Írásomban nem kívánom a jelenleg létező nagyon komoly öko­lógiai krízist taglalni, inkább megkísérlem felvázolni egy, a tő­kés gazdaság és az ökológia viszonyáról szóló marxista elmé­let alapjait.

Néhány alapvető szempont Marx műveiben

Mivel a hatvanas évek közepe óta marxista vagyok, eléggé meg­lepett, amikor pár évvel ezelőtt az ökológia mélyebb tanulmá­nyozásába fogtam, és tudatosult, hogy Marx milyen súlyos kije­lentéseket tett a tőke és a természet viszonyáról. Tekintettel arra, hogy már sokszor olvastam ezeket a szövegeket, kétségkívül korábban fel kellett volna figyelnem erre, de talán nem olvastam figyelmesen, vagy talán valamely más aspektusra koncentráltam. Akárhogyan is, Marx világos állásfoglalásai ott voltak; méghoz­zá nem valamiféle Engelshez írott ismeretlen levelében, vagy egy megbúvó lábjegyzetben, hanem magában A tőkében. És nem is csupán futó megjegyzésként, hiszen konzisztensek más, A tőkében vagy egyebütt fellelhető szövegrészekkel: „A tőkés ter­melés tehát csak azáltal fejleszti a társadalmi termelési folya­mat technikáját és kombinációját, hogy egyúttal aláássa minden gazdagság kútforrásait: a földet és a munkást." (A tőke. I. kötet, 4. szakasz) Úgy tűnik számomra, hogy Marx műveiben ez egy alapvető tézis. Egészen az 1840-es évekig visszamenően nyo­mon követhető munkáiban, de talán sehol ennyire pregnánsan és kategorikusan megformulázva, mint itt. A szöveg rövid, de nem hagy mozgásteret az értelmezések számára; Marx itt a ter­mészeti erőforrások kizsákmányolását (vagy kifosztását) az em­ber kizsákmányolásával állítja párhuzamba. Mi, marxisták, fő­leg a bérmunka kizsákmányolásának problémájával voltunk el­foglalva. Természetesen Marx főleg az utóbbival kapcsolatos el­méletéről ismert, és ezt fejlesztette leginkább teljessé élete fo­lyamán. De ebben A tőkéből való bekezdésben azt állítja, hogy a gazdagságnak két forrása van, a természet és a munka, és a tőke szükségszerűen megrabolja ezeket a erőforrásokat. Az öko­lógiai krízis globális méreteiről való jelenlegi tudásunk alapján könnyen elgondolhatjuk A tőkének egy negyedik kötetét, amely a fenti tézisre alapozódna, és amelynek megírására Marxnak a maga korában sem lehetősége, sem elegendő ismerete nem le­hetett.

Néhány kutató szerint egyéb szövegekben Marx nem volt ilyen egyértelmű a természet tőkés kizsákmányolásának bírálatát il­letően. Ez igaz lehet: még a legnagyobb elmék is tévedhetnek. Nem azt szeretném sugallni, hogy A tőkében a marxista ökoló­giának egy teljesen kibontott elméletét találjuk, de igenis talá­lunk kezdeményeket és építőelemeket egy ilyen elmélethez. To­vábbá a szóban forgó kezdemények nem periférikusak, és nem is mondanak ellent gazdaságelmélete fő áramának. Ezt láthat­juk például a gothai programmal kapcsolatos polémiájában is. Ebben a programban a lasalleánus német szocialisták felállítot­ták azt a járatlanabbak számára nagyon is marxistának tűnő té­zist, mely szerint a „munka minden gazdagság forrása". Mint azt legtöbb olvasónk jól tudja, Marx erélyesen tiltakozott a kijelen­tés ellen, és nem radikális, hanem burzsoá tannak tekintette: „A munka nem a forrása minden gazdagságnak. A természet épp­annyira forrása a használati értékeknek (márpedig ilyenekből áll a dologi gazdagság!), mint a munka, amely maga is csak meg­nyilvánulása egy természeti erőnek, az emberi munkaerőnek."

És haspnlóképpen A tőkében: „A munka tehát nem az egyet­len forrása az általa termelt használati értékeknek, az anyagi gazdagságnak. A munka az atyja… a föld pedig az anyja."

Láthatjuk tehát, mennyire hangsúlyozza Marx, hogy a termé­szet a használati érték forrása, és a modern ökológia belátásá­val teljes összhangban állítja, hogy az ember a természet ré­sze, és az ember nem léphet túl a természeten. A munkaerő végső soron maga is egy természeti erő. Engels pedig hozzá­tette, hogy ha az ember a természettel szemben hódítóként vi­selkedik, a természet úgy vág vissza, hogy lerombolja az em­beri erőfeszítés eredményeit. És előre látta az időt, amikor az ember súlyos tapasztalatok és megpróbáltatások révén lesz kénytelen felismerni termelőtevékenységünk természetre gyako­rolt közvetett hatásait. Arra is felhívta a figyelmet, hogy az ilyen belátás és a hozzáállás megváltoztatása nem csupán tudás kér­dése, de előfeltételezi a termelési módban bekövetkező forra­dalmat is (Engels: A munka része a majom emberré válásában).

Marx különbséget tett használati érték és csereérték között, és a továbbiakban a csereérték képződésének vizsgálatában mélyedt el. A tőke az áru és a nap mint nap szokásos árutranz­akciók vizsgálatával indul. Marx azt kutatta, hogy milyen módon alakul ki az áru értéke, és milyen megjelenési formát ölt a pia­con. Itt természetesen a csereértékről beszélünk, és mivel Marx életének teljes hátralévő részét e probléma valamennyi aspek­tusa mélyreható tanulmányozásának szentelte, aligha kárhoz­tathatjuk, amiért nem ment mélyebben bele a kapitalizmus és a természetpusztítás problémájába.

És miután a marxizmus szükségképpen a gyakorlat talaján fejlődött, azt is tudatosítani kell, hogy a kapitalizmus és a termé­szet viszonyára vonatkozólag rendelkezésre álló tényanyag ezer­szer bőségesebb ma, mint Marx korában. Míg ő csak durva kör­vonalait vázolhatta fel az elméletnek, addig egy mai marxistát tények garmadája segíti egy teljes marxista elmélet kifejleszté­sében. Az utolsó évszázad folyamán az ökológiai krízis helyi szin­tű potenciális fenyegetéséből világméretű, szörnyűséges követ­kezményeket magában rejtő válsággá fejlődött.

Bár sok marxista vizsgálta már komolyan ezeket a kérdése­ket, a marxista gondolkodás történetében még kevés eredmény született e téren. Egy marxista politikai ökológiai elméletnek kon­zisztensnek és szilárdan megalapozottnak kell lennie, nem pe­dig valamiféle populista zagyvaságnak, mint ahogyan azt oly sokszor láttuk a baloldalon. Javaslatom szerint Marx elméleté­nek három fő aspektusát alapul véve és abból kiindulva tehet­jük teljesebbé a marxista megközelítést. A három aspektus: a tőkefelhalmozás elmélete, a földjáradék-elmélet, az elidegene­dés-elmélet.

1. A tőkefelhalmozás elmélete

A tőke-körforgás alapsémája a „pénz-áru-pénz" formula. A tő­kés számára az általa birtokolt tőke a kiindulópont. A tőke áruk termelésébe történő befektetésének célja a tőke uj, több tőke formájában történő visszatérülése. Ha a teljes körforgás lebo­nyolítása után az új tőke nem nagyobb, mint a kiinduló tőke, ak­kor az egész erőfeszítés értelmetlen volt. Ha a tőke nem nő, ak­kor a tőketulajdonos nem tőkés, csak fogyasztója a tőkének. Mi, bérmunkások, egy másfajta áru-körforgásban vagyunk érintet­tek. Mi az egyetlen rendelkezésünkre álló árut, a munkaerőnket adjuk el, hogy a kapott pénzen más árukat vásároljunk. Ebben a folyamatban a pénz csupán a munkaerőnk más munkások munkaerejével való cseréjének a közvetítő eszköze. Ennek a folyamatnak a végén nem termelődik semmiféle többlet. A mi célunk, hogy munkaerőnk eladása révén más használati érté­kekhez jussunk. Ez a körforgás a használati érték körforgása. A tőke számára viszont a használati érték csak eszköz a valódi célhoz: a csereértékhez. Ez a két folyamat elvileg és gyökere­sen különbözik egymástól. Két teljesen eltérő társadalom irányá­ba mutatnak. A kapitalizmus ellentmondásos valóságában mégis dialektikus módon összekapcsolódnak. Mint fentebb láttuk, a tőke-körforgás formulája: pénz-áru-pénz, vagy standard formá­ban:

P → Á → P'; ahol P' > P.

Ezt a határtalan növekedés formulájának fogom nevezni. A folyamatnak szükségszerűen ismételnie kell önmagát végtelen sorban. Ez a tőkefelhalmozás végtelen története. Marx hangsú­lyozza az „Alapvonalakéban, hogy a termelőerők növekedése leértékeli a tőkét. Ezért az a tőkés, aki nem vesz részt a növe­kedési spirálban, szükségképpen rá fog ébredni, hogy tőkéjé­nek reálértéke csökkent. Felhalmozás vagy halál: ez minden tő­kés szent jelszava, legyen bármilyen humánus is. Amint a tőkés sikeresen realizálja az értéktöbbletet, biztosítva az oly drága P'-t, tüstént be kell szállnia a játékba megint. Ugyanaz a törvény ér­vényes P'-re, mint ami érvényes volt P-re. Bizonyára levon vala­mennyit az értéktöbbletből saját maga számára, luxusfogyasz­tásra, a szeretőjére vagy akármi másra. De ismét be kell száll­nia a játékba magasabb tétekkel, mint az előző körben. P'-t be kell fektetni, és ekkor a formula ennek megfelelően így fest:

P'  → Á'  → P"; ahol P" > P*.

Az új P"-nek ismét nagyobbnak kell lennie, mint P' volt, mert különben a tőkés hamarosan a piac más ragadozóinak a prédá­jává válik. És ez így megy tovább a végtelenségig. P-t – egy­milliót – be kell fektetni, egymillió plusz egy végeredménnyel. Az egyetlen kivétel a rendszernek mint olyannak a katasztrófá­ja, amikor a tőke-körforgás összeomlik, a termelőerők óriási tö­megét lerombolva, és megteremtve az alacsonyabb szintről való újrakezdés alapjait. De mikor a folyamat beindult, hamarosan eléri és túlszárnyalja a depressziót megelőző legmagasabb szin­tet, így a tőkekörforgás folyamata szükségképpen a határtalan növekedés folyamata. A fenti egyszerű formulából levonhatunk más fontos következtetéseket is. Először: matematikai bizton­sággal megállapíthatjuk, hogy ez a folyamat monopolizációhoz vezet. A nagy tőke felfalja a kis tőkét. Csak azok fogják állni a versenyt, akiknek a tőkéje elegendő ahhoz, hogy a legújabb gé­pekbe fektethessék be. A felhalmozási folyamat mindegyik új szintje nagyobb inputot igényel, és ez gyorsan kimeríti a kis ha­lak lehetőségeit. Másodszor: megjósolhatjuk, hogy a felhalmo­zási spirál gyorsulni fog, mert ha valamelyik tőkés versenytársai előtt éri el az új és magasabb szintet, versenyelőnye lesz velük szemben, és gyorsabban fogja növelni tőkéjét. Láthatjuk tehát, hogy a kis tőkéknek az óriásmonopóliumok által való kisajátítá­si folyamata, aminek ma világméretekben lehetünk tanúi, logi­kus következménye a P → Á → P'-vel jelzett alapvető folyamat­nak.

Levonhatjuk ebből a következtetést, hogy a kapitalizmus a szűz természetnek szükségképpen mind nagyobb és nagyobb részét vonja be a folyamatba és transzformálja árukká. A legutóbbi év­tizedek meggyőzően illusztrálták ezt. Kari Marx idejében a kapi­talizmus a földgolyónak csupán egy kis részét uralta. Nagyapám születésekor, 1869-ben, Norvégia lakosságának csak a kiseb­bik része élt a pénzgazdaság körülményei között. Tehát a bér-, rabszolgaság mint a kizsákmányolás fő formája alig három – igaz, viszonylag hosszú – generáció óta uralkodó Norvégiában. Az emberiség legnagyobb része még a második világháború után is kívül élt a pénzgazdaságon, noha az már jelentős befolyást gyakorolt az életükre. Azóta a kapitalizmus valóban meghódí­totta a földgolyót, behatolva egészen a brazíliai őserdők belse­jébe és az óceánok mélyére. Most kirabolják a távoli őserdőket használati értékekért, amelyeket áruvá konvertálnak. A bánya­társaságok több kilométernyire a tengerfenék felszíne alól bá­nyásszák a mangánércet, az olajat és a földgázt pedig még mé­lyebbről termelik ki. Az északi-sarki régiót és az Antarktiszt szin­tén bevonták az árutermelésbe. A Föld körüli pályát úgyszintén. Még az élet építőköveit, a géneket is szabadalmaztatják és áru­vá konvertálják, beteljesítve Marxnak és EngelsnelTa Kommu­nista kiáltványban szereplő próféciáját, amely leírja, hogyan tesz a tőke mindent, még az emberi méltóságot és becsületet is, áru­vá.

