A jelenleg hatályos abortusztörvényt 2000 nyaráig módosítani köteles az Országgyűlés. Nem kizárt, hogy az emberi jogokat sértő megoldás születik, holott már a mostani szabályozás is kifogásolható ugyanebből a nézőpontból tekintve.

Jegyzetek

¹ A mű, amelyben a nyelvhasználatot a töltött fegyver metaforájának segítségével értelmezi a szerző: Bolinger, D. L.: Language – The Loaded Weapon: The use and abuse of language today. London, Longman, 1980.

² Butler, J.: Excitable Speech: A Politics of the Performative. London, Routledge, 1997. 359

³ Az eredetiben: "…idealization of speech act as sovereign action (whether positive or negative) [as it] appears linked with the idealization of sovereign state power. […] It is as if the proper power of the state has been expropriated, delegated to its citizens, and the state then reemerges as a neutral instrument [in the form of legislation and jurisprudence] to which we seek recourse to protect us from other citizens…" uo. 361.

⁴ Az angol eredetiben a beszél jelentésű speak mindig feltételezi a hallgatót is, míg a talk esetében a hallgató nem szükségszerűen implikálja a beszéd címzettjét is. Spivak ebben az értelemben állítja, hogy a társadalom kirekesztett csoportjai ugyan nem némák abból a szempontból, hogy bírnak a beszéd képességével, illetve átvitt értelemben, hiszen egymás között megfogalmazzák célkitűzéseiket, de már a hatalommal bíró csoportokkal szemben csak magukban beszélnek, hangjuk nem talál megértő fülekre. G. C. Spivak: Can the Subaltern Speak? Speculations on Widow-Sacrifice. WEDGE, 1985. 7-8. sz. 120-130.

⁵ Weir, A. Sacrificial Logics: Feminist Theory and the Critique of Identity. London, Routledge, 1996.

⁶ hook, bell: Feminist Theory from Margin to Center. Boston, South End, 1984.

⁷ A zöld alfák A. Huxley "Szép új világ" című regényének rabszolgamunkára klónozott ‘emberi’ lényei.

Az Európai Únióban több ezer kelet-európai és a volt Szovjetúnió tagállamaiból származó nőt kényszerítenek prostitúcióra. A vasfüggöny megszűnte után kifejlődött jelenség az utóbbi időben a népesség elszegényedése miatt igen kiterjedtté vált. Erről nyújt közelképet a Le Monde Diplomatique-ban megjelent riport.

Az Európai Unióban több ezer kelet-európai és a volt Szovjetunió tagállamaiból származó nőt kényszerítenek prostitúcióra. A vasfüggöny megszűnte után kifejlődött jelenség az utóbbi időben, a népesség elszegényedése miatt igen kiterjedtté vált. Belgiumban a leánykereskedelem központja Antwerpen. Ezzel az OIM (Office Internationale pour les migrations – Nemzetközi Bevándorlási Iroda) is tisztában van, s a kérdés már régóta nyugtalanítja. 1998 decemberében az Európai Bizottság riadót fújt: akkor úgy tűnt, hogy sikerül megoldást találni a problémára. Ám a keleti országok a csapás leküzdésére a Tizenötöktől mind ez ideig csak szerény segítséget kaptak.

Antwerpen, forró negyed

D., albán lány, ablakban kínálja magát. Szembetűnő fiatalsága még a rendőröket is megdöbbenti. Tizenkilenc éves: ez áll a hamis útlevélben. Kórházba szállítják, és tetőtől talpig megröntgenezik. Az orvosi szakvélemény szerint legfeljebb tizenöt éves. D. eleinte még azt mondja a rendőröknek, hogy jószántából tartózkodik Antwerpenbenben. Később összeomlik. Kiderül, hogy a családnak létkérdés volt a pénz; hogy az anyja élettársa javasolta neki a belgiumi munkát, amivel “sok-sok pénzt lehet keresni” – így mondta a férfi. D.-t három hete adták el leánykereskedőknek, azóta van Antwerpenben. Az első kliens előtt még soha nem volt szexuális kapcsolata. A meggyötört lány úgy dönt, hogy hazatér. A rendőrök kérésére beleegyezik és feljelentést tesz. A belga hatóságok engedélyezik, hogy hazatérjen Albániába, az édesanyjához. Ettől a ponttól ügyét már az OIM kezeli.

Két hét leforgása alatt a rendőrök több albán lányt is kiszabadítottak a maffia hálójából. “Egy év óta az albán leánykereskedők a D.-hez hasonló fiatalok egész csapatait szállítják hozzánk” – mondja Véronique Grossi asszony, a holland Payoke Szövetség munkatársa. A keleti leánykereskedelem egyik fő célpontja pontosan Antwerpen. Az 1500 prostituált közül, akik a város utcáin és ablakaiban árulják magukat, a többség vagy afrikai vagy valamelyik kelet-európai országból való. “Legtöbbjüket éjjel-nappal testőrök felügyelik, és kötelesek minden keresetüket a futtatónak adni.” – teszi még hozzá Grossi asszony.

A határ után: maga a pokol

A kelet-európai leánykereskedők alaposan kihasználták Belgium és Hollandia prostitúcióval szembeni liberális hozzáállását. Ám a hálózatok terjedése végre riadóztatta Belgiumot. 1995-ben új törvényt léptettek életbe, véget vetve ezzel a futtatók aranyéletének. Ezt a lépést Hollandia már két évvel korábban megtette. A törvény értelmében az áldozatok, amennyiben feljelentést tesznek, rendőri védelmet és tartózkodási engedélyt kapnak, amit később korlátlan időre meghosszabbíttathatnak. A törvény alkalmazásának köszönhetően 1997-ben Antwerpenben 57 afrikai, illetve kelet-európai nő tett feljelentést. A Payoke Szövetség a helyzet kialakulásáért egyaránt felelőssé teszi a berozsdásodott belga igazságszolgáltatást és a túl enyhe büntetéseket.“A legtöbb leánykereskedőt két évtől három évig terjedő szabadságvesztésre ítélik, de a büntetés letöltése után nem toloncolják ki őket.” Valóban 1998-ig kellett várni, ekkor ítélt az antwerpeni bíróság először leánykereskedőket – nyolc albánt – a maximálisan kiróható legmagasabb büntetésre, öt év börtönben letöltendő szabadságvesztésre – érvel a Payoke.

De a bűnözők nem adják fel. Rendszeresen megfenyegetik a szociális munkásokat, így akarják őket elriasztani a prostituáltak segítésétől. 1995 júliusában Antwerpenben rálőttek a Payoke két állandó munkatársára, akik épp a gyorsforgalmi úton hajtottak egy furgonban. 1998-ban az igazságügyi palota lépcsőjén egy albán bűnöző életveszélyesen megfenyegette a Payoke két tagját.

A helyszín Varsó. Teresa Oleszczuk asszony, a lengyel La Strada Szövetség keretein belül működő, leánykereskedelem-ellenes program felelőse, dossziét vesz elő; benne tizenegy­néhány lány fényképe, legtöbbjük nagyon fiatal. “ő például négy éve tűnt el. A nyugati hivatalos szervek és a lengyel rendőrség együttes nyomozása sem járt eredménnyel” – magyarázza. Ezeknek a lányoknak a nagy részét nyilván elrabolták, Németországba vagy máshova hurcolták. 1997 áprilisa és 1998 májusa között az érintett családoktól a La Strada harminchét eltűnésről kapott értesítést. S ez a szám a valóságnak csak a töredéke. A lengyel fiatalok gyakran önszántukból indulnak neki. Megszédülnek a rokonok, meg a “barátom barátja” típusú távoli ismerősök ígéreteitől, akik jól fizető nyugati munkákat, felszolgálást, gyermekfelügyeletet, vagy takarítást kínálnak nekik. Esetleg valami fűt-fát ígérő apróhirdetésnek dőlnek be.

S még csak nem is sejtik, hogy ami rájuk vár, az maga a pokol: amint átlépték a határt, újabb kereskedőnek adják át őket. “A forgatókönyv mindig ugyanaz: a vállalat megszűnt, az ígért álláslehetőség már nem él. A nemi erőszak áldozatául esett lányok azután hamar valami masszázsszalonban, vagy a utcán találják magukat. Az emberkereskedők prostitúcióra kényszerítik őket, hogy visszefizettessék velük állítólagos tartozásaikat: útiköltség, útlevél, szállás, ellátás” – folytatja Oleszczuk asszony. Ami azokat a lengyel lányokat illeti, akik pontosan tudják, hogy prostituáltként kell majd dolgozniuk, ők azt hiszik, hogy néhány hónap alatt rengeteget keresnek, s azután hazatérnek. De a mókuskerékből nem lehet kiszállni: “Napi tizenkét óra gyilkos meló, s a keresményük 70%-át leveszi a tulaj, aki 1500 és 5000 német márka között fizetett a lányokért” – foglalja össze Isabelle Styczynska asszony, a La Strada másik állandó munkatársa.

Mivel ezek a fiatal nők a feljelentésnek még a gondolatától is félnek, szabadulásukat legtöbbször csak a rendőri razziáknak köszönhetik. Az is előfordul, hogy keresetükből egy fillért se kapnak, futtatójuk épp csak élelmet és tisztálkodási szereket juttat nekik. Így működik ez a Varsóban dolgozó ezerkétszáz bolgár prostituált majd mindegyikének esetében is. Lengyelország különben nem csak a leánykereskedők egyik vadászterülete, de jelentős felvevőpiac is. “Egyre több és több nő sodródik ide a még szegényebb országokból, Oroszországból, Ukrajnából és Belaruszból” – emeli ki Stana Buchowska asszony, a La Strada megelőzési programjának koordinátora. – A call-girl-szolgálatoknál, bárokban meg masszázsszalonokban alkalmazott lányokat folyamatosan egyik városból a másikba szállítják, hogy “a bártulajdonosok rendszeresen friss lányokat kínálhassanak a vendégeiknek.”

Három évvel ezelőtt a La Strada információs telefonvonalat létesített: Nyugatra készülő fiataloktól, az eltűnt lányok szüleitől, de még az áldozatoktól is érkeznek hívások, tíznél is több naponta. Az emberkereskedelem megfékezésére 1998-ban a La Strada figyelemfelkeltő kampányt kezdeményezett. A bemutatkozó akcióra – amit az EU finanszírozott – az egyik kelet-európai országban került sor. A július végéig tartó kampány tagadhatatlanul hatásos volt.

Az Egyesült Államok támogatásával, ugyanebben az időben, Ukrajnában is hasonló akciókat szerveztek, mivel Ukrajna kiemelten veszélyeztetett területnek számít. A munkanélküliek 72%-a nő. “Sokan közülük bármilyen munkát elvállalnának” – hívta fel rá a figyelmet egy nemzetközi szeminárium alkalmával Irene Kurolenko asszony, az 50 + 50 elnevezésű ukrán NGO tagja. A Strassbourgban, 1998. június 29–30-án megrendezett szeminárium témája az emberkereskedelem elleni küzdelem volt. Okkal, hiszen Kijevben a manökeni, táncosi meg felszolgálói állásajánlatokat közismert utazási irodák hirdetik.

Lengyelország, Ukrajna, Oroszország, Belorusszia, Magyarország, a Cseh Köztársaság, Albánia: mindegyik keleti országban létezik a leánykereskedelem. Az egész 1989-ben kezdődött. A kommunista blokk összeomlását követően a szervezett bűnözés rohamléptekben kezdte kiépíteni hálózatait. Egyszerű és olcsó: elég egy turistavízum, a szállítási költségek az EU közelsége miatt úgysem számottevők. És ma, kilenc év elteltével, vajon hány prostitúcióra kényszerrített, kihasznált nő élhet az Európai Unió országaiban? Frank Laczko úr, az emberkereskedelem elleni küzdelem szakértője, az OIM bécsi irodájánk munkatársa úgy véli, hogy a közel 500 000 kelet-európai prostituált között (beleértve a Szovjetunió utódállamaiból származókat is) az elraboltak jelentős csoportot képviselnek.

Melyik ország az elsődleges célpont? Az OIM szerint Németország; a prostituáltak 75%-a itt külföldi. Azután Ausztria; Bécsben a szex-klubok “hosstessei” 80%-ban keleti lányok. Majd Hollandia, Belgium, Svájc, Olaszország, Görögország… Az Európai Parlamentnek készült 1995. évi beszámoló szerint a prostitúcióra kényszerített áldozatok száma Németországban legkevesebb 10 000, Hollandiában 1000, míg Belgiumban 500. Az OIM szerint az utóbbi években “jelentősen felerősödött” a keletről jövő leánykereskedelem. Ez a szállítás elképesztő gazdaságosságával magyarázható. Az Interpol kiszámította, hogy az az európai bűnöző, aki csak egyetlen prostituáltat futtat, évi közel 110 000 eurós jövedelemre tehet szert.

Ehhez képest meglehetősen szánalmas az a támogatás, amit az EU tizenöt tagállama nyújt a Keletnek az emberkereskedelem elleni küzdelemhez. Jelenleg évi 1,3 millió eurót kapnak az 1996-tól 2000-ig futó STOP-program finanszírozására; s ezen kívül jut még néhány millió a közép-, illetve kelet-európai országokat, valamint a Szovjetunió utódállamait segítő programokra is.

A Tizenötök csak 1997-ben voltak végre hajlandók elfogadni a leánykereskedelem felszámolását célzó akciótervet. Alapkövei a rendőri és bírói együttműködés előmozdítása, a büntető törvények egységesítése és egy bizonyos “emberkereskedelmi egyezmény” aláírása voltak. Ez az egyezmény kilátásba helyezte a tett súlyával arányos, az EU-ban egységesen érvényes büntetéshatárok kialakítását. De mert az akció pusztán az uniós országok céljainak kijelölésére szorítkozott, semmiféle elrettentő hatást nem gyakorolt a bűnözőkre.

