Ez a kísérlet csak valaminő hozzávetőleges pontosságú kép elkészítésére vállalkozhat. A munka alapélménye az a nagy történelmi kudarc, amely kérlelhetetlen önvizsgálatra sarkall. A visszapillantás látószöge főként a baloldali elkötelezettségű értelmiség küszködéseit fogja be, s éppen ezért címe – balzaci utánérzéssel – a következő lehetne: a romániai magyar baloldali írástudók dicsősége és nyomorúsága. A kettősség a számadás lényegéhez tartozik. Üdvtörténet és szenvedéstörténet – különböző korszakokban és váltakozva, eltérő arányokban – keveredik benne. A számvetés benső indítékait külső kihívások is felerősítették, s ezek az erkölcsi vonatkozásokkal való szembesülést megkerülhetetlenné teszik. “Nevezetesen arról van szó – írta Pomogáts Béla –, hogy az erdélyi magyar baloldal képviselői, akik 1945 után vezető szerepet vállaltak és kaptak a magyar nemzetiségi közélet és kultúra megszervezésében, vajon milyen mértékben felelősek azért, hogy az erdélyi magyarság fokozatosan elveszítette politikai és kulturális intézményeit, s közvetlenül az 1989 végén lezajlott romániai események előtt már teljesen védtelenül s kiszolgáltatottan volt kénytelen tűrni a bukaresti diktatúrának azokat a támadásait és mesterkedéseit, amelyek végleges felszámolására: nemzeti tudatának lerombolására és teljes beolvasztására törekedtek.”¹ (kiemelés tőlem – G. E.)

Rögtön elöljáróban – mégpedig elvi síkon – beleütközünk tehát a kollektív felelősség oly sokat s oly szenvedélyesen vitatott kérdésébe. Ezzel összefüggésben tisztázásra vár az is, hogy beszélhetünk-e egyáltalán a szóbanforgó csoportról mint többé-kevésbé állandó létű és jellegzetességekkel rendelkező társadalmi kategóriáról. A válaszadást viszont bonyolítja/nehezíti az a körülmény, hogy maga az értelmiség rendkívül összetett, heterogén képződmény, s a szociológiai–társadalomlélektani elemzésére irányuló kezdeményezések/teljesítmények terén a bőség zavarával kell megküzdenünk. Ez a sokféleség adott esetekben termékenyítő lehet, ám az eligazodást nem könnyíti meg.

Évekkel ezelőtt magam is megpróbáltam, hogy – Gramscira támaszkodva – a romániai magyar művelődést, illetve önazonosságot fenntartó és kifejező értelmiség helyét és szerepét körülírjam. Gramsci – mint ismeretes – nem magában az értelmiségi tevékenységben kereste a meghatározáshoz szükséges megkülönböztető ismérvet, hanem “azoknak a viszonyoknak a teljes rendszerében” kutatta, “amelyekben a tevékenységek (tehát az őket megtestesítő csoportok is) a társadalmi viszonyok általános komplexumában elhelyezkednek”. Ezzel az eljárással jutott el a szerves értelmiség funkciójának a megfogalmazásához, s ez szerinte abban rejlik, hogy homogeneitással ruházza fel és gazdasági, társadalmi politikai szerepének tudatára ébressze azt a társadalmi kategóriát, amelyhez tartozik. Másrészt – mutat rá Gramsci – minden lényeges társadalmi csoport még a régi viszonyok talaján létrejött értelmiséget talál a történelem színpadán. Ez a történelmi folytonosság képviselőjének mutatkozik. A hagyományos értelmiségről van szó, az új társadalmi képződménynek pedig meg kell kísérelnie, hogy asszimilálja és saját szolgálatába állítsa.

Úgy találtam, hogy a kisebbségi helyzetben, a román nemzetállami beolvasztó politikával szemben védekező erdélyi/romániai magyar kisebbségnek mindkét értelmiségre szüksége van. Életében ugyanis működik a homogeneitásra, a tudatosulásra irányuló igény, s nyilván nem mondhat le a sajátosságait megformáló múlt felidézéséről. Sőt lehetségesek olyan történelmi pillanatok, amikor – a jelen s a jövő garanciájaként is – éppen az utóbbi szerepkört betöltő értelmiségi csoport kerül előtérbe. S. N. Eisenstadt utal arra, hogy a hagyományok létrehozásában és továbbadásában nélkülözhetetlenek az ún. másodlagos értelmiségiek, a tanerők, a tömegkommunikációs eszközök szakemberei, akik az intézményesítést, az identitást kifejező jelképek kimunkálását szolgálják. Ha Karl Mannheimnél az értelmiségit főleg az jellemzi, hogy képes magában a “különöst”, a “részlegest” leküzdeni, s ez teszi alkalmassá arra, hogy az emberiség általános érdekeit megszólaltassa, az etnikumok, a nemzetek “mi-tudatát” megfogalmazó és sajátos jegyeit a múltból átörökítő mindkét értelmiségi csoport – a maga ellentmondásos kapcsolatában – éppen az identitás hordozója.

Az erdélyi magyar baloldali írástudók ebben a két kategória képezte – bourdieu-i értelemben vett – “értelmiségi mező”-ben helyezkedtek el. Mindkét csoportból rekrutálódtak. Viszonyuk e csoportokhoz (főként a hagyományoshoz) változó volt, s annak mértékében vált egyre kiegyensúlyozottabbá (de nem állandó jelleggel), hogy mennyire voltak képesek a kisebbségi érdekvédelemmel, az anyanyelvű művelődés ügyével azonosulni. A baloldal mellett elkötelezettek csak fokozatosan vetkőzték le a szektarianizmussal oly közeli rokonságot tartó nemzeti–nemzetiségi közömbösséget, s ez az átalakulás a harmincas évek második felében – a népfront égisze alatt – teljesedett ki.

A felelősség említett kérdésének feszegetése során – az egész csoport metamorfózisait nyomon követve – főként az egyéni választások, magatartások, megnyilatkozások és tettek a döntőek. Mindenekelőtt ezek morális megméretése a feladat. Noha elvileg ebben az esetben sem fogadható el a kollektív felelősségre vonás, mindenki számvetéssel tartozik azért is, hogy milyen mértékben hagyta eluralkodni magán a nyájszellemet. Mikor és meddig támogatott másokkal együtt (akár hallgatólagosan, passzív módon) téves, rossz politikai opciókat, olyanokat, amelyek – rövidebb vagy hosszabb távon – a kisebbségi önfenntartást, a népek közötti barátságot károsították vagy egyenesen veszélyeztették.

Nincs egybemosó kollektív vétek, illetve mindenkire egyformán nehezedő csoport-felelősség, ám léteznie, érvényesülnie kell olyan számonkérésnek is (akár benső fórum előtt), amely a személyiségpusztító vakfegyelemből, fanatizmusból származó alkalmazkodást, együttcselekvést erkölcsileg szakcionálja.

Az erdélyi magyar baloldal megítélése is csak történelmi megközelítésben lehet célravezető. Noha a viszonylagosság rányomta bélyegét ama folyamatra, amelyben ez az irányzat létrejött, majd az idők sodrában változott és differenciálódott, a kritikai múltidézés egyértelmű következtetéshez vezet. Az erdélyi magyar baloldaliság, s ennek eszmei kifejezése szervesen beilleszkedett az összmagyar, illetve a romániai progresszió történetébe, s éppen ezért örökségének ápolása – a mai mostoha körülmények között is – tudományos, társadalompolitikai és erkölcsi szempontból egyaránt megkerülhetetlen feladat marad. Az elhallgatással, de még inkább a manicheista, csak sötét színekben láttató/ábrázoló értelmezésekkel szemben e feladat teljesítése értékmentő erőfeszítésnek fog bizonyulni. E funkciójában főként az erdélyi magyar baloldali hagyomány sajátos vonásainak a feltárására és felmutatására kell összpontosítania.

Vizsgálódásomat a két világháború közötti évekkel kezdve emlékeztetnem kell arra, hogy a tájainkon jelentkezett, forradalmas s a szocializmus vonzásába került baloldal a nagy válság idején (1929–1933), majd a depresszió szakaszában lépett színre. A társadalom-gazdasági meghatározókat a szellem, az értékek világában bekövetkezett tektonikus mozgások egészítették ki. A kapitalizmus életerejébe vetett bizalom megrendülésével szemben izmosodott az (utópikus) remény a tervgazdaságon alapuló kollektivizmus “daloló holnapjainak” a nem is oly távoli eljövetelében. Nőtt a Szovjetunióban zajló hatalmas kísérlet ázsiója, az októberi forradalom szellemi kisugárzása pedig Európa és Amerika számos tudományos és művészi kiválóságát hatókörébe vonta. A megvalósuló szocializmus soknemzetiségű birodalma a népek közötti barátság honának mutatkozott. Olyan erőként kapcsolódott be a nemzetközi politikai életbe, mint amely kész a békét s a kultúrát fenyegető, egyre agresszívebbé váló fasizmus útját állni. A nyugati demokráciák potenciális szövetségeseként, a kollektív biztonság bajnokaként szerepelt. Megemlítendő az is, hogy a versailles-i békerendszert nem ismerte el, mert imperialista, rablóbékének tartotta.

Ami a romániai kommunistákat illeti, pártjuk (a Komintern szekciója) nemzetiségi politikája – a Szovjetunió hatalmi érdekeihez is igazodva – a jelzett korszakban bizonyos átalakuláson ment keresztül. Az V. kongresszus (1931) határozatai már nem tekintik Romániát egyértelműen többnemzetiségű, sőt “imperialista” államnak, s az elszakadásig menő önrendelkezés régebben fennen hangoztatott jogát sem említik. Harcot hirdetnek viszont mindenfajta nacionalizmus ellen, s a fasizmusokkal való szembeszegülésre mozgósítanak. Elítélik a kisebbségekkel szemben alkalmazott diszkriminációt, s a teljes jogegyenlőség mellett törnek lándzsát. Az anyanyelv szabad használatát szorgalmazzák mind az oktatás összes szintjein, mind a közigazgatásban s az igazságszolgáltatásban. Úgynevezett “nemzeti–forradalmi” szervezetek létrehozását tartják szükségesnek. A kongresszusi tézisek az országban élő nemzetiségek s a román nép összefogását sürgetik.

A tagságában többnyire kisebbségieket felölelő, illegalitásba szorított és üldözött párt politikai súlya csekély volt, de ideológiai befolyása növekedett. Főként a válság sújtotta, kettős elnyomás alá került kisebbségek fiatalabb értelmiségi nemzedékei körében hódított. “A világesemények és a társadalomtudományokkal való foglalkozás erősen balra tolják a fiatalokat” – állapította meg Jancsó Elemér az erdélyi magyar nevelésügyet elemző könyvében, majd leszögezte: “1933 telén és tavaszán az erdélyi magyar ifjúsági életet a marxizmus dominálta különböző formáiban.”² Demeter János a közvetlen élmény hitelességével idézte fel önéletírásában az Antal Márk és Tihanyi Erzsébet vezette marxista szemináriumok korabeli tevékenységét, amely meghatározó szerepet játszott számos fiatal értelmiségi tudatvilágának alakításában.³

E folyamat kibontakozásában több tényező, több tendencia érvényesülését kísérhetjük nyomon. Külső hatások és belső eszmélések találkozását regisztálhatjuk, amikor az erdélyi magyar (főként fiatal) írástudók radikalizálódását vizsgáljuk.

Sokatmondó ebben a vonatkozásban az Erdélyi Fiatalok pályája. A főként egyetemi hallgatókból verbuválódott egyesület – a felvidéki Sarlóhoz és a magyarországi Bartha Miklós Társasághoz hasonlóan – Ady, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond eszméitől ihletetten az erdélyi társadalmi valóság, elsősorban a falu feltárását tűzte zászlajára. Tagjai a szociológia, a szociográfia felé fordultak, és – nemzedéki ellentéteknek is hangot adva – a falu felemelését kívánták elősegíteni. Az erdélyi magyar baloldali írástudók elköteleződésének menetében fordulatot jelzett az Erdélyi Fiatalok által meghirdetett és gyakorolt népszolgálat. Mikó Imre a következőképpen fejezte ki ezt a letagadhatatlanul baloldali orientációt: “A magyar intellektuel ifjúság pedig mit tehet? Beállunk közkatonának a magyar jövő: munkások és parasztok sorába s az érdekeik értelmi szolgálatában keressük letűnő középosztályunk új nemzedékének a jövő társadalmához való jogát.”⁴

Akik a szociális s a nemzetiségi törekvések egybeötvözésében radikálisan tovább akartak lépni, kiváltak az Erdélyi Fiatalok közösségéből. Megalapították a Falvak Népe című hetilapot, hogy oldalain a falusi dolgozók követeléseit tolmácsolják s ezzel együtt az Országos Magyar Párton belül szervezkedő ellenzéknek is fórumot biztosítsanak.

Az Országos Magyar Párti Ellenzék elnevezésű baloldali tömörülés 1933-ban lépettt porondra, azután, hogy nyilvánvalóvá vált: a párt belső megreformálása zátonyra futott. Jól látta Mikó Imre, hogy amikor “egy haladó tábor a konzervatív vezetőséggel összeütközésbe jutott, mindig az utóbbi került ki győztesen”.⁵ Demeter János önéletírásából tudomást szerezhetünk arról is, milyen bizalmatlansággal kezelték eleinte a szektarianizmustól nehezen szabaduló kommunista vezetők (pl. Marcel Pauker, akit később az NKVD pusztított el) a népi–nemzetiségi elköteleződésű mozgalmat, és mennyi bajt, hibát okoztak saját ultráik, akik az osztályszempontokat abszolutizálták.⁶

Az OMPE 1934 nyarán Marosvásárhelyen tartott értekezlete kimondta különálló, országos szervezetté való alakulását, Romániai Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ) néven. Bányai László, a MADOSZ egyik “alapító atyja” így értékelte a fordulatot: “Ez volt az első nemzetiségi jellegű magyar szervezet, amely következetesen demokratikus politikát folytatott, s a magyar és román kizsákmányolt rétegek és pártjaik befolyásával szemben a munkásosztály és az egész dolgozó nép élcsapatát, a Kommunista pártot tekintette vezetőjének.”⁷ Ettől a megállapítástól eltérően, Demeter távolról sem volt meggyőződve e fejlemény szükségességéről, és kételyeit visszaemlékezéseiben sem rejtette véka alá.⁸

Az esemény mai felidézőjének azonban el kell ismernie, hogy a MADOSZ első programja, amely a román demokratikus erőkkel való szövetségben az általános demokratikus szabadságjogokért, s köztük elsősorban a nemzeti jogegyenlőségért való küzdelmet hirdette meg, olyan követeléseket tartalmazott (a magyar nyelv és kultúra szabadsága, a teljes magyar iskolahálózat, anyanyelvű közigazgatás és igazságszolgáltatás, az elbocsátott magyar tisztviselők, munkások és szakemberek azonnali visszavétele stb.), amelyek között nem egy – sajnos – ma sem vesztette el időszerűségét. E pozitívumhoz kell sorolnunk az Ekés Fronttal a Hunyad megyei Bácsi községben 1935 szeptemberében megkötött szövetséget, s ennek egyik meghatározó elemét Petru Groza szerepében, a vele megteremtett jó személyes kapcsolatokban találhatjuk meg. Ez a közeli nexus a későbbiek folyamán, 1944 után, a Magyar Népi Szövetség történetében is igen fontos funkcióhoz jutott.

A párt – Bányai által oly hangsúlyozott – vezetésének elfogadásáért, illetve nem egyszer bigott követéséért azonban nagy árat kellett fizetni. A MADOSZ nemzetiségi tömegszervezetként, mint amolyan, a magyar kisebbséget mozgósító “hajtószíj” a mindenkori pártpolitika függvényévé vált. Ennek a vargabetűihez kellett igazodnia. A romániai pártvezetés döntéseit, stratégiai vagy taktikai választásait azonban Moszkvában, a Komintern illetékes szerveiben alakították ki. A Komintern pedig – mondhatni – minden lényeges vonatkozásban a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeit tartotta szem előtt. Ezeket az érdekeket végső fokon Sztálin értelmezte és fogalmazta meg.

Természetesen a MADOSZ kisebbségvédelmi egységre irányuló erőfeszítéseinek is kedvezett a Komintern VII. kongresszusán elfogadott (1935) népfrontpolitika. Ám a megkésetten végrehajtott fordulat következetlenségei, korlátai számos kudarcot idéztek elő. Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni azon, hogy a Magyar Párt vezetőinél a MADOSZ egységre szólító felhívásai süket fülekre találtak. Elzárkózásukat, a – Mikó Imre jelezte – maradiság és kaszt-előítéletek mellett, alapvetően az a bizalmatlanság motiválta, amit a kommunista hátterű MADOSZ-szal szemben tápláltak. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy éppen a népfrontpolitika alkalmazásának első éveiben szabadult el – sorozatos koncepciós perekkel, százezrek megsemmisítésével, a Gulag-szigetcsoport nyúlványainak meghosszabbításával – a tébolyult sztálini terror, s noha a dezinformált vagy struccpolitikát folytató baloldaliak mindezt a burzsoá propaganda találmányának minősítették, hitelük megcsappant. Sztálin árnyéka az erdélyi magyar baloldal jószándékú kezdeményezéseire, akcióira is rávetült.

Szerencsére, a sok gátló tényező ellenére, a népfront szelleme ösztönzően hatott azokra az antifasiszta beállítottságú magyar írástudókra és dolgozókra, akik számára az önazonosság megőrzése nem került ellentétbe az együttélésből fakadó, a románság, valamint a többi nemzetiség iránt tanúsított barátság érzésével. A demokratikus nmzetiségi egység eszméje egyre több elmét és szívet hódított meg. Végül is ez az áramlat áttörte a régi megmerevedett kereteket. Így valósult meg 1937-ben a Vásárhelyi Találkozó is.

Ezekben az években teljesedett ki a Korunk szerkesztésében az az orientáció, amely a szellemi népfront jegyében a folyóirat legszámottevőbb teljesítményeként könyvelhető el. Ez a szerkesztéspolitika döntő mértékben járult hozzá ahhoz, hogy Gaál Gábor lapja az erdélyi (és nem csupán a transzilván) baloldal reprezentatív, magas színvonalú orgánumaként került be szűkebb és tágabb hazánk sajtó- és művelődéstörténetébe. Az újbarbarizmussal való szembefordulás tekintetében kimutatható bizonyos folytonosság a Dienes László szerkesztette Korunk és a Gaál Gábor névvel fémjelzett szemle között. Kétségtelen azonban, hogy a fasizmus kritikai taglalásában a harmincas évek második fele visz el a csúcspont felé. Ezt a fejlődést jól meghatározott koncepció táplálta, amelyről egyik Hatvany Lajos írt levelében Gaál Gábor így nyilatkozott: “A Korunk nem rigurózus és a Korunk nem szekta-lap. Csak annyiban szekta-lap, hogy nem enged hasábjaira senkit, aki bármilyen vonatkozásban, akár faji kérdésekben, akár szellempolitikai értelemben fasiszta. Minden antibarbár és demokrata megnyilatkozás a lapba tartozik.”⁹

E nyitás során jött létre az együttműködés a Korunk és a romániai magyar művelődés más, a nép felé tájékozódó, a hitleri terjeszkedéssel szemben bizonyos ellenállást tanúsító fórumaival és alkotóival. Az érintkezési felületek kialakulását nem csupán a Korunk új irányzata, hanem az a változás is lehetővé tette, amely az ún. erdélyi humánum képviselőinek a körében ment végbe. Félreérthetetlenül nyilvánult meg ez a metamorfózis abban, hogy például az Erdélyi Helikon vezércikkben üdvözölte a Vásárhelyi Találkozót, munkatársai közül Tamási Áron volt a Találkozó elnöke, Kacsó Sándort, Gagyi Lászlót és Szemlér Ferencet pedig az előadók között találtuk.

Mindezek a fejlemények igazolják Balogh Edgárt, aki – visszatekintve a Vásárhelyi Találkozóra – leszögezte: “A Vásárhelyi Találkozót fiatal erdélyi magyar írók kezdeményezték, s nem a meglevő politikai irányzatokat képviselte, hanem eredeti célkitűzéseivel ezek egyoldalúságait keresztezte.”¹⁰

Az erdélyi “cselekvő ifjúság” vásárhelyi diétája, ahol – sajnos – az Erdélyi Fiatalok nem voltak jelen, de a baloldal képviselői mellett, munkálataiban mind a Hitel, mind – a Magyar Párthoz közel álló – Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség munkatársai is részt vettek, jövőépítőnek bizonyult. A holnapok felé nyitott, amikor a románsággal való megbékélés s a dunai szövetség eszméje mellett tett hitet. Felvetette egy Magyar Szövetség gondolatát is, amivel mintegy megelőlegezte az 1944 után életre hívott Magyar Népi Szövetséget.

A bécsi döntés kettévágta Erdélyt, s míg Dél-Erdélyben az illegális MADOSZ politikáját alapvetően a román Hitler-ellenes erőkkel való együttműködés megteremtése határozta meg, a Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdélyben a Vásárhelyi Hitvalláshoz való ragaszkodás addig ismeretlen körülményekhez történő alkalmazkodást követelt. A visszacsatolás után a Korunk nem jelenhetett meg, ám az ún. Korunk-csoport nem maradt tétlen. Az aktív baloldalnak azonban súlyos csapásokat kellett elszenvednie, hiszen a DEF (a defenzív osztály) 1941-ben többszáz antifasiszta ellenállót tartóztatott le és csukatott börtönbe.

