A kialakult világrendben defenzívába szorultak mindazok a jogok és igények, amelyek a felvilágosodás kora óta az európai progresszió céljait képezik. A közügyek és az állampolgári jogok primátusának helyreállítása egyebek között feltételezi, hogy vissza kell hódítani a pénzügyi szféra uralma alá került területeket.

Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány második fejezetének (Proletárok és kommunisták) végén tíz olyan "rendszabály" foganatosítását javasolja, "amelyek… a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon". Ezek a földtulajdon kisajátításától a gyermekek gyári munkájának megszüntetéséig és a nevelésnek az anyagi termeléssel való egyesítéséig terjednek. A tíz rendszabály célja – ami hallgatólagos utalás a Tízparancsolatra -, "hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét", s "hogy az állam… kezében centralizáljon minden termelési szerszámot". Mindezt az első időkben "zsarnoki beavatkozások" útján gondolják megvalósítani.

Noha magától éretődően eltérő keretek között, a nemzetközi pénztőke – a globalizáció motorja – napjainkban éppolyan megkerülhetetlenül uralja a gazdaságot, mint azt a múlt század közepén a "burzsoázia" tette. A kommunizmusra hivatkozó rendszerek csődje mégis minden "zsarnoki beavatkozásra" épülő, az állam által irányított társadalmi átalakulást hiteltelenít.

Fizikai vagy lelki elnyomás, éhínség, munkanélküliség és nyomor: az emberszázmilliók által elszenvedett s további százmilliókat fenyegető erőszak különféle megjelenési formáira ma csak a békés véleménynyilvánítás, a törvényes szavazás és a jogrend számít az egyedül helyes reakciónak. Még akkor is, ha ez viszonzás nélkül marad. Chilében például (1970 és 1973 között), amikor az uralkodó osztályok erőszakkal, sőt a terror eszközével harcoltak a különben demokratikus keretek között megválasztott kormányprogram végrehajtásával szemben, a nép kitartott a törvényesség mellett. Súlyos árat fizetett ezért: majd’ két évtizednyi diktatórikus kormányzat lett a bére.

Ha ma valaki a Kiáltványban meghirdetett intézkedések "aktualizálására" vállalkozna, csupán egy igen egyszerű elvet kellene követnie. Nevezzük ezt "az állampolgári érdekek elsőbbsége" elvének. A pénz és a piac mindent elborító, öngyilkos áradatával szemben ma egyre nagyobb szükség mutatkozik a társadalmak emberiességi deficitjének kiegyenlítésére. Arra, hogy az embert visszahelyezzük a politika: a stratégiai célok és döntések centrumába. S az emberen itt nem a részvénytulajdonost, a járadékost, a fogyasztót vagy az adófizetőt értjük, akinek csak az itt és most számít. Nem, nem ezeket, hanem az emberi lényt, az embertársaival szolidáris állampolgárt. Azt, aki nem csupán saját szűkebb vagy tágabb – helyi és nemzeti – közösségével vállal szolidaritást, hanem az emberi közösség egészével, sőt, ezen túlmenően, az eljövendő generációkért is felelősséget érez. Ennek eléréséhez szakítani kellene a világ mostani hatalmasságainak gyakorlatával és "értékrendjével", valamint radikális döntések meghozatalára lenne szükség. Álljon most itt ezekből a "rendszabályokból" tíz, csak hogy hűek legyünk a játékszabályokhoz.

Nem lehet egy merőben új világról a régi fogalmak és kategóriák szerint gondolkodni. Világítsunk rá először is a közgazdasági retorikát alkotó fogalmak viszonylagos és nem egyszer abszurd természetére! Ilyen például a munkanélküliség százalékaránya, amelyet más tényezőktől – így a népességnövekedéstől, az elítélteknek az aktív lakossághoz viszonyított arányától (ami az Egyesült Államokban közel 2%-ot tesz ki), a részleges foglalkoztatottság jelenségétől, a nők munkavállalási lehetőségeitől, a bérszínvonaltól stb. – elszigetelten s országonként különböző számítások szerint közölnek. Ez minden összehasonlítást megnehezít, s bármiféle modellalkotást kockázatossá tesz. De ugyanez igaz a bruttó hazai össztermékre is. A közúti balestek és a velük kapcsolatos árbevételek (Franciaországban évi 100 millió frank) igencsak "megdobják" a GDP-t, míg – mondjuk – a kerékpárközlekedésre való áttérés éppenhogy csökkenti azt! "Termelékenység", "gazdagság", "szabadkereskedelem", "versenyképesség": gyanítható, hogy ezek a terminusok is egytől-egyig hasonló félrevezető torzítást takarnak.

Helyettük olyan új értékmérő fogalmakra lenne szükség, mint amilyen az ENSZ Fejlesztési Programja által megalkotott emberközpontú fejlődés kategóriája. El lehetne különíteni például az elsődleges (emberi és természeti) erőforrásokat, a belőlük származtatott, a meglétüket feltételező erőforrásoktól. Avagy ki kellene alakítani egyfajta "rombolási indexet": azaz a deficitoldalon feltüntetni mindazt, ami ugyan része a GDP-nek, de a környezetre és a lakosságra nézve pusztító hatású (balesetek, környezetszennyezés stb.), a pozitív oldalon pedig megjelölni a megelőzésnek köszönhető megtakarításokat. Röviden: új típusú, terminológiájában is rendhagyó közgazdaságtanra lenne szükség, amelyben a szavaknak jelentésük van, s amely az emberi lényeket nem egyszerű számadatként kezeli. Sürgős és hatalmas munka ez, mely olyan közgazdászokra vár, akik nem ragadtak bele a liberális konformizmus csirizébe.

A tömegeket vonzó nagy televíziós és rádiós magáncsatornák világszerte ipari és pénzügyi óriáscsoportok kezében vannak. Számukra egy-egy médium birtoklása hatalmi eszköz a piacért folyó küzdelemben. Bizonyítja ezt a francia példa, többek között a TFI, az M6 és az Europe 1 helyzete. A "piaci zsurnalizmus" is ennek a kártékony gyakorlatnak a spontán vagy kényszerű alkalmazása.

Minthogy ugyanezek a nagy vállalati csoportok egymással versengve hirdetik, mennyire fontosnak tartják a szabad információáramlást, ideje, hogy a jogalkotó végre szavukon fogja őket, s megteremtse a "szerkesztői szentség" törvényes és kötelező érvényű kereteit, jogi és pénzügyi értelemben egyaránt. Minden (a híradóban, a magazinokban megjelenő) információ tartozzon az újságíró kizárólagos felelősségi körébe, amellyel ilyenformán a közönségnek valóban elszámolással tartozik. A kereskedelmi műsorok készítői pedig – akiket normál körülmények között csupán részvényeseik vonhatnak felelősségre -, felügyeljék azokat a "programokat", amelyek segítségével nézőiket és hallgatóikat eladhatják hirdetőiknek.

Tegyük hozzá: az érintett médiumok részvényeinek az efféle rendszabályok életbe léptetésével kiváltott (estleges) csökkenése pontosan lemérhetővé tenné, milyen mértékűnek értékeli egyáltalán a tőzsdepiac azt a politikai befolyást, amelyet a Bouygues, a CGE vagy a Matra-Hachette élvez az általuk ellenőrzött tévé- és rádió-hírműsorokon keresztül. A rádióhallgató és tévénéző közönségnek ugyancsak alá kellene vetnie magát e szabályoknak, illetve megfelelő formában, ezt kellene tennie a szerkesztőik által nem kontrollált sajtóorgánumoknak is. Az úgynevezett vélemény-újságírás külön szabályozás alá esne.

Az információáramlás és a kommunikáció robbanásszerűen fejlődő új technológiáinak köszönhetően – amelynek jelképe az Internet – a legjobb úton haladunk egy olyan "információs társadalom" felé, amely szinte kizárólag a kereskedelmet, a multik érdekeit és az amerikai hegemóniát szolgálja. Az állampolgárnak itt helye nincs. Ám ezek a technológiák, amelyek behálózzák az emberi tevékenység legtöbb területét, korántsem ártalmatlanok: meghatározzák a tanulás, a gondolkodás, a termelés, a csere, a döntéshozatal és a világban való eligazodás mikéntjeit. E technológiák elsajátítását az közhatalom köteles lenne beilleszteni a társadalom egészének állampolgári nevelésébe. S ennek érdekében anyagi áldozatvállalásra szorítani az informatikai szektor vállalatait, nem pedig tálcán felkínálni számukra a közoktatás intézményrendszerét. Vajon lassúbb lenne-e így a multimédia terjedése, "lemaradnánk"-e valamiről, valamihez képest ? Nem kerget a tatár. Az egyedüli valóban sürgető tényező: az állampolgárok felkészítése a demokratikus működés ezen új eszközeinek használatára.

Az információipari robbanás mind több termék és szolgáltatás előállítását teszi lehetővé, mind kevesebb emberi erőforrás felhasználásával. Aminek jó hírnek, vívmánynak kellene lennie, legtöbször ürügyként szolgál egész társadalmi csoportok mellőzéséhez. Meg kell fordítani hát a "re-engineering" logikáját, hogy az állampolgárok érdekeit szolgálja. Először is azt a kérdést kell feltenni magunknak, hogy milyen társadalmat akarunk, s azután felépítéséhez fel kell használni a számtalan eszközök valamelyikét, elsősorban a politikai és technológiai eszközöket. Igen, immár megvan a pénzügyi és a műszaki lehetősége annak, hogy megfelelő mértékű jövedelem garantálásával és a legalapvetőbb szociális juttatásokkal mindenki számára biztosítva legyen a minimális személyes biztonság, függetlenül attól, van-e állása vagy sem. Ez a munkalehetőségek és a bérek újraosztását kívánja, olyan plurális gazdaságot, ahol a piac a mozgástérnek csak egy részét fedi le, ahol létezik szolidáris szektor, s mind több és több szabadidő áll rendelkezésre. Hasonló javaslatok már többször napvilágot láttak. Megvalósításukhoz azonban most, amikor talán még nem késő, amikor a marginalizáció és társadalmi kirekesztés folyamatai még nem lépték át a visszafordíthatatlansági küszöböt, hiányzik a kellő a politikai akarat. Pedig aminek ma érvényt szereznek Északon, az holnaptól az egész világon elterjedhet.

A pénzügyi globalizáció nem csupán nem ténylegesen világméretű, de ráadásul a Föld érintett térségeiben hatalmas társadalmi és ökológiai károkat okoz: Kelet-Ázsia a szomorú példa rá. Nincs ebben persze semmi meglepő. Hiszen volt-e valaha is más célja a tőkének, mint a lehető leggyorsabb megtérülés? Törődött-e bármikor egy fikarcnyit is azzal, hogy mi történik a rendszerint időleges befektetési terület népességével vagy az ottani természeti környezettel? A gazdag Észak által felkínált "fejlődési" modell ökológiai szempontból elviselhetetlennek bizonyul.

Biztosítani kell Dél érdekeit is, azaz véget kell vetni a szerkezetátalakítási programoknak, el kell engedni az államadósságok jelentős részét, növelni kell a fejlesztési segélyeket, amelyek pillanatnyilag zuhanó ágban vannak, és a közös fejlődésen keresztül elő kell mozdítani az önmagukra összpontosító vagy legalábbis nem túlságosan nyitott gazdasági rendszerek fejlődését. Csak ezek a lépések garantálhatják az egészséges növekedést s biztosíthatják az élelmezés biztonságát. Hatalmas arányú beruházásokra van szükség az iskolák, lakások és egészségügyi központok létesítéséhez. Ivóvízhez kell jutatni azt az egymilliárdnyi emberi lényt, aki jelenleg meg van fosztva az ivóvíztől.

Északnak el kell fogadnia saját zsákmányszerző életmódjának megkérdőjelezését, főleg ami az energiaforrásokat illeti, a világméretű egyensúlyteremtés érdekében pedig meg kell mozgatnia minden köz- és magánforrást. Itt kiváltképp a high-tech-őrületbe ölt dollármilliádokra kell gondolnunk. A szociális háló nem korlátozódhat egyetlen közösségre vagy nemzetre. Véges világunkban ez a háló csak határokon átívelő lehet. Mert ha nem ilyen, akkor felesleges is lesz megpróbálni ellenállni a destabilizáció erőinek (tömeges elvándorlás, fundamentalizmus), amelyek számára az északi egoizmus majd úgyis kitapossa az utat.

Mivel az állampolgár demokratikus jogainak összességét – ha egyáltalán rendelkezik ilyen jogokkal – kizárólag nemzeti kereteken belül tudja gyakorolni, a megoldásra váró problémák s a mögöttük álló főbb tényezők (pénzpiacok, transznacionális vállalatok, maffiák) globálissá válása átfogó, világméretű rendezést kíván. Elvben ez a nemzetközi szervezetek és kormányközi intézmények feladata lenne, amelyeknek érdekérvényesítő képességét meg kell erősíteni. Ha pedig az Egyesült Államok, amely mellesleg nem fizet az ENSZ-nek, a multilaterális struktúrák ellehetetlenítésére törekszik, hogy a kétoldalú formákat helyezze előtérbe – amelyekben ő diktálhat -, ez a világ többi országa számára legalább lehetővé tenné egy Amerika-mentes szervezet kidolgozásának tervét. Miért is ne követelhetné egy európai vagy ázsiai kormány, hogy az ENSZ helyezze át székhelyét New Yorkból máshová, vagy hogy a Világbank és az IMF (feltéve, hogy egyáltalán szükség van rájuk) költözzön el Washingtonból?

Ezek a nemzetközi szuperstruktúrák azonban – hasonló léptékű közösségi tér hiányában – kényszerűen megragadnak az oligarchia és bürokrácia szintjén. Ezért minden olyan eljárás és eszköz, amely a határokon átívelő kapcsolatok kialakítását vagy megszilárdítását szolgálja, s amely hozzájárul a földgolyó-méretekben való gondolkodás megszületéséhez, üdvözlendő: egyesületi, szakszervezeti, vallási, sport- vagy kulturális hálózatok; humanitárius vagy más civil szerveződések (NGO-k); a nyelvi közösséget (francia, spanyol, portugál) előtérbe helyező kezdeményezések; a szolidaritás-elvű vagy alternatív gazdaság, illetve az egyenlő előnyöket biztosító kereskedelem érdekében létrehozott társulások – a felsorolást a végtelenségig folytathatnák.

Anélkül, hogy idealizálni akarnánk a sokszor nem igazán demokratikusan működő egyesületeket, vagy hogy olyasfajta reprezentativitást tulajdonítanánk nekik, mint amilyet csakis az általános választójog biztosíthat, az efféle szervezetek nagy számú jelenléte, véleményünk szerint, a közösségi világtér létrejöttének elsődleges, mindennél fontosabb feltétele. E szervezetek ugyanis a nyomásgyakorlás és a tudatosítás eszközei lehetnek a kormányokkal és a kormányok alkotta nemzetközi szervezetekkel szemben.

A közügyek és az állampolgári jogok primátusának helyreállítása feltételezi, hogy vissza kell hódítani a pénzügyi szférával szemben előzőleg elveszített területeket. A szóba jöhető módszerek némelyike közismert: a tőke, a pénzbevételek és a valutapiaci tranzakciók jelentős mértékű megadóztatása (Tobin-adó); az állami és állami feldatokat ellátó vállatok számára a folyószámla-nyitás megtiltása olyan bankoknál, amelyek valamelyik adóparadicsomban működtetnek fiókintézményeket. Az ilyen bankok listáját rendszeresen és széles körben nyilvánosságra kelle hozni. Hasonló céllal nemzetközi kampányt kell indítani a magánkézben lévő vállalatok részvényesei körében is. Követelni kell a banktitok feloldását elsősorban Svájcban és Luxemburgban. El kell vetni a juttatásos alapon működő nyugdíjrendszer magánnyugdíjpénztárral való felváltását. Mindezeknek a kérdéseknek a kidolgozása lesz egy hamarosan megalakuló nemzetközi szervezet, az Attac (Action pour une taxe Tobin d’aide aux citoyens – Akció az állampolgárok segélyezését célzó Tobin-adó bevezetésére) feladata.

