A nyolcvanas évek eleje óta a nemzetközi pénzügyi szervezetek kötött feltételekkel nyújtottak hitelt az eladósodott államoknak. Ezek a feltételek gyakran nyíltan is magukba foglalták az emberi jogok érvényesítése terén való előrelépést. Valójában azonban éppen az elvárt gazdasági programok teszik lehetetlenné a politikai, gazdasági és szociális jogok jobb érvényesülését.

A kelet-európai rendszerváltás szellemi folyamatai két jellegzetes véglettel jellemezhetők. Vagy megmaradtak a hangzatos, ám annál semmitmondóbb politikai jelszavak szintjén, vagy elmerültek a rendszerváltó szakma technikai részleteiben: a gazdasági, jogi, politológiai és más tranzitológiában. E két mező között szinte érintetlenül maradt a politikai filozófia számos alapkérdése, amelyek megvitatása konzisztens módon rendezhette volna az átalakulási folyamat számos nagy horderejű társadalmi problémáját. Bár az átmenet lényegének a hangadó irányzatok a szabadság és a demokrácia megteremtését tekintették, e folyamatból mindvégig hiányzott a nyílt társadalmi párbeszéd, amely tisztázhatta volna a párbeszédben részt vevő, és az abból esetleg kimaradó csoportok státuszát az újonnan kiépülő társadalmi-politikai rendben.

Ebbe az űrbe robbant be 1995 tavaszán a Bokros-csomag kontra Alkotmánybíróság vita, amely felkészületlenül érte a politikai és társadalmi szereplők java részét. Pedig a rendszerváltozás talán legjelentősebb, politikai filozófiai jelentőséggel is bíró összecsapása volt. Feltűnő azonban, hogy a stabilizáció időszakában megjelent számos vitacikkben szinte utalást sem találhattunk a konfliktus történeti és nemzetközi dimenzióira, holott ezek felmérése nélkül lehetetlen korrekt elemzést adni. Ezek hiányában akkor csak elvágni, semmint lezárni lehetett a vitát.

A nemzetközi szakirodalomban a kilencvenes évekre már nem kevés olyan elemzés született, amely összefüggésbe hozta a gazdasági stabilizáció kérdését az emberi jogok – és azon belül is különösképpen a gazdasági és szociális jogok – alakulásával. A 80-as évek eleje óta, vagyis mióta a multilaterális pénzügyi szervezetek bevezették az intézményi hitelek feltételekhez kötését, számtalan fórumon csaptak össze az érvek a feltételesség és az emberi jogok kapcsolatáról. Egyik oldalról a hitelezők a hitelképesség kritériumai közé emelték a szalonképességet, vagyis azt, hogy az általuk finanszírozott országokban tiszteletben tartják-e az emberi jogokat. A másik oldalról viszont az adósok azt próbálták bizonyítani, hogy maga a feltételesség, és a segítségével fenntartott forráskivonás nehezíti meg az adott országban az emberi jogok érvényesítését, aláásva annak anyagi alapjait. Érveik közt rámutattak arra, hogy a második világháború utáni világgazdasági rend kialakítói éppen az emberi jogokra való tekintettel vetették el a feltételesség alkalmazását.

Atlanti koncepció

Az emberi jogok második világháború utáni globális intézményesülése nem a jogrendszer valamiféle önfejlődésének volt eredménye – azt a háborúban kialakult erőviszonyok termékének kell tekintenünk. Az Egyesült Államok megerősödésének, domináns, sőt hegemón világhatalommá emelkedésének következménye, hogy az emberi jogok kérdése a nemzetközi politika fókuszába került. Ennek segítségével az amerikai politika nemcsak a háborús ellenfél Németország által kínált perspektívától tudta megkülönböztetni saját koncepcióját, hanem a szövetségesnek tekintett, ám birodalmi hagyományaikhoz továbbra is ragaszkodó európai országoktól is.

1941 augusztusában, az új-fundlandi Placentia-öbölnél (Kanada) találkoztak Nagy-Britannia és az Egyesült Államok vezetői, hogy megfogalmazzák a háborúval kapcsolatos céljaikat, és kidolgozzák a háború utáni világrend alapelveit. E célok nem egyszerűen a tengelyhatalmak legyőzését jelentették, hanem elkötelezték – ahogy akkor már nevezték: – az Egyesült Nemzeteket az önrendelkezés, a demokratikus önkormányzat, a szabad kereskedelem, a tengerek szabadsága, valamint az univerzális béke és leszerelés mellett. A Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill által aláírt Atlanti Chartához tizennégy további, a tengelyhatalmakkal szemben álló ország csatlakozott, köztük a Szovjetunió. A Charta programja nemcsak a német ("Harmadik") birodalmat fenyegette, hanem a britet is, Churchill és kormánya azonban nem volt abban a helyzetben, hogy Roosevelt liberális kezdeményezésével alternatív koncepciót állíthasson szembe.

Az amerikaiak által kidolgozott koncepció elemei – bár sok mindenben emlékeztettek Woodrow Wilson tizennégy pontjára és szerencsétlen sorsú Népszövetségére – nem egyszerűen jelszavak voltak az államférfiak számára; gyakorlati megvalósításuk előkészületei még az évben, tulajdonképpen az USA hadbalépésével egyidőben megkezdődtek. 1945-ben formálisan is megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek gazdasági feladatokkal megbízott intézményeiről (Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet) már egy évvel korábban megállapodás született Bretton Woodsban (USA, New Hampshire állam).

Az Atlanti Chartában megfogalmazott önrendelkezési elvvel összhangban a multilaterális pénzügyi szervezetek alapokmányaiba nem került be a hitelek feltételessége, amely bizonyos kormányzati magatartáshoz kötötte volna a nemzetközi finanszírozást, és így sértette volna a pénzügyi támaszra szoruló tagországok szuverenitását. John Maynard Keynes, a Bretton Woods-i konferencia szellemi atyja nem utolsósorban azért ellenezte a feltételességet, mert korlátozni kívánta az USA Nagy-Britannia fölötti befolyását, amely akkor – a háború alatt nyélbeütött hitelkonstrukciók következtében – már egyébként is igen erős volt.

Bár a háborút követő évek sok tekintetben más feltételeket teremtettek, mint amire akár Churchill, akár Roosevelt gondolhatott volna, az általuk előkészített intézmények java része létrejött és működni kezdett. Így például 1948-ban az ENSZ közgyűlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely deklarálta az emberek polgári, politikai, gazdasági, szociális és kulturális jogait egyaránt. A Nyilatkozat 22-től a 27-ig terjedő cikkelyei tartalmazták a szociális biztonsághoz, a munkához, a pihenéshez és szabadidőhöz, az egészség és jólét számára megfelelő életszínvonalhoz, az oktatáshoz és a közösség kulturális életében való részvételhez való jogokat. A befejező cikkelyek (28-30) elismerték azt is, hogy mindenkinek joga van olyan társadalmi és nemzetközi rendhez, amelyben ezek a jogok és szabadságok teljes egészében érvényesülhetnek. Ez azt jelentette, hogy ha egy ország adott esetben progresszív adóztatással, központi ár- és jövedelemszabályozással és más hasonló megoldásokkal tartja lehetségesnek az emberi jogok biztosítását, az élhessen ezekkel az eszközökkel, még akkor is, ha Friedrich A. von Hayek és más konzervatív ideológusok már ekkor is a szolgasághoz vezető útnak tekintették az ilyen politikát (lásd Hayek Út a szolgasághoz című könyvét, amely 1944-ben jelent meg először).

Az emberi jogok fejlődése

A háború utáni években dolgozta ki klasszikussá vált elméletét az emberi jogok fejlődéséről a szociálpolitika kiemelkedő teoretikusa, a brit T. H. Marshall. Három alapkategóriát különböztetett meg: a polgári (lelkiismereti, tulajdon- stb.), a politikai (választó-) és a szociális (munkához, lakáshoz, jövedelemhez stb. való) jogokét. Az első kialakulását a XVIII. századhoz, a másodikét a XIX.-hez, a harmadikét pedig a XX.-hoz kötve. E megvilágításban a XX. század közepén, a nyugat-európai jóléti állam megjelenésével az állampolgári lét kiteljesedett, az egyének számára mindenfajta egyéni jog biztosítottá vált, "a történelem véget ért". Marshall munkássága – hasonlóképp a jóléti állam szükségességét megfogalmazó William Beveridge-éhez – a háború utáni évtizedekben meghatározta a nyugat-európai szociálpolitikai gondolkodás fogalmi keretét.

Az emberi jogok szakaszos fejlődésének elmélete a későbbiekben lehetővé tette, hogy a jóléti állam újkonzervatív kritikusai kétségbe vonják a szociális jogok létjogosultságát; mondván, hogy azok nem képezik a modern kapitalizmus szerves részét, és sokkal inkább tekinthetők aberrációnak. Az a szemlélet, amely szerint az emberi jogok olyan dolgok, amelyek hosszú évszázadok során alakulnak ki, teret engedett annak a konzervatív nézetnek is, amelynek értelmében az úgynevezett fejlődő országoknak "még" nem kell garantálni a szociális jogokat, sőt a politikai jogokat sem, amennyiben mindezek érvényesülése akadályozza a modern tőkés gazdaság hatékony működését, és legfőképpen amikor politikai és szociális jogok gyakorlása beleütközne bizonyos polgári jogok érvényesülésébe, egészen pontosan: ha a transznacionális befektetők tulajdonjogait sértené.

A jóléti állam ideológusai és annak konzervatív bírálói által egyaránt vallott tulajdonfelfogás azonban nem ugyanaz volt, mint amit a polgári társadalom első ideológusai a XVII. és a XVIII. században kifejtettek. Az angol John Locke és az amerikai Thomas Jefferson ugyanis a tulajdonhoz való jogról értekezve (utóbbi ezt a "boldogság kereséséhez" való jogként fogalmazta meg – változatlan tartalommal) nem egyszerűen úgy értelmezték azt, hogy senkitől sem lehet elvenni a neki már meglevő tulajdonát, hanem úgy, hogy valóban minden állampolgárnak bírnia kell a megélhetését biztosító saját tulajdonnal. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy nézetük szerint a szociális és gazdasági jogokat tartalmazta a tulajdonjog kategóriája, s így ezek ugyanolyan fontos és szerves részét képezték koncepciójuknak, mint az élethez vagy a szabadsághoz való jog.

