Szerkesztőségünk hazai és külföldi szakértőkét kért fel Owen és Selden számunkban közölt tanulmányának megvitatására. Az alábbiakban közreadjuk a beérkezett írásokat.

Polonyi Péter:

Az egykori és mai szocialista országok azonos struktúrában működtek, érthető, ha nyugati elemzőik – foglaljanak el bármi­lyen politikai alapállást is – egy kategória részeiként vizsgálják őket. Ez az alapja összehasonlításuknak, különösen a két leg­nagyobb hatalom, Oroszország és Kína esetében.

Geoffrey Owen és Mark Selden írásai azonban (minden pozi­tív tanulságuk mellett) azt is példázzák: saját előzményeikből és környezetükből kiragadott folyamatokat nem érdemes egymás mellé rakni. Mert például abból, hogy az orosz dekollektivizálás egyelőre nem bizonyult túlságosan eredményesnek, egyáltalán nem következik az, amit Selden írása sugall, hogy tudniillik a kínai megoldás, vagyis a nagygazdaság feldarabolása a jó.

A kínai megoldást a speciális kínai helyzet szülte. Kínában az egyenlősítő földhasználatnak és családi megművelésnek évez­redes hagyományai vannak. Ha időről időre létrejöttek is nagy­földtulajdonok, az egyes parasztcsaládok azt is parcellánként művelték meg, s ha nem az államnak, akkor a nagyföldtulajdo­nos földesúrnak fizettek adót, illetve bérleti díjat utána. Az 1949 körül végrehajtott földreform tehát nem a nagygazdaságot osz­totta fel, hanem megszüntette a parasztok által a földesúrnak fizetett bérleti díjat – a megművelés módján azonban mit sem változtatott. (Bár nem vagyunk Oroszország-szakértők, úgy tű­nik számunkra, hogy a múlt századi orosz faluközösség Kíná­ban már sokkal korábban felbomlott, tehát – bizonyos elkerül­hetetlen közmunkákat leszámítva – a parasztok előtt semmiféle kollektív munka emlékképe nem lebegett.) Az 1950-es évek vé­gétől végrehajtott kollektivizálás viszont sohasem valósította meg a beígért gépesítést, s nagyon hamar a népi kommunán belül is megindult a családi művelés fokozatos visszaállása. Teng Hsziao-ping irányvonala csupán törvényesítette és elterjesztette ezt a Kínában teljesen természetes tendenciát. Ebből azonban nem következik az, hogy egy gépesített orosz kolhozt, vagy még in­kább egy gépesített magyar téeszt a fejlődés érdekében szét kellene verni.

Különben is, a Selden által agyba-főbe dicsért kínai mezőgaz­daság csak a 80-as évek első felében fejlődött gyors ütemben, amíg a parasztok addig ki nem használt munkaerő-tartalékaikat be nem vetették a termelésbe. Komoly gépesítés, vetőmag ne­mesítés és más infrastrukturális beruházások nélkül nem lehet tartós a fejlődés. Márpedig a kínai mezőgazdaságban a homlo­kegyenest eltérő irányvonalak között egy dolog állandónak bi­zonyult. Mao azt mondta a parasztoknak: hozzatok létre népi kommunákat, s oldjátok meg magatok a gondjaitokat. Ebben a kérdésben Teng sem mond mást: felelősségi rendszerben mű­veljétek meg a földeket, de az államra ne számítsatok. Selden csak futólag említi meg az invesztíciók szűkös voltát, de nem taglalja ennek végzetes perspektíváit. Sőt, még jól meg is di­cséri a kínai vezetést, hogy nagyobb állami pénzek nélkül sike­rült megoldania a dekollektivizálást. Márpedig nincs olyan orszá­ga a világnak, amelyik a mezőgazdaság fejlesztését állami be­ruházások nélkül el tudta volna érni.

Különösen áll ez a kínai falura, ahol az állami gazdaságok a határszéleken vannak, a megművelt területek középpontjában – a tulajdonképpeni Kínában – pedig lámpással sem találni ál­lami gazdaságot, vetőmag nemesítő állomást, a nadrágszíjpar­cellák saját erőből viszont jó esetben is csak önmaguk repro­dukciójára képesek. Közismert, hogy Kína a citrusfélék őshazá­ja, de nem tudom, hogy Selden úr összehasonlított-e már kínai és spanyol narancsot. A kínai mezőgazdaság a saját hajába ka­paszkodva nem tudja magát kihúzni abból a mocsárból, amely­be a utolsó két évszázad alatt belesüllyedt.

Másrészt a kínai mezőgazdasági fejlesztésének irányvonala nem szépen kimódolt politikai megfontolásokra, hanem demog­ráfiai imperatívuszokra vezethető vissza: 80%-os falusi népes­séggel nem lehet városokkal csak úgy felszívatni a falusi lakos­ságot. Az 50-es években megpróbálták, de nem ment. Amikor a gazdasági összeomlás közelített, feladták ezt az irányvonalat, s a mezőgazdaság fejlesztését kiáltották ki fő feladatnak. Ez el­kerülhetetlen volt, de elég furcsa dolog az emberek középkori helyhezkötéséért lelkes dicséreteket osztogatni, mint Selden úr teszi. Talán máshol is alkalmazni kellene ezt a módszert? Ez a fejlődés legjobb útja?

Azt sem szabad elködösíteni, hogy a jelenleg alkalmazott bér­leti rendszer nem kérdőjelezi-e meg a föld állami tulajdonát. Nem igaz, hogy a kommunák központi szerveinek a közmunkák szer­vezése terén játszott szerepe valamiféle tulajdonjogukkal függ­ne össze. A föld keményen állami tulajdonban maradt, ami bizo­nyos mértékig gátja is annak, hogy a parasztok parcelláikat a sajátjuknak érezhessék. Ebben a vonatkozásban az orosz és a kínai helyzet szembeállítása nem valós.

Végül azt sem ártana megemlíteni, hogy a kínai kollektivizá­lást nem egy mezőgazdasági, hanem egyfajta politikai és álta­lános gazdaságfejlesztési koncepció hívta létre. A forradalom fő támasza a szegényparasztság volt. A vezetés voluntarista szár­nya azt akarta, hogy ez a réteg ne differenciálódjék, lendületé­vel egységesen támogassa a gazdasági fejlődést, amelyet más híján az emberek lelkesedésével próbált előbbre vinni Mao ak­kori koncepciója, amely a kollektivizálásnak a tervezettnél ko­rábbi megindításával próbálta létrehívni az egész gazdaságra terjedő „nagy ugrást". A mezőgazdasági politikának a 70-es évek végétől tapasztalható változása ennek a koncepciónak a meg­változásával függ össze.

Geoffrey Owen összehasonlít ugyan, ám elemzése során mindig a kínai valóságból indul ki. Más kérdés, hogy tételei nem mindig fogadhatók el.

Bár szerintem az említett koncepció-változásban igen lénye­ges szerepet játszott, hogy megváltoztak a lehetőségek: hatal­mas, beruházási alkalomra váró tőkék jelentek meg az ország határainál (figyeljük csak meg, hogy alapvetően nem amerikai vagy japán, hanem „hazai", „nemzeti" tőkéről volt szó), Owen szerint a gyors gazdasági fejlődés rugója a belső piac kiszélesí­tése, nem pedig a külső befektetés volt. (Ezt az állítását azzal indokolja, hogy a reform megindulását követően alig jelent még meg külföldi tőke az országban.)

Owen tévedése abban van, hogy itt nem egyetlen szálra kor­látozódó folyamatról van szó. A mezőgazdaság reformját első­sorban a lakosság ellátása tette szükségessé, a vidéki ipar fej­lesztését pedig egyrészt a falusi munkaerőtöbblet, másrészt a városok túlnépesedése. Ebbe a kettős folyamatba a külföldi tőke valóban csak később kapcsolódott be. Ugyanakkor azonban már a falusi reformok beindításával egyidejűleg, a 70-es évek végén megindult a különleges övezetek fejlesztése. Kína területet és munkaerőt, a külföldi tőke technológiát és piacot adott hozzá. A különleges övezetek ipara több mint egy évtizeden át (a techno­lógia eltanulása mellett) a devizaszerzést szolgálta. Tehát itt ex­portra termeltek. Az új kínai vám- és adórendszer bevezetésé­vel (pontosabban szólva a korábbi támogatási rendszer leépíté­sével) csak napjainkban kezd átállni ez az ipar a kínai belső pi­acra történő termelésre. Csak napjainkban kezd kiteljesedni az a mechanizmus, amelyben a külföldi beruházások és a vásárló­képes belső piac valóban kölcsönösen egymásra találnak. Ha van kínai modell, hát ez az. Owen azt akarja bebizonyítani, hogy ez a kínai modell, amelyet Vietnamban és Kubában is alkalmaz­ni kezdenek, a legjobb, s célravezetőbb a Kelet-Európában al­kalmazottaknál. A tervgazdaságból nem kell azonnal fejest ug­rani a kapitalizmusba. Valóban nem kell, ha nem muszáj. Való­ban sok feladatot elláthatna a folyamatot levezénylő állam is. Owen csak arról feledkezik meg, hogy Kína helyzete teljesen speciális: ő rendelkezik a világ legolcsóbb, viszonylag még kép­zett munkaerejével, amely a falvakban, de a nagyvárosok kör­nyékén is bőségesen áll rendelkezésre, s ez utóbbi területen még az infrastruktúra is kielégítő; a világ egyik legnagyobb tőkéjét a kezében koncentráló kínai emigráció, a hongkongiak és a tajva­niak pedig szívesen ruházzák be dollár tízmilliárdjaikat a szülő­hazájukban. A nagy piac, a viszonylagos stabilitás, a valóban átgondolt szervezés és az imponáló növekedés – bármennyire fontos is – csak kiegészítő tényező. Csupán elhatározás kérdé­se volt, hogy Kelet-Európa és benne a fülig eladósodott Magyar­ország nem ezt az utat választotta? Valamiféle mazochizmus vezetett minket az IMF karjaiba? Ha egy napon kijelentjük, hogy a „kínai utat" akarjuk követni, akkor ide fog áramlani a világ kü­lönböző részein élő kínaiak szabad tőkéje?

Egy dolgot azonban kétségtelenül eltanulhatnánk a kínaiak­tól: belső piacot kell biztosítani és termelni kell. Örökös restrik­ciókkal és kiigazításokkal nem lehet létrehozni önszabályozás­ra és fejlődésre képes gazdaságot. S ennek megszervezése je­lentős mértékben még mindig az állam feladata.

Ami az állami bürokrácia tevékenységét illeti, Owen megemlí­ti ugyan a kínai hivatali korrupciót, ám azt a tömegek kontrolljá­val kezelhetőnek tartja. Csakhogy itt az egész társadalom foko­zatos korrumpálódásáról van szó, ami egyre kezelhetetlenebb.

Kína jövője? Valószínűnek tartom, hogy gazdasági fejlődése a következő évtizedekben töretlen marad. Alapvetően szocialis­ta tulajdonviszonyait meg fogja őrizni. Ha meg tudja valósítani a demokrácia egyfajta minimumát, a jövő század derekán az ak­kori világ számára alternatívát képviselhet majd. Ha nem, totali­tárius rendszerével inkább fenyegetést jelenthet elsősorban köz­vetlen környezete: Japán, az ASEAN és Közép-Ázsia számára, de világméretekben is. A játszma még nincs lejátszva. S a tör­ténet messze nem csupán gazdasági kérdésekről szól.

Nyíri Pál:

Viszonylag rövid – harmincéves – története alatt a kollektív me­zőgazdaság rendszere Kínában egyértelműbben negatívabb eredményekkel kapcsolódott össze, mint a Szovjetunióban. Ez még akkor is igaz, ha a Selden által használt szovjet és orosz termelési statisztikák nem tekinthetők mérvadó információforrás­nak. Bárkinek, aki tanúja volt az orosz élelmiszerellátás 1992-es helyzetének, szemet szúr az az adat, mely szerint az az évi egy főre eső húsfogyasztás azonos volt Finnországéval. Ahogy Selden megállapítja, miközben a mezőgazdasági termelés nőtt, a paraszti jövedelem csökkent. A kínai parasztoknak tehát a szö­vetkezetek megszüntetésekor lényegesen kevesebb veszteniva­lójuk volt a szociális ellátás terén, mint amennyi nyernivalójuk a megnövekedett gazdasági lehetőségek révén. Ennek az ellenke­zője igaz a munkától évtizedek óta elszokott orosz parasztokra.

Az állami juttatások (nyugdíj, lakás, egészségügyi ellátás) megvonását az orosz parasztság az igen alacsony életszínvo­nal ellenére – vagy éppen amiatt – egyszerűen nem tűrné. Azok a negatív társadalmi effektusok, amelyek a kínai mezőgazdasá­gi átalakulást kísérik, Oroszországban tömeges elégedetlenség­hez vezetnének. Kínában ma migráns mezőgazdasági bérmun­kások és napszámosok tízmilliói laknak polietilén zsákokból összeeszkábált kunyhókban vagy éjszaka kulcsra zárt tömeg­szállásokon a tengerparti tartományokban, ahol ők végzik a me­zőgazdasági munka nagy részét, egyes vidékeken pedig egé­szét. Lakóhelyükön jogaik nincsenek, mozgási szabadságuk korlátozott, gyermekeik oktatásáért az általános iskolában is fi­zetni kényszerülnek, a helyi lakosoknál azonos munkáért har­madannyit kapnak. A huszadik század utolsó évtizede végre Mao téziseinek megfelelő képet mutat: ha valaha voltak Kínában osz­tályellentétek, kizsákmányolás és forradalmi helyzet, akkor ma van. Az osztályellentétekhez ráadásul etnikai és fizikai elkülö­nülés járul, ami gyakorlatilag két, egymással összemérhető nagy­ságú és egymással szemben ellenséges társadalmat teremt egy sor tengerparti vidéken. Csakhogy a helyzet – a kínai falu „szo­cialista" rendszerének voltaképpen konzisztensen aszociális volta miatt – elsősorban a munkáltatókkal és a helyi hatóságokkal, s csak másodsorban a központi kormánnyal szemben vált ki elé­gedetlenséget. Lényeges az is, hogy a demokratikus mechaniz­musokkal nem rendelkező KNK-ban az elégedetlenség sokkal magasabb szintje szükséges a társadalom destabilizálásához, mint az azokat gyakorló Oroszországban.

Az állami juttatásokkal szembeni elvárások szintjében meg­mutatkozó különbség az egyén és állam közötti viszony alapve­tő különbözőségére mutat a szovjet, illetve a kínai „szocializmus­ban". A társadalmi gondoskodást a nép a „szocialista" Kínában is elsősorban nem Pekingtől, hanem a családtól, másodsorban a bizonyos szempontból a klánok szerepét átvevő termelési bri­gádoktól, illetve azok vezetőitől várta. Utóbbiakat egyrészt nem terhelte felelősség a központilag elhatározott dekollektivizációért, másrészt a nyolcvanas évektől kezdve a falusi gazdasági fejlő­dést meghatározó helyi iparban – ha más néven is, de a régi vezetőkkel – megtartották tulajdonosi szerepüket, és az azok­ból származó jövedelem egy részét a helyi infrastruktúra javítá­sára, lakásépítésre, nyugdíj-kiegészítésre fordítják – amit a kol­lektív gazdálkodás idején senki sem tett. A kínai sajtóban gyak­ran bukkannak föl történetek arról, hogyan varázsolták nagyobb helyi iparvállalatok vezetői helységeiket parabolaantennás-lakótelepes paradicsommá, a lakosság szemében pedig e vezetők legitimitása egyenesen arányos a helyiek jólétére fordított kiadá­saikkal. Ezzel kapcsolatban finomításra szorul a „családi gaz­daságok" Selden által megrajzolt képe: a föld tulajdonjoga a tör­vény szerint változatlanul a népi kommunák helyébe lépett járá­soké (zhen), amelyek párttitkárai és adminisztratív vezetői csak­nem minden esetben a helyi „Mezőgazdasági-ipari-kereskedel­mi Kombinát" (Nonggongshang Zonggongsi) vezetői is. Ezek te­hát ellenőrzik és néha rendeletileg át is rendezik az effektív föld­tulajdonlás (formálisan a bérleti jog) helyi viszonyait. Bár az el­lenőrzést általában csak saját jövedelmük öt-tízszeresére duz­zasztása érdekében gyakorolják, még mindig előfordul, hogy a párt az egész község vagy járás lakosságát kivezényli egy-egy fizetetten munka elvégzésére, például új rizstermesztő teraszok építésére.

A kis- és középméretű falusi ipari és szolgáltatói szektort Kí­nában a helyi kormányzatok névleg kollektív, valójában az egyes vezetők tulajdonaként irányított vállalkozásai uralják,'az erede­tileg állami tőkét felülről lefelé változtatva át magántőkévé. Oro­szországban e szférát elsősorban alulról fölfelé építkező magán­vállalkozások alkotják, ami akkor is lényeges különbség, ha a helyi politikai és gazdasági hatalom mindkét országban erősen összekapcsolódik. Kína legtöbb falujában a pártkáderek az ipa­ri növekedésnek közvetlen és elsődleges, Oroszországban csak közvetett és másodlagos haszonélvezői. Ez a tény nagymérték­ben hozzájárult ahhoz, hogy a helyi vezetők Kínában előmozdí­tói, Oroszországban fékezői voltak az átmenetnek.

Bár a kínai mezőgazdaság rekollektivizációja aligha képzel­hető el, a magángazdálkodás az utóbbi évtizedben több, aggo­dalomra okot adó gazdasági jelenségéért is felelős. Ezek leglényegesebbike a magas árért eladható zöldségfélék, dohány és szarvasmarha térnyerése, elsősorban a gabona rovására, amely­nek felvásárlási árát a kormány mesterségesen alacsony szin­ten tartja. Kína 1995-ben először vált nettó rizs- és kukoricaim­portőrré, meglódította a világ gabonapiacának árait, a gabona­export azonnali betiltását eredményezve. A felszabadított mig­rációban jelenleg száz-kétszázmillió paraszt vesz részt, riadal­mat váltva ki a városlakókban és a hatóságokban, a falusi ipar (nagyrészt külföldi befektetésen alapuló, telekspekuláció kísér­te) fejlesztése azonban, amely, mint a parasztság helyben tar­tására leginkább alkalmas politika, tizenöt éve töretlenül folyik, további területeket vesz el a mezőgazdaságtól, és egyre súlyo­sabb környezeti problémákkal, valamint rendszeres korrupció­val jár. Maga a migráció, mint láttuk, súlyos osztály- és etnikai antagonizmusokat eredményez, amelyek növelik a tartományok közötti széthúzást és tovább gyengítik a központi kormány be­folyását. Az elmaradott tartományokban a helyi vezetők által tör­vénytelenül kivetett adók és a természeti csapásokat enyhíteni hivatott gabonasegély elvesztegetése – a gabona alacsony fel­vásárlási árával és az emelkedő műtrágya- és vetőmagárakkal kombinálva – már 1993-ban is parasztlázadásokhoz vezetett, például a szecsuáni Renshou megyében. Ez azt jelenti, hogy a gabonabeszerzés állami rendszere nemcsak Oroszországban, hanem más okoknál fogva Kínában is veszélyben van. Gyakor­latilag elkerülhetetlen, hogy e folyamatok enyhítése érdekében a tartományokban akaratát egyre nehezebben érvényesíteni tudó központi kormányzat megkísérelje kemény kézzel visszaszerezni a mezőgazdaság szorosabb ellenőrzését. Ha nem teszi, a pa­rasztság elégedetlensége a helyi engedetlenségi tendenciák artikuláltabb megjelenítéséhez vezethet, ezek pedig – meghazud­tolva az autoritárius berendezkedés szükségességét hirdetők leg­fontosabb érvelését – akár a kínai nemzetállam széthullását is előidézhetik.

Válogatott források

Anita Chan – Richard Madsen – Jonathan Unger: Chen Village under Mao and Deng. Berkeley University of California Press, 1992.

Richard Kirkby- Ian Bradbury: Small Towns, Big Issues. China Review, 1996. tavasz, 14-19.

Karn Wing Chan: Post-Mao China: A Two-Class Urban Society in the Making. International Journal of Urban and Regional Research, 1996. 20. 1. sz. 134-150.

Feng Chen: Economic Transition and Political Legitimacy in Post-Mao China: Ideology and Reform. Albany, State University of New York Press, 1995.

Mitja Saje:

Geoffrey Owen igen részletes és átfogó képet ad az 1978 utáni kínai gazdasági reformfolyamatról. Aprólékos analitikus megkö­zelítésével szembeállítható azonban a makroökonómiai folyama­tokkal kapcsolatos néhány általánosítása, különösen ami a kí­nai fejlesztési modell és a kelet-európai átalakítási politika kel­lően meg nem alapozott összehasonlítását illeti. Túlzottan is le­egyszerűsítőnek tűnik az a következtetése, miszerint létezne egyfajta univerzálisan alkalmazható modell a tervgazdaságok versengő piacgazdasággá való átalakítására.