A rosszemlékű AMI-tervezet (Accord multilatéral sur l’investissement – Multilaterális Beruházási Egyezmény), a "tőke egyetemes jogainak nyilatkozata", megmutatta, hogy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagországai – a befektetők vége-hossza nincs ígérgetéseinek engedve – mennyire készek lemondani a közjó védelméről. A közvélemény nyomása azonban – a francia kormány emiatt volt kénytelen valamelyest visszatáncolni – egy pillanatra sem lanyhulhat, még akkor sem, ha az egyezmény aláírását elhalasztották. Itt lenne a megfelelő alkalom egy valódi AMI-projekt beindítására, amely ezúttal a befektetéseknek helyet adó ország polgárainak jogaira s a befektetők kötelezettségeire épülne. Ezek a következők: feltétel nélkül tiszteletben kell tartani a mai és a jövőbeli társadalmi-környezeti normákat; a beruházóknak kötelezniük kell magukat a hozzáadott érték bizonyos hányadának helyi felhasználására, a megtermelt javak egy részének régión belüli értékesítésére, valamint a profit részleges visszaforgatására; vállalniuk kell, hogy az állami kölcsönöket kamatostúl visszafizetik, valamint, hogy delokalizáció esetén nagy összegű bírságot fizetnek.

A fékevesztett szabadkereskedelem avagy a szabadjára engedett üzletelés – a bérek állandó lefaragásával és a környezet elpusztításával – a társadalom széteséséhez vezet. A szabályoknak azonosaknak lenniük nemzeti és regionális szinten egyaránt: helyi termelés és helyi fogyasztás, export és import csak kivételes esetekben. Természetesen szó sincs autark gazdasági rendszerről. Csupán arról, hogy a szervezeti egységek (országok vagy országcsoportok) stabilitását, fejlődésük demokratikus irányítását, szociális – egészségügyi, oktatási, nyugdíj- stb. – rendszerük védelmét nem lehet más módon biztosítani. A különféle termékek és szolgáltatások importjával sérülnek a gyártó és a vásárló ország szociális és környezeti normái, s az áruk szállítása még szennyeződést is okoz; az így felmerülő költségek egy részét, változó mértékben, a határt átlépő árukra kellene terhelni.

Az importból befolyt összeg nem feltétlenül maradna a célországban, illetve régióban, hanem – pontosan ma még meg nem határozott módozatokkal – visszaszállna a terméket előállító országra, ahol oktatási, kulturális és szociális célokra lehetne fordítani. Ezt az összeget pillanatnyilag a nemzetközi szervezetek zsebelik be. Első ránézésre feltűnik, hogy ezek a szabályok a Kereskedelmi Világszövetség újjászervezését teszik szükségessé, méghozzá az annak mostani alapszabályában foglaltakkal ellentétes elvek szerint.

Egy megújult Európai Unió rendelkezik az ezeknek a rendszabályoknak a megvalósításához szükséges hatalommal és legitimitással. Pillanatnyilag mégsem ebben az irányban halad. Bár a közelmúltban visszautasították az amerikai érdekek érvényesítését, s felhagytak, szerencsére, az Új Transzatlanti Piac kialakításának tervével, nincs, ami igazán gátat szabna a liberalizmusnak, a szabadkereskedelemnek s a pénztőke uralmának.

Egy olyan kormányzatnak, amely megfelelő történelmi rálátással rendelkezik, s amely tisztában van azzal is, miféle nemzeti és kontinentális tétek forognak kockán, nincs miért tartania egy átmeneti válságtól; nyugodtan síkra szállhat a közvélemény előtt az Európai Bizottság által szorgalmazott parttalan liberalizáció megfékezéséért és a közösségi vívmányok védelméért. Így feltárható lenne, hogy milyen Európát akarnak valójában a nemzetek, s azután a kellő ideig tartó, elmélyült viták nyomán ki lehetne dolgozni és a világ elé lehetne tárni egy, már a jövő századra érvényes civilzációs modellt. Olyan hatalmas köztestületeket lehetne így kialakítani, amelyek egy új kiáltvány, az állampolgári érdekek elsőbbségének kiáltványa szellemében sokkal többet tehetnének az európai közösségi tér megteremtéséért, mint amennyit eddig a több évtizednyi elhallgatás, és a kész tények politikája hozott…

(Fordította: Mihályi Patricia)

Jegyzet

¹ Szójáték: "ami" jelentése franciául "barát" (a ford.)

Gondolatok századunk első feléből – a kapitalizmusról, a kommunizmusról, a pénzről, az üzletről, a közösségről, s e fogalmak alkalmazásának nehézségeiről. A szerző szerint a kapitalizmus lényege "nem az, hogy egyeseknek van tőkéje, hanem az, hogy a többségnek csak munkabére van, mert nincs tőkéje".

Felkértek, hogy tegyem közzé az egyéni tulajdonról szóló, kissé elnagyolt vázlatomat, amely valamikor egy hetilapban látott napvilágot, s amely arról az egyéni tulajdonról szólt, amely olyannyira elfelejtődött a magánvállalkozás körüli újságírói örvendezés közepette. Maga az a tény, hogy az újságírók éppen olyan keveset beszélnek az elsőről, mint amilyen sokat a másodikról, mintegy mutatója korunk erkölcsi hangvételének. A zsebtolvaj ugyanis magától értetődően bajnoka a magánvállalkozásnak, ám talán túlzás lenne azt állítani, hogy bajnoka az egyéni tulajdonnak. A kapitalizmus és az üzlet lényege – ahova a legutóbbi időkben jutottak – éppen az, hogy sokkal inkább az üzlet bővítését kellett prédikálni, mint az egyéni tulajdon védelmének fontosságát, és a sajtónak minden tőle telhetőt meg kellett tennie, hogy a zsebtolvajt felruházza a kalózok némi erényével. A kommunizmus lényege ezzel szemben az, hogy azzal alakítják át a zsebtolvajt, hogy betiltják a zsebeket.

A zsebek és az egyéni tulajdon melletti érvek számomra nem csupán ésszerűbbeknek tűnnek, hanem méltóságteljesebbeknek is, mint az igazán szennyes individualizmuséi, amely a magánvállalkozásról beszél. A magánvállalkozás nem éppen a legnemesebb módja annak, hogy bizonyítsuk vele az egyik parancsolat igazságát, de volt idő, amikor legalább többé-kevésbé létezett. A manchesteri radikálisok meglehetősen nyers és kegyetlen fajtáját prédikálták a versenynek, de ők legalább azt tették, amit prédikáltak. Azok az újságok azonban, amelyek ma a magánvállalkozást dicsérik, pontosan az ellenkezőjét hirdetik mindannak, amit bárki gondolna vagy álmodna annak gyakorlati megvalósulásáról. Minden mai kereskedelmi és üzleti tevékenység a nagy egyesülések felé tart, amelyek többnyire imperialistábbak, személytelenebbek és nemzetek felettibbek, mint a legtöbb kommunista elképzelés az általános jólétről. Vagyis olyan dolgok felé, amelyek legalább annyira kollektívek, ám egyáltalán nem kollektivisták. Remekül lehet ismételgetni: "Mi lesz ebből a sok bolsevizmusból?" – csakhogy ugyanilyen fontos megkérdezni: "Mi lesz bolsevizmus nélkül?" A magától értetődő válasz ugyanis a monopólium. Ami azonban talán mégsem magánvállalkozás. Akkor már igazabb lenne a spanyol inkvizíciót magánbíráskodásnak nevezni. A monopólium se nem magán, se nem vállalkozás. Éppen azért létezik, hogy megakadályozza a magánvállalkozást. Márpedig a trösztöknek és monopóliumoknak ez a rendszere, amely az egyéni tulajdon tökéletes lerombolását jelenti képezi jelenlegi haladásunk lényegét, még ha egyetlen bolsevista sem lenne a földön.

Azok közé tartozom, akik hisznek abban, hogy a centralizáció gyógyszere a decentralizáció. Ez úgy hangzik, mint valami paradoxon. Nyilvánvalóan van valami fantasztikus és szemtelen abban az állításban, hogy ha a tőke túl sokká válik túl kevés ember kezében, akkor jogos dolog azt visszaszolgáltatni a többségnek. Ám a szocialisták még kevesebb ember kezébe adnák: politikusoknak, akik (legjobb tudomásunk szerint) a többség érdekében kezelnék azt.

Mielőtt a kedves olvasó elé tárnám a jelen értekezés sűrűjében foglaltakat, előre kell bocsátanom néhány meghatározást, meg kell világítanom néhány kifejezést, és részleteznem kell bizonyos feltételezéseket. Ahhoz, hogy mondanivalóm világosan érthető legyen, néhány definícióval, vagy legalábbis körülírással kell kezdenem.

A kapitalizmus például meglehetősen kellemetlen szó. Ugyanennyire kellemetlen dolog is. Miközben a dolgot, amiről beszélek, definiálhatónak találom, a szó maga meglehetősen alkalmatlan erre. Nyilvánvaló persze, hogy valamilyen szóra szükség van. Amikor "kapitalizmust" mondok, általában olyasmit értek rajta, amire igaz a következő megállapítás: "Az a gazdasági állapot, amelyben létezik a tőkéseknek egy jobbára felismerhető és viszonylag kicsi osztálya, amelynek kezében olyan mértékben koncentrálódott a tőke, hogy ez az állampolgárok túlnyomó többségét arra készteti, hogy munkabérért szolgáljanak nekik." A dolgoknak ez a speciális állapota lehetséges és létezik, és így szükség van valamilyen szóra, hogy megnevezzük, illetve valamilyen módszerre, hogy megvitassuk. A kapitalizmus szó azonban kétségtelenül rossz erre a célra, mert különböző emberek egészen különböző dolgokat értenek rajta. Úgy tűnik, vannak, akik egyszerűen az egyéni tulajdon rendszerének látják. Mások viszont abból indulnak ki, hogy minden olyan dolgot kapitalizmusnak kell tartanunk, amelyben a tőke használata megjelenik. Ha ezt szó szerint vesszük, a meghatározás túl tág és túl általános. Ha a kapitalizmus a tőke használata, akkor minden kapitalizmus. A bolsevizmus is kapitalizmus, az anarchista kommunizmus is kapitalizmus, és minden forradalmi eszme, akármilyen vad is, nem kevésbé kapitalizmus. Lenin és Trockij legalább annyira hittek abban, hogy a mai gazdasági műveletek szükségszerűen előidéznek valamit a holnapi gazdasági helyzetre vonatkozóan, mint Lloyd George és Thomas. Ebben a gazdasági értelemben azonban a kapitalizmus csupán ennyit jelent. Ebben az esetben a szó használhatatlan. Az, ahogy én használom, lehet hogy önkényes, de nem használhatatlan. Ha a kapitalizmus az egyéni tulajdon rendszerét jelenti, én kapitalista vagyok. Ha a kapitalizmus a tőke használatát jelenti, akkor mindenki kapitalista. De ha a kapitalizmus azt a speciális állapotot jelenti, amelyben a tőkét a többségnek munkabér formájában fizetik ki, akkor az valami kézzelfoghatót jelent, még ha valami mást kellene is jelentenie.

Amit kapitalizmusnak neveznek, sokkal inkább proletarizmusnak kellene nevezni. A lényege ugyanis nem az, hogy egyeseknek van tőkéje, hanem az, hogy a többségnek csak munkabére van, mert nincs tőkéje. Fiatal koromban hősies erőfeszítéssel próbálkoztam, ahogy jártam a világban, hogy mindig proletarizmust mondtam kapitalizmus helyett. Utam azonban csak a megpróbáltatások és a meg nem értés rögös útja volt. Azt tapasztaltam, hogy amikor Northumberland grófját proletarizmusa miatt bíráltam, szavaim nem találtak megértésre. Amikor azt mondtam, hogy gyakrabban értenék egyet a The Morning Posttal, ha nem lenne olyan sajnálatosan proletarista, úgy tűnt, hogy bizonyos akadályok keletkeztek, amelyek eltorlaszolták a tökéletes megértés útját. A létező kapitalizmus védelmére felhozott érveket azért hibáztatom – még ha szigorúan pontosak lennének is -, mert ez az érvelés az embereknek a munkabértől való függését védelmezi, vagyis azt, hogy a legtöbb embert tőke nélküli állapotban tartják. Nem tartozom azok közé a szőrszálhasogatók közé, akik előszeretettel fejtik ki szabatosan azt, hogy mit nem akarnak mondani, ahelyett, hogy kevésbé szabatosan elmondanák azt, amit akarnak. Nekem tökéletesen másodlagos a kifejezés a tárgyához képest. Nem sokat törődöm azzal, vajon megnevezhetek-e egy dolgot egy k-val kezdődő egyszerű, nyomtatott szóval mindaddig, amíg úgy látom, hogy az egy bizonyos dolog és nem valami más. Nincs ellenemre, hogy egy kifejezést éppen olyan önkényesen használjak, mint egy matematikai jelölést – mindaddig, amíg úgy is értik, mint egy matematikai jelölést. Nem esik nehezemre x-nek nevezni az egyéni tulajdont és y-nak a kapitalizmust, mindaddig, amíg senki nem gondolja szükségszerűnek azt az állítást, hogy x = y. Nincs ellenemre macskának nevezni a kapitalizmust és kutyának a disztributizmust mindaddig, amíg az emberek megértik, hogy ezek a dolgok épp eléggé különböznek egymástól ahhoz, hogy úgy marakodjanak egymással, mint kutya a macskával. A disztributizmus, vagyis a tőke széleskörűen kiegyenlített megosztásának javaslata ugyanaz marad, bárminek nevezzük, vagy bárminek nevezzük a jelenleg létező kirívó ellentétét. Amit állítunk, ugyanaz marad, akár azt mondjuk, hogy túl kevés kapitalizmus van az egyik értelemben, akár azt, hogy túl sok a másik értelemben. Valójában semmitmondó szőrszálhasogatás azt mondani, hogy a tőke használata maga a kapitalizmus. Akkor akár azt is mondhatnánk, hogy minden szociális dolog szocialista, hogy a társadalmat azonosíthatjuk egy társasági összejövetellel, vagy a köztulajdont egy közös pohárral. Sajnos azonban nem ez a helyzet.

Mindazonáltal meglehetősen nagy bizonytalanság uralkodik a szocializmus meghatározása körül is. A szocializmus olyan rendszer, amely egy, a társadalmat testületileg képviselő csoportot tesz felelőssé minden gazdasági tevékenységért, illetve mindenért, ami az alapvető életfeltételeket meghatározza. Ha bármi fontosat eladnak, a kormányzat adja el, ha bármi fontos kapható, azt a kormányzat adja, sőt, ha bármi fontos dolog még megtűrhető, a kormányzaté a felelősség, hogy megtűrje azt. Mindez pont az ellentéte az anarchiának: inkább valami szélsőséges rajongás a hatalomért. Az értelem erkölcsi méltóságának túlértékelése, egy hihetetlenül bonyolult kollektív felelősség elfogadása. Ostobaság arra panaszkodniuk a szocialistáknak, hogy a szabadság lerombolásának nevezzük a rendszerüket. Ám majdnem ugyanilyen ostobaság, amikor a szocializmus ellenfelei arra panaszkodnak, hogy a bolsevik kormányzat természetellenes és brutális módon söpri el politikai ellenfeleit. A szocialista kormányzat egyike azoknak a kormányzati formáknak, amelyek természetüknél fogva nem tűrnek meg semmilyen valódi ellenzéket. Mivel a kormányzat hoz létre mindent, ostobaság számon kérni rajta, hogy nem hozta létre az ellenzéket.

Nem mehetünk oda egy szultánhoz ezzel a szemrehányással: "nem segítettél az öcsédnek, aki meg akart fosztani a hatalomtól, és el akarta foglalni a kalifátust". Nem mehetünk oda egy középkori királyhoz, mondván: "Felség! Adj mellém kétezer lándzsást és ezer íjászt, s én felkelést szítok ellened." Még kevésbé követelhetünk ilyesmit egy olyan kormányzattól, amelyik azt állítja, hogy ő hoz létre mindent, mert nem fog létrehozni semmi olyasmit, amivel le lehet rombolni azt, amit létrehozott. A lázadás és az ellenállás az egyéni tulajdontól és a szabadságtól függ. Ezeket pedig csak ott tűrhetik meg, ahol az uralkodó központi jogai mellett más jogok is gyökeret ereszthettek. Ezeket a jogokat olyan erkölcsi törvényeknek kell támogatniuk, amelyeket még egy uralkodó is vonakodna megszegni. Az állam kritikája csak ott létezhet, ahol a jogok egyfajta vallásos felfogása megvédi a jogot a saját íj és a saját lándzsa, vagy legalább a saját toll és a saját nyomdagép birtoklására. Képtelenség feltételezni, hogy kölcsön lehet kérni a király tollát a királygyilkosság érvényesítésére, vagy állami nyomdagépet lehet használni az állam korrupciójának leleplezésére. Éppen ez képezi a szocializmus lényegét: ha minden nyomdagép állami nyomdagép, a nyomdászokat el lehet nyomni. Minden az állam igazságszolgáltatásán múlik, ez az, ami minden tojást egy kosárba tesz. Lehet közöttük sok záptojás, de attól még nem lesz megengedve, hogy bárki felhasználja azokat a politikai választásoknál.

Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt az öreg New Age-ben és a New Witness-ben néhányan hirdetni kezdtük a szétosztott kistulajdonok rendszerének politikáját (amelynek azóta a disztributizmus az elfogadott – ügyetlen, de szabatos – elnevezése), ahogy akkor mondani akartuk, a kapitalizmus és a szocializmus két véglete ellen. Az első bírálatot a rendkívül szellemes fabiánusoktól, elsősorban Bernard Shawtól kaptuk. Ez az első bírálat csak annyi volt: az elképzelésünk képtelenség. Nem más, mint a tündérmesék világába tartozó katolikus hiszékenység tipikus példája. A bértörvény és más gazdasági törvényszerűségek elkerülhetetlenné teszik, hogy a tulajdon kicsi patakjai belefussanak a pénzuralom tavába. Igazából a fabiánusok szellemessége nyilvánult meg ebben, s nem csupán azé a tory bohócé, aki így támadta a mi látomásunkat: "És ha holnapra szétosztanánk mindent mindenkinek?!"

Mi válaszoltunk a bírálatra, s bár azóta sok más érvet is találtunk, talán tisztázni fogja a kérdést, ha megismétlem álláspontunk lényegét. Igaz, hogy én hiszek a tündérmesékben, abban az értelemben, hogy annyira csodálkozom mindenen, ami létezik, hogy kész vagyok csodálni bármit, ami létezhetne. Megértem azt az embert, aki hisz a tengeri kígyó létezésében, mert sokkal több lény él a tengerben, mint amennyi valaha kikerült belőle. De még jobban megértem őt azért, mert a másik ember, abban az igyekezetében, hogy bebizonyítsa a tengeri kígyó létezésének lehetetlenségét, rendszerint azzal érvel, hogy nemcsak a tengerben nincsenek kígyók, de sehol a világon. Tételezzük fel, hogy Shaw úr, magyarázva a hiszékenységemet, azért hibáztat engem, mert elhiszem (néhány hazug pap szavára), hogy a kövek képesek felemelkedni a levegőbe, és úgy lebegni ott, mint valami szivárvány. Képzeljük el, amint elnézően mondja, hogy biztosan nem hinnék a mágikus kövek pápista meséjében, ha valaha is hallottam volna a gravitáció törvényének tudományos leírását. És képzeljük el, hogy mindezek után kiderül, csak a boltív építésének lehetetlenségéről beszélt. Azt hiszem, a legtöbben két fő következtetést vonnánk le róla és a követőiről. Először is meglehetősen tájékozatlannak tartanánk abban, hogy mit is jelent egy természeti törvény ismerete. Egy természeti törvényt felismerhetünk a megkerülése vagy túlfeszítése révén, vagy – mint a gravitáció esetében – az önmaga elleni felhasználása útján. Másodszor, és sokkal súlyosabban: megdöbbentően tájékozatlannak tartanánk őket mindabban, ami valójában már létezett a földön.

Így az első tény – amikor arról vitatkozunk, hogy lehetséges-e a kistulajdonok rendszere – az, hogy már létezik. Ezt ugyanúgy látni lehet, mint azt, hogy nem csak létezik, de fenn is tud maradni. Shaw egyfajta elvont dühvel maga erősítette meg, hogy "a kistulajdonok nem maradnak kicsik". Érdemes itt megjegyezni, hogy az olyan dolgok ellenfelei, mint a különálló tulajdonok rendszere, két teljesen ellentétes érvet szoktak felhozni ellenük. Folyamatosan hangoztatják, hogy a latin vagy más országokban lévő parasztság élete monoton, elmaradott, gyomos babonákkal teli, s voltaképpen a kőkorszak egy kövülete. S miközben ezen a kövületen gúnyolódnak, azzal érvelnek, hogy ez az életforma soha nem tud megszilárdulni. Szerintük a parasztság egy földhözragadt növényhez hasonlít, amit azonban vonakodnak bárhová is elültetni a földön, azon a különleges alapon, hogy képtelen gyökeret ereszteni. A két állítás eléggé vitatható, de ahhoz, hogy megbélyegezzék a parasztságot, ennek a megbélyegzésnek tartalmaznia kell valamit, amit megbélyegeznek. Ha igaz az, hogy a parasztság rendszerint gyorsan elenyészik, nem lehet igaz az, hogy olyan primitív szokásokat és konzervatív véleményeket mutat, amellyel vádolják. Józan ésszel nem lehet egy dolgot egyszerre azzal vádolni, hogy ősi, és azzal, hogy rövid életű. A száraz tény, ami világosan látható, természetesen az, hogy a paraszti kistulajdon nem rövid életű. Akárhogy is, Shaw úrnak és követőinek nem kellene először azt állítaniuk, hogy boltívet nem lehet építeni, azután pedig arra panaszkodniuk, hogy elcsúfítják a tájat. A disztributív állam nem egy hipotézis, amit meg kell cáfolni, hanem tény, amit meg kell magyarázni.

Igazság szerint az az elmélet, hogy a kapitalizmus a kistulajdonok rendszeréből fejlődött ki, olyasmit ír le, ami a valóságban sehol sem fordult elő. Ezt az igazságot földrajzi tények is alátámasztják, olyan tények, amelyek fölött, úgy tűnik, egyszerűen átsiklottak. A modern, kapitalista típusú civilizáció tíz eset közül kilencben azokon a helyeken keletkezett, ahol az olyan disztributív társadalom, mint a paraszti közösség, ismeretlen volt. A kapitalizmus egy olyan szörny, amely a sivatagból nőtt ki. Az ipari szolgaság majdnem mindenhol azokon az "üres" helyeken keletkezett, ahol az öreg civilizáció gyér volt vagy hiányzott. Így könnyebben tudta felütni a fejét Észak-Angliában, mint Délen, pontosan azért, mert Észak összehasonlíthatatlanul üresebb és barbárabb volt azokban a korszakokban, amelyekben Délen a céhek és a parasztság civilizációja virágzott. Ezért jött létre könnyebben az amerikai kontinensen, mint Európában, mert ott semmi mást nem kellett elpusztítania, mint néhány vad törzset, míg Európában ki kellett volna irtania a sokféle mezőgazdasági kultúrát. Ahol ilyen kultúra létezett, a vályogkunyhó soha egyetlen lépést sem tett a városi manufaktúra felé. Ahol létezett a vályogkunyhó, ott minden esetben a szabad parasztság, illetve a céhek felé haladt a fejlődés, és soha egyetlen centimétert nem tett a manufaktúrás város irányába. Ahol úr és szolga puszta viszonya létezett, az majdnem azonnal át tudott változni elnyomó és elnyomott puszta viszonyává. Ám bárhol létezett szabad ember, még ha viszonylag szegény vagy erőtlen volt is, puszta hagyományai lehetetlenné tették az ipari kapitalizmus kialakulását. A kapitalizmus olyan ellenség, amely gyomot vet, de még ellenségnek is gyáva, mert csak azokra az üres helyekre veti a magvait, ahol nincs búza, amely felnövekedve megfojtaná.

Hogy folytassuk a hasonlatunkat, először is láthatjuk, hogy boltív létezik, sőt nemcsak létezik, hanem meg is tud maradni. Száz római vízvezeték és amfiteátrum mutatja, hogy pontosan annyi ideig képes fennmaradni, mint bármi más. S ha egy haladó gondolkodó arról tájékoztat minket, hogy a boltív általában gyárkéménnyé fejlődik, vagy rendszerint ledől, mert gyengébb, mint a gyárkémény, vagy arról, hogy ahol az emberek ledőlt boltívet találtak, azt rendszerint gyárkéménnyé építették újjá, lehetünk elég bátrak ahhoz, hogy kételkedjünk ezekben az állításokban. Amit esetleg elismerhetünk az az, hogy a kémény statikai elve egyszerűbb, mint a boltívé, és pontosan ez az az ok, amiért könnyebb gyárkéményt építeni boltív helyett a vigasztalan pusztaságban.

Ám hasonlatunk tágabban is alkalmazható. Ha ma azt tapasztaljuk, hogy a latin országok jobbára a kistulajdonok rendszerének modelljét követik, ez csak annyit jelent, hogy a történelem bizonyos periódusaiban egyedül ők képviselték a boltívet. Volt idő, amikor minden boltív római boltív volt, s a Temze vagy a Liffey partján élő ember épp olyan keveset tudhatott róluk, mint maga Shaw úr a paraszti tulajdonosokról. De ez nem jelenti azt, hogy valami merőben idegen dologért küzdünk, hogy a boltívet egyfajta itáliai specialitásnak tartjuk. Nem akarunk vele mást mondani, mint hogy a Temzét ugyanolyan sárgának látjuk, mint a Tiberist, vagy hogy mindenkire egyforma hatással lehet a makaróni vagy a malária. A boltív eszméje emberi, és az egész emberiség számára, az egész emberiség által alkalmazható, ugyanúgy, ahogy a nagyjából egyenlően elosztott egyéni tulajdon eszméje. Az a néhány római boltív, amelynek a maradványai Britannia területén találhatók, nem azt bizonyítja, hogy itt lehetetlen boltívet építeni, hanem azt, hogy lehet.

És most, hogy teljessé tegyük a hasonlatot, tegyük fel a kérdést: mi is voltaképpen a boltív alapelve? Nevezhetjük, ha tetszik, a gravitáció megszégyenítésének, de helyénvalóbb lenne a gravitációhoz intézett kérdésnek neveznünk. Az alapelv úgy szól, hogy ha bizonyos alakú köveket kiválogatunk, és azokat bizonyos módon egymáshoz illesztjük, akkor elérhetjük, hogy éppen a lezuhanásra való törekvésük fogja megakadályozni őket abban, hogy lezuhanjanak. S bár ez a hasonlat puszta illusztráció, nagy általánosságban érvényes marad az egyenlővé tett kistulajdonok működésére nézve is. Ami a boltívet összetartja, az a különálló kövek egymásra gyakorolt egyenlő nyomása. Ez az egyenlőség egyrészt segítséget, másrészt korlátozást jelent. Igazán nem nehéz kimutatni, hogy egy egészséges társadalomban a különálló tulajdonok erkölcsi nyomása ugyanilyen módon hat. Ám ha ellenfeleink ezt a magyarázatot nem találják kielégítőnek, nekik kell másikat találniuk. Nyilvánvaló, hogy a természeti törvények nem mondhatnak ellent a tényeknek. Az az állítás, hogy bármely törvényszerűség, mint például a bértörvény, ellentmondana ennek a rendszernek, csak abban az értelemben lehetne igaz, hogy sok természeti törvényszerűség mond ellent az erkölcsnek, vagyis áll ellentétben emberi mivoltunk lényegével. A tudományos érvek pontosan annyit érnek ebben az esetben, mint amennyit Shaw úr esetében értek az élveboncolás elleni vitájában.

Végül pedig nemcsak az igaz, hogy a kistulajdonok boltíve fenn tud maradni, hanem az is, hogy az ilyen boltozatokból emelt épületek képesek növekedni, mind mennyiségileg, mind minőségileg. A francia paraszt például kimondatlanul már a Nagy Francia Polgári Forradalom előtt is tulajdonos volt, és a forradalom csak még jobban megerősítette ebben a helyzetében. Egy francia paraszt ma valószínűleg sokkal kevésbé adná föl ezt a rendszert, mint valaha, amely most, a háború megpróbáltatásai között másodszor – ha nem századszor – bizonyította, hogy a virágzás legstabilabb típusát képviseli. Egy ugyanilyen hősies és még legyőzhetetlenebb forradalom Írországban már egyaránt szétoszlatta a kommunista ábrándokat és a kapitalista valóságot, méghozzá olyan energiával, amellyel még senki sem merte kijelölni a határokat. A rómaiak és a normannok boltívei hosszú korszakokon át ereklyeként maradtak fenn, de a kereszténység újjászületése megtalálta számukra mind az újjáépítés, mind a továbbfejlesztés lehetőségét. Így szökött a boltív egy pillanat alatt a gótika titáni formáiba, amikor az ember szinte istennek tűnt, aki a semmi fölé függesztette világait. Akkor újra megsejtettek valamit abból az ősi titokból, amely egyformán különösnek festi a papot és a hidak építőjét. S ma, amikor azokra a hidakra nézek, amelyeket ők emeltek a levegőbe, megértem azokat, akik képtelenségnek tartják őket, mert ez az egyetlen valóságos dicséret a számukra.

Mit értünk azon, hogy a "nyomás egyenlősége"? Általában azt mondhatjuk, hogy a modern szenvedély, a nyughatatlan és fáradhatatlan adásvétel szenvedélye együtt jár a túlságosan gazdag és a túlságosan szegény emberek egyenlőtlenségével. A paraszti életforma folyamatossága (amelyet ellenfelei nem tudnak megmagyarázni) éppen abban leli magyarázatát, hogy ahol függetlenség létezik, azt pontosan ugyanolyan tiszteletben tartják, mint bármely más méltóságot, amely az ember természetéhez tartozik, mint ahogy senki nem jár meztelenül, vagy nem vereti magát bottal pénzért.

Az az elmélet, hogy azok, akik nagyjából egyenlő feltételekkel indultak, képtelenek megőrizni egyenlőségüket, tévesen azon a társadalmi berendezkedésen alapult, amely már a kezdetekkor is szélsőségesen egyenlőtlen feltételeket biztosított. Való igaz, hogy amikor a kapitalizmus meghalad egy bizonyos pontot, a tulajdon széttört szilánkjait nagyon könnyen képes elnyelni. Más szóval, igaz ez akkor, amikor a kistulajdonokból kevés van, ám egyáltalán nem igaz akkor, ha sok van belőlük. Abból, hogy mi történt a nagy üzleti tülekedésben a szétszórt kistulajdonok legyőzésekor, arra következtetni, hogy minek kell minden esetben történnie, még ha a különböző tényezők nagyjából egy szinten vannak is, meglehetősen logikátlan. Olyan, mintha a Niagarával akarnánk bizonyítani, hogy tó, mint olyan, nem létezik. Borítsuk föl egyszer a tavat, s az összes víz egy irányba fog rohanni, mint ahogy a kapitalizmus összes gazdasági tendenciája egyetlen irányba rohan. De hagyjuk meg a tavat tónak, vagyis az egyenlő feltételeket egyenlőnek, és semmi nem fogja megakadályozni, hogy a tó mindaddig fennmaradjon, ameddig be nem következik valami természeti katasztrófa, miként a paraszti társadalom egyenlősége is fennmaradni látszik a balsors beütéséig. Mindez tapasztalati tény, még ha elméletileg nem magyarázható is, de a helyzet az, hogy az elméleti magyarázatot is megkísérelhetjük. Az az igazság, hogy mindaddig nem létezik semmiféle gazdasági tendencia, amely a kistulajdonok eltűnését eredményezné, ameddig azok olyan kicsivé nem válnak, hogy megszűnnek tulajdonként működni. Ha valakinek van száz hold földje, a másiknak meg csak egy, akkor ez valószínűleg elég ok lesz arra, hogy az utóbbi nem fog tudni megélni a földjén. Ebben az esetben az ő számára érvényesülni fog az a gazdasági tendencia, hogy el kell adnia a földjét, amivel az előbbi embert százegy hold büszke tulajdonosává teszi. Ám ha az egyik embernek harminc holdja van, a másiknak pedig negyven, semmiféle gazdasági tendencia nem fogja azt okozni, hogy az egyik eladja a földjét a másiknak. Egyszerűen hamis az az állítás, hogy az egyik nem fog tudni megélni a harminc holdon, vagy a másik nem fog megelégedni negyvennel. Tökéletes képtelenség, olyan, mintha azt mondanám, hogy ha valakinek van egy bull-terrierje, kénytelen lesz eladni annak, akinek egy mastiffe-ja van. Olyan, mintha azt mondanám, hogy nem tarthatok lovat, mert van egy különc szomszédom, akinek van egy elefántja.

