Az írás bemutatja, hogyan tükröződtek az egyház szociális tanításai a magyar katolikus sajtóban az 1930-as évek elején. Az idézetekből kitűnik: az egyház világosan látta a tőke és munka egyre vészterhesebb konfliktus-sorozatát, amelynek legszörnyűbb szülötte a fasizmus volt.

Témánk megközelítésének legszilárdabb alapját – úgy vélem – az új Testamentum közel kétezer évvel ezelőtti tanításaiban találjuk meg. Az emberi nem megváltásának isteni üzenete a lelkek megváltását igéri, de a testamentum, az apostolok megnyilatkozásai egyáltalán nem szakadtak el sárgolyóbisunk, e siralom völgye gondjaitól; s ha mindennapi olvasmányként lapozzuk e szent könyveket, meglepetéssel állapíthatjuk meg: az emberi társadalom alapképlete – s ebből következően: szellemvilága – külsőségeit tekintve talán igen, lényegét tekintve azonban mit sem változott az évezredek folyamán.

Már az új Testamentum állást foglal – messze századokkal a modern kapitalizmus kibontakozása előtt – a hatalmi pozíciók és a merkantil eredetű vagyonok és birtokosaik erkölcsi megítélésében. Pál apostol Timóteushoz írt első levelében leszögezi: “Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől és magokat általszegezték sok fájdalommal.”¹ Jakab apostol úgynevezett “közönséges levelében” pedig ezt olvassuk: “Immár ti gazdagok, sírjatok, jajgatván a ti nyomorúságaitok miatt, amelyek elkövetkeznek reátok. Gazdagságotok megrothadt és ruháitokat moly ette meg. Aranyotokat és ezüstötöket rozsda fogta meg és azok rozsdája bizonyság ellenetek, és megemészti a ti testeteket, mint a tűz. Kincset gyűjtöttetek az utolsó napokban… Dőzsöltetek a földön és tobzódtatok… elkárhoztattátok, megöltétek az igazat, már nem áll ellent néktek… íme, a ti mezőiteket learató munkások bére, amit elfogtatok, kiált! és az aratók kiáltásai eljutottak a Seregek Urának füleihez!”²

Ezek a szövegek az új Testamentumot átitató szociális érzékenység beszédes tanúságtételei; panasz és fájdalom szövi át őket, s végkövetkeztetéseikben visszariadnak a harag indulatai felkeltésétől. Jakab apostol arra inti levele olvasóit: “Legyetek azért atyámfiai béketűrők az úrnak eljöveteléig… és erősítsétek meg szíveteket, mert az úrnak eljövetele közel van.” Pál apostol nemkülönben a békesség szószólója, s a felhorgadó indulatok veszélyeire figyelmeztet: “Akik iga alatt vannak, mint szolgák, az ő uraikat minden tiszteletre méltóknak tekintsék… Akiknek pedig hívő uraik vannak, azokat meg ne vessék, mivelhogy atyafiak, hanem inkább szolgáljanak… Ha valaki másképp tanít… az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved… Ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.”

Jakab és Pál apostol tehát tisztában van az “úr és szolga” viszonyának ellentmondásaival, mégis: békességre, türelemre és még inkább való szolgálatra intik híveiket, annak említésével, hogy ez a béketűrés a Seregek Ura eljöveteléig kell hogy kiterjedjen; hallgatólagosan jelzéséül annak, hogy az Utolsó ítélet alkalmával a jó és a rossz cselekedetek amúgy is mérlegre tétetnek. Ez a remény és vigasz a túlvilági igazságtételben bizonnyal eltölti a jámbor hívők szivét. Máté evangelistát azonban nem elégíti ki ez a perspektíva. Ingerülten csattan fel: “Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok egyidőben Istennek és a Mammonnak!”³ Emlékeztethetünk arra a bibliai jelenetre is, midőn Anániás és Safira halálnak halálával hal, mivel a közösség javára kötelezően eladott földjeik hozadékából egy részt eltitkolván, azt maguknak tartották meg.⁴

Kétségkívül komoly dilemmáról van szó. Egy rövid előadás keretében legfeljebb jelzésszerűen követhetjük e feszültség ingadozó alakulását közel két évezreden keresztül, akár olyan kiemelkedő történések felvillantásával, mint a vallásos ideológiával átszőtt huszita-lázadás, vagy a német parasztháborúk eseményei. Mindezekben különböző történeti mezben a már az evangelisták által megfogalmazott ellentmondás jut kifejezésre.

Különleges körülmények között bukkan fel e mély gond az úgynevezett “modernség” korában, vagyis a polgári társadalom etablirozódásának és minden eddiginél veszedelmesebb kontrahensének egyre élesedő szembekerülésével a megelőző századforduló táján. A katolikus egyház mély társadalmi felelősségtudatának ékes bizonyítéka, hogy ebben a történelmileg kiélezett pillanatban, 1891. május 15-én a nagy tekintélyű egyházatya, XIII. Leo kibocsájtja Rerum novarum kezdetű enciklikáját,⁵ hogy egy új korszak hajnalán – az ateista marxisták ezt az imperializmus és a proletárforradalmak korának nevezik – állást foglaljon olyannyi, felgyűlt történeti tapasztalat birtokában – lényegében ugyanazokban a kérdésekben, amelyek már az evangelistákat is foglalkoztatták. Az enciklikát Prohászka Ottokár nyomban lefordította, részei később ugyan ismertté váltak, a teljes szöveg mégis csupán száz év múltával (!), 1991-ben vált magyarul publikussá.

Az egyházfő munkája preambulumában azzal indokolja fellépését, hogy “korunk a munkásokat magára hagyta, és védtelenül kiszolgáltatta a munkaadók embertelenségének és korláttalan nyereségvágyának … Ehhez járult még, hogy a termelés és szinte a teljes kereskedelem egy kisebbségnek jutott hatalmába, úgy, hogy néhány dúsgazdag ember a szegények hatalmas tömegeire rakhatta a szolgaság jármát.” E torz állapot ellenére a Rerum novarum nem hagy kétséget afelől, hogy az emberi társadalom természeti jogon alapuló fundamentumának tartja a magántulajdont, amely az egyén létbiztonsága, a gazdagság és a közjó forrásait nyitja meg, az egyéni tehetséget mozgósítja és a szorgalmat ösztönzi. Ezzel szemben a szocializmusnak a köztulajdonon alapuló rendszere “teljes egészében elvetendő, mivel azoknak is árt, akiken segíteni kellene, …s az így elképzelt egyenlőség a valóságban nem lenne egyéb, mint az emberek egyenlő nyomora és különbség nélküli szánalmas helyzete”.

Vélhetnők: látnoki szavak; de mégis – vajon mi indokolja az egyház ismételt és megismételt állásfoglalását a tőke és a munka küzdelme megítélésében? Véleményünk szerint az a körülmény, hogy az egyház a magántulajdon alapján álló s az általa is elfogadott és helyeselt gazdasági világrend funkcionálásával messzemenően és egyre fokozódó mértékben elégedetlen: a tőke működésének módját ellentétesnek látja a krisztusi tanításokkal, az egyház által képviselt erkölcsiséggel és a humánum, a szeretet isteni eredetű parancsaival. éppen ezért – tanítja az Enciklika – “ha az emberi társadalmat meg kell gyógyítani, úgy egyedül a keresztény élet és intézmények felújítása fogja meggyógyítani”.

De mi az, ami gyógyításra szorul? Többek közt az, hogy az állam elhanyagolja a munkások iránti kötelezettségeit. “Az állam első feladata, hogy a szegény munkásokat kimentse azoknak a telhetetlen embereknek a zsarnokságából, akik haszonéhségükben az embert élettelen tárgyként kezelik, és mértéket nem ismerve kizsákmányolják.” Gyógyításra szorulónak tartja az Enciklika a két osztályra hasadt társadalomban feszülő indulatokat és ellentéteket. A gyógyítás legalkalmasabb eszközeként pedig a keresztény erkölcsi rend helyreállítását, és “az evangélium minden mást magába foglaló törvénye, a szeretet kiáradását” jelöli meg.

XIII. Leo pápát a múlt század végén az indusztrializáció rohamos kiterjedése nyomán keletkezett rendkívüli méretű szociális feszültségek és azok várható következményei töltötték el mély nyugtalansággal. Mérhetetlen erkölcsi erő sugárzott ezért abból a tényből, hogy az egyház nem hunyta be szemét e gondok láttán, ellenkezőleg: önnön hivatásaként jelölte meg a súlyos veszélyeket rejtő osztályellentétek mérséklését és feloldását a társadalmi igazságosság és az evangelizáció jegyében. Az egyházfő aggodalmai jogosultaknak bizonyultak, de azt kell mondanunk: prófétai megnyilatkozása, az erkölcsi tökéletesedést célzó intelmei pusztába kiáltott szavakká váltak. A gyarmatok és az érdekszférák tőkés újrafelosztásának jegyében kirobbantott első világháborúban több tízmilliónyi embertömeg legyilkolásának és az anyagi javak pusztításának addig ismeretlen méretű átka zúdult az emberiségre. Nem holmi marxista eszmefuttatás, hanem Csávolyi Elemér jezsuita páter mondja ki: “A világháborút… a világkapitalizmus, a gazdasági elsőségért szabadon és erkölcsi tekintet nélkül versenyző kapitalista államok zúdították az emberiség fejére.”⁶ Majd újabb veszélyek tornyosultak fel a háborút követő forradalmak és ellenforradalmak nyomán. Mindenekelőtt államrezonként konstituálódott Kelet-Európában a bolsevizmus, s Nyugaton nem hagyott alább, hanem még erőteljesebben jelentkezett a tőke és a munka egyre vészterhesebb konfliktus-sorozata, amelynek egyik, talán legszörnyűbb szülötte a fasizmus volt (amelyre egyébként II. János Pál pápa 1991-ben kibocsátott Centesimus annus kezdetű enciklikája is utal, anélkül, hogy a fasizmust néven nevezné).

