Ha a nyolcvanas évek óta uralkodó irányzattá vált neoliberális modell nemzeti gazdaságpolitikai elgondolásait vizsgáljuk, azonnal szembeszökik a tény: ennek a gazdaságpolitikai koncepciónak, bár kiemelt szerepet szán a munkaerőpiaci teljesítmény fokozásának, közvetlenül nem célja a foglalkoztatás növelése. A neoliberális elgondolás ugyanis a munkanélküliség valamilyen természetes rátájának a létezéséből indul ki. A természetes ráta létezését feltételező elmélet szerint viszont a gazdaságpolitika nem tudja befolyásolni a munkanélküliség szintjét, vagy ha mégis megpróbálja, akkor a reménytelen cél elérése érdekében kifejtett tevékenységével rengeteg kárt okozhat a gazdaságnak. A keynesi alapon működtetett, úgynevezett finom beszabályozás időszakának bukását hozó, válságokkal teli hetvenes évtizedet követően ez az elmélet gyorsan meghódította a közgazdaságtan fő irányzatát, de a stagflációval szemben magukat tehetetlennek érző kormányokat is. A kormányok és az általuk fenntartott nemzetközi szervezetek az azóta eltelt időszakban többnyire a természetes ráta létezéséből indulnak ki, ahogy az a politikai programokból és a nemzetközi szervezetek ajánlásaiból könnyen kimutatható. Ezen az a tény sem változtatott, hogy időközben a természetes ráta egy tudományos szempontból igen csak kétes értékű hipotézissé fejlődött vissza, amelynek igazolhatósága és felhasználhatósága mára erősen megkérdőjeleződött.

Egy azonban bizonyosnak látszik: a hetvenes évektől uralkodóvá vált neoliberális megközelítés – mivel gazdaságpolitikájának központi kérdésévé az inflációt teszi, továbbá a természetes rátából indul ki –, anélkül, hogy ezt nyíltan deklarálta volna, egyszerűen lemondott a háború után több fontos nemzeti és nemzetközi okmányban lefektetett alapelvről: a teljes foglalkoztatottság megvalósításáról. Éppen ellenkezőleg: a munkanélküliséggel való együttélésre szólít fel, továbbá társadalompolitikájának, adópolitikájának stb. megvalósításában épít a munkanélküliség által megosztott társadalmi rétegek érdekkülönbségeiből adódó politikai mozgástér létezésére. Cinikusabb vélemények szerint a munkanélküliséget egyenesen a munkavállalók fegyelmezésére legalkalmasabb eszköznek tekinti. A neoliberális gazdaságpolitika tulajdonképpen egy kisebb-nagyobb méretű munkanélküliség hosszabb távon való fennmaradására rendezkedett be, ezért – a “fenntartható növekedés” kifejezés mintájára – nem tűnik túlzásnak a neoliberális elképzelést a fenntartható munkanélküliség politikájának nevezni.

A fenntartható munkanélküliség politikája nem jelenti azt, hogy a gazdaságpolitika visszahúzódna a munkaerőpiacokról. Éppen ellenkezőleg, a neoliberális gazdaságpolitika fontos célkitűzése, hogy aktívan közreműködjék a munkaerőpiaci rendszer átalakításában, amin elsősorban ennek liberalizálását (“a munkaerőpiacok rugalmasságának fokozását”) kell érteni. A neoliberális kormány ezeknek a munkaerőpiaci reformoknak a segítségével igyekezett mérsékelni a munkanélküliséget, miközben saját politikai hatalmának stabilitását is erősítette, mert a szakszervezetek hatalmának megnyirbálása és az érdekképviseletet biztosító megállapodások, törvények visszavétele az alternatív, legtöbbször baloldali politikai szerveződéseket gyengítette. A neoliberális gazdaságpolitika tehát – a közhiedelemmel ellentétben – nem passzív a munkaerőpiacon. A munkaerőpiacon kifejtett aktivitása azonban – legalábbis az elmúlt időszak eredményei erre engednek következtetni – csak kevéssé képes elősegíteni a foglalkoztatás növekedését, illetve a munkanélküliség felszámolását. Az előző két évtizedben kialakult globális munkanélküliség folyamatos növekedésében, tartós fennmaradásában tekintélyes szerepet játszott az a tény, hogy a neoliberális koncepció a hetvenes évek végétől kezdve meghatározó szerepet kapott a kormányok és az egyes országokat tanácsokkal ellátó nemzetközi intézmények programjában. A hetvenes évek közepéig meghatározó – a keresletszabályozásra építő – gazdaságpolitika helyébe lépett neoliberális koncepció felelőssége ebben a tekintetben nehezen lenne vitatható.

Az európai és az amerikai munkaerőpiac teljesítménykülönbségéről

Mint az a táblázatból kiderül, az Egyesült Államokban a nyolcvanas évekhez képest a kilencvenes évek folyamán csökkent a munkanélküliségi ráta, miközben az európai foglalkoztatási helyzetben további romlás volt tapasztalható. Ez az amerikai gazdaság által létrehozott új munkahelyek nagy számának volt köszönhető: miközben még a csökkenő munkanélküliséggel jellemezhető kilencvenes évek időszakában is átlagosan évi félmillió állás szűnt meg, a keletkezett új munkahelyek száma bőven ellensúlyozta az elbocsátások volumenét. Pedig eközben a nem csökkenő erejű migrációs hullámok és a baby-boom-generáció belépése miatt viszonylag gyorsan nőtt a munkaerőpiaci kínálat. Egyes adatok szerint 1970 és 1994 között a munkahelyek száma az Egyesült Államokban 60 százalékkal nőtt (44 millió új munkahely), míg az európai munkahelyteremtés az állások számában csak 10 százalékos növekedést okozott (20 millió új munkaalkalom).

A neoliberális koncepció hívei – mint az közismert – hajlamosak az amerikai és az európai munkaerőpiaci teljesítmény különbségét az általuk üdvözítőnek tekintett munkaerőpiaci rugalmasság javára írni. Egyes vélemények szerint az európai munkanélküliség két évtizede tartó folyamatos növekedését az okozta, hogy a munkaerőpiaci rugalmasság növekedését előidéző reformok az európai kontinensen nem mentek eléggé messzire. Mások a bőkezű európai jóléti államok fennmaradását teszik felelőssé, amelyek a jelentősebb összegű és hosszabb időszakra fizetett munkanélküli segély, az államilag garantált minimálbérek és a rugalmasságot korlátozó egyéb tényezők intézményesítésén keresztül csökkentik a gazdaságok alkalmazkodóképességét, és ezáltal a munkanélküliség kialakulásának és fennmaradásának egyik legfőbb okát jelentik. Az európai és amerikai különbségeknek az európai munkaerőpiacok nem kielégítő rugalmasságára történő visszavezetésében élen járnak a legfontosabb nemzetközi intézmények, mint az IMF és az OECD. Ezek a szervezetek egy idő óta semmilyen, a témába vágó kiadványt nem jelentetnek meg anélkül, hogy ne figyelmeztetnék az európai országokat: ha nem csökkentik a minimálbéreket, a munkanélküli segély összegét és időtartamát, ha nem hajlandók “megreformálni” a munkavállalók elbocsátás elleni védettségének, továbbá a “munkára való hajlandóság hanyatlását” okozó szociális támogatásoknak a rendszerét, akkor nem számíthatnak a “strukturális munkanélküliség” gyors felszámolására, és az amerikai munkaerőpiacok teljesítményéhez hasonló eredmények kialakulására.

Azonban az amerikai és európai különbségek okainak vizsgálatában a munkaerőpiaci rugalmasság koncepciójának magyarázó erejét erősen gyengíti néhány, különösen a hosszabb távú elemzés számára könnyen belátható összefüggés. Így például a nyolcvanas éveket megelőző évtizedekben, amikor az európai munkaerőpiac szintén jóval kevésbé rugalmasnak mutatkozott, az európai munkanélküliség végig sokkal alacsonyabb volt, mint az Egyesült Államokban. Ez persze még nem zárja ki azt a feltételezést, hogy a hetvenes évek válságait követő új gazdasági feltételrendszer közepette a rugalmasság döntő szerepre tett volna szert a munkanélküliség és a foglalkoztatás színvonalának alakulására nézve. Ezért érdemes megvizsgálni, hogy milyen átalakuláson mentek keresztül az európai munkaerőpiaci rendszerek a nyolcvanas évek kezdete óta. A kérdéskör összetettsége miatt esetleg nehéz pontosan megmondani, hogy milyen mértékben sikerült növelni a munkaerőpiaci rugalmasságot az európai rendszerekben az elmúlt 15–20 év folyamán. Egy azonban biztosan nem állítható: nevezetesen az, hogy 15 vagy 20 évvel ezelőtt a mai állapotokhoz képest nagyobb lett volna a európai munkaerőpiacok rugalmassága. Ebben az esetben viszont az európai gyakorlat önmagában is cáfolja a neoliberális feltételezést, amely szerint minél kevésbé rugalmasak a munkaerőpiacok, annál nagyobb munkanélküliségre lehet számítani.

A háború utáni időszak amerikai és európai fejlődését elemezve úgy tűnik, döntően nem a munkaerőpiaci rugalmasság mértékén múlik a foglalkoztatás színvonalának alakulása, a munkaerőpiaci egyensúly vagy egyensúlytalanság kialakulása. Ez persze természetesen nem jelenti azt, hogy a munkaerőpiac rugalmasságát növelve ne lehetne valamilyen mértékben hozzájárulni a regionális vagy iparági szűk keresztmetszetek kiküszöböléséhez, a betöltetlen állások és a munkát kereső egyének egymásra találásának megkönnyítéséhez. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a gazdaságban álljanak rendelkezésre betöltetlen munkahelyek, mégpedig a dolgozni kívánó emberek létszámától nem túlságosan eltérő mennyiségben. Az amerikai munkanélküliség csökkenésének, a nagyobb számban teremtett új állásoknak a magyarázata is részben a gazdasági növekedés ütemkülönbsége. Az USA-ban a kilencvenes évek folyamán – az előző évtized végén Angliában kialakult Lawson-boomhoz hasonlóan – egy, az alacsony kamatlábakra, az olcsó fogyasztási és házépítési hitelekre alapozott fellendülés van kibontakozóban.

Másfelől, míg a felszámolt munkahelyek között jelentősebb számban képviseltetik magukat a hagyományos, határozatlan időre szóló, megfelelően bérezett biztos állások, addig az új munkahelyek között sok az alacsony fizetéssel járó, munkaigényes és ezért alacsonyabb termelékenységet képviselő, részmunkaidős, szolgáltató szektorbeli állás. A reálbérek a legjobb esetben is csak stagnálnak, miközben gyorsan nő a bérskála széthúzódása. Ennek következtében az Egyesült Államokban gyorsan nő a szegénység és a létbizonytalanság, még az állással rendelkezők körében is. Az összességében azért nem túlságosan eltérő növekedési ráták azt mutatják, hogy valójában itt is a GDP növekedésének elégtelen mértéke okozza a munkaerőpiaci problémákat, ugyanúgy mint Európában – még ha a dolgozó szegények nagy létszáma, valamint a jóléti rendszer alacsonyabb színvonala miatt a munkaerőpiacról szóló hivatalos statisztikák alapján kialakult kép látszólag jelentősen eltér is az európai helyzettől.

Annak ellenére, hogy a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalmat háromnegyed évszázad választja el a szovjet rendszer összeomlásától és a tôkés rendszer napjainkban zajló újjáéledésétôl, a két forradalom¹ egyazon társadalomtörténeti korszakba tartozik: az 1917-es hatalomátvétel egy társadalmi forradalom bevezetôjét jelentette; az államrendszer összeomlása és az ezt követô kapitalista restauráció pedig annak az ellenforradalomnak az utolsó fejezete, mely még az 1920-as években, Sztálin alatt vette kezdetét. Az idôközben eltelt hetvenöt esztendôt forradalom és ellenforradalom egymás mellett, de egymás ellen küzdve töltötte; ez a bonyolult viszony nem fejezhetô ki egy egyszerű képlettel.

A közvetlen meghatározó tényezônek, mindkét esetben, a munkásosztály és a burzsoázia erôviszonya bizonyult. E tekintetben a két esemény összevetése kiáltó ellentmondásra világít rá. Egyfelôl egy fejletlen agrárország csekély létszámú munkásosztálya kezébe tudta venni a társadalom vezetését, miközben maradandó hatást gyakorolt a társadalmi fejlôdés további menetére. Másfelôl egy ipari és urbanizált ország nagy létszámú munkásosztálya nem volt képes a társadalmi változás folyamatába beavatkozni; tehetetlenül szemlélte, ahogy könyörtelen társadalmi erôk a saját ízlésük szerint alakították át a rendszert.

Oroszország 1917-es munkásosztálya a népesség viszonylag kis részét foglalta magába, de a temérdek paraszt holdudvarként vette ôket körül, akiktől azért nem szakadtak el véglegesen. Ennek az új keletű osztálynak legtöbb tagja vidéki parasztcsaládok gyermekeként nôtt fel. Iskolázottsági szintjük rendszerint nem volt magas. Mindezek ellenére a demokratikus forradalmi mozgalom élére álltak, sôt azt sikerre vitték. Természetesen a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalom nem egy forradalom volt. Parasztforradalmat és egy sor nemzeti felszabadító forradalmat is megtestesített, gyôzelmét azonban többek között a döntôen munkás-jellegnek köszönhette. A magántulajdon eltörlése, a tervgazdálkodás, a teljes foglalkoztatottság, a viszonylag magas és egyre növekvô munkabér és az alapvetô gazdasági biztonság a legkevésbé sem egyszerre alakult ki, de mindegyik a munkások forradalmában gyökerezett.

Tagadhatatlan, hogy a munkásosztály nem sokkal azután, hogy magához ragadta, elveszítette a politikai hatalmat. A forradalmárok októberi hatalomra jutásukkor erre számítottak. Szentül hitték, hogy a fejlett országok gyôzedelmes forradalmi munkásosztályának támogatása nélkül ez tartósan nem tud fennmaradni. Azt azonban nem látták elôre, hogy az orosz munkások hatalomvesztése után nemcsak burzsoá restauráció következhet. (Végül is helyesen gondolkodtak, csak az nem jutott eszükbe, hogy ez a restauráció 75 év után fog megindulni.) És ez a más volt az, ami a diktatórikus pártállami rendszerhez vezetett, melyben az apparátus érdeke szöges ellentétben állt a munkásokéval.

Trockij szerint ez a bürokratikus diktatúra politikai ellenforradalom volt a társadalmi forradalom keretein belül.² És ez a politikai ellenforradalom, mely ugyanakkor nem vezetett a tôkés viszonyok helyreállításához, súlyosan eltorzította a társadalmi forradalmat. Ennek megfelelôen Trockij politikai forradalomra szólított fel, mely elsöpri a hivatalnoki diktatúrát és a Szovjetuniót a fejlôdés szocialista útjára tereli vissza. Úgy látta, hogy a kapitalista restauráció végzetes csapást mérne a munkásosztályra, mivel Oroszországot több évtizeddel kényszerítené visszalépni mind kulturális, mind gazdasági értelemben. Ma már világos, hogy igaza volt.

Számos egymással kölcsönösen összefüggô tényezô játszott közre abban, hogy váratlanul hosszan tudott életben maradni egy olyan rendszer, mely történelmi szempontból csakis átmenetinek nevezhetô. Azonban ebben központi szerepet játszott a munkásosztály kezdeti lendületének nagy ereje, mely a forradalomhoz és a végül kialakult hivatalnoki diktatúra társadalmi gyengéihez vezetett. Hatalma alapját képezô biztos vagyon és tényleges legitimáció hiányában (a demokratikus Szovjetunió látszatát igyekeztek nagyon körültekintôen megôrizni) a szovjet államrendszer mindvégig halálosan rettegett a munkásosztálytól. Totalitárius elnyomó apparátus nélkül lehetetlen lett volna működtetni – a rendszer összeomlását közvetlenül elôidézô gorbacsovi liberalizáció mit sem bizonyít jobban.

Mindazonáltal a munkásoktól való félelme a hivatalnokréteget megfosztotta vágyott biztonság- és stabilitásérzésétôl, melynek feltétele az lett volna, hogy tulajdonos osztállyá, magyarul tôkéssé váljon. 1989 körül, miután reformkísérletei véglegesen aláásták a rendszert, Gorbacsov a restauráció mellett döntött. Csakhogy félelme a nép reakcióitól megakadályozta ôt abban, hogy ezt következetesen vagy határozottan végigvigye. (Nagyjából ez idô tájt a Központi Bizottság egy szakértôi munkacsoportja látogatást tett a Kirov Gyárban – és valószínűleg más nagyüzemekben szintén –, hogy felmérje a dolgozók várható reakcióit a magánosításra.)³ Gorbacsov és a miniszterelnök Rizskov igen nyíltan megvallották félelmeiket, mikor a radikális restauráció-pártiak bírálataira válaszoltak.⁴ A lengyelországi tapasztalat és a fokozottan, sôt egyre inkább politizáló szovjet munkásság nyugtalansága arra utalt, hogy bizony volt mitôl tartaniuk.

Ám mihelyst a rendszer megszűnt (sokkal inkább beszélhetünk összeomlásáról, mint elsöprésérôl), a munkásosztálynak jóformán azonnal eltűnt minden kitapintható befolyása a társadalmi átalakulásra. Legjobb esetben is csak bizonyos kiválasztott eszközökre, a reformok ütemére volt minimális, közvetett hatással, azok irányára semmiképpen. Jóllehet a Jelcin-rezsim elnyomó képessége halványan sem emlékeztet a régi rezsimére, mégsem fél a munkásoktól.

A tôkés restauráció és az a (politikai értelemben) viszonylagos könnyedség, amellyel végbe megy, meglepetésként érte az Oroszországon kívüli baloldalt, és nem kevésbé azokat, akik – egyetértve Trockij Szovjetunió-értékelésével – régóta a politikai forradalmat várták, ami be is következett. Csakhogy ahelyett, hogy a Szovjetunió a fejlôdés szocialista útjára tért volna vissza, kapitalista restauráció indult meg. Ami Trockijt illeti, kellô realitásérzéke ezt a forgatókönyvet is elképzelhetônek vélte, noha egészében forradalmi lelkesedés fűtötte. 1936-ban egyik írásában azt állította, hogy a restaurációt lehetetlen lesz elkerülni a többi fejlett ország szocialista forradalmai nélkül. Híveinek többsége mintha megfeledkezett volna az elemzés ezen kijelentésérôl.

Természetesen az optimizmus mögött itt többrôl volt szó, mint puszta kívánságról. Az évtizedek teltek, és ha kevés egyértelmű jel utalt is a politikai forradalom érlelôdésére, egy bekövetkezô restauráció semmivel sem tűnt valószínűbbnek. Baloldali Szovjetunió-elemzôk – mint jómagam – a kedvezô objektív tényezôket emelték ki, például a munkásosztály létszámbeli gyarapodását, a városiasodás és a közoktatás színvonalának emelkedését és az életkörülmények javulását stb. Ezek annak a civil társadalomnak a szükségszerű újjászületését ígérték, amelyet a központosított diktatúra szétrombolt. Tény, hogy a szovjet munkásosztály másokhoz képest passzívnak mutatkozott, azonban különböző történelmi időkben Magyarországon, Csehszlovákiában és Lengyelországban erôteljes ellenzéki mozgalmak jöttek létre, melyeknek vezetését munkások tartották kézben. Ezek a mozgalmak a demokráciát és az önigazgatást szocialista, és nem kapitalista keretek között képzelték el. Mindannyian elvéreztek, de ez jórészt a közvetlen, illetve közvetett szovjet beavatkozásnak tulajdonítható. Akárhogy is vesszük, a nyugati szocialisták nemigen tudták elképzelni, hogy a munkások, miután sikeresen kiebrudalták az ôket elnyomó hivatalnokokat, ajtót nyitnak a tôke helytartói elôtt.

Ebben a cikkben néhány hasonló momentumot igyekszem bemutatni a munkásoknak a szocialista forradalom idôszakában és a napjainkban jellemzô restaurációs helyzete között. Ezáltal némi fényt deríthetünk a munkásosztály 1917-es hegemóniájának és mai aggasztó gyengeségének ellentmondásos voltára. Az összevetés elsôsorban a kérdés “szubjektív” oldalára, tehát azokra a tényezôkre terjed ki, melyek hatással vannak a munkásöntudatra, hiszen az “objektív” helyzet, legalábbis látszólag, lényegesen elônyösebb volt a munkások számára az összeomlás idején, mint 1917-ben. A fent említett tényezôk mellé még odakívánkozhat a szovjet munkásosztály viszonylagos homogenitásának megállapítása: mind egy munkáltató (az állam) alkalmazásában állt, és ez a munkáltató határozta meg relatív egyenlôségben alapvetô anyagi és munkakörülményeiket. Idetartozik még a hazai tôkések erôtlensége: próbáltak csak volna a munkások a kudarccal végzôdô 1991. augusztusi államcsíny alatt, illetve után hatalomra kerülni – nem volt fegyveres erô, amely megfékezhette volna ebben.

Persze, minél közelebbrôl szemléljük a konkrét valóságot, “objektív” és “szubjektív” különválasztása annál mesterkéltebbnek tűnik. De megismerési szempontból megvan a maga haszna. Azt is világosan látnunk kell, hogy az alább vizsgálandó különféle tényezôk szoros, kölcsönös és gyakorlati szempontból szétválaszthatatlan kapcsolatban állnak egymással.

1. A nemzetközi háttér

Trockij, mint már megjegyeztük, a szocializmus sorsát Oroszországban a világ többi részében aratott gyôzelmétôl tette függôvé. Amennyiben a fejlett tôkés országokban egy szocialista forradalom sem jut gyôzelemre, úgy “a munkásoknak a bürokratikus hatalom megdöntésére irányuló próbálkozása helyett burzsoá ellenforradalomra kell számítanunk. [Ám] Ha a reformerek és a ‘kommunista’ vezetôk egységes szabotázsa ellenére Nyugat-Európa munkásosztálya utat talál a hatalomhoz, a Szovjetunió történetében új fejezet fog kezdôdni. Az elsô forradalmi gyôzelem áramütésként éri majd a szovjet tömegeket, mely nemcsak felrázza ôket, de függetlenség iránti vágyukat, 1905 és 1917 hagyományait is feléleszti… A világ elsô munkásállamát csakis így lehet a szocialista jövô számára megôrizni.”⁵

A hivatalnokrendszer válsága az 1980-as évek végén idôben egybeesett a szocialista és a szakszervezeti mozgalmak világszerte tapasztalható jelentôs meggyengülésével, illetve visszaesésével. Amellett, hogy nem akadt sikeres szocialista modell (a “kommunista blokk” országai egy helyben toporgó bürokratikus diktatúrák vagy/és az újjáéledô kapitalizmus gyarmatai voltak), vagy olyan elôre haladott szocialista forradalom, mely példaként szolgálhatna a szovjet munkásság számára, még csak ösztönzôleg ható gyôztes önvédelmi taktika sem kínálkozott, mivel ezt a tôkéseknek a háború után oly sikeres “jóléti állama” lehetetlenné tette. Ilyen körülmények között a tôkebarát erôknek az az érvelése, hogy “a piac körülöleli a világot”, és hogy egyedül a kapitalizmus tekinthetô “normálisnak”, nagy támogatottságot élvezett a munkások között.

Ráadásul ezeket az erôket a nemzetközi burzsoázia ideológiai, politikai és pénzbeli támogatásban is részesítette. A nemzetközi munkásmozgalom ezzel szemben gyakorlatilag nem is szerepelt az egyenletben, legfeljebb döntôen negatív számként. A csekély segítség, melyet az oroszországi szakszervezeteknek nyújtott, a tôkés rendszerhez való illeszkedést szolgálta, nem pedig a más megoldásért való küzdelmet. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a kimagasló arányban jelenlévô AFL-CIO “támogatása” szándékoltan arra irányult, hogy megossza a munkásmozgalmat, ezáltal egy aktívan tôkebarát munkásirányzatot fejlesztett ki és erôsített meg.

A nemzetközi helyzet a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalomban is központi szerepet játszott. A forradalom az ipari országok munkásmozgalmainak megerôsödésével, tömegszakszervezetek és munkáspártok kialakulásával egyidejűleg zajlott. Jóllehet a háború kitörése és a szocialista vezetés zöme által elkövetett árulások visszavetették, ezek mégsem jelentettek végsô vereséget. A háború önmagában erôteljes radikalizáló tényezônek bizonyult, és befejeztével hozzájárult a munkásságnak ahhoz az Európán végigsöprô, példa nélkül álló ellenállásához, amely 1923 októberében a németországi leveretéssel véglegesen megszakadt.

A (Nagy) októberi (Szocialista) forradalom ugyancsak ennek a forradalmi idôszaknak képezte egyik, éppenséggel nyitó alkotóelemét. A munkások Európa minden táján a régi burzsoá rend válságát vélték felfedezni a világháborúban. A szocializmus egyre több ember számára jelentett reális és szükségszerű alternatívát. Nem úgy, mint a sok szovjet munkásnak a 80-as évtized utolsó éveiben, akik már csak a hiteltelen utópiát látták benne. A nagyhatalmak közül leggyengébb tôkésosztállyal rendelkezô Oroszország kapitalista agitátorai arra szorítkoztak, hogy rendszerüket a szocializmusra még éretlen oroszországi körülményekre hivatkozva vegyék védelmükbe (burkoltan tehát elismerték a szocializmus életképességét és elkerülhetetlen voltát). A fejlett Európában mindenütt a burzsoázia, és nem a munkások döntô lépését bénította meg a felismerés: nincs más választás.

Mi történt volna a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalommal akkor, ha nem része ennek a nemzetközi forradalmi hullámnak? Bizonyára a Párizsi Kommün sorsára jut. A forradalom szinte azonnal a fôbb tôkés hatalmak halálos ellenségévé vált. Ezek a gazdag és hatalommal rendelkezô államok több milliónyi embert tudtak hadrendbe állítani és az imperialista mészárszékre hurcolni. Ennek ellenére katonailag nem voltak képesek legyôzni a még gyermekcipôben járó szovjet államot, mely amellett, hogy a semmibôl kellett kiépítenie hadseregét, ipar és a külvilággal fenntartott gazdasági és diplomáciai kapcsolatok nélkül volt kénytelen létezni.

