgy felmerül most is. A hírmorzsákból az derül ki, hogy ezúttal is sok jel utalt valamiféle terrorista készülődésre (pontosabban: a korábbi USA- és WTC-elleni terrorakciók ismétlődésére), de az FBI nem számított ekkora és ilyen jellegű csapásra. (A titkosszolgálatok kudarcára Csepeli György is rámutat írásában.)

Mindenképpen indokolt tehát azt vizsgálni, hogy a korábbi kormányok és a mostani mit tehettek volna az efféle tragédiák elkerüléséért. Különösen fontos ezzel foglalkozni a Bush-kormány esetében, amelynek élén egy gyenge képességű és gyenge legitimációjú elnök áll. Ezen a tényen nem változtat az, hogy a terror hatására az emberek – a közvéleménykutatások szerint – elnökük mellé álltak. Mi mást tehetnének? Éppen hogy most látszik még jobban az establishment felelőssége abban, hogy egy olyan pszeudo-politikust ültettek a Fehér Házba, akinek sejtelme sincs arról, mit lehet ilyenkor tenni vagy mondani. (Bojtár megfogalmazásában: “a világ sorsa egy többé-kevésbé demokratikusan megválasztott debil kezében nyugszik”.) Molnár Gusztáv eképpen önti szavakba veszélyérzetét: “azon már csak kétségbeesni lehet, hogy a közhangulat nyomásának engedő Bush, ez a gyenge, az események súlya alatt minden önálló, valóban államférfiúi döntésre képtelenné vált elnök nem veszi észre, hogy pontosan a katonai megtorlás teheti a már régóta parázsló konfliktust szabályos civilizációk közötti háborúvá.” (IX. 27.)

Bush személyét azonban nem kell túldimenzionálni, hiszen a merényletek nagy valószínűséggel akkor is bekövetkeztek volna, ha 2000 decemberében a Legfelsőbb Bíróság Al Gore-t választja elnöknek. Sokan gondolják úgy, hogy Amerika és a világ kapcsolata sokkal korábban futott vakvágányra. Andrassew Iván meditatív írásában szintén indokoltnak tartja a történelmi visszatekintést: “A katonásdiban valahol eltévedtünk. Talán a második világháború után kellett volna tovább gondolkodni azon, hogy meddig katona a katona, honnan terrorista. […] Talán London és Drezda bombázása lehetett volna a határ. Talán az, hogy Hirosima után Nagaszaki már megbocsáthatatlan bűn volt.” (IX. 19.)

Az amerikai elitek felelősségét – megkülönböztetve azt az amerikai nép felelősségétől – Szalai Erzsébet is felveti. “Az amerikai politikai elit volt az, amely a Szovjetunióval szemben a Bin Laden-jelenséget felépítette. A kulturális elit felelőssége abban mutatható ki, hogy az akciófilmeken keresztül – amelyekkel elárasztotta a világot – mintegy modellezte előre ezeket a támadásokat. A gazdasági elit pedig annyiban okolható, hogy mint a nemzetközi nagytőke része, egyenlőtlen versenyt kényszerít a világra, és erőfölénye alapján részt vesz a fejlődő világ erőforrásainak kiszivattyúzásában.” (X. 5.)

4. sz. következtetés: a nem létező konszenzus

A négyhetes válságidőszakban született írások arra engednek következtetni, hogy a hazai értelmiség igen csekély befolyást tud gyakorolni a jelentősebb napi- és hetilapok szerkesztőségi véleményeire. A nemzetközi értelmiségi megszólalások hatása sem mondható erősnek. Hiába TGM és Kőszeg, Valki és Popper, Rostoványi és Lengyel, hiába Fukuyama, Chomsky és Sontag – lapjainknak inkább az amerikai jobboldal ideológusai, Kissinger és Huntington kellenek. Aminek politikailag nem lebecsülendő következménye, hogy egy súlyos világpolitikai kérdésben a mértékadó magyar sajtófórumok szembehelyezkednek a nyugat-európai közvéleménnyel és politikai elittel – éppen az EU-csatlakozás előtti kritikus szakaszban. Mi több, nemcsak hogy Európa és Amerika vitájában az utóbbi mellé állnak, hanem ezen túlmenően a washingtoni “galambok és héják” vitájában az utóbbiak mellett teszik le a garast.