Ilyen viszonyok közt, egy újabb történelmi keresztúton, 1931. május 15-én bocsájtotta ki XI. Pius pápa (1922-1938) a Rerum novarumra emlékezve, azt igazolva és az új világpolitikai helyzet kihívásainak megfelelve Quadragesimo anno kezdetű enciklikáját.⁷

Az enciklikát tanulmányozva és azt történelmi ismereteinkkel szembesítve azt mondhatjuk, hogy a Rerum novarumban említett gondok a negyven év során nem oldódtak meg, hanem inkább megsokasodtak, következményeik egyre veszélyesebbek lettek, s ez a történések öntörvényűsége mellett arra is visszavezethető volt, hogy a társadalmi konvulziókban illetékes tényezők, pontosabban: az osztályharcot felülről vívó fél vakon és süketen ment el az evangéliumi tanítások és intelmek mellett. Számtalan oka volt tehát annak, hogy a katolikus egyházfő újra felemelte szavát a társadalmi közjó és az emberi sorsok Istentől predesztinált állapota védelmében. XI. Pius pápa – indokolván XIII. Leo fellépését – nem habozik kimondani azt a kiáltó tényt (ami teljesen egybehangzik Marx elemzéseivel, s amit ma hatvanöt év után szemérmes közgazdászok és politológusok oly szorgalmasan elhallgatnak), miszerint “az emberi közösség egyre nyilvánvalóbban két osztályra különült, …azok, akik bővelkedtek a javakban, jól viselték ezt a helyzetet és a gazdasági törvények elkerülhetetlen következményeként magyarázták azt, következésképp a nyomor enyhítésének egész problematikáját kizárólag az alamizsnálkodó szeretet körébe óhajtották volna utalni, mintha a szeretet arra lenne hivatva, hogy elleplezze az igazságnak a törvényhozás által amúgy megtűrt, sőt esetenként szentesített megsértését. A munkások ellenben egyre nehezebben tűrték még keményebbé vált sorsuk csapásait, vonakodtak továbbra is a súlyos iga alá hajtani fejüket; egyesek, elragadva hamis tanok dagályától, az egész társadalom gyökeres felforgatását áhították…”

XI. Pius helyzetfelmérése – hihetjük – pontos látlelet. éles tekintettel méri fel a szabad piacgazdaság működésének következményeit. Szükségesnek tetszik, hogy emlékezzünk megállapításaira: “A gazdasági hatalom- és erőkoncentrálódás a modern gazdaságnak mintegy lényegi jegye, olyan gyümölcs, amelyet a gazdasági verseny korlátlan szabadsága termett, saját természetének megfelelően: ez a szabadság csak a legerősebbeket hagyja meg az élők sorában, és ez gyakran egyértelműen azokat jelenti, akik mindannyiuk közül a legkegyetlenebbül küzdenek, akik a legkevesebbet sem foglalkoznak a lelkiismeretükkel. A gazdasági hatalom- és erőkoncentráció aztán visszahatásként újabb harcot szül, mégpedig háromféle harcot: harc folyik először is magáért a gazdasági hatalomért; éles küzdelem alakul ki az állami hatalom kézrekerítéséért, hogy az állam erejét és hatalmát be lehessen vetni a gazdasági érdekcsoportok oldalán; végül harc folyik az államok között… azzal a céllal, hogy gazdasági erejük latbavetésével döntsék el az országok közötti konfliktusokat… Az erő szabadversenye ily módon önmagát falta föl, a szabad piac helyére a gazdasági hatalom lépett, a profithajszát fékevesztett hatalomvágy követte, és a gazdaság világa egészében félelmetesen keménnyé, könyörtelenné, erőszakossá lett.” Ebből az egyetlen forrásból – teszi hozzá a Szentatya – “kétágú folyam tört a felszínre: az egyik a nacionalizmus, avagy a ‘gazdasági imperializmus’ folyója, a másik meg az épp oly átkos halálfolyam, a nemzetközi finánctőke, avagy a ‘nemzetközi imperializmus’.”

E kissé terjedelmes passzust azért láttuk célszerűnek felidézni, hogy lássuk: a Szentszék ekkor nevén nevezte a dolgokat, XI. Pius még tudta azt, amit jelenkorunk politológusai a tudatok manipulálásának céljával tagadnak vagy elhallgatnak – azt ugyanis, hogy a “nemzetközi finánctőke” létezik, hogy az nem más, mint “átkos halálfolyam”, hogy az nem más, mint “nemzetközi imperializmus”, s hogy a “nacionalizmus” ennek a képződménynek a szülötte – és nem lehet azt későbbi konstrukciók számlájára átkönyvelni. Egyetlen korabeli marxista teoretikus sem fejezhette volna ki mindezt meggyőzőbben, mint a Quadragesimo anno, XI. Pius pápa enciklikája. Egyáltalán nem meglepő, hogy II. János Pál pápa a La Stampának adott interjújában szó szerint megemlítette, hogy “Marx a maga módján ugyanazokat a negatív tényezőket rögzítette, amelyekről XIII. Leo pápa enciklikája, a Rerum novarum is szól”.⁸ Az egyházfő, Krisztus földi helytartója éles szavakkal ítéli el 1931-ben a “manchesteri liberalizmust”, amelyet, mint tudjuk, kiváló államférfiak és közgazdászok ma ráerőszakolnak Közép- és Kelet Európa népeire, olyanok, akik – a Szentatya szavait ismételve – “…a legkevesebbet sem foglalkoznak a lelkiismeretükkel”. Az enciklika nemes felindulással utasítja el a tőkés liberalizmus olyan találmányait, mint a “szabad munkaerőpiac”, állítván, hogy az ember, Isten teremtménye és képmása – nem lehet tárgy, nem lehet piaci árucikk. A Quadragesimo anno – nyomatékosítva XIII. Leo téziseit – kifejti, hogy a magántulajdon nem öncél, hanem kettős jellege van: az egyén boldogulásán túl a közjót is kell szolgálnia.

Röviden meg kell említenünk azt is, milyen gyógymódot ajánl az enciklika “az átkos halálfolyam” következményeinek leküzdésére. Az erkölcsi megújuláson, a spirituális erőfeszítéseken túl a megoldást az intézmények reformjában látja, a Szent Tamás-i filozófiára épülő rendiség, a hivatásrendek – korabeli civil megnevezéssel: a szakmai korporációk – kiépítésének útján. Ezekben látja a féktelen individualizmus működése következtében darabjaira hullott társadalmi élet újjászervezése lehetőségét. Egyúttal mereven elutasítja a szocialista kezdeményekkel való dialógust, s még a keresztényszocialista pártokat sem tudja elfogadni, s még kevésbé akár a szocializmus mérsékeltebb irányzatát (vulgo: a szociáldemokráciát), amely elismeri a magántulajdont és lemond az osztályharcról.

A pápai enciklikák szociális tanításainak dióhéjban történt méltatásához képest legalább rövid pillantást kell vetnünk – ígéretünkhöz híven – arra: miképpen fogadta ezt az evangéliumi üzenetet a harmincas évek magyarországi katolikus sajtója. Valóban csak jelzésekre szorítkozhatunk, hiszen a téma kifejtése terjedelmes monográfiát igényelne. (így például nem tárgyalhatjuk az előzményeket sem, főleg Prohászka Ottokár és Giesswein Sándor szociális eszmélkedését, sem a 30-as évek egyházi etatizmusával kritikailag szembesülő katolikus és protestáns szociográfusok munkásságát.)⁹ Az alapvonásokat az úgynevezett “politikai katolicizmus”, majd az ifjabb reformnemzedék törekvései és végül a hivatalos egyházi körök tartózkodó reflexiói rajzolják ki. Témánk szempontjából elsősorban a Korunk Szava (1931-1938), a Jelenkor és bizonyos mértékig a Vigilia által képviselt gondolati produkció lehet tanulságos. Terjedelmi okok miatt figyelmünket a Korunk Szava első évfolyamaira koncentráljuk, s az 1935-ben történt belső szakadás nyomában létrejött új Kor című folyóiratnak a gömbösi hivatalosság támogatásában kifejtett buzgalmát már nem követjük.

A Korunk Szava már első számában reagál a Quadragesimo anno-ra; a későbbiekben tanulmányokban és belső publicisztikában, számtalan írásban foglalkozik a folyóirat a szociális enciklikákkal. Elmondható, hogy ez az a vörös fonal, amely áthalad a lap és köre, az ifjú katolikus reformnemzedék kialakította szellemi műhely minden megnyilatkozásán. Távolról sem jelent ez azonban valamiféle homogenitást. A legkülönbözőbb árnyalatok időleges egymás mellett élését a főszerkesztő és kiadó gróf Széchenyi György nagyműveltségű és toleráns személyisége biztosította. Az elemzések széles skálán helyezkedtek el: az enciklikák szociális tanításaiból kiindulva, de azokat radikalizmusban messze túlhaladva érvelt az egyik áramlat; a másik a keresztény szakszervezetek és keresztényszocialista egyesületek, pártok sikertelensége okait kutatván tette meg javaslatait a katolikus szellemiség hatékonyságának növelésére. Hogy miben is állt ez, mindjárt látni fogjuk. Mindenesetre meglepő, ha gróf Széchenyi lapjában ilyeneket olvasunk: “A súlyos viszonyok közül csak… az enciklikákban lefektetett elveken felépülő új társadalom emelhet ki bennünket. A szociális munka pozitív segítséget, a nyomor borzalmának likvidálását jelenti minden téren, gyökeres változtatásokat a gazdasági életben, nem csak helyi érzéstelenítést. Leszámolást jelent a liberális, kapitalista rendszerrel [kiemelés tőlem – I. L.], …s ennek a leszámolásnak keresztülvitelénél csak a legszentebb érdekekre, csak az Istenre, csak az emberiség s az ember isteni értékeire lehetünk tekintettel.”¹⁰ S ez a radikális, mondhatni forradalmi hang távolról sem elszigetelt az enciklikák szellemiségét egyirányban kétségelenül kiélező katolikus kórusban. A Nem szociálpolitika kell című belső vezércikk éles kapitalizmus-ellenessége bármely szélsőradikális mozgalom programjának megfelelne. “A szociálpolitika ma porhintés a kisemmizettek szemében, vértelen, gyönge szólam, amellyel azt akarják elérni, hogy ideig-óráig még fennmaradjon egy rendszer …az emberi kapzsiságra és a legaljasabb ösztönökre felépített gazdasági rendszer… Ide nem szociálpolitika kell, hanem gyökeres nagy megtisztítás… Mindenki részese a nagy bűnnek, aki nem foglal állást, …mert ezzel csak meghosszabbítja a kapitalizmus élettartamát.”¹¹ Emlékeztetnünk kell arra, hogy a harmincas évek elején mindez nem illegálisan terjesztett kommunista röplapokon jelent meg, hanem a katolicizmus prominens folyóiratában, amely természetesen távol állt a hivatalos egyházi körök mentalitásától. Csávossy Elemér jezsuita páter, a Korunk Szava egyik vezető publicistája már kétfrontos küzdelmet vív. Három részes nagy tanulmányában kiindulópontja hasonló a radikálisokéhoz: “Amióta a föld áll, a szegények kifosztása és a gyengébbek elnyomása az önzés és az igazságtalanság, mint az ősbűn szomorú következményei hű kísérői voltak az emberi életnek; de a liberális kapitalizmus a maga merő individualizmusával mintegy intézménye és rendszere lett ennek az önzésnek és igazságtalanságnak.”¹² Csávossy történeti visszapillantásában a liberalizmusból vezeti le a szocializmust is – egyazon gyökér két irányban nőtt ágának látja őket. S meghökkentő éleslátással találóan kijelenti: “Az orosz bolsevizmus az államkapitalizmus legeklatánsabb példáját nyújtja.”¹³ Ezzel a jezsuita páter megközelíti a nagy titok nyitját: a kapitalizmus és a kommunizmus egy tőről fakad, a tőke gyökeréből, és a gazdasági alapok különbsége abban áll, hogy az egyik a magántulajdonra, a másik a köztulajdonra esküszik. (Noha megjegyzendő: Marx A tőkében, a tagadás tagadásáról szólva egyéni tulajdonról beszél. A két formáció felépítményét tekintve persze esetenként lényeges különbségek mutatkoznak.) A néptömegek keserű sorsa itt és ott egyként a hatalom birtokosai avagy a tulajdon ügyigazgatói önző, kiméletlen individualizmusából származik.

