A chilei fotóművész, Patricio Guzmán Campos életét hazájának XX. századi traumái alakították. Leginkább s legtragikusabban az a szörnyű fordulat, amelynek negyvenedik évfordulója éppen jövőre lesz.

1973. szeptember 11-én kezdte meg Pinochet és a hadsereg brutális támadását a törvényesen megválasztott elnök, Salvador Allende ellen. A New York-i ikertornyokat ért szintén szeptember terrortámadás az elmúlt évtizedben szinte eltörölte a kollektív emlékezetből a barbár chilei puccsot, majd az azt követő embertelen állami terrort, diktatúrát, elnyomást. Az ember rémálmaiban már-már arra gondol: mintha csak kitervelték volna ezt a szörnyű egybeesést.

Patricio Guzmán elhagyni kényszerült hazáját a puccs után, sok ezer haladó szellemű honfitársával együtt. Magyarországra is elvetődött egy rövid időre. A lelkén esett sebet soha, semmi nem volt képes begyó­gyítani. Igazából sehol nem talált otthonra többé. Amikor néhány éve, a hetvenedik születésnapja alkalmából, arra kértem, küldjön magáról néhány sort a róla készülő cikkemhez, a szűkszavú curriculum vitae azzal fejeződött be, hogy „Kanadában élek, láthatatlanul".

És ez a láthatatlanság, gyökértelenség emigrációja óta alig változott. Manapság, az internet korában sem nagyon lelni információt a fotómű­vész Patricio Guzmánról, csak névrokonáról, a szintén chilei, amúgy kiváló dokumentumfilmesről.

Itt-ott újabban egy könyv címlapja bukkan föl a netes találatok között: Chile en la Retina, vagyis Chile a retinán. Hazája egyik könyvkiadója gyűjtötte kötetbe a művész 1957 és 1973 között készült fényképeit. S milyen jól tette. A 164 oldalas albumban sorjáznak Patricio Guzmán még otthon készült fotográfiái, azok a nagyszerű művek, amelyeket ma már a Chilei Nemzeti Könyvtárban és a Chilei Állami Történeti Múzeumban őriznek mint kincseket.

Guzmán fotográfiája ahhoz a nagy realista és humanista áramlathoz tartozik, amelyet honfitársunk, Robert Capa a Magnummal tett szinte mozgalommá a XX. század második felében. Talán nem véletlen, hogy az album előszavában Víctor M. Mandujano kritikus Guzmánt a szintén chilei Antonio Quintanával, a perui Martín Chambival és a mexikói Manuel Álvarez Bravóval emlegeti együtt. Ezek a művészek mind letisztult képi eszközöket használnak fekete-fehér képeiken, ahogyan társaik Európá­ban és Amerikában is.

Patricio Guzmán nem gyógyuló sebe, hazája elvesztése, gyökértelen-sége miatti keserű magánya egyre jobban megérthető, ahogyan retinán­kon könyvének chilei tájképei, életképei és portréi visszatükröződnek. Guzmán csodálja és tiszteli, ismeri és érti hazáját és népét. A hegyek fantasztikus körvonalai, a városok és utcák lírai fényei az alkonyatban, s az emberek, zömükben az alullévők, a vesztesek, az elesettek a foto­gráfus érdeklődésének tárgyai. Elsőként örökítette meg képsorozatban – tervszerűen – a mapuche indiánok ünnepeit, munkások, cselédek, kisparasztok hétköznapjait és egyszerű szórakozásait, s a gyerekeket, a jövő hordozóit.

Portréi közül nem egy mára már ikonikussá vált: nagy honfitársairól készült. A chilei dalt megújító, a kép készültekor még vonzó, fiatal Víctor Jaráról, a kommunistáról, a tanárról, énekesről, akit megkínzott testében negyven golyóval találtak meg a junta hatalomátvételének napjaiban Santiago egyik utcájára kidobva. Elrettentő példaként. Csak néhány éve temethették újra méltósággal, s vontak felelősségre néhányat kínzói és gyilkosai közül. Úgyszintén sokatmondó a költő Pablo Neruda harmadik feleségéről, Matilde Urrutiáról készült fotója. A sokáig titkolt szeretőt és feleséget Diego Rivera róla készült festménye előtt vette le Guzmán. Rivera kétarcú nőként festette meg Matilde Urrutiát, hajába rejtve – ez a fotón is látszik a jobb szélen – szerelme, a költő Neruda jellegzetes pro­filját. Ahogyan az albumban is az oldalpár másik felén ott a hármas kép Nerudáról, a szerelmes költőről, a szerelmes szonettek írójáról. Feltűnik a képek között Santiago bátor és tiszta lelkű főpapja, Silva Henríquez bíboros érsek is, aki jó ideig szinte egyetlen hangos hazai kritikusa volt a véreskezű Pinochetnek, s aki többek között a meggyilkolt Allende elnök feleségét és családját is rejtegette, segítette az üldöztetés idején.

De Guzmán könyvének és életének főszereplői a mindig névtelen szegények. Indiánok és hegyi pásztorok, szerelmes kis cselédlányok meg a mosolygós kiskatonák, akik néhány évvel a róluk készült kedélyes fotó után esetleg éppen arra kényszerültek, hogy testvéreiket gyilkolják parancsnokaik utasítására.

A kiokosodott utókor pillantása a régi fényképeken olyasmit talál, amit a kortársak nem vehettek észre. Hiszen módja van rá, hogy elődei képes krónikáját visszafelé olvassa el, a végtől a kezdet felé. A XX. századi chilei fényképeket csakis a tudásnak ezzel a nyomasztó terhével lehet nézegetni. Talán éppen ezért került a kötetben a sor végére a szélvihar­ban mókásan vigyázban álló három pipaszárlábú srác remek portréja. Oly törékenyek külön-külön, de így, együtt, vállt vállnak vetve, mégis olyan lelkesítő a látványuk.

A Nyugaton „befutott", sőt sztárolt Szolzsenyicin árnyéka ma is eltakarja az olvasóközönség elől a „lágerirodalom" nála nagyságrenddel mérvadóbb formátumú képviselője, Varlam Salamov életművét. Az irodalmi jelentőségében Gogollal, Platonovval, Bjelijjel párhuzamba állítható író élete végéig ragaszkodott a húszas évek trockista ellenzéke, „a szó és a tett egysége" s az orosz értelmiség forradalmi küldetése étoszához, akinek antisztálinizmusa soha nem párosult szovjetellenességgel.

Salamovot nem olvassuk és nem értékeljük eléggé, mivel nehezen illeszthető bele az irodalmi és ideológiai kánonba. Jelentkezésekor a sztálini lágerek „egyik" szemtanújaként könyvelték el. A Kolimai elbe­szélések azonban egy nagy írót sejtetnek, aki mesteri módon, hitelesen tudja ábrázolni az emberi személyiség leépülését, megsemmisülését. A rossz fordítások és Szolzsenyicin terjedelmes árnyéka miatt, Nyugaton alig ismerték. Oroszországban pedig, egyszerűen a lágerirodalom „egyik" képviselőjének tekintették. Nem szeretnénk lebecsülni A. Zsigulin, L. Razgon vagy E. Ginzburg életművének jelentőségét. Salamovot azon­ban az íróknak egy egészen más osztályába, Gogollal, Platonovval és Andrej Belijjel egy sorba kell helyezni! Azt, amit ő a XX. századi orosz prózairodalomban véghezvitt, életművének kutatója, Jelena Mihajlik irodalomtörténész egy „láthatatlan forradalomnak" nevezte.

Varlam Salamov 1907-ben született Vologdában, egy pravoszláv lelkész gyermekeként. Édesapja hosszú évekig misszionáriusi szolgá­latot végzett az Aleut szigeteken, majd Vologdában a hitújító mozgalom résztvevője lett.¹ Varlam 1925-ben Moszkvába utazik. Egy évig gyárban dolgozik, majd beiratkozik a Moszkvai Állami Egyetem szovjet jogi fakultására. Csatlakozott a baloldali ellenzékhez, amelynek tagjaként aktívan részt vett a '20-as évek kulturális életében. Két évre rá „szoci­ális származásának eltitkolása miatt" eltávolították az egyetemről. (A jelentkezési lapon nem tüntette fel, hogy az édesapja lelkész.) Alapos okunk van azonban feltételezni, hogy az eltávolítás igazi oka Salamov antisztalinista nézeteiben keresendő.

1929 februárjában egy illegális nyomdában letartóztatják, Lenin úgy­nevezett „végrendeletének" a pártkongresszushoz írott, Sztálin szemé­lyiségét elítélő levelének terjesztése miatt. A tömeges megtorlások első hullámában 3 évre ítélték el, amit az Észak-Urálban, a viserszki táborban töltött. 1931-ben kedvezménnyel szabadult, és hamarosan visszatért

Moszkvába. Elvette egy régi bolsevik, Ignatyij Gudze leányát, és – előbb újságíróként, majd, mint szépíró is – publikálni kezdett. Második letartóztatásáig, 1937 januárjáig 6 elbeszélése jelent meg. Elmondása szerint vagy tízszer is többet írt ezalatt, munkáit azonban nem őrizte meg a családja.

Salamovot másodszor már KRTD (kontrrevoljucionnaja trockisztszkaja gyejatyelnoszty – ellenforradalmi trockista tevékenység) vádjával tar­tóztatták le. Ilyen ítéletet egy rab 1937-38-ban csak csodával határos módon élhetett túl. Bár többször is a pusztulás határára került, Salamov életben maradt. Már a lágerben mondták ki felette a harmadik ítéle­tet: „ellenforradalmi agitáció". „Az emigrációs kultúra magasztalása", valamint „a hitleri német hadsereg technikájának és hadvezetésének dicsérete" volt a vád. A feljelentések alaptalanok voltak, de a tábori törvényszék számára ennek nem volt jelentősége. Salamov még 10 év munkatábort kapott. Egy ismerős orvos jóvoltából aztán 1946-ban felcseriskolát végzett, és így a tábori életben magas rangot jelentő egészségügyi beosztást kapott.

Moszkvába – pontosabban a moszkvai agglomerációba, hiszen 1956-ig csak a 100 kilométeres körzeten kívül lakhatott – Salamov 1953-ban tért vissza. Még Kolimából levelezést folytatott Borisz Paszternakkal, aki nagyra értékelte a volt lágerlakó verseit. Hazatérése után azonnal hozzákezdett a Kolimai elbeszélésekhez. 1954 és 1964 között 6 fejezetet írt meg. Mindennek következtében szakítania kellett a családjával, és nem talált helyet magának az „olvadás" irodalmi életében sem. Megvolt ennek a maga jó oka. Életében Salamovnak mindössze 5, a cenzúra által összeszabdalt, vékonyka verseskötete, újságcikkei és néhány rövid karcolata jelent meg a Szovjetunióban. Írásai – többnyire akarata ellenére – a „tamizdatban", vagyis Nyugaton jelentek meg. Az első könyve csak 1978-ban, Londonban. A nagybeteg írót 1979-ben egy rokkantotthonban helyezték el. Mivel azonban ennek a süket és vak öregembernek a sorsa egyre inkább érdekelni kezdte az emigráns sajtót és egyes neves szovjet ellenzékieket is (Jevgenyij Jevtusenko), 1982 januárjában erőszakkal átszállították egy krónikus elmebeteg otthonba, ahol aztán 2 napon belül meg is halt. A KGB a legutolsó pillanatig megfigyelés alatt tartotta. Az író özvegye csak 2000-ben kaphatta meg ezeknek a jelentéseknek a fénymásolatát. Ugyanabban az évben rehabilitálták az első, a „trockista" perében. Ezzel fejezzük is be az áttekintését ennek az életútnak!

V. Ty. Salamov életével és munkásságával kapcsolatban máris két sztereotípia alakult ki. Az egyik a táborból szabadult író életkörülmé­nyeivel magyarázza e sajátos életutat. A különböző memoárok és élet­rajzírói fejtegetések Salamov magányosságának, különcségének okait, jellemének sajátosságával a kolimai évek szenvedéseivel, végül súlyos betegségeivel magyarázzák, amelyek megakadályozták abban, hogy folyamatos kontaktusban maradjon a környezetével. Gyakran felemlítődik a Lityeraturnaja Gazetában megjelent híres levele is, amelyben mintha elhatárolná magát a Kolimai elbeszélésektől. A „disszidens" társak és ismerősök nagy részét ez a lépés eltaszította az, úgymond, „megtört" embertől, és őt ez még mélyebb magányba süllyesztette.

A kolimai társaktól kezdve a későbbi barátokig, se szeri, se száma az ilyen vélekedéseknek. Tudvalévő például, hogy mennyire nehezére esett az írónak a szakítás Nyikolaj Jakovlevics Mandelstam körével. Volt kolimai barátja, Borisz Lesznyak pedig ezt írja: „Becsvágyó, hiú és ego­ista volt. Nem is tudnám megmondani, hogy mi volt benne az erősebb. És az előbbiekhez hozzá lehet még tenni a dicsőség- és bosszúvágyat, valamint a haragtartást." (Lesznyak 1999) A. V. Hrabrovickij irodalomtör­ténész ezt állítja egyik, Salamovról szóló naplójegyzetében (1982): „Nem volt jó ember. […] Meg féltékeny is volt, különösen Szolzsenyicinre, akit sok mindennel vádolt".²

Említsük meg végül egy másik kolimai barát, Georgij Gyemidovics Davidov véleményét! Tudva, hogy ő is elhidegült az írótól, egyszer elmondták neki a Lityeraturnaja Gazetában megjelent levél történetét, várva elítélő reakcióját. Ő azonban dühbe jött, és így kiáltott: „Hallgas­satok! Én tudom, hogy mennyire meg tudják törni ott az embereket!" (Gyemidova 2011, 64) Ma többen is tudjuk már, hogy nem ilyen egyszerű annak a levélnek a története. És hogy nem is csak a hatalom kényszerí­tette azt ki az íróból. Nagyon sokan vagyunk, akik nem is tudjuk elítélni érte a Kolimai elbeszélések szerzőjét.

A másik sztereotípia már közvetlenül Salamov prózájának a fogad­tatásával kapcsolatos. A Kolimai elbeszélések stílusát az olvasók, különösen kezdetben, egészen részletesen leírónak, valósággal szo­ciografikusnak érezték. Ez nyomta rá bélyegét az első fordításokra is. 1967-ben ezen a címen jelent meg Németországban és Franciaország­ban: Salanov elítélt történetei. Ez a sztereotípia azzal a leegyszerűsített értelmezéssel kapcsolatos tehát, amely Salamov elbeszéléseiben elsősorban egy szemtanú vallomását látta Kolimáról. Jól mondta erről Jelena Mihajlik (1997, 107): „Első kiadói számára Salamov nem költő volt, hanem egy rehabilitált rab. Az olvasók többsége számára az is maradt." Nem ez az első eset, hogy az irodalomtörténet kutatóinak vitába kell szállni olyan szőrszálhasogató történészekkel, akik min­denáron be akarják bizonyítani valamiről, hogy „valójában nem is úgy volt". (Eszipov 2007, 233-261) Nincs itt helyünk a „dokumentumpróza" és a „dokumentumként megélt próza" közötti különbségeket elemezni. Sokszor volt már szó erről.

Maga Salamov is írt prózájának dokumentumjellegéről, de ezen nem egyszerűen a tények pontos leírását, hanem a lényegük megragadását értette. Az ember szörnyű helyzetének bemutatását az embertelen körülmények között, a csupasz tények alapján. Ez az alkotói módszer kétségtelenül az úgynevezett „Holokauszt utáni irodalommal" rokonítja művészetét: Semprun, Kertész és mások, különösen Primo Levi könyvei­vel. Ahogyan Jelena Mihajlik írja (1997, 107-108): „Politikai publicistaként fogadták, miközben a Világegyetem összeomlásáról beszélt. Nemcsak, hogy nem hittek neki, de még csak el sem olvasták. És látnia kellett, hogy műveit a szembenálló politikai erők fegyverként használják fel egymás ellen. Mindezzel azonban Salamov nem foglalkozott. Ő egy egészen más csatát vívott."

