Ha arra keressük a választ, mi az oka a nemzetközi baloldal megosztottságának a volt Jugoszlávia területén folyó háború megítélése tekintetében, először is látni kell: az állásfoglalás nehézségeit eredendően az okozza, hogy a szóban forgó területen (a volt jugoszláv köztársaságokban) jelenleg nincs egyetlen olyan szervezet sem, amely a második világháború alatti partizán ellenálláshoz hasonlítható lenne. Nincs olyan párt vagy csoportosulás, mely progresszív alternatívát képviselne a háborús megoldásokhoz és a soviniszta és etnikai alapú államépítéshez képest. Egy ilyen konzisztens alternatíva csak nemzetközi lehetne, abban az értelemben, hogy soknemzetiségű, illetve hogy a Balkán különböző országait át kellene fognia.
A szolidaritás és a szocialista gondolkodás válságban van, mert az ellenzékinek számító csoportok saját köztársaságaikban is elszigeteltek egymástól, és nem képviselnek konzisztens alternatívát az átfogó társadalmi-gazdasági kérdésekben. Úgy gondolom, ez a fő oka az orientációs válságnak. Megvizsgálhatjuk, hogy milyen domináns nézetek alakultak ki a nemzetközi baloldalon a balkáni háború kérdéseiről, számba véve e nézetek erényeit és általános gyengeségeiket is.
Először is vannak, akik szerint a válság fő oka a kapitalizmus támadása a szocializmus lerombolására. Az egyetlen erő, amely ennek ellenállni látszott, a szerbiai rezsim, hiszen Milosevics szocialistának és jugoszláv-pártinak hirdette magát. A baloldal jelentős része, például Nagy-Britanniában, vagy például a Francia Kommunista Párt is, határozottan támogatta ezt a szerbiai rezsimet, annak a hamis látszatnak engedve, hogy ez a szerb rendszer a szocializmust vagy a jugoszláv rendszert védelmezi a szűk látókörű nacionalizmussal szemben. Ez teljesen hibás nézet, hiszen Milosevics igazából se nem szocialista, se nem a jugoszláv rendszer védelmezője. Ő már rég szakított a titói hagyománnyal, és támogatta Jugoszlávia feldarabolását, ahelyett, hogy védelmezte volna a szövetségi államot.
A második irányzat megérti a Milosevics-rezsim jellegét, szövetségét a szélsőjobboldallal, és belátja az általa képviselt nagyszerb nacionalizmus veszélyeit. Ezért el is ítéli ezt a rendszert. Ugyanakkor viszont e nézet hívei azt állítják, hogy a szövetségi állam válságától kezdve a nemzeti önrendelkezés volt a fő kérdés, ez volt a politikai harc tétje, ezt kell megvédelmezni a nagyszerb nacionalizmustól és a szerb ellenőrzés alatt álló szövetségi hadseregtől. Ezért a baloldal egy része támogatta a horvát és a szlovén rezsimeket, mint ennek a bizonyos önrendelkezésnek a szimbólumát, és mint olyan demokratikus rendszereket, amelyek megpróbálnak ellenállni a neo-sztálinista támadásnak, illetve a fasiszta támadásoknak. De ha nyitott szemmel nézzük, hogy konkrétan kik és milyen rendszerek a történet szereplői, akkor azt látjuk, hogy a puszta tény, miszerint valaki szakít Miloseviccsel és Jugoszláviával, még korántsem jelenti, hogy létrejön egy demokratikus rendszer. Másodszor pedig, a nemzeti önrendelkezés kérdése a vegyes népességű köztársaságokban (talán Szlovénia kivételével), ugyanúgy, mint az egész Jugoszláviában, igen bonyolult kérdéssé vált. Nem egyértelmű ugyanis, hogy milyen szinten kell bevezetni az önrendelkezést. Vannak nemzeti kisebbségek, amelyek szétszórtan élnek a különböző köztársaságokban. A szerbek legalább három köztársaságban élnek, a horvátok legalább kettőben, az albánok háromban stb. Vagyis az önrendelkezés jelszava egyáltalán nem szolgáltatott olyan ügyet vagy programot, amelyet világosan és egyértelműen fel lehetett volna vállalni. Ezt a jelszót különböző áramlatok használhatták fel, köztük természetesen maguk a szerbek is, akik védelmezni kívánták jogukat a horvátoktól való elszakadásra, hiszen a horvátországi szerbek a horvát államban elnyomójukat láthatták. így ez a megközelítés sem nyújtott világos politikai iránymutatást.
Volt egy harmadik álláspont is, mely a semlegességet hirdette. Azt állította, az összes új köztársaság hasonló volt abban, hogy a nemzeti érzéseket hatalmi célokból használta fel – ami egyébként igaz -, meg azért hogy saját területét védelmezze és építse. Ezért a baloldalnak e vitában semlegesnek kell lennie, el kell határolódnia mind a szerbektől, mind a horvátoktól, mind a muzulmánoktól. De ez az álláspont sem kielégítő, még akkor sem, ha elismerjük, hogy az összes új köztársaság domináns irányzata valamiféle reakciós nacionalizmus volt. Hiszen ez mégsem jelentett teljesen egyforma helyzetet a volt Jugoszlávia összes népcsoportjának. Például Bosznia-Hercegovinában a muzulmánok nem képviselhették a nemzetállam programját a többiekkel megegyező módon, hiszen ők egy olyan államhoz jutottak, ahol nem volt tiszta többség. A boszniai muzulmánok azt a népcsoportot képezték, amely a leginkább urbanizált volt a köztársaságban, és a legnyitottabb a sok-etnikumú állam felé. Ezt a nyitottságot vette erőteljes támadás alá a horvát és a szerb nacionalizmus. Ezek után elfoglalni egy semleges álláspontot, amely azt mondja, hogy a szerb, horvát és muzulmán nacionalizmus a volt Jugoszláviában és Bosznia-Hercegovinában egy kalap alá vehető, nyilvánvalóan nem tekinthető követendőnek. A boszniai szerbeknek és horvátoknak megvan a saját anyaállamuk, mely támogatni tudja őket. Ilyen lehetőségük a muzulmánoknak nincs. Kétségtelen, hogy volt olyan boszniai ellenállás, mely nemcsak muzulmánokból állt, s amely támogatható lett volna az uralkodó irányzatokkal szemben. De a lényeg az, hogy a semlegesség álláspontja sem kielégítő.
A negyedik álláspont, mely megfigyelhető volt a baloldalon, a nemzetközi politikára összpontosított. Azt állította, hogy az imperialisták, az imperialista beavatkozás volt a fő oka Jugoszlávia felbomlásának. Ez elsősorban Németországot jelentette, amelynek a szlovén és horvát függetlenséget elismerő korai lépése e beavatkozás fő bizonyítékát jelentette. Ezután szóba kerülhettek az amerikaiak, akiknek balkáni politikája látványosan zavaros volt. így születhetett meg az az igen egyszerű jelszó: „el a kezekkel a Balkántól!" Az imperialisták ne avatkozzanak be abba, hogy e népek hogyan rendezik sorsukat! A helyzet azonban megint csak nem ilyen egyszerű. Mert például az Irak elleni háború esetében világosan kimutatható volt az imperialista érdek, mely az olajhoz kapcsolódott, de a jugoszláv esetben – noha léteztek különböző imperialista érdekek, különböző nézetek a régió átalakítására (lásd az USA hagyományos kötelezettségét Törökország irányában, Németország kapcsolatait Horvátországgal, a francia diplomácia hagyományait Szerbia támogatására stb.) – ezúttal nem mutatható ki semmiféle konzisztens imperialista érdek vagy stratégia. Még azt is hozzá lehetne tenni, hogy a cinikus „béketervek" mögötti taktikázás és opportunizmus sokkal inkább a stratégia hiányának, és nem valamiféle egységes akaratnak a bizonyítéka. A teljesen nyíltan megjelenő német vagy francia elképzelések sem elegendők, hogy azt mondjuk: van valamiféle projektum egy új balkáni háború elindítására és az érdekszférák felosztására. Még több problémát okoz azonban az, hogy a küzdelemben résztvevő népcsoportok egyike-másika, mint például a nagyszerb sovinizmus ellen védekező albánok és muzulmánok, maguk folyamodtak imperialista beavatkozásért. Ennek feldolgozása nyilván sok problémát okoz a baloldalnak, nem úgy, mint például Szomáliában, ahol a lakosság egyértelműen ellenségként tekint a beavatkozókra. Jugoszláviában az emberek nagy része kívánja, várja a beavatkozást.
Látható tehát, hogy az orientáció igen nehéz. Azt lehet mondani, hogy mind a négy álláspont tartalmazza a valóság valamilyen elemét, de képtelen megválaszolni az átfogó válság kérdéseit. Ez egy teljesen új típusú válság, egészen új dilemmák elé állítja a nemzetközi baloldalt.
Természetesen a különböző irányzatok a válság eredetét is eltérő módon magyarázzák. Akik a szerb politikát támogatják, gyakorlatilag átveszik az erre vonatkozó szerb propagandát. Vagyis hogy elsősorban a külpolitika, főképpen a német beavatkozás – mely egy új „birodalom" megteremtésére törekszik – volt az összeomlás oka. Az „önrendelkezés" támogatói a nagyszerb nacionalizmus újjászületésében jelölik meg a válság és a háború eredetét. Ez először az albánok ellen lépett fel Koszovóban, majd fellépett a különböző köztársaságok érzékeny egyensúlya ellen a szövetségi államon belül. Persze látni kell azt, hogy a nagyszerb nacionalizmus újjászületésének az egyik fő oka éppen a nagyhorvát nacionalizmus újjászületése volt, és más nacionalizmusok is. Vagyis a felszínes ítéletek elkerülése végett a jugoszláv rendszer válságát, annak hátterét kell alaposan elemezni. Ennek alapján úgy gondolom, hogy a 80-as évek során Jugoszlávia válságának elmélyülése éppen a különböző régiók közötti fejlettségi szakadék növekedésében ragadható meg, valamint az adósságválságban és a felhasználható jövedelem csökkenésében minden köztársaság esetében.
A nagyszerb nacionalizmus először is a válság egyik interpretációjával jelent meg a színen, mondván, hogy a titóista rendszer szerbellenes volt, mind gazdasági téren (ennek bizonyítéka gazdagabb észak-nyugati és szegényebb déli és keleti régiók közötti szakadék növekedése volt), mind pedig alkotmányos tekintetben (mely az egyes köztársaságok és tartományok vétójogával a szerbeknek sem tette lehetővé, hogy saját köztársaságuk belügyei felett rendelkezzenek). Vagyis ha érteni szeretnénk a nagyszerb nacionalizmus újjászületésének körülményeit, akkor vissza kell mennünk a titói rendszer válságához, és látnunk kell, hogy már azt a válságot is különböző szemüvegen keresztül nézték és interpretálták az egyes köztársaságok vezetői, a saját hatalmi érdekeiknek megfelelően. A gazdagabb köztársaságok azt kezdték hajtogatni, hogy a rájuk nehezedő gazdasági teher túl magas ahhoz, hogy támogassák az alacsony hatékonysággal működő „balkáni" köztársaságokat. A szerbek és a szegényebb köztársaságok ezzel szemben éppen a gazdagabb régiók növekvő anyagi előnyeire mutattak rá.
A lényeg tehát az, hogy elemezzük a válságot; és azok, akik csak a nagyszerb újjászületésre összpontosítanak, figyelmen kívül hagyják, hogy ezt a nagyszerb nacionalizmust mennyiben fűtötték reális félelmek. Ezek a félelmek léteztek a diaszpórában élő szerb népességben, nem utolsósorban az alternatív nacionalizmusok újjáéledése következtében, nemkülönben a jugoszláv rendszer felbomlása egyre közelebbi víziójának körvonalazódásával. A köztársaságok függetlenségének előtérbe kerülésével ugyanis kiéleződött a nemzetiségi kisebbségek kérdése. Természetesen a szerb nacionalisták voltak az elsők, akik saját köztársaságuk kisebbségei ellen támadást indítottak. Ugyanakkor viszont a horvátországi szerbek is egyre erősebb horvát nacionalista nyomás alá kerültek, és ezek a kifejlődő nacionalizmusok egymást erősítették. Az egyoldalú, a problémákat egy szereplőre visszavezető válságmagyarázatok hibája tehát a globális elemzés hiánya. Nem látják a kialakult nacionalizmusok közös gyökereit, és kölcsönhatásaikat sem.
A probléma megértését egyáltalán nem segítette a válság eredetének perszonifikálása, vagyis hogy az elemzők közül sokan elkezdték Hitlerhez hasonlítani Milosevicset. Franciaországban például hatalmas plakátok jelentek meg az utcákon, melyek egyenlőségjelet tettek Milosevics és Hitler közé. Úgy gondolom, hogy vannak közös elemek a két személyiségben és politikájukban, mint például a nyílt etnikai tisztogatás. Az erőszakos nagyszerb sovinizmus Boszniában a tragikus valóság egyik domináns eleme. De az egyenlőségjel nem más, mint egy olyan klisé, mely elleplezi, hogy ez a háború sok kis háborúból áll, nem pedig egy agresszor áll szemben a megtámadottakkal. Egy bonyolult folyamatban látjuk különféle háborúk keveredését: az agressziós háborúét, a polgárháborúét s az önrendelkezésért folyó háborúét. Ez akkor is igen komplex képet mutat, ha meg tudjuk jelölni a háború fő okát a politikai elitek területszerző, hatalmi törekvéseiben, és nem etnikai vagy vallásháborúról beszélünk.
A jugoszláv szövetségi állam összeomlása természetesen felvetette az önrendelkezés kérdését minden nemzeti közösség számára, nemcsak a horvátok és szlovének esetében. Felvetette a határok kérdését, azok átszabásának problémáját. Ilyen körülmények között egyetlen személyre terelni a figyelmet, mondván, hogy Hitlerhez hasonló alakról van szó, azért is káros volt, mert megakadályozta a szerbiai rendszer természetének konkrét elemzését, és a Milosevics, Seselj és a hadsereg közötti szövetség jellegének megértését, illetve ezek kapcsolatáét a horvátországi és boszniai szerb kisebbségekkel. Mindezek a szövetségek ugyanis további konfliktusokat hordoznak. Milosevics szövetsége Seseljjel taktikai jellegű volt, mely mindig is magában hordozta a szakítás lehetőségét. Konfliktusai voltak a hadsereggel is, mely a kezdet kezdetén nem volt egyértelműen szerbpárti. És végül nem egyszerűen a dominancia jellemzi Milosevics és a horvátországi és boszniai szerbek kapcsolatát sem. Milosevics nem parancsolhat ez utóbbiaknak, hiszen radikalizmusuk azokból a valódi, konkrét veszélyekből fakad, amelyekkel szembe kell nézniük, vagy legalábbis amelyekről úgy gondolják, hogy reális veszélyek. Akár igazuk van, akár nem, radikalizmusuknak ez a forrása. Nem egyszerűen manipulációról vagy külföldi agresszióról van szó.
Milosevics természetesen igen veszélyes politikus, aki elsősorban a saját hatalmi törekvéseit követi. De szemmel láthatóan pragmatikus politikát folytat: a nacionalizmust felhasználja, amikor erre szüksége van, amikor úgy látja, hogy ez használ neki, de meg is szabadulhat tőle azon nyomban, amikor már nem tűnik annyira előnyösnek. Szövetségeseit felhasználja, amikor azok előnyöket kínálnak, és megszabadul tőlük, amikor hátrányossá válnak.
A nyugati sajtóban uralkodó beállításként terjedt el az a klisé is, mely – a horvát propagandát átvéve – Tudjman rendszerét valamiféle demokratikus, európai, katolikus rendszernek állítja be, szemben a balkáni, elmaradott népekkel és rendszerekkel, melyek még a kommunizmus hagyományait őrzik. Először is Tudjman maga is kommunista volt, ugyanúgy, mint Milosevics, vagy a szlovén elnök. A „kommunista" címke ebben a helyzetben semmit sem jelent; a helyzet megértéséhez meg kell vizsgálni a hatalom mechanizmusát és ideológiáját. Egyébként Tudjman rendszere már eljutott egyes fasiszta személyek rehabilitálásához, ami nem egyedi példa Horvátországban, hiszen hasonló esetek történtek a balti köztársaságokban is. Olyan emberek, akik kommunisták voltak, és nézeteiket megváltoztatva antikommunistává, sőt a leghangosabb antikommunistákká váltak, ma azzal foglalatoskodnak, hogy fasisztákat rehabilitálnak a demokrácia jelszavai mögött. A horvát sajtóban, az irodalomban, az utcanevekben egyértelmű tendencia nyilvánul meg, hogy rehabilitáljanak az usztasa mozgalomhoz tartozó személyeket.
A Tudjman-rezsim továbbá semmivel sem demokratikusabb, mint a Milosevics-féle. Ez a valóság. A sajtószabadság Horvátországban még a szerbiainál is kevesebb. Belgrádban legalább működik egy minimális szabad sajtó, ami nem létezik Horvátországban. Bárki, aki a horvát rendszert kritizálja, rögtön megkapja a megbélyegzést a sajtóban, hogy „horvátellenes", vagy „rossz horvát". Ez történt például azokkal a feministákkal, akik szóvá tették a horvát férfiak által elkövetett nemi erőszakot. Azonnal megtámadták őket, igen kíméletlenül, sőt még „boszorkányoknak" is kinevezték őket. Horvátországban kivonják a forgalomból azokat a könyveket, amelyeket szerbül írtak vagy Szerbiában adtak ki, és egyre inkább a horvát etnikum alapján történik meg az állampolgárság meghatározása is. Vagyis politikai, jogi szempontból is megkülönbözteti^ a „jó horvátokat" és a „rossz horvátokat". Ez Tudjman logikája, ami egyébként kivehető volt már az 1990-es, a függetlenség kinyilvánítása előtti beszédeiből is, amelyek nem elsősorban Milosevics-ellenesek voltak, hanem jugoszláv-ellenesek. A jugoszláv gondolatot horvátellenesnek bélyegezték, ami egyértelműen megvilágította, hogy a megalapítandó horvát államot erősen etnikai alapra kívánják helyezni. Ezt támogatta az emigrációban élő szélsőjobboldal is, amely nagyban hozzájárult a Tudjman-rendszer finanszírozásához.