Ennek belátása és megrendítő felismerése egy későbbi kor privilégiuma lesz; Csávossy tézise egyelőre elszigetelt felvillanásnak minősíthető. A tulajdon, következőleg a hatalom birtoklásának e kétféle formációja képletét Csávossy páter világosan látja: “Küzdelmük nem más, mint az elnyomott osztály küzdelme elnyomói ellen.”¹⁴ De ha így álltak a dolgok, és ilyen felismerések keltek a katolikus szellemiség körében, vajon mi lehetett az oka, hogy egyházi tisztségviselők és teoretikusok nem csatlakoztak a hasonló vagy azonos következtetéseket képviselő marxistákhoz, hanem ellenkezőleg: az enciklikák és a katolikus prublicisztika heves bírálatának fő célpontja éppen az istentelen, materialista marxizmus volt, amely eltörölni kívánta a magántulajdont. Vélhetően e “banális” probléma volt (és maradt) a punctum saliens, a megbékélést és kompromisszumot nem ismerő szembenállás oka, s ezt a konstruktumot vonta az erkölcsi szférákban az eszmélkedés körébe az a nemes buzgalom, amely az ember, az Isten teremtménye megváltását nem az anyagi világ berendezése megváltoztatásától várta, hanem a bűnös világot megtisztító kegyelemtől. E mozzanatban a keresztény és a marxista álláspont végső ellentéte jelenik meg: a marxizmus nem ismer transzcendenciát és ottani megváltást, a keresztény hitnek pedig ez szerves tartozéka. (L. erről Marx: A moralizáló kritika és a kritizáló morál című írását.)

A hétköznapokban vívott elkeseredett küzdelmekben a nemes emelkedettség, a szeretet szava elhalkult a materialisták, a szocialisták osztályharcos gyűlöletre uszítása mellett, amiként azt a katolikus sajtó megfogalmazta.¹⁵ Ezzel a különbséggel magyarázták sokan azt az elkeserítő körülményt is, hogy a szociáldemokrácia és a szocialista egyletek, pártok eredményeihez képest szinte jelentéktelennek látszottak a keresztény tömörülések sikerei, noha mind az enciklikák, mind a katolikus lapok rendszeresen és élénken tiltakoztak azon vélemények ellen, hogy a magántulajdon működésének ostorozása ellenére az egyházi ideológia végülis változatlanul a magántulajdon elismerésének alapján áll; s láthatóan ebből a circulus vitiosusból, ebből a bűvös körből nem volt lehetséges kitörni, mivel az elismerés – akarva-akaratlanul – a következmények viselésének terhével is jár.

Lehetséges viszont, hogy pszichológiai indítékból, a gyengeség felismerésének ez a körülménye sodorta a katolikus szellemiséget a harmincas években egy újkori rendiség keresésének útjára, az etatista megoldás kereséséhez. Gróf Széchenyi György figyelmeztetett: “A proletárok megváltása képezheti csak alapját osztályharc megszűnésének és az új rendiségnek.”¹⁶ Kühár Flóris szintén a rendiség által vélte kiküszöbölhetőnek az osztályharcot.¹⁷ Gróf Széchenyi több tanulmányában fejti ki a “hivatásszervezeti” átrendeződés programját, amelyhez az indítékot kétségtelenül a Quadragesimo anno adta meg. E program nem volt annyira elmosódó képzelem, mint azt gondolnók. “A két világháború között – olvassuk egy újkeletű tanulmányban – a katolikus egyházra nagy hatást gyakoroltak a dél-európai fasiszta államok korporatív kisérletei.”¹⁸ Széchenyi gróf például elmélete kidolgozásához Ottmar Spann államtanában talál támaszra. “A magyar katolicizmusnak – fejtegetései szerint – ilyen előmunkálatok nyomán kell kialakítania a maga szociális politikai rendszerét és gyakorlati célkitűzését.” S hogy miben áll ez, azt így vázolja fel a szerző: “A hivatásszervezet kiterjeszti a maga tevékenységét …közigazgatási és politikai térre is …a rendi szervezetek a maguk körébe vonják az adminisztratív és bürokratikus munka tetemes részét… Ezzel kapcsolatban még megállapítható, hogy a társadalom tömörülése hivatásszervezetekben a politikai erőtényezők átcsoportosulását, az erőviszonyok megváltoztatását vonja maga után …teljes átalakulást kíván és az alkotmány átszervezésével is együtt jár.”¹⁹ Azt hiszem, e projektumokhoz nem kell kommentár; nagy szerencséje a magyar katolikus egyháznak, hogy e tervek csupán tervek maradtak. (Azt is meg kell jegyeznünk e helyütt, hogy az eszmei relációk megismerésére vonatkozó tájékozódáson túl, a katolikus sajtó elhatárolódott a fasiszta rendszerek egyre nyilvánvalóbbá váló embertelenségétől. Ehhez indítékot nyújthatott XI. Pius pápa 1937. március 14-én kibocsájtott “Mit brennender Sorge” kezdetű enciklikája is. Mindenesetre teljes mértékben helytállónak vélhetjük Vásárhelyi Miklósnak a Korunk Szava munkásságát elemző kitűnő tanulmánya megállapításait a teoretikus Mihelics Vidnek a Rerum novarum gondolatait taglaló, idevonatkozó munkájáról.²⁰ Vásárhelyi szerint, miután Mihelics Vid belátta, hogy az anyagi javak élvezői önmaguktól nem fognak a szociális kérdés gyökeres megoldására törekedni, gondolkodása olyan fordulatot vett, “amely később, a megvalósulás folyamatában nem egyszer súlyosan kompromittálta a katolikus társadalomszemlélet egyes irányait”. Ezen elmélet szerint ugyanis “a szociális igazság megvalósításának feladata a keresztény államhatalom törvénykönyv, a társadalmi ellentéteket, a pluralista társadalmi mechanizmust a rendiség korlátai közé kényszerít kötelessége. A katolikus etatizmus, a hatalmat a kereszt jegyében gyakoroló állam, az osztályharcot parancsszerűen megszüntetőő hierarchikus struktúra szükségszerűen és elkerülhetetlenül vezet a tekintélyuralom valamely formájához, amint azt Salazar és Dolfuss példái a gyakrolatban bizonyítják.”)²¹

Idő hiányában nem követhetjük tovább a harmincas évek történéseit, amelyek pedig bizonyos vonatkozásban a mába érnek.²²

Tanulságos lenne, ha mégoly futólag is, pillantást vetnünk korunkra, Közép-Európára, a latin-amerikai térségekre, az egyházi szociális tanítások érvényesülésére mai világunkban. Ismeretes, hogy XXIII. János (1958-1963), majd az őt követő VI. Pál pápa (1963-1978) Octogesima adveniens kezdetű enciklikájában (1971)²³ és a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965)²⁴ új hangsúlyokat helyeztek a détente jegyében az emberi és társadalmi haladást szolgáló törekvésekre a megértés, a kompromisszumok jegyében. Az oly nagyhatású Rerum novarum kibocsájtásának századik évfordulóján jelent meg a jelenlegi Szentatya, II. János Pál Centesimus annus kezdetű enciklikája, amely a megelőző szociális enciklikák nyomvonlán haladva néz szembe az időközben bekövetkezett történelmi események tükrében a világ, a társadalom régi-új égető problémáival.²⁵ Ugyanő az átlépni a remény küszöbén²⁶ című, filozófiai elmélkedéseket tartalmazó könyvében, s Tertio Millenio adveniente című apostoli levelében²⁷ néz szembe a ténnyel, hogy – úgymond – “jelen civilizációnk elvesztette érzékenységét a végső dolgok iránt”. A pápa változatlanul elítéli “az önző tőkés ideológiát”, a individualizmus túlhajtásait, a faji diszkriminációt, sőt a La Stampa-beli interjújában a marxizmusban is elismeri az igazság magvait. Az apostoli levél kimondja: “Az új évezred küszöbén a keresztényeknek alázatosan föl kell tenniök a kérdést az úr színe előtt: mennyiben felelősek ők is korunk bajaiért.” Egyúttal a Veritatis Splendor (1995) című művében kinyilvánítja az evangelizáció szükségességét. “A nagy keresztényellenes rendszerek – előbb a nácizmus, majd a kommunizmus – összeomlása Európában sürgető feladattá teszi, hogy az európai férfiaknak és nőknek újra fölkínáljuk az evangélium szabadító üzenetét.”²⁸

Vélhető: az egyház szociális tanításai semmit sem veszítettek aktualitásukból, mivel az őket indikáló okok sem szűntek meg.

