Magyarországon manapság a munkanélküliség elemzésénél abból az új helyzetből kell kiindulni, hogy a „munkavi­szony", mint legfőbb jogszerző tényező, sokak számára – minden igyekezetük ellenére – átmenetileg, esetleg hosszabb távon is elérhetetlen és teljesíthetetlen követel­ménnyé válik. Ezzel párhuzamosan reális értékelést kell ad­ni a hazai munkanélküliségről, a kezelésére kialakított esz­közrendszer használhatóságáról és hiányairól, de mindenek­előtt a munkanélküli személyek társadalmi státuszáról. Egyre kevésbé fogadható el, hogy egy ilyen nagyságrendű (a hiva­talos nyilvántartásban is jóval félmillió fölötti) embercsoport – amelynek összetétele már távolról sem homogén – társa­dalmi megítélése még mindig az 1989-90-ben felszínre került marginális munkanélküli-csoportok jellemzői alapján történ­jen. Míg a Foglalkoztatási Törvény elfogadásának időszaká­ban végre úgy tűnt, hogy a munkanélküliek hivatalos meg­ítélése – helyzetüknek megfelelően – differenciálttá és reá­lissá válik, addig az utóbbi időben ismét felerősödtek a ne­gatív értékelések. Megszaporodtak azok a nyilatkozatok, amelyekben nagy hangsúlyt kapott a munkanélküliek ön­hibája, felelőssége, és háttérbe szorult a társadalmi és kormányzati felelősség. A hivatalos állásfoglalások a munkanélküli-juttatással visszaélő, csaló személyek tö­meges jelenlétét sejtetik, akik a többiek (esetleg a még dolgozók) kárára visszaélnek helyzetükkel, és ezért ér­demtelenek az ellátásra. Természetesen nem lehet kizár­ni, hogy ilyen személyek – valószínűleg elenyésző mér­tékben – terhelik a rendszert, ugyanakkor ez a módszer jól alkalmazható a közhangulat tudatos befolyásolására is, különösen olyan időszakban, amikor a finanszírozási nehézségek miatt az állami ellátásokban jelentős vissza­lépésekre kényszerültünk.

Elméletek a munkanélküliségről

A munkanélküliség viszonylag magas arányának állandósulása új fogalmat szült a foglalkoztatáspolitikai szakemberek körében: egyre gyakrabban találkozhatunk „a munkanélküliség egész­séges színvonala" kifejezés használatával.¹ Ugyanakkor a fejlett államok közgazdászai közül többen az elmúlt évtizedekre jel­lemző kormányzati célkitűzések megvalósítását – mint például az alacsony infláció, a foglalkoztatás színvonalának javítása, a gazdasági növekedés, valamint a fizetési mérleg egyensúlyának megőrzése – egymással összeegyeztethetetlen feladatnak tar­tották. Ezért a munkanélküliség magasabb szintjének toleranci­áját javasolták az infláció mértékének ellenőrzése érdekében. Ezt a politikát követte az 1990 tavaszán hivatalba lépett új ma­gyar kormány is.

Bármilyen legyen is azonban a munkanélküliség megítélé­se, az nem vitatott, hogy a nagyarányú, tartós munkanélkü­liség társadalmi következményei rendkívül kedvezőtlenek, ezért a 80-as évtizedben a fejlett tőkés országok kormányzati politikájában nagy hangsúlyt kapott a munkanélküliség hatá­sainak kezelése. Nem véletlenül, hiszen 1983 végén az OECD országaiban kialakult munkanélküliség már 35 millió embert érintett. A munkanélküliek támogatása, a XIX. sőt a XX. század nagy részében is elenyésző volt, és a „legkevés­bé alkalmas" elvén alapult. Ebben az összefüggésben ez azt jelentette, hogy a munka nélkül maradó ember kevesebbet ér, mint a legmegalázóbb, legrosszabbul fizetett munkát vég­ző ember. A szóban forgó elv alkalmazását három érv tá­masztotta alá. Egyrészt a munkanélkülit valamivel ösztönözni akarták arra, hogy munkát keressen, másrészt a munkások elbocsátástól, illetve a munkanélküliségtől való félelme haté­kony eszköznek bizonyult a munkafegyelem fenntartására, és így a termelés növelésére. A „legkevésbé alkalmas" elve elő­nyös volt abból a szempontból is, hogy minimalizálta a mun­kanélküliek támogatására fordított költségeket, ugyanakkor alacsonyan tartotta a munkanélküliség rátáját is.

A fenti általános attitűd mögött meghúzódó feltételezés az volt, hogy a munkanélküliség nem balszerencse, hanem az egyéni hiányosságok és az erkölcsi kudarc manifesztálódá­sa. Az ilyen nemkívánatos jellemvonásokkal rendelkező em­berek nem alkalmasak a túlélésre, de nem is érdemlik azt meg.² Ez a doktrína kényelmes eszközül szolgált a minimális társadalmi felelősség elutasításához.

A bőkezű kompenzáció elvét tulajdonképpen William H. Beveridge alapozta meg a századfordulón azzal a kulcsfon­tosságú gondolattal, hogy a munkanélküliség – bár mást és mást jelent az egyes emberek esetében – alapvetően nem az egyének viselkedéséből, hanem a gazdaság egé­széből adódik, a munkanélküliség: az ipar problémája.³ (Mindazonáltal Beveridge nem cáfolta azt a dogmát, hogy az emberek egy része saját elhatározásból és önhibájából mun­kanélküli, csak az egyéni felelősség kizárólagosságán lépett túl.)

Ezen elmélet szerint a munkanélküliség az egyetlen olyan jövedelemvesztő kategória, amely állami beavatkozással elő­idézhető vagy megelőzhető. Ha elfogadjuk, hogy egyesek azért válnak munkanélkülivé, mert a kormány intézkedéseket tesz például az inflációs ráta visszaszorítására, vagy azért, mert a gyors technológiai fejlődés eredményeképpen egyes munkakörök gyorsabban szűnnek meg, mint ahogy újak ke­letkeznek, akkor azok bőkezű kárpótlása, akik ilyen okok foly­tán veszítik el keresetüket, erősen indokolt.

A magas kompenzációt különösen három érv támasztja alá:

• az első, hogy ez jobban illeszkedik a társadalmi felelős­ség modern felfogásához;
• a második Keynes gazdasági érvelésén alapul, amely szerint a munkanélküliek bőkezű kompenzálása országos és regionális szinten fenntartja a vásárlóerő szintjét, míg az ala­csony kompenzáció ellenkező hatást vált ki, és így valójában a munkanélküliséget növeli;
• a harmadik érv szerint, a magas kompenzáció – megha­tározott körülmények között – növelheti a termelékenységet. Az átszervezés gyakran okoz munkaerő felesleget, és a dol­gozók természetes vonakodással reagálnak azokra az intéz­kedésekre, amelyek munkájuk és megélhetésük elvesztésé­hez vezethetnek. Minél kedvezőbb a feleslegessé vált dolgo­zók helyzete, annál valószínűbb, hogy nem fogják elutasítani a termelési- és munkaerő gazdálkodási módszerek új alterna­tíváit.

A bőkezű kompenzálás hátrányát „munkanélküli-csapdá­nak"nevezik, feltételezve, hogy a munkanélküli a munkanél­küliségben válik érdekeltté, amikor a jóléti segélyek, juttatá­sok és az elérhető munkáért megkapható bér különbsége csekély. Ennek kivédésére találták ki az Amerikai Egyesült Államokban az ún. „workfare" elvet, melynek lényege, hogy a munkanélküli segély folyósítását kötelező munkavégzés­hez, átképzésben való részvételhez kötik.⁴ Ez a konstrukció a munkanélküli segélyezést elfogadhatóbbá teszi a társada­lom számára azáltal, hogy folyósítását feltételek teljesítésé­hez köti. Igazi megoldást azonban ez sem hozott, hiszen hi­ába a „workfare", a munkára kényszerítés, ha nincs elég munka.

A bőkezű kompenzáció elmélete, valamint a munkaerőpiac és a foglalkoztatottság struktúrájára vonatkozó bizonyos fel­tevések alapján jöttek létre Európában a jóléti államok. Alap­vetően a teljes foglalkoztatottságból indultak ki, továbbá ab­ból, hogy az államnak elsősorban jövedelembiztonságot kell nyújtania a munkavégzés átmeneti akadályoztatása esetére. A nyolcvanas években azonban a munkanélküliség roppant fokozódása nyomán megnőttek az igények és szükségletek, miközben a társadalombiztosítás járulékbevétele csökkent. A jóléti állam pénzügyi válságának fő okozójaként sokan a tár­sadalombiztosítás rendszere és a munkapiac közötti egyen­súly megbomlását tekintik. A tömeges munkanélküliségen alapuló pénzügyi válsághoz demográfiai válság is járult. Az európai lakosság növekvő elöregedése, az eltartottak arányá­nak növekedése miatt mindez egyre nagyobb nehézséget je­lent.