Mikor a kapitalizmus még helyi vagy akár nemzeti szintű je­lenség volt, a következmények, habár az áldozatok számára szörnyűnek tűntek, mégis kevésbé voltak drasztikusak. A mai globális méretű kapitalizmus azonban új dimenziót ad a problé­mának. Minél inkább a végső határig feszíti a húrt a kapitaliz­mus a természetrombolásban, a természet annál kevésbé ké­pes feldolgozni a káros hatásokat. A mélytengerek és az arktikus jégmezők elszennyeződése, az ózonlyukak és a globális fel­melegedés – mind a természeti környezetet egyre nagyobb és nagyobb arányban áruvá változtató kapitalizmus következménye. A kapitalizmus tehát az egész ökológiai rendszert mind jobban sebezhetővé teszi a világpiac révén. Képzeljük csak el, hogy a genetikai laboratóriumokban a maximális profit utáni nagy igye­kezetben egy kis malőr folytán előállítanak egy a HIV-hez, az AIDS vírusához hasonló vírust, azzal az apró különbséggel, hogy az majd az AIDS-vírus nehézkes terjedési módjánál hatékonyabb módszerrel, levegőn vagy vízen keresztül terjed. Akkor aztán meglesz a magunk kis problémája, a piaci erők csodálatos játé­kának köszönhetően.

2. A földjáradék-elmélet

A földjáradék a föld szűkössége miatt keletkezik a társadalom­ban. A szűkösség szükségképpen a földnek a tulajdonosok ál­tali monopolizációjához vezet. Monopólium adta előnyükre tá­maszkodva a földtulajdonosok bevételt, díjat, járadékot – földjá­radékot – követelhetnek a társadalomtól. Ez érvényes a mező­gazdasági földekre, a bányákra és az olajkutakra egyaránt. A városi telkekre szintúgy. Marx a földjáradék két fajtájáról vagy két szintjéről beszél. Az egyik valamennyi föld után jár, a leg­rosszabb megművelt földet alapul véve; a másik azon földek után igényelhető, amelyek valamilyen előnnyel rendelkeznek. Egy föld­terület lehet különösen gazdag vagy termékeny, lehet közel a piachoz, lehet jól megművelt stb., és a viszonylagos előny miatt a birtokos extraprofithoz, extra földjáradékhoz jut.

A nemzetközi imperializmus megkaparintotta azt a jogot, hogy bezsebelje az emberiség közös vagyona utáni földjáradékot. Azt hihetné valaki, hogy a földjáradék-elméletet alapul véve egy olyan országnak, mint Zaire, a világ leggazdagabb országai között kel­lene lennie. Hisz olyan réz-, arany-, gyémánt- és más ásvány­kincs-készlettel rendelkezik, hogy hatalmas földjáradékot kelle­ne kapnia. Ám a gyarmatosítás és az imperializmus miatt Zaire-t teljesen megfosztották ettől a földjáradéktól, már attól az időtől fogva, hogy Leopold király személyes gyarmata volt, egészen mostanáig, amikor a multinacionális társaságok járma alatt ros­kadozik, legyen az az Union Miniére vagy mások.

Ha egy pillantást vetünk az olajiparra, nem állíthatjuk, hogy a teljes profit az olajipari munkások kizsákmányolásából ered. Az ő értéktöbbletük ráadás a földjáradékhoz, a földjáradék realizá­lásából eredő profithoz. Az olajat tartalmazó földterületekre nézve tulajdon-monopólium ál! fenn. Norvégia esetében az Északi-ten­ger alatti tengerfenék az állam tulajdona, és az adja bérbe a tő­kés multinacionális cégeknek. Az állam zsebeli be a monopóli­umból fakadó földjáradékot, de feltételezhetjük, hogy a földjára­dék egy része a multinacionális társaságoké lesz. Privilegizált helyzetük miatt képesek a maguk számára kicsikarni a járadék egy részét.

Ami az elmúlt évszázadban történt, egészen egyedülálló. Az olaj és a földgáz vált uralkodó energiaforrássá a világban. Ha ehhez még hozzávesszük a szenet is, a fosszilis energiaforrás­ok fedezik a világ energiafogyasztásának több mint 90 százalé­kát. Körülbelül 250 millió évbe telt, míg a természet létrehozta ezt a fosszilis energiát. Talán 250 évbe telik, míg teljesen elfo­gyasztják, legalábbis ami az olajat illeti. Az azután jövő generá­cióknak nem lesz többé olajuk.

Az értékelmélet szerint egy áru csereértéke az adott áruba fektetett munka mennyiségével egyenlő. Ez a helyzet az olajjal is. De mivel a kőolajforrások behatároltak, és nincs senki, aki visszatöltené az olajat a kutakba, a végső számvetés másként fest. Mivel a kapitalizmus pénzzé teszi az egész emberiség örök­ségét, nemcsak a jelen generációét, hanem az eljövendőkét is, azt mondhatnánk, hogy elzálogosítja ezt az örökséget, és a fi­zetés terhe az emberiséget sújtja a nem túl távoli jövőben. A számla a teljesen kimunkált alternatívák kifejlesztésének a költ­sége lesz. A mi ükunokáink nemcsakhogy ott fognak állni olaj nélkül, nem lesz olajuk még a biciklijük megolajozásához sem, nem lesz nyersanyaguk a műanyagokhoz sem stb. A társada­lom részéről a kapitalizmusnak benyújtott olaj- és gázszámlá­nak az olaj és a gáz termelési költségén felül tartalmaznia kel­lene az eljövendő generációk számára elkészített teljes értékű alternatívák, valamint az olajünnepből való kimosakodás költsé­gét is. Ha megengedik, kiterjeszteném a földjáradék fogalmát; azt mondanám, hogy jelenleg a kapitalizmus, az előbb említett kettőn felül, egy harmadik fajta földjáradékot is bezsebel, az el­jövendő generációk terhére. A logikát a megújuló erőforrásokra szintén kiterjeszthetjük; a tiszta víz felhasználási árának tartal­maznia kellene a szennyezett víz nem-szennyezett és tiszta for­mában való helyreállításának a költségeit is.

Egy ilyen számbavétel esetén a kapitalizmusnak még a dia­dalai sem tűnnek nagyon fényesnek, nem is beszélve rettene­tes barbarizmusáról, különösen a gyarmatokon. A kapitalizmus látszólagos győzelme ekkor valami egészen másnak tűnik majd. Vegyük azt a kérdést, hogy ki fog fizetni, ha majd az olajfúrás bombaüzletének vége szakad. Az olajtársaságok feltételezik, hogy megúszhatják az olajkutak felrobbantásával, óriási roncs­telepet hagyva maguk után az óceán fenekén. De ez csak a rá­következő generációkra terhelné a számlát. Természetesen meg kellene követelni, hogy a társaságok szedjék szét a felszerelé­seket, és teljes egészében szállítsák el a visszaforgatás (az új­rahasznosítás) számára. A kapitalizmus eljátssza azt a trükköt, hogy a termelési folyamatnak csak a profitábilis részével szá­mol el, a költségeket pedig a jelenlegi, illetve különösen a jövő­beli társadalomra terheli.

Láthatjuk, hogy a tőkés gazdaság kritikájának milyen gazdag forrását jelenti Kari Marx földjáradékra vonatkozó alapgondola­tának a kibontása. Egy ilyen elméleti kidolgozással újabb lépést tennénk a kapitalizmus elméleti apológiájának cáfolására, és hozzájárulhatnánk annak a megértéséhez, hogy honnanjzár-mazik a jelenkori imperializmus kimagasló profitja.

3. Az elidegenedés elmélete

Korai írásaiban Marx elemezte az elidegenedést, amely törté­netileg a kapitalizmus kifejlődésével jelent meg. Gazdasági-fi­lozófiai kézirataiban a tőkés termelést olyan folyamatként jelle­mezte, amelynek során a munka terméke a munkás számára mint idegen dolog, mint tőle független hatalom jelenik meg. A „nemzetgazdasági állapotban" ez „a munkás megvalótlanulásá­nak" formáját ölti, mint a „tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgaság". Az elidegenedési folyamat során a munkás el­veszti saját erőfeszítésének gyümölcse feletti mindenféle kont­rollját, a hozzá fűződő mindenféle konkrét viszonya megszűnik, és egy bizonyos kapacitássá, a munkaerő puszta hordozójává redukálódik. Az elidegenedés folyamata a munkás proletárrá válásának a folyamata.

A munkásnak mint proletárnak el kell adnia munkaerejét, hogy megéljen, méghozzá bárkinek, aki hajlandó fizetni érte. Ő min­denekelőtt nem ács, vízvezeték-szerelő, sofőr vagy ápolónő, hanem bérrabszolga. Bérrabszolgasága nemcsak a gazdasági kizsákmányolást, de a munka termékétől való teljes elidegene­dést is magában foglalja. A tőke számára ez az elidegenedés okvetlenül szükséges, mint az értéktöbblet-termelés alapja. Va­gyis nem egy másodlagos vagy mellékes vonása a kapitalizmus­nak, hanem épp ellenkezőleg, a kapitalizmus legsajátabb ter­mészetének szerves része és alkotóeleme.

Mint minden ökológus tudja, a természeti erőforrásokkal való hosszú távú gazdálkodás megköveteli a társadalom valamennyi tagjának teljes részvételét. A bérrabszolgaságra jellemző elide­genedés ezzel teljesen összeegyeztethetetlen. Merő moralizmus volna a munkásokat felelőssé tenni egy olyan gazdasági aktivi­tás és termelőfolyamat ökológiai következményeiért, amelytől teljes az elidegenedettségük. Ebből a tényből világosan láthat­juk, hogy a bérrabszolgaság felszámolása elengedhetetlen egy ökológiai szempontból egészséges emberi társadalom megala­pozásához. A munkásosztálynak a munkásosztály általi felsza­badítása ily módon nagyon fontos előfeltétele annak, hogy meg-küzdhessünk az ökológiai katasztrófákkal. Az ökológiai össze­omlás elkerüléséért folytatott harc így válik az emberiség teljes politikai, gazdasági és pszichológiai felszabadulásáért vívott min­denoldalú küzdelem fontos részévé.

***

Úgy vélem, a marxizmus fenti három pillérére támaszkodva kifejleszthetünk egy, a XXI. század követelményeinek is megfe­lelő újraélesztett marxizmust, amely elősegítheti a munkásmozgalom és a forradalmi baloldal reneszánszát, ugyanakkor megóvhatja az ökológiai mozgalmat attól, hogy belefulladjon a re­ménytelenségbe, vagy a kapitalizmus asszimilálja és kiherélje.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Bevezetés

A kapitalizmus második ellentmondásáról fogok beszélni, annak okairól és következményeiről. Ehhez a „termelési feltételek" fo­galma lesz a kulcskategória, mellyel Kari Marx és Polányi Kár­oly írásaiban találkozhatunk. Marx szerint három ilyen feltételt kell megkülönböztetni: „személyi feltételek" – vagyis az ember munkaereje -, „a közösségi élet általános feltételei" – vagyis maga a lakott terület, a kommunikáció s a szállítási infrastruktú­ra -, valamint a „külső feltételek" – tehát a környező természet. Polányinál a „föld" és a „munka" fogalma felel meg nagyjából a marxi „termelési feltételeknek".

Mindenekelőtt szólnék néhány szót Polányiról. A kapitalizmusra és annak második ellentmondására vonatkozó elméletem arra az elemzésre támaszkodik, melyben Polányi a föld és a munka áruvá válásának a társadalmi stabilitásra és a társadalom mű­ködésére gyakorolt hatását vizsgálta, azt, hogy miképpen pró­bálja meg a társadalom megőrizni, megvédeni a „morális gaz­daságnak" legalább néhány elemét. Polányi azonban nem tárja fel kellő mélységben a társadalmi viszonyokat. A társadalmat nem osztálytársadalomként fogja fel, és sem a „kapitalizmus", sem a „válság" fogalmát nem tisztázza kellő elméleti pontosság­gal. Be kell tehát emelni a marxi kizsákmányolás- és tőkés fel­halmozás-elméletbe Polányi módszerét, és akkor beszélhetünk marxista-polányista megközelítésről.