A kínai reform sikerében döntő szerepe volt annak, hogy az agrárszektortól indították, amely lendületet adott a források fo­gyasztásorientált átirányításának a könnyűipar és a vidéki ipar­ágak felé. Az újonnan engedélyezett kollektív és magántulajdon­lási formák az új állami gazdaságpolitikával együtt nagy tömegű külföldi tőkét vonzottak. E tőkebeáramlás legjelentősebb forrá­sait a külföldi kínai források jelentették: hong kongiak, tajvaniak és más tengerentúli kínaiak. A volt Szovjetunió és a legtöbb ke­let-európai szocialista ország agrárviszonyai egészen mások voltak ahhoz, hogy hasonló reformokat lehessen indítani. A sztá­lini típusú kollektivizálás a Szovjetunióban, majd ennek nyomán más kelet-európai országokban tönkretette a mezőgazdaságot, olyan merev struktúrájú, többnyire állami tulajdonban működő gazdaságokat létesítve, amelyekben fizetésért dolgozó munká­sok dolgoztak. Az állami gazdaságok a hatékonytalanság szi­nonimájává váltak, és akadályozták a később megkísérelt szer­kezeti reformokat.

A kínai helyzet kezdettől fogva különbözött ettől. Egy döntő­en agrártársadalomban, ahol a lakosság mintegy 80 százalé­ka vidéken él, valamint a világ legnagyobb lakosságával a kí­nai vezetésnek sokkal érzékenyebbnek kellett lennie az élelem­termelés problémáira, ha nem akarta a katasztrófák veszélyét vállalni. Emiatt Kína sohasem követte a szovjet típusú kollekti­vizálást, inkább a saját útját járta. Történtek persze különféle torzulások az agrártermelésben, különösen amikor az 1958-ban meghirdetett „nagy ugrás" idején népi kommunákba szer­vezték a vidéki lakosságot, s az ezt követő termelési ingado­zások egyes régiókban éhínséghez vezettek. Ennek ellenére hamar felismerték, hogy a vidéki területek önellátása a legfon­tosabb elv, s ezt onnantól fogva be is tartották. Az így kialakult helyzetben a népi kommunáknak önellátóvá kellett válniuk, azu­tán, hogy a termés egy részét nyomott áron el kellett adniuk az államnak.

Ezen az állapoton a kulturális forradalom sem tudott változ­tatni, hiszen az döntően a városok mozgalma volt (legfőképpen Sanghajé), és kevésbé hatott a vidéki területekre. A kulturális forradalom legfőképpen azzal hatott a vidék életére, hogy az élel­miszer-, és különösen a rizstermelést előtérbe állította, és gon­doskodott a fiatal városi többletmunkaerő átcsoportosításáról. A rendszer nem biztosította az erőforrások leghatékonyabb allo­kációját, de elősegítette a kínai népesség elégséges élelmezé­sét, ami – politikai irányvonaltól függetlenül – a mindenkori kínai vezetés egyik fő célja volt.

Amikor Kína rugalmasabb reformpolitikát kezdett alkalmazni, hirtelen megnyíltak a racionálisabb forrásallokációban rejlő le­hetőségek. Ez utat nyitott az agrártermelés látványos növeke­dése és a piaci érték még nagyobb arányú megugrása előtt. Az egyéni termelőknek nyújtott ösztönzők és az agrárszektorba áramló tőke eredőjeként a nagyobb agrárjövedelmek több beru­házást tettek lehetővé a vidéki szektorban, amely a kínai reform sikerének bázisa lett.

A szovjet típusú agrárszektornak nem volt ilyen lehetősége. Annak szerkezete éppen a nagyméretű állami gazdaságok mi­att tudott ellenállni az átalakítási kísérleteknek. Az ártámogatá­sok rendszeréről a társadalmi instabilitás veszélye miatt nem tud­tak lemondani, így nem volt tere a források átcsoportosításának; új beruházási ciklus indításához pedig nem állt rendelkezésre friss tőke. Összességében az agrárszektor teher maradt az ál­lamgazdaságnak, és akadályozta más ágazatok reformjait is. Ennek fényében talaját veszti Geoffrey Owennek az a tézise, miszerint könnyebb lett volna Oroszországban a nehézipari mun­kásokat a könnyűiparba átcsoportosítani, mint Kínában a me­zőgazdasági dolgozókat az iparba terelni.

Kétséges, hogy az 1980-as évek végén még lehetséges volt-e a szocialista gazdasági rendszer reformja a Szovjetunióban. A merev, bürokratikus és szerkezeti egyensúlytalanságokkal ter­helt rendszer addigra már zsákutcába jutott, és nagyon kis mozgástere volt a szükséges történelmi kiigazítás végrehajtására. A történelmi fejlemények ismeretében nem teljesen értek egyet Owen azon tézisével, miszerint az átmenet a reform költséges alternatívája. Inkább úgy fogalmazhatunk, hogy az átmenet költ­séges szükségszerűség ott, ahol a reform hiányzott, félbema­radt vagy kudarcot vallott. Gyanítható, hogy amennyiben a Szov­jetunió korábban kezdte volna a reformokat, a későbbi átmenet kevésbé lett volna romboló.

Voltak is országok, amelyek korábban kezdték a világpiachoz való alkalmazkodást, és végül az átmenet során kevesebbet szenvedtek. Szlovénia például, amely a volt jugoszláv köztársa­ságok közül a leginkább exportorientált volt, nagyon kismértékű termeléscsökkenést szenvedett el az átmenet közvetlen költsé­geként. A kiesett termelés legnagyobb része a volt jugoszláv tag­köztársaságokban bekövetkezett piacvesztésnek volt tulajdonít­ható. Az össztermék egyharmadának kellett új piacokat találni. Mégis Szlovénia egyike volt az átmeneti válságból kilábaló or­szágoknak, és ma a leggyorsabb ütemben növekvő európai gaz­daságok egyike. Egyben bizonyíték arra is, hogy az átmenet nem szükségképpen jár együtt nagy gazdasági torzulásokkal és mér­hetetlen szenvedéssel.

A kérdést másképp is fogalmazhatjuk: vajon mennyiben volt re­formálható a szocialista rendszer a különböző országokban, olyan korlátok között, mint a merev gazdaságszerkezet, a bürokratikus vezetés, a puha költségvetési politika, a gazdasági célok politika­iaknak történő alárendelése stb.? Hol lett volna a határ, amikor a gazdasági reformok veszélyeztették volna a monopolisztikus po­litikai vezetést? A szocialista államok történetéből számos esetet ismerünk, amikor a megkezdett, és helyenként sikeres reformfo­lyamatot hirtelen megszakították. Jugoszláviában például a leg­ígéretesebb, 1968-ban indított reformok növekvő ellenzékkel ta­lálták magukat szembe, amikor kiderült, hogy következetes vég­rehajtásuk aláásná sok politikai vezető kiváltságos pozícióját.

Bizonyos szint elérése után a gazdasági reformok megköve­telik a politikai rendszer kiigazítását. Onnantól kezdve a reform politikai kérdés, és a politikai reform végrehajthatóságának mér­téke egyben a gazdasági reform határát is jelzi. A gazdasági és a politikai reform kényes egyensúlya minden komoly gazdasági reformkísérlet fontos eleme. Előbb-utóbb Kínának is szembe kell ezzel néznie. Miután egyszer már szétzúzta a politikai reform­mozgalmat a Tienanmen téren, Kína most hátat fordít e kérdés­nek, és megpróbálja a fennálló politikai rendszer érintetlenül ha­gyásával véghezvinni a gazdasági reformot. Jelenleg a félelme­tes gazdasági konjunktúra teszi lehetővé, hogy az új üzleti elit ambíciói a gazdasági rendszeren belül maradjanak. A növeke­dési ráta elkerülhetetlen csökkenésével azonban minden bi­zonnyal jelentkezni fog igényük a politikai döntéshozatalban való részvételre. Nyitott kérdés, hogy milyen más társadalmi csopor­tok szállnak majd akkor harcba a politikai változásokért, és így milyen erős lesz majd a politikai reformok követelésének követ­kező hulláma Kínában.

A Szovjetunió esete inkább kivételnek számít, hiszen a glasz­noszty és a peresztrojka időszakában erőteljes politikai reform indult meg, komoly gazdasági reform nélkül. Lehet arról speku­lálni, hogy a politikai reform időszakában volt törekvés gazda­sági reformok bevezetésére is, ám a rendszer oly merev volt, hogy nem hagyott mozgásteret a gazdasági változásoknak. Ho­gyan lehetett volna kínai típusú reformokat bevezetni ilyen ked­vezőtlen környezetben?

Mivel a fokozatos reform egyre nehezebb volt, úgy tűnik, az átmenet által meghozott drasztikus sokkterápia maradt az egyet­len lehetőség az elnehezedett, hatékonytalan szocialista gaz­daságok számára. Lehet érvelni amellett, hogy amennyiben Oro­szországban és egyes kelet-európai országokban a foglalkoz­tatást és a fogyasztásorientált iparágakat támogatva hajtják végre az átmenetet, úgy a népességet kevesebb kár érte volna. Vég­ső soron azonban az átmenet volt az az ár, amit a múlt hibáiért kellett fizetni. Minél több hibát követtek el, annál magasabb ez az ár.

(Fordította: Andor László)

Jana Rosker:

1. Dekollektivizálás a Szovjetunióban és Kínában

Mark Selden tanulmánya, amely a két szóban forgó országban lezajlott agrárreformok eltérő hatásainak okait kutatja, elsősor­ban azokra a különböző társadalmi, történelmi és politikai kö­rülményekre koncentrál, amelyek döntő befolyást gyakorolnak a gazdasági szerkezet-átalakítás – sok tekintetben alapvetően különböző – következményeire. Az úgynevezett dekollektivizálásnak az utóbbi 15 évben lezajló, gyakran túl egységesnek tekintett folyamata Oroszországban és Kínában lényegesen kü­lönböző politikai és gazdasági eredményekhez vezet. A dekollektivizálás eltérő eredményei Selden szerint már a mezőgazdasági termelés korábban mindkét országban ural­kodó kollektív rendszerének adminisztratív és gazdasági szerkezetében gyökereznek. Fejtegetéseiben Selden a szóban forgó reformok kínai változatának jelenlegi (habár regionálisan és társadalmilag is korlátozott) gazdasági sikereit – szemben Oroszország stagnáló, csak kínlódva tovább haladó agrárreform­jaival – a következő, egymással is szorosan összefüggő keret­feltételek következményének tekinti:

a) Az állam és a mezőgazdasági szövetkezetek mint a terme­lés és a felhalmozás egységei közötti eltérő viszony

Míg Oroszországban a mezőgazdasági szövetkezetek tagjai már az 1950-es évektől kezdve adminisztratív és társadalmi ér­telemben egyaránt az ipari munkásokkal gyakorlatilag egyenran­gúak voltak, addig a Kínai Népköztársaságban e szövetkezete­ket önellátó termelési egységeknek tekintették, amelyek nem tarthattak számot államilag garantált szociális biztonságra. Egy­részt a feleslegek államilag diktált és mesterségesen alacsonyan tartott árak melletti értékesítésén keresztül biztosítaniuk kellett a városi lakosság és az ipar ellátását, másrészt látszólag le tud­ták venni a fenyegető városi munkanélküliség terhét az állam válláról. Miközben ugyanis az egykori Szovjetunióban az ipar állandóan új munka-erőutánpótlást igényelt, addig a KNK-ban a Hukou ellenőrzési rendszere megakadályozta, hogy a parasz­tok a városba szökjenek. Az ilyen és hasonló intézkedések kö­vetkeztében a vidék és a város közötti társadalmi különbség Oro­szországban egyre csökkent, Kínában viszont állandóan nőtt.

b) A föld mint termelési eszköz hagyományos felfogásában meglévő különbségek

Míg Kínában a sajátos gazdasági szerkezet következtében mind a földtulajdont, mind pedig a földhasználati jog bizonyos formáit hagyományosan alapvető befektetési formának tekintet­ték, addig az egykori Szovjetunió széles területein még a XX. században is idegen maradt a föld tulajdonán, adásvételén és bérlésén alapuló tőkefelhalmozás gondolata.

c) A technológiai infrastruktúra és a történelmileg kialakult ter­melési mód eltérései

Miközben Kínában – eltekintve néhány nagy hagyományok­kal rendelkező technológiai területtől, mint például az öntöző­berendezések – a mezőgazdaság széleskörű gépesítésére a szövetkezeti időszakban sem került sor, addig a gépesítettség az egykori Szovjetunióban viszonylag magas fejlettségi szintet ért el. Ez a mezőgazdasági munkások állami javadalmazásával összekapcsolódva hatást gyakorolt a jellemző termelési módra is. A Kínában továbbra is a művelés alapját képező természeti ciklust és az átfogó, egységes agrártechnikai tudást az egykori Szovjetunióban a nyolc órás munkanap, valamint a mezőgaz­daság egyes területeire való fokozódó szakosodás váltotta fel.

d) A helyi adminisztráció és a helyi politika helyzetét illető kü­lönbségek

A Szovjetunióban a helyi adminisztráció saját hatalmi pozíci­óját a reformpolitika által veszélyeztetettnek érezte, és emiatt ahhoz ellenségesen viszonyult. Ezzel szemben a kínai helyi ká­derek a folytatódó privatizációban saját politikai és gazdasági kiváltságaik kiterjesztésének lehetőségét látják, ami emellett a legfontosabb létfenntartási eszközök feletti ellenőrzésüket sem veszélyezteti. Ennek megfelelően a KNK-ban a dekollektivizálás politikája nem rekedt meg a legfelsőbb szervek deklarációinak szintjén, ahogy ez oly gyakran megtörtént a Szovjetunióban, hanem konkrét megvalósításában a helyi szinteken is kifejthette jótékony hatását.

2. Kínai sikerek – az érem másik oldala

Selden elemzése szerint röviden összefoglalva ezek azok a lé­nyeges okok, amelyek miatt a dekollektivizálás felülről diktált re­formpolitikája Oroszországban – „a szabad piacgazdaság kapi­talista rendszere" iránti általános lelkesedés ellenére is – a vi­déki lakosság masszív ellenállásába, de legalábbis a legmasszívabb érdektelenségébe/ellenérdekeltségébe ütközik. Viszont Teng Hsziao-pingnek a deklarációk szintjén olyannyira hasonló reformpolitikája a változatlanul „szocialista" Kínában állítólag a legszebb harmóniában állna az agrártársadalom jelenlegi igé­nyeivel és érdekeivel – legalábbis azon rétegek esetében, ame­lyek politikailag meg is tudják fogalmazni azokat. Selden szerint ebből a helyzetből egyfelől az orosz reformkísérletek megaka­dása, másfelől az „új" kínai gazdasági reform virágzása követ­kezik. Itt azonban legalább egy széljegyzetet megérdemelne az a tény, hogy a reformok „virágzása" a KNK-ban is lénye­ges, politikai és gazdasági destabilizálódást eredményező problémákkal kapcsolódik össze. Ezek azonban nem derül­nek ki sem a részben szükségképpen, részben önkényesen kor­látozott statisztikai adatszolgáltatásból, sem az olyan átfogó mu­tatószámokból, mint a növekvő GDP – láthatóvá csak a kínai mezőgazdasági népesség komplex politikai-gazdasági helyze­tének közelebbi vizsgálatával válnak.

Feltétlenül ki kell térnünk a gyors privatizáció politikája által elő­idézett számos probléma legalább néhány vonatkozására. A tár­sadalmi olló szétnyílása a KNK történetében soha nem látott mér­téket öltött, és ugyanúgy érvényesül az össztársadalmi rétegző­dés területén, mint regionális szinten. A Hukou ellenőrzési rend­szerének „szabad mobilitást" lehetővé tevő leépítése kiváltotta a vidékről való tömeges menekülést, ezzel pedig a városi lakosság alsó rétegeinek elszegényedését, valamint a terjedő bűnözést. A gazdaságilag legfejlettebb régiók mezőgazdasági termelőszövet­kezeteinek átalakulása feldolgozóipari tevékenységet is végző szö­vetkezetekké, amely együtt járt a földbérletet engedélyező törvény­hozással, széleskörű népvándorlást idézett elő a KNK-n belül. Ez a társadalmi konfliktusok felerősödéséhez vezetett, a háttérben egyfajta regionális identitástudat kialakulásával. A családi üzemek bevezetése másfelől a fokozódó analfabétizmust, a gyerekmunka terjedését, valamint a korábban a szövetkezet által biztosított mi­nimális szociális biztonság csorbulását is magával hozta.

3. Mezőgazdasági szövetkezei és állam viszonya a kínai hagyományban

A kínai agrárreformok hátterének Selden tanulmányában bemu­tatott vonatkozásai eredetükben alighanem a népi demokratikus kollektivizálás szakaszánál is jóval korábbra nyúlnak. Felmerül a kérdés, hogy a kínai gazdasági és főleg mezőgazdasági rendszer a kollektív és a privát benne meglévő összefonódottsága miatt nem általában véve rugalmasabb-e, és eb­ből fakadóan átalakításokra a termelés és értékesítés bár­mely formáján belül nem általában alkalmasabb-e, mint azok a gazdasági rendszerek, ahol a kollektív és a privát egymástól hagyományosan elkülönül, és az állami törvényhozásban kerül formálisan rögzítésre.

A központosított igazgatási rendszer Kínában már a Qin-dinasztia (i.e. 221-206) idején kialakult. Az eredetileg rokonsági kapcsolatokra épülő, lazán szervezett államigazgatás a későb­bi évszázadok során egységes, központosított rendszerré ala­kult, amelynek szerkezete máris felmutatta egy „modern" bürok­rácia lényeges vonásait. Már a XIX. és XX. század fordulóján egy olyan kiválasztási mechanizmus alapján jelölték-ki a helyi közigazgatás hivatalnokait, amely nagyobb jelentőséget tulajdo­nított a képzettségnek (központi vizsgarendszer), mint a szár­mazásnak. A konkrét földelosztás területén ezt az átalakulási fo­lyamatot elsősorban a „xians"-nak mint alapvető, mind a mai na­pig fennmaradó közigazgatási alapegységnek a bevezetése gyor­sította fel. A közigazgatási feladatokat Kínában már a II. szá­zadtól kezdve olyan hivatalnokok látták el, akiknek a születési helye eltért szolgálati helyétől. A nagybirtokos klánok potenciá­lis destabilizáló hatása persze végigkísérte a történelmet, és a gyenge központi hatalom időszakaiban a hatalom valóban a be­folyásos családokra szállt vissza, amelyek mind politikai (ők ver­buválták a hivatalnokok többségét), mind gazdasági hatalommal (földtulajdon) rendelkeztek. Mindenesetre befolyásuk a konjunk­túra időszakaiban mindig meggyengült, mivel az államhatalom mindig akkor stabilizálódott, amikor a gazdasági fejlődés nagyobb pénzügyi mozgásteret engedélyezett. Az ilyen időszakokban az állam megengedhette magának, hogy a hivatalnokok kiválasz­tásának és fegyelmezésének hatékonyabb módszereivel szilár­dítsa meg a közigazgatási apparátust és saját hatalmát. így ala­kult ki az a rendszer, amely bizonyos módosulásoktól eltekintve egészen a XX. századig fennállt.

A tradicionális kínai társadalmi rendszer gazdasági alapzata agrárjellegű volt. Még a népköztársaság létrejötte után is a né­pesség csaknem 80%-a paraszti földművelésből élt, amit mel­lékkeresettel egészített ki. Mivel a föld jelentette a legfontosabb termelési tényezőt, a földtulajdonjogok változatos sokasága lé­tezett. A földbirtokosok adókötelezettségének mértékét ebben a rendszerben formálisan nem rögzítették: az a mindenkori poli­tikai-társadalmi környezet függvénye volt, továbbá a termelők státuszával is változott. Ily módon szoros összefüggés állt fenn a gazdaság termelékenysége, az ezáltal eltartott bürokrácia ereje és a társadalmi-gazdasági szervezet mindenkori formája kőzött. Ezen a struktúrán belül nem elhanyagolható, a társadalmi ko­héziót és a város fejlődését biztosító tényező volt a hagyomá­nyos piaci kereskedés is, amelyben falusi és városi családok egyaránt részt vettek.

Mivel a kínai társadalom társadalmi-gazdasági sajátosságai­ról született leírásokat – a tradicionálisakat és az újkoriakat egya­ránt – erősen befolyásolták a politikai stabilitást szolgáló, ideo­logikus mechanizmusok, a helyi politika szerepének megítélé­sében könnyen abba a kísértésbe esik az ember, hogy az egyes faluközösségek felelősségét és jogosítványait összemossa a for­mális közigazgatás területi egységeinek felelősségével és-jogosítványaival. Az egyes xianszokon belüli tulajdonképpeni politi­kai erőegyensúly azonban sokrétűségekből és bonyolultabb ele­mekből tevődik össze. így az ezen a területen folyó újabb kuta­tások azt mutatják, hogy a falvakban inkább az egyes helyi ter­mészeti közösségeket kell logikailag elsődlegesnek tekintenünk, a rájuk bízott igazgatási feladatok viszont másodlagos jelentő­ségűek. Mindenesetre Kína történelmének valamennyi gazda­sági fellendülése idején megfigyelhető a társadalmi szerkezet e két eleme között egy egymást kiegészítő, dinamikus összhang.

