A salamovi életmű eszmeisége a pravoszláv egyházon belül 1917 után Alexandr Vvegyenszkij metropolita vezetésével kibontakozott megújulási mmozgalom egyfajta „felszabadítási teológiájában" gyökerezik, amelynek az író apja, Tyihon Salamov is lelkes híve volt. Az Élő Egyház nevű mozgalom elfogadta az Októberi Forradalom erkölcsi igazságát, amit aktívan, a számára elérhető egyházi módszerekkel kívánt bevezetni az életbe. Követői szerint „a kommunizmus azonos az Evangéliummal, csak ateista betűkkel van írva". A sztálini thermidor állama azonban a 30-as években inkább a „feketeszázas" papsággal lépett szövetségre, amely elfogadta diktátumait.

Vitánk a szabadságról szól. A lélegzetvétel szabadságáról, A döntés és a kötés Istentől való szabadságáról." (Varlam Salamov – Nyersfordítás. A ford.)

„Ami engem illet, nem vagyok vallásos"- írja V. Ty. Salamov önéletrajzi jegyzeteiben. Ugyanakkor, ez a kérdés központi helyet foglal el A ne­gyedik Vologda című kisregényében, valamint a hit és az Isten kérdését filozófiai és történeti aspektusból vizsgáló többi művében is. Ezen nem kell csodálkozni. Ifjúkorában az édesapja, Tyihon Nyikolajevics Salamov pópa volt a jövendő író legfőbb tanítója. „Apám a városban sétálgatva tanítgatott a jóra. Álldogáltunk, például a városi zsinagóga előtt, és apám elmagyarázta, hogy az emberek különbözőképpen hisznek Istenben, és a legnagyobb baj, ami egy emberrel megeshet, az a szégyen, hogy antiszemita. Ezt jól megértettem, és megjegyeztem egész életemre. Az önkényuralom megdöntésének ünnepére apám szintén elvitt, hogy megjegyezzem magamnak." (Salamov 2005, 304)

Ez a személyes emlék kapcsolatban van Ty. Ny. Salamov életének olyan tényeivel, amelyek nagy visszhangot keltettek Vologdában az első orosz forradalom idején. Salamov atya akkor a Székesegyház szószékéről igen kemény szavakkal ítélte el a zsidó pogromokat, és nyilvános gyászmisét celebrált az Állami Duma tagjáért, az 1906 nyarán a „feketeszázasok" által meggyilkolt M. J. Herzensteinért. Ezután „apámat felmentették állásából a Székesegyházban, és egy másik templomba helyezték át" – közli V. Ty. Salamov A negyedik Vologdában. Úgy gondol­juk, hogy a represszió igazi oka nem pusztán a más vallású képviselőért elmondott gyászmise volt, sokkal inkább Ty. Ny. Salamov beszédének tartalma, amely rámutatott, hogy az egyház elszakadt az aktuális politikai eseményektől, és ez, íme, nem vezetett jóra.

„Az Egyház egyrészt engedett az állam nyomásának, és néhány kép­viselője mentegetni kezdte a népi élet olyan szomorú jelenségeit, mint a jobbágyság és a szabadságjogok lábbal tiprása, valamint tagadta a népi állam nagy eszméjét. Másrészről, a népi ügy harcosai, amikor látták, hogy az egyházi vezetők nem éreznek együtt a nép nagy ügyéért foly­tatott harcukkal, kerülni kezdték őket, és ami még nagyobb baj, kezdtek elhidegülni magától az Egyháztól is." Salamov atya sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a politikai reakció idején feloszlatták az Állami Dumát. Megjegyezte, hogy „a nép érdekében, az csak fel akarta váltani egyik tulajdonformát a másikkal, a magántulajdont a nemzetivel és népivel". (Jeszipov 1997, 193-195)

Ez a gyászbeszéd tulajdonképpen azokra a drámai eseményekre volt válasz, amelyek a „véres vasárnap", 1905. január 5. után játszódtak le Péterváron. Az egyházi elit néhány fővárosi képviselője akkor Antonyij pétervári metropolita vezetésével kijelentette, hogy I. Péter reformjainak eredményeként az Egyház „állami bürokratikus intézmény lett, amely kizárólagosan állami célokat szolgál" (Tyitlinov 1924, 12). Ezután beadtak egy feljegyzést a Különleges Állami Tanácskozáshoz, amelyben több sza­badságot kértek az Egyház számára a maga ügyeinek intézésében. Az ennek rendjére vonatkozó szabályok meghatározása végett helyi zsinat összehívását kezdeményezték, amelyen nemcsak az egyházi méltósá­gok, de az alsópapság és a világi emberek képviselői is részt vehettek volna. Ekkor alakult meg „a 32 pap köre" is, amely aztán „Az egyházi átalakulás szövetségévé" alakult át. Ennek egyik vezetője volt Alekszandr Vvegyenszkij lelkipásztor, a 20-as évek egyházi reformmozgalmának jövendő ideológusa. Tyihon Salamov atya Vvegyenszkij híve volt. „Ez volt az a mozgalom, amely az apámnak kedves reformot képviselte – orosz nyelvű igehirdetést, a válás engedélyezését a papság számára, a »fehérpapok« küzdelmét a »fekete szerzetesekkel«„- emlékezik Varlam Tyihonovics. (Salamov 2005, 100)

1917 márciusában, az önkényuralmi rendszer megdöntése után, az A. Vvegyenszkij vezette Demokratikus Pravoszláv Papság, továbbá a Világiak Összoroszországi Szövetsége előállt egy baloldali liberális programmal, amelyben az egyházi reform mellett helyet kapott a demok­ratikus köztársaság és a szociális egyenlőség és testvériség követelése is; a rendiség megszüntetése és a nők egyenjogúsága, valamint a teljes gondolat-, lelkiismereti és szólásszabadság; a kötelező és ingyenes, ál­talános, valamint az ingyenes közép- és felső fokú, anyanyelven történő oktatás biztosítása. A Szövetség programja a gazdasági demokratizálást a munka és a tőke viszonyának felszabadításával és a Föld javainak egyenlő elosztásával kívánta biztosítani. „A kereszténység – a Szövetség ideológusai szerint – nem lehet érzéketlen a szociális igazságtalansággal szemben. Követeli minden emberi viszony teljes keresztényiségét, és a szocialista pártoknak a társadalmi átalakulásra irányuló törekvéseit is ebből a szempontból ítéli meg."¹ Ennek fényében válik érthetővé, hogy miért vitte el A. Vvegyenszkij híve, Tyihon Salamov atya a fiatal Varlamot az önkényuralom megdöntésének ünnepére.

A negyedik Vologdában V. Ty. Salamov sokat foglalkozik Alekszandr Vvegyenszkij személyiségével és az egyházi megújulási mozgalommal, mint a „cézáropátia", az államtól való évszázados függés leküzdésének nagy kísérletével. „Alekszandr Vvegyenszkij metropolitát, a 20-as évek híres fővárosi szónokát többször is hallottam azokon a vallásellenes vitákon, amelyekből akkor nagyon sok volt. Vvegyenszkij beutazta elő­adásaival egész Oroszországot, újabb és újabb híveket toborozva az egyházi megújulás számára. De a Megváltó Krisztus Székesegyházban tartott moszkvai prédikációi, vagy a Lunacsarszkijjal való, valamelyik színházban folytatott viták is megszámlálhatatlanul sok embert vonzottak. Volt is mit hallgatni.

Alekszandr Vvegyenszkij volt akkor a legjobb, a leghatásosabb szónok. Jelentősen túlszárnyalta Trockijt, Buharint, Lunacsarszkijt, Zinovjevet és Kerenszkijt, akik szintén gyakran mondtak beszédeket. Hatalmas műveltségű és memóriájú ember volt. Beszédeiben tucatnyi nyelven idé­zett a különböző iskolák filozófusaitól és szociológusaitól, majd ragyogó gondolatainak tűzijátékával elkápráztatta és megsemmisítette ellenfelét. Mindig ezrek töltötték meg a Megváltó Krisztus Székesegyházat, amikor ő celebrálta a misét.

Kétszer is merényletet kíséreltek meg ellene: mint Antikrisztusnak, kétszer törték be a fejét kővel valami „feketeszázas" öregasszonyok. Kétszer is kórházba került emiatt, és amikor én hallottam, akkor is fekete kötés volt a homlokán. A napbarnított arcú, magas, sovány férfi, püspöki díszítésű, fekete reverendában, kereszttel a nyakában, fekete haja rö­vidre nyírva, már megjelenésekor erős hatást tett a hallgatóságra. Alig tudta lecsendesíteni az ovációt és megkezdeni beszédét. Hanghordozása teljesen világi volt. A leghosszabb beszédeit is teljesen papír, bármiféle jegyzet és feljegyzés nélkül mondta el, és ez szintén nagy hatást váltott ki a jelenlévőkben. A Pravoszláv Egyház radikális szárnya, amelyet ve­zetett, az „Ős-apostoli Egyház Szövetségének" nevezte magát, bár ez a meghatározás jóval nehézkesebb volt az „Élő Egyház" kifejezésnél, amely végül is bevonult a történelembe." (Salamov 2005, 101-102)

Varlam Salamov „felszabadítási teológiája". Az olvasó túlságosan ten­denciózusnak és történetileg inkorrektnek találja talán ennek a cikknek a címét. „A felszabadítás teológiája", szorosan véve, valóban Latin-Ameri­kában született meg a XX. század 60-as éveiben, mint a katolikus papság mozgalma, amelynek egyes ideológusai felismerték, hogy Jézus Krisztus nem csupán Vigasztalója, hanem Felszabadítója is az elnyomottaknak. Úgy tartották, hogy a keresztény missziónak különleges szerepe van a szegények igazának megvédésében. „A felszabadítás teológiájának" gyökerei az Újvilág első katolikus misszionáriusainak tevékenységéig nyúlnak vissza, akik nemcsak a Bibliát ismertették meg saját nyelvükön a bennszülöttekkel, de sokszor kénytelenek voltak védelmükbe venni őket a spanyol és portugál gyarmatosítók kegyetlenségével szemben.

„A felszabadítás teológiájának" konszolidációja (és teoretikusainak a kortárs társadalmi elméletekhez, köztük a marxizmushoz való fordulása) a XX. században szoros kapcsolatban volt a katonai diktatúrák elleni harccal, amelyek akkor a latin-amerikai országok többségében uralmon voltak. Kár lenne elvetni mégis a párhuzam lehetőségét a Pravoszláv Egyháznak a 20-as években tapasztalható, Salamov által újra felfedezett megújulási folyamatával. Megjegyzendő továbbá, hogy az író éppen az 1960-as évek végén foglalkozott ezzel a témával, amikor „a felszabadítás teológiája" Latin-Amerikában nagyon is aktívan működött.

„Vvegyenszkij értelmezésében – írta Salamov – Krisztus egy mindad­dig ismeretlen nagyságrendű, evilági forradalmár volt. A »Ne állj ellen a gonosznak!« tolsztoji elvét Vvegyenszkij több alkalommal is kegyetlen gúny tárgyává tette. Emlékeztetett rá, hogy a bibliai Krisztushoz sok­kal inkább illik a »nem a béke, hanem a kard« elve, hiszen erőszakot alkalmazott, amikor kiűzte a kufárokat a templomból." (Salamov 2005, 104) Krisztusnak éppen ezt az elvét (Máté 10:34; Lukács 22:35-38; és Máté 26:51-52) emelik ki a „felszabadítás" teológusai, amikor a lélek felszabadítását és az igazság e világi uralmáért folytatott következetes harcot mint egy összefüggő folyamat két oldalát mutatják be. A források arra utalnak, hogy az „Élő Egyház" újjászületési mozgalom vezetői elfogadták a társadalmi forradalom nagy jelszavát – „Világ proletárjai, egyesüljetek!" – „mivel az igen hasznos és teljesen életszerű a mi egy­házi forradalmunkban is" (Zsivaja Cerkov [Живая Церковь], 1922. 6-7. szám). „Az Októberi Forradalom megszabadította az Egyházat a feudális önkényuralom nehéz jármától, elszakította az államtól, és így megnyitotta számára a lelki fejlődés és tökéletesedés lehetőségét" (Zsivaja Cerkov, 1922. 8-9. szám).

Az „Ős-apostoli Egyház Közösségei Szövetségének" A. Vvegyenszkij által összeállított programja többek között, kijelenti: „Mivel lehetetlen nem felismerni, hogy az Októberi Forradalom jelszavai rokonok az őskeresz­tényekéivel, az Egyház vallásilag elfogadja a társadalmi fordulat erkölcsi igazságát, és ezt az igazságot aktívan, a számára elérhető egyházi módszerekkel, bevezeti az életbe" (idézi Salamov 2005: 104).

1922 februárjában, a Volga-menti nagy éhínség idején, Alekszandr Vvegyenszkij és követői azzal a felhívással fordultak a hívekhez, hogy „tegyék kenyérré az egyházi aranyat és drágaköveket".(Tyitlinov 1924, 189) Ez még valamivel a szovjet hatalomnak az egyházi kincsek kisa­játításáról szóló rendelete előtt történt. Az egyházi arany tárgyaknak az éhezők érdekében való kenyérre váltása V. Ty. Salamovnak személyes élménye is volt. A kereszt című elbeszélésének főhőse, egy vak lelkész, akinek a szerző édesapja volt a prototípusa, darabokra szedi szét utolsó családi ereklyéjét, egy, a Megfeszített Krisztust ábrázoló arany keresztet, hogy fémhulladékként értékesítve, élelmet vásárolhasson rajta a beteg feleségének és önmagának.

Az egyházi újjászületés lelkészei úgy tartották, hogy „a kommuniz­mus azonos az Evangéliummal, csak ateista betűkkel van írva". Ezért, ellenfeleiktől, a patriarkális egyház képviselőitől, a „tyihonovistáktól" és „szergijevcektől" eltérően, nem kértek pénzt a templomi szolgálatokért, és Salamov véleménye szerint, ezért szegénységre voltak ítélve. A „tyihonovisták" és a „szergijevcek" viszont kértek, és ezért hamarosan meg is gazdagodtak. (Salamov 2005, 104)

A negyedik Vologda egybevetése V. Ty. Salamov más önéletrajzi jellegű szövegeivel arra enged következtetni, hogy az apa és fia közti ellentétek ellenére, Tyihon Nyikolajevics hosszú időn át feltétlen eszmei és etikai tekintély és példakép volt fia számára a mindennapi életben. Édesapja külső megjelenését egészen világi embernek írja le, akinek semmi köze nincsen a csuhás pravoszláv lelkészekről alkotott elkép­zelésekhez. Társadalompolitikai és filozófiai nézetei pedig, nemcsak mély nyomot hagytak a jövendő író világnézetén, de az első lépcsőfokot alkották a társadalmi átalakulás, a forradalmi eszmék felé vezető útján. Vologda, ahova 12 évi alaszkai misszionárius szolgálata után Tyihon Salamov visszatért, a „harmadik Vologda", a száműzöttek városa volt, akik elhozták ide a fővárosi kultúrát. A jövendő felszabadítási mozgalom Vologdája volt ez. V. Ty. Salamov történelmi víziója értelmében, a két „megelőző" Vologda évszázadokon át egymással párhuzamosan létezett. Az „első Vologda" az évszázados elmaradottságban élő szegény rétegek voltak, a „második", a történelmi Vologda pedig, az állami hivatalnokokból és a papság felső rétegéből állt. A társadalom ilyen amorf volta többé-kevésbé megfelelt a forradalom előtti Oroszország elmaradott politikai struktúrájának, amelynek alsó és felső részét egy világ választotta el egymástól. A „harmadik Vologdában", a felébredt társadalmi aktivitás városában, amelyre jórészt az édesapja nyitotta rá a szemét, a jövendő író már az ő saját „negyedik Vologdájához" vezető első lépcsőfokot látta.

Bár a környezetében fellelhető demokratikus nézetrendszerek bár­melyike alkalmas lett volna rá, hogy változtatás nélkül átvegye, Tyihon Salamov kidolgozta a társadalmi átalakulás saját, eredeti koncepcióját. Erről V. Ty. Salamov így számol be: „Apám azt bizonygatta, hogy Orosz­ország jövője az orosz egyházi személyek kezében van. Maga a Sors hozta úgy, hogy nekik kell elvégezni az államépítést és a megújulást, az állami reformok és a magánélet átalakítását. Véleménye szerint, ehhez megvan minden alapjuk. Az egyházi alkalmazottak Oroszország lakos­ságának egynegyedét alkotják. Ez a szám egymaga hangsúlyozza a dolog jelentőségét. Ez a széles társadalmi réteg nem töltötte még be azt a szerepet, amelyet a Sors kijelölt a számára, amikor átadta neki a jogot, hogy gyóntathasson és megbocsáthassa a bűneit bárkinek, Pétervártól a legkisebb zürjén faluig, a legutolsó koldustól a cárig. Egyetlen más réteg sem rendelkezik ilyen kedvező körülményekkel. Közel áll a néphez, jól ismeri az érdekeit. Így tárgytalanná válik a népi származású értelmiség állandó vívódása, hogy nem ismeri eléggé a népet. Mivelhogy az egyházi értelmiség – maga a nép, amely így semmiféle pszichológiai rejtelmeket nem jelent a számára. […]

Az egyházi embereknek azonban, valóban világiaknak is kell lenni, és a nép között kell élniük! Nem kolostorokban tehát, afféle szent öregekként, az aszkétizmus hamis hősiességében tetszelegve! A kolostor zsákutca, akár csak Raszputyin abrakadabrája és ugrabugrája. […] Nem a szemé­lyes öntökéletesítéssel, a személyes üdvözüléssel kell foglalkozni, hanem a társadalom megmentésével! A választási rendszer segítségével arra kell törekedni, hogy az állami tisztségeket a megfelelő személyek töltsék be, és a dolgok a helyes irányba forduljanak! Nem a régi keresztvetésben és a szektákban kell keresni az igaz kereszténységet, hanem a korszerű templomi szolgálatban! […] Nem a kronstadti Johann hisztérikus prédi­kációi, nem Raszputyin, Varnava és Pityirim cirkusza, hanem a nős, a családdal rendelkező papság képes igazán vezetni az orosz népet. De az aztán fenekestül fel tudja fordítani Oroszországot! Csak fel kell szántani ezt a földet! Világi emberek gyakorlati tettei kellenek ide! […] Jól ismert a papság soraiból kikerült nagyszerű sebészek és agronómusok, tudósok, professzorok és szónokok, közgazdászok és írók neve. Nem kell, hogy megtagadják a hivatásukat! Az kell, hogy az eszméikkel gazdagabbá tegyék őket!" (Salamov 2005, 51-52)

Ez a szempont, véleményünk szerint, komoly megfontolást érdemel. Lehet, hogy „elfogult" egy kissé a papsággal szemben. De észrevehe­tően különbözik az Orosz Pravoszláv Egyház szerepének mai felfogá­sától, amely minden, csak nem egy „olyan kulturális közösség, amely együtt él a néppel". Ty. Ny. Salamov atya koncepciója ugyanakkor nem egyeztethető össze a XIX. és XX. századi orosz forradalmárok nemze­dékeinek ateista világnézetével sem, amely az egyházi személyeket a reakció támaszainak tartotta. Tőlük eltérően, Ty. Ny. Salamov atya alkotó szerepet jósolt a pravoszláv egyháznak az orosz forradalomban, amennyiben magán az egyházon belül is végbemegy a forradalmi átalakulás. Hangsúlyozta, hogy kompromisszumok nélküli szakításra van szükség az állammal, növelni kell a tömegek társadalmi aktivitását, és védeni kell a kizsákmányolt rétegeket! Tyihon Salamov tudta saját tapasztalatából, hogy egy pópa nemcsak a vallási kultusz szolgája lehet, hanem tanító, orvos és jogász is egy személyben. De az egyházi szervezet reformjá­nak alapja csak a társadalom széles demokratizmusa lehet, egészen odáig, hogy magát a klérust is a hívők válasszák meg – ahogyan ez az őskeresztény gyülekezetekben is történt -, a tagjaik és világi emberek közös részvételével.

Amint arra fentebb rámutattunk, ennek a reformnak az előfeltételei az önkényuralom megdöntésével megvalósultak, de az mégsem ment végbe.² Bármennyire hangoztatták is az egyházi megújulásnak a szov­jethatalomhoz való közeledését, valójában ez a viszony meglehetősen bonyolult volt. Erősen rányomta bélyegét az Összoroszországi Kommu­nista (bolsevik) Párton belüli harc és a sztálini frakció felülkerekedése, a maga „hatalmi szintekre" épülő apparátusával. A Salamov által 1925-ből olyan érdekesen leírt, a vallásról és ateizmusról, a Világ keletkezésé­ről és az ember származásáról lefolytatott nyílt és becsületes vitákat³ apparátusi intézkedések váltották fel: a reformerek és Tyihon pátriárka híveinek egymással való összeveszejtése, a renegátság ösztönzése, durva, elnyomó rendelkezések.

A thermidori tendenciák erősödésével az OK(b)P-n belül, az egyházi megújulás híveinek buzgalma a „keresztény kommunizmus" formáinak keresésében egyre nyugtalanítóbb tényezővé vált a hatalom számára. A 30-as években Sztálin lassan, de biztosan, Tyihon pátriárka híveivel lépett partneri viszonyba, amennyiben azok elfogadták diktátumait. Ez a megállapodás volt érvényes a háborús években is, majd 1946-ban az összes, korábban a reformerek tulajdonában lévő templomot átadták a Moszkvai Patriarchátusnak. Hogy milyen helyzetben voltak a 30-as évek reformátor lelkészei, arról jól tudósít Salamovnak a már idézett, A kereszt című elbeszélése. A reformátorok „donquijotizmusa", hogy nem kértek pénzt az egyházi szolgáltatásokért, eleve szegénységre kárhoztatta őket. Tyihon pátriárka „feketeszázas" papsága teljes szívéből gyűlölte őket, a helyi szervek pedig, gyakran bürokratikus rendszabályokkal akadályozták az „osztályidegen" elemek tevékenységét. Sok reformer lelkész lett a kollektivizálás áldozata a „nagy terror" idején.

A XX. és XXI. század társadalmi változásainak idején, azt gondoljuk, újra kellene olvasnunk mindazt, amit Salamov a 20-as évek orosz egyhá­zi megújulásáról írt. A latin-amerikai, különösen a nicaraguai forradalom eseményei, ahol a klérus egy része nem csupán eszmeileg lépett fel a „hitetlen" katonai diktatúra ellen, hanem a pápai tiltás ellenére, gyakorla­tilag is támogatta a néptömegek mozgalmát⁴ , új megvilágításba helyezi Salamov elképzelését az egyház és a nép egymáshoz való közeledéséről a forradalom folyamán, a megújult papság élesztő szerepét.

