Az Eszmélet 46. számában közöltük azt a vádiratot, amely Bill Clinton ellen készült a balkáni bombázás ügyében. Immár megszületett az ítélet is.

A Háborús Bűnök Népbírósága az USA-t és a NATO-t bűnösnek találta.

Tavaly június 10-én New Yorkban a tizenegy országból érkezett tizenhat esküdtből álló testület népbírósági ülése bűnösnek mondta ki az USA és a NATO politikai és katonai vezetőit a Jugoszlávia ellen 1999. március 24. és június 10. között végrehajtott támadás idején elkövetett háborús bűnök tekintetében.

Ramsey Clark, az USA korábbi igazságügyminisztere, az USA és a NATO Jugoszlávia elleni háborús bűneit vizsgáló Nemzetközi Bíróság főügyésze arra szólította fel a jelenlévőket és azokat, akiknek a képviseletében huszonegy országból megjelentek, hogy hajtsák végre az ítéletet: szervezzenek kampányt a NATO katonai paktumának megszüntetésére.

A tanúvallomást tevők köre felölelt szemtanúkat, Jugoszláviában járt kutatókat, neves politikai és gazdasági szakértőket, történészeket, fizikusokat, biológusokat, katonai szakembereket, újságírókat és nem hivatásos kutatókat.

Sokan e tanúk közül az utóbbi 15 hónapban a NATO Jugoszlávia ellen viselt háborújának a teljes képét mutatták be világszerte. A bíróság előtt azonban mindnyájan csak saját szakterületükre korlátozott részbizonyítékokat nyújtottak be az USA és más NATO-országok politikai és katonai vezetői ellen.

Az egyes részbizonyítékok egységes egésszé álltak össze, ahogy a mozaikkép épül fel az egyes építőkövekből, s a bírók ennek alapján az ésszerű kétséget kizáróan bizonyítottnak találták a vádlottak bűnösségét.

A tanúk leírták, hogy a NATO-erők hogyan használták a médiát hazugságok terjesztésére, hogyan démonizálták a szerbeket és vezetőiket azért, hogy a közvéleményt felkészítsék a háborúra. Ezután rávilágítottak az imperialista hatalmak, az USA és Nyugat Európa valódi gazdasági és geopolitikai érdekeire, ami nem más, mint a Balkántól az olajban gazdag Kaszpi-tengerig terjedő terület gazdasági ellenőrzésének megszerzése.

Végül megmutatták, hogy Washington hogyan ferdítette el a ’racaki mészárlást’ és aztán hogyan használta háború provokálására az úgynevezett Rambuillet-i egyezményt, ami valójában a NATO katonai ellenőrzésének egész Jugoszláviára való kiterjesztését követelő ultimátum volt. Mindez a béke ellen elkövetett bűnnek minősült.

Betiltott fegyverek használatát is kimutatták, civil célpontok szándékos kiválasztását és a környezet valamint a polgári infrastruktúra rombolását, ami mind hozzáadódik a háborús bűnökhöz. Továbbá emberek százezreinek elűzését Koszovóból és Metohijából, ami az emberiség ellen elkövetett bűnnek minősül.

A tanúvallomásokat több esetben dia- és video-felvételek kísérték, amelyeket a manhattani ifjabb Martin Luther King általános iskola előadótermének színpadán felállított nagy projektoron mutattak be. A kivetítőt jól láthatták mind a színpadon helyet foglaló bírók, mind a teremben lévő hallgatóság százai, akiknek többsége végig, kilenc órán át kitartott. A képek és a videók az előadótermen kívül is láthatóak voltak, s más bizonyító erejű dokumentumok is rendelkezésre álltak könyvekben és kutatási anyagokban.

A bíróságnak ezt a záró tárgyalását a Clark által 1992-ben alapított Nemzetközi Akcióközpont (International Action Center) szervezte. Azoknak a képviselői is jelen voltak, akik hasonló bírósági tárgyalásokat szerveztek Németországban, Olaszországban, Ausztriában, Oroszországban, Ukrajnában, Jugoszláviában és Görögországban. Athénban tavaly novemberben ezrek nyilvánították Bill Clintont, az USA elnökét háborús bűnösnek.

A tanúvallomásokon kívül fontos előadások hangzottak el a jugoszláv és a kubai kormány képviselőinek részéről. Ezen felül Ismael Guadelupe, a Puerto Rico-i Viequesből erőteljes beszédben mutatott rá arra, hogy a hadgyakorlatok hogyan nyújtanak bázist az USA/NATO agressziójához az egész világon.

A Nemzetközi Akcióközpont adatai szerint összesen 511-en regisztráltatták magukat, beleértve a bírókat, tanúkat és a szervezőket. A meghívott előadók, tanúk és bírók Haitiből, Törökországból, Koreából, Puerto Ricóból, Indiából, Németországból, az USA-ból, Kanadából, Olaszországból, Jugoszláviából, Oroszországból, Nagy Britanniából, Belgiumból, Irakból, Görögországból, Ausztriából, Franciaországból és Portugáliából érkeztek. Az USA-hatóságok megtagadták a vízumot négy ukrán meghívottól, akiknek az üzenetét felolvasták a színpadon.

A roma népnek, akiket gyakran a gúnyos cigány jelzővel illetnek, szintén megjelentek képviselői. Shani Ritafi, egy roma tanú, aki Pristinában, Koszovó fővárosában született, elmondta, hogy a NATO-megszállás hogyan vezetett 100 000 roma elűzéséhez. Felhívta a figyelmet arra, hogy a romák üldözését első alkalommal ítélték el a nemzetközi bíróságok történetében. A tárgyalást öt különböző tévétársaság rögzítette, beleértve a szerb televíziót és egy három kamerát használó ausztrál stábot is, valamint számos alternatív médiumot az USA-ból, mint a Peoples Video Network.

*** 

Az USA és a NATO Jugoszlávia népe ellen elkövetett háborús bűneit tanulmányozó vizsgálóbizottság záró ítélete:

Záró ítélet

Az USA és a NATO Jugoszlávia népe ellen elkövetett háborús bűneit tanulmányozó független vizsgálóbizottság tagjai New Yorkban tartott ülésükön megvizsgálták az 1999. július 31-én kelt eredeti vádpontokat, melyekben tizenkilenc különböző, béke elleni, háborús és emberiség elleni bűnökkel, az ENSZ alapokmányának valamint az 1949-es Genfi Konvenció és más nemzetközi egyezmények, továbbá a nemzetközi szokásjog megsértésével vádolják a következőket: Bill Clintont, az USA elnökét, Wesley Clark tábornokot, Madeleine Albright külügyminisztert, Tony Blair miniszterelnököt, Gerhard Schröder kancellárt, Jacques Chirac elnököt, Massimo D’Alema miniszterelnököt, Jose Maria Aznar miniszterelnököt, az USA és más NATO-tagországok kormányait, Javier Solana korábbi NATO főtitkárt és más NATO-vezetőket.

Mint a világ polgárai, élve jogunkkal és kötelességünkkel, hogy a nemzetközi és humanitárius jogok megsértéséről ítéletet hozzunk,

• tudomásul véve az elmúlt évben a tanúk országaiban felállított vizsgálóbizottságok és népbíróságok előtt tett tanúvallomásokat és megkapva számos más bizottsági meghallgatás jelentéseit, amelyek felsorakoztatták az összegyűjtött bizonyítékokat;
• átvéve a dokumentáló bizonyítékokat, szemtanúk nyilatkozatait, fotókat, videó-felvételeket, különleges jelentéseket, szakértői vizsgálatokat és a bizottság rendelkezésére álló tényanyagok összefoglalásait;
• hozzájutva minden a Bizottság anyagaiban rendelkezésre álló vagy a Bizottság munkatársai által hozzáférhető bizonyítékhoz, ismerethez és szakértői véleményhez;
• a Bizottságtól vagy más módon átvéve a Jugoszláviára és a Balkán más országaira, a katonai és fegyveres érdekcsoportok helyzetére és a lezajlott eseményekre vonatkozó különféle könyveket, cikkeket és egyéb írott anyagokat;
• áttanulmányozva a témával foglalkozó újságokat, folyóiratokat és időszaki kiadványokat, speciális publikációkat, tv, rádió és más média anyagokat, valamint a vádlottak és más hivatalos személyek nyilatkozatait és további nyilvános anyagokat;
• meghallgatva a Vizsgálóbizottság 2000. június 10-én a nyilvánosság előtt tett jelentését és az általa bemutatott tanúvallomásokat, bizonyítékokat és összegzéseket, összeültünk, mérlegeltünk, tanácskoztunk egymással és a Bizottság munkatársaival, tekintetbe vettünk minden a vádiratban szereplő tizenkilenc bűncselekményi vádpont szempontjából fontos tényt, és a következőket állapítjuk meg:

Feltárt tények:

A Háborús Bűnök Nemzetközi Bíróságának esküdtjei a bizonyítékok alapján a vádirat mind a tizenkilenc különböző vádpontjában az ésszerű kétségeket kizáróan bizonyítottnak találták a vádlottak bűnösségét a következőkben:

1. Jugoszlávia feldarabolásának, elszigetelésének és megnyomorításának kitervelése és végrehajtása.
2. Erőszak szítása, fokozása és erőszakra való felbujtás a muzulmánok, a szlávok és azok egyes csoportjai között.
3. Jugoszláviában az egység, a béke és a stabilitás fenntartására szervezett erők szétzüllesztése.
4. Az ENSZ béketeremtő szerepének lerombolása.
5. A NATO katonai agresszióra és megszállásra való felhasználása engedetlen szegény országok ellen.
6. A védtelen lakosság lemészárlása és megsebesítése Jugoszlávia minden részében.
7. Orgyilkos támadások kitervelése, bejelentése és végrehajtása Jugoszláviában a kormányfő, más kormánytisztviselők és kiválasztott civilek ellen.
8. Gazdasági, társadalmi, kulturális, orvosi, diplomáciai (beleértve a Kínai Népköztársaság és más országok követségeit) és vallási létesítmények, épületek és eszközök lerombolása és megrongálása Jugoszlávia minden részében.
9. Jugoszlávia lakosságának túléléséhez nélkülözhetetlen objektumok megtámadása.
10. Veszélyes anyagokat és energiákat tartalmazó létesítmények megtámadása.
11. Gyengített uránium, fürtös bombák és más betiltott fegyverek használata.
12. A környezet ellen indított háború.
13. Az ENSZ felhasználásával olyan szankciók alkalmazása, amelyek az emberiség ellen elkövetett népirtással érnek fel.
14. Jogalap nélküli, ötletszerű bíróság felállítása a szerb vezetőség lerombolására és démonizálására. Ezen bíróság illegitimitását továbbá az is bizonyítja, hogy nem tudott egyetlenegy esetet sem felmutatni a roma nép elnyomására, holott minden nép közül náluk a legmagasabb az elesettek aránya.
15. A nemzetközi média ellenőrzött felhasználása támogatás megszerzésére és annak fenntartására az USA támadásához, valamint Jugoszlávia, a szlávok, a szerbek és a muzulmánok népirtóként való démonizálásához.
16. Jugoszlávia stratégiai részeinek hosszútávú katonai megszállása a NATO-erők által.
17. Kísérlet arra, hogy lerombolják Jugoszlávia szláv, muzulmán, roma és más népeinek szuverenitását, jogát az önrendelkezésre, demokráciáját és kultúráját.
18. Törekvés arra, hogy az USA dominanciáját és ellenőrzését megteremtsék Jugoszlávia fölött, kihasználandó annak népét és erőforrásait.
19. Katonai erő és gazdasági kényszer alkalmazása az USA dominanciájának eléréséhez.

Az esküdtek a NATO-t, a NATO-országokat és vezetőiket az általuk elkövetett bűnök tekintetében felelősségre vonhatónak találták és a lehető legnagyobb mértékben elítélik őket. Az esküdtek elítélik a bombázásokat, leleplezik a nemzetközi bűnöket és a nemzetközi humanitárius jogok fegyveres támadás általi vagy más módon, például gazdasági szankciók által elkövetett megsértését. A NATO törvénytelenül cselekedett és megpróbálta a nemzetközi jogot kiiktatni.

Ajánlások

Az esküdtek sürgetik a Jugoszlávia elleni minden embargó, szankció és büntetés azonnali visszavonását, mivel ezek az emberiség ellen elkövetett folyamatos bűnnek minősülnek. Az esküdtek felhívást intéznek a jugoszláv területek NATO-megszállásának azonnali befejezésére, minden NATO és USA bázis és erő visszavonására a Balkán térségéből, a nyílt és titkos akciók beszüntetésére, beleértve a hágai székhelyű, a néhai Jugoszlávia számára felállított Nemzetközi Bíróságot, amelynek célja a jugoszláv kormány megdöntése.