Kína hagyományos és jelenlegi közigazgatási rendszere to­vábbi hasonlóságokat is mutat. A magisztrátusnak mint az ál­lamhatalom adminisztratív képviselőjének joga volt az egyes xianszokban adókat kiróni, és igénybe venni a lakosság azon szolgálatait, amelyek kormányzati hatáskörbe tartoztak. Azon­kívül bizonyos fokig és bizonyos módon szabályozhatta a pia­cokat és az árakat, amit ma bizonyára mindenki túlzott intervencionizmusnak tekintene. Ennek ellenére a vidéki lakos­ság élete messzemenőleg a kollektív önigazgatásra volt bízva. Az állami közigazgatási rendszernek elsősorban az (volt) a fel­adata, hogy fenntartsa a fennálló társadalmi és gazdasági szer­kezetet. Eszközei azonban időnként a voltaképpeni társadalmi interakció rendszerébe történő mélyebb beavatkozást is lehető­vé tették számára. A társadalmi és gazdasági interakciót, vala­mint a falusi ügyek mindennemű szabályozását főként a falukö­zösség nem hivatalos vagy félhivatalos szervezetei végezték, és nem az állami intézmények.

A helyi közösségeknek – attól függetlenül, hogy falvakról vagy városokról volt szó – állandóan szembesülniük kellett a magiszt­rátussal mint a külső tekintély képviselőjével. Azok az érdekek, amelyeket ez a külső tekintély képviselt, nem mindig estek (és esnek) egybe a lakosság magán-, illetve helyi érdekeivel. A he­lyi lakosságnak természetesen mindig az volt a célja, hogy a le­hető legkisebb külső beavatkozás mellett biztosíthassa saját megélhetését, vagy élvezhesse munkája gyümölcsét. Az auto­nómiát itt soha nem tekintették egyéni értéknek, sokkal inkább olyasvalaminek, ami csak a kisközösségen belül megvalósítha­tó. Azt állíthatjuk tehát, hogy ebben a rendszerben egyáltalán nem létezik az egyén autonómiájának tudata, ellenben lá­tens módon állandóan érvényesül egyfajta csoportautonó­miára való törekvés. A legújabb idők szövetkezeteinek műkö­dése azt bizonyítja, hogy az állam, a közösség és az egyén vi­szonyának e felfogása Kínában ma is él. E csoportok belső fel­építése a lényeget tekintve alig különbözik az állami-szerveze­tek felépítésétől; formalizált tekintélyre alapul egy olyan hierar­chia keretein belül, amely a gazdasági döntések területén, vala­mint a társadalom és a politika területein (pl. ellenőrzés és fel­ügyelet, büntetések kirovása és végrehajtása) meghatározza va­lamennyi jogosítvány elosztását.

Az ily módon strukturált „nem hivatalos" faluközösség ezért nemcsak a kínai kollektivizálás idején képezte a társadalmi ko­hézió egyik lényeges tényezőjét, hanem a dekollektivizálás mű­ködőképességének is fontos helyi politikai biztosítéka. Alkalmaz­kodó beállítottsága – ez mindig is így volt – ellenpólusát képezi az állami közigazgatásnak, amelynek viszont egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy csak a legsúlyosabb politikai válságok ide­jén nem volt képes a helyi érdekekhez alkalmazkodni. Az állam és a helyi közösség dinamikus – a helyi hivatalnoki gárdának az adott társadalmi és politikai közegtől való függősége által meg­határozott – viszonya (annak intézményen belüli és intézményen kívüli kapcsolódásai által) egyrészt elég merev ahhoz, hogy túl­termelést idézzen elő, másfelől viszont elég kötetlen ahhoz, hogy teret adjon a helyi kezdeményezéseknek.

Ez a kölcsönös rugalmasság és alkalmazkodóképesség rész­ben megmagyarázza, hogy egyáltalán hogyan maradhatott fenn ilyen sokáig Kína jellegzetes társadalmi berendezkedése, a gaz­dasági és kulturális imperializmus minden ezzel ellentétes kí­sérletének ellenére.

4. Az uralkodó osztályok propagandája

Geoffrey Owen néhány leckét kíván adni nekünk a legújabb kí­nai gazdasági reformból. A leckéknek azt kell elhitetniük, hogy Kínában a szocializmus újabb – anyagilag is mérhető – győzel­met aratott. Owen elemzése láthatóan főként – ha nem is ki­zárólag – a KNK uralkodó osztályainak ideológiájából táp­lálkozik. Mindketten, vagyis mind a szerző (aki, úgy tűnik, bizo­nyos gondolati struktúrák minden hasonlósága ellenére sem ro­kon az azonos nevű, mindenesetre sokkal híresebb utópistával, Robert Owennel), mind pedig az említett osztályok (ahol meg­szokott egyebek közt, hogy a klánok képviseltetik magukat a KKP Központi Bizottságában) elsősorban a következő tényezőkben látják a szocializmus győzelmének bizonyítékát:

1. A szocializmus csak olyan társadalmakban megvalósítha­tó, amelyek a technológiai-anyagi fejlettség egy magas szintjé­vel rendelkeznek, és ahol a társadalom tagjainak nem csúzán a puszta fennmaradása biztosított, hanem élvezhetik az anyagi jólét egy bizonyos fokát is. E célból, azaz az iménti – az 1950-es évek retorikájában még oly félelmetes – állítás alátámasztá­sára, Kínában most előkotorják az ortodox eszmetörténet félig elfelejtett zsebeiből a korai marxizmus hasonlóan hangzó téte­lét. Mint mondják, a Kínai Kommunista Párt volt az első és mind ez ideig az egyetlen párt, amely ezt felismerte, mai politikájá­nak segítségével megpróbálja megteremteni az elméleti konst­rukció anyagi bázisát.
2. A kínai állam – amely mind a népköztársasági médiában, mind Owen tanulmányában tetszés szerint helyettesíthető hol a Kínai Kommunista Párttal, hol különféle civil társadalmi szerep­lőkkel (gazdasági vagy igazgatási egységekkel, mint a közös­ségek, szövetkezetek stb.) – a „kapitalista" befolyással szemben megőrizte és megőrzi az ellenőrzést a létfenntartás fölött.
3. Az országot a belpolitika szintjén a föld és más termelő­eszközök hatékony adminisztratív újraelosztása, a dinamikusan bővülő munkaerőigény és a megfelelően tervezett piacbővítés, a fogyasztás állandó növelése, ezzel egyidejűleg azonban a ne­hézipari bázis megőrzése jellemzi. Ezáltal Kína az anyagi szük­ségletek kielégítésének egy olyan magas szintjét éri el, hogy a külpolitikában már megengedheti magának, hogy maga válassza meg gazdasági partnereit, mondván, aki későn jön, magára ves­sen.
4. A „szocializmus egy országban" ugyanis – olvashatjuk – nem megvalósítható. Ezért aztán a szocializmusnak meg kell felelnie a kapitalista gazdasági kihívásra, harcba kell szállnia a kapita­lizmus törvényeivel, a küzdelemben akár magukat a tőkés moz­gástörvényeket is felhasználva, hogy majd e dialektikus módon győzhesse le a tőkés társadalmi berendezkedést.
5. És mivel a kapitalizmus legyőzéséhez mindenesetre egy forradalom is szükségeltetik – és ebben, ugyebár, senki sem kételkedhetik -, ezért a világ minden szocialistájának csatlakoz­nia kell ehhez a nemzetközi harchoz.

Ám Geoffrey Owen nem áll meg a kínai uralkodó osztály effé­le egyoldalú propagandájánál, hanem emellett helyenként meg­próbál rákérdezni bizonyos összefüggésekre is. Mindannyiszor, amikor az „igazgatás" vagy az „adminisztráció" megszokott kife­jezése helyett váratlanul a „bürokrácia" szó bukkan fel, a szö­veg egy „kritikus szakaszával" van dolgunk. A „kritikait" itt most a szó kettős jelentésében kell érteni: elsőként abban az érte­lemben, hogy a szöveg ilyenkor mindig rákérdez az adott társa­dalom bizonyos állami struktúráira; másfelől a szóban forgó szö­veghelyek szinte kivétel nélkül „kritikusak" abban az értelemben, hogy sem indoklást, sem ésszerű magyarázatot nem fűznek az említett fogalmi megkülönböztetéshez! Owennél a kritikus rákér­dezés ugyanis egy olyan keretben történik, amely semmiféle le­hetőséget nem biztosít a „bürokrácia" és a tömegek viszonyára vonatkozó kérdés konstruktív megválaszolására. Ebben a keret­ben, amelyet a politikai struktúrára, a hatalmi, döntési és elosz­tási jogosítványok tradicionális működésére, a kultúra és gazdaság elágazásának sajátos módjára vonatkozó ismeretek tö­kéletes hiánya jellemez, fölösleges minden kérdés az igazsá­gosságról, a jólétről vagy a politikai hatalomról. Ebben a keretben, amelyet főként ideológiába öltöztetett érdekek képeznek, sem „Kínáról", sem „Oroszországról" nem lehet értelmes vitát folytatni. A „szocializmus" különben rendkívül érdekes fogalmá­ról meg aztán végképp nem.

(Fordította: Bellon Erika)

Két egymást követő folyóiratcikkben, a majdnem-Nobel-díjas-nagy-magyar-közgazdász (a továbbiakban: MNNMK) „a magyar­országi reformfolyamat és posztszocialista átalakulás négy olyan jellegzetességet emel ki, amely megszakítás nélkül, a politikai szférában következett rendszerváltást követően is, folyamatosan jellemezte az elmúlt harminc év fejlődését: a lakosság anyagi jólétének prioritása, erős paternalista jóléti állam, a reformfolya­mat és átmenet fokozatossága és a politikai nyugalom".¹

E sorokból nyilvánvaló módon kiderül, MNNMK írásai lénye­gében politikai töltetű és politizáló szövegek. Hiszen nem má­sok, mint a hatalom gyakorlásával kapcsolatos töprengések és főleg állásfoglalások. Emiatt, szerintem, politikai elemzést igé­nyelnek.

Vizsgáljuk meg sorban az MNNMK által elemzett négy jelleg­zetességet, azután pedig egy-két további politikai meggondolá­sát. Ahol szükséges, sőt kötelező, igyekszem biztosítani a ma­gyar fordítást is, mivel szerzőnk hadilábon áll Magyarországon mindenki által (talán túlságosan is) felfogható szavakkal.

1. Az első idézett jellegzetessége a magyar gazdaságnak „a lakosság anyagi jólétének prioritása". Ez lefordítva magyarra, a következőt jelenti: az egymást követő magyar kormájxyok elsőbb­séget biztosítottak a lakosság anyagi jólétének és, hála ennek, MNNMK szerint, Magyarországot „évtizedeken át viszonylagos politikai nyugalom jellemezte" és „nagy súllyal érvényesült a tár­sadalmi-gazdasági biztonság követelménye is". Ez a politika pedig, ha jól értem szerzőnket, kedvezőtlen hatással van Ma­gyarországra.

Nehéz belátnom, miért ez a következtetés politizáló fejtegeté­seinek kiindulópontja. Hiszen a legjobb politikai rendszerek és a sok nemes lelkű politikus elsőrendű célja a lakosság jóléte, biztonsága és nyugalma. Vajon mit takarhat a szerző eme politikai álláspontja?

Hasonló okokból kifogásolható a szerző által idézett második jellegzetesség is. MNNMK elítéli az „erős paternalista jóléti álla­mot", amely „vetekszik a legfejlettebb skandináv országokéval". MNNMK-nak joga van ezt erősnek „éreznie". Lehet ez a politikai véleménye, de tudnia kell, hogy mások még a skandináv jólétet is gyengének tarthatják. Elsősorban politikai és nem gazda­sági döntés kérdése, hogy egy társadalom hogyan osztja fel az összjövedelmét. (Megjegyezendő, hogy nem értem a „pa­ternalista" szót sem. A lélektan freudi változatában, a szó az apa szerepének a túlburjánzását jelenti és szigorúan megkülönböztetendő az anyáskodástól. MNNMK által szeretett és cikké­ben látszólag felhasznált „politikai gazdaságtanban" nem szere­pel egyik fogalom sem. Tehát a szó mögött megint valami politi­kai álláspont lenne?)

A harmadik és a negyedik jellegzetesség, „a reformfolyamat és átmenet fokozatossága és a politikai nyugalom", nyilvánvaló­an összefüggő jelenség. MNNMK aláhúzza: „Még ha a gazda­sági nehézségek súlyosbodtak is, az egymást követő kormányok inkább 'keresztülevickélést' (muddle through) folytattak" a „poli­tikai nyugalom" érdekében. A szerző nem veti fel azt a kérdést, hogy a nehézségek talán elsősorban a reformfolyamatokból és az azt követő úgynevezett átmenetből következtek. A „keresztülevickélések" lényege és célja éppen a reformfolyamat és át­menet keresztülvitele: a piacgazdaságnak álcázott államtalanítás, a jövedelmek és később a vagyonok nagyfokú megkülönbözte­tése és bizonyos körökre korlátozott magánosítás. Ezen folya­matok keresztülvitelét a „politikai nyugalom" csak elősegíthette, sőt megkönnyíthette a gazdasági és politikai hatalom átvételét.

Szerintem a politikai szélcsendben végrehajtott 1995. márci­us 12-i intézkedések ugyanakkor egy gazdasági államcsínyt je­leztek. Lehetőség volt erre, mivel a reformfolyamatnak új szaka­szába érkeztünk, amelynek az a jellegzetessége, hogy a"*kormányon lévő pártok többé nem félnek a néptől. Ez történik, ami­kor a lélekbúvárok által ismert „paternalizmus", MNNMK szavai­val élve, már nem „minősül tabunak" (a néprajzosok által jól is­mert babonás vallási tilalomnak). Valószínűleg e csúfnak tartott tabu eltávolításáért, egy Torgyán, egy Thürmer vagy egy Csurka naponként imáiba foglalja mind MNNMK-t, mind egymást köve­tő kormányainkat. Nem értem, miért csodálkozik MNNMK a „ki­bontakozott nacionalista, antiszemita, a Horthy-rezsimet reha­bilitáló megnyilvánulásokon".

2. MNNMK megállapítja: „A magyar gazdaságpolitika a hatva­nas évek elejétől kezdve 'fogyasztáspárti' volt. Ez éles szakítás volt a gazdaságpolitika sztálini klasszikus szocialista prioritása­ival." Mórickával együtt kérdezhetjük: na és akkor mi van? Ez a politika a fogyasztóknak kedvezett és nem a vagyonosodóknak. De MNNMK szigorú politikai álláspontja nem késik a megállapí­tással szemben. Az „elhalasztott beruházások", a „külföldi tarto­zások", a „társadalmi jóléti elkötelezettségek" és az „elhalasz­tott környezetvédelem" vagy a „végbement környezeti rombolás" stb. stb. együttesen egy össz-"társadalmi adósságot" képez a jövő korosztályaival vagy társadalmával szemben.

Bűnös nép bűnös kormányai! „A jelen kedvéért feláldozták a jövőt." Mint ha MNNMK visszasírná a „sztálini klasszikus szoci­alizmus prioritásait", mármint, édes anyanyelvünkön, a befekte­tés elsőbbségét, ami a mai magyar helyzetben egy kicsiny ré­teg vagyonosodását jelentheti. MNNMK megrója a magyar nép­nél tapasztalható „hedonizmus felé való fordulás erősödését". Mint ha csak nagyrabecsült plébánosomat hallanám, aki mindig hasonló nyelvezettel élt. De vajon célravezető-e MNNMK-nak közgazdából erkölcscsősszé és ez utóbbiból politikussá válása?

Kétségtelen, az „elhalasztott beruházások" és „környezetvé­delem" vagy „a végbement környezeti rombolás" a jövő század embereinek hiányzik vagy őket terheli. így van ez már Ádámtól és Évától kezdve. Azóta, hogy az ember két lábra állt (tízezer évvel ezelőtt), de talán már előbb is, állandóan megterheli a jövő emberiségét. Talán ebben rejlik az eredeti bűn kereszt(y)ény ta­nítása is. Ezért szemrehányható őseinknek már az is, hogy a napjainkban élő emberekkel szemben is jól eladósodtak, és egyáltalán, elősegítették születésünket. Bizonnyal MNNMK-nak van ötlete az adósság hatékony behajtására. Különben, ha bű­nösek őseink, bűnösek vagyunk mi is és bűnösek, valószínűleg utódjaink is, mert olyan szüleik voltak, mint bűnös kortársaink: ez már apáról, illetve anyáról fiúra, illetve lányra száll, a végte­lenségig. MNNMK írását olvasva a végrehajtónak sok száz éves munkatervre lesz szüksége. Ugyanakkor a mai piacgazdálkodás­nak nevezett magyarkodásban szabad-e egyáltalán a terv szót használni?

MNNMK továbbmegy. A „társadalmi adósságba" beleérti a „kül­földi tartozásokat" és a „társadalmi jóléti elkötelezettségeket" is. A fogalmak és tények micsoda keverése és kavarása. Vegyük egyiket a másik után. Mi a jelentősége a „külföldi tartozásoknak"? Szerintem nincs másról szó, mint a hetvenes és nyolcvanas évek párt-, bank- és gazdasági (ma még mindig hatalmon lévő) elitje stratégiájának az egyik és súlyos eredményéről. Az elit egyedüli célja a nyitás volt a tőkés Nyugat felé, és ez sikerült. Sőt, ez az elit uralkodó osztállyá vált (ha szabad még egyáltalán ezt a csúf átkos-kincstári szót használnom).

Az osztállyá formálódó elit az eladósodással befolyó összegekből megalapította honi gazdasági tőkéjét. A magánosítások 1980-as évekbeli burkolt avagy hivatalos kezdetétől a jobban tájékozottak nem csodálkoztak a magyarországi felhal­mozott pénzek elkápráztató nagyságrendjén. Ez az új osztály 1995. március 12-i jövedelem-átcsoportosítási intézkedéseivel benyújtotta a számlát a magyar nép 75-80%-ának, és egyúttal újra bebizonyította a pénzes Nyugatnak, hogy ki az úr a háznál, illetve ebben a peremjellegű, rosszul fejlesztett közép-kelet-eu­rópai országban.

3. Ha nem járna tragikus következményekkel, mulatságos len­ne olvasni, hogy MNNMK társadalmi adósságnak nevezi a „tár­sadalmi jóléti elkötelezettségeket", hogy „népszerűsködő gazda­ságpolitikáról" cseveg, és hogy Magyarországról mint egy „ko­raszülött jóléti államról" tart szabadelőadást. Csak politikai hun­cutsággal lehet ezeket a társadalmi szempontból nagyszerű el­kötelezettségeket adósságként vagy népszerűsködésként ele­mezni. Hiszen ezek az elkötelezettségek a nép egyetértésével születtek. Ez a politika jogot ad a többségnek az alapvető jólét­hez. Ezt az állam megvalósítja a jövedelmek jogos újraelosz­tásával, ami elérhető a gazdagokat „jobban sújtó" adók és tb-hozzájárulások segítségével.

Új törekvéseink vég nélküli anyagi igényeit már az újraelosztás fogalma is zavarja – ténye még inkább. Kész mozgósítani céljai elérése érdekében a Nemzetközi Valutaalapot, a nagy nyugati ipari és pénzügyi csoportok vezetőit, a Világbankot, az EU-t, a világ pénzügyi sajtóját, a baráti nyugati politikusokat vagy köz­gazdákat stb., akik mindig tündököltek a látszólagos tárgyilagos­ság és a tudományoskodás mezején. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy a közületi jóléti elkötelezettségek nagyság­rendje és növekedése egyértelműen egy haladó és korsze­rű társadalmat jelez.

Nem tudom, MNNMK mire alapítja megállapítását, amely sze­rint „a jóléti kiadások feltornázása olyan szintre [került], amelyet az adóbevételek nem képesek fedezni". Semmiféle politikai gaz­daságtani ismérv sem tiltja kormányainknak, a költségvetés ki­egyensúlyozása céljából, a lakosság meggazdagodott 20%-ának növekvő megadóztatását. Ehelyett, gazdaságtalan módon, a közkiadások csökkentését hajtják végre, a kiegyensúlyozott gaz­dasági fejlődést fékezve. Viszont a sok száz éves politikai gaz­daságtant megcsúfolva MNNMK „koraszülött jóléti állam" jelsza­va a legrosszabb Rákosi-korszakra emlékeztet (amit kitelepítve éltem meg).