Megjegyzendő, hogy ez az álláspont ellentétes volt az 1950-70-es évek irodalmi irányzataival. Még Salamov közeli ismerősei is, köztük a már említett B. M. Lesznyak, a Kolimai elbeszéléseket, mint az író sze­mélyes visszaemlékezéseit olvasták, és a stílus kemény realizmusa csak megerősítette őket a szerző „rossz természetéről" alkotott véleményük­ben. Így olvadt össze az a két tendencia, amely mindmáig akadályozza Salamov világnézetének és műveinek megértését.

Gyakran mondogatta: „az ideális szám – az egyes". Ezt a vélemé­nyét egész környezete jól ismerte. Így például, második feleségének, Olga Szergejevna Nyekljudovának a fia, Sz. Ju. Nyekljudov kijelentette (2011), hogy Varlam Tyihonovics „alkatilag magányos" ember volt. Ezt az eszményét legvilágosabban a Viser-Antiregény (1970) című művét megnyitó Butirkai börtön c. elbeszélésben fejti ki a szerző. „Az ideális szám az egyes. Isten, eszme, hit mind csak egy lehet. Itt a lágerben megengedhető azonban a kettes szám is. Itt kölcsönös segítség van, meg igazmondás-próba. […] Van-e elég erkölcsi erőm hozzá vajon, hogy még itt is egyes számként tudjam végigjárni az utamat?" (4:152)³ Egy ennyire tudatos, sőt deklarált magányosságnak nem lehetnek azonban csupán pszichikai, vagy pszichofizikai magyarázatai. Annál is inkább, mert Salamov szól útjának céljáról is: „Az áldozatnak méltónak kell lenni a célhoz. Éppen erről a célról szeretnék egyszer majd elbeszélgetni egy nálam idősebb emberrel, valahol a politikaiak számára fenntartott rész­legben. Az áldozat – az életünk. Hogyan fogadják majd ezt az emberek? És milyen hasznát veszik neki?" (4:153)

Hogy megértsük az áldozatról meg az egyes számról mondottakat, jól szemügyre kell vennünk a Kolimai elbeszélések szerzőjének eszmei álláspontját. Véleményem szerint, ez a sztálinizmus által tudatosan diszkreditált, majd fizikailag is megsemmisített forradalmár orosz értel­miség végrendelete. Salamov tragikus magányának éppen ez volt az egyik fő oka.

A forradalom és a forradalmár alakja Varlam Salamovnál című terjedel­mes cikkében M. V. Goloviznyin hivatkozik Szolzsenyicin egyik kijelen­tésére: „A politikai nézetei? Nos, a kolimai tapasztalatoktól függetlenül, ezeket továbbra is a forradalom és a '20-as évek lelkesedése szabta meg. 18 év lágerélet sem tudta kioltani benne azt a tüzet, amelyet a Trockij vezette ellenzék élesztett benne." (Szolzsenyicin 1999, 166-168)

M. V. Goloviznyin véleménye szerint, a lényeget tekintve, Szolzsenyi­cinnek igaza van. A két író politikai nézeteinek kibékíthetetlen ellentéte éppen abban mutatkozott meg, hogy Szolzsenyicin a sztálini terrort már az 1960-as években a bolsevizmus forradalmi taktikája természetes eszközének tartotta, így a totális sztálini rendszer ellen folytatott harc számára a bolsevizmus, ateizmus és általában a baloldali örökség elleni harcot jelentette. Salamov egész alkotó életét viszont áthatotta az a meg­győződés, hogy a sztálinizmus nem folytatása, hanem éppen tagadása a bolsevizmusnak. A Viser-­Antiregényben írja: „Sztálin ellenzőinek egyike voltam. Közülünk ugyan soha nem hitte senki sem, hogy Sztálin és a szovjethatalom egy és ugyanaz!" (4:181)

Az író politikai nézeteinek megismerése szempontjaiból igen fontos jegyzetfüzeteinek a tanulmányozása, amelyek írásakor kezdetben nem számolt még a nyilvánossággal. Találunk itt verseket, továbbá olyan gon­dolatokat és megfigyeléseket, amelyek közül többet később felhasznált a műveihez, vagy éppen a levelezésében bukkannak fel újra.

Salamov világnézetének a felvázolásában nagy nehézséget okoz egy, a műveit jól ismerők számára azonnal szembetűnő ellentmondás. Egyrészt éles hangon beszél az orosz népről és a parasztságról. Az Iván Gyenyiszovics egy napjáról írott egyik első, még jóindulatú kritikájában megjegyzi: „Különösen a parasztok között volt sok besúgó. Egy paraszt­ból lett házmester a táborban csak spicli lehetett, semmi más." (6:314)

A negyedik Vologdában olvassuk: „A forradalom sok meglepetése közül az egyik a parasztság volt. A forradalom rohamléptekkel terjedt a falvak­ban, mivel kielégítette a parasztságnak a harácsolás iránti hajlamát." (4:9)

És még egy nagyon határozott kijelentés ugyanebből a műből: „Ne áriázzanak nekem a népről! Ne daloljanak a parasztságról! Én tudom, hogy mi az. Különböző szélhámosok és vigécek ne akarják nekem be­magyarázni, hogy az értelmiség bűnt követett el bárkivel szemben is!

Az értelmiség nem vétett senki ellen. Pontosan fordítva áll a dolog. A népnek van, ha létezik egyáltalán ilyen fogalom, kifizetetlen adóssága az értelmiségével szemben." (4:116)

Jól ismerjük Salamov kategorikusan elítélő véleményét az orosz irodalom humanista tradícióiról is: kemény kirohanásait Tolsztoj, Nyek­raszov, Csernisevszkij és eme, nem csupán humanista, hanem nép- és mindenekelőtt parasztimádó tradíció többi hordozójának a nézetei ellen.

Mindezzel szemben áll a maga egészen másfajta értékelése a forra­dalomról, szimpátiája az eszerek iránt, a narodovolecek emléke előtti főhajtás, és az 1920-as évek végén, a trockista ellenzék mozgalmában való részvétel.

Az Emlékek a '20-as évek Moszkvájáról, című írás egyik fontos részlete Az égbolt ostroma. Ebben írja: „Az Októberi forradalom természetesen világforradalom volt. Természetes, hogy ennek a hatalmas átalakulásnak az élvonalában az ifjúság haladt. Ez a réteg volt hivatott elítélni a Múltat, és új történelmet csinálni. A személyes tapasztalatainkat, valamint az emberiség történetének egész tapasztalati anyagát a könyvek pótolták […] Az 1924-es év szinte lázasan pulzált és lélegzett valami nagy ese­ménynek az előérzetétől, és mindannyian megértettük, hogy a NEP sem fog megzavarni, megállítani senkit sem. A '17-es év szabadsághangulata támadt fel újra. Mindünk kötelességének érezte, hogy újra nyilvánosan részt vegyen a jövőért folyó küzdelemben, amelyről a politikai foglyok és száműzöttek évszázadok óta álmodoztak […] Mindnyájan meg voltunk győződve róla, hogy másnap elkezdődik a világforradalom." (4:432)

Egy időben Salamov azt hitte nagy naivan, hogy egyszer majd publi­kálhatja ezeket a feljegyzéseket. Azt gondolhatnánk tehát, hogy a fenti részlet valamiféle cselvetés részéről a hatalom számára. De több ilyen kijelentés található a naplóiban és egyéb, nem a cenzúrának szánt helyeken is! A Viser-­Antiregényben, továbbá az 1920-as, 30-as évekből származó naplókban, visszaemlékezésekben majdnem ugyanazokat a politikai téziseket találjuk, mint amelyeket a letartóztatott Salamovnak az OGPU ügyészéhez 1929 júliusában írott levele tartalmaz. (Salamov 2004, 953-955)

Fel kell hívni a figyelmet itt egy nagyon fontos részletre. Amikor az 1920-as évekről beszél, a Mi személyes névmást gyakran, mint ideológiai gyűjtőnevet használja a szerző. De azután már csak egyes számot hasz­nál. A Kolimai elbeszélésekben a Mi már csak a táborlakók közösségére vonatkozik, akik közé a szerző mintegy véletlenül került. Az 1920-as évek nemzedékével azonban közvetlenül azonosítja magát. Íme néhány példa.

„Mi tudni akartuk még azt is, hogyan íródnak a versek, és hogy kinek van joga verset írni, kinek nincs. Mi tudni akartuk tehát, hogy méltók-e a költők a saját verseikre" (4:351). (Itt és a továbbiakban a kiemelés tőlem származik – Sz. Sz.)

„Szelvinszkijt, Agapovot, Adujevet, Lugovszkijt és Panovot Mi nem tartottuk költőnek, inkább csak versfaragónak. Nem volt élet a soraik­ban." (4:383)

„Mi nem csupán verseket olvasni, hanem élni és cselekedni akartunk" (4:398).

A Narodnaja Volja egykori hőseivel való találkozókról és a könyveik olvasásáról Salamov így ír: „Mi olyan emberekkel találkoztunk akkor, akiknek az élete már régen legenda volt. És ez az Oroszország forradalmi múltjával való élő kapcsolat még ma is lehetséges. […] Nagyon fontos, hogy élőben, elevenen lássuk ezeket az embereket. Emlékszem például a tagbaszakadt, ősz Gustave Inare, a Párizsi Kommün hősének Moszk­vába érkezésére." (4:387) Előzőleg pedig, B. L. Paszternak Kilencszázöt című poémájából idéz:

„Narodovolecek.
Perovszkaja.
Március egy.
Nihilista-zekék
És kínzókamrák
És diákpápaszem.
Apáink története,
Mint egy Stuart-kori
Ködlepte krónika,
Puskinnál távolibb,
És álomként dereng,
Sejtelmesen." (Paszternak 1990, 111)

„Apáink története" – ezt a Paszternak sort akarta címül adni Salamov egy regényéhez, amely az orosz forradalmár értelmiség két, egymást követő nemzedékéről szólt volna. (RGALI 3:106) A könyv hőse Natalja Klimova lett volna, egy eszer forradalmár, a Sztolipin ellen a Patikus szigeten végrehajtott híres merénylet résztvevője, a Kivégzés előtt című híres levél (Klimova 2006) szerzője. Szerepelt volna még benne a leá­nya, Natalja Sztoljarova is, aki az 1930-as években Franciaországból jött haza a Szovjetunióba, hogy aztán persze, ő is Kolimán kössön ki. Salamov személyesen is jól ismerte őt, hiszen jelentős szerepet játszott az 1960-as, 70-es években az értelmiségi ellenzék életében: Ny. Ja. Mandelstam köréhez tartozott, és I. G. Ehrenburg titkárnője volt. Neki ajánlotta Salamov az édesanyja és az ő életéről szóló Aranyérem című poémát is. Ennek a témának egy egész könyvet akart szentelni, amely az Aranyéremen túl, tartalmazta volna N. Sz. Klimova életrajzát, életé­nek különböző dokumentumait és a levelezését. Salamov itt nemcsak az író, de a történész szerepét is magára vállalta. Hozzá is fogott már Klimovának a lánya által neki átadott levelezése (RGALI 3:381) részletes tanulmányozásához. Ugyan vajon, miért? Az 1920-as évek nemzedékéről ez áll Salamov naplójában: „Ezek még azoknak az embereknek a testvérei, fiai és leányai voltak, akik a saját kezükkel csinálták a forradalmat. Életkoruknál fogva, ők már kimaradtak az eseményekből, de egy hatalmas ugrással szerették volna utolérni őket. És ehhez csak egyetlen fegyverük volt: az, amellyel az apáik harcoltak. Ez (akkor már) a fantasztikum fantasztikuma volt, természetesen, és még nagyobb önfeláldozást követelt, mint forradalmat csinálni." (5:314)

Az író is ebbe a nemzedékbe sorolja magát, amely lemaradt „az égbolt ostromáról". Majd így folytatja:

„Egészen természetes, hogy ez a törekvés egy olyan mozgalommá alakult, amely az új állam sziklái közti járatlan úton volt kénytelen kanya­rogni. Hol a felszínen, hol mélyebben, igyekezve még jobban alámosni a repedező, omladozó partot." (4:431)

A továbbiakban pontosan megfogalmazza, hogy kikhez számítja magát és az 1920-as évek egész nemzedékét:

„Az égboltot főként az egyetemeken ostromoltuk, ott koncentrálódott a társadalom jobbik része: a munkások és parasztok legjobbjai, a nemes­ségből és a polgárságból pedig azok a Konrad Wallenrodok, akik egy má­sik osztály zászlaját emelték magasba, és azzal ostromolták az égboltot. Marx, Engels és minden párttársuk – értelmiségi volt, és a nemességből, a polgárságból, vagy valamely más osztályból származott…" (4:431)

Megint azzal a szóval találkozunk itt, amely annyira fontos volt Salamon számára: értelmiségi. Aztán meg a világforradalom emlegetésével, ami annyira furcsa lehet a mai olvasó számára:

„Az Októberi Forradalom, természetesen, világforradalom volt.

Milyen távlatok, micsoda perspektívák tárultak fel, még a hétköznapi emberek előtt is! Úgy tűnt, hogy ha meglódítjuk egy kicsit a történelmet, akkor megragadhatjuk az irányító fogantyúját, és arra kormányozzuk, amerre akarjuk. Természetes, hogy ennek a nagy peresztrojkának az élén az ifjúság haladt. Természetes, hogy a fiatalok voltak hivatva elítélni minden régit, és újra kezdeni a történelmet. Személyes tapasztalatainkat pótolták a könyvek, az egész emberiség tapasztalati kincse. Így mi sem rendelkeztünk kevesebb tapasztalattal, mint az orosz felszabadító mozga­lom bármely másik egysége. Ráadásul mi még tovább néztünk, a realitás horizontján is túlra. Ami tegnap még mítosz volt, az mára valósággá vált. Miért ne próbáltuk volna ezt a valóságot még tovább lökni, egy lépéssel tovább, magasabbra, mélyebbre? A régi próféták, Fourier, Saint-Simon, Morus elénk rakták az asztalra minden titkos vágyukat, és mi vettük a lapot.

Mindezt aztán persze összetörték, félrelökték, eltaposták. De nem volt még egy másik pillanat ebben a mi orosz életünkben, amikor olyan közel jártunk volna a nemzetközi eszmeáramlatokhoz." (3:432)

Ezek után a visszaemlékezések után Salamov élesen szembeállítja az 1920-as évek szabad gondolati pezsgését az 1930-as évekkel, a győztes sztálinizmussal. Ezzel egyidejűleg a „Mi" eltűnik a nyelvéből, és helyét az „ÉN" foglalja el. „Korunk az egyes ember ideje" (5:301), kons­tatálja naplójában, és ennek illusztrációjaként meg is nevez egy konkrét személyt: „Paszternak".

Mint tudjuk, Salamov aktív résztvevője volt a Sztálin-ellenes trockista ellenzéknek, és letartóztatása után első letöltendő lágerbüntetését egy illegális ellenzéki nyomda miatt kapta, amelyben Leninnek a pártkong­resszushoz írott, Sztálint élesen elítélő levelét, az úgynevezett Lenin végrendeletét nyomtatták ki. Az író életrajzának ezen az oldalán több fehér folt is van.⁴ M. V. Goloviznyin mindenesetre megalapozottan fel­tételezi, hogy ismerte a trockista mozgalom vezetőit, tájékozott volt az elméleti kérdésekben, és készen állt a politikai munkára is. De mivel Trockij emigrációba kényszerítése után sokan a mozgalom vezetői közül feladták a küzdelmet, és mivel az ítélet enyhítése kedvéért a résztvevők közül is többen kompromisszumot kötöttek az ügyésszel, az író eltávolo­dott a mozgalomtól. Amint azonban Goloviznyin hangsúlyozza, Salamov a Viser-Antiregényben is úgy mutatja be az 1920-as évek ellenzékének résztvevőit, mint „akik elsőként voltak hajlandók életüket áldozni azért, hogy feltartóztassák azt a vérfolyamot, amely a sztálini kultusz elneve­zéssel vonult be a történelembe".