Vagyis nem igaz, hogy Tudjman rendszere demokratikus, mint ahogy az sem, hogy Milosevicsé szocialista, vagy éppen kommunista. Az sem áll, hogy a horvát rendszer valamiféle nyugati modell kifejlesztésén munkálkodna, a privatizáció és egyebek által. Ez először is a háborúból fakadó általános nehézségek miatt nem igaz, de a privatizáció ezerféle nehézsége miatt sem, ami Kelet-Európa-szerte megfigyelhető. E bonyodalmakat felerősítik a bizonytalanság, az instabilitás körülményei, melyek közé a külföldi tőke egyáltalán nem igyekszik behatolni. Ezért a horvát gazdaságban a fő trend az etatizáció, a központosítás, mégpedig Tudjman emberei, a régi nomenklatúra tagjai által és javára végrehajtva. Mind a szerb, mind a horvát rendszer felhasznál félkatonai erőket, elnyomó hatalmi technikákat. Horvátországban nemrégiben szakszervezeti aktivistákat likvidált a rendőrség. De a horvát félkatonai szervezetek cselekedeteihez hasonló akciókat hajt végre Seselj is Szerbiában a különböző vajdasági és koszovói kisebbségekkel szemben.
Látni kell tehát, hogy a baloldal megosztottsága mögött igazi nehézségek állnak, de ennek nem szabadna okot szolgáltatnia a bénultságra, a semmittevésre. Persze azt, hogy mit kell vagy mit lehet tenni, igen nehéz megmondani egy olyan időszakban, amikor a baloldal nemzetközileg gyenge, és különösen gyenge a térségben, amelyről beszélünk. De hangsúlyoznám, hogy minden tájékozódási nehézség és megosztottság ellenére bizonyos minimumra képes lett volna a baloldal, a legkülönbözőbb országokban.
Mindenki egyetérthet például abban, hogy nincs jövő, nincs béke ezen országok számára, ha nincs demokrácia. Ha nincs pluralizmus, nincs lehetősége a párbeszédnek, és nem lehet nyilvánosságra hozni alternatív programokat és megoldásokat. Konkrétan ez azt jelentené, hogy támogatni kell a független sajtót szerte a volt jugoszláv köztársaságokban. Mindegyikben. Pártfogolni kell azokat a publikációkat, konferenciákat és más kezdeményezéseket, amelyekkel a saját rendszerük által elszigetelt újságírók, aktivisták próbálkoznak. Ez olyan aktuális feladat, mely a jövőre is érvényes. Ez ügyben szó van például egy Balkán TV létrehozásáról, de az újságírók számítógépes információcseréjéről, és más formákról is. Ez általánosítható feladat.
Másodszor, még akkor is, ha kisebbségekről van szó, és igen erős nyomás alatt léteznek, de mégiscsak voltak olyan emberek, akik megpróbáltak ellenállni az etnikai tisztogatásnak és a szűk látókörű nacionalista tendenciáknak. Még ha azt gondoljuk is, hogy a háború fő oka az imperializmus vagy a nagyszerb nacionalizmus, lehetőség lenne együttesen erősíteni azokat az állampolgári kezdeményezéseket, feminista csoportokat, háborúellenes mozgalmakat, amelyek megpróbáltak fellépni az agresszív politika, a nacionalizmus és a sovinizmus ellen. Ezek viszonylag még erősek is voltak Boszniában a háború előtt; a háborúellenes mozgalom több alkalommal is rendezett demonstrációkat sokezer résztvevővel. Ezeket nyilvánvalóan támogatni kell, a háború alatt pedig különösen pártfogolni kell a szerbiai háborúellenes mozgalmat, mégpedig két ok miatt. Először: még ha nem gondoljuk is, hogy a szerb politika az egyetlen oka és felelőse a háborúnak, látni kell, hogy ők a legnagyobb köztársaság, és politikájuk döntően meghatározza a folyamatokat. Szükség van annak demonstrálására, hogy „nem minden szerb fasiszta", és lehetőség van Szerbiában is egy alternatív politikai erő építésére, amely a háború ellen lép fel. Ugyanez a helyzet Horvátországban, még ha némileg más környezetben is. Másodszor: jelenleg Szerbiában és Horvátországban is léteznek olyan csoportok, amelyek támadják saját rezsimjeiket, mégpedig etnikai-nemzetiségi politikájuk miatt. Ezek a csoportok léteznek, és kimondhatatlan szükségük van kapcsolatokra, támogatásra. Harmadszor pedig, lenne lehetőség valamiféle nemzetközi összefogásra, tekintet nélkül arra, hogy kinek mi a véleménye a válság okairól. Ennek célja a menedékjog biztosítása, a menekültek segítése, és egy alternatív Európa kezdeményezése lenne.
Vannak persze olyan kérdések, amelyek mindezen lehetőségek ellenére megosztják a baloldali közvéleményt, ilyen az, hogy meg kell-e szüntetni a boszniai fegyvervásárlások lehetőségét tiltó embargót. A semlegesség valószínűleg semmiképpen sem lehetséges, és amint létezik valamiféle soketnikumú ellenállás Boszniában, azt támogatni kell. Persze azok, akik egyenlőségjelet tesznek mindenfajta nacionalizmusok közé, és joggal szkeptikusak a boszniai ellenállás gyengesége miatt, érthetően ellenezték és ellenzik ezt.
Egy második kérdés az embargó általában, és konkrétan a szerbiai rezsim ellen alkalmazott embargó megítélése. Azok, akik úgy gondolják, hogy a szerbek nem felelősek, hanem sokkal inkább áldozatok, természetesen nem értenek egyet ezzel az embargóval. De még azok is, akik szerint a szerbiai vezetés a fő felelős, okkal vitatkozhatnak ennek az embargónak a jogosultságán és célszerűségén. Meg lehet kérdezni, hogy mi volt ennek a célja. Először is az, hogy megállítsa a háborút, másodszor pedig Milosevics megbuktatása. És mi volt az eredmény? A háborút nem tudta megállítani, és egészen mostanáig úgy tűnik, hogy éppenséggel megerősítette Milosevics pozícióját, miközben gyengítette az ellenzéket. Hiszen mindez alátámasztotta Milosevics állításait arról, hogy a szerbek áldozatok: a nemzetközi összeesküvés és az új népirtás áldozatai. Fontos körülmény az is, hogy a nemzetközi szankciók meghozói egy szót sem szóltak arról, mi folyik Horvátországban. Ez is a szerb vezetés propagandáját látszott alátámasztani.
A harmadik fontos kérdés az ENSZ szerepe ebben a konfliktusban. Természetesen azok, akik szerint az imperializmus az események fő mozgatója, igen könnyű pozícióból azt mondhatják: „minden csapatot kivonni a Balkánról". De ez nem ilyen egyszerű, hiszen többféle nemzetközi beavatkozás létezik. Ellenezni lehet a katonai beavatkozás egyik formáját, a támadó jellegűt, amilyen például a szerbek ellen foglalt volna állást a háborúban. Itt azonban sokkal inkább békefenntartó vagy – ebben a helyzetben – inkább béketeremtő beavatkozásról lehet beszélni. Az elsőt, vagyis az offenzív katonai beavatkozást nyilván ellenezni kell, mivel az nemcsak hogy nem lett volna hatékony, de politikailag sem volt indokolható. Sokkal nehezebben ítélhető meg az ENSZ csapatok jelenléte a háborús övezetben, hiszen ezek főként a „humanitárius segélyek" célba juttatásával foglalatoskodnak. Persze az embernek kételyei lehetnek ennek a „humanitárius segélynek" a szerepéről, hiszen sok esetben egyszerűen arról volt szó, hogy az embereknek még egyszer enni adtak mielőtt valamelyik harcoló fél elpusztította őket. De hát mégiscsak arról van szó, hogy emberek vannak körülzárva, ostromlott városokban, elzárva a külvilágtól; és egy ilyen helyzetben azt mondani, hogy „el a kezekkel Boszniától" – csak azért, mert ENSZ feliratú járműveket látunk vonulni mindenfelé -, egyáltalán nem bölcs dolog.
E problémák végső soron oda vezetnek, hogy igen alaposan át kell gondolni, végig kell elemezni ennek a bizonyos „új világrendnek" a kérdését. Az új világrendet – mint emlékszünk rá – Bush hirdette meg az Öböl-háború után. Egyáltalán nem világos azonban – és erre szolgál tragikus példával a balkáni háború -, hogy mi következik a Szovjetunió és a Varsói szerződés megszűnése után. Mi lesz a NATO szerepe? Mi lesz az európai hadsereg, illetve a már létező politikai szervezetek szerepe? Látható, hogy a „humanitárius segély" mögött az egész régió újrarendezése folyik, igazából ez az egész háború tétje. Kétségtelen az is, hogy az amerikaiak a NATO szerepének egyfajta offenzív újrafogalmazására törekszenek, és teljes mértékben ellenőrizni akarják az ENSZ katonai tevékenységét. Ezek a kérdések nemcsak a volt Jugoszlávia köztársaságainak sorsát érintik, és mindenképpen vitára ösztönöznek a nemzetközi rendről, az Amerikai Egyesült Államok és a nemzetközi szervezetek szerepéről. Ez utóbbiak ugyanis egyrészt súlyos felelősséget viselnek a tragédiákért, az erősödő konfliktusokért, a menekülthullámokért, másrészt az új rend csendőreiként funkcionálnak, együttműködve a volt Varsói Szerződés maradványaival.
Fel kell vetni az ENSZ szerepének kérdését is, mely nyilvánvalóan nem egy „nemzetek fölötti", és nem is demokratikus szervezet. Egyre homályosabb, milyen elvek alapján hoz döntéseket a Biztonsági Tanács, és kinek milyen befolyása van a különböző döntéshozó testületekben. Tisztázni kell a protektorátus fogalmát, meg kell nézni, hogy amikor az ENSZ égisze alatt ilyen működött, az milyen hatékonysággal történt. Hiszen a volt Jugoszláviában is több helyen – például Koszovóban – népszerűvé vált az az elképzelés, hogy ENSZ-protektorátust alakítsanak ki. Ezeknek a nemzetközi szervezeteknek az újragondolása, átalakítása tehát napirenden levő feladat. Nyugat-Európában is aktuális probléma a kisebbségi jogok védelme. Hogyan lehet ezt általában elfogadhatóan értelmezni és megvédelmezni? Milyen intézmények és garanciák szükségesek ehhez? Vajon tudnak-e segíteni a délszláv nemzetek békés együttélésének kialakításában olyan országok, amelyek maguk sem tudtak még megbirkózni ezekkel a problémákkal?
[A cikk a szerző 1993. októberi, budapesti előadása alapján készült.]
Adósság és háború Jugoszláviában
Az egykori Jugoszlávia területén folyó polgárháború teljes mértékben elhallgatott tényezője nem más, mint az ország gazdasági helyzete.
Jugoszlávia állami és magánadóssága a külföldi hitelezők irányában az 1980-as évek folyamán 20 milliárdos nagyságrendű volt. Az évtized legnagyobb részében ez a nemzeti jövedelem több mint egynegyedét jelentette, és az adósságszolgálat felemésztette a Jugoszláviából évente exportált javak és szolgáltatások kb. 20 százalékát. Voltak más tényezők is, de a termelésnek az adósságok visszafizetését szolgáló exportra való koncentrálása volt a fő oka a vágtató inflációnak és az életszínvonal folyamatos romlásának. A jugoszláv eladósodás adatai meglehetősen tipikusnak tekinthetők az alacsony és közepes nemzeti jövedelmű harmadik világbeli gazdaságok helyzetét illetően, eltekintve a még rosszabb helyzetben lévő, legsúlyosabban eladósodott országoktól. Senki előtt sem lehet kétséges, milyen politikai következményekkel jár az ilyen méretű adósságteher a harmadik világban. Az adósságnak ugyanilyen romboló következményei voltak Jugoszláviára nézve is, de az ország gazdaságát a harmadik világ számos más problémája is sújtja.
Ha felmerül a kérdés, miért is vették fel a jugoszláv kormányok ezeket az óriási hiteleket, az első válasz az, hogy sok más, iparosodó harmadik világbeli országgal együtt a jugoszlávok sem látták előre, hogy a gazdaság első szektorába tartozó exportcikkeik ára a világpiacon esni fog, miközben – a hitelek árával együtt – emelkedni fog az olaj és más, a gépparkhoz nélkülözhetetlen import-cikkek, valamint egyéb ipari termékek ára. De a jugoszláv esetben a legfontosabb tényező az ország különböző részeinek egyenlőtlen fejlődése volt.
Az ipari fejlődés legnagyobb részben a már eleve fejlettebb Északon ment végbe, miközben a Dél adta a legtöbb nyersanyagot. Mivel a világpiacon a 70-es és 80-as években az ipari termékek ára tovább emelkedett, míg az élelmiszereké és nyersanyagoké esett, ahogyan általában a világon, úgy Jugoszláviában is nőttek az egyenlőtlenségek az Észak és a Dél között. Az Észak olcsóbban jutott hozzá ipara alapanyagaihoz, miközben a Délnek többet kellett fizetnie az ipari termékekért.
Politikai fejlemények
Mindez sajátos lökést adott a jugoszláv politikai helyzet alakulásának. Az ország egyébként voltaképpen rendkívül sikeresen hajtotta végre az áttérést egy főleg őstermelő jellegű gazdasági alapról az ipari gazdaságra. Az ipari export, amely az 1970-es évek elején az összes exportnak csak 50%-át tette ki, az 1980-as évekre már annak 80%-ára rúgott. Az, ahogyan a megnövekedett exportot az adósság visszafizetésére használták fel, kívülről sikertörténetnek tűnhetett, az országon belül azonban ennek hatásait inkább úgy észlelték, hogy mind az Észak, mind a Dél becsapva érezte magát. Az Észak úgy látta, hogy annyival járul hozzá az adósság kifizetéséhez, amennyivel csak bír, miközben ugyanezt a Dél egyre kevesebbel támogatja. De a Dél lakói szemében is úgy tűnt, hogy egyre többet és többet termelnek, ám ezért a többlettermelésért folyamatosan egyre kevesebbet kapnak.
Jugoszlávia vonatkozásában egy további meghatározó tényező volt, hogy a központ nem tudta ellenőrzése alatt tartani a beruházási döntéseket és a külföldi fizetőeszközök felhasználását. Végső soron ebből keletkezett az ország külső adóssága. Némileg leegyszerűsítve a helyzetet: a szövetségi kormány felelt az adósság visszafizetéséért, de nem volt meg a szükséges hatalma az egyes köztársaságok fölött ahhoz, hogy csökkentse a kiadásokat, vagy az adósságterhet az adók emelése révén egyenletesebben ossza el az ország különböző részei között. Az Észak és a Dél közötti növekvő ellentét ahhoz vezetett, hogy az északi köztársaságok – Szlovénia és Horvátország – egyre több és több cselekvési szabadságot követeltek és kaptak is a központi irányítástól. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a központi (szövetségi) kormányzat nem tudta többé elfogadtatni azokat a redisztribúciós intézkedéseket, amelyek a Dél gazdasági fejlődését az Északéhoz közelíthették volna, miközben pedig a világpiaci árak mozgására való tekintettel – ez mindinkább szükségessé vált volna az ország egységének megőrzéséhez. Ám a központ hatalmának folyamatos csökkenése, amely minden újabb alkotmánymódosítással együtt járt, egészen katasztrofális következményekhez vezetett a külföldi adósság kezelését illetően. Ahogyan a jövedelmek emelkedtek, a szövetségi bank egyszerűen több bankjegyet bocsátott ki, hogy áthidalja a keletkező rést; a megtermelt javakat viszont exportálták, hogy árukból kifizethessék az adósságot. Az eredmény az volt, hogy az inflációs ráta állandóan emelkedett: az 1970-es évtized évi átlagos 15%-áról 40%-ra (1981-83), majd 200%-ra (1985-88), majd végül több mint 1300 százalékra (1989). A drákói eszközök, amelyekre szükség lett volna ennek a helyzetnek a megváltoztatásához, valószínűleg elfogadhatatlanok lettek volna az északi köztársaságok számára. Ők a Délt hibáztatták az összeomlásért, főként a szerbeket vádolva, mivel nekik volt a központra a legnagyobb befolyásuk.
A helyzet megértéséhez feltétlenül szükséges aláhúznunk ezt a tragikus kölcsönhatást a világgazdasági folyamatok és a jugoszláv szövetségi állam törékeny struktúrája között. A háború végén elfogadott szövetségi alkotmány célja az lett volna, hogy fenntartsa azt a nemzeti egységet, amelyet Tito épített ki a náci megszállók elleni közös harc során. A hat köztársaság jelentős önálló hatalmat kapott a szövetségi államon belül, Vajdaság és Koszovó tartományok pedig – ahol nagyszámú magyar, illetve albán népesség élt – bizonyos mértékű autonómiát nyertek a Szerb Köztársaságban. A központi kormányzat hatalma folyamatosan csökkent. Először azáltal, hogy megszüntették a központi gazdasági tervezést, majd az egymást követő decentralizációs lépések nyomán, különösen pedig Kardelj miniszterelnök 1974-es reformjaival. Mindez nem egyszerűen reakció volt a Sztálinnal való szakítás előtti évek túlcentralizált, szovjet típusú tervezésére. Ez a decentralizációs folyamat világosan tükrözte a világpiaci árak „ollójának" – csökkenő nyersanyagárak, emelkedő iparcikk-árak – egyenetlen hatását Jugoszlávia fejlettebb és kevésbé fejlett köztársaságaira és tartományaira. Miután Tito meghalt, és az egyetlen elnököt egy nyolc (!) személyből álló kollektív elnökség váltotta fel (akik a hat köztársaságot és a két autonóm tartományt képviselték), a fejlettebb köztársaságok arra törekedtek, hogy mind nagyobb mértékű függetlenségre tegyenek szert, s úgy érezték, fejlődésüket egyre inkább akadályozzák a kevésbé fejlett köztársaságok és a szerbiai központ, amely nemcsak földrajzilag fekszik az Észak és a Dél között, hanem közbülső helyet tölt be a gazdasági fejlettség terén is.
(Against the Current)
Halmozódó adósság
A minisztériumok, a bankok, és a vállalatok által az egyes köztársaságokban és tartományokban folytatott manőverezés mögött az országos adósság növekvő nyomása húzódott meg. Ez az adósság az 1970-es 2 milliárd dollárról 6 milliárdra emelkedett 1975-ben, és több mint 20 milliárdra 1981-ben. Amikor a szövetségi kormányzat a nemzetközi pénzügyi intézmények nyomására a külkereskedelmi deficitet az export bővítésével kezdte csökkenteni, a termelésnek a hazai fogyasztás rovására való átalakítása elkerülhetetlenül a hazai életszínvonal folyamatos csökkenéséhez vezetett. Az 1979 után eltelt tíz évből nyolc a reáljövedelmek csökkenését hozta, amelyek 1989-ben 30%-kal voltak alacsonyabbak az 1979-es szintnél, igaz ugyan, hogy a külkereskedelmi deficit 1979 és 1988 között 7,2 milliárd dollárról 0,6 milliárdra csökkent, de magának az adósságnak egymást követő átütemezései azzal jártak, hogy egészében alig 1 milliárddal lett kevesebb, és 1987-ben megint 20 milliárd dollár fölé ugrott. Úgy tűnhetett, nincs remény az ország számára. Nem is volt.