Munkanélküliség Magyarországon

A munkanélküliség problémája – természetesen nagyon el­térő mértékben, hol csak bizonyos szakmákat, társadalmi csoportokat, régiókat, vagy gazdasági ágazatokat érintve; hol nyíltan, hol mélyen eltitkolva – a századfordulót megelőző évtizedek óta létező jelenség Magyarországon is. Még a tel­jes foglalkoztatottság, a korlátlan munkaerő kereslet és az erőforrásokkal való pazarlás időszakában is az aktív korosz­tály 1-3%-a munkavállalási gondokkal küzdött. Kialakult azoknak a társadalmi és szakmai csoportoknak a köre, ame­lyek kiszorultak az anyagi, szellemi és hatalmi javak elsőd­leges, másodlagos (és többszörös) elosztásának rend­szeréből. A gazdaság válságállapota, a szerkezetváltás igé­nye, valamint a munkaerő kereslet és -kínálat régről ismert strukturális feszültségei nyomán kialakult foglalkoztatási ne­hézségek első szakaszában ez a latens munkanélküliség ke­rült felszínre. 1989-90-ben a munkanélküliek összetételét alapvetően a marginalizálódott, nagyon rossz munkaerőpiaci pozícióval rendelkező (alacsony iskolai végzettségű, szak­képzetlen stb.) munkaerő határozta meg. 1991-től strukturális változás következett be a munkanélküliek összetételében, melynek eredményeképpen a még mindig döntő többséget kitevő alacsony képzettségű dolgozók mellett egyre nagyobb arányban jelentek meg a szakképzett, iskolázott állástalanok is.

A munkanélküliség mint gazdaságunk átalakulásának kö­vetkezménye – kényszerűen bár, de – egyre inkább elfoga­dott jelenséggé válik. Ugyanakkor a munkanélküliek közel 700 ezres nagyságrendje és kedvező irányú strukturális át­alakulása sem tudta kiváltani a társadalom elvárható toleran­ciáját e csoporttal szemben. Egy háztartási panelvizsgálat­ban például a megkérdezett munkanélküliek döntő többsége is úgy gondolta, hogy állástalan társaiknak nagy része a „ló­gósok" közül került ki (nyilván a megkérdezetten kívül).⁵ Sőt a TÁRKI által készített 1993. évi felmérés adatai szerint az ország lakosságának 22%-a úgy gondolja, hogy „azok lesz­nek munkanélküliek, akik elisszák a pénzüket". (Vidéken ez az arány 33 százalék!)⁶

Különösen érintett csoportok

A munkanélküliség természetesen nem jelent azonos veszé­lyeztetettséget minden munkavállaló számára. Bizonyos cso­portjukat – konjunkturális és strukturális fejlődésük változá­saitól függetlenül is – a munkaerőpiac kockázata jobban érin­ti, mint más munkavállalói csoportokat. A munkaerőpiac ezen „problémacsoportjaihoz" elsősorban olyan személyek tartoz­nak, akiket „természetes" és „kvázi természetes" tulajdonság­jegyek jellemeznek; nevezetesen életkor, nem, egészségi ál­lapot, nyelvi és etnikai hovatartozás stb. Közös jellemzőjük:

• a társadalmi struktúrában elfoglalt alacsony pozíció,
• a gyenge piacstratégiai védekezési lehetőség,
• mindezek eredményeképpen a hátrányos munkaerőpiaci helyzet.

Magyarországon a munkanélküliség veszélye elsősorban a fiatal pályakezdőket, valamint az idősebbeket, különösen az 50 éven felülieket érinti. Magasabb a munkanélkülivé válás kockázata az eredetileg is gyengébb pozíciójú munkavállalók (a szakképzetlenek, alacsony iskolai végzettségűek, az erős családi kötöttséggel rendelkező nők, a megváltozott munka­képességűek, az etnikai kisebbségek, deviánsok stb.) eseté­ben. Az átlagosnál nagyobb az érintettségük a foglalkoztatási szempontból kedvezőtlen régiókban élőknek, a menekültek­nek és bevándorlóknak is.

Ha ezen munkanélküli-csoportok elhelyezkedési, munkae­rőpiaci esélytelenségének társadalmi okait és következmé­nyeit vizsgáljuk, akkor a pályakezdő fiatalok, a munkanélküli cigányok ós a tartósan munka nélkül lévők helyzete tűnik a legmegoldatlanabbnak, ami hosszú távon beláthatatlan kö­vetkezményekkel járhat.

Ma a gazdasági folyamatokban a leépítés, a visszafogás a meghatározó. Ezeknek a lebontó mozgásoknak jelentős if­júsági munkanélküliséget növelő hatásai vannak. Azáltal, hogy kevés új munkahely jön létre, nincs felvevőpiaca a pá­lyakezdőknek, és a leépítések során elsők között a gyakor­lattal még nem rendelkező dolgozóktól válnak meg a mun­káltatók. Természetesen ehhez hozzájárul e csoport gyenge érdekérvényesítő képessége, és azok a szociális elemek is, amelyek a mérlegeléskor számukra kedvezőtlen döntést eredményeznek.

Míg a legtöbb fejlett európai országban a kilencvenes évek­től kezdődően a demográfiai nyomás számottevő enyhülésé­re lehet számítani, addig hazánkban éppen ez az időszak tűnik kritikusnak. Különösen azért, mert a demográfiai folya­matok kínálatot növelő munkaerőpiaci hatásai egybeesnek az általános gazdasági ós foglalkoztatási feszültségekkel.

A regisztrált pályakezdő munkanélküliek száma 1993 októ­berében 77.000 fő volt. Ebben a számban csak mérsékelten vannak jelen az általános iskolát (vagy annál is kevesebbet) végzett pályakezdők, hiszen – mivel a munkanélküli ellátás­ban ők nem érintettek – többnyire meg sem jelennek a re­gisztrációs helyeken. A pályakezdők esetében nem a mun­ka elvesztése okoz gondot – hiszen nem is volt mit el­veszteniük -, náluk sokkal inkább kilátástalanságról, jö­vővesztésről van szó.

A cigány lakosság fokozott foglalkoztatási veszélyeztetettsé­gének sok magyarázata van. Többek között alacsony iskolai és szakmai képzettségük; gyengébb egészségi és szociális álla­potuk;sajátos munkavállalási és munkavégzési attitűdjük, vala­mint az a tény is, hogy legnagyobb arányban éppen a gazda­ságilag, infrastrukturálisan legelmaradottabb – és most már a munkanélküliségtől is leginkább sújtott – régiókban élnek.

A cigányság elhelyezkedési gondjai nem véletlenül alakul­tak úgy, hogy egyes térségekben már minden cigány család kereső nélkül van, és hogy a cigányságon belül a munkanél­küliségi ráta, illetve a munkanélküliség időtartama többszö­röse az átlagos hazai értékeknek.⁷ Kevés az igazi válaszhoz az, hogy ez alacsony képzettségükön, iskolázatlanságukon múlik. Egyrészt a képzettségük sem pusztán pénz vagy egyéni szorgalom kérdése, másrészt nem vitathatóan létezik a cigány munkaerővel szembeni előítélet, amely megtalálható a munkahelyeken, de sajnos a munkaügyi hivatalokban, ki­rendeltségeken is. Társadalmi gyakorlatunkból még hiány­zik a másság értékeinek fel- és elismerése, nem vagyunk tekintettel a cigányság családi, fogyasztási szokásaira, munkarendjük örökségeire. Mindezeknek csupán a kívülál­ló számára olykor fonák vonásait hangsúlyozzuk, amely szin­te közvetlen alapja a megbélyegzésnek. (Pedig a megbélyeg­zés még egyetlen csoport önerejének mozgósításához, felelősebb önsegítő magatartásának kialakításához sem volt megfelelő eszköz.)

Ezek a régóta megoldatlan problémák most olyan foglal­koztatási nehézségekkel párosulnak, amelyek egyfelől a ci­gányság társadalmi kirekesztettségét tovább erősítik, másfe­lől ennek visszahatásaként az egyre kezelhetetlenebb álta­lános társadalmi veszélyeket súlyosbítják. Végleges leszaka­dásukat erősíti, hogy a cigány munkanélküliek alacsony vég­zettségük, képzetlenségük miatt alig tudnak bekapcsolódni a foglalkoztatáspolitika aktív eszközrendszerébe, és nagy lét­számban kiszorulnak a munkanélküli ellátásokból is. Az ellá­tásra jogosultak viszont – korábbi keresetük színvonala miatt – rendkívül alacsony munkanélküli járadékot kapnak, amely­ből ugyanakkor népes családot kellene eltartaniuk.