Az ellenzékben való bizonyos fokú csalódás nem jelentette az esz­mékben való csalódást is. Ellenkezőleg! Amennyire a meglehetősen gyér forrásanyagból következtetni lehet, a csalódás fő oka éppen az volt, hogy az ellenzék tagjai közül sokan nem tartották be azt a szabályt, amely Salamov fő életelve volt: a szavak és a tettek összhangját.

Ezt az életelvet, amely nemcsak a naplókban, hanem a visszaemlé­kezésekben, a Viser-­Antiregényben is újra meg újra megfogalmazódik, éppen az 1920-as évek tapasztalataiból szűrte le: „A kérdés lényege, a 20-as évek lényege – a szó és a tett megfelelése. A költészet ehhez ke­vésnek bizonyult." (5:354) Van itt egy rejtett utalás a könyvben, amelyről szóltunk már, és amint maga Salamov is említi, a forradalom utáni évek egész fiatal olvasótábora számára ismert volt: Vera Figner visszaemléke­zései. A Narodnaja Volja egyik vezéralakja írja (Ny. A. Nyekraszov Szása című poémájával kapcsolatban): „Ez a poéma arra tanított bennünket, hogyan éljünk, mire törekedjünk. Hozzuk összhangba egymással a szót és a tettet! Erre tanított. És hogy követeljük meg ezt az összhangot ma­gunktól is, másoktól is. Ez lett az én életem jelmondata." (Figner 1964, 92) És ugyanez a jelmondat csendül fel az Aranyérem hősnőjének, Natalja Klimovának Kivégzés előtt című levelében is.

Saját megfogalmazása szerint: „a 20-as évek volt az az időszak, amikor teljesen világosan, élő példákon keresztül látható volt az összes (Salamov kiemelése – Sz. Sz.) variáns és tendencia, amelyet a forrada­lom feltárt". (5:360) Megjegyzendő, hogy ezt a tézist kellene a gyakorlati kiindulópontnak tekinteni a történészeknek is, amikor ezt a korszakot tanulmányozzák!

Az irodalomtörténészek többsége igyekszik vagy egyáltalán nem venni tudomást a szocialista jellegről Salamov forradalmi gondolataiban, vagy csak egészen mellékesen említi meg őket. A forradalmi eszmék és az író „narodnyik-ellenes" álláspontja közti ellentmondást egyesek a szerző politikai gondolkodásának naivitásával magyarázzák. (Schmid 2007, 87-105) Az eszerek iránti szimpátiájában például, az erős, a rendszerrel szembeszállni képes egyéniségekhez való vonzódásának a kifejeződését látják. Az ellenállásra alkalmas, erős személyiségek kétségkívül magukra vonták az író figyelmét. De nemcsak etikáról volt itt szó, hanem a tradíció vállalásáról, az azzal való azonosulásról is.

Salamov sokat tanulmányozta és jól ismerte az orosz forradalmi moz­galmat. Arra a meggyőződésre jutott, hogy az illegalitás tapasztalatai nagyon értékesek az alkotómunka számára: „Újraolvastam A Karamazov testvéreket, és rájöttem, hogy nem katonai (Hemingway), hanem illegális, forradalmi tapasztalatra van szükség." (5:319) Levelezése és naplói sok olyan eredeti leírást tartalmaznak, amelyek következtetni engednek rá, hogy ezeket a részleteket ő nemcsak íróként és tudományos kutatóként (mert, kétségtelenül, ebben a minőségben is tevékenykedett), nemcsak hallomásból, hanem mint egykori ellenálló is ismeri.

J. B. Lopatyinához, az ismert forradalmár, German Lopatyin unokájá­hoz és egy politikai üldözött leányához címzett egyik levelében Salamov a narodovolec Osanyináról ír, kifejtve, hogy miért tartja őt jelentősebbnek Perovszkajánál és Fignernél:

„Osanyina Orelből való, vidéki asszony. Így sokkal több szemé­lyes adottsággal kellett rendelkezzék a feltétlen odaadáshoz, mint a Perovszkaja és Figner típusú fővárosi nevezetességeknek." (Piszma. 1994, 145-147)

„Feltétlen áldozatkészség"- ez az, amit Salamov olyan nagyra becsült Natalja Klimovában és tervezett regénye hősében, a fellázadt Pugacsov őrnagyban és általában az értelmiségben. Ezt a fogalmat ő csak kizá­rólag a forradalmi hagyománnyal való kontextusban tudja értelmezni: „Az orosz értelmiség börtön és börtöntapasztalat nélkül – nem is orosz értelmiség". (4:154)

Ez a vélemény tükröződik az egyik, az író nézeteit leginkább tükröző elbeszélésben, A legszebb dicséretben. A Butirka börtön cellájában magára nézve a legszebb dicséretet a „politikai rabok társaságának főtitkárától", Andrejevtől⁵ , egy jobboldali eszertől hallotta az író: „méltó a börtönre". Egy szimbolikus stafétaátadás aktusa volt ez a veterán ellenálló és a fiatal Salamov között. A Jobbpart ciklusban mindjárt a másik eszmei vonatkozású elbeszélés, A hitetlen után következik ez. A felcsertanfolyam vezetője előtt, akitől egész további sorsa függ, kijelenti, hogy ő – ateista. És amikor látja, hogy az illető mennyire meglepődik, ezzel a szónoki kérdéssel válaszol: „csak vallási megoldása van talán az emberi tragédiáknak?" 1972-es naplójegyzeteiben is erre a két elbe­szélésre hivatkozik az író, mint legfontosabb világnézeti állásfoglalására: „Az írásaimból nem tűnik ki talán, hogy nem tartozom az »emberiség progresszív részéhez«? Ott van A legszebb dicséret és A hitetlen című elbeszélés. A hitetlent éppen erről a témáról írtam." (5:332)

Térjünk azonban vissza ahhoz a kérdéshez, hogy miként egyeztethető össze Salamovnak a parasztság iránti gyanakvóan ellenséges viszonya a narodnyikok és eszerek iránti szimpátiájával, és a forradalmi mozgalom­ban való részvételével! A kulcsot szerintem Paszternaknak a Viszokaja bolezny című poémájában találhatjuk meg:

„Mögöttünk, a legendák vörös ködében,
Rendeletek és reklámok papírtüzében
Égette el magát hős és fajankó,
Meg az értelmiség.
Ünnepélyes gúnnyal mutatta fel őket
A Világ négy tája felé egy sötét erő.
Hősök voltak, de nem tudták,
Hogy a kétszer kettőből
Nem mindjárt lesz száz."⁶

Megkockáztatom a feltételezést, hogy valójában nincsen itt ellentmon­dás. Az értelmiség a népért harcolt, de végül is a „sötét erő", a kispolgár­ság győzött. A hatalom szintjén, és a nép szintjén is, amely megengedte, hogy a hatalom megsemmisítse az értelmiséget. Salamov ugyanakkor mindig megkülönböztette a sztálinizmus által megsemmisített szovjet értelmiséget a forradalmi nemzedékektől, így az 1920-as évek nemzedé­kétől, amelyhez ő maga is tartozott. „Az értelmiség magasabbrendűsége elleni gyűlöletet" a korszak „legnagyobb bűnének" tartotta (egy Ny. Ja. Mandelstamhoz írott leveléből) (6:410). Salamov naplóiban egyéb bizo­nyítékait is találjuk az értelmiséghez való ellentmondásos viszonyának. Például, a kései feljegyzésekből: „A vietnami háború nemsokára befeje­ződik, és ez az értelmiség nagy győzelme lesz." (5:324)

Az önfeláldozás példáit nem csupán az orosz forradalom történelmi hőseiben keresi az író. A jelenkorban is ilyen hősöket keres. Ismeretesek a Che Guevara sorsával kapcsolatos lelkes megjegyzései. „Bármilyen jó is a Száz év magány, mégis semmi, de semmi Che Guevarához, az ő utolsó leveléhez képest…" (5:334) A forradalmár halálára verset ír, amelyben ilyen sorok vannak:

„Világhírű volt, de a halált
A maga törvénye szerint
Vállalta.
A szavak és a tettek egységéért
Testével-lelkével felelt." ⁷

Figyeljünk fel a „szó és tett egységének" Salamov számára olyan fon­tos elvére! Che Guevarával nem merült ki az írónak a kortársi baloldal iránti szimpátiája. A nagy baloldali filozófus, Herbert Marcuse nézeteit például így kommentálja: „az anarchizmus nagy próbája" (5:314). 1971-ben így ír:

„Az én képletem nagyon egyszerű: amit hirdetsz, azt először magadon mutasd be! »Csináld, ahogyan én!« Nem, az én módszerem alapvetően más, ellenséges az alárendelés és az utasítások rendszerével szemben. Az »új baloldalnak« tehát »plusz« osztályzatot adok, Makszimovnak is »pluszt«, Garaudynak és Szaharovnak azonban »mínuszt«." (5:315)

Mivel érdemelte ki az FKP kiemelkedő személyisége, a „revizionista" Garaudy meg A. D. Szaharov akadémikus a „mínuszt"? Feltételezhetően azzal, hogy nézeteik radikális megváltozása ugyanakkor nem váltott ki jelentős változást a személyes életükben is. Miközben az atombomba és az emberi jogoknak a szovjethatalom általi megsértése ellen har­colt, Szaharov tovább dolgozott ennek a hatalomnak az erősítésén, és megtartotta akadémikusi státuszát is. Roger Garaudy már régóta „revizionista" volt, de csak 1970-ben zárták ki az FKP-ból. Tehát, bár a nézeteiket megváltoztatták, de egy ideig, egyfajta kompromisszumként, tovább folytatták az új nézeteikkel ellentétes tevékenységüket is. Ilyen kompromisszumokat Salamov képtelen volt elfogadni.

V. Sz. Ivanov memoárjaiból tudjuk, hogy milyen figyelemmel kísérte Salamov a „disszidens" mozgalom első lépéseit. Hogy milyen nagyra értékelte például az 1927-es, Sztálin ellenes tüntetés utáni első nyílt utcai demonstrációt, az 1965-ös tüntetést:

„Amikor 1965 decemberében (mintegy 40 évi szünet után) lezajlott a Szinyavszkij és Danyiel melletti tüntetés, Salamov, aki 1927 novem­berében, 20 éves ifjúként részt vett a »Le Sztálinnal!« jelszóval tüntető ellenzék megmozdulásában, szintén megjelent a Puskin téren." (Ivanov 2000, 738-744)

Salamovnak a Szinyavszkij-Danyiel üggyel foglalkozó, Levél egy régi barátomnak (Piszmo. 1989) című írása, amely szamizdat kiadásban je­lent meg, párhuzamot vont az 1960-as évek ellenzéki és az 1920-as évek Sztálin ellenes tüntetései között. De a „disszidensekhez" való viszonya hamarosan megváltozott. Hamarosan meggyőződött róla ugyanis, hogy a mozgalom nem felel meg az ő és az 1920-as nemzedék elveinek. A résztvevők között túl sok besúgó és egyéb gyönge jellemű ember akadt, akik egyáltalán nem tartották kötelezőnek magukra nézve a szó és tett megfelelésének etikai elvét.

Salamov etikai eszménye nem tette lehetővé, hogy beiratkozzék a Sztálin utáni félhivatalos irodalomba. Ez oda vezetett, hogy végül is a '60-as évek „disszidensei" is kivetették maguk közül. Ez a kör jórészt elvetette a korábbi forradalmi tradíciót, a Salamov elbeszéléseket pedig a táborélet egyszerű, szovjetellenes dokumentumaiként fogadta. A 60-as évek „disszidensei" többségükben nem feleltek meg a „szó és tett egysé­gének". Hajlamosak voltak a kompromisszumokra, így a „hidegháború" mindkét tábora fel tudta használni őket a maga céljaira.

Salamov csalódott ebben a körben. Világos jeleit látjuk ennek a nap­lóiban, a szamizdatban és „tamizdatban" (a külföldi sajtóban – a ford.) megjelent írásokban, végül a Szolzsenyicinnel és körével való szakítás­ban. Ez a csalódás vezetett a Lityeraturnaja Gazetában megjelent, már többször említett levél megírásához. Szokása szerint, igen határozottan szakított. A liberális közeget lekicsinylően így nevezi: „PCS" – „Prog­resszív Emberiség". A naplói és levelei megtelnek éles minősítésekkel:

„Napjaink »igazságkeresői« egyszerűen – besúgók és zsarolók." (5:324)

„A szamizdat – pusztán egy égi tünemény, minden érzéki csalódás közül a legveszélyesebb. A két ellenséges titkosszolgálat kifinomult eszköze ez, amelyeknek annyit ér csak az emberi élet, mint amennyit a berlini csatában ért." (5:329)

Ebben a szakításban nagy szerepe volt a Szolzsenyicintől való elide­genedésnek, akivel korábban baráti kapcsolatban volt.⁸ Miután meg­győződött a készülő mű konjunkturális voltáról, Salamov visszautasítja a GULAG szigetcsoportban való társszerzőséget:

„Paszternak a hidegháború egyik áldozata volt, Ön pedig – az egyik fegyvere." (5:367)

„Szolzsenyicin – egy provokátor, aki meg is kapja, amit kiérde­melt."(5:329)

Szemtanúk állítják, hogy Salamov és Szolzsenyicin általában minden­ben különböztek egymástól: magánéletükben, az alkotómunkához való viszonyukban, irodalmi elveikben és végül politikai magatartásukban is. Salamovnak a Lityeraturnaja Gazetában megjelent levele után Szol­zsenyicin nyilvánosan kijelentette: „Varlam Salamov meghalt". Salamov egy „feladatlan levéllel" válaszol, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „Szolzsenyicin Úr, kész vagyok elfogadni temetői tréfáját a halálommal kapcsolatban. Emelt fővel és büszkén tartom magam a hidegháború első áldozatának, aki az Ön kezétől esett el." (5:366) Szolzsenyicin konjunk­turális „gyakorlatiasságát" Salamov sok róla szóló feljegyzésében említi: „Amerika számára – hadarta gyorsan, rábeszélőn az új ismerősöm – egy irodalmi hős legyen feltétlenül vallásos!" (5:362)

Lehet, hogy éppen ez a környezetéből való teljes kiábrándulás készteti Salamovot újra egy ilyen kijelentésre: „Az ember ideális állapota a ma­gány." (5:329) Mivel úgy tapasztalta, hogy az igazi értelmiségi tradíció és etika megszűnt létezni, megállapította: „Korunk a magányos emberek kora." A Mandelstammal és környezetével való szakítás után, 1968-ban ő maga is erre a tragikus sorsra jutott. Mindemellett azonban, műveiben továbbra is újra meg újra felbukkan a gondolat: helyre kell állítani az időnek a sztálinizmus által megszakított folyamatosságát! Ezért ássa bele magát a forradalmi mozgalom történetébe, és hangsúlyozza kitar­tóan a történelmi és kulturális tapasztalat egymástól elválaszthatatlan átadásának a fontosságát.

Ny. Ja. Mandelstamhoz írott egyik levelében ez áll: „Megszakadt az idő, a kultúra folyamata, megszakították az öröklődés láncolatát. A mi dolgunk, hogy ismét összekössük, helyreállítsuk azt." (6:412) A levél kontextusából megállapítható, hogy bár a költészetről van szó, ez a gondolat egyáltalán nem csak erre vonatkozik. Az Aranyérem című, már idézett elbeszélésében így beszél az író a két főváros forradalmi múltjáról: „Péterváron könnyű felidézni a múltat. Sokkal nehezebb ez Moszkvában, ahol a Hamovnyiki városrészt sugárutakkal szabdalták ke­resztül-kasul, szétmázolták a Presznyát, összekeverték benne az átjárók és közök évszázadok alatt kialakult rendszerét, az idő lenyomatát…" És hozzáteszi: „De még most, 1966-ban is, amikor az idő folyamata teljesen meg van szakítva, Klimova nevének elhangzásakor azonnal megnyílik minden orosz értelmiségi embernek a szíve." (2:205)

Igen fontosnak tartja Salamov a tradícióban való résztvállalást, mint aktust is. Az orosz modernizmus irodalmában A. Belij és A. Remizov, az 1920-as évek „tényirodalma" adott példát erre. De nem kevésbé volt fontos számára az orosz forradalmár értelmiség eszmei és etikai tradíciójának a vállalása is. Nem sokkal az Ny. Sz. Klimováról és Ny. I. Sztoljarováról szóló könyv tervének elkészülte után, az 1970-es évek elején, tekintet nélkül megromlott egészségi állapotára, A forradalmár címmel, egy dokumentumokon alapuló poémába kezd Fjodor Raszkol­nyikovról, amelyhez az anyagot a Lenin Könyvtár archívumaiban gyűjti össze. (RGALI 2, 171) Raszkolnyikov mint a „szó és tett egységének" embere érdekli, aki felfogja Sztálin árulását, és nyíltan fellép ellene.