Ugyanezt az orvosságot alkalmazta valamennyi eladósodott ország a harmadik világban és a kommunista világban egyaránt. „Exportáljatok többet, hogy kifizethessétek az adósságaitokat!" – ezt harsogta a Világbank és az IMF kórusa. És minél többet exportáltak az adós országok ugyanazokból a – főleg a gazdaság első szektorából származó – termékekből, annál jobban esett ezek ára a világpiacon, miközben a fejlődő országok által az iparosodott országokból importált termékek ára, nemkülönben a kamatlábak, tovább emelkedtek. Jugoszlávia profitálni tudott abból, hogy megnövekedett ipari exportját magasabb áron értékesíthette a világpiacon, azonban ugyanezen politika miatt a hazai üzletek kiürültek, a hazai árak pedig, lévén, hogy a vállalatok dolgozóinak jövedelme fölött a kormány nem tudott ellenőrzést gyakorolni, a magasba szöktek. Úgy tűnt, semmi remény arra, hogy az ország kikerülhet ebből a helyzetből. Amikor kiderült, hogy a szövetségi kormánynak a nemzetközi hitelintézményekkel folytatott alkudozása végképp kilátástalan, majdnem elkerülhetetlenné vált, hogy mindegyik köztársaság saját függetlenségének elnyerésére törekedjen, és így próbáljon megmenekülni attól, hogy fedeznie kelljen a ráeső részt.
A jugoszláv válság végső és legfontosabb tanulsága egy olyan történelmi tapasztalat, amely visszafelé ugyan nyomon követhető az 1930-as évekig, de amelyet ma újra megtanul mindenki, aki képes messzebbre látni bankszámlája tételeinél. Ez a tapasztalat pedig az, hogy az emberek – akár egyének, akár egész népek -, ha nem látnak kiutat az adósság börtönéből, kétségbeesésükben, mint a ketrecbe zárt vadállatok, egymás ellen fordulnak, és az erőszak önkívületében darabokra tépik egymást. Nincs különbség a jugoszláviai háború és aközött, ami Szomáliában történik, ahol a külföldi adósságteher még súlyosabb. Ma e két ország közös vonását jelentik az AK 47-esekkel parádézó, a más bandákhoz tartozókat páncélautókból lelövöldöző fiatalok. Lehet persze, hogy ezek egy része kora ifjúsága óta pszichikailag sérült, és társadalma összeomlása előtt is hajlamos volt a bűnöző életre. De ettől még megmarad a tény, hogy mielőtt ők megjelentek, előbb a társadalomnak kellett összeomlania, amikor eltűnt minden remény arra, hogy meg lehet állítani az életszínvonal folyamatos visszaesését. Mindegy, hogy az ország népe milyen keményen dolgozott, mindegy, hogy milyen sokat exportált; az emberek egyre kevesebbet és kevesebbet kerestek, miközben a fizetőeszköz értéke romlott. Egyáltalán nem kell szimpatizálni a horvát fasiszta rendszerrel vagy a koszovói, vajdasági, krajinai és boszniai nagyszerb törekvésekkel ahhoz, hogy belássuk: amit látunk, az nem egyszerűen a törzsi gyűlölködés kirobbanása, hanem egész népek pánikszerű menekülése abból a gazdasági katasztrófából, mely a nemzetközi hitelrendszer mechanizmusaiban és az adósság bármilyen áron való visszafizetésének hajthatatlan követelésében gyökeredzik. Azoknak, akik meg akarják állítani a járványt – mely Jugoszláviánál és Szomáliánál sokkal szélesebb területre terjedhet ki -, figyelmüket annak sürgős szükségességére kell fordítaniuk, hogy a hitelezők az adósságállományt ne csak átütemezzék, miáltal az adósság abszolút összegét csak növelik, hanem csökkentsék vagy tekintsék semmisnek az adósságteher egészét. Amikor hatvan évvel ezelőtt a kapitalista világ nem volt képes elengedni a német és osztrák, valamint egyes latin-amerikai országokra nehezedő adósságok és jóvátételek tömegét, az eredmény fasiszta diktátorok hatalomra jutása volt, és egy olyan kataklizma, amelyet csak most kezdünk kiheverni. Vajon hány figyelmeztetésre van még szükségünk?
A magyar szociálpolitika nemek szerinti perspektívából
Magyarországon a nőkérdésről – valójában nő-férfi kapcsolatról – nőmozgalom és feminista társadalomtudományi kritika híján nem is igen lehetett más módon beszélni az elmúlt évtizedekben, mint szociálpolitikai kérdésként. A női emancipáció feltételeinek megteremtését a rendszer ugyanis csak formális, legalábbis ambivalensen vállalt kötelezettségként és kizárólagosan szociális kérdésként kezelte.
A helyzet ma annyival kedvezőtlenebb, hogy a nők helyzetének változása a legújabb modernizációs folyamatban még szociálpolitikai kérdésként sem vetődik fel.
A magyarázat sokféle lehet. A szociálpolitika sajátszerű és szándékolt hatásának vizsgálata akkor nyújthat pontos képet a tényleges beavatkozások következményeiről, ha ismerjük azt a kapcsolatrendszert – itt: nő-férfi viszonyt -, amiben az működik. Elsőként amellett fogok érvelni, hogy mára a szociálpolitika egy ismeretlen és problematizálatlan nő-férfi kapcsolatrendszerre hat. Az erre vonatkozó kutatások hiánya miatt az alábbiak csak egy lehetséges olvasatát ajánlják az elmúlt évtizedek dilemmáinak. Majd a szociális törvényhozás konkrét példái alapján azt feltételezem, hogy a társadalmi átmenet során nem jelentek meg olyan érdekek, amelyek az „új" szociálpolitikai döntések nemek szerinti aspektusát firtatnák. Feltételezésem szerint ez nem független az elsőként felvázolt helyzettől. Az új döntések hatáselemzéséhez ugyanis nem kevesebbet kellene tudnunk egyidejűleg, mint a szocializmusban létrejött nő-férfi kapcsolatrendszer jellemzőit, annak transzformálhatóságát egy kapitalisztikus feltételrendszerbe, valamint a szociálpolitikai eszközrendszer befolyásoló erejét ebben a többismeretlenes összefüggésben.
Egy lehetséges konklúzió az, hogy minden modernizációs próbálkozás rendkívüli elbizonytalanodást okoz az eredendően férfidominanciájú magyar társadalomban, s ez reflexszerűen váltja ki a bizonyosság (ideológiai-politikai), a magabiztosság (attitűd- és magatartásbeli) hangsúlyozott szükségletét, mind individuális, mind csoportszinten. E pszichikailag követhető szükséglet éppen nyersessége és sürgőssége miatt a reciprocitás mellőzésével, azaz látszólag legkisebb költséggel, ma is a nők mint szexuális partnerek rovására (individuális szint), valamint bizonyos nemi szerepek törvényes kierőszakolásával (társadalmi szint) elégíthető ki.
Az átmenet mindkét nemet sújtó súlyos szociális problémái lavinaként zúdulnak most az elmúlt évtizedek során a nemek között kialakult, ám ma is feltáratlan feszültségekre.1 Az ekképpen újabb burkolattal fedett problémahalmazból – két jéghegy csúcsához hasonló pólusokként – ma a nyílt szexizmussal modernított, kapitalizmushoz jól illeszkedő, tradicionális nemi szerepek erőltetése, a másik oldalon pedig a homoszexualitás nyílt megjelenése látszik (ki).
A rendszer racionalitása az előbbit sokféle eszközzel – beleértve a szociálpolitikát – erőltetheti, az utóbbit egy áltolerancia jegyében, demokrácia híján is megtűrheti, a tabu ugyanaz maradt, mint eddig: a heteroszexuális kapcsolatok tényleges világa, azok energiáinak (erőforrásainak) többé-kevésbé láthatatlan társadalmi-gazdasági mechanizmusok szerinti használata2 egy rendszer működése érdekében.3
Előzmények és keretek
„Erőteljesen megindítottuk a harcot a magzatelhajtás ellen, de itt a munka java része még előttünk van." (Rákosi Mátyás)
Az 1948 utáni változások kihívása (a modernizáció feladata) praktikusan a női szerepkészleten „belül" tartott kérdésként, azaz kizárólag a nők társadalmi szerepeinek változásaként merült fel. A köznyelv két műszaknak, kettős tehernek nevezte a modernizáció nőkre rótt terhét, a nyugat-európaiak „super-women"-ként nevezték el teljesítőit. A társadalomtudomány évtizedeken át csodálkozott, hogy erőfeszítései a „szerepkonfliktusokkal" való állandó foglalatosság ellenére nem érti, mi is történt a magánszférában.
A női munkavállalás, ami a nők identitását az emberi méltóság növekvő igénye irányába változtatta meg, döntő mozzanat. A nemi identitás ilyen példátlan dinamikájával azonban nem tudnak mit kezdeni a szerepelméletek.4 Kétségtelen, hogy a nyugati fejlődéssel összevetve is előzmény nélküli fejlemény volt ez a felemás belső felszabadulás, amelynek regionális specifikuma, hogy sok alávetettséget is elvisel. A valóság egyre összetettebb hatása alatt alakuló heteroszexuális kapcsolatok (lásd filmekben, regényekben) nem jelenhettek meg az érdekharmóniát mutató tudományosság és társadalompolitika normatív nemi szerepeiben. A nőkkel kapcsolatos szociálpolitika, családpolitika egy olyan valóságban működött, amely az akkori „nyilvánosság" számára problematizálatlan.
Rákosi Mátyás fenti kijelentése – a Szovjetuniótól és Lengyelországtól elmaradó népszaporulat okán – csak egy korszakos pillére annak a nem rendszerspecifikus, máig érvényes beállítódásnak, amely szerint a heteroszexuális kapcsolatok szexuális aktivitása a nők megfélemlítése (autonómia visszavétele, önbecsülés megsértése) révén szabályozható. Akkor az abortusztilalom egyúttal talán az első komoly szakítópróbája volt az új női identitásnak: fogamzásgátlók hiányában egy növekvő szabadságú szexuális élet mellett a törvény jelentése több, mint brutális külső kényszer: a férfitársak árulása a Hatalom kedvéért. Átmeneti – a nő-férfi kapcsolatok szimmetrikus partneri természetére vonatkozó – illúziók után a Férfi és a Hatalom „működése a nők szempontjából (ismét) összekapcsolódik. Még intézményesített szociológia sincs 1957-ben, amikor már megjelent egy kis kötet a válásokról.5
Talán az idő tájt kezdődött el a nemek kapcsolatában egyfajta politikum alatti civil szabadságharc. Az az Antipolitika, amiről Konrád György ír, a politikaival szemben szabad magánszféra – a menedék pozitív felmutatása kapcsán – korántsem egyformán érintette a nemeket.
A politikával kötött kompromisszum mentális következményei, a társadalmi mobilitás lelassulása, a gazdasági nehézségek, vagyis együttesen: az életpályák lendületének megtorpanása azt valószínűsíti, hogy a politikai rendszer közéleti vákuuma/hazugsága más égtájakétól különböző aspirációt, szabadságvágyat (abból is a negatívat: siker- és győzni akarást, dominanciaigényt, önkifejezési formát) taszított a „menedékként" szolgáló magyar magánszférába.
Egy 1970-ben filozófusok tollából megjelenő nagy hatású esszé6 nyilván nem véletlenül veti fel e korszak elején azt a dilemmát, vajon a szexuális partnerek szabad választása egy életen át hogyan egyeztethető össze a gyerekek felnevelésének, az Otthon megtartásának feladatával.
Eközben a hit, hogy „családpolitikai" eszközökkel befolyásolhatják a nemek viszonyát, nem szűnt meg. A megígért szolgáltatások nem váltak elérhetőkké. 1967-ben bevezették a gyest. Ez az ellátás több problémát vélt kezelni: a családban születő gyerek otthoni nevelését, a női munkaerő felesleget, és helyettesíteni kívánta a drága intézményi ellátást.
Magas válási arányszámok, csökkenő gyerekszám, egyre több házasságon kívül vállalt gyerek, neurózis, alkoholizmus és öngyilkosság – mindez a magánszféra védő-óvó erőforrásainak jelentős kimerüléséről tudósíthatott volna, ha a művészeken kívül ez bárkit is érdekel.
Az a kommuna vagy szocialisztikus közösség, amely a teljes szexuális szabadságot és a gyerekek felnevelését egyaránt mentális ártalmak nélkül biztosította volna, vagy nem jött létre, vagy nem mutatkozott működőképesnek. Ha hihetünk a szexuálpszichológus véleményének, ebben az időben vált elfogadottá a nyitott házasság és a csoportszex,7 és elfogadottsága azóta is terjed. Úgy tűnik, míg a kommuna illúziója odalett, romjai alatt ott maradt a szexuális „szabadság" – és a gyes. A gyes hozadékairól anélkül „tudunk", hogy a nyitott házasság kedvezményezettjeiről és veszteseiről – egyáltalán mint kontextusról – tudnánk.
Akárhogyan is, egy időközbeni abortusz-szigorítás (1973) után, és a nők népesedéscsökkenésben, válásban, a középkorú férfiak halandóságában tételezett felelősségének folytonos hangoztatása közben (lásd az ún. népesedési vitákat) 1985-ben bevezették a gyed-et. A döntően válás útján növekvő, nők vezette egyszülős családok családi pótlékában a néhány száz forint többlet volt hivatott a második keresőt helyettesíteni. Érdekképviseletük nincs. A gyed-bői pedig aligha lehetett megélni. Megalakult az Elvált Apák Egyesülete. A válóperes döntésekben megjelent az a gyakorlat, hogy az ismert méretű magyar lakásokat válás után is kötelesek a „felek" közösen használni. Rákosi Mátyást szabadon idézve: a munka java része mára elvégeztetett.
A szabadságtól és a felnőtt felelősségtől elterelt népesség – közöttük önvédelemből kultúrát váltott nők is – ma kiszolgáltatottan néz egy új világ elé, amely gyógyírként összes előző csalódottságára a piacgazdaság építésének programját ajánlja.
Az átmenettel lehetővé vált újabb modernizációs kísérlet sem indult illúziók nélkül. Voltak, akik hitték, hogy a nők második gazdaságbeli munkája – az esetleg ezzel járó elmagányosodás ellenére – az állampolgári tudat erősödéséhez vezet. Mások remélték, hogy a pluralizmus és a demokrácia elvei érvényesülnek olyan mellékhadszíntéren is, mint a magánszféra és nemcsak a politika nagyszínpadán.
Miheztartás végett az átmenettel egyidejűleg ismét megjelent az abortusz-szigorítás réme, immáron egy régi-új hatalmi aktorral, az egyházzal az élen. A munkanélküliséggel, a háztartást segítő olcsó szolgáltatások leépítésével, a hirdetéseken feltűnő mosolygó, csinos háziasszonyok képével megjelent a boldog – mert a férfias politikai harcokhoz háttérként magabiztosságot nyújtó – békeidőbeli „Kinder, Küche, Kirche" vágyképe. A kormányzati családpolitikai koncepció első variánsa szerint az átfogó szociálpolitika a családpolitika lenne, az ebből „kiszorulók" a segélyezés különböző formáira volnának jogosultak. Párhuzamosan a családot ellátó háziasszony képével, megjelenik az alternatív nőkép: a pornográfia, ill. prostitúció minden elképzelést felülmúló mértékben terjed.
Egy eredeti, majdnem egységes női identitás erőszakos kettéhasításának lehetünk tanúi. Ezt a korábbi kultúrák ill. társadalmak is megtették már, de nem a hazaihoz fogható előzmény után. A nők 70 %-a itt ma akkor is dolgozna, ha arra a gazdasági okok nem kényszerítenek. A saját széleire szorított identitások erősítését az elmúlt évtizedek nő-férfi kapcsolatainak tanulságai és egy új szellemiségű szociális törvényhozás érheti el. Mindkettő az 1948 után megszerzett új női identitás ellen dolgozik. A Rendszer (itt, most, kapitalista) és a Férfi (ha bizonytalan, azaz domináns, szexista) észjárása hasonló. Láthatóan mindegy is, hogy konzervatívak-e vagy liberálisak. Az IMF, a Világbank várhatóan ott áll mögöttük egyfajta láthatatlan kézként, amikor nők (valójában gyerekek) juttatásait és a szolgáltatásokat kívánják csökkenteni. (A gyed és a családi pótlék különösen pazarlónak minősíttetett.)
Új elemek, új keretek?
Az 1993 elején jóváhagyott szociális törvény normatív pénzbeni ellátásként megajánlja a háromgyerekes anyáknak a főállású anyaságot (gyet). A költségvetés átveszi – az utolsó pillanatban – a Társadalombiztosításból „kitisztított" gyed finanszírozását. Az anyasági és gyerekkel kapcsolatos ellátások útja a TB-től a költségvetésig ad hoc és koncepciótlan. A költségvetésbe érkezve pedig napi politikai játszmáknak és hitelnyújtóknak van kiszolgáltatva.
Van olyan megye, ahol már egyáltalán nincs bölcsőde.
A nők számára kedvezőbbnek mutatkozó munkanélküli arányszámhoz úgy jutunk, hogy a több mint 200.000 gyesen/gyeden lévő nőt az aktívan foglalkoztatottakhoz számítjuk, noha jelentős hányaduk mögött már nincs munkahely, és a létező munkahelyek védelme sem létezik évek óta.
A nők valóban alacsony nyugdíjkorhatárát jogosan, de a legrosszabb pillanatban fokozatosan megemelik. A hosszan főállású anyák középkorúan fognak (vagy sem) belépni a magyar munkaerőpiacra, hogy a megemelt korhatárig saját jogú nyugdíjat szerezhessenek, s ha ez nem sikerül, akkor „magyar anyákként" növeljék az ellátatlan munkanélküliek számát, és egy rossz kapcsolatot se tudjanak otthagyni.
Egy átfogó, új törvény születhetett volna a gyerekvállalás felelősségének tisztázására (pl. egy Generációs Alap, akár a költségvetésen belül), egyúttal a teljes állampolgári tagság feltételeinek megfogalmazására. Ám mindennek nyilvános, széles társadalmi vitája nyílt állásfoglalásra kényszeríthette volna mindazokat az erőket, akiknél a nyíltság a leleplezéssel lehetne egyenértékű.
Európa-szerte kérdés, hogy a jóléti államok jövőjét sikerül-e a gazdasági növekedés erőltetése helyett új konszenzusokkal megteremteni. Péter Flóra szerint három új szerződésre lenne szükség: az állam és állampolgárok között, a generációk között, valamint a nemek között.
Erről a lehetőségről eszmét cserélni is csak akkor tudunk, ha felismerjük, a civil szféra játszmái sem zéró összegű játszmák, még ha szociálpolitikai eszközökkel játsszák is őket.