A háború vérzivataros éveiben, tömérdek kockázat és veszély közepette építették ki a MADOSZ Észak-Erdélyben maradt vezetői – a “korunkistákkal” együtt – azokat az új kapcsolatokat, amelyek végül közülük többeket is az 1943-as Szárszói Konferencia felé tereltek. A konferencia 50. évfordulóján egyetértően idéztem Borbándi Gyulát, aki egy Kolozsváron tartott előadásában a Vásárhelyi Találkozó és a Szárszói Konferencia közötti interferenciákat mutatta ki.¹¹

E korszak küzdelmeinek és megpróbáltatásainak első és mindmáig legtöbb tényt feltáró kutatója (még ha adatai ma már természetszerűen kiegészítésre, egyes ítéletei pedig átértékelésre szorulnak is), Csatári Dániel hírt adott Józsa Béláék, az akcióba lendülő Békepárt ama tervéről, hogy egy új Vásárhelyi Találkozót hívjanak össze.¹² Ebbe a folyamatba tartozik még Józsa Béla és Mikó Imre (abban az időben az Erdélyi Párt országgyűlési képviselője) levélváltása; a néhány hónappal később a csendőrnyomozók által meggyilkolt Józsa Béla akkor még “közös dolgaink” rendezésére, az erdélyi és dunavölgyi összefogásra szólította Mikót, aki nyitottnak mutatkozott.¹³

Az erdélyi romániai magyar baloldali írástudók 1944 utáni viszontagságos útját követve emlékeztetnem kell arra, hogy Jalta után ebben a térségben végső fokon a győzelmesen előretörő Szovjetunióé, a Vörös Hadseregé volt a döntő szó. Ne feledkezzünk meg a Churchill–Sztálin egyezségről (1944. október), amely százalékok szerint osztotta fel Kelet-Európát s a Balkánt. Delen és Molotov még korrigálta az arányokat, s így Románia és Magyarország szinte teljesen a szovjet befolyás zónájába került, márpedig a sztálini politika sem átallotta, hogy Erdély kérdésében a divide et impera taktikájával is éljen. Ismeretes, hogy a románokkal kötött fegyverszüneti egyezmény 19. cikkelye nyitva hagyta a végleges román–magyar határ kérdését, Bennett Kovrig pedig a magyar népi demokráciáról szóló könyvében arról ír, hogy volt idő, amikor a Szovjetunió egy független Erdély létrehozását fontolgatta.¹⁴ E bizonytalan helyzetben, ám a különböző lehetőségekkel számolva, az erdélyi magyar antifasiszták kapcsolatba léptek gróf Teleki Bélával és gróf Bethlen Béla kiürítési kormánybiztossal. Létrehozták a Tízes Bizottságot, majd – az egyházak bevonásával – azt az Erdélyi Magyar Tanácsot, amely Kolozsvár épségben maradásához hatékonyan járult hozzá.

Kolozsvár felszabadulása (1944. október 11.) után néhány nappal (október 16.) a MADOSZ országos értekezlete elhatározta, hogy a romániai magyarság átfogó szervezetévé fejleszti magát, és nevét Magyar Népi Szövetségre változtatja. Az észak-erdélyi baloldali értelmiségiek zömmel az új tömörüléshez csatlakoztak, amely a kommunista párt szövetségeseként kezdte meg sokirányú gazdasági, szociális, parlamenti, művelődési és oktatásügyi tevékenységét. Az égisze alatt szervezkedő magyar tömegek bíztak az új demokrácia ígéretében. Úgy tűnt, a “történelmi” (nemzeti parasztpárt és liberális) pártok nacionalista politikájával szemben, amely – csehszlovák mintára – a kollektív bűnben, a fasiszta–horthysta fertőzöttségben elítélt magyarság kitelepítését szorgalmazta, csak a baloldal szavatolhat létbiztonságot. A Maniu-gárdák vérengzéseitől ez a baloldal kínált oltalmat; a szovjet katonai hatóságok kiutasították a román közigazgatást, s az csak a Groza-kormány kinevezése után térhetett vissza. Néhány hónapig a román és magyar demokratikus erők – valaminő autonómiát működtetve – optimizmusra jogosító állapotokat teremtettek.

Tényleg úgy látszott, hogy nincs más alternatíva, s ezt támasztotta alá a Groza-kormány kezdeti nemzetiségi politikája. Az egyenjogúság a megvalósulás stádiumába lépett, kiépült a magyar kulturális intézmények átfogó hálózata. A miniszterelnök többször is a román–magyar barátság, a két ország közeledése és együttműködése, a vámunió, a határok spiritualizálása mellett kötelezte el magát. A még 1944-ben létrehozott kisebbségi–nemzetiségi minisztérium hatályon kívül helyezte az összes diszkriminatív intézkedést, elfogadták a Nemzetségi Statútumot. Külön törvény rendelte el 1945-ben, hogy a “kisebbség” terminusát a “nemzetiség” fogalmával cseréljék fel. A jogi–politikai fogalmak változása a kollektív tudatban végbement módosulásokat fejezte ki, s ugyanakkor ösztökélte is ezeket a változásokat. “A ‘kisebbség’ szóval – fejtegette Bányai László – annak idején egy elnyomatásban sínylődő nemzettöredék helyzetét igyekeztünk kifejezni. Tehát nemcsak szám szerinti, hanem jog szerinti kisebbséget is. Hogyha pedig más oldalról hallottuk elhangzani, nem egyszer lealázó szándékot éreztünk kicsengeni e szó mögött. Ezzel szemben a ‘nemzetiség’ szóval a demokrata kormány uralomra jutása óta mindinkább a jogegyenlőséget megvalósító népi demokratikus rendszerben élő népcsoportot jelöljük.”¹⁵

Kialakulóban volt a demokratizálódónak mutatkozó Romániában honra találni remélő magyarság új értelmű nemzetiségi tudata, amely – baloldali inspirációra – a mindkét oldali nacionalizmus elleni harcban izmosodott. Ebben a viaskodásban nőtt autentikus vezetővé az MNSZ elnöke, Kurkó Gyárfás. Számára “a nemzetiségi sors állandó küzdelmet” jelentett, az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása pedig “nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése” volt. Az erdélyi szellemre hivatkozva jelentette ki, hogy Erdély kérdését nem lehet kitelepítéssel vagy szétdarabolással megoldani, s ugyanennek a szellemnek a nevében tiltakozott a csehszlovákiai magyarság kiűzése ellen. Kurkót – többek között – fejlett valóságérzék, politikai józanság jellemezte, s e tulajdonságait az állhatatosság egészítette ki. Ez mondatta ki vele: “a történelem adta új keretek között is magyarok vagyunk, és magyarok maradunk”.¹⁶

Nem csoda, ha ilyen fejlemények alapján, ilyen légkörben a baloldali írástudók úgy érezték, hogy jó úton haladnak, s a fejlődés elégtétellel töltötte el őket. A tartósnak tetsző vívmányokban saját erőfeszítések, küszködéseik és áldozataik eredményeit vélték elismerni. “Ez volt hát a romániai magyaroknak, kiváltképpen pedig gondolkodóiknak, írástudóiknak ama kollektív egzisztenciális élménye – írja a “korunkológus” Tóth Sándor –, amely politikai tájékozódásukat olyan sokáig meghatározta. Ennek hatása alatt történt meg az, hogy amikor beleütköztek igényeiket vagy ízlésüket zavaró jelenségekbe (a készülő totális diktatúra kezdeti tüneteibe), hajlamosak voltak azokat rendhagyó atavisztikus jelenségeknek, vagy ügyetlenségeknek, esetleg kényelmetlen, de pillanatnyilag elkerülhetetlen átmeneti korlátozásoknak, netán utólag könnyen kiheverhető ‘gyermekbetegségnek’ tekinteni.”¹⁷

A vakhit buzgalmában, az önámítás késztetéseire sokmindent elfogadtunk és támogattunk, aminek rejtett célzatosságát nem láttuk át (nem akartuk átlátni) és káros, nem egyszer fatális következményei előtt behúnytuk a szemeinket. Hagytuk, hogy – Czeslav Milosz metafórájával élve – értelmünket rabul ejtsék. Pontosabban: a rabul ejtőknek még készséggel segítettünk.

Csak a tudtomon kívül “letartóztatott” tudatom, amelyet ráadásul a bénító pártdrill is kordában tartott, küldethette velem nyomdába, később pedig kommentáltatta Luca László Romániai magyarság útja című cikkét (Igazság, 1947. május 22.), amely – derűlátásunkat, a pártpolitikába vetett bizalmunkat megingatva – baljós fejleményeket indukált és igazolt. Több évtizeddel a cikk megjelenése után Benkő Samu a következőképpen idézi fel az akkori eseményeket: “Osztályharcos lepelben és marxistának feltüntetett tételek hangoztatásával 1947 tavaszán elkezdődött az erdélyi magyarság hagyományos intézményrendszerének és benne a tudományok műhelyeinek a felszámolása, illetőleg a magyarság onnan való kiszorítása. Hosszú következetes – a húzd meg ereszd meg elvét szívósan alkalmazó – politikai folyamat vette kezdetét Vasile Luca a Romániai magyarság útja című cikkének megjelenésével. A Román Kommunista Párt központi bizottságának titkára ebben az újságcikkben harcot hirdetett ‘az elvtelen magyar egység’ ellen.”¹⁸

Az elvtelennek nyilvánított egység felszámolása, a “szüntelenül éleződő osztályharc” nagyobb dicsőségére, nyilvánvalóan véget vetett az 1944 után új életre galvanizált nemzetiségi népfront-törekvéseknek. A szektarianizmus és a dogmatizmus orgiákat ült, s a rajtoló pártállami nacionalizmus, amely új érvényesülési lehetőségeket biztosított a hagyományos, román államnemzet kizárólagosságnak, immár az új rendszer legitimációját kínálta a rövidebb és hosszabb távon kibontakozó üzelmek számára. Nekünk, akik értetlenséggel, némi fenntartásokkal – de a Tóth Sándor felidézte beállítódottsággal – viszonyultunk az “új vonalhoz”, sokáig fogalmunk sem volt arról, hogy a több tekintetben alapvetően megváltozott kurzusba kerültünk. Ez nem valaminő romániai nóvum volt, hanem az egész szovjet tömböt jellemezte. “Elméleti” megalapozását az a sztálini tétel nyújtotta, hogy a népi demokráciák már a proletárdiktatúra funkcióit töltik be. A legfőbb kinyilatkoztatás a közép–kelet-európai kommunista vezetőket azonnali fordulatra, alkalmazkodásra késztette. Az új szakaszban túlhaladottnak nyilvánítottak minden – népfrontra csak emlékeztető – együttműködést, minden olyan szellemi–kulturális képződményt, orientációt, amely még magán viselte a minimális világnézeti türelmesség, a sokféleség jegyeit. A népi demokrácia útján mutatkozó távlatok immár nem egy hosszú fejlődés utáni, hanem azonnali feladatként jelezték a “szocializmus építését”. Nyilvánvaló, hogy az uniformizálás megnyílt korszakában nem sok hely maradt a nemzeti–nemzetiségi sajátosságok, az autentikus hagyományok számára. A “nemzeti forma és a szocialista tartalom” kapcsolatában az előbbi valaminő díszítő elemmé fokozódott le. A pártállam a beolvasztás – történelmileg ismeretlen hatékonyságú – társadalompolitikai berendezkedésnek bizonyult.

Ilyen körülmények között számos megpróbáltatás, nem kevés veszély várt az 1945-ben létesített Bolyai Egyetemre is. Az intézmény Petru Grozának és kormányának köszönhetően, ám csak az erdélyi magyar társadalom hatékony segítésével kezdhette meg tevékenységét. A nagy közösségi szolidarizálást ama körülmény váltotta ki, hogy a magyarság az egyetemben egyenjogúságának, bizonyos mértékig autonóm fejlődésének és jövőjének biztosítékát látta. Az egyetem az ismét kisebbségi sorsba jutott erdélyi magyarság fennmaradásának jelképévé vált.

Működését és szimbolikus szerepét a Luca-cikkel kezdetét vett folyamatban sok károsodás érte. A falai között zajló oktatás és tudományos kutatás színvonala csökkent, s voltak pillanatok, amikor Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök (aki nagy támasza volt az egyetemnek) szkepszise látszott igazolódni. ő ugyanis még az egyetemszevezés idején a következő szavakat intézte Csőgör Lajos rektorhoz: “Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”¹⁹

Azt hiszem, nem is annyira az észak-erdélyi élmények, mint a Raymond Aron-féle “értelmiségi ópium” zavarta meg látásunkat. Nem tanultunk a harmincas évek Szovjetuniójában megrendezett koncepciós perekből sem. Ezért bénító csapásként ért minket, hogy – a Rajk-ügy továbbgyűrűzéseként – letartóztatták az egyetem több szervezőjét és tanárát (Csőgör Lajost, Balogh Edgárt, Demeter Jánost, Jordáky Lajos, Venczel Józsefet, Nagy Gézát). Ugyan ez a sors várt az MNSZ elnökére, Kurkó Gyárfásra, Méliusz Józsefre, Márton Áronra és számos magyar közéleti személyiségre. A sztálinizmus és a román nacionalizmus szörnyszövetsége akadálytalanul garázdálkodott, s még magyar segítői is akadtak. Ezek – az ideológiai hamis tudat, a félelem áldozataiként is – működtették az eszmetársaikat felörlő malmot, hogy később gyakran maguk is az örlőkövek közé kerüljenek. Gaál Gábor, az erdélyi magyar baloldal legtekintélyesebb képviselője, a Korunk legendás szerkesztője, az 1946-ban indult Utunk alapítója ellen féktelen hajszát indítottak, majd kizárták a pártból. Ebbe belepusztult. Titkosított eljárással fosztották meg tagkönyvétől a proletárok sorából reprezentatív íróvá emelkedett Nagy Istvánt is. A megosztott, de főként megfélemlített magyar írástudók bénultan, magatehetetlenül élték meg – a nacionalizmussal elegyes – terror tobzódását, ami végül is, 1953-ban, a szélsőbalos mamelukok kezére jutott Magyar Népi Szövetség megszüntetéséhez is elvezetett.²⁰ Ezeket a veszteségeket, vereségeket – nyilván – nem kompenzálhatta a Magyar Autonóm Tartomány létesítése (1952–1968), hisz autonóm jellege pusztán formai volt.

Ami a Bolyai Egyetem további sorsát illeti, az 1959-es kényszeregyesítés után, 1960-ban a legfelsőbb pártvezetés “ügyeletes” magyar tagja, Mogyorós Sándor kijelentette, hogy “az 1945-ben alapított önálló magyar egyetem létesítése politikai hiba, a magyar reakciónak tett engedmény volt”.

A “hiba” következtében létrejött intézmény 15 évig működött, másfél évtizedes léte folyamán több szakaszon ment át; megismerte a hullámvölgyek és emelkedések egymásutániságát. Vezetői (1952–1957 között én is) sokféle, jó és rossz kompromisszumot kötöttek, számos hibát követtek el. Közben szakemberek nemzedékeit bocsátották útjukra. Tanárai, kutatói – a humboldti modell szerint is – reménykeltően kezdték összekapcsolni az oktatást a tudományos búvárkodással. Az intézmény – fogyatékosságaival és érdemeivel – a baloldali szellemiség otthona volt. A zárómérleg megvonásánál alapvető szempontként azt kellene – véleményem szerint – figyelembe venni, hogy végzettei a közelmúltig a romániai magyar művelődés, s így az önazonosság megőrzését számottevően segítették elő.

A XX. kongresszus katartikus hatása, majd a Petőfi Kör, s általában a magyarországi írók – hozzánk is átsugárzó – kritikai tevékenysége az erdélyi magyar értelmiségi baloldal berkeiben is erjedést váltottak ki. A sztálinizmus s a Rákosi-rendszer bűneinek leleplezése a román irodalmi közéletben is fokozódó elégedetlenségre bátorította, ösztökélte azokat, akik – a dogmatizmussal szembefordulva – a nemzetiségi kérdés “végleges és tökéletes megoldását”, az akkori hivatalos álláspontot megkérdőjelezték. Erősödtek a hangok, amelyek Gaál Gábor rehabilitálását s a Korunk újraindítását sürgették. A Bolyai Egyetem diákjai és tanárai (köztük a börtönből szabadult s az egyetemre visszakerült írástudók) az egyetem demokratizálását, a magyar művelődés hagyományainak tárgyilagos újraértékelését szorgalmazták. Ilyetténképp mifelénk a reformszocializmus s a “marxista reneszánsz” eszmei–erkölcsi következményei együtt érvényesültek a több éves Csipkerózsika-álmukból ébredező nemzetiségi törekvésekkel. Az anyanyelvű művelődés s az önazonosság védelmére létrejött a – gramsci-i értelemben vett – szerves és tradicionális értelmiség szövetsége. Ez a közös front a romániai sztálinizmus, illetve neosztálinizmus és a nemzetiségek beolvasztását célzó pártállami nacionalizmus ellen irányult. Az 1957-ben újra megjelent Korunk – bizonytalan tapogatózások, nekibuzdulások, visszaesések, engedmények során és váltakozó hullámokban elszenvedett támadások, retorziók közepette – e front műhelyévé, szócsövévé fejlődött. A baloldal eszmei megújhodását “a sajátosság méltóságának” a képviseletével ötvöző funkciója a hetvenes években teljesedett ki.

Ebben a szakaszban – Ceauºescu-féle “mini-kultúrforradalommal” dacolva – kialakult az állami kisebbségi kultúrintézményeknek az az arcvonala, amelynek ideig-óráig sikerült a homogenizálás gőzhengerét feltartóztatnia. A Hét című hetilappal s a Kriterion Könyvkiadóval véd- és dacszövetségben, az Utunk című irodalmi hetilap s az Igaz Szó című irodalmi haviszemle gyakran érezhető támogatásával, a Korunk az önismeret ösztönzője lett. Ez a törekvés nem csupán a valóság kendőzetlen feltárását, hanem a régi hittételek, a beidegződött hivatalos sémák lebontását is igényelte. Nagy segítséget jelentett számunkra a két világháború közötti “kisebbségi ideológia”, a transzilvanizmus, a népi elkötelezettségű falukutatás, a kisebbségi etika elfogulatlan elemzése, e tradíció újraértékelése. Ezeknek az erőfeszítéseknek a menetében – a magam önrevízióját is követve – a több irányú párbeszédet kezdeményeztem.

A romániai magyar kulturális intézmények (lapok, folyóiratok, színházak, kultúrotthonok stb.) a totalitárius pártállami gépezet részei voltak. A végletes központosítás jegyében működő rendszer keretei között azonban rendszerint maradt még tér és lehetőség arra, hogy a magunk céljait is kövessük. Mindennek természetesen ára volt. A császár megkövetelte a magáét, mi pedig – legtöbbször fogcsikorgatva – fizettünk. Nem egyszer ráfizettünk.

“Egy-egy (kisebbségi) intézmény – írja Tóth Sándor – a diktatúrában mindig egyenlőtlen partnerek ‘együttműködésének’ terepe. Az intézményt a munkatársak közössége működteti: tartalommal ők töltik fel, a teljesítmény az ő teljesítményük. Ám a gazda a hatalom. (…) E függelmi viszonyból következik, hogy még ha a munkatársi közösséget az ellenzékiség konszenzusa köti is össze a hatalommal szemben, az intézmény akkor sem válhat – legalábbis a diktatúra konszolidált viszonyai között – ellenzék és hatalom látványos konfrontációjának színhelyévé.”²¹

Ilyen körülmények között nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Konrád György és Szelényi Iván – Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvükben (1978) kifejtett – tétele, amely szerint az apparatcsikok kezdik fokozatosan megosztani hatalmukat az értelmiséggel, s a nómenklatúra diktatúrája lassan átadja helyét az “értelmiség osztályhatalmának”, Erdélyben nem érvényes.²² (Később Szelényi felülvizsgálta a közös következtetéseket, és kénytelen volt megállapítani, hogy a könyv prognózisai nem igazolódtak. A nómenklatúrák hatalmi gépezete a legtöbb országban konokul ellenállt. A reformkísérletek elbuktak, s velük együtt azok az értelmiségiek is kudarcot vallottak, akiknek hatalmát a könyv részben megállapította, részben pedig megvalósulni látta.)

Romániában nem csupán a reformtörekvések voltak igen gyengék, valójában nem is “léptek fel”, hanem a pártbürokrácia sem mutatott semmilyen kompromisszumkészéget. A Ceauºescu-féle vezetés – egy átmenti, taktikai jellegű enyhülés után, amely a magyarságnak tett engedményekkel is járt – zsarnokuralommá fajult. A dühödt értelmiségellenesség a jellegzetes vonásai közé tartozott. Ami viszont a romániai magyar értelmiséget illeti, noha több tagja egy ideig a hatalmi elithez tartozott, a párt- és állampolitikában eluralkodó nacionalizmus folytán, onnan többnyire kiszorult. (Persze, mindig maradtak az apparátusban ún. “ügyeletes” magyarok.) Azok a magyar intellektuelek, akik – egy ideig magukat is áltatva – engedtek a hatalom csábításának és kisebb-nagyobb megalkuvásokba mentek bele, ráébredhettek, hogy illúziók foglyává, túszokká váltak.

A kiábrándultak s azok, akiknek tudata már korábban kiszabadult a fogságból, illetve nem is esett rabul, keresték a kapcsolatot a gyenge, de mégiscsak létező román disszidenciával. Keresték és kialakították a párbeszédet a fiatal, kritikus és másként-gondolkozó nemzedékekkel. Később, többen közülük, a romániai magyar szamizdat-kiadványok szerkesztőit támogatták. ők ama kategóriába sorolhatók be, amelyet Mihai Botez, román disszidens “kritikai értelmiségnek” nevezett.²³

Ezt a réteget, függetlenül arról, hogy román vagy magyar, a szekuritate állandóan megfigyelés alatt tartotta, üldözte. Az 1989-es fordulat után napvilágra került titkosszolgálati jelentésekből kiderült: tagjainak telefonbeszélgetéseit lehallgatták, lépéseikről, találkozásaikról, megnyilvánulásaikról besúgók serege tudósított. A magyar kritikai értelmiség berkeiből belbiztonsági górcső alá került: Bodor Pál, Bálint Tibor, Domokos Géza, Fodor Sándor, Kántor Lajos, Balogh Edgár, Kányádi Sándor, Király László, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Veress Zoltán, Gálfalvi Zsolt. Egy rólam 1977 novemberében készült jellemzésből megtudhattam, hogy – többek között – rágalmazom a párt s az állam politikáját, és azt állítom, hogy a magyarság kényszer-románosítás áldozatává vált. A Korunk szerkesztése során több “nem megfelelő” írást próbáltam közölni, de ebben az illetékes szervek megakadályoztak.²⁴

A romániai magyar kritikai értelmiség tudatvilágának és magatartásának alakulását a Kádár-rendszerrel való kapcsolatai is meghatározták. Ezek a kapcsolatok sokáig nem léteztek. Kádárék tartották magukat a “testvéri szocialista országok belügyeibe való be nem avatkozás” politikájához, s a kisebbségi magyarság sorsának jórafordulását a proletár nemzetköziség kiteljesedésétől várták. Ezt a “semleges” viszonyulást törte át a Magyar Írószövetség 1968-as állásfoglalása, amely – a felelősség jegyében – a határon túli magyar irodalmakkal való törődést szorgalmazta. Megfogalmazást nyert a “kettős kötődés” elve/igénye, s e principium szerint a kisebbségi magyar irodalmak, művelődések részben annak az országnak a kultúrájához kötődnek, amelyben élnek és fejlődnek, részben azonban az anyanemzet irodalmához kapcsolódnak.