Európa távolságtartása Washington keménykedő magatartásától nem pusztán lustaság kérdése, de nem is szabotázsról van szó. A nyugat-európai országok eltérő hozzáállásának eredete a gyarmati időkbe nyúlik vissza. Sok negatív emlékkel terhelt kapcsolatról van szó, de – részben éppen ezért – sokkal komplexebb kapcsolatról is, mint ami az amerikaiak egyoldalú, üzletcentrikus magatartása. Az elmúlt negyven évben is számos eltérés volt megfigyelhető az amerikai és a nyugat-európai politikák között. Nyugat-Európa az elmúlt harminc évben – részben éppen kárpótlási megfontolásokból – egy fokkal komolyabban vette a fejlesztési politikát, mint Washington, és az emberi jogok számonkérését sem rendelte alá oly nyilvánvalóan a kereskedelmi érdekeknek, mint az Egyesült Államok. Bush elnök, akinek kormányzósága idején kéthetente végeztek ki elítélteket Texas-ban, meghirdetheti, hogy “élve vagy halva” elő akarja keríteni Oszama bin Ladent (aki ellen a háború megkezdéséig semmiféle bizonyítékot nem tárt a világ nyilvánossága elé). Ez a mentalitás azonban idegen az Európai Uniótól, amely tagállamai körében már régen véget vetett a halálbüntetés gyakorlatának.

Hogy az aktuális konfliktust illető legfontosabb kérdéseket tekintsük: a nyugat-európai országok az arab-izraeli konfliktusban soha nem álltak olyan egyértelműen Izrael mellé, mint Washington, az Irak elleni háború döntően amerikai-brit művelet volt, és az Arab-félszigeten sem állomásoznak francia vagy német katonák. A kontinentális Európa visszafogottságát és pragmatizmusát részben olajimportőri státusa, vagyis az olajpiacot uraló államoknak (ők főleg arabok) és vállalatoknak (ők főleg amerikaiak) való kiszolgáltatottsága magyarázza. Mindezek tehát nem nüanszok, hanem lényegi politikai különbségek, amelyeket a hazai lapok külpolitikai munkatársainak készség szinten kellene ismerniük.

A terrorválság idején megfigyelt szellemi csődtömeg magva azonban nem egyszerűen a felkészületlenség, hanem nagy valószínűséggel inkább az, hogy mint új NATO-tagállam megfelelési mániával küzdünk, pontosabban: küzdenek hivatásos véleményformálóink, és igyekeznek mindenre rálicitálni, ami Washingtonból érkezik (pl. hogy ez a terrorcselekmény háború kezdetét jelenti, és egyben a demokrácia meg az európai felvilágosodás szimbólumai elleni támadás). A NATO-val kapcsolatos hazai elégedetlenséget Füzes Oszkár így foglalja össze: “Beléptünk a NATO-ba, hogy nagyobb biztonságban legyünk, erre tessék: három év alatt másodszor keveredünk háború közelébe. Azt sugallja, hogy 1. a NATO-kötelezettségek révén olyasmibe csöppentünk bele, amihez nem sok közünk van, ám veszélybe sodródhatunk; 2. nem mi, hanem Washington vagy Brüsszel dönti el, hogy mit csinálunk; 3. pénzt kell költenünk arra, hogy mások baját segítsünk megoldani.” Füzes tehát tisztában van a csalódottsággal, de neki és másoknak, akik a kilencvenes évek folyamán a NATO-bővítés és a belépés mellett kampányoltak, most “erkölcsi” kötelességük bizonyítani, hogy nem tévedtek. A feladat nem könnyű.

A magyar progresszív sajtó tehát nem egyik napról a másikra esett bele a jobboldali ideológiák gödrébe. Megalapozta ezt a rendszerváltás apologetikus kezelésével, és azzal, hogy az átalakulás nagy jelentőségű mozzanatait (külföldi tőke bevonása, az IMF szerepe, pénzügyi stabilizáció, NATO- és EU-tagság stb.) nem pragmatikusan, hanem erős ideológiai töltettel, és sokszor már-már történelemfilozófiai magasságokban tárgyalta. Ebből a zsákutcából kihátrálni nem lesz könnyű, ha egyáltalán sor kerül erre valaha is.

5. sz. következtetés: az új irracionalizmus

Az adott helyzetben nem csodálkozhatunk azon, ha éles szakadék alakul ki a hazai és a nyugat-európai sajtó között (The Economist, The Guardian, Financial Times, International Herald Tribune). A szeptemberi terrorakció nyomán az utóbbiak az első pillanatban mély elemzésekbe bocsátkoztak, és nem mondták azt, amit otthon sokan, hogy először együttérzünk és részvétet nyilvánítunk, és csak utána foglalkozunk más összefüggésekkel. Az előzmények nélküli olvasó számára nyilván érthetetlen, miért kell (ld. Füzes, Dési, Heller stb.) a részvétet és a megbotránkozást megtoldani az amerikai életforma, politikai rendszer és nemzetközi szerepvállalás ajnározásával. Úgy tűnik, mindez a félperifériás tudat újabb megnyilvánulása.