Jegyzetek
1 A „feltáratlannak" nyilván szervesült eleme, amit maga a szociálpolitika okozhatott.
2 Azt a – társadalomtudományunk által még nem elemzett – működésmódot, amelyben a Rendszer úgy „gyarmatosítja" az Életvilágot – benne a heteroszexuális kapcsolatok erőforrásait, az életvilág párti női kultúrát -, hogy ebben a gyarmatosításban megkívánja a humán részvételt, szimbolikusan Nagy Fehér Üzemmódnak, a humán résztvevőt nagy Fehér Férfinak neveztem. („A Nagy Fehér Üzemmód". Replika, különszám, 1994. tavasz.)
3 E kontextus szerint a jóléti politikák nemek szerinti aspektusa globális kérdések része. Ezek a kérdések a modern társadalmak jövőjére vonatkoznak, főképpen az európai jóléti államokéra, távolabbra tekintve a világkapitalizmus fejleményeire, a civilizációk harcára, biopolitikára stb.
4 Ráadásul hazai alkalmazói még a marxista szerepkritika manipulációra vonatkozó aggodalmát sem fontolták meg.
5 Klinger András, Kulcsár Kálmán és munkatársai (1957): A válás, KJK, Budapest
6 Heller Ágnes – Vajda Mihály: A kommunizmus és a család, Kortárs, 1970. 10. sz.
7 Szilágyi Vilmos: A nyitott házasság és a csoportszex terjedése és elfogadása Magyarországon, Szenvedélybetegségek, 1993. 2. sz.
A Gyermekérdekek Magyarországi Fórumáról
Hogy valóban „a gyermek évszázada" volt-e a rövidesen véget érő kerek időszak (miként egy jeles pedagógus írónő nevezte előlegezett bizalommal a századfordulón), azt majd talán a következő évszázad tudja megítélni; ma legföljebb annyit állíthatunk teljes bizonyossággal, hogy a legutóbbi évtized csakugyan a gyermek évtizede volt. A Nemzetközi Gyermekévtől (1979) A Gyermek Jogairól Szóló Egyezmény megkötéséig (1989) az ifjú korosztály életkörülményeinek sokrétű problémaköre a legrangosabb nemzetközi szervezetek figyelmét is magára vonta. 1990-ban hazánk is csatlakozott az ENSZ-egyezményhez. A gyermeki jogok és érdekek tényleges érvényesülésének útja azonban meglehetősen göröngyös. Az „útakadályok" földerítésére, megjelölésére, az elhárításukban való közreműködésre szerveződött 1989-ben különféle, a gyermekek sorsát érintő szakmák képviselőiből A Gyermekérdekek Magyarországi Fóruma.
A gyerekek nem csupán családtagok, tanulók, gondozottak vagy „esetek", hanem személyiségek is, tömegükben pedig jól vagy rosszul felfogott érdekeiket olykor megfogalmazó, olykor megfogalmazni sem tudó, de mindenképpen figyelemre méltó társadalmi csoportot alkotnak. Röviden szólva: e sajátos, jogérvényesítésében korlátozott népességréteg érdekeinek képviseletére alakult jogászokból, orvosokból, pedagógusokból, pszichológusokból, művészekből, újságírókból – természetes és jogi személyekből – 1989 tavaszán az a széleskörű munkacsoport, mely nem más gyermekvédő szervezetek helyett és ellenében, hanem azokkal esetenként vagy tartósan együttműködve, saját – szakmai összetételében rejlő – lehetőségének latba vetésével igyekszik munkálkodni.
Eredmények, erőfeszítések, próbálkozások
Tisztségviselőink és alkalmi műhelyeink az elmúlt közel három esztendőben négy fő munkaterületen fejtették ki tevékenységüket. Különös figyelmet kellett szentelnünk ebben az időszakban a jogalkalmazáson (gyakorlati érdekvédelmen) kívül a jogalkotásnak is, hiszen 1989 novemberében fogadta el az ENSZ Közgyűlés A Gyermek Jogairól Szóló Egyezményt, s noha ezt 1991 novemberében a magyar Országgyűlés is jogrendünkbe illesztette, törvényeinknek az Egyezményhez igazítása még jó ideig igényelheti figyelmünket. Tudományos tevékenységünk tényfeltáró munkára, konferenciák szervezésére és kiadványok közreadására terjed ki. Szorosan kapcsolódik munkánknak e részéhez tájékoztatási tevékenységünk. Negyedik területnek pedagógiai és szociális kezdeményezéseinket tekinthetjük.
Tevékenységformáink lényegének, céljának ismeretében talán az alábbi, szűkszavú krónika is adhat valamelyes képet vállalásainkról, törekvéseinkről.
1989. május
A tankötelesek munkanélküliségéről címmel jelezhető probléma fölvetése és megoldások kezdeményezése a művelődési miniszternél és az ifjúságpolitikai kormánybiztosnál.
Tiltakozás a gyermekélelmezés térítési díjainak felemelése, illetve az iskola piacosítása ellen.
Levél és javaslatok a gyermeknapon az országgyűlési képviselőknek, a Minisztertanácsnak és a helyi tanácsoknak.
Kezdeményezés a nyílt jogalkotás rendszerének bevezetésére, a jogalkotásról szóló törvény módosítására.
augusztus
Az iskolákat és gyermekintézményeket sújtó betörések, bombariadók elleni védelem kérése a Művelődési és Belügyminisztériumtól.
szeptember
Kezdeményezés az ifjúságpolitikai kormánybiztosnál a gyermek-és ifjúsági intézményekkel kapcsolatos moratórium bevezetésére.
október
A gyermek- és gyermekérdekű szervezetek találkozójának összehívása.
november
Felhívás és nyilatkozat a gyermek- és ifjúsági célú vagyon megőrzése, működtetése tárgyában. Ennek és a sajtó figyelmének köszönhetően eredményes intézmény megóvási akciók Egerben és Bács-Kiskun megyében, átfogó felmérés kikényszerítése a Kormánytól.
december
Állásfoglalás az ifjúsági célú vagyonról.
Állásfoglalás a közoktatási rendszer továbbfejlesztésével kapcsolatos eljárásról.
Tiltakozás a tanácsok szegregációs, a hátrányos helyzetű gyerekeket sértő intézményáthelyező eljárásai ellen.
Állásfoglalás a gyermekmozgalom pluralizmusáról, az iskola és a mozgalmak kapcsolatáról.
1990. február
Nyolc szervezet konzultációja és közös állásfoglalása az oktatási törvény módosításáról.
március
Átfogó tematikájú oktatáspolitikai kollokvium szervezésében való részvétel; az állásfoglalást harmincegy szervezet írta alá.
május
Országos tapasztalatcsere szervezése az OPI Iskolafejlesztési Központjával a tankötelesek munkanélküliségéről.
június
Tiltakozás a kínai nagykövetségnél a pekingi diákmegmozdulások vérbefojtása miatt.
december
A Jelentés a magyar gyerekek helyzetéről 1990 című kiadvány megjelentetése
Jótékonysági jazzkoncert a Gyermeklánc Egyesülettel és az Egyetemi Színpaddal közös szervezésben.
1991. március
A Magyar Köztársaság képviselője aláírja az Egyezményt. A Gyermekérdekek Magyarországi Fóruma levélben jelzi az ENSZ főtitkárának, hogy a fórum az egyezményt a maga részéről érvényesnek tekinti, egyidejűleg kéri Magyarország legfőbb közjogi méltóságait, hogy a maguk részéről segítsék a dokumentum szellemének mielőbbi hazai érvényre juttatását.
A fórum kiáltványt tesz közzé, amely a magyarországi gyerekek jogi helyzetét szembesíti az Egyezményben foglaltakkal.
április
A fórum a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálattal közös munkacsoportot hoz létre az Egyezménynek a magyar jogrendbe illesztését segítendő.
Gyermeknyár 1991 – pályázat gyerekek és fiatalok szabadidő eltöltési lehetőségeinek kutatására.
Közvetítő szerep vállalása debreceni iskolák és az önkormányzat közti konfliktusban.
május
Részvétel a magyarországi gyerekek helyzetével foglalkozó rádió-, illetve tv-műsorban.
Szakmai fórum a Városmajori Gimnáziumban, több társadalmi szervezet részvételével.
Az Ifik a Tavaszi Fesztiválon névvel évek óta folyamatosan működő program támogatása; a program célja, hogy a különböző ifjúsági szervezetekhez – vagy semmilyen szervezethez sem – tartozó vidéki diákok részt vehessenek színvonalas fővárosi rendezvényeken.
június
A fórum által alapított 25 ezer forintos sajtódíjat első ízben adják át a gyermekérdekekért síkra szálló újságíróknak, s ettől kezdve folyamatosan közöljük negatív és pozitív észrevételeiket a sajtóorgánumok vezetőivel.
A fórum levélben ajánlja fel segítségét az önkormányzatoknak, gyermekeket érintő ügyekben.
szeptember
Létrejön a Gyermeki Jogok Magyar Nemzeti Bizottsága. E rangos testület célja A Gyermek Jogairól Szóló Egyezmény elveinek és előírásainak mielőbbi és minél szélesebb körű érvényre juttatása. A titkársági teendők ellátására a fórum kap felkérést.
Országos tájékozódás arról, mennyire nehezíti a tankönyvárak felszabadításáról szóló rendelkezés az iskolások és az iskolafenntartók helyzetét.
október
„Szülőképző" tanfolyam kezdeményezése a Madarász utcai kórházban 0-3 éves korú gyerekek nevelését segítő csoport közreműködésével.
november
Megnyílik a Gyermekérdekek Szabadegyeteme
Az Országgyűlés határoz A Gyermek Jogairól Szóló Egyezmények a magyar jogrendbe illesztéséről. A gyakorlati tennivalók sokaságáról megszületik a Gyermekek a jognak asztalánál című kiadvány (az áprilisban alakult közös munkacsoport által készített dokumentum), amely az Egyezmény szövegét a Magyarországon jelenleg hatályos jogszabályokkal veti össze. (Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Gyermekérdekek Magyarországi Fóruma 1991, Budapest, Kézirat)
1992. január
Nyilatkozat a hazánkban tanuló, dolgozó vagy menedéket talált fiatalok elleni erőszak megfékezése érdekében.
február
A Gyermektanulmányok Alapítványának létrehozása: „A Gyermekérdekek Magyarországi Fóruménak létérdeke, hogy a köréje szerveződő szakértői gárda bővüljön. Ennek – egyik – eszközeként a közgyűlés elhatározza a Gyermektanulmányok Alapítványának létrehozását és az alapítvány keretében ösztöndíjpályázatok kiírását." A tavasszal kiírt első pályázatra 97 pályázó 107 pályamunkát nyújtott be, szeptembertől 31 fél- és egyéves ösztöndíjasa van az alapítványnak.
március
Közgyűlési állásfoglalás a közoktatási törvény tervezetéről (csatlakozás a kétharmados törvényhozási elfogadást követelő aláírásgyűjtéshez), a bölcsődei és óvodai ellátás normatív támogatásáról, az 1992-es nyári iskolai szünidőről, a gyermeki és ifjúsági jogok országgyűlési különbiztosa intézményének bevezetéséről. Konszenzussal elfogadott nézetek a gyermekügy néhány fontos kérdéséről: a kulturális örökség(értékek)hez való hozzájutásról, az örökbefogadásról, a gyermek- és ifjúsági sajtóról, az állam és az önkormányzatok felelősségéről a nevelési intézmények fenntartásáért, a tanulói érdekvédelemről, a 0-3 év közötti kor jelentőségéről. Az állásfoglalások, konszenzusos vélemények eljuttatása az illetékesekhez.
április
Az egykori Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat – Gyermek-érdekek Magyarországi Fóruma közös munkacsoportból létrejön a Gyermekjogi Műhely.
május
A gyermeki és ifjúsági jogokkal foglalkozó szekció szakmai vezetése az Ifjúság '92 c. konferencián.
június
Kutatási program indítása a közművelődési intézmények gyermekprogramjainak alakulásáról a piacosodó kultúra viszonyai között.
július
Megjelenik a Jelentés a magyar gyermekek helyzetéről 1991 c. kiadvány, ezzel a Jelentés sorozattá válik.
október
Megkezdődik a Közéleti Diákakadémia c. új, hosszú távú képzéssorozat tervének kidolgozása.
november
Létrejön a fórum első vidéki tagozata az abaúji Hejce községben és környékén. Itt talál helyet a Gyermekérdekek Magyarországi Fórumának 1993-tól működő képzési bázisa is.
Munkaprogramunkból
Fontos feladatunknak tekintjük, hogy kezdeményezéseinkkel nyomást gyakoroljunk mindazokra, akik alkotmányos felelősséget viselnek meghatározott gyermekérdekek védelméért, érvényesítéséért. Állami feladatot nem vállalunk át. Fő megnyilvánulási formánk a figyelemfelhívás, a gyermekérdekek és a nyilvánosság ütköztetése. A hozzánk érkező észrevételeket, tudomásunkra jutó sérelmeket az orvoslásra hivatott intézményekhez továbbítjuk.
Folyamatosan gyűjtjük az információkat a gyermekvilágról, az ilyen tárgyú információgyűjtéssel hivatásszerűen foglalkozó intézmények, műhelyek munkáját ösztönözzük, lehetőségeink szerint támogatjuk, esetenként megrendeléssel is fordulunk hozzájuk. Tapasztalatainkat évente összesített jelentésben adjuk közre nyomtatásban, de alkalomszerűen is szolgálunk akár írásos, akár szóbeli tájékoztatással a gyerekek helyzetéről.
Tevékenységünkben valamennyi, a gyerekekkel kapcsolatos szakma együttműködését igyekszünk megvalósítani: pedagógiai, jogi, politológiai, szociológiai, orvosi, közgazdasági, művészeti, közművelődési és tömegkommunikációs oldalról egyaránt várjuk a segítséget érdekvédő munkánkhoz. Megnyilatkozásaink és akcióink tagjaink és együttműködőink kezdeményezésein alapulnak, s az erre hivatott grémium döntése alapján viseli a fórum „márkajegyét" és támogatását.
Aktivistáink tájékoztatása és képzése érdekében tanácsadó szolgálatot szervezünk, illetve létrehoztuk a Gyermekérdekek Szabadegyetemét.
Készséggel együttműködünk bármilyen gyermekvédő szervezettel és kezdeményezéssel, fontosnak tartjuk a gyermekérdekű alapítványok koordinációját is. Hegemóniára semmiféle munkakapcsolatban nem törekszünk; tevékenységünk alapelvei: nyitottság és konszenzuskeresés.
A következő évek fogják eldönteni: szűkebb körű szakértő-nyomásgyakorló-érdekkifejező műhely leszünk-e, vagy szélesedő tagságú tömegszervezet.
Alapszabályunkból
Célok és feladatok
A fórum célja képviselni a gyerekek sajátos érdekeit minden olyan ügyben, ami közvetlenül, vagy közvetve a korosztályt érinti. Ebből következően szorgalmazza az ENSZ Gyermeki Jogok Nyilatkozatában és A Gyermek Jogairól Szóló Egyezményben foglaltak maradéktalan megvalósítását a Magyar Köztársaságban. Figyelme kiterjed a politikai, gazdasági, kulturális, egészségügyi és egyéb döntések előkészítésére, a központi gyermekellátási formák mellett szükségesnek tartja az önszerveződő, vállalkozás-jellegű formák kiépítését, s a társadalmi intézményrendszer részeként működő gyermekszervezeteket, -mozgalmakat, -közösségeket.
Cselekvési és munkaformák
Helyzetelemzés, kutatás, tájékoztatás, gyermekérdekű akciók kezdeményezése, támogatása
Tagok és együttműködők
Magyar és külföldi állampolgárok, gyerekek és felnőttek társadalmi szervezetei, állampolgári közösségek és jogi személyek, akik (és amelyek) vállalják a tagságból eredő feladatokat, rendszeresen vagy alkalmanként részt vállalnak a munkából.
Szervezet
A fórum szervei: a közgyűlés és az egyeztető összejövetel. A közgyűlésen szavazati joggal vesznek részt a fórum tagjai, tanácskozási – napirendtől és egyedi döntéstől függően úgyszintén szavazati joggal a fórum közreműködői, tanácskozási joggal mindazok, akik erre alkalmanként igényt tartanak, de a fórumnak nem tagjai és nem számon tartott közreműködői.
A közgyűlést szükség szerint, de legalább évenként össze kell hívni.
A havonta – általában a hónap utolsó csütörtökjén délután 5 órára a fórum székhelyére – összehívott egyeztető összejövetelen a fórum valamennyi tagja és együttműködője jogosult részt venni, s az ott fölmerült információkat nyilvánosságra kell hozni. Erre szolgál a fórum Tájékoztatója, amely havonként, általában a hónap elején jelenik meg, s amit minden tag és együttműködő térítésmentesen megkap.
A szervezet működéséért a közgyűlés által választott társelnökök felelnek (az 1992. évi közgyűlés az alábbiakat választotta meg egy esztendőre: Bersényi Iván, Bőjte Józsefné, Csizmár Gábor, dr. Gosztonyi Judit, Levente Péter, Loránd Ferenc, Pál Tamás, Sári Lajos, Soltész Anikó, Tímár Ágostonné, Trencsényi László; az ellenőrző bizottság tagjai: Gruber Andrea Etelka, dr. Havasi Zsolt, Verő Júlia). Tevékenységüket a három havonként váltakozó soros elnöktárselnök hangolja össze.
Anyagi eszközök
A tagsági díj (évi 200 Ft), a fórumnak juttatott támogatás, felajánlás, közérdekű kötelezettségvállalás, alapítványtétel, adomány, pályázat, rendezvényekből, vállalkozásokból származó nyereség.
Gyermekérdekek Magyarországi Fóruma 1156. Budapest XV., Kontyfa utca 5.
Létezhet-e szocialista piacgazdaság?
Résztvevők: Mocsáry József, a közgazdaságtudomány kandidátusa, Szigeti Péter, a politikatudomány kandidátusa, Lóránt Károly mérnök-közgazdász, a Pénzügyminisztérium kutatóintézetének osztályvezetője és Andor László, az Eszmélet főszerkesztője. A vitát az Eszmélet Baráti Kör rendezte 1993 decemberében, az óbudai Kerék vendéglőben. Vitavezető: Krausz Tamás.
K. T.: Tisztelt Barátaim, mai beszélgetésünknek akár „A piacgazdaság történelmi típusai" címet is adhatnánk, hiszen az alapkérdés az, hogy van-e a piacgazdaságnak jelzős szerkezetben egyáltalán értelme? Sokan használják ugyanis a szociális piacgazdaság vagy a szocialista piacgazdaság kifejezést. Van, aki általában a piacgazdaság kifejezést használja és a kapitalizmussal azonosítja, a kapitalizmuson kívül semmiféle értelmet nem tulajdonít ennek a kategóriának. Tehát itt számos elméleti probléma merül föl éppen a rendszerváltás folyamatában, és úgy tűnik számomra, hogy a rendszerváltás befejeződésével ez a kategória is új elemzést igényel. A mai beszélgetésünkre – mind a bevezetők megtartására, mind hozzászólásra – ezért kértünk fel olyan kollégákat, akik képzettségük és foglalkozásuk szempontjából különböző tudományágakat képviselnek.