A “gonosz birodalmának” összeomlásával a “nemzetközi finánctőke” nem vált emberszabásúbbá, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság és az elnyomás – ez mind az enciklikák nagy témája – nem csökkent, hanem növekedett, új térségekre terjedt ki. A bolsevizmus mint államrezon önfelszámolásával párhuzamosan minden téren és szerte a világban súlyos vereség érte a munkásmozgalmat is (hangsúlyoznunk kell, hogy a kettő nem ugyanaz), pozíciója a tőkével szembeni – II. János Pál pápa által is korlátozott mértékben jogosnak elismert – osztályharcában nagymértékben elveszítette ellenálló, önvédő erejét, amit szinte automatikusan követ világszerte a finánctőkének a dolgozó emberek szociális jogait visszaszorítani, korlátozni törekvő igyekezete. Ezt érzékelvén kell emlékezetünkbe idézni Agostino Casaroli bíboros egy nyilatkozatát: “A kommunizmusnak kétségtelenül alapvető hibái voltak, ám mégis magában hordozta a szolidarítás és az igazság értékeit. Sajnos mindezt egy szélsőséges utópiába ágyazva. Ennek ellenére mégiscsak olyan értékek vesztek el, melyeket aligha lehet újjáteremteni.”²⁹ A XI. Pius pápa által néven nevezett “nemzetközi finánctőke” eufórikus győzelme során azonban elveszítette legitim és természetes kontrahensét, amellyel az egyházi tanítások ajánlásai szellemében pedig dialógust folytathatott volna; ezzel szemben megnyerte az ellenállás torz pótlékát, a nemzetközi terrorizmust és a tömeggyilkos etnikai viszályokat, amelyek aligha gyűrhetők le többé rendőri eszközökkel, mivel gyökereik mélyebbre nyúlnak.

Kérdés marad, hogy észszerű volt-e ez a csere, valóságos volt-e ez a győzelem, képes lesz-e a polgári társadalom megbirkózni az ezredvég globális kihívásaival az egyházi enciklikák megszólítottja, a munkásosztály tevékeny közreműködése, a vele való dialógus nélkül.

A Rerum novarum és a Quadragesimo anno is súlyos veszélyeket vizionált a munkásosztály, a dolgozó emberek szociális problémái megoldásának elmaradása esetére. Ezek a megoldások jelenleg is az északnyugati és a távol-keleti világ peremvidékeire korlátozódnak.

Az igazságnak – úgy lehet – senki sincs kizárólagos birtokában, a civilizált világ fönnmaradása ezért csak a konszenzus, a kompromisszumok útján s nem utolsó sorban az egyház szociális tanításaiban ajánlott elvek megvalósításával biztosítható. Erre utal a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1996. augusztus 20-án kibocsájtott körlevele is, amely az “Igazságosabb és testvériesebb világot!” címet viseli.³⁰

[A cikk a szerzőnek a IV. Hungarológiai Kongresszuson – Róma, 1996. szeptember – megtartott előadása alapján készült.]

Jegyzetek

¹ Az új Testamentum. Courier International, 1981. 225.

² Uo. 245.

³ Uo. 6.

⁴ Uo. 126-127. Apostolok cselekedetei. 5., 1-10.

⁵ Acta Sanctae Sedis, XXIII (1890-91) és Leonis XIII. Pontificis Maximi cta. Vol. XI. Graz, Akademische Druck- und Verlagsanstalt, 1971.; magyarul: Az egyház társadalmi tanítása – Dokumentumok. Szerk.: Tomka Miklós és Goják János. Szent István Társulat, 1993. 27-56.

⁶ Korunk Szava, 1932. április 1. 6.

⁷ Az egyház társadalmi tanítása. I. m. 57-104.

⁸ Idézi Nagy Csaba: A rosszul értelmezett szabadság. Népszabadság, 1995. szeptember 22.

⁹ Az egyház általános történetét illetően l.: Szántó Konrád: A katolikus egyház története. Ecclesia Kiadó, 1985.; szorosabban témánkhoz: Gergely Jenő: A keresztényszocializmus Magyarországon 1924-1944. Typovent Kiadó, 1993.; a 30-as évek második felének történéseihez l.: Rónay László: A magyar katolikus egyház története 1939-ben. új Ember Kiadó, 1995. – Ezúton fejezem ki köszönetemet Rónay Lászlónak, aki a téma kidolgozásához a forrásokat illetően több értékes útbaigazítást adott. A hazai katolikus közszellemiséghez l. még: Horváth Sándor Emlékkönyv. Budapest, 1985.

¹⁰ Korunk Szava, 1932. 1. sz. 7.

¹¹ Uo. 2.

¹² Csávossy Elemér: Kapitalizmus, szocializmus, katolicizmus. Uo. 1932. március 15., április 1., április 15.

¹³ Uo. 1932. máricus 15. 5-6.

¹⁴ Uo.

¹⁵ Aradi Zsolt: A keresztény munkásmozgalom csődje. Uo. 1932. február 15. 5-6.

¹⁶ Gróf Széchenyi György: A kapitalizmust védi-e az enciklika? Uo. 1933. február 1.

¹⁷ Kühár Flóris: A katholikus Akció a Quadragesimo anno-ban. Uo. 1933. november 15. 369-370.

¹⁸ Hegyi Gyula: Keresztények és szocialisták a kapitalizmus bálján. Kritika, 1994. 1. sz. 22-23.

¹⁹ Gróf Széchenyi György: Elvesztette-e az egyház a társadalomra való befolyását? Korunk Szava, 1932. április 1.

²⁰ Mihelics Vid: A Rerum novarum jubileuma. Uo. 1931. június 1. 4.

²¹ Vásárhelyi Miklós: A Korunk Szava. Vigilia, 1986. 6. sz. 440.

²² Pomogáts Béla: A keresztény közéletiség hagyományai. Magyar Hírlap, 1996. február 10.

²³ Az egyház társadalmi tanítása. I. m. 315-348.

²⁴ A II. Vatikáni Zsinat tanítása. Szent István Társulat, 1975.

²⁵ II. János Pál: Centesimus annus… In: Osservatore romano, 1991. május 12.; magyarul: Az egyház társadalmi tanítása. I. m. 531.

²⁶ Joseph Laux Kiadó, 1994.

²⁷ A Szent István Társulat kiadása, 1995.

²⁸ Magyarul részletek Magyar Hírlap, 1995. január 28.

²⁹ Idézi Nagy Csaba: Casaroli biboros titkos küldetése. Népszabadság, 1996. január 27.

³⁰ A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a hívekhez és minden jóakaratú emberhez a magyar társadalomról. MKPK Tömegkommunikációs Irodájának kiadása, 1996.

I. A történet

Ismert, hogy Rosa Luxemburgot, a marxizmus egyik legfőbb teoretikusát és a nemzetközi munkásmozgalom egyik kiemelkedő vezetőjét Németország kormányának karhatalmistái 1919. január 15-én Karl Liebknechttel együtt letartóztatták és brutálisan meggyilkolták. Hulláját csak hónapokkal később a berlini Landwehr csatornából fogták ki. A két forradalmár gyilkosait felmentették.

Az alább közölt dokumentumunk Otto Rungéről, arról a jelentéktelen altisztről szól, aki az első csapást mérte puskatussal Rosa Luxemburg koponyájára. A régi kérdéssel szembesülünk ismét: vajon történik-e bármi lényeges a történelemben az úgynevezett kisember nélkül? S ha nem, mennyiben alakítja maga a sorsát, s mennyiben felel érte? A gyilkosok közül többen évtizedeken keresztül háborítatlanul éltek. Berlin feszabadítása után, 1945. július 13-án a szovjet belügyi népbiztosság emberei tartóztatták le Rungét, majd a kihallgatási jegyzőkönyv alapján jelentést készítettek.

A dokumentum eredeti orosz forráspublikációjának (Isztocsnyik, 1995. 1. sz. 133-137.) alapját a jelentésnek az a másolata képezi, amelyet Berlinből küldtek el a Szovjetunió második emberének, Vjacseszlav Mihajlovics Molotovnak 1945 októberében. A dokumentum közreadásának négy évtizedes késedelméről, e hosszú "lappangás" okáról csak találgani lehetne.

II. Életrajzi áttekintés

Rosa Luxemburg 1871-ben Orosz-Lengyelországban született. Miután Svájcban – a felsőfokú végzettséggel rendelkező első nőgeneráció tagjaként – elvégezte az egyetemet, 1896-tól Németországban élt, ahol névházasságot kötött, hogy ne toloncolják ki. Élettársa először Leo Jogiches, a neves lengyel forradalmár volt, később egy nála fiatalabb férfival, Clara Zetkin fiával élt együtt.

A politikai gyilkosság tényében életpályájának utolsó szakasza, a német történelem karakteres vonulata és a munkásmozgalom fejlődésének fordulópontja – szimbolikus értelemben is – összefonódott. Luxemburg már évekkel a háború előtt ösztönözte a munkásság antimilitarista harcát. A Németországi Szociáldemokrata Párt háborús politikáját szörnyű személyes sorscsapásként élte meg. Karl Liebknechttel együtt összefogta a háborút ellenzők kis csoportját, először Gruppe Internationale, azután Spartakusbund (Spartakista Szövetség) néven. 1916 júliusában "védőőrizetbe" vették, s csak 1918 novemberében nyíltak meg előtte a börtönkapuk, utoljára. Akkor a KPD (Spartakusbund) megalapításával az új köztársaság szociáldemokrata kormánya elleni foradalmi harc került előtérbe. Utolsó cikke egy nappal halála előtt, január 14-én jelent meg a Rote Fahne-ban "Ordnung herrscht in Berlin" (Berlinben rend van) címen. Ebben elismerte az 1919. januári, kormányellenes munkásfelkelés kudarcát. De fenntartotta, hogy a forradalmi harcok a parlamentáris harcok egyenes ellentétét képezik. Azt írta, hogy "Németországban négy évtizeden keresztül csupa parlamentáris ‘győzelmünk’ volt, éppenséggel győzelemről győzelemre haladtunk." Az eredmény viszont egy "megsemmisítő politikai és erkölcsi kudarc, …egy példátlan csőd" volt. Ezzel szemben a forradalom győzelméhez vezető út "elkerülhetetlenül" kudarcokkal van kikövezve.