Tyihon Salamov társadalmi eszméinek taglalása elkerülhetetlenül szükségessé teszi azoknak a tényezőknek a vizsgálatát is, amelyek a kialakulásukra hatottak. Salamov nem ad erre nézve biztos fogódzó­kat sem A negyedik Vologdában, sem a többi önéletrajzi írásában. Az egyetlen támpontként Tyihon atya alaszkai szolgálatát szokás említeni, ahol egyáltalán nem csak lelkipásztori, hanem közösségi, felvilágosító tevékenységet is végzett a helyi lakosság érdekében („száraz" klubok szervezése stb.). Mindez azonban még nem elég magyarázat. A Kodiak sziget, ahol Tyihon Salamov szolgált, az „orosz Amerika" Isten háta mö­götti területe volt. A zord időjárás gyakran megzavarta a szárazfölddel való kapcsolattartást. Ott tartózkodása alatt Salamov, természetesen, nem tájékozódhatott rendszeresen Oroszország egyházi és társadalmi eseményeinek minden részletéről. Tudjuk továbbá, hogy az Orosz Pra­voszláv Misszió egyházmegyei főpapja abban az időben Alaszkában a konzervatív beállítottságú, jövendő Tyihon pátriárka (Vaszilij Belavin) volt, aki ellenezte az egyházi megújulást. (Kline 1997, 185-192) Véle­ményünk szerint, Tyihon Salamov nézeteinek gyökerei, amelyeknek jó részét Varlam is örökölte, nem Alaszkában fogantak, hanem ott, ahol született, ahol az édesapja, Nyikolaj Salamov atya és annak testvére, az ő nagybátyja, Prokopij atya szolgált.

A negyedik Vologdában V. Ty. Salamov futólagosan érinti családjának történetét. – „Apám a legsötétebb Uszty-Sziszolszki rengetegből szárma­zik, hagyományos lelkész családból. Az ősei még sámánok voltak több nemzedéken át, akik szinte észrevétlenül, egészen magától értetődően cserélték fel a csörgődobot a füstölőre. Bár rendkívül tehetséges ember volt, zürjén lelke mélyén ő maga is egy babonás vadember volt, igazi sá­mán. Igen, már a családnevünk is sámánian hangzó, törzsi név: őrjöngők, varázslók és próféták neve."⁵

Ezek a kijelentések nem kevés fejtörést okoztak a kutatóknak. A fenn­maradt iratok ugyanis azt igazolják, hogy Salamov ősei orosz lelkészek voltak, és Velikij Usztyjugból származtak. Az író nagyapját, Joannt, 1867-ben sorshúzás révén, a Vologdai Kormányzóság (ma Komi Köztársaság), Uszty-Sziszolszki járás, Votcsa község gyülekezetébe küldték szolgálni. A kutatók előbb úgy magyarázták meg ezt az ellentmondást, hogy V. Ty. Salamov nem elég jól ismerte származásának történetét, nagyapjának születési helye (Salamov 1994, 21) ezért mond ellent annak a fotogra­fikus pontosságnak, amellyel A negyedik Vologdában jelenítette meg gyermek- és fiatal korának legapróbb részleteit is. Igen ám, de az orosz papság hagyománya megkövetelte az elődök működése minden írásos és szóbeli emlékének a gondos megőrzését. Véleményünk szerint V. Ty. Salamov tudatosan mitologizálta elődeinek a származását, és ez a tette fényt vet édesapja fentebb vázolt világnézetének az eredetére is. A mai Komi Köztársaság területén a XVII-XIX. században élt pravoszláv pap­ság történetének mai kutatói reálisnak tartják azt az állítást, hogy ennek a rétegnek az élete és tevékenysége jelentősen különbözött a szomszédos területekétől, legyen az akár egy olyan „káderkovács műhely", mint a közeli Vologodszkij, vagy a Veliko-Usztyjuzskij Egyházmegye.

Először is, Komi kereszténnyé tétele a XIII-XIV. században saját ábécé kitalálását tette szükségessé és az istentisztelet szövegeinek lefordítását zürjén (komi) nyelvre. Ezt a „zürjén keresztelő", (Szent) Sztefan Permszkij végezte el. A cirill ábécé mellett a komik néhány törzsi szimbólumát is felhasználta ehhez. Bár Sztefan Permszkij ábécéje viszonylag hamar elavult, a cirill betűkkel leírt komi nyelvű istentiszteleti szövegeket még a XIX. században is használták. Erről tanúskodnak, többek között, a Komi Köztársaság Uszty-Vim nevű községében található Etnográfiai Múzeum kiállítási tárgyai is.

Másodszor, a Komi terület nem ismerte a feudalizmust és a kolostorok földbirtokait. A XV-XVI. században itt alapított kolostorok különböző gazdasági és politikai okok miatt gyorsan hanyatlásnak indultak és felszá­molódtak (IV. Iván opricsnyinája, a „zavaros idők" gazdasági viszonyai, II. Katalin szekularizációs politikája stb.). Egészen a XIX. század 60-as éveiig, amikor Komi egyetlen akkori kolostora felépült, a terület hitéle­tében a fő szerepet az úgynevezett „fehér papság" játszotta, amelynek tevékenysége jelentősen túlterjedt a lelkipásztori kötelezettségeken. Egy lelkész a Komi területen az egyházközség elöljárója és vezetője, a hiva­talban lévő egyházmegyei püspök képviselője volt. Ezen felül, vezette a pravoszláv lakosság anyakönyvét, tanított az iskolákban, kulturális és ismeretterjesztő, valamint jótékonysági tevékenységet és egyéb társa­dalmi munkát folytatott. Lelkipásztori felügyelete széles, mintegy 20 köz­séget magában foglaló körzetre terjedt ki. A parókia a hívők egyetértése esetén, a szokásjog alapján, apáról fiúra szállt. A XIX. század elején ez a rendszer megváltozott. Papjukat nem a hívők választották meg többé, hanem a hivatalban lévő egyházmegyei püspök nevezte ki, gyakran egy­általán nem számolva a hívők véleményével. Az apa helyére azonban, továbbra is igen gyakran, a fia került. A források arról tanúskodnak, hogy ez a rendszer 1867-ben véglegesen megváltozott. De mégis előfordult időnként, hogy az új papot az édesapja parókiájára nevezték ki. Így a Votcsai Egyházközségben például, a Klocskov család után a Salamovok következtek. Az Usztyjuzsszkij járásban született Nyikolaj atya 1867-től 1899-ig szolgált itt. Őt a fia, Prokopij atya váltotta, aki édesapjához ha­sonlóan, több mint 30 évig szolgált Votcsában, és a kollektivizálás idején vesztette életét. (Rogacsov 2000, 9-17; Hajdurov 2011)

A XIX. század közepéig a papságot Komiban kizárólag a hívők tartották el, akiknek szántóföldet és legelőt kellett átadni a számukra, a megha­tározott norma szerint. Amint Prokopij Salamov, az író nagybátyja közli, Votcsa község Krisztus Születése temploma, amelyben ő és az édes­apja szolgált, 1864-ig az államkincstár részéről nem kapott támogatást, hanem a hívek tartották fenn. Miután bevezették Isten szolgáinak állami javadalmazását, az egyes egyházi szolgáltatásokért a hívők csupán ön­kéntes, meglehetősen szimbolikus adományokban részesítették Votcsa lelkipásztorait, akik a templomi szolgálaton túl, az általános iskolában is tanítani voltak kötelesek, méghozzá ingyenesen. (Salamov 1911) Nyi-kolaj Salamov atya a saját pénzén iskolát is nyitott Votcsán. Az esetek többségében persze, amint a dokumentumok mutatják, a híveknek nem volt elég pénzük az iskola fenntartására, a lelkipásztoroknak pedig elég idejük és türelmük az órák megtartására.

Ugyanakkor, sok lelkész felső parancs nélkül is vállalt társadalmi felada­tokat. Gyerevjanszk község Krisztus Születése templomának lelkésze, Dimitrij Popov atya 1896-ban megnyitotta például az Uszty-Sziszolszkij járás első egyházközségi menhelyét (Dimitrij atyát később megválasztot­ták a IV. Állami Dumába képviselőnek). A papok adományokat gyűjtöttek, és áldoztak maguk is különböző társadalmi célokra, tagjai voltak különbö­ző jótékonysági egyesületeknek és intézményeknek, társaságoknak és testvériségeknek (köztük az 1897-ben Velikousztyjuzskijban létrehozott Sztefan Prokofjev Testvériségnek, amelynek Uszty-Sziszolszkijban is volt szervezete). Fontos kezdeményezés volt a XIX. században az erkölcsi nevelés területén a különböző „száraz" egyesületek létrehozása. 1890-ben például, az Uszty-Sziszolszkij terület pecsorai járásában „annak elkerülése végett, hogy bárki a pecsorai papságot részegességgel vádol­hassa, elöljárójuk javaslatára fogadalmat tettek a mindenféle alkoholos italtól való tartózkodásra".

A XX. század elejére már több mint 10 egyházközségben voltak ilyen egyesületek. És bár a létszámuk nem volt nagy (10-től 50 főig), nagy szerepet játszottak az iszákosság bűne elleni harcban. (Rogacsov 2000, 9-17) Tyihon Salamov így hát már fiatal korában találkozhatott a Komi területén működő lelkészek életének olyan speciális jellegével, mint a helyiek nyelvén történő igehirdetés, aktív társadalmi tevékenység, a lelkipásztor és a hívők közeli emberi kapcsolata, és az egyházi szol­gáltatások fizetség nélküli teljesítése. Ezek a körülmények idővel egy filozófiai rendszer körvonalait öltötték, amelyet fia A negyedik Vologdában írt le. És éppen ezeknek a körülményeknek a fényében válik érthetővé Tyihon atya útja Kodiakba és ottani tevékenysége, amely – szintúgy, mint atyjáé és testvéréé Kolimában – egyáltalán nem csak lelkipásztori, de társadalmi és ismeretterjesztő jellegű is volt. Amint feltételeztük, Varlam Salamov azért változtatta meg tehát valamelyest őseinek az életrajzát, hogy meggyőzőbben mutathassa be: lelkész nagyapjának, édesapjának és nagybátyjának világnézetét nem az Orosz Pravoszláv Egyház főpap­jainak és kolostorainak szelleme, hanem Komi alsópapságának népi hagyományai formálták ki.

A pravoszláv vallás másik jellemző vonása volt Komiban a keresztény­ség előtti vallásokkal való egybeolvadása. A Flóris és Laurenció című elbeszélésében V. Salamov arról a jakut templomról ír, amelyet erről a két vértanú szentről neveztek el, mivel a vadon élő és a háziállatok védőszentjei voltak, és ezért a jakutok is tisztelték őket. A szerző egy kör keresztmetszetű építményként írja le ezt a templomot, amely sokkal jobban emlékeztet egy jakut jurtára, mintsem pravoszláv templomra. (Salamov 2011, 27-31) A rendelkezésünkre álló irodalomban egyelőre nem találtunk még bizonyítékot rá, hogy a jakutok tisztelték volna Fló-rist és Laurenciót. De az jól ismert, hogy a permi komiknál létezik ez a kultusz. A permi komik egyébként, éppen hogy az állatok védőszentjei­ként tisztelték Flórist és Laurenciót. Tiszteletükre még rituális áldozatot is bemutattak: egy bikát áldoztak nekik, ami világosan utal a pogány vallási előzményekre.⁶ Flórisnak és Laurenciónak volt egy fa temploma Votcsában is, ahol Tyihon Salamov született. A Permi Képtárban őrzött vallási faszobor gyűjtemény darabjai jól mutatják, hogy a frissen keresz­tény hitre tért helyi lakosok Jézust, az apostolokat és a helyi szenteket is a maguk elképzelése szerint ábrázolták, és mongoloid arcvonásokat kölcsönöztek nekik.

Meg kell jegyezni, hogy a „felszabadulás teológiáját" Latin-Amerikában a kereszténységnek és az indiánok meg az afrikai népek pogány hagyományainak éppen ilyen egymásba olvadásának a tendenciája táplálta. És ennek kapcsán érdemes ismét visszautalni az orosz egy­házi megújulásnak az 1920-as évekhez köthető történetére. Úgy látjuk, hogy ennek, a pétervári egyházi elit kezdetben kis létszámú liberális része által az ország európai és Urálon túli részén elindított mozga­lomnak a viszonylag gyors elterjedése éppen a pravoszláv vallásra tért nem-orosz népeknek volt köszönhető. Több dokumentum is bizonyítja, hogy az egyházi megújuláshoz tömegével kezdtek kapcsolódni a csu-vas lelkészek, híveikkel együtt. Ennek oka az volt, hogy autonómia­törekvéseiket Tyihon pátriárka nem támogatta. (Berman 1970) Hasonló folyamat játszódott le Szibériában is. 1928-ban Obdorszkban (a mai Szalehardban) összegyűltek Szibéria északi népei, a nyenyecek, hantik, manysik, komi-zürjének megújuló egyházainak képviselői. A nagygyűlés határozatot hozott az egyházi reform eszméinek terjesztéséről Észak népei között. Megválasztották az egyházi személyekből és egyszerű hívőkből álló tanácsot, mind orosz, mind más nemzetiségű, egyházi és világi tagsággal. (Mavljutova 2008, 115-120)

Habár Tyihon Salamov – minden valószínűség szerint – nem hagyott hátra naplókat, vagy más írásos emlékeket, azonban a testvére, Pro-kopij, az édesapjuktól örökölt Votcsa egyházközség (ma a Komi Köz­társaság Sziszolszkij területe) lelkésze által összeállított „A Vologdai Kormányzóság Uszty-Sziszolszkij egyházkerület, Votcsa egyházközség történetének leírása" című dokumentumban a fentebb ismertetett tények többsége megtalálható. Ez a leírás 1911-ben könyv alakban is megjelent Uszty-Sziszolszkban (ma Sziktivkar). A rendelkezésére álló okmányok tanulmányozása után Prokopij Salamov ebben azt állítja, hogy Sztefan Permszkij, aki a XIV. században misszionáriusként tevékenykedett a komi-zürjének között, „az ő anyanyelvükön" hirdette nekik az Evangé­liumot. És „segítette, védelmezte a zürjéneket a Moszkvai fejedelmektől és bojároktól, és nagylelkűen kenyeret osztott szét a zürjének között az éhínség éveiben". Prokopij atya bizonysága szerint, a Sztefan Permsz-kij alapította kolostorokban az istentisztelet zürjén nyelven folyt, és ez a hagyomány csak 1764-ben ért véget, amikor is II. Katalin rendelete értelmében, az utolsó kolostort is felszámolták a területen.

A XIX. század eleje óta Votcsa vallási központja a Szűz Máriának szentelt, kőből épült Születés Temploma, ahol a Salamov család lelkip­ásztor tagjai szolgáltak, és amely, bár kissé megrongáltan, ma is áll. E sorok írójának 2011-ben, Votcsa községbe látogatva, lehetősége volt megnézni ezt a templomot, amely ma is lenyűgözi az embert monumen­talitásával. „Hajó" rendszerű konstrukciója egészen eredeti. Különbözik mind a terület hagyományos „nagy usztyinszkiji" templomaitól, mind Komi délnyugati részének kis vidéki templomaitól, amelyeket a XIX. század közepén kezdtek építeni. A templom alsó és felső részből áll. Klasszicista stílusban épült, de több barokk, sőt azt megelőző korokból származó építészeti elemet is tartalmaz.

Mint köztudott, a történelem nem szereti a feltételes módot, de ez nem menti fel a kutatót az alól, hogy számba vegye a társadalmi fejlődés alternatív variánsait is. Oroszországban, elsősorban az Ural és Szibéria területén, a „harmadik rend" konszolidációjának, és ebből következően egy, az európai protestantizmus példájára történő egyházreform objek­tív feltételeinek létrejötte a XVIII. században egészen lehetséges volt.

Az önkényuralom ekkor erősebbnek bizonyult. A XIX-XX. századi orosz felszabadító harc hagyományos tagolása nemesi, honorácior és proletár korszakra azonban így is kiegészítésre szorul, az alsópapságnak egy sokkal kevésbé ismert forradalmi hagyományával, amely 1917 után az egyházi megújulási mozgalomban jelent meg. Ennek eszméit és társadalmi jelentőségét elemezte önéletrajzi prózájában Varlam Salamov.

(Fordította Peterdi Nagy László)

Eredeti megjelenés: Головизнин, М. В.: Варлам Шаламов и внутри­партийная борьба 20-х годов. Шаламовский сборник. Вып. 3. Волог­да, Грифон, 2002. 160-168.

Varlam Salamov művei magyarul

Kolima. Történetek a sztálini lágerekből. Szerkesztette: Gereben Ágnes. Fordította: Gereben Ágnes, Maráz László, Osztovics Judit, Osztovics Ágnes és Rab Zsuzsa. Budapest, Szabad Tér Kiadó – Európa Könyvkiadó, 1989

Szentencia. Válogatott elbeszélések. Válogatta, szerkesztette és az utószót írta: Goretity József. Fordította: Soproni András. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2005

Jegyzetek

¹ Программа „Всероссийского Союза демократического православного духовенства и мирян". (Idézi: Tyitlinov 1924: 59)

² A szibériai reformereknek például, önálló programjuk volt, az ún. Tomszkinyilat­kozat, amelyben „a szovjethatalomnak, mint isteni rendelésnek az elfogadása az ország európai részén folyó megújulás alaptételeként szerepelt. Filozófiájuk konkrétabb része magában foglalta „a papság életének megkönnyítését és az egyházi önkormányzat és a hívő közösségek jogainak választójoggal való ki­szélesítését". Ami az Egyház megreformálását illeti, azt egészen a IV. századig akarták visszavezetni, amikor az Egyházat alárendelték az államnak. Vö. Sirina (2010, 124-136).

³ V. Ty. Salamov leírta például „A vallás a nép ópiuma" jelszóról folytatott vitát, amelyben az édesapja is részt vett. „Igen, mi elfogadjuk Marxnak ezt a jelsza­vát. Igen, a vallás ópium. Orvosság. De ki olyan egészséges itt Önök közül erkölcsileg, mutatott körbe a termen Ty. Ny. Salamov, hogy ne lenne szüksége gyógyszerre?" (Salamov 2005, 101)

⁴ Ld. különösen: http//www.russ.ru/politics/20020128-tzvet.html

⁵ A „Salamov" név nem zürjén és nem orosz, hanem legvalószínűbben türk eredetű, a „Salimov" név variánsa. Ny. A. Baszkakov a „Sah-Aliból" vezeti le: Sahalimov – Salimov, amint az 1741-es címertárban olvasható. Vagy pedig a „Shalym", „maréknyi", „ökölnyi" szóból: shalymly – erős. (Baszkakov 1979, 137)

⁶ Ld. különösen: Malahov (1887).

Hivatkozások

Baszkakov [Баскаков, Н. А.] (1979) Русские фамилии тюркского происхождения. Москва.

Berman [Берман, A.] (2008) Чувашское обновленчество. Из истории движения за национальную церковь Чувашии. http://krotov.info/history/20/1920/berman2.htm

Hajdurov [Хайдуров, М. В.] (2011) Духовное сословие в Коми крае (1801-1869 г.). Kandidátusi disszertáció tézisei. Jekatyerinburg, 2011 Jeszipov [Есипов, В. В.] szerk. (1997) Шаламовский сборник. Выпуск 2) Вологда, Грифон. http://www.booksite.ru/fulltext/2sh/ala/mov/index.htm

Jeszipov – Szolovjov [Есипов, В. В. – Соловьёв, С. М.] szerk. (2011) Шаламовский сборник. Выпуск 4, Москва, Литера.

Kline, Laura [Клайн, Лора] (1997) Новое об отце Шаламова. In: Jeszipov 185-192.

Malahov [Малахов, М.] (1887) Быкобой у пермяков в день св. Флора и Лавра. ЗУОЛЕ, Т. XI, Вып. I.

Mavljutova [Мавлютова, З. Ш.] (2008) Движение обновленчества в Тюменском крае в 1920-е гг. Археология, антропология и этнография. №8. 2008 C. 115-120. http://cyberleninka.ru/article/n/dvizhenie-obnovlenchestva-v-tyumenskom-krae-v-1920-e-gg

Rogacsov [Рогачёв, М. Б.] (2000) Приходское духовенство Коми края в конце XIX – начале XX вв. Вестник культуры. 2000. №1. 9-17.

Salamov [Шаламов, П.] (1911) Церковно-историческое описание Вотчинского прихода Усть-Сысольского уезда, Вологодской губернии. Усть-Сысольск. http://parishes.mrezha.ru/library.php?id=37&pn=0

Salamov [Шаламов, В. Т.] (1994) Четвертая Вологда. Вологда.

Salamov [Шаламов, В. Т.] (2005) Собрание сочинений в 6-ти томах. Moсква, 2005, т.4

Salamov [Шаламов, В. Т.] (2011) У Флора и Лавра. Шаламовский сборник, вып.4, Москва. 27-31.

Sirina [Ширина, Ю. В.] (2010) Из кузнецкой старины. Историко-краеведческий сборник. Вып. 1 / под общей редакцией Ю. В. Ширина. Новокузнецк, Полиграфист, 2010.

Tyitlinov [Титлинов, Б. В.] (1924) Церковь во время революции. Петроград.

Salamov igen részletesen elemezte az Ivan Gyenyiszovics egy napját, megjelölve a regénynek mind érdemeit, mind hiányosságait:

„Az egészségügyi részleg körül egy kandúr járkál. Egy igazi lágerben ez elképzelhetetlen. Réges-rég megették volna a rabok. Az Ön lágerében nincsenek protekciósok! Az Ön lágere poloskamentes! Az őrök láthatólag nem felelnek a terv teljesítéséért, mert nem verik ki azt a rabokból, akár puskatussal is! A munkára kivonulók otthon hagyják a napi kenyérfej­adagjukat! Kanállal esznek! Hol van ez a csodálatos tábor? Ha csak egy évet is leülhettem volna egy ilyenben annakidején…"

Szolzsenyicin felajánlotta Salamovnak, hogy legyen társszerzője a GULAG szigetcsoportnak, ő azonban ezt kategorikusan visszautasí­totta. Vajon miért? Salamov alant publikált jegyzetei, valamint a két író levelezése – amelyből csak a Salamov által írottakat közölhetjük, mivel Szolzsenyicin a saját leveleinek közlését megtiltotta -, választ adnak erre a kérdésre.

Mint tudjuk, Szolzsenyicin regényének, az Ivan Gyenyiszovics egy napjának közlését közvetlenül Hruscsov tette lehetővé. A regényben eredetileg is voltak már olyan helyek, amelyek a sztálinizmusra és a lágeréletre vonatkozólag nem teljes, hanem csak féligazságokat tartal­maztak. Salamov megértette, hogy másként nem lehetett volna áttörni a cenzúra falát. De új ismerősében hamarosan olyan tulajdonságokat is kezdett felfedezni, amelyek nemcsak idegenkedést, de egyenesen ha­ragot váltottak ki belőle. Salamov „lakkozónak" kezdte nevezni Szolzse­nyicint, aki a lágerek kérdését mindig az aktuális politikai kívánalmaknak rendeli alá: előbb Hruscsovénak, majd az „olvadás" után a „hidegháború" ellentétes oldaláénak.

Salamov 10 évet élt még azután, hogy 1972-ben Szolzsenyicin kije­lentette: „Salamov meghalt". Legjobb oroszországi biográfusa, Valerij Jeszipov úgy tartja, hogy az író elbeszéléseinek és verseinek a Novij Mirben való közlését, irigységből és a konkurenciától való félelmében, éppen Szolzsenyicin akadályozta meg.* Lehet, hogy ez csak feltétele­zés. De tény, hogy az emigrációban Szolzsenyicin igyekezett elhallgatni Salamov nevét az ottani sajtóban. Az 1990-es években pedig majdhogy­nem hazugsággal vádolta meg az akkor már halott írótárs közeli barátját és kiadóját, I. P. Szirotyinszkaját. A Novij Mirben megjelent cikkében ő így foglalja össze a két egykori barát nézeteltéréseinek lényegét: „A. I. Szolzsenyicin nagy stratéga és nagy taktikus volt, kétségtelenül. Salamov viszont, mindössze nagy író volt."**

Salamov ismerte fel először Szolzsenyicin tisztességtelenül „gyakor­latias" természetét, amely magának sajátította ki a „lágertémát". És a történelem őt igazolja: Szolzsenyicin olvasóinak száma Oroszország­ban megállíthatatlanul csökken. Salamové pedig, lassan, de biztosan növekszik.