A román pártvezetés, személyesen Ceauºescu ádáz kampányt indított a “belügyeibe történt beavatkozás” ellen, s arra kényszerített több magyar írástudót, hogy utasítsák vissza a Magyar Írószövetség kezdeményezését. A romániai magyar irodalom 1970–1990 közötti állapotát megvitató debreceni tanácskozáson Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, aki maga is kénytelen volt egy ilyen nyilatkozatot aláírni, a következőképpen idézte fel ezt a múltbeli fejleményt: “Tudtam már akkor, 1968 nyarán, hogy a nyomásra, politikai és erkölcsi elveim ellenére írott cikk nem válik dicsőségemre. Méliusz József, Szász János, Bodor Pál a tanúm: tudatosan vettem vállamra a szégyen keresztjét. (…) Tisztában voltam vele, hogy ezt az ódiumot, ezt a rettenetet vállalnom kell. A morgó, vicsorgó vadat meg kellett nyugtatni. Sosem szűnt meg bennem a gyanú, hogy egy év múlva, 1969 decemberében azért neveztek ki a Kriterium igazgatójává, mert azt a cikket megírtam. Azon még gondolkodnunk kell sokunknak, elsősorban nekem: megérte-e? Erkölcsileg bizonyára nem érte meg. Politikailag tévedés volt, hallottuk ma. Ami két évtizedes kiadói munkámat illeti, az az önzetlen erőfeszítés – a tisztító, szabadító kockázatvállalás lehetőségét és nem egyszer örömét idézem fel – számomra megérte.”²⁵

E “szabadító kockázatvállalásban” – a későbbiek során – nagy segítséget nyújtott az MSZMP politikájában bekövetkezett fordulat. Az Illyés Gyula, Csoóri Sándor és barátaik köréből kiinduló következetes ösztönzések, bírálatok hatására is, a nyolcvanas évek közepétől kezdődően fokozódott a határokon kívül rekedt magyarok támogatása. Fontos szerepet játszott ebben Pozsgai Imre, a Magyar Nemzet 1988. február 13-i számában megjelent nagy cikk²⁶ pedig határkövet jelentett a folyamatban. A cikk szerzői, az MSZMP KB akkori külügyi osztályának helyettes vezetői, abból a tételből kiindulva fejtették ki nézeteiket, hogy az utódállamokban élő magyar kisebbségek a magyar nemzet szerves részét alkotják. Egy 1988. április 29-én Szűrös Mátyáshoz intézett levélben “történelmi horderejű deklarációnak” minősítettem ezt a kijelentést, és – többek között – egy átfogó távlati koncepció, valamint az időszerű gyakorlati feladatokat kijelölő terv kidolgozását sürgettem.

Mindezekre már nem igen jutott idő, s miközben a Magyarországra való menekülés (főként értelmiségi miliőből) tömegméreteket öltött, bekövetkezett az 1989-es romániai fordulat, a Ceauºescu-rendszer összeomlása. A gyűlöletes s egyben nevetséges “dinasztikus szocializmus” bukása – az egész államszocialista kísérlet kudarcának részeként – igazán nem kedvezett a baloldali értékekhez való ragaszkodásnak. Azok az erdélyi magyar értelmiségiek, akik úgy érezték, hogy továbbra is “baloldalt dobog a szívük”, nehéz helyzetbe kerültek. Ellehetetlenültek, marginalizálódtak. A folyamatot a – nyilván – Magyarországról érkező és 1990 után nálunk is tért hódító jobboldali kurzus mélyítette el. Domokos Géza, az RMDSZ első elnöke, memoárjában ír arról, hogy még Antall József fejtette ki neki a jobbközép politizálás előnyeit, s “az MDF erdélyi hívei követtek el mindent, hogy az Antall-koncepció dominánssá váljon az RMDSZ-ben”.²⁷ Az erőviszonyok ilyeténvaló alakulásába az a körülmény is belejátszott, hogy az RMDSZ-en belül jelentkező szociáldemokrata platformnak – más tényezők folytán is – nem sikerült vonzóvá válnia. Sajnálatos s egyben sokat mondó, hogy Domokos elismeri: a platform befogadásának elhúzódásában ő is ludasnak érzi magát.

Mindez nem segített. Az RMDSZ első kongresszusán (1990. április 21.) már fellépett s egyre inkább hangadóvá vált az az irányzat, amelynek legfőbb gondja az volt, hogy a szövetség ne váljék “újkommunista stílusú szervezetté”, a “reformkommunistának” tituláltak pedig gyorsan persona non graták lettek. Ugyanez a tendencia a szellemi életben is érvényesült. Hitelesen fejezi ki ezt a menetet Gaál Gábor életművének elutasítása. Születésének századik évfordulóján (1991) – Gaál Gábor utóéleteit értelmezve – meg kellett állapítanom, hogy a nyolcvanas években már jogosan nyilvánosságot kapott kritikai vélemények az 1989-es fordulat után valaminő nihilista tagadásba csaptak át. Hiába írtam le, hogy a tabula rasák egy kisebbségi művelődés szempontjából megengedhetetlen fényűzésnek tekintendők,²⁸ a Gaál Gábor elleni támadások azóta is folytatódnak. Igényesebb intellektuális szinten és alpári inszinuálások kíséretében továbbra is nyomdafestékhez jutnak. Gaál Gábort bűnbakként kezelik, s ez jellemző.

A negatív tényezők számbavételénél azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a (közép)baloldalinak titulált Iliescu-féle kormányzás, amely azonban szélsőjobboldali pártokkal való koalícióba kényszerült, rendkívül taszítóan hatott. Ez a fajta “baloldaliság” ugyanis magyarellenességgel érintkezett. Ilyen körülmények között, az átmeneti “dicsőség” szakaszából a “nyomorúság” új bugyraiba kerülve, az erdélyi magyar baloldali írástudókra mindenekelőtt az önrevízió várt. A felelősségvállalás vált sürgetővé. Ha a hatvanas–hetvenes években megjelent önéletírások szerzői (Balog Edgár, Bányai László, Demeter János, Nagy István, Kovács István, Veress Pál, Zimán József) csak ritkán éltek a mozgalom mélyrétegeit, elvi tévedéseit, sőt bűneit is feltáró önreflexió kínálta lehetőségekkel (amit a cenzúra egyébként megakadályozott volna), a rendszerváltás szabadabb légkörében a kategorikus imperatívuszként is felfogható önvizsgálat már néhány könyvben kifejezést nyert.

Tompa István arra – a könyve címében is jelzett – kínzó kérdésre kereste a választ, hogy miként térítették/torzították el ifjú kora óta vallott eszményeit, s mi volt az ő személyes része ebben a folyamatban.²⁹ Confessiója – többek között – meggyőző bizonyítéka annak, hogy a konformizmus, mégha “elkötelezettségből,” “fegyelemből” fakad is, hosszabb távon személyiségsorvasztóvá válik. Domokos Géza – már említett – visszaemlékezése a közelmúlt eseményeit, az RMDSZ berkeiben és körülötte zajló fejleményeket, konfliktusokat idézi fel, mégpedig az önvizsgálat szellemében. Könyve dokumentumértékű a baloldali írástudók újabb metamorfózisainak és megpróbáltatásainak szempontjából. Az én számvetésem³⁰ a Korunk szerkesztésében eltöltött 27 évet öleli fel. Az önbírálat kényszerét követve, nem annyira személyes mozzanatokat elevenítek fel, mint inkább a magam és munkatársaim eszmei emancipációját próbálom nyomon követni. Ezek az önelemzések, s amelyek még remélhetően napvilágot fognak látni, talán alátámasztják Pomogáts Bélának – már idézett cikkében kifejtett – véleményét. Pomogáts azokról szólt, akik kedvezőtlen körülmények között vállalták is “a tevékenységet és a felelősséget, mondjuk ki most már egyértelműen: magára maradt népük szolgálatát. (…) Úgy gondolom, stratégiájukat, ennek a stratégiának a fő vonalát ma sem kérdőjelezhetjük meg, ez a stratégia ugyanis az erdélyi magyarság túlélésére és megmaradására irányult, s az erdélyi magyar értelmiség vezető képviselői ennek a túlélésnek az érdekében vállalták az önkorlátozást, az engedményeket, a kompromisszumokat, s természetesen nem mérték fel, talán nem is mérhették fel mindig teljes biztonsággal azt, hogy milyen engedmények adhatók, milyen kompromisszumok köthetők. Nyilvánvalóan továbbra is mérlegelni kell ennek az értelmiségi vezető rétegnek a tevékenységét, sőt egyes képviselőinek magatartását, sőt az egyes döntések következtében létrejött felelősséget.”

A felelősség megállapítása s annak vállalása termékenyítően kiegészítheti egymást. Akiknek az utóbbi vált elodázhatatlan feladatává, minden szépítés és mentegetőzés nélkül kell a múlttal szembesülniük. A visszatekintő bírálat jegyében elemezzék választásaikat és a következményeket. Minden lehetséges alternatívát számba véve (az elszalasztottakat is) vonják le tanulságokat. Az ilyen fajta mély önrevízió nem csupán a múltért, hanem a jövőért való felelősség vállalását is jelenti.

Jegyzetek

¹ Pomogáts Béla: Írástudók hűsége. Kelet-Nyugat, 1990. február 1.

² Dr Jancsó Elemér: Az erdélyi magyarság életsorsa nevelésügyének tükrében. Budapest, 1935. 82–83.

³ Demeter János: Századunk sodrában. Bukarest, 1975. 160–163.

⁴ Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Cluj–Kolozsvár, 1932. 134.

⁵ Mikó Imre: Huszonkét év. Budapest, 1941. 68.

⁶ Demeter János: i. m. 207.

⁷ Bámyai László: Harminc év. Jegyzetek a romániai magyarság útjáról. Bukarest. 1949. 46.

⁸ Demeter János: i. m. 213.

⁹ Gaál Gábor: Levelek, 1921–1945. Bukarest, 1975. 397.

¹⁰ Balogh Edgár: Vásárhelyi örökség. Látó, 1993. 10.

¹¹ Gáll Ernő: A Vásárhelyi Találkozótól a Szárszói Konferenciáig. Forrás, 1993. 12.

¹² Csatári Dániel: Forgószélben. Budapest, 1969. 288., 312–313., 306–307.

¹³ Mikó Imre: Levélváltás Józsa Bélával. In: Akik előttem jártak. Bukarest, 1963. 138–155.

¹⁴ Idézve Yehuda Lahav: A szovjet Erdély-politika (1944–1946) Múltunk, 1989. 5–10.; Tofik Iszlamov: Erdély a szovjet külpolitikában a II. világháború alatt. Múltunk, 1944. 1–2.

¹⁵ Bányai László: Hosszú mezsgye. Bukarest, 1974. 178.

¹⁶ Kurkó Gyárfás emlékére. Budapest, 1987. 64., 75., 81–82., 145.

¹⁷ Tóth Sándor: Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakából. Budapest 1997. 37.

¹⁸ Benkő Samu: Az utolsó 70 év erdélyi magyar tudományossága. In Újrakezdések. Csíkszereda, 1996. 206.

¹⁹ Csőgör Lajos előszava a Kolozsvári magyar egyetem 1945-ben c. kötethez. Budapest, 1990. 13.

²⁰ Csákány Béla: A két Magyar Népi Szövetség. Korunk, 1995. 7.

²¹ Tóth Sándor: i. m. 78.

²² Gáll Ernő: Értelmiség, nemzetiség, erkölcs. Tiszatáj, 1991. 11.

²³ Mihai Botoz: Intelectualii din Europa de est. Bucarest, 1993. 78.

²⁴ Cartea Albá a Securitátii. Bucarest, 1996. 122.

²⁵ Látó, 1991. 3.

²⁶ Szokai Imre–Tabajdi Csaba: Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés. Magyar Nemzet, 1988. február 13.

²⁷ Domokos Géza: Esély. I. k. Csíkszereda, 1996. 115.

²⁸ Gáll Ernő: Gaál Gábor utóéletei. Népszabadság, 1991. március 8.

²⁹ Tompa István: Hogyan történhetett? Kolozsvár, 1995.

³⁰ Gáll Ernő: Számvetés. Kolozsvár, 1995.

Az írás a hazai cigányságot kíséri végig történelmi útján, annak magyarországi megjelenésétől kezdve egészen napjainkig. Röviden bemutatja a cigányság életmódját, kultúráját, belső rétegzettségét, illetve a többségi társadalom, az állami társadalompolitika és a cigányság kapcsolatának alakulását.

Amikor a cigányok megjelentek Magyarország területén, akkorra – az állami és egyházi hatalom összefogásával, a “szent” királyok törvényei révén – az országban megszilárdult a feudális társadalmi rend. Messze volt már a kalandozások kora, rejtve élt csak az ősi hitvilág. A lázadókat kivégezték, a tolvajoknak rendre levágták a kezét, ekként szentséggé vált a magántulajdon. A kiváltságosok őrizték jogaikat, a kiszolgáltatottak lerótták kötelezettségeiket: robotot, dézsmát, tizedet. Megtanulták, hogy “aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített”. Magyarország csatlakozott Európához.

A cigányok sohasem voltak fegyveres hódítók, nem raboltak ki más népeket, miként a kalandozó magyarok. Családok szövetségéből álló törzsi közösségekben vándoroltak, és csak egyféle tulajdont ismertek: a köztulajdont. Az őshaza, India századokkal volt már mögöttük, nyelvük a vándorlás során iráni, perzsa, örmény, görög jövevényszavakkal bővült. (Ahogyan később szerb, román, orosz, magyar stb. jövevényszavakkal. Ennek ellenére nyelvük alapszókincse tette világossá indiai származásukat a múlt században.) Életüket szigorú belső törvények szabályozták – a maradványaiban még most is élő romanni krisz. Kézműves mesterségeiket szabad vállalkozókként folytatták. Céhek tagjaivá sehol sem válhattak, s ahol kezdetleges iparűzésük konkurrenciát jelentett, onnan elűzték őket. Vándorlásuk üldöztetésük története is volt egyben.

Magyarországi jelenlétük első írásos dokumentuma, Zsigmond király oltalomlevele, majd a későbbi uralkodók – Izabella királyné, I. és II. Rákóczi Ferenc – pátensei azt jelzik, hogy iparűzésük az iparilag fejletlen térségben hasznos lehetett. Társadalmon kívüliségük tehát inkább előnyös, mint hátrányos lehetett számukra ebben az időben. De talán innen erednek első konfliktusaik is a magyar néppel. Hiszen őket még Werbőczy törvényei sem kötötték röghöz, s a végvári harcok idején fegyverkovácsokként szegődhettek a nemzet szolgálatába.

Életmódjuk, szokásaik, nyelvük – vagyis kultúrájuk – élesen megkülönböztette őket a magyar néptől, jellegzetes rasszjegyeik szintén. De életszínvonaluk, századokon keresztül, valószínűleg egyáltalán nem. Habár az is valószínű, hogy a cigányság sohasem volt egységes: a mesterségbeli tagozódás anyagi különbségeket is jelenthetett, és számon tartottak az indiai kasztrendszerre emlékeztető származásbeli megkülönböztetéseket is. (Ennek nyomai ma is élnek. Ha cigányok ismerkednek, az az első, hogy a származást tudakolják: kinek a fia vagy, mi a nemzetséged?)

Marginális helyzetük az erőszakos letelepítési, asszimilálási kísérletek nyomán vált egyértelműen hátrányossá. Elsőként Mária Terézia bocsátott ki erre irányuló rendeleteket, s ezeket más törekvések is követték az évszázadok során, mindig azonos követelményeket testesítve meg. Ilyenek voltak: a lótartás betiltása (mivel a ló nélkülözhetetlen volt a vándor kézművességhez, a törvényhozók úgy vélték, hogy a lótól való megfosztás a vándorlás megszűnését fogja eredményezni; ez az intézkedés ilyenképpen a hagyományos mesterségeket s az azokban élvezett viszonylagos szabadságot is célba vette), valamely robotmunkára való kényszerítés (földesúr szolgálatában, Duna-csatorna építésénél stb.), az anyanyelv használatának betiltása és a gyermekek elszakítása a szülőktől, állami “javító” nevelésük, illetve elhelyezésük magyar nevelőcsaládoknál. Mária Terézia azt is elrendelte, hogy a “cigány” helyett az “újmagyar” elnevezés legyen használatos. Ezzel világossá vált a cél: a cigányok szűnjenek meg cigányok lenni, és akkor jogfosztott jobbágyokként, kényszermunkásokként befogadást nyernek a társadalomba. A cigányok nem találták túl vonzónak ezt az alternatívát. Egy részük továbbvándorolt, más részük igyekezett megtalálni a beilleszkedésnek valamely testre szabott módját. Mária Terézia rendeletei a magyarok körében sem voltak népszerűek, nem siettek a végrehajtásukkal. S a cigányok zenei tehetsége lehetővé tette szórakoztató iparosokként való integrálódásukat. Sajátos, népzenéjükben gyökerező előadóművészetükkel zseniálisan szolgálták a ki a megrendelők, a muzsikáltató urak és parasztok igényeit, kialakítva azt a műfajt, amely egyedül a magyar cigányokra jellemző. Ettől kezdve a kovácsmesterség helyett a zenélés lett a legelőkelőbb cigány foglalkozás. Újabb kasztosodás, egymás kölcsönös lenézése lett a következmény. Bartos Tibor századunk ötvenes éveiben gyűjtött olyan szövegeket Nógrád megyei szegkovácsok körében, amelyek arra utalnak, hogy a szegkovácsok mindig is mélyen megvetették az uraknak muzsikáló–gazsuláló cigányokat, akiknek bankót lehetett ragasztani a homlokára. Saját munkájuk hivalkodás nélküli méltóságát meg így jellemezte az öreg adatközlő: “Ki csinálja nekik a sínszeget? A rabicszeget? Az iszkábát? A roma. És ki tudja, hogy mindezt a roma csinálja nekik? A roma.” A muzsikusok meg nyilván nem helyzetük megalázó motívumait, hanem sikereit, dicsőségét élték át jogos büszkeséggel, és lesajnálták a gödörben gürcölő szegkovácsokat. Az állandó kontaktus a magyarokkal nyelvi asszimilációt eredményezett: a muzsikusok lassan felhagytak az anyanyelvvel, és magyarul kezdtek beszélni. Napjainkra magyar anyanyelvűek lettek. A szegkovácsok körében ma is él a cigány nyelv, a gyerekek azonban inkább magyar vagy kettős anyanyelvűek. A szegkovácsok nyelvjárását beszélik azok a muzsikusok is, akik még őriznek valamit az egykori anyanyelvből. A nyelvi asszimiláció folytán ezt a nyelvjárást és a cigányoknak ezt a csoportját is romungrónak nevezik, és ők is annak tartják magukat.

Természetesen a muzsikustársadalom sem egységes. Az előkelő helyeken muzsikáló, külföldre járó, akadémiát végzett zenészek és a kis falusi muzsikusok között, akik a kottát sem ismerik, óriási a különbség. A muzsikusok mindig arra törekedtek, hogy megéljenek a zenélésből, de ez nem mindegyiknek sikerült. Gyakran a vályogvetés, a napszámos munka volt a főfoglalkozás, és a hétvégi kocsmai vagy lakodalmi zenélés, ünnepköszöntés a kiegészítő jövedelem. Az idők folyamán számos esetben a muzsikálás el is sorvadt, s a romungró cigányság legnyomorultabb rétege képződött az egykori szegény falusi, zenélésből megélni nem tudó cigányok utódaiból.

A múlt század végén és századunk elején újabb vándorló csoportok érkeztek Szerbia felől. A cigány anyanyelvű, de foglalkozás szerint rétegződő, s ennek függvényében más-más dialektust beszélő, ám a magyar társadalom szemében egységes “kóbor” cigányok megjelenése óriási riadalmat keltett. Újra megfogalmazódtak a Mária Terézia rendeleteire emlékeztető, ha lehet, még azoknál is keményebb, egyes javaslatokban kiirtásukat kezdeményező rendszabályok. Senkinek sem jutott azonban eszébe, hogy az újonnan érkezetteket egy kalap alá vegye a muzsikusokkal, akik közel férkőztek a magyar nemzet szívéhez, s akikről Blaha Lujza is elragadtatással nyilatkozott. Ám ez a réteg, az 1893-as népszámlálás adatai szerint, az akkor 220 ezer fővel számon tartott cigány népességnek a tizedét sem tette ki, s a többiek ki voltak téve a jogtipró törvénykezésnek, a helyi hatalmasságok önkényének. Még a XVIII. században is a kemencei bűnperben “emberevő” cigányokat ítéltek kínhalálra. 1905-ben Dánoson egy rablás miatt ezerszám tereltek cigányokat – asszonyokat, gyerekeket is – egy pusztára, ahol hónapokig vallatták őket. Az 1944-ben bekövetkezett genocídiumnak tehát – ahogyan a zsidók, úgy a cigányok vonatkozásában is – megvoltak a történelmi előzményei.

Ezek mellett és ellenére, a cigány anyanyelvű, oláhcigányként számontartott csoportok kiügyeskedték a maguk helyét a társadalom peremén. Legmódosabbak a lovakkal kereskedő lovárok lettek; elnevezésük nem a lóra, hanem a pénzre (love) utal. Jól megéltek a szőnyegkészítő és -kereskedő colárok is. Letelepedtek a falvak szélén a fémműves (fúró-, gereben- stb. készítő) khelderások. A colári (sátoros) nyelvjárást beszélő, Rézműves vezetéknevű hodásziak még emlékeznek az ősökre, akik a falu szélén sátrakban laktak és csengőket, harangokat készítettek. A gurvári nyírvasváriak tudják, hogy felmenőik “fódozóvok” voltak; a drótostótokhoz hasonlóan vándorolva gyakorolták edényfoltozó mesterségüket. Megvoltak az alantas munkákat végző csoportok is, s a végzett munka jövedelme, tekintélye alakította ki a hierarchiát. Romániából is érkeztek olyan csoportok, amelyek az ottani rabszolgaság idején a román nyelvet vették fel, ma is ez az archaikus román az anyanyelvük. ők a teknősök (beások). Erdőkben vándoroltak, évenként más-más földbirtokossal kötöttek szerződést, hogy elkészítsék a mezőgazdasági munkákhoz, háztartáshoz szükséges faedényeket, kanalakat. ősi törvényeik szerint éltek józan, mértéktartó életet, hogy az állami törvénykezés kezére ne jussanak. Sajátos technikáik voltak a katonaság “megúszására”, s messze elkerültek mindent – például az iskolát –, ami közösségük rendjét, szokásait megbonthatta volna. Orsós Jakab – író, fafaragó népművész – mesélte, mekkora kétségbeesést keltett a közösségben, amikor 1937-ben egy Zala megyei községben beiskolázták a gyerekeket. Megfigyelhető volt ezekben a közösségekben még a nyolcvanas években is, hogy az asszonyok “koldulásnak” nevezték azt is, amikor termékeikkel házalva azokat némi élelmiszerre cserélték.