A történész W. Chamberlin így fogalmazott: “Annak, hogy a Szövetséges Hatalmak miért nem tudták a fehér oroszok reményeit valóra váltani, azaz nagy létszámban beavatkozni, egyetlen világos magyarázata volt: nem találtak megbízható csapatokat. A politikai és katonai irányítás egybehangzó általános véleménye az volt, hogy ha sok katonát küldenének Oroszországba, az valószínűleg lázadáshoz vezetne.” Elôfordultak lázadások. Azonban a katonaság megbízhatatlansága önmagában a korszak jellegzetes tünete volt. Chamberlin szerint: “Az államférfiak Párizsban [a béketárgyalások alkalmával] a szilárd talaj vékonyka kérgén foglaltak helyett, miközben alattuk a társadalmi forrongás vulkáni ereje munkált.”⁶ Az oroszországi forradalom a nemzetközi munkásságtól leginkább közvetett segítséget kapott: az osztályharc miatt saját országához láncolt uralkodó osztály erejébôl nem futotta hatékonyabb oroszországi intervencióra. A forradalom azért számos közvetlen és tudatos támogatási formában is részesült.

Ugyanakkor az a várakozás, hogy nemsokára meghatározó külföldi segítség érkezik, fontos szerepet játszott az oroszországi forradalmi erôk fegyelmének megôrzésében. A lelkesedést felszította minden hír, mely egy-egy jelentôsebb külhoni munkáslázadásról szólt. Ennek ellentéteként a polgárháború végére esô felismerés, melyet a nemzetközi munkásmozgalom 1923 végén elszenvedett vereségei is megerôsítettek, tudniillik, hogy a forradalmi hullámot Oroszország kivételével Európa szerte elfojtották, súlyos demoralizáló hatást gyakorolt a szovjet munkásokra, és ennek nem mellékes szerepe volt a politikai ellenforradalom gyôzelmében.

2. A régi társadalmi rendszerben kifejlôdött munkásöntudat

A kizsákmányoló és a kizsákmányolt osztályok közötti viszony központi tényezô az elnyomott osztály tudatának formálódásában, jóllehet ennek a viszonynak pontos tartalmát az adott pillanatban konkrét történelmi tapasztalatok és társadalompolitikai feltételek szabják meg.

A Szovjetunió egyedi, átmeneti rendszer volt, a kapitalizmus és a szocializmus elemeibôl összeállt hibrid, és valójában egyik sem. Országosan kiterjesztett terv- (vagy inkább íróasztal-) gazdaságra épülô, a pártállam hivatalrendszerére támaszkodó totalitárius diktatúra volt, melynek ideológiai alapját a szocializmus egy kasztrált változata szolgáltatta, némi nacionalizmussal fűszerezve. Brezsnyev alatt még a “létezô szocializmus” szégyenteljes félhivatalos címkéjét is magára aggatta. A forradalom elôtti Oroszország ezzel szemben tôkés gazdasági rendszeren nyugvó abszolút monarchia volt, mely a feudalizmus markáns nyomait viselte. A munkások mindkét rendszerben bérmunkásként dolgoztak, közülük a legszervezettebbek gépesített, nagyüzemi termelésben. Kétségtelen, hogy két, egymástól élesen különbözô társadalmi rendszerrôl van szó, következésképpen az általuk ébresztett munkásöntudat ugyancsak feltűnô eltéréseket mutat.

a. A független osztály kontra az alárendeltek kollaborációja (korporatizmus)

A munkásosztály-tudatnak mindössze egy központi jelentôségű vetületét kívánom szemügyre venni: hogyan látják a munkások viszonyukat kizsákmányolóikhoz? Vajon a munkások alapvetô társadalmi–gazdasági érdekeiket mindazon többi munkáséhoz tartják hasonlatosnak, akiknek érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak munkaadójuk, a kizsákmányoló osztály egyik tagjának érdekeivel? Vagy éppen fordítva: érdekeik a vállalathoz, a munkáltatóhoz fűzik ôket? A független társadalmi osztály állapota szembeállítva az alárendelteknek a kizsákmányoló osztállyal folytatott kollaborációjával ugyancsak a politikai cselekvés szintjén megjelenô probléma.

Persze, a ténylegesen megnyilvánuló öntudat mindig összetettebb és több ellentmondást hordoz, mint ezek az “ideáltípusok”. Viszont ezekben testesülnek meg a munkások elôtt kínálkozó meghatározó választási lehetôségek. A kizsákmányolók és ideológusaik mindig is a függô helyzetű osztálykollaboráció ilyen vagy olyan formáját igyekeznek népszerűsíteni a munkások körében. A forradalmi szocialisták ugyanakkor a munkásosztály ideológiai és szervezeti függetlenségét hangsúlyozzák, miközben nem zárják ki az átmeneti, taktikai célú együttműködést egy szervezetileg és ideológiailag független bázissal.

A forradalmat megelôzô évek oroszországi munkásmozgalmának egyik (különösen az 1912–14-es munkástüntetések alatt) legfeltűnôbb jellemvonása az “osztályfüggetlenség” vállalati és országos szintű politikájához való erôs kötôdésében mutatkozott meg, mely a burzsoázia ellen irányult. Végsô soron ez a kérdés eredményezte a bolsevikok és a mensevikek közötti szakadást, és ez magyarázza azt a tényt, hogy (a februári forradalom rövidke közjátékát kivéve) legkésôbb 1912-tôl a bolsevikokból vált az orosz munkásmozgalom uralkodó politikai ereje. A mensevikek készek lettek volna szövetségre lépni a tôkések liberális szárnyával, és ezzel összhangban arra szólították fel a munkásokat, hogy mérsékeljék a munkaadójukkal szemben megfogalmazott követeléseiket, mivel egyébként a cárizmus karmai közé kerülnek. A bolsevikok a liberálisokkal kötendô mindenféle politikai szövetséget elvetettek, mivel a demokratikus forradalom született ellenségeit látták bennük. Ehelyett közös cselekvésre szólították fel és vezették a munkásokat, akiknek követelései változatlanul a munkaadók és az állam ellen irányultak. Ráadásul azok a munkások, akik nem a bolsevikokat támogatták, mindig másik szocialista pártot, és soha nem egy burzsoá pártot választottak.⁷

Ennek az öntudatnak egyik kedvezô objektív tényezôjét éppen a “feudális maradványok” szolgáltatták. Az orosz társadalom akkoriban még mindig a földbirtok-alapú rendszer számos nyomát viselte magán. Például az állami dumába való beválasztás vagyoni cenzuson alapult: ingó és ingatlan vagyon vegyesen esett latba. Ez persze megkönnyítette, hogy a munkások önmagukról mint a vagyonos osztályoktól (az úgynevezett “cenzus-társadalomtól”) alapjában független társadalmi csoportról gondolkozzanak.

A munkások osztálytudatának kialakulásában az oroszországi burzsoázia politikai és ideológiai gyengesége is közrejátszott, melyet végsô soron gazdasági gyengeségében és az államtól való függésében ragadhatunk meg. Ez az osztály egészében véve nem érezte önmagát képesnek arra, hogy a munkásoknak engedményeket tegyen, különösen nem az 1905-ös forradalom élménye után, mely arról gyôzte meg, hogy a munkásmozgalom tevékenysége könnyen szocialista forradalomba torkollhat, ami viszont egyenlô a halálos fenyegetéssel. Az orosz burzsoázia reakciós, cárhű osztály volt; liberális tagjai (akik közül néhányan átmeneti anyagi támogatást nyújtottak a bolsevikoknak) csekély befolyással rendelkezô, elenyészô kisebbséget alkottak. A vállalatok vezetôsége és a cári rendôrség szoros együttműködése közepette, melynek során eltávolították a munkásmozgalom aktivistáit, elfojtották a munkások közös gazdasági, illetve politikai célú fellépéseit, a munkások nem sok illúziót táplálhattak afelôl, hogy a tôkésekkel közös érdekeik volnának.

A forradalom elôtti Oroszország társadalmát szociális és politikai polarizáltság jellemezte. Az értelmiségrôl, mely a történelem folyamán gyakran az osztályok közötti híd szerepét vállalta magára (ám végsô soron az uralkodó osztályt szolgálta ki) nyugodtan kijelenthetô, hogy voltaképpen nem vett részt az 1905-ös forradalom utáni munkásmozgalomban.

A szovjet társadalom ezzel szemben egy még sokkal inkább összetett és ellentmondásokkal tarkított képet mutatott. Egyfelôl a hatalom bürokratikus monopóliuma, a társadalmi viszonyok általánosan elnyomó rendszere igenis a “mi velük, az irányítással (nacsalsztvo) szemben” érzetét erôsítette a munkások között. Ám ez egy erôs korporatizmussal egyidejűleg állt fenn, mely különösen Brezsnyev idején vált hangsúlyossá. Midôn a peresztrojka kezdett kifulladni, nem egy munkás mint “aranykort” emlegette a brezsnyevi éveket.

Az államigazgatás a hatalmi és privilégium-hierarchiát követte, melyben minden hivatalnoknak megvolt a maga “korlátlan” hatáskörű fônöke. Ez némileg tompította a “mi és ôk” szembenállását, hiszen a munkások egyszerűen úgy tekinthettek önmagukra, mint ennek a ranglétrának a legalsó fokán állókra. Jóllehet az államigazgatást gyakran “kasztként” minôsítették, koránt sem alkotott zárt társadalmi csoportot. A Szovjetunió utolsó vezetôgarnitúrájának többsége, Gorbacsovot és Jelcint is ideértve, nem nevezhetôk a funkcionáriusok gyermekeinek. A körültekintô munkásokat általában arra ösztönözték, hogy végezzenek mérnöki tanulmányokat, és sokan innen indították államigazgatási karrierjüket. Sok vállalatigazgató pályája kezdetén ugyanannak az üzemnek volt munkása. És ennek tükörképe gyanánt: a bürokrata szülôk gyermekei ritkán választották szüleik hivatását. Sokkal szívesebben váltak a privilegizált ágazatok dolgozóivá.

De még ennél is fontosabb volt a gyakran korruptnak bizonyuló kliens-rendszer, mely fôként a brezsnyevi idôkben virágzott. Ekkor tájt lazult az államigazgatás központi irányítása, a politikai és gazdasági adminisztráció ténylegesen decentralizálódott. Ilyen körülmények között a vállalatigazgató, a miniszter vagy a területi pártbizottság elsô titkárának kettôs szerepe jól kidomborodott. Egyfelôl az államot reprezentálták a termelôegységben, a gazdasági szektorban, vagy az irányításuk alá tartozó területen; másfelôl a vállalat, a szektor dolgozóinak vagy az adott terület lakosságának képviselôi, kijárói, védelmezôi voltak az állammal szemben. Brezsnyev alatt, a gazdaság fokozott “feudalizációjával” ez az utóbbi funkció került elôtérbe.

A zömmel vállalati hatáskörbe tartozó bér és szociális juttatások (beleértve a lakhatás, a betegállomány, a támogatott szabadidô és nyaralás, az egészségmegôrzés, a gyermekgondozás stb. költségeit) és a ritka fogyasztói javak elosztásának terjedôben lévô gyakorlata ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a korporatizmus iránti rokonszenv erôsödjék a munkások körében, akiket a vállalatvezetés gyakran “a cég helyzetének megfontolására”, magyarul a vállalati terv teljesítése érdekében engedmények megtételére szólított fel (különös tekintettel a túlórázásra és a szabadságolások csökkentésére). Ezek a felhívások bizonyos fokig a tűzzel játszottak: mi van, ha a munkások nemet mondanak? Azonban a munkások jól megfontolt és a vállalatéval, illetve az irányítással közösnek vélt érdekükben rendszerint pozitív választ adtak.

Persze ahhoz, hogy ez a rendszer működjön, a vállalatvezetésnek fel kellett valamit kínálnia cserébe. A cég által megszabott szociális juttatásokon túl a vezetés rugalmasan kezelte a dolgozók munkaidejét, és elnézte a fegyelemsértéseket, miközben arról is gondoskodott, hogy a dolgozók (nettó bérük jelentôs hányadaként) megkapják jutalmaikat is, akár megérdemelték azt a vállalat tényleges eredményei alapján, akár nem.

b. A demokratikus forradalom társadalmi tartalma

A munkástudatnak ezek az összetevôi lényeges elemeit adták mind az 1917-es események menetének, mind pedig a szovjet összeomlás idôszakának, ami feltűnô hasonlóságokra, egyúttal ellentétekre enged következtetni. Az elsô esetben a demokratikus forradalmat (a cárizmus megdöntése) hamarosan a munkások hatalomátvétele követte az állam- és a vállalatvezetés területein egyaránt, azaz szocialista forradalom játszódott le. A második esetben a demokratikus forradalmat (a hivatalnoki rendszer összeomlása) a munkások szinte azonnali kirekesztése követte a politikai és gazdasági hatalomból, és megindult a kapitalizmus rohamos restaurációja.

1917 februárjában, jóllehet a munkások rövid ideig a mensevikekkel tartva egy liberális kormányt juttattak államigazgatási hatalomhoz, késedelem nélkül létrehozták osztályuk saját, önálló szervezeteit, a tanácsokat (szovjetek). Felfogásuk szerint a szovjetek írták elô, hogy a liberális kormánynak mit kell tennie. A vállalatokban hasonlóképpen felállították osztályuk független szervezeteit, a vállalati tanácsokat, melyek gátlás nélkül avatkoztak bele az irányítás döntéseibe, ha a munkásokra leselkedô veszélyekrôl, tömeges elbocsátásról vagy az üzem bezárásáról volt szó. Az üzemi bizottságok teljes mértékben alulról szervezôdtek – egyetlen párt programjában sem szerepeltek – igaz, a bolsevikok hamarosan rájuk telepedtek, és irányítani kezdték ôket.⁸

Különösebb jele nem mutatkozott annak, hogy a munkások a különálló üzemeket közösen birtokukba kívánnák venni. Az üzemi bizottságok értekezletein következetesen elutasították azt az anarchista javaslatot, miszerint a munkásoknak azonnal ki kell sajátítaniuk a gyárakat. Ezek a javaslatok ugyanakkor általában hallgattak az államhatalom kérdésérôl. Voltaképpen az üzemi bizottságok petrográdi értekezlete volt az elsô jelentôsebb munkásgyűlés, mely mindössze három hónappal a februári forradalom után kimondta a tanácsok (szovjetek) hatalmának követelését. Ezen és a további értekezleteken a munkásküldöttek felismerték, hogy a burzsoáziának nem érdeke a gazdasági válság megakadályozása, és hogy egy tôkés befolyástól mentes népi kormány felállítása elengedhetetlen feltétel a gazdasági összeomlás és a tömeges munkanélküliség megakadályozásához. A munkásirányítás csak akkor lehet eredményes, ha az egész ország gazdasági szabályozására és tervezésére kiterjed, márpedig ehhez tanácskormányra van szükség.

Október elôtt az üzemek kizárólagos elfoglalása ritka jelenség volt, és csak olyan esetekben fordult elô, mikor a munkásoknak a küszöbön álló bezárással kellett szembenézniük, illetve ha az irányítás ellenállása nyilvánvalónak és kitartónak bizonyult. De még ezekben az esetekben is a foglalásokat az állami elkobzás igénye kísérte. Októbert követôen a rohamosan mélyülô gazdasági válság és a szovjetek által nyújtott támogatás a munkásokat arra sarkallta, hogy foglalják le üzemeiket. Ezzel szemben a teljes körű államosítás nem szerepelt a bolsevik párt programjában. Ennek ellenére az általános államosítás nyolc hónappal a forradalom után hivatalos követeléssé vált. Az Országos Gazdasági Tanácsot, a gazdaságirányítás központi állami szervét, elsôsorban a Vállalati Tanácsok Központi Tanácsának tagjai alkották.

Mindebbôl azt kell észrevennünk, hogy a munkások 1917-ben a demokratikus forradalmat követô válságra alapvetôen osztály-jellegű, szolidáris választ adtak. Ez merôben különbözik attól a reakciótól, melyet a bürokratikus rendszer összeomlása a fokozódó gazdasági válság közepette idézett elô. Ezek a modern kori munkások nem hozták létre a maguk osztályának sem politikai, sem gazdasági szervezeteit.

Számos régióban a munkások támogatták a bürokrácia-ellenes platformon álló jelölteket, jóllehet senki sem gondolta komolyan, hogy a hivatalnokok (vagy napjaink hivatalnokainak) kizárását követelje a választással betölthetô posztokból. Sok funkcionáriust, fôként az alsóbb szintekrôl, meg is választottak. Egy munkásokra alapozott párt megteremtésének különféle ötletei mind zsákutcába jutottak. A munkáspárti politizálás gyakorlatilag mind a mai napig a lobbizásra, lényegében az alárendelteknek a vállalatvezetôkkel folytatott kollaborációjára szorítkozik.

A két demokratikus forradalom szoros értelemben vett jellege szintén feltűnôen elüt egymástól. A februári forradalom tisztán népi kezdeményezésre indult. A tömegek egy pillanatra sem veszítettek a kezdeti lendületbôl, sôt, miután a kormányzást a liberálisokra bízták, továbbra is kitartottak annak “felügyelete” mellett a szovjetek révén.

Az új keletű szovjet munkásmozgalom ugyancsak fontos szerepet játszott a bürokratikus rendszer leomlásában, azonban ez nem tekinthetô önálló alakításnak, és a mozgalom sem tudta a munkásosztály többségét magához vonzani. Nehéz volna pontosan megítélni az “alulról jövô” mozgalom hatását a rendszer széthullására, annyi mindenesetre világosan látszik, hogy sokat köszönhet egy “felülrôl kiinduló forradalomnak”, melyet a tôkés restauráció azon (az államhatalmon belüli és kívüli) hívei indítottak el, akik képesek voltak a népi erôket manipulálni és beépíteni. 1991 augusztusának (a kudarccal végzôdô “konzervatív” államcsínykísérletnek) és 1991 decemberének (a Szovjetunió felbomlásának) döntô pillanataiban a munkások az események passzív szemlélôi maradtak. Tételezzük fel, hogy az államhatalmi rendszert egy népi forradalom dönti meg: ekkor a restauráció sokkal keményebb feladat lett volna. Csakhogy a restaurációpárti stratégák, ezzel pontosan tisztában lévén, az államapparátus soraiban a tôkebarát elemek szövetségét keresték, hogy ezáltal a régi rendszer lebontásához ne kelljen nagy tömegeknek megmozdulniuk.

A peresztrojka idején sok üzemben “munkástanácsok” alakultak, sôt, a szénbányászok egy része és még más csoportok is újabb szakszervezeteket hoztak létre, melyek – legalábbis kezdetben – csak munkásokat tömörítettek. Csakhogy ezek inkább korporatista, semmint osztályszervezôdések voltak, mivel kizárólag a fizikai munkások (ami a bányászok esetét illeti, ott a földfelszín alatt dolgozók) szervezeteiként tartották ôket számon, melyek egyszerre zárták ki a vállalatirányítókat és a beosztott szellemi dolgozókat. Összességében az erôfeszítések elszigetelten jelentkeztek, és Oroszországot mind a mai napig a korporatista szakszervezetek (melyeknek formálisan a vállalatvezetôség is tagja) jellemzik.

A peresztrojka alatt egyre több üzemi szervezet jött létre, ráadásul a gazdasági hatalom és a tulajdon kérdései körül országos mozgalom bontakozott ki. A dolgozói kollektívák ezen tanácsai, a DKT-k eredendôen Gorbacsov utasítására alakultak meg, és valamiféle korlátozott, de tisztázatlan önkormányzati hatáskörrel rendelkeztek. Jellegzetesen szovjet típusú, korporatista szervezeteknek nevezhetjük ôket, melyben a “dolgozói kollektíva” kifejezés minden alkalmazottat egyaránt magában foglalt, a ranglétra alján elhelyezkedô portásoktól egészen a vezérigazgatókig. Mi sem volt természetesebb ezek után, minthogy az utóbbiak szüntelen felügyeletet gyakoroltak a tanácsok felett, ami a munkásokat nem különösebben érdekelte.⁹

A DKT-mozgalom 1990-ben tört felszínre, azután, hogy Gorbacsov politikája restaurációs fordulatot vett, és minden önigazgatási tendenciának, jött bár létre az ô ösztönzésére, kezdett véget vetni. A dolgozók zömét ez hidegen hagyta, és vezetôik sem tettek a maguk részérôl különösebb lépéseket, hogy mozgósítsák ôket. A tervezô és vállalatirányítói beosztásban lévôk, az igazgatókat is ideszámítva, rendkívüli mértékben felülreprezentálva vettek részt a mozgalom értekezletein.

A mozgalom, jóllehet alapvetôen a régi bürokratikus rendszer ellen irányult, korporatista ideológiára épült. Még legradikálisabb hívei is magukénak vallották azt az elvet, hogy a dolgozók keresetét a vállalat piaci teljesítménye szabja meg. És vállalataik részére teljes körű autonómiát követeltek. A mozgalom gondolkodásmódját jól jellemzi, hogy a népgazdaságra nézve semmilyen átfogó, az egymással pusztán piaci kapcsolatban álló cégek önigazgatását és kollektív tulajdonlását meghaladó koncepcióval nem rendelkezett. (Páran elképzelhetônek tartották az államtól való bérlést.) Gyakorlatilag kapitalizmusról beszéltek, csakhogy dolgozói tulajdonban lévô vállalatokkal.

Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a mozgalom aktivistái tudatosan kapitalizmust kívántak. Sokan azt hitték, hogy elméletük alternatívát nyújt mind a kapitalizmus, mind a régi rendszer helyett. Mások elfogadták azt a tôkebarát ideológusok által hangoztatott nézetet, miszerint a szocializmus és a kapitalizmus közötti megkülönböztetés már idejétmúlt dolog: nem létezik más, csak többé vagy kevésbé szabályozott piac és többé vagy kevésbé szabályozott állam.

A mozgalom a restaurációs erôk könnyű prédájának bizonyult. Oroszországban a mozgalom vezetôi Jelcin számára kölcsönözték támogatásukat, aki azt ígérte, hogy kormányát a DKT-kra fogja alapozni, ezenkívül néhány olyan törvényt is beterjesztett, mely a dolgozók közös tulajdonossá válását könnyítette meg. Csakhogy amikor Jelcin magánosítási programja végül nyilvánosságra került, az már nem tartalmazta az újonnan privatizált gyárak kollektív tulajdonlását. (Kravcsuk hasonló fordulatot hajtott végre Ukrajnában, ámbár ott a magánosítás lassabban zajlott.) A mozgalom aktivistái azzal a ténnyel vigasztalták magukat, hogy a program legalább a “kollektíva” szempontjából könnyebbé tette a részvények többségének, ha nem is mindnek a megszerzését, mint korábban remélték. Ám minthogy a részvények nem lehettek közös tulajdonban, és minthogy a dolgozók képtelenek voltak megszervezni önnön részvényeik egyesítését, a program hamarosan teljesítette kitűzött célját: elérte, hogy a dolgozók semmiféle befolyással ne rendelkezzenek a vállalat irányítására.

3. A kollektív harc élménye

A forradalom elôtti orosz munkásság osztályöntudata természetesen nem készre csiszolt alakjában bukkant elô a cári Oroszország társadalmi viszonyai közül, még ha ez utóbbi igen kedvezô hátteret kínált is a számára. (Érdemes megjegyeznünk, hogy a szovjetek például Ivanovóban és Szentpétervárott egészen spontán módon jöttek létre már 1905-ben.) Az igazság az, hogy viszonylag gyors lefolyású, ám annál hevesebb és élménydúsabb osztályharc során fejlôdött ki. Az erôteljes elnyomás ellenére ez a dolgozói mozgalom a cári rezsim idején negyed századig képes volt kitartani. E harci tapasztalatok nélkül, különösen ami az 1905 és 1912–14 közötti szakaszt illeti, nehéz volna elképzelni azt a menetet, melyet 1917 végül is követett.

Ehhez még hozzá kell vennünk a bolsevik párt szerepét, mely döntô jelentôségű 1917 kimenetelében. De a párt szerepét nem foghatjuk fel teljesen különálló tényezôként. Annak, hogy egy ilyen párt létezhetett, az volt az oka, hogy a társadalmi feltételek ennek kedveztek. A párt viszonya a munkástömegekhez és a dolgozói mozgalmakhoz dialektikusnak volt mondható. Elsôsorban 1905-öt követôen túlnyomórészt munkáspárttá vált, mely egyesítette a legöntudatosabb, forradalmi munkásokat, akik önmagukat a munkástömegek szerves tagjaiként tartották számon. A párt egy jelentős osztályharcos idôszak felgyülemlett tapasztalataiból jött létre.

A cárizmussal szemben a bürokratikus rendszer, éppen sérülékeny jellege miatt, még rövid idôre sem volt képes megtűrni semmiféle független munkásszervezôdést vagy -mozgalmat. A szovjet dolgozók képtelenek voltak egy kis szabad teret nyerni a rendszeren belül, mígnem Gorbacsov liberalizációja biztosította ezt számukra. Ez a liberalizmus szinte azonnal a rendszer halálát jelentette. Nem azért, mintha Gorbacsov egy független munkásmozgalmat akart volna útjára bocsátani, hanem mert szándékosan nem tett semmit elfojtására.

Azonban a szovjet munkásoknak túl rövid idô állt rendelkezésére. A munkahelyi szintet meghaladó közös harc és független önszervezôdés tekintetében csaknem teljesen tapasztalatlanul csöppentek a nyilvánvaló politikai válság kellôs közepébe. És csekélyke tapasztalata is alig néhányuknak volt. Gorbacsovot megelôzôleg ugyan idôrôl idôre, nagyobb számban elôfordultak spontán összetűzések, de ezeket gyorsan lokalizálták és leverték, így alig hagytak nyomot a kollektív tudatban. Következésképpen, még ha a szovjet dolgozók mozgolódni kezdtek is, nem volt tapasztalatuk a folytatáshoz, mivel ahhoz már a független, közös küzdelem élményére lett volna szükségük, hogy a korporatista örökséget legyôzzék, egyúttal a szolidaritás szoros kötelékét hozzák létre.