Az esküdtek továbbá jóvátétel fizetésére szólítanak fel a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság javára a NATO-bombázások, gazdasági szankciók és a blokád során bekövetkezett halálokért, sebesülésekért, gazdasági és környezeti károkért. Jóvátétel fizetendő továbbá más, a régióban lévő államok számára is, amelyek gazdasági és környezeti károkat szenvedtek a NATO-bombázások és a Jugoszlávia ellen bevezetett gazdasági szankciók miatt. Az esküdtek elítélik a katonai technológia mind polgári, mind katonai emberélet elleni alkalmazását vagy az avval való fenyegetést, ahogy azt a NATO-hatalmak alkalmazták Jugoszlávia népe ellen.

Az esküdtek ösztönzik a polgári akciókat és a mozgósítást, hogy megakadályozzák az USA és más NATO-erők új szankcióit illetve a régiek folytatását Irak, Kuba, Észak-Korea, Kelet-Európa és a volt Szovjetunió, Puerto Rico, Ázsia, Szudán, Kolumbia és más országok ellen. Felhívunk az USA és a NATO nyílt és titkos akcióinak azonnali beszüntetésére ezekben az országokban.

Az esküdtek úgy vélik, hogy a béke, az igazságosság és az emberi fejlődés érdekei megkövetelik a NATO megszüntetését, ami minden kétséget kizáróan az agresszió eszközének bizonyult az uralkodó, gyarmatosító hatalmak kezében, különös tekintettel az USA-ra. A Pentagont, a NATO központi, kulcselemét s a világ népei számára a legnagyobb magában álló fenyegetést fel kell oszlatni.

Az esküdtek szorgalmazzák, hogy a Bizottság oldja meg a jelentések, bizonyítékok és összegyűjtött anyagok megőrzését és tegye azt hozzáférhetővé mások számára, továbbá törekedjen arra, hogy az igazság az USA és a NATO Jugoszlávia elleni háborújáról a lehető legszélesebb körben ismertté váljon.

A világ minden polgárát arra kérjük, hogy a Bizottság ajánlásai szerint cselekedjék, annak érdekében, hogy a hatalom elszámoltatható legyen, és hogy biztosítsuk a társadalmi igazságot, amire a tartós békét alapoznunk kell.

Kelt New Yorkban, 2000. június 10-én.

A 16 esküdt listája.

1. Ben Dupuy (Haiti), Haiti volt nagykövete Jean-Bertrand Aristide első kormánya idején, jelenleg a haiti Népi Nemzeti Párt (PPN) főtitkára.
2. Angeles Maestro Martin (Spanyolország), a spanyol parlament madridi képviselője és az Irak elleni szankciók megszüntetését követelő mozgalom egyik vezetője.
3. Cimile Cakir (Törökország), a kurd közösség egyik lapjának újságírója és a törökországi Emberi Jogok Egyesületének tagja. Négy évet töltött törökországi börtönökben emberjogi tevékenységéért.
4. Ki Yul Chung tisztelendő úr (Korea), a Koreai Egyesítés Kongresszusa Végrehajtó Bizottságának elnöke Észak-Amerikában.
5. John Nickels (roma), a Nemzetközi Roma Unió képviselője és az USA-beli roma közösség egyik bírója.
6. Jorge Farinacci (Puerto Rico), a Puerto Rico-i szocialista Front vezetője és a Puerto Rico-i függetlenségi mozgalom régi vezetője.
7. Ray Laforest (haiti Amerikai), szakszervezeti aktivista az Állami, Megyei és Önkormányzati Alkalmazottak Szövetségénél, és a Haiti Igazság Egyesülés egyik vezetője, ez a szervezet a rendőri brutalitás ellen lép fel New Yorkban.
8. Uma Kutwal (eredetileg India), szakszervezeti vezető az Állami, Megyei és Önkormányzati Alkalmazottak Szövetségénél.
9. dr. Christa Anders (Németország), orvos, a németországi és európai népbíróság szervezője.
10. Raniero La Valle (Olaszország), korábbi szenátor, aki 14 évet töltött az olasz parlamentben és háborúellenes vezető keresztény körökben, továbbá az olaszországi Háborús Bűnök Népbírósági mozgalmának egyik vezetője.
11. dr. Wolfgang Richter (Németország), a Polgári Jogokat és Emberi Méltóságot Védelmező Szövetség elnöke, továbbá a Háborús Bűnök Népbírósági mozgalmának egyik németországi vezetője.
12. Martha Grevatt (USA), az AFL-CIO szakszervezeti szövetség ’Büszkeség a munkában’ nevű leszbikus/meleg/bi- és transzszexuális munkásszövetségének nemzeti titkára, és aktív az Egyesült Autóipari Munkások szervezetében is.
13. Michael Ratner (USA), polgárjogi ügyvéd az Alkotmányos Jogok Központjának Nemzeti Tanácsánál, ő perelte be az USA kormányát a Háborús Törvények megsértéséért, amikor az hadüzenet nélkül megtámadta Jugoszláviát.
14. Yole Stanesic (Jugoszlávia, Oroszország), Oroszországban élő montenegrói költő és író, esküdt a Jaroszlavi, Kijevi és Belgrádi tárgyalásokon.
15. John Black (USA), a pennsylvániai Egészségügyi és Kórházi Dolgozók Szakszervezetének nyugalmazott elnöke, aki sok kórházi dolgozót vitt be a szakszervezetbe. Tizenévesként Németországban a náciellenes földalatti mozgalom aktív tagja volt.
16. dr. Berta Joubert (Puerto Rico), a közszolgálatban dolgozó pszichiáter, a Puerto Rico-i és afrikai, amerikai rasszizmus ellenes mozgalmak szervezője Philadelphiában.

Az ügyészek:

Ramsey Clark, korábbi amerikai igazságügy-miniszter és a Nemzetközi Akcióközpont alapítója.

Pat Chin, eredetileg Jamaikából, a Nemzetközi akcióközpont szóvivője a Haiti és Jugoszlávia iránti szolidaritás kérdésében és más ügyekben.

Sara Flounders, a Nemzetközi Akcióközpont nemzeti társigazgatója, számos népbírósági tárgyalás résztvevője.

Gloria La Riva, a Békét Kubának Bizottság egyik vezetője, a NATO-célpontok című videófilm készítője.

Mindnyájan jártak Jugoszláviában vagy a háború idején, vagy a háború utáni tanácskozásokon, illetve szemináriumokon vettek részt.

(Fordította: Bózsó Péter)

A holokauszt emlékével való visszaélésről írott könyv nagy vihart kavart Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Ennek részletét közöljük itt, a róla szóló recenzió előtt.

Következtetések

Összefoglalásul még meg kell vizsgáljuk, milyen hatást gyakorolt a holokauszt az Egyesült Államokban. Ehhez segítségül veszem Peter Novicknak a tárgyról írott kritikai megjegyzéseit is.

A közvéleményben jelen lévő holokauszt-emlékezeten kívül tizenhét állam törvényben írja elő vagy javasolja, hogy az iskolákban tartsanak holokauszt-programokat, és sok főiskolán és egyetemen hoztak létre a holokauszttal foglalkozó tanszékeket. Alig múlik el hét, hogy a New York Times-ban ne látna napvilágot egy nagy terjedelmű, a holokauszt témájához kapcsolódó cikk. Legszerényebb becslések szerint is a végső megoldással foglalkozó tudományos művek száma 10 000 fölött van. Összehasonlításképpen vegyük a kongói történelem egy pokoli fejezetéről szóló művek számát. 1891 és 1911 között mintegy 10 millió afrikai pusztult el azért, mert az európaiak rávetették magukat a kongói elefántcsont- és gumikészletekre. Mégis, az első és mindmáig egyetlen angolul írott tudományos mű két évvel ezelőtt jelent meg.¹

A holokauszt problémájával foglalkozó számos intézet és szakember érdeme, hogy mára az Egyesült Államokban az élet minden területét áthatja a kérdéskör; Novick azonban kételkedik abban, vajon ez egészében jó dolog-e. Először számtalan példát idéz fel arra, hogyan vulgarizálják a témát. Valóban nehéz egyetlen olyan politikai problémát is említeni, legyen az kapcsolatban az élettel általában, a szabad választással, az állatok vagy az államok jogaival, melyet ne hoznának összfüggésbe a holokauszttal. A holokauszt-jelenséggel való visszélést elítélve Elie Wiesel kijelentette: “Megesküszöm, hogy mindennemű …vulgáris megközelítést elkerülök”.² Mégis, állítja Novick, a “legfantáziadúsabb és legkifinomultabb fotográfiai opusz 1996-ban született, amikor Hillary Clinton, akit számos visszaélés miatt éppen hevesen támadtak, a Fehér Ház galériáján lánya, Chelsie és Elie Wiesel társaságában jelent meg, miközben férje a televízióban is látható üzenetet intézett a nemzethez”.³ Amikor a NATO Szerbiát bombázta, a szerbek által elűzött koszovói menekültek látványa Hillary Clintonnak a Schindler listája holokauszt-jeleneit idézte fel. “Nem azoknak kellene minket az életre tanítani, akik a történelmet Spielberg filmjeiből ismerik” – mondta élesen egy szerb emigráns.⁴

“Ha úgy tesznek, mintha a holokauszt az amerikai történelem része volna” – folytatja Novick –, “az csak erkölcsi fügefalevél”. Oda vezet, “hogy elhomályosul az amerikaiak valódi felelőssége, amikor múltjukkal, jelenükkel és jövőjükkel kell szembenézniük” (kiemelés az eredeti szövegben).⁵ Novick lényeges dologra mutat rá. Sokkal könnyebb mások bűneit elítélni, mint a magunkéval szembenézni. Az is igaz, persze, hogy ha volna bennünk erő, sokat megérthetnénk magunkról is a náci bűnök elemzéséből. A manifeszt végzet Hitler Lebensraum-politikájának szinte minden ideológiai és programatikus elemében jelen volt. Tény és való, hogy Hitler a Kelet meghódításához a Nyugat leigázásának amerikai modelljét használta fel.⁶

A 20. század első felében az amerikai államok többsége sterilizációs törvényeket fogadott el, és több tízezer amerikait erőszakkal sterilizáltak. A nácik kifejezetten erre az amerikai precedensre hivatkoztak, amikor a maguk sterilizációs törvényeit meghozták.⁷ A hírhedt 1935-ös nürnbergi törvények megfosztották a zsidókat a szavazati jogtól, és megtiltották a zsidók és nem zsidók közötti szexuális érintkezést. Az USA déli államaiban élő feketék hasonló jogfosztottságban éltek, és sokkal erősebb spontán és a közvélemény által is támogatott erőszaknak voltak kitéve, mint a zsidók a háború előtti Németországban.⁸ A nagyképű, magára olyan büszke nyugati hagyomány mélységesen áthatotta a nácizmust is. A nyomorékok elpusztításának igazolására – a végső megoldás előjeleként – a náci orvosok kitalálták az “élethez értéktelen élet” (lebensunwertes Leben) fogalmát. A lakomában Platon így írt: “Nem hiszem, hogy érdemes élni annak, aki szörnyű fizikai állapotban van”. A köztársaságban Platon szentesítette a beteg gyerekek megölését. Hasonlóképpen Hitlernek a Mein Kampfban kifejtett elutasító véleménye a születésszabályozással kapcsolatban, mondván, hogy akkor nem érvényesül a természetes kiválasztódás, megtalálható már Rousseaunak Az egyenlőtlenség eredetéről című művében. Röviddel a II. világháború befejezése után Hannah Arendt írta, hogy “a nyugati történelem földalatti áramlatai végül felszínre törtek, és hagyományaink méltóságát sárba tiporták”. (Origins of Totalitarianism)

Hogy elkonspirálja a külföldön elkövetett bűneit, az Egyesült Államok gyakorta foglalja törvénybe a holokauszt emlékét. Sokkal többet mond azonban, mikor utal az Egyesült Államok a holokausztra. A hivatalos ellenségek bűnei, például a vörös kmerek kambodzsai mészárlásai, Afganisztán szovjet megszállása, Kuvait iraki inváziója, a szerbek koszovói etnikai tisztogatásai mind a holokausztot idézik fel, azok a bűnök, amelyek az Egyesült Államok számláját terhelik, viszont nem.