Mondanom sem kell, hogy akik kitartanak amellett, hogy a nagyjából kiegyenlített tulajdonok rendszere nem létezhet, valamennyi érvüket arra alapozzák, hogy az már egyszer létezett. Hogy bizonyítsák álláspontjukat, azt kell feltételezniük, hogy az emberek Angliában valamikor egyenlők voltak, csak azután igen gyorsan egyenlőtlenekké váltak. Éppen az teszi teljessé álláspontjuk nevetségességét, hogy azt kell feltételezniük, aminek létezését cáfolni akarják, méghozzá éppen abban az egy esetben, amikor az nem fordulhatott elő. Úgy beszélnek, mintha tíz bányász futóversenyt tartott volna, s a bajnokból lett volna Northumberland grófja. Úgy beszélnek, mintha az első Rotschild egy paraszt lett volna, aki türelmesen ültetgette a többiekénél jobb káposztáját. Az igazság ezzel szemben az, hogy Anglia azért lett kapitalista ország, mert hosszú ideig oligarchikus ország volt. Meglehetősen nehéz lenne kimutatni, hogy egy olyan országnak, mint például Dánia, miért kellett oligarchikus országgá válnia, de még nehezebb, ha a gazdasági szempontokhoz hozzátesszük az erkölcsieket is. Ha egyszer kialakul egy széles kiterjedésű tulajdonosi társadalom, azonnal létrejön egy közvélemény is, amely erősebb, mint bármely törvény, és nagyon gyakran (amit a mai kor még erősebben mutat) létrejön egy törvény is, amely a közvélemény megnyilvánulása. Meglehet, a mai embernek nehéz elképzelnie egy olyan társadalmat, amelyben az emberek nem telhetetlenségükért vagy szomszédaik letiprásáért csodálják egymást, de biztosíthatom önöket arról, hogy a földi paradicsomnak ezek a különös szigetei valóban fennmaradtak a földön.

Az igazság az, hogy az a bizonyos első bírálat, miszerint a mi elképzelésünk már önmagában is képtelenség, meglehetősen laposnak tűnik az emberi természet és a tapasztalat tükrében. Nem igaz az, hogy az erkölcsi normák nem tudják elégedetté tenni az embereket egy ésszerű helyzet elfogadásában, sőt, hogy ne tennék őket elég óvatossá ahhoz, hogy törekedjenek annak megőrzésére. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy amiért néhány férfi vonzóbb a nők számára, mint a többiek, ezért a Victoria korabeli Balham nevű villanegyed lakói nem maradhattak volna meg a monogámia keretei között, ahol egy férfi egy nőhöz tartozik. Ezek szerint előbb vagy utóbb minden nőt a körül a néhány vonzó férfi körül kellene találnunk, míg a kevésbé vonzók számára nem maradna más, mint az agglegénység. Az egész városrész előbb-utóbb száz remetelakból, és néhány háremből állna. A valóság azonban nem ez. Nincs így, bármi történt is, még ha elvesztek is a házasság erkölcsi hagyományai Balhamben. Mindaddig, amíg ezek a hagyományok élnek, amíg megvetik mások feleségének elcsábítását, vagy tiszteletben tartják a hitvesi hűséget, léteznek majd azok a határok, amelyeket még a legelvetemültebb nőcsábászok sem fognak tudni áthágni Balhamben, hogy felborítsák a nemek közötti egyensúlyt. Ugyanígy: bármely földhalmozó igen hamar fel fogja ismerni azokat a korlátokat, amelyek között felvásárolhatja a földet egy ír, egy spanyol, vagy szerb faluban. Amikor egyformán gyűlöletesnek számít elrabolni Nábót szőlőjét és meggyalázni Urija feleségét, nem lesz nehéz megtalálni azt a helyi prófétát, aki Isten ítéletét hirdeti. A kapitalizmus légkörében azt az embert csodálják, aki földet föld mellé halmoz, ám a tulajdon légkörében azonnal ki fogják gúnyolni, vagy talán meg is kövezik. Az eredmény az, hogy a falu nem süllyed bele a pénzuralomba, sem a kertváros a poligámiába.

A tulajdon a tisztesség alapja. A tulajdon szó valódi ellentéte a prostitúció. Nem igaz az, hogy az emberek mindig ki fogják árusítani azokat a dolgokat, amelyek a szónak ebben az értelmében szentek, akár a test, akár a testvériség tekintetében. Vannak, akik mindkét értelemben megteszik ezt, csakhogy az ilyeneket ki fogják közösíteni. Az pedig semmiképp sem igaz, hogy a többség tenné ezt, és ha valaki ezt állítja, az tudatlan – nem a mi elképzelésünk vagy javaslataink szempontjából, nem abban a tekintetben, hogy ki mit álmodik vagy hirdet a disztributizmusról, vagyis a tőke különféle módszerek szerinti megosztásának kérdéséről, hanem a történelem tényeinek és az emberi természet lényegének szempontjából. Aki ezt állítja, nem más, mint egy barbár pogány, aki még sohasem látott boltívet.

Amit még meg kell jegyeznem ebben az írásban, az az, hogy egy ilyen egyszerű modellnek a helyreállítása egy ennyire bonyolult társadalomban nyilván meglehetősen nehéz. Itt csak abból a szempontból vizsgáltam a kérdést, hogy megmutassam: amit valaha érvényesnek gondoltunk, az ma is az. Visszautasítom azt a gondolatot, hogy lehetetlen helyreállítani azt a világot. Azt a régi, misztikus dogmát vallom ugyanis, hogy amit az ember egyszer már megtett, azt meg tudja tenni újra. Úgy tűnik azonban, hogy ellenfeleim egy még régibb és misztikusabb dogmát vallanak, hogy tudniillik az ember azért nem képes megtenni valamit, mert már megtette. Ebből azt lehet kihámozni, hogy az egyéni tulajdon elavult. Ami valójában azt jelenti, hogy minden tulajdon halott. Ez a gondolatmenet azt tartalmazza, hogy mindannyian egyre nagyobb mértékben veszítjük el tulajdonunkat, amelyet egy olyan rendszer nyel el, amely ugyanolyan személytelen, mint amennyire embertelen. Ha nem tudunk visszafordulni ezen az úton, aligha lesz értelme előre menni.

Nincs más előttünk, mint a standardizáció lapos pusztaságának őrülete, akár a bolsevizmus, akár a Nagy Üzlet következménye lesz is az. Ám több mint különös, hogy amíg nekünk, ha csak egy látomás formájában is, megadatott az ésszerű megoldás felismerése, addig a többség feltartóztathatatlanul halad e felé az őrültség felé, mindörökre odaláncolva a gyarapodáshoz, amelyből hiányzik a szabadság, és a fejlődéshez, amelyből hiányzik a remény.

1999. szeptember 24-25-én az Eszmélet szerkesztősége nemzetközi konferenciát rendezett a Kossuth Klubban a lap fennállásának 10. évfordulója alkalmából. A rendezvényen tizenöt külföldi és mintegy ötven magyar résztvevő vitatta meg az elmúlt tíz év átalakulásának főbb fejleményeit, tapasztalatait. Az esemény alkalmából a Népszabadság szeptember 27-i, hétfői száma interjút közölt Andor László főszerkesztővel, és beszámolót közölt a Green Left Weekly (Sydney), Ost-West Gegeninforma-tionen (Graz) és a Labour Focus on Eastern Europe (London).

A konferencia két bevezető előadással kezdődött, ezeket a vendéglátók részéről Susan Zimmermann (Budapest), a külföldi meghívottak részéről pedig Borisz Kagarlickij (Moszkva) tartotta. Ezt három tematikus előadásblokk követte: péntek délután az átalakulás gazdasági folyamatairól, szombat délelőtt annak világpolitikai hátteréről, szombat délután pedig a baloldali mozgalmakról volt szó.

A gazdasági vita előadói Miké Haynes (Wolverhampton) és Rumy Husan (Leeds), Mihail Vojejkov és Andrej Kolganov (Moszkva), valamint Andor László (Budapest) voltak. Az előadások meghatározó motívuma, hogy a kelet-európai átalakulás domináns gazdasági ideológiájának tekintett felzárkózási dogma mindig is illúzió volt. Ilyen felzárkózási periódusok több évszázados távlatban is alig fordultak elő – bizonyították az angliai vendégek -, a reformok nyomán kialakult keleti kapitalizmus sem a nyugati modellhez, sem a tankönyvek piacgazdaságához nem hasonlít – igazolták az orosz előadók -, s mindezek miatt a közgazdaságtan is hitelét vesztette Kelet-Európában.

A világpolitikai panelban Péter Gowan (London), Andrej Szorokin (Moszkva) és Krausz Tamás (Budapest) adott elő. Ez a szekció behatóan bírálta azt a tézist, miszerint 1989 után bármilyen értelemben visszatért volna a szuverenitás vagy a függetlenség a volt szovjet blokk országaiba. Még az egykori szuperhatalom Szovjetunió, illetve Oroszország is nyugati függésbe került. A kialakult politikai rendszereket elterjedt kifejezéssel élve gyarmati demokráciáknak nevezzük. Az egykori KGST-ré-gió ma a nyugati tőke és a helyi kiskirályok szabad prédája, s a domináns külső erők érdekei elsősorban egy minimális szintű stabilitásban fejezhetők ki, de semmiképp sem a térség általános fejlődésében.

A baloldali mozgalmakról adott elő Kate Hudson (London), Boleslaw Jaszczuk (Varsó) és Edouard Hesser (Párizs). Általános volt az a vélemény, miszerint a baloldali erők az államszocialista rendszerek összeomlása során defenzívába kerültek, és ebből a poszt-kommunista pártok átmeneti választási sikerei ellenére sem tudtak kilábalni. A sikeres újjászerveződésre elsősorban nem Kelet-, hanem Nyugat-Európában vannak példák. Reméljük, hogy a maga szerény eszközeivel az Eszmélet születésnapi konferenciája is az újjáépülés egyik előmozdítója lehetett.

Kerekasztal-beszélgetés a magyar politikai elit belharcainak hátteréről

Elhangzott az Eszmélet Baráti Körben, 1999. október 4-én. Résztvevők: Szalai Erzsébet, Vadász János és Wiener György. Vitavezető: Krausz Tamás.

Krausz Tamás:

A politikai köznyelv “elitharcoknak” nevezi a különböző hatalmi csoportosulásoknak a társadalom feje fölött folyó terméketlen küzdelmeit. E küzdelmek a kívülálló milliók számára az “elitek” korrupt, harácsoló, botrányos, a bűnözéssel összekapcsolódó magatartásáról szólnak. A kiváló szociológust, Szalai Erzsébetet, a jeles politológust, Wiener Györgyöt és az ismert szakszervezeti vezetőt, Vadász Jánost kértük fel, világítsák meg: milyen mélyebb okai vannak ezeknek az áldatlan harcoknak, milyen gazdasági, politikai konfliktusok és társadalmi ellentétek mozgatják az eliteken belüli összeütközéseket.

Szalai Erzsébet:

Tudománytörténetileg az elitnek többfajta definíciója létezett. Voltak olyanok – többek között Pareto vagy Bibó –, akik az elit fogalmát normatív értelemben használták, tehát az elit jellemzőjének bizonyos tulajdonságok által való kiválasztottságát tekintették, s az ilyen kiválóságszerep betöltését tartották az elit funkciójának. Ebben az értelemben az elit: a társadalom “legjava”. Ezzel szemben más, realistább megközelítések – hozzám a legközelebb Mills felfogása áll – azokat nevezik elitnek, akik – részben a színfalak előtt, részben azok mögött – a társadalommal, a gazdasággal és a kultúrával kapcsolatos, alapvető döntéseket meghozzák. Mills, mint ismeretes, megkülönböztetett egymástól politikai, gazdasági és katonai elitet. ő tehát elitnek a formális és informális hatalom birtokosait tekintette. A magam leírásaiban általában Mills kategóriáiból indulok ki.

Hogy mi folyik ma Magyarországon – ezt egy kicsit messzebbről kell kezdenem. Több írásomban is elmondtam, hogy magam a rendszerváltás elindításában és végrehajtásában háromféle – millsi értelemben vett – elitcsoportnak tulajdonítok nagy jelentőséget, amelyek már az államszocializmus méhében megszülettek. Az egyik a későkádári technokrácia, amelyet olyan nevekkel tudnék jellemezni, mint Surányi György vagy Bokros Lajos. Ez a hatalmi szerkezeten belül elhelyezkedő és a kommunizmustól távol álló, nyugatos attitűdöket képviselő technokrata csoport volt. A másik elitcsoportot a hatalmon kívüli demokratikus ellenzék alkotta. A két szféra között helyezkedett el az újreformer értelmiség. Ez utóbbinak az volt a jellemzője, hogy értékrendszere közel állt a demokratikus ellenzékhez, de tagjait állami állásaikban megtartották; ez a csoport közvetítő szerepet töltött be a későkádári technokrácia és a demokratikus elllenzék között.

Az Eszméletben nemrégiben vita folyt az ún. harmadik útról. Nos, én úgy vélem, hogy a kapitalizmusnak nem volt alternatívája a magyar társadalom számára, a demokratikus szocializmus kiteljesítéséhez fűződő várakozások illuzórikusak voltak. A kapitalizmuson belül azonban igenis voltak más lehetőségek, mint ami megvalósult. Arra gondolok, hogy az egész rendszerváltó térségben Magyarországon kiugróan a legnagyobb a külföldi tőke aránya. Az utánunk következő Csehországnak is lényegesen alacsonyabbak a mutatói, mint a mieink. úgy gondolom, hogy a rendszerváltás kezdetén a kapitalista alternatíván belül lehetőség nyílott volna – ha ennek a törekvésnek meg lettek volna vagy többen lettek volna az értelmiségi szószólói – egy olyan, kissé harmadikutas kapitalizmus megvalósítására, amelyben a munkavállalói résztulajdonnak a jelenleginél jóval nagyobb szerep juthat. Legalább tíz százalékot el tudott volna érni ez a mutató akkor, ha ennek meg lettek volna azok a feltételei, amelyekről az előbb szóltam. Ezen kívül a hazai burzsoázia is jobban meg tudott volna izmosodni. Itt nem tulajdonítok pozitív tartalmat a hazai burzsoáziának a külföldivel szemben, ez csupán ténymegállapítás. Az a véleményem, hogy a hazai tőkeszerkezet lehetett volna egy szervesebb fejlődést megalapozó, több társadalmi csoportot integráló tőkeszerkezet. De akkor még mindig a kapitalizmuson belül maradunk.

Tovább folytatva a történetet, ez a kapitalizmuson belüli alternatíva valójában a kilencvenes évek közepéig állt fenn, addig, amíg a szociálliberális koalíció végre nem hajtotta, gyorsított ütemben, a magyar gazdaság majdnem teljes privatizációját. Pontosan az 1994-98 közötti időszakra tehető az, amikor a külföldi tulajdonosok által dominált tőkeszerkezet Magyarországon kialakult. A tőkeszerkezetet tekintve tehát az alternatívák nagyjából 1996-97-re zárultak le az ország előtt, de nemcsak ebből a szempontból, hanem a vesztesek és a nyertesek kirajzolódása szempontjából is. A Tárki kutatásai megállapítják, hogy nagyjából ekkorra áll be a társadalomszerkezet; Kolosiék úgy mondják, hogy “az ajtók záródnak”. Vagyis nagyjából erre az időszakra következik be az az állapot, amikor társadalmi csoportonként megkezdődik az induló előnyök és hátrányok generációs átörökítése. A generációs átörökítés megkezdése a társadalomszerkezet megmerevedésének egyik döntő szimptómája. Ilyen körülmények között, egy már kialakult és eléggé megszilárdult, önmagát reprodukáló gazdasági-hatalmi és társadalmi szerkezetet vesz át a Fidesz, amely azzal nyeri meg a választásokat, hogy mind a nyerteseknek, mind a veszteseknek van vonzó üzenete. Ehhez kell a hét százalékos növekedést ígérni, mert pont hét százalékba fér bele az, hogy a vesztesek és a nyertesek egyaránt pozitív üzeneteket kaphassanak. A nyerteseknek azt ígéri, hogy jól mennek ugyan a dolgok, de mehetnének még jobban is, a veszteseknek pedig azt, hogy hamarosan fel tudnak ők is zárkózni. A Fidesz programja valójában egy jóléti szociáldemokrata program – konzervatív mezben.