*

V. Ty. Salamov feljegyzései az 1960-as évekből és az 1970-es évek első feléből, füzetekben és a szerző által megszámozott külön lapo­kon, amelyek „Sz" betűvel, vagy A. I. Szolzsenyicinre való közvetlen utalással vannak megjelölve***

– Amerika számára – hadarta rábeszélőn új ismerősöm¹ – a hősnek vallásos érzelműnek kell lennie. Még törvény is van erre. Ezért aztán egyik amerikai könyvkiadó sem fogad el olyan idegenből fordított elbe­szélést, amelynek a hőse ateista, vagy akár csak szkeptikus, kételkedő.

– És Jefferson, az Emberi Jogok Nyilatkozatának szerzője?

– Nos, de mikor volt az? Átfutottam most Önnek néhány elbeszélé­sét, és egyiknek sincsen hívő hőse. Szóval – susogta lágyan a hang – ezeket nem kell Amerikába küldeni! És még valami. Szerettem volna beajánlani a Novij Mirhez az Ön „Karcolatok a bűnözés világából" című munkáját. Arról van benne szó, ugye, hogy a bűnözés robbanásszerű növekedése nálunk a „kuláktalanítás" miatt következett be. Csakhogy Alekszandr Trifonovics**** nem szereti a „kulák" szót. Úgyhogy én, Varlam Tyihonovics, az ügy érdekében, kihúztam a kézirataiból mindent, de mindent, ami csak a legkevésbé is emlékeztetett a kulákokra.

Új ismerősöm apró ujjacskáival gyorsan pergetni kezdte a géppel írt oldalakat.

– Valósággal meg vagyok döbbenve, hogy éppen Ön… És nem hisz az Istenben!

– Én nem vagyok Voltaire, hogy szükségem legyen egy ilyen hipoté­zisre.

– No, de Voltaire után jött a Második Világháború.

– Annál inkább nincsen rá szükségem.

– Nos, nem egyszerűen Istenről van szó. Nyugaton egy író, legyen hel­lén, vagy Júdeából való, ha sikert akar, akkor a nagy keresztény kultúra nyelvén kell, hogy beszéljen.

Kolima Sztálinnak az egyik megsemmisítő tábora volt, és én magamon tapasztaltam ki ennek minden sajátosságát. Soha nem tudtam elképzel­ni, hogy [még] a XX. században megjelenhet egy művész, aki az erre vonatkozó tényeket és emlékeket a maga személyes céljai érdekében gyűjti egybe.

Miért nem tartom lehetségesnek a Szolzsenyicinnel való személyes együttműködést? Mindenekelőtt azért, mert én a magam alakjában akarok megjelenni az orosz prózairodalomban, nem pedig, egy ilyen – mondjuk így – spekuláns árnyékában, mint Szolzsenyicin. A magam prózai munkáit mérhetetlenül fontosabbnak tartom az ország számára, mint Szolzsenyicin összes versét és prózáját együttvéve.

– Az Ön prófétai természetű törekvései mellett, pénzt nem fogadhat el. Ezt tudnia kell előre.

– Csak keveset fogadtam el…

Szó szerint ez volt a szégyenletes válasz…

Erre el akartam mondani neki az ártatlan leányzó történetét, akinek olyan ritkán sírt a gyereke, hogy már nem is számított gyereknek. Egyál­talán, már nem is volt. Ilyen kérdésekben nincsen sok és kevés. Ez nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. A lelkiismeretünk kérdése, amely Istennel egyenértékű [olvashatatlan].

Pedig milyen megnyerő, kerek arc ragyogott rám!

– Megkérném, hogy természetesen… Ezek az összegek ugyanis, nem külföldről származnak [olvashatatlan].

Szolotcsi után többet nem találkoztam Szolzsenyicinnel.

Az „emberiség progresszív része", meg a parlamenti ellenzék, amely­nek Szolzsenyicin a vezetője akar lenni, a szovjethatalom ellen vívott küz­delemnek ez csak egy háromrubeles² könyöradománnyal egyenértékű tette. De ha a háromrubeles nem vált ki azonnal általános népfelkelést a Szovjetunió egész területén, akkor az jogot ad az adományozónak, hogy megkérdezze: N. író vajon miért nem hisz Istenben? Adtam neki 3 rubelt, ő meg itt… Kérem vissza a pénzt! És minél kevesebbet adott, annál nagyobb sikere van ezzel. Ez a „büszke szerénység", amelyet a háborúink oltanak belénk, legyenek azok győztesek, vagy vesztesek, ez a mi életünk tragédiája.

Az egyik [olvashatatlan] felolvasása végén Szolzsenyicin az én elbe­széléseimmel is foglalkozott. „A Kolimai elbeszélések… Igen, olvastam.³ Salamov engem lakkozónak nevez. De én úgy gondolom, hogy az igaz­ság kettőnk között, valahol a félúton van."

Ami viszont engem illet, Szolzsenyicint én nem lakkozónak tartom, hanem olyan embernek, aki nem méltó rá, hogy olyan témával foglal­kozzék, mint Kolima.

Mi a titka egy ilyen kalandor sikerének?

Természetesen a fordítások. Pontosabban, a fordítás lehetetlensége. A teljes lehetetlensége annak, hogy egy művészi szöveg mélységei (Gogol, Zoscsenko) ne vesszenek el a nem anyanyelvi olvasó számára.

Tolsztoj és Dosztojevszkij annak köszönhetően lettek ismertek kül­földön, hogy jó fordítókat találtak. A versekről beszélni sem érdemes. A költészet lefordíthatatlan.

A külföldi kiadó tehát, ha egy új sztárt akar felfedezni, valami egészen egyszerű, majdhogynem primitív dolgot keres…

Csehov zsenijét akkor ismerte el a külföld, amikor hozzá méltó fordí­tókat találtak.

Szolzsenyicin titka [viszont] abban van, hogy egy reménytelen fűzfa­poéta, ennek a pszichikai alkatnak minden szörnyű következményével együtt. Létrehozott egy óriási mennyiségű, de teljesen értéktelen verses produkciót, amelyet sehol nem lehet nyilvánosságra hozni. Prózai munkái az Ivan Gyenyiszovicstól a Matrjona házáig, kicsiny szigetet képeznek csak a versszemétnek ebben a tengerében.

Barátai, az „emberiség progresszív részének" képviselői, amelynek nevében beszél, amikor közöltem velük a tehetségét illető keserű kiábrán­dultságomat, mondván, hogy „Paszternak kisujjába egyedül több tehetség szorult, mint Szolzsenyicin összes regényébe, színdarabjába, forgató­könyvébe, elbeszélésébe, kisregényébe és költeményébe együttvéve", csodálkozva kérdezték: „Hogyan, vannak tehát költeményei is?" […]

Szolzsenyicin, a grafománokra jellemző ambícióival és a maga rendkí­vüliségébe vetett rendíthetetlen hittel, azt hiszi, persze, egészen őszintén, hogy öt, tíz, harminc, vagy száz év múlva eljön az ő ideje: valami ezer­szeres nagyítóval olvasva jobbról balra és alulról felfelé, feltárul végre verseinek a titka. Hisz' oly könnyen íródtak, csak úgy ömlöttek a tollából kifelé! Csak hát, persze, várni kell velük még vagy ezer évet.

Anna Ahmatova is így látta ezt, miután személyes audiencián bemutat­ták neki az új sztárt. És mivel egy igazi költő számára az ilyesminek az őszinte megítélése mindennél többet jelent, a Szolzsenyicin költészetére vonatkozó negatív véleményét beírta a jegyzetfüzetébe is:

– Na és – kérdeztem Szolzsenyicintől, amikor nála voltam Szolotcsiban -, megmutatta már ezt a sok szép dolgot a főnökének, Tvardovszkijnak? Tvardovszkij, bármilyen régimódian ír is, költő. És ilyen dolgokban egy költő soha nem hazudhat.

– „Megmutattam."

– Na és, mit mondott?

– „Hogy egyelőre nem kell mutogatni" […]

A legfőbb törvény, amelyet [hirdetek], és amelyet egész 67 évem [meg­erősít], hogy – „ne tanítsd a te felebarátodat!"

A próféta munkájával kapcsolatban már a múltkor megmondtam, hogy pénzt elfogadni nem szabad. Semmilyen formában. Sem ma, sem holnap.

Szolzsenyicin tíz évig dolgozott az állami archívumokban, és mindenki úgy tudta, hogy egy igen fontos témát, az Antonov-felkelés⁴ történetét tanulmányozza. Azt hiszem azonban, hogy megrendelőinek nem felelt meg a főhős, Antonov alakja. Rendben van, hogy kulák, de hát egy volt narodovolec, egy slisszelburgi fogoly…

Úgyhogy jobb volt visszahúzódni a Sztohodszkij mocsarakba, és onnét horgászni ki a költői mondanivalót. De az 1914. augusztusban [című re­gényben] nincsen semmi lényeges így sem. Még feltételezni sem lehet, hogy egy ilyen minőségű terméket, akár ebben, akár a múlt században, a világ bármely folyóiratának a szerkesztősége kiadásra elfogadott volna. Alighanem két évszázada nem volt ilyen gyenge regény a világirodalom­ban. Ezen a kétszáz-valahány oldalon is ott van persze Szolzsenyicin jól ismert pecsétje: „Első rész". Szóval, „majd mindent helyrehozok a második részben"! Minden, amit [Szolzsenyicin] ír, irodalmi szempontból teljesen reakciós.

_*

El nem küldött levél A. I. Szolzsenyicinnek

Zöld színű írófüzet. Címlapján a következő felirat: 1 Szolzsenyicin. (47- l.)

Szolzsenyicin Úr,

Szívesen elfogadom temetői tréfáját a halálommal kapcsolatban. Emelt fővel és büszkén tartom magam a hidegháború első áldozatának, aki az Ön kezétől esett el.

Ha kilövésemet olyan tüzérre kellett bízni, mint Ön, akkor elég gyengén állhat bizony a hadsereg.

A Lityeraturnaja Gazetára való hivatkozás azonban, túl kis kaliberű golyó. Egy halálos lövéshez a verseimre, vagy a prózámra kellene inkább célozni, nem gondolja?

Az Ön és barátai számára én, persze, valóban meghaltam. Csakhogy nem akkor, amikor a „Litgazeta" azt a levelemet megjelentette,⁵ hanem sokkal előbb, még 1963 szeptemberében.

Az Ön számára én nem Moszkvában, hanem Szolotcsiban⁶ haltam meg, ahol a vendége voltam. Egyébként csak két napig, mert betegségre hivatkozva, hazaszöktem Moszkvába.

Amint hazaértem, mindjárt kidobtam a lakásomból a barátait, meg a titkait is […]

Ami engem leginkább meglepett Önben, az a buzgósága. Úgy írt, mint aki napok óta nem evett [olvashatatlan]. Ugyanígy szokta inni a kávét is Moszkvában. […] A kérésére elolvastam én is ott, azon a három éjszakán, bizony jó néhány ezer verset meg prózát. […]

Az Ön mérhetetlen rajongását a Dalj féle Értelmező Szótár iránt, szin­tén csak tréfának tudtam venni, mivel Dalj az Dalj, és semmi több [.]

Azt gondolom, hogy minden író [olvashatatlan] más. De beszéltem Önnek a munkamódszeremről.

„Maga tudja, hogyan kell írni. Én, ha találok egy embert, fogom, leírom, és kész."

Egy ilyen válasz egyszerűen művészeten kívüli. A költészet teljesen a nyelven múlik, lefordíthatatlan. A prózát sem lehet lefordítani.

Kiderül, nem azért hívott meg Szolotcsiba, hogy együtt dolgozzunk, hogy megaranyozza a pihenésemet, hanem hogy „megtudjam" az Ön „titkát".

Az a helyzet, hogy a „nagyszerű regények és remek kisregények" mellett, a versekkel bizony, baj van.

Egész hegyekre valót írt belőlük. Ezeket kellett nekem elolvasni Szolotcsiban két éjszaka alatt. A harmadik nap reggelén aztán, amikor már csaknem belebolondultam ebbe a grafomán lázálomba, fogtam magam, és a reggelit meg sem várva, kiszöktem az állomásra, aztán irány – Moszkva! […] Ott legalább nem voltak versek.

Itt egy kis kitérőt kell tennem, hogy megértse, miről is beszélek.

A költészet – külön világ, amely messzebb esik a prózairodalomtól, mint mondjuk, egy (történelemtudományi) értekezés.

A próza egy dolog, a költészet pedig, valami egészen más. Még a ne­kik megfelelő idegsejtek is egészen más agyközpontban helyezkednek el. A versek más törvények szerint születnek, másutt és máskor, mint a próza. […] Az Ön elbeszélő költeményében nem voltak igazi versek. […] Ezt persze egy civil nem tudja megállapítani, ezért én nem is akartam a kezükbe adni. […]

Elmondtam Önnek, hogy én nem adok semmit külföldre, ez nem az én utam [olvashatatlan]. Én ma is az vagyok, aki a lágerben voltam.

Tizennégy évig voltam ott, aztán Szolzsenyicinnek… [olvashatatlan].

Kolima egy sztálini megsemmisítő tábor volt, és én magamon tapasz­taltam ki ennek minden következményét […]

Soha nem tudtam elképzelni, hogy a párt XX. kongresszusa után (megjelenik) valaki, aki a maga személyes céljai érdekében kezdi el összeszedni a visszaemlékezéseket. […]

A legfőbb parancsolat, amelyhez tartom magamat, és amelyet alá­támaszt 67 évem minden tapasztalata: ne oktasd ki a te felebarátodat!

A próféta munkájáról azt mondtam akkor Önnek, hogy „pénzt nem szabad elfogadni", semmilyen formában: sem ajándékba, sem kölcsönbe.

Én nem Istennek, hanem a tulajdon lelkiismeretemnek köteleztem el magamat. És nem változtatok ezen, minden rám irányított pirotechnikai lövedék bevetése esetén sem. […]

Nem vagyok történész, az én válaszom – a köteteim. Nem haltam meg, és becsületesebbnek tartom, ha […] az elbeszéléseim és költeményeim nyelvén beszélünk.

Én művész maradok. […] Számomra fontos a mű formája, az általa közvetített tartalom. […] Ez magánál nem jön össze. […]

És van még egy kifogásom Ön ellen, mint aki az „emberiség prog­resszív részét" képviseli, amelynek nevében éjjel-nappal kiabálja, hogy „hiszek az Istenben, vallásos ember vagyok!".

Ez egyszerűen lelkiismeretlenség. Valahogy sokkal halkabban kellene Önnek minderről beszélni […]

Természetesen, nem akarom kioktatni Önt. De olyan sokat beszél a vallásról, mintha ezzel akarná felhívni magára a [figyelmet]. El is éri majd, bizonyára, a jól megérdemelt sikert.

Csakhogy, ez még nem minden az életben. […]

Most pedig Istenről.

Életemnek 67 esztendeje alatt nem áltattam magam ezzel [az eszmé­vel]. Nem volt rá alkalmam. Ezért most már köpök minden [ilyen irányú] jó tanácsra.⁷ […]

Pontosan tudom, hogy Paszternak a hidegháború áldozata volt, Ön pedig, az eszköze. […] Nem várok választ erre a levélre. […]

„Maga az én lelkiismeretem."⁶ Én ezt természetesen lázálomnak tartom. Nem lehetek senkinek sem a lelkiismerete önmagamon kívül, és még az sem mindig. Szolzsenyicin lelkiismeretének lenni pedig […]

1974

(Fordította: Peterdi Nagy László)

Eredeti megjelenés: Шаламовский сборник. Вып. 4. / C6. статей. Сост. и ред. В. В. Есипов, С. М. Соловьёв. Москва, Литера, 2011; Шаламов, В.Т.: Новая книга: Воспоминания. Записные книжки. Переписка. Следственные дела. Москва, Эксмо, 2004. 953-955

Fordítói jegyzetek

* Есипов, В. В.: Варлам Шаламов и его современники. Вологда, 2008, 74-75.

** Сиротинская И.П. Александр Солженицын о Варламе Шаламове. Новый мир, 1999. №9. (http://magazines.russ.ru/novyi_mi/1999/9/pochta01.html )

*** Forrás: Rosszijszkij Goszudarsztvennij Arhiv Lityeraturi (Oroszországi Állami Irodalmi Archivum), 2596. fond, 136. levéltári szám, 2. sz. anyag.

**** Alekszandr Trifonovics Tvardovszkij, a Novij Mir főszerkesztője.

Jegyzetek

¹ Salamov 1962-ben ismerkedett meg A. I. Szolzsenyicinnel, a Novij Mir szer­kesztőségében. Azt gondolva, hogy az Ivan Gyenyiszovics egy napja felhívta már a figyelmet a láger-témára, arra kérte a szerzőt, hogy mutassa meg A. Tvardovszkijnak az ő verseit és elbeszéléseit is, amelyek régóta ott voltak már a szerkesztőségben. Szolzsenyicin azonban csak a verseket adta át a szer­kesztőségi titkárnak, minden kommentár nélkül.

² A 60-as években gyűjtések folytak a kegyvesztett írók támogatására. Salamov azonban nem fogadott el támogatást, mert meg akarta őrizni függetlenségét, és nem kívánt semmiféle morális kötelezettséget magára vállalni. Már a táborban sem fogadta el az otthonról, családjától érkezett csomagokat. Mindazok után, amin átment, teljes függetlenségre törekedett.

³ Nem valószínű, hogy A. Szolzsenyicin figyelmesen elolvasta Salamov elbe­széléseit. Alighanem inkább csak „átfutotta". A Novij Mir 1999. 4. számában megjelent memoárjában például, helytelenül értelmezi Salamov Nadgrobnoje szlovo (Végső búcsú) című elbeszélését, mivel láthatólag nem ismeri annak tartalmát.

⁴ Az Antonovszkij-felkelés a Voronyezsi Kormányzóság Tambovi Körzetében zajlott le 1920-21-ben, A. Sz. Antonov, egy, még a cári időkben Slisszelburgban fogva tartott elítélt vezetésével. A felkelést a Vörös Hadsereg, a VCSK, a VOHR és a CSON közös egységei verték le M. Ny. Tuhacsevszkij vezetésével. Ld. Salamov elbeszélését: Eho v gorah [Visszhang a hegyekben].

⁵ A Bodalszja tyeljonok sz dubom [Felöklelte a tinó a tölgyfát] című regényében (1975) Szolzsenyicin igen élesen nyilatkozott V. Salamovnak a Lityeraturnaja Gazeta 1972. február 15-i számában megjelent leveléről. Ebben az író az ellen tiltakozott, hogy a külföldi sajtóban politikai célból, beleegyezése nélkül, esetleges, vagy éppen önkényes csoportosításban jelennek meg a művei. Szolzsenyicin kijelentette: „Varlam Salamov meghalt". A beteg és jogfosztott író válaszlevele egykori „testvérének" erre a kíméletlen ítéletére reagál. Eközben pedig maga Szolzsenyicin is elhatárolta magát külföldön megjelent publikációitól (Lityeraturnaja Gazeta, 1968. 20. sz.).

⁶ Salamov 1963 őszén vendégeskedett Szolotcsiban Szolzsenyicinnél. Salamov itt azokra a tanácsokra gondol, hogy iktasson be a Kolimai elbeszé­lések hősei közé hívő embereket is (ld. a 136. levéltári számú anyagot). Ld. Salamov feljegyzését 1963. május 30-án (135. levéltári szám).

Érthető, ha valaki azt teszi, ami neki örömet okoz. Örömeink, kedvteléseink azonban rövidebb-hosszabb távon a létünket is veszélyeztethetik. Az elemzés ezt a konfliktust próbálja több síkon körüljárni.

„Köztudomású, hogy az individuum szubjektív biro­dalma – hasonlóan az egyes nemzetekhez – gyakran kerülhet igencsak zavaros állapotba. Elszabadulnak bennünk a démonok és csúfos kavarodást rendeznek, azaz fogalmazzunk tudományosabban: a lényegi rendből kiszakadt – vagy abba be nem illeszthető – részleges rend ragadja magához az uralmat. A végső analízisben azonban szükségképpen érvényesülnie kell a lényegi rendnek, vagy, mint mondani szokás, diadalmaskodik az »egy« […]" (W. K. Heisenberg)

Az emberek viszonya a világukhoz koronként nagyon eltérő lehet. Gondoljunk bele például, hogy az az Oidipusz, aki Szophoklésznél méltósággal viseli el a rá mért kegyetlen sorsot, Senecánál ugyanabban a történetben már csak folyamatos rettegésre képes. Nem merész kö­vetkeztetés, hogy a különböző történelmi helyzetekben más-más tipikus beállítódás jellemző az egyénekre.

Vannak korok, amelyek azt sugallják, hogy a világban rend van, és ez a rend megismerhető. Arra adnak ösztönzést, hogy keressük, fedezzük fel magunkban és magunk körül az eligazodást segítő szabályszerűsé­geket. Az ilyen időszakok kulturális alkotásaiban többnyire valamiféle magabiztossággal, a megszerezhető, elérhető bizonyosság képzetével találkozunk.

A XIX. század elején Hegel számára magától értetődő, hogy a világ működésének logikai vázát akarja bemutatni. Mintegy a kaotikus felszín mélyebb értelmének a megfejtéseként. Kora gyermekeként feltételezi, hogy amit az univerzum egészét átható, mozgató, egységes lényegként (a bolygóktól a művészeti, vallási és filozófiai termékekig) feltárt, azt – a végső rendet kiemelő – zárt logikai formában kell tálalnia.

Később Marxnak is nyilvánvaló, hogy a fennálló gazdasági rendszer feltérképezésekor a hegeli eljárást alkalmazza. Nem a kutatómunka, a tényfeltárás lépéseibe avatja be az olvasót (mintegy az együtt haladás, a közös felfedezés útját kínálva), hanem az általánosabb elméleti össze­függésekből vezeti le, világítja meg a konkrét jelenségeket. Módszertani meggyőződése – a kor tudományközpontú atmoszférájának megfelelően -, hogy így tudjuk eredményesebben megértetni-megérteni a körülöttünk tapasztalható gazdasági és társadalmi jelenségeket, folyamatokat. A követett minta: rendszerszemlélet és rendszerábrázolás.

Többen felhívták a figyelmet arra, hogy Darwin a piaci versengést, a piacot mozgató gazdasági élethalálharc napi gyakorlatát szemlélve jutott el az egész élővilágra jellemző létért való küzdelem gondolatáig és a törzsfejlődés szabályosságának megjelenítéséig. Elemzők kimutatták, hogy Einstein számára a fizikai világ mélyebb szabályszerűségeinek felfedezéséhez komoly ösztönzést adott a világot átható isteni rendbe vetett hit.

