Sokunknak elállt a lélegzete a Közép- és Kelet-Európában 1985 óta zajló viharos fejlődési folyamat láttán, amely a közelmúltban tetőzött a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szö­vetségi Köztársaság alkotmányos egyesítésével. Az emberek hangulata a forradalmi eseményekéhez hasonló gyorsasággal változott meg. Közép- és Kelet-Európa sok területén, de Nyugat-Európa bizonyos részein is, félelem és szkepszis váltotta fel a kezdeti lelkesedést. Ez idő szerint fiatalok ezrei tiltakoznak Ber­linben az egész Németországot sújtó lakáshiány és különösen az ellen, hogy a bonni kormány eltörölte a tanácsi lakbérrend­szer korlátozásait. A tiltakozást fiatal szocialisták szervezik. Ahogy a multinacionális vállalatok és nacionalista élcsapatuk Nyugatról Keletre teszi át székhelyét, úgy települnek át a szocia­listák és eszméik, akcióik és mozgalmaik Keletről Nyugatra. A végeredmény valószínűleg egy nagyon vegyes gazdasági és po­litikai rendszer lesz.

*

Manapság időnként kedvünk támad eltűnődni azon, hogy 1945-ben a „jobb" fasisztáknak miért nem jutott az eszükbe az ember­arcú fasizmus létrehozásának gondolata. Alfréd Speernek és Rudolf Hessnek eszébe juthatott volna, és a Goerdeler-kormány vagy Patton tábornok segédkezhetett volna az ötlet megvalósítá­sában. Egy olyan légkörben, amelyet jól érzékeltet ez a szónoki kérdés, nincs mit csodálkozni azon, hogy a nyugati lapok az utóbbi években milyen sokat írtak a szocializmusból való kiáb­rándultságról, a szocialista eszme kudarcáról, sőt arról is, hogy a nyugat-európai és német értelmiségiek végre-valahára felfog­ták a múltat. Sokak meggyőződésének tűnik, hogy a történelmi utópiák, teológiák és filozófiák szükségszerűen torkollnak az em­bernek ember fölötti brutális uralmába, és hogy ez történt a tör­ténelmi materializmussal is. Függetlenül attól, hogy miként véle­kedünk a történelmi filozófiákról vagy teológiákról, hogy mit gon­dolunk a világtörténelemnek és az üdvözülésnek a viszonyáról, el kell tűnődnünk néhány nagyon húsbavágó kérdésen a jelenle­gi világtörténelmi konstelláció kapcsán: miben rejlik a Közép- és Kelet-Európában végbemenő változások történelmi és vallási je­lentősége? Milyen következményeket von maga után a közép-és kelet-európai államszocializmus csődje a Marx párizsi kézira­taiban vagy a Kommunista Kiáltványban gyökerező politikai mozgalmakra és eszmékre nézve, azokra a reményekre nézve, amelyeket ezek a dokumentumok ébresztettek egykoron a világ szegény osztályaiban; a legkülönbözőbb formákat öltő nyugati és keleti marxizmus elméleti örökségére nézve, például ami Gorbacsov leninista örökségét illeti, ami nélkül nem lenne pe­resztrojka vagy glasznoszty, nem lenne lehetséges a leszerelés vagy Németország, Jemen vagy Korea újraegyesítése stb.?

Az „utolérési forradalomnak" az a rendeltetése, hogy le­hetővé tegye a visszatérést a demokratikus alkotmányos állam­hoz és a csatlakozást a fejlett tőkés rendszerű Nyugathoz. Ezenközben azonban olyan minták felé tájékozódik, amelyeket az ortodox marxista-leninista olvasat szerint már túlhaladott az 1917-es, győzedelmeskedő októberi forradalom. Ez lehet a „pe­resztrojka-forradalom" egyik figyelemreméltó vonásának a ma­gyarázata: nevezetesen annak, hogy nélkülözi az innovatív, jövő-orientált eszméket.

Az antisztálinista szocialista baloldalnak akár Nyugaton, akár Keleten manapság nincs oka rá, hogy bánkódjék a Közép- és Kelet-Európában végbement változásokon, és nincs mit meg­bánnia sem; legalábbis abban az értelemben nem, hogy mindig kritikus álláspontra helyezkedett az álságos államszocializmus­sal szemben. Még megkönnyebbülést is érezhet, hiszen meg­szabadult a sztálinizmus és brezsnyevizmus terheitől, s ilyenfor­mán hatásosabban érvelhet egy igaz szocializmus mellett. Az a mód, ahogyan egyesek a múltban a tekintélyelvű, totalitárius és dogmatikus szocializmust védték Keleten, nagyon hasonlított a tekintélyelvű, totalitárius és dogmatikus nyugati kereszténység védelméhez. Ez a védelem mindkét esetben a felismerhetetlen­ségig megváltoztatta azt, amit védeni kellett. Természetesen a nyugati és keleti kritikai szocialista baloldal sem viselkedhetik úgy, mintha semmi nem történt volna a peresztrojka öt évvel ezelőtti beindítása óta. A szocialista baloldalnak nem kell hagy­nia, hogy bűnrészességgel vádolják egy olyan államszocializ­mus csődjében, melyet mindig bírált. Ne tűrje el ezt se a liberáli­sok, se a neokonzervatívok vagy a dekonstrukcionisták részéről.