A kifejezés jól jellemzi a cigány munka ellenértékét a magyar paraszti társadalomban: az valóban csak alamizsna volt. Félreérthetetlenül kijelölte a cigányok helyét a falu hierarchiájában. Asszonyok naphosszat végezték a legnehezebb háztartási munkákat, és egybehangzóan állították bárhol, hogy ezért mit kaptak: “egy marék paszulyt, egy pár szem krumplit, egy darab avas szalonnát”. Nagy szó volt, ha egy darab kenyeret is. Persze kiszolgáltatottak voltak a szegényparasztok, a zsellérek is. Számukra vigaszul szolgált, hogy vannak náluk lejjebblévők is.

Nem csoda, ha tényleges koldulással, lopással és sajátos szolgáltatásokkal voltak kénytelenek jövedelmeiket kiegészíteni. Mindezeknek kialakult a módszere, technikája, szövegkönyve. A kuruzslás tudományát falusi javasasszonyoktól tanulták; a jóslást saját találékonyságukkal, pszichológiai érzékükkel fejlesztették művészetté. Felismerték, hogy ezekre a hazugságokra, csalásokra van fizetőképes kereslet. Arany János a tanúnk, hogy a bajusztalan ember elhiszi: bizonyos eljárások alkalmazásával ki fog nőni a bajusza. Ki a hibás, ha ellopják a sonkáját, kolbászát, míg ő a dézsában csücsül?

Saját törvényeik helybenhagyták, sőt értékelték ezeket a cselekményeket. Minél sikeresebben túljártak a birtokon belül levők eszén, annál inkább. Ne feledjük: az ő kezüket nem vágatta le István király, őket nem kötötte röghöz Werbőczy. Tudatukat nem törte be a feudális osztálytársadalom és a “keresztény értékrend”. Hiszen a kereszténység sem fogadta be őket! Hiába kereszteltették meg gyermekeiket (hogy távozzék tőlük a rossz szellem), templomba a lábukat se tehették be. Csak a búcsújáró helyeket látogatták és Szűz Máriához fohászkodtak árvaságukban.

Nem fogadták tehát be őket, de nem is akartak beilleszkedni. Hiszen tudták: azzal csak veszítenének. Azért a kiszolgáltatottságért, amit elvállalnának, fel kéne áldozniuk minden értéküket: nyelvüket, kultúrájukat, törvényeiket, összetartozásukat. Amikor az asszimilálódott zsidóság törvényen kívülre került, a cigányokat nem érte meglepetés, hisz ők addig is ott voltak. Nem is tudtak igazán különbséget tenni az ellenséges hatalmak között, hiszen velük mindig is megtörténhetett bármikor bármi. Értük soha senki sem tartozott felelősséggel.

A magyar hatóságok nemzetmentő feladatként vállalták a partnerséget deportálásukban. Ha kevésbé voltak benne érdekeltek, mint a zsidók összegyűjtésében, csak azért, mert tőlük nem volt mit elvenni. S a túlélőknek nem volt elég tudásuk, gyakorlatuk ahhoz, hogy veszteségeiket – halottaik számát – híven dokumentálják.

***

Az új társadalmi rend spontán módon hagyta helyben társadalmonkívüliségüket. Miközben fennen hirdették, hogy “nálunk minden hatalom a dolgozó népé”, őket senki sem sorolta a dolgozó nép soraiba. Így maradtak ki a földosztásból, a korábban elnyomott osztályok tanulását, értelmiséggé válását, politikai karrierjét felkaroló mozgalmakból – a tagadhatatlan társadalmi mobilitásból. 1957-ig még személyi igazolványuk is megkülönböztette őket a többi magyar állampolgártól. A régóta fennálló távolság így egyre nőtt. Kirekesztettségükre, a cigánytelepek emberalatti állapotára először 1961-ben figyelt fel a “Párt”, és hozott határozatot a helyzet javítására. Az új törekvés félelmetesen hasonlított a régebbiekhez, Mária Teréziáig visszamenőleg. A lótartás betiltásáról ekkor már nem esett ugyan szó, de arról igen, hogy a beilleszkedés egyetlen biztos eszköze az állandó munkaviszony. Ezen, a kor politikájának megfelelően, kizárólag állami szektorban végzett munka volt értendő, amely a tanulatlan, szakképzetlen cigány tömegek számára a legalacsonyabb presztízsű, egészségtelen, nehéz fizikai munkákat jelentette az üzemekben, főleg az építőiparban. Ezekre a segédmunkákra az extenzív iparosítás korában még volt igény, vállalkozó viszont rajtuk kívül kevés akadt. Nekik nem volt más választásuk. Másik funkciója az olcsó munkaerő alkalmazásának a bérgazdálkodásban mutatkozott: ez tette lehetővé mások magasabb bérezését. Az amúgy is sorvadó hagyományos cigány mesterségek végképp ellehetetlenültek. Megjelentek a munkástoborzók a cigánytelepeken, és megteltek a rosszul táplált, gyenge egészségű emberekkel a “fekete vonatok” és a nagyipar kaszárnyái: a munkásszállók. A legkiválóbbakat kivéve, a rendszer a muzsikusokat sem kímélte: egykori munkáltatóikkal együtt építették ők is a szocializmust. A vállalatok régi gárdája nem ismerte el őket egyenrangú munkatársaknak, kihasználta tájékozatlanságukat. Számos kedvezményben, amit a szociálpolitika, a szakszervezet biztosított a dolgozóknak, ők nem részesültek. Hozzájuk nem jutottak el azok a dotációk sem, amelyekkel az állami költségvetés például a kultúrát támogatta (mivel nem jártak színházba, nem vásároltak könyvet stb.). Előnyt jelentett viszont, hogy hozzátartozókból álló brigádokként helyezkedhettek el, s a csoport legügyesebb tagja mint brigádvezető képviselte érdekeiket, amennyire tudta, és közvetítette a követelményeket.

A cigányok tömeges munkába állításának gyakorlata egyértelműen jelezte azt a ki nem mondott közmegegyezést, amely a cigányságot a társadalmi munkamegosztás hierarchájának legalsó fokán kívánta asszimilálni, minél messzebb a “dolgozó nép” elfogadott életszínvonalától.

Kitért a párthatározat a nyelvhasználatra, a cigány kultúra kérdésére is. A korábbi törekvésekkel egybevágóan ezeket károsaknak ítélte. Megszüntette az 1957-ben alakult, a cigányság nemzetiséggé válásának gondolatát hordozó Cigányok Kulturális Szövetségét. A cigánysággal kapcsolatos problémák megoldását állami feladattá tette, a tanácsok hatáskörébe utalta. Ennek nyomán jöttek létre a megyei, városi, kerületi tanácsoknál a koordinációs bizottságok, amelyek az állami akarat kifejezői lettek.

Háromféle cigányt különböztetett meg a határozat: aki már beilleszkedett, aki útban van a beilleszkedés felé, és aki még mindig “cigány módon él”. Feladatul jelölte meg, hogy “rá kell őket szoktatni a rendszeres munkavézésre”, noha elismerte, hogy az előítéletek ezt a folyamatot megnehezítik.

A párthatározat nyomán vált kötelezővé a tankötelezettségi törvény kiterjesztése a cigány gyerekekre is. Végrehajtása sokáig húzódott. Előfordult még a hetvenes években is, hogy cigánytelepről nem jártak a gyerekek iskolába; ahol pedig megjelentek, általános riadalmat keltettek. Gyakori volt, hogy az iskola javasolta állami gondozásba vételüket, s el is vitték őket az iskolából, a szülők tudta és megkérdezése nélkül. Vagy kórházban nyalábolta fel őket a hatóság úgy, hogy a szülők csak utólag értesültek. Az sem volt ritka eset, hogy karhatalmi erőszakkal otthonról vitték el őket a “cigány módon élő” családokból. Emiatt azután a monstre állami nevelőotthonokban felülreprezentáltak lettek a cigány gyerekek.

Az oktatási rendszer nem volt felkészülve a cigány gyerekek fogadására – a diktatúrákra nem jellemző a sajátosságok figyelembevétele. A pedagógusok nem részesültek ilyen irányú felkészítésben, következésképpen csak az előítéletek és indulatok szintjén vélték tudni, hogy milyenek a cigányok. Ahol nem értettek magyarul, ott azt sem tudták, ezek a gyerekek milyen nyelven beszélnek. Egyedül a tantárgyi követelményekkel minősítették őket, így véletlenül sem derülhettek ki a cigány gyerekek sajátos értékei; az iskola csupán elképesztő hátrányaikat demonstrálta. A többséggel való együtt-taníthatóságuknak nem voltak kialakult módszerei, hiányzott a szükséges szemlélet is. A közhangulat is az elkülönítésükre ösztönzött mindenütt. Cigány osztályok alakultak: leminősített tárgyi feltételekkel és követelményekkel, büntetésből odahelyezett pedagógusokkal; a “felzárkóztatás” jelszavával, miközben a társadalmi konszenzus félreérthetetlenül arról szólt, hogy ez ne sikerülhessen, a cigány gyerekek csak szüleik kijelölt státusát reprodukálhassák. Ilyenképp az a néhány megszállott pedagógus, aki eredményesen tanított cigány gyerekeket, magára maradt a tantestületben és a társadalomban. Bevett formája lett az elkülönítésnek az értelmi fogyatékossá nyilvánítás és kisegítő iskolába helyezés. Szegregáció valósult meg azokban az esetekben is, amikor a cigány gyerekek, bár a többiekkel együtt, de utolsó padban, külön padsorban tanultak: már a gyerektársadalom is kijelölte a helyüket. S ha megkülönböztetésük netán agresszív magatartást váltott ki belőlük, azzal csak igazolták az előítéleteket és az ellenük irányuló indulatokat.

Foglalkozott a párthatározat a cigánytelepek felszámolásával. Kamatmentes kölcsönből “CS”-házak építéséről szóló kormányrendelet jelent meg a határozat nyomán. Egyéves folyamatos munkaviszony volt a kölcsön feltétele, amit viszont a helyi hatóság sehol sem adott a cigány emberek kezébe. Az újonnan felépült telepek némileg magasabb szinten, a többséghez képest azonban “csökkentett” színvonalon reprodukálták a régieket.

1971-ben valósult meg az első, a hatalom szempontjaitól független, tudományosan megalapozott szociológiai kutatás, amely feltárta azokat a visszaéléseket is, amelyek a cigányok beilleszkedését meggátolták. A kutatás vezetőjét és munkatársait ezután hosszú évekre szóló súlyos szankciók sújtották.

Ez a kutatás szolgált első ízben megbízható számadatokkal a cigányság létszámát, nyelvi megoszlásának arányait illetően. Vitatható persze a munkahipotézis, amely szerint cigány az, akit a környezete annak tart, de pontosabb adatokra más munkahipotézis sem vezetett volna. Eszerint a cigányság lélekszáma Magyarországon 320 000 fő, ebből 71% magyar anyanyelvű, 21% cigány anyanyelvű és mintegy 8% beszéli a beás cigányok archaikus román nyelvét.

A korszak hivatalos “cigánypolitikája” egybecsengett a hallgatólagos társadalmi konszenzussal; a párt nem vállalta azt a népszerűtlen feladatot, hogy szembehelyezkedjék a népakarattal. Az egyik szemlélet, amely ezzel szembehelyezkedett, a Kemény István által vezetett vizsgálatra támaszkodó szociológiai szemlélet volt, a másik pedig az etnikai szemlélet, amelyet a Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József, Péli Tamás, Daróczi Ágnes, Kovács József szellemi irányításával fémjelzett cigány értelmiségi csoport képviselt.

A kettő között nem volt összhang. A cigány értelmiség azért marasztalta el a szociológusokat, mert a cigányság szegénységét, hátrányos helyzetét helyezik a figyelem homlokterébe, és figyelmen kívül hagyják a cigányság etnikai értékeit. A szociológusok azt nehezményezték, hogy a cigány értelmiséget túlfűtött érzelmi szempontok vezérlik, és elvadítják maguktól azokat az embereket, akiket partnereiknek kéne tekinteniük.

Ahogyan a szociológusokat szankcionálta, a cigány értelmiséget soviniszta, szeparatista törekvésekkel vádolta a hatalom. Mindkét csoport fölvette a kesztyűt.

Kemény István emigrációba kényszerült, de nem szakította meg a kapcsolatot munkatársaival. A kutatás résztvevői – Csalog Zsolt, Solt Ottilia, Havas Gábor, Lengyel Gabriella és mások – a demokratikus ellenzék soraiban vállalták a további konfrontációt a hatalommal.

Choli Daróczi József magyar költők verseit és a Kommunista kiáltványt fordította cigány nyelvre, bizonyítva, hogy ez a nyelv is alkalmas kultúra közvetítésére. Daróczi Ágnes a televízió nyilvánossága előtt szavalta József Attila Ars poeticáját cigányul. Népművelői, klubvezetői munkaköröket vállaltak a cigány értelmiségiek a munkásszállókon: együtteseket szerveztek, nyilvánosság elé vitték a cigányság dalait, táncait. Az azóta világhírű Kalyi Jag együttes a Csavargyár utcai munkásszállón alakult meg.

Ám mialatt a progresszív értelmiség küzdött a cigány kultúra elismertetéséért, a cigányság vállalhatóságáért, a cigány tömegek szerte az országban öntudatuktól, méltóságukól megfosztva elhitték, hogy a “cigány módon” való élet csak a lehető legrosszabbat jelentheti. Az elesetteken a tehetetlenség lett úrrá, a feltörekvőkön pedig ádáz bizonyítási kényszer: ők is el tudják érni azt, amit a magyarok.

Differenciálódott a cigány munkásosztály. Akik megőrizték készségeiket a hagyományos foglalkozások idejéből, azok esetleg szakmát szereztek a vállalatoknál, illetve megtalálták lehetőségeiket a második gazdaságban. Megfigyelhető volt, hogy a hagyomány megerősíti az embereket. Azok bizonyultak a leggyengébbeknek a nagyipar szorításában, akik már semmilyen hagyományt nem őriztek. Az “állandó munkaviszony” éppúgy jelenthetett egzisztenciateremtést, előrejutást egyeseknek, mint teljes fizikai és lelki leépülést mások esetében. Tény: talpon maradtak annyian, hogy az 1979-es párthatározat már nem hátrányos helyzetű társadalmi rétegnek, hanem etnikai csoportnak minősítette a cigányságot.

A kisvállalkozások konjunktúrájában, ügyes profilváltásokkal, újjáéledtek a hagyományos cigány foglalkozások. Lókereskedők utódaiból régiségkereskedők, szőnyegesekből pulóverekkel piacozók váltak, és ipart váltott mindenki, akinek egy csepp érzéke volt a kereskedelemhez. Visszanyerték presztízsüket a muzsikusok, illetve – vendéglátóipari kapcsolataik révén – vendéglátó munkakörökben helyezkedtek el.

A hatalom, nem akarván kiengedni kezéből a gyeplőt, felülről vezényelt cigány szervezeteket kezdeményezett. Újra megalakult a Cigányok Kulturális Szövetsége a Kulturális Minisztérium, a Cigány Tanács pedig a Hazafias Népfront “védőszárnyai” alatt. A Népfrontba “cigányfelelőst” épített be a párt. A helyzet nemcsak a cigány értelmiséget osztotta meg, hanem az egyes emberekben is skizofrén állapotot idézett elő. Fel kellett tenniük maguknak a kérdést: hogyan használnak többet? Ha nyíltan ellenzékbe vonulnak, vagy ha megkötik kompromisszumaikat a hatalommal? Ha igazolják, hogy ez a társadalom mindent megtesz a cigányokért, vagy ha azt bizonyítják, hogy ami a felszínen zajlik, csak blöff, mialatt a mélyben időzített bombaként súlyosodik az az össztársadalmi kérdés, amit a cigányság helyzete fölvet?

A gazdasági válság első kárvallottjai a szakképzetlen cigányok lettek.

Megalakult, majd néhány hónap után meg is szűnt az első Cigány Családsegítő Központ. A XV. kerületi tanácsot megbotránkoztatta a potyautasok és egyéb szabálysértők – utcai árusok, illegális módon élni akarók – támogatása. A munkanélkülivé váló és elhelyezkedni nem tudó cigányok hatósági minősítése úgy hangzott, hogy ezek nem is akarnak dolgozni, ingyen élősködnek a társadalom nyakán. Hosszas vita indult a XV. kerületi hatóság és a Fővárosi Tanács között. Eredményeként egy hosszú nevű fővárosi cigány intézmény jött létre; első pillanatra úgy tetszett, porhintésre lesz csak jó. Nem így lett. Az intézmény élére egy “szociológiailag” és “etnikailag” egyaránt jól fölkészült cigány értelmiségi, Zsigó Jenő került. Erénye volt az is, hogy maga mellé tudott állítani a feladat iránt elkötelezett nem cigány értelmiségieket – közülük egy nevet okvetlen kőbe kell vésni: Mester Zsuzsáét. A szakembergárda megcsinálta az intézményt. Megszervezte a gyerekek táboroztatását, a továbbtanulókkal való hatékony törődést, a cigányokkal foglalkozók képzését; felkarolta a cigány képzőművészeket, néprajzi gyűjtéseket finanszírozott, s teszi mindezt a mai napig. Kezdeményezésére és Zsigó Jenő vezetésével alakult meg és lett világhírű az Ando Drom együttes. Szellemisége hozta létre az első alulról kezdeményezett cigány szervezetet. A Phralipe – a szó testvériséget jelent – nevéhez híven egyesítette azokat a cigány és nem cigány progresszív gondolkodókat és cselekedni akarókat, akik átlátták a mélyreható változás szükségességét.

A cigányság korábbi, majdnem teljes körűnek mondható foglalkoztatottsága rohamos gyorsasággal apadt. Megszűntek a nagy vállalatok, a munkásszállók. Minden addiginál nagyobb mértékű felvándorlás indult meg vidékről a fővárosba – most már családostól – valamiféle munkalehetőség reményében. Szaporodtak az önkényes lakásfoglalások, benépesült a belvárosi slum. Megromlott a közbiztonság, növekedtek az indulatok és szaporodtak a szankciók. A középrétegek romló életszínvonaláért, a létbiztonság megingásáért is a cigányság lett a bűnbak. A fővárosi iskolákban egyre nagyobb problémát okozott a tizenévesen is alsó tagozatos, felső tagozatosként is félanalfabéta cigány gyerekek növekvő száma. Miközben fújt már a fordulat szele, világosan látszott, hogy a cigányság ellen elkövetett bűnök és mulasztások következményei visszafordíthatatlanok.

A miskolci városi tanács telep felépítését tervezte a városból kitelepítendő cigányok számára a városon kívül, közművesítetlen területen. Horváth Aladár miskolci cigány tanító vezetésével gettóellenes bizottság alakult, amely visszalépésre kényszerítette a hatóságot.

***

A rendszerváltás során a hatalomért egymással viaskodó pártok között ismét magára maradt a cigányság. Ahogy azelőtt az egy párt, ezúttal a több párt közül egyik sem vállalta a közhangulattal való szembehelyezkedés népszerűtlenségét. Egyik sem kockáztatta, hogy szavazókat veszítsen a cigányság tényleges érdekképviseletének felvállalásáért. Szomorú jellemzője a helyzetnek, hogy még a demokratikus ellenzék által alapított SzDSz is elhárította magától a feladatot; így azok az emberek, akik párttagként is folytatni kívánták, amit ellenzékiként elkezdtek, hamarosan elszigetelődtek.

A munkanélküliség, különösen a válságövezetekben, katasztrofális méreteket öltött. A megszűnő munkásszállók, a korábban börtönnel (tehát szállással, ellátással) büntethető “közveszélyes munkakerülés” anakronisztikussá válása látványosan megnövelte a hajléktalanok számát. Megoldhatatlan problémákkal küszködtek az állami gondozásból kikerülő fiatalok. Születő gyermekeik ellátására személyiségükben és körülményeik folytán egyaránt alkalmatlanok lévén, gyermekeik is intézetbe kerültek. A családi pótlékból tengődő, az állami juttatást lopással kiegészítő családok ellen az önbíráskodásig fajultak az indulatok a községekben. Indulatok feszültek az állammal szemben is, amely “ingyenélőket” támogat; ekképp a megalakuló önkormányzatok még szűkmarkúbban bántak a cigányoknak nyújtható segélyekkel, mint a korábbi tanácsok.

Az az éles polarizálódás, amely a magyar társadalomban megindult, a cigány népesség körében is fölerősítette a szociális rétegződés tendenciáit; ahogyan a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lettek. S a romló gazdasági helyzetben is keményen tartotta magát egy polgárosodó – az egykori kemény “állami” munkából egzisztenciát teremtett, jelenleg is dolgozó, vállalkozó, üzletelő – réteg. Megállapítható, hogy a romló gazdasági helyzetben a kereskedelemben otthonos cigányság sokkal sikeresebben küzd meg a nehézségekkel, mint a bérmunkára szocializált magyar munkás- és alkalmazotti réteg. A máról holnapra élésben szerzett talpraesettség napjainkban hasznosabb a fix fizetést beosztani tudók gyakorlatánál.

A háromjegyű számok tartományában növekszenek az alulról kezdeményezett cigány szerveződések. Néhol csak azért jegyeztetnek be valamit, hogy legyen pályázóképes “jogi személy” különböző pénzekért, különböző alapítványokhoz. Legismertebb forrás az Autonómia Alapítvány mezőgazdasági kezdeményezéseket támogató projektje. A politikai küzdőtéren is számos cigány szervezet és vezető acsarkodik egymással, hasonlóan a pártokhoz, parlamenti frakciókhoz, kormánykoalícióhoz, ellenzékhez, pártokon belüli viszályokhoz. Az egységesítő szándékkal létrejött Roma Parlament is hatalmi harcok színtere.

1993 júliusában fogadta el az Országgyűlés a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól rendelkező törvényt. Ennek értelmében alakultak meg 1994-ben a kisebbségi önkormányzatok; a hazánkban élő “nemzeti” kisebbségek mellett az egyetlen “etnikai” kisebbség, a cigányság önkormányzatai is mindenütt a települési önkormányzatokon belül és ezektől függő helyzetben. S mivel az önkormányzatoknak sehol sem érdekük a cigányság “túltámogatása”, a cigányok kisebbségi önkormányzatai semmi másra nem jók, csak arra, hogy a Magyar Köztársaság ezzel is bizonyítsa európaiságát a nyugati hatalmak előtt. Pozitívumként mégis elkönyvelhető, hogy a visszás körülmények közepette és ellenére, a cigány emberek megtanulják kifejezni magukat, artikulálni érdekeiket a politika porondján.