4. A gazdasági összeomlás

A gazdasági összeomlás mindkét idôszakban kulcsszerepet töltött be. Az imperialista és a polgárháború következménye, a gazdasági összeomlás, mely nem sokkal az októberi forradalom után következett be, párhuzamosan a polgárháborúval és az államépítés szükségleteivel, kulcstényezônek bizonyult a munkavégzés háttérbe szorulásában. Ez a folyamat egészen 1921-ig változatlan maradt. Az ipar csak 1926-ban tudta forradalom elôtti teljesítményét újra elérni. A nagy arányú munkanélküliség súlyosan hátráltatta a munkások önszervezôdését. Ennek eredményeként a munkásosztály az októberi forradalom után hamarosan megszűnt önálló történelmi lény lenni. A munkások meghatározó szerepet játszottak a polgárháborús gyôzelemben, ám a szovjet demokrácia alig késôbb utat engedett a pártdiktatúrának. A pártot, mely sok tekintetben a munkások érdekét szolgáló forradalmi mozgalom támogatására jött létre, sok öntudatos, elszánt munkás alkotta. Csakhogy a munkásosztály mint olyan, már amennyire egyáltalán még létezett, nem rendelkezett a közvetlen beavatkozás eszközeivel. Ez vetette meg aztán a végső alapot a bürokratikus rend felvirágzásához. Napjaink oroszországi gazdasági válsága enyhébb, mint a polgárháborús időké, de éppen a békeidőben való előfordulás teszi mélységben és tartamban példa nélkülivé az újkori nagyhatalmak történetében. Ami a mi vizsgálatunk szempontjából ennél is fontosabb: a gazdasági válság már csíraállapotában csapást mért a munkásmozgalomra, működését jelentôsen visszafogta, ha ugyan maradéktalanul be nem szüntette.

Meglepô módon a korporatív rendszer korábbi szociális támasztékainak (a paternalista állam- és vállalatirányítás, a biztos munkahely, a garantált megélhetés stb.) gyors eróziója nemcsak hogy nem gyengítette a rendszer népszerűségét a munkások és vezetôik körében, hanem éppen ellenkezôleg: megerôsítette azt. A mára hivatalos rangra emelt korporatizmus résztvevôinek neve: “szociális partnerek”. A függô helyzetben lévô osztály állandósult kollaborációja nagyrészt a gazdasági válság miatt fellépô súlyos elbizonytalanodásnak és a tehetetlenség érzésének tulajdonítható.

A restauráció “sokkterápiás” útjának választása mögött az a politikai motívum húzódott meg, hogy egy lehetséges munkásellenállás alól minél hamarabb kihúzzák a szociális talajt. A munkások demoralizálása révén nyílt lehetôség Jelcin 1993. októberi államcsínyére, és annak kiépítésére, amit nem tekinthetünk másnak, mint diktatúrának, még ha “puha” is. (Ez ideig nem mutatkozott szükség további elnyomásra.) A puccs közvetlenül a Jelcin gazdasági elképzeléseivel szembehelyezkedô parlament ellen irányult, egyúttal megelôzô intézkedés is volt az esetleges munkás-ellenállás elrettentésére. (Nyilvánosságra került, hogy Jelcin íróasztalán csak aláírásra vár a rendelet, mely kimondja a legfôbb szakszervezeti szövetség feloszlatását, melynek elnöke támogatta a parlament Jelcin-ellenes állásfoglalását.) A puccs kimondottan sikeresen elejét vette a szakszervezeti vezetés rejtett militáns tendenciáinak.

5. Következtetés

Ez az összehasonlító elemzés néhány elképzelést ajánl arra nézve, hogy mi is vár az oroszországi munkásosztályra, ha ismét a történelem szereplôjévé kívánna válni. A közeljövôre vonatkozó következtetések nem valami fényesek. Ugyanakkor hiba volna egyszerűen “leírnunk” az orosz munkásosztályt. Efféle készségre akadt példa a nyugati szocialisták között, akiket a peresztrojkába és a Szovjetunióban újonnan ébredô független munkásmozgalomba vetett remények sorsa vezetett a kiábránduláshoz.

Le kell szögeznünk, hogy azok a körülmények, melyek hozzájárultak az orosz munkásosztály gyengeségéhez, meg fognak változni, sôt, máris változófélben vannak. Viszont az egyik ilyen körülményt a fejlett országok munkás és szocialista erôinek jelenléte, és oroszországi társaiknak nyújtott közvetlen támogatásuk szolgáltatja.

Érdemes megismételnünk: a huszadik századi orosz történelem szörnyű tragédiája szorosan összefügg a fejlett kapitalista világ szocialista szervezeteinek erôtlenségével. Az egykori Szovjetunió népei kétségbeejtôen kemény árat fizettek azért, mert Nyugaton nem jött létre a szocializmus. Egyszersmind a szovjet bürokratikus diktatúra közvetve vagy közvetlenül kulcsszerepet játszott a szocializmus elvetésében, és abban, hogy féken tartotta a szocializmus hiányáért manapság ugyancsak borsos árat fizetô nyugati munkásosztályt forradalmi potenciáljának kibontakoztatásában.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

¹ Tisztában vagyok azzal, hogy a “forradalom” szót igen tág értelemben használom, amikor a szovjet rendszer összeomlására alkalmazom. Akárhogy is, a hivatalnok-diktatúra helyébe, még ha csak átmenetileg is, valamiféle demokratikus rend lépett, mely egyszerre létezett a tôkés restauráció megindulásával.

² Elemzését pontról pontra az 1936-ban írott Az elárult forradalom tartalmazza.

³ Egy üzemi munkásbizottság vezetôjének, A. Kalacsevnek személyes közlése.

⁴ Lásd például Rizskovnak a kormány reform-programját a Legfelsô Tanács elôtt 1990 májusában bemutató beszédét: Trud, 1990. május 25. A népesség még erre a felhígított programra is széles körű elutasítással reagált, sztrájkfenyegetések sora és pánikhullám söpört végig az országban, miközben Janajevet, a szakszervezeti szövetség soha semmi önállóságot nem bizonyító vezetôjét arra kényszerítették, hogy módosítsa eredeti véleményét. (Trud, 1990. június 16.) Errôl többet l. D. Seppo: Les épines du marché. Inprecor, 1990. június 15–28. 7–11.

⁵ L. Trockij: Az elárult forradalom. Áramlat Könyvkiadó, 1990.

⁶ W. H. Chamberlin: The Russian Revolution. Gosset and Dunlap, N.Y., 1965. vol. II. 153.

⁷ D. Mandel: The Petrograd Workers and the Fall of the Old Régime. Macmillan, London, 1983. 18–21.

⁸ Az üzemi bizottságokról l. D. Mandel: Factory Committees and Workers’ Control in Petrograd in 1917. International Institute for Research and Education, Amsterdam, 1993.

⁹ A DKT-król l. D. Mandel: ‘Revolutionary Reform’ in Soviet Factories. Socialist Register 1989. Merlin, London 1989, és The Struggle for Power in the Soviet Economy. Socialist Register 1991. Merlin, London, 1991.]

Hagyományos felfogás szerint 1991-ben a szocialista gazdaság összeomlása volt az előmozdítója a Szovjetunió látványos bukásának, aminek hatására az állampolgárok békés úton megbuktatták a kommunista vezetést és az elgyengült szocialista rendszert. Mégis, ha valaki a kvázi eltávolított kommunista vezetők hollétét kutatja, azt veszi észre, hogy többségük nem sínylődik számkivetésben, hanem továbbra is tartja magas pozícióját a Szovjetunióból kivált 15 új nemzet élén. Legtöbbjük ráadásul ma jóval tehetősebb, mint a Szovjetunió bukása előtt. Két évvel e sajátságos “forradalom” után ebből a 15 új nemzetből 11 áll egykori kommunista vezető irányítása alatt.

A hagyományos felfogással ellentétben az 1991. évi szovjet átalakulás nem a Szovjetuniót irányító kis számú elit ellen, hanem az elit által ment végbe. Ezt a folyamatot pedig nem a szovjet tervgazdálkodás összeomlása indította el, hiszen ilyen összeomlás nem történt. Jóllehet a szovjet tervgazdálkodás az 1970-es évek második felére komoly gondokkal találta magát szemben, összeomlásról az 1980-as évek végén még korántsem beszélhetünk. Inkább a szovjet elit tagjai rombolták le saját rendszerüket, miközben a személyes gazdagodásuk további lehetőségét keresték.

A valóságnak megfelelően a Szovjetunió bukását az ország rendszerének antidemokratikus vonásai okozták, nem pedig a tervgazdálkodás csődje. Jelen értelmezés azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a szocializmus demokratikus formája lényegesen jobb életfeltételeket és gazdasági stabilitást hozhat a társadalom minden tagjának, nemcsak az elitnek, legyen szó akár kapitalista, akár kommunista elitről.

A szovjet gazdasági tervezés

Az 1917. évi oroszországi forradalom után a bolsevikok egy évtizeden át kísérleteztek gazdasági szerkezetek különböző formáival. Csak az 1920-as évek végén lépett életbe az ún. “szovjet rendszer”. Ezt a rendszert az jellemezte, hogy a nem mezőgazdasági vállalatok szinte kivétel nélkül köztulajdonban voltak, és az egész hatalmas ország termelő tevékenységét Moszkvából szabályozták. Sok nyugati szocialista élesen bírálta a Szovjetunióban alkalmazott rendkívül központosított, formájában fentről lefelé ható gazdasági tervezést, és elítélte az ezzel együttjáró tekintélyi elven alapuló, elnyomó kormányformát.

A kereseti különbségek sokkal kisebbek voltak, mint a tőkés országokban, és minden dolgozó számára biztosítottak munkahelyet. Azonban a hatalmon levő kommunista pártban és a kormányban a magas rangú tisztviselőkből álló kiváltságos és elszigetelt “pártállami elit” irányította a rendszert és kisajátította a legjobb fogyasztási cikkeket. A szovjet rendszernek voltak ugyan szocialista vonásai, mégis mind gazdaság, mind kormány tekintetében igen messze járt attól a demokratikus rendszerű népi hatalomtól, amelyet hosszú ideje megálmodtak és megvalósítani igyekeztek a világ szocialistái. Joszif Sztálinnak, a szovjet diktátornak 1953-ban bekövetkezett halála után az általa vezetett, az 1930-as évek kezdetétől fennálló embertelen és vérengző rezsimje a tekintélyuralomnak egy mérsékeltebb formájává alakult át, de a rendszer alapvető intézményei egészen az 1980-as évekig, a gorbacsovi reformokig változatlanok maradtak.

A szovjet rendszer, dacára a kezdeti évtizedekben elkövetett bűncselekményeknek és a szocialista eszményektől való állandó elhajlásoknak, gyors gazdasági fejlődést hozott mintegy ötven éven át létrejötte után (az 1920-as évek vége óta). A falusias, agrárjellegű gazdaság városias, ipari jellegű gazdasággá való átalakulása, ami más országokban 30-tól 50 évig terjedő folyamat volt, mindössze 12 év alatt, 1928 és 1940 között ment végbe.

Egyes tudósok úgy gondolják, a parasztság erőszakos kollektivizálása, életszínvonalának rendkívüli mértékű visszaesése és az embertelen, tekintélyi elven alapuló munkaviszonyok az iparban Sztálin idején nagyrészt magyarázatul szolgálnak az 1928 és 1940 közötti gyors iparosodásra. Mi viszont úgy véljük, Sztálin rémtettei ahelyett, hogy felgyorsították volna a gazdasági növekedést, inkább lelassították a fejlődést, passzív ellenállást kiváltva a lakosságból. A Szovjetunió gyors iparosodásában az ország szocialista vonásaié az érdem, nem pedig az elnyomásé.

Leszámítva a nagyrészt szovjet területen vívott II. világháborúhoz kapcsolódó harcokat, illetve a helyreállítás időszakát, a szovjet nemzeti bruttó össztermelés (GNP) nyugati becslések szerint 1928 és 1975 között évente nagy mértékben, átlagosan 5,1%-kal növekedett. Még 1950 és 1975 között is, amikorra lényegében befejeződött az iparosítás, gyorsan fejlődött a szovjet gazdaság – még az Egyesült Államok akkori gazdaságánál is gyorsabban, ahogy azt az 1. számú táblázat mutatja.

A szovjet gazdasági rendszernek volt néhány előnye a kapitalizmussal szemben. Ezek közé tartozik a gazdaságirányítóknak az a lehetősége, hogy a nemzeti kibocsátás nagy részét vissza tudták forgatni a tőkejavak előállításába, az oktatásba és a munkaerő képzésébe; továbbá a tőkés gazdaságot sújtó, periodikusan ismétlődő recesszió hiánya és a folyamatos, teljes körű foglalkoztatottság megvalósítása.

A GNP növekedése nem mutatja pontosan a gazdasági fejlődést egy adott időszakban, de más mérések is megerősítik, hogy a Szovjetunó gyorsan fejlődött. 1975-re a korábban elmaradott Szovjetunió megelőzte az Egyesült Államokat nyers- és hengerelt acél, valamint cement termelésében, fémvágó és fémmegmunkálógépek, traktorok, kombájnok gyártásában, búzatermesztésben, sertéstenyésztésben, a tej, valamint a gyapot előállított mennyiségében. 1960-ban a szovjet családok közel felének volt rádiója, tízből egynek volt televíziója, huszonötből egynek pedig hűtőszekrénye; 1985-re átlagosan minden családra jutott egy ezek közül. 1980-ra 20 millió szovjet polgárnak volt felsőfokú végzettsége. Ugyanebben az évben a Szovjetunióban magasabb volt az egy főre jutó orvosok és kórházi ágyak száma, mint az Egyesült Államokban, a várható élettartam pedig 69 évre emelkedett, és ezzel öt évre csökkent a különbség az Egyesült Államokban várható élettartamtól. Az 1970-es évekre a Szovjetunió vívmányai a tudományok, a technológia és a gazdasági növekedés terén aggodalommal töltötték el a nyugati hatalmakat. Sokan attól féltek, hogy a jövő a szovjet modellé lehet gazdasági sikerei alapján, számos nemkívánatos vonása ellenére.

1975 után a szovjet gazdasági növekedés feltűnően lelassult, technológiai fejlődésének mértéke szintén csökkent. 1985-re a szovjet vezetők tudták, hogy probléma van. Az Egyesült Államok gazdasága, a korábbi tendenciával ellentétben, egy évtizede gyorsabban fejlődött a szovjet gazdaságnál. Ráadásul a Reagan-adminisztráció által megkezdett fegyverkezési versengés 1981-ben súlyosan megterhelte a szovjet gazdaságot.

Mihail Gorbacsov 1985-ben került hatalomra, részint a szovjet vezetés azon felismerésének köszönhetően, hogy komoly gazdasági reformokra van szükség. A gorbacsovi reformok azonban nem tudták jelentősen javítani a GNP növekedésének mértékét, amely 1985 és 1989 között mindössze évi 2,2% volt az előző évtized 1,8%-os arányához képest (l. 2. táblázat).

A GNP növekedésének mértéke 1975 és 1989 között elmaradt ugyan a várakozásoktól a szovjet gazdaság korábbi eredményeihez képest, ám a gazdaság az összeomlástól messze volt. A szovjet gazdaság 1975 és 1989 között egyetlen évben sem mutatott csökkenő GNP-t, míg az Egyesült Államokban erre három évben is volt példa.

Az 1980-as évek végén egyes fogyasztási cikkek hiánya fokozódott, ami hosszú sorokat eredményezett a boltok előtt. Nyugati megfigyelők azt feltételezték ebben az időben, hogy ez a termelés összeomlását tükrözte. Pedig a hiányosságokat valójában az okozta, hogy a családi jövedelem gyorsabban emelkedett, mint a fogyasztási cikkek termelése. A “bűnösök” a gazdasági reformok voltak, amelyek decentralizálták az egyéni vállalkozási szintnek megfelelő jövedelem fölötti ellenőrzést.

Ennek megfelelően a családi anyagi jövedelem növekedése, amelynek mértéke az 1980-as évek közepén mindössze 3-4% volt évente, 1988-ban hirtelen 9,1%-ra, 1989-ben pedig 12,8-ra “ugrott”. A központi gazdaságirányítók által rögzített árak mellett a tehetős fogyasztók gyorsan “kifosztották” a boltokat, a valós fogyasztás mégis tovább növekedett. Bár az 1980-as évekbeli gazdasági teljesítmény nem volt igazán fényes, mégsem volt teljesen igaz az az elterjedt nézet, mely szerint a szovjet tervgazdálkodás összeomlott.

1990 és 1991 között azonban a helyzet megváltozott. Ezekben az években Gorbacsov és a szovjet kormány fokozatosan elvesztette a hatalmat a Borisz Jelcin ellenzéki politikus vezette mozgalommal szemben. 1990 májusában Jelcin megszerezte a hatalmat az Orosz Föderáció fölött, amely akkoriban a Szovjetunió egyik köztársasága volt. Az Orosz Köztársaság első embereként Jelcin fokozatosan át tudta venni a politikai és a pénzügyi irányítást a szovjet kormánytól. 1990 júniusában Jelcin rábírta az Orosz Köztársaság törvényhozó testületét, hogy nyilvánítsa ki egyeduralmát minden gazdasági forrás fölött az Orosz Köztársaságban. A gazdasági tervezés e folyamat során összeomlott, a roppant egységes szovjet gazdaság pedig gyorsan romlásnak indult (l. 2. táblázat). Ezt a gyengülést azonban nem a tervgazdálkodás szükségszerű megvalósíthatatlansága okozta; a visszaesés azért következett be, mert a tervgazdálkodás megszűnt, s ezzel a gazdaság hatékony koordináló eszközök nélkül maradt.

Az elit a kapitalizmust választja

Hogyan volt képes egy ellenzéki politikai mozgalom békés úton eltörölni a szovjet rendszert, amely egészen az 1920-as évek óta nem ütközött komoly belső ellenállásba? Erre a kérdésre a válasz Gorbacsovnak a szovjet rendszer megreformálására irányuló erőfeszítéseiben és ezeknek a szovjet társadalomra gyakorolt váratlan hatásaiban rejlik.

Gorbacsov és hívei úgy gondolták, a szovjet rendszer fő fogyatékossága a demokrácia hiánya. A szovjet rendszert az 1920-as évek óta sújtó komoly társadalmi és gazdasági problémák, valamint az 1975 után kezdődött viszonylagos gazdasági stagnálás okait ebben látták. Azzal érveltek, hogy a szovjet rendszernek a nép tényleges részvételével történő átalakítása mind a kormányban, mind a gazdasági döntéshozatalban valóban képes lenne kihozni a szovjet rendszerből a benne rejlő lehetőségeket.

Ennek megfelelően a peresztrojka (átalakítás) néven közismert gorbacsovi reformprogramnak három összetevője volt. A “glasznoszty”, ami a korlátozások feloldását jelentette az általános üzleti és politikai tevékenység terén, az állampolgárok számára a közügyekben való szabad részvétel lehetősége volt. A kormány demokratizálása a szabad választások intézményesítésével és a kommunista pártnak az államra kiterjedő szigorú ellenőrzésének eltörlésével lehetővé tette a nép számára a politikai hatalomban a szuverenitás kinyilvánítását. A gazdasági reformok a gazdasági tervezés demokratizálására és decentralizálására irányultak. Az új törvényhozás áthárított némi hatalmat a vállalkozás szintjére, ahol a dolgozóknak egyenlő joguk volt a vállalatigazgató megválasztására. A reformok révén megvalósult a piaci ellenőrzésnek egy korlátozott mértéke, ami nagyobb választási lehetőséget adott a fogyasztóknak és a termelés is megnövekedett.

A glasznoszty számos különböző, a Szovjetunió jobb jövőjét illetően más és más elképzelésekkel rendelkező politikai csoport virágzását eredményezte. A legnagyobb támogatásra három csoport talált. Az első a vezetés programja volt az átalakított szerkezetű és demokratikus szocializmus építéséről. A második a reformok előtti, tekintélyi elven alapuló rendszerhez való visszatérésre szólított fel. A harmadik álláspont hívei pedig egyre nyíltabban a szocializmusról való lemondást hirdették a kapitalizmus javára.

A glasznoszty lehetővé tette a vezetéssel szembehelyezkedő álláspontok támogatását, a szovjet politika demokratizálása pedig lehetővé tette az újonnan alakult szembenálló csoportok számára a hatalomért való versengést. A gazdasági reformtörekvések által előidézett gazdasági szakadás hozzájárult Gorbacsov és hívei általános támogatásának csökkenéséhez. A Borisz Jelcin vezette kapitalizmuspárti csoportosulás leginkább azért aratott győzelmet, mert megnyerte a pártállami elit elsöprő többségének, a szovjet társadalom legerősebb csoportjának támogatását.

Első pillantásra valószínűtlennek tűnik, hogy a pártállami elit a kapitalizmus mellett döntött. Olyan ez, mintha a római katolikus egyházi hierarchia hirtelen az ateizmus felé fordulna, vagy mintha az Egyesült Államokbeli Kereskedelmi Kamara a privát üzlet államosítására szólítana fel. Mégis pontosan ilyen látványos fordulat ment végbe a Szovjetunióban. Az 1980-as évekre a szovjet pártállami elit legtöbb tagja – a magas rangú tisztviselők a Kommunista Pártban, a kormányban és a gazdasági irányítás rendszerében – már régen nem hitt a rendszer ideológiájában.

Ahogy arról Alec Nove, Mervyn Matthews, Kenneth Farmer és más Szovjetunió-szakértők számoltak be tanulmányaikban, a II. világháború utáni szovjet elit nagyrészt ambíciózus, mindenfajta erős személyes meggyőződés nélküli személyiségekből állt, akik a hatalmat, a tekintélyt és az anyagi kiváltságokat hajszolva emelkedtek az elit soraiba. Amikor 1991 júliusában a szerzők egyike azt kérdezte Nyikolaj L.-től, a szovjet elit régi tagjától, tagja-e a Kommunista Pártnak, az így válaszolt: “Természetesen tagja vagyok a Kommunista Pártnak – de nem vagyok kommunista.” Amikor a gorbacsovi reformok lehetővé tették a rendszer jövőbeni irányvonaláról szóló vitákat, ennek az opportunista elitnek a tagjai saját érdekeik szerint értékelték az alternatívákat.

Az elit nagyrésze úgy érezte, a Gorbacsov által képviselt demokratizált szocializmus nem kedvez számukra. A demokratikus szocializmus azzal fenyegetett, hogy megfosztja őket attól az önkényes hatalomtól, amelyet a lakosság felett gyakoroltak, és hogy anyagi kiváltságaik lecsökkennek. A szovjet elit magában foglalta a szocialista eszmények néhány igazi hívét, köztük magát Gorbacsovot is, ők azonban csekély számú kisebbségben maradtak.

Egyes ellenzéki csoportok a reformok előtti szovjet rendszerhez való visszatérés mellett szálltak síkra. Meglepő módon azonban az elitnek csak kevés tagja találta meggyőzőnek ezt az álláspontot. Jóllehet a reformok előtti rendszer segítette őket az elitbe, anyagi kiváltságaikat mégis megszorították a régi rendszer szocialista törekvései. Nem rendelkezhettek magántulajdonnal vagy felhalmozott vagyonnal, és privilegizált életstílusuk teljes egészében a hierarchián belül elfoglalt pozíciójuktól függött. A fölöttes elégedetlensége alacsonyabb kategóriába való besoroláshoz, valamint a megszokottá vált luxus elvesztéséhez vezethetett. Amikor a régi rendszernek egy tucatnyi magas pozícióban levő híve 1991 augusztusában megpróbált államcsínyt végrehajtani, a puccskísérlet hamar megbukott, mivel a hatalomra pályázók jóformán semmiféle támogatásra nem találtak a szovjet eliten belül ahhoz, hogy visszaállítsák a régi rendszert.

A kapitalizmus ezzel szemben roppant vonzó volt az elit többsége számára. ők észrevették, mennyivel tehetősebben élnek Nyugaton a hozzájuk hasonló pozícióban levő emberek, nemcsak abszolút értelemben, de országuk átlagos életszínvonalához viszonyítva is. A szovjet rendszer óriási mennyiségű tőkével rendelkezett, és az elit tagjai megértették, hogy ha a rendszer kapitalistává alakul át, a legjobb pozícióba kerülhetnek ahhoz, hogy ennek a tőkének az új tulajdonosai lehessenek.

Valóban így is történt. Viktor Csernomirgyin, aki 1992 decembere óta Oroszország miniszterelnöke (volt 1998-ig – a szerk.), a szovjet korszakban földgázkitermeléssel- és feldolgozással foglalkozó miniszter volt. Ma a világ földgázkészletének a Szovjetunióban fellelhető 20-35%-át ellenőrző privatizált társaság, a Gazprom legfőbb részvényesének őt tartják, és a világ leggazdagabb emberei közé sorolják. Egy vizsgálat kimutatta, hogy a száz legtehetősebb orosz üzletember 62%-a korábban a szovjet pártállami elit tagja volt (a fennmaradó 38% zömének háttere nagy valószínűség szerint a szervezett bűnözés világában keresendő). Szintén kimutatták, hogy a posztszovjet Oroszországban a Jelcin elnök adminisztrációjában helyet foglaló magas rangú politikai vezetők 75%-a a szovjet elitből érkezett.

A szovjet elit tagjait nem söpörte el az alulról jövő demokratikus forradalom 1991-ben. Bukás helyett hatalmon maradtak, sutba dobták kommunista mivoltukat és folytatták a szovjet rendszer vagyonának egymás közötti felosztását.

1991 júniusában egy amerikai politológusnak, Judith Kullbergnek a moszkvai elitről készített tanulmánya megerősítette, hogy a kapitalizmus gondolata széles körben népszerű volt a szovjet társadalom legfelső rétegében. A tanulmányozott elit mintája alapján 77% támogatta a kapitalizmust, 12% a demokratikus szocializmust, 10% pedig a “kommunista vagy nacionalista” állásponton volt.

A szovjet átlagpolgárok nézetei között óriási különbségek mutatkoztak. 1991 májusában egy kérdőíves felméréseket végző amerikai cég, a Times-Mirror Center for the People and the Press széleskörű közvélemény-kutatást folytatott Oroszország európai részén. Arra az eredményre jutott, amelyre a fenti elitvizsgálat is: mindössze 10% favorizálta a reformok előtti rendszert. A közvélemény-kutatás szerint azonban 36% támogatta a demokratikus szocializmust, további 23% pedig a szociáldemokrácia svéd modelljét. Mindössze 17% akart “az amerikaihoz vagy a németországihoz hasonló kapitalizmust” (14%-nak nem volt véleménye). Ily módon a nagy többség (69%) kétségkívül egyfajta szocializmust vagy szociáldemokráciát akart és csak kevesen akartak nyugati típusú kapitalizmust. Más, akkoriban végzett közvélemény-kutatások még a Times-Mirror vizsgálatában látottaknál is kevesebb támogatóját találták a kapitalizmusnak.