Salamov, halála után, a posztszovjet időkben is egy kellemetlen, ideoló­giailag nehezen kezelhető író maradt. Élete és életműve nem illeszkedik kellően sem a szovjet időket visszakívánó „sztálinista" nosztalgiába, sem a szovjet korszakot mint történelmi katasztrófát bemutató liberális elképzelésekbe. Nemegyszer megpróbálták már, hogy Szolzsenyicin­nel együtt, „szovjetellenesnek" állítsák be. Egy „keresztény írónak", és egy olyan embernek, akit „megtört Kolima". Minden ilyen beállítás nagyon messze van az igazságtól, és egyáltalán nem alkalmas rá, hogy megértsük ennek a nagy írónak az életművét és azt a tragikus életutat, amelyhez hiába is keresnénk hasonlót.

Az idők természetes folyásának helyreállítása, az orosz értelmiség ha­gyományainak átmentése a sztálinizmus és következményeinek szaka­dékán, ez Salamov életművének egyik legfőbb jelentése. Az Aranyérem című elbeszélésben így ír: „És ha az idő ki akarja ejteni rostáján Klimova nevét, akkor harcba szállunk az idővel". (2:206)

Lehetetlen kétségbe vonni ma ennek az eszmei hagyományért folyó harcnak az időszerűségét.

(Fordította: Peterdi Nagy László)

Az Eszmélet számára készült tanulmány.

Jegyzetek

¹ Az Obnovlencsesztvo [A megújulásért]: baloldali mozgalom az Orosz Pra­voszláv Egyházon belül, amely követelte az egyháznak az államtól való füg­getlenségét és a főpapság hatalmának korlátozását. A korai kereszténységet kommunista tanításnak ismerte el. Lásd erről e számunkban M. Goloviznyin tanulmányát. (A ford.)

² Hrabrovickij 2012, 208. A szerző köszönetet mond A. P. Siksannak, aki felhívta figyelmét erre a részletre.

³ A külön megjelölt helyek kivételével a Salamov műveire történő utalások (kötet és lapszám) a továbbiakban a következő kiadásra vonatkoznak: Salamov 2004-2005.

⁴ Salamov ellenzéki tevékenységével kapcsolatban a jelenleg legteljesebb mun­ka: Goloviznyin (2002, 160-168).

⁵ Andrejev valójában nem volt a politikai rabok társaságának főtitkára. A szerző azonban, a megelőző forradalmi nemzedékek nevében, hangsúlyozni akarta ennek a szereplőnek a jelentőségét.

⁶ Nyersfordítás. (A ford.)

⁷ Salamov 2011, 42. Nyersfordítás. (A ford.)

⁸ Salamov és Szolzsenyicin kapcsolatáról részletesebben ld.: Jeszipov (2007, 105-178); Mihajlik (2002, 101-114).

Hivatkozások

Figner [Фигнер, В. Н.] (1964) Запечатленный труд: Воспоминания. Т. 1. Москва, Мысль.

Goloviznyin [Головизнин, М. В.] (2002) Варлам Шаламов и внутрипартийная борьба 20-х годов. Шаламовский сборник. Вып. 3. Вологда, Грифон. 160-168.

Gyemidova [Демидова, В. Г.] (2011) „Будущему на проклятое прошлое…" Ша­ламовский сборник. Вып. 4. Ред. Есипов, В. В., Соловьев С. М. Москва, Литера.

Hrabrovickij [Храбровицкий, А. В.] (2012) Очерк моей жизни. Москва, НЛО.

Ivanov [Иванов, В. В.] (2000) Аввакумова доля. Иванов В. В.: Избранные труды по семиотике и истории культуры. Москва, Т. 2. 738-744.

Jeszipov [Есипов, В. В.] (2007) Варлам Шаламов и его современники. Вологда, Книжное наследие, 233-261.

Klimova 2006: Климова, Н. С.: Письмо перед казнью. [Образование. 1908. № 8. 65-70]

Lesznyak [Лесняк, Б.] (1999) Мой Шаламов, http://magazines.russ.ru/october/1999/4/lesn.html

Mihajlik [Михайлик, Е.] (1997) В контексте литературы и истории. Шаламовский сборник. Вып. 2. Сост. В. В. Есипов. Вологда, Грифон.

Mihajlik [Михайлик, Е.] (2002) Кот, бегущий между Солженицыным и Шаламо-вым. Шаламовский сборник. Вып. 3. Сост. В. В. Есипов. Вологда, Грифон, 101-114.

Nyekljudov, Sz. Ju. (2011) Előadás a Varlam Salamov sorsa és életműve a világiro­dalom és a szovjet történelem kontextusában [Судьба и творчество Варлама Шаламова в контексте мировой литературы и советской истории] című konferencián. Videofelvétel, Moszkva – Vologda, 2011. június 16-19. http://shalamov.ru/video/20.html

Paszternak, Borisz (1990) Apáink. (A Kilencszázöt ciklusból.) Fordította Grigássy Éva. Versek. Budapest, Európa Könyvkiadó

Piszma… (1994) Письма В. Т. Шаламова к Е. Б. Лопатиной: 1966-1975 гг. Публ. и предисл. Е. Б. Лопатиной. Звезда. 1994. № 1. 145-147.

Piszmo… (1989) Письмо старому другу. Цена метафоры, или Преступление и наказание Синявского и Даниэля. Москва, Книга, 1989. 514-522.

RGALI 2: Российский государственный архив литературы и искусства (РГА-ЛИ), Ф. 2596. Оп. 2. Ед. хр. 171.

RGALI 3: РГАЛИ. Ф. 2596. Оп. 3. Ед. хр. 106. Л. 1.

Salamov [Шаламов, В. Т] (2004).: Новая книга: Воспоминания. Записные книжки. Переписка. Следственные дела. Москва, Эксмо, 953-955.

Salamov [Шаламов, В. Т.] (2004-2005) Собр. соч. в 6 т. Москва, Терра – Книжный клуб.

Salamov [Шаламов, В. Т.] (2011) Шаламовский сборник. Вып. 4. C6. статей. Сост и ред. В. В. Есипов, С. М. Соловьёв. Москва, Литера.

Schmid [Шмид, У.] (2007) Не-литература без морали. Почему не читали Варлама Шаламова? shalamov.ru/research/61/4.html. [Osteuropa (Восточная Европа). 2007. Июнь. Вып. 6. 87-105.] Eredeti: Ulrich Schmid: Nicht-Literatur ohne Moral. Warum Varlam Schalamov nicht gelesen wurde. http://www.eurozine.com/pdf/2007-07-12-schmidu-de.pdf

Szolzsenyicin [Солженицын, А. И.] (1999) С Варламом Шаламовым. Новый мир. № 4. 166-168.

Szkepszis tudományos-ismeretterjesztő folyóirat honlapja. 2006. szeptember [Сайт научно-просветительского журнала „Скепсис". 2006. Сентябрь.] scepsis.ru/library/id_808.html

A salamovi életmű eszmeisége a pravoszláv egyházon belül 1917 után Alexandr Vvegyenszkij metropolita vezetésével kibontakozott megújulási mmozgalom egyfajta „felszabadítási teológiájában" gyökerezik, amelynek az író apja, Tyihon Salamov is lelkes híve volt. Az Élő Egyház nevű mozgalom elfogadta az Októberi Forradalom erkölcsi igazságát, amit aktívan, a számára elérhető egyházi módszerekkel kívánt bevezetni az életbe. Követői szerint „a kommunizmus azonos az Evangéliummal, csak ateista betűkkel van írva". A sztálini thermidor állama azonban a 30-as években inkább a „feketeszázas" papsággal lépett szövetségre, amely elfogadta diktátumait.

Vitánk a szabadságról szól. A lélegzetvétel szabadságáról, A döntés és a kötés Istentől való szabadságáról." (Varlam Salamov – Nyersfordítás. A ford.)

„Ami engem illet, nem vagyok vallásos"- írja V. Ty. Salamov önéletrajzi jegyzeteiben. Ugyanakkor, ez a kérdés központi helyet foglal el A ne­gyedik Vologda című kisregényében, valamint a hit és az Isten kérdését filozófiai és történeti aspektusból vizsgáló többi művében is. Ezen nem kell csodálkozni. Ifjúkorában az édesapja, Tyihon Nyikolajevics Salamov pópa volt a jövendő író legfőbb tanítója. „Apám a városban sétálgatva tanítgatott a jóra. Álldogáltunk, például a városi zsinagóga előtt, és apám elmagyarázta, hogy az emberek különbözőképpen hisznek Istenben, és a legnagyobb baj, ami egy emberrel megeshet, az a szégyen, hogy antiszemita. Ezt jól megértettem, és megjegyeztem egész életemre. Az önkényuralom megdöntésének ünnepére apám szintén elvitt, hogy megjegyezzem magamnak." (Salamov 2005, 304)

Ez a személyes emlék kapcsolatban van Ty. Ny. Salamov életének olyan tényeivel, amelyek nagy visszhangot keltettek Vologdában az első orosz forradalom idején. Salamov atya akkor a Székesegyház szószékéről igen kemény szavakkal ítélte el a zsidó pogromokat, és nyilvános gyászmisét celebrált az Állami Duma tagjáért, az 1906 nyarán a „feketeszázasok" által meggyilkolt M. J. Herzensteinért. Ezután „apámat felmentették állásából a Székesegyházban, és egy másik templomba helyezték át" – közli V. Ty. Salamov A negyedik Vologdában. Úgy gondol­juk, hogy a represszió igazi oka nem pusztán a más vallású képviselőért elmondott gyászmise volt, sokkal inkább Ty. Ny. Salamov beszédének tartalma, amely rámutatott, hogy az egyház elszakadt az aktuális politikai eseményektől, és ez, íme, nem vezetett jóra.

„Az Egyház egyrészt engedett az állam nyomásának, és néhány kép­viselője mentegetni kezdte a népi élet olyan szomorú jelenségeit, mint a jobbágyság és a szabadságjogok lábbal tiprása, valamint tagadta a népi állam nagy eszméjét. Másrészről, a népi ügy harcosai, amikor látták, hogy az egyházi vezetők nem éreznek együtt a nép nagy ügyéért foly­tatott harcukkal, kerülni kezdték őket, és ami még nagyobb baj, kezdtek elhidegülni magától az Egyháztól is." Salamov atya sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a politikai reakció idején feloszlatták az Állami Dumát. Megjegyezte, hogy „a nép érdekében, az csak fel akarta váltani egyik tulajdonformát a másikkal, a magántulajdont a nemzetivel és népivel". (Jeszipov 1997, 193-195)

Ez a gyászbeszéd tulajdonképpen azokra a drámai eseményekre volt válasz, amelyek a „véres vasárnap", 1905. január 5. után játszódtak le Péterváron. Az egyházi elit néhány fővárosi képviselője akkor Antonyij pétervári metropolita vezetésével kijelentette, hogy I. Péter reformjainak eredményeként az Egyház „állami bürokratikus intézmény lett, amely kizárólagosan állami célokat szolgál" (Tyitlinov 1924, 12). Ezután beadtak egy feljegyzést a Különleges Állami Tanácskozáshoz, amelyben több sza­badságot kértek az Egyház számára a maga ügyeinek intézésében. Az ennek rendjére vonatkozó szabályok meghatározása végett helyi zsinat összehívását kezdeményezték, amelyen nemcsak az egyházi méltósá­gok, de az alsópapság és a világi emberek képviselői is részt vehettek volna. Ekkor alakult meg „a 32 pap köre" is, amely aztán „Az egyházi átalakulás szövetségévé" alakult át. Ennek egyik vezetője volt Alekszandr Vvegyenszkij lelkipásztor, a 20-as évek egyházi reformmozgalmának jövendő ideológusa. Tyihon Salamov atya Vvegyenszkij híve volt. „Ez volt az a mozgalom, amely az apámnak kedves reformot képviselte – orosz nyelvű igehirdetést, a válás engedélyezését a papság számára, a »fehérpapok« küzdelmét a »fekete szerzetesekkel«„- emlékezik Varlam Tyihonovics. (Salamov 2005, 100)

1917 márciusában, az önkényuralmi rendszer megdöntése után, az A. Vvegyenszkij vezette Demokratikus Pravoszláv Papság, továbbá a Világiak Összoroszországi Szövetsége előállt egy baloldali liberális programmal, amelyben az egyházi reform mellett helyet kapott a demok­ratikus köztársaság és a szociális egyenlőség és testvériség követelése is; a rendiség megszüntetése és a nők egyenjogúsága, valamint a teljes gondolat-, lelkiismereti és szólásszabadság; a kötelező és ingyenes, ál­talános, valamint az ingyenes közép- és felső fokú, anyanyelven történő oktatás biztosítása. A Szövetség programja a gazdasági demokratizálást a munka és a tőke viszonyának felszabadításával és a Föld javainak egyenlő elosztásával kívánta biztosítani. „A kereszténység – a Szövetség ideológusai szerint – nem lehet érzéketlen a szociális igazságtalansággal szemben. Követeli minden emberi viszony teljes keresztényiségét, és a szocialista pártoknak a társadalmi átalakulásra irányuló törekvéseit is ebből a szempontból ítéli meg."¹ Ennek fényében válik érthetővé, hogy miért vitte el A. Vvegyenszkij híve, Tyihon Salamov atya a fiatal Varlamot az önkényuralom megdöntésének ünnepére.

A negyedik Vologdában V. Ty. Salamov sokat foglalkozik Alekszandr Vvegyenszkij személyiségével és az egyházi megújulási mozgalommal, mint a „cézáropátia", az államtól való évszázados függés leküzdésének nagy kísérletével. „Alekszandr Vvegyenszkij metropolitát, a 20-as évek híres fővárosi szónokát többször is hallottam azokon a vallásellenes vitákon, amelyekből akkor nagyon sok volt. Vvegyenszkij beutazta elő­adásaival egész Oroszországot, újabb és újabb híveket toborozva az egyházi megújulás számára. De a Megváltó Krisztus Székesegyházban tartott moszkvai prédikációi, vagy a Lunacsarszkijjal való, valamelyik színházban folytatott viták is megszámlálhatatlanul sok embert vonzottak. Volt is mit hallgatni.

Alekszandr Vvegyenszkij volt akkor a legjobb, a leghatásosabb szónok. Jelentősen túlszárnyalta Trockijt, Buharint, Lunacsarszkijt, Zinovjevet és Kerenszkijt, akik szintén gyakran mondtak beszédeket. Hatalmas műveltségű és memóriájú ember volt. Beszédeiben tucatnyi nyelven idé­zett a különböző iskolák filozófusaitól és szociológusaitól, majd ragyogó gondolatainak tűzijátékával elkápráztatta és megsemmisítette ellenfelét. Mindig ezrek töltötték meg a Megváltó Krisztus Székesegyházat, amikor ő celebrálta a misét.