1993-ban Kemény István, Havas Gábor és Kertesi Gábor megismételték az 1971-es kutatást, hogy regisztrálni lehessen az azóta eltelt idő változásait. Az alábbiak derültek ki. Először is: a környezet által cigánynak tartott személyek 97,7 százaléka önmagát cigánynak tartja. Az 1971-es 320 000-hez képest 1993-ban a cigány népesség létszáma 457 000 fő. A növekedés 43%. Az ország teljes népessége viszont 10 277 000-ről 10 155 000-re csökkent.

Az ezer lakosra jutó élveszületések száma 1971-ben a cigányoknál 32 volt, a teljes lakosságnál 15. Jelenleg az ezer lakosra jutó élveszületések száma a cigányoknál 28,7 s a következő években hasonló mértékű csökkenés várható. A teljes lakosságnál az ezer lakosra jutó élveszületések száma 1993-ban 11,3 volt, csökkenő tendenciát mutat. A halálozások száma viszont növekszik, ezért a népesség további csökkenése várható. Számítások szerint húsz év múlva az ország lakóinak száma 9 millió 600–700 ezer lesz. A cigányok száma akkor valószínűleg 650 ezer körül jár majd, ami 6,5 százalékos arányt jelent a teljes népességen belül. A probléma természetesen nem az, hogy milyen mértékben “cigányosodik el” az ország, hanem hogy milyen mértékű lesz az elesettek, a támogatásra szorulók, a marginális helyzetűek aránya. A gyerekszám magasabb a cigányoknál, de a halálozások száma is. A 15 éven aluli gyerekek aránya kétszer akkora náluk, mint a teljes népességben, az 59 éven felülieké viszont négyszer kisebb. Mindez rossz élet- és munkakörülményekre, nagyon rossz egészségügyi és mentális helyzetre, halmozottan hátrányos, társadalmon kívüli állapotokra utal. Hogy a cigányság mekkora hányada érintett ebben, azt a kutatás többi része világítja meg.

Ami a településviszonyokat illeti: a cigányok 61 százaléka lakik községekben és 40 százalékuk ezer fő alatti kisközségekben, míg a teljes népességnek 30%-a lakik községekben és 17%-a ezer fő alatti kisközségekben. Másik mutató: az ország északi és keleti részén, a válságövezetekben lakik a cigányok 56 százaléka, míg a nem cigányok 73 százaléka a Budapest környéki és nyugati országrészen él.

Lakásviszonyaik javultak. 1971-ben 65, ma 13,7 százalékuk él elkülönült telepeken. A földes padlójú lakások aránya 1971-ben 61% volt, ma 10%. Száz méternél messzebbről kellett a vizet hozni a lakások 39 százalékában, míg ma 5 százalékában.

A hetvenes évek foglalkoztatottságához képest – amely a teljes munkaképes korú népességben 87, a cigányok körében 85 százalékos volt – óriási a zuhanás. A nem cigányoknál regisztrált munkanélküliségi ráta 1993 végén 12,84% volt, ugyanez a cigányok körében 49,68%. Budapesten kedvezőbb a helyzet, a községekben viszont rosszabb: 16,9% és 51,8%. A budapesti iparvidéken 9,9% és 36,5%, a Dunántúlon 11,6% és 42,6%, a keleti régióban 17,1% és 58,9%, az északiban 16,6% és 59%.

A cigányság jóval magasabb munkanélküliségi rátájának egyik oka az iskolázottságban való elmaradás. Másik ok a lakóhely. A fentiekből kiderült, hogy a cigányok nagyobb része a munkanélküliséggel leginkább sújtott településeken lakik. A harmadik ok: a cigányok leginkább azokban az iparágakban találtak munkát azelőtt, amelyek a rendszerváltás során hamar tönkrementek. Például: 1993-ban az építőiparban a munkanélküliségi ráta az országos átlagnak csaknem a kétszerese volt, s 1971-ben a foglalkoztatott cigányoknak 26 százaléka az építőiparban, illetve útépítésnél dolgozott. Negyedik ok a – nem mérhető, de létező – diszkrimináció.

Jellemző jelenség a cigányok körében a munkanélküliből inaktívvá válás. Ha ugyanis egy negyven év körüli cigány ember munkanélkülivé válik, annak elég egészségügyi oka van arra, hogy leszázalékoltassa magát. A rokkantnyugdíj biztosabb jövedelem a munkanélküli segélynél, és a rokkantnyugdíjasok bekapcsolódása a láthatatlan gazdaságba regisztrálhatatlan. Nem tudjuk tehát, hogy ez mennyivel enyhíti a helyzet súlyosságát, de hogy enyhíti, az tapasztalható.

Ami hathatósan kivezetné a cigányságot a gazdasági ellehetetlenülés, a társadalmon kívüliség kátyújából, az az oktatás. 1945 előtt a cigány gyerekek fele járt néhány évig iskolába. Az 1930 és 1958 között születettek körében a nyolc osztályt végzettek aránya korcsoportról korcsoportra haladva 9 százalékról fokozatosan 55 százalékra nőtt. Ez az arány az 1959 és 1963 között születetteknél elérte a 70, az 1964 és 1968 között születetteknél a 75 és az 1968 után születetteknél a 77 százalékot.

Más kérdés, hogy ez az iskolai végzettség milyen tényleges tudást jelent, milyen perspektívákat nyit a cigány fiatalok számára. A nehezen tetten érhető, ám nagyon is működő diszkrimináció a jó tanulók esetében is kemény akadályokat gördít a továbbtanulás elé. A korábbiakhoz képest mégsem rossz arány, hogy 1993–94-ben a nyolcadik osztályos teljes népesség 97,7 százalékához képest 51,2% volt a továbbtanuló cigány gyerekek aránya. Hogy milyen arányban fejezik be a szakiskolát, a szakmunkásképzőt, a szakközépiskolát, esetleg a gimnáziumot, arról nincs adat. Egyéb nehézségek mellett a szülők anyagi helyzete is komoly akadálya lehet a továbbtanulásnak. Ha rendelkezésre állanának részletes adatok, bizonyára kimutatható lenne a munkanélküliség és az iskolaelhagyás közötti összefüggés. Fokozottan érvényesülnek a nehézségek a felsőfokú oktatásnál. Vagyis: nagyon nehéz kitörni abból az ördögi körből, amit a szülők iskolázatlansága, alacsony presztízsű munkája, majd munkanélkülisége képez. Heroikus erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy az utódok ne az elődök sorsát reprodukálják.

Mindezekből következően, ha kiszámítani nem is lehet, biztosra vehető, hogy tekintélyes a cigányság leszakadó hányada, a társadalmon – kulturális és civilizációs fejlődésen – kívül rekedtek tábora. Az is biztos, noha erre végképp nincs semmiféle adat, hogy akik keservesen megszereztek valamilyen diplomát vagy egyéb belépési jogosítványt, erősen hajlanak az asszimilációra, ami teljes beolvadást, etnikai identitásuk feladását jelenti. (Ne firtassuk, hogy sikerülhet-e ez egyáltalán, és megéri-e az árát – legyen ez az érintettek személyes problémája.) Integrációnak nevezhető annak a polgárosodó rétegnek a beilleszkedése, amely nem adja fel identitását, cigányságában értéket ismer fel.

Létezik a társadalommal való együttélésnek olyan koegzisztens formája, amely a “cigány módon” élő családokra jellemző. Azt jelenti, hogy a hagyományos mesterség valamilyen sikeres profilváltása révén jó anyagi körülémények között, nem normasértően, zárt közösségben, a cigány nyelv, kultúra, szokások, hagyományok közegében élnek, és biztosak abban, hogy boldogulásukat a társadalomban csak ez az életforma biztosítja. Az iskoláztatást annyiban preferálják, amennyiben az lehetővé teszi a “cigány módon” való élet magasabb szintű folytatását.

Ez utóbbi két réteget célozza meg az a program, amely hivatásos nevelőszülőket képez a leszakadó réteg állami gondozott gyerekeinek fölnevelésére. Legyen az övék a jövő!

Megjegyzés: Napjainkban a “cigány” helyett inkább a “roma” kifejezés használatos, az érintettek kívánságára, akik úgy érzik, hogy a “cigány” szóhoz lekicsinylő képzetek társulnak. Mivel én sosem használtam ezt a szót sértő, lekicsinylő szándékkal, pejoratív értelemben, nem látok okot arra, hogy ezen változtassak.

Irodalom

Bartos Tibor: Sosemvolt Cigányország. Móra Könyvkiadó, 1958.

Diósi Ágnes: Hetedíziglen. Móra Könyvkiadó, 1984.

Diósi Ágnes: Cigányút. Szépirodalmi Kiadó, 1988.

Diósi Ágnes: Szűz Mária zsebkendője. Móra Könyvkiadó, 1990.

Diósi Ágnes: Cigány hivatásos nevelőszülők. Család, Gyermek, Ifjúság, 1994–95.

Kemény István: A magyarországi roma (cigány) népességről két felmérés tükrében. Magyar Tudomány, 1997/6. sz.

Noszkai Gábor: Cigányok/romák: a kollektív jogok küszöbén kétszáz évre az emberi jogoktól. Magyar Tudomány, 1997/6. sz.

Világszerte elméleti és politikai viták folynak a hazai tőke és a külföldi tőke szerepéről, megítéléséről, viszonyáról. Különösen élénkek ezek a viták a világgazdaság félperifériáján és perifériáján levő országokban. Melyek a hazai és a külföldi tőke viszonya, rangsora, hierarchiája értelmezésének és értékelésének legtipikusabb változatai? (Megjegyzendő, hogy a felsorolásra kerülő változatok képviselőit igen eltérő motivációk, intellektuális és indulati elemek vezérlik. Elméleti meggyőződés, politikusi–ideológusi pozíció, újságírói hatásvadászat, az “utca emberének” hangulatai stb. egyaránt tükröződnek és keverednek bennük.)

A. A hazai és a külföldi tőke egyenértékű. Nem eredete, származási helye, hanem nagysága és gazdasági teljesítménye alapján kell minden egyes tőkét minősíteni. Bármiféle további megfontolás és megszorítás nélkül annak a tőkének az alkalmazása előnyös, amelyet a gazdasági teljesítmény, a piaci siker igazol. Akármilyen más szempont figyelembevétele hátráltatja a fő cél, a maximálisan elérhető gazdasági növekedés megvalósulását.

B. A hazai és a külföldi tőke egyenértékű. Valamennyi tőke az emberekkel, a vele bérmunkás viszonyba kerülő dolgozókkal szembenálló ellenséges hatalom. Bárminemű differenciálás a hazai és a külföldi tőke között káros, mert a közös tartalmi lényegről tereli el a figyelmet. Minden tőke végső soron azáltal növekszik, hogy meg nem fizetett többletmunkát sajtol ki: emberi erőt alakít át gazdasági erővé, dologi hatalommá. A tőke minden formája az ember ellensége.

C. A hazai tőkét előnyben kell részesíteni a külföldi tőkével szemben. A hazai tőke a nemzet gazdagodását, gyarapodását segíti, a külföldi tőke viszont több szempontól is nemzetellenes. Nemzetellenes, mert rátelepszik a piacra: hagyományos hazai termékeket, fogyasztási cikkeket, fogyasztói szokásokat szorít ki külföldi fogyasztási cikkek behozatalával, illetve meghonosításával, idegen fogyasztási szokások, divatok elterjesztésével. Ennyiben káros gazdaságilag. Nemzetellenes továbbá, mert egyrészt kulturálisan, másrészt lélektanilag gyengíti a nemzeti közösség integritását.

Miben áll a kulturális vonatkozás?

A külföldi tőke nemcsak gazdasági hatalomként, hanem kulturális hatalomként is megjelenik az országban, és behatol az emberek mindennapi életébe. A helyi hagyományoktól különböző munkakultúrát képvisel, importálja a hazai szokásoktól eltérő reklámtechnikákat. A nemzeti hagyományoktól idegen értékrendet közvetít. A nemzeti nyelvvel ellentétes úton jár: idegen szavakat, kifejezéseket honosít meg, visz át a közhasználatba. Ezzel pusztítóan hat a nemzeti nyelvre és kultúrára.

Miben áll a lélektani vonatkozás?

A külföldi tőke nemcsak gazdasági erőforrásokat hoz be az országba, hanem új életideálokat, illetve életformákat is. A nemzettudatra, a nemzeti közösséghez való tartozás érzésére rombolóan hat a hagyományostól eltérő, vele szemben konkurrenciát jelentő idegen eszmények, törekvések, fogyasztási szokások, divatok, nyelvi kifejezések terjeszkedése. A korábban többé-kevésbé egy irányba mutató nemzetgazdaság és nemzettudat külön, sőt ellentétes pályára áll. A nemzetgazdaság sikerei a nemzettudat ellenében fejtik ki hatásukat. Mindez sokak szemében és életvitelében lefokozza a nemzethez való tartozás jelentőségét. Bomlasztóan hat széles rétegek nemzeti érzésére, nemzeti azonosság-tudatára, ezáltal individualizálja, elszigeteli egymástól a társadalom tagjait.

D. A hazai tőkét előnyben kell részesíteni a külföldi tőkével szemben – taktikai megfontolásból. Minden tőke – közvetlenül vagy közvetve – emberek kifosztása, emberi erők kizsákmányolása révén működik és gyarapodik. Az emberek védelme, az aktív humanizmus megköveteli a tőke hatalmának korlátozását, illetve felszámolását. Az ellenségként kezelt tőke gyengítésének, illetve kisajátításának törekvése számára a hazai tőke kisebb ellenfél, mint a külföldi tőke. A hazai tőke védelmében közvetlenül csak hazai politikai erők ellenállására kell számítani, míg a külföldi tőke védelmében az egész világkapitalizmus mozdul meg.

E. A külföldi tőkét előnyben kell részesíteni a hazai tőkével szemben – politikai megfontolásból. A gyenge hazai tőke nem képes a politikai rendszer legitimálását biztosítani: nem alapoz meg olyan általános jólétet, amelynek révén a civil társadalmat politikai passzivitásban (vagyis a képviseleti rendszer keretei között) lehet tartani. Ezért privatizáció stb. segítségével kell növelni a külföldi tőke jelenlétét és gazdasági befolyását. A külföldi tulajdon védelmét idegen államok és nemzetközi szervezetek minden körülmények között garantálják. Az idegen fegyverek árnyéka a hazai politikai erők számára is biztonságot jelent.

Nyilvánvaló, hogy a külföldi és a hazai tőke viszonyának megítélése (egyenértékűségük hangoztatása vagy valamelyikük preferálása) minden esetben csupán eszköz. Azon cél megvalósításának eszköze, amelyet a preferáló előnyben részesít, el kíván érni. Az egyes célok mögött pedig többé-kevésbé jól felismerhető álláspontok, világképek mutathatók ki. Vegyük sorra azokat a legtipikusabb álláspontokat, világképeket, amelyek a hazai és a külföldi tőkéhez való viszonyulásokat meghatározzák.

1. Az emberiség története egységesülési, globalizálódási folyamat. A kapitalista rendszer kialakulása elindította a helyi társadalmak széttagoltságának megszűnését, egymástól való elszigeteltségük felszámolódását, a különböző helyi kultúrák integrálódását. A korábban izolált társadalmak világpiaci érintkezése olyan mércét teremtett, amelyen történelmi súlyuk, jelentőségük összemérhetővé válik: gazdasági teljesítményük egyértelműen kijelöli helyüket, értéküket a világgazdaságban. A világpiaci verseny egyúttal ambícióikat, alapvető társadalmi céljaikat, eszményeiket is megadja: modernizáció, technikai fejlődés, gazdasági növekedés.

A liberális, valamint a szociáldemokrata felfogás szerint a világtörténelem unilineáris: az egyirányú gazdasági növekedési folyamat során az egész emberiségre kiterjedő egységes technikai civilizáció fog születni, amely végső eredményként feloldja a helyi közösségeket, helyi kultúrákat, és magába olvasztja a ma még különböző régiókat. Ebben a perspektívában – minden további differenciálástól függetlenül – az a pozitívabb, ami jobban szolgálja a gazdasági–technikai felzárkózást, ezáltal az emberiség egységesülési, integrálódási, globalizálódási folyamatát.

2. Az emberiség multikulturális felfogása szembehelyezkedik az unilineáris felfogással és a globalizálódási tendenciával. Mivel önértéknek tekinti a nemzetet, kulturális önállóságra törekszik és ápolja a helyi hagyományokat. Állami beavatkozással igyekszik bizonyos fokú létbiztonságot nyújtani azoknak, akiket a nemzet tagjaihoz sorol. Ebben a nemzetközpontú szemléletben a nemzeti közösség, a nemzeti állam, a nemzeti kultúra előbbre való az emberiségénél, illetve az emberiséget éppen a különböző kultúrák sokféleségének egymásmellettisége gazdagítja.

3. Bizonyos emberközpontú felfogások sem az emberiség, sem a nemzet preferálását nem tekintik mérvadónak. Különböző emberi szempontok nevében elutasítják mind a világgazdaság (világpiac, modernizáció, globalizáció), mind az államhatalom követelményrendszerét. Az egyediség, az egyéniség védelme, a személyes autonómia biztosítása érdekében az egyének közötti kapcsolatoknak, társadalmi vonatkozásoknak a hagyományos (bürokratikus, illetve eldologiasult) intézményektől független szerveződésére (vagyis a civil társadalom önszerveződésére) koncentrálnak. Olyan önmagukat kormányzó kisközösségek, helyi közösségek létfeltételeinek megteremtésére törekszenek, amelyek a világgazdaság és a világpolitika rendszerébe való betagozódás nélkül, saját erejükre támaszkodva működnek.

Ami a globalizációs ideológiában progresszív gazdasági növekedésként jelenik meg, az humanista nézőpontból az egyének fölötti idegen erők növekedése. Amit a nemzeti ideológia a társadalom tagjait segítő, védelmező államnak tüntet fel, a humanista felfogásban az emberek autonómiáját korlátozó, a civil társadalommal szemben ellenséges hatalom. Ebből következően mind a globalizálódással, mind a nemzetállammal szemben elkerülhetetlen a közösségi önvédelem, a hagyományos gazdasági és politikai hatalmakkal szemben védekező civil társadalom megszerveződése. Elkerülhetetlen egyfajta kettős hatalom kiépülése: a parlamentáris, képviseleti politikával párhuzamosan működő önálló társadalmi politizálás, a piacgazdasági szélsőséggel szemben alternatív, államilag nem befolyásolható, nem ellenőrizhető gazdálkodási formák meghonosodása. Ebben a felfogásban a történelmi progresszivitás mércéje a civil társadalom önállósulása, az államhatalomtól és az államilag szabályozott piactól való függetlenedés.

Az Aula Kiadó gondozásában jelent meg az a tanulmánykötet, amely a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődésgazdaságtani Szakosztálya 1995 elejétől 1996 végéig tartó vitasorozatának jegyzőkönyveit, illetve vitaindító írásait tartalmazza. A szakosztály legfőbb célkitűzése egy alternatív, a jelenlegi magyar gyakorlathoz kritikusan viszonyuló, tudományosan megalapozott gazdaságpolitikai program létrehozása.

A jelenlegi magyar gazdaságpolitikának létezik alternatívája mind a gyakorlat, mind pedig – ennek megalapozásaként – az elmélet terén, és elkerülhetetlenül szükséges, hogy felváltsa azt. Ez a legfőbb üzenete annak az Aula Kiadó gondozásában megjelent tanulmánykötetnek, amely a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődésgazdaságtani Szakosztálya 1995 elejétől 1996 végéig tartó vitasorozatának anyagait tartalmazza. Már a kötet címe – Gazdaságpolitika más megközelítésben – is jelzi a szakosztály legfőbb célkitűzését: olyan alternatív, a jelenlegi magyar gyakorlathoz kritikusan viszonyuló, tudományosan megalapozott gazdaságpolitikai program létrehozását, amely megállja a helyét a mindennapi és a tudományos élet vitáiban is.

A vitasorozat foglalkozik a hazai gazdaságpolitika átfogó bírálatával és erre alapozva egy alternatív gazdaságpolitika felvázolásával, illetve ezen belül kiemelten is bizonyos részterületekkel – az inflációval és egy lehetséges antiinflációs politikával, a privatizációval, az állam gazdasági szerepvállalásával, a stabilizációval. A viták amellett, hogy tükröt tartanak a jelenlegi magyar gazdaságpolitika elé, egy olyan lehetséges jövőbeli gazdaságpolitika képét is elénk tárják, amely megfelelő kihívást jelenthet a jelenleg uralkodó közgazdasági gyakorlatnak, a neoliberális–monetarista iskolának.

A jelenlegi gazdaságpolitika bírálata

A jelenlegi, Csikós-Nagy Béla szavaival élve a monetarista illúzió csapdájába esett magyar gazdaságpolitika a fenntartható, sőt mi több, az önnfenntartó gazdasági növekedés beindulását egyre inkább kitolja és ezzel az ország felzárkózását, modernizációját is késlelteti. Nyugodtan nevezhetjük ezt a gyakorlatot, Hoós Jánossal szólva, sodródásosnak, illetve – a már idézett Csikós-Nagy Béla után – a visszavonulás gazdaságpolitikájának. Ez a gazdaságpolitika ugyanis csak követi az eseményeket, nem próbál meg kitörni a már szinte közhelyszerűnek számító szűk mozgásteréből, hanem csak ‘sodródik’ az eseményekkel. Mindeközben pedig egyre inkább elmarad a világátlagtól (GDP), és világgazdasági térvesztése is folytatódik. Mindez a gazdasági környezet téves diagnózisának eredménye, aminek következményei a téves célok és az oly gyakran hibás gazdaságpolitikai lépések. Ahhoz tehát, hogy a gazdaságpolitika mozgásterét tágíthassuk, autonómiáját növelhessük, az eddigi téves diagnózis és az ezen alapuló gazdaságpolitika megváltoztatására van szükség.