Azzal egyidőben, hogy fény derült a vörös kmerek kambodzsai vérengzése, az Egyesült Államok által támogatott indonéz kormány Kelet-Timor lakosságának egyharmadát lemészárolta. Ám ezt a népirtást nem lehetett a holokauszttal párhuzamba állítani, sőt, az újságok sem tudósítottak az eseményekről.⁹ Miközben a Szovjetunió éppen “újabb genocidiumot” vitt végbe – a Simon Wiesental Központ szerint – Afganisztánban, az Egyesült Államok által támogatott guatemalai kormány éppen olyasmivel volt elfoglalva, amit a Guatemalai Tényfeltáró Bizottság a bennszülött maja lakosság elleni “népirtásnak” nevezett. Reagan elnök a guatemalai kormányt ért vádat “árnyékboxnak” nevezte. A Simon Wiesenthal Központ Jeane Kirkpatricknek Az év humanitáriusa díjat adományozta, amit a kitüntetett azzal érdemelt ki, hogy kiváló apologétája volt a Reagan-kormányzat bűnös közép-amerikai politikájának.¹⁰ A díjátadási ceremónia előtt Simon Wiesenthalt négyszemközt kérték még, hogy gondolja át újra a döntést. Erre nem volt hajlandó. Elie Wieselt ugyancsak négyszemközt megkérték, hogy járjon közben az izraeli kormánynál, a guatemalai gyilkosok fő fegyverszállítójánál. ő is nemet mondott. Az Egyesült Államok arra használta a holokauszt emlékét, hogy országát Paradicsomnak láttassa a kommunista rezsim elől menekülő vietnami “csónaklakóknak”. A Clinton-kormányzat viszont teljesen megfeledkezett a holokausztról, amikor az Egyesült Államok által támogatott halálosztagok elől menekülő haiti “csónaklakókat” visszakényszerítette hazájukba.”¹¹

Végképp elhomályosult az amerikaiak holokauszt-tudata, amikor 1999 tavaszán az USA vezérletével a NATO bombázni kezdte Szerbiát. Mint azt láthattuk, Daniel Goldhagen a szerbek koszovói bűntetteit a végső megoldáshoz hasonlította, és Clinton elnök kíséretében Elie Wiesel is meglátogatta Macedóniában és Albániában a koszovói menekültek táborait. Elie Wiesel már ezt megelőzően is igaz könnyeket hullatott a koszovóiak szenvedései láttán, miközben az Egyesült Államok által továbbra is támogatott indonéziai rezsim ott folytatta, ahol az 1970-es években abbahagyta: újabb ezreket mészárolt le Kelet-Timorban. A holokauszt kieshetett az emlékezetből, mert az Egyesült Államok nem tiltakozott a vérontás ellen. “Indonézia számít” – magyarázta egy nyugati diplomata –, “Kelet-Timor nem”.¹²

Novick rámutat arra, hogy az Egyesült Államok gyakorta cinkostárs olyan szörnyűségek elkövetésében, amelyek méretükben hasonlatosak a náci népírtáshoz. Példaként hozza fel azt, hogy egymillió gyereket öltek meg a végső megoldás során, és hozzáteszi, az amerikai elnökök világszerte csak olcsó ájtatoskodással említették a tényt, hogy számtalan kisgyerek “hal meg éhezés és olyan betegségek következtében, amelyek megelőzhetőek volnának”.¹³ De érdemes végiggondolnunk azokat a súlyos konfliktusokat, amelyekben az Egyesült Államok aktívan közreműködött. Miután az USA vezette koalíció 1991-ben letarolta Irakot, mert meg akarta büntetni “Szaddám-Hitlert”, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia gyilkos ENSZ-szankciókat kényszerített erre a szerencsétlen országra, így remélve, hogy félre tudják majd Szaddámot állítani.¹⁴ Mikor a nemzeti tv-csatornán a külügyminisztert, Madelein Albrightot az iszonyú iraki halálozási adatokról kérdezték, azt válaszolta, hogy “megéri ezt az árat”.

“A holokauszt semmihez sem hasonlítható jelenség” – állítja Novick –, “és ez a tény jelentősen leszűkíti annak lehetőségét, hogy mindennapi világunkra lefordítható legyen”. Mint “az elnyomás és attrocitás non plus ultrája a kisebb mértékű bűnöket trivializálja.”¹⁵ Másfelől azonban a náci holokauszt érzékennyé is tehet bennünket ezen bűnök iránt. Ha Auschwitz lencséjén át nézzük, semmit sem tekinthetünk bizonyosnak és öröknek.¹⁶ Valójában a náci népirtás diszkreditálta azt a tudományos rasszizmust, amely oly meghatározó sajátossága volt az amerikai intellektuális életnek a II. világháború előtt.¹⁷

Akik az emberiség jobblétén fáradoznak, azoknak a gonoszság e megnyilvánulása magától kínálja az összevetést más jelenségekkel. A 19. század végének erkölcsi világképében a rabszolgaság töltötte be azt a szerepet, amit ma a holokauszt játszik. Ennek megfelelően gyakorta felidézték annak érdekében, hogy megvilágosodjanak a nem jól látható bűnök. John Stuart Mill abban a korszakban a nők helyzetét a családban, a szent viktoriánus intézményben a rabszolgákéhoz hasonlította, sőt, odáig merészkedett, hogy bizonyos vonatkozásokban rosszabbnak látta azt. “Távol áll tőlem, hogy azt állítsam, az asszonyokat nem kezelnék általában jobban, mint a rabszolgákat; de nincs egyetlen rabszolga se, aki olyan mértékben és a szó olyan teljes értemében lenne rabszolga, mint a feleség.”¹⁸ Csak akik a gonoszság e viszonyítási pontját idológiai fegyvernek használják, és nem erkölcsi iránytűnek, azok döbbennek meg az ilyen analógiák hallatán. “Ne hasonlíts semmit semmihez” – ez a varázsszava az erkölcsi zsarolóknak.¹⁹

A szervezett amerikai zsidóság arra használja a náci holokausztot, hogy elhárítson minden bírálatot, amely Izraelt és saját, erkölcsileg védhetetlen politikáját éri. E politika következményei hozták az izraeli és amerikai zsidóságot strukturálisan hasonló helyzetbe: mindkét csoport sorsa ma egy cérnaszálon függ, mely az amerikai uralkodó elitek kezében van. Ha egyszer csak ez az elit úgy dönt, hogy Izrael nyűg, vagy hogy az amerikai zsidóság feláldozható, akkor a szál elszakad. Kétségtelen, mindez csak spekuláció – lehet, hogy szükségtelen aggodalom, de lehet, hogy nem.

Gyerekjáték megjósolni, milyen lesz az amerikai zsidóság helyzete, ha ezek az események bekövetkeznek. Ha Izrael kiesne az Egyesült Államok kegyeiből, sok olyan vezető, aki ma szilárdan védelmezi Izraelt, bátran kinyilvánítaná idegenségét a zsidó állam iránt, és azért bírálnák az amerikai zsidóságot, hogy Izraelt vallássá redukálta. S ha az amerikai vezető körök úgy döntenének, hogy a zsidókat teszik meg fekete báránynak, nem lennénk meglepve, ha az amerikai zsidó vezetők pontosan úgy cselekednének, mint elődeik a náci holokauszt idején. “Nem gondoltuk, hogy a németek a zsidó elemet fogják alkalmazni”; vagy ahogy Jichák Zuckerman, a varsói gettófelkelés egyik szervezője fogalmazta, “hogy zsidók vezetik a zsidókat a halálba.”²⁰

***

Az 1980-as években számos nyilvános vitában érveltek kiemelkedő német és nem német tudósok amellett, hogy nem szabadna “normalizálni” a nácik bűntetteit. Az a félelem mozgatta őket, hogy a normalizálás erkölcsi felmentést jelenthet.²¹ Bármennyire érvényesek voltak akkor az érvek, ma már nem meggyőzőek. Hitler végső megoldásának iszonyatos dimenziói mára jól ismertek. És vajon az emberiség “normális” történetének nincsenek rémisztően embertelen fejezetei? Nem kell elfogadhatónak lennie egy bűnnek ahhoz, hogy a jóvátétele kétségtelen legyen. Ma az a feladat, hogy mint a kutatás racionális tárgyát rekonstruáljuk a náci holokausztot. Csak akkor tudunk belőle valóban tanulni. A náci holokauszt abnormitása nemcsak magukból a szörnyű tényekből fakad, hanem a ráépült, belőle hasznot húzó iparból. A holokauszt-ipart mindig a csőd fenyegette. Mára csak az marad, hogy ezt nyíltan is kimondjuk. Rég ideje már, hogy kiemeljük az üzleti világból. Az elpusztítottak iránti legnemesebb gesztus az volna, ha megőriznénk emléküket, tanulnánk szenvedéseikből, és végül, hagynánk őket békében nyugodni.

(Az írás részlet a szerző könyvének utolsó fejezetéből. Fordította: Baráth Katalin.)

Jegyzetek

¹ Adam Hochschild, King Leopold’s Ghost (Boston, 1998).

² Wiesel, Against Silence, v.iii. 190; cf. V. i. 186, v. ii, 82, v. iii, 242, és Wiesel, And the Sea, 18.

³ Novick, The Holocaust, 230–1.

⁴ New York Times, 25 May, 1999.

⁵ Novick, The Holocaust, 15.

⁶ John Toland, Adolf Hitler (New York:1976), 702. Joachim Fest, Hitler (New York, 1975), 214, 650. Lásd még Finkelstein, Image and Reality, chap. 4.

⁷ Lásd például Stefan Kühl, The Nazi Connection (Oxford: 1994).

⁸ Lásd például Leon F. Litwack, Trouble in Mind (New York, 1998), különösen az 5-6. fejezetet.

⁹ Lásd például Edward Herman és Noam Chomsky, The Political Economy of Human Rights, v.i: The Washington Connection and the Third World Fascism (Boston: 1979), 129–204.

¹⁰ Response 1983 márciusa és 1986 januárja.

¹¹ Noam Chomsky, Turning the Tide (Boston:1985), 36 (Wieselt az izraeli sajtóban megjelent interjúból idéztük), Berenbaum, World Must Know, 3.

¹² Financial Times (8 September, 1999).

¹³ Novick, The Holocaust, 255.

¹⁴ Lásd például Geoff Simons, The Scourging of Iraq (New York: 1998).

¹⁵ Novick, The Holocaust, 244, 14.

¹⁶ Erről lásd különösen Chaumont, La concurrence, 316-18.

¹⁷ Lásd például Carl N. Degler, In Search of Human Nature (Oxford: 1991), 202 ff.

¹⁸ John Stuart Mill, On the Subjection of Women (Cambridge: 1991), 148.

¹⁹ Nem kevésbé visszataszító az, ha – mint Michael Berenbaum javasolja – a náci holokausztot csak azért hasonlítják más népirtásokhoz, hogy “demonstrálják a náci holokauszt egyedülálló voltát”. (After Tragedy, 29).

²⁰ Zuckerman, A Surplus of Memory, 210

²¹ Utalok itt most egyaránt a Historikerstreitre és a Saul Friedlander és Martin Broszat között folyt levelezésre. Mindkét vitában főként a náci bűnök abszolút és relatív természetéről esett szó; például a Gulaggal való összevetés érvényességéről. Lásd Peter Baldwin (ed.), Reworking the Past, Richard J. Evans, In Hitler’s Shadow (New York, 1989), James Knowlton és Truett Cates, Forever in the Shadow of Hitler? (Atlantic Highlands, 1993), és Aharon Weiss (ed.), Yad Vashem Studies XIX (Jerusalem, 1988.

A Verso könyvkiadó ismét “botránykönyvvel” állt elő¹, amennyiben botrányos dolognak számít Chomskynak és követőinek rendszerszemlélete, rendszerkritikája a neoliberalizmus által uralt “világközvéleményben” (értsd: meghatározott médiumok korlátozatlan uralma, monopóliuma). Ne legyünk persze naivak. Az igazi botrány az, hogy egy ilyen szemlélet alapján igyekszik a könyv a “zsidókérdést” (antiszemitizmus, palesztin kérdés, genocídiumok a történelemben stb.) egyetlen összefüggésben, a Holocaust-ipar tükrében “helyretenni” az Egyesült Államokban. Lehetséges-e ez? A vállalkozás kevésbé bizarr, mint ahogyan az ember először gondolná.