A XIX. század azonban nem igazolta azt a várakozást, hogy a laissez faire rendszer (más néven: a magára hagyott szabadpiac) kialakítja vagy megőrzi a tulajdon viszonylagos egyenlőségén nyugvó gazdasági rendet. Ehelyett a tulajdon dinamikus koncentrációja ment végbe, saját tulajdon és önálló megélhetés nélkül hagyva a modern társadalmak nagy tömegeit a legfejlettebbnek tekintett országokban is. Ezért a XX. században a szociális és gazdasági jogoknak új formában kellett visszatérniük a progresszív liberalizmus programjába. A század derekán – Franklin Roosevelttől Lloyd George-ig – minden aktív liberális politikus támogatását élvezte a megoldásra alkalmazott három eszköz: a jövedelmek makroszintű újraelosztása, az állami szabályozás, valamint a nemzetgazdasági tervezés. Az újító szellemű liberálisok sok esetben merészebben viszonyultak az újabb megoldásokhoz, mint a kor szocialistái, szociáldemokratái.

Amikor a háború utáni években az emberi jogokat egyetemes jelleggel deklarálták, a nemzeti önrendelkezés a nemzetközi rendszerben ugyanolyan fontos elvnek számított, mint az egyéni szabadság a nemzeti kereteken belül. A politikai dekolonizáció folyamatán keresztül az önrendelkezés elve a volt gyarmatokra is fokozatosan kiterjedhetett, lehetővé téve számukra – legalábbis elvben -, hogy az emberi jogok biztosítása érdekében az általuk célszerűnek tartott megoldásokat alkalmazzák. A valóságban azonban a formális szuverenitás elnyerése mellett a függés új formái alakultak ki a világkapitalizmus perifériáin. Ilyennek tekinthetők a segélyekhez és más gazdasági kapcsolatokhoz fűződő politikai elvárások.

A feltételesség

A különböző időszakokban és térségekben bekövetkezett gazdasági növekedés ellenére nem mondható el, hogy a gazdasági fejlődés háború utáni formái a perifériákon egyértelműen hozzájárultak volna az emberi jogok érvényesüléséhez. Az elmúlt három évtizedben – az "új nemzetközi munkamegosztás" jegyében – a multinacionális vállalatok számos olyan termelőfolyamatot telepítettek át a "fejlődő" országokba, amelyek nem tettek eleget az OECD országok gazdasági, szociális, környezeti vagy emberi jogi normáinak, az intézményi és magánhitelezők pedig rendszerint szemet hunytak afölött, hogy az eladósodott országoknak időnként kifejezetten embertelen eszközöket kellett alkalmazniuk hitelképességük helyreállítása érdekében.

Az adósságcsapdába került társadalmak és kormányok számára az alternatívák eltűnnek, és a többé-kevésbé plurális politikai rendszer által lehetővé tett választások illuzórikussá válnak. A választott nemzeti kormányok választás által nem legitimált szupranacionális intézmények végrehajtó szerveivé válnak.

Maga a feltételesség, vagyis az, hogy a hitelkapcsolaton keresztül érvényesülő függést kihasználva a hitelezők meghatározhatják az adósok gazdaság- és más szakpolitikáit, a 80-as évek elején, vagyis a nemzetközi adósságválság kialakulásával vált a nemzetközi pénzügyi renszer meghatározó elemévé. A Világbank (IBRD) programhiteleinek bevezetése és az IMF-hitelek feltételessége alapvetően átalakította a közpolitika rendszerét a fejlődő országokban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy külső elvárásokhoz kell igazítani a gazdaságpolitikákat, hanem – ennek következményeként – arról is, hogy bármely kormány olyan helyzetbe kerülhet, hogy a társadalom többsége által – sőt néha még saját maga által is – ellenzett intézkedéseket kell foganatosítania.

Azzal, hogy egy-egy kormányról megállapítja reformerségének fokát, manapság az IMF dönti el, hogy egy-egy ország szalonképes tagja-e a nemzetközi gazdasági közösségnek vagy se. E döntés alapját pedig nem az életkörülmények javítása vagy az emberi jogok biztosítása jelenti, hanem a pénzügyi irányelveknek való megfelelés, és a nemzetközi kapitalizmus iránti lojalitás. Az IMF beavatkozását elutasítókra szankciók sora és a nemzetközi együttműködésből való kiközösítés vár.

Az IMF bírálói helyesen mutattak rá, hogy ez az intézmény – szabad versenyt hirdető ideológiájával ellentétben – monopolhelyzetben van. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nem lennénk sokkal jobb helyzetben több "IMF" megléte esetén sem, vagyis ha a szalonképesség igazolásáért különböző, egymással is versengő szervezetekhez lehetne fordulni. Ekkor ugyanis az 1970-es évek pénzügyi anarchiájához hasonló helyzet állhatna elő, amely maga is a 80-as évek elején bekövetkezett centralizáció okozója, forrása volt. A probléma tehát nem egyszerűen a centralizáció, hanem az, hogy a multilaterális intézmények a nemzetközi forrásáramlást egyértelműen üzleti szempontok alapján szabályozzák, ami szöges ellentétben áll a perifériák fejlődésének meggyorsításával, és sokkal inkább a további differenciálódást segíti elő. (Ezt az 1997-98-as időszak pénzügyi válságai kétséget kizáróan bizonyították.)

A nyugati kormányok és a pénzügyi szervezetek a retorika szintjén persze azt hirdetik, hogy partnereiktől elvárják az emberi jogok biztosítását. A 90-es évek elejétől nyíltan is használják a "politikai feltételesség" kifejezést, jelezve, hogy az együttműködésükre számító országoknak civilizált magatartást kell tanúsítaniuk, és törekedniük kell a "jó kormányzás" (good governance) megvalósítására. Ez az új szemlélet azonban több okból is bírálható. Az egyik az, hogy az emberi jogok jelszava alatt a tulajdonjogok szűkebb értelmezésének ad szinte kizárólagos hangsúlyt, s így a beruházásvédelmi megállapodások egyszerű ideológiai körítésévé degradálja e jelszót. Másodszor: a "jó kormányzás" mibenlétének meghatározásába az adósok nem szólhatnak bele, ami kérdésessé teszi annak univerzalitását, illetve homályban hagyja, hogy az adósok miért is kötelesek megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A harmadik probléma pedig az, hogy az emberi jogok számonkérését továbbra is alárendelik a reálpolitikának, vagyis stratégiai partnerek (Törökország, Indonézia, Oroszország vagy Kína) olyan kihágásokat is megengedhetnek maguknak, amilyenekért a kereskedelmi vagy katonai szempontból kevésbé fajsúlyos országokat nagyon komolyan felelősségre vonnák.

Az átmenet és az emberi jogok

Az államszocializmus felszámolása a rendszerváltó retorika szerint a jogállam megteremtésének jegyében kezdődött. A lakosság jelentős része azonban sokkal inkább jogvesztésként élhette meg az 1989-es fordulatot követő éveket. A többpárti országgyűlési és önkormányzati választásokkal, valamint a népszavazásokkal szemben ugyanis felhozható a munkahelyi demokrácia elemeinek felszámolása, a munkához való jog megszüntetése, és az alanyi jogon járó szociális és kulturális juttatások körének drasztikus szűkítése.

Mindezek következtében a rendszerváltás legsúlyosabb társadalomlélektani sokkjának tekinthető az úgynevezett Bokros-csomag, hiszen az ország éppen attól a párttól kapta a mind ez ideig legnagyob "szociális lórúgást" (Tamás Pál kifejezése), amely egy évvel korábban még a lecsúszás megállítását hirdette. A csomag nemcsak közgazdasági szempontból tekinthető állatorvosi lónak (amelyen minden betegség tanulmányozható), hanem politikailag is ezer sebből vérzett, akár a demokráciához, akár az alkotmányos keretekhez, akár az emberi jogokhoz való viszonyát nézzük.

1995. március 12-én a kormányfő nemcsak a közvéleményt és a parlamenti ellenzéket lepte meg, hanem koalíciós partnerét, saját pártfrakcióját, sőt minisztereinek többségét is. (Érdekes, hogy akik gyakran bírálták a kormányfő rögtönzéseit, éppen a legnagyobb és legsúlyosabb rögtönzésében nem találtak kivetni valót.) A csomagot rendkívül szűk körben kidolgozó két pénzügyi vezetőnek (a pénzügyminiszternek és a jegybank elnökének) nem kellett tekintettel lennie a két kormánypárt választási dokumentumaira, sem a minisztériumokban folyó reformmunkálatokra, sem a többhónapos érdekegyeztetési kísérletre (társadalmi-gazdasági megállapodás, röviden TGM).

Az antidemokratikus vonásoknál több szó esett a stabilizációs program meghirdetését követő néhány hónap vitáiban azokról az alkotmányos konfliktusokról, amelyeket a Bokros-csomag okozott. A feltételesség – egy mondvacsinált likviditási válsághelyzetre hivatkozva – arra kényszerítette a törvényhozó testületet, hogy figyelmen kívül hagyja saját maga által meghatározott programját. A csomag végrehajtásához szükséges tucatnyi törvénymódosítás miatt el kellett halasztani más fontos kérdések törvényi rendezését, így például – korábbi Alkotmánybírósági határozat ellenére – meghosszabbodott az az időszak, amelyben törvényi alapok nélkül működnek az archívumok vagy a média. Szintén alkotmányos problémaként került napirendre a személyi számok használatának fenntartása és az APEH nyomozati jogkörének létrehozása.