E probléma másik vetülete a lézengő, minden értelmes el­foglaltságtól megfosztott aktív emberek egyre bővülő csoport­jai (ez természetesen nemcsak a cigány munkanélküliekre jellemző), amelynek végletes példáját azok a borsodi, nóg­rádi, szabolcsi falvak képviselik, amelyekből lassan már sen­ki sem jár el dolgozni. Ez az egyénekben, a közösségek­ben, de a társadalommal szemben is olyan feszültségeket generálhat, amelyek következményeit ma még kiszámíta­ni nem lehet.

A munkanélküliség nagy vesztesei a hosszú idő óta elhe­lyezkedni nem tudó, tartósan munka nélkül lévők csoportja is. Az egy évnél hosszabb ideje állás nélkül lévők száma 1993-ban elérte a 360.000 főt. Számukra az idő múlásával egyre kilátástalanabbá válik a visszatérés lehetősége a mun­kaerőpiacra, ezért – különösen ha a kitörési kísérleteik rendre kudarcot vallanak – gyakran visszafordíthatatlan lélektani, személyiségváltozási, sőt konkrét fiziológiai károsodást szen­vedhetnek. Magyarországon ezzel a kérdéssel még kevesen foglalkoztak (eleinte azért, mert senki nem hitte, hogy itt em­berek ezrei hónapokig, esetleg évekig nem tudnak majd el­helyezkedni, másrészt, mert a korábbi, viszonylag hosszú el­látási időszak késleltette ezt a hatást), de a nemzetközi szak­irodalom pontos képet rajzolt a tartós munkanélküliség ha­tásmechanizmusainak időbeni alakulásáról, mely a követke­zőképpen vázolható: az elbocsátást követő első nagy meg­rázkódtatást egy nagyon aktív időszak követi (munkahelyke­resés, képzésbe bekapcsolódás, önfejlesztés stb.). Megkö­zelítően fél év sikertelen próbálkozásai után kezdik remény­telennek látni helyzetüket a munkanélküliek, s ha ebben az időszakban nem tudnak elhelyezkedni, vagy perspektívát mu­tató képzésbe lépni, elkezdődik, és az idő múlásával fel­erősödik az önfeladás, a beletörődés, majd a teljes passzivitás folyamata.⁸ Ez az időszak olyan hangulati ele­mekkel, önértékelési- és személyiségzavarokkal terhes, amelyek csökkentik, majd teljesen leépítik a munkanél­küli kapcsolattartási, kapcsolatteremtési készségeit, és ez súlyos családi konfliktusokhoz, a társadalomtól való teljes elszigetelődéshez vezethet. Újabb kutatások szerint a társadalmi presztízs és ezzel az önbecsülés elvesztése mi­att a munkanélküliek jelentős hányada betegségbe, sőt a ha­lálba menekül megoldatlan problémái elől. Norman Bealy wiltshire-i körzeti orvos véleménye szerint azok, akik több éve munkanélküliek, 57%-kal többször fordulnak orvos­hoz, és 13%-kal többfajta betegségben szenvednek, mint egy átlagos polgár. Londoni egyetemi kutatás szerint az 1971-ben munkát kereső férfiak közül 30%-kal többen hal­tak meg, mint az átlag. Még meredekebb az emelkedés a munkanélküli öngyilkosok arányában. Egy finn tanulmány szerint 1990-ben a halálozási arány csaknem kétszer olyan magas volt a munkanélküli férfiak körében, mint azok között, akik rendszeresen dolgoztak.⁹

Ellátórendszerünk „fejlődése" (nemzetközi összehasonlításban)

A munkanélküliség okozta létfenntartási zavarok enyhítése érdekében a különböző országokban és időszakokban sok­színű juttatási, segélyezési rendszereket dolgoztak ki és mű­ködtettek. Az ellátások színvonalát, hatókörét, a bekerülés feltételrendszerét számos tényező befolyásolta, mint például az adott ország politikai irányultsága, demokratizálódási foka, gazdasági fejlettsége, a munkanélküliség mértéke, a munka­nélküliekkel szembeni attitűd stb.

A munkanélküli-ellátások különböző konstrukciói a diszkvalifikáció számos olyan elemét magukban foglalták, amelyek az önkéntes és a kényszerű munkanélküliség megkülönböz­tetésére szolgáltak. A diszkvalifikációs elemek minden or­szágban nagyon hasonlónak bizonyultak, mivel mind az ere­deti brit törvényhozáson alapultak, és felölelték a megfelelő indok nélküli önkéntes kilépést; a felróható magatartás bün­tetését; a felajánlott, megfelelő állás elutasítását; a munka­helyi vita miatti állásvesztést; az átképzés visszautasítását; végül a tisztességtelen magatartást. A felsorolt diszkvalifiká­ciós elemek közül csak az utolsó határozható meg viszonylag egyértelműen, a többi öt csak úgy, mint a „képes és akar dolgozni" terminus, amely számottevő teret hagy szűkebb vagy tágabb interpretációkra.

A hetvenes éveket megelőző gazdasági fellendülés idején, amikor a munkanélküliség nem jelentett komoly problémát, a fejlett országokban bőkezű munkanélküli segélyrendszerek alakultak ki. A segélyek nem terhelték túl a költségvetést, mert kevés volt a munkanélküli; nem is ösztönöztek a mun­kanélküliségre, mert olyan kedvező változások mentek végbe a munkafeltételekben és olyan jelentősen nőttek a bérek, hogy a munkavállalás a legracionálisabb és leginkább kézen­fekvő munkavállalói magatartás volt.

A hetvenes évekre azonban – a gazdasági visszaesés mi­att – a fejlett országok jó részében nehézségeket okozott a kialakult társadalombiztosítási rendszer finanszírozása, ezért a kormányok a munkanélküli-ellátások területén is szigorítá­sokra kényszerültek:

• csökkentették a munkanélküli-segélyek mértékét és az ellátás időtartamát,
• szigorították a jogosultság feltételeit,
• növelték a munkáltatók, munkavállalók kötelezettségeit,
• további állami eszközöket pumpáltak a rendszerbe.

A nyugati munkanélküli-ellátó rendszerek sokszínűségük mellett azonban néhány alapkérdésben nagy hasonlóságot mutatnak. így például abban, hogy a munkanélküli-segélyek, illetve az egyéb juttatások – még tartós munkanélküliség ese­tén is – megbízható segítséget jelentenek a rászorulóknak. A munkanélküli-ellátásokat – rászorultság esetén – különféle szociális juttatások egészítik ki. Ezeket részben azok kapják, akik nem jogosultak munkanélküli-ellátásra, részben azok, akik a járadék (segély) kimerítése után sem tudnak elhelyez­kedni, illetve azok, akiknek biztosítási ellátmánya a létmini­mum alatt van. Számos országban ehhez még különböző kedvezmények kapcsolódnak. Például:

Nagy-Britanniában a munkanélküli-segélyt 1 évig fizetik, ennek leteltével jövedelemkiegészítést kaphat az a 16 éven felüli állandó lakos, aki a létminimum alatti jövedelemmel ren­delkezik. A jövedelemkiegészítés megvalósulhat egyéni se­gély, gyermekek utáni segély, kamatfizetés-átvállalás, lakbér, lakbér-kiegészítés, a szociális alap által nyújtott szülési, te­metési segélyek formájában. Elengedhetik továbbá a nyug­díjjárulék fizetését, de az adót minden esetben vállalni kell.