Az Európai Parlament belga képviselője, Anne Van Lancker úgy véli, hogy az uniós országok egy éve mind kevésbé törődnek ezzel a problémával; az egyezmény is csak 1999 végére készül el. “Ami pedig a szigorúbb büntetések kirovását illeti, attól még igencsak messze vagyunk” – állapítja meg Susan Wad­ding­ton asszony, aki szintén az Európai Parlament képviselője és a fentebb már említett beszámoló szerzője. “A bűnözőket legtöbbször csak nevetségesen kicsi pénzbüntetésre ítélik; ennek végképp semmi visszatartó ereje sincs.” És a rendőri együttműködést hasonló apátia jellemzi. Jóllehet a maastrichti egyezményben már 1991-ben elhatározták az Europol, egy összeurópai rendőri szervezet létrehozását, az emberkereskedelem csak 1997 óta tartozik a hatáskörébe. Az Europol bűnügyi részlege pedig csupán 1998 óta rendelkezik a szükséges eszközökkel, minthogy az uniós országok több évet vesztegettek el az Europolt érintő egyezmény ratifikálására.

Akkor hát az Unió is vétkes? Marie-Victoire Louis francia szociológus, a CADIS (Centre d’analyse et d’intervention sociolo­gique) munkatársa felelőssé teszi az Uniót – különös tekintettel a holland és belga törvényekre –, mert “legitimizálja a futtatókat, tápot adva ezzel a leánykereskedelemnek”. És számos európai ország továbbra is közönséges illegális bevándorlóként kezeli a leánykereskedelem áldozatait; kiutasítják őket az országból, nevük pedig felkerül a nemkívánatos személyek listájára.

Lássunk egy példát, tanulságos lesz. A tizenhét éves Tatianát, Mariekát, Joannát és Isabellát 1996. június 1-én, egy lengyel szórakozóhelyről rabolták el. A kábítószer hatása alatt álló lányok másnap már Németországban, a Musla Palace nevű bordélyházban találták magukat. A nyolcezer márkáért eladott fiatalokat bezárták és prostitúcóra kényszerítették. A német rendőrség közbelépésének köszönhetően három nap elteltével kiszabadultak. Hazatelepítették őket Lengyelországba. A két leánykereskedőt, a lányok elrablóit és fogvatartóit két év börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték, majd büntetésük egy részét elengedték, így 1998 elején szabadultak. Ami a négy áldozatot illeti, őket a rendőrség azzal gyanúsítja, hogy önszántukból kíséreltek meg illegálisan bejutni Németországba azért, hogy fotómodellként dolgozzanak. A német rendőrség nyilvántartásba vette őket, nevük ott szerepel a nemkívánatos személyek feketelistáján. A folytatás: a shengeni egyezmény értelmében, valamint az európai rendőri szervek informatikai adatcseréje folytán a négy lány többé nem lépheti át az egyezményhez csatlakozott uniós országok határát (csak az Egyesült Királyság és Írország kivétel). 1997 tavaszán Tatiana, akit erről az intézkedésről nem értesítettek, egy színésztársulat tagjaként szeretett volna Németországba utazni; a csapat az Európa Tanács támogatásával, épp egy rasszizmus elleni programmal turnézott Európában; Tatianát nem engedték át a határon. A La Strada hónapok óta csatázik a lengyel, a holland, a belga, a német és az európai hatóságokkal, hogy szüntessék be ezt a tilalmat. Egyelőre eredménytelenül.

A bolgár és albán maffia

1997-ben Franciaországba is behetoltak a keleti lánykereskedők. Az OCRETH (Office central pour la répression de la traite des etres humains – Központi Hivatal az Emberkereskedelem Visszaszorítására) egyik magasrangú felelőse szerint az emberkereskedők szállítmányaik nagy részével Párizst és a vidéki nagyvárosokat veszik célba. Utóbbiak közül elsősorban Nizzát. Itt az idegen prostituáltak 70%-a keleti. Az Ocreth 1997-ben tapasztalta először, hogy egész bűnszövetkezetek érkeznek az ország területére, amelyek “saját kerületeikben teljesen kézben tartják a prostitúciót”.

1997 szeptemberében a rendőrség egy bolgár csoportot számolt fel: ezek a leánykereskedők huszonegynehány bolgár lányt futtattak Párizsban, a sugárutakon. Nancyban ugyanez a helyzet. Itt az albán maffia felügyelte a lányokat, kb. húsz fiatalt. A rendőrség nemrég egy kisebb csoport litván prostituáltat fedezett fel. A fiatal nőket Párizson keresztül szállították Guadeloupe-ra, ahol felkapott éjszakai mulatókba kerültek.

Mindezek ellenére Franciaországban nem olyan súlyos a helyzet, mint Hollandiában vagy Belgiumban. A rendőrök szerint a francia törvények szigora riasztja el a bűnözőket. Érthető, hiszen a bűncselekményre való szövetkezés 20, a kitartás 5, a prostitúcióra való kényszerítés pedig 10 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható. A francia belügyminisztérium igen szomorúnak találja, hogy néhány európai ország nem hajlandó az együttműködésre. Egyik magasrangú tisztviselő nyilatkozta nekünk: “Látva, hogy egyes uniós tagállamokban milyen nehézségekbe ütközik a rendőri együttműködés, nem egyszer az az érzésünk támad, hogy ezekben az országokban az emberkereskedelem problémáját nem tartják lényeges kérdésnek.”

(Fordította: Mihályi Patrícia)

Az 1998-as év az Egyesült Államokban Monica Lewinsky jegyében telt el. A Bill Clintont ismerők számára ez nem volt váratlan fejlemény Az elnök vád alá helyezéséig elmenő tortúra azonban módot ad az amerikai politíka és a szexualitás viszonyának elemzésére."Kié a szaxofon a szexfotón, és ki az, aki rajta fex(ik)?" (KFT: A botrány.)

"Társadalmunk jelképei között ott a beszélő nemi szerv jelképe is. A nemi szervé, amelyet rajtakapnak, amelyhez kérdéseket intéznek, és amely – a kényszer szorításában, illetve tulajdon beszédszükségletének hatására – hosszan és kimerítően válaszol." (Foucault, 1996. 79.) Ezt Michel Foucault, az Amerikában letelepedett francia filozófus írta a hetvenes évek közepén, mit sem sejtve arról, hogy az akkori elnöki botrány (Watergate) komédiaként egyszer megismétlődik majd, mégpedig éppen az ő korabeli kutatási témája: a szexualitás körül. Márpedig most ez a helyzet; a gyanútlan szemlélődő számára tényleg úgy tűnhet, hogy az amerikai politika egyetlen téma körül forog, és ez a szex. Az amerikai elnöki politika nyílt szexualizálása azonban nem a Lewinsky-botránnyal kezdődött – amely az elnök és egy gyakornok közötti furcsa kapcsolat még furcsább felderítéséről szólt -, hanem Bill Clinton 1992-es fellépésével, és igazából már elnökké választása előtt.

Elnökök és nőügyek

Clinton 1992-ig az USA egyik legkisebb s – ha szabad ezt mondani – legkevésbé jelentős államának kormányzója volt. Országos ismertségre az elnökválasztási kampánnyal egy időben tett szert, s az amerikaiak ezzel egy időben tudomást szereztek az arkansasi demokrata politikus állítólagos és valóságos nőügyeiről is. Oly sok volt a jelentkező a tízhónapos kampányidőszak alatt, hogy már csak a "nem zörög a haraszt" téziséből kiindulva is sejteni lehetett, hogy az elnök nem szigorúan monogám természetű. Érdekes módon Bill Clinton és felesége, Hillary nem tagadták kategorikusan a korábbi házasságtörés tényét; egy televíziós műsorban inkább arról próbálták meggyőzni a nézőket, hogy az ilyen dolgok csak kettőjükre tartoznak, s ha Hillary nem bizalmatlan férjével szemben, akkor a választópolgároknak sincs erre okuk. E taktika bevált: a lappangó szexbotrányt sikerült háttérbe szorítani, más fontos társadalmi ügyek mögé. Ám egy-egy sztori még évekig beárnyékolta Clinton elnökségét: ilyen a Paula Jones-féle per, amely egy állítólagos zaklatási esetből indult ki, s amely végül is elvezetett a Lewinsky-ügyhöz is.

Bill Clinton előtt az elnöki szex – és általában az elnök magánélete – messze nem bírt ekkora jelentőséggel. Az ország első számú politikusa, aki egy személyben állam- és kormányfő, megválasztása után egyfajta burokba került: tisztelet és tapintat övezte, még akkor is, ha ez nem mindig volt könnyű. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy Franklin D. Roosevelt elnök, aki egyébként előszeretettel vette körül magát újságírókkal, mindvégig el tudta titkolni választói előtt, hogy mindkét lábára béna. A laptudósítóknak nem tiltotta meg senki, hogy az elnök testi fogyatékosságát közhírré tegyék, mégsem írtak róla, mert egy hallgatólagos megállapodás tárgya volt, hogy ez nem politikai téma, hangoztatása fölösleges aggodalmat keltene. Hasonlóképp titokban maradt, hogy Roosevelt korai "félrelépése" miatt Eleanor kilátásba helyezte a válást, ami az akkori normák szerint a politikai karrier végét jelenthette volna. Az elnök és felesége közötti politikai együttműködés elfedte a két személy magánéletének különútjait.

A maga korában nem került a nyilvánosság elé John F. Kennedy elnök élvhajhász magatartása sem. Erről csak jóval később és fokozatosan váltak publikussá az egyébként kétségbe vonhatatlan tények, annak ellenére, hogy Arthur Schlesinger, a Kennedy családhoz közel álló politológus még ma is mindent megtesz JFK becsületének védelmében. Nincs szüksége ilyesmire Lyndon Johnsonnak, akiből nem lett kultuszfigura, és az amerikaiak az ő egyébként is kétséges jellemével összhangban állónak tartják, ami szexuális falánkságáról tudható.

Clinton esetében – a korábbi gyakorlattal szemben – oly sokszor esett szó a vélt vagy valóságos nőügyekről, hogy azok már-már senkit sem érdekelnek. Annál is inkább, mert köztudomású volt, hogy Clinton PR-stábja maga is építeni igyekezett az elnök testi adottságaira. Clinton meg-megölelte híveit, az egyszerű embereket, s ezzel a bizalom, a bensőségesség érzetét erősítette. Fellépései előtt nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a megcélzott közönségnek megfelelő lesz-e az elnök hajviselete. Amikor a Lewinsky-ügyről az első hírmorzsák megjelentek a sajtóban, és a Fehér Ház napi programjává vált a megalapozatlan híresztelések cáfolata, akadtak olyanok is, akik azt gyanították, hogy az újabb washingtoni botrányt az elnök környezetében csak azért robbantották ki, hogy eltereljék a figyelmet a pápa kubai látogatásáról.

Clinton közvetlensége paradox módon egyfajta antipolitikus magatartásból származott; megpróbálta elhitetni, hogy az egyszerű nép és a washingtoni politikusok közötti távolság áthidalható. Példaképe e tekintetben az a Franklin Roosevelt volt, aki a harmincas évek válsága közepette, a rádió adta új lehetőséget kihasználva közvetlenül fordult az emberekhez, s az éter hullámait felhasználva szinte családtagként tudta elfogadtatni magát. A másik példakép, John Kennedy volt az, aki először használta igen tudatosan a televíziót. Clinton pedig további lépést tett a valódi személyes kontaktus megteremtése felé. Ez azonban nem egyszerűen az ő személyes újítása, hanem generációs sajátosság; azé a nemzedéké, amely három évtizeddel ezelőtt szocializálódott, a korábbi fagyos politikai légkörrel szakító kulturális közegben.

Jog kontra hagyomány

A hatvanas évek társadalmi mozgalmai fellázadtak a háború utáni másfél évtized bezártsága, korlátoltsága ellen, és teljesen új magatartásformákat hoztak. A szabadság új dimenziói nyíltak meg: ha nem is legálisan, de szabadon lehetett hozzájutni különféle narkotikumokhoz. Az ifjúság elutasította a szexualitás korábbi korlátait; sok helyen működtek kommunák is Amerikában. Új kultúra született: a brit, valamint fekete és fehér amerikai tradíciókat is ötvöző rockzene.

Ez az új kultúra azonban nem volt politikamentes; nem a közügyek elől menekült a magánszférába. Épp ellenkezőleg; át akarta formálni a politika világát is az egyén közvetlen környezetétől (lakóhely, munkahely, iskola) az államszervezeten keresztül a világhatalom szerkezetéig. Aki a hatvanas években lázadó volt, az nemcsak más zenei vagy szexuális ízlés jegyében tette ezt; elítélte az Egyesült Államok politikai berendezkedését és nemzetközi szerepét, mindenekelőtt a vietnami háborút, amelynek során amerikai fiatalok százezrei áldozták fel magukat egy számukra értelmetlen célért.

Az új generáció lázadó volt ugyan, de nem jutott el addig, hogy új rendet teremtsen a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. A vietnami háború miatt konfliktusba került azzal a liberális¹ politikai tömbbel, amellyel korábban az emberi jogok mind teljesebb érvényesítése érdekében küzdött. A progresszív koalíció szétesett, ellenzékét pedig az a Richard Nixon vezette győzelemre, aki húsz évvel korábban a Joseph McCarthy-féle boszorkányüldözésekben való részvételével vált országos ismertségű politikussá. Állítása szerint Nixon "a csendes többséget" képviselte – azokat, akik nem akarnak felfordulást, lázongást; mai kifejezéssel élve: akik nem keverik össze a szabadságot a szabadossággal. A hatvanas évek mozgalmainak számos progresszív kezdeményezése zátonyra futott, falakba ütközött. A konzervatív hullám Ronald Reagan elnöksége idején (1981 és 1989 között) tetőzött, amikor a nagykorúság alsó határát 21 évre emelték (kiterjesztve a kiskorúakat sújtó különféle korlátozásokat), és az állami politika hosszú időn át tabuként kezelte még az AIDS robbanásszerű terjedését is. ("Hatalom és szexualitás között nem is lehetséges más viszony, csakis negatív jellegű: visszautasítás, kirekesztés, eltaszítás, korlátozás, elhallgatás vagy elkendőzés" – írja Foucault.