A társadalmi jóléttel kapcsolatos visszalépések a nép többsé­gének kárára és a kisebbség előnyére valósultak meg. Jelzik Ma­gyarország latin-amerikanizálódását. Ebben a kérdésben a nyu­gati országok példája természetesen nem követendő példa, ahol némelykor hasonló fejlődéseket lehet megfigyelni. Habár éppen most sokan írnak az Egyesült Államokban arról, hogy az ameri­kai lakosság 80%-ának a fogyasztóképessége, az elmúlt 25 év elszegényesedése után, kezd hiányozni a termelés újraindítá­sához. Egyébként marad az Európa-szerte használt gazdasági érv: a mai társadalmi terhek elviselhetetlenek. Itt is, ott is az érv félrevezető. Elég rá emlékeznünk, amikor a nyugati vagy a ma­gyar kormányok megszervezték a „társadalmi jóléti elkötelezett­ségeket", akkor országaik – Magyarország is – lényegesen sze­gényebbek voltak, mint ma, és mégis elbírták! Ez a hióbhír, ez a bosszantó rémisztés megint csak egy politikai fortély lenne te­hát?

Szép költői kép lehetne MNNMK megállapítása, miszerint „mind nagyobb társadalmi adósságot görgetünk magunk előtt". Ám vajon a politikai valóságban a kijelentés mögött nem szigo­rúan vett osztályérdekek lappanganak, nem politikai fogások rej­tőznek, az imént feltárt érdekek megvalósítása céljából?

4. Politikai szempontból jól érthető módon MNNMK számára ismeretlen egy alapvető gazdasági ismérv és érvelés. Ez az is­mérv a jövedelemelosztás kérdése, amely összefügg a vagyon felhalmozásával. Ez utóbbi pedig pontosan szabályozza a tulaj­donjog-elosztást, illetve a gazdasági élet természetét. Nincs sem elméleti, sem gyakorlati piac, ami jól működne, ha a vagyon- és a jövedelemkülönbségek nincsenek megszüntetve, vagy legaláb­bis lényegesen csökkentve. Hiszen az ilyen gazdasági hatalmi különbségek elkerülhetetlen módon meghamisítják a piac eszményi működését és elméleti hatékonyságát. Kis létszá­mú uralkodó osztály tagjainak váltakozó vetélkedése és össze­fogása a leghatástalanabb, pazarló gazdaságot fejleszti. Ezt a fajta gazdaságot eddig csak úgy-ahogy és csak a XX. század folyamán sikerült megfékeznie a szakszervezetekkel szövetke­ző szociáldemokráciának.

Az 1968-as reform következményeként, és a hatékonyság szó­lamát hangoztatva, az új elit „elfogadtatta" a magyar néppel a keresetek szükségszerű növekvő különbségének az elvét, tarkítva egy kis propagandával, egy kis rászorítással (hiába, volt akkor még párt és rendőrségi fegyelem). Ugyanabban az idő­ben, szerzőnk aláhúzza, „a tervutasítások megszüntetésével az egyik alapvető tulajdonjog, a szabályozás joga számottevő rész­ben átkerült az állami vállalati menedzsment kezébe", amely „ettől kezdve képessé vált saját tulajdonosi érdekei érvényesítésére később, a posztszocialista periódusban is" (az. 1990 utáni idő­szakban).

1968-tól kezdve alakult ki egy új tulajdonosi réteg, amely óriá­si pénzforrásokkal rendelkezett, majd később vagyonokat hal­mozott fel. Ez a folyamat, amint szerzőnk igen bölcs társada­lomtudósként aláhúzza, az elit számára „folyamatos és fokoza­tos átállást jelentett". A nép többségét is hozzászoktatta a tőkés rendszer áldásaihoz. Következésképpen, az 1980-as években, sikeresen „részt vállalhatott" a magánosításban, egyedül vagy a nyugati tőkének bedolgozva. Ezzel magyarázható a tulajdon in­gyenes szétosztása helyett a magyar magánosításnál használt úgynevezett „piaci értékesítés" bevezetése. Ez a módszer lett éppen ezen új elit számára a legszerencsésebb megoldás, mi­vel a széles és szegényedő néptömegek már nem szólhattak bele ügyeibe.

5. MNNMK szerint mégis „Magyarországon a jövedelmeken belül mind inkább csökken a munkával szerzett jövedelmek rész­aránya". Egy táblázat alapján bemutat egy kettős fejlődést. 1980 és 1992 között, MNNMK szavaival élve, „piacból", illetve „mun­kából származó jövedelmek" erősen csökkentek, és a társadal­mi jövedelmek megnőttek, de a kettő együttvéve apadt a lakos­ság összjövedelmében. Ebből a kettős fejlődésből kiindulva MNNMK megfelelőnek tartja az 1995 márciusa utáni kormány határozatait, amelyek továbbra is elősegítik „a reálbérek^, és a jóléti kiadások csökkentését". Az olvasó már valószínűleg meg­érti, miért nincs szó MNNMK-nál a tulajdonosi tőkés jövedelmek­ről, amelyek ugyanebben az időszakban majd a semmiből lé­nyeges mértékben nőttek a lakosság összjövedelme hányada­ként.

Szerzőnk három fontos szempontot is elfelejt aláhúzni:

1. a tőkés jövedelmek élvezőinek száma csekély (egy vagy két százaléka az összlakosságnak), szemben a munkából élők millióival;
2. a „társadalmi jóléti jövedelmek" szintén munkából származ­nak, hála tb-hozzájárulás fizetésének; a „piacról" csak a falusi kofáknak jön be jövedelme;
3. milyen az egyénekre vagy családokra szóló jövedelmek el­osztása. A jövedelemelosztás tanulmányozása különlegesen ta­nulságos lehet ott, ahol szakadék választja el a felső százezreket az alsó millióktól, és ha például tudja az ember a magyarorszá­gi bankigazgató és egy mérnök fizetése közötti különbséget (ne is beszéljünk a takarítókról vagy tanárokról). Ha az egyik 50-60 milliót keres évenként, akkor a másik átlagosan 1 vagy 2, azaz egy vagy két milliót. Ezt a különbséget nem támasztja alá sem­miféle termelékenységi/jövedelmezőségi eltérés. Még akkor sem, ha hiábavalóan feltételezzük, hogy a közgazdászok képessek egyértelműen egyedi jövedelmezőséget mérni teljesen önkényes feltételezések nélkül.

Ilyen körülmények között a magyar úgynevezett piacgazdaság csak úgy működhet, ahogy működik, tehát rossz hatékonyság­gal: egyrészt tíz éve tartó magas áremelkedésekkel, melyek biz­tosítják a valós bérjövedelmek folyamatos csorbítását és a vál­lalati hasznok tartósságát, másrészt lényeges munkanélküliség­gel, ami fenntartja a „bérfegyelmet", illetve a dolgozók nem ön­ként vállalt szerénységét, a vállalati hasznosság növelésére. MNNMK-nak a Hyde Park sarkához méltó beszéde bátran állít­ja, hogy „inflációt (magyarul áremelkedést) gerjeszt a bérek fel­lazítása". Holott tudnia kell, hogy az egy dolgozóra eső ma­gyar valós bér 1982 óta csökkent, miközben a termelékeny­ség tovább nőtt. Nem említi: hol a sokat ígérgetett jólét, a lakos­ság többségének a jóléte, amelyről annyit hallottunk a Grósz-, a Németh-, az Antall- és a Horn-kormányoktól? MNNMK-tól nem várhatunk ezekre a kérdésekre választ, mivel mélyen egyetér­tett és egyetért az 1968-as gazdasági reform céljaival, a ma­gyar elit által bevezetett piackodó gazdálkodással.

6. Az 1995. márciusi intézkedésekkel kapcsolatosan MNNMK felveti a politikailag jogos kérdést: „Szabad-e egy reformot ke­resztülerőltetni, ha a lakosság igen nagy része ellenzi?" Szá­mára a válasz igenlő, „de csak több feltétel szigorú megtartása esetén: …A kormány a legnagyobb lelkiismeretességgel meg­győződött arról, hogy nincs más alternatíva" (magyarul nincs vá­lasztás két lehetőség között), „köteles megmaradni az alkotmá­nyos demokratikus jogrend keretei között" és „őszinte elhatáro­zása, hogy feltétel nélkül alá fogja magát vetni a legközelebbi választáson a lakosság ítéletének". Tehát a szerző szeme előtt egy felvilágosult és alkotmányos uralkodó példaképe lebeg.

Az olvasó, sőt a nép vagy a nemzet őszintén örülhet, hogy MNNMK szerint nem kell szükségszerűen elviselni egy parancs­uralmi rendszert – az amúgy is társadalomellenes gazdasági in­tézkedések után. Kétségei ott születnek, amikor nem látja tisz­tán, hogy ki fogja meghatározni a kormány „lelkiismereti" álla­potát és a demokratikus elhatározáshoz való hajlamát. Gyóntatóm hivatkozik gyakran lelkiismeretemre és komoly elhatározá­somra. MNNMK talán rábízná országunk sorsát és kormányunk megítélését? Szintén talányosnak tűnik az olvasónak MNNMK hallgatása egy fontos kérdésben. Nem említi feltételei között az intézkedések megbízhatóságát, valószínű hathatósságát. Hiszen a nép nagy többségének érdekében kell történnie, mivel ő a szen­vedő-fél, és ez az érdekeltség bizonyítandó. Sajnos, MNNMK jól tudja ez bizonyíthatatlan, sőt az elmúlt korszak magyar gazda­sági tapasztalatai is ezellen szólnak. Eddig az elmúlt majd két évtized intézkedéseinek igazi haszonélvezője csak egy elenyé­sző kisebbség.

7. Befejezésül még néhány megjegyzés. Szerintem MNNMK több olvasóra találna, ha politizálásában kevesebb idegen szót használna. Szövegében van olyan oldal, ahol a megértés hát­rányára 10-20 idegen szót találtam. Rosszakaratú feltételezés lenne részemről azt hinni, hogy kerüli a szélesebb olvasóközön­séget, mely megértené politikai álláspontjait. Önmagában a ke­véssé érthető vagy félreérthető, de elbűvölő idegen szavakkal való vagdalkozás nem tűnhet-e politikai jellegűnek, az olvasók szerző általi megtévesztésének?

Különleges, de MNNMK figyelmét elkerülte, hogy az 1956-os magyar forradalom előtt már 1953-ban Kelet-Németországban „fegyveres felkelés tört ki a fennálló politikai rend és a szovjet megszállás ellen". Talán, mert ezt munkások kezdeményezték, ez nem számít? Ugyanakkor a forradalom következményei kö­zött nem említi, hogy az események közben és után, közel két­százezer magyar 'kitámolygott' Magyarországról (magamat is be­leértve), és ez a tény nem volt hatás nélkül a magyar gazdasági fejlődésre.

Végül MNNMK posztszocialista időszaknak nevezi az 1990 utáni időket. Számomra ez roppant mulatságos akkor, amikor nem is olyan régen a választók döntő többsége a Magyar Szo­cialista Pártot a Parlamentbe küldte. Akarva,.akaratlanul a szer­ző ezzel is jelez valamit. De erre sincs magyarázatom, hiszen már negyven éve nem élek Magyarországon.

Jegyzet

¹ A szerzőt, kiváló közgazdaként, Kornai Jánosnak hívják. Az idézett két cikk a Közgazdasági Szemle 1995. decemberi és 1996. januári szá­maiban látott napvilágot „Négy jellegzetesség, a magyar fejlődés politi­kai gazdaságtani megközelítésben" címmel. Ezekből a cikkekből szár­mazik a macskaköröm között idézett összes mondat vagy mondatrész.

A gazdasági átmenet kínkeservei, valamint az, hogy a „reform­közgazdászok" által lenézett többi közép-kelet-európai ország lassan irigylésre méltó helyzetbe kerül – főleg gazdasági pers­pektíváik tekintetében, de egy-két éve már kézzelfogható mó­don is – hozzánk képest, vetik fel azt a kérdést, hogy „Csak így lehetett?" Az alábbiakban arra próbálok rámutatni, hogy a köz­gazdász-társadalom fejében levő sémák miképpen játszottak közre abban, hogy már megint „valahol utat tévesztettünk". A rendszer átalakításában jelentős szerepet vállaló közgazdász társadalom számára – a több-kevesebb kritika ellenére – Kornai Hiány-modelljének logikája volt az, amely a valóságról alkotott képét a legnagyobb mértékben befolyásolta, de legalábbis én­nek a modellnek a sémái fedezhetők fel tudatában. Ez a gondo­latrendszer volt az, amely a maga statikus jellegénél fogva su­gallta a gyors, viszonylag problémamentes átmenet illúzióját, azáltal, hogy ez volt hivatva pótolni a világkép hiányát. Ebben a vonatkozásban lehet a bolsevik mentalitás túléléséről beszélni a mélystruktúrákban, minden köpönyegforgató „önmegtagadás" ellenére. Véleményem szerint ez a modell alapvető szerepet ját­szott egy gradualista, konszenzuskereső, társadalmi szerződés­ben gondolkodó útválasztás elszalasztásában. Persze a társa­dalom érdekviszonyai, a politikai játszmák alakulása nélkül nem lehet megérteni, miért történt, ami történt – de az, hogy mit te­kintünk érdekünknek, alapvetően attól is függ, miképpen látjuk, értelmezzük a világot.

Figyelemre méltó, hogy a rendszer által magából kivetett tár­sadalomfilozófusok (a Lukács-iskola), bár sokkal összetettebb képet voltak képesek kialakítani a „kapitalista" világról, mégis a magukénak fogadták el a Hiány-modellt.¹ Hogy az általuk is kri­tizált „neokonzervatív" fordulat tulajdonképpen nem keveset kö­szönhet annak a valóságképnek, amelyet ők is sugalltak, nem reflektálják.² Az „általános szűkösség szocializmusa" rendsze­rével szembeni – minden bizonnyal jogos – ellenvetések ese­tükben sem voltak képesek affirmatív programban kicsúcsosod­ni: ami a „szükségletek feletti diktatúra" után jöhet, az a „modernitás" tulajdonképpen alternatívátlan „megvalósulása", ami szükségszerűen magával hozza a sine qua non-jának tar­tort végtelenített „dinamizmust" a szűkösség termelése, a szű­kösség legyőzése és a szűkösség újratermelése hármasságá­ban. Azt, hogy a modernitás milyen hihetetlen szakadékokat ké­pes társadalom és társadalom között létrehozni, nem explikálják, holott maguk is rámutatnak, hogy 1921-gyei vége annak a kí­sérletnek, amely a modernitásból való „kiugrásként" próbálja a szocializmust meghatározni.³

Az a dichotómia, melyet a nyugati és a keleti társadalmak kö­zött láttak, a hiány fogalmán keresztül ragadta meg a keleti, és – paradox módon – leginkább a magyar közvéleményt. Ez az a fenomén, mely véleményem szerint hihetővé tette az egész, a „hiány" jelensége köré épített teóriát – illetve az akörül a nyilvá­nosság szférájában kialakult diskurzust – a „hétköznapi embe­rek" (értelmiségiek) viszonylag széles rétegei számára, akik ezen jelenségkörbe tartozó elemeket mindennap tapasztalták a bő­rükön.⁴ Ez persze nem jelentette, hogy a régió polgárainak ab­szolút értelemben nem voltak jogosítványai: mindössze azt, hogy azok nem voltak ezzel megelégedve. Ez az elégedetlenség oly módon kapcsolódott össze a szabadság hiányának érzésével, hogy a polgárok mint fogyasztók szuverenitásukat hiányolták. A „savanyú a szőlő" (sour grapes)⁵ jelensége viszont igencsak problémássá teszi, hogy különbséget tegyünk a fogyasztói sza­badság-szuverenitás birtokában, illetve hiányában tett fogyasz­tói döntések között. Amikor Kornai kényszeralkalmazkodásról⁶ beszél, akkor nyilvánvalóan a szabadság mint érték mellett fog­lal állást, amely döntés persze nem vitatandó. A közgazdászt ebben az értékítéletében a fogyasztók-vevők morgása igazolja, ugyanakkor a létrejövő „globális egyensúly" cáfolja. Csak ha a morgás legyőzi az egyensúlyt, akkor tűnik egyértelműen igazolt­nak az elmélet arra vonatkozó része, hogy Kelet-Európában hi­ánygazdaságok voltak. A fogyasztói szuverenitás prioritása ré­vén mintegy igazolódni látszik az ezt állító osztrák iskola.

A gazdaság hiányjellegéért végül is a bürokrácia tétetett fele­lőssé Kornai rendszerében. Ez azonban az elmélet azon állítá­sa, mely nem vezethető le a hiány tényéből, mivel még nincs bizonyítva, hogy a bürokrácia az oka, nem pedig következmé­nye a hiány létének – amint erre Kornai maga is rámutat.⁷ Azaz a hiány tényétől jórészt független érvelésnek kell bizonyítania a bürokrácia felelősségét. Egy ilyen érvelés azonban – vélemé­nyem szerint – az elméleti rendszernek a mindennapi élet evidenciájaként jelentkező hiány fogalmára épülő meggyőző ere­jét is háttérbe szorítaná.

A bürokrácia, abban a formájában, ahogy Kelet-Európa léte­ző szocializmusaiban megjelenik, Kornainál puszta következ­ménye a marxista-leninista ideológia dominanciájának, vala­mint a kommunista párt egyeduralmának, mint okoknak. Azon­ban ez a fajta ok-okozati viszony legfeljebb egy történelmi egy­másutánt képes kifejezni – azt, hogy a 40-es évek végén a kom­munista párt, amelynek közismert módon a „marxizmus-leni­nizmus" volt az ideológiája, meghatározó szerepbe került az ország irányításában -, azonban azt már nem jelenti, hogy ezek a tényezők a több évtizedig fennállt rendszernek a talapzatát is alkották volna. Azaz, bár lehetséges a rendszer kialakulásá­nak történelmi folyamatát ebben az oksági folyamatban értel­mezni – szerintem ez is meglehetősen semmitmondó magya­rázat -, a rendszer fennmaradásának, (különösen 70-es, 80-as évekbeli) működésének megértése szempontjából azonban vajmi keveset mond. Arról nem is beszélve, hogy látva az ide­ológia és a politikai hatalom szintjén történő igen gyors változást, és ugyanakkor, ezzel párhuzamosan az élet más szint­jén tapasztalható változások csigalassúságú tempóját, az em­ber kezdi kétségbe vonni, hogy a politikai hatalmat birtokló párt és az ideológia, legalábbis manifeszt formájában, bírt-e egyál­talán akkora jelentőséggel a rendszer egészének szempontjá­ból, mint azt a Kornai-féle séma sugallja. így számomra az alap­vető kérdés a hiány és a bürokrácia viszonya, amely viszony Komáinál a rendszert meghatározó ideológiai, pártpolitikai ele­mekhez képest levezetett elem, ámde szerintem abból a szem­pontból sokkal fontosabb, hogy a létező rendszer kritikájában, változtatásában szerepet játszó csoportok, irányzatok számá­ra miként válhatott az állam illetve a bürokrácia felelőssé a rend­szer defektusaként megélt hiányjelenségekért. Méghozzá azért fontosabb, mivel az állam jelenlegi mérhetetlen delegitimációja erre vezethető vissza.

Komáinál nem a weberi bürokráciáról van szó⁸ , mivel itt a rész­bürokráciák egyetlen, az egész társadalmat átfogó egésszé kap­csolódtak egybe (Kornai, 128.). A bürokrácia az az „áskáló fé­reg", amely igazi szubjektumként képes viselkedni, mely végig fenntartja hatalmát még a (szocialista rendszeren belüli) reform idején is; legfeljebb belső válsággal küzd, ami adalék a reform inkonzisztenciájához (uo. 519.). A reform éppen emiatt nem ve­zethet sikerre. A vállalati vezetők, akik a bürokrácia részei, eről­tetett beruházásaikkal szorítják ki a fogyasztókat, szívják el elő­lük az árukat.