A könyv szerzője, Mr. Finkelstein, a City University of New York tanára egyebek mellett éppen a történelem egy szeletének medializálására, egyfajta kisajátítására hívja fel a figyelmet az Egyesült Államokban, amit természetesen meghatározott gazdasági és politikai érdekek, érdekcsoportok mozgatnak. Nem csekély intellektuális bátorságra van szükség egy ilyen kötet publikálásához, hiszen sokféle érdeket sért mind tudományos, mind politikai téren. A könyvnek ugyanis az az alaptézise vagy általános szemlélete, hogy a tőke világrendszerében értelmetlen a bűnök minőségi elkülönítése, mert az elmúlt két évszázad bizonyos szempontból semmi egyéb, mint népirtások története, ami kétségtelenül tények tömegével igazolható. Ám a XX. század és különösen a fasizmus még a genocídium problémát is “differenciálta”, még a radikális baloldalon is vitathatóvá teszi a szerző néhány megállapítását, következtetését. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy a politikai állapotok a világ különböző részein igen különbözőek, s ennek megfelelően a holokauszthoz való viszonynak is igen eltérő politikai implikációi lehetnek. Aki ilyen téma kutatásába fogott, annak számolnia kell ezekkel az implikációkkal.

Norman G. Finkelstein “rendes” amerikai zsidó családban nőtt fel mint “holokauszt túlélők” gyermeke. Sajátos státus volt ez, bizonyosan több, mint egy érzelmi állapot. Ez az állapot egy “kultúra” és egy “elkötelezettség”. Édesanyja hat esztendőt töltött a Varsói Gettóban, illetve náci haláltáborokban. Más motívumoktól eltekintve is érthető hát, ha Norman G. Finkelsteint indulatba hozza a holokausztra, milliók felmérhetetlen szenvedésére rátelepedő politikai, üzleti, médiaipari vállalkozások profitorientált tevékenysége.² Hogy a média, illetve a mögötte álló különböző érdekcsoportok mit tettek az Egyesült Államokban “a holocaust memoryval”, arra korábban reflektált a Finkelstein által gyakran idézett Peter Novick The Holocaust in American Life (N.Y., 1999.) című könyve, amely rávilágított arra a körülményre, hogyan lett a Holokausztból (is) ideológiai fegyver. Előbb a politika, majd az üzlet tette rá a kezét a holokausztra.

1. A politika és a holokauszt

Mr. Finkelstein pedáns alapossággal tárja fel a Holokauszt-ipar működésének részleteit, funkcionális meghatározottságait. Különösen az a tényállás, az a képmutatás bőszíti fel a szerzőt, ahogyan írók, történészek, politikusok, ügyvédek, nemzetközi zsidó “érdekvédelmi” és vallási szervezetek, oktatási centrumok és múzeumi intézmények egész hálózata tőkésíti a “holocaust memoryt”, miközben a “szükséget szenvedő túlélő áldozatok” érdekeire hivatkoznak. Finkelstein részletekbe menően mutatja be azt a folyamatot, amelyben a “holocaust memory” profittá szublimálódik, miközben a holokauszt valódi áldozatai különböző időkben megdöbbentően alacsony és megalázó összegekhez jutottak. Finkelstein édesanyja mintegy 3500 US $-t kapott kárpótlásként.³ Finkelstein úgy látja, hogy az egész jelenség szellemi megalapozását irodalmi téren nem a holokauszt tagadók provokálják. Úgy látja, hogy azt a néhány “elmebeteget”, aki be akarja bizonyítani a bebizonyíthatatlant, a “hivatalos” liberális sajtó állandó reklámozása nélkül szinte senki sem ismerné.

Megjegyezhetjük, hogy valami ehhez hasonló Kelet-Európában is lejátszódik az utolsó tíz-tizenöt évben, aminek politikai-társadalmi hátterét itt a rendszerváltás hozta létre. A mi országunkban szellemileg-kulturálisan egy igen ritka történelmi amalgám kristályosodott ki, amelybe belefér a horthysta Magyarország, sőt, a nyilas uralom szerecsenmosdatása, a szerény magyar liberális hagyomány és az amerikai reklám- és médiakultúra. E zavaros képletnek megfelelően Magyarországon például az utóbbi tíz évben a holokauszt a szellemi élet egyik centrális kérdésévé vált, intézmények, politikusok, történészek, különböző rendű-rangú írók, tollforgatók “szálltak rá” a Katasztrófa újraértelmezésének “feladataira”.⁴ Egyesek antiszemita alapról közelítenek a dologhoz, mások a témakör kapcsán a fasizmus-kommunizmus identifikálását propagálják egy “antikommunista demokratikus antifasizmus” jegyében.⁵ Ezek a kérdések a 80-as évek Magyarországán még olyan diskurzus részeként merültek föl, amelyben az alapvető frontvonal egy baloldali szocialista (és kommunista) és egy baloldali liberális vagy baloldali népies irányzat között húzódott. Mára ez a diskurzus a magyar médiában jelentősen megváltozott, mert az akkori diskurzus meghatározó irányzatait azóta már periferizálták. Most egy jobboldali, antiszocialista liberalizmus és egy konzervatív-nacionalista-szélsőjobboldali “szellemi koalíció” között húzódik a fő választóvonal. Még a Népszabadságban is lejátszódott ez az átrendeződés.⁶ A vita szellemi hozadéka szinte a nullával egyenlő, mégis vagy éppen ezért e fordulat segített az új rezsimnek, hogy a “holocaust memoryból” új ideológiai fegyvert kovácsoljon a rendszer számára, míg az antiszemita “hivatalosság” éppen a maga szellemi-politikai identitása érdekében vizsgálja fölül a holokauszt régi, hagyományos antifasiszta értékelését.

Természetesen e fordulat intellektuális hátterét az Egyesült Államokban formálták meg. Amint Finkelstein rámutat, a 60-as–70-es évek fel-felemelkedő antiszemita hulláma az USÁ-ban alkalmas eszköz volt arra, hogy ösztönözze az amerikai zsidó szervezeteket a holokauszt instrumentalizálására.

“A szervezett amerikai zsidóság számára – írja Finkelstein – ez az előregyártott hisztéria az új antiszemitizmusról, számos célt szolgál. Növeli Izrael mint az utolsó menedék értékét arra az esetre, ha az amerikai zsidóság erre rászorulna. Mi több, a zsidó szervezetek adománygyűjtő felhívásai is sokkal megértőbb közönségre találnak, ha kijátsszák az antiszemitizmus kártyáját (vagy: ha az antiszemita veszélyre apellálnak). ’Az antiszemita abban a szerencsétlen helyzetben van – mondta egyszer Sartre –, hogy életbevágóan szükséges számára az ellenség, akit el akar pusztítani’. Ezen zsidó szervezetekre nézve éppen az ellenkezője igaz. Mivel az antiszemitizmusra kicsi a kereslet, nemrégiben késhegyre menő küzdelem tört ki a fő ‘zsidóvédő’ szervezetek – különösen az ADL és a Simon Wiesenthal Center – között. Az adománygyűjtés vonatkozásában a történeti véletlennek köszönhetően hasonló szerepet töltenek be az Izrael államot érő fenyegetések. Egyesült államokbeli útjáról hazatérve Danny Rubinstein, az ismert izraeli újságíró a következőképp nyilatkozott: ’A zsidó establishment legtöbb tagjának az a véleménye, hogy újra meg újra hangsúlyozni kell a külső fenyegetéseket, melyekkel Izrael szembenéz… Az amerikai zsidó establishmentnek Izraelre csak úgy van szüksége, mint a kegyetlen arab támadás áldozatára. Ilyen Izrael számára van támogatás, szponzor és pénz… Mindenki előtt ismeretes az amerikai United Jewish Appeal (Egyesült Zsidó Felhívás) keretében összegyűjtött adományok hivatalos összege. Noha Izrael nevében történik a felhívás, mégis, az összeg fele nem Izraelbe, hanem az amerikai zsidó szervezetek kasszájába vándorol. El lehet képzelni ennél nagyobb cinizmust?’

Ahogyan a továbbiakban bizonyítom, a ‘szükséget szenvedő holokauszt áldozatok’ kizsákmányolása a holokauszt ipar ezen cinizmusának legkésőbbi, és legvisszataszítóbb megnyilvánulása.

Mégis, az antiszemitizmus miatti vészharang megkongatásának rejtett fő oka másutt keresendő. Ahogyan az amerikai zsidóság gazdagodott, úgy tolódott egyre inkább jobbra politikailag. Bár még mindig baloldali álláspontot képviselnek olyan kulturális kérdésekben, mint a szexuális erkölcsösség vagy az abortusz, a politikában és a gazdaságban a zsidók egyre konzervatívabbak. A jobboldali fordulatot egy befelé fordulás is kísérte, mivel a zsidók, nem törődve korábbi szövetségeseikkel a nincstelenek között, egyre inkább csak zsidó kérdésekre tartalékolták forrásaikat.”⁷

Tehát a holocaust memory az amerikai-izraeli szövetség és a szervezett amerikai zsidóság jobboldali fordulatának ideologikumává “szublimálódott” az Egyesült Államokban. Finkelstein ugyanakkor sajnálatosan negligálja az európai, különösen a kelet-európai “specifikumokat”, jóllehet főként Magyarországon szintén végbement a zsidó populáció gazdasági differenciálódása, aminek negatív politikai következményeit kár lenne tagadni. Nem fogadható azonban el, hogy Finkelstein nem vesz tudomást arról, hogy Moszkvától Budapestig, Budapesttől Berlinig a “holocaust memory” mégoly “neoliberalizált” változata is a rasszista-antiszemita szélsőjobboldal rendszerváltást követő felemelkedésével szemben ma is rendelkezik bizonyos demokratikus potenciállal. Finkelstein mintha alábecsülné a probléma merőben intellektuális-érzelmi aspektusait is. A holokauszt-ipart részben működtető, történelmileg megszilárdult “zsidó érzékenység”, “emocionális tudattartalom”, amelynek létezéséről Finkelstein igazán jól informált, a rendszerváltó Kelet-Európában megerősítést nyert, mivel az államszocializmus bukása után az antiszemitizmus régen elfelejtett formái törtek felszínre. Ellentétben az USÁ-val, e régióban az antiszemitizmus a jobboldal kulturális és politikai közösségeinek szerves eleme. Éppen az antiszemitizmus kulturális talaján érzékelhető, hogy a jobboldal és a szélsőjobboldal szinte elválaszthatatlanul “összenőtt”. Ezt az állapotot tükrözi az ismert vicc is: “mondja bátyám, maguknál van antiszemitizmus? Azt nem tudom, de igény vóna rá.” Az USÁ-val ellentétben erre a jelenségre bármely magyar vagy román konzervatív kormány rájátszik.

Még a magyar parlament is gyakran fóruma az antiszemita kirohanásoknak, a magyar értelmiség jelentős csoportjai “önként és dalolva” vállalták a magyar antiszemitizmus örökségét.⁸ Miért ne volna – főképpen ilyen közegben – elfogadható szellemi-érzelmi szükséglet, ha a “túlélők” utódai megpróbálják az elődeiket ért sorscsapásokat megérteni és interiorizálni mindenfajta direkt “nagypolitikai” szándék nélkül. E régióban a holokauszt-ipar ilyen szükségleteket is kielégít, még ha igaza van is a könyv írójának, hogy a holokauszt természetesen nem csak “zsidó-ügy”, hanem orosz vagy cigány, lengyel vagy belorusz is.

Talán az itt említett “egyoldalúsággal” függ össze, hogy Finkelstein némi leegyszerűsítéssel ragadja meg az “Auschwitz egyedisége (uniquness)” problémát. Nem reflektál Traverso kitűnő könyvére, amely éppen ezen “egyediségen” keresztül mutatja meg a modern kapitalizmus népirtó természetét.⁹ Finkelstein attól tart, hogy a holokauszt, a náci genocídium “egyediségének” hangsúlyozása “intellektuális terror” (Chaumont), ami más népek szenvedésének alábecsülésére vagy éppenséggel a zsidó vallási tradíció “tudományos” túlbecsülésére vezet. Abban pedig semmi meglepő nincsen, hogy a tőkés profittermelés a holokausztot is a maga szolgálatába állítja. Tán nem csinált profitot hozó szalonzenét a Beatles-együttes zenei hagyatékából?

Mindezzel csak azt kívántam hangsúlyozni, hogy a holocaust-memory mint tematizált problémakör még tisztán politikai aspektusait tekintve is több rétegűnek tetszik, mint ahogyan azt a szerző ábrázolja.