A bigottság utóvédharca, amely Nixon, Reagan és Bush idejében egyformán fontos szerepet játszott az amerikai nagypolitikában, egyre nyíltabb konfrontációt eredményezett a nemiség kérdései körül; olyannyira, hogy egyes filozófusok és politológusok körében a nemek, a szexuális beállítottság és más hasonló tulajdonságok által meghatározott "identitás" ma már sokkal fontosabb meghatározója a politikai folyamatnak, mint a korábban elsődlegesnek tekintett osztályhelyzet. E tézis mellett szól, hogy mióta a szexualitás, a nemek közötti viszony az amerikai politika nyílt témájává vált – és mint ilyen jelentősen felértékelődött, – a szembenálló oldalak hatalmas tömegtüntetéseket tudnak szervezni a vitatott ügyek mellett és ellen. A terhességmegszakítás jogáért küzdők (pro-choice) ugyanúgy százezreket tudnak megmozgatni egy-egy demonstrációra, mint a magzat élethez való jogát védelmezők (pro-life). Az utóbbi években került reflektorfénybe az ígéretüket megtartók mozgalma (promise keepers), amely konzervatív felfogású férfiakat tömörít – bőrszínre, életkorra való tekintet nélkül. Ennek résztvevői leginkább házastársi hűségüket nyilvánítják ki – feminista bírálóik szerint azonban inkább a férfiak hagyományos családfői pozíciójának megerősítéséért küzdenek.

A felsorolt, nagyon is különböző problémákat az kapcsolja össze, hogy mind érintik a nemekhez és a szexualitáshoz kapcsolódó hagyományos hierarchiákat. Arra keresik a választ, hogy vajon a közéletben és a családban a férfiak magasabb státuszt foglalnak-e el, mint a nők, és hogy a társadalom negatívan értékeli-e a monogám heteroszexuális kapcsolattól eltérő minták szerint élő embereket (bi- és homoszexuálisok, bi- és poligámok, geronto- és pedofilok, örömlányok stb.), akiknek a "többségtől" eltérő magatartása éppen a megbélyegzés és tiltás miatt válik titkolandóvá, és válhat egy idő után valóban bűnös tevékenység forrásává.

Bill Clinton minden tekintetben a hatvanas évek politikai nemzedékéhez tartozik. Ez az 1992-es elnökválasztási hadjáratban is kiderült, amikor a Bush-pártiak megpróbálták felhasználni ellene, hogy ifjúkorában kipróbálta a marihuanát, hogy kapcsolatait kihasználva elkerülte a vietnami behívót, sőt valószínűleg részt vett egy háborúellenes tüntetésen is. Clinton egyik programpontja az volt, hogy legalizálja a homoszexuálisok katonai szolgálatát (még akkor is, ha elnökké választása után e törekvését a hadsereg vezetésének ellenállása miatt igen hamar feladta). "Clinton jelleme" azóta is olyan kérdés, amelyet a jobboldal a demokraták "gyenge pontjának" tart, és amelyre előszeretettel bocsát össztüzet, ha arra alkalom nyílik.

Miért nyerhetett mégis Clinton 1992-ben? Részben a már említett generációs összhang miatt. Másrészt azért, mert a hidegháború elmúltával az amerikaiak nagy része nem tartott igényt Bush világpolitikusi tapasztalatára. Nem utolsó sorban pedig azért, mert a jobboldal szavazatai megoszlottak a mérsékelt Bush elnök és a populista Ross Perot között. Ezt követően a Republikánus Párt befolyásos támogatói és aktivistái levonták a következtetést: ha sikeresek akarnak lenni, el kell hódítaniuk a Perot-tábor nagy részét, ehhez pedig a Bush-féle mértéktartás és nagyvonalúság mellőzésére, valamint Perot fundamentalista harciasságának adaptálására van szükség. Az 1994-es választás igazolta is ezt a stratégiát: a republikánusok többséget szereztek a Kongresszus mindkét házában, és olyan liberális nagyágyúkat ütöttek ki, mint például Mario Cuomo New York-i kormányzó. A politikai kezdeményezés olyan déli konzervatívok kezébe ment át, mint a georgiai Newt Gingrich, aki 1994 és 1998 között a Képviselőház elnöki tisztét töltötte be.

A "jobboldali összeesküvés"

Kulturális értelemben Gingrich és társai Nixon politikai unokáinak tekinthetők: ők is egyfajta csendes és erkölcsös többség nevében kívánnak fellépni a hivatalban levő elnökkel szemben. Programjuk egyik sarkalatos pontja a hatvanas évek óta működő pozitív diszkrimináció (affirmative action) felszámolása, azé az állami intézményé, amely mesterséges megkülönböztetés (kvóták stb.) útján próbálta elősegíteni, hogy a nők és a színes bőrűek számarányukhoz közelítő mértékben nyerjenek politikai tisztségeket és legyenek jelen az elit más csoportjaiban. A Gingrich-féle irányvonal áttörése szociológiai értelemben a pozíciójukat féltő, középosztálybeli fehér férfiak ellenoffenzívájának tulajdonítható.

Az új republikánus kurzus számítása azonban téves, mert a közvéleménykutatások nem igazolják e puritán többség létezését. Inkább egy fundamentalista, kemény magról van szó, amely – már csak a hagyományok miatt is – igen jó politikai szervező és befolyásolási készséggel bír. Arra pedig, hogy Gingrichék jobbra vitték a Republikánus Pártot, Clinton nem válaszolhatott másképp, mint a Demokrata Párt centrum felé húzásával, amivel biztosította 1996-os újjáválasztását.

A lassú víz azonban Amerikában is partot mos. Gingrichéknek nem sikerült meghiúsítaniuk Clinton 1996-os újraválasztását, de úgy gondolták, hogy a kezükben levő "bizonyítékok" segítségével az elnök elmozdítható lesz még a 2000. évi választások előtt. Ennek érdekében minden eszközzel megpróbálták irányításuk alá vonni és a kitűzött politikai cél felé irányítani azt a vizsgálat-sorozatot, amely – kiindulva különféle, sok évvel ezelőtti Arkansas-i ingatlanügyletekből – végül is eljutott Bill Clinton és Monica Lewinsky irodai afférjának leleplezéséhez; és, ami fontosabb, ennek során bizonyítani tudták, hogy az elnök félrevezető kijelentéseivel akadályozta az igazságszolgáltatás folyamatát. Ez elegendő ok volt a vád alá helyezéshez (impeachment) és az elmozdítási kísérlethez.

A világ többi része, és különösen Európa értetlenül szemlélte a fejleményeket. Helmut Kohl kancellár igen drasztikusan "gusztustalannak" nevezte az elnök elleni kampányt. Clinton magánügyekből kiinduló meghurcolása visszatetszést keltett a franciák körében is, akiket nem különösen foglalkoztattak egykori elnökükről, Francois Mitterrandról nyilvánosságra hozott információk sem. Az amerikai kampány messze túlhaladta a britek² tűréshatárát is, pedig nem sokkal korábban még ők maguk folytattak vitát arról, vajon Károly herceg házasságon kívüli kapcsolata alkalmatlanná teszi-e őt arra, hogy majdan a britek királya lehessen.

Ahogy Kenneth Starr "független" ügyész lépésről lépésre megpróbálta sarokba szorítani Bill Clintont, az ügy minden apró részlete nyilvánosságot kapott. A részletek újbóli felelevenítésével ezúttal nem foglalkozunk, annál is inkább, mert ilyen-olyan apróságok szellőztetése ezúttal éppen a lényegről tereli el a figyelmet. A lényeg pedig nem más, mint amire Hillary Clinton már az év elején úgy utalt, hogy férje "egy nagyszabású jobboldali összeesküvés"³ célpontja és lehetséges áldozata. A Starr-jelentés hátteréről, a "független" ügyész politikai kapcsolatairól azóta kiderült tények alátámasztják a First Lady kijelentését, s nyilvánvaló, hogy leginkább politikai elkötelezettségből, az agresszív jobboldali támadással szemben alkotott egységfront jegyében áll ki azóta is töretlenül a sokszorosan hűtlen férj mellett.

Clinton az őt ért támadások után igyekezett saját társadalmi bázisához fordulni (szemben a "fehér, angolszász, protestáns" [WASP] republikánusokkal). Nem sokkal azután, hogy a Lewinsky-ügy 1998 januárjában berobbant az amerikai politikába, az elnök az Unió helyzetéről elmondott kongresszusi beszédében észrevehetően baloldali retorikát alkalmazott, szakítva a megelőző három-négy évre jellemző centrista irányzattal. Az üzenet középpontjában az esélyegyenlőség gondolata állt, s a szociális biztonság és a mind teljesebb foglalkoztatás érdekében fellépő, aktív állam programja. Clinton megpróbált visszanyúlni a progresszív hagyományhoz és az esélyegyenlőség eszményéhez. Nem eshetett nehezére, hiszen az Egyesült Államokban az első világháború óta mindmáig inkább a Demokrata Párt állt ki az amerikai politikai zsargonban "kisebbségnek" nevezett csoportok: a nők, a színesbőrűek, a nem protestáns vallásúak, az alternatív szexuális beállítottságúak jogaiért.

A sajátos eszközökkel vívott "csata" végül a jobboldal vereségével ért véget. A konzervatívoknak nem sikerült a magánéleti visszásságokból kiindulva megingatniuk az amerikai társadalom elnökbe vetett bizalmát.⁴ Az 1998. novemberi választásokon a republikánusok nem tudták növelni kongresszusi mandátumaik számát, jóllehet mindent megtettek azért, hogy a választás Clinton jelleméről szóljon. A kudarc után Newt Gingrich önként távozott a Képviselőházból. A helyére választott Bob Livingstone pedig néhány héttel később azért kényszerült lemondásra, mert napvilágra kerültek korábbi házasságtörésének részletei. Az 1999-es év elején az elnök elleni szenátusi vádindítvány kudarcot vallott.

A szexbotrány morális paradoxonai, és különösképpen a republikánus hangadók viselkedése láttán akaratlanul is eszünkbe jut Nagy Lajos írása a milliomosról a Képtelen természetrajz című kötetből (17.):

"A milliomos nemi élete nem egészen szabad, mint például a vadállatoké, hanem úgynevezett erkölcsi alapokon nyugszik, ami abból áll, hogy a milliomosnak van felesége, aki egy másik milliomos szeretője, van szeretője, aki egy másik milliomos felesége, van barátnője, aki egy szegény ember lánya, fene a pofáját, és van lánya, aki a házitanító szeretője, mindennek erkölcsi tartalmat az ad, hogy a szegény embert régen, ha szeretője volt, a milliomosok más szegény emberekkel elégettették, ma ellenben, ha szeretője van, csupán kipellengérezik, bezáratják, állásából elbocsátják."

Kétségtelen, hogy Clinton nem "szegény ember", ennek ellenére az amerikai politika viszonyrendszerében a szegény emberek képviselőjének is számít, amit saját származása és eddigi pályafutásának egyes mozzanatai alá is támasztanak. Clinton esetleges elmozdításának igen nagy volt a tétje.⁵ Ha a republikánusoknak – a Lewinsky-ügy vagy bármi más felhasználásával – sikerült volna elmozdítaniuk az elnököt, felgyorsulhatott volna a "jóléti állam" lebontásának folyamata, és minden bizonnyal kevesebb ellenállással kellett volna számolniuk azoknak a "reformoknak", amelyek a különféle "kisebbségeket" támogató mechanizmusok felszámolását célozzák.

"…és ami mögötte van"

Aki Amerikában nő, színes bőrű, homoszexuális vagy zsidó (nem is beszélve e tulajdonságok kombinációiról), jól tudja, hogy olyan társdalomban él, amelyben lépten-nyomon megfigyelhető a nyílt vagy leplezett diszkrimináció. A "kisebbségekhez" tartozók lépéshátrányból indulnak minden vezető pozícióért, ha ilyesmi egyáltalán szóba jöhet. A gazdasági hatalom egy viszonylag szűk elit (néhány ezer család) kezében koncentrálódik, s e kisebbség (itt végre nem kell idézőjelbe tennünk a kifejezést) hatékonyan tartja kezében a politikai hivatalokat is.

Köztudomású, hogy az 1996-os választási kampányban szemérmetlenül sokba került az elnök és a törvényhozó honatyák megválasztása. Míg 1992-ben "csak" 75 millió dollárt költöttek erre a célra, 1996-ban a pártok több mint 200 millió dollárt gyűjtöttek össze kampányaik finanszírozására. (Ezeknek az összegeknek a legnagyobb részét a televíziós hirdetésekre fordították.) Ezekből a számadatokból nem nehéz arra következtetni, hogy az Egyesült Államokban a politikai hatalmat a legvagyonosabb rétegek tartják a kezükben; a verseny ugyan nyitott minden állampolgár számára, az esélyek egyenlőségéről azonban még a legnagyobb jóindulattal sem beszélhetünk. Kormányzói, képviselői, szenátori, és legfőképpen elnöki székért nem indulhat más, mint aki a milliomosok barátja, vagy esetleg maga is milliomos (lásd legutóbb Ross Perot esetét az 1992-es és az 1996-os választásokon).

Mindkét nagy pártnak szüksége van vagyonos támogatókra, de a republikánusok még így is másfélszer-kétszer annyi forrásból gazdálkodhatnak, mint a demokraták. A pénz a hatalom kulcsa, és ahogy Foucault írja: "a hatalom csak úgy elviselhető, ha jelentős részben el van rejtve." (88.) Bármennyire igaz is, hogy sokmillió amerikainak igen hamar elege lett a Lewinsky-botrány részleteinek taglalásából, a média helyesen érzett rá, hogy szükségük van egy látszatra: arra, hogy még a legmagasabb pozícióban levő személyek is elszámoltathatók. Hiszen – gondolhatjuk: – ha a legnagyobb gazdasági hatalommal⁶ rendelkező egyén (Bill Gates) vállalatbirodalmának pellengérre állítása és esetleges feldarabolása megtörténhet, akkor senki sem emelkedhet büntetlenül a többiek fölé. Ha a legnagyobb politikai hatalommal felruházott személy (Bill Clinton) magánéletének legintimebb részleteibe is bepillanthat az állampolgár, akkor az intézményrendszer "nyilvánvalóan" átlátható, ellenőrizhető, és végső soron demokratikus.