Exkurzus

Hogy a totalitarizmus mennyiben volt bürokratikus, mennyiben nem, régi problémája volt a politológiának, társadalomfilozófiá­nak. Egyfelől lehet hivatkozni Arendt totalitarianizmusról írt ta­nulmányára.⁹ Ő a bürokráciának állandó mozgásban tartását látja e rendszertelen rendszer sajátságának, ami viszont a bürokrá­cia alap-karakterisztikumának mond ellent. Ezzel szemben le­het Trockij munkásságára utalni. Ő a 20-as, 30-as évek sztálini fordulatában a „bürokratizálódás" veszélyét látta felszínre kerül­ni. A Sztálinnal azonosított bürokráciával szembe lépő, kompen­záló ellenerőt a pártban látta (amely igazi szellemiségének hor­dozója saját maga lett volna) – némileg ellentmondásosan, hisz a kor szociológiája (pl. R. Michels) éppen a modern pártokra gondolva beszélt az „oligarchia vastörvényéről". Ami a különb­séget adhatja Komáival szemben, hogy Trockij a szovjet bürok­ratizálódásban a burzsoá elemek törekvéseit látta, míg Kornaihoz hasonlítja az a várakozása, amit a piaci erők áldásos szerepé­hez kapcsolt. Ami szintén érdekes párhuzam: Trockij is a bürok­ráciát okolta a gazdasági bajokért. A dichotomikus gondolkodás ugyanúgy jellemző Trockijra, mint Kornaira: a munkástanácsok leértékelése azzal a feltevéssel párosult, hogy a szocialista for­radalom után a termelési technológia és a munkafeltételek a gyárakban nem fognak alapvetően változni.¹⁰ A bürokrácia meg­fékezésének Weber által ajánlott – és általa igencsak komolyan vett – eszközét, a parlamentáris demokráciát (amelyet ő ameri­kai mintára, erős elnökkel képzelt el), Trockij csak élete vége felé kezdte mint esetleges lehetőséget számba venni, és akkor is csak annak korlátozott formájában.¹¹ Kornainál hasonlóképpen a demokrácia a piacnál gyengébb mechanizmus.

A bürokrácia Kornai általi leírása esetleg megfelel a konkrét történelmi időben és térben működött büró ténykedésének, azon­ban nem fedi le ezen intézmény mint olyan lehetőségeit, amire a „developmental state" elmélete rámutat.¹²

Kornai tulajdonképpen nem tud teljesen konzisztens maradni a bürokrácia egységességének általa megfogalmazott elvéhez, mikor a fent említett elszívás megakadályozásában a „gazdasá­gi irányítás" (Kornai, 308.) adminisztratív intézkedéseinek sze­repére utal.¹³ Vagyis létezik valami ellenerő, akár kívül, akár be­lül a bürokrácián; ami utóbbi viszont ellentmond a bürokrácia (mint olyan) önfegyelmét tagadó kijelentésének (uo. 516-517.). A bürokrácia önfegyelemre való képtelenségét a kapitalista vál­lalat önkorlátozási képessége ellenpontozza, és sugallja mint­egy az igen egyszerű megoldást (uo. 294.).

Kornai elszívási modellje ezenkívül feltételezi, hogy az elszí­vott javak nem elégítenek ki fogyasztói szükségletet, holott erről csak részben van szó, mivel az elszívott javak egy része fogyasz­tói felhasználásra kerülhet, csak éppen a beruházás-célszekto­rában dolgozók körében.

A bürokrácia szükségszerűnek ítélt defektusai mintegy a piac mechanizmusának térnyerésével, a bürokráciával szembeni el­lenerejének kifejtése révén oldhatók (de itt is inkább a piaci me­chanizmus „hatalomátvétele" az, ami kívánatos lenne Kornai sze­rint). A piac-bürokrácia dichotómiát elvben oldhatná, hogy Kornai többféle koordinációs mechanizmusról beszél,¹⁴ ám ezek közül még legfeljebb az önkormányzatinak¹⁵ tulajdonít jelentősebb erőt, a többi inkább csak a „futottak még" kategóriába sorolandó.

Magántulajdon nélkül Kornai szerint nem lehetséges a piac működtetése. Az ellenkezőjét nem állítom én sem, viszont azt sem, hogy a magántulajdon elégséges hozzá. Maga Kornai mutat rá arra, hogy a nyugati társadalmakban a puha költségvetési korlát forrása lehet a bankszektor (uo. 568.). A piac nem (csak) magántulajdonon alapuló működésének lehetőségét nem kizár­va mondja Przeworski: „Szkeptikus vagyok abban a tekintetben, vajon tudjuk-e azt, hogy (1) a tulajdonformának a vállalat telje­sítményét illetően vannak-e következményei, és hogy (2) a tu­lajdonformák megfigyelhető eloszlása azok teljesítményének köszönhető-e."¹⁶ Ezen utóbbi (2) gondolat akkor válik igazán so­kat mondóvá, ha a termelés végső céljára vonatkozó, az egész ökonómiai diskurzust megalapozó kérdést feltesszük, vagyis, hogy mennyiben tekinthető abszolútnak az az értékskála, mely felől tekintve a dominánsan magántulajdonra épülő világgazda­ság magasabb szinten teljesít. Erre még vissza kell térni.

De még ha ettől az alapvetőbb kérdéstől eltekintünk, akkor is adódik az az empirikus tény, hogy a kapitalista világ kevés szá­mú termelőszövetkezete, annak a világnak a mércéi szerint, pro­duktívabb a többinél (Przeworski, 126.). Ennek egyes magyará­zatai egyébként éppen annyira metafizikusak, mint az osztrák iskola hite a magántulajdon fensőbbségében; a felügyelet költ­ségeinek megtakarítása ugyanis például feltételezi, hogy a köl­csönös felügyelet a munkás számára költségmentes (uo. 127.).

Elképzelhető, hogy a létező szocialista rendszer statikus le­írására és kritikájára használható volt a neoklasszikus, illetve osztrák modell, ám – mint azt Przeworski állítja, annak ellenére, hogy maga az átalakuló politikai rendszerek egy bizonyos equilib­riumhoz való konvergenciáját valószínűsíti¹⁷ – az átmenet prob­lémái tekintetében már kevésbé használható: „az egyensúlyhoz való igazodás megvalósíthatatlan lehet, akár mert a decentrali­zált gazdaságok soha sincsenek egyensúlyban, akár mert az iga­zodás fokozatos…. Az egyensúlyi analízis valóban meglevő erős­sége gyakran elfedi azt a tényt, hogy igen bizonytalan alapon nyugszik. Nincs hasonlóképpen elegáns elméletünk arra, mi tör­ténik, ha kikerülünk az egyensúlyból…"¹⁸

Az egyensúlyi árrendszer ezen alapjainak bizonytalanságát Kornai maga is kimutatja; ha „önkényes" a kamatláb, a földár, a devizaárfolyam, a nyersanyagár, a nominálbér stb., akkor ez a piacon kialakult árakra is rányomja a bélyegét (Kornai, 547.). Elég, ha a rendszerbe egy helyütt belép az önkény, és a piac már nem biztosítja az egyensúlyt (uo. 181.). Csakhogy Kornai ezt az önkényt csak a szocialista gazdaság esetében mutatja ki. Kérdéses, hogy mit ért önkényesen, hogyan lenne elképzel­hető egy nem önkényes ár. Itt valószínűleg hivatkozhatna a neo­klasszikusok csereparadigmájára:¹⁹ a cserében résztvevők kon­szenzusán alapuló ár nem önkényes. De például hogyan lehet­ne ezt az elvet a nyersanyagárak (különösen az energiaárak!) esetében (ember-természet viszonyban) érvényesíteni, ahol az egyik fél nyilvánvalóan nem emberi lény; vagy különböző valu­ták cseréje esetében?

A csere mint legitimációs elv neoklasszikus felelevenítése nem ad választ ezenkívül a polgár (citizen) és a tulajdonos (bourgeois) különbségéből fakadó azon (rég megvilágított) szakadásra, amely abban jelentkezik, hogy a polgár mint szavazó, politikai lény, egy attól eltérő elosztást kíván, mint amilyen az ő mint bourgeois, gazdasági aktor, részvételével létrejött. Márpedig Przeworski épp erre mutat rá: „Még ha az egyének mint polgá­rok (citizens) egy különös elosztást illetően kifejezik is kollektív preferenciáikat, és még amikor minden anyagi feltétel adott is, hogy érvényesítsék ezen preferenciákat, a demokratikusan vá­lasztott elosztás a kapitalizmus körülményei között elérhetetlen."²⁰

Kornai egy helyütt azt mondja, hogy nem az ár önkényessége a gond, hanem az, hogy nem hat (uo. 298.). Az ágensek eleve nem figyelnek az árra, mert az önkényes (uo. 549.). Viszont ak­kor az árak önkényessége melletti érv elveszti kritikai élét; egy­szerűn csak annyit mond, hogy létezhet egy olyan rendszer, mely­ben a pénzviszonyok ilyenek.

Egy modellnek, tervezetnek a „valósággal" való összevetése lehetséges (és szükséges is, ahogy Przeworski megjegyzi), ám ha nem annak fényében tesszük ezt, hogy tisztában lennénk minden fogalmi keret alkalmazásának alapvetően konvenciókon alapuló erejével, akkor éppen azt a logikát érvényesítjük, amely nemcsak ebben a régióban, hanem talán az egész moderni­tásban érvényesült.

Jegyzetek

¹ Fehér Ferenc: Az „általános szűkösség" szocializmusa. In: A moderni-tás ingája. T-Twins Kiadó 1993.

² Az az összehasonlító tanulmány – Michael Burawoy – Lukács Já­nos: Mítoszok a munkáról… Társadalomkutatás, 1987/2. -, melynek szer­zői nem sajnálták arra az időt, hogy megvizsgálják, ténylegesen mi tör­ténik egy szocialista és egy kapitalista vállalatnál, a munkavállalók szint­jén, egyaránt nem alátámasztható sztereotípiaként veti el Kornai és a Heller-Fehér-Márkus-ék által megfogalmazott tételeket.

³ Az „itthon maradt" társadalomfilozófia – gondolok itt elsősorban Balogh István: Árutermelés, történetiség, szocializmus. Magvető Könyv­kiadó, 1987. és A forradalmi ész kritikája. Társadalomtudományi Inté­zet, 1990. munkáira – más szemszögből fogalmazta meg a problémát, a modernizáció zsákutcás módozatából való kiszabadítása, annak új úton való folytatása lehetőségeit kutatva, még ha azok a perspektívák és prob­lémák, amelyek ott még mint reális kihívások szerepelnek, azóta a sem­mibe vesztek, illetve sokkal „vadállatibb" horizontnak adták is át helyü­ket. A „modernizáció" ugyanis mára csupán pántlika a monetarista rend­szer-reformok csomagolásán.

⁴ Nem véletlen, hogy Kornai előző nagy könyvének a címe éppen erre a jelenségre utal.

⁵ Vö.: Elster: Sour Grapes. Oxford University Press, 1983. Ez a jelen­ség tulajdonképpen azt a problémát fedi, hogy nem tudunk egyenlőség­jelet tenni egy egyén fogyasztási struktúrája, illetve preferenciái közé, lévén az előbbi mindig a társadalmi környezet, legevidensebb módon a pénztárca révén meghatározott, míg az utóbbi végső soron az ember mint nyitott, szabad lény által kiismerhetetlen, meghatározhatatlan, vég­telen.

⁶ Kornai János: A szocialista rendszer. HVG Kiadói Rt., 1993. 265.

⁷ I. m. 269.

⁸ A 70 évvel ezelőtt működött nagy „tranzitológus", Trockij bürokrácia­fogalma is mást takart. Erre I, Trockij: Az elárult forradalom. Áramlat Ki­adó, 1990.

⁹ Arendt, Hannah: A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó, 1992.

¹⁰ Ezt már D. Bell is kimutatta. Bell, Daniel: The End of Ideology. The Free Press, 1962. Ennek következménye, hogy a szovjet elit lényegé­ben ugyanúgy viselkedett a munkástanácsokkal szemben, mint a tőkés osztály az idő tájt a kapitalista világban: az elnyomás eszközeinek al­kalmazásával. Ebben a tekintetben nem volt különbség a nyugati szoc-dem pártok és köztük. Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Hannah Arendt A forradalomról című könyvében.

¹¹ Ebben a jellemzésben a következő könyvrészletre támaszkodtam: Howard, M. C. – King, J. E.: A History of Marxian Economics. Macmillan, 1992. 3. fej. A szerzőpáros inkább Trockij kritikáját támogatja – kimutat­va annak hasonlóságát von Miseséhez -, szemben az autarkista Buharinéval. 366.

¹² Evans, Peter: The State as Problem and Solution: Predation, Embedded Autonomy and Structural Change, (é. n.) Ez a munka eleve­níti fel a Gerschenkronra visszamenő gondolatot.

¹³ Ami persze ciklikusságot visz a növekedésbe, tehát végül is nem igazolódik a bürokrácia igénye a kapitalizmus „irracionalitásának" túlhaladására.

¹⁴ L. erre akadémiai székfoglalóját, melyben Polányit követi.

¹⁵ A politikai demokrácia lehetőségeit Przeworski hasonló módon ér­tékeli le. Przeworski, Adam: Democracy and the Market. Cambridge University Press, 1991. Az etikai koordináció gyengeségéről: Kornai, 1993. 493.

¹⁶ Przeworski: I. m. 124.

¹⁷ Uo. 98-98. Ez persze nem jelenti a nyugati típusú demokráciákat, mint egységes célállapotot; O'Donnell latin-amerikai tapasztalatai alap­ján beszél egy sajátos latin-amerikai, delegatív demokráciának keresz­telt modellről. O'Donnell, Guillermo: Delegative Democracy? Working Paper, 1993. 2.

¹⁸ Przeworski: I. m. 107.

¹⁹ Tulajdonképpen az osztó igazságosság mindenfajta tagadásának következményeként merülhetett fel Hayeknál a cserélők kölcsönös, ön­kéntes beleegyezésére való hivatkozás a csere nem önkényességé­nek bizonyítására. A téma Buchanani-féle felelevenítése ebben az érte­lemben igényelheti a cserével foglalkozó ökonómia olyatén elkülöníté­sét a hatalomra (melynek érvényesítése feltevés szerint a nem önkén­tességgel szinonim) koncentráló politológiától, hogy a „közgazdasági hatalom" fogalma tartalmatlanná válik. L: Buchanan, James M.: Piac, állam, alkotmányosság. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1992. 31. Ugyan­akkor Buchanan teljes mértékben elfogadja a piacokhoz a hatalom felől való közelítés módszerét is.

²⁰ Przeworski: I. m. 112.

Derrida, az ünnepelt francia filozófus, igazat akar mondani: hirdetni kívánja, amit ő igaznak tart. Beszélni kíván a tőkés vi­lágrend embertelenségéről, és egy humanista társadalom meg­teremtésének szükségességéről.

Derrida igazat akar mondani, de – posztmodernnek is nevezett – korunkban a tudományos igazságot többnyire érdektelennek, a tudományos, racionális érvelést szürkének, sőt gyanúsnak tekin­tik, illetve ha esetleg mégsem, akkor sem lehet vele különösebb feltűnést kelteni. Ha egy filozófus népszerűségre, vagy akár csak komolyabb meghallgatásra tart igényt, akkor meg kell találnia azt a kifejezésmódot, amely felhívja magára a figyelmet. Szokatlansága, talányossága vagy egyéb kuriozitása, extrasága képes „el­adni" a filozófust, vagy legalább néhány gondolatát. Derrida új szavak kitalálásával, nyelvi leleményekkel, szójátékokkal, logikai ellentmondásokkal teszi magát érdekessé (szokatlanná, újszerű­vé, nehezen érthetővé) – ezáltal „piacképessé".

1993 tavaszán nemzetközi kollokviumot szerveztek a Univer­sity of Californián. A kollokvium meghirdetett címe („Merre tart a marxizmus?") egyúttal sugallta is a választ, hogy semerre. A rész­vételre felkért Derrida „Marx kísértetei" címmel tartott két elő­adást. Provokatív tartalmú elemzései és manapság nem nép­szerű következtetései feltehetően kevés örömet okoztak a szer­vezőknek. A szalonképessé redukált, tudóssá szelídített, politi­kailag semlegesített Marx helyett a politikailag aktív marxizmus megalapítóját ünnepli. A liberális kapitalizmus igazolása helyett annak „elnyűttségét", túléltségét hangoztatja. A „kommunizmus" halála helyett egy kommunista jövő szükségességéről beszél. A „törvényes" jog helyett egy magasabb rendű történelmi igaz­ságossághoz fordul.

A nyelvi játékokban, a – többnyire – a közlés érthetőségét meg­nehezítő – nyelvi sziporkákban, egyéni szófűzésekben és szó­alkotásokban, „posztmodern" öncélúságokban tobzódó filozófus az elején kezdi: azoknál a filozófiai, etikai és politikai problémák­nál, amelyek a „merre tart?" kérdés elemzéséből adódnak. A „merre tart?", „merre tartunk?" kérdés valójában a jövőre vonat­kozik: arra, hogy milyen jövőt szánunk a jelennek. Arra, hogy milyen irányba kívánjuk elmozdítani, milyen irányban kívánjuk élővé tenni a jelenünket,

A „merre tart?" kérdést a jövő lehetősége, a jövő befolyásolá­sának lehetősége élteti. Ez a kérdés valójában a jövőből szár­mazik. Azt fejezi ki, hogy a jövő alakítható. De amennyiben ala­kítható, annyiban felelősség is. A „merre tart?" kérdés végső so­ron etikai kérdés: a jövőért való felelősség kérdése. Derrida le­szögezi: minden etika és politika felelőtlen, amely nincs tekin­tettel a múltra és a jövőre (így az élők mellett azokra is, akik még nincsenek, még meg sem születtek).

Az elutasított jelen: a neoliberális kapitalizmus

„A világ rosszul megy" – szögezi le a filozófus. Nem akarja azt mondani, hogy válságban van, ezért – némiképp posztmoder­nül – inkább képet fest róla. Mint fogalmaz: fekete képet egy fe­kete lapra. Címet is ad festményének: „Ami rosszul megy ma a világban". Különböző bűntettek éltetik ezt a rossz világot, amely­ben „egy új világrendetlenség próbál berendezkedni a maga neokapitalizmusával és neoliberalizmusával".

A festegető filozófus hamarosan műfajt vált, és tíz tézisből álló táviratot küld az olvasónak, összegezve a tőkés világrend – úgy­mond – „csapásait". Melyik ez a tíz kapitalista csapás?

1. Az új munkanélküliség „jól kiszámított rendellenessége". Abban különbözik a régi munkanélküliségtől, hogy a rendszer szerves része, éltető eleme, amellyel előre kalkulálnak, amelyet kézben tartanak és „szocializálnak". „A társadalmi tétlenség, a nem-munka vagy alulfoglalkoztatottság funkciója egy,új korszak­ba lépett."

2. A hajléktalanok tömeges kizárása az állampolgári létből. A menekültek és bevándorlók kiutasítása vagy deportálása. De a választópolgárok sem járnak sokkal jobban. A parlamentáris demokrácia „soha nem volt olyan működésképtelen, mint a nyu­gati demokráciáknak nevezett rendszerekben". A létező parla­menti struktúrák nem felelnek meg a demokráciának. A válasz­tott képviselet „egyre kevésbé érvényesül abban a nyilvánosság­ban, amelyet egyre mélyebben felforgatnak a techno-telemediatikus apparátusok, … az általuk képviselt erők gépezetei".

3. Az Európa, Egyesült Államok és Japán közötti kíméletlen gazdasági háború uralja a nemzetközi jogot, ezáltal a különbö­ző fegyveres háborúkat. A jog nem az igazságszolgáltatás, ha­nem az erőszak önkényének eszköze.

4. A liberális piac ellentmondásai. A tőkés államok protekcio­nizmusa, intervenciói a hasonló védettséggel nem rendelkezők­kel szemben. A semlegesnek hirdetett piac valójában nem a sza­bad verseny, hanem az egyenlőtlenség intézménye: az ún. vi­lágpiac a gazdagok erőfölényét hivatott „törvényesíteni".

5. „A külső adósságteher éhségre és reménytelenségre kár­hoztatja az emberiség nagy részét." Miközben emberi jogokról és demokratizálásról beszélnek, mindinkább kizárják a piacról az eladósodott régiókat. A liberális-demokrata vagy szociálde­mokrata kapitalizmus „emberi jogokra hivatkozó jogi és formális retorikája egyre kiáltóbb képmutatás". Az emberi jogokról szóló beszéd mindaddig képmutató és formális marad, „amíg a piac törvénye, a 'külső adósság', a technikai-tudományos, a katonai és a gazdasági fejlődés egyenlőtlensége egy olyan szörnyű tény­leges egyenlőtlenséget fog fenntartani, mint amilyen ma, inkább, mint bármikor, az emberiség történelmét jellemzi". A külső adós­ság rendszere „az általában vett tőke érdeke, mély a mai világ­rendben, vagyis a világpiacon az emberiség nagy tömegét tart­ja igája alatt, egy új rabszolgaságban. Mindig egy állami vagy nemzetközi szervezet formája teszi lehetővé vagy hitelesíti. Kö­vetkezésképpen a külső adósság problémáját – és mindazt, ami ennek metonímiája – nem tárgyalhatjuk… a piac kritikája, a tőke logikájának kritikája, és annak kritikája nélkül, ami az államot és a nemzetközi jogot ehhez a piachoz köti."

6. A fegyveripar a nyugati demokráciák tudományos kutatá­sának és gazdaságának meghatározó részét képezi. Visszafo­gása – vagy akár fejlesztésének lassítása – a rendszerre nézve hatalmas kockázattal járna.

7. „Az atomfegyverek elterjedése ugyanazon országok jóvol­tából, amelyek szavakban meg kívánják akadályozni." Új fejle­mény, hogy az atomfegyverek már nem állnak az állami szervek ellenőrzése alatt.