Mit is jelent elméleti szempontból egy „termelési feltétel"? Min­den annak tekinthető, amit nem az értéktöbblet-elmélet vagy a piaci törvények alapján termelnek, amit nem így állítanak elő, de ami mégis áruvá lehet. Ez a tág definíció módot ad arra, hogy ezen általánosítás alapján beszéljünk az ember munkaerejéről, a földről, a természetről, a városi térről. Ez lehetővé teszi, hogy a közös jellegzetességeket és a különbségeket egyaránt feltár­juk, hogy megvizsgálhassuk, milyen kapcsolatban áll a tőke és a munkásosztály, a természet és a tér alkotta tényezőcsoport a munkásmozgalommal, a feminista megmozdulásokkal, a környe­zetvédő és egyéb társadalmi mozgalmakkal. E módszer segít­ségével globális marxista helyzetképet vázolhatunk fel az új tár­sadalmi mozgalmakról. Megérthetjük, hogyan függenek össze a termelési feltételek és az új társadalmi mozgalmak, hogyan feje­ződik ki mindez a tőke körforgásában, a tőkefelhalmozódásban, a válságban, a konkurrenciában és általában a világpiacon.

Én a marxista-polányista megközelítést választottam, de per­sze éppen úgy lehet valaki polányista-marxista is, tehát a tőke marxi elméletét éppen úgy használhatja valaki alapszövetnek, mint korlátnak vagy éppen infraszövegnek. Elméletileg és gya­korlatilag is azon a tényen van a hangsúly, hogy a civil társada­lom a föld és a munka teljes kapitalizálásának megakadályozá­sáért harcol. Ez a megközelítés elvezet minket a „poszt-marxiz­mushoz", az új társadalmi mozgalmak különböző interpretációi­hoz és a radikális demokrácia új teóriáihoz.

Termelési feltételek, az állam és az új társadalmi mozgalmak

Mivel a „termelési feltételeket" nem áruként állítják elő, kell hogy legyen egy organizmus, mely ezeket biztosítja a tőke számára – megfelelő mennyiségben és minőségben, a kellő pillanatban és helyen. Ez az organizmus az állam. A demokratikus, liberális állam összes olyan funkciója, mely nem az állam területének nö­velésével, illetve annak fegyveres erejével kapcsolatos, beso­rolható a „szabályozás és a termelési feltételek biztosítása" cím­szó alá. Íme, néhány nyilvánvaló példa:

1. munka, család, egészség, oktatás, társadalmi biztonság;
2. városi közlekedés, kommunikáció, a föld felhasználása és a terület gondozása;
3. levegő, föld, tenger, partok, nemzeti parkok.

Ebből következően minden, a termelési feltételekhez kapcso­lódó új társadalmi mozgalom – a definícióból adódóan – politi­kai mozgalom, hiszen az állam és az állami bürokrácia szerepe a termelési feltételek biztosításának minden aspektusát tekint­ve megkerülhetetlen, mint ahogy az állam szabályozza a terme­lési feltételeknek a tőke általi felhasználását is. A társadalmi mozgalmak és mozgásterük aszerint alakul a különböző terüle­teken, ahogy azt az állami politika és az állami struktúrák enge­dik az egyes vidékeken, illetve országokban.

Ebből ered a regionális és a helyi politizálás előtérbe kerülé­se a baloldali mozgalmakon belül. A „helyi" politika elsődleges­sége az adott „helyi" intézmények, a bürokratikus, a politikai vagy éppen a „társadalmi", a „kulturális", az „ökológiai" intézmények jellegéből következik. Az új társadalmi mozgalmak politikusab-bak, mint a szakszervezeti mozgalmak, de behatároltabbak is, lokalizáltabbak – ezen állítás persze nem vonatkozik azokra a szakszervezetekre, melyek elsősorban a munkahely, az egész­ség, a biztonság, a gyerekvállalás, a közlekedés és a lakás prob­lémáira koncentrálnak.

Az első és a második ellentmondás

Mi is a kapitalizmus második ellentmondása? Mik az okai és vé­gül milyen következményei vannak? Előadásom következő ré­szében e három kérdésre igyekszem válaszolni néhány gondo­lattal – a teljesség igénye nélkül.

A kapitalizmus első ellentmondását az értéktöbblet-ráta kép­letével fejezhetjük ki (m/v – figyelmen kívül hagyva a tőke szer­ves összetételét, c/v),¹ mely a kapitalizmusra és a kapitalizmus válságára vonatkozó marxi elmélet központi eleme. Ez felfogha­tó egyszerre szociológiai és gazdasági kategóriaként is. Kifejezi a tőkének a munka fölött gyakorolt társadalmi és politikai domi­nanciáját, s megmutatja azt is, hogy a kapitalizmust a rendszer saját logikája vezeti el a termelési válságokhoz. Ha például a tőkének a munka fölött gyakorolt dominanciája erős, az m/v ma­gas lesz, s megnő a termelési válság bekövetkezésének való­színűsége, így aztán a tőke egyre inkább rákényszerül a szer­teágazó hitelrendszer kiépítésére, az agresszív marketingtevé­kenységre, újabb és újabb termékek gyártására, belekénysze­rül az egyre élesedő konkurrenciaharcba. Összefoglalva tehát az eddigieket, megállapíthatjuk, hogy a kapitalizmus első ellent­mondása magából a rendszerből következik, és hogy ez az el­lentmondás – legalábbis közvetlenül – nem kapcsolódik a ter­melési feltételek kérdéséhez, vizsgáljuk bár azoknak gazdasá­gi, társadalmi vagy politikai aspektusait.

A kapitalizmus második ellentmondásának leírásához egy bo­nyolultabb képletet kell használnunk, melyben az m/v a vállal­kozói „kosár" méretét és tartalmának értékét (v) fejezi ki, továb­bá figyelembe kell vennünk a„c" értékét és mennyiségét is (me­lyet egy numerikus index ad meg), az álló- vagy forgótőkéhez járuló „természeti tényezők" költségeit, a földjáradékot, melyet éppen úgy le kell vonni az értéktöbbletből, mint az egyéb „nega­tív kintlévőségeket", például az időnkénti forgalmi dugók miatt elszenvedett veszteségeket. A második ellentmondás leírásához felhasznált tényezők mindegyike egyszerre szociológiai-politikai és gazdasági kategória. Például a földjáradék esetében jól lát­ható, milyen jelentős hatalma van a földtulajdonkéntmegjelenő tőkének az ipari tőke fölött. A forgalmi dugók okozta vesztesé­gek nagysága megmutatja a helyi és a regionális..szállítás kö­zötti különbségeket. A nyersanyagok árát nemcsak a földjára­dék vagy a monopolhelyzet befolyásolja, hanem a tőke által gya­korolt hatalom stabil ellenőrzése is a nyersanyagtermelő szek­tor felett. Egy utolsó példa: a föld, a víz stb. árában kifejeződik az is, hogy egy adott helyen a tökének a társadalom fölötti ha­talma ellenében milyen erős környezetvédő mozgalom tevékeny­kedik (nem is beszélve a környezetvédő mozgalom ereje és a hagyományos szakszervezetek közötti kapcsolatról). Mindez mintha azt mutatná, hogy a kapitalizmus második – gazdasági jellegű – ellentmondásának elmélete kevésbé lenne konkrét, mint a Marx által leírt első ellentmondás.

A kapitalizmus első ellentmondása a tőkét a kereslet oldalá­ról érinti, és a tőkés túltermelést írja le. A második ellentmon­dás az árakra vonatkozik és a tőke elégtelen újratermeléséről szól. Az első ellentmondás – pénzügyi (likviditási) válságként jelentkezik. Az első esetben nem okoz gondot a további érték­többlet előállítása, vagyis a probléma az értékesítés szintjén je­lenik meg. A második esetben viszont semmi gond sincs az ér­tékesítéssel, ellenben az értéktöbblet előállítása akadályokba ütközik. Ha megpróbáljuk különválasztani a második ellentmon­dás lehetséges valós, alapvető, illetve konjukturális okait, felis­merhetjük, hogy minden, ami piaci értelemben vett deficitként jelentkezik, állami szintű keynesianizmushoz, a termelékenység és a bérek növekedésének követeléséhez és a fogyasztás nö­vekedéséhez vezet; ellenben minden, ami az értéktöbblet és a valós jövedelmek szintjén tűnik fel deficitként, a keynesianizmus elvetésére ösztönzi az államot, tehát a termelékenység és a bé­rek stagnálására, a fogyasztás csökkenésére lehet számítani.

A második ellentmondás okai

A második ellentmondás alapvető oka a munkaerőnek, a termé­szetnek avagy a külső környezetnek a kisajátítása és önpusztí­tó felhasználása. Ezen önpusztítás világos példái a jelenlegi egészségügyi, oktatási, családi, városi és környezetvédelmi vál­ságok.

Két dolgot szeretnék külön is kiemelni.

Az egyik, hogy a világkapitalizmusnak a második világháború óta végbement fejlődése szükségszerűen megkövetelte az er­dők kiirtását, a levegő- és vízszennyezés fokozódását, az egész atmoszféra elszennyezését – mindez a bolygó átlaghőmérsék­letének emelkedésével és egyéb ökológiai zavarokkal Járt. Ugyancsak megkövetelte a városok óriási megalopoliszokká ala­kítását (a zsúfoltság következményeivel mit sem törődve), mint ahogy szükségszerű volt a földterület, a szállítási rendszerek, a lakások ós szállások meglehetősen ésszerűtlen használata is. Teljesen figyelmen kívül hagyták a munkaerő újratermelésének olyan társadalmi „komponenseit", mint a család és a tágabb közösség fizikai és mentális egészsége, az oktatás ós egye­bek – a jövendő generációk egészségéről nem is beszélve. Ha a világkapitalizmus olyan szinten tartotta volna a munkakörül­ményeket, mint amilyenek azok a második világháborút követő rekonstrukciós időszakban voltak, úgy a GDP növekedésének üteme világszerte jóval kisebb – a jelenleginek fele vagy talán negyede – lenne.

A másik, hogy a kapitalizmus második ellentmondásának okai egyszerre gazdaságiak és társadalmiak. Gazdaságiak abban az értelemben, hogy például a szakképzett munkaerő hiánya, a nagyvárosi tér valamint a „környezeti források" szűkössége – a piac szabályainak megfelelően – megemeli a költségeket. És társadalmiak abban az értelemben, hogy a munkások és a nők küzdelmei, a városi és a környezetvédő mozgalmak – melyek mindegyike félig-meddig azzal a céllal szerveződött, hogy meg­akadályozza a termelési feltételek teljes kapitalizálását vagy ezen feltételek kapitalista átstrukturálását – ugyancsak hozzájárulnak a költségek emelkedéséhez, továbbá korlátozzák a tőke adap­tációs lehetőségeit, különösen a munkaerő általános felhasznál­hatóságát.

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy a munkaérő, a föld, a levegő, a tér stb. „természetes" és általunk okozott hiánya mi­att, csakúgy mint a munkaerő, a tér és a természet védelmére szerveződött társadalmi mozgalmak hatására növekszik egyrészt az állótőke (mennyiségét és értékét tekintve egyaránt), másrészt pedig a forgótőke (vagyis a vállalkozói „kosár" tartalma és érté­ke). Mindez – lassítva a tőkeforgás ütemét – korlátozza a tőke adaptációs lehetőségeit: a munkaerő, a tér, a föld és az egyéb források felhasználását.