A két Bill meghurcolása nem más, mint figyelemelterelési manőver, amely azoknak áll érdekében, akik nem jöttek olyan mélyről, mint Gates vagy Clinton, de egyesített gazdasági és politikai erejük messze meghaladja a Microsoft tulajdonosáét és a Fehér Ház birtokosáét. E láthatatlan elit szemében Bill Clintonnal nem az a fő baj, hogy szexuális étvágya nem ismer határokat, és ennek eltitkolásáért egyszer-kétszer valótlanságot állított, hanem az, hogy személyes pályafutásával és politikai programjával olyan szellemiséget képvisel, amely — ha nem is túl radikálisan, de — ellentétes Amerika létező társadalmi és politikai hierarchiájával. Ellenfelei számára fontosabb volt a meghurcolása, mint az, hogy ez a kampány politikailag releváns tényezőkből építkezzen. Ezért találó Kenneth Starr (és megbízói) akcióját a "kukkoló mccarthyzmus" kifejezéssel illetni.

Az ellenfél démonizálása az amerikai jobboldal hagyományai közé tartozott már jóval McCarthy fellépése előtt. Erről írja Eric Schlosser a következőket:

"Az anti-Clinton irodalom alapján azt gondolhatnánk, hogy a szóban forgó személy maga az Antikrisztus, az Amerikai Kommunista Párt elnöke, vagy akár liberális. Valójában azonban Bill Clinton a legkonzervatívabb demokrata elnök Grover Cleveland óta. Csökkentette a jóléti kiadásokat, új börtönöket épített, kiterjesztette a halálbüntetést, kiterjesztette a kábítószerek elleni háborút, és beterjesztette az utóbbi harminc év első kiegyensúlyozott költségvetését. Politikája inkább emlékeztet Ronald Reaganére mintsem Franklin D. Rooseveltére. A Bill Clinton elleni jobboldali háborút az ő liberális múltja elleni indulat vezérelte, valamint a felháborodás amiatt, hogy elorozta a Republikánus Párt jelszavait és politikáit." (Greider et. al. 42.)

A szexbotrány tehát egyfajta pótcselekvés is, vagy inkább "póthadviselés" (proxy war). A figyelemelterelésre pedig az elnök kénytelen másfajta figyelemeltereléssel válaszolni, amelynek említésével elérkezünk a Clinton-Lewinsky-botrány sokadik, biztonságpolitikai dimenziójához. Ezt az összefüggést még a botrány előtt megvilágította az "Amikor a farok csóválja" (Wag the Dog) című film, amely azóta a magyar mozikban is látható. A film Dustin Hoffmann és Robert De Niro főszereplésével egy olyan elnök történetét mesélte el, aki egy szexbotrány miatti népszerűségvesztését egy műháború megrendezésével próbálja ellensúlyozni. A Robert De Niro által megformált elnöki tanácsadót arról a Dick Morrisról mintázták, aki 1994 után több évig volt Clinton személyes tanácsadója, és maga is egy szexbotrány (egy prostituálttal folytatott viszonya) miatt volt kénytelen távozni hivatalából. A film telitalálat volt. Hiszen nem lehet véletlennek tekinteni azt, hogy miután januárban a Lewinsky-ügy kipattant, az amerikaiak bombázással fenyegették Irakot; amikor augusztusban tetőfokára hágott az ügy (az elnöki vallomással), bekövetkezett a szudáni és afganisztáni célpontok bombázása, és amikor a törvényhozók októberben a vád alá helyezésről döntöttek, az amerikai haderő éppen a szerbekkel nézett farkasszemet, alig elkerülve az újabb bombázást (ez később be is következett, de már más okok miatt).

Nyilvánvaló persze, hogy az Egyesült Államok nem a politikai szexbotrányok miatt veszélyes a világra, ám azok két formában is súlyosbítják a meglevő problémákat. Egyrészt alkalmasak arra, hogy eltereljék a figyelmet az alapvető társadalmi botrányokról: a szegénységről, az éhínségekről, a betegségekről, a népirtásról. Másrészt – a szabadság, a másság, az alternatív viselkedésmódok pellengérre állításán keresztül – alkalmasak a hagyományokkal szakítani kívánó, sőt esetenként kifejezetten progresszív irányzatok elleni fellépésre.

Jegyzetek

¹ Wilsontól Johnsonig a liberalizmus volt a Demokrata Párt meghatározó politikai irányzata. A vietnami háború volt az a fejlemény, amelylyel az amerikai liberalizmus külpolitikája (a szabadkereskedelem minden eszközzel történő érvényesítése) és társadalompolitikája (az emberi jogok terén történő előrelépés) összeütközött egymással. A későbbiekben a liberalizmus a párton belül is fokozatosan háttérbe szorult, bár nem tűnt el.

² Külön dolgozat tárgya lehetne az amerikai szexbotrány összehasonlítása más országokéival. A korábbi évtizedekben éppen Anglia szolgáltatott példát arra, hogy politikusok válása vagy házasságon kívüli kapcsolata lemondásukhoz vezetett. Igaz, ilyen esetben a magánügyek nemzetbiztonsági veszélyekkel is összefonódtak, mint például John Profumo hadügyminiszter 1963-as bukásánál (ez az egész kormány bukásához is nagyban hozzájárult), vagy még korábban VIII. Edward tiszavirágéletű királysága idején (1936-37).

³ Egy 1999 márciusában készült televíziós interjúban maga Lewinsky is lehetségesnek tartotta, hogy az elnök tudatos politikai manipuláció áldozata lett, vagyis a politikai értelemben tapasztalatlan gyakornok nem véletlenül kerülhetett a Fehér Házba.

⁴ A közhangulat alakításában nyilvánvalóan szerepe volt a demokraták – magánéleti értékeket relativizáló – kulturális ellenkampányának, amely Thomas Jeffersonig visszamenve tárta a társadalom elé az USA korábbi elnökeinek magánéletét, számtalan eddig ki nem tárgyalt részlettel (házasságon kívül született gyermekek, színesbőrű szeretők, homoszexualitás stb.).

⁵ Clinton esetleges elmozdítása esetére az elemzők számottevő változásokat prognosztizáltak a külgazdasági politikában is. A várakozások szerint az amerikai politika elmozdult volna a protekconizmus felé, ami a jobboldal adekvát válasza lett volna a hosszú ideje növekvő kereskedelmi deficit problémájára. Emellett nehéz helyzetbe került volna az IMF is, amelynek soron levő kvótaemelését az elnök támogatta, a jobboldal domináns körei azonban nem.

⁶ Gabriel Kolko történész nyomán a monopolellenes szabályozást alapvetően konzervatív politikának tekintjük. Annak ellenére, hogy az "antitröszt" törvényeket a magát progresszívnek nevező irányzat kezdeményezte a századelőn, azok a tőke centralizációja folytán létrejött óriásvállalatok szocialista indíttatású társadalmasításával szemben jelentettek alternatívát.

Irodalom

Andor László (1998): Amerikai politika a XX. században. Útmutató Kiadó.

Brogan, Hugh (1997): Kennedy. Akadémiai Kiadó.

Foucault, Michel (1996): A szexualitás története. A tudás akarása. Atlantisz Könyvkiadó.

Greider, William – Jon Katz – P. J. O’Rourke – Eric Schlosser – Hunter S. Thompson (1998): Tales From the Inquisition. The Rolling Stone, March 19.

Heltai András (1992): Clinton. MTI Fotó Kft.

Kéri László (1993): Napló elnökválasztással. Amerika kampány közben. T-Twins Kiadó.

Nagy Lajos (1998): Képtelen természetrajz. Gulliver Kiadó.

A közelmúltban furcsa szexbotrány áldozatává vált egy angol miniszter. Az ügy hátterében álló társadalmi jelenségre világít rá a Socialist Outlook című folyóiratban megjelent cikk.

A közelmúltban lemondott hivataláról Ron Davies, a brit kormánynak a walesi ügyekért felelős minisztere. Valószínűleg nagyon kevés ember fogja megtudni ennek konkrét okát, vagyis az igazságot arról, Davies miért is járt a Clapham Common parkban azon a hideg októberi estén.

A sajtóban megjelent rágalmazások mögött ott rejlik az a lehetőség, hogy a teljes történet túlságosan is kínos volt ahhoz, hogy nyilvánosságra hozzák. Ez annak ellenére így volt, hogy Daviest nem vádolják semmilyen bűntett elkövetésével – ha történt is valami, ő csak áldozat volt.

Alapelvnek kellene lennie, hogy senkit se lehessen a munkájáról való lemondásra kényszeríteni azért, mert homoszexuális kapcsolatot létesített vagy kívánt létesíteni. Ennél messzemenőbb követeléseket is megfogalmazhatunk, amihez azonban a jelenség egészét kell áttekinteni.

Mi az a cirkálás (cruising)?

A homoszexuális férfiak többsége valószínűleg még ma is képtelen nyíltan beszélni szexuális magatartásáról. A mosdók ajtajai mögött maradnak, és titkos eszközökhöz folyamodnak, hogy találkozhassanak.

A cirkálás az egyik olyan kifejezés, amellyel leírható az a tevékenység, amikor különböző helyeken, például parkokban találkoznak. További elterjedt találkahely a nyilvános mellékhelyiség – ezt "házalásnak" (cottaging) hívják (a nyilvános mellékhelyiség a "ház"). Néha a férfiak máshol találkoznak szexuális célból; de gyakran ott, a bokrok között történik mindez.

A "cirkálás" és más "névtelen szex"-típusok régebben ismeretlen voltak a leszbikusok körében. Ez egyáltalán nem meglepő a nők gazdasági és szociális helyzetét tekintve a társadalomban, valamint azt a tényt figyelembe véve, hogy a nőknek kevesebb aktív szexualitásra van lehetőségük. Érdemes megfigyelni, hogy az elmúlt években a fejlettebb leszbikus kereskedelmi hálózat növekedése változásokat hozott ezen a szinten is – habár főleg az ismert leszbikus helyek határain belül.

Miért cirkálnak a homoszexuális férfiak?

Egyszerűen azért, mert az ország sok részében kevés más lehetőségük van. A "legális" homoszexuális nyilvános helyek, mint a sörözők és klubok a nagyvárosokban és tengerparti üdülőhelyeken koncentrálódnak. A számtalan kisvárosban és vidéken nincs más, csak az útmenti pihenőhely (szintén elterjedt helyszíne a találkozásnak) és a "ház".

A homoszexuális sörözők és klubok ráadásul drágák is – az italárak magasabbak, mint a legtöbb "rendes" bárban, így sok munkanélküli és alacsony fizetésű előtt bezárulnak az ajtók. Az ilyen helyek zárva vannak a "törvénytelenül" – 18 éven aluli – fiatalok előtt is. Mindenesetre a nagyvárosokon kívül lévő homoszexuális bárok még ma is ki vannak szolgáltatva a rablótámadásoknak.

Ez azonban nem magyarázza meg, miért olyan népszerűek az olyan helyek, mint Hampstead Heath és Clapham Common – annak ellenére, hogy London tele van törvényes homoszexuális helyekkel. Az egyik ok lehet a gyűlölet és zaklatás jelenléte, amely megnehezíti, hogy az emberek nyíltan vállalják szexualitásukat – hogy "előjöjjenek".

Sok látszólagos "családapa" valójában homo- vagy biszexuális. A cirkálás névtelenségébe menekülnek, hogy elkerüljék a leleplezést, a családjuk és gyermekeikkel való kapcsolatuk elvesztését. A leleplezés munkahelyük elvesztését, kollégáik és legközelebbi barátaik gyűlöletét jelentené, különösen kisvárosokban, ahol "mindenki ismer mindenkit".

De nézzünk szembe a tényekkel, sok homoszexuális férfi pontosan a közvetlenség, a borzongás és az izgalom miatt folytatja ezt az életmódot. Tulajdonképpen a homoszexuális férfiak a férfi szexualitás sztereotípiáit adják elő – csak egyenlőbb helyzetben, mint akkor, amikor a heteroszexuális férfiak viselkednek hasonló módon a nőkkel szemben.

Mit mond a törvény?

A cirkálás minden formája törvénytelen. A nyilvános helyen történő szexuális tevékenységet mint "súlyos szeméremsértést" bünteti az 1956-os Nemi Erkölcs Elleni Bűncselekmény Törvénye, amelyet egyáltalán nem hatálytalanított az 1967-es törvény, amelyről általában feltételezik, hogy törölte a homoszexualitást a bűncselekmények közül. Valójában a törvény kizárólag néhány speciális esetben tette a férfiak közötti szexet törvényessé.

Az 1956-os törvény úgy rendelkezik, hogy törvénytelen, "ha egy férfi folyamatosan csábít vagy zaklat egy másik férfit nyilvános helyen erkölcstelen célok érdekében". Kiegészítésként még több törvény – és helyi rendelet – teszi törvénytelenné a cirkálást vagy házalást.

"Elfogadható" és "elfogadhatatlan" tevékenységek

Mit mond ez a társadalom magatartásáról a homoszexuális férfiak tekintetében? Rendben van, ha tartós kapcsolatunk van – ám a nem monogám homoszexuális férfit még mindig gyanakvással kezelik. Sokkal könnyebb nyilvánosan is vállalni, ha az embernek állandó partnere van. Ezáltal lesz "elfogadható", "jó", "jól viselkedő" homoszexuális férfi. A nem ilyen helyzetben lévő férfiakat "veszélyesnek" vagy "ragadozónak" tartják, ha nyilvános helyen keresnek partnert.

A homoszexuális és heteroszexuális férfiak között a "szabad szerelemmel" szembeni viselkedést illetően nagy a különbség. A "rendes" férfiak, akár van már kapcsolatuk, akár nincs, a többszörös szexuális kapcsolatot a férfiasság jelének tekintik, amire büszke az ember.

Érdekes párhuzam vonható azzal, ahogyan a nők viselkedését megítélik – nagyon könnyen tekintik őket "nimfomániásnak", ha nyilvános helyen keresnek férfi partnert.