Az elérhető bizonyosságnak erről a szemléleti-módszertani bázisáról méltatja a társadalom egészének struktúráját megragadni képes nagy­epikát, és minősíti le a csak szubjektív hangulatokat illetve részössze­függéseket ábrázolni képes kisebb léptékű művészeti formákat Lukács György. A teljesség igényéről való lemondást nemcsak esztétikai, hanem etikai kérdésnek is tekinti. Annak feltételezése és életérzése, hogy a társadalmi mozgásokban átlátható rend érvényesül, rendezett világkép megalkotására, a valóság egész szerkezetének megformálására, be­mutatására ösztönöz.

A rendkeresést illusztráló példák felsorolása még hosszan folytatható.

Vannak azonban másféle korok is: olyanok, melyeket a kortársak többsége áttekinthetetlennek, kaotikusnak érzékel. Amelyekben nem lehet biztonságosan eligazodni. Ilyenkor az volna gyanús, hiteltelen, ha valaki – a mindennapi tapasztalatok által cáfolt – rendezett világkép sugalmazásával kísérletezne. Ha közvetlenül vissza nem igazolódó egyértelműségeket sulykolna: széleskörű elméleti tisztánlátást próbálna rázúdítani a világban eltévedő, bizonytalan, magukat talajtalannak érző egyénekre. A legutolsó évszázad szépirodalma, filozófiája attól adekvát, hogy visszatükröződik benne ez a káosz.

Az előbbi világkép hajlamos a mindent átfogó racionalitás hipotézisét, a tudományos általánosítás szempontjait abszolutizálni, és a – nem csupán racionalitással jellemezhető – individualitáson kritikusan átlépni. Mintegy a nagy egész diadalát ülni, kultuszát hirdetni. A magas elméletben szokás nem észrevenni a „kisszerű" egyedi létezést, nem tudomást venni róla.

Az utóbbi világképben viszont „minden egész eltörött" – ami a törmelék, a töredék, a részlegesség diadalához, kultuszához vezet. Teljességgel érthető, ha az egyént elsősorban a saját problémái foglalkoztatják, közvetlenül azokat akarja kezelni, megoldani. Így azonban az egyéni létezés nyomasztó gondjai olyan tágabb összefüggéseket is elfednek, amelyekből – jelentős mértékben – ezek a gondok fakadnak.

Jelen vázlat arra próbál rákérdezni, hogy nem kapcsolható-e össze a két ellentétes beállítódás? Lehetséges-e egyidejűleg figyelembe venni a megengedőbb gyakorlati (humánus) megértés és az átfogó elméleti igényesség szempontját? Nem egyesíthető-e a szétesettség, széttöredezettség életérzése és a totalitás átlátására való törekvés? Pusztán saját magát magyarázó szilánk, morzsa, ami annak mutat­kozik, vagy esetleg tágabb, összetett egységek alkotóeleme? Tovább lehet-e kapaszkodni az önmagában vett töredéktől a nagyobb egészek részeként felismert, megértett töredékig? Másként fogalmazva: nem ragadható-e meg átfogóbb totalitások részeként, részmozzanataként – azaz szerves elemeként – az, ami a közvetlen tapasztalatokban (vagyis a mostanság tipikus felfogásokban) csupán véletlenszerű törmeléknek jelenik meg?

Amikor minden egyéni hiba, gyengeség iránt megértőek vagyunk, mindent megbocsátunk, akkor ezzel lenézzük az illetőt és ártunk neki – fogalmazott annak idején egy ismert pedagógus. Vagy a másik irányból: valamilyen rokonszenves vonásának kiemelése következtében magát az illetőt fogadjuk el, kedveljük meg – találjuk rokonszenvesnek. (Pl. „kizsi­gereli ugyan a neki alárendelteket, de alamizsnával segíti a koldusokat".) A teljes egyén megítélését a részleges minősítésével cseréljük fel, váltjuk ki – a bizonytalan, elbizonytalanító korok jellegzetes tüneteként, lélektani menedékeként. Az ilyen pszichológiai realizmus – mutat rá többek között Slavoj Žižek – elkülöníti az egyén belső személyiségét és szubjektív viselkedését annak komplexitásától, külső hatásaitól: tetteinek objektív funkciójától, jelentésétől. Vegyük azonban észre: valaki viselkedésének megértő szándékú szemlélése (kritikusan megértő értelmezése) nem feltétlenül jelent egyúttal elfogadást, igazolást. Ugyanakkor bármiféle gyakorlati továbblépéshez – közvetítő, közelítő közegként – egy bizonyos fokú megértés is elengedhetetlen. Az – akár gyarló – egyéni szempontok részleges indokoltságának az elismerése és integrálása nélkülözhetetlen előfeltétel az individuális „töredék" és az átfogóbb „egész" gyakorlati összekapcsolásához.

I. Létkérdések – létválaszok

1. „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek"

– Nagyon szeretheti a sört, ha ennyit pakol az autójába.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem a sört, hanem a gyárosokat és a kereskedőket szeretem. Az ő üzleti nyereségüket akarom gyarapítani. Minden eszközzel támogatni kívánom a tőkéseket abban, hogy a gaz­dasági hatalmuk növekedjen. Mi mást tehetnék ennek érdekében, mint hogy árukat vásárolok?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Éljenek a gazdagok, és pusztuljanak a szegények! Éljenek az erősek, és pusztuljanak a gyen­gék! Éljenek a tulajdonosok, és pusztuljanak a nincstelenek! Éljenek a tőkések, és pusztuljanak a bérmunkások!

Ha nem akarnám gyarapítani a tőkések profitját, akkor nem vásárolnám az áruikat.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem a sört, hanem az államot szeretem. Az államot a jövedelme teszi erőssé. Növelni akarom az állam hatalmát. Mi mást tehetnék ennek érdekében, mint hogy vásárlásokkal gyarapítom az adóbevételét?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Erősödjön az állam, hogy féken tudja tartani a szegényeket! Éljen és virágozzék államunk, hogy garantálni tudja a tőkés gazdasági rendszer és a profit biztonságát.

Ha nem akarnám növelni az állam hatalmát, akkor nem gyarapítanám vásárlásaimmal az adóbevételét. Ha nem akarnám növelni az állam hatalmát, akkor nem tartanám fenn adófizetéssel a gazdasági erejét. Ha nem akarnám növelni az állam hatalmát, akkor nem adnám a választá­sokon való részvétellel a hozzájárulásomat a politikai uralmához.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem autókázni szeretek. Azért közlekedem autóval, hogy emelkedjen a benzinfogyasztás, és ezzel a kőolaj kiter­melése. Növelni akarom a nagy gazdasági birodalmak uralmát a világ nyersanyagforrásai felett. Segíteni szeretném, hogy a vezető hatalmak erősítsék a befolyásukat a kőolajtermelő országokban. Mi mást tehetnék ennek érdekében, mint hogy vásárlásaimmal újabb kőolajforrások meg­szerzésére ösztönzöm őket?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Azért használom szorgalma­san az autómat, hogy a legerősebb államok – fegyverekkel és katonaság­gal – további kőolajban gazdag országokra is kiterjesszék a hatalmukat. Mivel tudom elősegíteni nyersanyagokkal rendelkező országok gazdasá­gi vagy katonai leigázását? A vásárlásaimmal, az autóm használatával. Így támogatom, hogy a civilizált nemzetek újra meg újra megmutassák a vadakkal szembeni fölényüket.

Ha nem akarnám igazolni a vezető gazdasági hatalmak gyarmatosító hajlamát és bátorítani ezt a hajlandóságát, akkor minimálisra csökken­teném a kőolajszármazékok fogyasztását.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem autót vezetni szeretek, hanem a klí­maváltozást akarom gyorsítani. Mi mást tehetnék a környezetre káros anyagok kibocsátásáért, mint hogy sokat használom a gépkocsimat?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Azért autózok, hogy rombol­jam a természeti környezetet. Azért autózok, hogy erősödjön az üveg­házhatás. Azért autózok, hogy romoljanak (csökkenjenek) a Földön az életfeltételek. Azért autózok, hogy pusztuljon az emberiség.

Ha nem akarnám rombolni a természeti környezetet, akkor teljesen felhagynék a gépkocsi használatával.

2. Kedvteléseink játékossága

Tapasztaljuk, hogy az embereknek mennyire különbözőek a kedvtelései.

Vannak, akik a gyors sikerek vonzásában élnek. Kézenfekvő, hogy kihasználják a kedvező egyéni helyzetüket, és előnyöket kovácsolnak belőle a maguk számára.

– Aki gazdagnak született és jelentős vagyonnal rendelkezik, az nagy valószínűséggel élvezni akarja, hogy a megkívánt javakat különösebb erőfeszítés nélkül meg tudja vásárolni. A készen kapott vagyon erős ösztönzés arra, hogy rászokjon a nagybani fogyasztás ízeire. Hogy érdeklődésében és tevékenységében a vásárlói-fogyasztói mentalitás váljon uralkodóvá.

– Akit megnyerő külsővel ajándékozott meg a természet, az minden bizonnyal élni is fog ezzel. A könnyen elérhető sikerek felé terelgeti a testi adottsága, és érvényesíti ezt a „versenyelőnyét" a többiekkel szemben.

– Aki valamilyen kiemelkedő képességgel született, annak kézenfekvő lesz, hogy megpróbálja azt kamatoztatni a maga javára. Rendkívüli erő­feszítések nélkül is eléri, hogy rá irányuljon a figyelem, az érdeklődés.

Egyesek tehát szorgalmasan gyűjtögetik a fogyasztási, hódítási, ismertségi stb. sikereiket. Áldoznak a kedvtelésüknek. Mondhatni: azt játsszák, hogy sikert sikerre halmoznak. Ez az egyéni hobbijuk. Azért cselekszenek így, mert örömüket lelik a könnyen elérhető sikerekben.

Vannak, akik színes, változatos, sokféle élményben gazdag életet akarnak élni. Mozgalmas, izgalmas mindennapokra vágynak. Sokat tesznek azért, hogy ne maradjanak le semmilyen élvezetről. Játékosan portyáznak a különböző kalandok világában. Felkutatják és kiaknázzák a kínálkozó örömforrásokat, befogadják az útjukba kerülő kellemes élményeket. Mondhatni: azt játsszák, hogy habzsolják, halmozzák az élvezeteket. Számukra az a siker, ha minél több élménnyel tudják kitölteni az életidejüket. Ez az egyéni hobbijuk, a fő kedvtelésük. Nekik ez jelenti a legnagyobb örömöt.

Míg egyesek pillanatnyi, itt és most, addig mások nem csupán átme­neti, hanem tartós sikerre vágynak. Nem az éppen adódó lehetőségek, illetve többé-kevésbé készen talált adottságok puszta kihasználására, hanem célirányos tevékenységre alapozzák a sikereiket.

– Van, aki elsősorban hírnévre, népszerűség megszerzésére törek­szik. Mindenáron fel akarja hívni magára a figyelmet. Ügyesen taktikázó játékosként próbál kitűnni a többiek közül. Aláveti magát annak, amit a kiemelkedés személytelen automatizmusa, gépezete a sikerhez meg­követel.

– Van, aki elsősorban hódításra, valamilyen hatalom megszerzésére tö­rekszik. Egyes egyének feletti személyes uralmat vagy intézményesített, pozícióból fakadó társadalmi uralmat akar. Az intézményes hatalom le­hetőséget, jogosultságot ad arra, hogy társadalmi kérdésekben döntsön, mások magatartását átformálja. Hogy a politikai hatalom részeseként, gyakorlójaként eredményesen tudja befolyásolni társadalmi folyamatok alakulását, irányítani emberek sorsát, viselkedését.

– Van, akit elsősorban a gazdasági hatalom vonz, ennek megszer­zésére törekszik. Arra vágyik, hogy minél több pénzt szerezzen, hogy mérték nélkül növelje a vagyonát. Ennek rendeli alá egyéb lehetőségeit, ennek érdekében kamatoztatja ismeretségeit, kapcsolatait. Alapvetően a szerzés motorja mozgatja. Pénze, vagyona segítségével pedig képessé válik az emberek befolyásolására: nemcsak tárgyak, áruk, szolgáltatások, hanem emberek fölött is hatalmat (fennhatóságot) szerez. A gazdasági siker gátlástalan ügyeskedést, rugalmas alkalmazkodást követel. Ezért – a siker érdekében – aláveti magát annak, amit a gazdasági versengés személytelen mechanizmusa előír.

A hírnév, a hatalom, a meggazdagodás híveit a nyerni akarás mozgatja. A kedvtelésüknek áldoznak, amikor így cselekszenek. Ez a fő hobbijuk. A jövedelemszerzésen túl azért ragaszkodnak a kedvtelésükhöz, mert örömüket lelik a tartós sikerben (a közvetlen eredményben, illetve a nyerés folyamatában). A versengés, rivalizálás gépezete rafinált viselke­désformák elsajátítására és alkalmazására kényszeríti őket. A sikerekért való erőfeszítésben, a többieken való felülkerekedés folyamatában a taktikázó ügyeskedés is örömforrás. Számukra az izgalmas gazdasági, politikai stb. játékok jelentik a legfőbb élvezetet.

Vannak tehát olyanok, akik a pillanatnyi vagy tartós sikerek vonzásában élnek. Ha elképzeléseik beválnak, akkor bővelkedni fognak az örömök­ben. Másokat a mozgalmas, kalandokkal teli időtöltés, a gazdag, sokirá­nyú élményszerzés vágya vezérel. Ily módon színes, változatos lesz az életük. (Ennek megfelelően maguk is sokarcúvá válnak. Sorsuk, életútjuk részekre oszló, elemeire tagolódó – más nézőpontból széttöredezett, feldarabolt – képet mutat.) De olyanok is léteznek, akik folytonosságra, állandóságra vágynak, és ezt külső útmutatásban vélik megtalálni. Ennek egyik változata, amikor egy tekintély irányítása alá próbálnak helyezked­ni. Megnyugvást jelent a számukra, hogy felnézhetnek valamilyen sze­mélyre, csoportra vagy intézményre. Érte lelkesednek, hozzá igazodnak. Öröm ebben a vezérben, vezetőben hinni, őt csodálni, neki szolgálni. Akik így éreznek és így cselekszenek, azoknak a biztos helyre tartozás, a lelki támaszt adó irányított időtöltés jelenti a legnagyobb örömöt. Ez az egyéni hobbijuk, a fő kedvtelésük. Persze nemritkán előfordul, hogy megrendül a tekintélybe vetett feltétlen bizalom. Ilyenkor arra kényszerülnek, hogy új vonzerőt találjanak, és neki vessék alá magukat.

A külső útmutatás másik változatában az elköteleződés valamilyen készen kapott eszme (hit, elv, eszmény) mellett történik. Vannak, akik lényegében egyetlen ügyért kívánnak buzgólkodni. Többnyire nem ímmel-ámmal, „ahogy esik, úgy puffan" alapon, hanem komolyan, nem csekély megszállottsággal. Ilyen a lelkialkatuk.

A kiválasztott, kitüntetett ügy, eszme lehet egyes egyéneknek, egy kisebb közösségnek, egy országnak, egy régiónak, az egész emberi­ségnek a szolgálata, védelme – vagy bármilyen más ideológia. Közös sajátosságuk, hogy hosszabb távú eltökéltséget feltételeznek. Híveik tartósan ráhangolódnak valamilyen elv, eszme képviseletére, illetve megvalósítására. Igyekeznek elsőbbséget adni neki, és minden egyebet másodlagos, járulékos kérdésként kezelni.

Emlékszünk a Makra hősnőjére, aki úgy döntött, hogy lényegbevágó társadalmi változásokat kíván elősegíteni: neki a „nyomorultak ügyéért" kell élni. Ezért nem akar férjhez menni, és nem akar gyereket. „A gyerek­nek tej kell meg gyümölcs meg cipő meg télikabát". Vagy – vagy. Vagy a gyerekvállalás (és a gyerek kiszolgálása), vagy a társadalmi változá­soknak (a nyomorultak ügyének) a szolgálata. Ha a gyereknek tejet stb. kell szerezni, akkor ez a kötelezettség óhatatlanul keresztezi, hátráltatja a társadalmi elhivatottságból adódó feladatait. (Az éppen esedékes pénz stb. előteremtése nem az „ügy" megvalósítása.) Ha viszont a nyomorultak ügyét részesíti előnyben és a gyerekéről való gondoskodást függeszti fel, akkor azt kockáztatja, hogy az éhezni és fázni fog miatta. Aki valami mellett komolyan („megszállottan") elkötelezi magát, az nehezen tud másra figyelni. Nehezen tud – lelki megrázkódtatások nélkül – mással is intenzíven (vagyis felelősen) foglalkozni.

Ismert annak a politikusnak a kijelentése, aki felismeri: Ha engedné, hogy hasson rá az Appassionata, nem lenne képes teljesen a forradalom­ra összpontosítani. Ezért megpróbálja a lefegyverző, elgyengítő hangu­latokat, érzelmi hatásokat kiiktatni az életéből. A magánörömök élvezete nem a „forradalomcsinálás" tette. Így azután nem következetlenség, hogy egy hegyi panoráma látványakor is a mensevikek járnak a fejében. (Szá­mára az érdemi magánörömöt is a forradalomcsinálás jelenti.)

Gyakran előfordul, hogy valaki azt gondolja, hogy életre szólóan elkö­teleződött valamilyen nemes eszme, ügy mellett. Azt gondolja magáról, hogy halálosan komolyan elhivatott. Azután idővel kiderül, hogy mégsem. Jól példázza ezt Gorkijnál Lószúnyog esete, akit az ügy csak a lebuká­sáig tartott fogva. Vagy gondolhatunk az emlékezetes ideológiai-politikai átigazolásokra szocialistából fasisztába, liberálisból nemzetibe stb. Az „átigazolás" puszta ténye azonban nem cáfolata, inkább megerősítése annak, hogy az illető alapjaiban eszmefüggő. Csupán az egyik formát cseréli egy másikra.

Némelyek tehát elköteleződnek valamilyen eszme mellett. Nekik ez a fő kedvtelésük. Mondhatni: azt játsszák, hogy „felteszik az életüket" va­lamilyen ügyre. Az egyes egyénnek mintegy hobbijává válik az az elv, hit, eszme, amelyet – az összes többivel szemben – kitüntet. Örömét leli az eszmében: abban, hogy útmutatást, irányt ad az életének, állandóságot, folytonosságot kölcsönöz az erőfeszítéseinek. Lelki megnyugvást kap tőle.

• Miért éppen a környezetvédelemért, a természet megóvásáért lelke­sedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen a világbékéért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen az osztálybékéért, a politikai állam hatalmáért lelke­sedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen valamelyik politikai párt győzelméért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen valamelyik sportcsapat győzelméért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen a gyarmatosítók megbüntetéséért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen a kizsákmányolók uralmának megdöntéséért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen a környezet rombolásáért, a természet pusztításáért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen az „idegenek" elleni gyűlöletért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.

Ki erre, ki arra „teszi fel az életét". Ki ebben, ki abban kötelezi el magát. A különböző eszméket – változatos megfontolásokból – eltérő értékűek­nek szoktuk tekinteni: némelyeket magasabb rendűnek, magasztosabb­nak, nemesebbnek, tiszteletreméltóbbnak stb. minősítünk. Azonban messzemenően nincs egyetértés a megítélésükben: az egyik ember (illetve csoport) ezt, a másik azt tartja értékesebbnek. Például az egyik világképben az egyes egyén, a másikban valamely adott ország, az állam, a nemzet, egy továbbiban az emberiség, vagy lakóhelye, a Föld kap elsőbbséget.

Az egyes eszmék szubjektív megítélésében tehát szóródással találko­zunk. Miképpen maguk az eszmei elköteleződések is szubjektívek abban az értelemben, hogy egyéni döntésekből, preferenciákból erednek. Mint örömforrások (konkrét egyéni kedvtelésekként), formailag egyenrangúak­nak mutatkoznak. Illetve, ha nem hierarchizáljuk, rangsoroljuk az egyes eszméket (az „ügyeket") valamilyen külső szempont szerint, akkor ezek az elköteleződések az adott individuumok vonatkozásában objektíve (az egyénre gyakorolt hatásuk tekintetében) is egyenértékűeknek bizo­nyulhatnak. Kinél-kinél lényegében ugyanazt a funkciót látják el: az illető lelki irányultságot, morális kielégülést nyerhet tőle. (Ami nem feltétlenül egyenértékű a különböző eszmékben, eszmei elköteleződésekben, az a külső hatásuk, a világban betöltött objektív funkciójuk/funkcióik.)

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy megkapaszkodik valamilyen eszmé­ben? Ha úgy gondolja, hogy neki ez jó? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy legfőbb céljának a versengésben elért sikereket tekinti? Hogy folyamatos és intenzív erőfeszítéseket tesz azért, hogy a gazdaság, a politika, a hírnév (ismertség), a tudomány, a sportok stb. területén másokat megelőzzön, legyőzzön? Hogy a vetélke­désbe kapaszkodik bele? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy legfőbb céljának a komolyabb erőfeszítéseket nem igénylő könnyű sikereket tekinti? Hogy az ilyen sikerekbe kapaszkodik bele? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy színes, izgalmas, élményekben gazdag életet akar élni? Ha a változatosságokban tud megkapaszkodni? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne fordulhatna elő, hogy valaki úgy dönt, hogy „gazember lesz"? Ha egyszer neki ez a hobbija? Ha élete folyamán olyan eseményekben volt része, melyek hatására ebben talál örömöt?!

A tapasztalatok szerint ki ebben, ki abban leli kedvét, ami azt mutatja, hogy ezek az örömforrások „itt és most" szubjektíve egyenértékűek. Illetve, ha nem minősítjük az egyéneket valamilyen külső szempont sze­rint eleve magasabb- vagy alacsonyabb rendűeknek, akkor a különböző jellegű örömforrások nemcsak szubjektíve, hanem az adott egyének vonatkozásában objektíve is egyenértékűek lehetnek: elősegítik az illető határozott, magabiztos viselkedésének kialakulását.

3. Létkérdések

Vannak, akik önkéntes elhatározásból, személyes eszmei elkötelező­désből igyekeznek egyetlen ügyet szolgálni. Ez a fő kedvtelésük. Azért teszik, mert ilyen a lelkialkatuk. De vannak, akiknek az élethelyzete olyan, hogy lényegében csak egyetlen üggyel tudnak törődni.

Nem logikátlan, hogy egy éhező az élelemszerzésre összpontosít, és amíg nem sikerült az éhét csillapítani, addig semmi más nem érdekli.

Nem logikátlan, ha egy hajléktalant aktuálisan csak a jelen foglalkoztat: kizárólagos célja, hogy túlélje a téli éjszakát, és ne fagyjon meg. Itt és most semmi egyéb nem létezik a számára. Sem a holnap, sem a hol­napután. Sem a nemzet, sem az emberiség.

Nem logikátlan, hogy ha a gyereknek „tej kell", és nincs miből megvásá­rolni, akkor az életben maradás szükséges kellékeit a legtörvénykövetőbb szülő is bármilyen módon hajlandó megszerezni. (Minden elvi jogtisz­telete ellenére, valószínűleg nem riad vissza attól, hogy „megélhetési bűnözőként" viselkedjen.)

A példák azt mutatják, hogy nem csupán belső elhatározásból jönnek létre „egy ügyű" magatartások. Ilyenek külső kényszerek hatására is keletkeznek. A szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetben levő emberek „látótere", élethorizontja objektíve is lehatárolódik, összezsugorodik, beszűkül.