Ha másnak nem is, a progresszív értelmiségnek azért kell rögtön egy komplexebb elemzésre törekednie, mert a válság kitörését követő első időszakban születnek meg hosszú távra kiható válaszlépések, és senkinek nem mindegy, hogy mik lesznek azok. Hosszú távra rögzülnek ugyanakkor azok az ideológiai képződmények is, amelyeket a válságidőszak szül. Emiatt valószínűleg számolnunk kell egy újfajta irracionalizmus továbbélésével (“nem magyarázható, nem is akarjuk megérteni, hogy mi történt és miért”), amelynek képviselői mindenkit kiosztanak Verebestől TGM-ig, aki gondolkodni próbál a világ ellentmondásairól. Éppen a felvilágosodás logikája ellenében próbálják védeni a felvilágosodás állítólagos értékeit. Pedig aki nem akarja megérteni a világot, az nem is fogja befolyásolni az eseményeket soha, legfeljebb eszközévé válik másoknak.

Úgy tűnik, a háborús erőszak közelsége a legalkalmasabb eszköz arra, hogy az embereket kizökkentse irracionális átszellemültségükből. Így a háborúknak köszönhető az is, hogy a nagy tekintélyű liberális értelmiségiek közül időnként egy-egy kiválik a kánonból, és nagy feltűnést kelt “disszidens” állásfoglalásával. A Jugoszlávia elleni NATO-bombázás idején ilyen volt Konrád György, ezúttal pedig hasonló példát mutatott Kőszeg Ferenc. A menekültügy iránt érzékeny SZDSZ-politikus cikkében rámutatott arra, hogy a jelen történelmi helyzet nem Pearl Harborhoz, hanem inkább Szarajevóhoz hasonlítható, ahol az 1914-ben elkövetett merénylet nem okot, hanem ürügyet szolgáltatott az imperialista összecsapáshoz.

Aki valóban a felvilágosodás értékeit akarja megvédeni a feltámadó barbárságtól, annak a gondolat-, vélemény- és szólásszabadság jegyében védelmeznie kell a másként gondolkodás jogát világpolitikai válsághelyzetekben is. “Merjünk tehát ezután is szabadon írni mindarról, amit rossznak gondolunk a liberális kapitalizmus mostani világrendjében. Mert jobbító reformot akarunk és nem mindent elsöprő robbanást.” (Hegyi IX. 19.b) A jobbító reform irányát tekintve Hegyi Gyula valószínűleg nem vitatkozna a nem-fundamentalista liberális Csepeli Györggyel, aki lírailag keretezett írásában ezt a veretes világpolitikai kiáltványt rejtette el:

“Az új történelmi fázis kevésbé lesz rettenetes, ha a vész hatására az amerikai társadalom élére áll a szabad és gazdag világ önvizsgálatának. Mindenkinek, akit illet, fel kell ismernie, hogy a világ rendjét újra kell szabni az igazságosság és a méltóság jegyében. A világ vezetőinek rendszeres párbeszédbe kell kezdeniük arról, hogy az emberiség szabadságból és jólétből kirekesztett milliárdjaiban miként lehet a szabadság és a jólét reményét hihetően feltámasztani, a nyomort miként lehet azonnal intézkedésekkel enyhíteni. A gyűlölet és a félelem partizánjai csak akkor harcolhatnak a számukra kívánatos eredménnyel, ha van hátországuk. A hátország a nyomor, reménytelenség és kilátástalanság. A szabad világ csak akkor maradhat szabad, ha leküzdi az önzést, az individualizmust, a gőgöt és a képmutatást. A dolgok nem folyhatnak tovább úgy, ahogy eddig folytak.”

* * *

Köszönet a szerkesztőség tagjainak a cikk elkészülését segítő észrevételeikért és javaslataikért!

* * *

A felhasznált írások és megjelenési helyük (műfaj szerint)

Szerkesztőségi publicisztika

Aczél Endre: Hadüzenet Amerikának, a világnak (Népszabadság IX. 12.)

Aczél Endre: Jelképi erő (Népszabadság IX. 14.)

Bojtár B. Endre: Amerika tüzelőállásban (Magyar Narancs X. 4.)

Bojtár B. Endre: A felhúzott kakas (Magyar Narancs IX. 27.)

Dési János: A világ tetejéről (Népszava IX. 18.)

Füzes Oszkár: “Rókák világháborúja?” (Népszabadság IX. 18.)