Magyarországon a Bokros-csomaggal került volna sor arra, hogy a gazdasági és szociális jogokat a rendszerváltás végleg kiiktassa a jogok köréből. Nagyon nehéz persze meghúzni a határvonalakat a fennálló anyagi körülmények, a járandóságok és a jogok között, mégis bizton állítható, hogy az államszocializmus által megvalósított teljes foglalkoztatást, térítésmentes oktatást (beleértve a felsőoktatást) és egészségügyi ellátást a lakosság döntő része nem egyszerűen egy pillanatnyi anyagi helyzetnek tekintette, hanem olyan szerzett jognak, amelyről a rendszerváltás során sem kívánt önként lemondani. Másként nem értelmezhető az a tény, hogy az alanyi jogon járó családi pótlékot és más kádárista kedvezményeket megvonó Bokros-csomag meghirdetése utáni közvéleménykutatások a lakosság 66 százalékának felháborodottságát mutatták ki.

A tömeges elégedetlenségre reagálva a pénzügyminiszter kijelentette: ha az embereknek nem tetszik a márciusi csomag, akkor 1998-ban a történelem szemétdombjára hajíthatják a Szocialista Pártot. Az MSZP azóta – részben a Bokros-csomag, részben más okok miatt – valóban elszenvedte a sokak által megjövendölt választási vereséget, míg az akkori pénzügyminiszter jól fizető állást kapott Washingtonban a Világbank központjában. Amikor a fenti kijelentés elhangzott, sejthető volt, hogy a hivatalban levő balközép koalíció bukása esetén – akár mérsékelt, akár militánsabb formában térne vissza a jobboldali kormányzás Magyarországra – olyan politikai erők is kormányzati szerephez jutnának, amelyek nyitott kérdésként kezelik az emberi jogi problémának tekintett ügyeket, mint például a halálbüntetés visszaállítását és az abortusz jogának korlátozását (az utóbbit látszólag az elmúlt tíz év alacsony születési arányszámaival igazolni is lehetne).

A gazdasági instabilitás politikai következményeinek kiszámíthatatlansága miatt az sem volt kizárható, hogy adott esetben nem egyszerűen a parlamenten kívüli kollektív alkufolyamat korlátozására kerülne sor, hanem a parlamenti rendszer egyes elemeinek elsorvasztására is. (Az 1998-ban hivatalba lépett jobbközép koalíció mindkét irányban lépéseket tett!) A Bokros-csomag tehát közvetve is próbára tette a jogállamiságot, amennyiben a technokrata "modernizáló" elit egy része a "stabilizációs" intézkedéseket védve értelmetlennek látta, hogy a szocialista vezetésű koalíció oly sok időt és energiát fordított egyik oldalról az Alkotmánybírósággal, másrészt pedig a szakszervezetekkel folytatott alkudozásra. Hellyel-közzel olyan véleményeket is hallhattunk, hogy a demokratikus folyamat eleve alkalmatlan a "helyes" gazdaságpolitika megvalósítására (illetve: ha az Alkotmánybíróságnak nem tetszik a Bokros-csomag, akkor készítse el a saját alternatív költségvetését). A kormányzó szocialista párt a technokrata logika befolyása alá került: kudarca nem abban mutatható ki, hogy megszorító intézkedéseket foganatosított, hanem abban, hogy ennek során a szőnyeg alá próbálta söpörni a reformok emberi jogokat érintő hatásait.

Elhúzódó vita

A hitelek feltételességének romboló hatásait – közgazdasági, szociológiai, jogi és más szempontokból – számos tanulmány vizsgálta már. A problémák gyökerének felkutatásához, súlyuk megértéséhez nélkülözhetetlen a történelmi dimenzió feltárása is. Nyilván elhamarkodott lenne azonban ez alapján az Atlanti Charta szellemiségével ellentétes feltételesség alkalmazóit az Atlanti Charta egykori ellenségeivel azonosítani. Az azonban egyértelmű, hogy eredendően nem magyar konfliktusról van szó, és az emberi jogok jövőbeni sorsa is a nemzetközi rendszer alakulásától függ. A feltételesség és az emberi jogok konfliktusa a második világháború utáni "Pax Americana" válságának egyfajta kifejeződése volt, és okkal várhatjuk, hogy egy új világrend (a nagyhatalmi centrumok közötti új konstelláció) új politikai filozófiai doktrínákat tűz napirendre.

A tisztánlátást nehezíti az emberi jogok fogalmának ellentmondásossága, és legfőképpen az, hogy a kategória alkalmat ad a legkülönbözőbb önkényes értelmezésekre és visszaélésekre. Hiszen mindaddig, amíg az atlanti koncepciótól eltérő értelmezésről nem alakul ki konszenzus, vagyis amíg az emberi jogok fogalmát a létező ENSZ-dokumentumok szellemében értelmezni lehet, úgy az állami szabályozás és újraelosztás, valamint a gazdasági tervezés elleni minden támadás egyszersmind az emberi jogok elleni fellépésnek is tekinthető.

Nem várható azonban, hogy önmagában bármiféle fogalmi tisztázás magatartásuk megváltoztatására késztethetné azokat a nagyhatalmakat, amelyek katonai vagy kereskedelmi politikájuknak alárendelve használják az emberi jogok számonkérését. Kizárólag tudományos érvek sohasem vezetnek paradigmaváltáshoz; ehhez szükség van az intézményrendszer válságára, belső bomlásának felgyorsulására. Az 1997-98 folyamán kibontakozott globális pénzügyi válság kezdetét jelentheti egy ilyen fordulatnak, amennyiben a rendszer eddigi mechanizmusainak csődjére az eddig is kritikus erők átfogó koncepcióval, határozott programmal válaszolnak, és amennyiben e program nem szűken technikai értelemben kívánja helyreállítani a világgazdaság működőképességét, hanem újra kívánja fogalmazni a világtársadalom értékviszonyait is.

A II. világháború után született meg az a felismerés, hogy csak stabil belső viszonyokkal (amelyek döntő tényezője az emberi jogok érvényesülése) tud egy állam a nemzetközi kapcsolatokban kiegyensúlyozottan részt venni. A XX. század végén ehhez a felismeréshez egy újabb társult: a társadalmi haladás alapját képező modernizációs folyamatban, a tudományos-technikai forradalom vívmányaival csak az emberi jogok teljességét élvező ember tud élni.

Minden ünnepség, évforduló rengeteg hamis megközelítésre, jelszószerű, felszínes kinyilatkoztatásra ad alkalmat. Az emberi jogok lényegétől, természetétől ez különösen idegen. Így az apropó – az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának 50. évfordulója (1998. december 10-én esedékes) – sem méltatásra inspirál. Nem megemlékezni kívánok, hanem a hazai jogalkotás, az emberi jogok védelmére rendelt nemzetközi egyezményekhez, így különösen a Szociális Kartához való csatlakozásunk néhány kérdését vizsgálni.

Az emberi jogok érvényesítésének, védelmi mechanizmusainak szabályozása – a nemzetközi jogban és a nemzeti jogrendszerekben is – a XX. század kulturális fejlődésének nagy eredménye. Míg a XX. század első felében – a fasizmus, a II. világháború, az önkényuralmi rendszerek rémségeinek hatására – az emberi jogok biztosításának igénye a múlt eseményeivel összefüggésben került nemzetközi síkon az érdeklődés előterébe, addig a XX. század végén a jövő igényei szabják meg az emberi jogok érvényesülésének jelentőségét. Pontosabban fogalmazva: a II. világháború után a felismerésnek az volt a lényege, hogy csak stabil belső viszonyokkal (amelyek döntő tényezője az emberi jogok érvényesülése) tud egy állam a nemzetközi kapcsolatokban kiegyensúlyozottan részt venni. A XX. század végén ehhez a felismeréshez egy újabb felismerés társult: a társadalmi haladás alapját képező modernizációs folyamatban, a tudományos-technikai forradalom vívmányaival csak az emberi jogok teljességét élvező ember tud élni. Így az emberi tényező jelentősége – mindenekelőtt az iparilag fejlett államokban – felértékelődött: az emberi jogok biztosítása az állami politika szintjére került.

Ezzel párhuzamosan, vagy erre a folyamatra hatást is gyakorolva, az emberi jogok biztosítása, amely hagyományosan az államok belső joghatóságának körébe tartozott, a nemzetközi közösség érdeklődésének középpontjába került: nemzetközi szabályozás tárgyává vált.

Az emberi jogok nemzetközi védelmének fejlődése során kialakult az emberi jogok katalógusa: a hagyományos (polgári és politikai jogok, az emberi jogok ún. első generációja) jogok köre kibővült a gazdasági, szociális és kulturális jogokkal (az emberi jogok ún. második generációja). Az univerzális és regionális nemzetközi szervezetek számos állásfoglalása ugyanakkor kifejezésre juttatja az első és a második generációba tartozó jogok szétválaszthatatlan egységét. (Így 1993-ban az Emberi Jogok második Világkonferenciája is.) Nyilvánvaló például az élethez való jognak az egészséghez való joggal vagy politikai jogoknak a művelődéshez való joggal meglévő szoros összefüggése.

Az emberi jogok katalógusának egysége nem jelenti azonban azt, hogy az államok a második generációba tartozó jogok tekintetében a polgári és politikai jogokhoz hasonló természetű kötelezettségeket vállaltak volna. A gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmány 2. cikke (1) bekezdése szerint e jogok tekintetében valamennyi szerződő állam csak arra kötelezi magát, hogy a rendelkezésére álló valamennyi erőforrás igénybevételével "fokozatosan" biztosítja e jogok élvezetét. A kötelezettségvállalásnak ez a flexibilis jellege a jogok természetéből, helyesebben abból a realitásból fakad, hogy megvalósításuk bizonyos materiális előfeltételek megteremtését igényli. Ugyanakkor világosan kifejezésre jutó kívánalom: a kötelezettségvállalásnak e kevésbé rigorózus jellege ne adjon alkalmat a joggal való visszaélésre. Így e jogokból folyó kötelezettségek terjedelmét vizsgálva a nemzetközi szakértő bizottság az ún. limburgi elvek 16. cikkében kifejtette: a gazdasági, szociális és kulturális jogok biztosítását szolgáló lépéseket az államoknak "azonnal meg kell kezdeniük", hogy a jogok biztosítását a lehetőségekhez képest a leggyorsabban érjék el. A 21. cikk szerint pedig a fokozatos megvalósítás lehetősége "semmilyen körülmények között sem értelmezhető oly módon, hogy az államoknak jogukban áll a tejes biztosítást szolgáló erőfeszítéseket bizonytalan időre elhalasztani".