Az elmúlt év során írtam a jelenlegi kormányról egy könyvet, amely – hogy egy kis reklámot is csináljak neki – hamarosan meg is jelenik. Ezért empirikus adatokkal tudom alátámasztani a mondanivalómat. Kutatásaim szerint, mire a Fidesz hatalomra került, a fő struktúrák már kialakultak. Ezt a könyvemben úgy jellemzem, hogy van egy gazdasági és egy politikai trojka. Az igazi hatalom a gazdasági trojka kezében van, amelynek az élén Surányi György áll. A politikai trojka pedig látványos erődemonstrációkkal kompenzálja beszorított helyzetét. Az, ami a médiában és a politikai élet felszínén megjelenik, a nagy csinnadratta meg a különféle botrányok, számomra nem mutatnak mást, mint a politikai elit beszorítottságból fakadó elkeseredettségét. Ez nemcsak a Fideszre igaz, hanem az összes politikai pártra is. A beszorítottság éppen úgy érinti az MSZP-t, mint a Fideszt, mert az MSZP-nek is végig kell gondolnia, hogy hatalomra kerülve, mit fog csinálni. Tehát az az acsarkodás, ami a médiában zajlik, az egész politikai elitnek a beszorított helyzetre adott kétségbeesett válasza. Nincs miről beszélni, elfogytak a témák, a nagy kérdések lezárultak, a lapokat leosztották, sőt, a lapok újraeelosztása is lassan lezárul. Itt látványos erődemonstrációkról van tehát szó.

Ami a szélsőjobboldalt illeti, egyetértek Tamással: itt két dolgot kell megemlíteni. Az egyik: hogy nincs baloldali párt Magyarországon. Az MSZP-t nem tekintem baloldali pártnak: az MSZP elsősorban a későkádári technokrácia pártja. A szociális elégedetlenség élére ezért az a szélsőjobboldal akar állni, amelyet ismerünk. Erről szól részben az antiszemitizmus és a rasszizmus hangjának megjelenése is. A másik, hogy nemcsak Csurka tesz antiszemita kijelentéseket, hanem a miniszterelnök helyettese, Kövér is akként nyilatkozik, hogy a zsidókérdést “napirendre kell tűzni”. Ebben megjelenik egyfajta nemzedéki ellentét is, ahogyan ezt a könyvemben részletesen kifejtem. Arról van szó, hogy a Fidesz-korosztály a maga világnézeti harcát nem tudta megvívni a szüleivel, mert azok nem voltak elitpozícióban lévő emberek. Ezért a Fidesz-korosztály kamaszlázadása nem öltött világnézeti formát. Azt a harcot, amelyet a felnőtté váláshoz meg kell vívnia, így most az úgynevezett “nagy generációval” szemben vívja meg. A népies-urbánus vitának tehát van ilyen generációs vetülete is. így adódik, hogy az egyik oldalon vannak az urbánusok, a “nagy generáció” reprezentánsai, a másik oldalon…, nos, hogy “népiek”, ezt nagyon nehéz lenne rájuk mondani, inkább azt mondhatjuk, hogy azok, akik egy fél korosztállyal fiatalabbak. Ilyen vonulata is van tehát ennek a küzdelemnek. összefoglalva: arra a kérdésre, hogy mi az oka az acsarkodásnak, a válaszom: a beszorítottság, az alternatívák beszűkülése…

Végül még egy vonatkozást említenék, a különböző korrupciós ügyek felszínre kerülésének kérdését. Nos, ezek az ügyek általában akkor kerülnek a nyilvánosság elé, amikor valamelyik erős érdekcsoportnak érdeke fűződik ahhoz, hogy felszínre kerüljenek, de azt hiszem, ez a megállapítás inkább közhely…

Krausz Tamás:

Marx azt mondja, hogy az effajta küzdelmek a társadalom feje fölött, a politikai felhőrégiókban folynak, miközben alul a társadalom csinálja a maga dolgát…

Szalai Erzsébet:

Csinálja…

Krausz Tamás:

Ezt szem előtt tartva, azért a perspektívára mindenképpen rá kell kérdezni. Tehát arra, hogy mi jöhet ki ebből? Ha az egész kelet-európai régiót nézzük, strukturálisan mindenütt valami hasonló játszódik le, ha az egyes nemzeti színektől elvonatkoztatunk. A kérdés tehát: mire lehet számítani?

Szalai Erzsébet:

Ami a társadalom mélystruktúráját illeti, úgy vélem, a társadalomban megkezdődött az alkalmazkodás és – valamilyen módon – az innovatív képességek regenerálódása. Ez azonban igen nagy mértékben normaszegő magatartással párosul. Tehát ugyanúgy, mint az államszocializmus felbomlásának korszakában, az alkalmazkodás a kiskapuk és az informális különalkuk rendszerére épül, vagyis arra, hogy mindenki egyénileg találja meg ezeket az informális csatornákat. Ez a problémája a szakszervezeteknek is, amennyire meg tudom ítélni. Mert amíg az emberek megtalálják ezeket a csatornákat, nem fogják azt mondani, hogy lépjünk fel közösen. És még egy fejlemény, amit nem említettem, de fontos: azzal párhuzamosan, hogy az utak lezárultak és a lapokat leosztották, sőt már újra is osztották, az éppen fennálló hatalomnak a szakszervezetekkel szemben is fel kell lépnie. Szerintem, ha az MSZP került volna hatalomra, az is fellépett volna a szakszervezetek ellen…

Vadász János:

Ez meg is történt…

Szalai Erzsébet:

Igen, megtörtént… Mert ez a folyamat logikája: először lebontom a struktúrákat, a javakat a magam részére csoportosítom át, majd a harmadik fázis, amikor kikapcsolom azokat a társadalmi csoportokat, amelyek ezt tőlem számon kérhetnék, vagy valamilyen kontrollt tudnának érvényesíteni a folyamat felett. Az elmúlt tíz év logikájából szerintem egyenesen következik, ami a szakszervezeti fronton történik.

Wiener György:

Szalai Erzsébettel ellentétben nem tartom magam az elitek avatott kutatójának, ennek ellenére néhány gondolatot kifejtenék.

Az elit fogalmát bizonyos értelemben ugyan elfogadhatónak tartom, az elit kategóráját azonban a társadalom osztálystruktúrájától, véleményem szerint, nem lehet elválasztani. Az elit mint fogalom tartalmának az a lényege, hogy a társadalom valamiféle masszaként áll szemben a kiválasztottakkal. Ezek lehetnek valóban a legjobbak – ahogyan erre Szalai Erzsébet utalt Pareto kapcsán –, lehetnek azok, akik a döntéseket birtokolják, akik irányítanak, ahogy ezt Mills mondja. De lehetséges egy olyan megközelítés is, és én ezt tartom relevánsnak, amely szerint mind a gazdasági, mind a politikai és a kulturális elit – a katonait most a politikaiban helyezem el – egy-egy meghatározott társadalmi osztály vagy osztályon belüli réteg érdekeit kifejező csoport. Ilyen értelemben az eliteket az uralkodó társadalmi osztály vagy azon belüli réteg meghatározó, a döntéseket valóban kézben tartó csoportosulásainak tekintem. Ezek azonban elválaszthatatlanok azoktól, akiknek a nevében fellépnek, még akkor is, ha az elitek hajlamosak arra – mint minden csoport –, hogy a saját közvetlen, személyes érdekeiket nézzék. Tehát a magam részéről olyan megközelítést tartok mérvadónak, amely nem választja le az elitet arról a társadalmi osztályról vagy osztályon belüli rétegről, amellyel együttműködik, s amelynek az általános–elvont érdekeit, legalábbis névlegesen, kifejezi.

Ez azért fontos különbségtétel, mert ebben a megközelítésben nem a társadalom feje felett zajlanak az események, hanem nagyon is aktív csoportokat tud mindegyik elit a maga érdekében mobilizálni. Mivel rendszerváltás utáni állapotban vagyunk, a jobboldali és a liberális elitek a baloldaliaknál sokszorosan nagyobb erőket tudnak mobilizálni, és nem lehet azt mondani, hogy csak egy acsarkodó politikai elit áll szemben saját magával – vagyis az elithez tartozó más csoportosulásokkal. Ezekben az elitküzdelmekben mély társadalmi törésvonalak, strukturális megosztottságok fejeződnek ki.

Abban Szalai Erzsébettel teljesen egyetértek, hogy a későkádári elit, a technokrácia, a reformértelmiség és az úgynevezett demokratikus ellenzék meghatározó hajtóereje volt a rendszerváltásnak. Azonban ez a csoportosulás csak az egyik oldalt jelentette, mégpedig azt az oldalt, amelyik több választás tanulsága szerint, nem élvezi a magyar társadalom többségének támogatását. A másik oldal számára valóban ezek a csoportok nyitottak utat, mert az előbbiek megfelelő nemzetközi háttér nélkül önmagukban nem tudták volna a rendszerváltás folyamatait elindítani, viszont egy döntő pillanatban a rendszerváltásba be tudtak kapcsolódni, és két alkalommal – 1990-ben és 1998-ban – a formális politikai hatalmat is meg tudták szerezni. Azt is mondhatjuk, hogy a későkádári technokrácia, a reformértelmiség és a demokratikus ellenzék utat nyitott a keresztény-nemzeti középosztály számára, és utat nyitott a szélsőjobboldal számára. Ha már Marx neve elhangzott, az a sajátos helyzet állt elő, hogy az előfeltételek a demokratikus ellenzéknél és a másik két csoportnál voltak meg, a következmény pedig annak a csoportnak a fellépése lett, amely ellen ők harcolnak. Hegeltől és Marxtól tudjuk, hogy minden következmény küzd a maga előfeltételei ellen, és fordítva; ezzel a jelenséggel találjuk szemben magunkat ebben az esetben is.

Vitathatatlan, hogy a magyar rendszerváltásban a nemzetközi meghatározottság volt a legjelentősebb. Tehát nem lett volna rendszerváltás akkor, ha Magyarország és a kelet-közép-európai térség egésze nem adósodik el, s nem lett volna rendszerváltás, ha a szovjet és az amerikai poltikai vezetés 1986-ban e kérdésben nem egyezik meg egymással. De hogy milyen koreográfiával történt a rendszerváltás, abban a belső tényezőknek volt meghatározó szerepük. Valóban igaz az, hogy a gazdasági hatalomban a demokratikus ellenzék és még inkább a későkádári technokrácia tudott döntő pozíciókhoz jutni. Ezek a döntő pozíciók azonban általában nem azt jelentették, hogy e csoportok tagjai közvetlenül maguk tulajdonossá váltak – bár a menedzser-privatizáció erre is számos példát szolgáltatott –, hanem azt, hogy ők hozták be az országba a külföldi tőkét, s mint a külföldi tőke értelmiségi szatellitjei kerültek meghatározó helyzetbe. Még azt sem mondanám, hogy itt komprádor burzsoáziáról van szó, mert e csoportok tagjai nem burzsoák, hanem a burzsoázia számára értelmiségi funkciókat teljesítők, a könyvvizsgálóktól az adótanácsadókon át egészen a privatizátorok közvetítőiig, akik tehát behozzák a tőkét, és ezért a behozott tőke meghatározott százalékában igen jelentős jutalékhoz jutnak. Ezek a jutalékok esetenként sokkal jelentősebbek, mint egy-egy esetleg önmaguknak privatizált vállalat teljes tőkéje, csak ezekről a jutalékokról nem nagyon beszélnek, mert ezeket nem forintban, hanem dollárban számolják.

Nos, ezzel a csoporttal került szembe nagyon hamar a poltikai hatalmat 1990-94 között gyakorló keresztény-nemzeti középosztály, amelynek eszményképe a Horthy-rendszer helyreállítása és társadalomstruktúrájának visssszaállítása volt. Ez a törekvés azonban két nagyon komoly akadályba ütközött. Az egyik: a nemzetközi nagytőke igénye arra, hogy a privatizáció során a kulcsszektorokat saját kezébe vegye. Megjegyzem, bár valóban igaz az, amit Szalai Erzsébet mondott, hogy 1994-98 között zárultak be a kapuk, de azért már az Antall-kormány is nagyon jelentős ágazatokat juttatott a külföldi tőke kezére. Ezzel is összefüggött Csurkának és az MDF más elégedetlenjeinek az Antall-féle vezetéssel szembeni lázadása. Ebben az értelemben tehát az 1994-98 közötti időszak folytatta és felgyorsította a már ’88-89-ben megindult és ’90-94 között tovább zajló eseményeket.

A privatizáció során a hazai tőkésosztály létrehozására különféle technikákat dolgoztak ki. Közismertek ezek az e-hiteltől kezdve egészen a munkavállalói résztulajdonnal való visszaélésig. Minden esetben fiktív pénzt kellett létesíteni: a privatizációs folyamat valójában nem létező vagyon alapján zajlott le. A kárpótlás is ennek része volt. A régi keresztény-nemzeti középosztályt csak a reprivatizáció tudta volna helyzetbe hozni, ezt azonban Antall nem választhatta útként. Korábbi írásaimban már említettem, hogy miért: döntően azért nem, mert ez azt eredményezte volna, hogy a liberális, zsidó tőkének is vissza kellett volna adni a vagyonát, ezt pedig az Antall-kormány Csurka Istvánnal és az MDF radikális jobbszárnyával a hátában nem kockáztathatta meg. Másrészt egy ilyesfajta váltáshoz alighanem Antall személyes hajlamai is hiányoztak.

Az 1990-96 közötti időszak bizonyos értelemben egységes szakaszt is alkot, noha ’94-gyel a nemzetközi nagytőke és a későkádári elit számára valóban kedvezőbb feltételek jöttek létre. Azért alkot egységes szakaszt, mert az eredeti tőkefelhalmozás erre az időszakra koncentrálódik. Marx a Grundrisse-ben az eredeti tőkefelhalmozás négy döntő mozzanatát írja le. Mindegyikkel találkozhatunk 1990-96 között; ezek egymásra épültek.

Az egyik ilyen a földtulajdontól való megfosztás. Még hogyha ez csupán a névleges téesztulajdon felszámolását is jelentette, a kárpótlás eredményeként nagyon sokan nemcsak a földjüket kapták vissza, hanem egyszersmind elvesztették az életlehetőségüket arra, hogy bármiféle közös vagy annak vélt vagyonból meg tudjanak élni. Egyébként a kárpótlás ösztönözte a téeszvezetést, még olyanokat is, akik eredetileg nem ilyen irányba akartak elmozdulni, hogy meneküljön, és kft-kbe, rt-kbe vigye ki a téeszvagyont.

Az ipari termelőeszközök privatizációja a második – az előzőnél is fontosabb – lépés. A névleges közös tulajdon magántulajdonná változtatása csak értéken aluli, egyenlőtlen tranzakciók nyomán mehetett végbe: ilyesmi egyenértékű csereként a történelemben sehol nem zajlott le, legkevésbé ilyen rövid időszak alatt. Ezért az a kérdés, hogy melyik privatizáció volt törvényes és melyik áron aluli, társadalomtudományi szempontból értelmetlen, mert a privatizáció lényegéből fakad, hogy egyoldalú elsajátításról, nem pedig kétoldalú, egyenértékű cseréről van szó.

A harmadik nagyon fontos eleme az eredeti tőkefelhalmozásnak – erről már jóval kevesebbet beszélnek – az ún. fogyasztási alapnak az elvonása, amit Marx önálló mozzanatként a kolostorok feloszlatásával vagy a “libériás inasok” elzavarásával kapcsolatosan említ. A fogyasztási alap elvonása nálunk a szociális háló meggyengítését jelentette, döntően azért, hogy a munkavállalók a legalacsonyabb bért és a legrosszabb munkafeltételeket is elfogadják.

Végezetül a modern függőségi viszonyok, a “címzetes státuszok” felszámolása is ide tartozik: az állami szféra leépítése. Tehát a harmadik előfeltétel például az alanyi jogú családi pótlék megszüntetése, a negyedik pedig a köztisztviselői és a közalkalmazotti kör radikális létszámcsökkentése.

Ennek a négy tényezőnek együttesen az a hatása, hogy az átlagember munkaerejének a legrosszabb feltételek melletti eladásával tud csak fennmaradni. Erre a folyamatra természetesen jellemző, hogy azért a mai napig nem zárult le, hiszen a szociális ellátórendszerek részben fennmaradtak, a köztisztviselői-közalkalmazotti karban pedig akkora létszámcsökkentés végül is nem ment végbe, mint amilyent terveztek. Az utóbbinál, előreláthatóan, a folyamat továbbmegy, az előbbinél viszont – a Fidesz-kormánynak a keresztény-nemzeti középosztályt támogató politikája miatt – a korábbi intézményrendszer részleges helyreállításával számolhatunk.