A szocialista baloldalnak azonban el kell tűnődnie azon, hogy egy eszme meddig dacolhat a valósággal. A szocializmus nem egyszerűen egy eszme, amely absztrakt ellentétben áll a valósággal, nem arra való, hogy a valósághoz viszonyítva a puszta „kellés" tehetetlenségét bizonyítsa, ha az semmibe veszi a hús-vér emberi lények életét. A szocializmus fogalmához kap­csolódik az emberek kényszertől és erőszaktól mentes együtt­élésének normatív intuíciója is. Ez a normatív intuíció a zsidó­-keresztény hitvilágból eredeztethető. Az eredetileg vallási nor­matív intuíció az erőszakmentes együttélésre irányul, ami le­hetővé teszi, hogy az egyén autonómiáját ne kelljen feláldozni, hogy az egyén autonómiája a szolidaritás szerves része legyen.

A szocialista tradícióban azonban ezt az eredetileg vallási normatív intuíciót nem lehetett pusztán egy normatív elmélet el­len intézett közvetlen elméleti támadással magyarázni, és nem lehetett eszményként szembeállítani egy minden érzékenységet és belátást nélkülöző valósággal. Ez a normatív intuíció ehelyett egy olyan perspektíva kialakítását szolgálta, amelyből a valósá­got kritikusan lehetett vizsgálni, elemezni és változtatni. Azt vár­ták tőle, hogy az elemzés és a cselekvés folyamán bontakozzék ki és igazítsa ki magát. A normatív intuíciónak tehát magától kel­lett, legalábbis közvetve, bizonyítania valóságleleplező képessé­gét, elméleti leírásának empirikus tartalmát, stratégiáinak, takti­káinak és lépéseinek hatásosságát. Ez a normatív intuíció kap­csolja össze a vallást és a szocializmust, így hát az a vallás, amely a saját normatív intuíciója ellen fordul, mely őt ugyanakkor a szocialista tradícióhoz is köti, önmaga ellen fordul: önmagával kerül ellentmondásba. Hosszú távon nem tarthatja fenn magát az az entitás, amely önmagának mond ellent.

Gondolataink a múltban háromféle jövő körül forogtak: 1. jövő: a teljesen irányított társadalom; 2. jövő: ABC-fegyverekkel vívott háborúk; és 3. jövő: a szabad és megbékélt társadalom. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a XXI. század kihívásai olyan típusú és szintű válaszokat követelnek majd a nyugati és keleti társa­dalmaktól, amilyeneket az érdekeket egyetemesítő radikális és demokratikus vélemény- és akaratképzés nélkül nem lehet kidol­gozni és alkalmazni. A kritikai szocialista baloldal meg tudja ta­lálni a helyét és politikai szerepét ebben a dimenzióban. Olyan politikai kommunikáció kialakulásának a katalizátora lehet, amely megóvja a demokratikus alkotmányos államot a belső ki­száradástól. Nagyon valószínű, hogy a közép- és kelet-európai szocialista baloldalnak alkalmazkodnia kell majd egy olyan hely­zethez, amilyenben a nyugat-európai és amerikai baloldal már évtizedek óta leledzik. A nyugati és keleti kritikai szocialista bal­oldalnak át kell majd alakítania a szocialista eszméket egy kései kapitalista társadalom radikális-reformista önbírálatává, amely társadalom egy alkotmányos jóléti állam keretein belül egyszerre segíti és gátolja a tömegek demokráciájának kibontakozását. Az államszocializmus csődje után ez az önbírálat – hogy bibliai ha­sonlattal éljünk – „a tű foka", melyen mindenkinek át kell jutnia. És hogy megint a Bibliát hívjuk segítségül: lehetséges, hogy a multinacionális vállalatok tulajdonosai nem tudnak majd átjutni „a tű fokán": azon a kis ajtón a jeruzsálemi falban, amelyen egyetlen teve sem tudja átpréselni magát, bármennyi ideig kop­lalt is.