8. Az etnikumok közötti háborúk elszaporodása. Nemzetálla­mok meggyökeresedése népek, lakosok elüldözése árán.

9. Világkonzorciumok, maffiák alakjában „kapitalista fantom­államok" keletkeztek, melyek világméretű, minden földrészre ki­terjedő hatalma – a fennálló körülmények között – korlátozhatatlan.

10. A nemzetközi jog néhány nemzetállam uralmának van alá­vetve. Változásait ezek gazdasági, technikai, katonai szükség­letei irányítják. A világban zajló erőszak (apartheid stb.) szerves része, pusztán átfordított tünete a nyugati demokráciák diktálta EGÉSZ-nek, a világkapitalizmust jellemző erőszaknak.

A neokapitalizmus „obszcénül eufóriás" ünneplése

A marxizmusra hivatkozó kelet-európai rendszerek – fogalmaz Derrida – az ötvenes évektől déjá vu jelleget öltöttek. Ekkorra lepleződött le egyértelműen, hogy szerveződésüket, működésü­ket nem a humánum, hanem a politikum, nem az emberi eman­cipáció célja, hanem a hatalom természete uralja. Történetük leginkább egy humanista kommunizmustól való félelem történe­teként értelmezhető. A kilencvenes évekre bekövetkezett buká­suk kettős következménnyel járt. Egyrészt a korábbinál egyér­telműbben ráirányította a figyelmet a parlamentarizmus jelenle­gi formájának túléltségére, „nyűttségére". Másrészt felerősítette ennek az elnyűtt, kivénhedt, de most külső ellenfél nélkül ma­radt rendszernek az önigazolási rohamait. „A győztes kapitaliz­mus legszebb ideológiai kirakataként mutogatott" Fukuyama ki­mondja: a liberális demokrácia eszményét elvi értelemben nem lehet meghaladni.

Az uralkodó ideológia a hatalom nézőpontját jeleníti meg. Ma „a marxizmus végének dogmája" az uralkodó beszéd. „Ez az ural­kodó beszély gyakran abban a mániákus, diadalmaskodó és rá­olvasó formában jelentkezik, amelyet Freud a gyász munkájá­nak úgynevezett triumfáns szakaszához rendelt. A ráolvasás ismétlődik és ritualizálódik, formulákra tesz szert és ragaszko­dik hozzájuk, mint minden mágikus animizmus. Visszatér a szó­lamhoz és a refrénhez. Ütemes lépés ritmusára skandálja: a kom­munizmus halott, igenis halott, reményeivel, beszélyével, elmé­leteivel és gyakorlatával együtt, éljen a kapitalizmus, éljen a piac, éljen soká a gazdasági és politikai liberalizmus!" (Ez a beszéd, jegyzi meg Derrida, különösen azért gyanús, mert azt igyekszik elleplezni, hogy még soha „nem volt ennyire gyászos, fenyege­tő és fenyegetett annak horizontja, aminek túlélését ünnepli – vagyis a kapitalista és liberális világ valamennyi régi modelljéé.")

A neoliberális kapitalizmus apológiája három különböző terü­leten hódít, amely területek egyetlen közös gépezet részei.

1. A „politikai osztály" retorikájában. A hegemón helyzetben levő pártok és politikusok hivatalos beszédmódja uralja az úgy­nevezett politikai kultúrát.
2. A tömegkommunikációban, amelynek hatalma, befolyása látványosan megnövekedett, és a „kommunista" rezsimek buká­sához is hathatósan hozzájárult. A nyilvánosság, közvélemény befolyásolásának ez a monopolhelyzetben levő eszköze végzi a „közlemények" és értelmezéseik szétsugárzását, az „informá­ciók" szelektív és hierarchizált termelését.
3. A tudományos vagy akadémiai kultúrában. A történészek, szociológusok, politológusok stb. elvégzik a rendszer igazolá­sának nehéz munkáját, és az általuk gyártott apológia azután minden csatornán, „akadémiai, kereskedelmi és általában véve tömegközlési változatban is terjed".

A kultúra említett három szintjének apparátusai „minden pilla­natban a legnagyobb erő irányában kommunikálnak és konver­gálnak az említett hegemónia vagy imperializmus biztosítása érdekében… A politikai-gazdasági hegemónia, akárcsak az in­tellektuális és diszkurzív dominancia, soha nem látott mérték­ben és formákban érvényesül a technikai-mediatikus hatalmon keresztül – azaz egy olyan hatalmon keresztül, mely differenci­ált és ellentétes módon egyszerre tesz lehetővé és veszélyeztet minden demokráciát."

Az egyén haldoklása és felelőssége

A modern kapitalizmus fő kárvallottja az egyén, pontosabban annak személyes ÉN-je. „Hogy megvédje életét, hogy egyszeri élő énként létesüljön, hogy mint ugyanaz viszonyuljon önmagá­hoz", immúnissá kell tennie magát minden nem-énnel, mint el­lenséggel, mint „a halál megannyi alakzatával" szemben.

Az egyén számára a legfőbb etikai feladat: „megtanulni élni". Nem kényelmesebben, gazdagabban, hanem igazabban, igaz­ságosabban. Nem azoktól, akik iskolamesterként meg akarnak tanítani, hanem önmagunktól, egyedül megtanulni, „magunktól tanulni meg élni".

Az egyén kettősen létezik: mint véges lény, és mint a végességen eszmeileg túllépni képes értelmes lény. Mint véges lény realista. Jobban akar élni, azaz ki akarja elégíteni véges szük­ségleteit. Másrészt azonban az egyén vágyakkal rendelkezik, amelyek túlmutatnak a szükségletein. A vágyak túlvezetik az egyént véges egyediségén. Akinél a vágyak egybeesnek a szük­ségletekkel, akinél megsemmisül a vágy és a szükséglet közötti eltérés, arról megállapítható, hogy benne elsorvadt a személyes én, és nem működik a lelkiismeret.

Az embert az értelem, a szellem, a lelkiismeret (összefoglaló­an: az egyén nem véges oldala) teszi képessé a mások iránti, a véges lények iránti, a jövő iránti felelősségre. Az egyén mint ér­telem, szellem, lelkiismeret (mint gondolkodó és erkölcsi lény) – tudjuk meg Derridától – igazságosságra van kötelezve. De az igazságosság nincs jelen. A jelen az igazságosság hiányát mu­tatja: szenved az igazságosság távollététől, hiányától. Az igaz­ságosság túl van a jelenen, túllép a jelenleg érvényben levő jog­renden. Mi következik mindebből? Ha él bennünk az igazsá­gosság iránti vágy, ha lelkiismeretünk igazságosságra kötelez, akkor él bennünk annak a vágya, hogy a jövőért is éljünk, a jövőben is éljünk. (A jelen jövőjében. A jelen igazságosabb jö­vőjében. A jövőben mint kívánt jelenben. A jelenben vágyott jövő jelenében. A jelen feladataként felfogott igazságosabb jö­vőben.)

Az értelem, a lelkiismeret, a vágyak kiemelik, kiszabadítják az egyént a kielégíthető Véges szükségletek fogságából. Ugyanakkor a vágyak, a magasabb rendű vágyak az adott vi­lágban többnyire időszerűtleneknek mutatkoznak: túlmutatnak a fennálló valóságon, mivel annak keretei között nem elégíthe­tők ki. De az értelem, a szellem, a lelkiismeret vállalja az időszerűtlenséget. „És ha egy időszerűtlenségnek nincs többé-kevésbé kiszámított esélye arra, hogy éppen időben érkezzék, tehát egy (politikai vagy más) stratégiához alkalmatlan, attól még tanúskodhat az igazságosságról, igaz tanúságot tehet leg­alább a kívánatos igazságosságról." Az időszerűtlennek is le­het politikai erénye. Valami jobbnak a bejelentése, meghirde­tése – időszerűtlensége esetén is – kihívást, fenyegetést je­lent a rosszabbnak.

Az igazságos társadalom eszményének időszerűtlen időszerűsége

Derrida nem avatja be az olvasót az általa oly sűrűn használt „igazságosság" jelentésébe. Nem mondja meg pontosan, hogy mi ez a sokat emlegetett igazságosság. Ebben azonban nincs semmi meglepő, hiszen Derrida soha nem mondja meg ponto­san, hogy mire gondol. Feltehetőleg – céljai elérésére – alkal­matlannak tartja a pontos beszédet. Vagy ami szintén nem tel­jesen kizárható: nem gondol semmire pontosan, óvakodik attól, hogy bármiről pontosan gondolkodjon, hiszen:

1. A rend, a pontosság, a tudományosság újkori, polgári for­mája nem ártatlan a természeti környezet pusztításában, a pi­acgazdaság antihumánus irracionalitásaiban, a hitleri és a kon­zervatív, a sztálini és a liberális állami diktatúrák rendszeretet­ében, az emberek közötti társadalmi kapcsolatok elszemélytelenítésében, a magukat szakembereknek nevező paraziták erő­szakos diktátumaiban, a személyes én elsorvasztásában.
2. A gondolkodás pontossága, a pontos gondolat tudományos kifejezése egyáltalán nem újszerű, és a jelenkori tapasztalatok szerint nem méltó a figyelemre, nem figyelmet felkeltő. Olyan „déjá vu"- ahogy Derrida szereti megfogalmazni (különböző je­lenségekkel kapcsolatban) a minősítését. Márpedig ő aligha en­gedheti meg magának, hogy a „déjá vu" gyanújába keveredjen.

Derrida tehát nem mondja meg, hogy milyen az általa vágyott, a jelen kapitalizmusának ellenpontjaként kitűzött igazságos tár­sadalom, így az olvasó arra kénytelen hagyatkozni, amit szöve­gei sejteni engednek. Nála az „igazságosság" leginkább bizo­nyos negatívumok hiányaként érhető utol.

Ha a negatívumokról szóló állításokat átfordítjuk pozitívba, lé­nyegében a következő képet kapjuk az igazságosságról: olyan társadalom, amelyben mesterséges kényszerek nem korlátoz­zák az egyediséget, az egyéni én, személyes én mozgását, meg­valósulását. A Derrida-féle igazságos társadalomban a szemé­lyes én szabadsága az az általános forma (az ÉN formája), amely egyénenként, személyiségenként különböző tartalommal, egyedi tartalommal töltődik meg. Ebből következően az igazságos tár­sadalom működése kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan – min­den utópiától eltérően nem képzelhető el zárt rendszerként. („Az egyediség és a másik végtelen mássága végtelen tiszteletét épp­úgy megköveteli, mint a névtelen egyediségek alanyi egyenlő­ségét.")

Kísért a szellem: az emberi SZELLEM kísértete

Derrida számára a „merre tart?" kérdés elemzésének fg tanul­sága az, hogy a mindenkori jelen nem egyidejű, nem azonos idejű önmagával: egyszerre lüktet benne a jelenvaló jelen és az eljövő, igazságosabbnak minősített jelen. A jövő: esély – az igazságosság esélye. Egy igazságos jövő megteremtésének esélye. Mivel a felelősség, a lelkiismeret, az etika megtöri a jelenek li­neáris rendjét, ezért elkerülhetetlen, hogy „az igazságosság az életet túlvigye a jelenlévő életen". Az igazságosság vágya, kö­telezettsége, jelen-nem-lévő jelenléte (azaz jelenlévő jelen-nem­léte) megbontja az élő jelen önmagával való azonosságát. („Te­hát van szellem. Szellemek. És számolni kell velük.")

Némely korok azonban önmagukban megálló, befejezett, ön­magukat igazoló jelenként próbálják feltüntetni magukat (ezáltal védve ki a velük szembeni kritikát), és igyekeznek megállítani minden történelmi haladást: eltorlaszolni az igazságosabb jövő felé mutató utat. Az ilyen korok ideje (Derrida Shakespeare-től kölcsönzött kifejezése szerint): kizökkent idő. A folyamat kizök­kent, eltörött, megbomlott. A kizökkent jelen nem engedi meg jövő és jelen összekapcsolását, kizár minden közvetlenül a jö­vőért való cselekvést. Csak az erkölcsi felháborodás, a lelkiis­meret, a filozófiai szellem virraszt a jövőért.

A nem-egyidejűség (az egymással összefüggő dolgok szét­válása) lehet termékeny: egy új, magasabb összhang kialakulá­sának előfoka. De korunk kapitalista világrendjének „szétváltságai", „megbontottságai" nem ilyenek. Ezek öncélú „szétváltságok", „megbontottságok" – egy rendellenessé vált rendszer tü­netei. A modern kapitalizmus – vallja Derrida – törvénnyé tette a rendellenességet: megbontotta az idő összhangját, „kizökken­tette az időt", hogy saját létét megvédhesse és dicsőíthesse, működését igazolhassa. Megszakította a történelmi haladást: keresztbe fordította az időt, hogy eltorlaszolja az emberiség jö­vője felé vezető utat.

Ám amikor megbontottságról, kizökkentségről tanúskodik a TA­PASZTALAT, akkor az egység, az összhang, a jövő nevében fel­lázad, tiltakozásba kezd a SZELLEM, az erkölcs, vagyis az em­bernek az a része, amely ki tud emelkedni a puszta empíriából, el tud rugaszkodni a megtapasztalt világ szimpla adottságaitól. És a tiltakozó, lázadó szellem megtestesüléseiként jönnek a fan­tomok, a kísértetek, hogy egyenesbe fordítsák a kizökkent, ke­resztben álló időt. Shakespeare, Marx, Heidegger az összefüggéstelenségek, rendellenességek megtapasztalt világában arra törekszik, hogy tudatosítsa az összhangnak, jelen és jövő egy­idejűségének, az igazságosságnak a lehetőségét, ezáltal együtt tartsa az adott kor tapasztalatai szerint össze nem függőt.

A múlt század közepén testet öltött, megtapasztalható erővé vált a kommunizmus kísértete. A kapitalista valóság miatt – min­den ideológiai tagadás ellenére – korunknak lehetetlen megsza­badulnia ettől a kísértettől. A kommunista kísértet – különböző formákban – ma is ijesztgeti a kapitalista világrend híveit, hiszen „az erőszak, az egyenlőtlenség, a kizárás, az éhség, azaz a gaz­dasági elnyomás soha nem érintett még ennyi emberi lényt a világ és az emberiség történelme folyamán" (vagy egy másik megfogalmazásban: „soha még ennyi embert, asszonyt és gye­reket nem tettek szolgává, nem éheztettek és nem pusztítottak el a Földön"), mint napjainkban. A kísértetek – Derrida szerint – Hamlet apjának szelleme óta a kizökkent világ elleni összees­küvésre szólítanak fel. Ez a dolguk, ennyit tehetnek az élő és a még meg sem született emberekért.

Miért tiszteleg Derrida Marxnak?

A kelet-európai „kommunizmus" bukása után felelőtlenség nem komolyan venni Marxot, véli Derrida, és ő maga három síkon tartja fontosnak Marx tanulmányozását: tudományfelfogásának, politikai koncepciójának és történetfilozófiájának síkján. A mar­xi filozófia következő sajátosságait emeli ki.

Marx a tapasztalati tények között – igazságértékük szempont­jából – különbségeket állapít meg, hierarchiákat vesz észre. Szembehelyezkedik az empirikus szétváltsággal, megbontottsággal: a látszatok és a valóságos tények különválasztása, a ré­szeknek az egészeken belüli értelmezése révén eljut a filozófiai tudás összhangjáig. Ezzel a jelenleg uralkodó szcientista ideo­lógia pozitív alternatíváját képezi.

Marx érdeme – állítja Derrida -, hogy nem alkot filozófiai rend­szert. Tanítása nyelvileg is heterogén marad. Sőt, mivel a tudo­mányt a gyakorlat egyfajta mutációjának tekinti, maga szólít fel tanainak aktualizálására, történelmi átalakítására. (Ha Derridát nem kötnék a posztmodern szabályok, akkor felismerné, hogy a – gondolati, illetve nyelvi heterogenitás – nem feltétlenül a rend­szeralkotás tagadása. Felismerné továbbá, hogy egyes tézisek hozzáigazítása az újabb tapasztalati tényekhez és tudományos meglátásokhoz önmagában még nem mond ellent egy egysé­ges bölcseleti rendszer meglétének. A „posztmodern előtti" szak­irodalom az említett jelenségeket Derridától eltérően értelmezi. Amit Derrida Marx önaktualizálásaként ír le, az a rendszeralko­tás egy specifikus változatára utal: az önkorrekciós, önszabá­lyozó rendszerre. Marxnál ez a törekvés formailag-strukturálisan zárt, ugyanakkor az új impulzusokra érzékeny, ezért tartal­milag nyitott bölcseleti rendszert eredményez. Hasonló a hely­zet a Derrida által megfigyelt és ünnepelt heterogenitással. Erre a marxi nézetrendszer általános filozófiai és középszintű eme­leti rétegének megkülönböztetése ad magyarázatot. Tehát a ma­guknak abszolút ésszerűséget vindikáló nézetrendszerekkel szembeni – a posztmodernre is jellemző – elutasításból egyál­talán nem következik minden szisztematikus, rendszerszerű gon­dolkodásnak – a posztmodernre jellemző – tagadása.)

Marx filozófiája – mutat rá Derrida – életfilozófia, az élő, való­ságos individuum filozófiája. Ebből adódó specifikuma, hogy eti­kai és politikai következtetései nem választhatók le róla. E filo­zófia célja és értelme a gyakorlati alkalmazás. A tudományos elemzés mint kritikai elemzés egyúttal felszólítás politikai cse­lekvésre: a kizökkent, keresztbe fordult társadalmi rendszer egye­nesbe tételére. Ezért tartja Derrida hamisításnak azt a divatot, amely megpróbálja leválasztani Marx politikus beszédét filozófi­ai beszédéről, illetve kijátszani a tudós Marxot a cselekvő mar­xizmus ellen. „Akarjuk vagy sem, ez a viszonylag újsütetű szte­reotípia arra szolgál, hogy mélységében depolitizálja a marxista hivatkozást, a tolerancia színét mutatva mindent megtegyen azért, hogy semlegesítsen egy potenciális erőt, mindenekelőtt azáltal, hogy elzsibbasztja a corpust, elnémítja benne a láza­dást (elfogadják a visszatérést, feltéve, hogy nem jön vissza vele a lázadás, mely mindenekelőtt a felkelést, az elégedetlenséget, a népmozgalmat, a forradalmi lendületet ösztönözte). Készek volnának elfogadni Marx visszatérését vagy a visszatérést Marx­hoz, azzal a feltétellel, hogy hallgatás övezi mindazt, ami benne nemcsak megfejtésre kötelez, hanem tettre, vagyis arra, hogy a megfejtésből (értelmezésből) egy olyan transzformáció legyen, mely 'megváltoztatja a világot'. Az olvasat régi fogalma nevében ez a mai semlegesítés egy veszedelmet próbál megbűvölni: most, hogy Marx halott, s különösen, hogy a marxizmus, mint némelyek mondják, teljesen felbomlani látszik, lehetséges lesz Marxszal foglalkozni anélkül, hogy zavarnák az embert a mar­xisták, vagy miért ne, maga Marx, vagyis egy fantom, aki tovább­ra is beszél. Derűsen, tárgyilagosan, pártatlanul fogják taglalni: az akadémiai szabályok szerint, egyetemen, könyvtárban, kol­lokviumokon! Módszeresen fognak eljárni, tiszteletben tartva a hermeneutikai, filológiai és filozófiai szövegmagyarázat szabá­lyait. Csak egy kicsit kell hegyeznünk a fülünket, s máris halljuk a mormogást: Marx, mint látjuk, mindennek ellenére éppen olyan filozófus volt, mint a többi, sőt, ma már, hogy a sok marxista hall­gat, azt is kimondhatjuk, hogy nagy filozófus volt, méltó arra, hogy a tananyagban szerepeljen, ahonnan túl sokáig volt kitiltva. Nem a kommunistáké, a marxistáké, a pártoké, ott kell szerepelnie a nyugati politikai filozófia nagy kánonjában."

Marx nem alkot – zárt, befejezett – rendszert, így nem ad ab­szolút válaszokat. Sőt – hangsúlyozza Derrida -, nem is kérdé­sekre válaszol, hanem felszólít: az életünket feszítő problémák gyakorlati megoldására ösztönöz. Marxnál nem található állan­dó, mérték nélküli követelmény, hanem csupán a politikai lehe­tőségek kihasználásának mindig jelenlevő követelménye. „Eti­kai és politikai imperatívuszról van itt szó, egy… feltétlen felszó­lításról."

A politikai felszólítás, parancsolat nem alkalmazkodik semmi­lyen előzetes konvencióhoz: maga teremt törvényt, alkotmányt, intézményt. A kizökkent világ jogrendjével egy jogrenden túli, magasabb jogra hivatkozó igazságosságot helyez szembe. Az összhangteremtés követelménye, parancsa felette áll minden tételes jognak. A szétváltság, megbontottság jogrendje megbu­kik, érvényét veszti az újraegyesítés, az összhang igazságos­sága előtt.