Ennek ellenére – történelmi, társadalmi, politikai, gazdasági és sok egyéb tényező hatására – még Európában is az egyes korszakokban s az egyes államcsoportokon belül különböző hangsúlyt kaptak az első, illetve a második generációba tartozó jogok. Az iparilag fejlett államok a század elején elsősorban a polgári és politikai jogokra koncentráltak.

A legáltalánosabb kötelezettségeket az ENSZ égisze alatt létrejött Gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmány tartalmazza. A kötelezettségvállalás jellegére utal az Egyezségokmánynak az a fordulata is, amely szerint az államok – minden diszkrimináció kizárásával – "elismerik" a jogokat.

Az Egyezségokmányban foglalt jogok:

• a munkához és megfelelő munkafeltételekhez való jog (6-7. cikkek);
• a szociális biztonsághoz való jog (9. cikk);
• a család, az anyák, a gyermek védelme (10. cikk);
• a megfelelő életszínvonal biztosítása (11. cikk);
• az egészséghez való jog (15. cikk);
• a kultúrához való jog (15. cikk).

Néhány vonatkozásban vállaltak az államok konkrét kötelezettségeket. Mindenekelőtt a szakszervezeti jogok biztosítására (8. cikk), amely jogot a Polgári és Politikai jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmánynak az egyesülési jogról szóló rendelkezése is magában foglalja. A művelődéshez való jog területén vállalták a kötelező és ingyenes alapfokú iskoláztatás megvalósítását (13-14. cikkek). Kötelezték továbbá magukat a szülők iskolaválasztási jogának a gyermekek vallási és erkölcsi nevelésével összhangban való biztosítására (13. cikk 3. pontja). Végül vállalták a tudományos kutatáshoz nélkülözhetetlen szabadság tiszteletben tartását (15. cikk 3. pontja).

Az Egyezségokmányban foglalt jogok közül a gyermek jogairól szóló egyezmény e jogokat a gyermek jogállására vonatkozóan tovább részletezi; a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló egyezmény pedig a nők helyzetének szempontjából tartalmaz az Egyezségokmányban foglalt jogokhoz képest kimerítőbb szabályokat.

Külön figyelmet érdemelnek a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet égisze alatt létrejött nemzetközi munkaügyi egyezmények, amelyek a gazdasági és szociális jogok körében a legmesszebbmenő konkrét kötelezettségvállalásokat tartalmaznak.

Magyarország az Európa Tanácsba való felvételét követően 1991. december 13-án írta alá az Európai Szociális Kartát. Azóta több mint hat év eltelt, de a megerősítésre még nem került sor. Pedig a nemzetközi szerződések jóhiszemű teljesítésének nemzetközi jogi elve alapján elvárható lenne, hogy a szerződések aláírását mihamarabb kövesse a megerősítés, a kötelező erő elismerése. Az Európai Szociális Charta történetében azonban ez a 6-7 éves "késedelem" nem túl szokatlan jelenség. A Kartában részes 21 állam esetében az aláírás és a ratifikálás között eltelt idő átlaga 7,6 év. Ezt az átlagot azonban kissé torzítja néhány kiugró érték: Luxemburg 30, Belgium 29, Törökország 28, Görögország 23, Hollandia 19, Franciaország 12 évet várt a Charta 1961. október 18-án történt aláírása után; a később aláíró államok közül Portugáliának tartott legtovább (9 év) a megerősítés; a többi részes állam közül nyolc 2 éven belül, hat pedig 3-6 év alatt erősítette meg (köztük Ausztria és Lengyelország is).

Mindez elsősorban a nemzetközi presztízs szempontjából számíthat. A nemzetközi nyomás azonban igazából más okokból nehezedik Magyarországra: ez pedig az Európai Unióhoz való csatlakozásunk szándéka. Politikai nyilatkozatokban számtalanszor hangoztatták az Európai Unió nevében, hogy a csatlakozni kívánó országoknak meg kell erősíteniük az Európai Szociális Kartát, és ezt a követelményt ma már jogilag is indokolja az Amszterdami Szerződés, amely az alapító szerződések szociálpolitikai fejezetét módosítva az Európai Szociális Kartában foglalt jogokat a közösségi jog az acquis részévé teszi.

A Charta lényege a következőkben foglalható össze:

A Chartában felsorolt 19 jog (a munkához való jog, az igazságos munkafeltételekhez való jog, a biztonságos és egészséges munkafeltételekhez való jog, a tisztességes díjazáshoz való jog, a szakszervezeti jogok, a kollektív tárgyalásokhoz való jog, a gyermekek és fiatalkorúak védelemhez való joga, a dolgozó nők védelemhez való joga, a pályaválasztáshoz szükséges tájékozódáshoz való jog, a szakmai képzéshez való jog, az egészség védelméhez való jog, a társadalombiztosításhoz való jog, a szociális és egészségügyi segítségre való jog, a szociális jóléti szolgáltatásokban való részesülés joga, a fizikailag vagy szellemileg fogyatékos személyek joga a szakmai képzésre, a társadalmi és szakmai rehabilitációra, a család joga a szociális, jogi és gazdasági védelemre, az anyák és gyermekek joga a szociális és gazdasági védelemre, a külföldi munkavállalás joga, a bevándorló munkások védelme) közül az államoknak a megerősítéskor legalább tíz jog alkalmazását kell vállalniuk. E tíz jog közül ötnek az alábbi hét jog (az ún. "kötelező kör") közül kell kikerülnie: munkához való jog, társadalombiztosításhoz való jog, szociális és egészségügyi segítségre való jog, a család szociális védelme, a bevándorló munkások védelme. Az ún. kötelező kör meghatározása az e körbe eső jogoknak kimagasló jelentőséget biztosít és orientálhatja az áIlamok gazdasági és szociális politikáját.

A Charta 1988-ban elfogadott kiegészítő jegyzőkönyve további négy jogot tartalmaz. Ezek: a diszkrimináció tilalma az alkalmaztatás és foglalkoztatás terén; a munkavállalók joga a munkahelyük helyzetével kapcsolatos tájékoztatásra; a munkafeltételek meghatározásában való részvétel joga; az idős személyek joga a szociális védelemre. Az államoknak a jegyzőkönyv megerősítésekor e négy jog közül legalább egy jog alkalmazására kell konkrét kötelezettséget vállalniuk.

Magyarországon különös ellenérzés övezi a Charta 18. és19. cikkeit. Az első esetben valóban olyan kötelezettségről van szó, amely egyenlőre nehezen vállalható, mert tulajdonképpen a külföldiek magyarországi munkavállalásának előmozdítását, megkönnyítését írja elő, így esetleg kedvezőtlen hatással lehetne a hazai munkaerőpiac alakulására. Azon túl, hogy érdemes alaposabban megvizsgálni ennek a rendelkezésnek a lehetséges hatásait – hiszen az Európai Unióban alapvető fontosságú jogról, a munkaerő szabad áramlásáról van szó -, a 4. bekezdés könnyebben elfogadható lenne ma is, mivel az a magyar állampolgárok külföldi munkavállalásának és vállalkozásának megengedését írja elő, amelyet a hozzánk hasonló helyzetben lévő lengyelek is megerősíthetőnek találtak. A lengyelek megerősítették a 19. cikket is; ettől Magyarországnak sem kellene félnie, mert ez a cikk nem jelenti a külföldiek munkavállalásának előmozdításának kötelezettségét, csak a már munkavállalási, letelepedési engedéllyel rendelkező vendégmunkásoknak biztosítja lényegében azokat a jogokat, amelyek a diszkrimináció tilalmának elve (esetleg más emberi jogok, mint a családi élet tiszteletben tartásához való jog) alapján megilletik őket.

A magyar ratifikáció előkészítésének egyik legfontosabb tanulsága a szociális partnerek, érdekképviseleti szervek szerepének jelentősége a gazdasági és a szociális jogok előmozdításában. Jelentőségüket mutatja, hogy az optimális minimum szabálya alapján megerősítésre előterjesztett cikkek körét az Érdekegyeztető Tanács állásfoglalása alapján kiegészítették két olyan cikkel, amelyek a teljesíthető minimumba beleférnek, de a számszerű minimumból kimaradtak. A gazdasági-szociális jogok szabályozásának kialakítása terén a szociális párbeszéd az Európai Unióban is nagy jelentőséget kap, és a Szociális Charta ellenőrzése hatékonyságának növelésében is számíthatnak a szakszervezetekre és munkaadói szervezetekre, valamint egyéb nem kormányzati szervezetekre is. Erre épül a Charta 1995-ben elfogadott kiegészítő jegyzőkönyve a kollektív panaszok lehetőségéről, amely még nem lépett hatályba, de biztosan érdekes tapasztalatokkal fog szolgálni a gazdasági és szociális jogok érvényesítése terén. Annak ellenére, hogy a Charta rendelkezései nem sokkal szélesebb körűek, mint Magyarország jelenlegi nemzetközi kötelezettségei, mégis emberi jogi szempontból is fontos lenne a Charta megerősítése, mivel továbblépést jelenthet nemcsak a még hatékonyabb, kollektív panaszokra épülő nemzetközi jogvédelem lehetőségének irányába, hanem a jogok kiterjesztését jelentő első kiegészítő jegyzőkönyv, valamint végső soron az 1996-ban elfogadott Módosított Európai Szociális Charta aláírása és megerősítése irányába.

Meggyőződésünk: ha ez a gondolkodás az alkotmányozás elmúlt esztendőkben tapasztalt kényszerét-zűrzavarát is inspirálta volna, talán elkerülhető lett volna a Bokros-csomag alkotmánybírósági vesszőfutása, a populista ígéretek és a jogalkotás legújabb kori sajátos elegyét is.

Az emberi jogokról való gondolkodás – érvényesülésük, védelmük szabályozása – a hazai jogban számos fogódzót kap az egyetemes kulturális örökségből. Így azoktól a nagy egyezményektől is, amelyeket ünneplünk, s amelyektől még hűvös tartózkodással ódzkodunk.