Rosa Luxemburg a szociáldemokrata kormány leváltását tekintette a forradalom továbbvitelében az első lépésnek. Sőt, a kommunista párt alapító kongresszusán (1918. dec. 31.-1919. jan. 1.) mondott beszédében abból indult ki, hogy az Ebert-Scheidemann-kormány, ha nem folytatódik a forradalom, kénytelen lesz majd átadni a helyét a katonai diktatúrának. Amikor január 15-én a szociáldemokrata vezetésű köztársaság karhatalmistái elvették Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg életét, nem kevesen sejtették meg a kortársak közül a német történelem fenyegető perspektíváját.

III. A dokumentum

1. Sz. példány
1945. október 4.
No. 205. ss.

MOLOTOV V. M. elvtársnak, A SZOVJETUNIÓ NÉPBIZTOSOK TANÁCSA ELNÖKHELYETTESÉNEK ¹

Elküldöm Önnek a Berlini Helyőrség katonai ügyészének a Rosa Luxemburg letartóztatásáról és meggyilkolása egyik részvevőjének tanúvallomásáról szóló jelentése másolatát.

Gorsenyin K.

A BERLINI HELYőRSÉG KATONAI ÜGYÉSZE

1945. szeptember 13.

No. 0972

TITKOS

Afanaszjev N. P. igazságügyi altábornagy elvtársnak, a Vörös Hadsereg katonai főügyészének

1945. július 13-án az NKVD Berlini Operatív Részlege letartóztatta Rosa Luxemburg meggyilkolásának részvevőjét, Otto Rungét (Rudolf Wilhelm névre kiállított iratokkal élt). 1875-ben Hestebiseben született (az Odera mellett), nemzetisége szerint német, paraszti származású, nyolcosztályos végzettségű, 1933 óta az NSDAP tagja, Berlinben élt, Greifenhagenerstraße 22., 1941 óta nyugdíjas volt, és sehol sem dolgozott.

Az üggyel kapcsolatban végzett nyomozás a következőket állapította meg:

Otto Runge lovashadosztályi tiszthelyettest, alegységparancsnokának utasítására, 1919. január 13-án 15 katonával az Eden szállodába vezényelték (Berlin, Nürnbergerstraße 30.), hogy védjék az ezred főhadiszállását.

Január 15-én Pabst százados, az ezred főhadiszállásának tisztje azt parancsolta Rungénak, hogy személyesen álljon őrséget Dreger közlegénnyel 18 órától (berlini idő szerint) az Eden szálló főbejáratánál. 20 órakor nem váltották le őrhelyükről Rungét és Dregert, és Hofmann tábornok utasítására, aki ekkor az ezred főhadiszállásán tartózkodott, bizonytalan ideig kellett posztjukon maradniuk.

20.45-kor az Eden szálló főbejáratához egy autó érkezett négy tiszttel és Rosa Luxemburggal, az utóbbit a tisztek elkísérték az ezred főhadiszállására. Körülbelül 10 perc múlva egy másik autó érkezett három tiszttel és Karl Liebknechttel, akit a tisztek szintén az ezred főhadiszállására vittek.

Ekkor, értesülve Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg letartóztatásáról, az Éden szálló körül különböző emberek kezdtek gyülekezni.

Miután Karl Liebknechtet és Rosa Luxemburgot az ezred főhadiszállására vezették, Rungéhoz odament Pflughartung százados, és megkérdezte tőle: ismeri-e a főhadiszállásra vitt nőt és férfit. Amikor Runge tagadó választ adott, Pflughartung elmondta, hogy ez Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg, és hogy ők veszélyes forradalmárok, banditák, meg akarták dönteni a hatalmat, és maguk akartak hatalomra kerülni. Ugyanekkor Pflughartung megparancsolta Rungénak, amikor K. Liebknecht és R. Luxemburg kijönnek a szállodából, lője le őket. Ezt Runge állítólag visszautasította, amit azzal magyarázott, hogy a szálloda előtt sok ember van, és véletlenül mást is agyonlőhet. Ezután Pflughartung bement az ezred főhadiszállására, és vele együtt kijött Pabst százados, aki azt parancsolta, hogy K. Liebknechtet és R. Luxemburgot puskatus-ütéssel öljék meg, amibe Runge beleegyezett. Pabst százados távozása után kijött a törzsből Canaris hadnagy, és kijelentette Rungénak, ha nem teljesíti a parancsot, vagyis nem öli meg K. Liebknechtet és R. Luxemburgot, akkor őt magát lövik agyon. Canaris is bement a főhadiszállásra.

Amikor Runge és Dreger kettesben maradtak őrhelyükön, az utóbbi kijelentette Rungénak, ha az nem teljesíti a parancsot, akkor ő, Dreger, saját maga teljesíti azt, és beleszúrja szuronyát K. Liebknechtbe és R. Luxemburgba, amire Runge ezt válaszolta: "A parancsot nekem adták, és én fogom teljesíteni."

Néhány perc múlva a főbejáraton kijött a szálloda igazgatója (vezetéknevét nem állapították meg), ő jobbra volt, középen ment R. Luxemburg, balra pedig Vogel hadnagy, akik Luxemburgot a szállodából egyenesen Runge őrhöz lökték. Ebben a pillanatban Runge készen állt a gyilkosság végrehajtására, és egy lendülettel a puskatussal Luxemburg arcának jobb oldalára és a vállára csapott, amitől az utóbbi a földre esett, de életben maradt, és megpróbált felkelni. Ekkor négy katona jött ki a szállodából, akik Vogel hadnaggyal együtt becipelték R. Luxemburgot az autóba, amellyel a szállodába hozták, és maguk is beültek. Ekkor Vogel elővette a pisztolyát, és Luxemburgot fejbe lőtte, holttestét elszállították.

Ezután a szállodából kijöttek: a századosi rangban lévő Pflughartung tengerésztiszt, testvére Pflughartung százados, Rietchin főhadnagy, …² főhadnagy, Schulz hadnagy, Liepmann hadnagy, Friedrich közlegény, és közöttük volt K. Liebknecht, akit beültettek az utca túloldalán álló autóba, és elmentek.

Egy idő múlva Runge őrhelyére ment Krull hadnagy, aki megparancsolta Rungénak, hogy menjen a szálloda első emeletére, és ott ölje meg Wilhelm Pieck-et, a Rote Fahne című kommunista újság szerkesztőjét.

Krull felvezette Rungét az első emeletre, ahol a folyosón Wilhelm Pieck állt, és azt mondta Rungénak, hogy ha Wilhelm Pieck egy mozdulatot tesz, akkor lője le, amivel őrizet alól való szökés miatt elkövetett emberölés látszatát akarták kelteni.

Amikor Runge és Pieck egyedül maradtak a folyosón, az utóbbi a következő szavakkal fordult Rungéhoz: "Katona, ne lőj le engem, még szeretnék valamit mondani a parancsnokodnak." Ezután Runge bevezette Wilhelm Pieck-et Pabst százados szobájába. Néhány perc múlva Pabst kivezette V. Pieck-et a folyosóra, és megparancsolta Rungénak, hogy vigye a parancsnokságra. Állítólag Runge útközben elengedte Wilhelm Pieck-et, visszatért a főhadiszállásra, és jelentette Herwitz hadnagynak, hogy ő, Runge megbetegedett, tehát nem tudta Pieck-et elkísérni.

Körülbelül 22.30-kor a főhadiszállásra megérkezett Vogel hadnagy, aki elmesélte, hogy R. Luxemburg testét a Spree folyóba dobták.

23 órakor megérkezett a második autó, és a tisztek, akik elvitték a szállodából K. Liebknechtet, elmesélték, hogy utóbbit körülbelül az állatkert mellett lévő útig vitték, ott autóhiba látszatát keltették, leállították azt, és mindnyájan kiszálltak. Azután Schulz hadnagy, kihúzva Liebknecht zakójából egy zsebkést, megvágta a saját kezét, és ezután lelőtte Karl Liebknechtet, amivel azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy Liebknechtet szökés közben ölték meg, amelynek során megsebesítette Schulzot.

Január 16-án Rungét behívatták az ezred főhadiszállására, ahol Pabst századostól a következő utasítást kapta: tartózkodjon Liepmann lakásán mindaddig, amíg meg nem kapja az elutazásához szükséges iratokat.

Nyolc nap múlva Canaris és Liepmann hadnagy Dienwald ápoló névre szóló hamis iratokat adtak át Rungénak, és azt ajánlották, hogy Flensburgba utazzon, és 1000 márkát adtak Rungénak.

Flensburgban Runge 1919. április 11-ig élt, akkor a bűnügyi rendőrség két munkatársa jelent meg Runge lakásán, és azt mondták, hogy utazzon velük Berlinbe.

A Berlinbe vezető úton, a vonaton a bűnügyi rendőrség ezen munkatársai elmagyarázták Rungénak, hogy K. Liebknecht és R. Luxemburg meggyilkolásával kapcsolatos bírósági eljárásra viszik, ahol tagadnia kell a gyilkosságban való részvételét, kijelentve, hogy ő, Runge akkor Flensburgban tartózkodott.

Berlinbe való érkezéskor, április 13-án Rungét börtönbe zárták, május 8-án pedig elkezdődött a per, amely május 14-ig tartott.

Az 1945. június 9-i kihallgatáson Runge a következőket mondta:

"A börtönben való tartózkodásom alatt, a per előtt, bejött a cellámba Grienzbach ügyvéd és Henz bíró, és megadták nekem az utasítást, hogyan kell viselkednem a bírósági tárgyaláson. Azt mondták, hogy vállaljam magamra a teljes bűnt, és ne keverjem bele a tiszteket ebbe az ügybe. Ki kellett jelentenem a bíróságon, hogy Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolása a személyes kezdeményezésemre történt, beszámíthatatlan állapotban."

Az 1945. IX. 14-i kihallgatáson³ Otto Runge a következőket mondta:

"Azután, hogy azt válaszoltam Henz bíró kérdésére, hogy én öltem meg Karl Liebknechtet és Rosa Luxemburgot saját kezdeményezésre, és beszámíthatatlan állapotban, más kérdést már nem tettek fel."

És továbbá:

"Valójában egyáltalán nem voltam beszámíthatatlan, teljesen normális ember voltam, felelhetek tetteimért, mint egy egészséges ember.