Ha ezeket a kérdéseket feltettük, s ezt az összefüggésrendszert vázoltuk, akkor már nem igazán nehéz arra válaszolnunk, hogy mi az oka a mai politikai acsarkodásnak. Döntően arról van szó, hogy nem dőlt el végérvényesen a harc a keresztény-nemzeti középosztály leszármazottai és a későkádári technokráciából kinőtt új tulajdonosi és tőkés-közvetítői, valamint értelmiségi csoportok között. Hozzá kell tennem, hogy a keresztény-nemzeti középosztály fontos szövetségeseket szerzett. Maga mellé állította azokat a kis- és középvállalkozókat, akik mind a multinacionális tőkét, mind a menedzserburzsoáziát olyan vetélytársnak tekintették, amelyet nem tudnak legyőzni szövetségesek nélkül. Emellett maguk mellé állították a legfiatalabb technokratákat, a ’90 után szocializálódottakat is, akik úgy ítélték meg, hogy előmenetelüket veszélyeztetheti a náluk egy-két évizeddel idősebb, későkádári technokrácia. Ennek a fiatal elitcsoportnak a nemzetközi kapcsolatrendszere, számítógép- és nyelvismerete sokszorosan jobb, mint a későkádári elité, az élettapasztalat és a hivatali szervezet működtetésében való rutin az, ami esetükben hiányzik. Tehát létrejött – ahogyan néhány újabb írásomban fogalmaztam – egy széles társadalmi koalíció, amely a keresztény-nemzeti középosztályból, a menedzserburzsoáziával szembenálló, feltörekvő kis- és középvállalkozókból, valamint a legfiatalabb menedzserekből áll. Ezek maguk mögé tudták állítani azt a kisparaszti társadalmat, amelyet a kárpótlással sikerült ismételten létrehozni.

Mindez generációk küzdelmét is jelenti, mert a középgeneráció, a későkádári technokrácia beszorult a fiatalok és a legidősebbek közé, akik részben anyagi, részben ideológiai érdekeik alapján vívják velük a küzdelmet. Az elitek harcában a gazdaság síkján sokkal sikeresebb a későkádári technokrácia, a politikában viszont, jelen pillanatban, sokkal sikeresebb az ún. nagy társadalmi koalíció. A küzdelem, szerintem, azért zajlik, hogy a tulajdon elosztása és újraelosztása után a jövedelmek elosztása és újraelosztása is bekövetkezzen. A legradikálisabb keresztény-nemzetiek a tulajdonstruktúra teljes felülvizsgálatát követelik. álláspontjuk lényege, hogy bebizonyítsák: a mostani tulajdonosok bűnös úton jutottak vagyonukhoz, amely ezért jogos tulajdonosait, a keresztény-nemzeti középosztályt, valamint a hozzá csatlakozó csoportokat illeti meg. A kevésbé radikálisoknak az az álláspontja, hogy a nemzetközi közvéleményt, amely a magántulajdon szentségét a nagytőke esetében igen komolyan veszi, nem lehet megrendíteni ilyen lépésekkel, ezért a jövedelmeket, az állami státusokat és az állami megrendeléseket kell újraelosztani. Ennek a csoportnak már nem az a törekvése, hogy a nagy vagyonból részesedjen, elfogadja a privatizáció nyomán kialakult struktúrát. Az a célja, hogy az állami megrendeléseket az úgynevezett nemzeti vállalkozások irányába terelje, és az állami újraelosztásból, a szocális rendszerből juttasson a széles társadalmi koalíciónak az eddigieknél sokkal nagyobb jövedelmet. Erről szól a családi pótlék alanyi jogúvá tétele, a gyermekkedvezmények rendszere az adórendszerben éppúgy, mint a közbeszerzési törvény állandó felülvizsgálata.

Tulajdonképpen ide sorolhatók a korrupcióval kapcsolatos vádaskodások is. Ezeknek kettős funkciójuk van. Az egyik: megakadályozni, hogy a szociálliberális erők a hatalomba visszatérjenek – tehát teljes politikai lejáratásuk –, a másik, hogy a korrupciós ügyekre hivatkozással kiszorítsák az állami megrendelések piacáról azokat a vállalkozásokat, amelyek a menedzserburzsoázia kezében vannak, illetve a multinacionális cégekhez valamilyen formában kötődnek.

Mi a szélsőjobboldal szerepe ebben a folyamatban? Én a szélsőjobboldalt – a liberális közgondolkodással ellentétben – nem tartom kapitalizmus-ellenesnek. A szélsőjobboldal a nemzeti kapitalizmust képviseli. Ugyanúgy, ahogy valamikor a céhes rendszer vagy az ipari kapitalizmus előtti időszak védelmezése mint feudális szocializmus jelent meg, ma szociális követelések formájában valójában a nemzeti kapitalista érdekek jelennek meg – nacionalista, rasszista mezben. Ha valaki a MIÉP parlamenti felszólalásait figyelemmel kíséri, észreveszi, hogy ezeknek döntő többsége a kis- és középvállalkozások helyzetével foglalkozik, amelyeket főként két ponton kívánnak megtámogatni. Az egyik az adórendszer, a másik pedig – ami a kispolgárság régi álma – az olcsó vagy egyenesen kamatmentes hitel. Bankellenességük a kispolgárság s általában a termelőtőke régi finánctőke-ellenessége – ebben semmi új nincs. Elő lehet venni Engelsnek A tőke harmadik könyvéhez írt zárószövegét, amely arról szól, hogy nem a tőzsdét és a bankokat kell támadni, hanem a tőkeviszony alapjait. Ilyenformán a szélsőjobboldal nem képvisel szociális erőt, mégcsak szélsőjobboldali formában megfogalmazott szociális követeléseket sem. Ugyanakkor ebből az is következik, hogy a szélsőjobboldal ma még nem terjesztette ki befolyását a társadalom ún. alsó középosztályára és szegényebb csoportjaira. Ma a MIÉP a legelőkelőbb villanegyedekben a legerősebb, és szavazóbázisa iskolázottsági szempontból az SZDSZ és a Szabó Iván-féle MDNP után következik. A MIÉP-szavazók sokkal iskolázottabbak, mint pl. az MSZP hívei, nem beszélve a kereszténydemokrata vagy a kisgazda-szavazókról.

Ami a jobboldal és a nemzeti radikalizmus kapcsolatát illeti, ennek az alapja az, hogy a Fidesz egyértelműen a hazai burzsoáziának, a vállalkozói osztálynak a pártjává vált, s ennek a programnak a radikálisabb kifejezése az, amit Csurka István képvisel.

Az antiszemitizmussal és a rasszizmussal kapcsolatban pedig emlékeztetni kell arra az ismert történelmi tényre, hogy Magyarországon a burzsoázia és a munkásosztály keletkezésekor nem tartozott a többségi etnikumhoz. A burzsoázia zsidó, német, cseh, osztrák volt, de még örmény is, a munkásosztály nagy része pedig bevándorolt csehekből, osztrákokból, kisebb részt németekből állt, és zsidókból is. Hosszú időn keresztül a magyar etnikum kívül maradt a tőkeviszonyon, s ezért azt a magyarságtól idegen társadalmi képződményként értékelte. Ebből következik, hogy a tőkeviszony meghaladására irányuló kísérleteket is a nemzet lerombolásaként értékelte. A magyar baloldal egyik óriási tévedése volt, hogy nem ismerte fel a magyar társadalom mélységesen kispolgári jellegét. Ami ma Magyarországon jobboldali és szélsőjobboldali, azt az egykori kispolgárok, kisparasztok, kisiparosok, kiskereskedők leszármazottai, valamint a hozzájuk kötődő, hagyományos kishivatalnoki és kisértelmiségi rétegek képviselik. Empirikus (választásszociológiai) vizsgálatokból az derül ki, hogy az MSZP-t legnagyobb mértékben az 1945 előtti altisztek, kisiparosok, kisparasztok, erdészek, vasutasok stb. leszármazottai utasítják el. Ennek oka kettős: az egyik a későkádári elit kapcsolata az MSZP-vel, ennél azonban jóval jelentősebb ezeknek a csoportoknak a rendkívüli mértékű konzervativizmusa. A választásszociológiai vizsgálat azt mutatta, hogy a jobboldal és a szélsőjobboldal elsősorban a Kommunista Kiáltványban középrendeknek nevezett csoportokhoz kötődik, a burzsoázia és az értelmiség megoszlik a konzervatívok és a liberálisok között, és az egykori munkásosztály leszármazottai a baloldaliak. De mivel ’45 után a kispolgárság egy részét proletarizálták, a Kemény István meghatározása szerinti új munkásosztály jelentős része nem baloldali. Innen ered az a látszat, hogy a magyar társadalomnak nincs kialakult osztálystruktúrája.

A perspektívákat a következőképpen látom. Bár Szalai Erzsébethez képest máshova helyeztem a hangsúlyt az eddigi folyamatokkal kapcsolatban, a hosszabb távú kifejlet terén nem nagyon tér el a véleményem az övétől. Bár nem tudtam, hogy Kolosi mit mondott, egy MSZP-s belső anyagban én is leírtam ’97 augusztusában, hogy a kapuk bezárultak. Azokból a pozíciókból, amelyeket el lehetett érni vagy el lehetett veszteni a rendszerváltás során, a kitörés egyes egyéneknek kivételesen még sikerülhet, de nagy társadalmi alakzatoknak nem. Létrejött egy félperifériális kapitalizmus, amely nagyon jelentős jövedelmi egyenlőtlenségeket mutat, de még nem mutat igazán szimptomatikus vagyoni egyenlőtlenségeket. A statisztikusokat meglepi, hogy a jövedelmi egyenlőtlenség nagyobb, mint a vagyoni. Hosszabb távon a vagyoniak ehhez felzárkóznak: a mai egyenlőtlenségek nem csökkennek, hanem növekedni fognak.

Ami az egyéni életstratégiákkal kapcsolatos: nemcsak az az oka a Szalai Erzsébet által említett normaszegésnek, hogy van egy tanult viselkedési minta – egyébként nemcsak az államszocializmusból, hanem a magyar történelem korábbi évtizedeiből és évszázadaiból eredően is –, amely szerint a túlélést nem normakövető magatartással biztosítani lehet (ez a cigányságnál egyértelmű, de másoknál is eléggé komolyan jelentkezik), hanem az is, hogy hiányoznak a nemzetközi feltételek és valamilyen generáló eszme is. Ha nincs egy közös eszmei alap, akkor nincs, ami anyagi erővé váljon s behatoljon a tömegekbe. Mert az egykori ideológiák ma a bukott korszak ideológiáinak számítanak, s amíg az a generáció él, amely a bukást átélte, addig ezeknek az ideológiáknak nem lesz a térségben mozgósító hatásuk. Másrészt, ami a nemzetközi feltételeket illeti: világos, hogy az országnak nincs semmiféle perspektívája, nincs más gazdaságpolitikára lehetőség. Járai hároméves gazdaságpolitikai koncepciójában, amelyet a parlament elé terjesztett, őszintén leírja, hogy nincs más út. Ugyanazt írja, amit Medgyessy 1997-98-ban: semmilyen alapja nincs azoknak a gazdaságpolitikai elképzeléseknek, amelyeket a Fidesz állít: az ország gazdasági növekedése nem állítható hét százalékos pályára, de még öt százalékosra sem igazán. Bár van egy helyreállítási szakasz az 1989 utáni nagy visszaesés miatt, ez azonban nem vezet a növekedés nagy mértékű felgyorsulásához. Az országot a nemzetközi nagytőke megfojtaná, ha más jellegű gazdaságpolitikát alakítanának ki. Surányit személyében persze el lehet távolítani, de csak azért, hogy egy másik Surányi jöjjön helyette. Vagy aki nem Surányi, annak azzá kell válnia a bankelnöki tisztségben, akármilyen szándékkal ül is oda. Ha Boros Imrének a vágya teljesül, hogy PHARE-miniszterből bankelnökké váljon, a Magyar Nemzeti Bank élén ő sem tud mást csinálni, mint hogy alkalmazkodik a nemzetközi nagytőke meghatározó csoportjaihoz, és ezeknek a csoportoknak a diktátumaihoz. Az országban nincsenek alternatívák, perspektívák, ha nem ezt az utat járja bármelyik kormány, akkor az ország további hanyatlása következik be. Viszont ha ezt az utat járja, akkor aligha következik be az ország beígért felemelkedése. A felzárkózási ideológiák tehát tévesek, az Európai Unió sem fogja Magyarországot fejlett állammá változtatni. Mégcsak az osztrák szintet sem érhetjük el, nemhogy az Egyesült államok, Németország vagy Svédország szintjét megközelíthetnénk. Ebből az következik, hogy a beszorítottság a politikai erők számára csupán a politikai küzdelmet teszi lehetővé, a politika azonban hosszú távon nem uralja a társadalmi folyamatokat, ezzel tisztában kell lenni.

Szalai Erzsébet:

Az elitek társadalmi beágyazottságával kapcsolatban szeretnék egy rövid megjegyzést tenni. Azt gondolom, s éppen ezért operálok elitelméletekkel – bár marxista tradíciójú társadalomkutató vagyok –, hogy az eliteknek alapvetően nincs társadalmi beágyazottságuk. Itt eltér a véleményünk. Tehát nem gondolom, hogy az elitek különböző társadalmi csoportok – akár a kispolgárság, akár a kisparasztság vagy a deklasszált keresztény középosztály – érdekeit vállalnák fel, hanem úgy vélem, hogy az elitek elsősorban saját érdekeiket képviselik, s ebben, mint a kártyajátékban, időnként aduként felhasználnak bizonyos társadalmi csoportokat. A mai modern kapitalizmusnak, Marx korához képest, éppen a társadalmak mérhetetlen individualizációja az egyik legnagyobb problémája, tehát az, hogy a társadalmakat atomjaira szedi szét. Éppen azért kerültek előtérbe manapság az elitelméletek Nyugaton, mert sajnos valóban igaz az, hogy egyrészt vannak az elitek, másrészt vannak a sehova nem integrált, senki által nem képviselt különböző atomizált társadalmi sejtek. Tehát éppen ez a kor hozta magával azt, hogy az elitek még annyira sincsenek beágyazva társadalmilag, mint Marx korában voltak.

Ehhez kapcsolódik a következő megjegyzés is. Amikor a Fidesz-kormányról szóló monográfiámat írtam, arra a – számomra is meglepő – tapasztalatra jutottam, hogy a Fidesz nem a hazai burzsoázia pártja, hanem az MSZP-SZDSZ-koalícióhoz hasonlóan, a multinacionális tőke pártja. Az én adataim mindenesetre ezt bizonyítják. Megnéztem, hogy milyen kapcsolatok voltak az elmúlt év során a multik és a Fidesz, illetve a hazai tőke és a Fidesz között, és meglepő módon azt tapasztaltam, hogy a Fidesz-kormányzat idején – nem teljesen tudatos érdekközvetítés nyomán – a multinacionális cégek érdekei felülreprezentáltak voltak a hazai burzsoázia érdekeihez képest. A Fidesz tényleg szeretett volna a hazai nagytőke pártja lenni, de nem lett azzá, mert olyan erős nyomások érték a nemzetközi nagytőke részéről, hogy kénytelen volt az utóbbi érdekeit felvállalni. Surányi eltávolításával a Fidesz megpróbált egy ellenlépést tenni, tehát megpróbált ebből a beszorított helyzetből kilépni.

Wiener Gyuri szerint nem dőlt el a harc a későkádári technokrácia és ezek között a csoportok között. Ezzel szemben én úgy látom, hogy megtörtént a látens kiegyezés a későkádári technokráciával, amelyet olyan nagy sérelem nem ért a kormányváltás után. Az általam vizsgált körből a későkádári technokrácia legkvalifikáltabb csoportjai iszonyatosan jó állásokban tudtak elhelyezkedni a ’98-as választások után. Ha valódi érdekcsoportok között zajlana a harc, akkor meglennének az ideológiák, akkor afféle “napzártás” hangulat lenne az országban. Tehát a különböző érdekcsoportok megtalálnák a maguknak megfelelő ideológiát, s mégis valamilyen koncepció körül folynának a harcok. De koncepció sehol, érdemi vita sehol, csak acsarkodás van. Ezért fenntartom a véleményemet, hogy mindegyik elitcsoport beszorított helyzetben van. A későkádári elit hatalma inkább biológiai okok miatt gyengül. Az MSZP-ben is azt látom, hogy Németh Miklós valójában a yuppie-nemzedék hatalomra kerülését készíti elő. A Németh Miklós-tervben egy hasonló nemzedékváltás előkészítése folyik, mint a nagypolitikában, s itt a későkádári technokrácia utóvédharcot folytat. A küzdelem akörül zajlik, hogy a későkádári technokrácia után következő félnemzedék csoportjai közül kié legyen a hatalom, a BIT-es fiúké, vagy pedig a fideszes yuppie-ké.