M. J.: A szocialista piacgazdaság kérdését – a gyakorlati közgazdász nézőpontjából közelítve – azzal indítanám, hogy ez elméleti kérdésfeltevés; a gyakorlatban a menedzser az államgazdasággal találkozik – azelőtt is és most is -, és az államgazdaság is piacgazdaság, ha a piacgazdaságot nem a fejlett tőkés országok konkrét viszonyainak terminus technicusa-ként használjuk, hanem a termék áruvá válása és a végső fokon az értéktörvény alapján működő piaci mechanizmus jellemzésére. Az átlagos értelmiségi számára azonban az államszocializmus ugyebár: tervgazdaság, állami tulajdon, alacsony hatékonyság, egyenlősdi; a piacgazdaság viszont: magántulajdon, tőkés termelés, gyors és hatékony fejlesztés, nagy társadalmi ellentmondások. Nagyjában ezekben a gondolatokban él. Ezért amikor normál értelmiségivel vitatkozom, szinte nem beszélünk egy nyelvet.
És most az államgazdaságról. Szándékosan használom az államgazdaság szót, bár az átlagos magyar értelmiségi ezt az államszocializmussal azonosítja. A közgazdasági valóságban azonban az államgazdaság messze túlterjed Kelet- és Közép-Európán – az államszocializmus területén -; ide sorolható Latin-Amerika, Ázsia, Afrika jelentős része, amit nehezen lehetne államszocializmusnak nevezni. És minek nevezzük a közgazdasági tartalmában alig változott jelenlegi magyar – és általában kelet-európai – gazdaságot? A helyes meghatározás alighanem az államkapitalizmus lenne. Ez azonban sokak érzékenységét sértené, akik hittek, áldozatokat hoztak a szocializmusért, és nem láthatták előre az eltorzulását, ami talán nem is volt szükségszerű – de mégis megtörtént. Mindezért, hogy ne legyen ideológiai vita, az államgazdaság nálam az összefoglaló kifejezés, amelynek azonban nem az állami tulajdon az egyedüli ismérve (bár fontos ismérve), mert gondoljuk meg: Jugoszláviában létezett államgazdaság állami szektor nélkül, és működött. Az államgazdaságot általában négy ismérv jellemzi: a gazdaság állami szektora; a GDP költségvetési koncentrációja és újraelosztása; a nagyfokú monopolizáltság (nemcsak a termelésből kinőtt természetes, hanem mesterséges monopóliumok: üzemhalmaz-nagyvállalatok és a kereskedelem monopolizáltsága); és végül az állam gazdasági túlhatalma. Ez utóbbit nincs időm részletezni, de gondoljátok meg, még az értelmiség felett is uralkodik az állam mint munkaadó, mecénás stb., mint életük meghatározója, vagy, hogy a vállalkozói szféra felett majdnem akkora, vagy nagyobb az állam hatalma, mint az állami szektorban stb.-
A másik jelenség, amivel általában nem szoktunk szembenézni, hogy az államgazdaság a valóságban nem olyan tisztán jelenik meg. Bennetek az az emlék él, mint értelmiségiekben, hogy Magyarországon 1989-ben 95% felett volt az állami szektor. A valóságban akkoriban úgy számoltunk, hogy a GDP-nek kb. 20-30%-át a magánszektor állította elő. Tudom, hogy meglepő ami mondok, de a téesz-háztáji kb. a mezőgazdasági termelés 40%-a volt. Aztán a bedolgozók, akikről az ember – ha benne volt – pontosan tudta, hogy az ún. rezsigazdáknak nevezett kis- és középvállalkozók alkalmazottai, továbbá a vállalati gazdasági munkaközösségek stb., ezek a statisztikában a téesz-, illetve a vállalati szektorban jelentkeztek. Folytatom a kisszövetkezettel, amelyikben száz dolgozó tag tulajdonos lehetett meg alkalmazottak, és én ismertem olyat, ahol ezer munkavállaló volt és ugyanakkor csak töredéknyi vagy néhány dolgozó tag tulajdonos. És végül a gebin meg a szürke-feketegazdaság.
Áttérve az államgazdaságnak a piacgazdasággal való összehasonlítására, a klasszikus piacgazdaság nyilván olyan berendezkedés, ahol nem az állammal való kapcsolattól függ egy vállalat sorsa, veszteségesből nyereségessé, vagy nyereségesből veszteségessé válása, fejlődése, hanem a piac realizálja a nyereséget, a piac dönt a termelőerők szétosztásáról, a tőkéhez jutásról, árakról, bérekről, termelési profilról, termékstruktúráról, a piac koordinálja a gazdaság egészét. Most ezzel kapcsolatban nézzük meg a piacgazdaságot. Mert ugye a humán értelmiségiek fejében ezek abszolút kategóriák. A valóságban azonban, ha megnézzük például a monopolizáltságot, hát bizony a piacgazdaságok – Amerika, Németország stb. – nagymértékben monopolizáltak. Ugyanígy a GDP redisztribúciója is létező kategória a fejlett piacgazdaságokban is. Ugyanakkor az államgazdasággal kapcsolatban hadd mondjam – pl. a latin-amerikai államgazdaságról -, hogy tipikusan jellemzi a multik szigetszerű jelenléte: pl. Brazíliában a Volkswagen és sok más multi, a gazdaság jelentős szektora. Ezenkívül működik még a kisárutermelő-, kézművesszektor, a parasztság, sőt kapitalista kis- és középvállalkozói szektor, amelyeken az államgazdaság uralkodik, alárendelve és kizsákmányolva őket. Végül jellemzőek az uralmi elit élősködő – az állami szektorra ráfonódott – magán, vagy félállami vegyes vállalatai. Tehát a két rendszer messze nem válik szét annyira a valóságban, mint az értelmiségi fejekben.
Na most a piacgazdaságról mindenki fejében tisztának, ideológiailag világosnak tűnik, hogy a piacgazdaság magántulajdonú tőkéstermelés. Ha azt kérdezzük, hogy szocialista piacgazdaság létezik-e, ideológiai meggyőződéssel mondják, hogy nem. De vajon hogyan állunk a piaci szereplők kérdésével, azzal, hogy a piacgazdaságban dolgozói, szövetkezeti tulajdon is lehet. Megjelenhetnek dolgozói kollektívák mint a piac szereplői. Erre persze azt lehet mondani, hogy ez elvont, elméleti kérdésföltevés. Nem véletlenül nyilatkozik erről sok közgazdász, baloldaliak is, mint kuriózumról, lényegtelen és sikertelen jelenségről. Igen, de a tények makacs dolgok. Amerikában 12 millió munkás kb. 12 ezer közép- és nagyvállalatban az ESOP keretében munkahelyének társtulajdonosa, tehát közel annyi, amennyi szakszervezeti tag van. És ami még érdekesebb, ezen belül másfél millió ember kb. 1500 cégnél az ellenőrző pakett tulajdonosa, tehát ténylegesen ők az amerikai piaci verseny effektív résztvevői. Vagyis a kérdés eleven, létező valóság, amelyikre válaszolnunk kell, hiszen az USA és még sok ország dolgozói kollektívái, vagy az olasz termelőszövetkezetek letagadhatatlanul létező résztvevői a piacgazdaságnak.
Tehát nem letagadva a születő dolgozói tulajdon problémáit, belső ellentmondásait, ez sokkal komolyabb jelenség, mintsem dogmatikus marxista vagy liberális alapállásból azt lehessen mondani: ugyan kérem, ezek egyszerűen kollektív tulajdonosok, kollektív tőkések, vagy kisrészvényesek, akik véletlenül munkahelyükön rendelkeznek részvénytulajdonnal. De ne felejtsük el azt, ami talán a leglényegesebb. Az amerikai ESOP-ot nem egy szocialista állam akarata hozta létre és tette ilyenné, hanem a modern posztindusztriális gazdaság objektív mozgástörvényei, konkrétan az ugyanazon kihívásoknak hatására létrejött japán ipari modellel való verseny kényszere. Másrészt pedig konkrét részleteiben az ESOP-ot munkástulajdonosok akarata alakította ki. Az ilyen programokban résztvevő amerikai munkás általában kollektív tulajdonosa az üzemének, vagyis részvényeit csak a gyáron belüli munkatársának adhatja el, az is meg van szabva, hogy valakinek mekkora része lehet a közös tulajdonból. Ha elmegy, vagy nyugdíjba megy, akkor az ESOP szervezet megvásárolja, átveszi a részvényét – nyugdíjnál általában nyugdíjjáradékért – és egy másik dolgozónak adja el. Ez pedig spontánul, a dolgozók – a munkások és a menedzserek – akaratából alakult így ki.
Persze ugyanennek van ám másik oldala is. Ezek az üzemek ugyanolyan kemény versenyvállalatok, mint a magántőkés cégek. Például a tévében látjátok a Procter and Gamble-t – intimbetét és sok minden – ezeknél is dolgozóké az ellenőrző pakett. (Elnézést kérek, hogy étkezésnél mondom, de a tévé is mondja.)
Végül a dolgozói tulajdon Magyarországon is aktuális probléma. Nálunk az ÁVÜ által kezelt cégek tőkéjének 11,5%-a van külföldi tulajdonban, 21,5%-a hazai magántulajdonban. Ebből dolgozói tulajdon 5,9%. Tegyük hozzá, hogy míg a 15,5% nem dolgozói magántulajdon 5 év alatt, 1989 óta jött össze, addig a kevesebb mint két éve indult dolgozói tulajdon már ennek egyharmada, több mint 44 milliárd Ft. Magyarországon több 10 ezer munkás már dolgozói tulajdonos és 429 cég van többségi dolgozói tulajdonban, átlag 50 millió Ft-os tőkével, benne komoly nagyvállalatok, pl. a Centrum áruházlánc, az Akkumulátorgyár, az egyetlen megmaradt hazai cserépgyár, a tatai stb. Az Antall-kormány is megrémült, amikor rádöbbent, hogy mi indult meg. A magyarázat az, hogy a dolgozói tulajdon eleven, széles tömegmozgalommá válik, amely nemcsak a résztvevőket, hanem a bérből-fizetésből élők egész tömegét foglalkoztatja, megmozgatja. Jelenleg is 100-nál több MRP-szervezet van kialakulóban, 30 ezer taggal, tehát ez nem elméleti kérdés. És még egy percig a dolgozói tulajdonról! Ezzel kapcsolatban új módon kell elgondolkoznunk azon, amit megtanultunk, hogy a szocializmusnak nincsen csírája. Hátha van? Nem lehetséges-e, hogy a fejlett kapitalizmusban a dolgozói tulajdon lehet a csíra?
A következő kérdés, amire kitérek, a piacgazdaság „csodatévő ereje". Az egész 89-90-es rendszerváltás erre alapozott, hogy jön a piacgazdaság, jönnek a valódi tulajdonosok, és ezek rövid idő alatt csodát fognak tenni a verseny kényszerében. Azóta eltelt négy év, és csoda nem történt sem nálunk, sem sehol Közép- és Kelet-Európában, hacsak nem az egyre mélyülő válság „csodája". Egyre nyilvánvalóbb annak a kérdésfeltevésnek a jogosultsága, hogyha a világ kétharmadán – amelyik mögöttünk, sőt messze mögöttünk van ipari fejlettségben: Törökország, Portugália, Latin-Amerika, Ázsia és Afrika jelentős része -, ahol sose volt szocializmus, csak magántulajdon meg tőkés termelés, és a piacgazdaság csodája mégsem jelentkezett, akkor miből gondoljuk, hogy pont nálunk jelenik majd meg. Eltelt négy év, és csak várjuk, mint – Móricka szerint – Nasszer Szueznél a nagy orosz telet, hogy egy régi viccet idézzek.
A csodavárás helyett szembe kell néznünk azzal, hogy a piacgazdaságnak feltételei vannak. Mégpedig egy meghatározott műszaki-technikai-gazdasági fejlettség és "világpiacba való egyenrangú betagozódottság. Mindennek valószínűleg 1968-ban értük el a minimális szintjét, amikor a piacgazdaságra való áttérést el is kezdtük. Megkezdtük a nyitást a világpiac felé és az áttérést a piacgazdaságra. Hogy mi rendezte ezt vissza, mindannyian tudjuk, emlékeztek az 1973-as visszarendeződésre, Németh Károly, Borbély, Biszku és az ő szovjet támogatásuk. A piacgazdaságra való áttéréssel kapcsolatban fel kell vetnünk a kérdést, hogy igaz-e – amit állandóan hallunk kormánypolitikusoktól és a sajtóban -, hogy az államszocializmus működésképtelenné vált, összeomlott, és ez tette szabaddá a rendszerváltás útját. Ez nem igaz. A magyar államszocializmus, mint minden államgazdaság, egy modernizációs modell, és éppen nálunk egy sikeres modernizációs modell volt, amelynek felszámolását éppen sikere tette aktuálissá azzal, hogy 1968-ra elvitt minket a piacgazdaságra való áttérés előfeltételeihez. Akkor politikai okokból volt egy elakadás, visszarendeződés, ami nagyon komoly negatív következményekkel járt: eladósodással, stagnálással. Lényegileg 1989-ben mi újra kezdtük az áttérést. Csak akkor az új rendszerváltó elit dilettantizmusa folytán a piacgazdasági áttérésből a termelőerők tömeges pusztulása lett, a világpiaci nyitásból pedig félperiferizálódás, félgyarmati helyzetbe kerülés. Nem véletlenül mondja a közgazdaságtan, hogy az egyenrangú bekapcsolódás a világpiacba a piacgazdaságra való áttérés feltétele, mi azonban félperifériaként kapcsolódunk be.
Ma pedig sokkal messzebb vagyunk a piacgazdasági áttéréstől, és fel lehet vetni, hogy egyáltalán aktuális-e a jelenlegi helyzetben a piacgazdaságra való áttérés – nem szándékként, jelszavakban, hanem ténylegesen. Vajon nem egy stabilizációs, majd egy újabb sikeres gazdasági fejlődési periódus kell, hogy újra elérjük a piacgazdaságra való tényleges áttérés küszöbét?
Végül érdemes szembenézni a világ államgazdaságainak – főleg a latin-amerikai államgazdaságok tapasztalatai alapján – azzal, hogy az egyes államgazdaságok igen eltérő hatékonyságúak. Vannak igen jó és nagyon alacsony hatékonyságúak, és a felmenő, majd leszálló korszaktól függve is változik a hatékonyság. Általánosan igaz azonban, hogy az államgazdaságok a piacgazdaságnál kevésbé hatékonyak. Azonban az áttérés nem szubjektív akarattól függ, hanem a feltételek meglététől. Amikor az államgazdaság, egy modernizációs modell elér egy bizonyos pontot, történelmileg aktuális a piacgazdaságra való áttérés. Ha elmarad, az stagnálást, visszaesést, negatív következményeket eredményez. Mindezt megpróbáltuk. Azonban az államgazdaságoknak még egy fontos tapasztalatuk van, és ez az utolsó gondolat, amit megfontolásra javaslok: az ugyanis, hogy hallatlanul irányításigényesek, ez az egyik súlyos problémájuk. Ha az államgazdaságban az irányítás, vagy akár csak a szakmai színvonal visszaesik, zuhanásszerűen esik a teljesítmény. Allende Chiléje, Mao Ce Tung Kínája, az öreg Marcos Fülöp-szigete. Folytatom: Gorbacsov Szovjetuniója, a Tito halála utáni Jugoszlávia, vagy Antall József Magyarországa. Tulajdonképpen a mi balsorsunknak az elmúlt négy évben az az alapvető oka, hogy egy teljesen dilettáns gazdasági vezetés lépett színre, és ezért a hallatlanul irányításigényes államgazdaságban zuhant a teljesítmény.
Ha egy államgazdaságban megjavul a gazdaságirányítás színvonala – és erről vannak már történelmi tapasztalatok -, akkor a teljesítmény igen gyorsan rendbe hozható. Eltekintek most a külső tényezőktől – attól, hogy félperifériává vált a gazdaságunk, és részben megszállta a külföldi és a spekulációs tőke én most csak önmagában a rendszert elemzem. Gondoljunk Chilére, ahol az összes negatívummal együtt rendbe hozták a gazdaságot. És a legnagyobb példa Kína, amelyik 15 éves szinten (1978-94) a kelet-ázsiai törpeóriások legnagyobb „törpe" óriása lett. Ennek a sok negatívumot felmutató Kínának – amelyik lényegében államgazdaság vagy államszocializmus, kinek melyik kifejezés tetszik jobban – hallatlanul jók a teljesítményei: 15 éves szinten 10% felett van a GDP évi növekedése, még magasabb az ipari növekedés, évi 14%-kal nő az export, az iparban a 90% feletti állami tulajdont folyamatosan bontják le, 93-ban a szövetkezeti és a magántermelés már 45% stb. Ebben a perspektívában kell tehát a magunk helyzetét nézni: ha egy államgazdaságban rendbe tudják hozni az irányítást – tudomásul véve a gazdaság valós állapotát – és ideologikus álmok helyett (fejlett piacgazdaság, nemzeti keresztény középosztály teremtése, privatizáció mindenáron) a valós helyzetnek megfelelő pragmatikus lépéseket tesznek, akkor hallatlanul gyors lehet a gazdaság helyreállítása és utána a fejlődés is. Ez nem biztos, és – szomorú amit most mondok – kérdéses, hogy-ma Magyarországon négy év-a második világháborúval felérő – szörnyű pusztítása után egy újabb stabilizációs korszak nélkül felkészültünk-e a piacgazdaságra való áttérésre.
K. T.: Felmerül már a vita legelején, és jó lenne, ha a többiek is reagálhatnának Latin-Amerika és Kelet-Európa államgazdaságának analógiás megközelítésére. Van-e valami differencia specifikája az „államgazdaság" e két típusának? A végén ugyanarra az absztrakcióra juthatunk, mint Kornai János, aki a bürokratikus koordináció és piaci koordináció fogalmai és logikája mentén gondolja végig a nemzet- és világgazdaság folyamatait, ami erősen leegyszerűsítőnek tűnik. E gondolatok felvetése után Szigeti Péternek adnám a szót.
Sz. P.: Azt hiszem, meg kellene kísérelnünk bizonyos fogalmi egzaktságot bevezetni beszélgetésünkbe, mert egyébként reménytelen vállalkozás lenne, hogy a valóságos konkrétumok gazdagságát gondolati konkrétumokba képezzük le, holott a megismerés feladata éppen ez.