Még sohasem tanulmányozták azt, hogy miképpen hatnak ezek a gazdasági és társadalmi tényezők. Tajvan esetében pél­dául nem tudjuk, hogy a politikai, a gazdasági és a társadalmi tényezők közül végül is melyik késztette a tőkét arra, hogy kivo­nuljon az anyaországból: nem tudjuk, hogy a tőkések a föld, a víz a levegő – vagyis a természeti körülmények – állapotát ítél­ték ennyire kedvezőtlennek, vagy a túlságosan militáns munkás­mozgalom ijesztette el őket. Azt sem tudjuk, hogy>.a De Janvry-féle gazdasági modellben leírt „funkcionális dualizmus" segítsé­gével valóban értelmezhető-e az emberi és természeti környe­zetnek oly mértékű pusztulása, mint az Közép-Amerikában tör­tént, vagy hogy helyesebb lenne-e egy, az osztályharc kategóri­áiban gondolkodó – a parasztok küzdelmeire koncentráló – meg­közelítés. Az American Economics Association 1990-es washing­toni tárgyalásain Ben Wisner a CNS által szervezett vita során arról beszélt, hogy Afrikában egyértelműen a természet és a városi élet tönkretétele vezetett az osztályharcok, illetve a ne­mek közötti és a fajvédő harcok kibontakozásához. Az ugyan­ebben a vitában felszólaló Brinda Rao leszögezte, hogy Indiában a városok a víz kapitalizációjának következtében kerültek válságba, s ebből következett az az identitásválság, mely a fa­lusi nők mozgalmának kialakulásához vezetett. Egy harmadik hozzászóló, Dan Faber pedig azt igyekezett bizonyítani, hogy a befektetési költségek növekedésének magyarázatát elsősorban nem a tisztán gazdasági tényezőkben kell keresni, hanem figyel­münket inkább a föld, a víz, a tér védelmére szervezett környe­zetvédő mozgalmakra kell irányítanunk. Kétségtelen, hogy na­gyon oda kellene figyelnünk arra a folyamatra, melynek során a kapitalizmus – a természeti források pusztításával és a társa­dalmi harcok kiélezésével – mintegy „kitermeli" saját rendszeré­nek „második ellentmondását".

A második ellentmondás következményei

Ezen következmények közül az első és legnyilvánvalóbb az, hogy a tőke állandóan kénytelen beleütközni az önmaga által létre­hozott „korlátokba": olyanokba, mint a tér szűkössége, a művelt, képzett, öntudatos munkásság léte és ereje, a föld és a víz egy részének szükségszerű érintetlenül hagyása. A burzsoázia vá­lasza erre a Római Klub és más hasonló szervezetek által meg­hirdetett „korlátozott növekedés" tézise. A marxisták azt szeret­nék, ha a tőke korlátozása még erőteljesebb lenne. A nyers­anyagok, a tér stb. szűkössége és az adaptációs problémák gaz­dasági válság formájában jelentkeznek, természetesen lokalizál-tan, hiszen a termelési feltételek különbözőek az egyes helye­ken – ebből adódik a prosperitás és a válság (a posztmodern válság) szakaszainak állandó váltakozása.

A sok helyi válság (illetve gazdasági és társadalmi zavar) ál­talános szinten recesszióhoz vezethet vagy akár olyan vissza­eséshez is, mely csökkenti a környezetpusztítást, mértéktartó magatartásra ösztönöz és jobb alkalmazkodásra késztet (ennek egyik tipikus példája a tőkekivitel). Röviden tehát a „külső korlá­tok", melyek a tőke mozgásszabadságát határok közé szorítják, gazdasági válság formájában jelentkeznek – csakúgy, mint az első ellentmondásból következő „belső korlátok". így például a hatvanas években bekövetkezett olajár-emelkedés következmé­nye nem általános energiahiány lett, hanem inkább felerősítette az ipari tőkének a földbirtokkal kapcsolatos beruházások felé áramlását (amint azt az olajtársaságok és olajtermelő országok példája mutatja), ez pedig csökkentette az iparban elérhető hasz­not. Az ipar ekkoriban likviditási problémákkal küszködött, lelassultak a beruházások, csökkent a termelékenység, erősödött az infláció, és végül a fogyasztás növekedésének elősegítésére, hatékonyabb és meggondoltabb energiagazdálkodásra, alterna­tív technológiák kidolgozására és kínálatbővítésre kényszeríted te az ipari tőkét.

Amikor a tőke már fenyegetést jelent önmaga számára, ami­kor veszélyezteti vagy meg is semmisíti a termelési feltétele­ket (s ez egy olyan lehetőség, mellyel Marx nem számolt), ez­zel – saját hibáiból következően – a termelési költségek túlzott megnövekedésében megnyilvánuló gazdasági válság kockáza­tának teszi ki magát. Következésképpen a tőke arra törekszik, hogy úgy strukturálja át a termelési feltételeket, hogy költségei csökkenjenek. Ennek együtt kell járnia az állam koordináló sze­repének növekedésével, vagyis a termelési feltételek biztosítá­sa mindinkább össztársadalmi feladattá válik. Kaliforniában a me­zőgazdasági kutatóintézetek egyértelműen kiálltak a rovarok és a gyomnövények ellen biotechnológiákat alkalmazó kertészetek mellett. A vegyszerek káros hatásainak semlegesítése mind költ­ségesebbé válik: az élelmiszeriparnak ki kell törnie ebből az „ör­dögi körből". Los Angelesben állami intézményeket bíztak meg azzal, hogy fékezzék meg a levegőnek az ipar és az infrastruk­turális létesítmények általi szennyezését, hogy hatékony megol­dást találjanak a légkör védelmére és a zsúfoltság okozta prob­lémákra (ez az ipar olyan átszervezését jelenti – és nem vélet­lenül -, mely együtt jár a kisebb tőkeigényű, de nagyon környe­zetszennyező iparágak – bútoripar, festék- és lakkgyártás – le­építésével, vagyis a tőke környezetszennyező tevékenységének korlátozásával). Fontos hangsúlyozni, hogy ezt az átalakítást az állami tervezés intézményei hajtják végre. A városi állapotok, a közlekedés javítása a zsúfoltság káros hatásainak költségeit je­lentősen csökkentheti. Más példákat is sorolhatnánk, megemlít­hetnénk azokat az erőfeszítéseket is, melyek az Egyesült Álla­mokban leginkább veszélyeztetett struktúrák – az oktatás- és az egészségügy – átalakítására irányulnak.

A tőkének és az államnak azonban sok nehézséggel kell szem­benéznie, amikor megpróbálják átalakítani a termelési feltétele­ket, hiszen mindeközben biztosítaniuk kell a normális létfenn­tartáshoz, a túléléshez, a fogyasztáshoz szükséges feltételeket, a megélhetés garanciáit a leginkább érintett egyszerű kétkezi munkásoknak is. Ezért oly erős az ellenállás manapság a tőke átalakító törekvéseivel szemben. Az átalakítás mikéntjére vonat­kozó elképzelések különbözősége főleg az olyan „természeti katasztrófák" után válik nyilvánvalóvá, mint amilyen például a Santa Cruz-i földrengés volt, mely az egész belvárost romba döntötte – csak óriási viták eredményeképpen születtek meg a helyreállításra vonatkozó tervek. A kapitalizmus második ellent­mondásából következő válságot tehát szociális és politikai harc­ként is leírhatjuk, melynek során minden bizonytalanná válhat, s melynek az a tétje, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat miféle átalakítás, milyen politikai stratégia szolgálatába állítja a kormány, vagyis miképpen történik meg a termelési feltételek át­strukturálása: a tőke avagy éppen ellenkezőleg, a munka(erő) igényei szerint, a közösségek, a városi lakosság kívánalmaihoz igazodva.

Nyilvánvaló, hogy elsősorban az állam szabályozza a terme­lési feltóteleket, tehát minden olyan harc, mely ezen feltételek átalakításához kapcsolódik, egyben politikai küzdelem is. Min­den mozgalom – legyen az feminista, városi, környezetvédő vagy bármi más – szükségszerűen az állami szervekkel konfrontáló­dik, az államhatalom legitimációját vitatja, amikor például a kormányzati szakértőkkel vitázik. Az állami szervek célkitűzései, a munkamegosztás, a hatalomgyakorlás módja, az állam „kompe­tenciája" stb. elkerülhetetlenül megkérdőjeleződnek, és termé­szetesen élesen vetődik fel a felelősség kérdése is az elszemély­telenedett, elidegenedett bürokráciával kapcsolatban. Az ilyen konfrontációval a harc tétje egyre nő, és a gazdasági, társadal­mi, környezetvédő mozgalmak küzdelmei óhatatlanul politikai jellegűvé válnak, hiszen törekvéseik az állami bürokrácia műkö­désének megváltoztatására irányulnak. Ebben nyilvánul meg 1968 és a kilencvenes évek kontinuitása: a mozgalmak straté­giai (s nem pusztán taktikai) egységének alapja az állam de­mokratizálásának közös igénye. Ily módon a poszt-marxisták egyik irányzata által követelt „radikális demokrácia" – legalábbis részben – leírható a tőke és a termelési feltételek öko-marxista (vagy öko-polányista-marxista) kategóriáival.

Következtetések

A poszt-marxizmus az új társadalmi mozgalmakra és a radikális demokráciára koncentrálva a „különbözőséget" hangsúlyozza, elveti a „merev összehasonlításokat", a totalizáló társadalmi el­méletet és politikai gyakorlatot. A hagyományos munkásmozgal­mat túlhaladottnak, céltalannak tekinti, de ugyanakkor képtelen elméletileg feltárni az új társadalmi mozgalmak fejlődésének, il­letve a hagyományos munkásmozgalom hanyatlásának okait. Az öko-marxista elmélet viszont a termelés oldaláról közelíti meg e kérdéseket (ideértve a termelési feltételek biztosítására szolgá­ló „termelést" is), s figyelembe veszi a nemzetközi munkameg­osztásban bekövetkezett változásokat is. Ki kell emelnünk a kö­vetkezőket:

1. A nemzetközi munkamegosztás új rendszere és a transz­nacionális tőke hegemóniája mindenhol a munkások osztályhar­cának hanyatlását eredményezte – a tőke igen hatékonyan élt politikai hatalmával a nyolcvanas években.
2. A hetvenes évek közepétől a világpiaci kereslet lassú nö­vekedésére reagálva a tőke a termelési feltételek fokozott üte­mű pusztításába kezdett, hogy a hasznot – a termelési költsé­gek csökkentésével – növelhesse. A világszerte alkalmazott vál­ságkezelő stratégia lényege az volt, hogy a tőke nemcsak a bér­munkások kizsákmányolását fokozta, hanem a termelés egyéb tényezőit – a városokat és a természetet – is mindinkább igye­kezett „kizsákmányolni". Megállapíthatjuk tehát, hogy a környe­zetrombolás mértéke a tőkefelhalmozás ütemének és a profitrá­tának a függvénye: a bérmunkások kizsákmányolásának foko­zódása meggyorsítja a tőkefelhalmozódást és növeli a profitot, ebből következően felgyorsítja a környezetrombolást is. Minél inkább kizsákmányolja a tőke a bérmunkást, annál inkább kizsák­mányolja a természetet is és vice versa. Kelet-Ázsia világpiaci előretörése csak tovább rontotta a helyzetet – az Egyesült Álla­mokban éppen úgy, mint a versenyben lemaradó régiókban.
3. A munkásmozgalom meggyengülése és térvesztése tehát alapvetően két okra vezethető vissza: következik ez egyrészt a nemzetközi munkamegosztás rendszerének változásaiból, más­részt pedig abból a tényből, hogy a tőke és a társadalmi moz­galmak figyelme immár nem elsősorban a termelésre, hanem a termelési feltételekre koncentrálódik.
4. A termelési feltételek védelmére szerveződő új társadalmi mozgalmak fejlődése következtében az osztályharc színtere a munkahelyekről áttevődött a lakóhelyi, a városi szintre, a sztráj­kokat fogyasztói bojkottok váltották fel, s az akciók elsődlege­sen immár nem a tőke, hanem az állami bürokrácia ellen irá­nyulnak. A demokráciáért folytatott harc a munkahelyeken egy­re inkább azt célozza, hogy a munka világát megvédjék a tőke rombolásáról; a városokban a „termelés általános feltételeinek" védelme és átalakítása a cél; a politikai demokráciáért vívott küz­delemben pedig a bürokrácia a legfőbb ellenfél.