2. A kultúra és a holokauszt

A kis kötet talán legsikerültebb része az, amelyben Finkelstein megmutatja azokat az irodalmi és történetírói visszaéléseket, amelyek a jó konjunktúrát kihasználva a korszellemnek, a posztmodern irodalmi szalonok ízlésvilágának megfelelően “zenésítik meg” a holokauszt témakörét. Így lesz Daniel Goldhagen könyve (Hitler’s Willing Executioners, N.Y.,, 1996.) nemzetközi diskurzus “alapműve”, egyfajta “kötelező olvasmány”, amelyet Finkelstein – okkal – csak a “demagóg”, “komikus” jelzőkkel illet; a mű meg is felel az említett elvárásoknak, hiszen ezért lehetett belőle divatos sikerkönyv. A német és a világtörténelmet egy “éteri antiszemitizmus”, Hitler akarata, illetve a németek ennek való alárendelődése, a németek gonosz szenvedélye magyarázza. A németek gonoszsága mint magyarázó elv ugyan régi és egyszerű képlet, mint maga az egész goldhageni koncepció. Tudományos bírálata nem is okozhat fejtörést, de a mű politikai funkciója valódi problémát tükröz: Goldhagen azt sugallja, hogy a nem-zsidók, “Gentile” (nem csak az arabok) készek Izrael Állam és általában a zsidók elleni “összeesküvésre” egy újabb genocídium végrehajtása érdekében.

A konkrét társadalmi formák vizsgálata nélkül éppen az a történelem tűnik el, amely megszülte a náci fasizmust az Endlösunggal egyetemben.¹⁰ Goldhagen divatos “oknyomozása” azonban a legközönségesebb kávéházi locsogásba torkollik a történelem kifürkészhetetlenségéről, az érzelmek, a gyűlölet tértől és időtől elvonatkoztatott, mindent meghatározó szerepéről, “a nem-zsidók mentalitásának pathologikus voltáról”. Finkelstein joggal tiltakozik az ilyen történelemszemlélet manipulatív és vulgarizáló jellege ellen, melyhez nem kapcsolódhat progresszív politikai funkció.

A nácizmus és a holokauszt magyarázatában az irracionalitás, az emocionalitás túlhajtása főképpen irodalmi művekben jelentkezik, amit a tudomány – úgymond – eleve nem képes megmagyarázni. Az irodalom és az irodalomkritika nem véletlenül tért vissza egy lengyel emigráns, Jerzy Kosisnski 1965-ös regényéhez, a The Painted Bird-höz, mint az önállósult, mindenfajta szociális alapot nélkülöző erőszak orgiájának irodalmi megtestesüléséhez. E könyv mai “megfelelője”, amint azt Finkelstein bemutatja, Binjamin Wilkomirski Fragments című memoárja, amely a holokausztot a szadomazochista téboly és az erőszak, a pszichikai aberráció, a “tudatalatti feltárásának” fényében világítja meg. Wilkomirski könyvét, a giccs és a hamisítvány¹¹ e fúzióját a liberális irodalomkritika a holokauszt klasszikus irodalmi ábrázolásává avatta, jelezve egyúttal azt is, hogy a holokauszt-ipar klasszikus kisiparosai miképpen válnak egy meghatározott történelmi időpontban irodalmi klasszikusokká…

De hát nem ebbe a kategóriába tartozik-e Spielberg Schindler listája című filmje, amely a szentimentális történeten kívül semmit meg nem mutat a holokauszt és a fasizmus valódi okaiból, népirtó lényegéből? Vajon nem egy “oszkárdíjasított” közönséges giccsről, “szappanoperáról” van szó, amely csupán a holokauszt-ipar klasszikus alkotása? Természetesen költői a kérdés, ám mégis elgondolkodtató a film világméretű sikere, ami elválaszthatatlan az amerikai kultúrimperializmus monopolista természetétől, amely csak különös formában nyilvánul meg a filmexport terén.

3. A magyar tapasztalat

E témakörben még a teljesen lerongyolódott magyar filmipar is – külföldi tőkével és nyilvánvalóan a “világpiaci orientáció” vonzásában ugyan, de magyar rendezővel – jobb és hitelesebb filmet produkált, mint az amerikai giccsgyáros. Szabó István A napfény íze című filmje is kénytelen persze követni a hollywoodi filmgyártás piaci szabályait, igazi “közönségfilmet” csinált, ám a zsidók magyarországi tragédiájának legalábbis egyik-másik síkját, összefüggését történeti és szociális mélységében is meg tudta mutatni. Két momentumot érdemes itt a téma szempontjából kiemelni.

Az egyik, hogy a magyar zsidóság kiirtását a magyar hatóságok rendkívül aktív és “sikeres” közreműködése valamint a Vatikán, személyesen XII. Pius profasiszta történelmi szerepvállalása¹² nélkül nem lehetett volna véghezvinni. Ám Szabó István ráirányítja a figyelmet a magyarországi zsidóság történelmi értelemben vett karaktervonásaira, például arra, hogy a gazdagabb zsidó rétegeknek a magyar uralkodóosztályokhoz való alkalmazkodása megkönnyítette a magyar hatóságok dolgát a zsidók náci haláltáborokba deportálását illletően. Ennek az “alkalmazkodásnak” a következtében¹³ lehetetlenné vált a zsidó antifasiszta önvédelem hatékonyabb megszervezése. A film ugyan speciálisan nem szól a Budapesti Zsidó Tanács szégyenteljes történelmi szerepéről, hogy tudiillik még 1944 nyarán sem hozta nyilvánosságra a Vrba-jelentést az auschwitzi haláltábor jellegéről, meggátolva így a vidéki zsidóság esetleges menekülésének csekélyke esélyét is.¹⁴ Mindez összefüggött azzal a ténnyel, hogy a hivatalos zsidó vallási szervezetek 1919 után a zsidó kommunistákat és forradalmárokat – vallási érveléssel – gyakorlatilag kiszolgáltatták a rendszer kényére-kedvére, s ezzel lényegében az antiszemitizmus kezére játszottak, mivel térségünkben – mint jól ismert – az antikommunizmus és antiszemitizmus már 1919-ben is kéz a kézben járt. Mindennek következtében nem meglepő, ha jelentős zsidó csoportok a mukásmozgalom különböző szervezeteiben és pártjaiban találták meg a fasizmussal szembeni védelem egyetlen lehetőségét. Szabó filmje éppen arra a körülményre mutat rá, hogy a zsidó identitás keresése napjainkban egy korábban elmulasztott önvédelmi lehetőség kipróbálásaként is felfogható, miközben a bukott “kommunizmus” helyét újra elfoglalja a vallás a maga egyházi struktúráival. Mivel Szabó filmje történelmi okokat is láttatni kíván, nem szolgálja a holokauszt-ipart, magát a Rendszert mutatja meg, s legalább felveti a nagy kérdéseket, mint például azt, hogy miért maradt el, miért nem szerveződött meg a “zsidó önvédelem”, s elgondolkodtat a magyar uralkodó osztályok történelmi felelősségéről, amitől az utóbbi évtizedben a magyar társadalom szinte már teljesen elszokott.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Magyarországon is létrejött valami, ami hasonlatos a holokauszt-iparhoz. Talán Gulag-iparnak lehetne nevezni e jelenséget. Csupán A kommunizmus fekete könyve című kompilációra és hazugsághalmazra hivatkozom, amelynek népszerűsítését még a Népszabadság című liberális napilap is vállalta számtalan cikkében 2000 nyarán. Amerikával ellentétben nálunk, mint fentebb utaltam rá, a holokauszt téma kevésbé iparosítható, mert élnek még azok a kutatók, akik sok évtizede foglalkoznak a témával, nezebben állíthatók át az új ipar művelésére. Igaz, anyagi érdekeltségük is jóval kisebb, mint az amerikai “iparosoké”. A magyar “iparosok” inkább bekapcsolódtak az amerikai és izraeli vállalkozásokba, ahogyan ők mondják: projectekbe. Az igazság kedvéért tegyük mindehhez hozzá azt is, hogy Magyarországon a zsidó származású magyar állampolgárok jelentékeny csoportjai megmaradtak a politikai baloldal képviselete mellett. Még a zsidó polgárság, pontosabban a zsidó polgárság leszármazottai és az új rendszerhez alkalmazkodó parvenük, újgazdagok sem a jobboldal hagyományos erőihez, a dzsentroid tradíciókat továbbvivő konzervatív-nacionalista (MDF, FIDESZ, Kisgazdapárt, MIÉP) csoportokhoz csatlakoztak, hanem főképpen a liberális SZDSZ támogatóivá váltak, jóllehet politikai szövetségeiket inkább jobbra, mint balra kötik.

4. A kárpótlás – marakodás a pénzért

Finkelstein könyvének legterjedelmesebb és szemléletileg legproblematikusabb része az, amelyben leírja az amerikai zsidóság által ellenőrzött zsidó szervezeteknek a 90-es években a svájci bankokkal és a német tőkés társaságokkal vívott harcát egy új kárpótlás érdekében.

Finkelstein, mielőtt a holokauszt-ipar “üzleti érdekeit” vizsgálná, felveti a nagy kérdést: vajon az amerikaiak délkelet-ázsiai genocídiumának áldozatait nem illeti-e meg kárpótlás, hiszen 4-5 millió ember, köztük gyermekek és nők legyilkolásáról volt szó az 50-es–70-es években, mintegy 25 éven keresztül. Anélkül, hogy tagadnám a jogosságát egy a vietnamiaknak fizetendő kárpótlás szükségességét illetően, ez elvileg semmiképpen nem áll közvetlen kapcsolatban a zsidó szervezetek kárpótlási igényeivel.

A németek, jegyzi meg Finkelstein, több egyezmény alapján, elsőnként egy 1952-es egyezménynek megfelelően fizettek kárpótlást a holokauszt túlélőinek, még amerikai zsidó szervezeteknek is. Az egyezmény szerint Németországnak 12 éven keresztül évente 10 millió dollárt kellett fizetnie a holokauszt-túlélőknek. Ez természetesen akkor is így van, ha e pénzek jó részét Kelet-Európában az állam fölözte le, Amerikában pedig egyes zsidó intézmények. A zsidó követelésekkel foglalkozó konferencia, a Claim Conference a kelet-európai rendszerváltás folyamatában annullálta az egyezményt a Kelet-Németországban elrablott zsidó vagyonokra (is) hivatkozva, s új kompenzációs megoldásokat erőltetett. Ám most már nem annyira a náci genocídium túlélőire hivatkoztak (azok többsége kihalt, hiszen 1945-ben kb. 100-200 ezer élővel lehetett számolni a szovjet zsidóság nélkül), hanem a “zsidó közösségekre”, mint amelyek a holokauszt szenvedőinek autentikus képviselői, s a zsidó közösségi élet rehabilitációjához való hozzájárulásról nyitottak rendkívül intenzív és sikeres kampányt. Ezekbe az amerikai zsidó érdekeket tükröző politikai és gazdasági követelésekbe illeszkedett a svájci bankokkal szembeni támadás is, amely részben az “alvó számlák”-kal, részben pedig e bankok nácikkal való kollaborációjával függött össze. Finkelstein a Zsidó Világkongresszustól a Wiesenthal Központig bezárólag lerántja a leplet a holokauszt-ipar agresszív pénzügyi törekvéseiről, amelyek szerinte nélkülöznek minden morális alapot. A szerző alaposan megbírálja az e kampány során megjelent leleplező tudományos irodalmat is, mondván, funkciójuk tekintetében ez írások nem tesznek egyebet, mint hogy kiszolgálják az amerikai zsidó szervezetek és az izraeli szervezetek, például a Yad Vasem “pénzéhségét”. Az olvasó már ezen a ponton él a gyanúperrel: Finkelstein koncepcióját az USA gátlástlan világuralmi törekvései, Európával szembeni túlsúlya és az amerikai zsidóság politikai jobbratolódása határozza meg. Csak az nem világos az olvasónak, hogy miért kedvesebbek a szerzőnek a svájci-német bankok és nagytőkések érdekei, mint az amerikai zsidószervezeteké, vagy a “zsidó tőkéé”. Ráadásul e valóban gusztustalan “pénzharc” (a kapitalizmus már csak ilyen) folyamán valódi holokauszt-túlélők is kaptak néhány fillért, még ha a zsidó szervezetek ügyvédeinek több millió dolláros honoráriumai tükrében az egész jelenségsor erkölcsileg visszataszító és elutasítandó.