A szovjet rendszer 1985 és 1991 közötti jelentős demokratizálása ellenére azonban az átlagpolgár politikailag passzív maradt. A társadalmi piramis csúcsán elhelyezkedő pártállami elitnek megvolt a hatalma ahhoz, hogy Gorbacsov törekvéseinek tömeges támogatottsága ellenére is felülkerekedjen Gorbacsov és hívei ellenállásán, és a Szovjetuniót a kapitalizmus felé fordítsa. Mivel Borisz Jelcin, a kapitalistapárti mozgalom vezetője intézményes hatalmat szerzett az Orosz Köztársaságban, mialatt Gorbacsov megőrizte az ellenőrzést a központi szovjet állam felett, a kapitalizmuspárti mozgalom törekvése a teljes államhatalomra megkövetelte a szovjet állam lebontását. Ennek a lépésnek nem volt legális vagy alkotmányos alapja, és az 1991-es referendum megmutatta, hogy a szovjet szavazók több mint háromnegyede ellenzi ezt. Oroszországnak a Szovjetuniótól való leválása volt az egyetlen járható út Jelcin és mozgalma számára, hogy véghezvigyék a kapitalista átalakítást.

A szocializmus jövője

A szovjet rendszer bukása nem azt bizonyítja, hogy egy köztulajdonon és gazdasági tervezésen alapuló rendszer működésképtelen, hanem azt, hogy egy viszonylagos egyenlőségre törekvő tervgazdálkodás, amelyet egy kiváltságos elit irányít, hosszú távon instabil rendszer. Amint a forradalom híveiből álló alapító nemzedék letűnik, az uralkodó elit végül rájön, hogy egy ilyen rendszer szocialista elemeinek fenntartása nem áll érdekében. A Szovjetunióban ez a folyamat a rendszer demokratikus szocializmussá való átalakítására irányuló kísérlet okozta zűrzavar közepette zajlott.

Kínában a pártállami elit szintén a saját érdekeit tartja szem előtt a gazdaságban, de más utakon jár. Ahelyett, hogy megszabadulni igyekeznének a kommunista párt uralmától, arra használják azt, hogy egy gyorsan fejlődő kapitalista szektort építsenek ki, amely végül felváltja majd a tervgazdálkodáson alapuló, köztulajdonban levő szektort. A vezető kínai párt tisztviselőinek gyermekei a családi kapcsolataikat használják ki, hogy jövedelmező pozíciót biztosítsanak maguknak az újonnan megjelent privát üzleti életben.

Csakis egy, a gazdaságban és a hatalomban egyaránt a népi szuverenitáson alapuló, demokratikus szocializmus lenne hosszú távon életképes. Ilyen rendszerben a jogait érvényesítő lakosság képes lenne ellenállni bármilyen kísérletnek, amelyet egy kisebbség kezdeményez, hogy a nép által megteremtett vagyon felett ellenőrzést nyerjen. Úgy gondoljuk, hogy a demokratikus szocializmus gazdasági teljesítmény és társadalmi igazság terén fölötte állna mind a szovjet típusú rendszernek, mind a kapitalizmusnak.

A gazdasági tervezésen keresztül a demokratikus szocializmus biztosítani tudja a teljes körű foglalkoztatottságot, képes elkerülni a recessziókat, és képes erőteljesen befektetni az emberi erőforrásokba, valamint az új technológiákba. Mivel nem lenne magántulajdonnal rendelkező, vagyonos réteg, a jövedelmet sokkal egyenletesebben lehetne elosztani, mint a kapitalizmusban. A kaptalizmusnak a profitért folyó elvakult harcával ellentétben a demokratikus szocializmus képessé tenné a lakosságot arra, hogy a gazdasági fejlődést a fenntartható gazdasági haladás útján vezesse előre. Egy ilyen út javítaná az életszínvonalat, csökkentené a munka nem kívánt formáira fordított időt, elkerülné a természeti környezet rombolását, és igazságosan osztaná szét a gazdasági fejlődés gyümölcseit.

A szovjet történelem azt mutatja, hogy a gazdasági tervezés és az állami vállalatok még az eltorzult szovjet formában is képesek gyors gazdasági fejlődést hozni. Az a hit, hogy a demokratikus szocializmus jól működne, nem támasztható alá történelmi példákkal, mivel ilyen rendszer még sehol nem létezett kiteljesedett formában. De a helyesen értelmezett szovjet tapasztalatokban sem található semmi, ami aláásná a demokratikus szocializmus ígéretét.

(Fordította: Tauszik Viktor)

[A tanulmány David Kotz és Fred Weir Revolution from Above: The Demise of the Soviet Union (New York, Routlege, 1997.) című könyve alapján készült.]

1. táblázat:

2. táblázat:

Csurakov napjaikban se nem népszerű, se nem divatos téma kutatásába kezdett. A szerző konkrétan kimutatja az 1917-es orosz forradalom önigazgatói-önkormányzó jellegét a forradalmi munkásszervezetek tevékenységében. Azt a folyamatot elemzi, amelyben az egyre inkább önállósuló politikai hatalom magához ragadta az önigazgatói munkásszervezetek funkcióinak többségét, államosította a munkásönigazgatás szerveit.

A tisztelt kollégák most elsősorban a “puskás emberrel”, a parasztsággal és az értelmiséggel foglalkoznak: a zemsztvo-bizottságokkal és a különféle burzsoá önvédelmi szervezetekkel. Egyre több szó esik az utóbbi években a forradalom és az ember viszonyának mindennapi, humanitárius aspektusáról általában is. Széleskörűen vitatjuk meg a különböző intézményi, szociálpszichológiai, axeológiai és egyéb magasröptű problémákat.

Mégsem találtuk meg azonban mindeddig Októbernek valamiféle új értelmét és üzenetét. Egy mozaik-képet látunk mindössze, egy színes, helyenként egészen meglepő és magával ragadó kirakósdit. Milyen eredeti ugye, hogy egyes kutatók megállapították: az orosz forradalom kimenetelét végül is a lakosságnak a zug-pálinkafőzés iránti olthatatlan szenvedélye döntötte el. Vagy az: 1917 februárját követően a Romanov családnevet viselő polgárok egy része lázas sietséggel cserélte fel azt – mondjuk – Demokratovra. Mások úgy igyekeztek a forradalmi áradathoz csatlakozni, hogy a “köztársaság” vagy a “komisszár” szóból faragtak maguknak nevet.

Mindezt jó tudni persze, ha meg akarjuk belülről is érteni a kort, amelyben ez a világtörténelmi esemény lezajlott. Ám ez nem pótolhatja azonban a teljes, ha úgy tetszik – a totálképet. És nem véletlen, hogy ezt mindeddig nem sikerült megrajzolni. Az orosz forradalom társadalomtörténetét nem lehet megírni ugyanis a korszak munkásmozgalmának elmélyült tanulmányozása nélkül.

Az orosz munkásmozgalom 1917-ben olyan széles és erős sodrú volt, hogy ezúttal csak a legközvetlenebbül a mához vezető szálainak a megragadására vállalkozhatunk. Az egyik ilyen szál kétségkívül a szovjet állam megalakításában való részvétel volt. A szovjetek kezdetben egyértelműen a munkások osztályszervezetei voltak, és Oroszország államiságának valóban új alapjait jelentették. Ez a szerep egyáltalán nem a vörös zászlók lobogtatásában merült ki.

A szovjet történettudomány óriási apparátussal igyekezett megörökíteni a Vörös Október minden mozzanatát, így a szovjet állam megszületését is. De megérthették-e valójában Sztálin és Brezsnyev famulusai a forradalomnak azt a logikáját, amely a munkásönkormányzatokat az állam alapjává tette volna? Nyilvánvalóan – nem. A szovjet korszak történészei azonban – a rájuk nehezedő hatalmas politikai nyomás ellenére – már akkor is nagyon sok anyagot és számos olyan összefüggést tártak fel, amelyek megkönnyítik az események lényegének a megragadását.

A szovjetek szerepének megértéséhez a kulcsot az a kutatási irány adja, amely a legutóbbi években kezd csak kibontakozni: az önkormányzatiság történetének vizsgálata Oroszországban. Ezek a kutatások hozzák majd létre azt a metodológiát, amellyel feltárható lesz a munkásönkormányzatok¹ igazi súlya és jelentősége is. Ez az a bűvös mágnes, amely eggyé tudja majd rendezni tudatunkban az 1917-es forradalom széthullott képét. Ez a forradalom éppen abban különbözött ugyanis az összes megelőzőtől, hogy soha nem látott szerepet kaptak benne a regionális és a helyi államigazgatási szervek, amelyek kezdetben önkormányzati formában jelentek meg. Ez a forradalom nem a pártok, hanem az önkormányzatok forradalma volt. Elsősorban – a munkásönkormányzatoké.

Az 1917-es februári forradalom után a termelőeszközök továbbra is a korábbi tulajdonosok kezében maradtak. A termelésben az üzemi bizottságok, a kereskedelemben a munkásszövetkezetek, az elosztásban a munkásönkormányzatok azonban mind határozottabban készítették elő a kollektív tulajdonformák megjelenését. (Ezért tulajdonképpen nem is indokolt 1917-ben két külön forradalomról beszélni februárban és októberben.) Ennek politikai következménye aztán a szovjetek megalakulása és gyors megerősödése volt.

1917 április–májusában történtek meg az első lépések. Igen találóan jellemzi az ország helyzetét ezekben a hónapokban Buharin egy megjegyzése. Az önkényuralom katasztrofális gyorsaságú összeomlása – mutat rá – teljesen készületlenül találta az egymással szembenálló politikai erőket. “Ez a gyorsaság egyformán meglepte azokat, akiknek ütött a végső órája, és azokat is, akik tevékenységükkel kiváltották az összeomlást.”²

A különböző munkásszervezetek követeléseit néha valóban nem is annyira a forradalom előrelendítésének a célja vezette, mint pusztán az az igyekezet, hogy kikecmeregjenek valahogy az összedőlt rendszer romjai alól. Ha a munkásönkormányzatokat hatalmi szerveknek tekintjük, úgy 1917 március–áprilisban szerencsésebb még csak munkás önszerveződésről vagy -képviseletről beszélni. Ezek a szervezetek drámai gyorsasággal alakultak meg egymás után.

Az önálló munkásszervezetek megalakulását követő idők pátosza jól érezhető például a “Hat év a forradalom posztján” című dokumentumkötetben, amely a Ruszkabel nevű moszkvai üzemben lezajlott eseményeket örökíti meg: “Március elsején vagy másodikán összegyűltek a műhelyek képviselői mintegy 18-an az irodisták étkezdéjében és elkezdték lerakni a dolgozók hatalmának az alapjait. A végigdolgozott műszak után le sem mosakodva, a fáradságot nem is érezve vitatkoztak az emberek késő éjszakáig a szűk, telefüstölt szobában.”³

Egy Ivanovo-Voznyeszenszkben működő üzem munkása, G. Gorelkin visszaemlékezéseiben így írja le azoknak a társainak a lelkiállapotát, akik résztvettek ebben a munkában: “A proletáriátus legaktívabb képviselői, akik az üzemi bizottságokban tevékenykedtek, egész bensőjükkel érezték, hogy osztályuk hamarosan átveszi a hatalmat. Éberen ügyeltek a gépek és a raktárakban felgyülemlett áru sértetlenségére. A fokozódó káosz, a nyersanyag- és energiahiány, valamint az éhínség emberfeletti erőfeszítéseket követelt. Az üzemi bizottságok tagjai reggel hétkor keltek. Felhajtottak egy-két pohár ‘málnateát’, amelytől vérzett az ember ínye, bekaptak egy rozslepényt, és indultak a külvárosokból be a gyárba, ahol aztán állott a tánc egész nap. A kialvatlanságtól mindig fájt a fejünk és véres volt a szemünk. De helytálltunk.⁴

Ezekből a munkásszervezetekből nőttek ki aztán néhány hét alatt a munkásönkormányzatok. Hogy miért és miként? Úgy, amint annak az 1917-es évnek a többi önkormányzata, egészen közönségesen és magától értetődően. Az orosz marxisták később, a 20-as években sokat vitatkoztak ennek a viharos sebességű és nagy tömegeket megmozgató folyamatnak az okairól. Ezek a viták – mint már korábban is – az orosz állam sajátosságai körül koncentrálódtak. 1917 eseményei azokat a nagy orosz történészeket és politikai vezetőket igazolták, akik az állam megkülönböztetetten nagy szerepét hangsúlyozták Oroszországban. Így történhetett, hogy még a proletáriátus sem tudta huzamosan elviselni az államhatalom szünetelését: amikor a monarchia évszázadok óta megszokott gépezete felmondta a szolgálatot, a maga osztálystruktúráival tulajdonképp átvállalta annak funkcióit.

A forradalomban született munkásönkormányzatok sietve benyomultak a hatalmi vákuumba. A közbiztonság védelmére egymás után alakultak meg például az önvédelmi bizottságok. (A Belügyi Népbiztosság jelentése szerint 79 kormányzósági, 651 körzeti és mintegy 1000 járási bizottság alakult.) Megélénkült a zemsztvok és más önkormányzatok tevékenysége is. Általában elmondható, hogy a társadalmi önszerveződés folyamata hallatlanul felgyorsult. Ugyanez vonatkozik a munkásönkormányzatokra is. A kortársak ámulva figyelték, milyen hatalmas lendülettel, szinte lavinaként haladt előre az üzemi bizottságok szerveződése. P. Garvi kifejezésével élve ez a “lázas gründolás” ideje volt, amely magával ragadta szinte az egész forradalmi Oroszországot.⁵

1917 májusára alakultak ki azok a mechanizmusok, amelyek lehetővé tették, hogy a munkások a maguk önálló osztályszervezeteiről beszélhessenek az önkormányzatoknak ebben a parttalan forradalmában. Ilyen volt mindenekelőtt a termelés munkásellenőrzése. Minden naivitása és ügyetlensége ellenére, ez lehetővé tette már Október előtt is a munkások közvetlen bekapcsolódását a gazdaság irányításába. A munkásellenőrzés nem a tőke elleni osztályharc fegyvere volt tehát akkor – mint ahogyan azt később szajkózták –, hanem a munkás önszerveződés és önképzés egyik igen alkalmas és kézenfekvő lehetősége csupán.

Fontos megjegyezni azonban, hogy a munkások gondolkodásában ettől kezdve igen fontos változások mentek végbe: kezdték megérteni maguk is önálló szervezeteik jelentőségét. Bromley báró egyik üzemének a munkása, Bogdanovics azt írja visszaemlékezéseiben, hogy szaktársai az üzemi bizottságokat ettől kezdve a “forradalmi önkormányzat szerveinek” kezdték tekinteni.⁶ Hackental üzemének egyik dolgozója, Ljubacsov kijelentése szerint pedig a munkások “egyedül az üzemi bizottságok segítségével védhették meg a jogaikat”.⁷

Azzal, hogy a termelés irányításának a fogantyúit kezükbe ragadták, a munkások megteremtették maguknak a továbblépés bázisát. 1917 nyarától a proletárszervezetek megerősödtek és egységes rendszerbe kezdtek szerveződni. Nem véletlen, hogy éppen az üzemi bizottságok révén. Ez annak köszönhető, hogy az ő kezükben volt a termelés ellenőrzése és – ennek következtében – az anyagi eszközök: az élelmiszer, a nyersanyag és a pénzeszközök. Az üzemi bizottságok ekkorra már közvetlenül az üzemek anyagi és pénzügyi alapjaiból tartották fenn magukat. Sem az állami szervek és a pénzintézetek, sem a központi munkásszervek nem szólhattak bele, hogy kik töltik fel ezeket az alapokat: maguk a munkások-e, vagy követelésükre, nyomásukra a tulajdonos.

Ami még ennél is fontosabb azonban: az üzemi bizottságoknak így lehetőségük nyílt anyagilag támogatni a szovjeteket, a vörösőrséget, az üzemi milíciát, a szocialista pártokat, a szakszervezeteket, a baloldali sajtót, a betegsegélyző pénztárakat és a proletáriátus egyéb intézményeit. És ők éltek is nap mint nap ezzel a lehetőséggel. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy most – elszakadva egy pillanatra a konkrét témától – felhívjuk a figyelmet: lám itt a bizonyíték, hogy az öntevékenység és az önfinanszírozás a legbiztosabb ismérve mindenfajta sikeres önkormányzatnak!

A termelés munkásellenőrzésének a megvalósítása, mint látjuk, rákényszerítette a munkásokat, hogy egyesítsék erőiket először egy-egy üzemen belül, majd területileg is. A mozgalom előrehaladtával az üzemi bizottságok egy-egy ipari centrumban szövetségeket hoztak létre. A folyamat lezárása Az Üzemi Bizottságok I. Összoroszországi Kongresszusának a megrendezése volt.

A munkásönkormányzatok egyesülésének a folyamata kibontakozott ugyanakkor egy másik irányban is. Az üzemi bizottságok igyekeztek minél szorosabban együttműködni a szovjetekkel, a szakszervezetekkel és a többi proletár szervezettel. Ez leginkább a szovjetekkel kapcsolatban valósult meg, különösen alsó szinten. Ezeknek a szervezeteknek a kiépülése februártól októberig egyenes vonalban haladt előre.⁸ Az önkormányzatok más formái viszont – különösen azok, amelyek az Ideiglenes Kormánnyal álltak kapcsolatban – válságba kerültek, és egyre jobban elveszítették a támogatottságukat. Nem tudtak anyagi forrásokhoz jutni, és nem boldogultak a helyi, területi feladatokkal.

Az 1917-es forradalom nagy paradoxona, hogy Október után a munkásönkormányzatok is hanyatlani kezdtek. Az okok persze valószínűleg mások voltak, mint a többi önkormányzatnál. Vizsgálatuk egy külön tanulmányt igényelne. Most azokat érintjük csupán, amelyek közvetlenül kapcsolódnak témánkhoz, a szovjet államhatalmi és közigazgatási szervek kialakulásához.

Két fontos tényező játszik itt főként szerepet. Először is: a szovjet államiság rendkívüli jellege. Ez teljesen érthető. A szovjet államot ugyanazok az erők hozták létre, amelyek a forradalom menetét meghatározták. A kutatók többsége ma már nem is tartja indokoltnak két különálló szakaszra bontani az 1917-es forradalmat. A háború, az általános felfordulás, az éhínség, a munkanélküliség, az osztályok elkeseredett küzdelme egymással és a többi rendkívüli tényező minden elképzelhető hatalmat rendkívülivé tett volna Oroszországban.

A polgárháború éleződésének mértékében éleződött aztán a szovjethatalom rendkívüliségének a mértéke is. A háborús helyzetben az új államnak fel kellett használnia minden rendelkezésére álló eszközt a hatalom megszilárdítására. A legkézenfekvőbb és legmegbízhatóbb eszközök természetesen a munkásönkormányzatok voltak.

Az új hatalom görcsös erőfeszítéseit fokozta még az is, hogy szakadás állott be a szocialisták két tábora, a mensevikek és a bolsevikok között. Az utóbbiak erőszakos hatalomátvétele ezt még csak fokozta, s így hamarosan ez is a polgárháború egyik frontjává vált. Meg kell jegyezni, hogy a munkások tudatában voltak ennek a veszélynek, és igyekeztek rákényszeríteni felsőbb szerveikre az együttműködést. Éppen ez okozta – közvetlenül a Munkás- és Katonaküldöttek II. Kongresszusa után – a szovjetkormány első jelentősebb próbatételét.

A krízist az “Egységes szovjetkormányt!” jelszóval megindított mozgalom idézte elő, amelyet a Vasutas Szakszervezet Összoroszországi Végrehajtó Bizottsága, az ún. Vikzsel kezdeményezett. A szovjet történettudomány váltig bizonygatta annak idején, hogy ez a mozgalom szovjet- és bolsevikellenes volt. De ez is csak a mítoszok egyikének bizonyult. Elfogulatlanabb kutatók megállapították, hogy a Vikzsel támogatta a szovjethatalmat. Amint azt például Donald D. Raleigh adatai is bizonyítják, a vasutasok helyi szervezetei fontos szerepet játszottak a forradalmi hangulat szításában.⁹

Nem bizonyult igaznak az az állítás sem, hogy a Vikzsel el akarta volna távolítani a bolsevikokat a szovjetekből. Azt akarták csupán, hogy minden baloldali párt részt vehessen a koalícióban “a bolsevikoktól a népi szocialistákig”.¹⁰ A Vikzsel ezen túl aktívan részt vett az ellenforradalom elleni harcban. Nyilatkozatot adtak ki, hogy nem engedik be Kerenszkij és Krasznov csapatait Pétervárra, ha pedig mégis betörnek, megbénítják a közlekedést. Elutasították az Ideiglenes Kormány felszólítását, hogy siklassák ki a bolsevik osztagokat szállító szerelvényeket. Kijelentették: a bolsevikok megsemmisítése egyet jelentene az egész forradalom leverésével.

Könnyen megérthető az is, miért ragaszkodott a Vikzsel az “egységes” szocialista kormányzáshoz. Tagságának pártvonzalmai – a váltókezelőtől a vasúti mérnökig – nagyon különbözők voltak. Ebben a helyzetben valósággal provokációnak hatott volna csupán egyetlen pártból állítani össze a kormányt.¹¹ Egy október 28-i határozat így fogalmazza meg azt a taktikát, amelyet aztán minden későbbi dokumentum is tükröz: “A vasutas szakszervezet a legkülönbözőbb politikai pártok képviselőit tömöríti, ezért nem kíván részt venni a szocialista pártok közötti küzdelemben.”¹²

Más munkásszervezetek is felléptek az “egységes szocialista kormányzás” mellett. Voltak közöttük olyanok is, amelyekben a bolsevikok voltak többségben. Kezdetben például a Pétervári Szakszervezeti Szövetség is az “egységes szocialista hatalom” mellett szállt síkra, amely a szovjeteknek tartozott volna felelősséggel. A leginkább bolsevizálódott szakszervezet, a pétervári vasasok is emellett foglaltak állást november 5-i határozatukban: “A munkás–paraszt-forradalom vívmányait megőrizni egyedül csak egységes demokratikus kormány létrehozásával lehet, amelyben minden szocialista párt képviselői részt vesznek.”¹³

Még inkább meglephette a bolsevikokat az üzemi bizottságok moszkvai szövetségének november eleji nyilatkozata, amely követeli az “egységes demokratikus hatalom azonnali megszervezését minden szocialista párt részvételével, mivelhogy a pártok közötti torzsalkodás eredménye csak polgárháború lehet”.¹⁴ A munkások a koalíciós kormányzással tehát a forradalom eltorzulását akarták megelőzni. A központi hatalom demokratikus voltában annak a garanciáját látták, hogy megőrizhetik a maguk önkormányzatait. Másképpen szólva: ők már 1917 októberében reális lehetőségként érzékelték a munkásszervezetek függetlenségének az elvesztését.

Elsőként a szovjetek kerültek ki a munkásönkormányzatok rendszeréből mint a munkások politikai szervezetei. Október előtt a szovjetek afféle félállami vagy elő-állami struktúraként működtek. II. összoroszországi kongresszusuk után formálisan állami szervek lettek. Csakhogy az alsó szinteken megmaradtak továbbra is a munkásönkormányzatok. Ezért 1917–18-tól kezdve a szovjeteken belül fokozatosan elkülönülnek a Végrehajtó Bizottságok. Formálisan ezeket is a szovjetek választották meg és azoknak tartoztak beszámolással, valójában azonban önálló bürokrata apparátusként kezdtek működni. Különösen a polgárháború éveiben vált általánossá, hogy a vébék önállóan tevékenykedtek, maguk a szovjetek, a választott testületek csak afféle járulékos tényező voltak.

A politikai szervezetek után “sor került” a munkásönkormányzatok gazdasági szerveire is. A munkásellenőrzés mint jelszó továbbra is érvényben volt. De amint az alkalmazására került volna sor, mindig problémák adódtak. Már a II. szovjetkongresszuson felvetődött ez az ellentmondás. Ezért aztán a békéről vagy a földről szóló dekrétummal együtt a munkásellenőrzésről szólót nem is fogadták el ezen a kongresszuson.

A bolsevik párt központi bizottsága megbízta Lenint, hogy készítsen beszámolót a hatalomról, a békéről és a földről, a munkásellenőrzés kérdését azonban nem is tervezték napirendre tűzni. Arról később – november 14-én – maga a kormány hozott határozatot. Nyilvánvaló, hogy ez – bár felülről jött –, sokkal alacsonyabb értékű döntés volt, mint a szovjetkongresszusé lehetett volna.

Mindez N. Oszinszkijt később arra indította, hogy kijelentse: “Ha megkérdezzük magunkat, hogyan is képzeltük el a munkásellenőrzést október 25. előtt, hogy milyen gazdasági szabályzókkal akartuk azt megvalósítani, egyszerűen nem tudunk válaszolni.”¹⁵ Hasonlóan nyilatkozott kis idővel a bolsevik hatalomátvétel után A. Lozovszkij is. “A munkásellenőrzés – írja – az októberi napokig a bolsevikok harci jelszava volt. Ott volt minden zászlón, és elhangzott minden felhívásban. Mégis valami misztikus titokzatosság vette körül. A pártsajtó keveset használta ezt a jelszót, és még kevesebb konkrét tartalmat igyekezett belefoglalni. És amikor kitört az Októberi forradalom és meg kellett volna mondani világosan és pontosan, hogy hát mi is akkor az a munkásellenőrzés, akkor kiderült, hogy komoly nézeteltérések vannak ezzel kapcsolatban még a jelszó legnagyobb hívei között is.”¹⁶

Csakhamar éles harc bontakozott ki a munkásellenőrzés alapvető értelmezési kérdései körül. A különböző nézetek közti mechanikus kompromisszum eredményeként a november 14-i törvény egy egymástól élesen elütő anyagokból varrt rongyszőnyegre emlékeztetett. A fogadtatása is igen óvatos volt. A kortársak egy része – bár elismerte, hogy alkalmas az alsó szinten folyó mozgalmi munka ösztönzésére – nem tartotta szocialista jellegűnek vagy csak félig szocialistának tartotta.¹⁷

A Lenin által “nem szerencsés” és “esetleges”¹⁸ formában elfogadottnak nevezett törvény nem is maradhatott fenn sokáig. Életképtelenségét sok belső ellentmondás is növelte. A 8. paragrafus úgy rendelkezett például, hogy az önkormányzat alsóbb szerveinek határozatait “a munkásellenőrzés felsőbb szerveinek állásfoglalása mindig megváltoztathatja”. A 9. paragrafus szerint pedig nem csupán a tulajdonosok, de “a munkásellenőrzés végrehajtásával megbízott munkások és alkalmazottak is felelősek voltak az államnak a legszigorúbb rend és fegyelem, valamint a vagyonvédelem betartásáért”.¹⁹ Ez a két pont tág teret nyitott a törvény alapvető céljának félreértelmezéséhez.