Az eltérő „egy ügyek" formailag egyenértékűek: mindegyik az adott egyén preferenciáit mutatja. Tartalmi szempontból azonban korántsem azonos, hogy az illető szubjektív kedvtelésből (hobbiból) kötelezi el magát valami mellett, vagy pedig objektív létkérdés egy meghatározott viselkedése: az élete (illetve mások – szerettei stb. – élete, életben maradása) függ tőle.

4. Létünk fenyegetettsége

Az élőlények általános adottsága, hogy létfenntartási tevékenységre kényszerülnek. Elsődleges feladatuk a mindenkori táplálék megszerzése. Erre a feladatra vannak utalva, ítélve. Kulcskérdés, hogy mi biztosítja, és mi veszélyezteti az életben maradásukat. A többi élőlényhez hasonlóan, az emberek számára is a lét kérdése, a puszta létezés biztosítása, a közvetlen életben maradás jelenti objektíve a legelemibb teendőt. Hozzá képest sokadrangúnak számít minden egyéb probléma. A létezés bizto­sítása nélkül, ennek hiányában semmi gondunk nem marad. Valamennyi másodlagos, járulékos tennivaló – az illetővel együtt – elenyészik.

Alapjaiban veszélyezteti az egyének létét, ha nem tudnak – közvetlenül vagy közvetve – gondoskodni a megélhetésükről. Létében fenyegeti az egyént, ha nem elérhetők számára az önfenntartáshoz, szervezete újra­termeléséhez, a biológiai fennmaradáshoz szükséges javak.

Az egyes egyénekre azonban nemcsak az alapszükségleti javak köz­vetlen hiánya jelent fenyegetést, hanem az is, ha ezek megszerzésének feltételei nem állnak rendelkezésre folyamatosan a társadalmi környeze­tükben. Hiába van valakinek jó állása, tisztes jövedelme, ha ezt veszélybe sodorhatja, hogy az éppen fennálló társadalmi rendszer nem garantálja a jövedelemszerzésnek (pontosabban: a megélhetési javak megszerzésé­nek) a lehetőségét. Nincs biztonságban, ha az éppen fennálló társadalmi berendezkedésben megélhetésének a feltételeit elveszítheti.

Továbbá: az egyéni lét akkor sincs biztonságban, ha akár a szűkebb, akár a tágabb társadalmi környezetben a létfenntartási cikkek megszerzésé­nek lehetősége nincs általános érvénnyel biztosítva. Az egyes egyén létét veszélyezteti, ha nem kap esélyt mindenki a folyamatos megélhetésre. Ha a fennálló társadalmi rendszer nem teszi lehetővé valamennyi állam­polgára számára a megélhetéssel arányos tulajdont, jövedelmet vagy fogyasztási javakat. Tapasztaljuk, hogy létükben fenyegetett egyének, csoportok gyakran próbálnak meg mások javai és élete megtámadásával túlélni. (Lehetséges hivatkozási alapjuk, hogy ők is a társadalomhoz tar­toznak: a nemzeti, állampolgári, regionális vagy globális közösség tagjai.) Mind a létfeltételek bizonytalansága (hiánya, illetve elveszíthetősége), mind a külső, mások részéről történő veszélyeztetettség miatt az egyéni fennmaradás alapkérdése társadalmi összefüggéseket vesz fel. Egyéni létproblémánk általános társadalmi dimenziót kap.

Az utóbbi időben a létünkben való fenyegetettségnek egy további formája is felerősödik. Rövidebb-hosszabb távon az is veszélyezteti egyének létét, ha az emberiség más csoportjai, a Glóbusz bármely, akár távolabbi területein élők számára helyben hiányoznak az életfeltételek. Előfordulhat (illetve mind gyakrabban ténylegesen előfordul), hogy ezek az emberek is részesedni kívánnak más országok javaiból, erőforrásaiból. Különö­sen az európai országokban tudatosul az erősödő migráció problémája. Mindaddig valamelyik centrum-ország (vagy mondjuk, az Európai Unió) polgáraként is fenyegetve érezheti magát az egyes egyén, ameddig a periféria-országok („fejlődő világ", „Dél", volt gyarmatok) teljes lakossá­gának nincs biztosítva a megélhetése. Lehetséges hivatkozási alapjuk, hogy a történelem során az ő kikényszerített többletmunkájuk (amerikai négerrabszolgaság, gyarmati népek, gazdasági gyarmatosítás stb.) is be­épült a jóléti országok gazdagságába. (Vö. „Eurafrika az eurafrikaiaké?" Eszmélet 82 /2009. nyár/) Ily módon egyéni fennmaradásunk biztosí­tásának alapkérdése történelmi (emberiségtörténeti, világtörténelmi) dimenziót kap.

Terjed a felismerés, hogy az ipari civilizáció jelenlegi formája károsan hat a természeti környezetre. Az erőltetett gazdasági növekedés olyan mellékhatásokkal jár, amelyek megbontják a Glóbusz egyensúlyi állapo­tát. A természeti környezet globális méretű tönkretétele az emberiség elpusztulásának veszélyével jár: azzal, hogy belátható időn belül az emberi élet számára alkalmatlanná válik a Föld. (Vö. „Környezetvé­dő-e a gyerekgyilkos?" Eszmélet 88 /2010. tél/) Létükben fenyegeti az egyéneket, ha tovább folytatódik a természeti környezet rombolása. Ennek a kockázatnak a figyelembevételével egyéni fennmaradásunk biztosításának alapkérdése emberiségléptékű, globális környezeti dimenziót kap.

Jól láthatóan az egyéni túlélés nemcsak az illető közvetlen maga­tartásán (aktivitásán, találékonyságán stb.) múlik. Az individuum több összefüggés, dimenzió metszéspontjában éli az életét, amelyek vektorai egyaránt hatnak rá, befolyásolják a lehetőségeit és esélyeit. A létére veszélyes külső fenyegetések az adott társadalmi rendszer, a történelmi múlt következményei, illetve a változó földi életfeltételek felől is érkez­hetnek.

A fentiekben megmutatkozott, hogy a létkérdéseknek különböző szintjei vannak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ugyanaz az alapvető létkérdés individuális, társadalmi (történelmi) és emberiségléptékű (planetáris) szinten egyaránt jelentkezik. Az említett fenyegetettségek az objektív létkérdések horizontjának bővülését mutatják. A felismert fenyegetettség horizontja a jelzett összefüggésekben (társadalmi, történelmi, természeti) egyre szélesedik, tovább tágul.

5. Hobbiválasz – létválasz

Megszokott tevékenységünk, hogy ezt-azt kérdezünk egymástól, és a feltett kérdésekre így-úgy válaszolunk. Hogy van? – hangzik fel mind­untalan. Ezt a tudakozódást nem feltétlenül kell komolyan venni. Amivel ilyenkor szembetaláljuk magunkat, többnyire csak formailag kérdés, de tartalmilag nem az. Ha valaki tényleg komolyan venné és érdemben meg akarná válaszolni, akkor aligha állhatná meg, hogy ne kérdések­kel feleljen. Milyen vonatkozásban? Mihez képest? Stb. Ugyanakkor vannak olyan kérdések, amelyek – ha itt és most éppen formailag nem hangzanak el, akkor is – folyamatosan föl vannak téve. Mit tegyek, hogy biztosítsam a mindennapi élelmemet? Mi a teendőm a hosszabb távú fennmaradásom érdekében? Van-e valami tennivalóm állampolgári létem biztonságáért, a társadalmi környezetem nyugalmáért? Mivel járulhatok hozzá a földi életfeltételek megőrzéséhez? Stb. Ezek a kérdések nem szubjektív kíváncsiságunkból, hanem puszta létünkből fakadnak. A közvetlen egyéni élethelyzetből, egy adott országhoz, illetve az emberi­séghez tartozás léthelyzetéből adódnak. Megválaszolásuknak – ponto­sabban helyes, működőképes megválaszolásuknak – komoly tétje van. A „Hogy van?" esetleges, mondhatni hobbi-szintű kérdés. Ha egyáltalán figyelembe vesszük és válaszolunk rá, a pontos feleletünk is – kivéte­les helyzetektől (például orvosi vizsgálattól) eltekintve – hobbiválasz. Az utóbbi kérdések viszont gyakorlati kihívások: magából a létezésből erednek, attól elválaszthatatlanok. A létezés, életben maradás feltétele­ire vonatkoznak: megkerülhetetlen, objektív (szakzsargonnal ontikus) létkérdések.

Minden szóbeli, írásbeli és gyakorlati cselekedetünk vonatkozásban áll a létezésünkkel – ennyiben nem puszta cselekvés, nem önmagában megálló elszigetelt tett, hanem egyúttal egyéni válaszunk is a különböző létkérdésekre. A létkérdésekre adott létválaszunk. Cselekedeteink úgy is kezelendők, mint – akár akarjuk, akár nem, akár tudatosítjuk, akár nem – a létezés kérdéseire adott feleleteink. Mint a létproblémákhoz való hozzászólásaink – ami eltérő formákban történhet.

1. Hozzászólás, amennyiben tudatosan számolunk az adott területe­ken megjelenő kihívásokkal és a belőlük fakadó dilemmákkal. („Tudom és teszem": ismerem a kérdéseket, és tudom, hogy rájuk válaszolok.)

2. Akkor is hozzászólás, ha valamilyen okból kitérünk, tudatosan térünk ki a problémák elől. Érzékeljük őket, azonban (aktuális vagy elvi megfon­tolásból) nem kívánunk velük foglalkozni. Az ilyen cselekvő passzivitás nem közvetlenül válaszol a kihívásokra, hanem indirekt módon. („Tudom, de nem teszem." Pontosabban: amikor szándékosan másról „beszélek", mást teszek, akkor az adott kérdésben közvetetten foglalok állást, illetve közvetetten cselekszem valamit. Beletörődöm abba, hogy itt és most, valamilyen okból, nem a tudásom legmagasabb fokán – esetleg nem a legjobb meggyőződésem szerint – kapcsolódom a témához.)

3. Akkor is hozzászólás, ha azért nem foglalkozunk a fenti kihívásokkal, mert nem akarunk róluk tudomást venni vagy mert egyáltalán nem vesszük őket észre. Nem tudatosítjuk magunkban a nem érzékelt, meg nem fogalmazódott létkérdéseket. Egyszerűen elmegyünk mellettük. De ez a spontán passzivitás is egyfajta reagálás az említett kérdésekre: indirekt válasz a problémákra. („Nem tudom, de teszem." Közvetetten akkor is adok feleletet, ha a „jobb az egészről nem tudni", „jobb nem figyelembe venni" álláspontjára helyezkedem.) Amikor valamely létkérdésre „jobb nem tudni" módon felelünk, akkor a kedvtelések, a hobbik szintjén történő választ adunk. Reagálásunk, amely az érdemi létválasz megkerülése, el­maradása: a létkérdésre adott hobbiválasz. De hatásaiban, funkciójában ez a hobbiválasz is létválasz.

A gondolatmenet még tovább folytatható, feszíthető. Látni kell, hogy minden szóbeli, írásbeli és gyakorlati cselekedetünk ténylegesen vala­milyen téma, terület kiemelése, preferálása az összes többi rovására. Ugyanakkor témaválasztásunk nem csupán az adott témáról szól, hanem – túlmutatva önmagán – rólunk, témaválasztókról is: megnyil­vánul benne, hogy itt és most ezt a kérdést tartjuk a legfontosabbnak, a legaktuálisabbnak. Hogy nincs ennél nagyobb problémánk, illetve hogy – ideiglenesen vagy tartósan – túl tudjuk tenni magunkat a na­gyobb problémákon. Ennyiben már maga a témaválasztás, valamely kérdéskör előnyben részesítése is válasz: egyfajta reagálás, gyakorlati, objektív felelet a létezés alapproblémáira. A kedvteléseinkből fakadó hobbi-témák – kevés eset kivételével – indirekt válaszok az alapvető létkérdésekre.

Az indirekt válaszokkal ösztönösen vagy tudatosan beletörődünk abba, hogy létezésünknek ezekbe a kérdéseibe nincs beleszólásunk. Lemondunk arról, hogy ezekben a vonatkozásokban a saját sorsunkat befolyásoljuk, magunk alakítsuk.

6. A cselekvés: állásfoglalás

Szó esett már arról, hogy az egyének élete egyidejűleg különböző szinteken zajlik. Egyidejűleg több összefüggés, dimenzió is jelen van az ember életében: az egyének objektív horizontja globális méretekig tágul. Ennek megfelelően a létüket veszélyeztető fenyegetettségek is külön­böző szintekről (biológiai, társadalmi, természeti) érhetik őket. Ezek a fenyegetések egymással kombinálódva, együttesen fejtik ki a hatásukat.

Az individuális, társadalmi és természeti dimenzió egymással ösz-szefonódva létezik. Ezért a létszintek komplexitása ellenkező irányban is érvényesül. Függetlenül attól, hogy éppen melyik szintre irányul az egyén valamely cselekedete, annak gyakorlati következménye a többin is megjelenik. Tevékenysége – eltérő súllyal – hatással van mindezen szintek folyamataira. Kisebb-nagyobb mértékben minden tett komplex hatású, kisugárzású. Akár mint valaminek aktív megcselekvése, akár – hiányaként – mint passzív nem-cselekvése formájában. Azt tapasz­taljuk, hogy megnyilvánulásainknak többnyire a közvetlen szubjektív szándékon túlmutató következményei, általánosabb objektív jelentései is vannak.

Az egyének tette kihatással van a társadalmi környezetükre. Cse­lekedetük társadalmi funkciókkal, jelentésekkel bír. Amikor az egyén valamilyen árut (pl. sört) vásárol, akkor a gyárosokat és a kereskedőket is támogatja. Szolgálatot tesz nekik: gyarapítja az üzleti nyereségüket, ezáltal növeli a gazdasági hatalmukat. Elősegíti, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek.

Amikor az egyén valamilyen árut vásárol, akkor emeli az állam jöve­delmét. Adófizetéssel hizlalva a tőkésállamot, annak hatalmát is erősíti, pártolja. Ezzel elősegíti a tőkés termelés és a profitszerzés biztonságát. Amikor az egyén valamilyen árut vásárol, akkor aktívan támogatja a jelen­legi világrendet. Az áruvásárlás egyik társadalmi jelentése: hozzájárulás a kapitalizmus legitimálásához és népszerűsítéséhez, illetve – ami ennek csak a másik oldala – a tőkés rendszerrel szembeszegülők, azt gyen­gíteni próbálók elleni fellépés anyagi és ideológiai „finanszírozásához".

Az egyének tette kihatással van a történelmi folyamatokra. Amikor az egyén gépkocsival közlekedik, akkor – amellett, hogy például kíméli a cipőtalpát – ösztönzést ad gazdasági és politikai gyarmatosításra. Köz­vetlenül bármily csekély mértékben, de ténylegesen hozzájárul fegyveres konfliktusok kialakításához. A gépkocsi használatának egyik történelmi üzenete: fenyegetés kőolajban gazdag országok számára.

Az egyének tette kihatással van a természeti környezetre. Amikor az egyén gépkocsival közlekedik, akkor hozzájárul az üvegházhatás erő­södéséhez, a klímaváltozáshoz. Segíti a globális természeti környezet rombolását, a földi életfeltételek romlását, az emberiség önpusztításának folyamatát. A gépkocsi használatának planetáris jelentése: fenyegetés a földi életfeltételekre (ezáltal az emberiség fennmaradására).

Számos esetben a semlegesnek gondolt cselekvésünk korántsem teljesen semleges. Szükségképpen olyan erőtérbe kerül, amely – függet­lenül az eredeti, szubjektív szándéktól – különböző objektív tartalmakkal ruházza fel azt.

Egyáltalán nem logikátlan, ha valaki a kedvteléseinek él. A kedvteléseink­ből fakadó tettek azonban a nagy létkérdésekre nem kínálnak megoldást. Akit elsősorban a kedvtelései irányítanak, azt kockáztatja, hogy létében kiszolgáltatottá válik. A kedvtelések logikája és a létkérdések logikája más úton halad, külön utat jár. Kinek ez, kinek az a fő kedvtelése. Ki ebben, ki abban leli örömét. Miért is irigyelnénk bárkitől az örömöt?! Milyen alapon akarnánk azt elrontani?! De aki figyelmen kívül hagyja a létezésére le­selkedő külső fenyegetettségeket, az saját maga ronthatja el az örömét.

A fentiekben megmutatkozott, hogy a különböző egyének számára nagyon eltérő örömforrások játszhatnak egyenértékű szerepet. Az is kiderült, hogy a különböző örömforrások (mint egyéni kedvtelések) az alapvető létkérdésekre adott gyakorlati válaszokként korántsem bizo­nyulnak egyenértékűeknek. A folytatásban szó lesz arról, hogy az egyéni kedvtelések az individuum életében sem feltétlenül egyenértékűek: más­más szerepet töltenek be.

A biztonságiasítás (szekurizáció) az amerikai neokonzervatívok több évtizedes ténykedése nyomán a reális politikai tér fontos elemévé vált. A biztonság fogalmának átértelmezésével a védelmi szféra olyan területekre is kiterjeszkedett, amelyek problémáinak megoldása nem lehetséges e megközelítéssel. A szekurizáció legsúlyosabb megnyilvánulása az Irak elleni 2003-as invázió, illetve az iszlám fenyegetésként való értelmezése és a ,,War on terror” lett, tökéletesen megmutva a parttalan biztonságiasítás veszélyeit s a mögöttes gazdasági és politikai érdekeket.

I. Bevezetés

A nyugati világ jelentős része is mély megdöbbenéssel fogadta azt a szűklátókörűséget és korlátoltságot, ahogyan az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 2003-ban lerohanta Irakot. A felelős értelmiség mind muszlim, mind nem-muszlim oldalon kétségbeesetten nézte végig, ahogy a Samuel Huntington által vizionált „civilizációs összecsapás” – a bagdadi utcákon és a médiumokban folyó közbeszédben – fikció­ból valósággá vált. Az iraki állam szétverése mindazonáltal nem úgy alakult, ahogyan azt az amerikai neokonzervatív vezetés elképzelte: az elhúzódó konfliktus nemhogy megerősítette, hanem végzetesen meg­gyengítette az USA közel-keleti pozícióit, és hozzájárult a régi ellenfél, Irán soha nem látott mértékű megerősödéséhez. Ugyanakkor azt sem szabad gondolnunk, hogy az iraki invázióhoz csupán rögtönzések sora vezetett: a neokonzervatívok aligha véletlenül választották Szaddam Husszeint célpontjuknak, és az sem véletlen, hogy rablóhadjáratukat¹ leöntötték a huntingtoni „elmélet” mázával. E tanulmány azt a folyamatot elemzi, hogy az iszlám biztonságiasítása, szekurizációja miként vált a neokonzervatívok legfőbb eszközévé a háború előkészítésében és igazo­lásában, s hogy ez a fajta narratíva – az iszlám szélsőségesek hathatós közreműködésével – miként járult hozzá a muszlim és a nyugati világ közötti bizalmi válság kialakulásához.

Az iszlám szekurizációja természetesen nem kizárólag az amerikai neokonzervatívokhoz köthető. Annak leglátványosabb elemei, a War on Terror [terror elleni háború], az iraki invázió s az egész koncepció azonban alapvetően a Bush-kabinet szüleménye.

II. A neokonzervatívok új fegyvere: a szekurizáció

II. 1. A koppenhágai iskola és a kétféle szekurizáció

A szekurizáció (securitization) fogalmát a Koppenhágai Békekutató In­tézethez² kötődő ún. „koppenhágai iskola” képviselői, Barry Buzan, Ole Waever és Jaap de Wilde vetették alá alaposabb vizsgálatnak, amikor a nyolcvanas évek végétől a biztonság fogalmának újradefiniálására és a biztonságról folyó diskurzus új kereteinek kialakítására tettek kísérletet. A három szerző kutatásaik legátfogóbb összegzését 1998-ban adta közre Security: A New Framework For Analysis [Biztonság: az elemzés új keretei] címmel. Ebben a biztonsági szektorok, valamint a biztonsági komplexumok mellett a szekurizáció jelenségének vizsgálata állt a kö­zéppontban.

Buzanék alapvetően arra keresték a választ, hogy a posztbipoláris világban milyen keretek közt értelmezhető a biztonság fogalma. A hi­degháború időszakától kezdve ugyanis sokak számára egyértelműen érzékelhetővé vált a biztonság fogalmának kitágulása-kitágítása. A szűk katonai megközelítés mellett – elsősorban az 1973-as olajválság hatására – megjelent a gazdasági dimenzió, valamint szintén erre az idő­szakra tehetők azok a törekvések, amelyek nagyobb figyelmet kívántak szentelni a szociális biztonság fogalmának. A nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének kutatásai az emberiségnek az ökoszisztémára gyakorolt negatív hatásáról szükségessé tették a biztonság környezeti di­menziójának alkalmazását.³ Sőt, napjainkban egyre népszerűbb az ENSZ által előszeretettel használt humán biztonság fogalma, amely túllépve a nemzeti kereteken, az egyének felől közelíti meg a problémát, és a biz­tonság meglétét az egyén által szabadon elérhető alapvető gazdasági, egészségügyi, szociális és kulturális javakhoz köti.⁴

Azt a folyamatot, amely során egy állam vagy egy szerv eldönti, hogy mi tartozik a biztonság fogalmának keretien belülre, nevezzük szekurizációnak. A szekurizáció alapja, hogy a lakosságnak el kell fogadnia a biztonságiasítást, e nélkül ugyanis a folyamat kudarcba fullad: ha egy adott problémát a közösség döntő többsége nem értékel (lét)fenyegetésnek, akkor a szekurizáció megbukik. Ilyen volt az Egye­sült Államokban a vietnami háború vagy Nagy-Britanniában a szuezi válság: ezen országok kormányzata hiába igyekezett beállítani ezeket a konfliktusokat úgy, mint amelyek alapjaiban fenyegetik államuk létét és biztonságát, a lakosság döntő többsége ezt nem fogadta el, a nyilván­való kormányzati nyomás ellenére sem. (Buzan – Waever – Wilde 1998, 42) Ugyanakkor ezek a példák két dologra is rávilágítanak: egyrészt, hogy a szekurizáció rendkívül sok szubjektív elemet tartalmaz, amelyek alkalmat adnak a csúsztatásra és a manipulációra. Másrészt, hogy bár ideális esetben a szekurizációs párbeszédben a közösség, a társadalom egésze részt vesz, az valójában legtöbbször a politikán, az állami veze­tésen és a hozzá köthető érdekcsoportokon és médiumokon keresztül zajlik, vagyis olyan szűrők közbeiktatásával, amelyek saját hatalmi és gazdasági pozícióik érdekében igyekeznek élni a tudatos befolyásolás eszközével. Erre példa a 2003-as harmadik Öböl-háború szisztematikus és céltudatos „felépítése”, amely elképzelhetetlen lett volna a sajtó aktív közreműködése nélkül.⁵ Bár Vietnam és Szuez esetében láthattuk, hogy a kormányzati köröknek nem minden esetben sikerül akaratukat ráeről­tetniük a társadalomra, kiterjedt eszközkészletük és monopolhelyzetük révén erre jó eséllyel törekedhetnek. Ez különösen ott lehet sikeres, ahol a velük szemben álló civil társadalom gyenge és kevés alternatív információs csatornát tart a kezében, vagy ahol a különféle külső és belső válságok hatására az emberek hajlamosabbak lesznek inkább az érzelmeikre, mint az objektív tényekre hallgatni.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a szekurizáció önmagában nem fel­tétlenül az ördögtől való. Alapvetően pozitívnak értékelhetjük, hogy a biztonság megközelítése a koppenhágai iskola értelmezésében túllépte a katonai-politikai szféra kereteit, és olyan – a centrum, a félperiféria és a periféria államai számára egyaránt sokkal égetőbb – kérdéseket igyekezett a vizsgálódás középpontjába állítani, mint a szociális igazság­talanságok, a gazdasági egyenlőtlenségek és a környezeti változások szerepe az emberek mindennapjaiban. A biztonság újfajta értelmezése ráadásul túllépett az akadémiai körökön. Ennek köszönhető, hogy pél­dául az Európai Unió 2003-as biztonsági stratégiája a globális biztonsági környezet leírásánál nem a terrorizmust vagy a tömegpusztító fegyverek terjedését tartotta fontosnak kiemelni – szemben az egy évvel korábbi amerikai nemzeti biztonsági stratégiával (The National Security… 2002) -, hanem hogy a világ lakosságának fele él napi 2 eurónál kevesebb összegből, és hogy a globális felmelegedés viszonyai között miként oldható meg az emberiség vízellátása. (European Security Strategy. 2003) Ez a megközelítés azt hangsúlyozza, hogy a kormányoknak nem arra kell törekedniük, hogy felkészüljenek az éhséglázadások leverésére vagy a kimerülő erőforrásokért való küzdelemre, hanem hogy vegyék elejét ezeknek az eseményeknek például azzal, hogy a katonai költségvetés tételeinek egy részét átcsoportosítják a szociális háló stabilizálására vagy a zöld gazdaság erősítésére.⁶ Mindez azt mu­tatja, hogy a szekurizáció megfelelő kontroll mellett alkalmazva képes a valós problémákra irányítani a figyelmet, és lehetőséget ad arra, hogy azok kezelésére a társadalom a különféle opciók közül kiválassza a legmegfelelőbbet.