Ausztriában a munkanélküliségi biztosítás nem része a tár­sadalombiztosításnak, de kötelező biztosítási forma. Szolgál­tatásai: – munkanélküliségi díj (járulékfizetés alapján), – szükséghelyzetben lévők segélyezése (a munkanélküliségi díj lejárta után folyósítják mindaddig, amíg az igényjogosult­ság fennáll. A segély összegének megállapításakor a mun­kanélküli és a vele egy háztartásban élő hozzátartozók anya­gi helyzetét veszik figyelembe), – nyugdíjbiztosítás szolgál­tatásainak előlegezése (azon munkanélküliek részére, akik kérelmet nyújtottak be valamilyen nyugdíja, és annak meg­állapításáig előleget kaphatnak), – különtámogatások {az. el­őre hozott öregségi nyugdíjba való átmenet megkönnyítésé­re), – inszolvencia-biztosítás (ha valamely munkaadó vagyo­na felett csődeljárást kezdeményeznek, a munkavállalóknak inszolvencia-kiesési díjat fizet a biztosító bérre, végkielégí­tésre, kártalanításra stb.¹⁰

Magyarországon a munkanélküliek ellátása – elsősorban az időtartamot illetően – hosszú ideig bőkezűnek minősült, ugyanakkor, mint az alacsony bérekből származtatott minden juttatásé, átlagos értéke ritkán érte el a létminimum szintjét. A munkanélküli-ellátások mai rendszere a következőképpen alakult ki:

A hazai munkanélküliség nyílttá válása után – az anyagi veszteségek pótlására – 1989. január l-jén bevezették a munkanélküli-segélyezés rendszerét, amely a jogosultaknak egy évig biztosított ellátást. A segélyrendszer szigorú feltéte­lei – és a munkanélküliek akkori strukturális sajátosságai – miatt a regisztrált munkanélkülieknek csak mintegy 40-50%-a volt jogosult az ellátásra. A segélyezés lehetőségéből ki­maradtak a pályakezdők, a sikertelenül munkát kereső ház­tartásbeli nők, az egyéni vállalkozók, valamint azok a margi­nális csoportok, akik a korábbi évtizedek alatt nem tudtak beilleszkedni az egyedül hasznosnak minősített, szervezett munka merev világába (ezáltal nem rendelkeztek a segély folyósításához szükséges összefüggő munkaviszonnyal). Ez elsősorban azért volt veszélyes, mert a munkanélküliség mi­att kiesett jövedelem rendszeres pótlására egyedül ez az el­látási forma létezett Magyarországon. (A szociális segélyezés feltételrendszere csak esetenként, illetve a gyermek jogán és rendkívül alacsony szinten biztosított juttatást.) A segély összegét az átlagkereset 50-70%-ában határozták meg. (1989. I. félévében a segélyben részesültek [4625 fő] 61,4%-ának nettó segélyösszege nem érte el a létminimum akkori nagyságát.)

1990. január 1-jén vezették be a munkanélküli-ellátás új elemét, az átmeneti munkanélküli-járadékot. kz új ellátási for­ma bevezetésének hátterében az a kényszer állt, hogy – az elképzelésekkel ellentétben – voltak olyan állástalanok, akik a segélyezés egy éve alatt nem tudtak elhelyezkedni, ugyan­akkor a szociális segélyezés rendszere továbbra sem akart megnyílni a munkanélküliek előtt, s így ezek az emberek a folyósítás időtartamának kimerítése után teljesen ellátatlanok maradtak volna. Ezért a munkaügyi kormányzat – alapvetően szociális megfontolásokból – 1990. január 1-jén bevezette az átmeneti munkanélküli-járadékot, mely a munkanélküli-segély jogosultsági időtartamát kimerített, de elhelyezkedni továbbra sem tudó munkanélküliek részére biztosított további 1 évre – egy alacsonyabb szintű (a munkanélküli segély 75%-ának megfelelő) ellátást. Mivel a járadék egy követő ellátási forma volt, feltételrendszere nagymértékben megegyezett a munka­nélküli-segélyével. Ennek megfelelően a segélyezésből ki­szorultak a járadékra sem voltak jogosultak.

1991 februárjában az Országgyűlés elfogadta A foglalkoz­tatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi 4. sz. törvényt, mely formálisan biztosítási alapokra helyezte az ellátást. A törvény a regisztrált munkanélküliek részére a korábbi járulékfizetési idő függvényében differen­ciált munkanélküli-ellátási időtartamot (minimum fél évet, ma­ximum 2 évet) biztosított. (Az ellátás első felében az átlag­kereset 70, majd a folyósítás második szakaszában 50%-át.) Bár a foglalkoztatási törvény által létrehozott új konstrukció megfelelt a fejlett piacgazdaságokban működő biztosítási rendszerek átlagos paramétereinek, néhány tételében első­sorban szociális indíttatású kompromisszumra kényszerült. Ennek oka az volt, hogy munkanélküli-biztosítási rend­szerünkkel párhuzamosan nem jöttek létre a követő, kiegé­szítő ellátási (segélyezési) formák, s így a korábban kialakult ellátási „norma" teljesítését a járadék vállalta fel. Ez gátolta a tiszta biztosítási szempontok érvényesítését (lásd a pálya­kezdők nagyon szükséges, de itt rendszeridegen segélyezé­sét), és fedezetlen bőkezűségre késztette a törvény alkotóit (pl. az európai átlagnál jóval hosszabb járadékfolyósítási idő megállapításával).

A törvény nem változtatott azon az ellátási hiányon, amely to­vábbra is sújtotta azokat, akik a jogosultság feltételeit még vagy már nem elégítették ki. A másik probléma az volt, hogy legalizálta a minimálbérre vonatkozó előírás megszegését azzal, hogy a tör­vényben előírt járadékminimumot csak abban az esetben kellett érvényesíteni, ha a munkanélküli korábbi keresete elérte a mini­mális bér összegét. Ha a kereset – szabálytalanul – ez alatt volt, akkor a munkanélkülijáradék-minimum garanciája rugalmassá vált és követte az elfogadhatatlan bérek szintjét.

Az Országgyűlés azóta többször módosította a Foglalkoz­tatási Törvényt, ami döntően szigorításokat, visszalépéseket eredményezett. Ennek okai a munkanélküliség arányának kedvezőtlen alakulása, illetve az ebből következő finanszíro­zási gondok voltak. A módosítás szigorította a munkanélkü­li-járadék folyósításának feltételrendszerét, és csökkentette a folyósítás időtartamát is. Ennek alapján a munkanélküli-ellá­tás maximális időtartama 2 évről másfél, majd egy évre csök­kent.

A törvénymódosítások legnagyobb szépséghibája az volt, hogy – ellentétben a nemzetközi gyakorlattal – a munkanél­küliség nagymértékű emelkedésének következményeit kizá­rólag a munkáltatókra és munkavállalókra hárították.

1991-ben a munkanélküliség mutatóinak drasztikus emel­kedése, az ellátás időtartamának csökkentése, valamint egyes területeken a munkaerőpiac teljes beszűkülése olyan helyzetet teremtett, amely végre kikényszerítette a szociális ellátórendszer megnyitását a munkanélküliek bizonyos cso­portjai előtt. 1992. tavaszán a Kormány létrehozta a munka­nélküli-ellátásban nem részesülő egyes munkanélküliek szo­ciális támogatásának átmeneti rendszerét.

Ezt követően kétéves előkészítő és hat hónapon át húzódó törvénykezési munka után 1992. december végén megszü­letett a Szociális Törvény, mely az előzetes koncepciók ígé­retével ellentétben¹¹ már csak a munkanélküliek szűk réte­gére vonatkozott. A munkanélküliek jövedelempótló támoga­tása szociális rászorultságtól függő pénzbeli ellátás, melyre csak az a munkanélküli jogosult, aki kikerül a munkanélküli ellátásból, és családjában az egy főre eső jövedelem nem haladja meg a mindenkori öregségi nyugdíj legkisebb össze­gének 80%-át. A jövedelempótló támogatás a mindenkori öregségi nyugdíj 80%-a, ami ma 5.200 Ft-ot ér. E mélyen a megélhetési szint alatt lévő juttatások – ha tartós munkanél­küliséggel párosulnak – az egész család életminőségét, fel­készülési lehetőségeit veszélyeztetik, s ez biztos esélyt ad a következő generáció munkanélküli státuszának újraterme­lődéséhez.

Jegyzetek

1 Feagin, J. R.: Social Problems (A Critical Power-Conflict Pers-pective). Prentice Hall, Englewood Cliffs, New Jersey. 78-79.

2 Az angol Herbert Spencer és az amerikai William Graham Sum-ner (utóbbi a Yale Egyetem professzora, 1909-ben az American So-ciological Society elnöke) fejlesztette ki ezt a nézetet.

3 Beveridge W. H.: Unemployment: A Problem of Industry. London, 1909.

4 Hasonló javaslata volt Beveridge-nek a negyvenes években, amelynek lényege az időkorlátozás nélküli, de kötelező képzésben, foglalkoztatásban való részvétellel összekötött munkanélküli segé­lyezés volt.

5 Magyar háztartási panelvizsgálat I. felvételének (1992. ápr.) ada­tai. Nagy Gyula előadása a „Munkanélküliség, második gazdaság és szociálpolitika" c. konferencián (1992. dec. 3-4.).

6 Durst Judit: „Olyan, mint a gyász". Figyelő, 1993. január 21.

7 A cigányság foglalkoztatásának korlátai és esélyei. Kutatási zá­rótanulmány. Készítették Eff Lajos, Gere Ilona és Jeney Sarolta. Bu­dapest, 1993.