Hamarosan be is igazolódtak az ezzel kapcsolatos aggodalmak. Már az I. Összoroszországi Szakszervezeti Kongresszus fontos mérföldkőnek bizonyult a munkásellenőrzés meggyengítésének útján. Ez időben egybeesett az Alkotmányozó Nemzetgyűlés szétkergetésével. Amikor a szakszervezeti delegátusok között elterjedt az esemény híre, az egyes pártok képviselői a forradalom elárulásával kezdték vádolni egymást. A tárgyszerű vita így lehetetlenné vált. A kongresszus határozatai közül mégis ki kell emelni kettőt. Az elsőben az üzemi bizottságokat alárendelték a szakszervezeteknek, jelentősen megnövelve így a szakszervezeti bürokrácia jelentőségét. A másik fontos határozat tulajdonképpen a munkásszervezetek államosítását hirdette meg.

Mindez abban a pillanatban történt, amikor a munkásönkormányzatok belső ellentmondásai egyébként is igen felerősödtek. A munkásellenőrzés szervei csak igen nehezen birkóztak meg az ország gazdasági problémáival. Mint a demokrácia többi formájánál, éppen a gazdasági hatékonyság bizonyult ezeknél is a leggyengébbnek. Ez megrendítette a pártvezetés bizalmát, mely elkezdett sietve egy másik gazdasági mechanizmust keresni. A bolsevikok egyre inkább az állam által létrehozott üzemi vezetőségekre és a népgazdasági tanácsokra támaszkodtak, mintsem a munkások önálló szervezeteire.

A munkásellenőrzés eszméjében való végleges csalódás a Népgazdasági Tanácsok I. Kongresszusán fogalmazódott meg 1918. május 25. és június 4. között Moszkvában. Az 5 terület és 30 kormányzóság nagyszámú körzete népgazdasági tanácsainak 252 küldötte Andronov előterjesztésében elfogadta “Az államosított vállalatok irányításáról” szóló határozatot. Ennek 2. paragrafusa kimondja: “Az üzemi vezetőség tagjainak kétharmadát a területi (a felsőbb szintű) Népgazdasági Tanács nevezi ki. A vezetőségi tagoknak csupán egyharmadát választhatják meg az illető üzem szakszervezetbe tömörült munkásai.” Ezután “az üzemi vezetőség névsorát jóváhagyás és az ü. b. elnök kiválasztásának céljából be kell terjeszteni a felsőbb vezetés legközelebbi szervéhez”.

De még ezzel sem elégedtek meg. Az ehhez a paragrafushoz fűzött 1. számú megjegyzésben kikötötték, hogy “a felsőbb vezetés, ha szükségesnek látja, az üzemi vezetőségbe delegálhatja a maga képviselőjét”. Ennek “a szava meghatározó kell legyen, és joga van érvényteleníteni az üzemi vezetőségnek minden olyan határozatát, amely ellentétes az össztársadalmi érdekkel”. A 2. számú megjegyzés értelmében a felettes szervek néhány formális megkötés mellett jogot kaptak rá, hogy leválthassák az üzemi vezetőséget, és maguk nevezzék ki az új tagokat.²⁰

Mint láttuk, a munkásszervezetek államosítása kezdetben azt a célkitűzést jelentette, hogy egyre nagyobb szerepet kapjanak az állam vezetésében. Aztán maga a szó értelme is megváltozott: kezdték úgy érteni, hogy alá kell rendelni őket az állami szerveknek. A bolsevikok csakhamar kiadták a termelőeszközök nacionalizálásának jelszavát, persze ezt is a munkásérdekek nevében. És ez – részben – így is volt. Figyeljünk csak fel azonban egy árulkodó részletre! Fentebb érintettük már az üzemi bizottságok önfinanszírozásának a kérdését és azt, hogy az üzem készleteiből nemcsak magukat tartották fenn, hanem a szovjeteket és a többi proletárszervezetet is.

Október után ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A II. szakszervezeti kongresszuson M.Tomszkij bejelentette, hogy a Szövetség kiadásai 1918 folyamán 1 800 000 rubelt tettek ki. Ennek az összegnek mintegy a fele már központi támogatás volt: félmillió rubel a szakszervezeti központtól, 290 ezer rubel a munkaügyi komisszáriátustól és 100 ezer rubel a bolsevik párt központi bizottságától érkezett. A szakszervezeteket tehát ekkor lényegében már az állam finanszírozta, sőt – mint a szakszervezeteknek alárendelt szervezetek – maguk az üzemi bizottságok is erre voltak utalva. A bolsevikok kiemelték a maga közegéből és bürokratizálták mindkét munkásszervezetet.

Árulkodók azok a momentumok is, amelyek ezt a folyamatot közvetlenül összekapcsolják a munkásönkormányzat leépítésével. Mind ez ideig az új elit kialakulásának csupán a politikai oldalával foglalkoztunk.²¹ De ezt a réteget nem lehet csupán a párttagokra és a központi szervek munkatársaira korlátozni. Sokkal szélesebb történelmi platformon bontakozott ki ez a folyamat. A kutatók figyelmébe ajánlom például a szereplők következő sorát: népgazdasági tanácsok – üzemi vezetőségek – a helyi szovjetek gazdasági osztályai – az ágazati szakszervezetek kerületi bizottságai. Ezen a szinten ment végbe valójában az új gazdasági rend és az új uralkodó osztály kialakulása. Miközben újra és újra deklarálták a munkásönkormányzatok jelentőségét, 1918 közepétől kezdve egyre világosabbá vált, hogy a munkásosztályt ebből kizárták.²²

A munkások tudatában az új uralkodó osztály kialakulása a szovjethatalom elidegenedéseként, bürokratizálódásaként jelent meg, amelyet igen fájdalmasan éltek meg. Az I. Összoroszországi Nőkongresszus egyik küldötte, a Ramenszkij kerület egyik üzemének szövőnője, Taltügina felszólalásában így bírálta az új üzemi vezetést: “Miféle kommunisták ezek? Kiköltöztek a munkásszállásról, villákba mentek lakni. Az ajtóra meg kiírják: Belépés csak előzetes bejelentkezés után. Na mondhatom, szép kis kommunizmus!”²³

A folyamat előrehaladásával a munkások egyre világosabban érezték, hogy ez nemcsak valamiféle “kinövés a Forradalom testén”, hanem a munkásönkormányzat legádázabb ellensége.²⁴ Ezt a meggyőződést erősítette meg bennük az is, hogy egyre-másra tértek vissza az üzemekbe a régi vezetők és egyéb burzsoá elemek. A Moszkva–Kazany-i Vasúton és más munkahelyeken nyílt összetűzésekre is sor került az egykori “elnyomókkal” és “szabotőrökkel”, a “szakemberekkel”, akiket az államosított üzemekben és a közigazgatásban újra alkalmaztak. A munkások úgy érezték, hogy “valami megfoghatatlan, síkos és penészes valami kúszik vissza a hatalomba, és szorítja ki onnan őket”. Ez a hangulat annyira általános volt, hogy még Lenin is kénytelen volt reagálni rá, és elismerni a jogosságát.²⁵

A népgazdasági tanácsok első kongresszusa és a tömeges államosítások kezdete egybeesett egyébként is a forradalom romantikus szakaszának a végével. Még csak kevesen ismerték fel, de 1918 nyarán-őszén rávetült már az országra a hadikommunizmus árnyéka. “Az önkormányzatok forradalma” mindenesetre befejeződött.

A. Bogdanov volt újra az első, aki az események elemzése alapján felállította a diagnózist. Akkor írott tanulmányaiban fokról-fokra jut el a felismeréshez: a bolsevik rezsim belső fejlődése csak ide vezethet. A forradalmat ő az első pillanattól nem munkás-, hanem katonai jellegűnek tekintette. Világosan látta, hogy a munkásság előbb vagy utóbb el fogja veszíteni benne meghatározó szerepét.²⁶

Az események jövőbeni irányáról szólva Bogdanov a gazdaság fejlődésének két, egymást kizáró lehetőségét látta: vagy az autoriter, vagy a társadalmi utat. Amennyiben a gazdaság “az ostromlott kommunizmus” foglyává válik, úgy az autoriter és az újraosztó vonások kerülnek előtérbe, amelyek kiszorítják a demokratikus elemeket – tartotta.²⁷ Ebből kiindulva egyes történészek, mint például az amerikai Richard Pipes, most azt állítják, hogy Október után a munkásönkormányzat Oroszországban egyszerűen megszűnt létezni. Ez az állítás így persze nem állja meg a helyét. Az önkormányzat egyes elemei kétségkívül részévé váltak az 1918 utáni fejlődésnek is.

A szovjet korszak történetének talán a legnehezebb és legizgalmasabb kérdéséhez jutottunk el ezzel. Megítélésünk szerint az önkormányzatok ugyanis nem tűnnek el Október után sem, csak lényegesen megváltozik a funkciójuk, a természetük. Előbb a munkások osztályszervezetei, tehát társadalmi szervezetek voltak, amelyekből aztán az államhatalom részévé, annak alsószintű apparátusává váltak.

Ebben a változásban nem is a szintkülönbség a legrosszabb. Hanem az, hogy a munkásönkormányzatok elvesztették az államtól való függetlenségüket, és kiszolgáltatottak lettek. Csakhogy jószerével ez volt ám a sorsa mindig is az orosz társadalom önszerveződésének: az állam megerősödésével az összes önkormányzati forma elkerülhetetlenül alárendelt helyzetbe került. Ez történt 1917-ben is. És a kérdés az volt “csupán”, hogy talált-e magának az önkormányzat méltó feladatot ebben a helyzetében is.

A szovjet rendszer további fejlődésének torzulásait nem lehet egyszerűen abból levezetni, hogy a munkásönkormányzat elveszítette szervezeti függetlenségét. Ezt az “átmeneti problémát” a szovjet ideológusok egyébként is mindig fölényesen elhárították azzal, hogy a forradalom “a romboló szakaszából az építő szakaszába lépett”. A valóságos kérdés azonban az, hogy hol is húzódik pontosan az önkormányzat és az általa megteremtett állam tevékenysége közötti lényegi határvonal. A szovjet állam létrejöttének – finoman szólva – zaklatott körülményei és állandó fenyegetettsége vezetett a fentebb ismertetett torzulásokhoz, amelyek 1918 és 1921 között szinte teljesen elmosták azt a minőségi különbséget, amelynek a munkásönkormányzatok és a “munkásállam” között kellett volna lennie.

Az önkormányzatiság kérdése jóval túlmutat persze az orosz forradalmon. A megújulni vágyó Oroszország a század elején lázasan kereste a kor kihívásainak megfelelő új társadalmi intézményeket. Ezek – a modern totális állam az egyik, s a civil társadalom demokratikus szervezetei a másik oldalon – korántsem egyértelműen és kizárólagosan jók vagy rosszak. Az orosz fejlődés adott szakaszában azonban kétségkívül a társadalomirányítás mechanizmusainak a demokratizálása volt a soron lévő feladat.

Tulajdonképpen az 1917-es forradalom és az általa életrehívott önkormányzat-rendszer is egyfajta válasz volt erre a kihívásra. A forradalomnak vége lett azonban, és az önkormányzatok erőtlennek bizonyultak az állami bürokrácia meg-megújuló támadásaival szemben.

A miénk csak egy volt persze a sok lázadás, felkelés, felfordulás és forradalom közül, amelyet hosszú történelme során az emberiség megélt. Ezek a robbanások mind ez ideig nem tudtak lényegesen változtatni a világban felhalmozódott hatalmas mennyiségű szociális igazságtalanságon. Felvetődik a kérdés: van-e joga az élethez a demokráciának, ha egyszer ennyivel gyengébb a többi társadalmi tendenciával szemben?

Azzal a meggyőződéssel fejezzük be ezt az írást, hogy nem volt eleve elrendelve a munkásönkormányzatok eleste az orosz forradalomban sem. Továbbá, hogy a jövőben is csak az önkormányzatok jelenthetnek alternatívát az autoriter és a totalitárius rendszerekkel szemben. Éppen ezért nagyon jól végig kell gondoljuk ezt az alternatívát. Az orosz tapasztalatok segíthetnek ebben. Szóltunk a párton belüli vitákról az 1920-as években, amelyek – így vagy úgy – felvetették az önkormányzatok jelentőségét a szocializmus számára. Ma pedig egyenesen az önkormányzatok szocializmusáról kell már beszélni.

(Fordította: Peterdi Nagy László)

Jegyzetek

¹ Itt szükségesnek látszik egy módszertani megjegyzés. Mivel az 1917-es önkormányzati szervekről mind ez ideig nem jelentek meg rendszerező munkák, jó néhány terminológiai félreértés mutatkozik. Ezért felsoroljuk most itt érintőlegesen azokat a kifejezéseket, amelyek mindegyikével a munkásönkormányzatot jelöljük.

A legszélesebb jelentésű közülük a “munkás-öntevékenység” fogalma. A munkásoknak mint önálló társadalmi osztálynak mindennemű önálló tevékenységét értjük rajta. Ha ez valami saját, önálló struktúra megteremtésére is irányul, úgy helyesebb a “munkás-önszerveződés” kifejezést használni. A “munkásképviselet” a proletár érdekvédelmi szervezeteket és a velük együttműködő szociális erőket jelenti.

Mint látjuk, ezeknek a kifejezéseknek az értelme mind igen közel áll egymáshoz. A “munkás-önkormányzat” kifejezés azonban magába foglalja, integrálja mintegy az összes többi variánsnak a jelentését is. Azt mondhatjuk tehát, hogy az 1917-es orosz forradalomban a munkásönkormányzat a munkásoknak az osztályérdekeik védelmében, továbbá a különböző munkahelyeken és szakmai területeken fellépő belső problémáik megoldására irányuló szervezett tevékenységét jelentette.

² N. Buharin: Ot krusenyija carizma do pagyenyija burzsuazii. Harkov, 1923. 20.

³ Seszty let na revoljucionnom posztu. Moszkva. 1923.

⁴ Trud i profszojuzü, 1927. 10–11. 60.

⁵ P. Garvi: Profszojuzü i kooperacija poszle revoljucii (1917–1921). Chalidze Publications,1989. 1.

Bár jóformán tényleg csak az osztályöntudat vezette, a munkás-önszerveződés a forradalomnak már ebben az első szakaszában is nagy eredményeket ért el. 1917 nyarára már 166 megvizsgált moszkvai üzemből legalább 144-ben működött üzemi bizottság. Ez a minden történeti munkában szereplő adat arra a felmérésre támaszkodik, amelyet a moszkvai kerületi szovjetek végeztek 1917 májusában–júniusában a fémmunkások szakszervezetével karöltve. Az anyagok hiányos volta arra enged azonban következtetni, hogy a valóságban ezek a számok sokkal nagyobbak voltak, a Zamoszkvoreckij és a Szimonovszkij kerületben legalábbis. Erre utal például az utóbbi kerületi szovjet tagjának, N. K. Goncsarovnak a feljegyzése. Ebben a kerület 19 üzemét érintő felmérés eredményét összegzi (GARF. F. 5451. Op. 1. D. 65. L. 3,11–12), miközben a felmérést összegző elemzésben egyedül csak a szimonovszkiji sapkagyár adatai szerepelnek.

Ilyenformán áll a dolog a zamoszkvoreckiji kerületben is. Előkerült itt is egy feljegyzés, amelyben 77 olyan üzem szerepel, ahol bizottságok működtek. Ezzel szemben a végső összesítés szerint csupán 5 helyen működött bizottság: a Jevdokimov-féle nyomdában (869 fő), a Rasztyerjajev-féle művégtaggyárban (150 fő), a töltényhüvely-gyárban (223 fő) és egy más tulajdonú művégtaggyárban (479 fő).

Így aztán, mint látjuk, a forradalom első szakaszában Moszkvában már csak ennek alapján is 233 munkásönkormányzatról lehet beszélni a 144 helyett, amelyről eddig szó volt. A valóságban azonban ezek a számok még ennél is nagyobbak voltak. A Zamoszkvoreckij kerület összegző elemzése megemlíti például, hogy a felmérés nem ölelte fel a kerület minden üzemét. Nem tudtak bejutni például azokba a textilgyárakba, amelyekben már kitörtek a “zavargások”, és ezért be akarták zárni őket. (Holott már ez is a munkásönszerveződés biztos jele volt.) Nem jutottak információhoz továbbá olyan nagyüzemekről mint a Dinamó vagy a Schrader-féle villamosremíz. (U. o. L. 11–22–L. 24–27.)

⁶ GARF.F.P-7952, Op. 3. D. 94. L. 47.

⁷ CGAMOF. 186. Op. 1. D. 30. L. 22. ob.

⁸ Néhány kutató arra figyelmeztet ugyanakkor, hogy nem szabad túlértékelni a munkásoknak ezt az Október előtti szervezkedését. P. V. Volobujev például a munkásellenőrzés “kontárságára” és felaprózottságára hivatkozva óv a “túlzásoktól”. (Volobujev: A munkásellenőrzés lenini eszméje és a termelés ellenőrzéséért folyó harc 1917 márciusa és októbere között. Voproszü isztorii KPSzSz. 1962. No. 6. Sz. 55.) Ezt a nézetet vallja V. Z. Drobüzsev is, aki egy 1918-as felmérés adataira támaszkodik. Eszerint a 2151 akkor ismert üzemi bizottság több mint fele Október után alakult. Ami a speciálisan a termelés ellenőrzésére alakított bizottságokat illeti, a 2371 ilyen bizottságnak csak 12,9%-a alakult meg a bolsevik hatalomátvétel előtt. (V. Z. Drobüzsev: A szocialista ipar stábja. In: Ocserki isztorii VSzNH 1917–1932. Moszkva, 1966. 46–50.)

Az ország legkülönbözőbb területein végzett felmérések is nagyjából ezt a képet mutatják. Moszkva ezer üzemében ekkor mintegy háromszázezer munkás dolgozott. Oroszország középső területein egyezerháromszáz üzem volt összesen mintegy egymillió munkással. (B. M. Frejdlin: Ocserki isztorii rabocsevo dvizsenyija v Rosszii v 1917 godu. Moszkva, 1967. 30.) Ennek alapján néhány történész még a szovjet korszakban arra a vitatható, de akkoriban kétségtelenül igen bátor következtetésre jutott, hogy a bolsevik hatalomátvételt megelőző időszakban a termelés munkásellenőrzése nem jelenthetett akkora erőt, amely radikálisan meghatározhatta volna a dolgok kimenetelét, és megmenthette volna az országot a gazdasági összeomlástól. (Isztorija szovjetszkovo rabocsevo klassza. Rabocsij klassz v Oktyabrszkoj revoljucii i na zascsitye jejo zavojevanyij. 1917–1920. T. 1. Moszkva, Nauka,1984. 96.)

⁹ Donald D. Raleigh: Polityicseszkije szugybü rosszijszkoj gubernyii – 1917 v Szaratove. Szaratov, 1995. 242.

¹⁰ GARF. F. 5498. Op. 1. D. 13. L. 23.

¹¹ A. F. Kiszeljov: Profszojuzü i szovetszkoje goszudarsztvo. (Szporü 1917–1920.) Moszkva. 1991. 11.

¹² GARF. F. 5498. op. 1. D. 24. Ll. 6, 9.

¹³ L. Metalliszt, 1917. nov. 30.

¹⁴ Szocial-demokrat, 1917. nov. 14.

¹⁵ E. Karr: Isztorija Szovjetszkoj Rosszii. Moszkva, 1990. 452.

¹⁶ A. Lozovszkij: A munkásellenőrzés. Pétervár, 1918. 19.

¹⁷ V. F. Pletnyov: A munkásellenőrzésről. Moszkva, 1918. 6–7.

¹⁸ V. I. Lenin: Polnoje szobr. szocs. T. 38. 140.

¹⁹ Dekretü szovjetszkoj vlasztyi. T. 1. Moszkva, 1957. 83–85.

²⁰ Trudü I. Vszerosszijszkovo Szjezda szovjetov Narodnovo Hozjajsztva. 25 maja–4 ijunyja 1918. goda. Sztyenograficseszkij otcsot. 256–257.

²¹ A szovjet történetírás például egyszerűen a bolsevikoknak a központi szervekben való képviseletével mérte ennek az elitnek az előretörését. (L. G. A.Trukan: Rabocsij klassz za pobjedu i uprocsenyije Szovjetszkoj vlasztyi. Moszkva, 1975. 179–180.) De még a szovjet rendszer ellenfelei sem találtak igazán kulcsot ehhez a réteghez. Jó példája ennek M. Voszlenszkij elképzelése, amely szerint a Szovjetunió uralkodó osztálya, a nómenklatúra egy szűk társadalmi csoportból, afféle kasztból alakult ki, amilyen szerinte a Forradalom előtti bolsevik párt volt. L. M. Voszlenszkij: Nomenklatúra. Moszkva, 1991.

²² Ha szemügyre vesszük például az 1918 májusában, nagyjából a Népgazdasági Tanácsok Kongresszusával egyidőben összehívott, a Munka Komisszárjai II. Összoroszországi Kongresszusának küldöttlistáját, igen jó képet kapunk róla, miként válogatták ki a helyi szovjetek munkaügyi osztályainak kádereit. A kitöltött kérdőívek nem teljesek: nem ölelik fel az ország minden régióját és a munkaügyi népbiztosságok minden munkatársát. A minták azonban meglehetősen reprezentatívak. A kérdőíveket a helyi munkaügyi szervek különböző beosztású munkatársai töltötték ki a komisszároktól és a kollégiumok tagjaitól 3 területi és 19 kormányzósági alosztály, illetve 49 városi munkaügyi osztály vezetőjéig. Területileg sikerült átfogni az ország kulcsfontosságú gazdasági körzeteit, amelyekben munkásönkormányzatok működtek: az Északnyugati körzetet, Oroszország középső körzeteit, az Uralt, a Volga-vidéket, Szibériát.

A kérdőívek alapján megállapítható, hogy bár azok a munka világának, vagyis az új állam azon szerveinek a munkatársait ölelik fel, akik “tisztán proletár szellemben tevékenykednek”, a munkások kezdettől fogva nem kaptak ezekben a szervekben megfelelő reprezentációt. A megyei és városi komisszáriátusok vezető beosztású munkatársai között mindössze 57,6%-ban voltak képviselve.(L. A. F. Kiszeljov: Otgyelü truda mesztnüh szovjetov. Formirovanyije vzaimootnosenyij sz profszojuzami – oktyabr 1917-leto 1918 gg. Továbbá: Szovjetü i tvorcsesztvo massz. Moszkva,1986. 42–43.) A megyei jogú városok végrehajtó bizottságaiban a munkások aránya mindössze 48,8% volt. (L. M. F. Vlagyimirszkij: Szovjetü, iszpolkomü i szjezdü szovjetov. Vüp. 1. Moszkva. 1920. 14.)

²³ GARF. F. P-7952. Op. 3. D.168. L. 82–83.

²⁴ L. Novüj puty. 1918. No. 6–8. 21.

²⁵ V. I. Lenin: Polnoje szobr. szocs. T. 37. 410.

²⁶ L. A. A. Bogdanov: Piszmo Lunacsarszkomu 19 nojabrja (2 dekabrja) 1917. g. Voproszü szocializma. Moszkva,1990. 352–353.

²⁷ L. A. A.Bogdanov (Malinovszkij): Sztatyji, dokladü, piszma i voszpominanyija. 1900–1928 gg. kny. 1. Moszkva,1995. 81–92.

Az 1968-at megelőző és követő néhány év során nagy jelentőségű politikai megrázkódtatásokra került sor Észak-Írországban, Nagy-Britanniában, Nyugat-Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Portugáliában, Görögországban, Chilében, Bolíviában, Guayanában, Mexikóban, Uruguayban, Nicaraguában, a Dominikai Köztársaságban, Argentínában, Angolában, Kongóban (a tegnapi Zairében), az arab világ nagy részében, (az akkori) Csehszlovákiában, Japánban, Dél-Koreában, Dél-Afrikában és természetesen az Egyesült Államokban. A legendák és mindenekelőtt a visszaemlékezések úgy tartják, hogy ezeket a megmozdulásokat legnagyobbrészt diákok szervezték, sőt, talán ők is bonyolították le. A tények azonban egészen másról beszélnek. A diákok szinte sehol sem játszották azt az uralkodó szerepet, amelyet a legendagyártók és visszaemlékezők ma tulajdonítanak nekik. Ezzel szemben mindezek igen széles alapokon nyugvó, tömeges társadalmi megmozdulások voltak. Akadtak persze ott diákok szép számmal, de mellettük nagy tömegekben idősek, nők, szabadfoglalkozásúak, nemzetiségi, faji, vallási és etnikai kisebbségek képviselői, aktív katonák, ipari munkások és kormánytisztviselők éppúgy, mint gyarmati és függőségben élő népek képviselői, akik az utcára parancsolták vagy más módon szorongatták a kormányokat a fennálló hatalmi viszonyok és privilégiumok miatt. A hatvanas évek mellett valóságosan eltörpül 1848 jelentősége.

Körülbelül 1973-ra – plusz-mínusz néhány év – mindez hamvába holt, és elkezdődött a konzervativizmus megdicsőülésének és a rossz gazdasági helyzetnek az a korszaka, amely ma is tart. De hogyan érthetnénk meg ennek a szituációnak az eredetét? Látszólagos elkerülhetetlenségét? Létezik talán valamilyen specifikusan politikai összefüggés az 1960-as évek eseményei, valamint az ellenállhatatlan erők és az elzálogosított jövő jelenlegi világának kibontakozása között? Úgy vélem, igen.

Annak a kéttucatnyi vagy annál is több társadalmi és politikai mozgalomnak, amelyeket máig röviden az “1960-as évek” néven emlegetünk, némiképpen eltérő nemzeti és társadalmi forrásai voltak ugyan, mégis úgy tűnik, hogy rendelkeztek legalább három közös vonással. Elsősorban és a legnyilvánvalóbban arra törekedtek, az USA-ban és a Szovjetunióban egyaránt, hogy megakadályozzák kormányaikat abban, hogy háborúközeli helyzetbe sodródjanak, mint például Vietnam esetében. Ez az erőfeszítés részben arra irányult, hogy véget vessenek a két szuperhatalom közötti, globális instabilitással fenyegető hidegháborús nukleáris versengésnek. Ezek a mozgalmak figyelemre méltó sikereket értek el az Egyesült Államokban, Európában és Ázsiában (Indonézia kivételével), viszont csúfos kudarcot vallottak Afrikában és Latin-Amerikában.