Ez a valóságban természetesen nem működik ilyen zökkenőmentesen. A szekurizációt a napi gyakorlatban az teszi rendkívül veszélyes esz­közzé, hogy kizárólagosságra törekszik, ezáltal könnyen legitimálhatja a hatalom vitatható döntéseit és túlkapásait is – legalábbis egy ideig. Amint a Gazdag – Tálas szerzőpáros rámutat (2008, 6): „a biztonság […] az erőalkalmazás legitimálásának kulcsa. Amikor egy politikus a „biztonságot” emlegeti, vagyis biztonságiasít (szekurizál) egy kérdést, ezzel lényegében jogot formál arra, hogy bármely szükséges eszközzel éljen a fenyegetés megakadályozására.” Sőt, Tálas egy másik írásában arra is felhívja a figyelmet, hogy a szekurizáció során „a társadalom legitim módon elfogadja valamely kérdésnek az áthelyezését a politikai szféra normál alkumechanizmusaiból a rendkívüli üzemmódba”. (Tálas 2010, 78; kiemelések tőlem – M. V.) Márpedig ebben az esetben a dön­téshozatali folyamatok felgyorsulnak, a civil szféra lehetőségei a vezetők ellenőrzésére szűkülnek: a társadalom sok esetben már csak a kész tényekkel szembesül. A lakosságnak, az értelmiségnek és a politikai ellenzéknek éppen ezért fékeznie kell a szekurizáció folyamatát, hogy megismerhesse a különböző nézőpontokat, eldönthesse, hogy hozzá­járul-e egy adott probléma biztonságiasításához vagy sem. Ezt annak ellenére is meg kell tennie, hogy a szekurizáció során sokszor hangzik el indokként: azonnali cselekvés szükséges a nagyobb probléma elhá­rítására. (Buzan – Waever – Wilde 1998, 26) Irak példája épp arra int minket, hogy a sietség sokszor még végzetesebb következményekkel jár, mint a késlekedés.

A biztonság fogalmának kiterjesztését, a korábban a biztonsági tanul­mányok keretein kívül eső területek biztonságiasítását több oldalról is érték kritikák. A szűk szakmai berkeken belül maradva a szekurizációval kapcsolatban alapvető problémaként merült fel, miszerint az elméleti szinten olyannyira túlterjeszkedett az elmúlt években, hogy szétfeszít­ve az egzakt kereteket, lehetetlenné teszi a róla folytatott tudományos vitákat. Ugyanakkor az is egyértelművé vált, hogy a biztonság fogalma többé nem redukálható pusztán a hagyományos katonai, politikai, állam­központú megközelítésre. (Gazdag – Tálas 2008, 6)

Ennél jóval lényegesebb probléma, hogy a koppenhágai iskola által bemutatott biztonságiasítási folyamatnak gyakran szembesülünk az ellentettjével is, amelyet e tanulmányban negatív szekurizációként fo­gunk emlegetni. Ez nem más, mint hogy a biztonság szűk értelemben vett katonai és közbiztonsági felfogását kiterjesztik más biztonsági szektorokra, és alapvetően ezen a szemüvegen keresztül igyekeznek értelmezni a környezeti, szociális vagy gazdasági biztonságot.⁷ Ahogy azt fentebb bemutattuk, a biztonságiasítás hagyományos értelmezése és gyakorlata is komoly kockázatokat hordoz magában elméleti síkon – és sokszor a gyakorlatban is -, azonban a Buzanék által leírt szekurizáció jelentősen hozzájárulhat mindennapi létfeltételeink javításához. A most bemutatásra kerülő negatív szekurizáció azonban eleve kizárja annak lehetőségét, hogy a közösség megfelelő válaszokat adjon a felmerülő kihívásokra, és olyan leegyszerűsített mechanizmusok révén igyekszik megbirkózni a felmerülő problémákkal, amelyek nyilvánvaló kudarcra vezetnek. Mindenekelőtt pedig a negatív szekurizáció olyan hatalmi struktúrák kialakításához járul hozzá, melyek segítségével a kormányzat és a hozzá kapcsolódó érdekcsoportok a kommunikációs csatornák kont­rolljával rendkívüli alapossággal képesek az állampolgárok mindennapjait ellenőrzésük alatt tartani (a vallásgyakorlattól kezdve a szabadidőn át a vásárlási szokásokig), szervesen illeszkedve ezzel a foucault-i biopolitika fogalmához. (Melegh 2011)

II. 2. A negatív szekurizáció – a biztonságiasítás az amerikai neokonzervatívok kezében

Az előző fejezetben bemutatottak alapján nyilvánvaló, hogy a szekurizáció könnyen egy adott érdekcsoport kizárólagos eszközévé válhat, és így a társadalomnak megszűnik az a lehetősége, hogy a közös­ségi párbeszéd fenntartásával megfelelő kontrollt gyakorolhasson felette. Ennek egyik mintapéldája az a jelenség, amelynek során az amerikai neokonzervatívok a katonai szektor egyeduralmát kiterjesztették más társadalmi kérdésekre, legfőképp a gazdasági és társadalmi biztonság területére, amelynek során az iszlám biztonsági fenyegetésnek való kikiáltását egyszerre használták eszközként és célként.

Bár e tanulmány elsősorban a katonai szektorra koncentrál, illetve arra, hogy az iraki háborún keresztül bemutassa az iszlám szekurizációs folyamatát, a jelenség mára alaposan túlterjeszkedett ezeken a ke­reteken. A biztonságiasítás az amerikai társadalom mindennapjainak számos elemét érintette, és komoly vitákat váltott ki a tengerentúlon. A Bush-kabinet, konzervatív választóbázisának preferenciáit felhasznál­va – és az előző republikánus kormányok munkáját betetőzve – hozta létre a neokonzervativizmus építményét (Bronner 2004), amelyet a rendpártiság és az öngondoskodás abszolutizálása mellett a szociális érzék teljes hiánya jellemzett. Az elnök adócsökkentései nyolc év alatt 2400 milliárd USD bevételkiesést okoztak a központi költségvetésnek, miközben ennek az összegnek több mint fele az ország lakosságának eleve leggazdagabb 1%-ánál maradt. (Parenti 2011) Ezzel párhuzamo­san megkezdődött a szó szoros értelemben vett harc a szegénység, pontosabban: a szegények ellen, megindult a leszakadt és nincstelen rétegek kriminalizálása – vagyis a szociális problémák szekurizációja. Átfogó és előremutató megoldások helyett a neokonzervatívok a sze­génységet biztonsági problémává degradálták, ahogy azt Loíc Wacquant számos nyelvre, köztük magyarra is lefordított monográfiájában (Wacquant 2001)⁸ bemutatta. A társadalom hatékonyabb ellenőrzésé­re – az iszlám terrorveszélyre hivatkozva – a Kongresszus elfogadta a Patriot Actet, amely lehetővé tette, hogy a terrorelhárító szervek bírói felhatalmazás nélkül szinte korlátlanul hozzáférhessenek a lakosság személyes adataihoz, az állampolgárok orvosi, pénzügyi és egyéb ira­taihoz, telefonvonalaihoz és e-mail-jeihez. A törvényt sok amerikai az egyéni szabadságjogok súlyos megsértéseként értékelte, de az ellene való tiltakozások nem vezettek eredményre. Bush 2002-ben létrehozta a Belbiztonsági Minisztériumot [Department of Homeland Security], amely 200 000 alkalmazottjával a Védelmi és Veteránügyi tárca után a harmadik legnagyobb minisztérium lett, közel 55 milliárd USD évi költségvetéssel. (Budget in Brief. 2010) Mindezek az intézkedések a „még nagyobb biztonság” kétes jelszava alatt nagyban hozzájárultak a társadalom – különösen annak szegényebb rétegei – szorosabb kont­rolljához, illetve az egyéni szabadságjogok korlátozásához, valamint a politikai diskurzus és gyakorlat részévé váltak nem csupán az Egyesült Államokban, de a glóbusz számos más pontján, így Európában s azon belül Magyarországon is. Mindezek miatt a különféle szociális problémák közbiztonsági szekurizációja világszerte talán még a katonai szektor túlburjánzásánál is súlyosabb következményekkel jár(t).

Visszatérve a katonai biztonság túlterjeszkedéséhez, megállapíthatjuk, hogy az korántsem új jelenség. A fasizmus elleni küzdelem mozgósította az ellene felsorakozott nemzetek teljes társadalmát és kapacitásait: az Egyesült Államok lényegében akkor építette ki azóta is egyedülálló kato­nai potenciálját.⁹ E folyamat a Szovjetunió esetében nagyrészt már a har­mincas években lezajlott. A világháborút követően a két szuperhatalom az ideológiai szembenállásra hivatkozva tette lehetővé a katonai szektor túlburjánzását, amely a társadalom más alrendszereit is igyekezett maga alá gyűrni több-kevesebb sikerrel. A bipoláris szembenállás évtizedei alatt ez természetesen nem minden esetben zajlott egyenlő intenzitással, a két szuperhatalom között sok esetben fáziseltolódás volt megfigyelhető. A hidegháború végére mindazonáltal olyan mennyiségű hagyományos, illetve tömegpusztító fegyverekből álló arzenál halmozódott fel mindkét oldalon, amely nagyban hozzájárult a posztbipoláris világ instabilitásához. A Szovjetunió szétesése lehetővé tette, hogy elképzelhetetlen mennyisé­gű fegyver áramoljon a harmadik világba, táplálva annak helyi konfliktu­sait, míg az Egyesült Államok ideológiai szerepzavarának köszönhetően – és nem utolsósorban a különféle gazdasági lobbi csoportok érdekeinek kiszolgálására – járult hozzá ezekhez a háborúkhoz.

A negatív szekurizáció fejlődéstörténetében döntő mozzanatot jelentett a neokonzervatívok színrelépése Ronald Reagan 1981-es hatalomra kerülésével. Az alábbi, az inflációt is figyelembe vevő grafikon jól ér­zékelteti, hogy az Egyesült Államok katonai kiadásai Reagan, majd ifj. Bush kormányzása idején milyen méretűre duzzadtak föl. Reagan az 1981-es 154 milliárd USD-ről 1989-re 298 milliárd USD-re tornázta fel a védelmi költségvetést (az inflációs tényező beiktatásával 366, illetve 516 milliárd USD-t kapunk). (The Growth… 2010) A „csillagháborús” projektre szánt kutatások hatalmas tőkeigénye háború nélkül is óriási összegeket emésztett fel, és a technológia terén valóban jelentős előnyökhöz juttatta az Egyesült Államokat: egyes harceszközök tekintetében, mint például az F-22-es „Raptor” képében megszülető ötödik generációs vadászgépek, az USA 20 év (!) előnyre tett szert legfőbb riválisaival, Oroszországgal és Kínával szemben. Mindennek azonban súlyos ára volt: egyedül az F-22-es fejlesztési költségei, 2011-es adatok alapján, megközelítették a 67 milliárd USD-t, ami alapján a repülőgép-széria minden egyes darabja jelenleg 355 millió USD-be kerül. (Analysis. 2012) Ezek a számok jól érzékeltetik a hadiipari lobbi felé áramló tőke volumenét, egyszersmind azt a gazdasági és politikai hatalmat, amelyet a negatív szekurizáció képvisel.

 

 

A hidegháború lezárulása visszavetette az amerikai védelmi költség­vetést. A nagy ellenség bukásával a neokonzervatívok biztonságiasító törekvései egy időre igazolhatatlanná váltak, és ezen még a kisebb helyi konfliktusok (második Öböl-háború, délszláv háborúk) sem változtattak. A demokraták ugyan a különféle válságkezelési műveletek keretében több háborúban is részt vettek, de ezek korlátozott méretűek marad­tak. A negatív szekurizáció fenntarthatósága és a katonai költségvetés stagnálásának, sőt hanyatlásának a megakadályozása egyre nagyobb kihívásnak tűnt, egyrészt a nyolcévnyi demokrata kormányzás, másrészt a külpolitika mozdulatlansága miatt. Miután id. George Bush „elárulta” övéit, és nem tette meg azt a szívességet, hogy megdöntse Szaddam Husszein rendszerét, az Öböl környéki konfliktus – mint az 1998. de­cemberi Sivatagi Róka művelet – rendkívül alacsony intenzitásúvá vált. A hadiipari vállalatok igényeit a délszláv háborúk sem elégíthették ki: a szerb hadsereg nem számított komoly ellenfélnek. Egyedül egy F-117-es „lopakodó” bombázó lelövése számított „sikernek” – mind a szerb légvédelem, mind a Lockheed Martin számára, hiszen a vállalat így iga­zolhatta, hogy a második Öböl-háború legendás repülőgépe „elavulttá vált”, és valóban szükséges a váltótípus létrehozása, melyet nagyrészt az F-22-re lehetett alapozni. (How to Take Down…)

A nagy áttörés azonban továbbra is váratott magára. A demokraták nem hajlottak arra, hogy legitimálják a védelmi szféra továbbterjeszkedését. A republikánusok 2001-es újbóli hatalomra kerülése ugyan megteremtette a lehetőséget arra, hogy a védelmi szektor ismét bővítse pozícióit, ehhez azonban szükség volt egy olyan eseményre, amelynek fényében igazolni lehetett a negatív szekurizáció megerősítését. Az is egyértelművé vált, hogy az eddigi, alapvetően geostratégiai fenyegetésekre hivatkozó meg­közelítés többé nem működik, hiszen egyetlen ország sem jelentett többé reális veszélyt az USA számára. A „megoldást”, az iszlám már létező szekurizációjának felerősítéséhez és kibontakoztatásához szükséges döntő érvet Oszama bin Laden szolgáltatta George W. Bush kabinetje számára.

III. Az ideológiai áttörés – az iszlám szekurizálása A politikai háttér

Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a hadsereg számára a legjobb gyakorlóterep a háború. A hadseregeket nem a békére, hanem a hábo­rúra készítik fel, hisz azért hozták létre őket, hogy háborúkat vívjanak és nyerjenek meg. Egy nyugati demokratikus államban ma a hadsereg békebeli feladatai meglehetősen korlátozottak, ugyanakkor a fenntartása óriási összegeket emészt fel. Éppen ezért óhatatlan, hogy a hadsereg olyan helyzeteket keressen, amelyekben igazolhatja saját létét és fon­tosságát.

A nyugati világban ugyanakkor a hadseregek mozgástere korlátozott, hisz a civil adminisztráció befolyása alatt állnak, a parlamentek döntenek költségvetésükről, alkalmazásukról, fejlesztésükről. Ez önmagában némi biztonságot is garantál számukra, mert a hadsereg tagjai békeidőben is megkapják fizetésüket, és számolhatnak bizonyos jóléti hálóval.

A hadiipari vállalatok ugyanezt nem mondhatják el magukról. Ha nincs háború, ha nincs szükség újabb és újabb harceszközökre, akkor ezek a csoportok komoly bevételkieséssel számolhatnak. Ez különösen akkor fájdalmas, ha a tartós béke miatt nincs szükség új fejlesztésekre, és az államok a katonai kutatás-fejlesztési költségek megvágása mellett dönt­ve csak a már kipróbált technológiát szerzik be, nem igényelve újabb fegyverrendszerek létrehozását. Márpedig a nagyvállalatok igazi nyere­ségeit a K+F garantálja – az Egyesült Államok 2012-es költségvetésében például 75,7 milliárd USD összegben. Ehhez járul 128,1 milliárd USD értékben már létező fegyverrendszerek és eszközök vásárlása. (United States Department… 2012)

A kilencvenes évek állóvize nem kedvezett a negatív szekurizációnak. A Pax Americana körülményei között nem létezett többé olyan ellenfél, mellyel szemben igazolni lehetett volna az amerikai védelmi szféra túlbur­jánzását. A hidegháború végi 515 milliárdról a védelmi költségvetés 2011-es értéken a kilencvenes évek végére 340 milliárd USD-re esett vissza (The Growth… 2010), ami komoly érvágást jelentett az ágazatnak.

Ezért 2000-ben a republikánusok semmit sem bíztak a véletlenre. George W. Bush személyében egy biztos befutó, de nem túl intelligens, könnyen befolyásolható jelölttel nyerték meg a novemberi választást. Az elnöknek és családjának is voltak érdekeltségeik a hadiiparban (Bush Family Values…), illetve a Blackwater nevű katonai magánvállalatban (Bush & Blackwater…). Bush mögött Dick Cheney személyében olyan alelnök állt, aki egyszerre rendelkezett kiterjedt kapcsolatrendszerrel a katonai és olajszektorban. Az idősebb Bush alatt védelmi miniszterként szolgált, majd 1995 és 2000 között a Halliburton energetikai óriáscég vezérigazgatójaként tevékenykedett. A Halliburtonből 1998-ban vált ki leányvállalata, a Kellog Brown & Root, amely az egyik legfontosabb amerikai biztonsági magánvállalat lett. A KBR és a Halliburton 36 millió USD végkielégítést fizetett a távozó Cheney-nek, aki cserébe az iraki invázió után megrendelések tömkelegével árasztotta el e vállalatokat: egy évvel a háború kezdete után a Halliburton 9 milliárd USD-s szer­ződéssel rendelkezett, többel, mint bármely más vállalat. (Halliburton. 2004) A külügyminiszter, Colin Powell, vagy a védelmi miniszter, Donald Rumsfeld egyaránt a republikánusok kipróbált és megbízható politikusai voltak, akikre elöljáróik biztosan számíthattak.

III.2. A kívülről jött segítség – Oszama bin Laden és az al-Kaida

Az iszlám szekurizációja nem tekinthető új jelenségnek, és közvetlen gyökerei egészen a hidegháborúig nyúlnak vissza. A palesztin-izraeli konfliktusban a kapitalista országok Izraelt, míg a Szovjetunió és a har­madik világ országai a palesztinokat támogatták, és a különféle, Európát is érintő terrortámadások során – mint az 1972-es müncheni olimpia vagy az 1985-ös madridi éttermi robbantás esetén – közvetlenül is szembesül­tek a jelenséggel. Az IRA vagy a Vörös Hadsereg Frakció miatt a nyugati világnak ráadásul saját belső terrorizmusával is meg kellett birkóznia. Az első intifáda merényletei az Izraelt támogató amerikai médiacsoportoknak köszönhetően bejárták az egész világot. Mindezek azzal jártak, hogy a terrorizmus előkelő helyet vívott ki magának a modern kori biztonsági fe­nyegetések között, ugyanakkor a modern terrorizmus és az iszlám gyak­ran összekapcsolódtak e viszonyrendszerben – még akkor is, ha a PFSZ nem vallási, hanem nacionalista alapon hajtotta végre támadásait.

Az iszlám szekurizációjának elmélete nem is rájuk, hanem a Muszlim Testvérek palesztinai „leányvállalatára”, a Hamaszra, illetve a szaúdi vahabiták Afganisztánban kinevelt mudzsahedjeire támaszkodhatott. Ebben nagy segítségükre volt a szaúdi milliomos, Oszama bin Laden, aki az afganisztáni hegyek közt – közvetett amerikai támogatással – harcolva felismerni vélte hivatását: az iszlám kalifátus helyreállítását és a nyugati hitetlenek megregulázását. Önbizalmát növelte, hogy a megszülető al-Kaida a szovjetek felett aratott afganisztáni győzelmet úgy állította be, mint ami döntő mértékben járult hozzá a Szovjetunió széteséséhez. Ezek után bin Laden úgy döntött, hogy a Gonosz másik földi megtestesítője, az egyetlen megmaradt szuperhatalom, az Egyesült Államok ellen fordul. (Shay 2008) Ezzel a döntésével mérhetetlen szenvedés felé sodorta a Közel-Kelet muszlim népeit, de hihetetlen szolgálatot tett a washingtoni neokonzervatív köröknek. A terebélyesedő al-Kaida, amely első külföldi merényleteit 1992-ben, Jemenben hajtotta végre (Shay 2007, 121-122), 1993-ban már elkövetett egy merényletet a New York-i Világkereskedelmi Központ ellen, és harcban állt az Egyesült Államok terrorelhárító szer­veivel. A szervezet legsikeresebb akciói a kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek ellen elkövetett 1998-as terrortámadások voltak (Shay 2008, 84-91), amelyek „nemzetközi” hírnevet szereztek bin Laden cso­portjának. Ugyanakkor, bár a terrorista veszély fennállt, a kormányok és a nyugati civil társadalom ezt korántsem értékelte még létfenyegetésnek. A terrorizmus egyike volt a világunkban létező, de annak alapjait nem fenyegető biztonsági kihívásoknak. Bár az iszlamista hátterű terrorizmus a szekurizációs párbeszédben fel-feltűnt, és olyan játékfilmek is foglal­koztak a témával, mint például az 1998-as amerikai Ostromállapot (The Siege), a terrorizmus és az iszlám összemosása nem lépte át a lélektani határt – ez például magában az említett filmben is jól érzékelhető.

A légkör azonban gyökeresen megváltozott 2001. szeptember 11-gyel. Az Egyesült Államokat a World Trade Center és a Pentagon elleni tá­madásokkal olyan sokk érte, amely csak Pearl Harborhoz hasonlítható. Érdekes, hogy csakúgy, mint 1941-ben, 2001 kapcsán is megszülettek az összeesküvés-elméletek. Bár szinte biztos, hogy az események nem úgy történtek, ahogy arról a hivatalos tájékoztatás napvilágot látott, e tanulmány írója úgy véli, a támadás mögött alapvetően valóban bin Laden és az al-Kaida, nem pedig az amerikai vagy izraeli titkosszolgálatok sötét machinációja áll. A hatás szempontjából ez egyébként lényegtelen is. Háromezer amerikai állampolgár halála országuk szívében olyan lehe­tőségeket kínált a neokonzervatív politikai vezetés számára, amely soha vissza nem térő alkalmat biztosított számukra, hogy megtalálják azt a nagy ellenfelet, akivel tíz év elteltével helyettesíthetik a Szovjetuniót: ez az ellenfél pedig az al-Kaida és a „globális terrorizmus” lett.