Összefoglalásként tehát azt mondhatjuk, hogy az öko-marxista elmélet szerint a tőke önmagát pusztítja, hiszen az általa oko­zott veszélyek elhárítása érdekében kénytelen egyre többet köl­teni az egészségügyre, az oktatásra, a szállításra, az ingatla­nokra, általában a forgó- és állótőke természetadta tényezőire. A tőke második ellentmondása tehát lényegében a következő: az egyes tőkések azon törekvése, hogy költségeiket csök­kentsék, a tőke egésze számára költségnövekedést eredményez – méghozzá egy olyan időszakban, amikor a hitelrendszer működésben is súlyos zavarok vannak. Ezért is tűnik a tőke kép­telennek arra, hogy a tőkefelhalmozás újabb, sikeres ciklusát eredményező koherens struktúrát hozzon létre. Az egyes tőké­sek továbbra is mindenáron csökkenteni igyekeznek költségei­ket, s e szűklátókörűség eredménye a folytonos költségnöveke­dés. Egyes hangadó tőkés körök és a józanul gondolkodó politi­kusok mostanában már fellépnek e rövidlátó politikával szem­ben, és a termelési feltételek megóvásának és megújításának szükségességét hangsúlyozzák. De az általuk javasolt megol­dásokat is egyre inkább vitatják az új társadalmi mozgalmak, melyek az egészségügy, az oktatás, a városi létfeltételek és ál­talában a környezetvédelem problémáival kapcsolatban nem a csereértéket, hanem a használati értéket veszik alapul, és a dön­téshozatali mechanizmusok demokratizálását követelve megkér­dőjelezik a bürokrácia kompetenciáját éppen úgy, mint az állam­hatalom különféle jogosítványait. De a közérdék védelmére ala­kult új társadalmi mozgalmak ellen mind gyakrabban lépnek fel az államhatalom „biztonsági erői", és sok helyen a legdurvább eszközökkel nyomják el ezeket (mint ahogy azt az Egyesült Álla­mokban az Earth First! mozgalomnak vagy a feketebőrűek városi mozgalmának sorsa is mutatja). A küzdelem tétje mindegyre nő, elképzelhető, hogy a harc végül általános gazdasági-társadalmi válsághoz, legitimációs válsághoz vezet. A jelen pillanatban még nem tudhatjuk, mit fognak eredményezni e válságok: könnyen le­het, hogy az egyének és csoportok akciói nyomán a válságok fel­oldására hozott intézkedések olyan fordulópontokat fognak jelen­teni, melyek megváltoztatják a történelem menetét.

Ilyen kontextusban kell tehát vizsgálnunk az új politikai moz­galmakat, melyek egyesítik a feministákat, a zöldeket és a bal­oldali meggyőződésű embereket. Új köntösben jelentkeznek mindazok a kérdések, melyeket a klasszikus szocialista mozga­lom is felvetett – az egyenlőtlenség, a társadalmi igazságosság kérdései -, és ezekhez járulnak még az új társadalmi mozgal­mak által felvetett problémák is. Mindez talán lehetőséget teremt arra, hogy a munkások, a baloldal, a feministák, a környezetvé­dők és városi mozgalmak törekvéseinek egyesítésével létrejöj­jön egy öko-urbanista mozgalom, mely képes lehet arra, hogy a világtörténelem folyását a helyes irányba terelje.

Jegyzetek

[James O'Connor írása a La nouvelle analyse économique (Az új gaz­dasági analízis) című 1990-es barcelonai konferencián felolvasott elő­adása alapján készült.]

¹ Az „értéktöbblet-ráta" a bérmunkás által megtermelt érték két ré­szének arányát fejezi ki – mint azt Marx írja A tőkében. E két rész: a meg nem fizetett rész, vagyis az „értéktöbblet" (m), illetve a bérben kifi­zetett rész, a „változó tőke" (v). A tőke „szerves összetétele" az „állandó tőke" (c), vagyis az alkalmazott termelési eszközök összességének és a „változó tőkének" az aránya (c/v).

A Világbank akkori alelnöké, az ÜSA jelenlegi pénz­ügyminiszter-helyettese, a Nobel-díjas Paul Samuelson unokaöccse, a Harvard Egyetem professzora, Lawrence Summers által 1992-ben hírhedtté tett környezetgazda­sági szakkifejezés. Lényege, hogy használója különb­séget tesz a világ különböző országai, ország csoportjai, régiói között aszerint, hogy a mindenkit érintő környe­zetszennyezés terheiből ki milyen arányban veszi ki ré­szét. Alulszennyezettnek számít az a térség vagy ország, amelyet a világnépességből és a természeti környezet­ből való részesedése alatti arányban érintenek a külön­féle környezeti károk.

Közgazdaságilag az alulszennyezettség problematiká­ja összefüggésbe hozható az úgynevezett potyautas problémával. Eszerint egy adott közösség közös költ­ségeiből mindenkinek egyformán illik kivennie a ré­szét. Vannak azonban olyanok, akik ügyeskedéssel, kis­kapuk megtalálásával, mondvacsinált szempontokra hivatkozva kivonják magukat a rájuk méltányosan ki­rótt teher viselése alól. Ilyen esetben a közösség egé­szét képviselő szervezetnek vagy személyeknek fel kell lépniük az egyensúly helyreállításáért.

Lawrence Summers titkosnak szánt, ám a sajtóban mégis megszellőztetett tanulmánya értelmében korunk ökológiai potyautasai a harmadik világ országai. A fej­lett tőkés országok (Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Kelet-Ázsia) a terület és népesség egységére vetítve egyaránt jóval szennyezettebbek, mint a latin-amerikai, afrikai, dél-ázsiai területek. Ezért indokolt, hogy az erő­sen környezetszennyező iparágakat, termelési részfolya­matokat az utóbbi térségekbe telepítsék ki.

Hasonlóképp kívánatos lenne – érvelt Summers -, hogy azokat a munkafeladatokat, amelyek hosszú tá­von okoznak súlyos, esetleg halálos kimenetelű egész­ségkárosodást (ilyenek például a higany vagy ólom gya­kori érintésével járó tevékenységek), áthelyezzék olyan régiókba, ahol a népesség születéskor várható életkora negyven és ötven év között van. így az a munka, amely halált okozónak tekinthető például az Egyesült Álla­mokban vagy Németországban, nem kap ilyen minősí­tést a harmadik világban, hiszen a károsodó egészségű alkalmazottak a betegség kibontakozása előtt, más okok (éhínség, fertőző betegségek, népirtás stb.) következtében nagy valószínűséggel elhaláloznak.

A Világbank már korábban, a tudományos alátámasz­tás megszületése előtt is sokat tett azért, hogy az embe­riség különböző csoportjai közötti Ökológiai tehervise­lés arányai kiegyenlítődjenek. A nyolcvanas évek ele­jén az Amazonas őserdőn keresztül vezető autópálya építését finanszírozták, a kilencvenes évek elején pe­dig Thaiföldön finanszíroztak vízierőmű-építést, amely tönkretette a Mekong folyó ökoszisztémáját. A számos világbanki támogatással épült infrastrukturális projekt által lakóhelye elhagyására kényszerített emberek szá­ma ma már milliós nagyságrendben mérhető. A nyolc­vanas évek adósságválságának kezeléseié kidolgozott szerkezeti kiigazítási programok pedig árra késztették a devizaéhségtől is. szenvedő fejlődő országokat, hogy természeti erőforrásaikat gyorsított ütemben, leértékel­ve, a hosszú távú szempontok háttérbe szorításával áru­sítsák ki.

A természeti környezet állapotáért aggódó társadal­mi mozgalmak gyűjtőnévé. A politológiai irodalom egy része feltételezi, hogy a zöldek többé-kevésbé egységes politikai mozgalmat is alkotnák, és így a jelenkori nyu­gat-európai politikai színkép negyedik komponensét képezik (a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták és a liberálisok mellett). A legutóbbi negyedszázad fo­lyamán a különféle zöld pártok váltakozó sikerrel je­lentek meg a polgári politika porondján, nem állítható azonban, hogy a környezetvédő vagy ökológiai politi­ka az alapvető politikai irányzatokkal egyenrangú pó­lust képezne,

A természeti környezet megóvásának ügye nem egy Önálló politikai irányzat alapja, hanem olyan kérdés, amelyre a különféle politikai irányzatok mindegyiké­nek van sajátos – implicit vagy explicit – válasza, poli­tikája. A hagyományos konzervatívok elsősorban a ter­mészeti környezet konzerválására helyezik a hangsúlyt, és – csakúgy, mint más kérdésekben – a modernizáci­ót, a tradicionális létformák felborítását tekintik a prob­lémák forrásának. A klasszikus (piaci) liberalizmus fel­tételezi, hogy maga a piaci mechanizmus alkalmas a környezet megóvására, hiszen ha például egy nyers­anyag fogytán van, annak piaci ára megemelkedik, és a felhasználás üteme automatikusan csökkenni fog. A jóléti (reformer) liberalizmus a nevelést hangsúlyozza, egyúttal feltételezi, hogy az egyéni érdekeltség össz­hangba hozható a természeti környezet szempontjaival; képviselői a legkülönbözőbb piackonform intézkedé­seket (környezetszennyezés bírságolása, természeti erő­források megfelelő árazása, szennyezési jogok piaca stb.) javasolják.

A demokratikus (reformer) szocialisták számára a „környezet" többet jelent, mint a „természet". Elfogad­ják tehát a technikai fejlődés tényét, de úgy látják, hogy ez hosszú távon csak a társadalmi tulajdon talaján hoz­ható összhangba a természeti környezet kiegyensúlyo­zott gondozásával. Szükségesnek tartják a tőkés gazda­ság szigorú állami szabályozását. A forradalmi szocia­listák a környezet megóvásának ügyét – hasonlóan a nemek közötti emancipáció, a béke vagy a harmadik világgal való szolidaritás ügyével – végső soron a vi­lágkapitalizmus elleni harc egyik területének tekintik. Számukra az ökologikus társadalom a kommunista tár­sadalommal egylényegű, hiszen az szüntethet csak meg mindenfajta kizsákmányolást, így a természetét is. Az anarchisták szempontjából a környezet ügye a decent­ralizáló törekvésekkel, a „szerves társadalom" keresé­sével kerül összhangba. Elutasítják, az osztályelemzést és az államközpontú megoldásokat; az egyéni, kiscso­portos, kommunális akcióknak szánják a fő szerepet.

Nyugat-Európában a jelenkori zöld politika főárama a jóléti liberalizmus (A) és a demokratikus szocializmus (B) megközelítését ötvözi. A társadalmi változásban az egyéni kezdeményezést hangsúlyozzák (A), de szüksé­gesnek látják a társadalom szerkezetének megváltozta­tását is (B). Nem utasítják el a kapitalizmust; annak de­centralizált változatait kifejezetten támogatják (A), ugyanakkor a társadalmi szükségletek és a környezet­minőség szempontjait a profitmotívum fölé kívánják helyezni (B). Elismerik az állam jótékony szerepét (B) az egyéni felelősség erősítésében (A). A természetet a társadalmi törvények forrásának tekintik (A), kötődnek azonban a társadalmi igazságosság gondolatához is (B). Nagy hangsúlyt kap filozófiájukban a racionalitás és a demokrácia (A és B), gyakran hangsúlyozva mind az egyéni szabadság (A), mind a közösség (B) fontosságát.

A zöld gondolatkör eklektikus jellege magyarázza, hogy a környezetvédő mozgalmakból kinőtt Zöld Pár­tok más irányzatokhoz hasonlóan ide-oda mozoghatnak a politikai palettán. Például a nyugatnémet Zöld Párt kezdetben az anarchisták és a demokratikus szocialis­ták között helyezkedett el (lásd programjukat az Esz­mélet 2. számában), mára azonban a jóléti liberalizmus jellegzetes képviselőjévé vált.

A kialakuló magyar pluralizmus viszonyai még ne­hezebben átláthatók voltak. Sajátos, de ugyanakkor az igazodási segítő jel volt azonban például az, hogy a magyar „zöldek" a nyolcvanas években, mint „kékek" jelentek meg. A zöld irányzatok sokféleségét illusztrálta rövidéletű kísérletével az 1994-es választásokon orszá­gos listát állító Magyarországi Zöld Párt, amelyről ha­mar kiderült, hogy valójában „barna". Sajátos színfolt­ként jelent meg az erőművi beruházásokat támogató programjával a Reális Zöldék mozgalma. Magyarorszá­gon a nyugati főáramhoz legközelebb a Zöld Alternatí­va áll.

Írásunkban arra vállalkozunk, hogy Polányi Károly fogalomrend­szerének egyik kulcskategóriáját, a reciprocitást vizsgáljuk meg abból a szempontból, hogyan használható modern társadalmak elemzésére. Ehhez – az általa bemutatott, egzotikusnak tűnő példákhoz képest – hozzánk közelebb álló tárgyat, a kalákát vá­lasztottuk terepül. Természetesen nincs szó forradalmi újításról akkor, amikor Polányi döntően nem-nyugati társadalmak kutatá­sához használt fogalmát adaptáljuk, hiszen az integrációs for­mák hasonló esete, a redisztribúció már „befutott" kategóriája a mai társadalmak elemzésének. (Elég Szelényire vagy Kornaira utalni, hogy csak magyar példákat hozzunk.) Ugyanakkor nem titkolt szándékunk, hogy a mára háttérbe szorult reciprocitás­kategória gondolkodást megtermékenyítő hatására felhívjuk a figyelmet.