Másodszor, és ez legalább annyira fontos, többé-kevésbé ambiciózus és hasonlóan radikális reformprogramjaikat összekapcsolták azzal a törekvésükkel, hogy megszabaduljanak az USA (illetve a Szovjetunió) által a 40-es évek vége felé rájuk kényszerített politikai korlátozásoktól, más szóval a hidegháború kényszerétől. A legtöbben kihasználták az Egyesült Államoknak a vietnami beavatkozás elhúzódása és sikertelensége miatti politikai meggyengülését. Másképpen fogalmazva, a hatvanas évek újból piacra dobták a régi princípiumot, amely szerint “Anglia hanyatlása Írország fölemelkedésének lehetősége”.

Ebből fakadóan, harmadszor: a más országokban kibontakozó mozgalmakat gyakran az Egyesült Államokban megnyilvánuló tiltakozások és egyéb akciók indították útjukra. Többek között ez volt a helyzet az USA-beli polgári jogok mozgalmának esetében, amelynek, véleményem szerint, mindenképpen nemzetközi és történelmi jelentősége volt. Okkal föltételezhetjük például, hogy az 1950-es évek végén lezajlott montgomery busz-bojkott vagy a délvidéki diák-ülősztrájkok a hatvanas évek elején igen rövid időn belül beindítottak vagy más módon befolyásoltak bizonyos társadalmi és/vagy politikai kitöréseket, gyakorlatilag az egész iparilag fejlett világban, s emellett számos nem ipari országban is.¹

Nagy általánosságban azonban, ezek az USA által inspirált politikai és egyéb struktúrák alapjainak megingatására irányuló kísérletek a világ nyugati féltekén nem bizonyultak sikereseknek, különösképpen nem Latin-Amerikában, ahol a halálbrigádok és egyéb, az Egyesült Államok által kreált formációk egyszerűen megsemmisítették a korszak tiltakozó mozgalmait. A vereség másutt kevésbé drámai színezetet öltött, de semmiképpen nem volt csekélyebb.

Hangsúlyozom a ‘vereség’ szót, mivel szerintem fontos ezt belátnunk és ennek alapján kell egyértelműen meghatároznunk valós veszteségeinket, ahelyett, hogy a baloldali értelmezők szóhasználatában még ma is oly gyakori, steril mellékízű “egyfelől… másfelől…” típusú következtetéseket alkalmaznánk. Bármennyire értékesek is az 1960-as évek mozgalmainak szép számú közvetlen eredményei, amellett foglalok állást, hogy – a jelenlegi reakciós politikai kurzus hosszú időtartama és magas minősége alapján – leszögezzük: a hatvanas évek mozgalmai vereséget szenvedtek. Törekedtek rá, hogy az 1940-es évek politikai és egyéb hordalékát eltakarítsák, de nem sikerült nekik. E téren tehát vereséget szenvedtek, s e ténnyel szemben minden egyéb elhalványul. E vereség keserves mértékét egyértelműen meghatározza a “hatvanas évekkel” szembeni konzervatív reakció hosszú élettartama és alapossága, amelynek körülményei között máig élünk.

Vajon elkerülhetetlen volt-e ez a vereség? De ki válaszolhat egyáltalán az elkerülhetetlenségre vonatkozó kérdésekre? Én legalábbis nem állítom ezt magamról. Másrészt viszont e történelmi jelentőségű mozgalmak vereségéhez jelentős mértékben hozzájárult kezdeményezőinek meglehetősen gyanús politikai színezete, s talán még inkább az, hogy nem vettek tudomást a nagy léptékű üzleti törekvések világméretű előretöréséről, talán nem is látták azt és ezért nem is léptek föl vele szemben. Pedig ez számos formában megmutatkozott: társadalmi és kulturális hatásában; kormányzati kapcsolataiban; a szakszervezetek fölötti egyoldalú uralmi pozíciójában; egyre növekvő képességében arra, hogy (hozzá kell tennünk: gyakran negatív irányban) tekintélyes mértékben befolyásolja a nemzetközi gazdasági életet.

E tények figyelmen kívül hagyásának döntő szerepe volt a mozgalmak vereségében, és máig hozzájárulnak a velük szembeni reakciók továbbéléséhez.

Amennyiben a hatvanas éveket, amint ezt gyakorta megteszik, valamiféle “újbalként” és nemzedéki jelenségként kezeljük, ebből négy szerencsétlen következmény fakadhat. Először: egy jelentős történelmi folyamat a modern szellemtörténet oldalhajtásának fogalmára redukálódik, és kizárólag ebből a szempontból elemzik. Másodszor: maroknyi vezető személyiség közzétett vagy másképpen ismertté vált élettörténete változik annak értékelési alapjává, hogy mi is történt és miért. Ha ők, úgymond, nem tettek volna semmit, nem is történt volna semmi. És ha, amint ez oly gyakran fordul elő a fiatalok körében, e vezetők közül egyesek sajnálkozni kezdenek “aranykoruk” elveszítése fölött, netán ma szívesen újraértékelnék korábbi eszméiket, esetleg az érintett kort alapvetően félrevezetettnek ítélik, illetve későbbi tetteikkel szembefordulnak vele, akkor éppen e változások fölötti vita válik a legfontosabbá a porondon. A “mozgalom” ezáltal beledermed saját elmúlt korszakába, jelentőségét azonban a végtelenségig csűrik-csavarják, vitatják és újravitatják, néhány éppen divatos téma köré csoportosítva. A “mozgalomnak” azok az aspektusai, amelyek nem illusztrálják kellőképpen az említett témákat, kiszorulnak a vitákból és eltűnnek az emlékezetből. Más szavakkal, az irodalmi csevely, az irodalmi locsi-fecsi és az irodalmi szűklátókörűség kerül a történelmi leírás és elemzés helyére. Harmadsorban, ez lehetővé teszi a “mozgalom” kalickába zárását, mint olyasvalamiét, amely csak saját idioszinkratikus sarkát foglalta el a múltban, s amit ennélfogva nem szükséges a kor történelmi szövetének részeként kezelni, sem az elkövetkező történelmi események egyik előidézőjének tekinteni. Negyedszer: ez a lényegét tekintve történelmietlen megközelítés mára valamiféle fikció puszta karikatúrájává tette az “újbalt”, amely körül ettől fogva szabadon moralizálhat bárki, mint ilyen vagy olyan ostobaság, sőt galádság forrása fölött, amilyenek például “az akadémia túlpolitizálása”, amely “a polgáriság elveszítését” okozhatja, föltárja az “irracionális elemeket” a politikán belül és így tovább.

A hatvanas évek ilyen “nemzedéki szemlélete” az oka annak, hogy látszólag nem mutatnak összefüggést azzal a gazdasági helyzettel, amelyben ma találjuk magunkat. Ehelyett a jelenlegi gazdasági helyzet magyarázatára olyan, a hatókörünkön jóval kívül eső fogalmakat ráncigálunk elő, mint a “globalizáció”, az “információs forradalom”, a “technológia”, a nemzetállam jelenségének közeli elsorvadása, a kapitalizmus magasabbrendű ideológiájának teljes, világtörténelmi győzelme. Ám ezeknek az ellenállhatatlan érveknek egyike sem állja ki a komolyabb elemzés próbáját.

Például sem az ipari termelés globális elterjedése, sem az informatika vagy más technológiák változásai nem mutatnak föl történelmileg kivételes arányokat. Mégis megállapítható, hogy már csaknem katasztrofális károkat okoztak az ipari országok gazdaságainak, előidézték távlati esélyeink összezsugorodását és a társadalmi szenvedések iránti nagyobb tűrőképességet, amely jelenségek mind kívül esnek hatókörünkön.

Elméletem szerint, ezzel szemben ezek az ártalmas hatások főként abból a lassú gazdasági növekedésből fakadnak és általa sokasodnak, amelyet a központi bankok és a nemzetközi hitelügynökségek kényszerítettek rá az elmúlt évtizedekre, s hogy ugyanez a lassú növekedés vezetett, legalábbis részben a “hatvanas évek” végéhez, s ahhoz, hogy többé ne üthessék föl a fejüket. S ha igazam van, ezek a kényszerítő körülmények specifikusan politikai jelenségnek tekinthetők, amelyeket, legalábbis elvben, megingathatunk a természet legfőbb princípiumainak vagy a kapitalista fejlődés vastörvényeinek szétzilálása nélkül. Valamely más politikai konstelláció az Egyesült Államokban és a többi kapitalista országban kényszeríthetné a FED-et és hasonszőrű társait másféle reagálásra is.

1848 – 1968: hasonlóságuk első megközelítésben

Ezt az esszét a “hatvanas éveknek” 1848-cal való összehasonlításával kezdtem. Bizonyos értelemben ez helytelen analógia. “1848” Európa határain belül maradt. A “hatvanas évek” kitörései csaknem az egész világot elborították. “1848” a leghatározottabban urbánus jellegű volt, az 1960-as évek eseményei viszont lényegesen kevésbé. “1848” talán ha két-három évre terjedt ki; az viszont, amit a “hatvanas évek” néven emlegetünk, legalább másfél évtizedig, vagy talán még tovább tartott – Montgomerytől (1956) talán 1972–74-ig. És folytathatnánk tovább, de a lényeg az, hogy a hatvanas évek kitörései annyira szerteágazók voltak, olyan nagy léptékűek és annyiféle erjedésben lévő társadalmi problémát és nemzetközi politikai berendezkedést érintettek, hogy egyszerűen jelenségként, vagyis tüzetesebb elemzésüket megelőzve is elhalványítják 1848 fényét az összehasonlítás során. Ebben a vonatkozásban egyenesen megdöbbentő, hogy ennek a korszaknak a története és lehetséges befolyása a jelen alakulására csukott könyv marad a baloldalon (és másutt is), legföljebb vitriolos visszaemlékezések vagy nagyképű ledorongolások szánalmas nyersanyagául szolgál. Az összehasonlítás valós értéke meglehetősen heurisztikus és – minden összehasonlításhoz hasonlóan – csupán megközelítőleg lehet helytálló.

Az olvasó bizonyára ismeri azt a konvencionális magyarázatot, amely szerint az “1848-as forradalom” fő oka az előző évek rossz termései következtében előállott élelmiszerár-válság volt, amit fokozott a kereskedelmi forgalom csökkenése és a munkanélküliség ezekkel járó növekedése. Az eltérő politikai és kulturális körülmények következtében a fölparázsló felkelések nagyon különböző utakra terelődtek Párizsban, Brüsszelben, Berlinben, Bonnban, Prágában, (és valamivel korábban) Londonban, Pesten, Milánóban stb. Az egységes európai politikai mozgalom kérdése tehát bizonyára föl sem merülhetett. Másrészt a “csőcselék” általában arra törekedett, hogy kipenderítse a hatalomból azokat az alakokat és intézményeket, akik és amelyek durván a három évtizeddel korábban lezajlott Bécsi Konferencia eredményeképpen kerültek a helyükre. Ez a Metternich, Castlereagh és Talleyrand kezemunkája ellen irányuló támadás, bizonyos átalakulások eredményeképpen egységesítette a pesti nacionalista fegyveres fölkelőket, a frankfurti városi tanács jó polgárait, a londoni chartistákat és a barrikádokra vonuló párizsi radikálisokat.

Vajon létezik-e hasonló “gazdasági magyarázata” a “hatvanas éveknek”? Úgy vélem, igen, bár az egész biztosan nem a rossz termésekkel és a kereskedelmi forgalommal függ össze. Fölmerülhet viszont az érv, hogy bizonyos feszültség mindenképpen létezett az 1945–1960 közötti lendületes gazdasági növekedés, illetve az időszak politikai változásai között. Az Egyesült Államokban például mind az afro-amerikaiak, mind a nők jelentős szerepet játszottak a második világháború idején a katonai, illetve az otthoni frontokon – és mégis, a faji és nemi megkülönböztetés politikája, különösképpen 1946–47 után, visszatért a háború előtti kerékvágásba. A fegyveres ellenállási és partizánmozgalmak terén a korábban megszállt Európában a nők által tanúsított hősies helytállást látszólag elárulták a kereszténydemokrata és egyéb, amerikai támogatottságú kormányok, úgymond a harmincas évek “szociális stabilitásának” visszaállítása érdekében. A munkások Európa-szerte, úgy tűnik, learathatták a háborús hozzájárulásaik és a nácizmus elleni fegyveres ellenállásban való aktív részvételük gazdasági gyümölcseit, viszont saját országaikban is társadalmi és kulturális peremhelyzetbe kerültek: ezeket az országokat továbbra is az az elit és az a felső középosztály uralta, amely – legjobb esetben – kétes szerepet játszott a nácizmus háború előtti előretörése és a háborús náci megszállás idején.

Ennek a “gazdasági magyarázatnak” természetesen vannak egyéb dimenziói is. Például Olaszországban, a Milánó–Genova–Torino iparosodott háromszögbe fölvándorolt délieknek rá kellett jönniük, hogy újonnan megszerzett jólétük nem társul hasonló politikai elbánással, sem kommunista szervezeteik, sem kereszténydemokrata politikusaik részéről. Dél-Afrikában még ennél is szembeötlőbb volt a háború utáni dinamikus gazdasági növekedés és a politikai stagnálás – sőt visszaesés – ellentéte. A nemzetközi fontosságú termékek (kőolaj, szubtrópusi mezőgazdasági termények, faanyag, fémbányászati termékek) áraitól függő, akkoriban “harmadiknak” nevezett világ hatalmas területein a hatvanas évek, máról visszatekintve, valamiféle lehetőséget jelentettek a viszonylagos fölvirágzásra, ami politikai reményeket is ébresztett az akkoriaknál valamivel egyenlőbb viszonyok iránt e világ, illetve az Európa és Észak-Amerika alkotta, úgynevezett Első Világ között.

Egy ehhez hasonló “gazdasági magyarázattal” okolható az európai és az amerikai egyetemi hallgatók elégedetlenkedése is. A második világháborút követő fölvirágzás korszakában az iskolák egyre szélesebb társadalmi rétegek gyermekeit vonzották magukhoz, és biztosították számukra az előmenetelt a magasabb eredmények és fokozatok felé. Egyre inkább erősödött azonban az a meggyőződés, hogy az új “bizonyítványuralommal” kapcsolatos nézetek és értékítéletek nem lelnek kedvező fogadtatásra a magasabb politikai körökben. A hidegháború sajátos politikai feszültségkeltőként jelentkezett ezen a területen. Egyre inkább benne látták a politikai változások legfőbb akadályozóját. Ez számos, kivételesen veszedelmes kelet–nyugati konfrontációban is élesen megnyilvánult (Berlin, Kuba, Vietnam). Mindezek oda vezetek, hogy a létező pártok és vezetők iránti bizalom elenyészett, mivel azokat a háború, illetve, általánosabb megközelítésben, a múltbeli politikai kurzusok foglyainak tekintették.

Dinamikus gazdaság – statikus politika

Véleményem szerint ennek a politikai pangásnak és gazdasági dinamizmusnak a furcsa kombinációja az említett mozgalmak politikusait különös manőverekre késztette. Ezek a politikusok nyilvánvalóan alapvetően különböztek a korábbi európai politikusoktól, mivel egyszerre többet és kevesebbet is jelentettek a hagyományos ellenzéki erőknél. Ezek az elégedetlenkedők nem dolgoztak ki, így nem is ajánlottak a nemzetük elitjéétől eltérő, azokét helyettesítő másféle politikát. Számos újonnan függetlenné lett országban tendenciává vált a mindenkori nemzeti elit “forradalmi” pózainak hiteles normaként való elfogadása, mint például Ghanában. A fejlettebb országokban éppen ellenkezőleg, bizonyos értelemben nem voltak hajlandók igazán komolyan venni a hagyományos választási rendszert és a pártpolitikát azok saját föltételei szerint. Számos országban nyilvánvaló tendenciaként jelentkezett, hogy a nemzeti vezetőket és szent politikai jelképeket lekezelő utálkozással illették, mint például a Dr. Strangelove (1964) című filmben.²

Ha elegendő helyünk lenne itt a rendelkezésre álló információk felvonultatására, fölépíthetnénk a “hatvanas évek” magyarázatát ebből a két szembenálló elemből. Legelőször és legnyilvánvalóbban a második világháború (Dél-Korea és Japán számára a koreai háború) utáni hallatlan gazdasági növekedés és prosperitás volt az a körülmény, amely biztos gazdasági státust vagy reményt teremtett milliók számára. A másik elem a politikai pangás volt, amely olyan különböző formákban jelentkezhetett, mint például Jim Crow, az apartheid, szokványos szociálpolitika, valamely ország kormánya, gazdasága vagy társadalmi rendszere fölötti amerikai vagy szovjet dominancia, neokolonializmusba átváltó kolonializmus, NATO-kultúra, a mccarthyzmus kísértő árnyai vagy a hidegháborús szövetségeseik által uralt régimódi politikai pártok és vezetők.

A múlt értelmezését tekintve az elméletnek ugyanakkor vannak bizonyos erényei is: megmagyarázza például, hogy az “1960-as évek” oly sok mozgalma valójában miért nem tulajdonított a gazdasági kérdéseknek akkora súlyt, amekkorát normális körülmények között megérdemelnek. A bennünket leginkább érdeklő korszakot megelőző időben a modern kori tömegmozgalmakat, ha egyáltalán valami, akkor mindenekelőtt az jellemezte, hogy igyekeztek olyan szakszervezeteket, szociáldemokrata pártokat, termelői szövetkezeteket és egyéb intézményeket létrehozni, amelyek elég nagyok és elég erősek ahhoz, hogy széles néptömegek gazdasági életét és távlati lehetőségeit föllendítsék. Az 1969-es olaszországi munkáslázadás figyelemre méltó kivételével semmi ilyesmi nem fordul elő a képzeletbeli látóhatáron belül, és még kevésbé a “hatvanas évek” különféle mozgalmainak valóságos frontjain.³

A “hatvanas évek” jelensége úgy működött, mintha résztvevőinek belépése a privilegizált gazdasági helyzetbe máris biztosított vagy legalábbis biztosítható lenne újabb intézményi rendszerek kiépítése nélkül. Alapvetően ugyanez mondható el e mozgalmaknak az intézményes politikai változásokra irányuló lagymatag törekvéséről. Az USA déli államaiban, Észak-Írországban, Dél-Afrikában és Görögországban természetesen alapvetően fontos pontként szerepelt a “napirenden” a polgári jogok elnyerése vagy megvédelmezése. Ezt azonban megmagyarázzák az említett vidékeken abban az időben megszokott antidemokratikus rendszerek. Másutt – és itt különösképpen a fejlett és demokratikus kapitalista országokra gondolok – úgy tűnt, hogy a létező politikai pártok és intézmények túl vannak bármiféle megreformálhatóságon, ezért csak túl kell lépni rajtuk, de egyébként nem érdemes törődni velük.

Ez a magyarázat Európa, Észak-Amerika és a másutt létező kozmopolita világvárosok vonatkozásában persze valamelyest leegyszerűsített, de én szeretném megérteni, miért hiányzott ott is az alapos politikai szervezés és a “demonstráció” központi szerepe, a “felvonulás” és a “tanúságtétel” e mozgalmak politikai dinamikájából. A “hatvanas évek” mozgalmai inkább a parlamenten kívüli politikát részesítették előnyben, amelyet akkoriban leggyakrabban “részvételi demokráciának” vagy a közvetlen “cselekvés” valamely más formájának volt szokás nevezni. Abbie Hoffman megjegyzését, miszerint ő semmit sem kíván kezdeni olyan pártokkal, amelyeknek nincsen saját fagylaltjuk, még manapság is gyakran szó szerint idézik, mert jól kifejezi e régi mozgalmak oly sok résztvevőjének mélységes ellenszenvét a hagyományos pártok és egyben a konvencionális politikai ideológiák iránt.

Ez a fajta parlamenten kívüli politika valamilyen bizarr formában mégis értelmesnek tekinthető. Ha föltételezzük a gazdasági jólét és lehetőségek előfeltételeire épülő társadalmi mozgalmakat, abból az következik, hogy a hasonló jellegű politika, amely előszeretettel épül szintén gazdasági kondíciókra, nem igazán méltó különösebb figyelemre. Ez a fölfokozott optimizmus teljes mértékben jogosnak tűnt a fejlett régiók és városok háború utáni nemzedékeinek szemében. Például a bérek, amelyek már 1960 előtt is egészen ragyogóan emelkedtek Európában mindenütt, az évtized vége felé még meredekebb szárnyalásba kezdtek. Amennyiben az OECD országok keresetnövekedési mutatóit grafikonra vetítjük, a görbe valamennyi ország esetében éles kanyart vesz fölfelé az 1970-et közvetlenül megelőző években. Ez a változás olyan drámai mértékű volt, hogy Henry Phelps Brown brit közgazdász a “bérrobbanást” egyenesen a korszak uralkodó gazdasági sajátosságának nevezi.

Szembeötlő volt a széles körű nemzetközi meggyőződés: többé semmiféle határa sincs a javak és a bennük részesedők számbeli gyarapodásának. Még a hivatásos közgazdászok is, akik abban az időben az ortodox keynesianizmus hullámainak hátán lovagoltak, úgy vélekedtek, hogy mindössze némi gazdasági “toldozásra-foldozásra” van szükség a nagyarányú növekedés, az alacsony szinten tartott munkanélküliség és a viszonylag stabil árak biztosításához. A technológiai haladást a legtöbben egyszerűen e fejlődés elősegítőjének tekintették.

Amit mindez sugall, nem az, hogy a munkások és a szegényebb néprétegek mind jómódban éltek, hanem azt, hogy helyzetük javulásának esélyei annyira nyilvánvalóak, hogy semmi, vagy legalábbis nagyon csekély késztetést érezhettek a gazdasági rend megváltoztatására a maguk benne elfoglalt helyzetének további javítása érdekében.

Ezzel szemben az általános “kulturális” követelések jellemzően elhalványították a specifikus politikai vagy gazdasági reformok igényét. E területen az általános tendencia fokozott mértékben kirajzolódott. Idővel a “polgárjogi” és a hozzá kapcsolódó mozgalmakban megfogalmazódott politikai követelések helyére “nacionalista” vagy éppen “afrikai” kulturális igények léptek, amelyeknek politikai háttere homályos és következetlen volt, s emellett hosszú távú, nem sürgető, globális és nem helyhez kötött programokat jelentettek, olyan területeken, amelyek inkább a “tudati tényezők megváltozását”, mintsem az intézmények, illetve az intézményi gyakorlat átalakítását igényelték. Hasonló folyamatok zajlottak le a diákok és általában a fiatalság köreiben is, ahol a zene, az “életstílus” és egyéb “kulturális” jelenségek léptek központi témaként a kimerülőben lévő vietnami háború helyébe.

A Kongresszus és az egyes államok törvényhozásának féloldalas szavazási gyakorlata aligha volt alkalmas jelentős nagyságrendű konkrét törvényalkotásra, aminek következményeképpen az egyébként oly kívánatos törvényhozási célokat föláldozták egy hiábavaló törekvés, a legnehezebben megszavazható cél, az alkotmánymódosítás jelképes diadalának oltárán. Úgy vélem, hogy ezek a “tudati”, illetve jelképi változtatási igények jelentették a “hatvanas évek” meghatározó politikai formáit, különösképpen olyan pontokon, ahol a diákok vagy egyéb ifjúsági csoportok hatása érvényesült a legnagyobb mértékben.

Mindez oly mértékben jellemzőnek tűnik az 1968-at közvetlenül megelőző, illetve követő számos mozgalom által kiváltott robbanások esetében, hogy azok: 1. hajlottak arra a vélekedésre és rendszerint úgy is léptek fel, mintha a hozzájuk hasonlók gazdasági helyzete és jóléte eleve adott lenne, s ennélfogva kisszámú (vagy éppen semmilyen) szervezetet, illetve intézményt hívtak életre e gazdasági helyzet és a velejáró jólét megvédelmezésére vagy fokozására; 2. olyan parlamenten kívüli politizálást favorizáltak, amely főként a néptömegek rövid távú mozgósítására támaszkodott, s ahol a tömegek megelégedtek azzal, hogy a kormányokat rákényszerítsék vagy szépszerével rávegyék valamely intézkedéssorozat elvetésére vagy éppen meghozatalára ahelyett, hogy beálltak volna bármely politikai párt soraiba vagy törvényhozási lövészárkaiba. Ez a két jelenség kölcsönösen kiegészíti egymást. És végül: 3. e mozgalmak sikereit vagy kudarcait az értelmiségiek nagy mértékben az állítólagos “tudati” változásokkal minősítették, lett légyen szó a saját tudatukról, illetve, kisebb mértékben, a széles tömegekéről. Kellően tudatában léve, hogy itt az események nagyfokú összesűrítéséről van szó, ez mégis megfelelő összegző megállapításnak tűnik. S talán még fontosabb és hasznosabb azoknak a reakcióknak a megítélése szempontjából, amelyek – válaszul e mozgalmak vélt vagy valós extrémitásaira – hamarosan bekövetkeztek.⁴

Post mortem

Talán egy figyelmes pillantás a “hatvanas évek” gyors kimúlására többet elárulhat nekünk 1968 jellegéről, belső és nemzetközi kapcsolatrendszeréről és történelmi szerepéről. Itt is az európai–észak-amerikai stb. világot kell előtérbe helyeznem. Innen visszatekintve, számomra az a legmeglepőbb a hatvanas éveket illetően, hogy társadalmi destabilizálódással jártak. Ezzel nem kívánom azt állítani, hogy az elhajlók és disszidensek bárhol jelentős fenyegetést jelentettek volna a fennálló rendszer számára. Még Csehszlovákiában és Olaszországban sem történtek kísérletek a létező politikai rezsimek megdöntésére. (És bár a vietnami, algériai és kubai fölkelések bizonyos tekintetben kivételesek és a többieknél fontosabbak voltak, mégsem váltak másutt bekövetkező, ellenállhatatlan fegyveres forradalmak előfutáraivá). Mindenesetre ezzel kapcsolatban figyelembe kell vennünk azt az – alkalomadtán a vadság határát súroló – ellenségességet, amelyet minden valószínűség szerint ezek a mozgalmak hívtak életre, s amelyek végső soron meg is állították őket útjukon.⁵

Ezzel az értelmezéssel kapcsolatban hangsúlyoznom kell, hogy a fejlett világ e mozgalmai a felvonulásoknak, tiltakozó gyűléseknek, ülősztrájkoknak, munkabeszüntetéseknek és egyéb, nagy tömegeket általában azonnali ad hoc megmozdulásokra buzdító megmozdulásoknak kedveztek, olyan alapvető politikai “követelések” szellemében, amelyek éppoly szélesek voltak méreteiket tekintve, amilyen homályosak a tartalmukat illetően. Jellemző volt, hogy a francia diákok vagy svéd tiltakozók, de még az olasz munkások is láthatóan “az utcát” használták legszívesebben, hogy zabolátlan akaratukat rákényszerítsék a társadalom másik részére és annak intézményeire. Ezek a csoportok nem tettek ajánlatokat semmilyen politikai pártnak ilyen vagy olyan követeléseik megvitatására és gyakorlati fölvonultatására, nem szorítottak sarokba politikai vezetőket, akikkel valamiféle megállapodásra juthatnak valahol egy eldugott zugban és, legalábbis a legtöbb helyen, semmilyen szakszervezettel sem léptek szövetségre. Különös kombinációja volt ez annak a kulturális “politikának”, amely egy alaktalan, de mégis fenyegető közeg által elővezetett mélységes, sőt talán határtalan szociális átalakulást követelt, s ezáltal kiváltotta gyakorlatilag valamennyi hatalmon lévő párt és elit csoport gyűlöletét, s ugyanakkor határozott törekvését a “fenyegetés” fölszámolására.