A történelmi igazságtétel: a szétváltság megszüntetése, az összhang megteremtése. A kommunizmus a teljes ember, az emberi szükségletek elsőbbsége, az elidegenedéstől való men­tesség gondja és feladata. Marx kommunizmusa az újraegyesítők mozgalma: egy „kötelék, szervezet, párt, nemzet, állam, tu­lajdon nélküli újraegyesítés szövetsége".

Az áru kísértete

Az egyén vágyai, eszményei, lelkiismerete, az ember értelme, szelleme pozitív, segítő kísérteteket teremtenek, amelyek a fenn­álló világ megváltoztatására ösztönöznek. De vannak negatív, ártó kísértetek is, amelyek a személyes én, a személyiség tel­jessége, illetve ennek külső feltétele, az igazságos társadalom megvalósulása ellen hatnak. Derrida szerint Marxnál ilyen sze­repet játszik a munkatermék áruként való kísértetiesülése. Ahogy a kommunizmus kísértetének létrejötte az emberi szellem hiány­érzetéről tanúskodik, úgy fejez ki egyfajta hiányérzetet az áru (a pénz, a tőke) társadalmi fetisizálódása.

Mivel az emberek, az egyének mint személyiségek saját ma­guk nem alakítják ki társadalmi együttműködésüket, nem szer­vezik meg társadalmi viszonyrendszerüket, ezért ezt a szerepet átveheti tőlük a termékük. Az emberek terméke áru formájában emancipálja magát létrehozója alól. Az emberekkel szemben önálló életre tesz szert, és ebben a tekintetben autonóm lesz. Sőt, a termelők társadalmi kapcsolatait valamint mozgásait meghatározóvá, és ennyiben az emberek fölötti hatalommá, rajtuk uralkodó szubjektummá válik.

Ugyanakkor – értelmezi Derrida Marxot – a megelevenedni látszó, és az emberekkel szemben tényleges elevenségre szert tevő áru „egyfajta automata, szereplő, bábu marad, melynek mozgása egy program technikai rigiditásaihoz igazodik". Az áru szabadsága mechanikus szabadság, autonómiája csak az au­tomatizmus álarca: automatikus autonómia (végső soron az au­tomatizmus autonómiája). Az áru tehát egyszerre eleven és holt, találékony és gépies, szubjektum és dolog. Ebből következik az árutermelő társadalom tagjának kettős alávetettsége. Egyrészt fennhatósága alatt tartja a terméke mint áru, másrészt uralko­dik rajta az árut irányító piaci mechanizmus.

Az áru testi mivolta közömbös: nem bír társadalmi jelentőség­gel. Tényleges tartalma nem érzékelhető, független a testi meg­jelenésétől. Az áru tartalma testetlen: érzékileg érzékfeletti. Moz­gása teszi az érzékelhetetlent érzékelhetővé, hatalommal ren­delkezővé, kísértetszerűvé.

Az áru hatalma relációból születik: abból, hogy az embereket összeköti, piaci kapcsolatrendszerbe állítja, társadalmi viszonyok­ba szervezi. Az árukapcsolat felfüggeszti, társadalmi vonatko­zásaikban eltörli az egyének, egyedi személyiségek közötti kü­lönbségeket. Az áruk lépnek egymással társadalmi kapcsolat­ra, a piacon alakítják ki mindenoldalú viszonyrendszerüket, és az áruknak mint dolgoknak ez a rendszere működik az egyének társadalmi viszonyrendszereként.

A piaci kapcsolatokban az egyének egyetlen értéke: termé­keik árukként való értéke. Mind az emberi szellem, mind az em­beri élet foglya marad ennek a dologiságnak. A piacon – írja Derrida – minden önmaga protéziséhez hasonlít.

Az áruk kísértetekként irányítják az emberek gazdasági-tár­sadalmi viselkedését. „Az 'emberek'-nek nevezettek – fogalmaz Derrida – …alá vannak vetve társadalmi viszonyaikban ezeknek a kísérteteknek." Az egyének társadalmivá válása kísérte­tiesülésen keresztül zajlik.

Az áru – vonja le a következtetést Derrida – kizökkent forma, az emberek társadalmi jellegének természetellenes formája. Szubjektum és objektum, emberi hatalom és dologi hatalom fel­cserélése, visszájára fordulása megkergült állapot – de véges megkergültség. Megérett arra, hogy véget érjen.

Derrida meghirdeti az új Internacionálét

A marxizmus – fogalmaz Derrida – egyszerre elégtelen és nél­külözhetetlen. A hagyományos marxizmus elégtelen, amennyi­ben – Marx tanításának és szellemének megfelelően – átalakí­tásra szorul: alkalmazást, nyitottá tételt igényel ott, ahol új felté­telek keletkeztek. Ugyanakkor nélkülözhetetlen a marxista típu­sú elemzés: az igazságos társadalom vágya és ígérete. Az „igaz­ságosság eszméjéé – amelyet mindig megkülönböztetünk a jog­tól, sőt az emberi jogoktól -, és a demokrácia eszméjéé – ame­lyet megkülönböztetünk aktuális fogalmától." A marxizmus örök­sége e feladat vállalása és végrehajtása.

Derrida új Internacionálét hirdet. Az „új 'marxizmus' nem ab­ban az alakban fog megjelenni, amelyben azonosítani és szét­verni szokták. Talán már nem félnek a marxistáktól, de még fél­nek egyes nem-marxistáktól, akik nem mondtak le Marx örök­ségéről…, akik készek volnának olyan alakban vagy idézőjelben feltámasztani, amelynek leleplezésére az antikommunizmus ag­godalmas szakértői nincsenek kiképezve."

A Derrida által meghirdetett új internacionálé a marxizmus, il­letve a marxi kommunizmus örökösének tekinti magát. Felada­tának tartja a nemzetközi jog, az állam, a nemzet jelenlegi for­májának radikális elméleti és gyakorlati kritikáját. Leleplezi a „pénzügyi, állami és magánjellegű tőkekoncentráció által besuly­kolt nemzetközi tekintélyeket". Olyan új nemzetközi jogrendet és országhatárokon túlnyúló szuperállampt akar, amely erőszakkal is megfékezi a magánjellegű gazdasági-társadalmi hatalmak által gyakorolt kisajátítást.

A meghirdetett új Internacionálé nem csupán egy új nemzet­közi jog keresése, hanem egyúttal a remény köteléke. Intézmény nélküli baráti szövetkezésre szólítja fel mindazokat, akik „ihletet merítenek Marx vagy a marxizmus legalább egyik szelleméből", és hisznek egy igazságos társadalom létrehozásának, a tényle­ges demokrácia és humanizmus megvalósulásaként felfogott kommunizmus megteremtésének lehetőségében.

*** 

Jacques Derrida: Marx kísértetei (Az adósállam, a gyász munkája és az új Internacionálé) című, eredetileg 1993-as könyve magyarul 1996-ban jelent meg a Jelenkor Kiadónál. (A szerk.)

Ez a tanulmány egy, a globalizmussal és a posztkommunista szo­ciálpolitikával foglalkozó kutatás első eredményeit teszi közzé, elemezve a szervezetek politikájának orientációja és a jóléti rend­szerek típusai közötti összefüggést. Emellett megvizsgáljuk a Vi­lágbank által Kelet-Európának és a volt Szovjetuniónak tett szo­ciálpolitikai javaslatokat is. A tanulmányban a szociálpolitikát a társadalombiztosításon és szociális segélyezés politikáján át mu­tatjuk be.

A központi állítás az, hogy a globalizáció mostani fázisát a nemzetek fölötti és globális intézmények jelentős belső és egymásközti vitája jellemzi. Ez a vita, amely a helyes nemzeti szociálpolitikáról szóló hagyományos kérdéseket és a nemze­tek fölötti regulációról szóló új kérdéseket is tárgyalja, fontos ele­me a jövő szociálpolitikája kialakításának Kelet-Európában, a volt Szovjetunióban és máshol is.

A nemzetközi szereplők és a posztkommunizmus

A nemzetek fölötti és globális intézmények Kelet-Európábarpt989 óta a szociálpolitika formálásában játszott szerepének elemzé­sét kezdjük a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), az Euró­pai Unió Bizottsága és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) célkitű­zéseinek és gyakorlatának vizsgálatával, tekintettel a számos országban a gazdaság- és szociálpolitika jövőjére gyakorolt ha­tásukra. A globális szereplők gondolkodásának és gyakorlatá­nak áttekintésével a következő eredményekre juthatunk:

• A jelentős nemzetközi szervezetek bekapcsolódnak a poszt­kommunista szociálpolitika formálásába.
• A különböző intézmények tanácsai különböző irányokba „húznak".
• A pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank, EBRD) hangsúlyai különböznek.
• Az adott tanács függhet a szervezet által alkalmazott kon­zultánstól.
• Az intézmények közötti globális konfliktusok visszatükröződ­nek az országokon belüli konfliktusokban.
• Az intézmények közötti verseny tükrözi a világkapitalizmus különböző frakciói közötti globális versenyt (pl. az Európai Unió Bizottsága Európát, az IMF az USA-t képviseli).

Nyilvánvaló, hogy jelentős ideológiai küzdelem zajlik a társa­dalombiztosítás és a jövedelem szintentartásának formájáról és tartalmáról az újonnan létrejött kelet-európai demokráciákban. A küzdelem, hogy mi váltsa fel a kényszerű, de elérhető foglalkoz­tatottság társadalmi garanciáit – egy amerikai típusú individualis­ta szociálpolitika, egy európai típusú „konzervatív" vagy „szociális piacgazdaság" jellegű szociálpolitika, vagy valami futurisztikus polgári jogosultság egy garantált jövedelemihez -, a nemzetközi szervezetek szintjén éppúgy kifejeződik és lezajlik, mint az egyes állami politikák küzdőterein. Utóbbiban az IMF, az Európai Unió Bizottsága és az ILO éppolyan fontos szereplők, mint a helyi poli­tikusok, szakszervezetek és társadalmi mozgalmak. E témákban a társadalmi és politikai harc globális arénában folyik.

A pénzügyi szervezeteken belüli és azok közötti különbsége­ket jobban kifejthetjük, ha feltesszük, hogy az egyes globális in­tézmények különböző nézetei és gyakorlata a világkapitalizmus velük leginkább összefüggésbe hozható frakcióinak érdekeit tük­rözhetik vissza. Hipotézisünk az, hogy a különböző globális és nemzetközi szervezetek rendszeresen terjesztik tanácsaikat a kelet-európai és a volt szovjet országokban; hogy ezek a taná­csok szervezettől függőek (pl. az ILO ezt, az Európai Unió Bi­zottsága azt javasol); mi több, hogy ezek a tanácsok a különbö­ző jóléti államokkal tipikusan összefüggésbe hozható politiká­kat tükröznek vissza (pl. az Európai Unió Bizottsága az európai jóléti államokban tipikus szociálpolitikát ír elő). A továbbiakban a hipotézist kiterjesztjük, miszerint az egyes országokat szoci­álpolitikájuk kialakításában inkább befolyásolja rendszeresen az egyik szervezet, mint a másik – olyan tényezők miatt, amelyek hatnak a szervezetek befolyásoló képességére. Más szavakkal, a hipotézis egy változata szerint az IMF rendszeresen hirdeti a liberális jóléti államra jellemző szociálpolitikát; Lengyelországra pedig – nagyon valószínű – jelentős mértékben gyakorol majd hatást az IMF a magas lengyel eladósodottság miatt (amely faktor növeli az IMF mint a politikát befolyásoló szervezet erejét).

Az 1. táblázat részletesebben mutatja be a hipotézist. Meg kell jegyezni, hogy hipotézisünk magában foglalja azt a feltevést is, hogy bizonyos szervezeteket nem lehet úgy leírni, mint amelyek tipikusan egyfajta politikát hirdetnek, mivel politikai ajánlásaik vál­tozóban vannak. Ez különösen érvényes az OECD-re és a Vi­lágbankra.

A politikai tanácsok jellemzése Esping-Andersen 1990-es ti­pológiáján alapul, ám a Világbank esetén feltettük, hogy jövőké­pe meghaladja a létező államtípusokat, hogy helyet adjon egy posztfordista dekonstrukcióhoz és rugalmassághoz illő szociál­politikának. Ez máshol is érvényes lehet.

Esping-Andersen nem foglakozott elemzésében a délkelet-ázsi­ai kistigrisekkel. Feltesszük, hogy ez az államtípus (államkapitaliz­mus oktatási és közegészségügyi infrastruktúrával) modellkén! szol­gálhat a volt szovjet tagállamok számára, de ennek az ötletnek nincs jelentős támogatója. (Kivéve talán a Világbankot?) Jelenleg nem világos, hogyan jellemezzük az OECD-t és az Európai Tanácsot.

A tanulmányban öt különböző geopolitikai helyzetű, különbö­ző mértékben eladósodott és az intézmények iránt különböző politikai orientáltságú országot vizsgálunk. Ezek Magyarország, Bulgária, Litvánia, Ukrajna és Üzbegisztán.

A szociálpolitika alakítására számos eszköz áll az intézmé­nyek rendelkezésére. Ezek között megtalálhatóak:

• Szociális feltételesség: a Világbank a szociálpolitika meg- p5 változtatása esetén ad kölcsönt.
• Gazdasági feltételesség: az IMF a gazdaságpolitikai válto­zásokhoz köti a kölcsönt (szociálpolitikai implikációkkal).
• Kiegészítő ösztönzők: EU-segélyek a helyi erőforrásokhoz mérten.
• Jogi szabályozás: Az ET jelentése a tagállam szociálpoliti­kájának hiányosságairól, ha az tagja az ET Szociális Chartájá­nak.
• Technikai segítség: az ILO, az EU, a Világbank, az OECD stb. ingyenes technikai tanácsokat nyújt.
• Politikai megállapodás: EU megállapodások a csatolt tagál­lamokkal.
• Forrás-újraelosztás: EU Strukturális Alap (ha ezt kiterjesztik Közép- és Kelet-Európára).

Ezen eszközök megnövelték a komparatív előnyök versenyét az intézmények között. Arra a kérdésre, hogy miért vegyék fi­gyelembe a kelet-európai és a volt szovjet államok a politikai ajánlásokat, az intézmények képviselői szervezetük komparatív előnyeit emelik ki. Ezek:

• IMF: biztonság és gyorsaság (6 hónaponként új tanácsok).
• Világbank: kimerítő szektorális technikai elemzés és hitelek.
• OECD: pártatlanság és a hitelek hiánya.
• EU: európai aspirációk/kulturális affinitás
• ET: jogi eszközök (különösen az Emberi Jogok területén).
• ILO: érzékenység a társadalmi költségek és a társadalmi megállapodások iránt.

A Világbank: változó hangsúlyok a szociálpolitikában

A Világbank szociálpolitikai előírásainak jellemzésre bemutatjuk bevezető értékelésünket a Bank által nyújtott technikai tanácsok­ról és politikai ajánlásokról.

1. A Bank eszközei és tevékenysége

A 2. táblázat mutatja be a Bank néhány politikaformáló eszkö­zét és alkalmazásuk eddigi mértékét a vizsgált országokban.

A magyar eset a legteljesebb történet. Lezajlott a teljes ciklus a kiinduló országtanulmánytól a jóléti szféra tanulmányozásán és a javaslattételeken át a Szerkezeti Kiigazítási Kölcsönökig (Structural Adjustment Loans, SAL), amelyek egy része feltételes volt, a szociális törvénykezés előrehaladtától függött. A Vi­lágbank Tevékenységértékelő Részlege (Operation Evaluation Division) arra a következtetésre jutott, hogy: „A SAL feltételek időben teljesültek… Elkészült egy szociális háló, amely munka­nélküli-járulékokat és segélyezést biztosit, de még sok mindent kell tenni a szociális kiadások racionalizálása érdekében, hogy azok valóban a rászorulókhoz jussanak el."

Hogy milyen befolyása volt a Banknak a törvényhozásra, még nem világos; ez egy folyamatban levő vizsgálat tárgya. A Bank nézőpontjából a SAL feltételessége további bizonyítéka volt a Bank elkötelezettségének a szegénység elleni harc mellett. A Világbank stratégiájának megvalósítása a szegénység csökken­tése érdekében (Implementing the World Bank's Strategy to Reduce Poverty, 1993b) című saját kiadványában megjegyzi: „A szociális célú kiigazítási hitelek aránya az 1984-86-os pénzügyi évi 5%-ról az 1990-92-es pénzügyi évre 50%-ra nőtt. Az 1992-es pénzügyi évben a 32 kiigazítási hitelből 18 tartalmazott kife­jezett szegénységellenes célokat, és 14 közülük részletenként is feltételekhez volt kötve."

2. A Bank ajánlásai

A vizsgálódásunkban szereplő többi országban a Bank munká­ja nem ilyen előrehaladott. Ebben a fázisban még csak a társa­dalombiztosítást és jövedelemfenntartást érintő, a kiinduló nem­zetgazdasági jelentésben megjelent javaslatokat tudjuk megvizs­gálni. Ilyen elemzést már végzett más országokkal kapcsolat­ban Milanovic (1992.) a Bank részére. A volt SZU öt volt tagál­lama (Oroszország, Kazahsztán, Kirgizia, Grúzia és Litvánia) számára a jelentésben nyújtott javaslatokat megvizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy voltak területek, ahol úgy tűnik, konszenzus van a Bankon belül, vannak területek, ahol az elté­rő javaslatokat az egyes országok eltérő körülményei indokol­ják, és van néhány kulcsterület, ahol az eltérő ajánlások implicit vagy explicit nézeteltéréseket tükröznek a Bank tisztviselői, il­letve a tisztviselők és az alkalmazott tanácsadók között.

Eszerint konszenzus létezik négy területtel kapcsolatban;

Az időskori, rokkantsági stb. nyugdíjak területén:

• a törvény által meghatározott nyugdíjkorhatárt fel kell emel­ni, és egyenlővé kell tenni a nők és a férfiak esetében;
• a dolgozni szándékozó nyugdíjasokat el kell téríteni szán­dékuktól (választásra kötelezve őket a bér és a nyugdíj között, vagy a keresetük arányában csökkentve nyugdíjukat);
• a legalacsonyabb nyugdíjak reálértékét védeni kell az eró­ziótól.

A betegszabadság területén:

• át kell csoportosítani a költségek egy részét a vállalatokhoz.

A munkanélküliség területén:

• a pályakezdők számára nyújtott segélyeket meg kell szüntetni.

A szociális segélyezés (szegénység) területén:

• a szegénységi határokat újra kell definiálni.

A következő területeken azonban nézetkülönbségek mutatkoz­tak:

A nyugdíj összege. Azonos legyen mindenki számára (állami minimum), vagy legyen keresetarányos (egy implicit múltbéli „biz­tosítási szerződésnek" megfelelően)? ^

Családi pótlék. Keresettől függjön vagy legyen általános? Az előbbi elleni érvek a változatlanul szűk kereseti határok, az ad­minisztratív infrastruktúra hiánya és a gyerekek számának szo­ros összefüggése a családi szegénységgel.

Munkanélküli segély. Azonos legyen mindenki számára vagy keresetarányos?

Általános szociális háló. Legyen ilyen stratégia vagy sem? (A Milanovic által vizsgált országokban szociális hálót, azaz olyan szegénységi küszöböt, amely alá senki sem kerülhet, javasol­tak Oroszországban és Litvániában, nem foglalkoztak a kérdés­sel Kazahsztánban és Kirgíziában, és ellene érveltek Grúziában.)

Közmunka. A szociális segélyezést helyettesítő közmunka­programokat csak egyes országokban támogatták.

A 3. táblázat bemutatja a jelen elemzésben szereplő öt ország összehasonlítható elemzését az egyet nem értés fent felsorolt területeire koncentrálva. Ez nem lehet több, mint pillanatfelvétel egy adott időpont politikai ajánlásairól. A Bank stábja és konzul­tánsai is különböznek azoktól, akik a kiinduló jelentéseken dol­goztak, így az ajánlásokban változások következhetnek be. Ezt alább részletesebben kifejtjük.