1. Polányi fogalomrendszere

1.1. Polányi és a gazdaságantropológia

Polányi Károly több oldalról is támadja a klasszikus közgazda­ságtant és annak alapelveit. Gondolkodásának alapja, hogy a gazdaság a társadalom szerves része; a társadalmi-politikai és kulturális összefüggéseitől megfosztott ökonomizmus helyett egy újfajta „gazdasági antropológiát" próbált kidolgozni, amely a tár­sas interakciók gazdasági aspektusát vizsgálja, és a vizsgáló­dás során nem próbálja kiemelni sem a gazdasági tevékenysé­geket a társadalmi folyamatokból, sem a gazdasági szereplőket (legfőképp a „racionálisnak" tartott egyént) a társadalmi intéz­ményekből, a társadalmi viszonyrendszer egészéből. Az egyént adott kultúrába és tradíciósodorba beágyazva fogja fel. így a gaz­dasági jelenségeket a társadalom egészének, intézményi és kulturális rendszerének összefüggéseiben értelmezi.

Mindezek hiánya teszi Polányinál alkalmatlanná a társadalom­ról, a kultúráról leválasztott modern közgazdaságtant a „primitív" társadalmak elemzésére, megértésére, hiszen nála a gazdaság „formális" és „lényegi" oldala összekapcsolódik. (Ez a forrása a szubsztantív-iskola elnevezésnek, ahogy Polányi elméletére hi­vatkoznak.) Itt egy fontos, továbbgondolásra érdemes ponthoz érkeztünk Polányi életművében: a modern társadalmakkal kap­csolatos kritikájának egyik lényeges eleme az, hogy itt a gazda­sági játékszabályok teljesen függetlenednek a társadalom más területeitől. Ebből a gondolatból legalább kétfelé ágazik el a mai tudományos gondolkodásban az út. Egyrészt az államnak mint a modern redisztribúció alapintézményének támogatói Polányiban találják meg egyik fő hivatkozási alapjukat, hiszen egy másik koordinációs mechanizmus bekapcsolásával – a piaci mellé – megoldhatónak tűnik a gazdaság „kiágyazódásának" problémája. Másrészt az új, Granovetter, Coleman és mások által fémjelzett gazdaságszociológiai iskola arra.hívja fel a figyelmet, hogy a „pri­mitív" társadalmakban Polányi által elemzett kapcsolat, ami a gaz­dasági játékszabályok és a személyközi struktúrák között van, a modern társadalmakban is tetten érhető és éppen ennek felszín­re hozása az új kutatási irány. Természetesen az is látható, hogy az új gazdaságszociológia elutasítja Polányi „erős" beágyazódás tételét, és így nem alapulhat rá olyanfajta kapitalizmusbírálat, mint amilyet Polányinál láthatunk.

Polányi támadja a jelenleg is elfogadott közgazdasági gondol­kodás pszichológiai megalapozottságát is. Nem fogadja el azt a felfogást, mely szerint az ember legfőbb jellemzői a racionalitás (a társadalomtól, a moráltól, a szokásoktól függetlenített racio­nalitás) és az önérdek. Tagadja, hogy az emberi természet fel­osztható elkülönülő részekre, két összetevőre: „az egyik 'anya­gi', a másik 'eszmei'; az egyik 'gazdasági', a másik 'nem gazda­sági"; az egyik 'racionális', a másik 'nem racionális'.¹ Polányi el­veti Adam Smith-nek a cserét folytató vademberre vonatkozó pa­radigmáját, amelyet a közgazdaságtan (és más társadalomtu­dományok is) a maguk axiómájává tettek: „Ami a tényeket illeti, Adam Smith elképzelései az első emberek gazdasági pszicho­lógiájáról éppoly tévesek voltak, mint Rousseau elképzelései a vadember politikai pszichológiájáról."² Polányi szerint az ember gazdasági cselekedeteit társadalmi, szociális motívumok irányít­ják: „Az ember nem úgy cselekszik, hogy az anyagi javak bir­toklásával kapcsolatos egyéni érdekét óvja, úgy cselekszik, hogy társadalmi helyzetét, társadalmi jogait, társadalmi javait óvja meg. Az anyagi javakat csak annyira becsüli, amennyire ezt a célt szol­gálják."³ Ez még erőteljesebben igaz olyan társadalmakra, ahol a társadalom atomizálódása még nem indult meg, s az ember még erősen beágyazódik az adott kultúrába, tradícióba. Vagyis Polányi szemléletében az egyén gazdasági érdekei ritkán el­sődlegesek, sokkal inkább a társadalmi kötelékek fenntar­tásának van döntő jelentősége. Két okból is. Egyrészt, mert ha az egyén nem a hagyományok, a közösség által elfogadott értékek és normák szerint cselekszik, akkor elszakad a közös­ségtől és kivetetté válik, másrészt azért, „mert hosszú távon a társadalmi kötelezettségek mindig kölcsönös jellegűek, és ezek teljesítése szolgálja legjobban az egyén érdekeit".⁴

Polányi szembeszáll azzal a felfogással, amely a kapitalizmus idealizált képétől eltérő társadalmakat, illetve rendszereket mint civilizálatlan, primitív elődöket, vagy téves útra futott átmeneti pró­bálkozásokat mutatja be. Ez a szemléletmód az „elmaradott" or­szágok társadalma számára követendő útnak, azok „modernizá­lási" feltételének a szabad piaci mechanizmus bevezetését, illet­ve fejlesztését írja elő. A közgazdasági szemlélet agresszív terje­désével annak értékválasztása, normarendszere is beszivárog más kultúrákba, szétfeszítve és rombolva a tradíció, a kultúra part­falait. Az agresszív euro-amerikai civilizáció nyomulásának első „hadteste" a gazdasági mechanizmusának terjedése.

Az etnocentrizmus mintájára megalkothatjuk a gazdasági ökocentrizmus fogalmát, amely az egyik alapja az etnocentrikus látásmódnak. Ez a közgazdasági gondolkodást és látásmódot leszűkítő és homályosító szemüveg akadályozza más társadal­mak (többek között gazdasági) mechanizmusainak megértését. Ha az eltérő társadalmak (különböző szegmenseinek) vizsgála­tára egy új fogalmi és eszközrendszer kialakítására törekszünk a vázolt szemléletmód alapján, akkor szemügyre kell vennünk, hogy milyen értékek alapozzák meg azt, vagyis az adott kultúra általános vizsgálatához jutunk vissza. Tehát ott vagyunk Polányi gondolatánál, nevezetesen, hogy a gazdaság nem szakítható ki a társadalomból, nem vizsgálhatjuk az adott kultúra általános köntöséből kihámozva.

1.2. A reciprocitás

Ezek után tekintsük végig az elmélet szintjétől egészen a konk­rét példákig Polányi próbálkozását, aminek során megkísérli új­raintegrálni a közgazdaságtant a társadalommal mint szerves egésszel foglalkozó tudományba, s ennek kapcsán a kulturális antropológiai megközelítéssel való összefüggésre is fény derül.

Polányi három antropológus munkájára támaszkodott vizsgá­lódásai során: Malinowski Trobriand-szigeteki kutatásaira, Thurnwald új-guineai bánarókról írt művére és Bahannan nyu­gat-afrikai tivekről szóló könyvére. Ezek közül Malinowski ered­ményeit elemezte részletesen.

Mint már említettük, Polányi rendszerében a gazdasági motí­vumok a társadalmi élet kontextusából jönnek létre. Úgy gon­dolta, hogy ennek vizsgálatához az adott közösség rokonsági és területi szervezetét kell figyelembe venni, melyeket a szokás, a jog és a vallás befolyásol.

Az elemzés során kiderült, hogy ezekben a törzsi társadalmak­ban „hiányzik a nyereség motívuma, hiányzik a díjazásért vég­zett munka elve, hiányzik a legkisebb erőfeszítés elve, és legfő­képpen hiányzik minden olyan önálló és elkülönült intézmény, amely gazdasági motívumokon alapulna".⁵ A felmerülő kérdés­re, miszerint akkor mi biztosítja a rendet a termelés és elosztás működésében, a választ egy olyan viselkedési elvben találta meg, amely elsősorban nem is a gazdasággal kapcsolatos: a reciprocitásban. Ez egy integrációs forma, amely képes a gaz­daság működésének szabályozására.

Először is megpróbáljuk Polányi alapján definiálni a reciprokatív integrációs formát.⁶ A reciprocitás a szimmetrikus csoporto­sulások kölcsönösen megfelelő pontjai közti mozgásokat jelöli. Tehát ajándékozási és viszontajándékozási kötelezettséget je­lent meghatározott, szimmetrikus szociális viszonyok által egy­máshoz kapcsolt csoportok, illetve tagjaik között. A csoportokat összefűző kötelékek hol rokonsági, hol territoriális, hol politikai vagy vallási-ceremonális kapcsolatokból – de mindig a sajátosképpeni gazdasági szférán kívül meghatározott kapcso­latokból – fonódnak, s a reciprok jogokat és kötelezettségeket nem közvetlenül az anyagi javakkal való gazdálkodás követelményei, hanem ezek a szociális kapcsolatok diktálják. A kapcsolatok szimmetriája azt jelenti, hogy valamennyi érdekelt csoport azonos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik a többivel szemben. A reciprok ajándékozás – a gazdasági folyamatok beágyazottságának megfelelően – nem csupán az új anyagi létfenntartási eszközök allokációját biztosítja, hanem a csoportok közti szociális kapcsolatok megerősítését is.

A nyugat-melanéziai Trobriand-szigetek lakosainál, akik a gazdaság eme típusához illusztrációként szolgálhatnak, a reciprocitás főleg a társadalom szexuális szervezetének, vagyis a családnak és a rokonságnak a vonatkozásában működik. E közösségekben családról – a nőről és a gyermekekről – való gondoskodás az anyai ágú rokonok kötelezettsége. Vagyis a Trobriand-szigeteki férfiak nővérük családja iránt viselnek kötelezettséget. De ők maguk nem a nővér férjétől számíthatnak segítségre, ha­nem, amennyiben nősek, saját feleségük fivérétől – egy harma­dik, megfelelő viszonyban lévő család tagjától. A reciprocitás át­fogó elve tehát nemcsak a termelés, hanem a családfenntartás biztosítását is elősegíti.

Az ilyen viselkedési elvek azonban csak akkor válhatnak ha­tékonnyá, ha létező intézményi struktúrák teszik lehetővé alkal­mazásukat. A reciprocitás csak azért képes írott bizonylatok és bonyolult adminisztráció nélkül biztosítani egy gazdasági rend­szer működését, mert az adott társadalom szervezete a szim­metria struktúráinak a segítségével lehetővé teszi ezt a megol­dást. A legalapvetőbb szimmetrikus struktúra a már említett ro­koni kapcsolatok hálózata, de ilyen a reciprocitás alapjául szol­gáló struktúra a törzsi társadalmakban meglepően sűrűn előfor­duló „dualitás" is. A Trobriand-szigetek minden part menti falujá­nak egy szárazföldi falu a párja. így zökkenőmentesen bonyo­lódhat le a halnak és a kenyérfa gyümölcsének igen fontos cse­réje, ami reciprok formában, időben is ténylegesen elkülönülő ajándékozásként zajlik le.

A szimmetria azonban nem feltétlenül korlátozódik a dualitás­ra. Több egyén vagy csoport is szimmetrikus lehet két vagy több tengelyhez képest. A csoportok tagjai nem feltétlenül annak tar­toznak viszonozni az ajándékot vagy a szívességet, akitől kap­ták: a kötelezettség irányulhat egy harmadik csoport megfelelő tagjára, akivel hasonló viszonyban vannak (mint ahogy ezt már láttuk a példában).

Itt meg kell jegyeznünk, hogy ugyan a szimmetria már félig kielégíti a reciprocitás szükségleteit, de az intézményes struk­túrák és a viselkedési elvek (emberi attitűdök) kölcsönösen ki­egészítik és feltételezik egymást. Érdemes az egymásra való ki­hatásukat is végiggondolni. A szimmetria intézményesült struk­túrája segítheti a reciprokatív viselkedési elvek kialakulását, de ez fordítva már nem igaz. Az egyéni viselkedésmód és attitűd nem hozza létre a megfelelő intézményi struktúrát, s így nem is lesz képes – az intézményi struktúrák hiányában – a gazdasá­got integráló általános elvvé válni.