Kétszer is merényletet kíséreltek meg ellene: mint Antikrisztusnak, kétszer törték be a fejét kővel valami „feketeszázas" öregasszonyok. Kétszer is kórházba került emiatt, és amikor én hallottam, akkor is fekete kötés volt a homlokán. A napbarnított arcú, magas, sovány férfi, püspöki díszítésű, fekete reverendában, kereszttel a nyakában, fekete haja rö­vidre nyírva, már megjelenésekor erős hatást tett a hallgatóságra. Alig tudta lecsendesíteni az ovációt és megkezdeni beszédét. Hanghordozása teljesen világi volt. A leghosszabb beszédeit is teljesen papír, bármiféle jegyzet és feljegyzés nélkül mondta el, és ez szintén nagy hatást váltott ki a jelenlévőkben. A Pravoszláv Egyház radikális szárnya, amelyet ve­zetett, az „Ős-apostoli Egyház Szövetségének" nevezte magát, bár ez a meghatározás jóval nehézkesebb volt az „Élő Egyház" kifejezésnél, amely végül is bevonult a történelembe." (Salamov 2005, 101-102)

Varlam Salamov „felszabadítási teológiája". Az olvasó túlságosan ten­denciózusnak és történetileg inkorrektnek találja talán ennek a cikknek a címét. „A felszabadítás teológiája", szorosan véve, valóban Latin-Ameri­kában született meg a XX. század 60-as éveiben, mint a katolikus papság mozgalma, amelynek egyes ideológusai felismerték, hogy Jézus Krisztus nem csupán Vigasztalója, hanem Felszabadítója is az elnyomottaknak. Úgy tartották, hogy a keresztény missziónak különleges szerepe van a szegények igazának megvédésében. „A felszabadítás teológiájának" gyökerei az Újvilág első katolikus misszionáriusainak tevékenységéig nyúlnak vissza, akik nemcsak a Bibliát ismertették meg saját nyelvükön a bennszülöttekkel, de sokszor kénytelenek voltak védelmükbe venni őket a spanyol és portugál gyarmatosítók kegyetlenségével szemben.

„A felszabadítás teológiájának" konszolidációja (és teoretikusainak a kortárs társadalmi elméletekhez, köztük a marxizmushoz való fordulása) a XX. században szoros kapcsolatban volt a katonai diktatúrák elleni harccal, amelyek akkor a latin-amerikai országok többségében uralmon voltak. Kár lenne elvetni mégis a párhuzam lehetőségét a Pravoszláv Egyháznak a 20-as években tapasztalható, Salamov által újra felfedezett megújulási folyamatával. Megjegyzendő továbbá, hogy az író éppen az 1960-as évek végén foglalkozott ezzel a témával, amikor „a felszabadítás teológiája" Latin-Amerikában nagyon is aktívan működött.

„Vvegyenszkij értelmezésében – írta Salamov – Krisztus egy mindad­dig ismeretlen nagyságrendű, evilági forradalmár volt. A »Ne állj ellen a gonosznak!« tolsztoji elvét Vvegyenszkij több alkalommal is kegyetlen gúny tárgyává tette. Emlékeztetett rá, hogy a bibliai Krisztushoz sok­kal inkább illik a »nem a béke, hanem a kard« elve, hiszen erőszakot alkalmazott, amikor kiűzte a kufárokat a templomból." (Salamov 2005, 104) Krisztusnak éppen ezt az elvét (Máté 10:34; Lukács 22:35-38; és Máté 26:51-52) emelik ki a „felszabadítás" teológusai, amikor a lélek felszabadítását és az igazság e világi uralmáért folytatott következetes harcot mint egy összefüggő folyamat két oldalát mutatják be. A források arra utalnak, hogy az „Élő Egyház" újjászületési mozgalom vezetői elfogadták a társadalmi forradalom nagy jelszavát – „Világ proletárjai, egyesüljetek!" – „mivel az igen hasznos és teljesen életszerű a mi egy­házi forradalmunkban is" (Zsivaja Cerkov [Живая Церковь], 1922. 6-7. szám). „Az Októberi Forradalom megszabadította az Egyházat a feudális önkényuralom nehéz jármától, elszakította az államtól, és így megnyitotta számára a lelki fejlődés és tökéletesedés lehetőségét" (Zsivaja Cerkov, 1922. 8-9. szám).

Az „Ős-apostoli Egyház Közösségei Szövetségének" A. Vvegyenszkij által összeállított programja többek között, kijelenti: „Mivel lehetetlen nem felismerni, hogy az Októberi Forradalom jelszavai rokonok az őskeresz­tényekéivel, az Egyház vallásilag elfogadja a társadalmi fordulat erkölcsi igazságát, és ezt az igazságot aktívan, a számára elérhető egyházi módszerekkel, bevezeti az életbe" (idézi Salamov 2005: 104).

1922 februárjában, a Volga-menti nagy éhínség idején, Alekszandr Vvegyenszkij és követői azzal a felhívással fordultak a hívekhez, hogy „tegyék kenyérré az egyházi aranyat és drágaköveket".(Tyitlinov 1924, 189) Ez még valamivel a szovjet hatalomnak az egyházi kincsek kisa­játításáról szóló rendelete előtt történt. Az egyházi arany tárgyaknak az éhezők érdekében való kenyérre váltása V. Ty. Salamovnak személyes élménye is volt. A kereszt című elbeszélésének főhőse, egy vak lelkész, akinek a szerző édesapja volt a prototípusa, darabokra szedi szét utolsó családi ereklyéjét, egy, a Megfeszített Krisztust ábrázoló arany keresztet, hogy fémhulladékként értékesítve, élelmet vásárolhasson rajta a beteg feleségének és önmagának.

Az egyházi újjászületés lelkészei úgy tartották, hogy „a kommuniz­mus azonos az Evangéliummal, csak ateista betűkkel van írva". Ezért, ellenfeleiktől, a patriarkális egyház képviselőitől, a „tyihonovistáktól" és „szergijevcektől" eltérően, nem kértek pénzt a templomi szolgálatokért, és Salamov véleménye szerint, ezért szegénységre voltak ítélve. A „tyihonovisták" és a „szergijevcek" viszont kértek, és ezért hamarosan meg is gazdagodtak. (Salamov 2005, 104)

A negyedik Vologda egybevetése V. Ty. Salamov más önéletrajzi jellegű szövegeivel arra enged következtetni, hogy az apa és fia közti ellentétek ellenére, Tyihon Nyikolajevics hosszú időn át feltétlen eszmei és etikai tekintély és példakép volt fia számára a mindennapi életben. Édesapja külső megjelenését egészen világi embernek írja le, akinek semmi köze nincsen a csuhás pravoszláv lelkészekről alkotott elkép­zelésekhez. Társadalompolitikai és filozófiai nézetei pedig, nemcsak mély nyomot hagytak a jövendő író világnézetén, de az első lépcsőfokot alkották a társadalmi átalakulás, a forradalmi eszmék felé vezető útján. Vologda, ahova 12 évi alaszkai misszionárius szolgálata után Tyihon Salamov visszatért, a „harmadik Vologda", a száműzöttek városa volt, akik elhozták ide a fővárosi kultúrát. A jövendő felszabadítási mozgalom Vologdája volt ez. V. Ty. Salamov történelmi víziója értelmében, a két „megelőző" Vologda évszázadokon át egymással párhuzamosan létezett. Az „első Vologda" az évszázados elmaradottságban élő szegény rétegek voltak, a „második", a történelmi Vologda pedig, az állami hivatalnokokból és a papság felső rétegéből állt. A társadalom ilyen amorf volta többé-kevésbé megfelelt a forradalom előtti Oroszország elmaradott politikai struktúrájának, amelynek alsó és felső részét egy világ választotta el egymástól. A „harmadik Vologdában", a felébredt társadalmi aktivitás városában, amelyre jórészt az édesapja nyitotta rá a szemét, a jövendő író már az ő saját „negyedik Vologdájához" vezető első lépcsőfokot látta.

Bár a környezetében fellelhető demokratikus nézetrendszerek bár­melyike alkalmas lett volna rá, hogy változtatás nélkül átvegye, Tyihon Salamov kidolgozta a társadalmi átalakulás saját, eredeti koncepcióját. Erről V. Ty. Salamov így számol be: „Apám azt bizonygatta, hogy Orosz­ország jövője az orosz egyházi személyek kezében van. Maga a Sors hozta úgy, hogy nekik kell elvégezni az államépítést és a megújulást, az állami reformok és a magánélet átalakítását. Véleménye szerint, ehhez megvan minden alapjuk. Az egyházi alkalmazottak Oroszország lakos­ságának egynegyedét alkotják. Ez a szám egymaga hangsúlyozza a dolog jelentőségét. Ez a széles társadalmi réteg nem töltötte még be azt a szerepet, amelyet a Sors kijelölt a számára, amikor átadta neki a jogot, hogy gyóntathasson és megbocsáthassa a bűneit bárkinek, Pétervártól a legkisebb zürjén faluig, a legutolsó koldustól a cárig. Egyetlen más réteg sem rendelkezik ilyen kedvező körülményekkel. Közel áll a néphez, jól ismeri az érdekeit. Így tárgytalanná válik a népi származású értelmiség állandó vívódása, hogy nem ismeri eléggé a népet. Mivelhogy az egyházi értelmiség – maga a nép, amely így semmiféle pszichológiai rejtelmeket nem jelent a számára. […]

Az egyházi embereknek azonban, valóban világiaknak is kell lenni, és a nép között kell élniük! Nem kolostorokban tehát, afféle szent öregekként, az aszkétizmus hamis hősiességében tetszelegve! A kolostor zsákutca, akár csak Raszputyin abrakadabrája és ugrabugrája. […] Nem a szemé­lyes öntökéletesítéssel, a személyes üdvözüléssel kell foglalkozni, hanem a társadalom megmentésével! A választási rendszer segítségével arra kell törekedni, hogy az állami tisztségeket a megfelelő személyek töltsék be, és a dolgok a helyes irányba forduljanak! Nem a régi keresztvetésben és a szektákban kell keresni az igaz kereszténységet, hanem a korszerű templomi szolgálatban! […] Nem a kronstadti Johann hisztérikus prédi­kációi, nem Raszputyin, Varnava és Pityirim cirkusza, hanem a nős, a családdal rendelkező papság képes igazán vezetni az orosz népet. De az aztán fenekestül fel tudja fordítani Oroszországot! Csak fel kell szántani ezt a földet! Világi emberek gyakorlati tettei kellenek ide! […] Jól ismert a papság soraiból kikerült nagyszerű sebészek és agronómusok, tudósok, professzorok és szónokok, közgazdászok és írók neve. Nem kell, hogy megtagadják a hivatásukat! Az kell, hogy az eszméikkel gazdagabbá tegyék őket!" (Salamov 2005, 51-52)

Ez a szempont, véleményünk szerint, komoly megfontolást érdemel. Lehet, hogy „elfogult" egy kissé a papsággal szemben. De észrevehe­tően különbözik az Orosz Pravoszláv Egyház szerepének mai felfogá­sától, amely minden, csak nem egy „olyan kulturális közösség, amely együtt él a néppel". Ty. Ny. Salamov atya koncepciója ugyanakkor nem egyeztethető össze a XIX. és XX. századi orosz forradalmárok nemze­dékeinek ateista világnézetével sem, amely az egyházi személyeket a reakció támaszainak tartotta. Tőlük eltérően, Ty. Ny. Salamov atya alkotó szerepet jósolt a pravoszláv egyháznak az orosz forradalomban, amennyiben magán az egyházon belül is végbemegy a forradalmi átalakulás. Hangsúlyozta, hogy kompromisszumok nélküli szakításra van szükség az állammal, növelni kell a tömegek társadalmi aktivitását, és védeni kell a kizsákmányolt rétegeket! Tyihon Salamov tudta saját tapasztalatából, hogy egy pópa nemcsak a vallási kultusz szolgája lehet, hanem tanító, orvos és jogász is egy személyben. De az egyházi szervezet reformjá­nak alapja csak a társadalom széles demokratizmusa lehet, egészen odáig, hogy magát a klérust is a hívők válasszák meg – ahogyan ez az őskeresztény gyülekezetekben is történt -, a tagjaik és világi emberek közös részvételével.

Amint arra fentebb rámutattunk, ennek a reformnak az előfeltételei az önkényuralom megdöntésével megvalósultak, de az mégsem ment végbe.² Bármennyire hangoztatták is az egyházi megújulásnak a szov­jethatalomhoz való közeledését, valójában ez a viszony meglehetősen bonyolult volt. Erősen rányomta bélyegét az Összoroszországi Kommu­nista (bolsevik) Párton belüli harc és a sztálini frakció felülkerekedése, a maga „hatalmi szintekre" épülő apparátusával. A Salamov által 1925-ből olyan érdekesen leírt, a vallásról és ateizmusról, a Világ keletkezésé­ről és az ember származásáról lefolytatott nyílt és becsületes vitákat³ apparátusi intézkedések váltották fel: a reformerek és Tyihon pátriárka híveinek egymással való összeveszejtése, a renegátság ösztönzése, durva, elnyomó rendelkezések.

A thermidori tendenciák erősödésével az OK(b)P-n belül, az egyházi megújulás híveinek buzgalma a „keresztény kommunizmus" formáinak keresésében egyre nyugtalanítóbb tényezővé vált a hatalom számára. A 30-as években Sztálin lassan, de biztosan, Tyihon pátriárka híveivel lépett partneri viszonyba, amennyiben azok elfogadták diktátumait. Ez a megállapodás volt érvényes a háborús években is, majd 1946-ban az összes, korábban a reformerek tulajdonában lévő templomot átadták a Moszkvai Patriarchátusnak. Hogy milyen helyzetben voltak a 30-as évek reformátor lelkészei, arról jól tudósít Salamovnak a már idézett, A kereszt című elbeszélése. A reformátorok „donquijotizmusa", hogy nem kértek pénzt az egyházi szolgáltatásokért, eleve szegénységre kárhoztatta őket. Tyihon pátriárka „feketeszázas" papsága teljes szívéből gyűlölte őket, a helyi szervek pedig, gyakran bürokratikus rendszabályokkal akadályozták az „osztályidegen" elemek tevékenységét. Sok reformer lelkész lett a kollektivizálás áldozata a „nagy terror" idején.

A XX. és XXI. század társadalmi változásainak idején, azt gondoljuk, újra kellene olvasnunk mindazt, amit Salamov a 20-as évek orosz egyhá­zi megújulásáról írt. A latin-amerikai, különösen a nicaraguai forradalom eseményei, ahol a klérus egy része nem csupán eszmeileg lépett fel a „hitetlen" katonai diktatúra ellen, hanem a pápai tiltás ellenére, gyakorla­tilag is támogatta a néptömegek mozgalmát⁴ , új megvilágításba helyezi Salamov elképzelését az egyház és a nép egymáshoz való közeledéséről a forradalom folyamán, a megújult papság élesztő szerepét.

Tyihon Salamov társadalmi eszméinek taglalása elkerülhetetlenül szükségessé teszi azoknak a tényezőknek a vizsgálatát is, amelyek a kialakulásukra hatottak. Salamov nem ad erre nézve biztos fogódzó­kat sem A negyedik Vologdában, sem a többi önéletrajzi írásában. Az egyetlen támpontként Tyihon atya alaszkai szolgálatát szokás említeni, ahol egyáltalán nem csak lelkipásztori, hanem közösségi, felvilágosító tevékenységet is végzett a helyi lakosság érdekében („száraz" klubok szervezése stb.). Mindez azonban még nem elég magyarázat. A Kodiak sziget, ahol Tyihon Salamov szolgált, az „orosz Amerika" Isten háta mö­götti területe volt. A zord időjárás gyakran megzavarta a szárazfölddel való kapcsolattartást. Ott tartózkodása alatt Salamov, természetesen, nem tájékozódhatott rendszeresen Oroszország egyházi és társadalmi eseményeinek minden részletéről. Tudjuk továbbá, hogy az Orosz Pra­voszláv Misszió egyházmegyei főpapja abban az időben Alaszkában a konzervatív beállítottságú, jövendő Tyihon pátriárka (Vaszilij Belavin) volt, aki ellenezte az egyházi megújulást. (Kline 1997, 185-192) Véle­ményünk szerint, Tyihon Salamov nézeteinek gyökerei, amelyeknek jó részét Varlam is örökölte, nem Alaszkában fogantak, hanem ott, ahol született, ahol az édesapja, Nyikolaj Salamov atya és annak testvére, az ő nagybátyja, Prokopij atya szolgált.