A magyar gazdaságpolitika legfontosabb elemeit (intézményi rendszer, törvények, valuta, szakmai felkészültség) tekintve megfelel a piacgazdaság követelményeinek. Fennálló adósságát minden áron és pontosan törleszti, bármiféle könnyítés nélkül. Az állam szerepét lehetőleg minimálisra korlátozza, a mainstream közgazdasági elméletnek megfelelően hisz a piac mindenhatóságában. Eszköztárának legfontosabb eleme a liberalizáció és a dereguláció. A magyar gazdaság talán legsúlyosabb problémáját, a forráshiányt a belső fogyasztás korlátozásával és ezzel egyidejűleg a külföldi tőke becsábításával igyekszik enyhíteni. Széles körű, piaci alapú, gyorsított privatizációs politikát folytat. Közvetlenebb állami akciókat csak a legrosszabb helyzetű térségekben vesz igénybe, iparpolitikája sematikus és meglehetősen általános.

Elméleti hátterét tekintve elmondható, hogy egy monetarista alapokon álló gazdaságpolitikáról van szó, amely azonban belsőleg inkonzisztens, továbbá a gyakorlat gyakran ellentmond a kitűzött céloknak és az azok mögött álló elméletnek. Ráadásul ezeket az elveket mindenki másnál jobban és pontosabban próbálja meg érvényesíteni, amiből következően nem számol a magyar realitásokkal: az IMF és a Világbank elvárásait kritika nélkül elfogadja és teljesíti.

Mocsáry József a jelenlegi magyar gazdasági rendszert ‘parazita’ kapitalizmusnak nevezi: a gazdaságban a spekulációs tőke szerepe domináns, a gazdaságpolitikát az elit különérdekei és dilettantizmusa határozzák meg. Részben ezek következménye az, hogy ma az országban egy igen mély és hosszantartó strukturális és gazdasági válság játszódik le.

Az előbbiekben jellemzett gazdaságpolitika számos hibát követett el a múltban és követ el jelenleg is. Időrendi sorrendben haladva ide tartozik – mint a múlt terhes öröksége – az ország súlyos eladósodása, a szerkezeti változások elmaradása, a nyolcvanas évek közepén lezajlott sikertelen gyorsítási kísérlet, valamint a KGST-országokkal folytatott kereskedelemben a dollárelszámolásra való áttérés. A rendszerváltás óta ide sorolhatjuk a privatizáció és a kárpótlás területén elkövetett hibákat, de ide tartozik az Antall-kormány termelőszövetkezet-ellenessége is. Ha kicsit a felszín mögé nézünk, akkor jelentős felfogásbeli hibákat, téveszméket találhatunk, amelyeket Kopátsy Sándor öt pontban összegzett. A rendszerváltás kezdetén sokan hitték, hogy egy rövid átmeneti időszak után felzárkózunk Nyugat-Európához. Mindehhez elegendő a régit lebontani és a romokból spontán módon valami jobb és korszerűbb születik majd meg. A gyakran cél nélküli rombolás azonban súlyos munkanélküliséget és jelentős kereslethiányt eredményezett. Ehhez a ‘gyakorlathoz’ külgazdasági téren is ragaszkodtunk, amit jól mutat részvételünk a szocialista országok közötti árucsere (KGST) felszámolásában, amelynek során külpiacaink jelentős részét elvesztettük. Ehhez járult még a belső piac már említett szűkülése, valamint a túl gyors liberalizáció, amely ugyan bizonyos értelemben fontos és hasznos volt, de elkapkodott bevezetése olyan vállalatokat is tönkretett, amelyek némi állami segítséggel még talpra állhattak volna. A monetarista elméletnek megfelelően a gazdaságirányítás mindkét kormányzati ciklusban mindenek elé helyezte az – amúgy joggal fontosnak tartott – pénzügyi egyensúlyt. Azonban nem vette figyelembe, hogy a gazdaságpolitika központjába a monetáris politikát helyező megközelítés csak olyan országban lehet sikeres, ahol adottak a piacgazdaság társadalmi és kulturális feltételei és ezekre alapozva már megindult egy egészséges gazdasági növekedés. Ugyanennek a poltikának a másik oldala az, hogy az ország mindig pontosan teljesíti adósságszolgálati kötelezettségeit, ami azonban ugyancsak jelentős mértékben csökkenti a belföldi fizetőképes keresletet. Elismerve, hogy adósságaink elengedésének nincs sok esélye, meg kell jegyezni: ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme ilyen irányú tárgyalásokat kezdeményezni, alternatív terveket kidolgozni vagy legalábbis kevésbé becsületbeli kérdésként kezelni az adósságszolgálatot. Ráadásul adósságunk legalább egy részének elengedése a rendszerváltás idején sokkal valószínűbb volt, de ezt a lehetőséget az akkori kormányzat nem használta ki (gondoljunk pl. a Soros-tervre).

És mindezekkel párhuzamosan a lakosság közérzete másodlagos kérdéssé vált. A gazdaságpolitika magától értetődőnek tekintette, hogy a lakosság elviseli életkörülményeinek romlását – mivel nincs más választása.

Hoós János négy pontban foglalta össze a gazdaságpolitika által elkövetett hibákat. Az eddig érvényesülő gazdaságpolitikai gyakorlat nem volt képes megszüntetni vagy legalábbis csökkenteni a költségvetés jelentős deficitjét, amelynek egyrészt jelentős növekedést visszafogó, dekonjunkturális hatása van, másrészt az inflációt is gerjeszti. A hiány egyenes következménye a gazdasági növekedés elmaradásának, az adósságszolgálati kötelezettségeknek és a kormányzat más jellegű kiadási kötelezettségeinek (pl. szociális kiadások). A hazai gazdaságpolitika másik fontos részterülete az erősen restriktív jellegű monetáris politika, amely azonban reflexszerű restriktivitásával nem tudta kezelni a megoldásra váró problémákat (a költségvetési deficit kiszorító hatása, a gyorsan meglóduló infláció, a hatalmas behajthatatlan vállalati hitelállomány stb.). Ugyancsak súlyos elmaradások, hibák és tévedések találhatók a liberalizáció és a privatizáció terén. Az előbbi, azáltal, hogy hatékonyabb gazdálkodásra ösztönöz és az erőforrások hatékonyabb allokációját eredményezi, kétségtelenül növeli a gazdasági racionalitást is. Elhamarkodott bevezetése ugyanakkor a már említett veszélyekkel jár, ráadásul gyakran fölösleges, a termelőkapacitásokat nem növelő importot (pl. személygépkocsi) eredményez. Szintén káros hatása lehet az idejekorán végrehajtott bérliberalizálásnak is. A privatizációs politika legfőbb problémája, hogy túl gyors végrehajtása túlkínálathoz és így leértékelődéshez vezetett. Ezenkívül a külföldi befektetők számos alkalommal csak piacot vettek, rövid távú érdekeik és szemléletük nem használt az ország gazdaságának. A privatizációs bevételeknek a költségvetési deficit csökkentésére történő felhasználása pedig a privatizáció további felgyorsítására, és így a tőke felélésére ösztönöz. Mindent egybevéve az ilyen privatizációs politika nem eredményez megfelelő mértékű hatékonyságjavulást.

Mivel a piacgazdaságra való áttérés talán legfontosabb eleme a magántulajdon dominanciájának kialakítása, a privatizáció mindig is központi szerepet töltött és tölt be a magyar gazdaságpolitikában. 1990-ben a vége felé közeledett a mára elhíresült spontán privatizáció. A privatizáció ezen sajátos magyar formája ma már minden bizonnyal törvénytelennek számítana, Matolcsy György szerint viszont akkor bizonyos értelemben hozzájárult a rendszerváltás felgyorsulásához és befejeződéséhez. Ebben az évben azonban megalakult az Állami Vagyonügynökség, a hivatalos privatizációs szervezet, amely véget vetett ennek a folyamatnak. A privatizáció kapcsán három koncepció kristályosodott ki. Az első elképzelés központi eleme a reprivatizáció volt, azaz a vagyon ingyenes visszaadása az eredeti tulajdonosoknak. A második koncepció hívei egy hosszabb-rövidebb átalakulási folyamatot javasoltak, amely során a vagyon értékesebbé tehető, majd annak befejeződése után magasabb áron értékesíthető. A harmadik tervezet lényege az volt, hogy egy gyorsan végrehajtott privatizáció után a beérkezett tetemes (kb. 10 Mrd USA-dollár) bevételt adósságcsökkentésre kell felhasználni, megteremtve ezzel a lehetőséget a gazdasági növekedés minél gyorsabb beindulásához. A koncepciók harcából végül is – tipikusan magyar megoldásként – egy negyedik, vegyes megoldás került ki győztesként, amely azonban rosszabb megoldásnak bizonyult bármelyiknél – egyetlen kitűzött célját sem érte el. A vagyonveszteséget Matolcsy György hatalmasra, mintegy 45–50%-ra becsüli. Nemzetközi összehasonlításban mind a külföldi szektor (45–50%) mind pedig a magánszektor aránya (kb. 85%) kirívóan magas és túl nagy a multinacionális cégek aránya is. A jövőben ez a szerkezet nem változik számottevően. Mivel a kialakult magánszektor nem lesz képes befelé terjeszkedni, a szereplők egymásnak esnek a belföldi piac minél nagyobb szeletének birtoklásáért, majd – jobb esetben – a változtatás érdekében nyomást gyakorolnak a gazdaságpolitikára.

A magyar gazdaságpolitika legfőbb dilemmája a jövőben is a növekedés és az egyensúly egymásnak látszólag ellentmondó célkitűzése lesz. A jelenlegi gazdaságpolitika középpontjában, annak ellenére, hogy most beindulni látszik valamiféle gazdasági növekedés, továbbra is az egyensúly fenntartása áll. Elismerve az egyensúly biztosításának jelentőségét, azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy csak a két cél együttes biztosításával lehet létrehozni fejlett piacgazdaságot. Ehhez azonban fordulatra van szükség. Fel kell ismerni, hogy téves az a diagnózis, miszerint az egyensúlytalanság oka a belföldi túlfogyasztás, a “rossz” növekedés. A viták során kikristályosodott diagnózis, nem a restrikció elkerülhetetlenségét mutatja, hanem azt, hogy inkább gazdasági növekedésre van szükség, de úgy, hogy lehetőleg az egyensúly se sérüljön súlyosan.

Az intézkedések meghozatalakor figyelembe kell venni azok társadalmi, gazdasági következményeit, s nem kell minden áron az IMF által kitűzött célokat teljesíteni. Mindezt figyelembe véve kijelenthetjük – és erre a következtetésre jutottak a vitasorozat résztvevői is –, hogy a gazdaságpolitika válaszút előtt áll: vagy létrehozunk egy önnfenntartó gazdasági növekedést, vagy pedig stagnálás, a modernizáció és a felzárkózás elmaradása vár az országra. A növekedés eléréséhez alapvető feladat volna a jelenlegi forráshiány megszüntetése, az adósságszolgálat mérséklése és a nemzetközi integráció. Mivel azonban az utóbbi kettőre nem sok esélyünk van, a legvalószínűbb forgatókönyv – legalábbis Hoós János szerint – az alábbi: lassú, 2-3%-os gazdasági növekedés, és stop–go-politika, tele állami és piaci kudarcokkal. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, fordulatra, alternatív gazdaságpolitikai programokra van szükség.

Gazdaságpolitikai alternatívák

A belgazdasággal kapcsolatban Köves András szerint három fő ponton szükséges változtatásokat végrehajtani a gazdaságpolitikán. Ezek az egyensúly és a növekedés viszonya, a költségvetési deficit problémája és az állam szerepének meghatározása.

A legfontosabb a makrogazdasági egyensúly helyreállítása (vegyük figyelembe, hogy az írás 1995 elején készült), amely során azonban a növekedés beindulását is biztosítani kell. Tehát az egyensúlyt és a növekedést – ahogy arról már szó volt – párhuzamosan kell létrehozni és biztosítani. Az egyensúly elérésében a szerző a sokkterápiánál előnyösebbnek tartja a fokozatos megoldásokat. A folyó fizetési mérleg egyensúlyát preferálni kell a költségvetési egyensúllyal szemben. Ennek oka az, hogy egyrészt az egyensúlyhiány a két esetben különböző okokra vezethető vissza (fizetési mérleg esetén ez az export és az import alakulásának kedvezőtlen tendenciája, a költségvetési hiány esetében pedig a magas kamatlábak), másrészt a költségvetés az adósságszolgálat miatt merevebb, kevésbé alakítható, harmadrészt pedig a folyó fizetési mérleg hiányának következményei súlyosabbak. Ilyen a fizetésképtelenség, amely az ország adósságai miatt egyoldalú külföldi függéshez vezethet.

A folyó fizetési mérleg mint cél prioritása természetesen csak relatív fontosságot jelent, hiszen a költségvetési deficit csökkentéséről sem szabad lemondani. A költségvetési deficit mérséklése két úton valósulhat meg a legkönnyebben: a gazdasági növekedés beindítása és/vagy a kamatterhek csökkentése révén.

A Köves által szorgalmazott alternatív gazdaságpolitika elemét képezi a feketegazdaság visszaszorítása és az államháztartási reform is. Az utóbbival kapcsolatban a szerző leszögezi: nem igaz az, hogy valamiféle túlfejlett, koraszülött jóléti államról lenne szó. A szociálpolitika kérdése mellett tisztázni kell az állam gazdaságban betöltött szerepét is. Itt a jelenlegi gyakorlattal szemben nem további kivonulásra van szükség, hanem éppen ellenkezőleg, az állam szerepének növelését kell elérni, ami azonban nem feltétlenül jelent közvetlen, tulajdonosi szerepvállalást. Sokkal inkább összefogott, részletes iparpolitikai elképzelésekre van szükség, amelyek segítséget nyújthatnának egyrészt a kínálati oldal erősítésében, másrészt a növekedés irányának meghatározásában. Miközben azonban a gazdaságpolitika ezen intézkedések végrehajtásán fáradozik, ügyelnie kell arra, hogy ne akadályozza az autonóm fejlődést, viszont biztosítani kell, hogy szelektív, diszkrecionális intézkedéseket is megtehessen.

A külgazdaság terén is változtatásokra van szükség, beleértve az ország keleti politikáját, az EU-csatlakozást, valamint az adósságproblémát is. A folyó fizetési mérleg javítása során az export növelésének egyértelmű prioritást kell élveznie az import visszafogásával szemben. Ehhez két fő eszköz áll a mindenkori magyar gazdaságpolitika rendelkezésére: az exportkínálat erősítése, vagyis a versenyképesség és a piacrajutás biztosítása minden rendelkezésre álló eszközzel (pl. iparpolitika), valamint az árfolyampolitika, azaz a leértékelés. Elismerve az utóbbi hátrányait is, be kell látni, hogy teljes helyettesítésére nincs lehetőség. A vázolt folyamat lassú: a deficit nehezen tűnik el – ám bizonyos értelemben szükség is van rá. Mint arról már volt szó, az export növelése mellett, korlátozott mértékben ugyan, de az import csökkentésére is szükség van, mivel a túl nagy mértékű import kiszorítja a belföldi termelést, és így késlelteti a növekedést. Ugyanakkor figyelembe kell venni az import kettős természetét, vagyis hogy az import egyszerre épít és rombol, hiszen például a termelékenységet növelő gépimportra szükség van a gazdaságban. Nincs szükség viszont a használt nyugati gépkocsik és a luxuscikkek behozatalára, legalábbis addig, amíg a növekedés be nem indul. Ezeken a területeken tehát ipar- és agrárvédelmi intézkedéseke szükségeltetnek. A magyar importliberalizáció ennek fényében elhamarkodott volt: nem vette figyelembe a belső és külső körülményeket, és nem az export megerősítése után vezették be.

Az országnak a hetvenes évektől kezdve súlyos adósságszolgálati kötelezettségei vannak, ami – főképpen a költségvetési deficit képében – ma is rányomja bélyegét a gazdaságra. Ezzel kapcsolatban két, egymásnak ellentmondó vélemény létezik az országban. Az egyik, amely a mainstream közgazdasági tanítás és egyben a hivatalos vélemény is, az, hogy adósságszolgálati kötelezettségeinknek mindig eleget kell tennünk. A másik vélemény az, hogy szükség van az adósság könnyítésére akár egyoldalúan, a fizetés megtagadásán avagy a fizetésképtelenség deklarálásán keresztül is. A realitásokat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy külső segítség (elengedés, átütemezés) nem várható, mivel válsághelyzetről nem beszélhetünk (mint pl. a nyolcvanas évek elején), és az ország stratégiailag sem jelentős (mint pl. Lengyelország). A fizetésképtelenség deklarálása súlyos gazdasági destabilizációt eredményezne, így semmiképpen sem ajánlatos. Az egyetlen esélyt a gazdasági növekedés beindulása és a működőtőke-beruházás növekedése jelenthetné, bár az is igaz – ahogy azt Artner Annamária megjegyzi –, hogy már az is sokat segíthet, ha nem tekintjük olyannyira be­csületbeli ügynek az adósságszolgálatot, mint ahogy nem tekinti annak rajtunk kívül több mint 100 ország. Így például ma már csak költői kérdésnek tekinthető annak megvizsgálása, hogy mi lett volna akkor, ha az 1996-ban beérkezett hatalmas privatizációs bevételt nem a kamatok visszafizetésére és adósságunk csökkentésére, hanem állami beruházások finanszírozására használjuk fel. Egy biztos: több ilyen lehetősége már nem lesz egyik jövőbeni magyar kormánynak sem.

Az EU-csatlakozás ideje bizonytalan: időpontja egyre inkább kitolódik, ami érthető, hiszen a csatlakozás számunkra előnyös, a tagok számára azonban többnyire hátrányos. Ebből az is következik, hogy csatlakozásunk csakis politikai döntés eredménye lehet. Amellett, hogy a csatlakozás számunkra fontos (hiszen nincs más út, mint a világgazdasági integráció), elkapkodása veszélyes lehet, ezért a feltételeit még a csatlakozás előtt tisztázni kell.

A keleti piacok visszahódítása – tekintve a politikai és a fizetési nehézségeket – irreális és veszélyes, véli a szerző. (Talán érdemes itt megjegyezni, hogy most, tehát 1997 közepén, ennek egyre több esélye van, a helyzet és így kapcsolataink is normalizálódni látszanak.)

A Mocsáry József által javasolt alternatív gazdaságpolitika első számú célkitűzése a stabilizáció lenne, amelynek elemei a fizetőképesség megőrzése, az arányos közteherviselés biztosítása, az állami kiadások, valamint kötelezettségvállalások felülvizsgálata, és az államháztartás oly sokszor emlegetett reformja.

Hazánkban a stabilizációnak, a megszorításoknak, a különféle stabilizációs politikáknak hosszú időre visszanyúló hagyományai vannak. Andor László három stabilizációs szakaszt különböztet meg a magyar gazdaságtörténetben. 1978 és 1984 között kedvezőtlen körülmények között (a hidegháború felerősödése, az exportlehetőségek beszűkülése, a kamatok emelkedése) ugyan, de igen jelentős külföldi (IMF és BIS) segítséggel ment végbe a stabilizáció. A konszolidációt – a növekedés visszafogásán keresztül – végül is éppen ez a külföldi segítség tette lehetővé. A rendszerváltás idején, 1987 és 1990 között ismét egyensúlyjavító intézkedésekre volt szükség. Ekkor a kedvezőbb körülmények (enyhülés és konjunktúra) ellenére ismét a növekedés visszafogásán keresztül hajtották végre a stabilizációt. Az utolsó stabilizációs szakasz a jelenlegi kormány nevéhez fűződik: a körülmények ismét rosszabodtak (mexikói válság, a HungarHotels privatizációs botránya, a volt kommunista politikusokkal szembeni bizalmatlanság), viszont a fontosabb piacainkon exportnövekedés ment végbe. Mindhárom stabilizációs szakaszból az az egyszerű következtetés vonható le, hogy a stabilizáció sikere legnagyobb mértékben a külső feltételeken múlik.

Mocsáry József javaslata szerint a lehetőleg minél rövidebb stabilizációs szakasz után – illetve ha lehetséges, akkor már alatta is – a növekedés megindítása kerülne a gazdaságpolitika fókuszába. A cél eléréséhez szükséges lépéseket öt pontban foglalja össze a szerző, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a már ismertetett Köves-féle program ajánlásaihoz. Így például központi eleme az egyszerre biztosítandó stabilizáció és növekedés. A növekedés biztosításán a szerző a kínálati oldal élénkítését érti, a beruházási források biztosítása érdekében többek között javaslatot tesz a spekulációs tőke, illetve a luxusfogyasztás megadóztatására. Meg kell reformálni – például adók segítségével – az újraelosztás rendszerét is, csökkentve ezáltal a társadalmi egyenlőtlenségeket. További eszközökként a fogyasztási cikkek importjának korlátozásán keresztül a belső piac védelmét, a monopolellenes, decentralizáló politikát, a szektorsemleges gazdaságpolitikát valamint az iparpolitikát ajánlja a szerző.

Mocsáry szerint a belső és a külső gazdasági egyensúly javulása is kedvezően befolyásolja a gazdasági növekedést. Ebbe az irányba hat ugyanis a költségvetési hiány csökkenésével a kiszorítási hatás enyhülése, az infláció mérséklődése következtében a kalkulálhatóság növekedése, valamint a folyó fizetési mérleg javítása érdekében gyakorolt exportösztönző gazdaságpolitika is.

Mocsáry dolgozatában külön kitér a privatizációra és az agrárpolitikára. A privatizációs politikával kapcsolatos diagnózisa és elképzelései megegyeznek az előző dolgozatban leírtakkal: azaz egy tőkeemelő (és nem osztogató) privatizációs politikára van szükség, amely biztosítja a hatékony és gazdaságos működést. Az agrárpolitikával kapcsolatban leszögezi, hogy a működőképes és gazdaságos mezőgazdaság kialakításához a felgyülemlett adósság rendezésére (hitelkonszolidáció), illetve megfelelő üzemviszonyokra van szükség. Az utóbbi az elaprózódottság megszüntetését és a helyi kezdeményezések támogatását jelenti. Jelen esetben is fontos, hogy a gazdaságpolitika szektor­sem­le­ges legyen, azaz szükség van a termelőszövetkezetek diszkriminációjának megszüntetésére. Az ajánlott gazdaságpolitikai lépések között szerepel továbbá a spekulációellenes (pl. telekspekuláció, erdőspekuláció) politika és végül a mezőgazdasági infrastruktúra helyreállítása.