Az is mutatja, hogy reciprocitás a gazdaságot integráló for­mává válhat, hogy képes más integrációs sémákat mind a redisztribúciót, mind a piaci cserét alárendelt módszerként al­kalmazni. (A redisztribúció egy központ felé irányuló, majd a köz­pontból kiinduló elsajátítási mozgásokra utal, a csere oda-vissza mozgásokra vonatkozik, melyek egy piaci rendszer szereplői kö­zött zajlanak le meghatározott mechanizmusok által vezérelve. Polányi szerint ez a három integrációs forma uralhatja a gazda­ságot, nevezetesen: a reciprocitás, a redisztribúció és a piaci csere.) A reciprocitás megvalósulhat úgy, hogy az emberek a megfelelő munkákat és terheket redisztributív szabályok szerint osztják el (pl. amikor „sorjában" végzik el az egyes egyénekre háruló munkafeladatokat), más esetekben reciprocitást rögzí­tett egyenértékek cseréje biztosítja. Ezekre az itthoni kalákák közt is találhatunk példákat.

A reciprocitás nem csupán egyének vagy kis csoportok (csa­ládok) között jöhet létre, hanem egészen nagy rendszerek gaz­dasági aspektusát integrálhatja. Ezt példázza a Trobriand-szi-geteken kialakult kula-kereskedelem. A kör alakú szigetcsopor­ton belül igen bonyolult és kiterjedt kereskedelmi forma alakult ki, ami a reciprocitás elvén működik. Ezt a tevékenységet nem gazdasági motívumok mozgatják (sem a pénz, sem a profit­szemlélet nem jelenik meg), hanem teljes egészében az etikett és a mágia szabályozza. A reciprocitás elve egyszerű szabá­lyaival (melyek mint említettük a társadalmi praxis egyéb szfé­ráiban gyökereznek) egy olyan komplex, bonyolult tér-idő­személy rendszert működtet, amely több száz mérföldet és több évtizedet fog át, és személyek százait kapcsolja össze. (Előfordul, hogy egy-egy kultikus ajándéktárgy akár tíz év alatt járja körül a szigetcsoportot.)

Végül az, hogy a három integrációs forma közül melyik domi­nálja a gazdaság mechanizmusait, a társadalom kialakult struk­túráitól és a kultúra egyéb szegmenseitől is függ. Azonban azt meg kell jegyeznünk, hogy ezek az integrációs formák semmi­féleképp sem képviselnek fejlődési „szakaszokat". Számos alá­rendelt forma lehet jelen a domináns forma mellett, amely maga is időlegesen háttérbe szorulhat, majd újra felbukkanhat.

2. A kaláka

A második részben a magyar falusi társadalom egyik jellegze­tessége, a kaláka bemutatása kapcsán arra teszünk kísérletet, hogy a Polányi-féle reciprocitás kategória nem archaikustársa-dalombeii működését elemezzük.

Elsőként ehhez a kaláka fogalmát kell tisztázni, illetve leírni főbb mozzanatait, majd a történelmi változásokat érdemes számba­venni, végül elvégezhetjük az összehasonlítást a reciprocitás el­méleti kategóriája és a kaláka tényleges valósága között.

2.1. A kaláka – általános megjegyzések konkrét példákhoz kapcsolódva

Induljunk ki egy tipikusnak mondható társasmunka leírásából. Bodrogközben minden év májusában, amikor a földeken még és már nincs olyan sok feladat, egy-két család kihasználja az időt házépítésre, vagy más nagyobb építkezést igénylő munká­ra. Ilyenkor az építkező család körbejár a faluban, maga mellé gyűjt 10-12 embert a segédmunkák elvégzésére, és felkér egy irányító szakembert, aki majd vezeti a műveleteket. Ez utóbbin kívül senkinek nem fizetnek, a munkát szívességből végzik a fa­lusiak. Tudják, hogyha majd nekik lesz szükségük segítségre, ők is találnak embereket. Hogy pont azokat, akiknek ők segítet­tek, az korántsem biztos, de kialakulhatnak állandósult csopor­tok. Az általános az, hogy akiket a segítségkérő séta során meg­szólítottak, azok mind mentek.

A leírt példa jól tükrözi a kaláka általános jellemzőit: a közös­ség valamilyen formában kiválasztódott tagjai segítségül sietnek a közösség egy másik tagjának, de nem ellenszolgáltatást vár­nak el munkájukért, hanem tudják azt, hogy ők is bármikor szá­míthatnak ilyenfajta segítségre.

Vizsgáljuk meg, hogy a falusi társadalomra jellemző egyéb társasmunkától mi különbözteti meg a kaláka-típusút. Nagy Géza felosztása tűnik a legpraktikusabbnak az eltérő kategóriák be­mutatására. Ő háromféle társasmunkát különböztet meg, asze­rint, hogy kik, hányan dolgoznak és kinek:

1. Többen egy embernek vagy egy családnak segítenek.
2. Egyének maguknak dolgoznak, de közösen.
3. Többen dolgoznak a közösség érdekében.

Valamennyi társasmunkára jellemző tehát a közösen végzett tevékenység és az, hogy nem ellenszolgáltatásért, pénzért dol­goznak. A megkülönböztetésből az is kiderül hogy a kaláka-tí­pus az első kategóriához tartozik.

A fentebb bemutatott építkezésen kívül számtalan .más kalá­ka-típusú együttműködést igénylő munka fordult elő a falúban. Az alábbiakban a leggyakoribbakat foglaljuk össze:

a) A gabonával kapcsolatos munkák közül a csépté*s a leg­több helyen kalákában történt, esténként a kévehordást is így szervezték meg. Az aratás csak nagyon kevés helyen történt társasmunkában.

b) Az állattenyésztés köréből a sertésvágás és a takarmány­előkészítés, a kukoricamorzsolás szerveződött kalákában.

c) A lakodalmak megszervezését, előkészítését, lebonyolítá­sát is ebben a formában végezték.

d) A temetéseknél a halottvirrasztást, ha nem is mint munkát, de mindenféleképpen mint közös tevékenységet folytatták.

e) Az egymást segítésnek kialakult egy teljesen direkt formá­ja is: a szülés után gyermekeikkel otthonmaradó anyákat a ro­konság szintén kaláka-formában látja el. Ezt a gondoskodást hív­ják paszitnak, paszitának tájegységtől függően.

Természetesen a felsorolásból kimaradt jó néhány típus (pl. kútásás, kenderfeldolgozás, fonás stb.), de így is látszik, hogy csaknem a teljes falusi életet behálózta a szívességre, szo­lidaritásra alapuló, a pénzviszonyokat kirekesztő együttmű­ködési forma. Ahogy a példákból is kiderült, nemcsak a szoro­san vett gazdasági tevékenység, a munka megszervezésére használták a kaláka-formát: ez a mindennapi élet más szegmen­seit – házasság, halál, gyermekáldás – is érintette.

Külön ki kell emelni a kalákák leírásánál azt a tényt – erre még az elemzéskor vissza fogunk térni -, hogy az egyes tevékeny­ségekhez szorosan kapcsolódtak más szokások, hagyományok is, összefűzve ezzel a mai szemléletmód számára a kultúra egy­mástól távol levőnek tekintett területeit, például a vallást és a munkát. Szendrey Ákos 1938-as elemzésében arra hívja fel a figyelmet, hogy a házépítő kaláka minden egyes munkafázisá­hoz egy adott rítus, szertartás tartozik, ami nemcsak mint külső tényező jelentkezik, hanem szerves részét képezi az egész te­vékenységnek. Mindez azonban az I. világháború előtti helyze­tet jellemzi és kérdéses, hogy mára mindebből mi maradt meg.

2.2. A kaláka történeti változása

Arra a kérdésre, hogy mikor alakultak ki először kaláka-típusú együttműködési formák a történelem során, dokumentumok hi­ányában nehéz válaszolni. A mezőgazdasági munkákkal kap­csolatban már a késő-középkori leírásokban találunk utalásokat, de ezek is azt mutatják, hogy ezen munkaszervezési formák ki­alakulása jóval régebbre tehető. Ehhez képest a házépítés ka­lákái újszerű képződmények, több forrás egybehangzó tanulsá­ga szerint legfeljebb a késő-középkor óta léteznek. Korábban a vidéki házak, az életvitel igénytelensége és természeti jellege miatt olyan egyszerűek voltak, hogy felépítésükhöz rendszerint elég volt a háztartás saját tudása és fizikai munkaereje. A Polányi-féle kategorizálást és magyarázatot elfogadva azt lehet megállapítani, hogy ahol és amennyiben szimmetrikus struk­túrák jellemzőek egy társadalomra, ott kedvező feltételek teremtődnek meg egy reciprocitás dominanciájú életszerve­ződési forma kialakulására. A konkrét magyarországi példa is ezt látszik igazolni, ugyanis csak ott tapasztalható a kaláka-tí­pusú együttműködés elterjedése, ahol a kiscsaládi formák túl­súlyban vannak (pl. Gömörben, Bodrogközben), és így, akár fel­foghatjuk kényszernek is, kialakulnak az egymásra épülés, a kölcsönös segítség struktúrái. (Ellentétben az alföldi aprócsalá­dokkal, ahol inkább a függőségi rendszerek kiépülése dominál, a bérmunka aránya messze meghaladja a társasmunkáét és a palóc nagycsaládokkal, ahol inkább a családon belüli megoldá­sok, az önellátásra való törekvés a jellemző.) . Természetesen a kalákák kialakulásához más tényezők is hoz­zájárulnak: a rossz természeti viszonyok felerősíthetik az együtt­működési kényszert az egyéni alkalmazkodás elégtelen volta miatt, az erőforrások asszimetrikus szűkössége, a pénzviszonyok elterjedésének kezdetlegessége szintén a rendszeren belüli együttműködési formákat erősíti; és a külső tényezők mellett ne feledkezzünk meg a megfelelő emberi attitűd fontosságáról sem.

Mivel ez az elemzés arra koncentrál, hogy a mai helyzet ho­gyan alakul ki, elegendőnek tűnik a formaváltozás folyamatát a XX. században nyomon követni. Ebből a szempontból all. világ­háború előtti helyzetet lehet a kaláka „aranykorának" tekinteni, s az akkori állapot leírásához mint kiindulóponthoz lehet hasonlíta­ni a mai viszonyokat, s számba lehet venni a változásokat.

Vegyük először szemügyre, milyen funkciókat látott el ez a „klasszikus" kaláka:

1. Gazdasági, ezen belül:

• pénzmegtakarító funkció,
• munkaidő lerövidítése,
• munka megkönnyítése.

2. Szórakoztató, ezen belül:

• munka szórakozássá tétele,
• párválasztás elősegítése,
• közösségi megnyilvánulások lehetővé tétele.

3. Rituális, kultikus funkció.

A felosztás természetesen analitikusan értendő, az egyes te­vékenységek egyszerre felelnek meg ezeknek a funkcióknak, éppen ebben az együttes létezésükben van a lényegük: a modernitásra jellemző funkciószétválás nem jelentkezik, a gaz­dasági szféra szervesen összekapcsolódik az integráló, minta­fenntartó, célkijelölő rendszerekkel. Sőt, éppen az elkülönülés hiányából adódóan rendszerekről is csak megelőlegező értelem­ben beszélhetünk. A „klasszikus" állapotra a multifunkcionalitás mellett a kiterjedtség jellemző: Szendrey Ákos az említett elem­zésben több mint száz kaláka típust tudott megkülönböztetni.

A II. világháború utáni helyzet különösségét az adja, hogy a meghirdetett elveknek látszólag nagyon is megfelelő, valódi kö­zösségi munkaforma „zavarja" a rendszert, hiszen a kollektivi­zálás nagyon is modernitáson belüli eszméje nem tudott mit kez­deni egy „premodern", a gazdaságot nem különálló rendszer­ként kezelő intézménnyel. így a falusi társadalomra ráerősza­kolt kolhoz (pedig az elnevezés szintén közös gazdálkodást je­lent) nem volt képes – igaz, nem is akarta – integrálni a kalákát, hanem a gazdaság területéről kiszorította azt.

A 60-as, 70-es évek mezőgazdasági szervezeti átalakulásai kellettek ahhoz, hogy újra megjelenjen a kaláka a szorosan vett munka területén, de ez már korántsem volt az a társadalmat meghatározó, együttélést szabályozó forma, hanem lereduká­lódott egy pusztán gazdasági funkcióval bíró együttműködési tí­pusra, amelynek ugyan még vannak hatásai az élet más szeg­menseire is, de ezek a kihatások már másodlagossá váltak, töb­bé nem integráns részei a kalákának. A funkcióvesztés mellett a mai folyamatok másik jellemzője a kaláka visszaszorulása: a II. világháború előtti több mint százról 10-15 féle kaláka-típusra csökkent a számuk.