Azzal kezdeném, hogy a naturálgazdaság és a piacgazdaság fogalma a kiinduló pont, ahol utóbbi árugazdaságot, árutermelő gazdaságot jelent – ezek egymás szinonimái. Naturálgazdaság és árugazdaság egymást mint ellentétek határozzák meg. Tehát a naturálgazdaság az, ahol a saját szükséglet kielégítése a termelés célja, mindegy, hogy ezt egy egyén vagy egy közösség vagy valamilyen termelőegység végzi. Az árugazdaságnál, az árutermelő gazdaságnál pedig nem közvetlenül a szükséglet kielégítésére, hanem az áru értékesítésére, azaz haszonra termelnek, tehát a csereérték, a haszon mozgatja, motiválja a termelőt. Mindez már a kiindulóponton bonyolult érvényességi problémákat vet fel. Ugyanis az árugazdaságnak és a naturálgazdaságnak ez a fogalmi meghatározása elvont, sovány magyarázat, amibe történelmileg sok minden belefér. Épp ezért az árugazdaság egyetemes kategória, amit történelmileg kell specifikálni. Nem minden fér bele a történelemből, de a háromnegyede biztosan. Problémát jelent az is, hogy ahol a háromnegyede belefér, ott is kiegészítőként létezik a naturálgazdaság. Tehát ami fogalmilag ellentét, az a történelmi realitásban egymást kiegészítő, komplementer viszonyba léphet, és lép is.
Az biztos, hogy az árugazdaságok történelmileg legfejlettebb teljesítményeit a mai OECD országok nyújtják, de ugyan már mondja meg nekem valaki, hogy ott nem szoktak-e otthon bütykölni a személyes szükséglet kielégítésére? Nem is jelentéktelen az a mennyiség, amit otthon bütykölnek. Rengeteget foglalkoznak vele az adóhivatalok, hogy megadóztassák, meg áfa alá vonják ezeket a tevékenységeket, holott ez lehetetlen. Tehát a házi gazdaság elemeként a naturálgazdaság még a legfejlettebb árugazdaságban is jelen van. A probléma ott vetődik fel, ahol a nagy elméleti rendszerek érintik ezt a kérdést. Nevezetesen itt arról van szó, hogy Marxnál az a kiindulópont, hogy az áru az elemi konkrétum, és az áru, illetőleg az árutermelő munka kettős jellegéből bomlik ki, az egész gondolatmenet. Az áru az elemi konkrétum, és „A tőke" első kötetében van egy lábjegyzet, ahol a szerző arra mutat rá, hogy az árutermelés attribútumaival olyan alakzatokat dicsőítenek, melyek erre nem feltétlenül szorulnak rá. Megtehetik, mert azok az elvont sajátosságok mindenütt jelen vannak, az óin-diai faluközösségtől kezdve az olasz városállamok kezdeti kapitalizmusain át a liberális korszak kapitalizmusáig és a maiig. Mindenütt, ahol elkülönült termelőerők tevékenységcseréje játszódik le, elvonatkoztatva a tulajdoni formától, szerkezettől. Nevezetesen, hogy a termelő haszonra termel: kiviszi a terméket a piacra stb., stb. Itt voltaképp a piacgazdaság semmi mást nem mond ki, mint azt, hogy a társadalmi tevékenységcserének van egy színtere, ahol az lezajlik, de már itt nem az a fogalmi oldal szerepel, hogy mi motiválja a termelőt, hanem a tevékenységcsere színtere, ahol az egyéni részmunkák megméretődnek, hogy össztársadalmilag hasznosak-e, vagy milyen össztársadalmi munkamennyiséget tartalmaznak. Tehát egy összetett és bonyolult fogalomról van szó, Magyarországon is voltaképpen az történik, hogy az árugazdaság közvetlenül belátható evidenciáival cicomázzák fel azt az átalakulást, ami a tőkés árugazdaságba visz el minket. Az én felfogásom az, hogy köztulajdon alapján is lehet árutermelő gazdaság, és épp ezért számomra – hogy Krausz Tamás egyik kérdésére válaszoljak – a szocialista piacgazdaság vagy árugazdaság nem nonszensz, hanem egyenesen egy történelmileg meg nem haladható problematika.
A fogalmi elemzésben tehát a naturálgazdaságnak-árugazdaságnak az ily módon felfogott szembeállítása a kiindulópont. A társadalomtudomány másik legnagyobb figurája, Marx mellett, Max Weber. A polgárság mindmáig legnagyobb társadalomtudósáról van szó, és Marxszal összevetve már a kiindulóponton is világos a különbség. Webernél ugyanis arról van szó, hogy szerinte az előbbi értelemben vett árugazdasági fogalom már a kapitalizmussal azonos. Nevezetesen azt mondja, hogy ahol a szükségletek zömét vállalkozások útján elégítik ki, ott fogalmilag kapitalizmus van. Szembenéz azzal a történelmi ténnyel, amit már említettem, hogy otthon lehet barkácsolni, de a nagy történelmi ellenpélda, az „oikosz", a prekapitalista formációk házközössége, ahol a vállalkozás nem válik el a magángazdaságtól, a házi gazdaság nem válik el a vállalkozó gazdaságtól, hanem a kettő egy egységes szerkezetben van. Ez az „oikosz" a korai feudalizmus királyának tulajdonára is érvényes, akié az egész ország, aki utazgat és feléli a jövedelmét. De ráillik számtalan történelmi formációra.
A lényeg az, hogy Weber e fogalmi meghatározása után az nevezhető kapitalizmusnak, ahol a szükségletek zömét vállalkozások útján elégítik ki, és csak mellékesen lépnek be azok az előfeltételek és kritériumok, amikkel Marx is foglalkozik. Csakhogy Marxnál történelmi értelemben az a döntő, hogy a kapitalizmushoz az eredeti felhalmozás vezet, vagyis az a polarizáció, ahogy a termelőt elválasztják a tulajdontól, és létrejön a kettős értelemben szabad bérmunkás és a tőkés. Az eredeti felhalmozási folyamat teremti meg az áttörés, az ipari tőke működésének előfeltételeit, ami a modern kapitalizmust létrehozza. Webernél nem ez hozza létre, nem ez az ugrópont, a kapitalizmus elvont fogalmához szerinte az kell még, hogy bevezessék a 16. században feltalált kettős könyvvitelt, mert technikailag ez bizonyítja, hogy most már nem „oikosz", nem házigazdaság van. Ha már el tudom választani a bevételt a kiadástól és azt a részt, amit a vállalkozásba fektetek önálló vagyontömegként és ami a személyes szükséglet a saját háztartásomban, akkor nemcsak fogalmilag, de történelmileg is kapitalizmus van.
Tehát Webernél a könyvvitel az ugrópont, ezzel a 16. századi felfedezéssel specifikálja történelmileg a kapitalizmus fogalmát. Illetőleg van még egy összetevő: a protestáns etika szellemiségének sok vitát kiváltó magyarázata, amit Weber hívei is bíráltak. Felvetve, hogy nincs-e egy kicsit túláltalánosítva a protestáns aszkézis, amelyik természetesen összefügg a könyvvitellel. Mert hogy részben szabadon sáfárkodhatunk a reánk bízott talentumokkal, részben pedig eredendően arra vagyunk motiválva, hogy minél kevesebbet éljünk fel, amit mérni kell. És tulajdonképpen a jó vállalkozónak kétségtelen tulajdonsága, hogy a rendelkezésére álló vagyon minél nagyobb hányadát az újratermelésbe fektesse be, és ne élje fel. A szellem itt találkozik a könyvviteli technikával. Webernél már csak az előfeltételek között szerepel, hogy a szabad bérmunka, vagy a feudális kötöttségektől mentes tulajdoni formák, tehát a forgalomban nem kötött formák rendelkezésre álljanak. További epizód, az egyik előfeltétel a sok közül, hogy ilyen szabad munkaerő rendelkezésre álljon. Mindez Marxnál – ismétlem – az eredeti felhalmozás, egy történelmi elválasztási folyamat eredményeként jön létre.
Tehát már a kiindulóponton is léteznek ezek a nagy szemléleti ellentétek, noha a problémák azonosak. De hol az azonosság? Marx is foglalkozik A időében a vallás szerepével, de nem azzal a helyiértékkel, súllyal, mint „A protestáns etika" Webere teszi. Vagy amit Weber a kapitalizmus irracionális formáinak nevez (zsákmányolás, rablás, harácsolás, háborúban szerzett vagyon, uzsora) ugyanezek Marxnál a tőke özönvíz előtti formáiként nagyon hasonló módon képezik le a preka-pitalista termelési formákat és módokat. Tehát nincs mindenben „ég és föld" különbsége közöttük.
A frankfurti Claus Offe weberi-marxi osztályfogalomról beszél, mert az azért mind a kettőnél világos, hogy tulajdonképpen a termelőeszközök feletti rendelkezés – amit Weber úgy mond, hogy az a vállalkozó, aki végső értelemben érdekelt abban, hogy a termelőeszközöket mozgassa – jelöli ki a jövedelemmegosztásnak egy módját és ezen keresztül az életlehetőségek egy közösségét. Persze még az osztályfogalomban is lehet különbségeket találni, de megvan ez a közös mozzanat a termelőerőkkel. Ami Marxnál árugazdaság, az Webernél már kapitalizmus. Történelmileg az ugrópont az egyik esetben az eredeti felhalmozás, a másik esetben a magánháztartástól elválasztott vállalkozás, a könyvvitellel és a protestáns etikával.
Nem véletlen az sem, hogy Weber a saját horizontján a szocialista elméleteket úgy jellemzi a „Rechtssoziologie"-ban, hogy azok voltaképpen kizárólag a saját munkán alapuló szerzést ismerik el legitim szerzésmódnak. Ebben igaza van, de ezek után közli – és ez már nagyon a korabeli kommunista, szocialista elképzelések leképezése, meg a hadikommunizmusé -, hogy a szocialista elméletek általában nem ismerik el, hogy a csere formális szabadsága is legitim szerzésmód. Igaz, hogy ha valaki Kautskyt olvassa vagy Bebelnek a „Nő és a szocializmus"-át, ott a szocializmus kritériuma az, hogy nincs csere, mert saját szükségletre, közvetlen szükségletkielégítésre termelnek, és csak a saját munka legitim. Amikor azt mondom, hogy a köztulajdonnal összefér az árugazdaság, akkor természetesen minden önigazgató kollektíva a saját munkájával legitim módon előállított terméket legitim módon cserélheti ki, sőt szükséges is kicserélnie, hiszen az árugazdaságban is szükségképpen fennáll a részmunka és az összmunka megosztása. Enélkül a munkamegosztás előnyeiről kellene lemondani. Mindenki csak egy bizonyos társadalmi részmunkát végezhet el, és azt közvetítenie kell, ki kell cserélnie, mert sokoldalú szükségleteit nem tudja csak egy-egy tevékenységformán keresztül kielégíteni. Tehát már itt, történelmileg ezen a horizonton fölmerül, hogy vajon a csere, a kereskedelem és a pénzfunkciók kiteljesedhetnek-e? Azt gondolom, az árugazdaságból következik, hogy ki kell teljesedniük, és nem ez a vízválasztó a kapitalista és szocialista gazdaság között. (De hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a 19. század szocialistái közül sem volt mindenki ilyen, mint Kautsky és Bebel, és nem feltétlenül ezt interpretálták a marxi életműből. Nem kell összekeverni a kommunizmust a szocializmussal és az átmeneti kor problémáival.)
A 19. század szocialistái közül a kispolgári réteg vagy az anarchisták a versenyelv igazságosságát általában nem vonták kétségbe, hanem annak előfeltételeit keresték. Az igazságos versenyt akarták megteremteni, ahol mindenki a saját munkája produktumát versenyezteti. Az anarchisták szerint igazságtalan az örökösödési jog, mert akkor rögtön olyasmivel gazdálkodom, amit nem én állítottam elő, hanem örököltem. Az volt a feltételük, hogy a „start" igazságos pillanatát megteremtsék, ahogy általában a mai kispolgári demokratikus gondolkodásnak is szimpatikus törekvése, hogy meg akar teremteni – egyfajta nivellálás útján – egy kiindulópontbeli egyenlőséget, ha tetszik, esélyegyenlőséget. A probléma az, hogy megteremthető-e ez és hogyan? Illetve – és ez már átvezet egy további kérdéshez ha megteremtenek is egy ilyen egyenlőséget kiindulópontként, egy további nehézség mindenképp adódik. Nevezetesen az, hogy a verseny, a konkuren-ciaelv legsajátabb terméke a monopólium. Ha viszont ez így igaz, akkor valótlan, hogy van önszabályozó piacgazdaság, mert az egyik lerontja a másikat. Ha a monopolizálódás kizárólagos hatalmat ad, akkor nem önszabályozó a piacgazdaság, mert a monopólium diktálni tud a nem-monopóliumnak.
Hadd mondjak egy adatsort a monopolizáltság fokáról, amit ismerek. A világ milliárdos tőkeerejű vállalatainak a dinamikája úgy alakult, hogy 1900-ban egy darab volt, a United Steel, 1904-re 4 darabra nőtt a milliárdos tőkeerős vállalatok száma, 1918-ra 37 – ha jól emlékszem -, 1945 körül 386 ilyen milliárdos nagyságrendű multinacionális vállalat volt, a 70-es évekre pedig 665. Nem tudom, hogy ma ez a szám pontosan mennyi, de sajnos az „önszabályozó" piacgazdaságban mint világrendszerben ez a néhány száz multinacionális tröszt a világ össztőkéjének felével rendelkezik, úgyhogy problematikus az önszabályozódás tézisét a monopolizálódás ilyen foka mellett fenntartani. Még akkor is, ha a multik között is van verseny. Az csak mítosz, hogy kizárólag a versenyelv szelekciója érvényesülne, a láthatatlan kézé, még ha az árugazdaság versenyelvében van is önszabályozó mozzanat, de hogy ez tiszta formában működhetne az erőfölény gazdasági kihasználása nélkül, annak a monopolizálódás tényei alapvetően ellentmondanak. A világgazdaságban egyenlőtlen és hierarchikus viszonyok vannak. Egy szocialista piacgazdaságban pedig az állami koordinációnak nivellálnia kell. Tehát szerintem lehet szocialista köztulajdon árugazdaság mellett.
De mi a helyzet a magántulajdon uralma esetén? Ez persze csak szónoki kérdés, hiszen tudjuk, hogy ha a szociális szempont uralkodik, akkor nem uralkodik a versenyelv, ha pedig a versenyelv uralkodik, akkor nem uralkodhat a szociális szempont. Részlegesen azonban összeférnek. Nem lehet szociális egy árugazdaság, piacgazdaság az árupiac, a pénzpiac és a tőkepiac szempontjából. De a negyedik nagy piac, a munkaerőpiac szempontjából nagyon is lehet szociális, sőt szükségképpen az, mivel a munkaerő reprodukciós színvonala tekintetében mindenképpen van értékmozzanat. Az egész bérharc, mint szubjektív tényező, e körül a színvonal körül mozog. Az önszabályozó piacgazdaság teóriája ezt sem veszi figyelembe, hogy egyetlenegy áru – nevezetesen a munkaerőáru -, az összes többitől különbözik, mert saját akarata és öntudata is lehet, és ezért nem a dolgok módjára viselkedik. A különféle piaci formák működésén belül látni kell, hogy normatíve, értékszempontból a munkaerőáru nem semlegesíthető. Ezért a szociálliberalizmus a felvilágosult tőkés magánvállalkozó álláspontja – nem a közösségi társadalomé. Más kérdés, hogy a munkaerőnek egyéb fontos tulajdonságai is vannak, pl. hogy önmaga értékesítési költségein túlmenően új értéket, értéktöbbletet képes előállítani. A kettő persze szorosan összefügg egymással, hiszen azért nem semlegesíthető normatíve, mert rendelkezik ezzel a képességgel, amely az univerzum rendjében egyedül az ő sajátossága.
A létezett szocializmusok vereségével kapcsolatban, eltekintve attól, hogy történelmileg valószínűleg szükségszerű volt ez a bukás, számomra mégis az a probléma, hogy ebben az összeomlásban van-e valami, ami elméleti tapasztalattal szolgál a jövőre nézve. Ami végül megdönthetővé vált, az lényegében a szovjet típusú tervgazdaság, de 70 éves történetének nem minden pillanatában volt ez így. A 29-es fordulattól a 60-as évek elejéig lényegében változatlan formában működött a tervgazdaság tervutasításos formája, csak ezután vezettek be néhány technokratikus reformot. Egészében véve azonban, az én megítélésem szerint, a szovjet típusú szocializmus gazdasága a naturálgazdaságnak egy történelmi formációja, amiben az áruelemek technikai segédeszközök, lebonyolítási formák. Ez bukott el, mert megragadt a második ipari forradalommal még összhangban álló társadalomszervezési elveknél, amikor már az atomiparral, mikroelektronikával, kommunikációval a negyedik ipari forradalomba léptünk. Ezzel szemben a magyar és jugoszláv modell elméleti értelemben olyan hagyatékot mutat fel – szemben mondjuk Bihari Mihálynak azzal a 91-es értékelésével, hogy csak a diktatúra rossz szájízét hagyta történelmileg hátra-, amit a közepesen fejlett kapitalizmusok ez ideig nem nagyon múltak felül.
Mocsáry Józseffel abban a tekintetben hadd vitatkozzam, hogy az államgazdaság fogalma nagyon túlfeszített és problematikus, mert a létező szocializmusban nem volt döntő a magántőke, hiszen az állam volt az össztőkés a makrogazdasági irányításon keresztül, és így a makrogazdasági koordinációval egyfajta szelídített árutermelés működött. A munkaerőpiac működését azonban alapvetően megváltoztatta, és a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióit mérsékelte, szemben Latin-Amerikával, amellyel Mocsáry József egy kalapba gyömöszölt minket. Az már más kérdés, hogy az „átmenetből" miért, hogyan és kik csináltak és csinálhattak „visszamenetet" nálunk, amikor a külső feltételek megváltoztak.
K. T.: Köszönjük szépen. Nemrég meghalt barátunk, Szabó András György és a nagyon is élő Tütő László úgy fogalmazott, hogy a szocializmus lényegi dimenziója mégiscsak az, hogy egyfelől a munka és tulajdon, másfelől pedig a gazdaság és politika elválasztottságát felszámolják az abban érdekelt történelmi erők. Bármennyire is elvont és filozófiai ez a megállapítás a szocializmusról, mégiscsak értelmes kérdésföltevés, és ez is a marxi örökség ún. aktualitásának bizonyítéka. Lóránt Károlynak nyilván van mit mondania a politika és a gazdaság, vagy másképpen az állam és a gazdaság kapcsolatáról.