Finkelstein igazságtevését olvasva a nemrég elhunyt jeles magyar-zsidó író, Kardos G. György kis humoreszkje jut eszembe: Siemens úr elfelejtette kifizetni a bérét annak a kényszermunkának a fejében, amelyet az író a bori haláltáborban végzett. Kardos G. György úgy halt meg, hogy Siemens úrék vagy örököseik nem fizették ki a számlát, de ezzel szemben az amerikai zsidó szervezetek néhány ügyvédje, akik se nem holokauszt túlélők, se nem áldozatok, meggazdagodtak. Vajon ez a tény a svájci bankokkal szembeni követelések ellen szól-e? Érdemes-e egy olyan jeles baloldali embernek, mint Finkelstein, szót emelnie egyik vagy másik tőkés csoport érdekében? Nem a politikától idegen moralizálás ez?

Finkelstein a legrészletesebb kritikát Tom Bauer¹⁵ könyvével szemben gyakorolja, mely mű a Svájcról kialakított idilli kép helyett Svájcot a holokauszt haszonélvezőjeként tünteti föl. Finkelstein azonban nem a Tom Bauer által feltárt tényeket cáfolja, csupán “stílusát” (“a náci-svájci összeesküvés ötven éve”, “az emberiség történetének legnagyobb rablása” stb.), a mű funkcióját.¹⁶ Hiszen a dokumentumokkal alátámasztott tények végül is nem tagadhatók. Íme néhány példa: Svájc jelentős mértékben kiszolgálta a nácikat még a “zsidókérdésben” is, amennyiben egy jelentéktelen kontingensen túl nem engedte meg a halálra ítélt zsidók svájci bevándorlását, és a bevándorolt zsidókat is kizsákmányolta, kényszermunkára szorította, a zsidók elrablott vagyonát és az elgázosított tetemek szájából kitépett aranyfogakat egyfajta fizetési eszközként a nácik javára “tisztára” mosta. Finkelstein mégis a zsidó szervezeteket ítéli el, hogy erkölcstelen módon óriási pénzeket zsebeltek be a német és a svájci pénztőke rovására. A svájci és a német tőkével való ilyen típusú konfliktusok morális megközelítése nem tűnik tehát adekvát eljárásnak, ugyanis maga a vizsgált problémakör zár ki mindenfajta moralizálást, mert maga a Rendszer nem védhető morálisan.

5. A holocaust memory az amerikai világhegemónia szolgálatában

 

Finkelstein magát a holokauszt-ipar jelenséget mint történeti kategóriát az 1967-es izraeli-arab háborút követő periódustól eredezteti, amikor is a holokauszt az izraeli-amerikai szövetség ideológiai anyagává, sajátos és kivételes eszközévé vált. Aki ezt a szövetséget bírálta, az szinte automatikusan a holokauszt emlékének meggyalázásával volt vádolható az Egyesült Államokban. A náci népirtás egy dichotom világkép részévé konstruálódott: az “aki nincsen velünk, az ellenünk van” jól ismert logikája tört ismét felszínre, legyen szó akár az arab-izraeli konfliktusról, akár Amerika és más régiók viszonyáról.

Finkelstein – mint fentebb jeleztem – többször is kitér arra, hogy az amerikai holokauszt-iparban milyen szerepet szánnak Izrael Államnak. Az amerikai zsidó szervezetek, üzleti körök Izrael érdekeivel gyakran takaróznak, mintha egyrészt a holokauszt-túlélők mind Izraelben élnének, másrészt mintha az amerikai zsidó szervezetek lennének Izrael autentikus érdekképviselői, holott e szervezetek saját érdekeiken kívül legfeljebb az USA külpolitikai érdekeit tekintik fontosnak. Nekik tulajdonképpen egy állandó fenyegetettségben lévő Izraelre van szükségük, az amerikai külpolitika az izraeli-arab konfliktus, egy állandó feszültségforrás fenntartásában érdekelt, amelyre rátelepedve “igazolja” a térségben való aktív jelenlétét. Tehát a holokauszt-ipar mind a mai napig az amerikai-izraeli külpolitikai szövetség ideologikumához tartozik, de egyáltalán nem csak ahhoz. A 90-es években a holokauszt az amerikai katonai akciók, légi háborúk egyfajta ideológiai hivatkozása lett.

Legutóbb a Jugoszlávia elleni szégyenteljes légi háború során használták fel igazolásképpen a holokauszt emlékét, amelyet a brit külügyminiszter (és nyomában fél Európa) is szemrebbenés nélkül átvett. Mintha Milosevics Hitler lett volna és az albán nép a zsidó néphez hasonlatos genocídiumot élt volna át. Milosevics természetesen felelős a több száz albán legyilkolásáért, ám ezt a felelősséget ki kell vizsgálni, mielőtt a szerbeket a nácikhoz hasonló népirtásban való bűnrészességgel vádolják. Hogy az ember ezt az analógiát komolyan vegye, ahhoz persze vagy nagyon naivnak vagy nagyon cinikusnak kell lennie. Finkelstein bemutatja, hogy Clinton és Clintonné mikor és hogyan kezdte el ezt a “holokausztozást”, jóllehet nem ők találták ki ezt a módit, bár forrása az amerikai reklám-kultúra. Míg Szaddám Huszeint a holocaust-memory segítségével diszkreditálták, az amerikai vagy az amerikai támogatottságú tömeggyilkosságok és genocídiumok esetében “demokratizálják” a rémségeket. Példaképpen említhető, hogy a délkelet-ázsiai népirtás, Pinochet tömeggyilkosságai Chilében vagy a nicaraguai diktatúra tömegmészárlásai, a guatemalai halálbrigádok rémtettei, az ártatlan civilek lebombázása Jugoszláviában, a kelet-timori indonéz népirtás is évtizedekig amerikai támogatással vagy közvetlen amerikai részvétellel folyt. E példaképpen felvetett esetekben nem merült föl az analógia a holokauszttal.

A propagandahazugságokat gyártó “demokratikus” és “pluralista” médiagépezet rendszeresen meggyalázza a holokauszt áldozatainak emlékét, mintha a történelem csupán egy példatár lenne, amelyből szabadon válogathatnánk ki a nekünk tetsző eseményeket, mint egy üzletben az árucikkeket. Kétségtelen: a holokauszt a XX. század történetének mélypontja, amelynek ideológiai kisajátításáért a “fejlett demokráciák” igen sokat tettek, bár elfelejtették tisztázni, hogy ők maguk milyen mértékben voltak felelősek a holokausztért. Finkelstein azt ajánlja a médiát uraló amerikai elitnek, hogy – a fentebb említett amerikai szerepvállaláson kívül – emlékeztetniük kellene arra a szégyenteljes szerepre is, amelyet az USA játszott a nácik elől menekülő zsidó tízezrek amerikai partraszállásának megakadályozásában. Miközben az amerikaiak szeretnek mások genocídiumairól, történelmi bűneiről beszélni, másokat oktatni, általában elfeledkeznek sajátjaikról. Hiába, kényelmesebb igazságot tenni, mint saját bűneinkkel szembenézni. Ez érvényes persze a kis országokra és a nagyokra egyaránt. Az Egyesült Államok azonban rossz példát mutat. Sajnálatos, hogy Kelet-Európában, így hazánkban is előrehaladott állapotban van az amerikai modell megvalósítása: a politikusok, a propagandisták itt is megkezdték a történelem kisajátítását, “privatizálását”, ami a nemzetek emlékezetének – ha nem is a történelemnek – a végét jelzik. A mindent relativizáló politika megfosztja az emberi cselekvést mindenfajta erkölcsi alapzattól.

Jegyzetek

¹ Norman G. Finkelstein: The Holocaust Industry. Reflections on the expolitation of Jewish suffering. Verso, London-N.Y., 2000. 150 p.

² Az amerikai televízióműsorok – és nyomában szinte az egyetemes reklám- és médiavilág – tele van olyan programokkal, amelyek az emberi szenvedéseket alakítják át profittá. Az emberi szenvedés, az erőszak tobzódása nap mint nap árucikké válik. Az Eszmélet korábbi számaiban számos adalékot találhat az olvasó a média ilyen irányú tevékenységéről Magyarországon is.

³ Ezt az egyébként különböző időkből származó összeget jelen sorok írójának édesanyja is tanúsíthatná Magyarországon, ha értelmét látná bármiféle tanúsítványnak.

⁴ Részletesebben kitértem e problémakörre az Eszmélet 45. számában: Krausz T.: Gulag és Auschwitz avagy: az összehasonlító elemzés értelme és funkciója. 101–121.o.

⁵ Itt mindenekelőtt Schmidt Mária, intézetigazgatóvá előléptetett – akkor még – doktorandus játszik szerepet mint miniszterelnöki tanácsadó (!), másfelől utalhatunk egy olyan, szinte mindenütt fellelhető (Népszabadság, Élet és Irodalom stb.) liberális interpretációra, amely a holokauszt új értelmezését a “kommunista antifasizmus” kriminalizálásával kívánja megoldani. Bár ez utóbbi értelmezés nem jut messzire, de “jó” divatot teremt legalább egy időre. E gondolat egyik apostola Litván György. Mindennek megfelelően az oktatási miniszter a liberálisok és a konzervatívok együttes támogatásával az iskolákban a “holokauszt nap” mellett elrendelte a “kommunizmus áldozatainak” napját is. Következtetéseik tekintetében a liberalizmus és a konzervativizmus e téren is közeli vagy azonos platformra kerül.

⁶ 1999-ben országos értelmiségi botrány vált a Népszabadság főszerkesztőjének ama döntéséből, hogy vitacikként lehozza az “Auschwitz-ot” relativizáló, kendőzetlenül szélsőjobboldali írást egy Lovas nevű profasiszta újságíró tollából. Az akkori rovatvezető, az utóbb öngyilkosságot elkövetett tehetséges szerkesztő és újságíró, Bossányi Katalin egész “mozgalmat” szervezett, hogy megakadályozza a cikk publikálását legalább az ő rovatában. És bár sok liberális értelmiségi is aláírta a tiltakozási nyilatkozatot, az írás megjelent, amire csak egyetlen válasz jöhetett, Révész Sándoré, aki később Bossányit követte a rovatvezetői sátusban. Az ő nevéhez fűződik 2000 nyarán A kommunizmus fekete könyve c. propagandamunka népszerűsítése (a magyar kiadás szerkesztői a korábbi évtizedekben Kun Béla emlékét ápoló Kun Miklós és Zinner Tibor), hónapokon keresztüli “megvitattatása”, melynek során a baloldali értelmezések már a Népszabadságban is a perifériára szorultak. Más lapok ennek megfelelően még jobboldalibb irányba vitték el e diskurzust.

⁷ Finkelstein id. m.: 34–35.o.

⁸ L. erről Komoróczy Géza kis kötetét: Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe. Osiris zsebkönyvtár, Budapest, 2000. 60–71.o., 103–106.o., 114–136.o.

⁹ E. Traverso: A marxizmus Auschwitz után. Eszmélet 45. sz. 56–100.o.

¹⁰ Goldhagen módszertani kiindulópontjai, amelyekkel az “Endlösung” problémáját magyarázza, számunkra itt Kelet-Európában nagyon ismerősek, méghozzá elsősorban a szovjet történelem megközelítésében tipikusak: a konjunkturális történelemmagyarázatok Sztálinból mint ősgonoszból valamint a kommunizmus eszméiből vezetik le a Történelmet.

¹¹ Wilkomirski magát egy holocaust túlélőként ábrázolta szenvedéseinek autenticitását hangsúlyozva, utóbb azonban kiderült, hogy nem zsidó, hanem Auschwitz helyett kényelmes svájci otthonában töltötte el a háborús éveket Bruno Doesekker néven. 1999 októberében a német kiadó “Wilkomirski” könyvét szép csendben kivonta a forgalomból. Finkelstein 58–61.o.

¹² E kérdéskörrel összefüggésben ajánlom az olvasó figyelmébe John Cornwell könyvét, aki számos dokumentum tükrében bizonyítja, hogy a pápa a holokausztot illetően teljes körűen tájékozott volt, de a cselekvés helyett csak imádkozni volt hajlandó: Hitler’s Pope. The Secret History of Pius XII. Viking, New York, 1999.

¹³ Egyébként a történeti irodalom e jelenség okait és körülményeit alapjában feltárta, elegendő, ha példaképpen Bibó István, Ránki György akadémikus vagy a nem régiben elhunyt Hanák Péter munkásságára gondolunk.

¹⁴ Jelen sorok szerzőjének édesanyja még napokkal Birkenauba érkezése után sem tudta, hogy a távoli magas kémények füstje emberi testek elégetésének terméke, nem tudta, hogy szülei, testvérei váltak ott légnemű anyaggá. A Vrba-jelentés sorsáról l. az Eszmélet 46. számában Kovács–Eichner György: Miért nem bombázták Auschwitz–Birkenaut? című cikkét. Megjegyzendő, hogy a budapesti Zsidó Tanács háború alatti története – archív anyagok alapján – gyakorlatilag máig megíratlan, amit csak rendkívüli fantáziával lehet a véletlenek közé sorolni.