A világhatalmi szembenállás, a hidegháború lezárulása óta sem a hivatalos, sem az elfogulatlan társadalomkutatás nem számol a belátható jövőben kirobbanó globális háborúval. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy megszűnnének a kis intenzitású konfliktusok vagy a helyi háborúk. Így a lassan másfél évszázada kialakult modern militarizmus továbbra is számolhat azzal, hogy felhasználhatja az egyes államok meghatározó gazdasági-társadalmi erőforrásait.

A centrum és a félperiféria azon országaiban, amelyek közvetlenül nem érintkeznek a valódi vagy kreált válsággócokkal, elkerülhetetlenül felvetődött az a kérdés, hogy az új világhelyzetben, különösen az egyelőre meghatározó amerikai katonai-hatalmi monopólium árnyékában mi lehet a szerepe a nemzeti haderőknek. A változások eredményeként – legalábbis Európában – valamelyest csökkentek a hadikiadások, s általában kisebbek lettek a hadseregek is. Ugyanakkor folytatódott a hadseregek technológiai megújulása, s kiépültek a bármikor és bárhol, gyakran parlamenti kontroll nélkül, elnöki vagy kormánydöntésre bevethető gyorsreagálású, nagyobb részt professzionális elitalakulatok.

Magyarországon a rendszerváltozás, a Varsói Szerződés megszűnése és a NATO-csatlakozás több hullámban vetette fel a hadsereg szerepének, funkciójának, anyagi-technikai ellátottságának és szervezeti formájának kérdését. Kitűnt, hogy az államszocializmus Néphadserege túlméretezett, funkciói, céljai meghaladottak, szervezete és technikai állapota gyors tempóban elavul. A tisztikar túlképzett és alulfizetett, a tiszthelyettesi állomány pedig kicsi és alulfinanszírozott.

A többek szerint illuzórikus semlegesség elvetése és a NATO-csatlakozás deklarálása után és alatt, gyakorlatilag a rendszerváltozás óta a Magyar Honvédség folyamatosan az átszervezés állapotában van. A szakértők szerint a kellően meg nem fontolt, ráadásul mondhatni évente változó elvek és célok alapján folyó átszervezés mind ez ideig nem járt észrevehető technikai modernizációval, a szervezeti átalakulás, az egységek és a magasabb egységek diszlokációjának állandó változása többek szerint – mondjuk így – nem növelte az ország védelmi képességét. A hivatásos állomány tartós egzisztenciális bizonytalansága, a hadsereg létszámának csökkenése tovább rontotta a hadsereg állapotát és presztízsét.

A hadseregről szóló mai viták egyik vonulata emberi jogi kérdésként veti fel a hadkötelezettség és a hadsereg belső életének problémáit. A modern korban minden hadsereg tömeghadsereg, emberanyagát sorozással és/vagy toborzással egészíti ki, ennek megfelelően szokás általános hadkötelezettségen alapuló, illetve professzionális hadseregról beszélni. Az egyes államokban e formák történelmileg alakultak ki, a NATO-ban, ha már az a kötelező hivatkozási alap, mindkettőre van példa (USA, Nagy-Britannia, illetve Németország és Franciaország).

A hadkötelezettség ellenzői szerint a sorozás aránytalanul korlátozza a bevonulók emberi jogait, a katonai szakértők (például Szűcs Mihály őrnagy) egy része szerint a sorállomány egészségügyi állapota miatt, pszichésen, szakmailag alkalmatlan a stressz elviselésére, a katonai technika üzemeltetésére. Az általános hadkötelezettséget elvetők szerint még a hadsereg működőképességével szükségképpen együttjáró korlátozások is sértik a besorozottak emberi jogait.

A toborzott (professzionális) hadsereg ellenzői szerint e hadseregtípus túlzottan költséges, s a mai állapotok szerint utánpótlása is kétséges. (A jelenleg is létező szerződéses katonaság a munkanélküliek körében sem népszerű.) Kérdéses, hogy a majdani professzionális hadsereg tagjai mennyire élhetnek politikai jogaikkal – a mai alkotmányos rend súlyosan korlátozza a hivatásos tisztek jogait -, s hogy elfogadható álláspontnak tekinthető-e az, hogy a profi katona önként lemondhat emberi jogai egy részéről. Ezenkívül történelmi tapasztalat, hogy a hivatásos hadseregek bevetése könnyebb és gyorsabb, mint a sorozotté, s általában a közvélemény is hamarabb elfogadja. Egy olyan hadsereg azonban, amely részben vagy egészben profikból (zsoldosokból) áll, túlzott kísértést jelent a politikusok kezében.

Megjegyzendő, hogy a mai politikai-társadalmi állapotot, különösképpen a NATO-tagságot figyelembe véve bármely típusú és szervezetű honvédség részese lehet a magyar érdekektől független vagy éppenséggel ellentétes – adott esetben támadó jellegű – háborúnak, annak minden következményével együtt.

Ha a jelenlegi viták tétje valóban a hon védelme, akkor fel kell vetni a harmadik szervezeti variációt is, melyet jobb híján nevezzük svájci modellnek. A hivatásos tisztikar és a professzionális speciális alakulatok (szakszolgálatok) mellett az általános hadkötelezettségen alapuló, területvédelmi alakulatokból álló véderő immár két világháborúban bizonyította hatékony elrettentő erejét.

Az utóbbi években radikális nyugdíjreformok kezdődtek szinte az összes európai és amerikai országban. Igaz ez mind a kelet-közép-európai, mind a fejlettebb nyugat-európai országokra, de hasonló tendenciák tapasztalhatók az Egyesült Államokban és Dél-Amerikában is. Ezek a reformok magukban foglalják az állami rendszerek valamilyen szintű privatizálását, a juttatások széleskörű csökkentését, az állam ilyen típusú programokban betöltött valamely szerepének megváltozását. A társadalombiztosítási rendszerek állandó, folyamatos reformokon mentek keresztül. Ugyan rengeteg kérdésben komoly viták vannak, abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a technikai jellegű módosításokon (járulékráták emelése, a jogosultságok megváltoztatása stb.) túlmutató strukturális reform szükséges. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy két szekértábor áll(t) egymással szemben (Magyarországon is): az egyik oldalon a "hagyományos" (európai) tradíció képviselői, akik szerint lehetséges a társadalombiztosítási rendszereken belül összeegyeztetni a szolidaritási és a biztosítási funkciót, míg a másik oldalon a neoliberális elmélet képviselői, akik a biztosítási funkciót a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok számára tartanák fenn. A magyarországi reform bemutatása előtt ejtsünk néhány szót a korábbi rendszerekről, azok működéséről és hibáiról.

A második világháború után létrejött, majd fokozatosan kiszélesedett jóléti rendszerek tagadhatatlan érdeme, hogy megszüntették az időskori szegénységet, és a legtöbb országban elfogadható nyugdíjat biztosítottak. Szinte mindenhol a felosztó-kirovó elven működő rendszerek terjedtek el: a mindenkori fiatalok befizetéseiből (járulékaiból) fizették az adott időszak nyugdíjait. A világháborút követő időszakban ez tűnt a lehető legjobb megoldásnak, hiszen a pusztításokat követően (szó szerint) nem volt megfelelő tőke egy váromány- (vagy tőke-) fedezeti rendszer működtetéséhez. A felosztó-kirovó eljárás azonban automatikusan beépít a rendszerbe egyfajta újraelosztást, mégpedig a fiataloktól az idősek felé. Ez a körülmény elég sok félreértés forrása, holott az ilyen rendszerek esetében is nyugdíjbiztosításról van szó. Egy normálisan működő felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben ugyanis a nyugdíjasok időskori jövedelme nem a fiatalok "jótéteményétől" függ, hiszen a jelenlegi idősek aktív korukban, járulékfizetőként nyugdíjjogosultságot szereztek. Ugyanakkor el kell azt is mondani, hogy ez a fajta finanszírozás (implicit módon) feltételez egy generációk közötti szerződést. A rendszer akkor tud jól működni, ha a fiatal, járulékfizető korosztályok biztosak abban, hogy idős korukban az akkori fiatalok is befizetik a járulékokat. További problémát jelent, hogy a felosztó-kirovó rendszer akkor működik jól, ha közben érvényesíteni tudja a "generációk közötti igazságosság" elvét. A háború utáni rendszerek ebből a szempontból igen gyenge teljesítményt nyújtottak, és kiélezték a generációk közötti konfliktust, nagyban hozzájárulva a fent említett "implicit társadalmi szerződés" aláásásához. Alapvetően rövidlátó szemlélet alapján működtek, kihasználva a gazdaságilag kellemesebb időszakokat, nem gondolva ezzel azokra a terhekre, melyeket minden bizonnyal a jövő generációk vállára raktak.

Az 1945 és 1989 közötti időszakban Magyarországon is (hasonlóan a legtöbb európai országhoz) egy többé-kevésbé fejlett jóléti szektor működött: viszonylag alacsony keresetek, de bőkezű természetbeni és pénzbeli juttatások, ingyenes egészségügyi ellátás és oktatás, olcsó energia és lakás. Az államszocialista rendszer megszűntével azonban a rendszer a korábbi módon nem volt fenntartható. A 90-es évek reformjai egyrészt intézményi változásokat hoztak, másrészt a fennálló rendszer állandó korrekcióit (melyek alapvetően a nyugdíj kiszámításának módjára vonatkoztak). A reformfolyamatban az első lépés 1990-ben a Társadalombiztosítási Alap létrehozása volt, ami döntőnek bizonyult abban, hogy a nyugdíjrendszeren belül előtérbe kerültek a biztosítási elvek (ami egyben a szolidaritási funkció háttérbe szorítását is jelentette). 1992-ben a TB Alap feladatait két független alapra bízták, melyek az egészségügy és a nyugdíjak finanszírozását végezték. Ezzel párhuzamosan megkezdődött egy több pillérű nyugdíjrendszer alapjainak lerakása az önkéntes biztosítók alapításának engedélyezésével. Ez két csoportnak volt különösen kedvező: a magas fizetésű dolgozóknak és a járulékot nem fizetőknek. Az önkéntes nyugdíjpénztárak jótékony hatással voltak a megtakarításokra, ugyanakkor hozzájárultak az állami nyugdíjrendszer járulékalapjának további szűküléséhez (aki tehette, inkább az adókedvezményt nyújtó önkéntes pénztárakba fizette be járulékát, mint a megbízhatatlan tb-be).