Hoós János szerint a magyar gazdaság legfontosabb jellemzője a piacvesztés, az integráció hiánya és az ország rendkívüli eladósodottsága eredményeként fellépő krónikus forráshiány. Megszüntetésére három lehetséges megoldás kínálkozik: a gazdasági növekedés beindítása, újabb hitelek felvétele, valamint a fogyasztás korlátozása. Mivel ezek egyoldalú alkalmazása mindhárom esetben súlyos társadalmi és gazdasági problémákat okozna (többek között szegénységet, a szellemi tőke erodálódását, a növekedés késleltetését, az integráció elhúzódását), a szerző hármójuk kombinációjának használatát javasolja. Mindent egybevéve az új magyar gazdaságpolitikának három új jellemzővel, eszközzel kell rendelkeznie – ezek valamilyen formában már mind szerepeltek az eddigiekben –: az első a fogyasztás ésszerű korlátozása, a második az adósságkönnyítés (viszont az ebből származó kamatmegtakarításokat nem szabadna fogyasztásra felhasználni), a harmadik pedig a nemzetközi piacra való kijutás. Az intézkedések különböző hatással lennének a fiskális és monetáris politikára, de mindkettő esetében megegyeznének abban, hogy növelnék a gazdaságpolitika mozgásterét. A fiskális oldalon lehetővé tennék az adócsökkentést (bevételi oldal), az adósságcsökkentést és nagyobb támogatások megadását (kiadási oldal). A monetáris politika esetében megteremtenék a teret egy hatékonyabb antiinflációs politika bevezetésére, megszüntetnék vagy legalábbis csökkentenék a kiszorító hatás negatív következményeit, lehetővé tennék a kamatcsökkentést, valamint a rossz hitelek elengedését. Az intézkedések megtételének jótékony hatásai közé tartozna a racionálisabb, az árfolyamspirálokat elkerülni képes árfolyampolitika kialakításának lehetősége is. Mindehhez az eddig elmondottakon kívül szükség van az állam szerepének újragondolására: erős államra van szükség, amely többek között képes biztosítani a nagyobb jogbiztonságot és a kiszámíthatóságot. A liberalizáció terén ez tudatosabb piacvédelmet, importkorlátozást, ár- és bérmegállapodásokat jelentene. A privatizáció esetében pedig lassabb, megfontoltabb magánosítási politikát eredményezne, amely a bevételeket korszerűsítésre és munkahelyek teremtésére használná fel. Természetesen azonnal felvetődik a megvalósíthatóság kérdése. Hoós János szerint az általa ajánlott gazdaságpolitikának rövid távon valószínűleg számos ellenzője lenne, de hosszabb távon a külföld is belátná, hogy ez megfelel az érdekeinek. E koncepció célja ugyanis az ország modernizációja és felzárkóztatása, és az a külföldnek sem érdeke, hogy egy társadalmilag és gazdaságilag destabilizált Magyarország legyen Európa közepén.

A világgazdasági környezet

A külföld, gazdasági értelemben a világgazdaság kulcsszerepet játszik a magyar gazdaságpolitika alakításában. Így a vitáknak is az egyik legfontosabb részét képezte a világgazdaság folyamatainak tárgyalása.

Farkas Péternek a világgazdaság jelenlegi állapotáról és a várható folyamatokról szóló tanulmánya szerint a világgazdasági növekedés üteme csökken (Kelet–Közép-Európában az elmúlt években mintegy 20–50%-kal csökkent a nemzeti össztermék). A makroegyensúlyi mutatók (folyó fizetési mérleg, költségvetési deficit) romlása nem áll meg, és a GDP szerkezetében is változás figyelhető meg: a szolgáltatások részaránya növekszik, a beruházások részesedése pedig csökken. Mindeközben szűkül a foglalkoztatottság, gyengül a fejlett országok külkereskedelmi teljesítménye, ezzel párhuzamosan növekszik a protekcionizmus, és folytatódik a nemzetgazdaságok differenciálódása. Megállapítható, hogy az infrastruktúra fejlettsége az adott ország fejlettségi fokának függvénye: a fejletlen országok nem rendelkeznek ezzel a lehetőséggel, és a jövőben sem várható ennek megváltozása. A környezetvédelem szerepe az elmúlt években a gazdaságpolitikai döntések meghozatala során – a látszattal ellentétben – marginális volt. A globalizáció és a regionalizáció folytatódik, miközben a bipolaritás igen jelentős destabilizáló tényezőnek bizonyult.

Mindezen itt ismertetett tendenciák legfőbb oka az ún. csomópontválságban keresendő, melynek lényege, hogy a világgazdaság egy mind ez ideig végre nem hajtott modellváltást görget maga előtt. A strukturális válság okozói a szerző szerint a keynesi gazdaságpolitika, az állami újraelosztás, a monopóliumok, az adósságválság és az időközben hatalmas méretűre nőtt alternatív (pénzügyi) befektetési lehetőségek. Az ún. csomópontválság mellett hozzájárult a világgazdaság jelenlegi feszültségeihez az amúgy lehetséges technikai ugrás elmaradása, valamint az országok közötti különbségek növekedése, amelyek természetesen szoros kapcsolatban állnak a csomópontválsággal: részben okozói, részben következményei annak. Mindazonáltal bizonyos reményekre ad okot az, hogy mind az IMF szigorú monetáris politikájában, mind pedig az EU munkanélküliséggel kapcsolatos terveiben pozitív változás figyelhető meg: az IMF egyre inkább elfogadja a heterodox jellegű stabilizációs programok létjogosultságát, az EU pedig a munkanélküliség elleni harcot tekinti egyre fontosabbnak.

A világgazdaságban várható legfontosabb folyamatokkal kapcsolatban a szerző megállapítja, hogy 1. a nemzetközi biztonság egyre fontosabb lesz; 2. Kelet–Közép-Európa nem lesz képes a kedvező folyamatokat (pl. integráció) kihasználni; 3. a globalizáció és regionalizáció folytatódik; 4. bár a növekedés beindul, annak mértéke alacsony (2–3%) lesz, miközben az egyensúlyi problémák nem oldódnak meg; 5. az infláció mértéke ugyan kedvező lesz, de az államadósság aránya a GDP-ben növekszik; 6. a magas állami kamatok mellett a pénzügyi szféra előretörése folytatódik, egy igen veszélyes pénzügyi luftballon alakul ki.

Ez utóbbi megállapítás megegyezik Szabó-Pelsőczi Miklós véleményével. Szerinte a pénzügyi szféra egyre inkább önállósul, jelenleg “nincsen gazdája”, s mindez igen veszélyes folyamatok beindulását eredményezheti a jövőben. Szabó-Pelsőczi három lehetséges forgatókönyvet lát a közeljövő világgazdasági folyamataival kapcsolatban. A három alternatíva a valószínű, a katasztrófa- és a megújulási szcenárió. A legvalószínűbb alternatíva egy alacsony, kb. 2–3%-os növekedési ütem. A szerző szerint azonban az is lehetséges, hogy a pénzügyi buborék kipukkan, ez láncreakciót indít be, ami végeredményben súlyos gazdasági válságot eredményez. A legkevésbé valószínű a harmadik, a “megújulási” forgatókönyv megvalósulása. Lényege ugyanis az összefogás, az együttműködés, többek között a növekedés érdekében, de ugyancsak tartalmazza a nemzetközi gazdasági kapcsolatok intézményi reformját, valamint a válságjelenségek közös kezelését.

Farkas Péter előzőekben ismertetett írásával szemben a vita során számos ellenvélemény, illetve kiegészítés hangzott el. Egyesek szerint ugyanis a dolgozat túlságosan monetarista alapállású, elhanyagolja a hosszú távú elemzést, valamint a régió helyzetének részletesebb vizsgálatát, jövőképe pedig túlságosan pesszimista.

Inflációellenes gazdaságpolitika

Az infláció témáját több okból is érdemes elkülönítetten tárgyalni. A jelenlegi magyar gazdaság egyik legjelentősebb és a stabilizáció során meg nem szüntetett problémája ez, és így a gazdaságpolitika deklarált célja egy határozott antiinflációs politika folytatása. Szintén a probléma kiemelt tárgyalása mellett szól az, hogy a viták során számos, egymásnak gyakran ellentmondó vélemény hangzott el. Mindezekből következően érdemes megvizsgálni, hogy a magyar gazdaság mennyire súlyos problémája a relatíve magas infláció, mi áll mögötte, és mekkorák az esélyei egy konzekvensen végrehajtott antiinflációs politikának. Végül még egy megjegyzés fűzhető az infláció kérdéséhez: eredetileg a stabilizációs politikák célja az infláció leküzdése volt, ma azonban már, mint Magyarországon is, a folyó fizetési mérleg egyensúlya került a középpontba.

Balázsy Sándor kötetben megjelent írásában az új gazdaságpolitikának (az írás 1995-ben készült, amikor a kormány az előzőekben elmondottaknak megfelelően a stabilizáció során nem az inflációra, hanem a fizetési mérlegre koncentrált) két tévhitét különbözteti meg: az inflációt és az árfolyampolitikát. A hosszú távon tartó, magas inflációnak ugyanis egyrészt súlyos, egyensúlyrontó következményei lehetnek, másrészt deformálja és bénítja a gazdasági folyamatokat. Így például nehezíti a hitelek felvételét, fokozza a költségvetési hiányt, nehezíti a tőkebeáramlást. Éppen ezért – vonja le a következtetést a szerző – határozott antiinflációs politikára van szükség. Balázsy szerint a kormányzat egyik legnagyobb tévedése éppen az volt, amikor a rövid távú stabilizációs politika érdekében felvállalta az infláció növekedését, sőt ő maga is hozzájárult gerjesztéséhez. A legfontosabb az infláció minél hamarabbi megállítása, illetve egyszámjegyűre való csökkentése. Ehhez határozott antiinflációs politikára és a leértékelési várakozások csökkentésére van szükség.

Ezzel szemben, illetve ezt kiegészítendő, a vita résztvevői közül sokan, így Nagy Pongrác, Szegő Andrea, Mandel Miklós sem tartották elegendőnek a Balázsy által kifejtetteket. Szerintük ugyanis nem beszélhetünk sem bérinflációról, sem pedig a költségvetési hiányon keresztüli inflációról, vagyis az inflációt nem a kormányzati (sem a fiskális, sem a monetáris) intézkedések eredményezték. Az infláció csak kísérőjelenség, azonban a monetáris érvelés azt az állami cselekvés következményének tünteti fel, ezáltal is megalapozva a reálbércsökkentéseket, növelve a társadalmi feszültségeket. Mutatja ezt az is, hogy a monetáris politika mind ez ideig nem volt képes sem a pénzmennyiség, sem a hitelmennyiség szabályozásával megállítani az inflációt. Ennek oka a helytelen diagnózis: a jelenlegi magyarországi infláció ugyanis kínálati oldali s nem bérinfláció. Megállítani ezért nem restrikcióval, hanem épp ellenkezőleg, a termelés ösztönzésével lehet.

Balázsy szerint a gazdaságpolitika másik tévhite az árfolyam­poli­ti­kával kapcsolatos, hogy tudniillik a forint leértékelésével érdemben lehetne javítani a fizetési mérleget. Ez ugyanis inflációs áremelkedést okoz, ami elolvasztja a leértékelésből származó előnyöket, vagyis újra visszajutunk az antiinflációs politika szükségességéhez.

***

Most, amikor 1997 augusztusát írjuk, úgy tűnik, sok minden megváltozott a gazdaságban azóta, hogy az itt ismertetett vitasorozat kezdetét vette. A növekedés beindulni látszik, a tőzsde szárnyal, az export növekedése jelentős, a csúszó leértékelés mértéke folyamatosan csökken, a munkanélküliség ugyan továbbra is magas, de legalább nem emelkedik, és csatlakozhatunk a NATO-hoz. A kérdések azonban nem tűntek el: beszélhetünk-e önfenntartó növekedésről? Mi áll a gazdasági élénkülés mögött? Mennyire törékeny a meginduló növekedés? Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az országban továbbra is tömegek vannak munka nélkül, a társadalmi és a regionális egyenlőtlenségek szembetűnőek. Az országnak határozott jövőképre, célokra, irányra van szüksége. Ezek azok a kérdések, amelyeket meg kell válaszolnunk, és ezek azok a kihívások amelyeknek meg kell felelnünk. Véleményem szerint mindebben hasznos segítséget nyújthat ez a könyv.

“Az EU gazdasági stratégiája alapvető kudarcának oka a gazdasági stabilitás fogalmának szűk meghatározása, amely szinte kizárólag az árstabilitást veszi figyelembe. Ez a szemlélet eltekint a növekedés, a foglalkoztatás, a bérek, a társadalombiztosítás és a természeti környezet stabilitásától, pedig ezek a gazdasági–társadalmi stabilitásnak egyaránt fontos aspektusai. Az infláció elleni küzdelem iránti megszállottságból következnek az ún. konvergenciakritériumok, és a maastrichti szerződésben foglalt monetáris unió jegyében ez határozza meg az Európai Központi Bank (ECB) monetáris politikájának irányelveit is. Még azt is megakadályozza, hogy a tagországok megfelelő költségvetési politika segítségével határozott és összehangolt lépéseket tegyenek a munkanélküliség ellen.”¹

Nem érdektelen a nyugat-európai közgazdász szakértők véleményét részletesen, szó szerint idézni. A harmadik évezred küszöbén, amikor a kelet–közép-európai (ezen belül a hazai) politikai elit vigyázó szemeit Brüsszelre veti, nem haszontalan a nemzetközi – és a hazai – pénzvilág reprezentánsai által egyedül üdvözítőnek elismert monetáris politika irányelveit nyugati közgazdász szakértők ettől tökéletesen eltérő alternatív gazdaságpolitikai koncepciójával ütköztetni.²

Az EU gazdasági stratégiáját megkérdőjelező közgazdász-szakértői fellépés előzményének tekinthető a közgazdaságtudomány tizennyolc vezető szakértőjének Bécsben 1992-ben megjelent “AGENDA ’92 for a Socio-Economic Reconstruction of Central and Eastern Europe” című dokumentuma.³ Ez a dokumentum a bevezetőben idézett memorandummal megegyezően élesen bírálja a neoliberális elmélet alapján kidolgozott, IMF sugalmazta programokat.⁴

“1992-re világossá vált, hogy a sokkterápiás programok, melyek célja az volt, hogy a kommunista, tervutasításon alapuló gazdaságokat felváltsák, hamarosan megbuknak, vagy már meg is buktak. Többé-kevésbé igaz ez azokra az országokra, amelyek ‘nagy csinnadratta’ nélkül vezették be az átalakulásra irányuló programokat. A tervezés bukását kísérő termelés- és beruházás-visszaesést, valamint a munkahelyek számának csökkenését sehol sem lehetett megállítani vagy visszafordítani.”

Az idézett dokumentumban megfogalmazott kritika a következőkben összegezhető: “A legfőbb hiba az, hogy az IMF-típusú programok három különálló intézkedés fontosságát hangsúlyozzák: 1. a nemzeti valuta stabilitását; 2. az árak deregulációját és az állami beavatkozás felszámolását; 3. a privatizációt.

Komoly hiba azt hinni, hogy a három intézkedésből álló csomagterv önmagában megteremti azt a társadalmi kontextust, amelyben az egyes ágensek saját hasznukra és az egész társadalom hasznára tesznek. Éppen ellenkezőleg, a sokkterápia a meglevőnél nagyobb veszélyt jelent e társadalmi kontextus számára. Az ilyen átalakítási stratégia a termelési eredmény és a munkalehetőségek csökkentése mellett negatív eredménnyel végződő játszmára ad lehetőséget, amely során a privát gyarapodás a termelési eredmény csökkenését segíti elő.”

A nemzetközi pénzügyi köröknek a kelet–közép-európai államok gazdaságpolitikájára gyakorolt nyomása ellen az AGENDA ’92 nemzetközi szakértőcsoport, míg az EU-tagországok kormányaira gyakorolt egyoldalú befolyásolása ellen az Európai Közgazdászok alternatív szakértőcsoportja vette fel a küzdelmet. A bemutatott körülmény néhány következtetés levonására ad alkalmat.

A gazdaságpolitikai szuverenitásról

Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy a piacgazdasági átmenet terheit viselő posztszocialista kormányok gazdaságpolitikai önállósággal rendelkeznek. Ezt a funkciót a nemzetközi pénzügyi körök nevében eljáró pénzügyi ügynökségek (Világbank, IMF) kirendeltségei gyakorolják, gyakran az ő intencióikat híven követő központi bankok útján.⁵

Elégtételt szolgáltathat a közép–kelet-európai kormányok számára az a körülmény, hogy az EU kormányainak gazdaságpolitikai szuverenitását is jelentős mértékben korlátozzák a nemzetközi pénzügyi körök. Az egyoldalú monetáris politikai “megszállottságból” táplálkozó “konvergenciakritériumok” biztosítása a választópolgárok ellenállása következtében a politikai szféra korlátjába ütközik, amit a brit és francia baloldali pártok választási eredményei igazoltak az elmúlt hónapok során. Ennek hatására a túldimenzionált, kizárólag a makropénzügyi egyensúly megvalósítására törekvő, önmagát “alternatíva nélkülinek” deklaráló monetáris politika ideológiai egyeduralma jelentősen erodálódott, ami a nemzetközi szakértők növekvő szerepvállalásában tükröződött. A változó társadalmi és gazdaságfilozófiai környezet bizonyos mozgásszabadságot biztosít az ez ideig a nemzetközi pénzügyi ügynökségek által ideológiai kalodába préselt hazai gazdaságpolitikai kormányzat számára is. Mindez azt jelenti, hogy a gazdaságpolitikai irányzatnak a megváltozott feltételekhez történő alakítását szemléleti hatások nem hátráltatják.

A hazai gazdaságpolitikai viták az 1995-ös stabilizációs program megítélése körül folynak. A stabilizációs program objektív megítélése elkerülhetetlenné teszi a program előzményeinek és hátterének bemutatását.

Az 1995-ös stabilizációs program előzményei, háttere

A stabilizációs gazdaságpolitika a tervgazdasági modell ellentmondásából táplálkozik, amelyben a gazdaság institucionális megszerveződéséből eredő alacsony teljesítőképességét a fogyasztás (beruházás; termelő fogyasztás, lakossági fogyasztás; államigazgatás költségei stb.) rendszeresen meghaladta. A Kádár-korszak politikája által szorgalmazott, a fejlett jóléti piacgazdaság fogyasztási struktúráját (frizsider-szocializmus) imitáló törekvések a modell konzervatív ideológia által befolyásolt termelési szerkezetének korlátjába ütköztek. A konzervatív, felhalmozásra alkalmatlan termelési szerkezet miatt a gazdaságpolitika által szorgalmazott, erőltetett gazdasági növekedés törvényszerűen a gazdasági egyensúly felborulását eredményezte. A tervgazdasági modell működésében szerzett tapasztalatok alakították ki azokat a gazdaságfilozófiai szemléletváltást tükröző téziseket, melyektől az elmúlt évtized egymást követő kormányai képtelenek voltak megszabadulni:

1. A gazdasági egyensúly helyreállítása kizárólag a belső fogyasztás drasztikus restrikciója útján valósítható meg.
2. A gazdasági kibontakozás alapja az állam gazdasági szerepvállalását minimumra csökkentő piaci koordináció. Ezek szerint a gazdaságpolitika irányítása a monetáris politika feladatát képezi. Az államnak gazdaságból történő dezertálását a gazdaságpolitika három csatornán keresztül valósítja meg: a közösségi fogyasztásnak az államháztartás válságából eredő jelentős csökkentésével; a piacvédelmi feladatok elhanyagolását jelentő elsietett piaci liberalizációval; az állami tulajdon radikális lebontását előirányzó gyorsított privatizációs politika megvalósításával.

A felsorolt tézisek a rendszerváltást előkészítő Grósz- és Németh-kormány “piaci reformkonform” intézkedéseiben jelentek meg:

• Az 1987/88-ban gyorsított ütemben bevezetett adóreform nem elhanyagolható célja a belső fogyasztás visszafogásában jelölhető meg.
• A kétszintű bankrendszer kialakítását célzó bankreformnak a monetáris politika intézményi feltételeinek kialakítása mellett fontos funkciója volt, hogy a szocialista nagyvállalatok mesterséges eladósítása révén azok felhalmozó-, illetve működőképességét korlátozza.
• A tervgazdasági modell termelőszerkezetének lebontását, továbbá a bankrendszer gyors értékesítésének kényszerét szolgálta a gazdasági feltételeknek nem megfelelő, rendkívül szigorú csőd- és számviteli törvény.

A gazdasági egyensúlyhiány mérséklésére irányuló keresletkorlátozó terápia, azaz a nemzetgazdaság stagflációs állapotának megalapozása már a Grósz-, de különösen a Németh-kormány tevékenységére visszavezethető.

A nemzetgazdaság “beprogramozott” stagflációs állapota az Antall-kormány első két éves működése következtében a magyar gazdaságtörténet egyik legsúlyosabb gazdasági recessziójához vezetett. A kormány felvállalta az elődei által meghirdetett, “neoliberális” gazdaságfilozófián alapuló gazdaságpolitikai gyakorlatot. Ezt a gazdaságpolitikai gyakorlatot azonban oly mértékben ellentmondásos vonások jellemzik, hogy rendkívül nehéz a szakirodalomban használatos kategóriák alapján minősíteni. A “neoliberális” jelzőt a rendkívül szigorú fogyasztáskorlátozó módszerek, illetve a monetáris politika intézményrendszerének kiépítése érdekében tett intézkedések indokolják. Ugyanakkor a volt “szocialista” gazdálkodási egységek (“vállalatok”), a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, illetve vezető tisztségviselőik elleni elhivatott ideológiai küzdelmet, továbbá az államigazgatási szervezet feudális jellegű túlburjánzását, az állam klasszikus gazdaságvédelmi funkcióinak tökéletes elhanyagolását nem lehet körülírható gazdaságpolitikai irányzat köré besorolni. Az Antall-kormány tevékenysége során a két legnagyobb csapás a hazai ipar és a mezőgazdaság teljesítőképességét érte.

A “stabilizációs” politika rendkívül kedvezőtlen következményei már az Antall kormány első félidejében jelentkeztek. A “stabilizációs” politika céltévesztését a következő adatok illusztrálják. A Kádár-korszak 30 évében az éves fogyasztói árindex először 1988-ban lépte át a 10%-os bűvös határt. Az árindex a továbbiakban a következőképpen alakult: 1988 – 15,5%, 1989 – 17%, 1990 – 28,9%.

A rendszerváltást megelőző húsz évben a fizetési mérleg deficitje hét alkalommal lépte át a 700 millió dollárt, hétszer az 1 Mrd dollárt – mint határértéket. A negatív rekordot, az 1,4 Mrd dolláros fizetési mérleghiányt közvetlenül a “stabilizációs politika” életbeléptetése után, 1989-ben kellett konstatálni. Ezek a negatív rekordok eltörpültek az Antall–Boros-kormány tevékenysége hatásának tükrében.