A bírósági eljárás előtt háromszor küldtek igazságügyi orvosi vizsgálatra, és Liepmann és Straßmann igazságügyi orvosszakértők beszámíthatatlannak nyilvánítottak."

Azután, hogy a tisztek, akik valóban részt vettek Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásában, a bíróság kérdésére azt válaszolták, hogy Otto Rungenak nem adtak parancsot gyilkosság végrehajtására, a teremben a közönség soraiból elégedetlenség hangjai és olyan kijelentések hangzottak, hogy a tisztek valótlant állítanak, mivel a közvetlen gyilkosok ők voltak, Runge pedig csak eszköz volt a kezükben. Henz bíró félbeszakította a bírósági eljárást, kiüríttette a termet, és az ülés zárt ajtók mögött folytatódott.

Ez a bíróság Rungét 25 hónapos börtönre ítélte, a tiszteket pedig mind felmentette.

Miközben a börtönbüntetését töltötte, kb. 1919 novemberében megjelent egy bizonyos Apstädt ezredes, akinek Runge elmesélte a teljes igazságot Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolásáról. Eközben Apstädt ezredes Runge kihallgatásáról jegyzőkönyvet készített, és az utóbbinak kijelentette, hogy ezt a jegyzőkönyvet benyújtja a Legfelső Katonai Bíróság Elnökének abból a célból, hogy ismételten vizsgálják meg az ügyet, és tisztázzák Rungét.

1920. január 31-én, a Legfelső Katonai Bíróság döntése alapján Rungét kiengedték a börtönből, aki otthon maradt, hogy várta az ismételt bírósági eljárás eredményét.

1920. február 5-én Runge lakásán megjelent három rendőrségi alkalmazott és a büntetésvégrehajtási intézet igazgatója, Hippert. Az utóbbi azt mondta Rungénak, hogy Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht gyilkosságának ügyében új bírósági eljárást kezdeményeznek, ahol Runge tanúként, a gyilkosságban részt vevő tisztek pedig vádlottakként fognak szerepelni. Állítólag azonban Rungét – politikai nézetei miatt – ismét börtönbe csukták. Ekkor Hippert Rungétól a Legfelső Bíróságnak átnyújtandó kérvényt vett át szabadon bocsátásáról és a büntetéstől való eltekintésről, és Rungét a rendőrök börtönbe vitték, ahol 1921. május 24-éig ült, nem várva meg a Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolásának ügyével kapcsolatos bírósági eljárás felújítását.

Azzal kapcsolatban, hogy bizonyos Bornstein, az egyik újság szerkesztője cikket jelentetett meg lapjában a Henz bíró által 1919-ben Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásának ügyében hozott helytelen ítéletről, per indult, amelyen Runge tanúként szerepelt.

Az ugyanazon év augusztus 8-án történt meghallgatáson Otto Runge ezt mondta: "A Henz bíró elleni per kezdete előtt kb. nyolc nappal két ismeretlen keresett fel engem, akik 10 ezer márkát ajánlottak fel azért, hogy ezen az eljáráson Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásáról ugyanazt a vallomást tegyem, mint 1919-ben. Ezek az ismeretlenek nem mondták meg a vezetéknevüket, de elmondták, hogy Henz kérésére jöttek. Javaslatukat visszautasítottam."

Ugyanezen a kihallgatáson Runge elmondta: "A Henz bíró ügyével kapcsolatos bírósági eljáráson elmeséltem a teljes igazságot, ahogy valóban lezajlott Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolása, valamint a Wilhelm Pieck ellen irányuló gyilkossági kísérlet."

Henz bíró ügyében tanúként megjelent Wilhelm Pieck is.

Állítólag Henz bírót 1929-ben, a per után leváltották Németország Legfelső Ügyészi beosztásából, mivel helytelen ítéletet hozott 1919-ben Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásának ügyében.

A jelen ügyben bemutatott írásos beadványaim ellenére nem volt lehetséges, hogy gondosabban megvizsgálják Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásának körülményeit, mivel a gyilkosság többi közvetlen bűnösét és tanúját a nyomozás során nem sikerült megtalálni, valamint Runge egészségi állapota augusztus második felében jelentősen megromlott, és szeptember 1-én – élesen kifejeződött életkori változások miatt – meghalt. (Runge 1875-ben született.)

A Berlini Helyőrség Katonai Ügyésze

Kotljar

Jegyzetek:

¹ Az űrlapon "A Szovjetunió ügyészének" névbélyegzőjével.

² A vezetéknév kivehetetlen.

³ A hónap megnevezése (IX.) valószínűleg elírás. (A szerk.)

1997. február 17-én, a parlamentnél rendezett tiltakozási akcióval lezárult egy szakasz a szekszárdi húsipari dolgozók több mint fél éve tartó önvédelmi mozgalmának történetében. Ideje megvonni a mérleget (…)

1. A mozgalom országos jelentőségű tapasztalatokat eredményezett, amennyiben a kapitalizmus magyarországi visszaállításának szinte minden fontos sajátosságát felszínre hozta. Másfelől az is kiderült, hogy a magyar munkásság az elmúlt években sokat tanult: felismerte az állandó vereségek és visszavonulások nyomása alatt, hogy a szakszervezetek támogatásával vagy az önszerveződés útján végrehajtott tiltakozási akciók szükségesek és nem feltétlenül reménytelenek a kapitalizmus félperifériális viszonyai között sem. A szekszárdi munkások nemzeti méretekben adtak példát arra, hogy a "rablókapitalizmus" kelet-európai viszonyai között sem reménytelen a munkásszolidaritás meggyökeresítése.

2. Az események megmutatták, hogy az állami tulajdon, a nemzeti vagyon kiárusítása továbbra sem rendelkezik társadalmi támogatottsággal. A szekszárdi üzem sorsa is megmutatta, hogy a létező piacgazdaság a magyarországi munkavállalók óriási többsége számára semmiféle társadalmi-gazdasági és szociális-kulturális felemelkedést nem jelentett. Éppen ellenkezőleg, a most munkában álló generációk életében soha nem tapasztalt hanyatlást eredményezett.

3. (…) Az eladósodott üzemek olyan privatizálása, amely a munkások érdekeit venné számításba, nem több illúziónál. Ugyanis mind a külföldi, mind a hazai tőke, mind az ÁPV Rt. abban érdekelt, hogy ezt a vagyont elkótyavetyélje, minden úton-módon megszabaduljon az adósságoktól, és álcsődökkel és más módon megfossza a feleslegessé vált munkásokat munkahelyeiktől. Ez az "új" kapitalizmus a bérrabszolgaság 19. századi formáit felidéző viszonyokat teremt. (A Szélesgáborok és a Schlegelek néhány millió forinttal milliárdos vagyonhoz jutnak a piacgazdaság legnagyobb dicsőségére. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy bármit megtehetnek.)

4. Az "Állítsátok meg Günther Schlegelt" akciósorozat azt is megmutatta, hogy a külföldi tőke nem elégszik meg a magyar munkaerő árának drasztikus letörésével, a munkások megfélemlítésével, hanem kihasználva a munkások kiszolgáltatottságát, megkísérli szembeállítani a munkást a munkással, a munkásokat a szakszervezeti megbízottaikkal, saját képviselőikkel. Az új tulajdonos a törvények nyílt megszegésétől sem retten vissza: megveretik a szakszervezeti tisztségviselőt, kitiltják a szakszervezeti vezetőket és a tiltakozó munkásokat az üzemből stb. A gyakorlatban nincs jog és törvényesség. A jog és törvényesség papíron marad.

5. A munkások kitartó ellenállása során és a tüntetésen elhangzott szolidaritási nyilatkozatokból egyértelműen kiderült, hogy a legöntudatosabb munkások megértették: a kelet-európai félperiférián (akárcsak Oroszországban vagy Latin-Amerikában) a kapitalizmus normális formája a "rablókapitalizmus" (a tőke állami segédlettel megvalósuló szinte korlátlan uralma, a munkavállalók megalázása, az örökös munkanélküliség, a gazdasági bűnözés, a prostitúció és a korrupció viharos gyorsaságú kiterjedése és újratermelődése, egyszóval a külföldi tőke gyarmatosításra jellemző jelenléte stb.).

6. A munkástüntetés jelszavai alapján egyértelművé vált az is, hogy a szélsőjobboldal és a rasszizmus együttes befolyása a munkásság körében nem jellemző. Az egyik munkásvezető pontosan fogalmazott a Parlamentnél, amikor azt mondta: "a magyar tulajdonos sem jobb a külföldinél". A külföldi és a hazai tőke az egész magyar munkásságot alázza meg nap mint nap. A mostani ellenállás során világos volt annak tudata, hogy szociális és osztályjellegű ellentétekről van szó: "Mi dolgozunk a hússal, ők zsírosodnak!" Ennek megértése az akciósorozat talán legfontosabb tapasztalata.

7. A munkások a mai Magyarországon gyakorlatilag egyetlen parlamenti erő vagy politikai párt támogatására sem számíthatnak, legfeljebb egyes baloldali értelmiségi csoportosulásokra, amelyeknek azonban szervezeti és politikai ereje gyenge. A szekszárdi munkások a politikai és osztályerőviszonyok számukra rendkívül kedvezőtlen alakulását felismerve nem kezdeményeztek semmiféle kalandorakciót, de az érvényben lévő alkotmány keretei között mindent megtesznek, hogy munkástársaik helyzetén javítsanak (…)

8. Az ún. baloldali pártok a szekszárdi munkástiltakozás során ismét leszerepeltek. Kiderült, hogy az önös politikai érdekeiken kívül eső munkavállalói érdekek iránt közömbösek. A baloldali értelmiség azon csoportjai, amelyek kezdettől támogatták a munkások önvédelmi akcióit, sokáig értetlenkedtek a magyar munkásság – úgymond – "ellenállásra való képtelensége" miatt. Most felülvizsgálhatják álláspontjukat. Látni kell, hogy a magyar munkásság legjobbjai hihetetlen morális és anyagi elnyomás ellenére is most már megszervezik önvédelmi harcaikat. A meglepő nem az ellenállás gyengesége, hanem az, hogy az ellenállás egyre tudatosabban szerveződik.