8 Egy 1992. évi Borsod-Abaúj-Zemplén megyei vizsgálat szerint az egy éve munka nélkül lévők már csak elenyésző arányban vesznek részt munkaerőpiaci átképzésben, és lemorzsolódásuk is jóval na­gyobb arányú (akik fél évnél rövidebb idő után vállalkoztak képzés­re, átlagosan 80%-ban sikeresen befejezték a tanfolyamot, míg a hosszabb ideje állástalanok esetében ez az arány 60%-os). (MTA Regiteszt Közvélemény- és Piackutató Kft.)

9 Az adatok a Figyelő 1993. január 21-i számában megjelent „A munkanélküliek korán halnak?" c. cikkből származnak.

10 Szociális biztonság Ausztriában. Bundespressedienst, Wien, 1988. Kézirat.

11 Javaslat a Szociális Törvény főbb koncepcionális elemeire. Bu­dapest, 1991. Kézirat.

„Harangot tehát akkor is Borisz mód­ra, türelmes szenvedéllyel lehet csak önteni, ha tudja az ember, hogy soha nem fogja meghallani kondulását." (Ancsel Éva)

Köztudott, hogy a gyermek- és ifjúságvédelem a veszélyez­tetettség megelőzését, a veszélyeztetett gyermekek felderí­tését, gondozását, családjuk támogatását magába foglaló komplex feladatrendszer. Pótolni igyekszik a családban el­maradt gondozást, nevelést, és helyrehozni, vagy legalább enyhíteni a személyiség fejlődésében esett károkat. Célja le­hetőség szerint elősegíteni a gyermekek eredményes neve­lését a szülői családban, illetve segítséget adni ahhoz, hogy a család képes legyen erre.

Működése aszerint tagolható, hogy a saját családjában élő, vagy a családból valamilyen okból kiemelt gyermek védelmé­re irányul-e tevékenysége. A saját családból kiemelt gyer­mekek esetében más nevelő családokban, vagy gyermekott­honi körülmények között próbálják helyettesíteni a szülői csa­ládot.

Amióta a szervezett gyermekvédelem létezik, a gondozó intézmények örök panasza, hogy igen gyakran túl későn ke­rülnek hozzájuk a veszélybe került vagy súlyosabb károkat szenvedett gyermekek, és ezért sokkal kevesebbet tehetnek már értük, erőfeszítéseik túl gyakran eleve kudarcra vannak kárhoztatva.

Gyermekvédelem az „államszocializmusban"

Magyarország azok közé a gyengén fejlett országok közé tartozik, amelyekben a gyermekvédelem „természetes" álla­pota a végnélküli szélmalomharc. A megkésett, „felzárkózó" típusú történelmi fejlődésnek, mondhatni, „normális" velejárói mind a viharos, alig befolyásolható, nagyléptékű társadalmi átrétegződések – amelyek nemzedékeken keresztül családok óriási tömegének sérülésével és szétesésével járnak -, mind a szociális célú intézmények feltételhiányos és bürokratikus működése és belső zártsága. Igen ritka erény, ha egy „fel­zárkózó" ország képes összekapcsolni a modernizáció és a demokrácia fejlesztésének történelmi feladatait.

Magyarországon a gyermek- és ifjúságvédelemből 1949 után kitiltatott minden korábban létezett társadalmi kezdemé­nyezés. Visszaszorult a családi típusú gondozási forma, a gyermekotthonok pedig a hatvanas évekre a külvilágtól el­zárt, kopott gyermekmegőrző helyekké váltak. Az anyagi gya­rapodás és társadalmi felemelkedés gondjával elfoglalt tár­sadalom pedig teljesen közönyös volt a gyermekvédelem iránt. A reformtörekvéseket képviselő szakemberek kény­szerből vagy kényszerűségből elhagyták ezt a pályát, és csak a legkitartóbb, legnagyobb önfeláldozást vállaló embe­rek maradtak, miközben tragikusan megnőtt a kontraszelek­ció a rendszerbe kerülők kiválasztásánál. Az egész rendszer teljesen elbürokratizálódott, a különböző főhatóságokhoz tar­tozó szakszolgálatok közt lehetetlen volt megteremteni az együttműködést, a gyermekvédelemben közreműködő szak­mák ezen a területen az átlagosnál is sokkal erős ebben őriz­ték saját negatív hagyományaikat.

A hatvanas évek végétől jelentkező reformerőfeszítések – híján a szükséges társadalomkritikai és szakmai tudásnak – szükségszerűen mindig felmorzsolódtak a hatalom érdekte­lenségének és értetlenségének, valamint a szakterület re­formképtelenségének malomkerekei között.

Amikor a hetvenes évekre kimerültek az extenzív gaz­dasági növekedés korábbi forrásai, és láthatóvá vált e mechanizmus valódi természete, a válságba került állam egyszerűen megpróbált kivonulni az általa addig kizáró­lagossággal vállalt szociálpolitikából. Ekkor az is kiderült, hogy a fennálló politikai rendszer keretei közt a különböző szociális traumák kezelésére szolgáló ellátórendszereket csak nagy nehézségek árán lehetne korszerűsíteni, és hogy az adott keretek között semmiféle korszerű társada­lompolitika nem alakítható ki.

Ezekben az években azonban fokozatosan megváltozott a gyermekvédelem iránti közfigyelem. Ebben közrejátszott az is, hogy az erősödő politikai ellenzék a szociális szférát a rendszerkritika kitüntetett területévé tette. A lassan kiépülő gyermek- és ifjúságvédelmi szakmai képzés – gyarlóságai ellenére is – felerősítette az új pályakezdő értelmiségi nem­zedékek magától is növekvő érdeklődését ez iránt a szakte­rület iránt. A nyolcvanas években dinamikus fejlődésnek in­dult szakmai reformkezdeményezések és civil társadalmi mozgalmak ezen a területen is felerősítették az újító törek­véseket. Ha félszegen is, de megnőtt a szakma tájékozódási törekvése külföld felé is. A korántsem kedvező anyagi és szakmai feltételek adta keretek közt számos újító és alterna­tív szakmai kísérlet kezdődött, amelyben már helyet kaptak – bár tisztázatlan és általában igen nehéz feltételekkel, kellő állami támogatás nélkül – az egyházak, egyesületek és ma­gánvállalkozások is. Felmerült újból annak az igénye is, hogy szükség lenne egy országos koordináló szervre, amely komplexitásában együtt kezeli a megelőzést, gondozást, utó­gondozást és nem tárca szemléletű. A nyolcvanas évek vé­gére megszületett a területet átfogó törvénytervezet, amely napjainkig még nem került a parlament elé.

Mai problémák

A rezsimváltás érthetően „megzavarta" a gyermek- és ifjú­ságvédelem elhúzódó reformvajúdását is. Az első zavart az keltette, hogy – egyébként teljesen érthetően – az új hatalom új ideológiai szempontokat kívánt bevinni a reformgondolko­dásba. Ez mindenképpen szükségessé tette volna az egész probléma újragondolását. A zavar azonban sokkal nagyobb­nak bizonyult, mint amit indokolttá tett volna a fenti körül­mény.

Természetesnek lehet venni, hogy az új hatalom legalább részben új vezetők és szakemberek beállítását tartotta szük­ségesnek saját reformelképzeléseinek kialakításában. A fő gondot az okozta, hogy az új politikai rezsim összes részt­vevője felkészületlennek bizonyult (nem is lehetett felkészült) a rendszerváltozásra, saját ideológiai alapjait sem hordta ki még magában, azokból nemigen képes használható társada­lompolitikai elképzeléseket lepárolni. Különösen a választá­sokon győztes koalícióról derült ki elég gyorsan, hogy a va­lóságban zajló társadalmi folyamatokat kevéssé ismeri, nem érti és – legalábbis az első három évben – igen kevés ér­deklődést tanúsított azok iránt.

A jelen helyzetben különösen nehéz megtenni az el nem odázható reformlépéseket, és csak nagyfokú politikai nyitott­sággal, az összes tényleges szereplő egyenrangú partner­szerepének biztosításával kerülhetők el a tévedés, vagy a végnélküli politikai viták várható csapdái. Ez a szakterület különösen hozzászokott ahhoz, hogy csendes szkepszissel figyelje, amint éppen soronlévő bölcsei világmegváltó terve­ket kovácsolnak a feje felett. Nagy hagyománya van a sza­vak bűvöletének és annak, hogy új kategóriák kitalálásával és divatszerű agyoncséplésével teremtik azt a látszatot, hogy új koncepció született.