Az USA jó példával szolgál a jelenségre. Elnökjelöltként Nixon és Wallace egyaránt a “hatvanas évek” ellen hangolta kampányát, vagyis azok “zűrzavara”, “erőszakossága” ellen, az ellen a kisebbség ellen, amely, úgymond, erőszakkal akarja biztosítani uralmát a “csendes többség” fölött. Nixon és hívei egyértelműen arra törekedtek, hogy megmozgassák mindeddig csöndes és tétlen szavazótáborukat, amely – hitük szerint – mélységesen szembeszegül a “hatvanas évek” kánonjának részét képező kulturális és társadalmi átalakulás iránti igénnyel. Nagyon fontos leszögeznünk, hogy Nixon felhívása nem azoknak szólt, akiket ilyen vagy olyan konkrét veszély fenyegetett és nem is szólított föl közvetlen védekezésre valamiféle konkrét veszedelemmel szemben. Ehelyett, s visszatekintve ez jól látható, fenyegető fantazmagóriákra hívta föl a figyelmet, hasonlóképpen fantasztikus elleneszméket vonultatva föl velük szemben. A fölforgatás ködös politikája garázdálkodott megint – sötét, idegen erők fenyegették az “amerikai életmódot” –, de ebben az esetben még csak egy maroknyi “áruló komcsit” vagy “ruszki kémet” sem kevertek bele a leghalványabban sem a politikai és társadalmi képbe. Ma már láthatjuk, hogy a nixoniánus fölhívások és riogatások, valamiképpen a legatavisztikusabb ösztönöket élesztették föl az egész országban, a legtöbb társadalmi babonát cipelőket, a nacionalistákat és sovinisztákat, a legműveletlenebbeket, akiket a francia politikai nyelvezetben leggyakrabban egyszerűen a “mocsár” elnevezéssel illetnek. Ennek megfelelően a “csöndes többségtől” a mai fundamentalista és irracionálisan nacionalista mozgalmakat kitermelő lármás kisebbséghez vezető átmenet eleve benne volt a képben. De ennél is többről van szó.

Nixon nem csupán fölkavarta az alaktalan indulatok és névtelen félelmek mocsarát, hanem annak csoportjait a tiszteletre méltó, fő vonalhoz tartozó politika letéteményeseiként tüntette föl. A mai amerikai közéletbe beépült számos hozzájárulása közül kétségkívül ez volt a legjelentősebb. E fölrázás és mozgósítás hatását a későbbiekben megsokszorozta a Demokrata Párt 1968-as Konvenciójának nyomán keletkezett politikai légüres tér. A demokraták végzetesen megoszlottak azok között, akik megkísérelték volna beépíteni a “hatvanas éveket”, s azok között, akik kigyomlálásuk mellett foglaltak állást. McGovern jelölése négy évvel később és a demokratapárti elit oly sok tagjának átállása Nixon oldalára (F. D. Roosevelt fia, James terelt sok demokratát Nixon nyájába) csak megszilárdította és elmélyítette a szakadékot. Attól fogva a demokratapárti elitet mélységesen megfélemlítette a konzervatív–reakciós politikai konstelláció, s ezért – az esetek többségében – meg is próbált valahogy alkalmazkodni hozzá. Ezen a területen Clinton alaposan kitaposott ösvényen halad.

Vegyék tekintetbe, hogy a fentebb elmondottak alapvetően három jól magyarázható elemből építkeznek. Először is a csupán tömeges demonstrációkra és azok befolyására támaszkodó politika eredendő gyöngeségéből. Az ilyesféle politika az általa előtérbe került vezetéssel együtt tendenciózusan összeomlik, amennyiben kiinduló törekvései kudarcot vallanak vagy éppen elhasználódnak. Egyébként, ahogyan én a más országokban végbement eseményeket látom, ez a magyarázat valószínűleg a legtöbbjük esetében szintén helytálló.

Másodszor úgy tűnik, hogy ezeknek a mozgalmaknak sikerült saját maguk ellen egységes koalícióba tömöríteni a létező politikai eliteket. Egy ellenzéki mozgalomnak nem kell szükségszerűen ide jutnia. Az 1930-as években az USA nemzeti elitjének számottevő része óhajtott valamit, ami megfeleltethető a CIO-nak, a franciaországi elit pedig reformokra törekvő “népfrontot” követelt. A még további igényes elemzésre szoruló okok miatt az “1960-as évek” az Egyesült Államokban és a tengerentúlon egyaránt szilárd oppozíciós falat építettek jó néhány nemzeti elit esetében. Ezzel magyarázható, hogy oly sok demokrata élharcos dezertált Nixonhoz. Az Egyesült Királyságban néhány hasonló beállítottságú személy különvált, és létrehozta a baloldalellenes Szociáldemokrata Pártot. Franciaországban és Olaszországban pedig még a “vörösök” is hozzájárultak az utcák látszólagos anarchiájának megfékezéséhez.

Harmadsorban az 1960-as évek mozgalmai mélyen populáris reakciókat váltottak ki maguk iránt, s ezt a reakciót – gyakran hatalmas sikerrel – bátorították a többi, elszakadóban lévő elitek, amelyek könnyen mozgósítható és nem kritikus hangvételű tömegekre vadásztak saját politikájuk és pozícióik megvédelmezése érdekében.

Ez egyértelműen a “hatvanas évek” máig ható következményekkel járó, leglényegesebbnek tűnő eredménye. A politikai elitek megtanulták, hogyan kell mozgósítaniuk a társadalomnak pontosan azt a szeletét, amely bármiféle, a társadalom modernizációjára és lényegbevágó gazdasági reformra irányuló törekvéssel azonnal szembefordul, mivel a társadalom bajait ellenállhatalan, aljas, sőt ördögi eredetű erők munkálkodásának tulajdonítja.⁶

Ezek a szélsőségesen konzervatív politikai és társadalmi mozgalmak, ha egyszer már mobilizálták őket, a politikai főirányban pedig elnyerték legitimitásukat, hajlamosak bizonyos mértékben függetleníteni magukat eredeti szponzoraiktól, akik ily módon egyszerre válnak azok foglyaivá és követőivé. Magától értetődően ez a klasszikus demagógia legrosszabb formája a jobboldalon. A konzervatív oldal teljes spektrumának felvonultatása nélkül is bárki felismerheti itt a klasszikus irracionalista jobboldali elhajló politika vonulatait, amelyek végigperzselték Európa életét 1889-től egészen a huszadik század közepéig. Láthatjuk, amint vallási (vagy a tengerentúlon társadalmi) mozgalmak mélységesen fertőződtek a világi hatalom politikai eszközökkel történő megszerzésének vágyával. Ráadásul híveik nagy tömegeit késztetik cselekvésre teológiai princípiumok vagy nosztalgikus, de agresszív nacionalista eszmék. Ennek megfelelően újra megjelenik a meggyőződés, hogy biológiai tényezők uralják a társadalmi sorsot. Tágabb értelemben annak lehetünk tanúi, ahogy széleskörű értelmiségi és politikai törekvések szorítják háttérbe Vico gondolatát, amely szerint az emberi társadalom az ember teremtménye, hogy ilyen vagy olyan szociális babonát tegyenek e gondolat helyére. Ezek közé a babonák közé tartozik a szegénység Dickens előtti szemlélete, az újjászületett harcos mentalitás, amely a mai hatalmi csoportosulástól a fegyveres erők, s köztük – természetesen – a nukleáris potenciál megerősítését követelik, és, magától értetődően, az a széles körben elterjedt nézet, hogy a Piac második eljövetele valahogyan, valami csoda folytán fölszámolja majd a társadalmi diszharmóniát. Mindez nyilvánvalóan “az ördög kotyvaléka”. A magam részéről még egy lényegi magyarázatot fűznék a reakció továbbélő uralmának eredetéhez: mégpedig a hatvanas évek prosperitásának gazdasági kiütését.

Gazdasági KO: első és második történet

A “hatvanas évek” a világ legtöbb fertályán rendkívüli módon virágzó korszakban köszöntöttek ránk. Ez a prosperitás azonban váratlanul véget ért – a legtöbb ország esetében 1974-nél nem később. Amint fentebb már láthattuk, az 1960-as éveket nagyon gyors növekedésnek egy jó évtizede előzte meg, amely gyökeresen alakította át az iparosodott országok népeinek életét, s amely azzal kecsegtetett, hogy ez a prosperitás hozzáférhető lesz valamikor a világ többi része számára is. Az embernek szinte kedve támad fölmagasztalni a korabeli gazdasági körülményeket, ha a mára elért szomorú körülményekre gondol. S a nem iparosodott világban ez a kép még ennél is elkeserítőbb.

Akadnak persze bizonyos sikertörténetek is. Hirtelen Tajvan és Dél-Korea jut az eszembe. Ezeket viszont kiegyensúlyozzák más “sikertörténetek”, mint például Malajzia, Thaiföld vagy Indonézia esete, ahol a globalizáció és a technológiai forradalom olyan társadalmi és munkakörülményeket teremtett, amelyek nyugodtan fölvehetik a versenyt például a 19. századi angol gyári ellenőrök nevezetes Kék Könyveiben találhatókkal.

Amint már fentebb is érveltem, a gyorsaság, amellyel a “hatvanas évek” gazdasága kiütéssel veszített, nem igazán illeszthető bele a manapság oly divatos és népszerű “strukturális” érvelés keretei közé. Az ember azt várná, hogy az ilyen nehézkes “erők” valamivel lassabban érvényesülnek. Közelebbről nézve, sem a globalizáció, sem a technológiai forradalom nem fejlődik olyan sebesen, hogy teljesen lehengerelhetné korábbi prosperitásunkat. A képlékenyebbik “történet” kimutatja azokat az akciósorozatokat, amelyeket a központi bankok hajtottak végre a hetvenes években, hogy lelassítsák a meggyőződésük szerint bérek által (s éppúgy adók által is) keltett inflációt, fizetésimérleg-problémákat és egyéb gazdasági betegségeket.

Gyakorlatilag itt ugyanis két, és nem egyetlen történetről van szó. Az első teljesen közvetlen és egyértelmű, a második már kevésbé, de – véleményem szerint – valószínűleg szintén helytálló, és ha igen, akkor fontosabb is.

Azok a politikai kitörések, amelyeket a “hatvanas évek” néven emlegetünk, időben többé-kevésbé egybeestek a nemzetközi gazdaságban, valamint a nagyhatalmak, köztük különösen az Egyesült Államok gazdaságában végbemenő, szokatlanul nagy számú, vízválasztó jellegű eseménnyel. Ennek következtében, még ha a fenti mozgalmak iránti politikai bizalom megingott és visszaszorult is, a vezető hatalmak kormányai és vezető üzleti körei kénytelenek voltak új gazdasági berendezkedést kialakítani e vízválasztó jellegű események figyelemmel követéséhez, s mivel az osztályküzdelmek olyanok, amilyenek, ez a berendezkedés általában azoknak kedvezett, akik éppen győzedelmeskedtek a “hatvanas évek” társadalmi mozgalmai fölött, s arra irányult, hogy a veszteseket megleckéztesse és megbüntesse.

Kezdhetjük a “fordulóponttal”, vagyis a munkások bérének korábban már említett, hatvanas évekbeli éles fölfutásával. Világméretű jelenség lévén, csaknem valamennyi figyelemre méltó gazdasági kör véleménye szerint a munkabéreknek ez a “módfeletti” emelkedése az infláció “ártalmas” szintjeit, vagyis a létező tulajdoni értékek erózióját idézhette elő. Az amerikai inflációt különösen ártalmasnak tekintették, hiszen oly nagy számú nemzetközi tranzakciót bonyolítanak (s ennélfogva értékelnek) dollárban. S ez végső soron tovább rontotta a már amúgy is ingatag amerikai fizetési mérleget (vele együtt persze az európait és a japánt is), ami aztán még tovább gyöngítette a dollárt, és a nemzetközi gazdaság aláaknázásával fenyegetett. Ennek a válságnak az eredménye volt, hogy az 1944-ben gyökerező Bretton-Woods-i nemzetközi pénzügyi megállapodásokat 1971 augusztusában végképp fölborították. Ennek következményeképpen csökkentek a nemzetközi piacokon a fogyasztási cikkek (reális) árai, ami viszont előidézte az OPEC államok olajáremelését 1973-ban. A Bretton-Woods-i megállapodásokat illetően számunkra az a legjelentősebb, hogy határozottan keynesiánus jellegűek voltak, vagyis olyan megállapodások, amelyek alapvetően a gazdasági növekedés magasabb ütemének biztosítására irányultak, magasabb béreket és alacsonyabb munkanélküliségi mutatókat ígértek. A nyomukba lépő nemzetközi gazdasági megállapodások ezek egyikét sem favorizálták, s a valóságban lassabb növekedési ütemet, illetve krónikusan magas munkanélküliségi mutatókat idéztek elő.

Mindezek a jelenségek nyilvánvalóan kapcsolódtak az USA meggyöngült gazdasági és politikai helyzetéhez, amit lényegében vietnami beavatkozása és az ott elszenvedett veresége idézett elő. Az USA mindenekfölötti gazdasági fontossága azonban azt jelentette, hogy gazdaságának diszfunkcionális jelenségeit gyorsan és tömeges méretekben sikerült áthárítania a világ többi országára. Mindemellett azonban az az érv is fölmerült, hogy a hatvanas évek vége egyben az az időszak, amikor a tartós fogyasztási cikkeknek a háború utáni világ növekedésének hajtóerejét képező tömeges termelése lassanként befulladt, s vele együtt a hozzá szorosan kapcsolódó fogyasztói prosperitás is.

Végül is az idő múlása és az USA nemzetközi pozícióinak meggyengülése együttesen valamiféle “normális” helyzet kialakulásához vezetett, amelyben Japán és az Európai Közösség országai gazdaságilag az Egyesült Államok vetélytársaivá léphettek elő. E téren szintén – és csöppet sem meglepően – azok az amerikaiak, európaiak és japánok lettek a verseny törvényszerű győztesei, akik már eddig is rendelkeztek a kellő vagyonnal és hatalommal, a vesztesek pedig rendszerint az 1960-as évek forrongásai mögött álló társadalmi erők soraiból kerültek ki.

A váltás, a hatvanas évek közepére jellemző, pontosan ellenkező előjelű gazdasági helyzetből a jelenlegi gazdasági rémálomba való átmenet, korántsem az általam fentebb bemutatott jelenségekből következett automatikusan, hanem azokból a politikai és intézményi rendszerekből fakadt, amelyeket a pénzügyi, ipari és politikai vezetők hoztak létre a listán szereplő jelenségek megzabolázására. Ezeket pontosan abban az időben állították össze, amikor a hatvanas évek haladó nemzetközi mozgalmai szétzilálódtak és vereséget szenvedtek, s ennek megfelelően az említett rendszerek szükségszerűen biztosítottak – s biztosítanak máig – előnyöket a győzteseknek, mégpedig a vesztesek kárára. Ezt a jelenséget egyértelműen nyomon követhetjük a fejlett világ valamennyi központi bankjának politikájában, valamint az IMF és más nemzetközi pénzintézmények politikájában a világ fennmaradó részét illetően.⁷

A második magyarázatot valamivel nehezebb elfogadtatni, bár – véleményem szerint – rendelkezésre állnak az ehhez szükséges anyagok. E hipotézis szerint a hatvanas évek gyors gazdasági “kiütését” többé-kevésbé tudatosan tervezték el, hogy ezzel föllazítsák, s végül kiküszöböljék az időszak jellemző, tiltakozó politikáját. A “tudatosan megtervezték” mindig is kényes terminus technicus a történelmi kutatások területén. Érvelésemet ezért az alábbi két történelmi jelenség elemzésével kezdem:

Az 1960-as évek végéről származó, konzervatívaktól a centristákig terjedő gazdasági kommentárokból fölidéződnek előttem hivatkozások olyan gondolatokra, amelyek szerint mindezek a “fiatalok által” fölkorbácsolt zavargások túlságosan is könnyűszerrel sikerültek. Emlékszem, találkoztam ilyesmivel Daniel Bell és Zbigniew Brzezinski (akkor hazai politikai szakértő volt csupán) írásaiban és a Harvard Report on Technology and Society (1967–1968) sorai között. Kideríthető, hogy Agnew, James Reston, Raymond Aron és (valamivel később) Margaret Thatcher és más prominens személyiségek is tettek hasonló kijelentéseket. Az az érvelés is fölmerülhet, miszerint a nemzeti elitek szemléletében a társadalmi fegyelem látszólagos összeomlását az a széles körben elterjedt, megalapozatlan vélekedés okozta, amely szerint a prosperitás és a növekedés örökké tart és semmibe sem kerül.

A második bizonyítéktöredék az USA-beli, az erőszak okait és megelőzésének lehetőségeit vizsgáló Nemzeti Bizottság beszámolójából származik. Az Eisenhower elnök Milton nevű fivére által vezetett és “jog és rend” szemléletű ügyvédekkel teli bizottságot Johnson elnök hozta létre a Robert Kennedy ellen elkövetett halálos merénylet (1968) után, létét azonban alaposan meghosszabbította az újonnan megválasztott elnök, Nixon, akinek végül a beszámolót is átnyújtották 1969-ben. A dokumentum kezdő szavai meglehetősen drámaiak: “Az erőszak az Egyesült Államokban riasztóan magas arányokat öltött.” Az “emberölés, tettlegesség, nemi erőszak és rablás” kötelező elítélése után a szöveg hamarosan rátér a tulajdonképpeni politikára. “Népünk” kénytelen “fegyveres táborokba” tömörülni, az “iskolákat és egyetemeket” veszedelem fenyegeti, az “erőszak és a rettegés” rombolja “demokratikus társadalmunk központi folyamatait” – és így tovább. A bizottságiak összefoglalója szerint: “Ünnepélyesen kijelentjük, hogy meggyőződésünk szerint ez a nemzet jelenleg oly korszakba lép, amelyben népünknek éppoly aggodalommal kell szemlélnie a szabad társadalmunk ellen irányuló belső veszedelmet, mint a külső fenyegetések bármely kombinációját.”

Mindennek a jelentése eléggé világos, s nem kevésbé az politikai jelentősége is. Más szóval, Elnöki Bizottságokat rendszerint akkor hoznak létre, amikor az elit köreiben már csaknem kialakult a konszenzus, de legalábbis a közelében járnak, hogy tudniillik valamely súlyos kérdésre külön figyelmet kell fordítani. Olyan módon állítják föl őket, hogy tükrözzék az elit véleményének árnyalatait, használható politikai egyetértést alakíthassanak ki közöttük, további céljuk pedig, hogy szélesebb körű, nyilvános szavazóbázist teremtsenek annak támogatására, aminek elvégzését az elit szükségesnek tekinti. A beszámolóból kristálytisztán nyilvánvalóvá válik, hogy az elit véleménye szerint a dolgok politikailag kicsúsztak az ellenőrzés alól, s erre vonatkozó komoly véleményét hangsúlyozzák a beszámoló terjedelmes ajánlásai a rendőrség létszámának, felszereltségének és irányításának növelésére, megerősítésére. Az, hogy az elit véleményében változások várhatók, nyilvánvalóvá válik a Kerner Bizottság jelentésével való összevetés révén, mely utóbbi csaknem ugyanezeket a jelenségeket vizsgálta körülbelül egy évvel korábban. A Kerner-beszámoló a hazai problémák megoldására reformokat javasol. Az Eisenhower-jelentés ezzel szemben az “erőszak” megzabolázását szorgalmazza. A szöveg aprólékosabb vizsgálata nyilvánvalóvá teszi, hogy az “erőszak” kifejezés alapjában nem egyéb, mint kifinomult szimbolikus megjelölése azoknak a gondolatoknak és cselekményeknek, amelyek éppenséggel az érintett elit elleni tiltakozást testesítik meg.

De mi a helyzet a gazdasági KO-val? Azt hiszem, erőltetett magyarázat lenne elemzésünkben egyértelműen a gazdaság szándékosan szervezett lelassítása mellett állást foglalni, bár tökéletesen ráillenék arra az ellenséges légkörre, amely a tiltakozók és társaik által az elitre kényszerített bármiféle társadalmi változással szemben megnyilvánul. Ez a megoldás kétségtelenül egybecsengene azzal a gyanúmmal, hogy a “kiütést” e cél elérése érdekében tudatosan tervezték meg, de nem támasztja alá.

Szintén nem sugallnám e helyen az “elitek összeesküvésének” gondolatát. Inkább azt az érvet szeretném megerősíteni, hogy 1968–69 körül kialakulóban volt az elit konszenzusa arról, hogy az USA szociálisan destabilizálódik, és lépések szükségesek az újrastabilizálódás érdekében. Ez a konszenzus azután magában foglalhatja azoknak a különböző intézményeket reprezentáló elitrétegeknek a morális és intellektuális szempontjait, amely rétegekről külön-külön is jól tudjuk, hogy gyakorlati intézkedéseket kívántak foganatosítani a fentebb fölsorolt gazdasági változásokkal szemben. A társadalmi fegyelmezetlenség rendszeres megtapasztalása arra késztette őket, hogy gazdasági lépéseket tegyenek a “fegyelem” helyreállítására, megbüntessék a renitenskedő elemeket stb. – más szavakkal: érzékennyé tette az eliteket a restriktív gazdasági politikából származtatható további szociális előnyök iránt.

Ennek a magyarázatnak megfelelően a “bérek által gerjesztett” infláció szintén jelszóként szerepelhet nemcsak a szakszervezetek és a fogyasztók által a fennálló intézményi rendszerrel szembeni nyomással, hanem a destabilizációt előidéző tágabb szociális és kulturális követelésekkel szemben is. Más megközelítésben: tulajdonképpen semmi különösen rendellenes nincs ebben a magyarázatban, amely valójában könnyűszerrel gyakorlati igazolást is nyerhet egy megfelelő kutatási program keretei között.

Ilyen módon az “1960-as évek” mozgalmainak vereségei a földgolyó oly sok vidékén, a negyvennyolcasok vereségeihez hasonlóan, egyszersmind a jobboldalibb és konzervatívabb erők és a hozzájuk kapcsolódó eszmék győzelmei is voltak. És ennek így kellett lennie. Ha az egyik oldal vereséget szenved, annak nézetei, érdekei és a részéről megnyilvánuló erőfeszítések többé nem számítanak. Erői elveszítik magabiztosságukat, ahogyan a másik oldal erői gátlástalanabbakká válnak. Ezek azok a fő összefüggések, amelyekben a jelenlegi szomorú helyzet eredetét kereshetjük.

A keserű jelen

Előttünk áll az USA jelenlegi politikai korszakának jó néhány jellemző sajátossága. Mindenekelőtt, a jelen helyzet vonatkozásában nincsen semmi leküzdhetetlen. Nem vak erőkkel vagy éppen történelmi szükségszerűségekkel kell szembenéznünk, hanem azoknak a vereségeknek a hordalékával, amelyeket két és fél évtizeddel ezelőtt elszenvedtünk. És a magyarázat ezúttal sem nélkülözi normális, érdekesen dialektikus fordulatát.

Elfogadhatónak tűnik ugyanis az az érvelés, amely szerint az 1960-as évek társadalmi mozgalmait korai időszakukban, legalábbis az Egyesült Államokban, éppen az a háború utáni liberális–centrista koalíció védelmezte, amellyel szemben oly kritikusan léptek föl. Ma már világosan láthatjuk, hogy a “hatvanas évek” nyíltan szakítottak a kellemetlenné váló liberális–centrista koalícióval, amely a II. világháború utáni éveket uralta, ám miközben segédkeztek a félreállításában, valójában egy sokkal konzervatívabb koalíció gyengéd erőszakának áldozatává váltak, amely nagyjából Nixon első elnökségének idején jutott a hatalom birtokába. Valójában e koalíció politikai programját első ízben a Milton Eisenhower-jelentés fogalmazta meg.

Amennyiben ezt kijelentettük, azt is le kell szögeznünk, hogy az Egyesült Államok hatvanas évekbeli mozgalmainak politikai jelentősége és történelmi küldetése nem kevesebb volt, mint a régebbi liberális koalíció megtörése. A pozitív oldalon áll természetesen, hogy a “hatvanas éveknek” sikerült megtörniük a liberális északi és konzervatív déli demokraták közötti kényelmetlen koalíciót, amely arra törekedett, méghozzá lényegében sikerrel, hogy az 1952-es, 1956-os és 1960-as elnökválasztásokon kívül rekessze a faji kérdést. Végtére is, a déli szabadságmozgalom határozott céljának tekintette, hogy a Nemzeti Demokrata pártot rávegye: kényszerítse a Legfelsőbb Bíróságot a faji megkülönböztetés elleni döntések meghozatalára. Ennek elérése tíz évet vett igénybe, méghozzá a Demokrata Párt központi elitjének határozott ellenállásával szemben.