A homoszexuális férfiakat és leszbikusokat távol kell tartani a gyerekektől. Még a tartós kapcsolatokkal rendelkezőket sem tekintik megfelelő örökbe fogadóknak vagy nevelő szülőknek – és még a leszbikusok is nagy valószínűséggel elvesztik gyermekeik felügyeletét, ha szexualitásuk ismerté válik. A régi hiedelem, miszerint a homoszexualitás egyenlő a pederasztiával, nehezen szűnik meg; és nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy a legtöbb szexuális célú gyermekzaklatást a családhoz tartozó heteroszexuális férfi követi el.

Mi a rendőrség válasza?

Gyakoriak a rendőrségi ellenőrzések a cirkálási körzetekben. Ilyenkor csapdát is alkalmazhatnak: civil ruhás, "csinos" rendőrök várakoznak homoszexuális férfiakként (ez főként a nyilvános mellékhelységek közelében fordul elő). Használhatnak cirkáló rendőrségi autókat reflektoraikkal elvakítva az embereket, rendőrségi kutyákat stb.

Azonban a rendőrség politikája valamelyest megváltozott. "Homoszexuális rendőrségi" társaság alakult, vannak "közösségi kapcsolattartók", egyre inkább elismerik a "furcsa próbálkozásokat", és néhány nagyvárosban homoszexuális csoportok rendszeresen találkoznak a rendőrséggel. Ennek ellenére a nyilvános helyen talált férfiak letartóztatása és zaklatása folytatódik, különösen a kisvárosokban. Azokat, akik homoszexuális férfiakat zaklatnak, nagyon ritkán tartóztatják le.

Úgy tűnik, a kormányzat álláspontja sem változott a homoszexuális nemi "bűncselekményekkel" szemben. Nemrég, a "Boltoni Hetek" ügyében, amikor hét férfit tartóztattak le kollektív szex miatt, a büntető ítéleteket Jack Straw belügyminiszter hagyta jóvá.

Miért ne legyen illegális?

Ellenzünk minden fajta diszkriminációt a homoszexuális férfiakkal szemben. A nyilvános helyen találkozó homoszexuális férfiak üldözése az emberi jogok durva megsértése. Ellenezzük mindenfajta kollektív cselekvés – áldozat nélküli bűncselekmény – kriminalizációját. Meg kell szüntetni a homoszexuális férfiak zaklatásának törvényes igazolását. Támogatjuk az aktív antidiszkriminatív törvényhozást és a leszbikusok és a homoszexuálisok gyermeknevelési jogainak egyenlőségét. Még azokban az országokban sincs a leszbikusoknak és homoszexuális férfiaknak egyenlő joguk a kapcsolatok és gyermeknevelés elismertetésére, ahol nagyobb jogi előrelépés történt, mint például Hollandiában.

A heteroszexuális család még mindig a tőkés társadalom sarokköve, különösen Nagy Britanniában, amint azt Jack Straw kijelentései is bizonyítják. Ezt fenyegeti a leszbikusoktól és a homoszexuálisoktól származó valós támadás, amint az a sajtó hisztérikus reakciójából is kiolvasható. Ezért a homoszexuálisok és a leszbikusok felszabadításának forradalmi tartalma van.

A Blair-kormány szerepe

Jó volt a kezdés a választási program olyan ígéreteivel, mint hogy kiegyenlítik a törvényes kort és eltörlik a "28-as bekezdést". De a következőket láttuk:

Nem sikerült legyőzni a Lordok Házában a törvényes kor ellenzőit (bár voltak ígéretek az elkülönült törvényhozás mielőbbi létrehozására).

Az iskola, társadalmi munka stb. dolgozói és fiataljai közötti kapcsolatot tiltó törvényeket a törvényes korral kapcsolatos vitákkal együtt tárgyalták. (Elfogadjuk, hogy ez is probléma, de a két dolog összekapcsolása megerősítheti az ellenzék "homoszexuális szex egyenlő a pedofíliával" érvelését.)

A 28-as bekezdés eltörlésének háttérbe helyezése.

Nem említik az 1956-os törvény hatálytalanítását vagy az 1967-es törvény "magánéleti" záradékainak eltörlését.

Jack Straw és Tony Blair legutóbbi kijelentései, melyekben a házasságot részesítik előnyben a gyermeknevelés szempontjából. Ezek önmagukban is bizonyítják, hogy a Blair-kormány – finoman szólva – nem olyan barátságos, mint ahogy azt a homoszexuális közösségben sokan gondolják.

A Socialist Outlook követelései

A törvényes kor kiegyenlítése, azaz egy lépés a megegyezés felé, amely szerint az egyetértés az egyetlen kritérium annak eldöntésében, hogy egy szexuális aktus törvényes-e.

Minden diszkriminatív törvényt és más törvények záradékait hatályon kívül helyezése, konkrétan a "súlyos szeméremsértés", a "zaklatás", a "csábítás" rendelkezéseit az 1956-os törvényben és a "titkosan" rendelkezést az 1967-es törvényben.

Minden olyan rendelkezés eltávolítása, amely korlátozhatja vagy korlátozza homoszexuális férfiak parkokra stb. vonatkozó használatát.

Más törvények hatálytalanítása, amelyekkel zaklatják a leszbikusokat és homoszexuálisokat, mint például a "közcsendháborításra" vonatkozó rendelkezések.

A 28-as bekezdés hatálytalanítása.

Minden olyan törvény hatálytalanítása, amely diszkriminatív a gyermeknevelés területén.

Teljes körű antidiszkriminatív rendelkezések; alkotmányos jogok.

Minden kapcsolat maximális elismerése, bejegyzési és törlési joggal, várakozási idő nélkül stb. Ne részesítsék különleges előnyben a "házasságot" öröklés vagy gyermeknevelés szempontjából. A papok és más vallási elöljárók házassági bejegyzési jogának megvonása.

Konkrét homofóbiás cselekmények törvényen kívülre helyezése.

A századelő jellegzetes politikai irányzatai, a polgári radikalizmus, a szociáldemokrácia vagy a katolicizmus a nőmozgalomban is megjelentek. A maguk sajátos módján foglaltak állást olyan kérdésekben, mint a családon belüli viszonyok vagy a prostitúció.

A századfordulón a magyar nőmozgalmat a társadalmi és politikai kérdések széles köre foglalkoztatta. A nők ekkor még nem választhattak, és a polgári jogban is lényegesen kedvezőtlenebb volt a helyzetük, mint a férfiaké. Munkavállalóként számos hátrányos megkülönböztetéssel kellett megküzdeniük, és a társadalmi szokások vagy akár a jogi tiltások következtében bizonyos foglalkozásokat nem gyakorolhattak. A felsőfokú képzésben csak néhány kar állt nyitva előttük, azok is részlegesen, a leányiskolai oktatás által közvetített ismeretek pedig alkalmatlanok voltak arra, hogy felkészítsék a nőket a magasabb minőségű kenyérkereső munkára.

Kevésbé ismert azonban, hogy a hazai nőmozgalom legkülönfélébb irányzatai a "szexuális kérdéssel" – tehát a prostitúcióval, a "leánykereskedelemmel" és a "szexuális reformmal", valamint általában véve a nemek közti szexuális kapcsolattal – is behatóan foglalkoztak. E területen a fennálló viszonyokat érintő bírálataikat, illetve reformtörekvéseiket egyrészt a magyar társadalom állapotáról szerzett tapasztalatok, másrészt az ekkoriban virágkorát élő nemzetközi nőmozgalomban zajló viták, az ottani merész elképzelések alakították.

A magyar nőmozgalom két nagy táborra tagolódott, egyrészt a hierarchikus társadalmi struktúrákban gondolkodó integracionistákra, másrészt az individualista modernistákra. Az utóbbiakhoz tartozott a ‘polgári’ nőmozgalom ún. ‘radikális’ szárnya – többek között a Feministák Egyesülete, akiket a köznyelv csak ‘feministáknak’ nevezett – és a szociáldemokrata tábor, az előbbihez pedig a ‘polgári’ nőmozgalom ún. ‘mérsékelt’ szárnya – legfontosabb képviselője a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége volt – és a katolikus irányzat. A "szexuális kérdést" az integracionisták elsősorban erkölcsi problémának tekintették, ezzel szemben a modernisták elemzése azoknak a társadalmi-gazdasági viszonyoknak a szerepét hangsúlyozta, amelyek hatást gyakoroltak a nemek közti viszonyok alakulására. Más országokkal összehasonlítva azonban a magyar nőmozgalomban a "szexuális kérdéssel" kapcsolatos nyilvános és direkt állásfoglalás csupán szerény szerepet játszott.

Szexuális viszonyok és reformtörekvések

A hazai nőmozgalomnak az integracionista és a modernista irányzata egyaránt foglalkozott a magyar társadalomban uralkodó szexuális viszonyokkal, ám ezt gyökeresen eltérő módon tette. A modernista tábor ún. polgári szárnyát képviselő Feministák Egyesülete szemében a "szexuális kérdés" elvileg a nőmozgalom legfontosabb témái közé tartozott. Ennek ellenére ez az egyesület jobbnak látta, hogy ezekben az ügyekben, legalábbis kifelé, a legnagyobb óvatossággal járjon el. Ez a nagyfokú elővigyázatosság részint speciális tapasztalatoknak, részint stratégiai-taktikai megfontolásoknak volt a következménye. Az egyesület vezető személyiségei reménytelenül nőellenesnek találták ugyanis a hazai szexuális viszonyokat, a nemi kapcsolatok kultúráját (vagy inkább kulturálatlanságát): a ‘machizmus’ uralma ezen a területen kikezdhetetlennek látszott. A Feministák Egyesületének havilapjában rendszeresen jelentek meg kommentár nélküli rövid hírek, amelyek ezeket a viszonyokat voltak hivatva illusztrálni. A lap például tudósított egy vidéki földbirtokosról, akinek örökségét 58 általa nemzett gyermek között kellett felosztani, vagy az illetékes miniszter rendkívüli engedélyéről, amely egyik ismert gróf számára lehetővé tette, hogy feleségül vegyen egy 13 éves lányt.¹ Egy alkalommal maga Schwimmer Rózsa háborgott egy államilag támogatott magyar utazási ügynökség brosúráján. A füzetecske egyebek közt ott hevert a vasúti fülkékben is, és egyik fejezete a Budapesti éjjel címet viselte. A brosúra – Schwimmer szerint – nyíltan dícsérte azokat a magyar nőket, akik az éjszakai mulatókban és a főváros utcáin évszaktól függetlenül a férfilátogatók rendelkezésére álltak. Így azután nem csoda, fűzte hozzá, ha a magyar nők nem örvendenek nagy tekintélynek külföldön. "Mert amíg itthon nincsen becsülete a magyar asszonynak, addig másfelé sem lehet. Itthon pedig nincs becsülete." Szerinte a magyar férfiak kimondott megelégedettséggel szemlélték, és afféle nemzeti vívmánynak tekintették a magyar prostituáltak (az ún. "hungárák") exportját, és ugyanez vonatkozott a szintén híres-hírhedt budapesti éjszakai életre: "A gazda büszke: felesége tetszett a vendégnek." Másfelől – Schwimmer állítása szerint – ugyanezek a viszonyok tükröződtek a magyar hivatalos életben és a nyilvános szférában is, ahol teljességgel hiányzott a női elem. Ilyen körülmények közt a külföld nem is következtethetett másra, mint hogy "a kultúra és civilizáció Magyarországon tisztán férfidolog, míg a nők csak a kicsapongás óráiban társaik a férfiaknak".²

A fenti bíráló elemzést támasztja alá, hogy a Feministák Egyesülete keserű tapasztalatokra tett szert, valahányszor a "szexuális kérdésekről" nyilvánosan foglalt állást. A szexuális felvilágosítás témájának felvetése, vagy a női egészség és higiénia kérdéseiről szervezett felvilágosító jellegű előadássorozatuk a budapesti, illetve magyar nyilvánosság viharos felháborodását és "a feministák durva szidalmazását" váltotta ki.³

Ilyen és más hasonló tapasztalatok után a Feministák Egyesülete a "szexuális kérdés" nyilvános feszegetésében csakhamar az egyesületi tevékenység egyetlen más területét sem jellemző visszafogottságot tanúsított. Ez eltérést jelentett attól a sok tekintetben meglepő következetességgel alkalmazott stratégiától is, melynek értelmében a Feministák Egyesülete teret biztosított Magyarországon a nemzetközi nőmozgalom ‘radikális’ irányzataiban jelen lévő valamennyi témának és politizálási mintának. Mindazonáltal a "szexuális kérdésben" – legalábbis a Feministák Egyesületének vezető személyiségei – tartalmilag ugyanazokat a nézeteket képviselték, mint a nemzetközi nőmozgalom ‘radikálisabb’ szárnya. E megközelítés kiindulópontja az volt, hogy a nőmozgalom központi törekvése a szexuális viszonyoknak a gazdasági szempontokról történő leválasztása legyen.⁴ Eszerint mindaddig, amíg a házasságban a nő gazdaságilag függ a férfitól, mert a gyerekek ellátása miatt vagy más okból nem végezhet kereső munkát, nem lehetséges a két házastárs között egyenjogú és őszinte kapcsolat. Érvelésük szerint ilyen körülmények között nem találhatjuk meglepőnek, ha partnerükben maguk a nők is a ház urát, a családfőt látják, "de férjükről, az emberről, nem tudnak semmit".⁵ Csak a gazdasági és az érzelmi szféra, másfelől pedig a testi szerelem és a szaporodás szétválasztása után válhatnak a nemek közti viszonyok a szó tulajdonképpeni értelmében vett emberi kapcsolatokká. Az így létrejövő, "nemesebb és tisztább ideálokon felépülő házasság[ot]" és szerelmet már csak annak "belső értéke" alapján szabad megítélni.⁶ A Feministák Egyesületének álláspontja szerint az ilyen – két ember belső vonzalmán és kölcsönös megbecsülésén alapuló – szerelmi kapcsolatoknak alapjában véve nincs szükségük a formális házasságkötés jogi kereteire. Ezért az ún. "szabad házasságnak" mindaddig, amíg az a fenti alapelveken nyugszik, a hivatalosan megkötött házassággal egyenrangúnak kellene lennie. Ám az uralkodó szexuális erkölcs, ezzel szöges ellentétben, nem támaszt azonos követelményeket férfiakkal és nőkkel szemben. Míg a nőnek minden "félrelépése" a társadalom megvetését vonja maga után, a férfiaknak a bordélyok látogatását és a házasságon kívüli kapcsolatot is elnézik.⁷

Mindezzel a nemek közötti személyes és szexuális érintkezésnek egy speciális, modernista-individualista ideálját vázolták fel. Ennek alapjául végső soron az a megközelítés szolgált, amely kívánatosnak tartja a "gazdasági elem" kiküszöbölését minden nem gazdasági jellegű társadalmi viszonyból. A ‘feministák’ álláspontja szerint a korabeli nemek közötti kapcsolatokban a nők helyzetét alapvetően az határozta meg, hogy sem gazdaságilag, sem társadalmilag, sem jogilag nem volt biztosított a nők egyéni szabadsága és egyenlősége sem a társadalom ‘modernebb’, sem ‘tradícionálisabb’ területein. A szexuális reform által megcélzott ideál szerint a nemek közötti kapcsolatok tisztán eszmei-lelki (és persze testi), tehát minden társadalmi-gazdasági kötöttségtől mentes viszonyok lennének. A szaporodást viszont az egyéni és a társadalmi igényekhez kell igazítani, tehát tervezendő és irányítandó, azaz lényegében elengedhetetlen, hogy hozzáférhetővé váljanak a fogamzásgátló eszközök.