9. A munkásmozgalom fejlődésének új eleme, hogy a hivatalos húsipari szakszervezet vezetőségének képviselői – az MSZOSZ-vezetés hezitáló, kétértelmű magatartása ellenére – a piacgazdaságra jellemző keretek között (hagyományos szociáldemokrata módon) vállalták a dolgozók érdekvédelmi harcának támogatását.

10. Pozitív tapasztalat az is, hogy a munkások és szakszervezeti tisztségviselőik a munkás-szolidaritás nemzetközi méretű kiszélesítésének szükségességét is felvetették. A munkások ezen a téren rendelkeznek a legkevesebb tapasztalattal (…)

11. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a munkásmozgalom nemzeti méretekben – a kedvezőtlen körülmények között – még nem szerveződött meg, de az elszigetelt akciók között már megnyilatkoznak a szolidaritás elemei. Ez a tendencia a tüntetésen elhangzott beszédekben, jelszavakban határozottan kirajzolódott. Az akció során kiderült, hogy a munkások a legkevésbé a privatizáció lehetőségeit értik. Ha azt értik is, hogy egy adósságba döntött gyárban nem szabad a dolgozói tulajdont és a munkástulajdon kiterjesztését követelni, azt még sokan nem értik, hogy a privatizáció támogatása saját érdekeik ellen való (…) A félreértés e tendenciáját tükrözi a tüntetés egyik jelszava, a "Privatizáció igen, gyarmatosítás nem!" jelszó. Az ellenállás további fejlődésében fontos momentum annak megértése, hogy a helyi problémák és a különböző tulajdonformák (állami, magán-, dolgozói) megítélése nem függetleníthető a makrogazdasági folyamatok átalakításától (pl. a pénzpiac szabályozása, a dolgozói tulajdon esetében az adósság visszafizetésének könnyítése vagy elengedése, a regionális és belső piacok védelme stb.).

12. Itt az ideje, hogy a szakszervezetek is kezdeményezzenek egy valóban baloldali fordulatot Magyarországon. Ha ugyanis a válságba jutott neoliberális gazdaságpolitikának nem lesz baloldali alternatívája, lesz jobboldali. Csak a munkásságra, a bérből és fizetésből élőkre, a kistermelőkre támaszkodó baloldali politika reteszelheti el a jobboldali populizmus, a rasszizmus hatalomra jutását Magyarországon.

Budapest, 1997. február 24.

[A Baloldali Alternatíva Egyesülés Egyeztető Bizottságának dokumentumából]

Marx aktuális gondolatai.

A “rendszerváltozás" kérdéséhez

Egy-egy ország gazdasági fejlettségét Marx és Engels szerint az illető ország gazdaságának a világpiachoz való viszonya határozza meg. A múlt század világpiacáról már 1848-ban ezt írták: “…az az ország, amely egész nemzeteket változtat a maga proletárjaivá, amely óriáskarjaival az egész világot körülfogja, amely pénzével egyszer már fedezte a restauráció költségeit, az az ország, amelynek tulajdon ölében az osztályellentétek a legkifejezettebb, a legszemérmetlenebb formáig hajtották magukat – Anglia látszik ama sziklának, amelyen a forradalmi hullámok megtörnek, amely az új társadalmat már az anyaméhben kiéhezteti. Anglia uralkodik a világpiac fölött." (Marx-Engels: A forradalmi mozgalom. MEM, 1962. 6. k. 141.) És a – mutatis mutandis – máig érvényes általánosítás: “A nemzetgazdasági viszonyok átalakítása az európai kontinens bármely országában, az egész európai kontinensen Anglia nélkül – vihar egy pohár vízben. Egy-egy nemzeten belül az ipar és kereskedelem viszonyai fölött más nemzetekkel való érintkezése uralkodik, e viszonyokat a nemzetnek a világpiachoz való viszonya szabja meg…" (Uo.)

Ma is érdekes és találó, ahogyan Marx a világpiac kiterjeszkedésének folyamatát a gyarmatokkal összefüggésben jellemzi. Az indiai brit uralom várható eredményei című írásában 1853-ban először is megállapítja, hogy a brit gyarmatosításnak egész sereg progresszív hatása van Indiára, így például a politikai egység megteremtése, az ázsiai tespedtség megtörése, a modern közlekedés kiépítése, a szabad sajtó elterjesztése stb., majd az országnak szabad prédából újratermelő országgá való átváltoztatása. Csakhogy: “Mindaz, amit az angol burzsoázia netán tenni kényszerül, nem fogja felszabadítani a nép tömegeit, s anyagilag sem fogja szociális helyzetüket megjavítani, mert ez nemcsak a termelőerők fejlettségétől függ, hanem attól is, hogy a nép kisajátítsa őket. De az anyagi feltételeket mindkettőhöz kétségtelenül meg fogja teremteni az angol burzsoázia. S tett-e a burzsoázia valaha ennél többet? Hozott-e létre valaha haladást anélkül, hogy egyéneket és népeket ne vonszolt volna véren és szennyen, nyomoron és megaláztatáson keresztül?" (MEM, 1964. 9. k. 209-212.) Mert: “A burzsoá civilizáció mélységes képmutatása és veleszületett barbársága leplezetlenül szemünk elé tárul, ha anyaországától, ahol tiszteletreméltó formákat ölt, a gyarmatok felé fordulunk, ahol mezítelenül lép fel." (Uo. 213.)

A cikk befejező fejtegetésében Marx jóformán előre vetíti a tőke világméretű centralizációjának mai folyamatát is. “Az angol ipar pusztító hatása Indiára, egy olyan óriási országra, amelynek területe… akkora, mint Európa, nyilvánvaló és megdöbbentő. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ez csupán szerves következménye a termelés ma fennálló egész rendszerének. Ez a termelés a tőke korlátlan uralmán nyugszik. A tőkének mint független hatalomnak létezéséhez elengedhetetlen a tőkecentralizáció. Ennek a centralizációnak romboló hatása a világ piacaira csupán óriási arányokban fedi fel a politikai gazdaságtan azon belső organikus törvényeit, amelyek ma minden civilizált városban hatnak."(Uo. 213-214.) S végül összefoglalóan: “A történelem burzsoá szakaszának meg kell teremtenie az új világ anyagi bázisát – egyrészt az emberiség kölcsönös függőségén alapuló egyetemes érintkezést és ennek az érintkezésnek az eszközeit, másrészt az ember termelőerőinek fejlődését és az anyagi termelés átalakítását természeti erők fölötti tudományos uralommá. A burzsoá ipar és kereskedelem megteremti egy új világnak ezeket az anyagi feltételeit, ugyanúgy, ahogy a geológiai forradalmak megteremtették a föld felszínét. Ha majd egy nagy szociális forradalom úrrá lesz a polgári korszak eredményein, a világpiacon és a korszerű termelőerőkön, és aláveti ezeket a leghaladottabb népek közös ellenőrzésének, csak akkor nem lesz többé az emberi haladás ahhoz az irtózatos pogány bálványhoz hasonlatos, aki csak megöltek koponyájából issza a nektárt." (Uo. 214.)

Nos, aki nem érti, hogy ezek a sorok a XX. századi világpiacról is szólnak, az ne kínlódjék azzal, hogy klasszikus gondolkodók műveit olvassa. Marx “tévedése" itt legfeljebb annyi, hogy a kapitalizmus piaci terjeszkedését és ezáltal fennmaradását sokkal korlátozottabbnak, sőt határoltabbnak látta. Ennek ellenére rövid fejtegetése a tőke centralizációjának mai, multi- vagy transznacionális alakzatait is mintegy előre jelzi. A gyarmatok példája nagyon jó, mert a múlt században a tőke számára – az akkor iparosodó európai országokon kívül – az Európán túli hatalmas térségek ígérték a legnagyobb piaci lehetőségeket.

Marx és Engels ideje óta a tőkés világpiac több nagy hullámban, földrengésszerű megrázkódtatással hajtotta még hatékonyabban uralma alá a világot, átrajzolva annak politikai térképét is. E földrengésekből a legutóbbi kettőt közvetlen közelből szemlélhettük és bőrünkön érezhettük. A huszadik század közepén, nyomban a II. világháború után rohamosan végbement a dekolonializálás: a volt gyarmatok “függetlenné" váltak, nagyobbrészt megmaradván a gazdasági függésben. Minden tisztelet megilleti a gyarmati függetlenségi küzdelmek és szabadságharcok hőseit, de tudnunk kell, hogy csak azért győzhettek, mert a nemzetközi tőke további globalizálódása számára viszonylag zárt, az anyaországok szárnyai alatt megbúvó helyi piacok tömegét tárták fel. Ez a világméretű átalakulás még megtűrte vagy inkább megkívánta a legkülönfélébb diktatúrák kiépülését. A második nagy földrengés alighanem a hetvenes években kezdődött, s megintcsak átrajzolta a világ politikai térképét. Gazdasági alapját tekintve arról volt és van szó, hogy a különféle diktatúrák a tőkés világpiactól kisebb vagy nagyobb mértékben továbbra is megóvták országaikat, most azonban a világkapitalizmus rászorult ezekre a piacokra is. A legnagyobb falat természetesen a Szovjetunió és a többi államszocialista ország nagyon is védett piacai voltak. Az államszocializmust “végső soron" nem a saját tökéletlensége, nem vezetőinek árulása, nem az antikommunista politika, nem is a tudatos “agyonfegyverkezés", még kevésbé az ellenzéki társaságok vágyakozása döntötte meg, hanem a multinacionális nagytőke, amelynek szabadabb mozgásához a világpiac további bővítésére volt szüksége, s amely mozgásnak adekvát formája most a polgári (Lukács György híres szavával: a formális) demokrácia lett. Minden más csak kísérőjelenség.

Azt mondják, a marxisták meg voltak győződve arról, hogy a politikai szocializmus a történelem visszafordíthatatlan vívmánya. Hát, marxistája válogatja. És maga Marx? “Nem tagadhatjuk – írta Marx Engelsnek szóló 1858. október 8-i levelében -, hogy a polgári társadalom másodszor élte át a maga XVI. századát, olyan XVI. századot, amelytől remélem, hogy éppúgy megkondítja fölötte a lélekharangot, ahogyan az első annak idején életre hívta. A polgári társadalom tulajdonképpeni feladata, hogy létrehozza, legalábbis körvonalaiban, a világpiacot és egy ennek bázisán nyugvó termelést. Minthogy a föld kerek, Kalifornia és Ausztrália gyarmatosításával és Kína meg Japán feltárásával ez a feladat nyilván befejeződik. A súlyos probléma számunkra ez: a kontinensen küszöbön áll a forradalom és nyomban szocialista jelleget is fog ölteni. Vajon nem fogják-e szükségszerűen eltiporni ebben a kis zugban, mikor sokkal nagyobb területen a polgári társadalom mozgása még emelkedő irányú?" (MEM, 1972. 29. k. 339.)