¹⁵ Tom Bauer: The Nazi Gold. A Fifty Years of the Swiss-German Conspiracy. London, 1999.

¹⁶ Vö. Finkelstein 94.o.

"A sztálinizmus inkább mérséklő, mint radikalizáló hatással bírt a világnak a fennálló rendszerrel szemben álló erőire. A sztálinizmus garantálta a rendet a világ harmadán, és ebben az értelemben a Szovjetunió egy, az USA melletti szubdomináns imperialista hatalom szerepét játszotta el:" Immanuel Wallerstein Eszmélet 8. szám

"A NATO jugoszláviai akciójának károsultjai között ártatlan emberek is vannak és lesznek, tekintet nélkül azok nemzetiségére – mivel a háború kísértete még hosszú ideig szedni fogja áldozatait. Az ilyen hosszabb távú hatások között találhatók a fel nem robbant aknák, lövedékek, pszichológiai hatások és a környezetbiztonság kategóriájába sorolható károk egy része is." Feiler József Eszmélet 44. szám

"Az a gyermekvédelem, amely nem családvédelem is egyben, leginkább késői tűzoltáshoz hasonlítható. De félő, hogy attól, ha ma unos-untalan hangoztatjuk a család fontosságát, valódi változás. valódi családpolitika még nem alakul ki." B. Aczél Anna Eszmélet 21-22. szám

(A címlapon Käthe Kollwitz grafikája)

Tartalomjegyzék

1. Hegyi Gyula : Gyermekszegénység a gazdag országokban
2. Siomos Angéla, Hotzer Gábor : Készül a második munkanélküli generáció
3. Vijay Prashad : A kiiktatott lelkiismeret
4. Darvas Ágnes, Tausz Katalin : Gyermekszegénység és családtámogatások
5. Susan Zimmermann : A világ gyermekei – tények, tényezők
6. Z. Karvalics László : Gyermekek a digitális szakadék szélén
7. Krausz Tamás : Az „összeesküvés elmélet” sztálini iskolája
8. Gertje R. Utley : Picasso a pártvonal bepiszkítója
9. Janine R. Wedel : A Harvard, a Csujbasz-klán és Oroszország elveszejtése
10. Edward Herman, David Peterson : Koszovó egy évvel később – A szerb elnyomástól a NATO támogatta etnikai tisztogatásig
11. Perczel István : Humanitárius háború
12. Háborús Bűnök Népbírósága : A bűnös NATO – Népbírósági döntés Jugoszlávia bombázása ügyében
13. Norman Finkelstein : A holokauszt ipar (következtetések)
14. Krausz Tamás : Norman Finkelstein: A holokauszt ipar c. könyvéről

A neves francia történész. Bloch írása a honfoglaló magyarokról és Szent Istvánról kimaradt A történelem védelmében c. magyar nyelvû kötetből, amely az eredetileg francia nyelvû Bloch-mûből számos részletet közölt. (Gondolat, Bp., 1974. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Kosáry Domokos.)

A francia történész La société féodale (A feudális társadalom) című monográfiájának ez a fejezete nem került be a Marc Bloch műveiből készült válogatásba (A történelem védelmében), Budapest, 1974. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Kosáry Domokos.

A hunokhoz hasonlóan, a magyarok is meglepetésszerűen jelentek meg Európában, és a középkori írók, akik túlságosan is jól megismerhették őket, már igen korán naiv megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy a római írók nem említik őket. A magyarok korai történelme jóval zavarosabb a hunokénál, mivel a kínai források, amelyek korábbi időkre nyúlnak vissza, mint a nyugatiak, végigkövetik ugyan a “Hiung-Nu”-k útját, azonban a magyarokról nem ejtenek szót. Az bizonyos, hogy az új támadók is az ázsiai sztyeppék sajátos és jellegzetes nomád világához tartoztak, sokféle nyelvek kavalkádjában ugyan, ám környezetük hasonlósága miatt meglepően azonos életmódot folytattak: lótenyésztők és harcosok voltak, akik a kancáik tején és vadászatuk, halászatuk gyümölcsein éltek, természetes ellenségeként a területük peremén élő földművelő közösségeknek. A magyar nyelv alapszerkezetében a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, mai szólásmódjában egyes szibériai őslakók nyelvéhez áll legközelebb. Vándorlásai során azonban az eredeti etnikai törzs számos törökül beszélő csoporttal bővült, s részesült erős civilizációs hatásukból¹.

Már 833-ban találkozunk a magyarokkal, akiknek a neve ekkor bukkan fel először, amint az Azovi-tenger környékén élő letelepedett népeket – a kazár kaganátust valamint a bizánci telepeseket – zaklatták. Hamarosan már a Dnyeper-vonal elvágásával fenyegettek, amely ekkor rendkívül fontos kereskedelmi útvonal volt, ahol az északi prémek, az orosz erdők méze és viasza, valamint a mindenfelől elhurcolt rabszolgák kerültek eladásra piacról piacra konstantinápolyi vagy ázsiai aranyért, áruért cserébe. A besenyők azonban, egy új horda, amely később indult útnak az Urál mögül, szüntelenül nyugtalanította a magyarokat. A dél felé vezető utat sikeresen zárta el előlük a bolgár birodalom, s a kényszerű visszavonuláskor egyik csoportjuk a keletebbre lévő sztyeppékre húzódott vissza, nagyobbik részük viszont 896 körül átkelt a Kárpátokon, hogy elfoglalja a Tisza és a közép-Duna menti síkságot.

Ez a hatalmas terület, amelyet oly gyakran dúltak fel a IV. század óta, hatalmas fehér folt volt a korabeli Európa térképén; a krónikás Prümi Regino “magányos” szóval jelöli, bár ezt nem kell szó szerint értenünk. A különféle népek, amelyeknek korábban fontos települései voltak itt, vagy amelyek átutazóban voltak, minden bizonnyal hagytak maguk után kisebb csoportokat. Az idők folyamán számos szláv törzs is letelepedett itt, települések azonban csak szórványosan maradtak fenn, ugyanis a magyarok érkezése után a földrajzi nomenklatúra, beleértve a folyókat is, majdnem teljes átalakuláson ment keresztül. Továbbá, miután Nagy Károly szétzúzta az avarok hatalmát, már nem volt semmilyen szilárdan szervezett hatalom, amely komolyabb ellenállást fejthetett volna ki a támadókkal szemben. Egyetlen ellenfelük néhány morva főnök volt, akiknek nem sokkal korábban sikerült a terület északnyugati sarkában egy viszonylag erős fejedelemséget létrehozniuk, amely ekkor már hivatalosan keresztény volt – ez volt az első próbálkozás egy tisztán szláv állam létrehozására. Ám a magyarok támadása 906-ban egyszer s mindenkorra megsemmisítette azt.

Ezután a magyarok történelme új fordulatot vett. Aligha nevezhetjük őket a továbbiakban nomádoknak a szó szoros értelmében, mivel ettől kezdve állandó településeik voltak a síkságon, amely ma is a nevüket viseli. Innen bandákba verődve támadták meg a környező országokat, de nem azért, hogy elfoglalják azokat. Egyetlen céljuk a rablás volt, és hogy zsákmánnyal megrakva térjenek haza. Simeon cár halála után, 927-ben a hanyatló bolgár birodalom megnyitotta az utat a bizánci Trákia felé, amelyet többször kifosztottak. A nyugat, amely sokkal kevésbé volt védett, különösen csábította a magyarokat, s már korán felfigyeltek rá.

Már 862-ben, amikor még át sem keltek a Kárpátokon, egy magyar sereg egészen a német határig nyomult előre. A harcosok közül sokan később részt vettek Arnulf német király szolgálatában a morvák elleni háborúban. 899-ben hordáik végigsöpörtek a Pó-síkságon, a következő évben pedig Bajorországon. Innentől kezdve alig telt el olyan év, amikor az itáliai és a németországi, később a gall monostorok évkönyvei nem jegyezték fel egyik vagy másik provinciáról, hogy: “a magyarok feldúlták azt”. Észak-Itáliát, Bajorországot és Svábföldet sanyargatták leginkább. Az Enns folyón túlra eső minden terület, ahol a Karolingok határőrséget állítottak fel és földeket különítettek el apátságaik számára, elhagyatottá vált. De a portyák jóval e határokon túlra is kiterjedtek. A magyar hadjáratok távolsága bárkinek a képzeletét zavarba hozná, ha nem venné figyelembe azt a tényt, hogy a magyarok a nyílt sztyeppéken hozzászoktak a hosszú pásztorutakhoz, amelyekre, bár jóval szűkebb keretek között, továbbra is sor került a dunai pusztákon. A sztyeppék gulyásainak – akik már ekkor részben rablók is voltak – nomádizmusa felkészülés volt a banditák nomád életvitelére. 906-ban támadtak először észak-keletre, azaz Szászország – hatalmas terület az Elba és a Középső-Rhône között – felé, amit később rendszeresen feldúltak. Itáliában egészen az Otrantóig jutottak. 917-ben a Vogézek erdőségén és a Saales szoroson keresztül eljutottak a Meurthe környéki gazdag apátságokhoz. Ekkortól kezdve Lotaringia és Észak-Gallia lett az egyik gyakori célpontjuk. Innen tovább merészkedtek Burgundia felé, egészen a Loire-tól délre eső vidékekig. Noha síkvidéki emberek voltak, ha úgy adódott, nem féltek az Alpokon való átkeléstől sem. 924-ben, Itáliából jövet, a hegyek adottságait fondorlatosan kihasználva rohanták meg Nîmes körzetét.

A szervezett seregekkel szembeni csatákat sem kerülték mindig el, bár az eredmény változó volt. Rendszerint azonban az országokon való gyors átszáguldást kedvelték: igazi barbárok voltak, akiket főnökeik ostorral hajtottak a csatákba, félelmetes harcosok, az oldaltámadások mesterei, könyörtelenek az üldözésben. Találékonyan menekültek meg a legnehezebb helyzetekből is, akár folyón kellett átkelniük, akár a velencei lagúnákon. Sietősen csónakokat készítettek bőrből vagy fából. Pihenőhelyeiken felverték sátraikat – amilyeneket a sztyeppei népek használnak, vagy elsáncolták magukat egy elhagyott apátságban, ahonnan megtámadhatták a környező vidéket. Ravasz barbárokként, a szükséges hírekkel előreküldött követeik révén ellátva – akik tárgyalások helyett inkább kémkedéssel voltak megbízva –, igen hamar átlátták a nyugati politika meglehetősen ügyetlen cseleit. Értesültek az interregnumokról, amelyek különösen kedveztek a portyáiknak, és profitáltak a keresztény hercegek közötti széthúzásokból is, hol az egyik, hol a másik szolgálatába állva.

Miként a banditák minden korban, néha a magyarok is pénzt követeltek a meghódított népektől életük fejében, néhányuktól pedig rendszeres adót hajtottak be: Bajorország és Szászország évekig volt kénytelen alávetnie magát ennek a megaláztatásnak. E módszerek azonban aligha voltak keresztülvihetőek a Magyarországot határoló területeken kívül, máshol nemes egyszerűséggel raboltak és gyilkoltak. A szaracénekhez hasonlóan ritkán támadtak meg erődített városokat, ha mégis, többnyire kudarcot vallottak. Így jártak Kijev falai alatt még a Dnyeper környéki hadjárataik idején. Pavia volt az egyetlen fontos város, amit sikerült elfoglalniuk. Az elszigetelt falvak és a külvárosi vagy a városfalakon kívül álló apátságok különösen féltek tőlük. Úgy tűnik ugyanis, hogy a magyarok szívesen szedtek foglyokat, gondosan kiválogatva a legjobbakat. Előfordult, hogy az egész lakosságot lemészárolták, csupán a fiatal nők és kisfiúk életét kímélték meg – hogy kielégítsék szükségleteiket és vágyaikat, ám többnyire, hogy eladják őket. Attól sem riadtak vissza, hogy időnként a nyugati piacokon árulják őket, mint a barmokat, ahol nem minden vásárló volt finnyás az áru eredetét illetően. 954-ben egy, a Worms külvárosában elfogott, nemesi családból származó lányt kínáltak eladásra saját városában.² Ám többnyire a szerencsétleneket a Duna környékére hurcolták, hogy a görög kereskedőknek kínálják fel őket.