L. K.: Mint gyakorlati ember a piacgazdaság problémakörét elsősorban a gazdaság tényleges működése alapján próbálom megközelíteni. Egyetértek Szigeti Péterrel, hogy a fogalmak és definíciók szerepe rendkívül fontos, többek között azért is, mert a közgazdaságtan, mint minden társadalomtudomány, a valóság jelenségeit többféleképpen is magyarázhatja, és az eltérő magyarázatoknak megfelelően más és más modellt alakíthat ki a valóságról. Az eltérő magyarázatok, illetve modellek alapján adhatjuk egy valóságosan működő gazdaságnak a szocialista vagy piaci jelzőt. A valóságról azért alakítható ki többféle modell, mert mindegyik elképzelés alapvető jellemzői bizonyos fokig megvannak benne. Attól függően, hogy melyik elemet emeljük ki, melyikre építünk egy elméletet, annak megfelelően fog a gazdaság – az elmélet szerint – működni. Tudnunk kell, hogy a közgazdaságtudományban az elmélet mindig valamiféle érdeket szolgál, ezért fontos számunkra, hogy milyen érdekek védelmében vizsgáljuk a közgazdasági problémákat.
Szigeti Péter próbált egy meghatározást adni a piacra. Én is úgy gondolom, hogy a piac alapvetően az a hely, ahol a kereslet és kínálat találkozik egymással és igyekszik egymást kölcsönösen befolyásolni. A kérdés az, hogy mi határozza meg a keresletet és a kínálatot? Egy sztálini típusú tervgazdaságban az volt a feltételezés, hogy a keresletet, illetve a kínálatot központilag részletekbe menően meg lehet határozni. Ehhez még az a feltételezés is járult, hogy a központi döntések kiküszöbölik a piacgazdaság utólagos szabályozásából származó ciklusosságot és veszteségeket. Ez a valóságos gazdaság egyik, szélsőséges modellje. A másik ennek az ellentéte, amikor – az elmélet szerint – az államnak nem szabad beavatkoznia a gazdaságba, mert kizárólag a piaci szereplők tudják jól felismerni érdekeiket, és a piacon kell mindennek eldőlnie.
A két szélsőség a valóságban sohasem létezett, csak azért használják, mert az elméletet mindig könnyebb fölépíteni egy leegyszerűsített esetre. így van ez valamikori szűkebb területemen, a villamosságtanban is. A televíziós adóantennáknál például az elmélet egy cérnavékonynak elképzelt, úgynevezett dipólusantennára szól, a valóságos antenna viszont olyan vastag, mint a karom, vagy még vastagabb, másképp is viselkedik, mint az ideális modell, de mégis viszonylag jogközelítést nyújt a méretezéshez.
Az elmélet sohasem tudja a gyakorlatot teljes egészében követni. A valóságos gazdaságban a kétféle (piaci és központi) koordinációnak mindig is megvolt a maga szerepe. Azt, hogy egy gazdaság valójában hol áll a két szélsőséges elméleti modell között, nehéz meghatározni, és itt kezdődik az ideológia szerepe. A valamikori szocialista országok ideológusai a központi koordinációt emelték ki, holott a piaci koordináció – igaz, csekély mértékben – még ezekben az országokban is működött annak idején. A polgári közgazdászok a piaci koordinációt emelik ki, holott, ahogy Mocsáry József is említette, a tőkés gazdaságoknak – ha az árbevétel alapján mérünk – talán fele vagy még annyiadrésze sem tekinthető valóban piacgazdaságnak, vagyis olyan területnek, ahol csakis a piac koordinál és az állam szerepe elhanyagolható.
Ha a gazdasági modellekről szóló vita önmagában egy tisztán elméleti konstrukció lenne, ha nem kapcsolódna szorosan a tulajdonviszonyokhoz és a jövedelemelosztáshoz, akkor nem lenne olyan fontos. Jelentőségre éppen azáltal tesz szert, hogy a jövedelemelosztás egyik elméleti alátámasztását jelenti. A piacgazdaság elmélete ugyanis a magántulajdon dominanciájára épít, ami meghatározza a jövedelmek elsődleges elosztását is. Valójában ahhoz, hogy piaci szereplők megjelenjenek és kicseréljék áruikat, lényegében csak elkülönült tulajdon kell, ami nemcsak magántulajdont jelent. A piaci szereplők egy része lehet magántulajdonos, de a piacon ugyanúgy lehetnek más tulajdonformák is. így van ez a mai fejlett ipari országokban is.
A piacgazdaság, illetve a magántulajdon hatékonysága megint csak ideológiai kérdés. Statisztikai adatokkal nem lehet alátámasztani, hogy a magántulajdon vagy a piacgazdaság hatékonyabb lenne, legalábbis akkor, ha valamennyire is tudományos, egzakt módszereket kívánunk használni. Azt, hogy mi hatékony és mi nem, az adott szituáció dönti el. Van, amikor az adott problémát a központi tervezés, van, amikor a piac tudja jobban megoldani. A szocialista országokban kezdetben – ideológiai okok miatt – még a hajnyírást is államosították. Ez nyilvánvalóan szélsőség. Hasonlóan szélsőség az oktatás vagy az egészségügyi ellátás piacosítása a másik oldalon.
A lényeg, amit hangsúlyozni szeretnék, az, hogy a magántulajdon hatékonysági fölénye a szélsőséges esetektől (például állami fodrászat) eltekintve nem bizonyítható, és ennek következtében hatékonysági érvekkel nem lehet igazolni a magántulajdon erőltetett kialakítását. Az elmélet arra jó, és arra kell, hogy meghatározott társadalmi csoportok a privatizáció eredményeként rátegyék kezüket a nemzeti vagyonra. Az elmélet szerepe pusztán az, hogy egy új tulajdonosi réteget hozzon létre, és elméletileg megalapozza a nemzeti vagyonhoz való jogát. Ez a réteg létrejött, illetve létre fog jönni, de azok az ígéretek, hogy ettől a szélesebb társadalmi rétegek is jobban élnek majd, nem fognak beválni, akkor sem, ha a szocialisták nyernek az 1994-es parlamenti választásokon. Korai még eltemetni azt az értékrendet, ami a világ keleti felét jellemezte az utóbbi évtizedekben, mert az emberek egy-két éven belül rádöbbennek, hogy becsapták őket. Azt a fajta értékrendet, amit a 17-18. századi kapitalizmus képviselt, nem lehet visszahozni azok után, ami itt az elmúlt 40 év alatt történt, nem is lenne indokolt, hiszen nem az eredeti tőkefelhalmozás korát éljük. A termelőerők létrehozása pedig a volt szocialista országokban is megtörtént.
Mondanivalómat azzal szeretném zárni, hogy föl kell készülnünk arra, hogy a magántulajdon mellett felhozott érveket gyakorlati példákkal, elméletileg alátámasztva is vissza tudjuk utasítani. A közös tulajdonból, a nemzeti tulajdonból egy szűk tőkés réteg létrehozása nem fogja növelni a társadalom jólétét, hanem egyszerűen csak a jövedelmeket csoportosítja át egy szűk réteg javára. Érvrendszerünkben fel kell használni azokat a tényeket, amelyeket Mocsáry József említett az állam és a közös tulajdon szerepéről a fejlett piacgazdaságokban. Ehhez én még hozzátenném a dán mezőgazdasági szövetkezetek példáját. Rá kell mutatni arra a Szigeti Péter által szellemesen megfogalmazott ellentmondásra is, hogy önszabályozó piacgazdaság valójában nincs, mert a „szabad" piacon előbb-utóbb monopóliumok jönnek létre, amelyek eltorzítják a piac működését, és ezek szerepének csökkentéséhez, az „igazi" piaci viszonyok visszaállításához is állami beavatkozás szükséges.
K. T.: Lóránt Károly gyakorlatias tézisei igen fontos elemekkel egészítették ki az eddig elhangzottakat, bár alighanem Andor Lászlónak kell majd a különböző „szakmai" nyelveket egyeztetni és olykor „lefordítani". Ezért most ő kapja meg a szót.
A. L: A 80-as évek reformvitái során ismétlődően szembe kellett nézni azzal a kérdéssel, hogy jó-e a piacgazdaság, kell-e az nekünk és ennek érdekében milyen és mennyi reformot kell végrehajtani. Egy idő után világos volt, hogy sokan, akik piacgazdaságot mondtak, ezt valamiféle fedőnévként vagy látszólag szakszerű megnevezésként használták a kapitalizmus helyett. A szocialista jelzővel való kiegészítés pedig annyit jelentett, hogy „bármi mehet, kivéve a párt vezető szerepét". A Grósz-korszakban, amikor a szocialista piacgazdaság jelszóvá vált, már sem az állami tulajdon, sem a teljes foglalkoztatás nem volt tabu. (E rejtjelezésnek egyébként vannak kései példái is, például amikor az utóbbi egy-két évben megjelentek a szélsőjobboldali tendenciák, akkor nagyon sokan szerették volna már kimondani, hogy itt fasiszta, vagy fasisztoid tendenciákat látnak, de az illendőség vagy a politikai közgondolkodás vagy a közdialógus ezt nem hagyta, és ezért sokan populizmusról beszéltek. Azt hiszem, hogy a jelenlevők között is vannak, akik ennek a kísértésnek engedtek.)
A lényeg az, hogy amikor a reformvita a 80-as évek folyamán megélénkült, akkor felvetődött a kérdés, hogy ez a terminológia – ami azért sokkal több volt, mint terminológia, mert ahogy Szigeti Péter kifejtette, egy konkrét elméleti iskola állt mögötte – mit mondott a marxizmus számára, hogy lefordítható volt-e a marxizmus nyelvére, illetve egyáltalán hogyan lehetett kommunikálni a két elmélet között, volt-e valamiféle áthallási lehetőség? Amikor ugyanis néven akartuk nevezni a gyereket, akkor rögtön megkaphattuk, hogy ne használjunk ilyen durva szavakat, mert ez egy pejoratív, lejáratott kifejezés, és különben is fölidézi azokat a politikai, erkölcsi és hasonló vonatkozásokat, amit igazából a gazdaságba nem szabad – mondták ők – mesterségesen belekeverni. Számunkra nyilvánvaló azonban, hogy ami mesterséges és erőltetett, az nem az összekapcsolás, hanem a szétválasztás. Tehát az első fontos megállapítás, hogy amikor elfogadjuk az elemzés alapjául a gazdasági mechanizmusokat – tehát, hogy az piacgazdaság, vagy sem -, akkor tudatában kell lenni annak, hogy az egész gazdasági folyamatot megpróbáljuk leválasztani annak társadalmi vonatkozásaitól, és ez következményekkel jár.
Ahhoz, hogy az integrációs mechanizmusokra lehessen terelni a vitát az osztályelemzés helyett, nemcsak Max Weber volt segítségül hívható, hanem például a kiváló magyar származású és világszerte elismert szociológus, gazdaságtörténész Polányi Károly is. Amikor valaki el akart távolodni a kötelező marxi vagy marxista terminológiához kapcsolt formációs vitáktól, akkor kéznél volt Polányi elmélete, ami még mindig egy tisztességes baloldali álláspont. Polányit nem lehet semmilyen formában antiszocialistának, vagy jobboldalinak beállítani, de mégsem a marxi formációelmélet alapján dolgozott, hiszen – amint azt a 80-as évek során nálunk is az új liberális nemzedék körében, elég széles körben, fejtegették – ő volt az, aki kidolgozta a gazdasági integrációs mechanizmusok egyfajta elméletét a piac, a redisztribució és reciprocitás megkülönböztetésére.
Miért volt ez érdekes? Azonnal felkeltette a figyelmét azoknak, akik az addigi vitákban mint piac és állam dilemmájában vergődtek, hogy Polányi nem kettő, hanem három lehetőséget, három integrációs mechanizmust különböztetett meg, és ebben nem is volt egyedül. Hogy egy nagy ugrást tegyünk, és még egy olyan szakembert, társadalom- vagy gazdaságkutatót említsünk, aki szintén három integrációs mechanizmussal operált a 80-as években, Soós Károly Attilára hivatkozhatunk, aki az ún. szocialista gazdaságról írott könyvében a terv, a kampány és a pénz mechanizmusait különböztette meg.
Még szélesebb spektrumban végezte el az összehasonlító elemzést Kornai János, aki ugyan Bürokratikus és piaci koordináció cím alatt mondta el akadémiai székfoglalóját, de abban a tanulmányban nemcsak bürokratikus és piaci koordinációról volt szó, hanem e kettő mellett még az etikai koordinációról is, ami szegről-végről rokonságba hozható a Polányi-féle reciprocitás-elgondolással, és akkor Kornai még az agresszív koordinációt is megemlítette. Ehhez képest érdekes, hogy majdnem tíz évvel később, amikor megírta híres röpiratát a gazdasági átmenet ügyében, akkor már valóban csak két mechanizmus maradt a szeme előtt, az a bizonyos bürokratikus és a piaci koordináció, ami leginkább arra volt jó, hogy leegyszerűsítse az alternatívát az emberek számára. Egy forradalmi helyzetben – nevezzük annak a 89-es helyzetet, aminek akarjuk – az ember nagyon egyszerűen fogalmaz: „rabok legyünk, vagy szabadok?" Négy éve ez volt Kornai kérdése, ami korábbi tudományos teljesítményének jelentős leegyszerűsítése.
Még egy szerzőt kell említeni – igazságtalan lenne kihagyni -, hiszen a 80-as évek reformvitáinak megtermékenyítő előfutára volt: Bauer Tamás. Ő nagyon korán és helytállóan észlelte, hogy az elmúlt rendszerben nem egyszerűen egy parancsuralmi gazdaság, nem egyszerűen tervutasításos gazdaság, nem egyszerűen egy államgazdaság működött, hanem valamiféle vegyes gazdaság, mivel azonban ez a vegyes gazdaság minden integrációs mechanizmusát meglehetősen tökéletlenül üzemeltette, ezért ő egy szellemes fordulattal élve mindezt a „sem terv, sem piac" leíró meghatározásával jellemezte.
Ez azért érdekes, mert ha valaki alaposan megvizsgálja e tipológiákat, az esetek többségében azt találja, hogy a közgazdászok fejében igen korlátozott felfogás él az államról, pontosabban a politika világáról, és ezért számukra minden, ami nem piaci, eleve irracionális, vagy korlátozott racionalitással bír, és ezért idővel el is fog múlni. Az uralkodó közgazdasági elmélet – és így a közgazdasági oktatás – nem magyarázza meg azt, hogy a politikum szférája igazából mit jelent, hogyan működik, és mi a kapcsolata az élet többi szférájával. E probléma másik oldalát képezi az a tézis, mely szerint ideális esetben sem a gazdaságban, sem a „civil" társadalomban nem jelenhet meg a politika.
El kell gondolkodni például azon, hogy amikor szembeállítják egymással az államot meg a piacot, és a kettőből egy alternatíva lesz, akkor különböző fogalmakat hasonlítanak össze. Minthogy az állammal szemben igazából nem a piac áll, hanem a magánszféra, a piaccal szemben nem az állam áll, hanem mindazok a tevékenységek, vagy nagyobb tevékenységcsoportok, amelyeket az állam konkrét történelmi formáiban a gazdasággal kapcsolatban végez. Ez azt jelenti, hogy meg kell tudni különböztetni, az én felfogásomban minimum három fő tevékenységcsoportot, amit az állam mint a politikum átfogó intézménye a gazdasággal kapcsolatban elvégez.
Az egyik az, amit – ha egy szóval kell mondani – szabályozásnak nevezünk, de ezen azt értem, ami már a modern állam, vagy a modern gazdaság keletkezési időszakában, tehát az abszolutizmus idején is az állam nagyon fontos szerepe volt: vagyis hogy konkrét szabályokat írjon elő a gazdasági tevékenységre vonatkozóan, ha kell, akár kényszerpályákat iktasson be a pénzmozgásba, anélkül, hogy a pénzfolyamatokat a saját kasszájában centralizálná, és természetesen a jövedelmek újraelosztása nélkül. Ehhez képest valóban újdonság volt, amikor a 20. században, különösen a 30-as évek után megjelent az újraelosztás. Nyilván az előző időszaknak is voltak újraelosztási hatásai, de nagyságrendjét, méretét tekintve egészen más dologról van szó a háború utáni újraelosztási mechanizmusok mint állami gazdaságirányító tevékenység megjelenésével. És még egy harmadik dolgot kell megkülönböztetni, ami politikai jellegű tevékenység a gazdaságban, és ez a tervezés. Most itt nincs idő arra, hogy kifejtsük ezeket külön-külön, de szerintem ez egy nagyon fontos és nagyon sok lehetőséget rejtő megkülönböztetés.
Aszerint, ahogyan ezeket a mechanizmusokat megkülönböztetjük, vagyis azáltal, hogy egy sokkal árnyaltabb, bonyolultabb képet kapunk az államról, sokkal többet fogunk megtudni a piacról meg a piacgazdaságról is. Ennek alapján nyilván már senki nem mondja azt, hogy létezik piacgazdaság abban az értelemben, hogy csak a piac lenne. (Igazából nem is mondta senki, csak a tényleg nagyon elvakult szabadpiaci liberális ideológusok követői közül néhányan. Jóformán még maguk az ideológusok sem mondják.) Amikor a piacgazdaságot említik, nyilván azt értik rajta, hogy az egy olyan formáció, ahol, amelyben a sokféle integrációs mechanizmus közül a piac dominál. Ez ugyanaz a leegyszerűsítés, mint a politikaelméletben használatos demokrácia kategóriájuk. Amikor azt mondja valaki a nyugati társadalmakat jellemezve, hogy ez demokrácia, akkor valóban, igazából miről van szó? Igazából egy polgári köztársaságról vagy egy alkotmányos monarchiáról van szó, de az általános választójog, parlamenti választások, szabad pártszerveződés, szabad véleménynyilvánítás, érdekegyeztető mechanizmusok óta valóban van egy komoly demokratikus elem ezekben a politikai rendszerekben. Ha ezeket mérlegeljük, akkor valószínűleg demokratikus, autokratikus, bürokratikus, technokratikus és más egyéb elvek között a demokratikus elv igen nagy hangsúlyt kaphat a 20. században, különösen az elmúlt 40-50 évben.
Ha viszont a leegyszerűsítéseket el akarjuk kerülni, akkor nem biztos, hogy az egyes rendszerek meghatározását egyszavas vagy kétszavas definíciók adják meg. Hogy egy a New Lett Review-ban nemrég megjelent cikkre utaljak, amely a skandináviai politikai átalakulással foglalkozott, és a skandináv politikai struktúrát – nyilván a New Leit Review hagyományában nem pusztán a politikai, hanem az egész társadalmi-politikai struktúráról van szó – elemezte, azt a megnevezést használta, hogy az egy „szociáldemokrata államkapitalizmus". Mi sem afelé törekszünk, hogy feltétlenül a napi sajtó által kezelhetőén dolgozzuk ki elemzésünket, az már egy másik közvetítő szint. A mi esetünkben fontosabb, hogy egy elméleti konzisztenciát alakítsunk ki, minthogy az előbb említettnél sokkal egyszerűbb szavakba próbáljuk sűríteni, amit mondunk.