A nyugdíjpolitika területén – bár még mindig vannak hangsúly­beli különbségek a keresetarányos nyugdíjak ellenzői és hívei, illetve a magánnyugdíjakat nyíltan támogatók és ellenzők között – észrevehető a közeledés egy válságtól hajtott, rövidtávú, az egységes nyugdíjat támogató stratégia felé. Ezt állapította meg Vodopivec (1992.) is, aki Milanovic munkáját folytatva későbbi jelentéseket vizsgált (Örményországról, Észtországról, Lettor­szágról és Ukrajnáról), és arra a következtetésre jutott, hogy „min­den most vizsgált jelentés az egységes munkanélküli segélyt és nyugdíjat támogatja. Ez az egyezés a Bank összehangolt tevé­kenységének gyümölcse – a Milanovic által említett erős érvek az egységes juttatás ellen nem tudtak ellenállni". Ami azt illeti, ez a kérdés egyáltalán nem tisztázott a Bankon belül – erre ké­sőbb még visszatérünk. A családi pótlék esetén változatos ja­vaslatok léteznek, ami vélhetően részben az országok politiká­jának, részben a jelentések szerzői, illetve a konzultánsok nézeteinek különbségeit tükrözik. A nagylelkű, keresetfüggő, magas helyettesítési rátájú munkanélküli segély elleni heves ostrom folyik. A szociális háló esetében ezek a jelentések feltár­ják, hogy a szokásos üres kijelentéseken túlmutató elemzések és ajánlások igencsak eltérőek. Míg a magyarországi jelentés az országos szintű rászorultsági elv stratégiáját támogatta (bár a valóságban régiónként különböző szociális segélyezési tör­vényt fogadtak el), addig a bulgáriai jelentés ezt az ötletet elvet­ve a kategoriális segélyeket támogatta (bár a valóságban orszá­gos szintű rászorultsági vizsgálati rendszert fogadtak el). A „ke­vésbé európai" (volt szovjet) országokban a Bank részéről is megértés mutatkozik aziránt, hogy az élelmiszersegélyek és az általános jogosultságok a szegény társadalmi rétegek felé elő-nyösebbek, mint az életképtelen, rászorultsági elvű stratégiák. Erre a témára később még visszatérünk.

A közmunka ötlete, amit korábban Milanovic említett, úgy tű­nik, kiesett a Bank kedvelt stratégiái közül. Érdekes módon ezt a stratégiát felkarolta az IMF (Ahmad, 1993.): az IMF-en belüli hívei erősen védelmezik azon az alapon, hogy a csak részben monetizált és változó gazdaságokban a rászorultság vizsgálata bizonytalan, és a diszkriminatív gyakorlat (pl. hogy az előítélet­tel rendelkező szociális dolgozók egyesektől megtagadják a jut­tatást) is elkerülhető a közmunka-rendszerben. Eme stratégia védelmében az IMF tisztviselői rámutatnak arra is, hogy a szo­ciális biztonság megteremtése sürgősebb, mint ahogy a megfe­lelő adminisztratív kapacitást üzembe helyezik.¹

3. Banki határozatlanság – a nyugdíj és a szociális háló vitái

A Világbanknak a jövedelmek szintentartására vonatkozó aján­lásait vizsgálva legalább két olyan területre bukkantunk, ahol egyértelmű belső véleménykülönbség és/vagy zavarodottság látható a Bank tisztviselői és konzultánsai között.

Mindenekelőtt szükséges bizonyos kontextualizáció a Bank szegénységellenes stratégiájáról. A Világbank és kisebb mér­tékben az IMF még a kelet-európai állami bürokratikus rendsze­rek összeomlása előtt, a fejlődő országokkal kapcsolatos politi­kájára és tevékenységére vonatkozó korai kritikákra válaszolva szegénység elleni stratégiát fogadott el. A Jelentés a világ fejlő­déséről (World Development Report, 1990.) a szegénységre kon­centrált. 1991-ben megjelent a Kiegészítő jelentés a szegény­ség csökkentésére (Assistance Strategies to Reduce Poverty). Ezt követte 1992-ben a Szegénység csökkentésének kéziköny­ve (Poverty Reduction Handbook). Ám 1989 előre nem látott ese­ményei meghaladták ezt a kezdeményezést, és a Világbank sze­génység elleni munkájában a fő figyelem a FÁK országaira és Kelet-Európára irányult. Ez azt jelentette, hogy a Banknak fog­lalkoznia kellett és ajánlásokat kellett készítenie európai iparo­sodott országok számára. Mivel ehhez gyengén volt felszerel­ve, a cél érdekében számos új munkatársat kellett felvennie és új konzultánsokat kellett alkalmaznia, akik jobban ismerik az ipa­rosodott országok jövedelem-szintentartó rendszereit és érzé­kenyebbek a korábbi kormányok által nyújtott szociális biztosí­tékok iránt. A Bank Európa és Közép-Ázsia Részlegének (Europe and Central Asia Division) Emberi Erőforrások Csoportja (Human Resources Sector) gyorsan gyarapodott.

Míg a Bank Emberi Erőforrások szektorainak domináns tradí­cióját és gyakorlatát otthon az amerikai liberalizmus, külföldön a privát szociálpolitikai fejlődés dél-amerikai modelljei befolyá­solták, a fejlődő országokban helytálló szegénységellenes gon­dolkodással kombinálva, addig az új tehetségek új látásmódot hoztak. Nicholas Barr, Sipos Sándor, Igor Tomes, John Micklewright és még sokan mások magukkal hozták a kereset­függő szociális biztonsági rendszer „európai" hagyomárryanak a megértését és a „kommunizmus" szociális garanciái iránti ér­zékenységet. Ezen összefüggésben érvelni lehet amellett, hogy nem csak a Világbank fontos szereplője a posztkommunista szo­ciálpolitika alakításának, de a „kommunizmus" korábban létre­jött szociális garanciái is visszahatnak a Bankra, és újraformál­ják gondolkodását a helyénvaló szociálpolitikáról.

Természetesen a Bankon belüli vitákat kiváltó okok ennél bo­nyolultabbak. A Bank gondolkodását úgyszintén befolyásolták a délkelet-ázsiai „kis csodák", amelyek igazolták az állami infrast­rukturális oktatási és egészségügyi kiadások stratégiáját, így csorbítva a liberális fundamentalizmus igazát. Clinton megválasz­tása és közelmúltbéli rögtönzött megjegyzése („Úgy vélem, az IMF politikája nem volt jó Oroszországnak. Az USA megpróbál­ja megnyugtatni őket, több figyelmet fordítva a munkahelyterem­tésre és a társadalmi nyomorúságra, elősegítve a gazdasági re­formot.") ugyancsak jelentős tényező. További bonyodalom, hogy az európai konzervatív korporatizmust és a skandináv szociál­demokráciát a gazdasági verseny fenyegeti, és megkérdőjelezi lehetőségeit, hogy kezelni tudja a gazdaság posztfordista (Jessop, 1991.) átstrukturálását.

Ha ez a háttere a Bankon belüli egyet nem értésnek, amelyet a Kelet-Európának és a FÁK-nak javasolt eltérő ajánlások tük­röznek, hova jutottak mostanra a viták? Eldőlt-e a nyugdíjak vagy a szociális háló ügye? A nyugdíjak ügyében a Bank abban a szokatlan helyzetben van, hogy egy időben két különböző ori­entációjú anyag jelent meg stábjától és a konzultánsoktól. Egyik a Világbank politikai kutatási jelentése a nyugdíjakról (World Bank Policy Research Report on Pensions. Estelié James, 1994.), amely része Louise Fox nagyobb tanulmányának, az Időskori biztonság az átalakuló gazdaságokban címűnek (Old Age Security in Transition Economies). Louise Fox készítette a bol­gár társadalombiztosításról szóló fejezetet (Világbank, 1992.), amelyben a szerző támogatta a magánnyugdíjrendszer kialakí­tását és elkerülte az érvelést a nemzeti szociális biztonsági rend­szer mellett. Fox most közvetlenül az elnöknek, Lewis Prestonnak dolgozik. Fox ajánlásai a térség országai számára az állami nyug­díj erős csökkentésén nyugszanak, javasolva vagy egy létmini­mumnak megfelelő általános nyugdíjat, vagy egy rászorultaknak járó általános nyugdíjat, amelyet adóból finanszíroznak. Kiegé­szítésként önkéntes magánnyugdíjat javasol, elválasztva a fog­lalkoztatási rendszertől.

Nicholas Barr, másrészről, egy másik Világbank-kiadványban a szociális biztonságról szóló fejezetben egy csoport olyan poli­tikai javaslatot tesz, amelyek inkább összhangban vannak a „mainstream" európai rendszerek jelenlegi gyakorlatával. Itt is felbukkan a nyugdíjkorhatár felemelésének és a minimális jára­dékok védelmének szükségessége. Ami eltér, az az állami jöve­delemfüggő nyugdíjak és magánalternatíváik hatásköre. Barr szerint a társadalombiztosítási járulékokat meg kell osztani a munkás és a munkáltató között, és erősíteni kell a be- és kifize­tések kapcsolatát. A magánnyugdíjakat nem szabad bevezetni addig, amíg a szükséges szabályozó struktúra készen nincs. Ezenfelül kijelenti, hogy „a politikacsinálók megválaszthatják az állami és a magánnyugdíj keverékének a formáját". A „main-stream" nyugat-európai országokban hárompillérű rendszer lé­tezik, amelyet az állami és magánnyugdíjak egymás mellett élé­se jellemez. Az alap felosztó-kirovó állami rendszer feladata na­gyobb, mint a puszta létminimum biztosítása. Ezen felül vannak a kötelező és önkéntes magánrendszerek.

A releváns országrészlegek Emberi Erőforrások csoportjaiban a kérdés nem tisztázott. Egy 1993. novemberi belső tanácsko­zás eredményét az „európaiak" saját győzelmükként értékelték, az egységes állami pillér hívei pedig stratégiájuk helyességé­nek elismeréseként. A tanácskozás jelentése azt a következte­tést vonta le, hogy „egy lehetséges stratégia az, hogy egy-két reprezentatív országot kiválasztva, ezekbe fókuszáljuk a régió energiáit és erőforrásait" (Világbank, 1994.). Ezután egy belső konferenciát tartottak, amelynek az elnöke azt hangsúlyozta, hogy nem volna bölcs dolog a kelet-európai országokat a nyu­gat-európai költséges és hibás döntések közötti választásra késztetni, és lehetőséget látott arra, hogy a kelet-európaiak a posztfordista rugalmas termeléshez inkább illő rendszereket al­kalmazzanak. Itt minimális rászorultsági elvű állami nyugdíjakra gondol. A politikai vita valószínűleg még tart, mint az a példák­ból látszik (pl. Litvánia), így fontos a Bank stábjának és konzul­tánsainak kiválasztása.

Míg az Emberi Erőforrások csoportokban a kérdés még eldön­tetlen, a szegénységi stratégiáért felelős, elkülönült Oktatási és Szociálpolitikai Ágazat (Education and Social Policy Arm) készí­tett egy kiadványt (1993.) a Világbank és az IMF közös Fejlesz­tési Bizottsága (joint Development Committee) számára a tár­sadalombiztosítási reformról és a szociális hálókról. A kiadvány szerint „Chile drámai áttörést hajtott végre, amikor átváltott egy, magánszektor által működtetett nyugdíjrendszerre", de „a chilei vonalat követő nyugdíjreform lehet, hogy irreális cél Kelet-Euró­pa és a FÁK országai számára. Középutas megközelítés lehet a két- vagy hárompillérű rendszer, benne egy, csupán a létmini­mumot biztosító állami nyugdíjjal". (71.) Ezt az álláspontot tá­mogatta a bizottság elnöke is a tanácskozáson (1993. szeptem­ber 27.). így a folytatódó viták és Nic Barr munkájának jelentő­sége ellenére a Bank nyugdíjpolitikája félő, hogy „keményedni" fog a-maradékelvű minimális állami nyugdíj irányába. Az ügy azonban még nem zárult le. A Világbank 1996-os Éves Jelenté­se az átmeneti gazdaságokkal foglalkozik; érdekes megjegyez­ni, hogy Louise Fox helyett Nic Barrt kérték fel a nyugdíjakkal és közkiadásokkal foglalkozó fejezet megírására. Most (1995. június) mindkét tábor szóvivői a korábbi nézetkülönbségek eny­hüléséről beszélnek. Egyik oldalon felismerték, hogy a teljesen érett privatizált nyugdíjrendszer infrastruktúrája még messze van á megvalósulástól. A másik oldalon az állami rendszer elkötele­zettsége a társadalmi szolidaritás irányába ma már csak az első pillérben testesül meg, amely mindenkinek 30%-os helyettesí­tési rátát biztosít. A második állami pillér 2%-os társadalombiz­tosítási járulékkal további 20%-os helyettesítést adhat 20 év alatt. Ezek fölött és ezeken túl már a magánrendszerek területe talál­ható.

A szociális háló politikája megoldatlan és kísérleti maradt, még a közös Fejlődés Bizottság hivatalos szintjén is. Az elnök arra a következtetésre jutott, hogy „nincs általános konszenzus ennek a [szociális háló] problémának a megközelítésére és megoldá­sára". A közös kiadvány azonban a rászorultsági elvű szociális hálók adminisztratív akadályairól szólva megjegyzi: „az alacsony béreket biztosító közmunkaprogramok költséghatékony, bár kor­látozottabb alternatívát nyújthatnak az adminisztrációs költségek­nek az önszelekció általi csökkenése révén". Ez világosan tük­rözi az IMF gondolkodásmódjának hatását. A Bank Oktatási és Szociálpolitikai Osztálya megbízást kapott egy jelentés elkészí­tésére a szociális hálók hatékonyságáról 1995-ben. Ugyanek­kor az európai „táborral" összefüggésbe hozható csoport meg­bízásából értékelés készült a szociális segélyezési stratégiák­ról. Mindkét jelentés megjelenését érdeklődve várjuk.

Következtetések

1. Változó hangsúlyok a szociálpolitikai diskurzusban

Nem túl erős a bizonyíték arra, hogy az egyes intézrjjények in­tézményfüggő szociálpolitikai ajánlásokkal, és ezek az ajánlá­sok a jóléti rendszerek bizonyos típusaival hozhatók kapcsolat­ba. Inkább azt mutattuk be, hogy a kívánatos nemzeti és nem­zetközi szociálpolitikáról folyó vita áthatja ezeket az intézménye­ket. Más szavakkal, mindegyik vizsgált intézményre jellemző a belső egyet nem értés, a változó politikai ajánlások és a válto­zékony politikai gondolkodásmód. A globális vita, vagy más ter­minológiát használva, a globális ideológiai küzdelem a Kelet-Európában és a volt Szovjetunióban helyes szociálpolitikáról foly­tatódik, de a különböző pozíciók és az egyes intézmények közé nem lehet egyenlőségjelet tenni.

Az EU-ból keletre áramló tanácsok nem mindig európai kon­zervatív korporatista tanácsok. Az euroliberálisok és az euro-korporatisták közötti küzdelmet tükrözte a DGV (a szociális ügyek európai „minisztériuma") sikertelen kísérlete, hogy felügyelje a Phare-programot kezelő DGI-ből kiáramló tanácsokat. A Phare versenyeztetése, kombinálva a fogadó kormányoknak a tendert eredményét befolyásoló képességével oda vezet, hogy a szoci­ális szférában a Phare a Világbank, néha az ILO, néha más meg­győződés konzultánsainak irányítása alá kerül. Az OECD szoci­álpolitikai gondolkodásmódjában paradigmaváltás látszik meg­történni, az amerikai liberalizmustól egyfajta társadalmilag sza­bályozott kapitalizmus felé. Az Európai Tanácsban a Szociális Ügyek Igazgatósága, úgy tűnik, át kívánja gondolni eddigi meg­közelítését a szociálpolitika területén, amelybe beletartozhat a munkából és juttatásból származó bevételek közötti éles különb­ségtétel megtörése is. Talán a Világbankon belül a legnyilván­valóbb, hogy eszmék és politikai ajánlások heves és éles küz­delme zajlik. Azonosíthattunk egy „tábort", amely az európai jö­vedelemfüggő, állami finanszírozású társadalombiztosítási rend­szerek híve, és egy másikat, amely egyfajta egységes, mara­dékelvű nyugdíjpolitikát támogat. Bár ebben a tanulmányban nem vizsgáltuk részletesen az ILO álláspontját, úgy tűnik, ellentét van a Közép- és Kelet-Európa Teamen belül azok között, akik egy hagyományos közép-európai, bismarcki megközelítést támogat­nak állami társadalombiztosítással, rászorultsági elvű szociális segélyezéssel (szociális háló), és azok között, akik állampolgári jogon járó juttatással helyettesítenék a régi rezsimek által ga­rantált munkajövedelmet.

2. Szociállíberalizmus versus konzervatív korporatizmus

Bemutattuk, hogy a nyugati jóléti kapitalizmus klasszikus formái (liberalizmus, konzervativizmus, szociáldemokrácia) részt vesz­nek a vizsgált globális vitában, de azt is kezdtük megmutatni, hogy a jóléti politika létező paradigmái összeomlanak a munka és biztonság posztfordista dekonstrukciójával szemben. A világ­bankon belül világosan látszik a kísérlet – bár lehet, hogy nem lesz sikeres -, hogy túljussanak az egyesek szerint csődbe ju­tott és fenntarthatatlan európai társadalombiztosítási rendsze­reken, és egy maradékelvű és rászorultsági elvű szociális hálót hozzanak létre Kelet-Európában és a volt Szovjetunióban. Ez a stratégia, amelyet szociálliberalizmusnak nevezhetünk, még nem fogalmazódott meg világosan. A szociális háló pontos jelentése még nem tisztázott. A rászorultsági elv problémáit még nem gon­dolták át. Az IMF által kedvelt közmunkán alapuló szociális háló („munkáért-kenyeret") eszméjét nem osztja a Bank. Talán az IMF ezen gondolkodásmódja, talán a szociálliberalizmus „work-fare" változata. Ez párhuzamba állítható egy hasonló, bár más irányú kísérlettel az ILO-n belül. Eszerint a volt szovjet államokban he­lyes volna egy rászorultsági elv nélküli, állampolgári jogon járó juttatás bevezetése. Ezt az ötletet nem osztja testületileg az ILO, amely még mindig erősen konzervatív korporatista.

Más szavakkal, meg vagyunk győződve arról, hogy a szociál­politika kialakítása során Kelet-Európa különböző nyugati szoci­álpolitikai stratégiák kísérleti terepe, de az eszmék és stratégiák ezen küzdelme ma magában foglalja a posztfordista szociálpoliti­ka egy szociálliberális változatát is, amely időnként visszhangra talál az intézmények gondolkodásában is. Csupán puhatolózva ajánljuk a keletre áramló tanácsok ezen tipológiáját, és az egyes intézmények összekapcsolását bizonyos típusú ajánlásokkal.

(Fordította: Magi István)

Jegyzet

¹ Az IMF politikáját illetően érdekes megjegyezni, hogy a pénzügyi gondolkodásmód, úgy tűnik, előnyben részesíti a déli fejlődő országok­ban inkább helyénvaló gyakorlatot, és ennek védelmében a meg­valósíthatóságot és a fenntarthatóságot hozza fel. Az észak-európai fejlett keresetfüggő állami nyugdíjrendszereket fenntarthatatlannak bélyegzi.

Irodalom

Ahmad, E. (1991): Social Safety Nets in Transition Economics. In: Tanzi, V. (szerk.): Fiscal Issues in Economics in Transition. IMF.

Ahmad, E. (1993): Poverty, Demography and Public Policy in CIS countries. IMF Working Paper, 93/9. február.

Bair, N. (1994): Labour Markets and Social Policy in Central and Eastern Europe. World Bank.

Cornia, G. – Jolly, R. – Stewart, F. (1987): Adjustment with a Human Face. Oxford University Press.

Deacon, B. (1995): The impact of supranational and global agencies on Central European national social policy. In: Boje, T. P. (szerk.): Welfare State and Labour Markets in a Changing Europe. M E Sharpe, New York.

Development Committee (1993): Development Issues: Presentations to the 47^th meeting of the Development Committee. 1993. szept. 27. World Bank.

Esping-Andersen, G. (1990): The Three Worlds of Welfare Capitalism. Policy, Cambridge.

I.L.O – C.E.E.T (1994a): The Bulgarian Challenge: Reforming Labour Market and Social Policy. Budapest

I.L.O – C.E.E.T (1994b): Social Protection in Transition Economies: From Improvisation to Social Concepts. (A discussion paper by Michael Cichon), Budapest.

I.L.O (1995): Making Social Protection Work: The challenge of tripartism in social protection goveinance for countries in transition. Geneva.

James, E. (1994): Averting the Old-Age Crisis. Policy Research Department, World Bank.

Jessop, B. (1991): The Politics of Flexibility. Aldershot, Edward Elgar.

Milanovic, B. (1992): Review of Social Safety Net Chapters in Reports on the Former Soviet Union. 1992. szept. 11. World Bank (kéziratban).

Tanzi, V. (1991): Fiscal Policies in Economies in Transition. IMF.

Tanzi, V. (1993): Transition to Market: Studies in Fiscal Reform. IMF.

Vodopivec, M. (1992): Review of the Labour Market and Social Safety Net Sections of CIS' CEMs. 1992. dec. 23. World Bank (publikálatlan).

World Bank (1993a): Perfomance Audit Report: Hungary; Structural Adjustment Loan. Report No 12103. 1993. Junius Operations.

World Bank (1993b): Implementing the World Bank's Strategy to Reduce Poverty. World Bank.

World Bank (1994): ECA Region: Social Security Regional Review, (3 Nov 1993) Summary of Plenary Session Discussion, 1994. Jan. 21.