Viszont azoknak a történelmi kompromisszumoknak a szétzúzása, amelyek régóta uralták az Egyesült Államokat, ennél jóval tovább vezetett. A “hatvanas évek” nyilvánvalóan szétverték Truman és Vanderberg nevezetes kétpárti külpolitikáját is, amelynek szellemében a demokraták és a republikánusok összefogtak, hogy egységes és megkérdőjelezhetetlen külpolitikával állhassanak a választók elé. Kevésbé látványosan, de ez az időszak úgyszintén megállította a hazai gazdasági növekedés elherdálását a tengerentúli hidegháborúra, amelyet a New Deal és a Fair Deal elitjei támogattak, más szavakkal, megtörte az úgynevezett “növekedési koalíciót”, amely egyebek mellett éppen azt a társadalmi és gazdasági előrehaladást támasztotta alá, amely oly vonzónak tűnik most, miután sikerült elveszítenünk.

Ezeknek a lebontási folyamatoknak az idején az “újbaloldal” kísérteteit a liberális és centrista demokraták keserűen kritizálták azért, mert valami hasonlót művelnek, és valóban teljesen világos, hogy a “hatvanas évek” fölgyorsították a folyamatot, amelynek eredményeképpen a politikai konfliktusok széles témaköröket érintően ismét visszatértek a politikai folyamatok porondjára. Másrészt viszont ma már igen nehezen lenne elképzelhető, hogy az említett régi kompromisszumok – többek között a faji kérdéssel, a külpolitikával, valamint a hazai prosperitás és a hidegháború közötti összefüggéssel kapcsolatban – nem fulladtak volna ki időközben, hogy előbb vagy utóbb maguktól elenyésszenek. Ebben az összefüggésben, amelyet a korabeli és mai liberális és centrista kritikusok még mindig nem értettek meg, a “hatvanas évek” arra is kísérletet jelentettek, hogy az amerikai politikát és társadalmat hozzáigazítsák a világban és az Egyesült Államokban addigra már egyaránt végbement változásokhoz. Azonban befogadó (vagy “modernizáló”) erőként jelentek meg egy olyan politikai légkörben és intézményrendszerben, amely kivételesen ellenséges volt és maradt bármilyen korszerűsítő törekvéssel szemben. Az akkori politikai pangás az országban uralkodó érdekkoalíciónak a javát szolgálta, ahogyan jelenleg is. Alapvetően ugyanis ugyanazokról az érdekekről van szó. Az USA megváltoztatására irányuló törekvések meghiúsulása természetesen súlyos előítéleteket támasztott a chileiek, a dominikaiak, az olaszok, a dél-afrikaiak, a dél-koreaiak és mások saját társadalmuk megváltoztatására irányuló törekvéseivel szemben.

Mindennek kifejtése fölveti a politikai hatalomnak és a tömegekhez, helyesebben fogalmazva a nemzet többségéhez fűződő kapcsolatainak központi kérdését. Visszatekintve, a hatvanas évek mozgalmai – az Egyesült Államokban és a világ számos más fejlett országában egyaránt – elég nagyvonalúan kezelték saját erőik határait, és föltűnően keveset törődtek bármely politikai fölkelés legéletbevágóbb kérdéseivel, jelesül a résztvevők megszámlálásával, csapataik szemléjével, a “csőcselék” kérdésével. Röviden: a politika abban is megnyilvánul, hogy ki az erősebb, tehát ki győz, vagy ki a gyengébb, tehát végül ki veszít.

Olyan okoknál fogva, amelyek vizsgálata túlmutat jelen tanulmányunk keretein, az 1960-as évek Usa-beli és oly sok más helyen létezett társadalmi mozgalmai sokkal eredményesebben szemlézték potenciális ellenfeleiket, mintsem potenciális támogatóikat. Valószínű, hogy a kapitalista demokráciákban a hatvanas években kibontakozott nagyszámú mozgalom legkeserűbb politikai kudarca abban rejlik, hogy nem lépett fel a potenciális többség érdekeinek képviselőjeként. A hatvanas évek retorikája széles értelemben demokratikus, ám szűk keretekben tiltakozó jellegű retorika volt. A két jelenség közötti ellentmondást sohasem oldották föl teljesen, sőt a hatvanas évek ma létező intellektuális és politikai maradványainak keretei között sem. Egyszerűen fogalmazva: teljesen más dolog akár seregnyi, a többség egyik vagy másik szegmense ellen irányuló, különféle, specifikus negatív jelenségek ellen tiltakozni, s megint más a többség nevében föllépni, más szóval az említett többség képviselőjének szerepében megjelenni. Az 1960-as évek társadalmi erőinek számos eleme túlságosan elidegenedettnek érezte magát az amerikai társadalom többségétől ahhoz, hogy ezt megtegye. Jellemző volt, hogy a fekete mozgalmak, a feminista mozgalmak, a forradalmi diákság képviselőinek többsége, a legtöbb pacifista egyszerűen egy helytelen pályára tévedt ország politikája ellen tiltakozott, gyakran csupán szitkozódva vagy kétségbeesetten. Így tehát, attól a ténytől függetlenül, hogy az általuk föltárt hibák igen széles körben ártalmasak voltak az átlagos amerikai polgár számára, igen csekély erőfeszítést tettek arra, hogy fölvegyék a kapcsolatot ezzel a mitikus “átlagamerikaival”. Megelégedtek a tiltakozással. Egy győzelemre esélyes tömeg megszervezésének jóval nehezebb feladata, azt hiszem sohasem, vagy legalábbis igencsak elvétve szerepelhetett a hatvanas évekbeli “baloldal” vezető köreinek vagy személyiségeinek elképzelései között. Egy elidegenedett politikai irányzat és egy demokratikus politikai tendencia végül is gyakorlatilag összeegyeztethetetlen. Ez a tétel igaz volt a múltban és véleményem szerint igaz a jelenben is.

Ennek a fatális tévedésnek egyik következménye az volt, amint már láthattuk, hogy hosszú távon és minden populista megnyilvánulásuk figyelembevételével, a hatvanas évek USA-beli mozgalmainak sokkal nagyobb számban és erővel sikerült mozgósítaniük az ellenséges populista erőket, mintsem saját magukat. Ezzel a kijelentéssel azonban az igazságnak csupán a felét mondtuk ki. Az 1968-as Nixon–Agnew–Wallace-elnökválasztási kampány kezdetétől fogva, az akkori “csendes többséget”, a mai keresztény és nacionalista jobboldalt közvetlenül sikerült mozgósítaniük a nacionalista eliteknek, amelyek a társadalmi és egyéb változások félresöprésére használták föl őket, s amelyek mind a mai napig mozgósítják és nekik tetszően át-meg átszervezik azokat. Csábító a gondolat, hogy a “mocsarat” is társadalmi rétegekként kezeljük: ezek a műveletlenebbek, az alsó középosztály képviselői, a rettegett munkások stb. Másrészt viszont az ötvenes évek tengernyi irodalma, amely a társadalmi konzervativizmust a “munkásosztály autoritarianizmusával” és az alsóbb néposztályok egyéb ostobaságaival azonosította, már jó ideje elveszítette minden hitelét. A konzervatívokat én inkább egy specifikusan politikai jellegű csínnyel hoznám összefüggésbe, amely mesterien alkalmazza a lázítás technikáját számos osztálynak és régiónak pontosan azokkal az elemeivel szemben, amelyek egyidejűleg lobbanékonyak, de kritikátlanok, s éppúgy mozgósíthatók mitikus ellenfelek leverésére, ahogyan hajlamosak tisztán mitikus győzelmekkel megelégedni. Ilyen alakok a hatvanas évek csúcsidőszakában is jelen voltak, de nem mobilizálódtak. Az elit és a “mocsár” ilyen komplementaritása, úgy tűnik, a modern politika állandó velejárója, amelyet szép szóval nem söpörhetünk félre, amely csak erővel győzhető le.

A Nixon elnöksége alatti republikánus vezetés volt az, amely ezt a múltba tekintő szövetséget létrehozta. Övé a felelősség az ország húsz-egynéhány éves visszavetéséért a faji kérdés szempontjából. S természetesen, miután mozgósították őket, ezek az erők pompásan elsajátították, hogy miként működjenek tovább a maguk erejéből.

Hosszú múlt a közvetlen jelenben

Az a hiedelem, hogy gazdasági helyzetünk erőink ellenőrzési határain kívül esik, részben szintén tükrözi a “hatvanas éveket” életre keltő politikát, s ugyanakkor védetlenül hagyja azt a saját maga által életre keltett ellenségeivel szemben. Ahogyan akkor, úgy most is, a hatvanas évekből visszamaradt baloldaliság csupán ismételgeti a jó öreg jelszavakat a “radikális vagy részvételi demokráciáról”, és a nekiiramodott nemzetközi gazdaságot mindössze a saját mélységes meggyőződésének igazolásaként fogja föl a javíthatatlanul romlott intézményekkel szemben. Mélyebb rétegeit tekintve a haladó értelmiségiek mélységes elutasítását is jelzi a New Deal programjával kapcsolatos gazdasági és politikai kudarcokkal összefüggésben. Ez viszont határozottan ironikus, hiszen az USA-beli 1960-as mozgalmak alapvetően a New Dealhez kapcsolódó megállapodások bírálatából és széles körben elismert kudarcából nőttek ki. A lényeg az, hogy sohasem származhatott semmiféle konszenzus abból a kritikából, amely azon kérdés körül forgott, vajon mivel lennének helyettesíthetők a New Deal máris düledező megállapodásai.

Legalább annyira kényelmes, amennyire helytálló az a megállapítás, amely szerint a New Deal (a tengerentúlon pedig a szociáldemokrata) program a magángazdaság megreformálására, a jó háromnegyed évszázad óta ugyanennek a kérdésnek a kapcsán zajló hazai konfliktusból nőtt ki. Röviden: a programot három, egymást kölcsönösen támogató intézmény hozta tető alá: a semleges állam, amely vagy szabályozta a tőkét (mint az Egyesült Államokban), vagy államosítás útján vonta ellenőrzése alá a legfontosabb iparágakat (mint Európában); a felvilágosult társadalomtudomány által megvilágosodott közvélemény; és az egymással huzakodó intézmények felszínes ismeretanyaga. Manapság e hármassal kapcsolatban az a legszembeötlőbb ismérv, hogy történelmi léptékű kudarcot vallottak. Valójában már 1960-ban a kudarc szélén táncoltak, vagyis a helyzet már akkor intézményi reformok után kiáltott. Az idők során a fő üzleti körök képeseknek bizonyultak vagy a szabályozás leárnyékolására, vagy – és ez volt a gyakoribb – a szabályozók megragadására és saját szűkebb érdekeik szolgálatába állítására. (Hasonló kudarcokat könyvelhetett el az államosítás is Európában). Mindez jórészt már a “hatvanas évek” előtt bekövetkezett, viszont az utóbbi közrejátszott annak a politikai koalíciónak a szétzúzásában, amely – valahogy félúton, félig komolyan, fél szívvel – erőltette a New Deal rendszerének fönnmaradását.

A társadalomtudományok által felvilágosított közvélemény vékonyka nádszálnak bizonyult. Már a hatvanas éveket megelőzően is minden nyilvánosság elé kerülő kérdésnek mindkét oldalról megvoltak a maguk “objektív” természet- és társadalomtudósai, akik lelkesen próbáltak meggyőzni bennünket arról, hogy miért is esnek egybe a tudományos igazságok az ő szponzoraik érdekeivel. Ezzel azt állítjuk, hogy a fő üzleti körök már jó úton voltak afelé, hogy önerejű kulturális tényezőkké váljanak, s ily módon éppúgy befolyásolják a társadalompolitikát, ahogyan a tudományos és kutatási körülményeket, mégpedig, mint manapság is, a közhivatalnokok szidalmazása révén.

A legfőbb ellenálló erőt a szakszervezetek jelentették. Ma már ugyan teljesen világos, hogy a századunk korábbi időszakaira jellemző szakszervezeti mozgalmak napjainkban nem élhetnének túl egy nyílt összecsapást a vezető üzleti körökkel.

Amennyiben mindezt állítván igazam van, az azt jelenti, hogy az iparosodott országok több mint egy évszázados törekvése a főbb üzleti körök megszelidítésére és a társadalom szolgálatába állítására vereséget szenvedett a nagy üzleti hatalmak testületi föllépésével szemben. Amint jól láthatjuk, mára sikerült nekik győzelmeik keserű gyümölcseit “rásózniuk” minden ország – gazdag vagy szegény – népére. Ez az írás már ott szerepelt a falakon jó néhány évtizeddel ezelőtt, ám a hatvanas évek sajátos politikája nem volt fölkészülve az írás elolvasására és a szellemében fogant cselekvésre. Valami nagyon hasonló zajlik ma is a progresszív erők körében.

A jelenlegi nemzetközi gazdaság – minden meghatározó jelentőségű vetületében – a “hatvanas évek” kudarcának következménye, vagyis minden szándékában és célkitűzésében a társadalmi küzdelmek akkori győzteseinek teremtménye. Még ennél is nyilvánvalóbban jelenthetjük ki, hogy mindez a győztesek berendezkedése, viszont csupán a néhány (egyébként vitathatóan) legdemokratikusabb országban, amelyek ennélfogva potenciálisan a leginkább kiszolgáltatottak a néptömegek nyomásával szemben. A nemzetközi gazdaság valóságosan meghatározó elemei, beleértve a Nemzetközi Valutaalapot és más nagy pénzügyi tényezőket, nem egyebek, mint a maroknyi iparosodott tőkés erőközpont gazdaságának, gazdaságpolitikájának és intézményeinek oldalhajtásai. Alapvetően ez a régi Heteket jelenti: az USA-t, Németországot, Nagy-Britanniát, Franciaországot, Olaszországot, Japánt és Kanadát. Amennyiben ezekben az országokban lennének a feladat vállalására hajlandó erők, akkor ez a gazdasági rendszer ellenőrizhető lehetne. A SONY gyárthat televíziókat, ahol neki csak tetszik, de ha nem képes a Hetek technológiájának alkalmazására, nem a Hetek csoportján belül értékesíti termékeit, és nem a Hetek csoportjának pénzintézményeit használja a nyereségének visszaforgatására, akkor nem maradhat talpon sem a televíziógyártás, sem bármely más iparág keretei között. Az a széles körben elterjedt vélekedés, mely szerint a nemzetközi gazdaság “kívül esik a nemzeti államok ellenőrzésén”, csupán egy fikció, amely a történelmi politika és a politikai kudarcok fölötti elkeseredés szülötte, mindennemű szellemi ellenállás nélkül.

Tulajdonképpen ez a keserű jelen legfontosabb problémája. a magángazdaság demokratikus megszelídítésére irányuló több mint egy évszázadnyi politizálás és politikai erőfeszítés végül is visszavonhatatlan, katasztrofális vereséget szenvedett. Egy győzedelmes “hatvanas évek” elháríthatták vagy legalábbis késleltethették volna ezt a vereséget. Ehelyett, saját kudarcuk csak fölgyorsította és teljesebbé tette azt. Az Isten nem áll a másik oldalon. Nekik sincsenek szükségszerűen erősebb csapataik, ám az övéiket – legalábbis máig – jobban és tehetségesebben használták föl.

Előszó – nem zárszó

E tanulmány arra buzdítja olvasóját, hogy továbbgondolja négy fő témáját:

Először: a “hatvanas évek” nagylélegzetű, komplex, világtörténelmi jelentőségű társadalmi mozgalmakat jelentenek, föltehetően éppoly világméretű előzmények eredményeképpen, és nem tekinthetők egyszerűen valamiféle “újbalnak”, szociáldemokráciának vagy éppen “nemzedéki jelenségnek”. E jelenség nem egyszerűen a faji megkülönböztetéssel szembeni erkölcsi “felháborodásból” származott, nem valamely konkrét háború következményeiből, nem nagyhangú diákvezérektől, és nem is volt csupán valamilyen lelkesítő (vagy éppen lehangoló) irodalomtörténeti esetlegesség tükröződése. Az egyes nemzeti mozgalmak jobb értelmezése csak ennek a mindent áthidaló valóságnak a keretein belül képzelhető el.

Másodszor: a “hatvanas évek” bizonyos következményei számtalan helyen föllángoló, sokszor tömeges megmozdulásokban is formát öltöttek. Ezeket a következményeket aligha intézhetjük el az egyszerű “vereség” szóval. (Azt hiszem, valóban vereséget szenvedtünk, viszont a vereség jobb tanítómester a nosztalgiánál.) Még sokkal többet kell mondanunk, és még annál is több elemző megfigyelést kell tennünk, hogy ezáltal törekvéseinket egy tisztességes, a népet szolgáló világ megteremtésére összpontosíthassuk.

Harmadszor: a jelenlegi nemzetközi gazdaság emberi teremtmény, minden benne megtalálható bonyodalommal együtt. Egész biztosan nem valamiféle összeesküvés terméke, és éppúgy nem is tekinthető vak, automatikus és elkerülhetetlen erők szüleményének. Végtére is, kitől származik a mondás: “Az emberiség a maga történelmének formálója, de nem a maga választotta körülmények között.” A mai helyzetet tekintve ez a megidézett történelem hatékony cselekedeteket követel egy koherens és egységesülő nemzetközi konfliktus tekintetében – a munkaerő és a tőke között. Mindeddig csupán az egyik fél futott ki a pályára, ezzel magyarázható, miként győzedelmeskedik oly könnyedén.

Negyedszer: ugyanaz, amit éppen az imént idéztem, bizonyos értelemben szintén amellett szól, hogy a munkásosztály mozgalma, ha egyszer vereséget szenved, mindig mindent az elejétől kényszerül újrakezdeni. Ez ma is pontosan így van. Ma ugyanazokkal a problémákkal nézünk szembe, amelyekkel elődeink a századfordulón: a kapitalizmus elszabadult és nyomdokain lelkendezve nyomul a barbárság. Ha a kapitalizmus valóban mérhetetlenül erősebb napjainkban, nekünk is megvan legalább az az előnyünk, hogy százéves távlatban látjuk, miként nem lehet szembeszegülni vele. A “reformizmus”, a “liberalizmus”, a “bizalmatlanság”, a “fölvilágosodott szabályozás”, a “vegyes gazdaság”, a “meghatározó csúcságazatok államosítása”, a “munka és a tőke közötti együttműködés” mind halottak, amennyiben a kapitalizmus harácsolásának megszelídítésére irányuló programként jelentkeznek. Történelmi mértékű kudarcot vallottak ezen a téren, és éppen ezért veszítették el hitelüket. Továbbá, a tőke az elmúlt évtizedekben tanúsított viselkedésével bebizonyította, hogy érdekei a továbbiakban nem teszik lehetővé azoknak a kompromisszumoknak a megkötését, amelyek a kudarcot vallott programok hitelének visszaállításához szükségesek. A száz esztendei hiábavaló reformtörekvések azt bizonyítják, hogy a kapitalizmus képtelen együtt élni bármivel, ami nem felel meg szűk értelemben vett érdekeinek, s azt, hogy nekünk kell valamit kitalálnunk a megsemmisítésére, mielőtt maga semmisül meg az autonóm civil társadalom maradványainak felszámolása által. Elcsépelten hangozhat, mégis mélységesen igaz: a szocializmust nem kipróbálása után találták fölöttébb vonzónak, hanem fölöttébb kívánták, és nagyon is kísérleti jellegűnek találták. A századvégi világvége-várást félretéve – az egész világ történelme jelen pillanatban ezt az üzenetet tárja elénk.

(Fordította: Füssi-Nagy Géza)

Jegyzetek

¹ Az amerikai mozgalmakhoz való kapcsolódás gyakran egészen nyilvánvaló. Például Belfastban és Londonderryben a katolikus pacifisták “ír polgárjogi mozgalomként” határozták meg magukat. A Torinóba és más északi iparvárosokba költözött dél-olasz vándormunkások az amerikai polgárjogi aktivisták taktikáját utánozták; az 1969-es olasz “forró ősz” munkástüntetései és sztrájkjai a háború óta a legkeményebb kihívást jelentették a kormányhatalommal szemben. Az 1968-as amerikai és francia diáktiltakozások közötti összefüggések közismertek. Az Egyesült Királyságban Peggy Duff, a nukleáris fegyverek elleni, korábbi “Aldermaston fölvonulások” egyik fő szervezője, rátalált az amerikai események által újjáélesztett, hanyatló mozgalomra. Sőt, a későbbiekben, ahogy egy alkalommal ő maga mondta el nekem, a brit nukleáris leszerelési kampány pacifista keresztje a trón és az oligarchia ellen irányuló görögországi tiltakozás jelképévé is vált. A ma már hírhedtté vált tömegmészárlással végződő sharpevilli tüntetés olyan amerikai tiltakozó megmozdulásokat tükrözött, amelyeket a dél-afrikaiak a tévében láthattak vagy amelyekről az ANC sajtójában olvashattak. És másutt is előfordultak ezekhez hasonló események.

² A Times lapjain Bosley Crowther (1964/16.) olyan rémülettel reagált a filmre, amilyennel a politikai elitek viszonyultak a “hatvanas évek” egészében vett politikai kultúrájához. Úgy fogalmazott, hogy “ez a film a legmegdöbbentőbb beteges tréfa, amellyel valaha is találkoztam”. Megjegyezte, hogy ugyan “ragyogó és szórakoztató”, de emellett – és ez a lényegesebb – “ijesztő és veszedelmes”, mivel kifejezi “a bizalmatlanságot, sőt elégedetlenséget az egész védelmi berendezkedésünkkel szemben egészen a főparancsnokig, sőt, őt magát is beleértve”.

³ Az előző bekezdésben kifejtett magyarázatom nagyon Európa-központú. De azt hiszem, bárki előállhat mélységesen hasonló magyarázattal a kevésbé fejlett világ egészére vonatkozóan, azzal érvelve, hogy az adott időben az új vagy remélt nemzeti függetlenség politikája és ideológiája túlságosan beárnyékolta a tovább folytatódó nemzetközi gazdasági függőség realitását. És ezzel összhangban a Harmadik Világ uralkodó elitjei nagyon is készségesen alakítottak ki mélységesen konzervatív rezsimeket a baloldali retorika mögé húzódva. (azokat, akik nem voltak hajlandók ennek véghezvitelére, természetesen elmozdították, például: Patrice Lumumbát Belga Kongóban [a közelmúlt Zaire-jében]; Cheddi Jagant Guyanában; Michael Manleyt Jamaikában stb.).

⁴ A 2. és a 3. pontot szintén meg kell változtatni, hogy megfeleljenek a nem-európai kontextusoknak. A magyarázatnak ebben az esetben ki kell terjednie a nemzeti függetlenség jelképeiben testet öltő túlzó reményekre és, a “nyugattal” szembeni ironikus ellentétként, az olyan forradalmi, történeti politikai alakok jótéteményeinek túlságosan is tiszteletteljes elfogadására, mint Kwame Nkrumah, Sékou Touré, Nehru, Sukarno stb. A két, látszólag ellentmondó magyarázatot egységbe foglalja egy közös vonás, a korszak kivételes és látszólag jól megalapozott gazdasági derűlátása.

⁵ A szövegben tett megállapítás betű szerint igaz, de a témával kapcsolatban még sok minden létezik, aminek kifejtése lehetőségeimet meghaladja. A “hatvanas évek” különböző mozgalmai rendszerint nem tudták elképzelni, megtervezni vagy megszervezni kormányaik politikai megdöntését. Azok a csoportok, amelyek mégis kísérletet tettek ilyesmire, teljesen peremre szorultak, vagy, mint például Argentínában, a hatalom részéről megnyilvánuló politikai elnyomással szembeni reakcióként jelentkeztek. Másrészt az is lehetséges, hogy a “hatvanas évek”, bekapcsolván mindebbe tervezett (vagy gyakran eleve vele járó) reformcéljaikat, valójában elérhették, sőt megkísérelhették automatikusan túllépni a jelenkori euro-amerikai kapitalista társadalom társadalmi, kulturális és politikai lehetőségeinek vagy megengedhetőségének kereteit. Ha ez így van, az megmagyarázhatja azt a gyorsaságot, ahogyan az egységes, hivatalos reagálás és elit reakciója kibontakozott a “hatvanas évekkel” szemben, s hogy ilyen tartósnak bizonyult, s egyszersmind azt a vadságot is, amely gyakran velejárója volt ennek a reakciónak. Végül is, Franciaországban 1968-ban De Gaulle a polgárháború lehetőségét fontolgatta, Nagy-Britanniában az az állandó (mára igazolt) szóbeszéd járta, hogy a biztonsági szolgálatok a munkáspárti kormányok megdöntésére készülődtek (ezt nagyszerűen mutatta be a BBC “Egy nagyon brit államcsíny” című tévéjátéka), az Egyesült Államokban pedig a Nixon-féle COINTEL-program ezrek lehetséges bebörtönzését vetítette előre. Kijózanító lehet arra emlékeztetni, hogy Latin-Amerika-szerte a hírhedt halálbrigádok áldozatai nem mások voltak, mint éppenséggel a “hatvanas évek” képviselői.

⁶ Nem kellő mértékben veszik tudomásul, hogy Latin-Amerikában és a Fülöp-szigeteken az USA hasonló szövetségbe kovácsolta valamennyi elitet a komolyabb gazdasági–társadalmi változásokkal szemben (Szövetség a Haladásért, AID stb.), s hogy közvetlenül támogatta az e célra törő jobboldali mozgalmakat felfegyverzésükkel és kiképzésükkel. Afrikában az amerikaiak, a britek, a dél-afrikaiak, az izraeliek és a franciák nagyjából ugyanilyen szövetség létrejöttét biztosították. A belföldi fejlemények közötti mélységes hasonlóságot az USA-ban és Latin-Amerikában jól példázzák az olyan alakok, mint Jesse Helms és Oliver North, vagy – természetesen – Jimmy Carter és Henry Kissinger.

⁷ Napjainkban az IMF Szerkezeti Átalakítási Programja felszólít a nemzetközi beruházók és exportőrök kedvező elbírálására, a bérek depresszív kontrolljára, a jóléti kiadások határozott megnyesegetésére, valamint az állami tulajdonban lévő vállalkozások privatizálására a nagy jelentőségű nemzetközi kölcsönök refinanszírozásának vagy továbbgördítésének föltételeként. A Szerkezeti Átalakítás központi kérdés a Harmadik Világ országainak nyújtandó nemzetközi támogatás fejében, amelyek további kedvezményekben részesítik a már eddig is éppen eléggé kedvezményezett rétegeiket, természetesen a szegények terhére. Mindez része annak a szélesebb értelemben vett nemzetközi jelenségnek, amelynek keretei között – amint azt egy megfigyelő szellemesen megjegyezte – a szegény országok gazdagjait a gazdag országok szegényei támogatják.