Füzes Oszkár: Belül tágasabb (Népszabadság X. 5.)

Füzes Oszkár: Szabadon félni (Népszabadság IX. 13.)

Medgyesi Csilla: Minek örülnek a palesztinok? (Magyar Hírlap IX. 14.)

Miklós Gábor: Elhúzódó hadjárat (Népszabadság IX. 21.)

Miklós Gábor: Mikor, hol és mi? (Népszabadság IX. 20.)

Nagy N. Péter: Halálmegvető (Népszabadság IX. 14.)

Petőcz György: Rosszabb lett a világ (Élet és Irodalom IX. 14.)

Rab László: Lyukak itt és ott (Népszabadság IX. 25.)

Seres László: Jeruzsálem projekt (Élet és Irodalom IX. 28.)

Vajda Péter: Elhárítók kereszttűzben (Népszabadság IX. 17.)

Vélemények, interjúk

Andrassew Iván: A roskadás (Hócipő IX. 19.)

Avar János: Terroristák tévedése (Magyar Hírlap IX. 14.)

Balázs Péter: Az államokon túl (Magyar Hírlap X. 3.)

Braun Róbert: Durva harc lesz (Népszabadság IX. 27.)

Csepeli György: Utószó az Előszóhoz (Kritika X.)

Dessewffy Tibor: Borzalom és modernitás (Népszabadság IX. 22.)

Fejtő Ferenc: Mit lép Amerika? (Magyar Hírlap (X. 2.)

Gábor György: Szellemi kamikaze (Népszabadság IX. 20.)

Gadó János: Gyökerek (Magyar Hírlap IX. 25.)

Galló Béla: Ridegebb világ vár ránk (Magyar Hírlap IX. 15.)

Gömöri Endre: A becstelenség napja és a válasz csapdája (Népszabadság IX. 15.)

Gömöri Endre: A tizennyolcadik napon (Népszabadság IX. 29.)

Hegyi Gyula: Hit, reménytelenség, gyűlölet (Magyar Hírlap IX. 19.)

Hegyi Gyula: Hogy a szó szabad maradjon (Népszava IX. 19.b)

Heller Ágnes: Le a kalappal New York polgárai előtt! (Népszabadság IX. 19.)

Kasza László: Szaddám, Csurka, Sontag… (Népszabadság IX. 23.)

Lengyel László: Fekete szeptember – Hidegháború vagy enyhülés (Magyar Hírlap IX. 22.)

Márton László: Durban Manhattan felől (Magyar Hírlap X. 1.)

Miklósi Zoltán: Terrorizmus és háború (Magyar Narancs IX. 27.)

Molnár Gusztáv: Civilizációk összecsapása, civilizációk csődje… (Népszabadság IX. 27.)

Kőszeg Ferenc: Megállj, megállj, kutya Afganisztán! (Népszabadság X. 2.)

Mink András: Premodern (Népszabadság IX. 20.)

Rostoványi Zsolt: Mohamed nem volt szélsőséges (Népszabadság IX. 15.)

Róna-Tas Ákos: Az apokalipszis pilótái (Élet és Irodalom IX. 14.)

Szalai Erzsébet: Terrorizmus és globalizáció: összefüggések, összemosások (Magyar Hírlap X. 5.)

Szántó András: Újra az erkölcstelen mindennapok (Népszabadság X. 2.)

Széky János: Krach (Élet és Irodalom IX. 14.)

Tamás Gáspár Miklós: A katasztrófa (Magyar Hírlap IX. 13.)

Tamás Gáspár Miklós: A terrorizmus hanyatlása (Népszabadság IX. 23.)

Tamás Gáspár Miklós: Az Amerika-ellenességről (Népszabadság X. 6.)

Tamás Pál: Árnyékökölvívás (Népszabadság IX. 13.)

Tamás Pál: Gulliver a médiában (Magyar Hírlap IX. 18.)

Udvarvölgyi Zsolt: Kínos afganisztáni háború (Magyar Hírlap IX. 26.)

Valki László: A terrortámadások és az önvédelem joga (Népszabadság X. 5.)

Valki László: Az agresszió és a szankciók (Népszabadság IX.1 5.)

Tudósítások

Noam Chomsky az amerikai terrortámadásokról (Magyar Hírlap (X. 19.)

Fukuyama szerint Amerika feladja önteltségét (Népszabadság IX. 27.)

Mario Vargas Llosa a terrorizmus melegágyáról (Népszabadság IX. 27.)

Tamás Pál szociológus a közhangulat változásáról (Magyar Hírlap IX. 28.)