A munkásnők mozgalma elvileg hasonló ideálokban látta a "szexuális kérdés" megoldását, ám e célok mellett csakis legkorábbi, radikális korszakában állt ki a nyilvánosság előtt. A szociáldemokrata nőmozgalom ekkoriban még határozottan állást foglalt a "szabad szerelem" és a házassági anyakönyvi kivonat nélküli együttélés mellett.⁸ Gárdos Mariska "nyíltan és bátran" hirdette a szociáldemokrata nőmunkások 1905. évi országos értekezletén, valamint újságcikkeiben "a szabad szerelem létjogosultságát, sőt fölényét a házasság örve alatt, szemünk előtt folyó erkölcstelenségekkel szemben".⁹ A korabeli társadalom szexuális viszonyainak napirendre tűzését valószínűleg leginkább az ösztönözte, hogy az általános munkavállalói függőségen túlmenően a munkásnők kiszolgáltatottsága határozottan szexuális színezetű is volt. A szociáldemokrata nők képviselői azonban – legalábbis nyilvános állásfoglalásaikban – többnyire kínosan ügyeltek arra, hogy a szexuális zaklatások súlyosabb formáit a munkásnők gazdasági függőségére való hivatkozással a munkaadók, de semmi esetre sem saját elvtársaik számlájára írják.¹⁰ Ezzel szemben a korai idők egyik aktivistája – 1945 után írt visszaemlékezéseiben behatóan – tudósít arról, hogy a szexuális zaklatás a kollégák és elvtársak között is igen elterjedt volt. Eszerint még a szervezett munkások körében is "az érdeklődés középpontjában a lóverseny, a kártya, az ivászat, s a nőtleneknél ezenfelül az utcalányok álltak. És hogy zavarba hozzák a közelükben dolgozó fiatal lányokat, hangosan mesélték a szombat esti meg vasárnapi kiruccanásaikat, olyan szavakkal, amelyek sértették a fiatal leányfüleket, és hangosan nevettek, amikor ezek elpirultak." A korabeli szociáldemokrata női sajtóban ezzel szemben legfeljebb a szexuális férfiuralom ártalmatlanabb oldalaként ábrázolták a férfi munkatársak "durva tréfáit", melyeket a munkásnőknek a gyárakban el kellett viselniük. Egy helyütt például az az érvelés jelent meg, hogy ahol a munkásnőket megrémítik az elvtársaik efféle tréfái, ott nem csoda, ha képtelenek ellenállni a gyárosok kedves szavainak és ígéreteinek, és íly módon lesznek megesett nőkké. A szociáldemokratáknál még az is ritka volt, hogy a "polgári" férfiak vétségei mellett a munkásférfiakéit is megemlítsék. Ezzel szemben a "polgári" Nőalkalmazottak Országos Egyesületénél olyan feketelistákat vezettek, ahol a kollégák és a felettesek vétségeit egyformán szigorúan vették. Ezek a listák arra szolgáltak, hogy figyelmeztessék az üzembe belépni szándékozó munkatársnőket, bemutatva az akadálytalan "vadorzást" és "betyárkodást", amelyet a férfi munkatársak a női alkalmazottak tisztessége ellen folytattak, illetve azt, hogyan használják ki a főnökök és kisfőnökök női beosztottjaik gazdasági függőségét.¹¹

A nőmozgalom integracionista szárnya, amelyet elsősorban a nőmozgalom csúcsszervezete, a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége, valamint a katolikus nőmozgalom képviselt, óvakodott attól, hogy a "szexuális kérdést" nyílt formában a nőmozgalmi viták témájává tegye. Az integracionisták táborában ugyanis az uralkodó erkölcsfelfogás egyszerűen elképzelhetetlenné tette, hogy a szó szorosabb értelmében vett szexuális ügyeket nyíltan szóba hozzák. A házasság intézményét, annak eredeti formáját, valamint az ezzel szorosan összefüggő, hivatalosan nagyra értékelt szigorú erkölcsi normákat semmiképpen sem akarták megkérdőjelezni. Az integracionisták ezért elméleti-ideológiai téren roppant burkoltan megfogalmazott állásfoglalásokra, valamint az ‘általános erkölcsiség’ hangoztatására szorítkoztak. Gyakorlati-politikai tevékenységükben viszont a legszélesebb értelemben vett "szexuális kérdés" igen fontos szerepet játszott, sokkal fontosabbat, mint a modernisták esetében. Ez szorosan összefüggött azzal, hogy az integracionisták azokat a problémákat is erkölcsi kérdésként kezelték, amelyeket a modernisták felfogása szerint gazdasági, társadalmi és jogi reformok útján kellett volna megoldani.

Ez a különbség az ún. "patronage" keretein belül mutatkozott meg legszembetűnőbben. A patronage a munkásnők, cselédek és kiskorú leányok körében végzett védő-gondozó tevékenységet jelentette. Ez a szociális munka, illetve erkölcsi gondozás egyebek között egyértelműen arra irányult, hogy az alsóbb rétegek lányait és asszonyait rávegye: a másik nemhez fűződő viszonyukat igazítsák bizonyos, az integracionisták számára is elfogadható szigorú morális normákhoz és formákhoz. Mindeközben magáról a szexualitásról legtöbbször csak utalások formájában esett szó. Így például az integracionista irányultságú gondozómunkában igen fontos szerephez jutó nőotthonok arra szolgáltak, hogy azokat a "gyári és üzleti leányokat", akik nem lakhattak szüleiknél, "távol tarts[á]k (…) az albérletben való lakással járó erkölcsi veszélyektől", illetve kimentsék az őket "erkölcsileg is megront[ó] (…) kvártélyadó asszonyok körme köz[ül]". Az integracionisták az általuk vezetett otthonokban olyan családias légkört akartak kialakítani, "hogy az a tánczért, orpheumért stb. kárpótlást nyújtson".¹² A katolikus nőmozgalom csak a háború utolsó éveiben lépett fel azokkal a patronage kiterjesztésére vonatkozó elképzelésekkel, amelyek az addigiaknál nyíltabban kapcsolódtak a "szexuális kérdéshez". A Szociális Missziótársulat például azt mérlegelte, hogy saját otthont hoz létre állapotos, "megesett lányok" számára, akiknek a testi nyugalom és gondozás mellett arra is időt akartak biztosítani, hogy lelki sebeikkel foglalkozhassanak és azzal, miként éljenek a jövőben tisztességes életet.¹³

Míg tehát a szexuális reform hívei a szexuális normák mindkét nemre kiterjedő alapvető megváltoztatásával akarták felszabadítani a nőket a nemi alávetettség alól, addig a patronage-nak az volt a célja, hogy lehetőleg minél több nőt sikerüljön ‘átmenekíteni’ a hagyományos módon értelmezett tisztességes asszonyi létbe. ők ezzel akarták megvédeni a lányokat és asszonyokat a szexuális kizsákmányolástól és alávetettségtől. Ugyanakkor a "patronesszek", azaz a gondozók és klienseik kapcsolatát hierarchia jellemezte. Az előbbieket erkölcsi és vallási értelemben különbnek, és – mindet kétséget kizáróan – az utóbbiak nevelésére jogosultnak tekintették. A gondozottakat "meg kell (…) győzni a becsületes életnek szép és hasznos voltáról. Haragudni soha sem szabad. Ezzel leromboljuk tekintélyünket. Ha ők azt látják, hogy a patronesse is rabja az indulatoknak, akkor vége annak a fölénynek, amelyet eddig a nyugodt önuralom, a fegyelmezett lélek fölénye gyakorolt."¹⁴

Tehát a nőmozgalom integracionista szárnya – és ezen belül legerőteljesebben alighanem a katolikus nőmozgalom – gyakorlati tevékenysége során végeredményében igen intenzíven foglalkozott a "szexuális kérdéssel", miközben elutasította a problémának a szexuális reform mintájára történő mindennemű tárgyalását. A Feministák Egyesületének modernistái a "szexuális kérdéshez" éppen ellenkezőképpen viszonyultak. Miközben az egyesület a gyökeres szexuális reform melletti elkötelezettségét a hazai nyilvánosság előtt bár visszafogottan, tartalmilag azonban teljes egészében vállalta, a "szexuális kérdést" érintő gyakorlati tevékenysége szerény keretek között maradt. Kevés akcióinak zöme is az egyesület megalapítását követő kezdeti időszakra esett, még azt megelőzően, hogy az egyesület az e téren szerzett rossz tapasztalatok miatt taktikai visszavonulót fújt volna. A korábban már említett, a női test egészségéről és higiéniájáról 1905/1906 telén tartott és a nagyközönség szemében azonnal botránykővé lett előadás-sorozatot hosszú évekig nem ismételték meg.¹⁵ Nem ilyen egyértelműen és nem ilyen gyorsan, de a szexuális felvilágosítás ügye is lekerült a napirendről.¹⁶ És amikor a Feministák Egyesülete 1907-ben saját lapjában pályázatot írt ki egy szexuális felvilágosításról szóló pedagógiai vezérfonal megírására, mindössze két írás érkezett be, s egyiket sem találták megfelelőnek.¹⁷ 1907 után a Feministák Egyesülete nyilvánosan már csak érintőlegesen foglalkozott a "szexuális kérdés" általánosabb összefüggéseivel, és a továbbiakban teljes mértékben a prostitúció sokkal kézzelfoghatóbb problémája felé fordult.

Prostitúció és leánykereskedelem

A prostitúció a "szexuális kérdés" széles témakörén belül a nőmozgalom valamennyi áramlata számára kiemelt fontossággal bírt, mind elméleti-ideológiai szinten, mind a gyakorlatibb tevékenységek szempontjából. Az integracionisták szemében emellett döntő jelentősége volt a prostitúcióval szorosan összefüggő "leánykereskedelemnek" is.

A prostitúcióval foglalkozó viták gyújtópontjában a korabeli rendőrségi-adminisztratív rendszer állt, amely e társadalmi jelenség szervezeti kereteit biztosította. Ez volt az ún. "reglementáció" intézménye. E rendszer keretében nem tiltották, hanem megtűrték a prostitúciót. Azoknak a nőknek, akik az ‘iparban’ kívántak tevékenykedni, be kellett jegyeztetniük magukat a hatóságnál – Budapesten a rendőrségnél -, ezenkívül, nemi betegségeket vizsgálandó, rendszeres orvosi ellenőrzésre is jelentkezniük kellett. A rendőrség ugynakkor Budapesten évről-évre egyre határozottabb célul tűzte ki, hogy felszámolja az ún. "titkos", vagyis nem regisztrált prostitúciót. Ennek érdekében rendszeresen ellenőrizte az utcákat és a "kétes helyeket", hogy nem tartózkodnak-e ott "gyanús nőszemélyek", ezeket pedig igazoltatta, illetve a rendőrkapitányságra kísérte. Ott arra igyekeztek rávenni az őrizetbe vett nőket, hogy vessék alá magukat nőgyógyászati vizsgálatnak. Ez az eljárás volt hivatva megállapítani, hogy vajon szexuálisan érintetlenek-e. Amennyiben nem ez volt a helyzet, az gyakorlatilag elégséges bizonyítékul szolgált arra, hogy prostituáltakról van szó, akiknek regisztráltatniuk kell magukat. Túlnyomó részt azonban prostituáltaknak tekintették azokat az őrizetbe vett nőket is, akik megtagadták a nőgyógyászati vizsgálatot, és ennek megfelelően kezelték őket.¹⁸