A negyedik Vologdában V. Ty. Salamov futólagosan érinti családjának történetét. – „Apám a legsötétebb Uszty-Sziszolszki rengetegből szárma­zik, hagyományos lelkész családból. Az ősei még sámánok voltak több nemzedéken át, akik szinte észrevétlenül, egészen magától értetődően cserélték fel a csörgődobot a füstölőre. Bár rendkívül tehetséges ember volt, zürjén lelke mélyén ő maga is egy babonás vadember volt, igazi sá­mán. Igen, már a családnevünk is sámánian hangzó, törzsi név: őrjöngők, varázslók és próféták neve."⁵

Ezek a kijelentések nem kevés fejtörést okoztak a kutatóknak. A fenn­maradt iratok ugyanis azt igazolják, hogy Salamov ősei orosz lelkészek voltak, és Velikij Usztyjugból származtak. Az író nagyapját, Joannt, 1867-ben sorshúzás révén, a Vologdai Kormányzóság (ma Komi Köztársaság), Uszty-Sziszolszki járás, Votcsa község gyülekezetébe küldték szolgálni. A kutatók előbb úgy magyarázták meg ezt az ellentmondást, hogy V. Ty. Salamov nem elég jól ismerte származásának történetét, nagyapjának születési helye (Salamov 1994, 21) ezért mond ellent annak a fotogra­fikus pontosságnak, amellyel A negyedik Vologdában jelenítette meg gyermek- és fiatal korának legapróbb részleteit is. Igen ám, de az orosz papság hagyománya megkövetelte az elődök működése minden írásos és szóbeli emlékének a gondos megőrzését. Véleményünk szerint V. Ty. Salamov tudatosan mitologizálta elődeinek a származását, és ez a tette fényt vet édesapja fentebb vázolt világnézetének az eredetére is. A mai Komi Köztársaság területén a XVII-XIX. században élt pravoszláv pap­ság történetének mai kutatói reálisnak tartják azt az állítást, hogy ennek a rétegnek az élete és tevékenysége jelentősen különbözött a szomszédos területekétől, legyen az akár egy olyan „káderkovács műhely", mint a közeli Vologodszkij, vagy a Veliko-Usztyjuzskij Egyházmegye.

Először is, Komi kereszténnyé tétele a XIII-XIV. században saját ábécé kitalálását tette szükségessé és az istentisztelet szövegeinek lefordítását zürjén (komi) nyelvre. Ezt a „zürjén keresztelő", (Szent) Sztefan Permszkij végezte el. A cirill ábécé mellett a komik néhány törzsi szimbólumát is felhasználta ehhez. Bár Sztefan Permszkij ábécéje viszonylag hamar elavult, a cirill betűkkel leírt komi nyelvű istentiszteleti szövegeket még a XIX. században is használták. Erről tanúskodnak, többek között, a Komi Köztársaság Uszty-Vim nevű községében található Etnográfiai Múzeum kiállítási tárgyai is.

Másodszor, a Komi terület nem ismerte a feudalizmust és a kolostorok földbirtokait. A XV-XVI. században itt alapított kolostorok különböző gazdasági és politikai okok miatt gyorsan hanyatlásnak indultak és felszá­molódtak (IV. Iván opricsnyinája, a „zavaros idők" gazdasági viszonyai, II. Katalin szekularizációs politikája stb.). Egészen a XIX. század 60-as éveiig, amikor Komi egyetlen akkori kolostora felépült, a terület hitéle­tében a fő szerepet az úgynevezett „fehér papság" játszotta, amelynek tevékenysége jelentősen túlterjedt a lelkipásztori kötelezettségeken. Egy lelkész a Komi területen az egyházközség elöljárója és vezetője, a hiva­talban lévő egyházmegyei püspök képviselője volt. Ezen felül, vezette a pravoszláv lakosság anyakönyvét, tanított az iskolákban, kulturális és ismeretterjesztő, valamint jótékonysági tevékenységet és egyéb társa­dalmi munkát folytatott. Lelkipásztori felügyelete széles, mintegy 20 köz­séget magában foglaló körzetre terjedt ki. A parókia a hívők egyetértése esetén, a szokásjog alapján, apáról fiúra szállt. A XIX. század elején ez a rendszer megváltozott. Papjukat nem a hívők választották meg többé, hanem a hivatalban lévő egyházmegyei püspök nevezte ki, gyakran egy­általán nem számolva a hívők véleményével. Az apa helyére azonban, továbbra is igen gyakran, a fia került. A források arról tanúskodnak, hogy ez a rendszer 1867-ben véglegesen megváltozott. De mégis előfordult időnként, hogy az új papot az édesapja parókiájára nevezték ki. Így a Votcsai Egyházközségben például, a Klocskov család után a Salamovok következtek. Az Usztyjuzsszkij járásban született Nyikolaj atya 1867-től 1899-ig szolgált itt. Őt a fia, Prokopij atya váltotta, aki édesapjához ha­sonlóan, több mint 30 évig szolgált Votcsában, és a kollektivizálás idején vesztette életét. (Rogacsov 2000, 9-17; Hajdurov 2011)

A XIX. század közepéig a papságot Komiban kizárólag a hívők tartották el, akiknek szántóföldet és legelőt kellett átadni a számukra, a megha­tározott norma szerint. Amint Prokopij Salamov, az író nagybátyja közli, Votcsa község Krisztus Születése temploma, amelyben ő és az édes­apja szolgált, 1864-ig az államkincstár részéről nem kapott támogatást, hanem a hívek tartották fenn. Miután bevezették Isten szolgáinak állami javadalmazását, az egyes egyházi szolgáltatásokért a hívők csupán ön­kéntes, meglehetősen szimbolikus adományokban részesítették Votcsa lelkipásztorait, akik a templomi szolgálaton túl, az általános iskolában is tanítani voltak kötelesek, méghozzá ingyenesen. (Salamov 1911) Nyi-kolaj Salamov atya a saját pénzén iskolát is nyitott Votcsán. Az esetek többségében persze, amint a dokumentumok mutatják, a híveknek nem volt elég pénzük az iskola fenntartására, a lelkipásztoroknak pedig elég idejük és türelmük az órák megtartására.

Ugyanakkor, sok lelkész felső parancs nélkül is vállalt társadalmi felada­tokat. Gyerevjanszk község Krisztus Születése templomának lelkésze, Dimitrij Popov atya 1896-ban megnyitotta például az Uszty-Sziszolszkij járás első egyházközségi menhelyét (Dimitrij atyát később megválasztot­ták a IV. Állami Dumába képviselőnek). A papok adományokat gyűjtöttek, és áldoztak maguk is különböző társadalmi célokra, tagjai voltak különbö­ző jótékonysági egyesületeknek és intézményeknek, társaságoknak és testvériségeknek (köztük az 1897-ben Velikousztyjuzskijban létrehozott Sztefan Prokofjev Testvériségnek, amelynek Uszty-Sziszolszkijban is volt szervezete). Fontos kezdeményezés volt a XIX. században az erkölcsi nevelés területén a különböző „száraz" egyesületek létrehozása. 1890-ben például, az Uszty-Sziszolszkij terület pecsorai járásában „annak elkerülése végett, hogy bárki a pecsorai papságot részegességgel vádol­hassa, elöljárójuk javaslatára fogadalmat tettek a mindenféle alkoholos italtól való tartózkodásra".

A XX. század elejére már több mint 10 egyházközségben voltak ilyen egyesületek. És bár a létszámuk nem volt nagy (10-től 50 főig), nagy szerepet játszottak az iszákosság bűne elleni harcban. (Rogacsov 2000, 9-17) Tyihon Salamov így hát már fiatal korában találkozhatott a Komi területén működő lelkészek életének olyan speciális jellegével, mint a helyiek nyelvén történő igehirdetés, aktív társadalmi tevékenység, a lelkipásztor és a hívők közeli emberi kapcsolata, és az egyházi szol­gáltatások fizetség nélküli teljesítése. Ezek a körülmények idővel egy filozófiai rendszer körvonalait öltötték, amelyet fia A negyedik Vologdában írt le. És éppen ezeknek a körülményeknek a fényében válik érthetővé Tyihon atya útja Kodiakba és ottani tevékenysége, amely – szintúgy, mint atyjáé és testvéréé Kolimában – egyáltalán nem csak lelkipásztori, de társadalmi és ismeretterjesztő jellegű is volt. Amint feltételeztük, Varlam Salamov azért változtatta meg tehát valamelyest őseinek az életrajzát, hogy meggyőzőbben mutathassa be: lelkész nagyapjának, édesapjának és nagybátyjának világnézetét nem az Orosz Pravoszláv Egyház főpap­jainak és kolostorainak szelleme, hanem Komi alsópapságának népi hagyományai formálták ki.

A pravoszláv vallás másik jellemző vonása volt Komiban a keresztény­ség előtti vallásokkal való egybeolvadása. A Flóris és Laurenció című elbeszélésében V. Salamov arról a jakut templomról ír, amelyet erről a két vértanú szentről neveztek el, mivel a vadon élő és a háziállatok védőszentjei voltak, és ezért a jakutok is tisztelték őket. A szerző egy kör keresztmetszetű építményként írja le ezt a templomot, amely sokkal jobban emlékeztet egy jakut jurtára, mintsem pravoszláv templomra. (Salamov 2011, 27-31) A rendelkezésünkre álló irodalomban egyelőre nem találtunk még bizonyítékot rá, hogy a jakutok tisztelték volna Fló-rist és Laurenciót. De az jól ismert, hogy a permi komiknál létezik ez a kultusz. A permi komik egyébként, éppen hogy az állatok védőszentjei­ként tisztelték Flórist és Laurenciót. Tiszteletükre még rituális áldozatot is bemutattak: egy bikát áldoztak nekik, ami világosan utal a pogány vallási előzményekre.⁶ Flórisnak és Laurenciónak volt egy fa temploma Votcsában is, ahol Tyihon Salamov született. A Permi Képtárban őrzött vallási faszobor gyűjtemény darabjai jól mutatják, hogy a frissen keresz­tény hitre tért helyi lakosok Jézust, az apostolokat és a helyi szenteket is a maguk elképzelése szerint ábrázolták, és mongoloid arcvonásokat kölcsönöztek nekik.

Meg kell jegyezni, hogy a „felszabadulás teológiáját" Latin-Amerikában a kereszténységnek és az indiánok meg az afrikai népek pogány hagyományainak éppen ilyen egymásba olvadásának a tendenciája táplálta. És ennek kapcsán érdemes ismét visszautalni az orosz egy­házi megújulásnak az 1920-as évekhez köthető történetére. Úgy látjuk, hogy ennek, a pétervári egyházi elit kezdetben kis létszámú liberális része által az ország európai és Urálon túli részén elindított mozga­lomnak a viszonylag gyors elterjedése éppen a pravoszláv vallásra tért nem-orosz népeknek volt köszönhető. Több dokumentum is bizonyítja, hogy az egyházi megújuláshoz tömegével kezdtek kapcsolódni a csu-vas lelkészek, híveikkel együtt. Ennek oka az volt, hogy autonómia­törekvéseiket Tyihon pátriárka nem támogatta. (Berman 1970) Hasonló folyamat játszódott le Szibériában is. 1928-ban Obdorszkban (a mai Szalehardban) összegyűltek Szibéria északi népei, a nyenyecek, hantik, manysik, komi-zürjének megújuló egyházainak képviselői. A nagygyűlés határozatot hozott az egyházi reform eszméinek terjesztéséről Észak népei között. Megválasztották az egyházi személyekből és egyszerű hívőkből álló tanácsot, mind orosz, mind más nemzetiségű, egyházi és világi tagsággal. (Mavljutova 2008, 115-120)

Habár Tyihon Salamov – minden valószínűség szerint – nem hagyott hátra naplókat, vagy más írásos emlékeket, azonban a testvére, Pro-kopij, az édesapjuktól örökölt Votcsa egyházközség (ma a Komi Köz­társaság Sziszolszkij területe) lelkésze által összeállított „A Vologdai Kormányzóság Uszty-Sziszolszkij egyházkerület, Votcsa egyházközség történetének leírása" című dokumentumban a fentebb ismertetett tények többsége megtalálható. Ez a leírás 1911-ben könyv alakban is megjelent Uszty-Sziszolszkban (ma Sziktivkar). A rendelkezésére álló okmányok tanulmányozása után Prokopij Salamov ebben azt állítja, hogy Sztefan Permszkij, aki a XIV. században misszionáriusként tevékenykedett a komi-zürjének között, „az ő anyanyelvükön" hirdette nekik az Evangé­liumot. És „segítette, védelmezte a zürjéneket a Moszkvai fejedelmektől és bojároktól, és nagylelkűen kenyeret osztott szét a zürjének között az éhínség éveiben". Prokopij atya bizonysága szerint, a Sztefan Permsz-kij alapította kolostorokban az istentisztelet zürjén nyelven folyt, és ez a hagyomány csak 1764-ben ért véget, amikor is II. Katalin rendelete értelmében, az utolsó kolostort is felszámolták a területen.

A XIX. század eleje óta Votcsa vallási központja a Szűz Máriának szentelt, kőből épült Születés Temploma, ahol a Salamov család lelkip­ásztor tagjai szolgáltak, és amely, bár kissé megrongáltan, ma is áll. E sorok írójának 2011-ben, Votcsa községbe látogatva, lehetősége volt megnézni ezt a templomot, amely ma is lenyűgözi az embert monumen­talitásával. „Hajó" rendszerű konstrukciója egészen eredeti. Különbözik mind a terület hagyományos „nagy usztyinszkiji" templomaitól, mind Komi délnyugati részének kis vidéki templomaitól, amelyeket a XIX. század közepén kezdtek építeni. A templom alsó és felső részből áll. Klasszicista stílusban épült, de több barokk, sőt azt megelőző korokból származó építészeti elemet is tartalmaz.

Mint köztudott, a történelem nem szereti a feltételes módot, de ez nem menti fel a kutatót az alól, hogy számba vegye a társadalmi fejlődés alternatív variánsait is. Oroszországban, elsősorban az Ural és Szibéria területén, a „harmadik rend" konszolidációjának, és ebből következően egy, az európai protestantizmus példájára történő egyházreform objek­tív feltételeinek létrejötte a XVIII. században egészen lehetséges volt.

Az önkényuralom ekkor erősebbnek bizonyult. A XIX-XX. századi orosz felszabadító harc hagyományos tagolása nemesi, honorácior és proletár korszakra azonban így is kiegészítésre szorul, az alsópapságnak egy sokkal kevésbé ismert forradalmi hagyományával, amely 1917 után az egyházi megújulási mozgalomban jelent meg. Ennek eszméit és társadalmi jelentőségét elemezte önéletrajzi prózájában Varlam Salamov.

(Fordította Peterdi Nagy László)

Eredeti megjelenés: Головизнин, М. В.: Варлам Шаламов и внутри­партийная борьба 20-х годов. Шаламовский сборник. Вып. 3. Волог­да, Грифон, 2002. 160-168.

Varlam Salamov művei magyarul

Kolima. Történetek a sztálini lágerekből. Szerkesztette: Gereben Ágnes. Fordította: Gereben Ágnes, Maráz László, Osztovics Judit, Osztovics Ágnes és Rab Zsuzsa. Budapest, Szabad Tér Kiadó – Európa Könyvkiadó, 1989

Szentencia. Válogatott elbeszélések. Válogatta, szerkesztette és az utószót írta: Goretity József. Fordította: Soproni András. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2005

Jegyzetek

¹ Программа „Всероссийского Союза демократического православного духовенства и мирян". (Idézi: Tyitlinov 1924: 59)

² A szibériai reformereknek például, önálló programjuk volt, az ún. Tomszkinyilat­kozat, amelyben „a szovjethatalomnak, mint isteni rendelésnek az elfogadása az ország európai részén folyó megújulás alaptételeként szerepelt. Filozófiájuk konkrétabb része magában foglalta „a papság életének megkönnyítését és az egyházi önkormányzat és a hívő közösségek jogainak választójoggal való ki­szélesítését". Ami az Egyház megreformálását illeti, azt egészen a IV. századig akarták visszavezetni, amikor az Egyházat alárendelték az államnak. Vö. Sirina (2010, 124-136).