Lássunk néhány példát a kaláka átalakulására:

A bodrogközi építkezéseknél az addig a kaláka természetes velejárójaként értelmezett vendéglátás (ez adott munkát a csa­ládok nőtagjainak, s ez tette lehetővé, hogy a megerőltető fizi­kai munka ellenére szerepet kapjon a szórakoztató funkció is) lassan a fizetés egy sajátos formájává vált, és ez természete­sen az egyéb területekre való kihatások gyengülésével, illetve megszűnésével jár együtt.

A ragályi sertésvágás régebben magába foglalta a szórako­zás egy különös formáját, a mórikálást is. A mórikálás az amúgy zárt rokoni kötelékbe tartozó sertésvágásra összegyűlt csalá­dok rendjét megzavaró, maskarába bújt fiatalok incselkedését, tréfálkozásait jelentette, ami mintegy erő- és ügyességi próba­ként is funkcionált a legények férfivá érésekor. Mára mindebből semmi sem maradt, magába a kalákába is betüremkedett ácse-remomentum: a régebben szívességből dolgozó hentesnek ter­mészetben fizetni kell.

A kaláka leépülésén kívül azonban megfigyelhető az új viszo­nyokhoz adaptive közelítő folyamat is. A városokba faluról be­költöző családoknál megfigyelhető, hogy a városhoz kötődő szo­kásokat a saját képükre átformálva alakítják át. Ilyen módon to­vábbélnek a régi hagyományok az új környezetben, azon­ban ennek nemcsak környezetváltoztató hatása van, hanem a hozott szokások is deformálódnak. Például a ballagások kapcsán a falusiak összetartása nemcsak azt eredményezi, hogy egyfajta kalákajelleg továbbél a városi környezetben, hanem azt is, hogy a ballagásokból szinte erőfitogtató verseny válik: kinek a gyereke kap több, értékesebb ajándékot, kiknél a leggazda­gabb a ballagási vacsora – ezzel torzul a kaláka eredeti célja. Érdemes megfigyelni azt, hogy hogyan igyekeznek létrehozni azt a struktúrát, ami a faluban adottságként jelentkezett a rokon csa­ládok közelségéből adódóan: egy gyereknek 10-12 keresztszü­lője is lehet, így és ebből alakulnak a kalákák.

2.3. Mennyiben példa a kaláka a reciprocitásra?

A figyelmes olvasó észrevehette, hogy már eddig is próbáltuk jelezni az analógiákat a Polányi-féle kategória és a kaláka kö­zött, illetve eleve úgy mutattuk be a társasmunkák ezen típusát, mint egy nem archaikus társadalombeli példáját a reciprocitás­nak. Azonban a most következő részben megpróbáljuk közvet­lenül megvizsgálni az analógiák meglétét, mélységét, mivel az eddig használt implicit feltételezésünk reflektálatlan mivoltában gyenge lábakon állt.

Első megközelítésben a formai megfelelést vegyük szemügy­re. Ezen a szinten mindenképpen adekvátnak tűnik példánk, hi­szen – „klasszikus" formájában – domináns rendezőelvként fuknkcionál, a meglévő szimmetrikus struktúrára épít, és ez ha­tározza meg a benne résztvevők viselkedési elveit.

Azt, hogy a „klasszikus" kaláka domináns rendezőelvként funk­cionál, több oldalról is be lehet mutatni. Annyiban tekintjük integrálóelvnek, amennyiben a falusi társadalom egészét behá­lózza, egyrészt úgy, hogy szinte valamennyi tevékenység része valamilyen kaláka-csoportnak, másrészt multifunkciójából adó­dóan az egyéni életpraxis különböző szegmenseit átjárjá-moz-gatja. Dominánsnak pedig annyiban tekinthetjük, amennyiben a más típusú integrációs formákat maga alá tudja gyűrni, márpe­dig ez történik a cserére alapuló piaccal és a redisztribúcióval is: a pénz, ha egyáltalán megjelenik, nem értékmérőként, ha­nem a körforgás eszközeként; a munkát megszervező közpon­tok pedig csak ideiglenesek, éppen ezek képezik a körforgás elemeit.

A mai kor kalákája éppen ezért nem azonos a „klasszikus" ka­lákával, épp ez a dominanciája és rendezőelvként való funkcio­nálása szűnt meg. Az utóbbi időben megfigyelhető, hogy a kalá­ka-csoportok állandósulnak, illetve a másnak végzett és mástól kapott munkákat, segítségeket számontartják. Mindezt a kaláka intézményének erősítéseként is lehetne értelmezni, azonban lát­ni kell, hogy ez inkább azt mutatja, hogy külső kényszer nélkül nem működne a rendszer, felszakadt az automatizmus. Ugyan­csak ezt a változást mutatja a ragályi cséplő-kaláka esete is, ahol a szerveződés nem rokonsági vagy lokalitási alapon történik, ha­nem a vagyoni helyzet hasonlóságából adódóan – ezzel akadá­lyozva meg az egymásnak nyújtott segítségek asszimetriáját. Va­gyis: a reciprokatív viselkedési elvbe bekerül a csere momentu­ma is (persze alárendelve a reciprocitás elvének).

A következő kérdés az kell hogy legyen: milyen szimmetrikus struktúrákra alapul a kaláka? Az nyilvánvaló, hogy létezik az egymáshoz kötődő családok, közösségek hálózata, amire ráépül a kaláka. Az igazi kérdés az, hogy vajon mennyiben válhatnak alapjává a reciprokatív integrációs elv kialakulásának ezek a szimmetriák, együvétartozások. Két fő okot lehet megállapítani: a hasonlóságuk és az egymást kiegészítő mivoltuk. Három di­menzióban is nyomon lehet követni ezeket:

1. A családok struktúrájában – hiszen egyértelmű a kiscsalá-dok helyzetének hasonlósága, és éppen méretükből adódóan a reprodukciót érintő egymásrautaltságuk. (Szép példája ennek a Szendrey Ákos által említett szőlőőrző-kaláka, aminek elsőren­dű feladata nem is a tényleges munka, hanem a párválasztás lehetőségének a megteremtése.)
2. A képességek hasonlósága és egymás kiegészítő jellege, hiszen ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy szinte min­denki képes mindenféle tevékenységnél segédmunkára, és egy­némely területen a közösség nem nélkülözheti az egyén szak­tudását, mint ahogy más alkalommal ő szorul segítségre szak­ismeretet igénylő munkával kapcsolatban.
3. Az erőforrások birtoklásában jelentkező hasonlóságban és egymásrautaltságban – mivel ez teremti meg a lehetőségét és sok esetben a kényszerét az együttműködésnek. (A fentebb már említett cséplő-kaláka is példa erre, ahol a cséplőgép mint szűk keresztmetszet adja e kényszert.)

Mindehhez hozzájárul a Polányi által kevéssé elemzett ténye­ző is, nevezetesen az, hogy a falusi társadalmat a maga zártsá­ga és csak önmagán belül (ott viszont szinte tökéletesen) meg­oldott információáramlás jellemzi. Voltaképpen ez az, ami a fen­ti három dimenziót a reciprocitás keretében oldatja meg és nem a piaci csere elve alapján. Ezt a struktúrát alkotja újra a városi kaláka működéséhez a műrokonság intézménye.

Ennek a résznek a végén térünk ki a viselkedési elvek analó­giájának elemzésére. A „klasszikus" kaláka időszakában, Ries­mann kategóriáját használva, az emberek „tradíció által irányí­tottan" megkérdőjelezetlenül hagyták a kaláka intézményét, ben­ne éltek a hagyományban. A kalákával szembeni ellenérzésein­ket is ennek mentén lehet indokolni. Igaz ugyan, hogy számta­lan pozitív vonása a mai gazdasági rendszerrel szemben kihí­vásnak minősíthető, de éppen a tradícióba ágyazottsága zárttá teszi mindennemű változtatás iránt, illetve az egyén kibontako­zását jelentősen behatárolja. Mindez persze csak a „klasszikus" kaláka tagjára igaz, hiszen a változás éppen abba az irányba történt, hogy a ma embere pusztán mint eszköz tekint a kaláká­ra, egészen máshonnan jött értékeinek, céljainak elérése érde­kében.

Összegzés

Úgy tűnik, hogy az általánosság szintjén is megfogalmazhatjuk, hogy amennyiben valamely rendezőelv már nem az egészre vo­natkozik, akkor deformálódik önmaga jellege is. Nem hatja át az élet más szféráit, eszközzé válva másfajta értékrendszerekből születő célok alá rendelődik, s így a benne rejlő értékkompo­nensek elkopnak vagy átalakulnak. Ez utóbbi természetesen tör­ténhet az egész rendszert megváltoztatva, de „alkupozíció" a rendezőelvek között aszimmetrikusan határozódik meg. Bár a kaláka évszázadokra visszanyúló története nem ért véget, tartalma megváltozott: míg régebben a gazdaságot, a társa­dalmat és a kultúrát egyaránt integráló reciprokatív rendszer alap­ja volt, addig ma a piaci csere által koordinált gazdasági szisz­téma részévé válik, annak alárendelődve esetenként mint a mikroökonómiailag leggazdaságosabb munkaszervezési forma jelenik meg.

A reciprocitás rendezőelvként ugyan deformáltan köszön ránk a kalákából, azonban eme intézmény vizsgálatához megkerül­hetetlen szempontokkal járul hozzá. A modern társadalom több jelenségének (pl. feketegazdaság, autóstop) értelmezéséhez nyújthat segítséget a reciprocitás fogalmának használata.

Jegyzetek

¹ Polányi Károly, 1976.137.

² Uo. 51.

³ Uo. 54.

⁴ Uo. 55.

⁵ Uo. 57.

⁶ Röviden reflektálunk Sahlins reciprocitás-fogalomhasználatára, amely különbözik Polányi kategóriájától. Sahlins háromféle reciprocitást kü­lönböztet meg: általánosított reciprocitás, amelynek során úgy kerülnek átadásra javak, hogy az átadó nem vár ellenértéket cserébe; kiegyen­súlyozott reciprocitás, ami egyenlő áruk cseréjét jelenti; és végül a ne­gatív reciprocitás, ahol a felek minél többet akarnak egymástól meg­szerezni.

Ez az antropológusok körében kedvelt reciprocitás-felosztás több ol­dalról is támadható. Az egyik ellenvetésünk az, hogy Sahlins leszűkíti a reciprocitást az anyagi javak cseréjére, ezáltal nem lesz elemezhető a reciprocitás társadalmi és kulturális vetülete ebben a fogalomrendszer­ben. Másrészt leszűkíti az érzelmi kötődésre azt a struktúrát is, amely a reciprocitást alapozza meg.

Ezzel szemben a Polányinál oly fontos elemként szolgáló szimmetria magában foglalja az intézményi struktúrák széles körét (rokonsági, ter­ritoriális, politikai, vallási kapcsolatok). Mindezeken felül Sahlins hármas felosztása is problematikusnak tűnik, abból a szempontból, hogy pont azok az elemek keverednek bele a reciprocitás(ok) definíciójába, ame­lyek elválasztása (Polányi szerint is) a leglényegesebb momentum len­ne a gazdasági integráló elvek megkülönböztetésében. Sahlins a piaci csere jellemző mozzanatait lopja bele a felosztásába: a kiegyensúlyo­zott reciprocitásnál kibővíti ezt a piaci cserét jellemző attitűddel is, ne­vezetesen, hogy a gazdasági aktusban résztvevő szereplők a legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb nyereséget érjenek el. Ez utóbbi tulajdon­képpen az árucsere kifejlett formája, ami szétfeszíti a reciprocitás Polányi által kifeszített fogalmi kereteit.

Felhasznált irodalom

Polányi Károly: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Gondolat, 1976.

Sík Endre: Az „örök" kaláka. Gondolat, 1988.

Szendrey Ákos: A népi társas munkák és összejöveteleik. Ethnográíia, 1938. 273-286.

Petrovszki Ildikó: Társasmunkák Ragályon. In: Gömör néprajza 17. Debrecen, 1989. 109-127.

Bujdosó Erika – Zsupos Zoltán: Társasmunkák, társas élet Bakonszegen. In: Bakonszeg története és néprajza. Debrecen, 1990. 417-432.

Dobos Ilona: Népszokások a városban. Valóság, 1983/10. 56-64. Nagy Géza: Társasmunkák a Bodrogközben. In: Fejezetek a Bodrog­köz néprajzából. Miskolc, 1986. 51-62.

Kolumbán Samu: Lozsád és népe. Ethnográfia, 1894. 326-336.