Bár természetesen ez is ‘kényes kérdésnek’ számított, a prostitúcióval való foglalkozás a nőmozgalom és a széles nyilvánosság számára is kevésbé tűnt provokatívnak, mint mondjuk a minden népiskolai tanulóra kiterjedő szexuális felvilágosítás szorgalmazása, miközben bizonyos okokból ennek a problémának a megoldása nagyon is sürgetőnek látszott. A prostituáltak ugyanis egy többé-kevésbé jól körülhatárolható csoportot jelentettek, amely világosan elkülönült a nőmozgalomtól, annak közönségétől és általában a tisztességes nőktől. Amikor a német feminista, Käthe Schirmacher 1906-ban a Magyar Nőegyesületek Szövetségének meghívására előadást tartott e témakörben, egy hölgy a közönség soraiban ritka világos formában adott hangot távolságtartásának. "Nagyságos asszony, ön ékesszólóan és részletesen festette le nekünk e lányok és asszonyok nyomorúságát. Könnyen elképzelheti, hogy mi mindannyian, itt jelenlévő asszonyok, e nyomort csak könyvekből és színdarabokból ismerjük…"¹⁹ Amikor botrányosnak minősítették az erkölcsrendészetnek a tisztességes, sőt ártatlan és naiv lányok és asszonyok elleni támadásait – amelyeket mind a szociáldemokrata, mind a ‘polgári’ nőmozgalom a reglementáció elkerülhetetlen következményének tekintett²⁰ -, úgy az is azon a soha meg nem kérdőjelezett különbségtételen alapult, amely világos határt húzott saját társadalmi státuszuk és a prostituáltaké között. Így például egy fiatal szabászlány esetében, akit szintén előállított a rendőrség, nem csak azon háborodtak fel, hogy a kicsikének megalázó procedúrákat követően el kellett viselnie a rendőrorvos általi hüvelyvizsgálatot. Ugyanilyen botrányosnak számított az is, hogy a lány a rendőrörsön kénytelen-kelletlen kapcsolatba került bizonyos társadalmi rétegek képviselőivel. "Beviszik egy szobába és rázárják az ajtót. Húsz nő társaságába került; kifestett, lompos, czifra, szomorú alakok. Ha valamelyikükkel eddig szóba állt volna, az anyja otthon biztosan véresre veri. Most bizalmasan, sokszor érthetetlen tolvaj-nyelven szólnak hozzá, ő félelmében, irtózatában, szégyenében egy sarokba kuporog és keservesen zokog. Erre kitör a húsz leány szenvedélye, gúnyja, kicsúfolják, tanítgatják, szidják vegyesen; hát minek is jutott ide ez a kényes nebántsvirág, ha annyira külömbnek érzi magát nálunknál?"²¹

A prostituáltként számon tartott nők olyan személyek voltak, akiknek életmódját sem a hagyományos szigorú erkölcsi normákkal, sem a szexuális reform híveinek az eljövendő, új etikáról szóló elképzeléseivel nem tudták összhangba hozni. A nőmozgalom különböző áramlatainak szemében ezek a nők jelképezték, illetve testesítették meg saját férjeik és fiúgyermekeik szexualitásának másik, a polgári tisztességen túli, fenyegető oldalát. "Percekig tartó taps[ot]" váltott ki például Käthe Schirmacher előadásának következő passzusa: "milyen undorító a tisztességes asszony helyzete a mocsárból jövő férfivel szemben és milyen kínosan hat az anyára az a tudat, hogy a fia oda készül."²²

Bizonyára mindkét tényező – tehát egyfelől a ‘mi’ és az ‘azok’ ebből a szempontból világos megkülönböztetése, másfelől pedig a prostituáltak személyében megtestesített fenyegető másság – fontos hajtóerejét képezte a nőmozgalmak prostitúcióval kapcsolatos reformtörekvéseinek. Azonban a prostituáltaknak (és a "veszélyeztetetteknek") felkínált ilyen vagy olyan szociális és erkölcsi segítség, illetve a reglementáció reformjára, esetleg eltörlésére irányuló erőfeszítések hátterében újra meg újra felbukkant egyfajta megvédendő, jobban mondva először még kiharcolandó kollektív "női méltóság"²³ képzete. E méltóság megsértése a nőmozgalmak képviselőinek szemében végső soron minden nő közös ügye volt, azoké, akiknek férjei és fiai aláereszkedtek a mocsárba, de ugyanígy azoké a rikítóan kimázolt alakoké is, akik a mocsárban fogadták őket. Ez a megközelítés korántsem állt ellentétben a prostituáltaktól való elhatárolódással. Ebből következően a nőmozgalmi törekvésekben nagyon jól megfértek egymással a prostituáltakkal való szolidaritás bizonyos formái és e társadalmi csoport erkölcsi megvetése.²⁴

Az elérendő, és minden esetben mindenki – tehát férfiak és nők, továbbá valamennyi társadalmi réteg – számára egyaránt érvényes erkölcs mibenlétéről megoszlottak a vélemények a nőmozgalmon belül. Egység volt és maradt azonban egy cél tekintetében: a prostitúció által képviselt másságnak és a rá jellemző életformáknak el kell tűnniük a társadalom térképéről. Az integracionisták lényegében azért harcoltak, hogy az eddig csak a nőkre vonatkozó szigorú erkölcsi normák a jövőben a férfiakra is érvényesek legyenek. A modernisták ezzel szemben "új etikáért" küzdöttek, amely megszüntetné a "kettős erkölcsöt", hogy annak helyébe egy mindkét nemre érvényes, nem lazább, de plurálisabb, individualistább és liberálisabb morál lépjen.

Magyarországon a nőmozgalmisták gyakorlati cselekvéseikben 1906 után kezdtek nagyobb figyelmet fordítani a prostitúcióval kapcsolatos társadalmi problémákra. A katolikus nőmozgalom azonban sem ezt megelőzően, sem ezután nem foglalkozott expressis verbis a prostitúció reglementációjával, a "leánykereskedelem" visszaszorításának jogi lehetőségeivel vagy hasonló kérdésekkel. Tagjai, aktivistái megmaradtak a már bemutatott patronage tevékenységnél, amely ebben az időszakban élte virágkorát.

1906-ban két tényező késztette a magyarországi nőmozgalmat arra, hogy politikai szinten intenzívebben kezdjen foglalkozni a megvásárolható szexualitás jelenségével. A budapesti prostitúciós rendelet hatósági reformtervezetei ez idő tájt jutottak abba a stádiumba, hogy a vonatkozó előkészületek témája nyilvános viták tárgyát (is) képezhette. Ezért a Feministák Egyesülete és részben a Magyar Nőegyesületek Szövetsége is elérkezettnek látta az időt – s itt megint csak fontos szerepet játszottak a Feministák Egyesületének nemzetközi nőmozgalmi kapcsolatai -, hogy nagyon konkrétan mérlegelje, miként lehetne politikailag is fellépni a prostitúció ellen.²⁵ Amikor aztán Käthe Schirmacher Belgrád felé, illetve onnan visszafelé megállt vendégként Budapesten, a Magyar Nőegyesületek Szövetsége némi huzavona után elhatározta, hogy nyilvános előadásra hívja meg az abolicionista, azaz a prostitúció szabályozásának eltörlésére irányuló politika német képviselőnőjét.²⁶ Ezzel párhuzamosan a nőmozgalom képviselői arról értesültek, hogy Budapest székesfőváros tanácsának védnöksége alatt nyilvános szakmai ankétot szerveznek a tervezett új budapesti prostitúciós szabályrendeletről.²⁷ E rendezvényre a főváros és a rendőrség hivatalos képviselői mellett végül a nőmozgalom valamennyi irányzatának képviselőit is meghívták, ami feltétlenül történelmi újdonságnak számított. Annak ellenére, hogy férfioldalról is több határozott ellenvetés hangzott el, összességében mégis a reglementáció híveinek falanxa uralta a vitát. Még a nőmozgalom integracionista szárnyának képviselői is kínosan kerülték az egyértelmű állásfoglalást a ‘pro vagy kontra reglementáció’ döntő kérdésében. Észrevételeiket egyes részterületekre irányuló konkrét reformjavaslatokra korlátozták, amelyek nem érintették a hatóságilag megtűrt és felügyelt prostitúció rendszerének lényegét. A jelenlévő nők közül egyedül a Feministák Egyesületének két képviselője foglalt nyíltan állást a reglementációval szemben. ők kiálltak az abolíció elve, vagyis a reglementáció teljes eltörlése mellett. Álláspontjuk szerint amíg az érintetteknek regisztráltatniuk kell magukat, addig nincs esélyük arra, hogy kiszabaduljanak a prostituáltlétből és visszatérjenek a tisztességes kenyérkereső munkához. Az pedig, hogy a rendszeres nőgyógyászati vizsgálat a prostituáltaknak semmiféle védelmet nem nyújt a nemi fertőzések ellen, állításuk szerint régóta bizonyított.

Az ankéton a nők konkrét érvei mögött mindvégig érezhető volt, hogy a prostitúció bírálata tulajdonképpen és végső soron lázadás a megaláztatás ellen, amelyet a prostitúció a női nem mint olyan számára jelentett. Nem esett viszont szó azokról a társadalmi következményekről, amelyekkel a reglementáció ellenőrzési rendszerének eltörlése után a korabeli feltételek között reálisan számolni kellett. A századforduló Budapestjén ugyanis ez a lépés önmagában aligha lett volna alkalmas a szexuális kizsákmányolás és a nők megalázásának megszüntésére. Hiszen a reglementáció eltörlése semmit sem változtatott volna azon a helyzeten, hogy a nők szexuális és társadalmi viselkedését más közösségi elvárások szabályozták, mint a férfiakét, hogy a nemek közötti kapcsolatokat erős hierarchia jellemezte, vagy hogy a szexualitás területén fontos szerepet játszottak a piaci és csereviszonyok.²⁸ Hogy az abolíció önmagában nem jelent megoldást a prostitúció problémájára, illetve nem vezet el automatikusan a prostitúció megszűnéséhez, azt alapjában véve a ‘feministák’ is tudták. Ezért, érvelésük szerint, az abolíció mellett további fontos feltételként lehetővé kell(ene) tenni a nők gazdasági függetlenségét, ami a gyakorlatban megfelelő számú, megfelelően fizetett munkahelyet jelentett volna. Ezenkívül szerintük hozzá kell kezdeni egy olyan "új nemi erkölcs" alapjainak lerakásához, amely mindkét nemre egyformán érvényes.

Persze ezek a szűk értelemben vett abolíción túlmutató elképzelések nagyon messze álltak a valóságtól, sőt a reálpolitika lehetőségeitől is. Ezért a nőmozgalom modernista szárnyának ‘radikális’ képviselői, az integracionistákhoz hasonlóan, nagyon is konkrét javaslatokkal igyekeztek elősegíteni a fennálló rendszer humanizálását. Így például az említett ankéton a nőmozgalom valamennyi képviselője egyetértett abban, hogy támogatni kell a prostituáltak kötelező rendszeres nőgyógyászati vizsgálatáért szedett díj eltörlését. Megegyezés mutatkozott abban is, hogy a nőknek különösen ki kell venniük részüket a prostitúció visszaszorítását szolgáló megelőző munkából. Ez lényegében közvetlen meggyőző és ‘megmentő’ tevékenységet jelentett: például plakátokkal akarták felhívni az "elhagyott lányok" figyelmét arra, hogy milyen segélynyújtási lehetőségeket vehetnek igénybe. Másik javaslatuk szerint a rendőrfőkapitánnyal együttműködve meg kell próbálni eltéríteni szándékuktól a regisztrációra jelentkező kiskorúakat. A megelőzés szélesebb látókörű felfogásának csupán a Feministák Egyesületének egyik képviselője adta tanújelét. Szerinte alapvetően mindkét nem nevelésének őszintébbnek és igazságosabbnak kellene lennie, a lányokat pedig több önállóságra és saját sorsukért viselt felelősségre kellene buzdítani. Kapcsolódva Feministák Egyesületének ahhoz a rendszeresen és nyilvánosan képviselt álláspontjához, melyszerint a szexuális önmegtartóztatás a fiatal férfiak számára sem káros, a képviselőnő úgy vélte: meg kellene értetni velük, "hogy lehet ösztönüknek… kielégítést nyerni ugyis, hogy másokat tönkre nem tesznek". Az ankétról készült jegyzőkönyv szerint e helyen "mozgás" támadt a teremben.

Az 1906-os prostitúciós ankét valamint ugyanabban az évben Käthe Schirmacher előadása összességében joggal tekinthető egy olyan időszak nyitányának, amikor a magyar nőmozgalom erőteljesebben foglalkozott a prostitúció és a "leánykereskedelem" ügyével. Mindazonáltal a két esemény nem vált egy valóban folyamatos, erőteljes és következetes reglementációellenes politikai küzdelem vagy netán harcosabb nyilvános akciók kiindulópontjává. És amikor végül 1909-ben életbe lépett az új budapesti prostitúciós rendelet, a Feministák Egyesülete úgy látta, részben még rosszabbodott is a helyzet. A rendelet ugyanis "megvédi a gyenge ‘erősebb nemet’ a [prostituáltak általi – S. Z.] tolakodó kínálgatástól, de viszont biztosítja, hogy ha vágya támad, kielégíthesse".²⁹ A ‘feministák’ értékelése szerint még a bejegyzett prostituáltak kötelező nőgyógyászati vizsgálati díjának eltörlése is balul ütött ki az érintettek szempontjából. A rendőrség nagyszabású propagandahadjárat keretében vezette be ezt az újítást ugyanis, minek következtében az erkölcsrendészet épületének bejárata előtt újságírók egész hada, és ezzel "a pellengér összes kínjai" vártak a vizsgálatra jelentkező nőkre.³⁰

Az új budapesti prostitúciós rendelet 1909-es életbelépése után a prostitúciós politika terén a nőmozgalom integracionista szárnyához került a kezdeményezés, aminek eredményeként megváltoztak a tartalmi hangsúlyok. Ez nem volt véletlen, hiszen az új rendelet egy olyan kérdésben teljesítette a nőmozgalom követeléseit, amely inkább az integracionisták számára bírt központi jelentőséggel. Hivatalosan lehetővé tette ugyanis, hogy a nőegyletek és más társadalmi erők ezt követően a rendőrséggel szorosan együttműködve végezzék mentőmunkájukat a szakadék szélére sodródott nők érdekében.³¹ Ennek értelmében 1912 februárja után hölgyek egy kis csoportja megkezdte működését a budapesti rendőrfőkapitányság erkölcsrendészeti osztályán. A hölgyek többnyire nőmozgalmi aktivisták voltak, akik azt kapták feladatul, hogy lebeszéljék szándékukról a már regisztráltakat, illetve a regisztrációra jelentkezőket. Rábeszélőképességük mellett az anyagi segítségnyújtás bizonyos eszközei is rendelkezésükre álltak: a "veszélyeztetett" nőket mindenekelőtt megpróbálták a számukra fenntartott otthonokban vagy rokonoknál elhelyezni, és megkíséreltek "tisztességes" munkát szerezni számukra.³² Egy másik, már 1911 óta folytatott akció a kórházban ápolt, nemi betegségben szenvedő nők látogatása volt, szintén azzal a céllal, hogy a lelkükre beszélve megpróbálják visszavezetni őket a rendes polgári életbe.³³ Végül pedig a rendőrfőkapitánysággal együttműködő nőegyleti tagokat a budapesti gyámhatóság, az ún. "árvaszék" is megbízta a fiatalkorú prostituáltak, illetve regisztrációra jelentkezők hivatalos meghallgatásával, valamint lakás- és életkörülményeik vizsgálatával. Ha a regisztrációra jelentkező kiskorú, az árvaszék ítélete szerint, szülei vagy törvényes képviselője hibájából került ebbe a helyzetbe, vagy nem volt (fellelhető) törvényes képviselője, akkor a kiskorú mellé lehetőség szerint hivatásos gyámot jelöltek ki. Emellett az árvaszék a már említett otthonokban történő elhelyezési lehetőséget is igénybe vette.³⁴