³ V. Ty. Salamov leírta például „A vallás a nép ópiuma" jelszóról folytatott vitát, amelyben az édesapja is részt vett. „Igen, mi elfogadjuk Marxnak ezt a jelsza­vát. Igen, a vallás ópium. Orvosság. De ki olyan egészséges itt Önök közül erkölcsileg, mutatott körbe a termen Ty. Ny. Salamov, hogy ne lenne szüksége gyógyszerre?" (Salamov 2005, 101)

⁴ Ld. különösen: http//www.russ.ru/politics/20020128-tzvet.html

⁵ A „Salamov" név nem zürjén és nem orosz, hanem legvalószínűbben türk eredetű, a „Salimov" név variánsa. Ny. A. Baszkakov a „Sah-Aliból" vezeti le: Sahalimov – Salimov, amint az 1741-es címertárban olvasható. Vagy pedig a „Shalym", „maréknyi", „ökölnyi" szóból: shalymly – erős. (Baszkakov 1979, 137)

⁶ Ld. különösen: Malahov (1887).

Hivatkozások

Baszkakov [Баскаков, Н. А.] (1979) Русские фамилии тюркского происхождения. Москва.

Berman [Берман, A.] (2008) Чувашское обновленчество. Из истории движения за национальную церковь Чувашии. http://krotov.info/history/20/1920/berman2.htm

Hajdurov [Хайдуров, М. В.] (2011) Духовное сословие в Коми крае (1801-1869 г.). Kandidátusi disszertáció tézisei. Jekatyerinburg, 2011 Jeszipov [Есипов, В. В.] szerk. (1997) Шаламовский сборник. Выпуск 2) Вологда, Грифон. http://www.booksite.ru/fulltext/2sh/ala/mov/index.htm

Jeszipov – Szolovjov [Есипов, В. В. – Соловьёв, С. М.] szerk. (2011) Шаламовский сборник. Выпуск 4, Москва, Литера.

Kline, Laura [Клайн, Лора] (1997) Новое об отце Шаламова. In: Jeszipov 185-192.

Malahov [Малахов, М.] (1887) Быкобой у пермяков в день св. Флора и Лавра. ЗУОЛЕ, Т. XI, Вып. I.

Mavljutova [Мавлютова, З. Ш.] (2008) Движение обновленчества в Тюменском крае в 1920-е гг. Археология, антропология и этнография. №8. 2008 C. 115-120. http://cyberleninka.ru/article/n/dvizhenie-obnovlenchestva-v-tyumenskom-krae-v-1920-e-gg

Rogacsov [Рогачёв, М. Б.] (2000) Приходское духовенство Коми края в конце XIX – начале XX вв. Вестник культуры. 2000. №1. 9-17.

Salamov [Шаламов, П.] (1911) Церковно-историческое описание Вотчинского прихода Усть-Сысольского уезда, Вологодской губернии. Усть-Сысольск. http://parishes.mrezha.ru/library.php?id=37&pn=0

Salamov [Шаламов, В. Т.] (1994) Четвертая Вологда. Вологда.

Salamov [Шаламов, В. Т.] (2005) Собрание сочинений в 6-ти томах. Moсква, 2005, т.4

Salamov [Шаламов, В. Т.] (2011) У Флора и Лавра. Шаламовский сборник, вып.4, Москва. 27-31.

Sirina [Ширина, Ю. В.] (2010) Из кузнецкой старины. Историко-краеведческий сборник. Вып. 1 / под общей редакцией Ю. В. Ширина. Новокузнецк, Полиграфист, 2010.

Tyitlinov [Титлинов, Б. В.] (1924) Церковь во время революции. Петроград.

Pályáját a Hunnia Filmstúdióban kezdte laboránsként, majd a háború után az Athenaeum Nyomdában dolgozott fényképészként és retusőr­ként. 1952-től fotóriporter a Honvéd S.E-nél és külsősként a Béke és Sza­badság című hetilap munkatársa, 1957-től tíz évig a Képes Sport vezető fotóriportere. Ezután került a Magyar Szemléhez – a Külügyminisztérium havonta megjelenő három nyelvű folyóiratához -, ahol nemcsak fotó­riporter, hanem a lap képszerkesztője is. 1989-ig látta el ezt a munkát, rendkívül sokoldalú, szerteágazó és gazdag életművet felhalmozva. Később nyugdíjasként feleségével, Lajos Marival létrehozták a Gust-Art Stúdiót, 1983-tól közösen eddig több mint harminc szakácskönyvet jelentettek meg több nyelven, több kiadásban.

Hemző évtizedeken átívelő fotográfusi pályája azért is különleges, mert a fényképezés számos műfajában, ágában tevékenykedett, s mindenütt kimagaslót hozott létre. Budapest városáról több mint ötven éven át készített fényképeket. Ezek között klasszikus városképek és érzékeny személyes riportok egyaránt megtalálhatók. Megújította a magyar állat­fotózást a lovakról készített műveivel. Szintén újítóként tartják számon azokat a különleges képszekvenciáit, amelyeket saját műveiből állított össze. Így az eredeti fényképek képtriptichonokként újabb jelentésekkel gazdagodtak, különös asszociációkat ébresztve a fényképek nézőiben. Az sem mellékes, hogy hosszú évekig az országot járva, a XX. század végi Magyarországról rendkívül beszédes dokumentum-felvételek ezreit készítette a legkülönfélébb tematikában. A hazai mezőgazdaság, ipar, kereskedelem, kultúra, a mindennapi élet mozzanatainak megörökí­tése, a magyar tájak fényképezése, az épített örökség feltérképezése egyaránt része a gazdag ouevre-nek. Emellett, de korántsem melléke­sen divat- és reklámfotográfiával is foglalkozott. A hazai gasztronómiai fényképezésben pedig új fejezetet nyitottak a Lajos Mari – Hemző Károly szakácskönyvek.

Sportfotósi pályájának kezdete egybeesik a magyar sport történetének talán legsikeresebb esztendejével, az 1952-ben Helsinkiben rendezett olimpia évével. A magyar csapat 12 sportágban, illetve szakágban összesen 269 olimpiai pontot ért el a finn fővárosban. Sportolóink összesen 42 (16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronz-) érmet szereztek. A több évtized alatt, amíg Hemző Károly fotográfusi munkásságának nagyobbik részét a sportesemények, edzések, versenyek, s főként a sportemberek meg­örökítése töltötte ki, nemcsak a korabeli sajtó számára tudósított a ma­gyar sportról, hanem egészen közel kerülhetett a bajnokok jó részéhez. Végigkövethette erőfeszítéseiket, sikereiket és kudarcaikat, a versenyek hátterét, még magánéletük színtereit is.

Szinte minden sportágban lefotózhatta a legjobbakat, minden fon­tos versenyen kint volt a hazai pályákon, de időnként még külföldre is elkísérhette a versenyzőket. A komoly technikai felkészültséget és állóképességet megkövetelő sportfényképezés közben alakította ki sa­játos fotográfusi látásmódját. Képein igyekezett megmutatni az emberi drámákat, a vesztesek szenvedését, a győztesek örömét, az élet kínálta groteszk pillanatok humorát is.

Ám a korabeli képek még ennél is jóval többről beszélnek. A sportképek a Rákosi-, majd a Kádár-éra társadalmi körülményeiről, életmódjáról, a sportnak és a politikának meglehetősen ellentmondásos kapcsolatáról is árulkodnak.

Hemző Károly munkásságát egyéni kiállítások keretében (1972 El­lentétek, Fészek Klub, Bp.; 1973 Fotógaléria, Bp.; 1976 Találkozásaim, Műcsarnok, Bp.; 1979 Lódobogás, Szolnok, Moszkva, Varsó, Wrocław; 1980 Találkozásaim, Róma, Firenze, Fermo; 1983 „Ez a város..”, Vigadó Galéria, Bp., Berlin, Prága; 1998 Hemző Károly fotói ,Vigadó Galéria, Bp.; 2005 Csak lovak,, Magyar Fotográfusok Háza, Bp., 2011 Hemzőváros, Magyar Nemzeti Múzeum stb.) és több albumban – Lódobogás (1978), Budapest (1993), Fotográfiák (1998), Csak lovak (2005) – mutatta meg.

Balázs Béla- és Táncsics Mihály-díjas, Érdemes és Kiváló művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének kitüntetettje.

Némely humanista azzal gondolja védelmezni az embereket, hogy segélyezni akarja a rászorulókat. Némely humanista azzal gondolja védelmezni az embereket, hogy nem segélyezni akarja a rászorulókat.

„Bergeret úr így szólt leányához:

– Rossz cselekedetet követtem el: alamizsnát adtam. Amikor két sout adtam Bicegőnek, élveztem azt a szégyenletes gyönyörűséget, hogy megalázom embertársamat, belenyugodtam abba a gyűlöletes egyez­ménybe, amely biztosítja az erősnek a maga hatalmát s a gyöngének a maga gyöngeségét; megpecsételtem az ősi méltatlanságot, hozzájárul­tam ahhoz, hogy ennek az embernek csak fél lelke legyen […] Hamisan mért testvériséget adtam el Bicegő testvéremnek. Megaláztam önmaga­mat is, amikor őt megaláztam. Mert az alamizsna egyaránt lealjasítja azt, aki kapja, és azt, aki adja. Rosszul cselekedtem […]

– Amikor kezedbe adtam a gazdagságnak és a hatalomnak ezt a kis jelképét, ironikusan kapitalistává tettelek, s becstelenül meginvitáltalak a társadalom lakomájára, a civilizáció ünnepélyeire. Aljas szokás az ala­mizsnaosztogatás! Az alamizsnálkodás barbár könyörületesség! Ősi té­vedése a polgárnak, aki odaad egy fillért, s azt hiszi, hogy jót cselekszik, megtette kötelességét minden testvérével szemben – a legnyomorultabb, legesetlenebb, legnevetségesebb, legostobább, legszegényesebb cse­lekedettel, amit csak végre lehet hajtani a javak helyesebb elosztása érdekében […]

Sok jótékony intézmény van társadalmunkban, zálogházak, közjóléti és kölcsönös biztosító intézetek… Némelyik hasznos és jó szolgálatokat tesz. Közös bűnük, hogy abból a társadalmi méltatlanságból származnak, amelyet hivatva vannak megjavítani, s hogy megfertőzött orvosságok. Az általános jótékonyság az, hogy mindenki a maga munkájából éljen és ne a máséból. A cserén és a szolidaritáson kívül minden aljas, szégyenletes és terméketlen. Az emberi könyörületesség mindnyájunk közreműködése a termelésben s a termelés gyümölcseinek szétosztása […]

– Az én köztársaságomban nem lesznek kocsmárosok. Nem lesznek vásárlók és eladók. Nem lesz gazdag, nem lesz szegény. És mindenki élvezi majd munkájának gyümölcsét […] Elkövetkezik egy nap, amikor a munkaadó munkássá válik a felszabadult munkások között, s nem lesz többé munkabér, csak javak kicserélése […] Az én köztársaságomban nem lesz se nyereség, se munkabér, minden mindenkié lesz […] Hiszen minden tulajdon, amit egyéni erőfeszítéssel szereztek meg, csak az egész közösség együttműködésével születhetett és állhat fenn. Minthogy pedig a magántulajdon társadalmi eredetű, sem forrását nem ismerjük félre, sem lényegét nem hamisítjuk meg, ha kiterjesztjük a közösségre s rábízzuk az államra, amelytől szükségképpen függenie kell. És mi az állam? […] Az elvont fogalmat alárendelem a valóságnak, az államot, amit megszünte­tek, amikor az egész társadalmi tevékenységgel azonosítom.

Ki merné állítani, hogy a mai társadalomban a szervek megfelelnek a funkcióknak, s hogy minden tagját az elvégzett hasznos munka arányá­ban táplálják? Ki merné állítani, hogy a vagyon elosztása igazságos? És végül: ki hisz abban, hogy ez az igazságtalanság tartós lehet?” (Anatole France)

 

„Ki törődik Kovács Pistivel?” – nézett le óriásplakátokról a gyerekek jö­vőjére utaló kérdés a 2006-os választási kampányban. Erre a kérdésre reagált ez az írás – abból kiindulva, hogy nem kevésbé fontos társadalmi probléma a jelenlegi és jövőbeni szegénység. Mostani közzétételét az indokolja, hogy a téma időközben nem vesztette el az aktualitását.

***

Némely humanista azzal gondolja védelmezni az embereket, hogy se­gélyezni akarja a rászorulókat. Némely humanista azzal gondolja védel­mezni az embereket, hogy nem segélyezni akarja a rászorulókat.

1. Változatok a tarhálásra (Semmi kétely – teljes siker)

1.1. Ők tarhálnak maguknak

Vannak, akiket nem hagy érintetlenül a koldusok látványa. Segíteni akarnak, ezért pénzt adnak a kéregetőknek. Tudják, hogy ezzel nem szüntetik meg a kéregetést, hiszen nem tudnak minden koldusnak adakozni. Tudják, hogy azért sem szüntethetik meg a kéregetést, mert nem tudnak annyi pénzt kiosztani, hogy a koldusok felhagyjanak a koldulással. De legalább megpróbálnak alkalmi adakozással javítani a koldusok sorsán.

Tudják, hogy alkalmi jótékonykodásuktól nem csökken a koldusok száma, nem szűnik meg a koldus-lét. De legalább ideiglenesen elvisel­hetőbb a sorsuk.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy enyhítsenek néhány koldus megélhetési gondjain. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem len­nének koldusok, de megvalósítható kisebbik rossz, ha kevesebb koldus éhezik kevesebbszer.

Tiszteletreméltó, aki anyagi áldozatot hoz a koldusokért, aki jövedel­méből juttat a koldusoknak.

1.2. Mi tarhálunk nekik

Vannak, akiket gyötör a szegénység látványa. Segíteni akarnak, ezért adományokat gyűjtenek a szegényeknek. Étellel, ruhával stb. csökkentik a szegények nyomorát. Tudják, hogy ezzel nem szüntethető meg a sze­génység, hiszen csak kevesek kaphatnak így ételt, ruhát. Tudják, nem képesek minden éhezőt jóllakatni. De legalább azoknak a szenvedését sikerül enyhíteni, akikhez eljutnak az adományok.

Tudják, hogy alkalmi segélyezéssel azon kevesek szegénységét sem lehet megszüntetni, akiknek ételt stb. adnak. De legalább arra a kis időre nem éheznek, ameddig az adomány kitart.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy időről-időre enyhítsenek mindazok gondjain, akiknek adományokat juttatnak. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lennének szegények, de kisebbik rossz, ha keve­sebb szegény éhezik kevesebbszer.

Hogy a cél megvalósuljon, mindenkinek együtt kell működni, aki haj­landó részt venni az adományok gyűjtésében és szétosztásában. Nem logikátlan (mert úgy hatékony), ha fajra, nemre, felekezetre, politikai pártállásra való tekintet nélkül mindenki összefog, szövetségre lép a közös cél érdekében. Ebben a munkában minden segítő kéz fontos, és minden segítő kéz egyformán fontos. Nem tartja igazán fontosnak a cél megvalósulását az, aki fajra, nemre, felekezetre, politikai pártállásra, ideológiára stb. való hivatkozással megosztja a résztvevőket, hátráltatja, gyengíti a közös cél érdekében való gyakorlati együttműködést.

Tiszteletreméltó, aki idejének és energiáinak egy részét a szegények­nek ajándékozza. Következetlen az, aki fontosnak tartja a szegények megsegítését, de – torzsalkodással, vitatkozással, vagyis az eszközök korlátozásával – hátráltatja a kitűzött cél elérését. (Elfogadja a célt, de akadályozza annak megvalósítását. Mivel nem vállalja a szükséges eszközöket, valójában magát a célt sem akarja!)

1.3. Ők tarháljanak tőlünk

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a szegényeken nem magánszemélyek vagy civil szervezetek jótékonykodásával, hanem politikai eszközökkel

kell segíteni. A jó szándékú adakozás csak morzsákat képes adni, és csak keveseknek. Egy szociálisan érzékeny kormányzatnak viszont megvannak az eszközei arra, hogy hatékony szociálpolitikát folytasson a szegények érdekében. (Jobbak a tarhálás esélyei, ha nem pusztán a személyes jóindulatra, hanem a kormányzati politikára, kormányzati erőszakra támaszkodhat.) Az államhatalomnak megvannak az eszközei arra, hogy – szándék esetén – minden szegényt támogasson.