III.3. Az elméleti háttér felépítése

Az iszlám szekurizálásának elméleti alapkövét Samuel P. Huntington rakta le 1993-ban a Foreign Affairs hasábjain megjelent tanulmányával (Huntington 1992-93), amelyet aztán a szerző monográfiává bővített (Huntington 2005), és a kérdésből erős állítás született. A huntingtoni vízió szerint az iszlám belső folyamatai miatt egyre inkább egy dina­mikusan bővülő, „erőszakos” civilizációvá válik, amellyel szemben a nyugati univerzalista értékrend nem alkalmazható. Ezt a képet tovább erősítették azok a valóban meglevő problémák (a közel-keleti béke megoldatlansága, az iszlamista terrorizmus megjelenése), amelyeket az előző részben tárgyaltunk. A bipoláris rendszer összeomlása utáni útkeresésben Huntingtontól függetlenül is megjelentek azok az elkép­zelések, amelyek a muszlimokat a nyugati világra irányuló potenciális fenyegetésként értelmezték, és egy-egy támadás (mint a WTC elleni első, 1993. februári merénylet vagy az 1995 nyarán a párizsi metró ellen végrehajtott robbantás-­sorozat), ha nem is erősítette fel, de életben tartotta ezeket a hangokat.

A szeptember 11-et követő hisztériában azután ezekre az előzmények­re könnyen lehetett építeni. A dolog persze nem volt zökkenőmentes. Az al-Kaida ellen meghirdetett War on Terrorral kapcsolatban ugyanis komoly kihívást jelentett, hogy a terrorszervezet önmagában megle­hetősen szerény célpont volt. Emiatt lett a bin Ladent befogadó afga­nisztáni Talibán az amerikai válaszcsapás első áldozata. A csúsztatás már itt megtörtént: a tálibokat összemosták az al-Kaidával. Márpedig a Talibán a bin Ladennel ápolt kétségtelen kapcsolatai ellenére sem volt terrorszervezet, és vajmi kevés szerepet játszott az Egyesült Államok elleni támadásban.¹⁰ Iszlamistának viszont kétségtelenül iszlamista rendszer volt, méghozzá annak a legradikálisabb formájában. Így már ekkor gyökeret vert az a hamis elképzelés, hogy ami iszlamista, az egyben terrorista is.

De Afganisztán 2001-ben még nem hozta el a nagy háborút. Ez pontosan látszik azon is, hogy 2002-ben a védelmi költségvetés csak mérsékelten emelkedett. Az igazi „fejőstehén” szerepét a közép-ázsiai ország nem tudta betölteni, mivel gyenge fegyveres csoportjaira a 2001-es invázió olyan csapást mért, amelyből évekig nem tudtak talpra állni. Így a neokonzervatívok visszatértek régi „partnerükhöz”, Szaddam Husszeinhez. A diktátor ugyan nem volt sem terrorista, sem iszlamista, de „legalább” egy muszlim államot vezetett, és a Szovjetunió bukását követő új világrendben 1991 óta az első számú közellenségnek számí­tott. Az amerikai vezetés tudta, hogy nem sokan fognak könnyet ejteni érte – legfeljebb Oroszország és Franciaország fog tiltakozni, amelyek a kilencvenes évek során komoly érdekeltségre tettek szert az iraki olaj­bizniszben, veszélyeztetve az USA egyeduralmát.

Hogy az iraki háborút milyen ördögi zsenialitással komponálták meg, ma már nyílt titok. Normann Solomon és Reese Erlich magyar nyelven is megjelent könyvükben (2003) részletesen elemzik azt a masszív és jól felépített médiahadjáratot, amelyben a kormányzat és a mögötte álló érdekcsoportok meggyőzték az amerikai társadalmat arról, hogy a háború elkerülhetetlen. Nem véletlenül fogalmazott Solomon úgy, hogy „egyetlen ipari terméknek sincs szüksége akkora marketingre, mint a hatalmas forrásigényű, embertömegek pusztulását eredményező háborúnak” (Erlich – Solomon 2003, 30). Mára teljesen egyértelművé vált, hogy a támadás fő érvei, miszerint a rezsim tömegpusztító fegyverek előállításán fáradozott, illetve, hogy Szaddam Husszein támogatta az al-Kaidát, ha­zugságok. (Marsai 2011, 43) A retorika azonban 2003-ban működött.

Irakra azért is szükség volt, mert egy terrorszervezet ellen viselt háborúhoz valójában nem kell a hadsereg, és ezáltal új katonai megren­delések sem. Ennek legésszerűbb módja egy intenzív titkosszolgálati te­vékenység lett volna – de akkor hol marad az üzlet, ami Irak esetében, ne feledjük, nem csupán a fegyvereket, hanem az olajt is jelentette. Az más kérdés, hogy valószínűleg egyik szereplő sem számolt azzal, hogy az ál­taluk teremtett fantom életre kel, méghozzá ilyen vitalitással: az al-Kaida tényleg megvetette a lábát Irakban, ahol a síita-szunnita vallásháború árnyékában tevékenykedve komoly fejtörést okozott az amerikai politi­kusoknak, amikor arra került a sor, hogyan magyarázzák meg az egyre kiábrándultabb honi lakosságnak, miért is esnek el amerikai katonák ezrei egy, a szülőföldjüktől több tízezer kilométerre fekvő országban.

Az iraki háborúról folyó hivatalos beszéd nagyban elősegítette, hogy a muszlim világnak ne legyen kétsége afelől, miszerint a Bush-­adminisztráció valójában civilizációs mázzal igyekszik leplezni rablóháborúját. Az elnök által 2002. január 29-én elmondott hagyományos évértékelő beszédben a „Gonosz Tengelye”-ként megnevezett három országból kettő, Irán és Irak muszlim államok voltak. (Text of President Bush's 2002) De az egész muszlim világban visszhangzottak még Bushnak a szeptember 11. után mondott szavai is, amelyben keresztes háborúként nevezte meg a terrorizmus ellen vívandó küzdelmet. Nem véletlen, hogy az afganisztáni és iraki háború kapcsán egyre többször beszéltek „tízedik keresztes hadjáratról”. (The Tenth Crusade.   2002)

A Bush-adminisztrációnak óriási segítséget jelentett, hogy a civilizációs összecsapás víziója nem csupán a Fehér Házban, hanem – bin Laden személyén keresztül – a muszlim világban is lelkes követőkre talált. Mind Bush, mind bin Laden egy olyan háború katonáinak képzelték magukat, amely valószínűleg sohasem létezett – de ők mindent elkövettek annak érdekében, hogy most végre létrejöjjön. (Marsai 2011) Ahogy Susan George figyelmeztetett: „bármi áron el kell kerülnünk a huntingtoni civi­lizációs összecsapás megvalósulását. Bin Laden és fasiszta fundamen­talista barátai legfőbb vágya az, hogy a szűk látókörű amerikai fellépés muszlimok millióit fogja radikalizálni, háborúba taszítva őket a gyűlölt Nyugattal.” (Idézi Aronovitz – Gautney – Barrow 2003: 140)

Így mind a muszlim, mind a nyugati társadalom igazolva látja a másikat ért vádakat. Irak szétverése az egyik oldalon, a New York-i, madridi, londoni, mumbai akciók a másikon tovább növelik a bizalmi szakadékot a két civilizáció között. És bár az iszlám szekurizációja mérséklődött, olyan mértékben terjedt el még magán Európán belül is, hogy elenged­hetetlenné teszi egy deszekurizációs párbeszéd szükségességét. Ez a folyamat ugyan zajlik már (nálunk ennek jegyében készültek Tálas Péter vagy a Krizmanits József által szerkesztett kötet írásai [2008]), a globális gazdasági válság azonban komolyan hátráltatja az eredmények kibontakozását. (Marsai 2011, 65-68)

IV. Kilátások

A neokonzervatívok az iraki háborúval darázsfészekbe nyúltak. A soro­zatos botrányok, a lakosság megrendült bizalma egyenesen vezetett a demokrata Barack Obama elsöprő győzelméhez. Obama ismert kairói beszédében igyekezett menteni a menthetőt, és békejobbot nyújtani az iszlámnak. A gesztus azonban némileg elkésett – nem a nagypolitika, hanem elsősorban az átlagemberek szintjén. Az arab tavasz egyik leg­fontosabb tanulsága mindazonáltal az, hogy a radikális iszlamista tanok nem voltak képesek megfertőzni a lakosság többségét. A demonstráci­ókon kevés Izrael- vagy Nyugat-ellenes jelszó hangzott el, és az előre­törő radikálisok egyelőre inkább csupán meglovagolják, mint irányítják az eseményeket. (Fakhro – Hokayem 2011, 24-26) Bár kétségtelenül történtek keresztényellenes atrocitások Egyiptomban és Tunéziában, ezek egyelőre elszigetelt esetek maradtak. Abban, hogy a radikálisok térnyerésének milyen mértékben sikerül gátat szabni, döntő szerepe lesz annak, hogy a mérsékelt ellenzék képes lesz-e az összefogásra, illetve hogy a külföld hitelesen képes-e támogatni az átmenetet. Sajnos eleddig mindkét kritérium hiányzik.

Érdekes módon az Egyesült Államokban magában sosem merült fel komolyan a belső muszlim-nem muszlim összeütközés problémája. Az iszlám vallás követői teljes mértékben integrálódtak a társadalomba, és a „civilizációs összecsapás” itt nehezen volt elképzelhető. A problémás területet ebben az esetben Európa és bevándorló muszlim közösségei alkotják. Egy előző tanulmányomban (Marsai 2011) már megvizsgáltam az európai társadalmakban az iszlámmal kapcsolatban élő tévhiteket, absztrakciókat és ezek működését, valamint azokat a mögöttes moz­gatókat, amelyek tápot adnak a muszlim-nem muszlim csoportok közti feszültségnek. Tálas Péter, Csicsmann László és Krizmanits József munkáiból kitetszik, hogy a fennálló problémák egy része – mint az iszlamista terrorfenyegetés – a közbeszédben a végletekig elnagyolt és túlbecsült, s nem az iszlám vallásból származik, hanem sokkal inkább magának az európai társadalmaknak a belső problémáiból, a gazdasá­gi válságból vagy a nem kellően átgondolt integrációs politikákból. De ezekre az elemekre újból és újból fel kell hívnunk a figyelmet. Az Európai Unió statisztikái alapján 2006 és 2009 között 1787 terrorcselekményt vagy kísérletet követtek el az EU területén, és ebből mindössze 4 (!) volt iszlamista csoportokhoz vagy személyekhez köthető. A 23 halálos áldozat egyike sem került ki ebből a négy akcióból. (Tálas 2010, 83-87) Mégis,

Anders Breivik támadása kapcsán, még mielőtt a norvég hatóságok kö­zölték volna a támadó kilétét és indítékát, a feltételezések azonnal iszlám szélsőségeseket gyanítottak az akció hátterében. (Muslims feel sting… 2011) Ebből is látszik, hogy a rossz reflexek működnek, és ezek kiiktatása nem fog egyik napról a másikra megtörténni. Ehhez az értelmiség és a politikusok elkötelezett és fegyelmezett hozzáállása lenne szükséges – de hogyan várhatjuk ezt el azoktól, akik maguk is aktívan munkálkodtak az iszlám szekurizálása körül?

A neokonzervatívok pedig lassan kezdhetik dörzsölni a kezüket. Bár a nemzetközi nyomás nem tette lehetővé, hogy teljes mértékben meg­szerezzék az iraki olajmezőket, az ezen a téren elért eredmények így is jelentősek. (Iraki titkok…) A hadiipari megrendelések pedig minden eddi­git felülmúltak: bár az iraki háború hivatalosan véget ért, a hadigazdaság felpörgetésének és az afganisztáni műveleteknek köszönhetően a védel­mi minisztérium éves költségvetése megközelítette a 700 milliárd dollárt. Ne feledjük, ekkora összegű mentőcsomag elegendőnek bizonyult az amerikai bankrendszer megmentésére, és arra, hogy most az USA némi kaján örömmel vegyes szánakozással szemlélje az eurózóna válságát. Ráadásul ez az összeg nem tartalmazza a NASA, az FBI, az Energiaügyi és a Nemzetbiztonsági Minisztérium védelmi jellegű költségeit, valamint a veteránokra szánt összegeket, amelyek együttesen szintén több száz­milliárd USD-t tesznek ki. (Federal Government…)

Obamának, úgy tűnik, sikerült lezárnia az iraki konfliktust – legalábbis az Egyesült Államok számára -, és ezen az úton halad Afganisztánban is. A másik oldalon, bár az elmúlt években számos al-Kaida vezetőt, köz­tük bin Ladent is kiiktatta az amerikai terrorellenes hadjárat, a szervezet nem omlott össze, és a helyi franchise-ok Szomáliától Algériáig, ha nem is képesek egy 9/11 típusú csapásra, arra igen, hogy rájuk hivatkozva fenn lehessen tartani a félelmet és a szekurizációs hadjáratot. Ezért nem kizárt, hogy hamarosan az iszlámot érintő negatív szekurizáció újabb hullámára számíthatunk.

Jegyzetek

¹ Az iraki háború pusztításának mérlegéhez lásd: (Adriaensens 2011).

² Copenhagen Peace Research Institute

³ A biztonság fogalmának változásáról magyar nyelven lásd: (Gazdag – Tálas 2008; Hegedűs 2009).

⁴ A humán biztonságról és annak kritikai megközelítéséről lásd: (Tadjbakhsh 2007).

⁵ Az iraki háború kirobbantását előkészítő, manipulációktól hemzsegő média­kampányról lásd: (Erlich – Solomon 2003); a hadműveletek előkészítéséről, a hadi- és olajipari lobbi, illetve a kormányzati körök összefonódásáról lásd Charles Ferguson No End in Sight című dokumentumfilmjét, Magnolia Pictures, 2007.

⁶ Európában az elmúlt években valóban megfigyelhető a védelmi kiadások csök­kenése, lásd: (European Defence Trends…; Selján 2011).

⁷ Buzanék alapvetően öt biztonsági szektort különböztetnek meg: politikai, katonai, gazdasági, társadalmi és környezeti biztonsági szektor. Ugyanakkor hangsúlyozzák azt is, hogy ez az öt szektor nem különíthető el élesen egymás­tól, hatnak egymásra, és csak teljes komplexumban vizsgálva értelmezhetők. (Buzan – Waever – Wilde 1998, 7-8)

⁸ A szerzőnek e könyv megjelenése tízedik évfordulójára készült tanulmánya: (Wacquant 2011).

⁹ Az USA az európai háború kirobbanásakor mindössze 188.000 fős szárazföldi haderővel rendelkezett. Pearl Harbor időszakára ez a létszám elérte az 1.685.000 katonát, három évvel később pedig a 8.291.000 főt. Lásd: (Anderson 2000).

¹⁰ Erről lásd részletesen a Tálas Péter által szerkesztett tanulmánykötetet (2002); lásd még: (Tálas 2008).

Felhasznált irodalom

Adriaensens, Dirk 2011: Irak, a sötétség kora. Eszmélet 89 (2011. tavasz), 59-72.

Analysis of the Fiscal Year 2012 Pentagon Spending Request. http://costofwar.com/en/publications/2011/analysis-fiscal-year-2012-pentagon-spending-request/ (Letöltve: 2011. december 5.)

Anderson, Rich 2000: US Army in World War II. Introduction and Organisation. http://www.militaryhistoryonline.com/wwii/usarmy/introduction.aspx (Letöltve: 2011. október 9.)

Aronowitz, Stanley – Gautney, Heather – Barrow, Clyde 2003: Implicating empire: globalization and resistance in the 21st century world order. New York, Basic Books

Bronner, Stephen Eric 2004: A neokonzervativizmus építménye. Eszmélet 63 (2004. ősz), 4-18.

Bush & Blackwater. http://rinf.com/alt-news/business-news/all-in-the-crime-family-bush-blackwater/1595/ (Letöltve: 2011. december 5.)

Bush Family Values: War, Wealth, Oil. http://www.commondreams.org/views04/0208-05.htm (Letöltve: 2011. december 5.)

Buzan, Barry – Waever, Ole – Wilde, Jaap de 1998: Security. A New Framework For Analysis. London, Lynne Rienner Publishers Budget in Brief. Fiscal Year 2010 of the US Department of Homeland Security. http://www.dhs.gov/xlibrary/assets/budget_bib_fy2010.pdf (Letöltve: 2012. január 4.)

Erlich, Reese – Solomon, Norman 2003: A célpont Irak. A Bush-kormányzat és az amerikai sajtó összejátszása. Pécs, Alexandra

European Defence Trends. Budget, Regulatory Frameworks and the Industrial Base. CSIS. http://csis.org/files/publication/101025_EuroDefenseTrends_web.pdf (Letöltve: 2011. október 5.)

European Security Strategy. A Secure Europe in a Better World 2003. http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/78367.pdf (Letöltve: 2011. október 5.)

Fakhro, Elham – Hokayem, Emile 2011: Waking the Arabs. Survival, 53:2, 21-30.

Federal Government Outlays by Functions and Subfunctions. http://www.gpoaccess.gov/usbudget/fy11/sheets/hist03z2.xls (Letöltve: 2011. decem­ber 7.)

Gazdag Ferenc – Tálas Péter 2008: A biztonság fogalmának határairól. Nemzet és Biztonság, 1. évf. január, 3-9.

Halliburton suspends bill for army meal. http://www.guardian.co.uk/world/2004/feb/18/iraq.usa (Letöltve: 2011. december 5.)

Hegedűs Henrik 2009: A biztonság fogalmának tágabb és szűkebb értelmezése. Hadtudományi Szemle, 2. évf. 1. szám, 65-75.

Huntington, Samuel P. 1992-93: The Clash of Civilizations? Foreign Affairs. Vol. 72. 1992-93. http://www.freerepublic.com/focus/news/664292/posts (Letöltve: 2011. március 17.)

Huntington, Sameul P. 2005: A civilizációk összecsapása és a világrend átalaku­lása. Budapest, Európa Könyvkiadó

How to Take Down an F-117. http://www.strategypage.com/htmw/htada/articles/20051121.aspx (Letöltve: 2011. december 5.)

Iraki titkok – beigazolódott az olaj-összeesküvés elmélet. http://www.vg.hu/vallalatok/energia/iraki-titkok-beigazolodott-az-olaj-osszeeskuves-elmelet-346563 (Letöltve: 2011. december 7.)

Krizmanits József (szerk.) 2008: Vallási fundamentalizmus. Tradíció, politika és radikalizmus az iszlám világban. Budapest, Politológiai Párbeszéd Társasága – L'Harmattan Kiadó

Marsai Viktor 2011: Európa félelme az iszlámtól – szekurizáció, tévhitek és valós kihívások. Pannonhalmi Szemle, XIX/3. 42-68.

Melegh Attila 2011: Biopolitika és jóléti rasszizmus. Kétezer-beszélgetés Melegh Attilával. http://www.ketezer.hu/menu4/2006_01/melegh.html (Letöltve: 2011. december 5.)

Muslims feel sting of initial blame. http://articles.latimes.com/2011/jul/23/world/la-fg-norway-blame-20110724 (Letöltve: 2011. december 7.)

Parenti, Michael 2011: Democracy for the Few. Wadswoth Publishing

Selján Péter 2011: A globális gazdasági válság hatása a védelmi kiadásokra. http://www.peterseljan.com/post/publications/glob-lis-gazdas-gi-v-ls-g-hat-sai-v-delmi-kiad-sokra (Letöltve: 2011. október 5.) http://www.biztonsagpolitika.hu/?id=16&aid=1042 (Letöltve: 2013. január 13.)

Shay, Shaul 2007: The Red Sea Terror Triangle. Sudan, Somalia, Yemen and Islamic Terror. New Brunswick, Transaction Publishers

Shay, Shaul 2008: Somalia Between Jihad and Restoration. New Brunswick, Transaction Publishers

Tadjbakhsh, Shahrbanou 2007: Human security in international organisations: blessing or scourge? Human Security Journal, 4, Summer, 8-15.

Tálas Péter (szerk.) 2002: Válaszok a terrorizmusra, avagy van-e út az afganisztá­ni „vadászattól” a fenntartható globalizációig? Budapest, SVKH-Chartapress

Tálas Péter 2008: A terrorizmusról hét évvel 9/11 után. Nemzet és Biztonság, 1. évf. 9. sz. 69-80.

Tálas Péter 2010: Az európai terrorfenyegetettségről – a számok tükrében. Nem­zet és Biztonság, 3. évf. 9. sz.76-88.

Text of President Bush's 2002. State of the Union Address. http://www.washingtonpost.com/wp-srv/onpolitics/transcripts/sou012902.htm (Letöltve: 2011. december 6.)

The Growth of US Military Spending Over the Years. http://www.davemanuel.com/2010/06/14/us-military-spending-over-the-years/ (Letöltve: 2011. december 5.)

The National Security Strategy of the US 2002. http://georgewbush-whitehouse.archives.gov/nsc/nss/2002/ (Letöltve: 2011. október 6.)

The Tenth Crusade. http://www.counterpunch.org/2002/09/07/the-tenth-crusade/ (Letöltve: 2011. december 6.)

United States Department of Defence. Fiscal Year 2012 Budget Request. http://comptroller.defense.gov/defbudget/fy2012/FY2012_Weapons.pdf (Letöltve: 2011. december 5.)

Wacquant, Loïc 2001: A nyomor börtönei. A „zéró tolerancia” világméretű terje­dése. Budapest, Helikon

Wacquant, Loïc 2011: Köziztonsági tornádó. Neoliberalizmus és büntetés a XXI. század hajnalán . Eszmélet 89 (2011. tavasz), 17-36.

2012-ben Lengyelország és Ukrajna rendezheti a labdarúgó Európa-bajnokság döntőjét. A háttérben komoly politikai és gazdasági csaták zajlanak. Egy félperifériás Európa-bajnokságot láthatunk, ahol a geopolitikai és az üzleti érdekek előrébb valóak a játéknál, ahol a Nyugat sztereotípiái teljes mértékben megmutatkoznak a Kelettel szemben, ahol a fizetőképes felső-középosztály számít s nem a szurkolók, s ahol a hazai politikai elit az eseményt saját legitimációja érdekében és ellenfelei elhallgattatására használja fel.

Számunkra örökre emlékezetes maradt az öt évvel ezelőtti eredmény­hirdetés, amikor Michael Platini az UEFA elnöke felfedte a rendezők kilétét, hiszen mint tudjuk, Magyarország is pályázott a rendező ország jogára. Végül senki nem szavazott ránk; e tény mindenféle összees­küvés-elméleteket generált a társadalomban. Anélkül, hogy ezeket itt ismertetném, csupán néhány lehetséges okra hívnám fel a figyelmet, amely közrejátszhatott abban, hogy Varsóban induljon útjára a labda és Kijevben emeljék fel végül a trófeát.