Wiener György:

Én nem azt állítottam, hogy a Fidesz végre tudja hajtani az elképzelését, csupán azt, hogy végre szeretné hajtani, azonban ennek nagyon kemények a korlátai. A Surányi elleni fellépés világosan mutatja, hogy őket belülről nagyon nyomják ebbe az irányba. Túl azon, hogy a fideszes vezetők személy szerint nem nagyon szeretik a Surányi-csoportot s a hozzájuk kapcsolódókat, az a kis- és középvállalkozói réteg, amelynek a nevében felléptek, állandóan megpróbálja befolyásolni őket. Ezen a ponton tehát mégiscsak van összefüggés. Az adatok persze csakis azt bizonyíthatják, amit Szalai Erzsi említett, hiszen a külföldi nagytőke adókedvezményének eltörlése nem történt meg. Egyébként a MIÉP-es felszólalások – a kis- és középvállalkozóknak nyújtandó adókedvezményeken és olcsó hiteleken túlmenően – mindig ebbe az irányba mennek. Ebben tehát nincs közöttünk vita.

Ami a későkádári technokrácia erejét és a yuppie-nemzedék előtérbe kerülését illeti, Németh Miklós nem ezt a yuppie-nemzedéket képviseli. Németh ugyan fiatalabb tagja a későkádári technokrácia csoportjának, de igazából, túl az ötvenen, nem kapcsolódik a yuppie-nemzedékhez. Nincs az MSZP holdudvarában ilyen tömeg, még ha vannak is ilyen személyek. A pártban a mi korosztályunk, amelyet Krausz Tamással képviselünk, kifejezetten fiatalnak minősül. Negyven év felettiek ugyan még léteznek, de negyven év alatti, MSZP-s kiindulópontú vállalkozók vagy felügyelőbizottsági tagok nincsenek. Tehát az a helyzet, hogy a yuppie-nemzedék fideszes.

Abban Szalai Erzsinek igaza van, hogy ma a magyar társadalom jelentős része teljesen szervezetlen, azaz – megint marxi kategóriával élve – csak magánvaló s nem magáértvaló osztályt alkothat. De hogy a burzsoázia különböző érdekcsoportjai s az őket kiszolgáló szatellit értelmiségiek között valódi harc és nemcsak látszatküzdelem zajlik, ez a parlamentben állandóan tettenérhető. Nincs kiegyezés, mert a fideszesek ugyan belekényszerülnek a multik és magyarországi képviselőik átmeneti – legalábbis ők azt remélik, hogy csupán átmeneti – támogatásába, de a céljuk egyértelmű: a fordulatot végre akarják hajtani. Lehet, hogy a fejlemények a Fideszt rákényszerítik a kiegyezésre, de ma erről hallani sem akarnak, mivel a Fidesz elsősorban az SZDSZ-t akarja megsemmisíteni, s ez világosan mutatja, hogy elképzeléseiket nagyon komolyan veszik.

Vadász János:

Elöljáróban annyit el kell mondanom, hogy én azok közé az értelmiségiek közé tartoztam 1987-89-ben, akik nem látták előre, hogy rendszerváltozás közeledik. E tényt utólag sem vagyok hajlandó átértékelni, bár manapság az effajta átértékelés meglehetősen gyakori: ahogyan annak idején, 1945 után egyszeriben mindenki partizánná vált, most egyre többen fedezik fel magukban visszamenőleg a rendszerváltó értelmiségit és az ellenállót… Én nem. Amikor 1989-ben egy nagy és eredményes bérharcot követően vezetője lettem egy teljesen új szakszervezetnek, nem azzal a jövőképpel vállaltam ezt a feladatot, hogy a szakszervezeti mozgalom megújításán keresztül elő kell készíteni a rendszerváltoztatást.

Az én empirikus tapasztalatom szerint – s itt némileg ellent kell mondanom az előttem szólóknak –, a rendszerváltoztatás folyamata korántsem zárult le. A dolog az elit szintjén – a tőkekoncentráció, a gazdaság és egyebek szempontjából – lezárulni látszik, a társadalom mélyrétegeiben, azok között az emberek között, ahol nap mint nap megfordulok, ezeknek a folyamatoknak nincs társadalmi legitimációjuk. Azaz nincs semmiféle közmegegyezés arról, hogy ami az országban az elmúlt tíz évben történt, elfogadható lenne. Tehát én még mindig inkább rendszerváltoztatási kísérletről beszélnék, amivel a lezáratlanságot szeretném jelezni.

1989-ben, amikor az “alvilág” tagjává váltam (magamban csak így szoktam hívni a felső szintű politikai vezetők körét), tehát bekerültem a szakszervezeti politikai elitbe, három szakszervezeti elittípussal találkoztam. Az első a korábbi szakszervezetek – s ezeken belül elsősorban a versenyszféra munkavállalói érdekképviseletei – vezetőinek gondolkodásmódja volt, amit a kezdet kezdetén hevesen, ma már kevésbé hevesen, de talán megalapozottabban visszautasítottam/visszautasítok. Ez arra épített, hogy elkerülhetetlen történések következnek, ezért menteni kell a menthetőt, méghozzá a mindenkori tőkés/munkáltató személyéhez való egyfajta intenzív alkalmazkodással, feladva azokat az esélyeket is, amelyek másfajta, ellenőrzöttebb rendszerváltoztatást tehettek volna lehetővé. Itt nemcsak a munkavállalói résztulajdon programjának csődjéről beszélek, hanem a kontrollált privatizáció lehetőségének meg nem ragadásáról is. Magyarán szólva arról, hogy amikor a privatizációs törvényeket megalkotta az országgyűlés, az illetékes szakszervezeti vezetők “elfelejtették” az utcákra, terekre szólítani mindazokat a tömegeket, amelyek létrehozott vagyonát elprivatizálták. Ez a fajta szakszervezeti elit mára már beépült abba a gazdasági, szociális és politikai elitbe, amelyről Szalai Erzsébet és Wiener György szólt.

Volt egy második fajta szakszervezeti elit is. Ez azt tekintette közvetlen feladatának, már-már hivatásának, hogy a meglévő szakszervezeti struktúrát szétzilálja, tönkretegye, megváltoztassa. Itt a Ligára és a Munkástanács-típusú szerveződésekre gondolok. A kritikán túlmenően azonban ezeknek nem volt igényük arra, hogy valódi munkavállalói kapcsolatokat építsenek ki, s valóságos tömegbázist próbáljanak maguk mellé állítani. Rettentő módon zavarta őket a tagság, ha egyáltalán volt egy kevés tagjuk… Például ha az Ellenzéki Kerekasztalban a Liga vezetőinek szerepét vizsgáljuk, az derül ki, hogy aktivitásuk egyrészt kimerült egyfajta PR-munkában – vagyis a Kerekasztal javarészt SZDSZ-es tagjainak PR-tevékenysége elősegítésében –, másrészt önmaguk személyes legitimálásában az új hatalom előtt. Forgács Pál személyét aligha lehet itt nem megemlíteni, aki arra törekedett, hogy a szakszervezetekben a tagdíjfizető tagtól származó szakszervezetfenntartó erőt, ami persze tagi kontrollt is jelent, korábbi SZOT-os nemzetközi kapcsolatai segítségével külső, főleg amerikai, nyugat-európai szakszervezeti konföderációk és nemzeti szakszervezetek anyagi támogatásának megszerzésével váltsa fel. Ez mozgatta a különböző, úgymond, új szakszervezeteket, amelyeknek egyre gyarapodó elitje alakult ki, egyre szűkülő tagsági háttérrel.

A szakszervezeti elit harmadik része – én magamat legszívesebben ide sorolom – azt gondolta/gondolja, hogy a jövőben valóságos tagsággal rendelkező, tényleges tagsági ellenőrzés alatt álló, a mindenkori egyéni és kollektív munkavállalói érdekekre épülő szakszervezeteknek van létjogosultságuk. Az elmúlt tíz év során ugyanis bebizonyosodott – bármennyire is ennek ellenkezőjét sugallta, egymástól függetlenül, mindhárom kurzus kormányzata –, hogy nincsenek egyéni kimenekülési utak a mezei honpolgár számára. Semmiféle esélye nincs a köztisztviselőnek, a közalkalmazottnak, a gyári munkásnak vagy a bányásznak arra, hogy vállalkozóvá váljon, mivel nincs sem tőkéje, sem kapcsolatrendszere, sem kellő tudástöbblete hozzá. Mindezek hiányában pedig azokat, akiket arra ösztönöztek – avagy inkább űztek –, hogy vállalkozókká váljanak, rövid időn belül jól előrelátható csődbe hajszolják bele.

Ennek a harmadik típusú szakszervezeti elitnek a gondolkodására az a jellemző, hogy megpróbál a valós problémákra szakmailag megalapozott és a tagság által kontrollált válaszokat adni. Ennélfogva egyetlen kormánynak sem óhajt a holdudvarába kerülni, mindegyiknek a kontrapunktját kívánja megjeleníteni, különböző erővel és intenzitással.

Ami a magyar társadalmi pozíciókat illeti, én releváns szociológiai választ nem tudok adni, de bizonyos – elsősorban közalkalmazotti, közszolgálati, kisebb mértékben piaci munkavállalói körökben szerzett – tapasztalatokról be tudok számolni. Ezek a tapasztalatok kétségbeejtőek. Azok a társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek az elmúlt tíz évben kialakultak, egyre inkább tudatosítják a társadalmi mobilitás megszűnését, amelynek kutatásával Kolosiék, Cseh-Szombathyék és mások a 80-as évek közepétől foglalkoztak. Ez az emberek egy részében a politikától való teljes elfordulást eredményezi – mondván, a politika “úri huncutság”, s mindazok, akik a politikában részt vesznek, darabra megvehető, különböző multinacionális vállalkozói csoportokkal összefonódott figurák –, másoknál – s az igazi veszélyt ebben látom – olyan radikalizálódáshoz vezet, amelyet a 2002-es választások idején egyrészt a MIÉP, másrészt a Munkáspárt kihasználhat. Vagyis az eddigi középsúlyos választói pozíciók helyett a jobb- és baloldali szélsőségeknek sokkal nagyobb terepük lesz, mint amennyi megengedhető lenne. Ezzel függ össze a társadalmi párbeszédben eluralkodó kulturálatlanság is, amit az elit a társadalom számára – a parlamenttől a pártokon át az önkormányzatokig – közvetít, s ami ahhoz vezethet, hogy a társadalom maga is párbeszédre, kultúrára képtelenné válhat: elbunkósodhat. Én igazából ettől a veszélytől szeretném óvni magunkat, s ezért tartanám fontosnak, hogy az MSZP valódi, modern – de nem Tony Blair-i értelemben modern – szociáldemokrata párttá alakuljon.

Szalai Erzsébet:

Vadász Jánossal teljesen egyetértek abban, hogy mára minden, magát középnek tekintő politikai erő ki lett próbálva, s mivel a társadalmi egyenlőtlenségek fokozódnak, biztos vagyok benne, hogy a MIÉP a következő választáson jelentősen növelni fogja szavazói számát, s nemcsak a budai kerületekben.

Wiener Györgynek válaszolva, ami a magánvaló/magáértvaló osztályok kérdését illeti: Marx kora óta gyökeres változások következtek be, a nagyipari munkásság aránya – Magyarországon is – folyamatosan csökkent. Tehát új helyzet van. De fontosabbnak tartom, hogy az információs robbanás olyan agymosást hoz magával, ami korábban elképzelhetetlen lett volna: Marx korában a tőkének nem volt ehhez fogható agymosó gépezete. Végezetül pedig: a Fidesz úgy pártja a multinacionális tőkének, hogy nincs teljesen tudatában ennek; azok a pénzek, amelyek kimennek a multiknak, az apparátus különböző részeiből mennek ki, és senki sem összegzi ezeket.

Wiener György:

A tőke és az osztály kérdése az, amire röviden reagálnék. Nem az a döntő kérdés, hogy a munkavállaló iparban dolgozik-e vagy sem – éppen Marx mondja A tőke első könyvében, hogy az angol és a walesi statisztikák tanúsága szerint az ipari munkások még a klasszikus kapitalizmus időszakában, a XIX. század közepén is a foglalkoztatottak kisebb hányadát alkották. Attól, hogy a munkavállaló a szolgáltató szektorban vagy éppen a negyedik szektorban, a tudásiparban dolgozik, ugyanolyan alávetettje a tőkének, mintha fizikai tevékenységet végezne. Az más kérdés, hogy az értéktöbblet elsajátításának vannak bizonyos előfeltételei, s ezért az általános munka, a tudomány alapvető termelőerővé válása végül is megszünteti a kizsákmányolás lehetőségét. Az osztályfogalmat tehát nem tartom túlhaladottnak: az osztályok átstruktúrálódnak, de attól még nem szűnnek meg, az alapvető viszony változatlanul fennmarad.

Ami a MIÉP lehetőségeit illeti: biztos, hogy öt százaléknál sokkal többet fog szerezni. Nem válik közvetlenül hatalmi tényezővé, de a Fidesz, ha esetleg 2002 után kormányon marad, ezt a MIÉP nagyon hatékony támogatásával tudja csak elérni. A Munkáspártot pedig – amely olyan gyenge eredményt, mint most, a két időközi választáson, még soha nem ért el – én egyáltalán nem tartom szélsőségesen baloldalinak.

Ha nem akarunk az utópista szocializmus csapdáiba tévedni, nem indulhatunk ki sem egy feltételezett aranykor eszméjéből, valamiféle “visszatérési” programot alkotva – amennyiben a jelen állapotokat tagadni akarjuk, minthogy egyébként csakugyan tagadásra érettek –, sem valamilyen “Sollen” eszméje nem vezérelhet bennünket. A valóság burkában megbúvó lehetőségeket (s a valóságos, korszerű emberi szükségleteket) kell kutatnunk. Esetleg azokat, amelyeket soha senki nem vizsgált még. Ilyen lehetőségek mindig vannak. A politika ügyében is.

A tudomány azonban természetéből adódóan nem képes megragadni a valóság teljességét, számára csak a megvalósult lehetőség hozzáférhető – a fizikusok szerint csak az, ami mérhető –, vagy miként Henri Bergson fogalmazott: a tudomány a már befutott intervallum végpontjába helyezkedik s onnan tekinti át az egész folyamatot. A politikát vizsgáló tudományok is. A rendkívül mozgékony társadalmi élet hiteles vizsgálata tehát, bármilyen meglepő, törvényszerűen igényel a tudományostól eltérő eljárásmódokat is. A tapasztalaton kívül. Részint mert a tudomány mint ismeretrendszer maga is általánosított tapasztalat, részint mert a tapasztalat alacsonyabb szinten a tudománnyal azonos módon a már befutott intervallum végpontjában található. Konfuciusz szerint: a tapasztalat olyan lámpás, amit a hátunkon hordunk s a megtett utat világítjuk meg véle. Már ha megvilágítjuk.

Egy dolog történetét ismerni annyi, mint magát a dolgot ismerni – vallja Hegel. Tudományos tapasztalatok is igazolják a napi tapasztalatokkal egybecsengően, ez az álláspont kétségtelenül helyes, igazsága megcáfolhatatlan. ám ez az igazság nem zár ki más igazságokat. Amint a közelmúlt magyar történelme tanúsítja – amikor is mind az országgyűlés, mind a kormányok, mind a hivatalok sokasága hirtelen támadt és főként jogászi pályáról áttévedt történészektől vált zsúfolttá –, sem a valódi, sem a vélt történelmi ismeretek önmagukban nem szavatolják a történelmi szemléletet, főként annak adekvát voltát. Sőt! Erre, mifelénk soha annyira történelmietlenül nem tekintettek a valóságra, soha annyira nem tobzódott a voluntarizmus – talán a Rákosi-érát kivéve –, mint mostanában. Az igazi történelmi szemlélet követelménye ugyanis nem korlátozódik valamiféle időbeli relációra, mint abban a nálunk honos szűkkeblű változatban, melyben a “történelmi” múlt emlegetése kizárólag jelenbeli érdekeket szolgál. A történetiség követelménye: az összefüggések teljességének követelménye, különös tekintettel a fejlődés mozzanatára, azaz dialektikai követelmény. A dolgok objektív dialektikai természetének szubjektív fel- és elismerése. Dialektika nélkül nem megy.