A rendszer alapvető problémái azonban fennmaradtak, és több oldalról is (munkavállalók, munkáltatók, minisztériumok, nemzetközi szervezetek részéről) erős nyomás mutatkozott egy átfogó reform kikényszerítésének irányába. Az egyik érv az volt, hogy a GDP túlságosan nagy hányadát költötték a nyugdíjakra: ez az érték 1980-ban 7,8% volt, majd 1990-ben 11%. Ez az arány Japánhoz vagy az USA-hoz képes valóban magas (több mint kétszerese), de a legtöbb fejlett európai országhoz képest nem az. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a nyugdíjaknak a GDP-n belüli magas aránya csökkentheti a beruházások arányát, amely döntő tényező egy átmeneti gazdaság szempontjából. A reformok mellett szólt az is, hogy a korábbi rendszer egy idő után mindenképpen finanszírozhatatlanná vált volna. Lépéseket kellett tenni a járulékelkerülés megszüntetésére, amely a magas járulékrátákkal, illetve azzal a ténnyel volt magyarázható, hogy szinte egyáltalán nem volt kapcsolat a be- és kifizetések között. Végezetül egyetértés mutatkozott annak megítélésében, hogy a nyugdíjrendszer nem képes megfelelő időskori jövedelmet biztosítani. A háborút követő időszakban nehéz volt megítélni a nyugdíjrendszer egyensúlyát, hiszen a központi és a társadalombiztosítási költségvetést nem választották el egymástól. Ráadásul ha valamelyik évben többlet mutatkozott, akkor azt nem "tették félre" rosszabb időkre, például tartalékok képzésével, hanem a központi költségvetésen keresztül elköltötték (érdemes megjegyezni, hogy ez nem speciálisan magyar jelenség volt).

Mint azt már említettük, nálunk is "felállt" egymással szemben a két tábor: az egyik oldalon a Pénzügyminisztérium (később kiegészülve a Népjóléti Minisztériummal), míg a másik oldalon a témával foglalkozó elméleti közgazdászok többségének támogatását élvező Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat (NyÖK). A PM a megoldást egy kötelező, magánpénztárak által működtetett pillér bevezetésében látta, melynek szakemberei szerint több előnye is van. Fellendíti a tőkepiacot, így elősegíti a gazdasági növekedést, átláthatóvá teszi a rendszert, megteremti a megfelelő ösztönzőket. A NyÖK szintén egy hárompilléres rendszer bevezetését javasolta, de úgy, hogy a "középső" pillér nem a magánpénztárakra épült volna, hanem továbbra is "állami" kézben maradt volna. Ez lett volna az úgynevezett munkanyugdíj, amely egy pontrendszeren alapult volna (és erősen hasonlított volna a német modellre). Mint az köztudott, a PM javaslata azóta törvényerőre emelkedett, és az új nyugdíjrendszer 1998. január 1-jével életbe lépett.

Sokszor tűnt úgy, mintha a privatizáció mellett és ellen érvelők elbeszéltek volna egymás mellett. Akik a piaci rendszert preferálták, azok a nyugdíj "biztosítási" funkciójának fontosságát emelték ki, míg a privatizáció ellenzői a "szolidaritási" funkcióba kapaszkodva a legtöbb esetben a piaccal járó egyenlőtlenségeket hangsúlyozták. Az előbbiek többek között a demográfiai kihívásra (öregedő népesség), a magánosításnak a gazdasági növekedésben kifejtett kedvező hatásaira hivatkoztak, illetve olyan hamis ideológiai jelszavakat dobtak be a köztudatba, mint például az öngondoskodás eszméje. Vegyük őket sorra: a demográfiai probléma valóban komoly kihívást jelent, azonban hatásai igen nagy valószínűséggel előre megmondhatók, számszerűsíthetők. A privatizációnak a gazdasági növekedésre kifejtett hatásával kapcsolatban igen komoly viták folynak a közgazdasági irodalomban. Manapság rengeteg makroökonómiai szimuláció készül, ám ezek nagy része vitatható kiinduló feltételekkel él az egyének, a vállalatok viselkedésére vonatkozóan, ami nem mindig teszi hihetővé a végső eredményeket. Úgy gondolom, hogy az öngondoskodás mint a reform egyik leggyakrabban hangoztatott "hívószava" is problematikus. Részben elfogadható, mert a jóléti állam mindig hajlamos volt egyfajta paternalizmusra, a jóléti szolgáltatások sok esetben a szó szerinti gondozás funkcióját látták el, elérve ezzel az "állam úgyis megcsinálja helyettem" típusú hozzáállás kialakulását. Ebből a szempontból valóban változást fog hozni a nyugdíjreform, és ezt mindenképpen pozitívan kell értékelni. Enyhén szólva problematikus azonban úgy elképzelni az időskorról való gondoskodást, hogy az csakis az egyénen múlik. Az egyes nyugdíjpénztárak hozama mindig összefüggésben lesz a mindenkori gazdasági teljesítménnyel, a nyugdíj mindig társadalmi szinten határozódik meg, és nem egyénileg. Az öngondoskodási elv sokkal inkább alkalmazható az önkéntes megtakarításokra (ez az új rendszerben a harmadik pillér).

Ejtsünk szót az eddigi privatizációs tapasztalatokról. Két ország, Nagy-Britannia és Chile rendelkezik komolyabb privatizációs múlttal (amennyiben egy 10-15 éves időszakot annak lehet tekinteni). Nos, a kép enyhén szólva vegyes. Nagy-Britanniában voltak ugyan nyertesei a reformnak, azonban igen komoly elszegényedéssel számolhatunk a nyugdíjasok körében. A szolidaritási elem lényegében véve kikerült a rendszerből. És akkor még nem beszéltünk a reformot kísérő botrányokról (ilyen volt például a Maxwell-féle botrány). Jóval többen léptek át az állami rendszerből a privatizáltba, mint ahányan várhatóan jobban jártak volna, azonban az emberek nagy része csak most (tehát túl későn) kap észbe, és veszi észre: lehet, hogy érdemesebb lett volna az állami (SERPS) rendszerben maradnia. Meg lennék lepve, ha Magyarországon nem lenne jó néhány ilyen megtévesztett ember (igaz ugyanakkor, hogy ebből a szempontból sokkal tisztességesebb volt a kormány, és tanult a brit példából). A privatizáció a közgazdasági tankönyvekben általában úgy szerepel, mint ami növeli a hatékonyságot és csökkenti a költségeket. Nos, a privatizált nyugdíjrendszerről szinte biztosan állítható, hogy drágábban működik, mint az állami. Chilére vonatkozóan léteznek adatok, és egyes elemzők szerint az új rendszer egy főre jutó költsége Chilében az USA társadalombiztosítási rendszerére vonatkozó érték közel ötszöröse, de legalább két-két és félszerese. Ehhez hozzá kell venni az új rendszerek indulási költségeit: kezdeti beruházások, tisztviselők toborzása, illetve betanítása. Végezetül hadd ejtsek néhány szót az áttérés problémájáról. Amikor egy felosztó-kirovó nyugdíjrendszerről áttérnek egy tőkefedezeti rendszerre, akkor létezik egy (legalább 30-40 éves) átmeneti periódus, amelyben az egyik oldalon a fiatalok már saját számlájukra fizetik a járulékot, ugyanakkor a másik oldalon olyan nyugdíjasok vannak, akiknek a járulékából korábban már kifizették az akkori idősek nyugdíjait. Mivel itt olyanokról van szó, akik járulékot fizettek, tehát jogosulttá váltak, ezért a nyugdíjukat valakinek ki kell fizetni. Már csak az a kérdés, hogy kinek. Erre vonatkozóan annyit lehet tudni, hogy a mindenkori költségvetési hiányból fedezik a költségeket. Azonban a mindenkori költségvetési hiány tökéletesen elfedi azt, hogy pontosan mely generációk lesznek az igazi nyertesek/vesztesek. Erre vonatkozóan csak találgatásaink lehetnek, mindenesetre a jövő évi nyugdíjemelés körüli kiélezett vita arra enged következtetni, hogy a jelenlegi kormányzat nem a mostani és a közeljövőben nyugdíjba vonulókat fogja preferálni.

A 25 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én brutálisan végrehajtott katonai hatalomátvétel Chilében véget vetett a Salvador Allende nevével fémjelzett baloldali hatpárti koalíciós kormány műkődésének, a szocialista és a baloldali erők történelmileg egyik legeredetibb kísérletének. A chilei kísérlet eredetiségét és egyedülállóságát elemzi az írás.

A 25 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én brutálisan végrehajtott katonai hatalomátvétel Chilében véget vetett a Salvador Allende nevével fémjelzett baloldali hatpárti koalíciós kormány célkitűzései (programja) megvalósulásának, a szocialista és a baloldali erők történelmileg egyik legeredetibb kísérletének. A chilei kísérlet eredetisége és egyedülállósága abban foglalható össze, hogy:

1. a szocializmus felépítését célul kitűző pártok választási győzelemmel először szerezték meg a politikai hatalmat békés körülmények között;
2. elsőként tehettek és tettek kísérletet a szocialista eszmék életbe való átültetésére a polgári demokrácia feltételrendszerében, a képviseleti demokrácia eszköztárának felhasználásával;
3. az SZKP XX. kongresszusa után első ízben kínálkozott alkalom a szocializmushoz vezető békés útról szóló elméletnek a gyakorlati tapasztalatokkal való összevetésére;
4. ez volt az első próbálkozás az eurokommunizmusban fogant demokratikus szocializmus megvalósítására.