A mai helyzetben érdemes néhány reformdilemmával fog­lalkozni. Különösen azért, mert a társadalmi történések nem­igen várják meg a törvénykezést, így újból abban a helyzet­ben találhatjuk magunkat, hogy az elképzelt elvárásoknak megfelelni akaró, sok gonddal terhelt szakemberek úgy zúz­nak szét meglévő intézményeket, hogy nincs, ami a helyükbe lépjen. A társadalom nehézségei így is, természetesen, első­sorban a hátrányos helyzetű rétegeket érintik, olyan új ve­szélyeztetettségi formákat is előhívva a régiek felerősödése mellett, amelyekre még sem prevencióval, sem módszerrel, sem intézménnyel nem készültünk fel. (Gondolok itt a mun­kanélküli szülők mellett nevelkedő gyermekekre, a hajlékta­lan családokra, a pályakezdő, illetve éppenhogy pályát kez­deni nem tudó fiatalokra, az állami gondozásból perspektí­vátlanul kikerülő, vagy még a nagykorúság után évekig kike­rülni sem akaró fiatalokra, a fiatalkori bűnözésre, a drogve­szély erősödésére stb.)

Közhely, hogy a gyermekvédelem csak akkor lehet sikeres, ha az egész családot védi, és nemcsak a már veszélyhely­zetbe került gyermekkel foglalkozik. Az a gyermekvédelem, amely nem családvédelem is egyben, leginkább késői tűzol­táshoz hasonlítható. De félő, hogy attól, ha ma unos-untalan hangoztatjuk a család fontosságát, valódi változás, valódi családpolitika még nem alakul ki.

A gyermekvédelmi munkának talán az egyik legnehezebb része a felderítés, a családok életébe való beavatkozás, az időben érkező segítség „eljuttatása" a rászorulóhoz. Ami még nehezebb, a megfelelőt megtalálni a hézagos ellátó hálózat­ban, illetve találni egyáltalán valamit. Nagyon hiányoznak a „köztes" intézmények, az átmeneti megoldások, a nulla ha­tásfokú védő-óvó intézkedések helyett. Az iskolák zömében nincs lehetőség másra, mint a problémás gyerekek nyilván­tartására, esetenkénti segélyezésük lebonyolítására. A ké­szülő közoktatási törvények dzsungelében bolyongó pedagó­gus örül, ha tudja, hogy mit tanítson, és ha tájékozódhat ar­ról, hogy jövőre mit várnak el tőle. Sem energiája, sem le­hetősége nincs a napi munkáját nehezítő, sok esetben nem­csak helyzetében, de viselkedésében is gondot okozó gye­rekekkel való törődésre. A nagy gonddal kiválasztott iskolai gyermekvédelmi felelősök helyzete a pótlék beépítése óta igazán nem olyan kecsegtető, hogy a pedagógusok nagy számban kívánnák ezt a feladatot ellátni. A problémás családi háttér időben jövő segítség hiányában a gyereknél okoz olyan tüneteket, melyek gyakran vezetnek iskolai beilleszke­dési zavarhoz, tanulási kudarchoz. Ahelyett, hogy a korrek­ciós lehetőségek bekerülnének az iskola falai közé, je­lenleg inkább az alapfeladatok is veszélybe kerülnek az átgondolatlan „piacosítási" törekvések miatt. Az iskolai szociális munka nem új gondolat, de hazánkban még soha nem tudott gyakorlattá válni. Nem alakult ki az iskolán, sőt osztályon belüli differenciált képzés rendszere, a szülők be­vonása, a családgondozás. Súlyosabb esetekben a nevelési tanácsadó, családsegítő mellett olyan átmeneti szállás, ott­hon elérhetősége, amelyek mellett nem volna szükség a csa­ládból való kiemelésre, mint „megoldásra". Persze jelenleg azzal kell szembesülnünk, hogy az elszegényedő családok a napközi otthon minimális térítési díját sem képesek megfi­zetni, hogy egy-két ritka kísérleti iskolát kivéve teljesen hi­ányzik a gyermek személyiségfejlesztését is célbavevő pe­dagógiai koncepció. Jelenleg alig néhány helyen teremtődött meg annak a feltétele, igénylése, hogy a gyermekvédelem külön szakemberei, a szociális munkások az iskolán belül legyenek.

A készülő gyermekvédelmi törvény tervezi a gyámhatósá­gok, esetleg gyámszékek tekintélyének, súlyának helyreállí­tását, de ehhez feltétlenül szükséges a szakemberek meg­felelő képzettségének biztosítása, valamint a súlyuknak meg­felelő hely az államigazgatásban. A kliensek szemében je­lenleg a gyámhatóság a segélyezés megtestesítője, ahol régi gond, hogy megfelelő kritériumok hiányában az „érdemes­ség", vagy kellő erőszakosság többet nyom a latban, mint a valódi rászorultság.

A statisztika szerint a gyámhatóságok intézkedéseinek egy része a szülőt részesítette figyelmeztetésben, kötelezte arra, hogy a gyermeket napközi otthonba, bölcsődébe helyezze el, vegye igénybe a nevelési tanácsadót, sőt több mint 1000 esetben kereste fel a gyámhatóság a szülő munkahelyének szakszervezeti bizottságát. Mindezt 1990-ben, amikor már nemhogy a szakszervezeti bizottságok nem működtek, de sok szülőnek munkahelye sem volt. Az intézkedések másik, nagyobb hányada a gyermeknek jelentett figyelmeztetést, pártfogó kirendelését, helyes magatartásra kötelezést. Az „üres" intézkedések többet ártanak, mintha nem történne semmi. Demoralizáló, amikor tudja a szülő is, tudja az intéz­kedő is, hogy a pénzbírságot nincs kitől behajtani, a maga­tartási szabályok „üresek", amikor csak annyi a haszon, hogy az aktán szerepel az intézkedés ténye.

A nevelési tanácsadók hálózata, valamint a családsegítő szolgálatok mellé számos kicsi segítő intézményre lenne szükség, olyanokra, amelyek esetenként munkahely-keresés­ben, máskor jó szabadidő-eltöltésben, megint máskor korrek­cióban segítenek. De ezek csak akkor működhetnek igazán jól, ha egy-egy település, kerület sajátos igényeit elégítik ki. Persze van már számos kísérlet, csak éppen nincs hátte­rük, nincs biztosíték arra, hogy még jó működés esetében se legyenek teljesen kiszolgáltatottak a helyi hatalmi harcok­nak.

Amennyiben az önkormányzatok komolyan veszik ellátási felelősségüket, érdekeltek lesznek abban, hogy helyben old­ják meg a gyermekvédelmi problémák egy részét. Jelenleg csak a kötelezettség van, az anyagi háttér és a lehetőségek felismerése még hiányzik. A hajléktalanság kezelésére már több helyen van átmeneti hajléktalan-szállás, de a kisgyer­mekesek ellátása megoldatlan, illetve alig van lehetőség azoknak a családoknak a segítésére, ahol átmeneti ellátásra lenne szükség. (Legyen ez az egyszülős családokban olyan betegség, baj, ami miatt problémát jelent a gyermek ellátása, vagy a valamelyik szülő alkoholizmusa miatti ideiglenes el­helyezés igénye.) Évente jelentkeznek a gyámhatóságokon kamaszok, akik maguk kérik állami gondozásba vételüket, mert úgy érzik, otthoni helyzetük tűrhetetlen, szüleik, nevelőszüleik valódi vagy vélt meg nem értése miatt. Valójában sok esetben nem intézeti elhelyezést, „csak" segítséget, tá­mogatást igényelnének, lehetőséget a szülői ház gondjainak megbeszélésére, vagy kollégiumszerű elhelyezést kérnének.

Intézményes vagy családi nevelés

Az állami gondozásnak hagyományos útja, hogy a hatóság a beérkezett jelzések, néhány meghiúsult segítő intézkedés után határozatot hoz, majd kiemeli a gyermeket, vagy a szülő maga kéri az intézeti elhelyezést stb. Sorolhatnám a lehetséges uta­kat, melyek mindegyike a megyei, fővárosi GyIVI-be vezet, ahol szakértői csoport vizsgálja meg a gyermeket, majd a pedagó­giai, pszichológiai diagnózis után megszületik a döntés, hova kerüljön a gyermek. Az országban 20 Gyermekvédő Intézet mű­ködik, 123 nevelőotthon 14 ezer férőhellyel. 1990-ben 25.177 gyerek volt állami nevelt, gondozott. Közülük 16.610-en nevel­kedtek intézetben, otthonban. A megyei gyermekvédő intézetek elhelyezési döntése nagyon „nehéz", mert, mondjuk, van egy fiú- és egy lányotthon, vagy van egy óvodás-, egy általános iskolásokat fogadó intézet. De ahol nagyobb a választék, ott sem az a legfontosabb, hogy a gyermek személyiségállapota megfelel-e az adott intézet pedagógiai légkörének, inkább az, hogy az adott osztályfokon van-e hely. Közben a gyermek úgy-ahogy megnyugszik, megszokja az új helyet, némi kapcso­latokat is kiépít, mire mindez megtörténik, elkerül a korántsem végleges intézetébe. Az iskolatípus-váltás gyakran intézetváltást is jelent, ez pedig köztudottan mély károkat okoz a gyermekek kapcsolódási képességében. A legrosszabb személyiségállapot­ba pedig azok a fiatalok kerülhetnek, akiket nemcsak az egyik intézetből a másikba helyeznek át, hanem közben nevelőszü­lőhöz is kerülnek, ahonnan valamilyen ok miatt a nevelőszülő visszaadja a gyermeket. Más jellegű problémák vannak a ne­velőcsaládba kihelyezett gyermekeknél. A háború előtti magyar gyermekvédelem fővonala abból állt, hogy a gondozott gyer­mekeket magáncsaládokhoz helyezték ki, főleg vidékre. Az „ál­lamszocialista" rendszer az e szisztémából adódó visszaélések (Id. Móricz: Árvácska) ellen az intézményes gondozásra tette a főhangsúlyt.