Soha ekkora területen nem rendeztek még európai bajnokságot, a két ország területe több mint 900.000 négyzetkilométer, közel háromszor akkora, mint Németországé. E területen több mint 86 millió lakos él, amely majdnem kilencszer annyi, mint Magyarországé. Világos, hogy üzletileg összevetni sem érdemes e lehetőséget a viszonylag telített piaccal bíró magyarországi lehetőségekkel. A másik fajsúlyos tényező politikai és geopolitikai jellegű. Az UEFA és a nyugat-európai államok nem titkolták sem akkor, sem mostanában, hogy a rendezés odaítélése Ukrajnának ilyen célok érdekében is történt: Ukrajna az EB-rendezés odaítélésével az Európai Unió lekötelezettje lesz, cserébe bizonyos feltételek elfogadásáért. 2007-ben, amikor az UEFA meghozta dönté­sét, Ukrajna a narancsos forradalom utáni időszak egyik legnagyobb belpolitikai válságát élte. Hosszas politikai vita és alkudozás után jú­niusban előrehozott választásokat tartottak az országban. A rendkívül szoros versenyben az akkor még oroszbarát Viktor Janukovics pártja nyerte meg a választásokat, de mégis az egykori narancsos vezér, Julia Timosenko ülhetett be a miniszterelnöki székbe. Az Európa-bajnokság odaítélése természetesen nem függ közvetlenül össze az ukrán belpoli­tikai válsággal, de a nyugati véleményformálók egyértelműen valamiféle pozitív változást reméltek tőle. Lengyelország pedig a rendszerváltás óta közvetítő szerepet játszik keleti szomszédja és a Nyugat között, illetve történelmi és gazdasági okokból arra törekszik, hogy Ukrajnát magához közelítse. Így ideális párosnak tekinthető a lengyel-ukrán mind politikai, mint gazdasági szempontból.

A sport szempontjából nem sok érdekesség látszik elsőre. Az egyik talán éppen az, hogy Lengyelország válogatottja, amely hosszú ideje nem jutott ki Európa Bajnokságra, most házigazdaként selejtező nélkül is ott lehet. A másik érdekesség, hogy a két rendezőn kívül a kelet-európai országok meglehetősen kis számban (csupán Oroszország, Csehország és Horvátország) vehetnek részt a tornán. A résztvevők között talán egye­dül Írország jelenléte lehet meglepetés, hiszen utoljára 1988-ban léptek pályára EB-n. Így nem lenne meglepő, ha valamelyik nyugat-európai futballhatalom vihetné haza a kupát.

Lengyelország

Egy ilyen nagyszabású rendezvény természetesen minden országban politikai és gazdasági jelentőséggel bír. Donald Tusk lengyel minisz­terelnök 2011-ben azt hirdette választási kampányában, hogy az or­szágban – a világméretű gazdasági válság ellenére is – jól mennek a dolgok. Lengyelország gazdasági mutatói alapján valóban jól teljesített. A választások előtt közzétett adatok szerint 2010-ben a bruttó hazai termékhez (GDP) mért államadósság aránya bőven az uniós átlag alatt (53 százalék) volt. Ráadásul 2011 második negyedévében a GDP – a várakozásokat felülmúlva – 4,3 százalékkal nőtt az előző év hasonló időszakához viszonyítva, elsősorban a belső fogyasztásnak és a futball EB-re történő beruházásoknak köszönhetően. Különösen az infrastruktú­ra modernizációja terén történt előrelépés az elmúlt években. A 2012-es foci EB-vel szoros összefüggésben 71 városban újították fel a vasúti pályaudvarokat, közel 1000 km vasúti sínt modernizáltak, ugyanakkor az autópálya-építés terén óriási a lemaradás: a 2011. őszi választásokig a Tusk­-kormány négy éve alatt mindössze 195 km-t adtak át a forgalom­nak. Ráadásul jelentős időveszteséget okozott az is, hogy a kivitelezéssel megbízott kínai cégek nem fizettek lengyel alvállalkozóiknak, így azok fel­bontották a szerződéseket, az építkezések pedig hónapokra leálltak, sőt, ezt követően a kínai vállalkozók is nyomtalanul eltűntek. E cikk írásának időpontjában szakértők úgy becsülik, hogy az EURO 2012-re tervezett autópályák kb. 50%-a, a gyorsforgalmi utak kevesebb mint 20%-a készül el. Valójában nem lesz két rendezői helyszín, amelyek között közvetlen autópálya-összeköttetés lenne.

Hasonló a helyzet a varsói kettes metró megépítésével kapcsolatban, ami szintén éveket csúszott, így most az EB-re látogató szurkolók nem az új metróvonalat, hanem csupán az építkezéseket „csodálhatják” meg az utcákon. Mindennek ellenére megállapítható, hogy a sportrendez­vényre való felkészülés jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a lengyel GDP még a világméretű recesszió legsúlyosabb éveiben is növekedni tudott. (Mitrovits 2011a) Becslések szerint az EURO 2012 önmagában 2,1 százalékos növekedést jelent a bruttó hazai termékben. Azt is meg kell említeni, hogy Lengyelország – szemben Ukrajnával – a beruházá­sok jelentős részét uniós forrásokból tudta fedezni, így kevésbé terhelte saját költségvetését.

Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy Lengyelország kizárólag a fejlett régióiban rendez mérkőzéseket. Varsó mellett a három legprosperálóbb nagyvárosban (Gdansk, Poznan és Wrocław) ad otthont az EB-nek. A keleti, délkeleti részek, beleértve Krakkót, nem jutottak szerephez. Ennek bizonyára elsősorban infrastrukturális okai vannak, de nem lehet nem észrevenni, hogy elsősorban a lengyel polgári középosztály erős bástyái kapták meg a lehetőséget. Igaz, hogy a 2012-es EB nem is az egyszerű futballszurkolók eseménye lesz. Jegyhez jutni szinte a lehetetlennel ha­táros tett volt az elmúlt hónapokban. Az értékesítés kizárólag interneten keresztül történt, és a 31 mérkőzésre több mint 12 millió jegyigénylés érkezett. A belépőket sorsolás útján osztották azok között, akik saját bankszámlával rendelkeznek, s annak ellenére, hogy az UEFA hivata­losan 30 és 600 euró közötti jegyárakat szabott meg (Ticket prices…), egyes internetes eladóhelyeken akár 800-900 eurót is elkérhetnek egy belépőért. Az EB hatalmas üzletté vált, az egyszerű emberek gyakorlati­lag kiszorultak a stadionokból, a tereken felállított hatalmas kivetítők előtt szurkolhatnak a győzelemért. Eközben a felső-középosztály a több száz eurós belépőkkel a legmodernebb stadionokban, magas szintű szolgál­tatást élvez majd. (A jelenségről lásd: Krausz 2008, 11-28.)

A gazdasági „sikertörténet” még nem jelenti azt, hogy a társadalom és a hetente meccsre járó szurkoló is sikerként fogja megélni az EB-t. Egyelőre nem tudni, mire képes a válogatott, tétmeccset régen játszott a nemzeti tizenegy. Ugyanakkor már most érezhető, hogy a lengyelek rendkívül várják a megmérettetést. A nemzeti büszkeség minden hasonló nagy esemény velejárója. Amikor egy ország megkapja a lehetőséget, hogy megmutassa magát a világnak, akkor ez természetes (nagyjából 1 millió szurkolóra számítanak a szervezők, akiknek 80%-a először jár majd az országban). Talán erre épít a lengyel kormány is, amikor az EURO 2012 nyitánya előtt három héttel fogadtatja el az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb változást tartalmazó törvényét a nyugdíjkorhatár 67 évre emeléséről (férfiakra és nőkre egyaránt vonatkozóan 2013 és 2040 között fokozatosan bevezetve), illetve a rendőrség és hadse­reg alkalmazottai nyugdíjkedvezményeinek radikális csökkentéséről. (Rzeczkowski: Sejm…) A lengyel jobbközép kormány újabb neoliberális gazdaságpolitikai döntése az EB kezdetének a hetében fog életbe lépni, vagyis kevésbé kell tüntetésekre számítani. Tusknak egyébként is szük­sége lesz az Európa Bajnokságra népszerűsége növelése céljából. Az áprilisi közvélemény-kutatások (CBOS) alapján, fél évvel a választási győzelem után a lakosságnak csupán 36%-a bízik a miniszterelnökben, ezzel az ötödik helyet foglalja el a rangsorban, holtversenyben a baloldal újra megválasztott vezérével Leszek Millerrel. (Rzeczkowski: Ekspert CBOS…) A szakszervezetek pedig sztrájkkal fenyegetőznek.

A lengyel kormánynak azonban nem csak az ellenzékkel és a szak­szervezetekkel kell megvívnia a csatát az EB alatt. Meg akar felelni a nemzetközi elvárásoknak is, ezért fel akarja számolni az agresszív lengyel szurkolói csoportok tevékenységét legalább az EB idejére. A szurkolói kultúra átalakulásáról, a rasszizmus térhódításáról számos cikk és tanulmány szólt az elmúlt évtizedekben. Nincs ez másképp Kelet-Eu­rópában sem. Ezzel együtt Lengyelországban, a régióban számban és látványban is a legjelentősebb a szurkolói aktivitás, ami a klubok szá­mára nem kis bevételt jelent. Az új stadionok és az új biztonságpolitika eredményeképpen a meccsek alatt ugyan szinte teljesen megszűntek a balhék, de hasonlóan a brit gyakorlathoz, az utcákon továbbra is gyakori­ak a különböző szurkológárdák közötti összecsapások. Ennek fényében meglehetősen furcsa, hogy éppen a brit média folytat negatív kampányt a lengyelekkel kapcsolatosan: a BBC külpolitikai panoráma műsora fél órában mutatta be a lengyel és az ukrán stadionok világát. A cél az volt, hogy kimutassák: a rendező országok lelátóin tombol a rasszizmus. (A teljes adás megtekinthető a You Tube-on) A lejárató műsor üzenete az volt, hogy a brit szurkolók ne utazzanak Lengyelországba és Ukrajnába. Az idegengyűlölet természetesen jelen van Európa keleti felében is a futballszurkolók körében, de – mint szó volt róla – az EB mérkőzéseire egyáltalán nem a hetente meccsre járó közönség fog kilátogatni. Ez annál inkább így lesz, miután Lengyelországban 10 nappal az EB kezdete előtt a hatóságok több mint 40 varsói ultrát vettek őrizetbe. Nem nehéz meg­látni, miszerint a lengyel kormány szeretné elkerülni, hogy a huligánok az utcán balhét kezdeményezzenek. E céltól függetlenül az eljárás felvet bizonyos jogsérelmeket is. Egyébként a lengyel ultrák már az EB előtt hónapokkal megkezdték kampányukat a szurkolói berkekben népszerű „Against Modern Futball”¹ jelszóval. A bajnokság utolsó fordulóiban szinte minden stadionban kifüggesztettek hasonló drapériákat. (A felvételek megtekinthetőek: http://ultrasliberi.hu/?p=12605)

Ukrajna

Sokkal súlyosabb problémák érintik a társrendező Ukrajnát. 2011. október 11-én hét év börtönbüntetésre ítélte az ukrán bíróság Julia Timosenko volt miniszterelnököt. Az indoklás szerint „a Gazprom és a Naftogaz közötti, a korábbi megállapodásokkal ellentétes szerződés Timosenko jogtalan magánakcióinak következménye”. A döntésre az Európai Unió több tagállama és Oroszország is azonnal reagált, s abban egyetértés mutatkozik, hogy ennek a pernek és az ítéletnek semmi köze a gázszer­ződéshez, hanem kizárólag politikai leszámolás áll a háttérben. Németor­szág részéről az ítélet után azonnal elhangzott olyan kijelentés is, amely arra utalt, hogy Ukrajna Németországhoz és általában véve az EU-hoz fűződő kapcsolata meg fogja érezni ennek a döntésnek a következmé­nyeit. Az azóta eltelt hét hónapban valóban „lehűltek” a kapcsolatok, de az Unió vezetői mintha nem tudták volna, mihez kezdjenek ezzel a posztszovjet állammal. Szemet nem hunyhat a „demokratikus világ” a nyilvánvalóan koncepciós per felett, de túlságosan nem is sértheti meg a regnáló hatalmat, hiszen azzal éppen azt érné el, amit megakadályoz­ni szeretne: Ukrajna távolodik Európától. (Timosenko elítéléséről lásd: Mitrovits 2011b; Sz. Bíró 2011.)

Az EURO 2012 alatt természetesen a világ szeme Kijevre is irányul. Nem kétséges, hogy amikor az UEFA kijelölte Ukrajnát mint EB-helyszínt, a döntésben fontos szerepet játszott az a geopolitikai irányzat, amely Ukrajnát le szeretné választani Oroszországról és az Unióhoz közelítené. Az Unióban eddig is sokan gondolták úgy, hogy a keleti nyitás, illetve a gazdasági liberalizáció receptje segítheti Ukrajnában a felzárkózást, valamint a demokrácia felépítését. Az Uniónak gazdaságilag és politi­kailag is fontos Ukrajna. Évekig azt hangoztatta minden érintett, hogy a demokráciát a piacon keresztül lehet megvalósítani, ennek a csúcspontja lett volna a 2012-es labdarúgó Európa Bajnokság megrendezése. E kon­cepció totális csődje már akkor világossá vált, amikor az új kijevi stadion megnyitó ünnepsége után pár nappal kimondták Timosenkóra az ítéle­tet. Hallani lehetett olyan EP-képviselők nyilatkozatait is, akik szerint a Timosenko­-ügyet nem szabad felhozni az ukrán-EU szabadkereskedelmi övezet létrehozásáról szóló megállapodás tárgyalásain.

De más jelek is arra utalnak, hogy az UEFA és az Unió az EB ürügyén „elnézi” a hatalom önkényeskedéseit. Denis Olejnikov kijevi vállalkozó esete váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Olejnikov az Európa Baj­nokság hivatalos logójával ellátott pólókra a „Donbassz lakói, köszön­jük!” feliratot nyomtatta, utalva arra, hogy Janukovics fő szavazóbázisa éppen a Don-medence. A vállalkozót azonnal felkereste az adóhivatal és lefoglalták termékeit, majd bezáratták üzletét. Ezzel egy időben a kormány terrorizmusra hivatkozva szigorította a büntetőtörvénykönyvet, egyszerűsítette az eljárási ügymenetet is. (Radynski: Euro 2012…) Úgy tűnik, hogy a csaknem 46 milliós piac meghódítása érdekében az EU és az UEFA asszisztálni fog mindehhez, noha Bronislaw Komorowski lengyel államfőnek, a társrendezőnek, valamint Michel Platini UEFA-elnöknek rendkívül kínos hallgatni Janukovics megnyilatkozásait a demokráciáról és Európához való közeledésről. Utóbbi ki is jelentette, hogy az UEFA nem politizál, nem avatkozhat bele egy ország belügyei­be, még akkor sem, ha ez az ország az EB rendezője. Ukrajnára nézve rendkívül szerencsétlen módon éppen Kínát és az olimpiai játékokat hozta fel példaként. (Platini: Verhältnisse…) Rendkívül jellemző, hogy nem az ukrajnai koncepciós eljárások, a korrupció, vagy éppen az állatok tömeges kínzása (amely ellen többen felemelték szavukat) verte ki a biztosítékot az UEFA nagyhatalmú vezérénél, hanem az ukrán szállo­datulajdonosok (banditáknak és csalóknak nevezte őket) azon döntése, hogy felemelték az árakat a rendezvény idejére, ezzel jelentősen meg­drágították többek között a francia szurkolók ukrajnai kalandját. (http:// www.vg.hu/kozelet… )

A harkivi börtönben ülő Timosenko azonban ráérzett arra, miszerint az EB jó alkalom, hogy az EU és az UEFA akarata ellenére a politika napirendre kerüljön, s figyelemfelhívás céljával éhségsztrájkba kezdett. Hogy valóban megverték-e a volt miniszterelnöknőt a börtönben, nem tudjuk, de a célját részben elérte. A hír hallatán Németország volt az első, aki felvetette a bojkott lehetőségét. (Merlkel) Merkel kancellár és Gauck államfő bojkott-felhívását több ország is követte, sőt, Merkel azt is felvetette, hogy csak akkor hajlandó Ukrajnába utazni, ha közben meglátogathatja Timosenkót a börtönben (Németország június 13-án éppen Harkivban játszik Hollandiával csoportmérkőzést). E fejlemények következtében elmaradt a Jaltába tervezett kelet-európai államok csúcs­találkozója is. (Ukrajna elhalasztotta.)

A bojkott azonban meglehetősen álszent megoldás az európai államok részéről. Úgy viselkedik most a „demokratikus világ” Ukrajnával szemben, mint aki nem tudott levizsgázni a liberális demokrácia gyakorlatából. Ugyanakkor senki nem kérdezte meg öt évvel ezelőtt az ukrán lakos­ságot, hogy szeretné-e, ha 80 milliárd hrivnyát (1 hrivnya = 27 Ft) az EB-re költene az ország a költségvetésből, vagyis az ukrán adófizetők pénzéből. A nyugati befektetők nem érkeztek meg az országba, ahogy uniós támogatás sem. Közkeletű vélekedés, hogy a stadion- és szállo­daépítkezések az ukrán oligarchák bizniszei voltak. Az ukrán vezetés a gazdasági válság csúcsán rendezi meg az EB-t, jelentős külső források hiányában a neoliberális receptet alkalmazva: a munkatörvényköny­vet úgy módosították, hogy jelentős munkavállalói jogokat töröltek, az adórendszer átalakítása a kis- és középvállalkozásokat még nehezebb helyzetbe hozta, s a lengyel példához hasonlóan Ukrajnában is felemel­ték a nyugdíjkorhatárt. Eközben az ellenzék számos vezetőjét börtönbe vetették. A Nyugat nem tiltakozik az európai életszínvonalnál amúgy is jóval alacsonyabb szinten élő ukránokat megszorító gazdasági döntések ellen. A Timosenko kiszabadítására való felhívás és bojkott éppen úgy a „szelektív igazságosság” logikáján alapul, amellyel egyébként az ukrán kormányt vádolják Nyugaton. De a volt miniszterelnök esetleges kisza­badítása semmit nem fog változtatni az ukrán gazdaságon, a korrupción, az oligarchák hatalmán; ahhoz ennél jóval több kellene. Az EB bojkottá­lása a radikális változást biztosan nem fogja elérni. (Parfan – Radynski: Cynizm…) Feltételezhetjük, hogy ha véget ér a futballünnep, a Nyugatot is kevésbé fogja érdekelni az ukrán valóság. A legtöbb, ami elérhető és morálisan el is várható, hogy az UEFA nem legitimálja Janukovicsot, nem ad neki szereplési lehetőséget, minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy a kormányfő ne tudja felhasználni választási kampá­nyában az EURO 2012-t. Más kérdés, hogy rendkívül veszélyes játék ez, hiszen a teljes kirekesztéssel a visszájára is fordulhat a dolog: az ukrán népet nem sértheti meg senki, mert az jelentősen felerősítené az Európa-ellenes hangulatot.

Összességében világos, hogy az EU-nak nincs valódi válasza az ukrán belpolitikai és gazdasági kihívásokra. Ezért az Európa Bajnokság bojkottálása valójában csupán látszatintézkedés. A stadionok bojkottja teljes mértékben másodrendű, szemben azzal a geopolitikai misszió­val, amelyet az EU szeretne megvalósítani. 2012-ben egy félperifériás Európa-bajnokságot láthatunk, ahol a geopolitikai és az üzleti érdekek előrébbvalók a játéknál, ahol a Nyugat sztereotípiái teljes mértékben megmutatkoznak a Kelettel szemben, ahol nem a szurkolók az elsődle­gesek, hanem a fizetőképes felső-középosztály, ahol a hazai politikai elit teljes mértékben felhasználja az eseményt a saját legitimációja érdeké­ben, ellenfelei elhallgattatására.

Jegyzet

¹ „Contro il calcio moderno”, „Gegen den modernen Fussball”, „A modern futballal szemben”. A világfutballt irányító üzleti érdekcsoportok elleni szurkolói tiltakozás Európa-szerte elterjedt jelmondata. Egyik durvább változata: „Football is for you and me, not for fuckin' industry!” [A futball a tiéd meg az enyém, nem pedig a kibaszott iparé.] (A szerk.)

Hivatkozások

Krausz Tamás 2008: Bevezetés: a magyar futball „szétglobalizálása”. In: A játék hatalma: Futball – Pénz – Politika. (Szerk.: Krausz Tamás – Mitrovits Miklós) Budapest, ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék – L'Harmattan Kiadó

Merkel… Меркель може бойкотувати Євро-2012 в Україні http://www.pravda.com.ua/news/2012/04/27/6963572/ (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Mitrovits Miklós 2011a: Stabil jobbközép. In: Szuverén, 2011. szeptember 14. http://www.szuveren.hu/tarsadalom/stabil-jobbkozep

Mitrovits Miklós 2011b: Merre tovább, Ukrajna? In: Élet és Irodalom, LV. évf. 43. sz. 2011. október 28.

Parfan, Nadia – Radynski, Oleksij: Cynizm czy walka o demokrację? http://www. krytykapolityczna.pl/Opinie/ParfanRadynskiCynizmczywalkaodemokracje/menuid-1.html (Letöltés: 2012. 05.11.)

Platini, Michel: Verhältnisse in Ukraine verändert. http://www.spox.com/de/sport/fussball/em/em-2012/1203/News/michel-platini-verhaeltnisse-in-ukraine-haben-sich-seit-em-vergabe-geaendert-uefa-praesident.html (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Radynski, Oleksij: Euro 2012 jako narzędzie represji. http://www.krytykapolityczna.pl/OleksijRadynski/Euro2012jakonarzedzierepresji/menuid-1.html (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Rzeczkowski, Grzegorz: Ekspert CBOS: Czy premier trwale utracił popularność? Tusk na cenzurowanym. http://www.polityka.pl/kraj/wywiady/1525835,1,ekspert-cbos-czy-premier-trwale-utracil-popularnosc.read?backTo (Letöltés: 2012. 05.11.)

Rzeczkowski, Grzegorz: Sejm głosuje nad emeryturami, Tusk przemawia do Platformy. http://www.polityka.pl/kraj/1526775,1,sejm-glosowal-nad-emeryturami-tusk-przemawia-do-platformy.read (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Sz. Bíró Zoltán 2011: A Timosenko-ítélet kockázatai és mellékhatásai. In: Haza és Haladás Blog, 2011. 10. 12. http://hazaeshaladas.blog.hu/2011/10/12/privat_sarok_a_timosenko_itelet_kockazatai_es_mellekhatasai

Ticket prices for UEFA EURO 2012 announced. Tuesday 15 February 2011. http://www.uefa.com/uefa/mediaservices/mediareleases/newsid=1593268.html

Ukrajna elhalasztotta a jaltai csúcsot. http://www.origo.hu/nagyvilag/20120508-ukrajna-elhalasztotta-a-jaltai-csucsot.html (Letöltés: 2012. 05. 11.)

You Tube: http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=z93iQgI3_Iw (Letöltés: 2012. 05. 30.)

http://ultrasliberi.hu/?p=12605 (Letöltés: 2012. 05. 30.)

http://www.vg.hu/kozelet/tarsadalom/platini-banditak-es-csalok-az-ukran-szallodasok-373013 (Letöltés: 2012. 05. 11.)