Nem célom a népi egység pártjai, illetve a kormány politikájának és tevékenységének bemutatása, eredményeinek méltatása vagy hibáinak elemzése. Inkább az "elsőnek lenni", "elsőként tenni" szituációjával összefüggő elképzeléseket, terveket és a realizált gyakorlatot kívánom ismertetni a Népi Egység választási és kormányzati programja, Allende elnöknek a kongresszushoz intézett éves üzenetei alapján.

Chile társadalmi-politikai rendszere leginkább a nyugat-európai, elsősorban Franciaország, Olaszország és Finnország intézményrendszeréhez volt hasonlatos a többpárti, liberális parlamenti, arányos képviseleti és elnöki berendezkedésével. 1958-tól a baloldal egységesen lépett fel a választásokon. Az egység tengelyét a szocialista és kommunista párt alkotta. A hagyományos jobboldali pártok hitelüket vesztették. Az általános balratolódást a békés forradalmat igérő, a kommunizmus ellenpólusa szerepét betöltő reformista Keresztény Demokrata Párt próbálta megakadályozni. A hat baloldali párt (Chilei Szocialista Párt, Kommunista Párt, Radikális Párt, Szociáldemokrata párt, Egységes Népi Akció Mozgalom és a Független Népi Akció Párt) koalíciójának elnökjelöltje, Salvador Allende negyedik nekifutásra, az 1970. szeptember 4-én tartott elnökválasztáson szerezte meg a győzelmet.

Az 1969. december 17-én, a Népi Egységben tömörült pártok által elfogadott un. alapvető kormányprogram a következőket tartalmazza:

1. "A forradalmi átalakulások, amelyekre az országnak szüksége van, csak akkor valósulhatnak meg, ha a chilei nép kezébe veszi a hatalmat, és ténylegesen gyakorolja azt."
2. "A népi és foradalmi erők nem azért egyesültek, hogy a jelenlegi köztársasági elnököt újjal váltsák fel, vagy az egyik kormányzó párt helyébe más pártokat jutassanak, hanem azért, hogy a hatalmat a régi uralkodó csoportok kezéből átadják a dolgozóknak, a parasztoknak és a városi, illetve a vidéki középrétegek haladó csoportjainak, és ezen az alapon végrehajtsák azokat az alapvető változásokat, amelyeket az ország helyzete megkövetel. A nép győzelme az ország történetének legdemokratikusabb politikai rendszere előtt nyitja meg az utat."
3. "A politikai struktúra tekintetében a népi kormány előtt a következő kettős feladat áll: megőrizni, hatékonyabbá tenni és elmélyíteni a demokratikus jogokat és a dolgozók vívmányait; átalakítani a jelenlegi intézményeket, egy olyan új államot teremtve, amelyben valóban az összes dolgozó és a nép gyakorolja a hatalmat. A népi kormány garantálni fogja a demokratikus jogok gyakorlását, ennek az egész nép számára szóló egyéni és társadalmi biztosítékait. Ténylegesen érvényben lesz a lelkiismereti, szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság, a magánlak sérthetetlensége és a szakszervezet, illetve a szervezetalakítás joga mindazon megszorítások nélkül, amelyekkel jelenleg az uralkodó osztályok ezeket korlátozzák. Ahhoz, hogy ez valóban megvalósuljon, a munkások, az alkalmazottak, parasztok, telepen lakók, háziasszonyok, diákok, szakemberek, értelmiségiek, kisiparosok, kis- és középvállalkozók, illetve a dolgozók egyéb rétegeinek szakmai és társadalmi szervezetei, az őket megillető szinten megfelelő beleszólási jogot kapnak a hatalmi szervek döntéseibe. A társadalombiztosítási intézmények vezetését például a tagdíjfizetők kezébe fogjuk adni, garantálva számukra az igazgatótanácsok demokratikus és titkos szavazással történő megválasztását. A közszolgáltatási vállalatok irányító tanácsainak és termelési bizottságainak élén saját munkásaik és alkalmazottaik által kijelölt vezetőknek kell állniuk."
4. "Ki fogjuk terjeszteni az összes demokratikus jogokat és biztosítékokat, a társadalmi szervezetek rendelkezésére bocsátjuk e jogok gyakorlásához szökséges hatékony eszközöket, megteremtve azokat a mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik az államapparátus különböző szintjein való ténykedésüket. A népi kormány elsősorban a szervezett nép által nyújtott támogatásra fogja alapozni erejét és tekintélyét."
5. "A népi kormány tiszteletben fogja tartani a törvényes keretek között működő ellenzék jogait."
6. "A népi kormány azonnal hozzálát a közigazgatás tényleges decentralizálásához, összekapcsolva ezt a demokratikus és hatékony tervezéssel, ami felszámolja a bürokratikus centralizmust, s valamennyi állami szerv koordinálásával helyettesíti azt."
7. "Minden szintre kiterjedő demokratizálási folyamat és a tömegek szervezett mozgósítása révén a hatalomnak alapvetően új struktúráját fogjuk létrehozni."
8. "A hatalom átvételének napjától kezdve a népi kormány megteremti azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a dolgozók és a nép befolyása társadalmi szervezeteik révén érvényesül a döntések meghozatalában."
9. "Új alkotmány fogja törvényesíteni és szabályozni a néptömegek bekapcsolódását az államhatalomba."
10. "Az egyesült népi erők politikájának fő célkitűzése a jelenlegi gazdasági struktúra megváltoztatása, a hazai és nemzetközi monopoltőke, illetve a nagybirtok hatalmának megszüntetése, hogy megkezdődhessék a szocializmus építése."

Allende a népi egység hatalomra kerülése esetére 40 konkrét szociálpolitikai intézkedés meghozatalát, ezek között minden iskolás gyerek napi fél liter tejjel való ellátását ígérte (és teljesítette).

A baloldal tehát válsztási programjában egyértelműen és világosan megfogalmazta szándékait, a radikális politikai, társadalmi fordulatnak, vagyis a békés rendszerváltásnak a végrehajtását. A választópolgárok többsége a változásokra, erre a programra szavazott. A kongresszus ezt a programot előterjesztő, demokratikusan megválasztott elnököt erősítette meg és iktatta be tisztségébe.

A választási és kormányprogram lényegét tekintve a koalíciós pártoknak a néphatalom megteremtéséről, a gyökeres változások törvényes keretekben való megvalósításáról közösen kialakított koncepcióját tartalmazza.

A népi egység pártjai felvállalták a lakosság 90%-ának, tehát nemcsak a munkásság, a szegényparasztság, a bérből és fizetésből élők, hanem a monopóliumok és a nagybirtokok kiváltságainak megszüntetésével kedvezőbb helyzetbe kerülő városi, falusi középrétegek, vállalkozók, kiskereskedő és parasztgazdák érdekeinek képviseletét, érvényre juttatását.

A chilei baloldal vezetői arra számítottak, hogy a viszonylag fejlett polgári intézményeket felhasználhatják az akut gazdasági és társadalmi problémák gyors megoldására, s ennek sikeres végrehajtásából gerjedő lendülettel pedig úgy alakíthatják a politikai intézményrendszert, hogy az megfeleljen a nép érdekeinek. Abban is bíztak, hogy az egységes baloldali erők képesek lesznek az uralkodó kisebbséget rákényszeríteni a társadalmi többség akaratának tiszteletben tartására, a parlamenti demokrácia játékszabályainak betartására.

Allende elnök tisztában volt azzal, hogy választási győzelemmel a politikai hatalom egyik fontos ágát, csupán a végrehajtó hatalom felső sávját, a kormányzást sikerült megszerezni. Ezért mondhatta beiktatási beszédében, hogy "jelenleg a nép kormányoz, és ez a helyzet lehetővé teszi, hogy hatalomhoz jusson".

A kormányra került baloldali vezetők tisztában voltak azzal is, hogy a kitűzött célok teljesítésének legfőbb biztosítéka a politikai és gazdasági hatalomnak a szervezett nép általi ellenőrzése. Tudták, hogy kizárólag a meglévő hatalmi szervek felhasználásával lehetetlen lesz a tervezett fordulatot végrehajtani. Ezért nagy fontosságot tulajdonítottak a népi öntevékenység kibontakoztatásának, a szervezkedési jog maximális kiszélesítésének. Azt gondolták, hogy a szabadságjogok bővítése, tényleges gyakorlásának biztosítása, a negatív, visszahúzó vonások elhagyása, az előremutató, pozitív tényezők erősítése és szélesítése elősegíti a megígért változások politikai harc útján való végigvitelét.

Chilében rendkívül gazdag hagyományai voltak a helyi, civil, szakmai, érdekvédelmi szervezetek, kulturális, művelődési egyletek, klubok stb. tevékenységének. Közülük kiemelkedtek az ún. lakóhelyi (szomszédsági) bizottságok, amelyek részeseivé váltak a kormányzati mechanizmus helyi ügyintézésének. A bizottságok választott vezetői révén részt vettek a lakóhelyfejlesztési akciókban (bankkölcsönök megszerzése és felhasználása), fogyasztási szövetkezetek szervezésében, a helyi igényt kielégítő kisüzemek létesítésében stb.

A munkásság szervezettsége magas fokú volt. A Chilei Dolgozók Egységközpontja (szakszervezetek) a szervezett dolgozók 90%-át tömörítette magába. A kormánnyal kötött megállapodás alapján az Egységközpont részt vett az állami és vegyesvállalatok irányításában, az ár- és ellátási politika kidolgozásában és végrehajtásának ellenőrzésében. Kritikus helyzetekben Allende elnök a katonák mellett a szakszervezeti vezetőket is bevonta a kormányba.

Az 1970. évi választási kampány idején a népi egységnek 15 ezer helyi bizottsága alakult, melyek az eredeti elképzelések ellenére, önállósult szerepüket felhagyva betagolódtak a nagyobb hagyományokkal rendelkező lakóhelyi bizottságokba.