Kétségkívül változást, újabb fordulatot hozott a hivatásos nevelőszülői családok megjelenése. A gyermekeket fő hivatású dolgozóként nevelő anyák, a mellékfoglalkozású apák saját gyermekeik mellett vállalnak 5 vagy több gyermeket. Persze e téren is nagyon sok még a tennivaló, hiányzik a lehetőség és szakértelem ahhoz, hogy a megfelelő család és gyermek kerüljön össze. Nem megoldott országosan a nevelőszülők szakszerű felkészítése. Vannak országok, ahol több hetes felkészítő tanfolyamon kell részt vennie a leendő nevelőszülőnek. (Sokat elárul a hazai mentalitásból, hogy a nevelőszülőket segítő gyermekvédelmi dolgozókat nevelő­szülői felügyelőnek nevezi a hivatal. Sajnálatos módon sokan ezt szó szerint értelmezik és felügyeletüket kiterjesztve a szekrények ellenőrzésére is, az adódó problémákat a gyer­mek elvitelével oldják meg.)

Mára Magyarországon kialakult egy rossz ízű vita, amelynek alapja az, hogy az egyetlen lehetséges, üdvö­zítő út a családba helyezés, az intézmények drágák, rosszak, onnan gyerek jó állapotban nem kerülhet ki. En­nek köszönhetően az intézetek aggódva féltik létüket.

A világ számos országának tapasztalata szerint a hagyo­mányos nagy intézmények valóban alkalmatlanok az elma­radt szocializáció pótlására, a hibás szocializáció korrekció­jára. Természetes a családi nevelés pótolhatatlansága, sőt, azzal sem lehet vitába szállni, hogy az intézményes nevelés jóval költségesebb, mint a nevelő családok gazdálkodása. Különösen nálunk, ahol az intézmények nagyobb része régi, elavult kastélyokban, kúriákban kapott helyet, azok pedig, amelyeket az elmúlt 20 évben építettek, magukon hordozzák korunk építkezéseinek minden hátrányát. De nem lehet nem látni, hogy még jó ideig lesznek olyan gyerekek, akiknek megnyugtató elhelyezéséhez szükségesek az intézetek, csak nem a mai formájukban. A serdülők életkori sajátosságaiknál fogva már nem vágynak újabb családra, nekik az ún. group home-ok, a lakásotthonok a megfelelőek. Vannak olyan krí­zishelyzetben megoldást kereső családok, akik rövid időre igényelnek elhelyezést, és nem akarnak lemondani a gyer­mekről, nem akarják, hogy ezt az időt más családban töltse a gyermek. Számos egyéb oka is lehet annak, amiért egy gyerek elhelyezésére az intézet a legmegfelelőbb az adott időpontban.

A nevelőcsaládoknál viszont manapság nagyon hiányzik az intézményes segítség. Drámai dokumentum tv-film tanúsko­dik annak a nevelőszülői családnak a szétbomlásáról, ahol talán csak az a folyamatos segítség, az időnkénti kilépés le­hetősége hiányzott, ami átlendítette volna a családot a vál­ságon. Egy-egy ilyen családot önkéntes és professzionális segítők hálójának kellene körbe venni, felkészítve, segítve a problémák megoldásában.

Komoly szakmai dilemma a speciális intézmények léte, il­letve a különböző személyiségzavarral küzdő gyermekek el­helyezése. A főváros több mint 20 éve kísérleti céllal hozta létre a maga néhány speciális intézményét, amikor megnőtt az állami gondozásba került gyerekek között a neurotikus, antiszociális, személyiségzavarral küzdő fiatalok száma. Az elképzelt terápiás intézmények a mai napig sem tudták ki­alakítani sajátos gyógyító módszerüket, viszont világossá vált, hogy a cél, miszerint ezek az intézetek csak rövid ideig, terápiás céllal neveljenek megvalósíthatatlan.

Az intézeti nevelés igazi nagy buktatója a kibocsájtás idő­szaka, amikor kiderül, hogy a 18 éves nagykorú fiatal nem­csak hogy nem alkalmas az önálló életre, de esélye sincs a munkaerőpiacon az elhelyezkedésre, a munkásszállások nagyrészt megszűntek, az albérletek, lakásbérletek megfizet­hetetlenek. A jogszabály lehetőséget ad a 24 éves korig tartó utógondozásra, de ennek lehetőségei elég szűkösek. Már évekkel ezelőtt, amikor jól tapinthatóvá vált a probléma, több gyermekvédő intézet pályázott albérlőház, garzonház létesí­tésére. Egyre több helyen jöttek rá, hogy nem megoldás ön­magában az életkezdési segély, hiszen ez a pénz nem elég arra, hogy valóban lakáshoz juttassa a fiatalt, legfeljebb arra, hogy ha már van lakása, akkor az első bútorokat be lehessen szerezni, vagy néhány hónap albérletet ki lehessen fizetni. Természetes, hogy a társadalom gondjai zuhanásszerűen leghamarabb a társadalom legérzékenyebb, legsérüléke­nyebb tagjait érték el. Az állami gondozottak társadalomba való beilleszkedése, visszaillesztése mindig is a legneu­ralgikusabb pontja volt a gyermekvédelemnek, de a jelen helyzetben tragikusnak kell tartani a tendenciát, ahogy éppen ők lehetetlenülnek el, ahogy kicsúszik a lábuk alól a bizton­ság lehetősége is. Elsősorban őket érinti a munkanélküliség, nincs konvertálható tudásuk, sokuknak még minimális vég­zettsége sincs. Nincs tartalékuk, és nincs biztató hátterük. Minthogy ezen írás tárgya a gyermekvédelem intézményrend­szere, így nem volt elegendő tér a gyermekek helyzetét a legsúlyosabban érintő problémák (a családok széthullása, a terjedő gyermekbűnözés, kábítószerezés), ill. ezek okainak taglalása. A gyermekvédelmi intézmények problémáiról adott hevenyészett körkép is inkább csak jelzése mindazon gon­doknak, amelyek a következő rövid időben sürgős megoldás­ra, de már mindannyiunk megoldására várnak.

A mai világban tapasztalható globális igazságtalanság és méltányta­lanság egyik legsúlyosabb megnyilvánulása az a külső adósságteher, amellyel a Dél sok országa kénytelen szembenézni. Az adósságszol­gálati kötelezettségek eleve kizárják, hogy ezen országok képesek legyenek a lakosság élelemhez, otthonhoz, elfogadható ruházkodás­hoz, foglalkoztatáshoz, egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz és tiszta környezethez való alapvető' jogának biztosítására. Arra hívjuk fel önöket mint a legerősebb nemzetek vezetőit, hogy cselekedjenek e morális, gazdasági és környezeti szempontból elfogadhatatlan helyzet korrekciója érdekében.

Ahogyan azt az Orosz Föderáció komoly pénzügyi problémáinak nagyvonalú kezelése, nevezetesen a 43,4 milliárd dolláros segélycso­mag (beleértve a 15 milliárdnyi hivatalos adósság átütemezését 1993-ban) mutatja, önök világosan felismerték, hogy a hatalmas adósság­terhek gátolják a fejlődést azokban az országokban, ahol a gazdasági és politikai stabilitás legalábbis törékeny. Ám Afrika, Latin-Amerika és Ázsia sok országa van pontosan ugyanolyan helyzetben, próbál növekedést kicsikarni és küszködik a demokrácia felé vezető úton az óriási külső adósság árnyékában. 1982 és 1992 között a fejlődő or­szágok adóssága kb. 900 milliárd dollárról durván 1,5 billióra nőtt. Ugyanezen periódus alatt a Dél 1,5 billió dollárt fizetett az Északnak adósságszolgálat címén, ennek felét kamatfizetés gyanánt. Ez nem más, mint nettó forrásáramlás a Déltől az Északhoz.