A másik következtetésem, hogy mégiscsak ki kell alakítani valamiféle preferenciát, az egyes gazdasági mechanizmusok tekintetében értékítéletet kell mondanunk. Amit az előbb elmondtam, hogy ezek az állami vagy politikai gazdaságszervezési és irányítási mechanizmusok egymást követik, abból, azt hiszem, kiderül, hogy a progressziót szem előtt tartva milyen preferencia állítható föl közöttük. A szocialista piacgazdaság kifejezésnek tehát van értelme, amennyiben az összetételben a piacgazdaság azt jelenti, hogy az áruviszonyokat semmiképpen sem lehet egy csapásra eltüntetni a társadalomból, a szocialista pedig azt, hogy a társadalomban világosan és méltányosan meghatározott elosztási – és ha kell, újraelosztási – elveket érvényesítenek, a termelés vonatkozásában pedig egyre szélesebb körben sikerül felülbírálni a csereértéket, a hosszú távú társadalmi érdekek érvényesítésének igényével. Ezt tehát elsősorban egyfajta történelemfilozófiai állásfoglalásként lehet képviselni, amelyhez viszonyítani lehet a konkrét gazdasági koncepciókat.
K. T.: Köszönöm szépen. Itt több gyümölcsöző kérdésföltevés hangzott el, az egyik ezek közül bizonyosan az, hogy a korábban kialakult koncepciókat, elméleteket funkciójuk szerint érdemes megvilágítani. így érthetjük meg ugyanis, hogy egy-egy elmélet miért is született. Igazából az ismeretelméleti kritikát is akkor tudjuk elvégezni, ha látjuk ezen elméletek történelmi-politikai funkcióját is. Volt szó az árugazdaság-naturálgazdálkodás szembeállításról, az állam-piac szembeállításról és a szocializmus-kapitalizmus szembeállításról is. Jó lenne, ha ezeknek a szembeállításoknak történeti és filozófiai értelméről elhangzana még valami, ebben a vitában. Számomra legalábbis úgy tűnik, hogy ezek alapvető jelentőségűek az újraértelmezési folyamatban. Lendvai L. Ferenc és Szász Gábor jelentkezett, hogy az eddig elhangzottakat kiegészítse.
L. F.: Két nagyobb és egy kisebb lábjegyzetet szeretnék tenni az előttem mondottakhoz. Az első nagyobb lábjegyzet a szocializmus versus kapitalizmus fogalomhoz, illetve ezekhez a megnevezésekhez kapcsolódik. Én annak örültem, hogy itt a szocialista jelző nem úgy fordult elő (azt hiszem, szinte senkinek a hozzászólásában sem), hogy ezzel a szóval valami föltétlenül nagyon értékeset, nagyon pozitívat, nagyon magasrendűt stb. mondjanak. Tehát tulajdonképpen nem az igazságosság, vagy az igazságos elosztás oldaláról közelítették meg a szocializmus problémáját, hanem úgy gondolom, hogy végső soron, hacsak implicite is, a tulajdonlás oldaláról, amire Krausz Tamás az előbb itt már utalt. Ezért is vált lehetségessé mindkét bevezetőt adó hozzászóló részéről a szociális piacgazdaság, vagy a szocialista piacgazdaság összetételeknek értelmes fogalmakként való használata.
Korábban, mikor ezeket az összetételeket használták, vagy használtuk, akkor az úgy hangzott, mintha azt mondtam volna, hogy repülő ló. Tehát mintha a jelzővel meg akartuk volna változtatni a jelzett főnév értelmét. Hálistennek nem így hangzott el egyszer sem, hanem értelmes formában, mintha azt mondtam volna, hogy a szekér elé fogott ló. Azt kell mondani, és itt erről volt szó pontosan, hogy a szociális vagy a szocialista piacgazdaság egy bizonyos fajtája a piacgazdaságnak, még ha esetleg a kettő között bizonyos ellentmondás feszül is, mert arra is helyesen történt többek részéről utalás, hogy egészen tiszta formák ugyebár soha sincsenek, csak az elméleti absztrakciókban vannak, a valóságban soha.
A második nagyobb lábjegyzet az, hogy ez a naturálgazdaság, árugazdaság, piacgazdaság sor az, ahol sokszor tudatos keveredések fordulnak elő, többek között éppen polgári szerzők részéről. Ugye a naturálgazdálkodással helyesen állítjuk szembe az árugazdaságot, és pontosan a polgári szerzők azok, akik előszeretettel keverik össze az általában vett árugazdaságot a kapitalista árugazdasággal. (Erre utalt Szigeti Péter.) Ezzel kapcsolatban elmondanám egy anekdotaszerű élményemet. A Filozófiai Szemlé-ben publikáltuk a híres (talán hírhedt) angol konzervatív ideológusnak, Roger Crutonnak egyik cikkét, amit én szerkesztettem. Cruton a szocializmus és kapitalizmus fogalomról azt mondta, hogy ez egy tökéletesen értelmetlen szembeállítás, mert úgy teszik föl a kérdést, mintha egyáltalán lehetséges lenne bármilyen más gazdasági rendszer, mint a kapitalista, hiszen amióta civilizáció és gazdasági rendszer van, azóta csak a kapitalizmus létezik. Megszerkesztettem a cikket, és később nem álltam meg, hogy 89-ben a Társadalmi Szemlé-ben megjelent cikkemben ne közöljem a lábjegyzetet, melyben idéztem ezt a passzust Crutontól, és azt a megjegyzést fűztem hozzá, hogy ez a csúsztatás annyira nyilvánvaló, hogy csakis jóhiszeműnek lehet föltételezni.
Tehát az árugazdaság és a piacgazdaság nem azonosak egymással, mint ahogy az árugazdaság és a kapitalista árugazdaság sem azok. Én úgy gondolom, hogy Mocsáry József jól használta ezeket a fogalmakat, amikor a piacgazdasággal szembeállította az államgazdaságot, és így a modern polgári kifejlett árugazdálkodás rendszerét és annak két variációját írta le. Na most, hogy az államgazdaság kifejezés helyes-e, vagy nem? Ma már nem helyes, joggal utaltak rá, hogy az állammal szemben nem föltétlenül a piac áll. Talán inkább azt lehetne mondani, hogy az irányított gazdasági rendszer, vagy ha úgy tetszik a bürokratikus, vagy bürokratikusán vezérelt gazdasági rendszer áll szemben a piac gazdasági rendszerével.
Az egészen apró kis lábjegyzetem pedig az, hogy Szigeti Péter hozzászólásában mintha lett volna egy bizonyos misztikus felhangja a munkaerőárunak. Többek között arra utalt – és még egy kozmikus távlatba is belehelyezte -, hogy a munkaerőáru az egyetlen áru, amelyik ilyen, meg ilyen stb. Ennek misztikus okai nincsenek, egyszerűen arról van szó, hogy a munkaerő árát mindig úgy szabják meg, hogy annak értéke alacsonyabb legyen, mint az általa megtermelt áruk értéke, ennyi az egész, és ezzel minden misztikum megoldódott.
K. T.: Mielőtt Szász Gábornak megadnám a szót, tennék egy megjegyzést. A vitában gyakran elhangzik, még Lendvai Ferencnél is előfordult, Mocsáry József pedig kifejezetten épített rá, amit közgazdaságilag a legélesebben Komái fogalmazott meg a bürokratikus koordináció és piaci koordináció fogalmaival. De mintha a történeti folyamat ki lenne lúgozva ebből a koncepcióból. Mégsem arról van szó, hogy eszmék és modellek leszállnak és megvalósítják önmagukat, hanem a történeti folyamat felől lehet ezeket kibontani. Most pedig ezen mellékes megjegyzés után Szász Gáboré a szó.
Sz. G.: Köszönöm. A formáció-témához szeretnék hozzászólni. Az átmeneti korszakban ugyanis nyilvánvaló, hogy a munkák még közvetlenül nem társadalmiak. Mivel előre nem tudható, hogy egy-egy munka társadalmilag hasznos-e, ezért még az is kérdéses, igaz-e az, hogy az átmeneti korszakban kitűzhető a munka szerinti elosztás elve – tehát ez is problematikus. Az nyilván csak a kommunizmus alsó fokának felel meg, amikor nem utólag derül ki egy munkáról, hogy társadalmilag hasznos, hanem mindjárt az elején tudható. És természetesen ez az a korszak, amelyben a munka legitimál. A felső fokon nem a munka legitimál, ott a szükséglej legitimál, és ott van csak abszolút szükségletorientáltság. Ezt azért meg kellett volna említeni. Hogy Tütő Lászlót idézzem, a piac hangsorral túl sok fogalmat szoktak lefedni, így jelenti például azt is, hogy szükségletek versengése az önkormányzati piacon és egyéb dolgokat is, amiről itt nem beszéltünk, úgyhogy tényleg sokféle piacgazdaság van.
Hadd szóljak néhány szót az irányíthatóságról. Amit Mocsáry József államgazdaságnak mond, az egy erőteljesen vezérelt rendszer olyan időszakban, amikor modernizálunk. Tehát állapotváltozást szabályozással nem lehet olyan dinamikával csinálni, amit kitűz maga elé egy intenzív modernizációra kényszerült társadalom. Ezt általában vezérléssel csinálják. Abban is igaza van – és a technikai rendszerekkel is így van -, hogy míg a vezérlésnél az irányított szakaszt pontosan ismernem kell, a szabályozásnál elég, nagyjából a jellegét ismerni, mert a visszacsatolás kellő korrekciót tesz lehetővé olyankor is, ha nem várt módon reagál maga a szabályozott szakasz. A 86-os Marxism Today-ben írt Ernest Mandel egy nagyon érdekes cikket a szocialista tervezés védelmében, ahol leírja, hogy mikor lehet egyáltalán elkezdeni valamit tervezni, és közli a szükségletek hierarchiáját: elsődleges szükséglet, magasabbrendű szükségletek, és a szükségletek telítődése (ha piaci kategóriát kell használni, ez az, amikor az árrugalmasság nullává, vagy esetleg negatívvá válik), abban az esetben tervezhetővé válik az adott szükséglet kielégítése, és ilyenkor nagyon sok helyen terveznek.
Az átmeneti korszak elején, ha az olyan régiókban kezdődik, ahol szinte elsődleges szükségletek vannak, kérdés, hogy lehet-e másképp modernizálni, mint vezérléssel? Az is kérdéses, hogy hogyan lehet az átmeneti korszak második szakaszára átmenni, amikor már vannak magasabbrendű szükségletek is, amelyeket ma szinte mindenütt piaci formában koordinálnak. Az a kérdés, hogy ahol még az elsődleges szükségletek kielégítése is milliók számára problémás, vagy nincs megoldva, ott a másod- és harmadlagos szükségletek érdekében olyan viszonyokat fönntartani, ahol ezek a páriák nem tudnak mit csinálni, fölveti azokat az etikai problémákat, amik miatt még olyan emberek is baloldalinak vallják magukat, akik egyébként nem fogékonyak sem a formációelméletre, sem egy sor olyan dologra, amit mi itt evidenciaként kezelünk.
Még valamit szeretnék mondani. A mi gyarló szocializmusunkkal tulajdonképpen az volt a probléma, hogy azt a váltást nem tudta megoldani, hogy egyre több ember szellemileg bekapcsolódjon az értékalkotó, használati érték alkotó folyamatba; vagyis nem egyszerűen az anyagi érdekeltségről van szó, hanem arról, hogy minél többen, magukénak érezve a dolgokat, tehát nem magánemberként, hanem társadalmi egyénként viszonyulva hozzájuk, törjék fejüket a fejlesztésen. A lényeg azonban a tulajdoni rendszer, vagyis hogy melyik a domináló tulajdonforma, amelynek alapján a többi is betagozódik a gazdaságba, vagyis amelyik a felépítményt meghatározza. Ezért fontosak és érdekesek azok a csírák, amelyek még nem érték el a tulajdoni rendszerré válás fokát, és ez az átmeneti időszakok egyik nagy kérdése is.
K. T.: Köszönöm a kiegészítéseket. Az idő már csak rövid reagálásokat tesz lehetővé, amennyiben arra a felek igényt tartanak.
Sz. P.: Lóránt Károllyal jószerivel azonos vonalon mozogtunk, Mocsáry Józsefnek pedig már részben reagáltam. Most a vita – Andor László által is felvetett – fontos összetevőjére szorítkoznék: az integrációs sémák ügyére.
Minden társadalmi alakulat több termelési módot és formát integrál (lásd Poulantzasnál). Az alapkérdés az, hogy melyik tulajdoni forma a domináns szervező elve, azaz melyik osztály uralmát valósítja meg. Nem a házi gazdaság (naturálgazdaság), nem az egyszerű árutermelő munkája, nem a kaláka házépítés és nem a fekete gazdaság integrál és minősít egy rendszert. Továbbá gazdasági és nem gazdasági (hatalmi-politikai, ideológiai, erkölcsi) összetevői egyaránt vannak minden integrációs rendszernek, a gazdaság ontológiai, de nem feltétlenül determinációs elsőbbségével.
A Bauer Tamás-féle „se terv-se piac" állapot a 70-es években még nem jellemezte viszonyainkat. A felbomlás és az átmenet visszamenetté tételének persze programadó munkája volt az övé, s az a 80-as évekre be is következett. W. Brus 1965-ös könyve nyitotta meg a mechanizmusvitát, s nem gondolom, hogy ez eleve tulajdonváltáshoz kellett hogy vezessen. Nevezetesen akként, hogy ahol árugazdasági mechanizmusok működnek, ott törvényszerűen a magántulajdon jut túlsúlyra, mint ezt ma mondják azok, akiknek a szocialista piacgazdaság csak „szimulált" lehetett. Nem, a világgazdasági függés és a belső erőviszonyok együtt vezettek ahhoz, hogy az előző irodalmi álláspont képviselőinek (Bauer, Kornai, Tardos) nagy örömére mindez bekövetkezzék. Addigra gondolataik már húsz éve uralták a hatalmi elit fejét és cselekedeteit. Elméletileg nézve, más geopolitikai konstelláció mellett – nem az inadekvát szovjet rendszer összeomlása mellett -, az állami tulajdon társadalmasításának és tényleges demokratizálásának útjára lépve (amire szándék sem volt a hatalom részéről), az átmeneti gazdaság szocialista vonásait és a társadalmi rendszer legitimációját erősítve más eredmény születhetett volna. Elméletben – mondom. A valós történelemben azonban azt hiszem, sokáig várhatunk újabb szocialista kísérletekre, noha az új rendszer alulmúlja a kissé elkoptatott régi teljesítőképességét. Ennyit arról, hogy „minden társadalom története osztályharcok története", nem pedig az igazság diadalmenete.
A. L: Szigeti Péterrel együtt jól ismerjük a szocialista megoldásokat a távoli jövőbe vagy az utópiákkal határos elméletekbe száműző véleményeket. Azt hiszem, e pillanatban a legfontosabb mégis felhívni a figyelmet az aktuális feladatok sokaságára. Szó van itt a Mocsáry József által leírt dolgozói kezdeményezésekről is, de másról is. Természetesen fel kell ismerni az általános piaci környezetben létrejövő önigazgató szigetek progresszivitását, ám ezek bármilyen nagy mennyiségben sem helyettesíthetik az össztársadalmi szintű elgondolásokat és megegyezéseket a gazdasági folyamatokról. Magyarán a különböző szintű és jellegű önigazgató kezdeményezések támogatása mellett legalább ekkora súlyt kell fektetni arra, hogy a pénzügyi logika mellett, helyesebben azzal szemben, létrejöjjenek azok a strukturális, szociális, környezeti és regionális politikák, amelyek a naturális szempontokat – vagyis a valós társadalmi igényeket – szembesíteni és érvényesíteni tudják a monetáris szempontokkal szemben. Ezt akkor is el kell végezni, ha többeket az államgazdaság modelljére (modelljeire?) emlékeztet majd.
Az államgazdaságot mint gazdaságelméleti kifejezést egyébként én is félrevezetőnek tartom, mint ahogy például a politikaelméletben a totalitarizmus fogalmát is. Ez utóbbiról egyébként meggyőző bírálat jelent meg az Eszmélet egy korábbi számában (a 18-19-es számról van szó. A szerk.). Ha ugyanis csak két kategóriánk van – akár ideáltípusokként is -, az államgazdaság és a piacgazdaság, akkor térben és időben egymástól egészen távol eső rendszereket kell ugyanazzal a megnevezéssel illetnünk. A maradék két rendszer közül kénytelenek leszünk valamilyen alapon választani, és nyilvánvalóan azt választjuk majd, amelyikhez a közkeletű vélekedések a szabadságot, a hatékonyságot és az egyensúlyt társítják. Így kitüntetett pozícióba kerül egy olyan rendszer, amely a történelemben egy múló fejezet volt csupán, és a hozzá való visszatérési kísérletek elkerülhetetlenül nagy veszteségeket okoznak. Már csak azért is, mert a piaci mechanizmus – többen utaltak már rá a vitában – önmagában nem stabilizálja a gazdaságot. Ezt a funkciót – a fejlesztés nagy részével együtt – éppen az állami vagy bürokratikus intézmények látják el a jelenkori gazdaságokban. Lehet persze a kudarcért, a destabilizációból fakadó károkért, szubjektív tényezőket okolni de jobb, ha – egy árnyaltabb és valósághűbb elmélet talaján állva – nem keressük a megoldásokat ott, ahol nem lelhetők fel, és inkább előre próbálunk haladni a történelemben, és nem hátrafelé.
Aki a piacgazdaságot mint a történelem végpontját tűzi ki, és előnyben részesíti az általában vett államgazdasággal (vagyis minden egyébbel) szemben, az elfogadja, hogy a politika és a gazdaság között éles határvonalat kell húzni, aminek következtében viszont a demokrácia intézményei a levegőben fognak lógni, és alkalmatlanná válnak az anyagi folyamatok befolyásolására. Amennyiben azonban a szocialista piacgazdaságot nemcsak mint egy absztrakt kategóriát tartjuk lehetségesnek, hanem programértékűnek tekintjük, akkor nem lehet elfogadni például azt, hogy egy településen két-három magánszemély döntésétől függjön az, hogy két-háromszáz vagy ezer munkahely létrejön vagy megszűnik; vagy azt, hogy olyan hatékonysági kritériumok szabjanak korlátokat a termelésnek, amelyek az eredményt azon mérik, hogy az adott folyamat hoz-e többletet a tulajdonosok szűk körének. A politika, a társadalmi részvétel gazdasági szerepét ki kell alakítani a helyi közösségektől a világtársadalomig a legkülönbözőbb szinteken.
K. T.: Köszönöm a válaszokat is; remélem, hogy az Eszmélet olvasói számára is hasznos és érdekes lesz majd ez a vita.