Nézzük tehát a politikát. Ha igényesek vagyunk, azt vizsgáljuk, hogy milyen ma s mitől lett azzá, ami. Előítéleteinket s korábbi hasznosnak bizonyult ismereteinket félre kell tennünk, ha ki akarunk törni abból a szemléleti kalodából, amelybe saját egyoldalú gyakorlatunk s a mai talajtalan hatalmi struktúra manipulált sugallata betonozott be minket is a másokétól eltérő világnézetünk ellenére és ma már szinte a fejlődés kívánatos esetének véljük például a politikai “váltógazdálkodást”, vagy legalábbis elkerülhetetlennek. Szemléleti ügyről lévén szó, nem árt nyíltan feltenni a kérdést: a politikai viszonylatokban – amelyekből nem felejthetők ki az osztályviszonyok, bármilyenek is – és intézményekben, bevett eljárásmódokban, a politikai cselekvés dologi és egyéb állandósult feltételeiben rögzült objektív logika akaratunktól s tudatunktól függetlenül mennyire s milyen módon módosítja eleven politikai nézeteinket és magatartásunkat. Magyarul: soha-nem-volt, egészen új helyzetben egészen új módon kell feltenni a kérdéseket, hogy egészen új válaszokat adhassunk rájuk. Szerintem ez se most, se máskor nem igen jellemző ránk.

A fentiek szerint a valóság, a tényleges társadalmi lét vizsgálatában jelentős szerep jut a megbízhatóság szempontjából a filozófiának, épp a lehetőségek hallatlan fontossága miatt. Hegel a lehetőségek négy fő formáját különbözteti meg (“A logika tudománya”): az elvont lehetőség, a reális lehetőség, a szétszórt vagy szórványos valóság (zerstreute Wirklichkeit) és a megvalósult lehetőség (valóság) alkotja a lehetőségek mozgássorát, oda s vissza. A történelem, mint a társadalom sajátos időbelisége e lehetőségek sorainak mozgása – oda és vissza. Míg a megvalósult lehetőség a szaktudomány – köztük a közgazdaságtan, szociológia, történettudomány, politológia, társadalomlélektan stb. – kutatási területe, a többi lehetőség-tartomány a filozófia, az irodalom, a művészeti gondolkodás terepe úgy is mint kognitív, úgy is, mint értékítélet alkotására képes úgynevezett társadalmi tudatformáké (a vallásnak főként a túlélési “technikák” bizonyos fajtáinak felfedezésében s kezelésében van alig túlbecsülhető s egyre növekvő szerepe). De ne becsüljük le mindebben a gyakorlati politikai gondolkodás és a ténylegesen működő erkölcsi magatartás szerepét sem. Mást ne mondjunk: a nép(ek)nek elege van abból, ami van. Bennünket mindenesetre elsősorban a filozófia lehetőségei érdekelnek pillanatnyilag.

A magyar történelem egyik sajátossága, társadalmunk fejlődésének zaklatott voltából következően is, hogy az önálló filozófiai gondolkodás mint társadalmi tényező, nem alakult ki. A legfontosabb filozófiai gondolatok lírai köntösben jelentek meg, vagy a lírához közeli irodalmi formákban, Csokonaitól Berzsenyin át Kölcseyig, Vörösmartytól Petőfin át Madáchig, Vajda Jánostól Adyn át József Attiláig. Nagy hátrány, de ugyanakkor páratlan lehetőség számunkra. Nem azt állítom, hogy nálunk több gondolat található a lírában, az irodalomban, mint másutt, hanem csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy bennünk talán több érzékenység fejlődött ki ezek értékének, filozófiai tartalmának észrevételére, mint a nálunk szerencsésebb történelmi adottságú értelmiségiekben, mondjuk, mint a németekben, akiktől a tudományos magatartás állítólag örökérvényű normáit – érthetően – mindmáig tanuljuk. Használjuk ki e lehetőséget. Képlékeny valóságunk felméréséhez a szaktudományokon kívül nemcsak filozófiára lesz szükségünk, hanem művészi intuícióra is. Az idő sürget, minden lehetőséget merészen meg kell ragadni.

Vizsgálatunk választott tárgyát, a politikát tekintve, korlátozódjunk egyelőre a politikai pártok fogalomkörére. Itt a legnyilvánvalóbb ugyanis, hogy az intézményekben, dolgokban, a rutineljárásokban rögzült objektív logika mennyire kényszerpályákra terel minket, anélkül, hogy észrevennénk. A politikai párt az a szent tehén, ami megkerülhetetlen, amit tűrni kell, bármilyen pimaszul legeli le legszebb veteményeinket, ami nélkül a politikában sem gondolkodni, sem cselekedni, sem boldogulni nem lehet, ami politikában és politikán kívül mindenre rányomja a bélyegét. Pedig mindössze egy használhatatlan, sőt káros történelmi kövület, amin átok ül, mint a fáraók sírjain, s ezredévek múltán is szedi halálos áldozatait a gyanútlanok között. Használhatatlan lenne? Nos, én nem állítom, hogy ma nem lehet tüzet csiholni két száraz fapálca összedörzsölésével. Csak – kivételes esetektől eltekintve – nem érdemes. A politika halász-vadász vagy legfeljebb kézműves korszakából ittragadt politikai pártokat múzeumba kell rakni, emlékeztetőül. Nyilvánvalóan igazak ugyanis a következő ítéletek: 1. Az egypárt-rendszer nem vált be; 2. A többpárt-rendszer nem vált be. Nálunk legalábbis. Következésképpen: a pártrendszer – elvetendő. Valami más megoldást kell keresnünk. Hamar! Valami ugart vagy irtásföldet. Bár ismert a kisajátítás módszere is.

Megállapodottabb társadalmakban, ahol gyakorlatilag két párt van, mint Nagy-Britanniában, lassanként Németországban és Frankhonban is, vagy egy párt van ugyan, de kettőnek látszik, mint az USA-ban (ott a hagyományos pártok bármelyikén belül két politikus vagy irányzat “politikája” gyakran jobban különbözik egymástól, mint ahogyan a két pártnak tekintett pártoké egymástól), kényelmesen váltógazdálkodnak politikailag. Ráérnek, birtokon belül vannak. Mi, birtokon kívüliek, követhetjük ezt a metódust? Aligha. Próbáljuk meg nagy vonásokban jellemezni a politikai pártokat, közös jegyeik alapján, hogy megnyugtató választ kaphassunk.

A pártok pártütés útján keletkeztek valamikor, a történelmi régmúltban. Az uralkodó osztályon belül egy rész – latinul: pars, partis – valami okból elkülönült s a többitől eltérő törekvéseket fejezett ki valamilyen módon. Rendszerint partikuláris – a többiekével szembenálló, nem-közvetítő – érdekekre épültek szerveződéseik. Ritkán képviseltek valódi dialektikai különösséget. Voltak összeesküvések, klikk-szerveződések, ligák, alkalmi és tartósabb szövetségek és hasonlók, de mindig az elkülönülés volt a jellemző. Ezekből formálódtak később a modern értelemben vett politikai pártok, vagy mint afféle harci vezérkarok, stratégiával és taktikával vértezetten, erősen militarista vonásokkal terhelten, vagy mint alkalmi választási irodák. Mindez közismert. Amit ez ügyben mindmáig nem vizsgáltunk kellően: a partikularitás princípiumának szükségszerű következményei. Ezek – a teljesség igénye nélkül – a következők: más elkülönültekkel mindig szembenállnak, együttműködésre csak kényszerűségből hajlanak; vezért, rendszerint karizmatikus egyéniségű vezért igényelnek; felépítésük feltétlenül hierarchikus; az érdekek érvényesítésében elsődleges módszerük az “ütköztetés”, tehát szükségképpen alacsony hatékonyságú; nem tűrik a belső ellenzéket, hajlamosak a szemléleti és szervezeti megmerevedésre; lételemük a bűnözői mentalitás és magatartás (azaz: “kerül amibe kerül – másnak; csak nekem, nekünk legyen némileg előnyös”), az értékszemlélet hiánya; törekvés a vezető szerepre más pártokkal, politikai erőkkel szemben, a kiszorítós taktika alkalmazása saját tehetetlenségi nyomatékuk folytán; hajlam a képmutatásra, rejtőzködésre, azaz a különérdek titkolására, ezzel együtt – szükségszerűen – az erkölcsi tényezők negligálására; önigazolásul saját törekvéseiket, nézeteiket, érdekeiket, normáikat stb. áttétel nélkül azonosítják (rendszerint öntudatlanul) az emberivel, az egyetemessel stb.; abban a hitben cselekszenek, hogy vannak saját értékeik (lásd: a szociáldemokrácia, a kereszténydemokrácia értékei, “baloldali”, liberális, konzervatív értékek stb.), holott csak szubjektíve választottak – ha választottak – az emberi nem egyetemes érték-készletéből; a kritikai szellem hiányából is eredően általános elmélet-ellenesség, ebből következően – s nem véletlenül – értelmiség-ellenesség; helyet követelvén a nap alatt, mindig mindent átpolitizálnak, s tizedrangú ügyeket gyakran a politikai ügy rangjára emelnek és így tovább. Nem vitás, hogy ezek egyenként és együttesen más-más módon és mértékben jellemzik az egyes pártokat, de bizonyos, hogy valahogyan mindegyiket jellemzik. Nem szubjektív tévedésből, nem kifáradás következményeként, hanem természetükből eredően, azaz nem pusztán tapasztalati tény a fentiek szerinti jellemezhetés. Ezzel együtt, alacsony társadalmi hatékonyságuk ellenére megfeleltek a társadalmi szükségleteknek mindaddig, amíg – technikai hasonlattal élve – a gőzgép előtti színvonalon nyújtott teljesítmény elegendő volt legalább a történelmi vegetáláshoz. Birtokon belülieknek ma is megfelel nagyjából. De lassanként az atomkort is magunk mögött tudhatjuk.

Szigorúan a politika egynemű közegében mozogva s elkerülve lehetőleg a moralizálás, esztétizálás, a pénzügyi és jogszemléleti bornírtság és hasonló korlátoltságok, esetleg tárgytévesztések csapdáit, a politika mibenlétére kell újból rákérdeznünk, a lényegig hatolás következetes igényével.

Abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a politika a közösség ügyeinek intézését jelenti elsősorban – eredetileg és mindmáig – valamely és bármely társadalomban. A kérdés az, milyen közösség milyen ügyeinek milyen feltételek közt történő mennyire hatékony intézését, s abból mit profitál a társadalom többi része és egésze. Aki e kérdésekre válaszolni tud, helyesen képes minősíteni az adott politikát, függetlenül attól, hogy a minősített politika képviselői és hívei mit hisznek és mit hirdetnek magukról. Ezt jelenti a politika mint társadalmi cselekvésforma. ám minden cselekvésforma közvetlen tartalma meghatározott társadalmi viszonyok s azok “hordozóinak” valamely összessége. A cselekvés tárgya ezek közül kerül ki; ezek főként az osztályviszonyok s az azokat kifejező érdekviszonyok. Szociológusaink ugyan eltüntették az osztályokat, mondván: az osztályok olyannyira megváltoztak mind méreteikben, mind összetételüket, azaz “tagjaikat” illetően – mintha az osztály valaminő klub volna –, hogy már nem is azok. Szemmel láthatóan abból a téves hiedelemből indultak ki – mint az egykori MSzMP KB, amely időnként aggályosan “megszámlálta” az osztályt s úgy találta, hogy mint egyetlen s nagy létszámú, a legjelentősebb osztály, nem csoda hát, hogy társadalmunk “vezető ereje” –, hogy az osztály számlálható halmazt jelölő kategória. Holott nem az, ahogyan erdészek s más normális emberek tapasztalatai szerint az erdő fogalma sem az. Világos ugyan, hogy buta ember, aki nem látja a fáktól az erdőt, de errefelé s kivált mostanában kifejezetten okos, sőt modern, aki nem látja a munkásoktól a munkásosztályt, a polgároktól a burzsoá osztályt stb. Van persze újabban ismét “középosztály”, a maga csak költőileg értelmezhető mivoltában, errefelé tehát fölösleges valóságos osztályokat kutatni. így aztán a politika tetszés szerint csoportosult ügyes fiúk trükkje lehet. Holott a politika lényege szerint osztályviszonyok akaratlagos, többé-kevésbé tudatos kifejeződése, aminek következtében önálló politikai arculata csak valóságos osztályoknak lehet. Amint az tapasztalható is. Ha szociológusaink a KB ostoba, antimarxista osztály-felfogását kritizálták volna – ahogyan azt néhányan megtettük, sajnos eredmény nélkül –, együtt talán többre mentünk volna. Az osztályok ugyan ma is kitartóan léteznek, noha “határaik” globális méretekben csakugyan megváltoztak, belső “arányaik” eltolódtak (lásd: ázsiába, Afrikába áthelyezett kékgalléros munka), de valóban döntő változást – hogy torzulást ne mondjunk – szenvedett társadalmi, történelmi funkciójuk. Történelmi küldetésüket, szerepüket a korábbival azonos módon nem láthatják el többé. A pénztőke mint egyedülvaló világhatalom korlátlan uralmának ténye idézte elő ezt a soha-nem-volt helyzetet. E pénztőke személyes megjelenítőinek maroknyi klikkje saját osztály–jellegét ugyan nem, de osztály-jogosítványait s ezzel történelmi jogosultságát is önkezével s tudatosan semmisítette meg, vele együtt a másokéit is, a politikát, a semmiből teremtés emberi csodáját véglegesen úri huncutsággá silányítva. A világpénz-hatalom előtti mind teljesebb egyenlőség, e hatalomnak való egyértelmű kiszolgáltatottság önmagában véve hatályon kívül helyez minden történelmi küldetést, osztályérdek-jogosultságot az értelmüket vesztett partikularitások teljes garnitúrájával egyetemben, vélük az ezt kifejező politikai pártokat is. Nem lehet többé hatékony osztálypolitikát folytatni. Sehol. Senkinek. Különösen nem egy ország kereteiben, magárahagyottan. Az objektív politikai viszonyok átrendeződése, jellegtelenülése átrendezte a politika mint cselekvésforma szükségleteit és lehetőségeit, szükségképpen átrendezi a politikai tudat, a politika mint sajátságos társadalmi tudatforma szükségleteit és lehetőségeit is. Tehát a politika-elméleti feladatokat is. Ez az új elmélet csak kollektív munka, alapos, sokoldalú vita eredménye lehet. A viszony, cselekvésforma, tudatforma hármas-egységében kell gondolkodnunk a politikáról, ha igényesek vagyunk, méghozzá ebben a sorrendben meghatározott vizsgálati tárgynak értelmezve. Ha az osztály-különös dialektikai lehetősége (mely közvetített egyes és általános között) elveszett, más különösséggel kell pótolni (különben a politika jogosultsága s lehetősége tűnik el). Olyan szubjektív különösséggel, amely történelmileg képződött objektív különöst fejez ki. Ma!

Sejtéseim szerint objektíve az osztály-együttműködés ügye került előtérbe a pénztőke mint világhatalom elleni egységfront különös elemi szükségleteiből következően, úgy, ahogyan azelőtt soha. E feladat megoldására a partikularitás szülte s azáltal meghatározott politikai pártok mint intézményesült történelmi kövületek teljesen alkalmatlanok. Ma a választók, szinte mindenütt a világon, nem a jobbat választják közülük, hanem a kevésbé rosszat, mivel olyanok, amilyenek. A világmozgalommá terebélyesedett, noha elsősorban tagadásra hajlamos laza szerveződésű mozgalmak szolgáltathatnak az új szerveződéshez modellt, ha mintát nem is. Minimális, könnyen áttekinthető érdekazonosságra építve (ez a minimum: túlélés – emberi módra!), minimális, épp csak a mozgósíthatóságot és cselekvőképességet garantáló szervezettséggel működő, elevenségét megőrző mozgalom lehet a megoldás, mely elkerüli a párttá szerveződés veszélyeit. Megfelelő, a célt szolgáló tartozékokkal kiegészítve. Ehhez át kell rendezni gazdasági szemléletünket is. A ma már eszközből önállósult univerzális céllá torzult extra profit helyébe az élet minden területén a valóságos emberi, egyéni és közösségi szükségleteket kell termelési célul kitűzni, amihez a termelőtőke is megnyerhető szövetségesül, nem taktikai, hanem történelmi kompromisszum keretében. át kell rendezni igényeinket is, kiszűrve a manipulációk szülte ál-igényeket, mindennapi kenyerünktől a rajzfilmekig. Minden rendű és rangú illúziók gyökeres kiirtására törekedve. A politikai illúziókkal kezdve.

Naiv, esetleg irracionális elképzelés? Naivvá manipulált, velejéig irracionális korunkban épp ennek ne lenne helye? Ha már a ráció annyira csődöt mondott. ámbár. Gondoljuk csak meg!

Dávid és az ő parittyája. Közismert.

A szétszórt – vagy szórványos – valóság (zerstreute Wirklichkeit) létezik a politikában is. Meg a többi lehetőség-fajta. Kutassuk, fedezzük fel!