Égető szükség volna egy új és átfogó nemzetközi politikára, amely a fejlődő országok adósságának kezelésére hivatott, különös tekintet­tel Fekete-Afrika adósságaira. Az adósságok jelentős arányú csök­kentése érdekében felkérjük önöket, hogy a hivatalos hitelezők Pá­rizsi Klubjának égisze alatt lényegesen növeljék a bilaterális tarto­zások utáni könnyítések nagyságát.

Jelesül a következőket tartjuk szükségesnek:

• az alacsony jövedelmű országok bilaterális nem kedvezményes tartozásainak csökkentését előirányozó Trinidadi Feltételek azonnali elfogadását, ahogyan azt Major miniszterelnök is javasolta 1990-ben, amikor még Nagy-Britannia pénzügyminisztereként tevékenykedett. Ezen feltételek szerint harmadára csökkenne az adott országok bila­terális tartozása.
• az alacsony jövedelmű országok kedvezményes (ODA) adóssá­gainak azonnali eltörlését.
• 1995-ig az alacsony jövedelmű országok nem kedvezményes tar­tozásainak teljes eltörlését.
• az erősen eladósodott közepes jövedelmű' országok bilaterális adósságának legalább felerészben való eltörlését 1995-ig.

A Párizsi Klub bilaterális adósságok csökkentésére és eltörlésére irányuló ezen lépései nagy jelentőségűek lesznek, de nem elegendőek az adósságprobléma megoldásához, és lehetővé teszik a magánhite­leződ és a multilaterális hitelek nyújtói számára, hogy „potyautas­ként" egyoldalú előnyhöz jussanak. Törekedni kell ezért az adósság egyéb típusait csökkentő' lépésekre is. A legszegényebb országok mul­tilaterális adósságai gyors ütemben nőnek, de nem áll rendelkezésre hatékony mechanizmus ezek átütemezésére vagy csökkentésére. No­ha a fejlődő országok kereskedelmi banki adósságterhet csökkentek valamelyest, a kormányoknak olyan politikákat kellene kidolgozni, amelyek a Brady-terven messze túlmutató lépéseket követelnek meg a kereskedelmi bankoktól. Végezetül, jórészt figyelmen kívül szokták hagyni, hogy a növekvő belső adósság főként a kereskedelmi banki tartozásokkal kapcsolatos swap műveleteknek, ill. ezen adósságok át­strukturálásának következménye, és hogy komoly fenyegetést jelent az országok fejlődési kilátásaira. Azt szorgalmazzuk, hogy még a Hetek következő találkozója előtt vállalják fel az e problémák meg­oldását célzó érdemi cselekvést.

Az adósság csökkentése vagy eltörlése azonban önmagában nem gyakorol jótékony hatást az emberek többségének életére. Azoktól az országoktól, amelyeknek törlik az adósságait, megkövetelik egy végrehajtás alatt álló, IMF-fel egyeztetett szerkezeti kiigazítási prog­ram meglétét. Mi elfogadjuk az adósságcsökkentésnek a gazdaság­politikai reformhoz mint feltételhez kötését; ám a gazdaságpolitikai reform érdekében alkalmazott feltételszabásnak a méltányosság, rész­vétel és fenntarthatóság elveit kellene tükröznie, egyszersmind elő­mozdítania a hosszú távú növekedést és fejlődést.

Az IMF szinte kizárólag rövidtávú, fizetési mérleggel kapcsolatos célokat helyez a középpontba. Miközben az ország kötelezettségeinek stabilizálásával kísérletezik, nem vesz tudomást a termelő vagyont – beleértve az emberi és természeti erőforrásokat – érő destabilizáló hatásokról. Mivel a társadalmi és környezeti költségek nem tükrö­ződnek a nemzeti elszámolási rendszerekben, az IMF vonakodik fi­gyelembe venni stabilizációs és kiigazítási programjainak embereket és környezetet érintő káros hatásait. A termelő kapacitásoknak e nem megfelelő kezelése a legtöbb esetben súlyosbította a nyomort, kör­nyezeti pusztításhoz vezetett, és ily módon a fenntartható fejlődésnek éppenséggel az alapjait ásta alá. Emellett e szemlélet komolyan hát­ráltatja a demokratikus intézmények fejlődését.

Az adósságkönnyítés és a csökkentett katonai kiadások következ­tében felszabaduló erőforrásokat az egészségügybe, élelmezésügybe, oktatásba, lakásépítésbe, környezetvédelembe és az alapvető infra­struktúrába történő befektetések felé kellene irányítani. Ezeknek a változásoknak egy olyan demokratizálódás közepette kellene lezajlaniuk, amely a férfiak, a nők, és a lakosság minden rétege számára minden szinten elősegíti a kormányzásban és döntéshozatalban való részvételt. A Párizsi Klub adósságcsökkentései és a kapcsolódó IMF-programok pillanatnyilag nem felelnek meg ezeknek a kritériumok­nak.

Felkérjük önöket, vessék latba befolyásukat az IMF eljárásainak megreformálása érdekében. A fizetésimérleg-stabilizáció során tekin­tetbe kell venni az emberi és természeti erőforrások fejlesztését és a környezeti állapot fenntarthatóságát mint átfogóbb célokat. Az IMF-programoknak legrosszabb esetben is semleges módon kellene hat­niuk az emberi és természeti erőforrásokra, ha már pozitívan nem hatnak rájuk. Ezért az IMF-nek programjai tervezésekor számba kell vennie a társadalmi és környezeti hatásokat, biztosítania kell, hogy felügyeleti tevékenysége során társadalmi és környezeti becslések is készüljenek, a természeti erőforrásokat bele kell foglalnia a nemzett jövedelem-elszámolásokba, nyitottabbnak és őszintébbnek kell len­nie, hogy az érintett közösségek és a helyi szakértők hallathassák hangjukat a stabilizációs és kiigazítási programok megtervezésénél.

A nemzetközi pénzügyi világ és mások azt állítják, hogy az adós­ságválság már régen véget ért. Mi azonban másképpen vélekedünk. Az a hatás, amit az adósságterhek Délen az emberek millióinak éle­tére gyakorolnak, a válság folytatódását bizonyítja. Ez a válság az Északra is hatással van: környezeti pusztítás, kábítószer csempészet és zsugorodó exportpiacok formájában.

Kérjük önöket, járjanak élen e válság egyszer és mindenkorra tör­ténő megoldásában.

A Hetek vezetőihez szóló felhíváshoz az alábbi szervezetek és személyek csat­lakoztak:

Austrian Coalition for Women's Humán Rights, Ausztria; WIDE-Austria, Ausztria; Dina Abu-Ghaida, Ausztria; EC-NGO Liaison Committee, Belgium; Environment and Development Resource Centre, Belgium; WIDE Europe, Belgium; InterChurch Coalition on Africa, Kanada; Social Justice Committee, Kanada; Amnesty International Canada (ES), Kanada; Toronto Women for A Just and Healthy Planet, Kanada; Freedom from Debt Coalition, Kanada; Agir lei, Franciaország; AITEC, Franciaország; Susan George, Franciaország; Weed, Németország; Brigitte Humm, Németország; Campana Nord-Sud, Olaszország; Association of Development Agencies, Jamaica; Social Action Centre, Jamaica; Social Sector Organisation, Jamaica; Adian Women's Asso­ciation, Japán; Landelijke Vereniging Wereldwinkels, Hollandia; Nederlands-ke Missieraad, Hollandia; Novib, Hollandia; Oikos, Hollandia; Women's Stu-dies Centre, Palesztina; Peru Solidarity Forum, Peru; Dominican Sisters of Saint Catherine of Sien, Peru; Sisters of the Cross and the Passión, Peru; Maryknoll Society and Congregation Sisters of the Cross and the Passión, Peru; Jotnt Commission of Justice and Peace, Peru; Jefferson City Diocesan Mission, Peru; Sisters of St Joseph of Nazareth, Peru; Sisters of Mercy, Peru; Iepala, Spanyolország; Intermon, Spanyolország; Development Forum of the Swedish Churclies, Svédország; ICVA, Svájc; Swiss Aid Agencies Coalition, Svájc; Action Aid, Egyesült Királyság; New Economics Foundation, Egyesült Királyság; World Development Movement, Egyesűit Királyság; National Wo­men's Network – WIDE, Egyesült Királyság; Third World First, Egyesült Királyság; Center for Women's Global Leadership, USA; Friends of Earth, USA; Environmental and Energy Study Institute, USA; Sierra Club, USA; Environmental Defense Club, USA; Office of Justice, Peace and the Integrity of Creation, Catholic Diocese of Knoxville. TN, USA; Women and Law in Southern Africa, Zambia; Young Women's Christian Association, Zambia; Women for Change, Zambia; Bulawayo Legal Projects' Centre, Zimbabwe.

(Fordította: Matheika Zoltán)