A magyar “kalandozások” vége

A magyar betörések idején, 955. augusztus 10-én Nagy Ottó, a keleti frankok királya, egy dél-németországi portyáról tudomást szerezvén, a Lech folyó partján megtámadta a hazafelé tartó magyar bandákat. Véres csatában diadalmaskodott felettük, s győzelmének híre otthonáig elért. A sors úgy rendelte, hogy ez a “kaland” legyen az utolsó. Bajorország határain az ellenségeskedés a továbbiakban határcsatározásokra korlátozódott. Hamarosan, karoling szokás szerint, Ottó újraszervezte a határőrséget. Két őrgrófságot hozott létre: egyiket az Alpokban, a Muron, a másikat északabbra, az Enns vonalán. Ez utóbbiból lett nem sokkal később a keleti határőrség, az Ostarrichi, amelyből Ausztria neve ered, s amely már a X. század végére magába foglalta a bécsi erdőket, majd a Lajtát és a Moravát a XI. század közepén.

Az őrgrófságok létrehozása Ottó kiváló taktikai érzékéről tanúskodott, hiszen morális hatása ellenére önmagában a Lech-mezei csata még nem tett volna pontot a portyák végére. A magyarok, akiknek a saját területét nem érintette a csata, messze nem szenvedtek akkora vereséget, mint például korábban az avarok Nagy Károlytól. Egyetlen seregük kudarca nem változtatta volna meg az életformájukat, hiszen szenvedtek már hasonló vereséget korábban is. Az igazság az, hogy 926-tól egyre ritkábban vállalkoztak hosszabb kalandokra, bár ezek jóval kegyetlenebbek voltak, mint a korábbiak. 954-től abbamaradtak itáliai hadjárataik is, bár itt döntő ütközetre nem került sor. Délkeleten 960 után a trákiai portyákat szerény kalózakciók váltották fel. A hadjáratok megszűnésének okai minden bizonnyal mélyebben gyökereztek, azonban csak ekkor kerültek felszínre.

Az ősi hagyományokra épülő, hosszú fosztogató hadjáratok nem mindig voltak egyértelműen kifizetődőek. A hordák rémisztő pusztulást hagytak maguk után mindenütt, aligha volt lehetséges azonban, hogy hatalmas mennyiségű zsákmánnyal megrakodva térjenek haza. A rabszolgák, akik gyalog követték a harcosokat, lelassították mozgásukat, ráadásul nehezen lehetett megakadályozni a szökéseket. A források gyakran beszélnek menekülőkről: egyik esetben egy Reims környéki plébános szökéséről kapunk hírt, aki egészen a Berry-ig volt kénytelen követni elfogóit. Egy éjszaka megszökött, napokig bujkált a mocsarakban, s mire végül visszajutott a falujába, majd kibújt bőréből, hogy elmondhassa kalandjait.³ A korabeli silány útviszonyok mellett, ellenséges környezetben a kincsek szekerekkel történő elhordása jóval nehézkesebb és viszontagságosabb volt, mint például a vikingek esetében, akik akadálytalanul hajózhattak végig Európa folyóin. Ráadásul a letarolt szántóföldek gyakran nem biztosították a megfelelő abrakot a lovaik számára, a bizánci tábornokok ugyanis jól tudták, hogy “a legnagyobb akadály, amivel a magyarok háborúik során szembesültek, a legelők hiánya volt”⁴ . Útjaik során a magyar harcosoknak több csatát kellett megvívniuk, s még ha sikeresek voltak is, ezek a rajtaütések megtizedelték soraikat. Meg kellett küzdeniük a járványokkal is. 924-ben írt évkönyvének vége felé (amelyet napról napra jegyzett), Reimsi Flodoard lelkész örömmel jegyzi fel a frissen szerzett híreket, miszerint a Nîmes környékét fosztogatók többsége meghalt vérhasban. Ráadásul idővel megnőtt az erődített városok és várak száma, s így ellenőrizhetővé vált a lovasok számára egyedül kedvező nyílt terep. Végül, úgy 930-ra a kontinens gyakorlatilag megszabadult a vikingek rémálomszerű támadásaitól, így az uralkodók és előkelők szabad kezet kaptak a magyarokkal szembeni fellépésre és a hatékonyabb ellenállás megszervezésére. Ilyen szemszögből nézve az eseményeket, Ottó erőfeszítéseinek döntő fontossága nem annyira a Lech-mezei győzelemben, mint inkább az őrgrófságok létrehozásában rejlik.

Számos indok késztette tehát a magyarokat arra, hogy az egyre kevésbé jövedelmező, és egyre több életet követelő kalandjaikkal felhagyjanak. Mindazonáltal ezen indokok nem bizonyultak volna ilyen hatásosaknak, ha maga a magyar társadalom nem ment volna keresztül lényeges változáson.

Erről a változásról azonban a források szinte semmit sem mondanak. A magyarság is, miként sok más nemzet, csak a kereszténység felvétele és a latin kultúra elfogadása után kezdett évkönyvet vezetni. A benyomásunk mindenesetre az, hogy az állattenyésztés mellé lassacskán felzárkózott a mezőgazdaság is: a pásztorkodó közösségek nomadizmusa és a szilárd mezőgazdasági kultúra közötti életmód lassú átalakulásának vagyunk tanúi. 1147-ben Freisingi Ottó, bajorországi püspök, aki a keresztes hadjárat során érkezett Magyarországra, megfigyelhette a korabeli magyarság életmódját. Nádból (ritkábban fából) készült kunyhóikat a hideg évszakok során használták menedékként, “nyáron és ősszel sátrakban laktak”. Nem sokkal korábban egy arab földrajztudós hasonlót jegyzett fel az alsó-volgai bolgárok életmódjáról. A kisméretű falvak költöztethetőek voltak. Valamivel a kereszténység felvétele után, 1012 és 1015 között zsinati határozat született arról, hogy a falvak nem költözhetnek túl messze a templomuktól. Ellenkező esetben bírság fizetésére és visszaköltözésre voltak kötelezve⁵ .

A kiterjedt portyák megszűntek tehát. Afelől sincs kétségünk, hogy az aratásért érzett felelősség fontosabbá vált, mint a nagy nyári vándorutak, amiket viszont a rabló életmód megkövetelt. Lehetséges, hogy a beolvadó idegenek jóvoltából, azaz a nomádizmussal már régen felhagyó szláv törzsek, vagy a korai nyugati mezőgazdasági civilizációkból érkezett foglyok hatására, a magyarok életmódjában bekövetkezett változások összhangba kerültek a mélyreható politikai változásokkal.

Homályosan érzékeljük csak a korai magyarságnál a valódi vagy feltételezett vérrokonsággal összekötött kis közösségek fölött álló nagyobb, ám nem túl stabil csoportosulások létét. Bölcs Leó császár a következőket írja róluk: “mihelyst a csatának vége, ők nemzettségekbe (genh) és törzsekbe (julai) szóródnak szét”. Ez a szervezet sok hasonlóságot mutat a napjaink Mongóliájában találhatóhoz. Már akkoriban, amikor a magyarok még a Fekete-tengertől északra tartózkodtak, kísérlet történt arra, hogy a Kazár állam mintájára egy “hatalmas urat” (a latin és a görög források így nevezik) emeljenek a többi törzsfőnök fölé, s egy bizonyos Árpádot választottak fejedelemmé. Ettől kezdve, bár nem lenne pontos, ha egységesített államról beszélnénk, az Árpád dinasztia tartotta magát vezetésre rendeltnek. A X. század második felében, harc árán bár, de sikerült az egész nemzet felett elismertetniük uralmukat. Letelepedett lakosságot, vagy olyat, amely csak a meghatározott területen belül költözködött, könnyebb volt leigázni, mint a vándorló életmódot folytató nomádokat. A stabilizáció, úgy tűnik, 1001-re befejeződött, amikor Vajk herceg, Árpád leszármazottja, felvette a királyi címet⁶.

A nyugati királyságok és fejedelemségek mintájára, példájukat követve a fosztogató és kalandozó hordák viszonylag laza társulása szilárd, saját szülőhazájában gyökerező állammá alakult át. A legádázabb küzdelmek sem akadályozhatták meg a civilizációk közötti kapcsolat létrejöttét, amely során a fejlettebb kultúra befolyással bírt az elmaradottabbra.

A nyugati politikai intézmények befolyása mély hatásokkal járt, többek között megváltoztatta az emberek szemléletmódját. Mielőtt Vajk királlyá kiáltatta ki magát, a keresztségben már felvette az István nevet, amelyet az egyház megőrzött számára azáltal, hogy a szentjei közé emelte. Miként Kelet-Európa minden hatalmas vallási “senkiföldjéért”, Morvaországtól Bulgáriáig és Oroszországig, a pogány Magyarországért is először két térítő csoport versengett egymással, amelyek a kereszténység két nagy irányzatát képviselték: a bizáncit és a rómait. A magyar törzsfőket Konstantinápolyban keresztelték meg, s görög szertartású monostorok még a XI. században is működtek Magyarországon. De a bizánci missziók, amelyek túl messziről jöttek, arra voltak rendelve, hogy végül alulmaradjanak riválisukkal szemben.

A királyi házak közeledése egymás felé többnyire házasságokban nyilvánult meg. Magyarországon e kapcsolatfelvétel következtében az ország megtérítését a bajor papság végezte, különösképpen pedig Pilgrim püspök, aki 971 és 999 között volt passaui püspök. Székhelyéből olyan missziós érsekséget kívánt létrehozni, amely a magyarok számára ugyanazt a szerepet játszhatta volna, mint Magdeburg az Elbán túli szlávoknak, vagy Bréma a skandinávoknak. Sajnos azonban Magdeburggal és Brémával ellentétben Passau csupán egyszerű püspökség volt, egy a Salzburghoz tartozó egyházmegyék közül. Számított-e ez egyáltalán? Passau püspökei, akiknek egyházmegyéjét a VIII. században alapították, a római időktől kezdve a dunai Lorch erődben székelő püspökök utódainak tartották magukat. Engedve a kísértésnek, hiszen minden porcikájában erre vágyott, Pilgrim több hamis bullát adott ki, amelyben Lorch várát “Pannónia” érseki székhelyeként ismerte el. Már csak az ősi tartomány megalapítására volt szükség. A magyarországi “Pannónia” püspökségei Passau köré csoportosultak volna, amely elszakadva Salzburgtól, visszaszerezné állítólagos ősi méltóságát. Ám sem a pápák, sem a császárok nem adták áldásukat a tervre.

Ami pedig a magyar hercegeket illeti, még ha készek is voltak a keresztségre, erősen ellenálltak annak, hogy a német főpapságnak rendeljék alá magukat. Előnyben részesítették a cseh vagy akár a velencei papok által kinevezett misszionáriusokat, majd püspököket. Amikor pedig 1000 táján István létrehozta pápai jóváhagyással, állama papi hierarchiáját, azt saját érseke alá helyezte. A halála utáni hatalmi harcok sem veszélyeztették komolyabban művét, bár átmenetileg bizonyos pogány törzsfőnökök helyzete megerősödött. A felkent király és az érsek által támogatott kereszténység a korábbinál mélyebb vallási hátteret nyújtott, s ezáltal – Freisingi Ottó szavaival élve – a “scythiaiak” végső letelepedése azt eredményezte, hogy a korábbi idők félelmetes portyázó életmódja elveszett a szántóföldjeik és legelőik változatlan horizontjában. A szomszédos Németország uralkodóival továbbra is gyakoriak voltak a háborúk, ám ekkor már két szilárd állam királyai álltak egymással szemben⁷ .

Jegyzetek

¹ Valószínűleg a magyarság idegenek által használt elnevezése (pl. Hungarian) is török eredetű. Ez igaz lehet legalább egy elemére a “magyar” névnek is, amelyről egyre inkább úgy tűnik, hogy eredetileg csupán egyetlen törzsre alkalmazták.

² Lantbertus, Vita Heriberti, c. I in M.G.H., SS., IV, 741. old.

³ Flodoard, Annales, 937.

⁴ Leo, Tactica, XVIII, 62.

⁵ K. Schünemann, Die Entstehung des Städtewesens in Südosteuropa, Breslau, n.d., 18–19 old.

⁶ A magyar királyság megalapításának némileg zavaros körülményeiről, cf. P. E. Schramm, Kaiser, Rom und Renovatio, I, 1929, 153 et seq. old.

⁷ A “rendkívül feudális” Európa etnológiai térképének története itt nem érint minket közvetlenül. Az mindenesetre megjegyzendő, hogy a magyarság megtelepedése a dunai síkságon a szláv blokk kettészakításával történt.