Az államszocializmus bukásán nem érdemes siránkozni. A világpiac kíméletlenül elpusztít mindent, ami terjeszkedésének útjában áll, de egyben új távlatokat is nyit, amelyek ma még beláthatatlanok ugyan, ám előbb vagy utóbb megjelennek a látóhatárunkon. Az idős Engels, amikor Danyielszon az orosz obscsina pusztulásáról panaszkodott, neki címzett levelében, 1892. június 18-án azt írta, hogy “…ténylegesen nincsen a történelemben egyetlen olyan tény sem, amely ilyen vagy olyan módon ne szolgálná az emberi haladást, de gyakran roppant kerülő úton". (MEM, 1977. 38. k. 361.) S ugyanabban az összefüggésben ugyancsak Danyileszonnak írja 1893 október 17-én: “Nincs olyan történelmi szerencsétlenség, amely ne járna együtt kiegyenlítő történelmi haladással. Csak a modus operandi változik. Que les destinées s’accoműűplissent!" (MEM, 1979. 39. k. 147.)

[Az írás egy korábbi változata megjelent a Népszabadság 1995. november 24-i számában.]

Marx aktuális gondolatai.

Minthogy manapság közgazdászok serege és a laikus közvélemény egyforma tudatlansággal keveri össze a tõkekoncentráció fogalmát a tőkecentralizáció fogalmával, szükségesnek látszik, hogy ezt a két folyamatot (és fogalmaikat), amelyek oly nagy szerepet játszanak a mai tőkés világgazdaságban, világosan megkülönböztessük egymástól.

Vajon ki jöhetne segítségünkre ehhez? Természetesen Marx a múlt századból. A tőke I. könyvében hosszas és nagyon tanulságos fejtegetések írják le a két folyamat különbségét s hatásának ellentétességét. Először a koncentrációról olvashatjuk a következőket: “Minden egyéni tőke termelési eszközök nagyobb vagy kisebb koncentrációja és ennek megfelelő parancsnoklás nagyobb vagy kisebb munkássereg felett, minden felhalmozás újabb felhalmozás eszköze lesz. (…) Egyidejűleg oldalhajtások válnak le az eredeti tőkékről, és mint új önálló tőkék funkcionálnak. Nagy szerepet játszik ebben többek között a vagyon megosztása a tőkés családokban. Ezért a tőke felhalmozásával többé vagy kevésbé nő a tőkések száma is. A koncentrációnak ezt a fajtáját, amely közvetlenül a felhalmozáson nyugszik, illetve helyesebben vele azonos, két körülmény jellemzi. Először: a társadalmi termelési eszközöknek egyéni tőkések kezében való növekvő koncentrációját – egyébként változatlan körülmények között – korlátozza a társadalmi gazdagság növekedésének foka. Másodszor: a társadalmi tőkének egy-egy különös termelési területen lakozó része sok tőkés között oszlik el, akik mint független és konkurráló árutermelők állnak szemben egymással. A felhalmozás és az azt kísérő koncentráció tehát nemcsak hogy sok pontra forgácsolódik szét, hanem a funkcionáló tőkék növekedését új tőkék képződése és régiek széthasadása keresztezi. Ha tehát a felhalmozás egyrészt úgy jelentkezik, mint a termelési eszközöknek és a munka feletti parancsnoklásnak a növekvő koncentrációja, másrészt mint sok egyéni tőkének egymástól való taszítása." (MEM, 1967. 23. k. 585.)

S a közvetlen folytatás, immár a centralizációról: “A társadalmi össztőkének ezzel a sok egyéni tőkére való szétforgácsolódásával illetve töredékeinek kölcsönös taszításával szemben ellenhatást fejt ki vonzásuk. Ez már nem a termelési eszközöknek és a munka feletti parancsnoklásnak egyszerű, a felhalmozással azonos koncentrációja többé. Ez már kialakult tőkék koncentrációja, egyéni önállóságuk megszüntetése, tőkésnek tőkés által való kisajátítása, sok kisebb tőkének kevésszámú nagyobb tőkévé való átváltoztatása. Ez a folyamat az elsőtől abban különbözik, hogy a már meglevő és funkcionáló tőkék megváltozott elosztását tételezi csak fel, tehát játékterét a társadalmi gazdagság abszolút növekedése vagyis a felhalmozás abszolút határai nem korlátozzák. A tőke itt egy kézben nagy tömeggé dagad, mert amott sok kézben elvész. Ez a tulajdonképpeni centralizáció, eltérően a felhalmozástól és a koncentrációtól." (Uo. 585-586.)

Marx ezután a konkurrenciáról szól, majd így folytatja: “Ettől eltekintve a tőkés termeléssel együtt létrejön egy egészen új hatalom, a hitelügy, amely kezdetben lopva, mint a felhalmozás szerény segítője oson be, láthatatlan szálakkal egyéni vagy társult tőkések kezébe vonja a társadalom felületén nagyobb vagy kisebb tömegekben szétforgácsolt pénzeszközöket, de csakhamar a konkurrencia-harc új és félelmetes fegyverévé lesz, és végül a tőkék centralizálására szolgáló óriási társadalmi mechanizmussá változik át." (Uo. 586.) – És ezek a sorok a múlt században íródtak, akárcsak a folytatásuk: “Ugyanabban a mértékben, mint a tőkés termelés és felhalmozás, fejlődik a konkurrencia és a hitel, a centralizáció két leghatalmasabb emeltyűje. Emellett a felhalmozás előrehaladása gyarapítja a centralizálható anyagot, azaz az egyes tőkéket, miközben a tőkés termelés terjeszkedése megteremti az egyik oldalon a társadalmi szükségletét, a másik oldalon a technikai eszközeit azoknak a hatalmas ipari vállalkozásoknak, amelyeknek keresztülvitele a tőke előzetes centralizációját követeli meg. Manapság tehát az egyes tőkék kölcsönös vonzóereje és a centralizációra irányuló tendencia erősebb, mint valaha." (Uo.)

Ezután Marx a centralizáció elméleti korlátlanságáról ír, majd ezt olvashatjuk: “Egy adott termelési ágban a centralizáció akkor érné el végső határát, ha az összes ott befektetett tőkék egyetlen tőkévé olvadnának össze. (…) Egy adott társadalomban ezt a határt csak abban a pillanatban érnék el, amikor az egész társadalmi tőke egyetlen tőkés vagy egyetlen tőkés társaság kezében egyesülne." (Uo. 587.) – Ennek az elméleti megállapításnak, mint tudni való, utóélete van; ám ez itt nem kell hogy érdekeljen bennünket.

Fontosabb, hogy tudjuk: Marx a tőke centralizációját a termelési eszközök fejlődése szempontjából óriási jelentőségűnek tartotta. “Az ipari vállalatok megnövekedett terjedelme mindenütt kiindulópontja sok ember összmunkája átfogóbb megszervezésének, anyagi hajtóerői szélesebb kifejlesztésének, azaz annak, hogy elszigetelt és szokásszerűen űzött termelési folyamatokat mindinkább társadalmilag kombinált és tudományosan elrendezett termelési folyamatokká alakítsanak át." (Uo.) – Társadalmi következményei is hatalmasak: “Világos (…), hogy a felhalmozás – a tőke fokozatos szaporítása a kör formájúból spirális mozgásba átmenő újratermelés útján – igen lassú eljárás a centralizációhoz képest, amelynek a társadalmi tőke alkotórészeinek mennyiségi csoportosulását kell csupán megvalósítania. A világ még ma is vasutak nélkül volna, ha addig kellett volna várnia, amíg a felhalmozás egyes egyéni tőkéket akkorára növel, hogy meg tudjanak birkózni egy vasút megépítésével. A centralizáció viszont, a részvénytársaságok révén, máról holnapra véghezvitte ezt. S miközben a centralizáció ilymódon fokozza és meggyorsítja a felhalmozás hatását, egyúttal bővíti és meggyorsítja a tőke technikai összetételének forradalmi átalakulásait is, amelyek a változó tőkerész rovására az állandót gyarapítják és ezzel a munka iránti keresletet relatíve csökkentik." (Uo.)

Itt ismét – mutatis mutandis – napjainkhoz is szóló üzenettel van dolgunk. A tőke “tökéletesedett technikai alakjában" ugyanis “kisebb tömegű munka elegendő ahhoz, hogy nagyobb tömegű gépi berendezést és nyersanyagot hozzon mozgásba. A munka iránti keresletnek ebből szükségszerűen következő abszolút csökkenése természetesen annál nagyobb lesz, minél inkább halmozódtak már fel tömegekké a centralizáló mozgás következtében azok a tőkék, amelyek ezen a megújulási folyamaton átmennek." (Uo. 588.)

Ezután az “ipari tartaléksereg", a munkásosztály pauperizmusa és ezzel kapcsolatos problémák következnek, Anglia példáján szemléltetve mindezt. Marx fejtegetéseit olvasva óhatatlanul arra kell gondolnunk, hogy vajon mennyi igazságtartalma van annak a mai propagandának, hogy a világméretű nagytőke mindenütt új munkaalkalmakat teremt, s vajon nem éppen tömeges munkanélküliséghez vezet-e. A korabeli politikai gazdaságtan hazugságainak bírálatát Marx a következőképp fejezi be: “Végül Destutt de Tracy, a halvérű burzsoá doktrinér, brutálisan kimondja: A szegény nemzetek azok, ahol a népnek jó sora van, és a gazdag nemzetek azok, ahol a nép rendszerint szegény." (Uo. 606.) Ezt ma így kellene mondanunk: a multinacionális tőke világméretű centralizációja, mely törvényszerűen munkanélküliséget teremt, a tőkekoncentráció bizonyos helyi munkaalkalom-teremtését keresztezve és azt maga alá gyűrve – nem számolva most más hátráltató körülményekkel – tendenciája szerint föllendíti a világgazdaságot, a munkanélküliség növelésével egyenes arányban.