Szociális juttatásokkal persze nem szüntethető meg a szegénység: a tényleg szegények megmaradnak sírig tartó szegénységben. De legalább elviselhetőbbé válik a szegények élete.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy a szegények megélhetési gondjain a politikusok állami eszközökkel enyhítsenek. Ha ez bekövetkezik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lennének szegények, de kisebbik rossz, ha minél több szegény szociális juttatásban részesül.

Hogy a cél megvalósuljon, támogatják azokat a politikai pártokat, amelyek programja ugyan nem irányul a szegénység radikális felszámo­lására, de kilátásba helyezi a szegénység okozta feszültségek hatékony­nak tűnő szociálpolitikával történő csökkentését. Mivel az illetők állami eszközökben hisznek, egy kevésbé szegényellenes szociálpolitikában reménykednek, ehhez a célhoz válogatják meg az eszközeiket.

– Ha céljukhoz következetesek, olyan esélyes pártra szavaznak, amely szegénybarátabb szociálpolitikát ígér – abban bízva, hogy az ígéretből valamennyit be is fog tartani.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen pártra szavaznak, ha egyébként ellenszenveznek a párt törekvéseinek egészével. A részcél (részeredmény) fontossága miatt tudatosan eltekintenek, elvonatkoztat­nak a párt tevékenységének egyéb kártékony következményeitől.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen pártra szavaznak, ha a párt kormányzati szövetségeseitől irtóznak. Inkább legyen kormányon a megvetett szövetséges is, minthogy szegényellenesebb politikát hirdető pártok szerezzék meg a hatalmat.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen párt képviselőjelöltjére szavaznak, ha viszolyognak az illetőtől. Pl. hiába meggyőződésük, hogy az illető politikusnak nem az Országgyűlésben, hanem börtönben lenne a helye, vagy ítélnék kínhalálra méltónak, a cél követése miatt a Parla­mentbe kerülését próbálják elősegíteni.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is elmennek szavazni, és ilyen pártra, képviselőjelöltre adják szavazatukat, ha minden pártot utálnak és elutasítják az egész pártrendszert. A kisebbik rossz reményében meghoz­zák azt a személyes lelkiismereti áldozatot, hogy taktikai megfontolásból meggyőződésükkel ellentétesen cselekszenek.

Tiszteletreméltó, aki – döntéséből kifolyólag – mindent megtesz a választott párt (illetve pártok) parlamenti sikeréért. (A rész akarása az egész vállalását jelenti!) Következetlen az, aki fontosnak tartja a szegénybarátabb szociálpolitikát, de – az ezt ígérő párt bármilyen bírála­tával, tagjainak vagy szövetségeseinek kritizálásával, vagyis a szükséges eszközök korlátozásával – hátráltatja a kitűzött cél elérését. (Elfogadja a célt, de akadályozza annak megvalósítását. Mivel nem vállalja a szüksé­ges eszközöket, valójában magát a célt sem akarja!)

2. A szegényekért – vagy a szegénység felszámolásáért

(Egy az igazság – és a siker nem az ő prófétája)

Vannak, akik nem a kisebbik rossz választására, hanem arra teszik a hangsúlyt, hogy jó szándékú adakozással nem lehet lényegileg segíteni a szegényeken. Az adakozás felületi, tüneti orvoslás, amely átmenetileg könnyíthet ugyan egyes szegények pillanatnyi gondjain, de nem szünteti meg a szegénységüket.

Nem lehet érdemben segíteni a szegényeken politikai eszközökkel sem. Humánusabb szociálpolitika ideiglenesen vagy tartósan javíthat egyesek helyzetén. A legálisnak tekintett parlamenti keretek és eszközök azonban alkalmatlanok a szegénység felszámolására. A szociálpolitika egyébként nem is erre törekszik.

Vannak tehát olyanok, akik szerint nem a szegénység jelensége, nem a szegénység tünetei, hanem a szegénység okai ellen kell fellépni. A szegénység oka: a fennálló rendszer.

A fennálló rendszerben gazdagság nincs szegénység nélkül. A sze­génység a fennálló rendszer terméke, annak szerves része. Ezért a fenn­álló rendszer keretei között nem várható a szegénység megszüntetése. A szegénység felszámolásáért való következetes küzdelem egyetlen útja a szegénységet létrehozó és folyamatosan újratermelő rendszer felszámolásáért való küzdelem. A szegénység felszámolása egybeesik a rendszer felszámolásával.

A szegénység elleni következetes fellépés kizárja a szegények iránti jótékonykodás minden formáját, legyen az akár szociálpolitikai, akár magánjellegű. A szegények segélyezése valójában nem más, mint a szegénység konzerválása. A szegények adakozással, szociálpolitikai eszközökkel való megsegítése egyenértékű a szegénység felszámolása elleni cselekvéssel.

A szegénységet tartósan felszámolni úgy lehet, ha megszűnik a szegények kiszolgáltatottsága és kizsákmányolása. Ha megélhetésük nem másoktól, hanem kizárólag saját maguktól, saját erőfeszítéseiktől függ. Ennek feltétele, hogy mindenki birtokolhassa megélhetésének az eszközeit. Nevezetesen:

– mindenki számára garantált a hasznos munkavégzés lehetősége,

– mindenki rendelkezik munkájának terméke fölött.

Aki beéri ennél kevesebbel, az eltereli a figyelmet a lényegről és akarva-akaratlan a szegénységet létrehozó rendszert védi. Ezáltal a szegénység fennmaradását támogatja. Aki nem a teljes megoldást, azaz minden szegénység felszámolását akarja, az semmit sem akar: a semmi változást akarja és szolgálja.

Akik így gondolkodnak, azoknak egyetlen logikus célkitűzése a sze­génységet létrehozó rendszer megdöntése. A célkitűzésen nem változ­tat, ha hiányoznak a rendszer megdöntéséhez szükséges feltételek, és a szűkre szabott mozgástér erősen korlátozza a cselekvést. (Ebben a logikában a kevesebb cselekvés a több: aszketikus önmegtartóztatás az ártalmasnak tekintett következményekkel járó cselekedetektől.) Mivel az adott erőviszonyok mellett nincs esély a rendszer megdön­tésére, a cselekvés a végső feladat elméleti-érzelmi tudatosítására, ezáltal gyakorlati megvalósításának előkészítésére tevődik át. Ha si­keres elméleti és propagandamunkát végeznek, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen cselekvésük nem távolodik el célkitűzésüktől: végső céljuk által irányítva cselekszenek. Az így gondolkodók számára csak a szegénység rendszerének teljes felszámolása a jó megoldás. Bármi­lyen kisebbik rosszra való hivatkozás elvtelen kompromisszum, amely valójában a legnagyobb rossz, mert eltereli a figyelmet a tényleges megoldás feladatáról.

Tiszteletreméltó, aki elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához ragaszkodik, és nem kapható semmilyen engedményre: bármit megtesz a rendszer bármilyen sikerének megakadályozásáért, mindent megtesz a rendszer bárminemű kudarcáért. Elutasít mindennemű kompromisszumot. Bármilyen kompromisszum ténylegesen a rendszerrel való együttműködés – ami az egész rendszer igazolásának látszatát kelti és a fennálló rendszer gyakorlati elfogadását jelenti. A fennálló rendszer részleges elfogadása magának a rendszer elfogadásának üzenetét hor­dozza. A rendszer elméleti megtagadásából, elvetéséből a rendszerből (a rendszer logikájából) való teljes kilépés, a rendszerrel való minden együttműködés elutasítása következik.

3. A szegénység felszámolásáért – a szegényekkel (½ igazság – ½ siker)

Vannak, akik szerint a szegénység nem számolható fel jószándékú adakozással. Az adakozás tartósítja a szegénységet. Ugyanakkor a szegénység kiküszöbölését nem helyezik át a jövőbe, a fennálló rendszer felszámolása utáni időbe. Azt keresik, hogy miképpen alakíthatók ki már a jelenben, a fennálló rendszer keretein belül a rendszeren túlmutató jövőcsírák, szigetek. Vagyis azt keresik, hogy miképpen valósítható meg a rendszer tagadása, a rendszer meghaladása már a jelenben.

A fennálló rendszer egyik alapvető sajátossága a tulajdonosoknak való kiszolgáltatottság. A fennálló rendszer másik alapvető sajátossága a tőkés magántulajdont védő politikai hatalomnak és uralmi eszközeinek (alkotmány, jogrend, iskolarendszer, médiarendszer stb.) való kiszolgál­tatottság.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdon­nak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság felszámolására. A jelenlegi erőviszonyok mellett csupán e kiszolgálta­tottság részleges semlegesítésére van esély. Nevezetesen arra, hogy egyének és csoportok egyes területeken kivonják magukat a piac, az állam stb. kényszerítő uralma alól. Egyének és csoportok (köztük sze­gények, kiszolgáltatottak) megkíséreljenek – részben vagy egészében – úgy gondoskodni a létfenntartásukról, megélhetésükről, hogy kivonják magukat a tőke, a magántulajdon, az adózás, a parlamentarizmus stb. elméleti és gyakorlati tekintélye alól. Vagyis önvédelemből mindennapi gyakorlatukká tesznek a fennállóhoz képest és a fennállóval szemben valamiféle alternatív gazdálkodást, alternatív életformát, alternatív értékrendet.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdonnak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság fel­számolására. De nem teljesen esélytelen olyan nyomásgyakorlás alkal­mazása, amely részleges alternatívát biztosít a gazdagság-szegénység hierarchiáján nyugvó rendszerrel szemben. Nem teljesen esélytelen nyo­mást gyakorolni annak érdekében, hogy szegények csoportjai számára lehetővé váljon közös tulajdon termelő birtoklása. Nem teljesen esélytelen nyomást gyakorolni azért, hogy szegények csoportjai – önfenntartásuk érdekében – lehetőséget kapjanak bizonyos termelési eszközök haszná­latára. (Az utalás nem konkrét javaslat, csupán illusztráció!)

Vannak, akiknek az a meggyőződése, hogy a szegénység felszámolá­sa csak a fennálló rendszeren kívül valósítható meg. Ezért elutasítják a rendszer működtetésében, illetve az aktuálpolitikai csatározásokban való részvételt. De úgy ítélik meg, hogy a rendszer működtetéséből részlege­sen kilépni már a fennálló rendszer keretei között is lehet. (Sőt, a fennálló rendszerből teljesen kilépni csak ilyen módon lehet!) A jelenben kiépített alternatívák, rendszeridegen tettek összegeződhetnek, torkollhatnak bele egy új rendszerbe a jövőben. A szándékolt jövő közeledése elsősorban az aktuális cselekvésektől függ, azok találékonyságán és intenzitásán áll vagy bukik. A távlati cél egyértelmű megfogalmazásából következik, hogy csak olyan aktuális tettek elfogadhatók (mert következetesek), amelyek közelebb visznek a cél megvalósulásához. Így minden konkrét lépést e célhoz való közeledés részének, tettének, e cél megvalósulását elősegítő eszköznek kell tekinteni. Célkitűzés és aktuális cselekvés nem válik ketté, a cél és az alkalmazott eszköz egynemű.

Akik így gondolkodnak, a szegényeken akarnak segíteni, de nem bármilyen áron. Akik így gondolkodnak, a szegénységet létrehozó struktúrát akarják felszámolni, de a szegények aktuális gondjainak enyhítése révén. Szegényeknek és nem szegényeknek a rendszerből való fokozatos kiszervezése révén. Ha ebben eredményeket érnek el, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen közelebb kerülnek végső céljuk megvalósulásához. Ha ebben eredményeket érnek el, elégedettek lehet­nek magukkal, hiszen úgy segítenek a szegényeknek a jelenben, hogy az összhangban van távlati célkitűzésükkel. Tevékenységük két irányból építkezik, egyidejűleg két pillérre támaszkodik: aktuális feladatokra és a szándékolt jövőre. Konkrét céljuk annyiban reális, elérhető, amennyiben a megvalósítási folyamatban sikerül összekapcsolni a jelent és a jövőt: a jelenből sikerül kibontani a távlatot. Másként fogalmazva: a távlati célt a jelen kihívásaiban sikerül lehorgonyozni. Az így gondolkodók oly módon tevékenykednek a nagyobbik jóért, hogy közben elkerülik a kisebbik rossz kompromisszumát.

Tiszteletreméltó, aki elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához ragaszkodik, és nem tesz semmilyen engedményt. Tiszteletreméltó, aki a mindenkori jelenben, a konkrét erőviszonyok mellett próbálja megtalálni az elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához illeszkedő cselekvési lehetőségeket.

Tiszteletreméltó mindenki, aki meggyőződése szerinti módon cselekszik humánus célok érdekében. Kinek-kinek a saját meggyőződése az a sze­mélyes hitvallás, amely irányítja a tetteit. Ugyanakkor észre kell venni: a szubjektíve tiszteletreméltó tettek hatásai, következményei nagyon eltérőek. Akár az eredeti céllal, szándékkal ellentétesek is lehetnek.

Az sem ritka, hogy valaki több hitvallással is rokonszenvez, több hitvallás szerint is cselekszik. Az ilyen jellegű „politeizmus” is lehet tiszteletreméltó. Lehet több urat is következetesen szolgálni. Viszont nem feltétlenül termékeny, ha valaki nincs tekintettel arra, hogy éppen milyen „szentélyben” tartózkodik, és valamilyen más, ott idegen hit­vallást próbál népszerűsíteni: egy másik Úr szolgálata mellett agitál. Így anélkül akadályozza az adott humanisztikus tevékenységet (akár pusztán részleges tevékenységet), hogy azt másféle gyakorlattal tudná eredményesen felváltani. (Csak elvesz, anélkül, hogy helyette valami használhatót adna.)

A humanisztikus beállítódások eltéréseinek a gyakorlati mellett lélektani összefüggése is van. Jobban belegondolva, a különböző „tiszteletreméltó” meggyőződésekben – a nagyon eltérő következményeken túl – valamiféle azonosság is fellelhető. Bennük egyfajta személyes eredményesség-szük­séglet, siker-szükséglet kielégítésére való törekvés is kifejeződik.

Lelkileg érthető, ha egyének változtatni, hatni szeretnének és erőfeszí­tésük eredményét, visszaigazolódását meg is akarják tapasztalni. Ezért a nagyobb távlatú és bizonytalan kimenetelű küzdelmek helyett inkább a gyorsabb és biztosabb sikerek útját választják. Nem akarják magukat a sikerélmény elmaradásával büntetni, vagyis azzal, hogy kudarcot ku­darcra halmoznak („semmi kétely – teljes siker”).

Lelkileg érthető, ha egyének mindenáron ragaszkodni próbálnak az elvi álláspontjukhoz, meggyőződésükhöz, és nem akarják magukat azzal büntetni, hogy eszményeik, elveik ellen cselekszenek. Számukra – az adott erőviszonyok mellett – nem a külső, hanem a belső eredményes­ség, a minden körülmények közötti elvhűség a legfontosabb. („1 igazság – 0 siker”. De a szubjektív oldalon ennek teljes lelkiismereti siker felel meg.)

Az is érthető lelkileg, ha egyének sem az elméleti meggyőződésükről, elvi álláspontjukról, sem a siker-szükséglet kielégítéséről (a siker élmé­nyének megéléséről, megtapasztalásáról) nem akarnak lemondani. Ekkor olyan cselekvési lehetőségeket keresnek, amelyek ugyan nem esnek egybe az eszményi elméleti álláspontjukkal, de illeszkednek hozzá: ahhoz való gyakorlati közelítést, közvetítést jelentenek („½igazság – ½ siker”).

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha nem téve elvi engedményt, lemond a szerény lehetőségek között elérhető gyakorlati sikerekről.

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha valamilyen elérhető ered­mény vonzásában legyűri elméleti meggyőződését.

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha hol az elvi szilárdságot, hol a gyakorlati sikert részesíti előnyben.

És akkor is belső kompromisszumot köt az egyén, ha tudatosan meg­kettőzi önmagát. Az elérhető, reális hatékonyság elvárásait követi, de lélekben nem adja fel az elméleti meggyőződését, ezért nem tud teljesen azonosulni azzal, amit tesz (amit az eredményesség érdekében tennie kell).