Az ipari termelés 1992-ben 33%-kal múlta alul az 1989. évi színvonalat. Ennél még súlyosabb az a visszaesés, amely a magyar mezőgazdaság teljesítményét a mélypontot jelentő 1992-ben jellemezte: a növénytermesztés 74%-át, állattenyésztés 80,5%-át, a mezőgazdaság bruttó termelése pedig 77,3%-át tette ki az 1991. évi színvonalnak.⁶

Az 1992. évi GDP közel húsz százalékkal esett vissza 1987-hez, az utolsó békeévhez viszonyítva (81%). Két–három év alatt közel másfél millió munkahely szűnt meg, a munkanélküliek száma és részaránya 1993-ban érte el a mélypontot (705 ezer fő; 13,1%). A teljes igazsághoz tartozik, hogy a vizsgált periódus kedvezőtlen teljesítményét a keleti piacok elvesztése, a nyugat-európai piacokon uralkodó dekonjunktúra is kedvezőtlenül érintette, de a stagfláció mélysége és romboló hatása a legnagyobb mértékben a gazdaságpolitika hibáira vezethető vissza.

A keresletkorlátozó intézkedések nemzetgazdasági visszaesést eredményező hatását nem kompenzálta a gazdasági egyensúly javuló tendenciája. Sőt a gazdasági egyensúly állapotát tükröző mutatók legkedvezőtlenebb értékei szintén erre az időszakra esnek. 1991-ben fogyasztási árak éves növekedési indexe 35%-kal érte el a csúcspontot.

1992-ben a valuta árfolyamok közül az USA-dollár Ft-árfolyama 68%-kal, a DM árfolyama 93%-kal haladta meg az 1987. évi színvonalat. A gazdasági egyensúlyromlás tendenciáját a legszemléletesebben a költségvetés belföldi kamatozó adósságállományának dinamikus növekedése jelzi, amely az 1990. évi 828 milliárd Ft-ról 1993-ban több mint kétszeresére, 1762 milliárd Ft-ra emelkedett. A költségvetés belföldi kamatkiadásainak közel 2,8-szoros növekedése (1990-ben évi 56 Mrd Ft, 1993-ban 155 Mrd Ft) egyre jelentősebb terheket ró a költségvetésre. Az adósságszolgálat terhei a központi költségvetés bevételi főösszegéhez viszonyítva 8,7%-ról 15%-ra emelkedtek.

Az Antall-kormány első félidei tevékenysége az örökölt gazdasági recesszió elmélyülése miatt már 1992 közepén gazdaságpolitikai szemléletük és gyakorlatuk korrekciójára kényszerítette elsősorban a kormánypártokat. A gazdaságpolitika jelszókelléktárából kikölcsönzött “növekedési pályára történő átállás” szlogenen kívül megjelent a – minden gazdasági realitást nélkülöző – “félfordulat” címen elhíresült választási jelszó. Ezeknél a gazdaságszemléleti korrekcióknál maradandóbb következménnyel jártak azok az infrastruktúrafejlesztési programok, amelyek a végre meginduló gazdasági növekedés vízióját vetítették a csüggedő választópolgárok elé.

A rendkívül mély recesszióba süllyedt nemzetgazdaság talaján a gazdasági növekedés felgyorsítása kísértetiesen hasonlított a Kádár-rendszer végső összeomlását eredményező 1985-ös gazdaságpolitikai irányváltáshoz. Ez már 1993-ban és 1994-ben a magyar gazdaságtörténet addigi negatív rekordját három–négyszer meghaladó (3,6–4 Mrd USA-dolláros) fizetési mérleg-hiányhoz, és ehhez hasonló mértékű külkereskedelmi mérleg-deficithez vezetett.

Az 1994-ben megválasztott MSZP–SZDSZ kormány a gazdaságnak a nyolcvanas–kilencvenes évtized fordulójára kialakult állapotánál minőségileg súlyosabb, az ország fizetésképtelenségét előrevetítő válságot örökölt. Az Antall-kormány négyéves felemás (szigorú fogyasztáskorlátozó–reálszféraellenes, majd meggondolatlan növekedéspárti) gazdaságpolitikája bebizonyította: mind a “romeltakarító”, mind a növekedéscentrikus terápia alkalmatlan a nemzetgazdaság krónikus betegségeinek orvoslására. Az előbbi súlyos stagflációt eredményezve kedvezőtlen hatást gyakorolt a gazdaság egyensúlyára, míg az utóbbi megalapozatlan pályakorrekció a gazdasági egyensúly drasztikus felborulását, a nemzetgazdaság pénzügyi válságát idézte elő.

Az 1995. évi stabilizációs program logikai rendszere

A végső fogyasztás visszafogásán alapuló gazdaságpolitika a gazdasági stabilitás helyreállítására irányuló deklarált célját nem tudta megvalósítani. 1997-ben a fogyasztási támogatás ötöde, a társadalombiztosítási kiadás (másfél millió elveszett munkahely terhével) harmada az 1987. évi szintnek. Ugyanakkor az 1997. évi költségvetési előirányzat kiadási oldala négyszer, a belföldi adósság kamatterhe tizenkétszer, azaz az államadósság költsége háromszor haladja meg a tíz évvel előtti szintet. A Bokros Lajos nevével fémjelzett pénzügypolitika vitathatatlan eredményét tehát nem a nemzetgazdaság pénzügyi egyensúlyának helyreállításában, hanem a nemzetgazdaságot fenyegető fizetésképtelenség elhárításában lehet megjelölni.

A fenti két egymásnak ellentmondó állításból levonható a következtetés, hogy bár az egy évtizede követett, restrikción alapuló terápia stagflációs következményeit joggal lehet elmarasztalni, ugyanakkor az 1994–1995-ben – jelentős részben a követett gazdaságpolitika hatására – kialakult gazdasági “vészhelyzet” parancsoló szükségességgé tette a legszigorúbb szanálási módszerek alkalmazását.

A program az importvám és az exportösztönző valutaleértékelés kérdéseiben helyesen szakított a korábbi évek értelmetlen piacliberalizálási gyakorlatával. A Bokros-csomag többi pontjaiból az Alkotmánybíróság szerencsére többet hatálytalanított, a maradék zöme a közvéleményt felháborító, kicsinyes és túlbuzgó megszorításokat tartalmazott. Az elmondottak ellenére a szóban forgó szanálási program bevezetésének megkérdőjelezése olymértékű szakmai dilettantizmusról tanúskodik, amely kizárólag az önmagukat a gazdasági racionalitástól függetlenítő politikusok politikai kultúráját minősíti.

Bokros Lajos pénzügypolitikájának lényege és egyben eltérése a korábbi évtized stabilizációs politikájától abban áll, hogy az államadósság nemzetközi pénzügyi kötelezettségét a reálszféra állapotától függetlenül, sőt annak rovására is, a hazai valutának a nemzetközi pénzügyi rendszerbe történő integrálása útján tudja teljesíteni. A monetarizált manőver lényege, hogy a korábban az MNB által bonyolított devizabevonást a kül- és belföldi pénztőke-tulajdonosok kamatnyereség által ösztönzött önkéntes betételhelyezése váltotta fel. Ennek a “technológiai” váltásnak két feltétele van:

• a kétirányú külföldi és belföldi pénzáramlást gátló devizagazdálkodási korlátok felszámolása, ami a belföldi valuta konvertibilitásában ölt testet;
• a hazai pénzpiac működési mechanizmusának művi úton történő kialakítása.

A vázolt monetarizált módszer alkalmazása, az államháztartás pénzügyi likviditásának biztosítása súlyos anyagi áldozatokat követel.⁷ A “monetarizált” pénzügypolitika költségei pedig kizárólag a már eddig is legyengített reálszféra (ezen belül a munkavállalók és járadékosok, például a nyugdíjasok) reáljövedelmének további korlátozása útján, a pénzügypolitika által gerjesztett infláció módszerével finanszírozható.

A költségvetés szerény mértékű belföldi eladósodási folyamata közvetlenül az Antall-kormány hivatalba lépése után indult meg. Jelentőségét az MNB jogállásáról szóló 1991. évi LX. törvény alapozta meg. Az adósságnövekedés 1994-ben két és félszerese, 1995-ben közel 2,8-szorosa volt az 1990. év értékének. Ennél sokkal dinamikusabban nőtt a költségvetés belföldi bruttó kamatfizetési kötelezettsége, amely 1994-ben közel hat és félszer, 1995-ben közel kilencszer haladta meg az 1990-es színvonalat. A vázolt rendkívül dinamikus növekedés szinte eltörpül a Bokros és Surányi nevével fémjelzett időszak “teljesítménye” mögött, amely a belföldi adósságállomány értékét 1996-ra közel 5000 Mrd Ft-ra, az 1997. évi előrejelzés szerint pedig 5500 Mrd Ft-ra tornászta fel.⁸

A költségvetés eladósodásának mélyülésében jelentős szerepe volt a gyengélkedő bankszektor működtetését biztosító hitelkonszolidáció több száz milliárdos akcióinak. Még ennél is nagyobb részarányt tett ki az inflációt követő forintleértékelésből származó fiktív államadósság-növekedés, amelyet 1995 végéig teljes egészében az ún. “0 kamatozású” hitelből finanszíroztak. Az árfolyamkülönbözetből származó hitel mértékére jellemző, hogy ennek volumene 1996-ra, illetve 1997-re a bruttó belföldi államadósság 32, illetve 38%-át teszi ki. Az 1997. évi költségvetési előirányzat szerint a belföldi adósságállomány kamatterhe 827 Mrd Ft, az 1990. évi költség közel tizenötszöröse. Az 1997. évi előirányzat 213 Mrd Ft-tal haladja meg az 1996. évi teljesítést és 290 Mrd Ft-tal az 1996. évi előirányzatot. Az 1997. évi növekedésből a korábbi 0 kamatozású hitel pénzpiaci kamatozású hitellé történő átminősítése 190 Mrd Ft-ot, azaz az 1997. évi növekmény 89%-át teszi ki.

A monetarizált pénzügypolitika elemzése néhány következtetés levonására ad alkalmat:

• A “monetarizált” pénzügypolitika működtetése súlyos anyagi áldozatokat követel;
• A költségek finanszírozása kizárólag a reálszféra, végeredményben a munkavállalók és járadékosok jövedelempozíciójának korlátozásából történik.
• A fogyasztáskorlátozás legfontosabb eszköze a pénzügypolitika által gerjesztett infláció.
• Az infláció az önmagát tápláló adósságspirál működését teremti meg. ⁹

A gazdaságpolitika korrekciójának szükségessége

Az adatok tanulsága szerint sehol a posztszocialista országokban – a fegyveres konfliktusokban részt vevő Balkán államait is beszámítva – a foglalkoztatás nem csökkent olyan gyorsan, mint Magyarországon. A foglalkoztatottak száma 1990–94 között 26,1%-kal esett vissza. Ezt a tendenciát a szocialista–liberális kormány sem tudta megváltoztatni.

Egyetlen kelet–közép-európai országban sem csökkent a reálkereset oly mértékben, mint Magyarországon. Hazánkban a reálkereset 1985 óta, azaz – az 1994-es választási év kivételével – tizenegy éve folyamatosan, 1995-ben pedig drasztikusan csökkent. A vagyoni polarizálódás egészségtelen mértékű növekedése, a munkába lépő fiatalok perspektívátlansága és a nyugdíjas rétegek sanyarú helyzete, a társadalom alapját képező szellemi és fizikai munkavállaló rétegek lecsúszása, a közbiztonságnak a rendszerváltás óta drasztikusan romló helyzete, a rendkívül lassú bírósági gyakorlat, a szociálpolitikai kormányzat által kezdeményezett “reformok” egyoldalú alárendelése a restrikció követelményeinek, a korrupciós jelenségek vélt vagy valós elburjánzása a magyar választópolgárok tűrőképességére rendkívül kedvezőtlen hatást gyakorol – a társadalmi stabilitást veszélyezteti. A “társadalom stabilizációja” tehát nem csak lehetséges, hanem elengedhetetlenül szükséges lépés. A feszültség oldásának eszközei a következők:

– A “szakértői” kormányzat intézményi feltételeinek megteremtése. Az, hogy a koalíciós kormány nem minősíthető “szakértőinek”, nem a politikai szféra (miniszter, államtitkár) képzetlenségének, illetve gyakorlatlanságának, hanem a politikai és a közigazgatási szféra kapcsolatrendszere rendezetlenségének következménye. Egy jól működő politikai intézményrendszerben a politikai stratégiai koncepció kialakítása általában sem delegálható még egy jól működő közigazgatási intézményrendszer keretébe sem. Különös felelősség terheli az Antall–Boros kormány ideologikus keresztes háborúját, amellyel a kormányzati apparátus tökéletes kontraszelekcióját hozta létre.

A kormányzat politikai és a közigazgatás szférája között olyan kapcsolat kialakítása szükséges, ahol – műszaki példára utalva – a konstrukció megalkotása a politikai szervek műhelyében, a technológia kiválasztása a közigazgatás intézményi keretében történik. Ezért a kormány miniszterei és államtitkárai által követendő forgatókönyvet a kormánypárt műhelyében kell elkészíteni.

– Az “etimológiai” korekció szükségessége. A másik eszköz a gazdaságpolitikai filozófia “etimológiai” korrekcióját teszi szükségessé: nem illik ugyanis stabilizációs politikának nevezni a pénzügyi egyensúly jelentős romlását előidéző terápiát. Ehhez hasonlóan nem minősíthető reformnak a kizárólag felületi kezelést biztosító katasztrófaelhárító módszer. A vázolt korrekciónak tehát a belső fogyasztás restrikciója helyett a költségvetés legkritikusabb kiadási tételének – azaz a kamatkiadásoknak –, illetve ennek hátterében a költségvetés belső eladósodásának mérséklésére kell irányulnia. A felvázolt cél lehetővé teszi egy “szemantikailag” is alátámasztható antiinflációs módszer kialakítását, megteremtve a belföldi jövedelemtermelő képesség növekedésének fiskális politikai feltételeit.

– Korrekciót a gazdaságpolitikai szemléletben. Mint látható, a monetarista gazdaságpolitika a nemzetközi fizetőképesség szanálásában elért eredményei mellett alkalmazhatóságának végső határához érkezett, ami a gazdaságpolitikai szemlélet radikális korrekcióját igényli. A Bokros-korszakot követő gazdaságpolitikai retorikában a vázolt szemléletváltás önellentmondó, inkonzisztens módon jelentkezik. Ilyen szlogen, amely már a Bokros-csomagban is megjelent, hogy a drasztikus reálbér- és fogyasztáscsökkentést a reálbér és fogyasztás elleni további restrikciós intézkedések elmaradásával szükséges kompenzálni – hozzátéve ehhez, hogy a “stabilizáció” eredményeit óvni kell a “felpuhulás” veszélyétől. A másik szokásos jelszó a szükségesnek ítélt növekedés és a vállalható növekedés közti érvrendszer ütköztetése. A Bokros utáni korszak új vonása az “antiinflációs” politika megjelenése, továbbá – elsősorban az infrastruktúra területén – az állami beruházások szorgalmazása.

A szükségesnek ítélt szemléletváltás néhány vitatható fogalom tisztázását igényli. Így a gazdaságpolitikai kurzus korrekciójának nem a stabilizáció felpuhulására kell irányulnia, hanem az eddig háttérbe szorult gazdasági egyensúlytalanság mérséklésére irányuló stabilizáció megerősítését kell célul kitűznie.

Fel kell hagyni azzal az illúzióval, hogy a nemzetgazdaság megváltozott intézményi feltételei közt a kormányzatnak direkt eszközök állnának rendelkezésére akár a még “vállalható” gazdasági növekedés elősegítésére. Egyértelmű, hogy a gazdasági növekedés felgyorsulására kizárólag a gazdasági növekedést gátló pénzügyi feltételek radikális megváltoztatása útján lehet számítani.

Figyelembe véve, hogy az eddig követett monetarizált gazdaságpolitika költségeit kizárólag a reálszféra – infláció igénybevételével megvalósított – restrikciója útján finanszírozták, ezért az antiinflációs politika meghirdetésére csak a monetáris politika szemléletének és preferenciarendszerének radikális megváltoztatása után van lehetőség.

– Pénzügypolitikai korrekciót. A gazdaságpolitika stabilizációs célkitűzésének csak abban az esetben tud megfelelni, ha a korrekció az adósságspirál megállítására, illetve leszorítására irányul. A cél megvalósítása érdekében olyan pénzügypolitikai korrekcióra van szükség, amely a monetáris politika középpontjába nem csupán deklaratíve, hanem valóságosan is az inflációellenes fellépést állítja. Amennyiben például a pénzügypolitika a fejlett piacgazdaságok rendszerében maximálisan alkalmazott 25%-os áfa-kulcs jelentős, 20%-ra történő mérséklését kezdeményezné, úgy az a költségvetés bevételi oldalának kb. 100 Mrd forint nagyságú kiesését az infláció mértékének csökkenése révén jelentkező adósságszolgálati tehermérséklődésen keresztül teljes egészében kompenzálná, sőt valószínűsíthetően a költségvetés pénzügyi determinációját is feloldaná.

A költségvetési determináció mérséklése pénzügyi lehetőséget biztosít a reálszféra, ezen belül az agrárium megfelelő támogatására, illetve a gazdasági növekedés feltételeit biztosító infrastrukturális szektor részleges állami finanszírozására.

A gazdasági stabilizációra irányuló antiinflációs politika alternatív eszköztára lehetővé teszi a reálbérszínvonal visszafogására irányuló pénzügyi restrikció módszereinek elvetését. A fejlett piacgazdaságok bérszínvonalának egytizedét sem elérő hazai bérszínvonal a versenyképesség megőrzése oldaláról jelentős tartalékokkal rendelkezik, s a reálbérek érezhető emelkedése az Európai Közösség perifériáján elhelyezkedő nemzetgazdaságok jövedelmének tartós növelésére is módot adhat.

***

Fenti gondolatmenetünk legfontosabb mondanivalója egy mondatban foglalható össze: a társadalompolitika stabilizációját elősegítő gazdaságpolitikai korrekció nem csak lehetséges, hanem elkerülhetetlenül szükséges lépés. A külső (exogén) és belső (endogén) feltételek kedvező alakulása egyaránt lehetővé teszi a gazdaságpolitikai pályamódosítás megvalósítását. Egyrészt a neoliberális elméletre támaszkodó monetarista gazdaságpolitika a fejlett piacgazdaságok politikai és szakmai elitje előtt defenzív helyzetbe került, így a hazai gazdaságpolitikában eddig megfigyelhető etalonfunkciója erodálódott. Másrészt az 1995-ben bevezetett “stabilizációs program” leglényegesebb eredményét a fenyegető pénzügyi összeomlás elkerülésében lehet megjelölni, ami immár lehetővé teszi a válságkezelő, “stabilizációs” gazdaságpolitika korrekcióját.

Jegyzetek

¹ Ezek a mondatok szerepelnek egy 25 tagú nemzetközi szakértői kör által 1997. május 27-én kibocsájtott “Full Employment and Equity for Europe, Alternatives to Competitive Austerity” című dokumentumában. A memorandum magyar változata Andor László fordításában, a Magyar Nemzet 1997. június 7-i számában jelent meg.

² Az 1995-ben Strasbourgban “European Economists for an Alternative Economic Policy in Europe” néven megalakult közgazdászcsoport évről-évre növeli befolyását, alternatívát kínálva az addig kizárólagosságot élvező “monetarista internacionáléval” szemben.

³ AGENDA ’92 for a Socio-Economic Reconstruction of Central and Eastern Europe. Az Osztrák Tudományos Akadémia és a Nemzetközi Béke Intézet kiadványa, Bécs 1991.

⁴ Az AGENDA ’92-ből származó idézet megjelent: Mandel M. – Szombathelyi F.: Van-e a monetarizmusnak alternatívája a magyar gazdaságban? Társadalmi Szemle, 1995/4. 33.

⁵ A vázolt funkció gyakorlását biztosítja a jegybanktörvényben biztosított, túldimenzionált “jegybanki függyetlenség”, amely kizárólag a banknak a törvényhozó hatalomtól való függetlenséget szavatolja.

⁶ Az ellenzéki pártok nagy teret szentelnek a szocialista–liberális koalíció agrárpolitikájának bírálatára, különös tekintettel az agrárolló kedvezőtlen alakulására. A következő táblázat az árindexek alakulását mutatja be 1989 és 1992 között. (Árindex az előző év árszintjéhez viszonyítva. Felvásárlói ár = mezőgazdasági felvásárlói ár; Élelmiszerek ára = élelmiszerek termelői ára belföldi értékesítés esetén.)

⁷ Egyrészt a közel 10 Mrd USA-dollár értékű devizatartalék a nemzetgazdaság abszorpciós képességének hiányában eredménynövekedéssel nem kompenzált ráfordítást igényel. Másrészt a pénztőke-beáramlás ösztönzése érdekében a jegybank 1994–1995-ben 12–13%-os reálkamatszínvonal-növelést tett lehetővé, amely kb. 7–8%-kal haladta meg a nemzetközi pénzpiacok kamatszintjét. A hazai kvázi monetarizált pénzügyi mechanizmus lényege, hogy a szükséges pénztőke összegyűjtését az annak felhasználását elősegítő kereslet megteremtése útján biztosítsa. A magyar nemzetgazdaság objektív és szubjektív okok miatt kialakult stagflációs helyzete (a 20–30%-os hitelkamatok) önmagában a pénzpiaci mechanizmus működését nem teszi lehetővé. A pénzpiac működtetése csak művi úton, az államháztartás pénzforrásainak további megcsapolása révén lehetséges. A költségvetés egyre szűkülő pénzforrásainak a tőle függetlenül működő monetáris szektorba történő átszivattyúzása az államháztartás belföldi adósságállományának tudatos növelésével valósítható meg.

⁸ Az adósságállomány növekedése az 1990. évi szintnek 1996-ban 3,6-szorosát, 1997-ben négyszeresét teszi ki. Ezek szerint két év alatt az állomány 2,4-szeresére, három év alatt 3,75-szorosára emelkedett. Még súlyosabb a helyzet, ha a költségvetés adósságszolgálati kötelezettségének alakulását vizsgáljuk. A költségvetés 1996. évi teljesítésében az adósságszolgálat 614 Mrd Ft-ot, az 1997. évi előirányzatban 827 Mrd Ft-ot tesz ki.

⁹ Az adósságspirál működésének következményeként előálló kamatfizetési kötelezettség nagyságrendje a következőkkel illusztrálható. Ez a volumen az 1996. évi költségvetésen belül a gazdálkodó szervezetek támogatásának pl. több mint ötszörösét teszi ki (539%), a fogyasztói árkiegészítést pedig tizennégyszeresen (1364%) haladja meg.