A növekvő belpolitikai feszültség kedvezett a parlamenten kívüli szélsőséges jobboldali csoportok és a szélsőbaloldali mozgalmak egymást erősítő tevékenységének. Szélsőjobboldali erők terrorakciók elkövetésétől sem rettentek vissza. Az ún. Forradalmi Baloldali Mozgalom kezdettől fogva bírálta a Népi Egység kormányának politikáját, majd szembehelyezkedett vele. Politikai beállítottságukról legjobban jelszavaik árulkodnak: "Szavazás helyett fegyvert!", "Visszalépés helyett előre!". A mozgalom bevallott célja szigetszerűen, ún. "zsebszocializmusok" létrehozásával siettetni a népi hatalomátvételt. A szélsőbaloldali nézetek térnyerése miatt Allende elnök kénytelen volt fellépni ellenük, és arra figyelmeztetett: "Az ország kapitalizmusban él. Kormányom nem szocialista, hanem átmeneti kormány…, amelynek feladata, hogy megnyissa az utat a szocializmushoz. De a szocializmust nem lehet rendeletekkel felépíteni. Nem lehet demagóg kijelentésekkel, jelmondatokkal vagy frázisokkal létrehozni."

A munkásnegyedekben alakult önvédelmi szervezetek, mint az Ipari Védelmi Bizottságok és a Városi Koordinációs Parancsnokságok többsége a szélsőbaloldal bázisává vált.

A helyi szervezetekre a kormány kevés figyelmet fordított, s csak akkor szólította meg őket, amikor erre szüksége volt. Az államigazgatás irányításában nem történt lényeges változás, mivel a kormány törvényben kötelezte el magát, hogy az előző kereszténydemokrata kormány által kinevezett állami tisztviselők a helyükön maradhatnak. A kormánynak végül is nem sikerült az államhatalmi szervek és apparátus zárt rendszerét feltörnie és az újonnan alakult szervezeteket az államigazgatás mechanizmusába bekapcsolnia.

A kormány hozzálátott a monopol-tulajdonok felszámolásához. A kongresszus egyhangú jóváhagyásával államosította a rézbányákat. A bankok és az ipari üzemek részvényvásárlás és tőzsdei ügyletek révén kerültek állami tulajdonba.

Az előző kormány által meghirdetett földreformot a Népi Egység kormánya habozás nélkül, radikális módon végrehajtotta.

Allende elnök döntései elsősorban az amerikai üzleti-pénzügyi körök ellenintézkedéseit váltotta ki, de a kormányzatiakét is. Ma is időszerűek az elnöknek, 1972 októberében, az ENSZ közgyűlésén elhangzott szavai:

"Szemtanúi vagyunk annak, hogy valóságos frontális konfliktus alakult ki a nemzetek feletti korporációk és az államok között. Az államok alapvető politikai, gazdasági és katonai döntéseibe beavatkoznak olyan nemzetközi intézmények, amelyek tevékenységét nem ellenőrzi egyetlen parlament, egyetlen kollektív érdekeket képviselő intézmény sem. Egyszóval, aláássák a világ politikai struktúrájának az egészét. Ezeknek a kalmároknak nincs hazájuk. A terület, ahol működnek, nem jelent számukra semmilyen gyökeret, csak az érdekli őket, hol érnek el nagyobb hasznot. Ezt a mondatot nem én találtam ki, hanem Jefferson."

Tagadhatatlan, hogy Allende elnöksége idején, különösen annak második felében valóban voltak nagyszabású utcai tüntetések, az ország működését időről időre megbénító sztájkok. De nem felel meg a valóságnak, hogy az elnök és a Népi Egység kormánya elvesztette volna a nép, a szavazópolgárok támogatását. Allende 1970-ben a leadott szavazatok 36,3%-ával győzött az elnökválasztásokon. Az 1971 áprilisában tartott helyhatósági választásokon a népi egység pártjai a szavazatoknak több mint 50%-át szerezték meg. Az 1973 márciusában megrendezett kongresszusi választásokon pedig 43,39%-ot kaptak.

Szembeötlő s egyben árulkodó is, hogy a hatalmat kíméletlen erőszakkal megszerző tábornoki junta demagóg módon, de kénytelen volt a rézbányák államosítását elismerni, és kezdeti közleményeiben az ország népét arról biztosítani, hogy tiszteletben fogják tartani a dolgozók jogait, gazdasági és szociális vívmányait, a nagyvállalatok igazgatásában való részvételüket. Azt hangoztatták, hogy a dolgozók részesedni fognak a vállalati nyereségből, a hazafiatlanul elmenekülő tulajdonosok nem kapják vissza lefoglalt gyáraikat, a parasztok maradnak a föld urai, és minden chilei számára megkülönböztetés nélkül élelmiszert biztosítanak.

Chilében senki sem gondolta, hogy egy olyan katonai hatalomátvételre kerülhet sor, amely nemcsak a baloldalra mér csapást, hanem 17 éven keresztül betiltja a pártok tevékenységét, és hatályon kívül helyezi a polgári demokratikus intézményeket is.

Allende abban bízott, hogy a demokratikus hagyományokkal büszkélkedő Chilében nincs és nem lehet talaja az államcsínynek. A politikai ellenzék pedig arra számított, hogy a tábornokok a véres tisztogatás után önként visszaadják a hatalmat a politikusoknak. A tábornokok azonban elhatározták, hogy végérvényesen felszámolják mindazokat a feltételeket – azaz a demokráciát -, amelyek lehetővé tehetnék egy új Allende-féle kísérlet megismétlődését.

A kommunizmust, a szocializmust és a marxizmust olyan vehemenciával akarták betiltani, hogy a katonai cenzúra például a sajtóra vonatkozó 34/73. számú utasításában elrendelte: "A munkás szó minden szövegben kézműves alkalmazottal helyettesítendő. Az elvtárs szó a szókincsből törlendő."

A baloldali pártok elméletileg is igyekeztek szembenézni azzal a kihívással, hogy a történelmileg példa nélküli, Allende szavaival élve, "mindeddig egyetlen esetben sem konkretizált úton kell végigmenni".

Allende elnökként is többször hangsúlyozta, hogy "bármilyen tisztelettel tekint a kubai tapasztalatokra, a szocializmus felépítését célul kitűző két latin-amerikai ország között számos tekintetben megnyilvánuló különbségek a kubaitól eltérő megoldásokat igényelnek". 1970 októberében a New York Timesnak adott nyilatkozatában pedig arról beszélt: "Nem szándékozunk sem a Szovjetuniót, sem Kubát, sem Kínát utánozni. Meg akarjuk keresni saját utunkat, amely megfelel reális viszonyainknak és lehetőségeinknek."

1971. május 21-i, a kongresszushoz intézett első elnöki üzenetében leszögezte: "Chile népe anélkül szerzi meg a politikai hatalmat, hogy a fegyverek használatára kényszerülne. Népünk a törvények adta keretek között valósítja meg a szocializmushoz vezető átmeneti szakaszt anélkül, hogy a kormányzás parancsuralmi formáit igénybe venné." Allende egyúttal szükségesnek tartotta "egy új szocialista modell kidolgozását, melyhez az Olasz és a Francia Kommunista Párt elméleti munkássága adott ösztönzést, de a történelem úgy hozta, hogy a gyakorlati alkalmazásának feladata Chilére hárul".

Erre utalva Kisinger kertelés nélkül fogalmazta meg később az amerikai kormány álláspontját: "A chilei átalakulás sérti az Egyesült Államok érdekeit. Nemcsak közvetlenül, nemcsak Latin-Amerika, hanem Nyugat-Európa miatt is." (Le Monde Diplomatique, 1973. november 28.)

Salvador Allende elnök és a Népi Egység kormánya soha, semmivel sem sértette meg a chilei alkotmányt, az ország törvényeit. A kongresszus által elfogadott programját demokráciában, szabadságban, a pluralista viszonyok fenntartásával, a sajtószabadság, az ellenzék jogainak szigorú tiszteletben tartásával, a tulajdonviszonyoknak a törvényes keretek között történő megváltoztatásával hajtotta végre a megdöntéséig tartó közel hároméves időszakban.

Az Egyesült Államok kormánya – amely Chilét saját érdek- és biztonsági övezetéhez tartozónak tartotta – ugyanúgy, mint a külföldi üzleti-pénzügyi körökkel összefonódott hazai gazdasági és politikai elit kilátástalannak ítélte a politikai hatalom visszaszerzését a parlamenti demokrácia elveinek s játékszabályainak tiszteletben tartásával. Nem vállalta a politikai harc törvényes keretek közötti megvívását, a választási megmérettetést: zöld utat adott a tábornokoknak a demokrácia felszámolására.

Allendének és kormányának sorsa tehát menthetetlenül megpecsételődött. Mai szemmel nézve a chilei kísérlet keresztülvihetetlen volt. Az emlékezet szelektívvé vált. Demokraták inkább a pinocheti diktatúra szörnyű tetteiről beszélnek, de nem felejtkeznek el megdicsérni az 5 milliós szegénységet "produkáló" katonai rezsim sikeres neoliberális gazdaságpolitikáját. A piaci kultúra kizárólagosságának behódoló baloldal sem tud mit kezdeni a chilei esettel. Megfeledkeznek róla.

A chilei példa nem egyszerűen hasznosítható és pozitív múlt, vagy haszontalan nosztalgia, hanem előremutató, tanulságos hagyomány. A chilei kísérlet többek között azt bizonyítja és tanúsítja, hogy amikor a tőke életbevágó érdekei kerülnek veszélybe, vagy működőképességének lényeges elemei sérülnek, az uralkodó kisebbségnek soha nem voltak aggályai, elvei, sőt korlátai sem. Nem válogatott az eszközökben. Miért lenne másként ez a jövőben? Chile esete arra is emlékeztet, hogy a tőkés viszonyok önmagukban nem azonosíthatók a demokráciával, ahogy a szocialista eszmék megvalósítása sem jelenti automatikusan a totalitarizmust.

Irodalom:

Kerekes György: Kubától Chiléig. Forradalmak és ellenforradalmak Latin-Amerikában. Kossuth Könyvkiadó, 1974.

Vályi Zsuzsa: Forradalom és ellenforradalom Chilében. Magvető Kiadó, 1974.

Aniceto Rordriguez: Entre miedo y la esperanza. Historia Social de Chile (Félelem és remény között. A chilei társadalom története.) Universidad Central de Venezuela, Editorial Andres Bello, Santiago de Chile,1975.