Amíg az különböző egyletek a gyakorlati ‘mentőmunka’ ilyen vagy olyan területein tevékenykedtek, maga a Magyar Nőegyesületek Szövetsége elsősorban a nemzetközi "leánykereskedelem" visszaszorítására és az ifjúságvédelem ügyére összpontosította figyelmét. Így például hoztak egy olyan határozatot, amely szerint a Szövetség küzdeni fog egy a "leánykereskedelmet" és a bordélyok működtetését szigorúan büntető nemzetközi törvény megalkotásáért. Egy másik elképzelés szerint a Szövetségnek követelnie kell, hogy fiatalkorú nők esetében a hatóságok az útlevél vagy a hajóokmányok kiállítását szigorúan munkaszerződés felmutatásához vagy az utazás más céljának igazolásához kössék. Végül egy 1913 végén született közgyűlési határozat alapján a Magyar Nőegyesületek Szövetsége beadvánnyal fordult a belügyminiszterhez, melyben számos más ország gyakorlatára hivatkozva követelte a bordélyok betiltását Magyarországon. Érvelésük szerint a bordélyok a leánykereskedelem fellegvárai, azonkívül roppant módon kizsákmányolják és egyfajta adósrabszolgaságban tartják a prostituáltakat, ami ismét csak hozzájárul a prostitúció fokozott terjedéséhez.³⁵

A ‘mentőmunkának’ e sokféle formájával foglalatoskodó erők – köztük olyanok is, amelyek nem tartoztak a nőmozgalomhoz – elhatárolódtak a korszakra jellemző, az "elesetteket" morálisan keményen elítélő magatartástól. A hagyományos erkölcsfelfogást azonban nem kérdőjelezték meg. Azt akarták elérni, hogy az érintetteknek nyújtsanak anyagi segítséget, akár drasztikus eszközökkel is térítsék vissza őket a "helyes útra", és győzzék meg őket arról, hogy nekik is az a legjobb, ha betartják a "tisztességes" lányokra és asszonyokra vonatkozó viselkedési szabályokat.³⁶

A prostitúció kérdését illetően a Monarchia létezésének végéig fennmaradtak a magyar nőmozgalmon belüli eltérő felfogások. A Feministák Egyesülete, amely a prostitúció ügyében 1909 óta nem lépett fel önálló kezdeményezéssel, újra meg újra elégedetlenségének adott hangot a korra jellemző "leánykereskedelem"-ellenes és patronage tevékenységekkel szemben. Véleményük szerint ugyanis mindaddig, amíg fennáll a reglementáció intézménye, és nem biztosított a nők gazdasági önállósága, ezek nem jelentenek többet tüneti kezelésnél.³⁷ 1912 végén, a Magyar Nőegyesületek Szövetségének közgyűlésén került első ízben sor nyílt vitára a reglementáció kérdéséről. Erre az a beadvány adott alkalmat, amelyet a Szövetség vezető testülete nyújtott be a Belügyminisztériumnak, azt követelve, hogy a regisztráció alsó korhatárát az ország valamennyi megyéjében és városában egységesen 18 évben határozzák meg. Ezen a ponton azonban a Feministák Egyesületének képviselője jegyzőkönyvbe vétette az Egyesület ettől eltérő, abolicionista álláspontját. Ez a megnyilvánulás "kipattant[otta] a delegátusok a prostitúció rendszabályozása elleni álláspontját", írja a Magyar Nőegyesületek Szövetségének lapja az így kirobbant vita összefoglalójában. Ennek a vitának persze nem lettek gyakorlati következményei, már ami a reglementáció rendszerének nyilvános elutasítását illeti.³⁸ A Magyar Nőegyesületek Szövetségében (vagy legalábbis ennek vezető testületében) majd csak a háború idején jelentkezett némi hajlandóság a reglementáció eltörlése melletti nyilvános állásfoglalásra.³⁹

Összegezve a nőmozgalom itt bemutatott álláspontjait és törekvéseit, meg kell állapítanunk, hogy azok az ideológikus és gyakorlati tevékenységekben megnyilvánuló vakfoltok, amelyek a ‘polgári’ modernisták és az integracionisták táborának a prostitúcióval és a "szexuális kérdéssel" kapcsolatos tevékenységet egyaránt jellemezték, a Monarchia legvégéig alig változtak. Valójában a modernisták "univerzális szolidaritása" is csak azokra a nőkre szorítkozott, akik megítélésük szerint önhibájukon kívül kerültek rossz (anyagi) helyzetbe, és ennek következtében tértek le a "jó útról". Azokra azonban, akiknek életvitele mind a régi polgári erkölcsfelfogásnak, mind az "új nemi erkölcs" modernista ideáljának ellentmondott, ez a szolidaritás már nem terjedt ki. Az "új nemi erkölcs" hirdetése azonban nem mutatott túl a nemi élet és a partnerkapcsolatok csereérték-szempontúságának és mindennemű anyagi vonatkozásának elvont tagadásán. A ‘feministák’ gyakorlati tevékenysége leginkább a nők gazdasági függőségének bírálatára és a jogi értelemben vett abolíció követelésére korlátozódott. A másik oldalon, az integracionisták tevékenységében viszont mindvégig meghatározó volt és maradt az a kétértelműség, ami egyfelől a mindennap gyakorolt testvériség, másfelől a saját életvitelük magasabbrendűségéről és értékesebb voltáról való magátólértetődő meggyőződés között feszült. Ez ugyanúgy igaz volt a prostituáltak és regisztrációra jelentkezők körében végzett szociális munkára, mint a csupán "veszélyeztetettekkel" való, patronage-jellegű foglalkozásra. Időnként az integracionistákban is felmerült az a modernisták által többnyire bírálatként megfogalmazott kétely, hogy "a védelmi munka jóformán hiábavaló". Ennek okát viszont kizárólag jogi-igazgatási területen keresték, olyan tényezőkben mint például a bordélyok léte, vagy esetleg magában a reglementációs rendszerben.⁴⁰ Az integracionistáknak a prostitúcióval szemben gyakorolt kritikája ezzel elmaradt a modernistáké mögött, akik legalább a nemek közötti és a társadalmi egyenlőtlenséget is elemzésük tárgyává tették.

Jegyzetek

¹ Vö. A nő és a társadalom. A Feministák Egyesülete [és más, változó egyesületek] hivatalos közlönye (továbbiakban NT). 1912. 161.

² NT, 1907.

³ Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL) P987/III/6/2, fol. 4.; vö. NT, 1907. 56., 67., 153.; 1908. 68.

⁴ Vö. MOL P987/III/6/2, fol. 3.

⁵ NT, 1912., 59.

⁶ NT, 1908. 186.; 1913., 12.; New York Public Library, MSS. & Archives Section. Schwimmer-Lloyd Collection (továbbiakban NYPL SLC) M45-Frauenzeitung, 1905. 09. 17.

⁷ Vö. Tájékoztatás a Feministák Egyesületének czéljairól és munkatervéről. Budapest 1905. 7.; NT, 1911. 94.; 1913. 12.; MOL P987/II, fol. 512.

⁸ Vö. Nőmunkás (továbbiakban NM) 1905. 4., 1., 5.; 9., 1.; 16., 1-2.

⁹ Gárdos alig fogott bele beszédének ebbe a szakaszába, az országos értekezletre kirendelt hivatali biztos a témába vágó minden további megnyilvánulást megakadályozott. Politikatörténeti Intézet Levéltára (továbbiakban PIL) 940 f. 4. ő. e. – Kolozsvári Friss Újság, 1905. 07. 20.; vö. A magyarországi szociálisztikus munkásmozgalmak. 1905. 313.

¹⁰ Vö. PIL 940. f. 24. ő. e. – Magyarországi Kereskedelmi Alkalmazottak lapja, 1902. április; Gárdos Mariska: Százarcú élet. Budapest, 1975. 60-61., 68.

¹¹ PIL 867. f. M, 34, 90; NM, (1913) 6. sz. 4; NT, (1913) 158.

¹² Mi a patronage? Kiadja a Patronage elnöksége. Budapest, 1907. 14. 62-63.; Az országos katholikus nővédő egyesület jelentése 1907/08. évi működéséről. 5-6.

¹³ Vö. Értesítő. A Szociális Missziótársulat és a vele cooperáló katholikus női egyesületek lapja. 1917. 4. sz. 4-5.

¹⁴ A Budapesten 1909. szeptember hó 10. és 11-én tartandó II. Országos Patronáge Kongresszus iratai. 1. füzet, Budapest, 1909. 59-60. 63.

¹⁵ Vö. Feminista Értesítő. 1906. 1. sz. 4.

¹⁶ Vö. NT, 1907. 56., 67.

¹⁷ Vö. NT, 1907. 113., 191.

¹⁸ Pesten már az 1873. évi városegyesítést megelőzően is működött a reglementáció rendszere. Más nagyvárosokkal ellentétben Budapesten elvileg nem volt érvényben regisztrációs kényszer. Ennek ellenére a századforduló óta lehetőség volt rá, hogy a gyanús személyeket hüvelyvizsgálatra kényszerítsék, amit egy 1909-ben hatályba lépő prostitúciós rendelet formálisan is megerősített. A többi magyar megyében és városban ugyancsak az 1848/49-et követő időszakban vezették be a reglementációt. Sok városban részben szó szerint átvették a budapesti szabályozást.

¹⁹ Írja a jónevű napilap, a Pester Lloyd egyik hölgyolvasója az előadáshoz kapcsolódó olvasói levelében. MOL P999/XX/40, fol. 69.

²⁰ Vö. pl. NT, 1912. 142. NM, 1906. 22. sz. 5.

²¹ NT, 1907. 136-137; vö. NM, 1907. 6. 1-2., 5-6.

²² MOL P999/XX/40, fol. 67.

²³ Pl. MOL P999/XX/40, fol. 69.

²⁴ A nőmozgalmak képviselői tökéletesen tudatában voltak annak, hogy a mozgalmak törekvéseit mindkét meglátás befolyásolta. "És ha nem tudnánk még egymással solidárisak lenni, ha nem fájna a társunkkal szemben elkövetett brutálitás, [legalább – S. Z.] az önzés, saját gyermekeink féltése egyesítsen bennünket az erkölcsrendészet elleni harcban." NT, 1907. 137.

²⁵ Vö. NYPL SLC A10 – Vilma Glücklich írásai, 1906. 09. 14.; Käthe Schirmacher írásai, 1906. 09. 17.; MOL P999/XX/40, fol. 67.

²⁶ Vö. MOL P999/XX/40, fol. 67.; NYPL SLC A10 – Vilma Glücklich írásai, 1906. 10. 30. és 1906. 08. 11.; NT 1907., p. 67.

²⁷ Az ankétra vonatkozó fejtegetések az arról készült jegyzőkönyvön alapulnak. Nyomtatásban megjelent: Fővárosi Közlöny. Budapest székesfőváros hivatalos lapja. 1907. 3. sz. melléklet

²⁸ Hogy a ‘polgári‘ nőmozgalom ‘mérsékelt‘ erőinek nem sikerült keresztülvinniük a reglementáció eltörlésére irányuló követeléseiket, az bizonyára nem csak szigorú erkölcsfelfogásuknak, hanem a fent említett viszonyoknak is köszönhető volt.

²⁹ NT, 1909. 150-152.

³⁰ NT, 1909. 6.

³¹ Vö. Szabályrendelet a prostitucióról. Budapest, 1909., 4.

³² Vö. ő Császári és Apostoli Királyi Felségének legfőbb védősége alatt álló patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve az 1912 évről, 174-177; Budapest székesfőváros árvaszékének gyermekvédelmi tevékenysége 1910-1921 (MS., Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár), fol. 91-92.

³³ A nővédelmi egyesületek ilyen jellegű tevékenységére a háború előtti utolsó pár évben már néhány vidéki városban is volt példa, pl. Kassán. Ugyanakkor a Kassai Katolikus Nővédelmi Egyesület – legalábbis hivatalos jelentésében – nem merte néven nevezni e tevékenységét. V. ö. Jelentés a "Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen" negyedévszázados munkásságáról (1909-1934), Budapest o.J., 57-59.; vö. ő Császári és Apostoli Királyi Felségének legfőbb védősége alatt álló patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve az 1913. évről, 264.

³⁴ Vö. Jelentés a "Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen" negyedévszázados munkásságáról, 59.; A patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve 1912., 175-176; Budapest székesfőváros árvaszékének gyermekvédelmi tevékenysége, fol. 35-36., 46-48.

³⁵ Vö. Egyesült Erővel. A Magyarországi Nőegyesületek Szövetségének és a Szövetségét alkotó egyesületek legtöbbjének hivatalos közlönyük (továbbiakban EE) (1914), 40-41; (1909/1910) 1909. szeptember-október, p. 5; (1911/1912), pp. 18, 58.

³⁶ Vö. Magyar Nőegyesületek Lapja. Társadalmi folyóirat. 1910. 15.,12., 8-9.

³⁷ Vö. NT, 1909. 198.; 1911. 50., 83.

³⁸ EE, 1911/1912. 130.

³⁹ Vö. MOL P999/II/6, fol. 775; NT, 1916. 190.

⁴⁰ EE, 1914. 40..