Ez a szocializmus, mint a kései kapitalista társadalom radi­kális-reformista önbírálata, csak tárgya negatív aspektusainak megszűntével fog megszűnni létezni. Ez bekövetkezhet egy nap, amikor a bírált kapitalista társadalom olyannyira megváltoztatta már azonosságát, hogy mindent a maga, árakban kifejezhetet­len jelentőségében tud érzékelni és komolyan venni. Az állam­szocializmus összeomlásával nem hagyott alább a reményke­dés abban, hogy egyszer sikerül majd minden embert kiszabadí­tani az emberek által előidézett gyermekdedségből és a leala­csonyító életkörülmények szorításából. Ezt a reményt azonban megtisztítja az esendő tudat és a történelmi tapasztalat, hogy már eddig is sokat elértünk volna, ha tűrhetően jó körülményeket teremtünk ott, ahol az emberek nem élnek túl jól, mindenekelőtt Afrika, a Közel-Kelet és Latin-Amerika sokat szenvedett konti­nensein.

A hívő emberek választhatnak: vagy részt vesznek a kései kapitalizmus radikális-reformista önbírálatát megtestesítő szo­cializmusban, és osztoznak annak az egyetemes emancipáció­hoz fűzött reményében, vagy elfordulnak tőle, és inkább a naci­onalizmusnak mint a multinacionális vállalatok gazdasági, politi­kai, katonai és ideológiai eszközének a restaurálásában működ­nek közre. Bárhogy döntsenek is a hívők, választásuk nagyban és erőteljesen érinti majd nemcsak a vallás, de az egész embe­riség jövőjét is.

(Ford.: Szentmiklósi Tamás)

Az írás az Eszmélet által rendezett 1991. áprilisi budapesti nemzetközi konferen­ciára (I. Eszmélet, 11-12.) készült tézisek részleteit tartalmazza.

A történeti megközelítés: empátia és ítélkezés

Két évvel ezelőtt még bármilyen Sztálin-életrajz kurrens cikk volt a könyvpiacon, legyen az handabandázó legendagyűjtemény vagy tudo­mányos feldolgozás. Mára a konjunktúra alábbhagyott. Egy-két sztori vagy rémtörténet eladható még Sztálinról, főleg, ha magánéleti „történel­mi" kacsákról van szó. Annak arányában pedig, ahogyan a történelem bűntények történetévé redukálódik, a tudományos feldolgozások iránti érdeklődés a sajtóban is rohamosan csökken. Ez a jelenség megfigyel­hető a filmművészetben éppúgy, mint az irodalomban vagy a kultúra más területén. A kommercializálódást a leghatékonyabban a televízió közvetíti széles tömegek számára. A recept egyszerű: „írd át" a történel­met a pillanatnyi politikai szükségleteknek megfelelően. A tévékép­ernyőkön szerte Kelet-Európában szomorú szemű fiatalemberek (néha hölgyek) „romantikus" hangvételben átstilizálják a történelmet, háborús győzelmeket vereséggé, vereségeket győzelemmé. És a piaci romantika hőskorában nincs az a hazugság, amelynek legalább egy rövid ideig ne lenne hitele. Mindez persze érthető, ezért fizetnek… Sajnos, történészek is egyre nagyobb számban bekapcsolódnak a jó konjunktúra kínálta le­hetőségekbe. Elfelejtik, hogy a történetírás nemcsak szakma, hanem hi­vatás is, ami többek kőzött azt jelenti, hogy a történész nem vásárolható meg; hogy emlékszik arra, amit netán tegnap vagy tegnapelőtt írt; hogy nem osztozik semmilyen mégoly „kollektív" amnéziában sem.

Isaac Deutscher hivatását tekintve volt történész. Tudatában volt an­nak, hogy a jelentős történelmi művek többnyire az „árral szemben", a korszellemmel szemben születnek. 1927 óta életét kockáztatva folytatott aktív küzdelmet Sztálin és a sztálinizmus ellen, mégis, vagy éppen azért, a hidegháború első éveiben írt Sztálin-monográfiája túlemelkedett min­denfajta taktikai pártszemponton, intellektuális „leszámoláson". Deut­scher nem engedett a hidegháború konjunktúrájának, nemcsak a sztáli­nista csábosoknak állt ellen, ellenállt a nyugati jobboldali propagandának is. Műve megjelenése után tizenöt évvel, néhány évvel halála előtt is le­írhatta, hogy – ellentétben a magyar kiadói előszóval – nincs oka Sztá­lin-életrajzának felülvizsgálatára: „összességében ma is kitartok Sztálin­nak és a „sztálinizmusnak a könyvben foglalt értékelése mellett". Termé­szetesen mai ismereteink Sztálinról és koráról számosabbak, mint Deutscheréi voltak négy évtizeddel ezelőtt. Az új ismeretek alapján a szaktu­domány több ponton meghaladta Deutscher művét. Itt nem apró, tény­beli tévedésekről van szó, hanem arról, hogy a tények szélesebb korú analízise nem igazolja például Deutschernek azt a Trockijtól vett tézisét, hogy Sztálin „centrista" politikus volt, a sztálinizmus pedig „centrista" irányzat, vagy nem igazolható azon állítása sem, miszerint Sztálin az „arany középút" embere lett volna. Mégis, Sztálin legújabb biográfusa, Volkogonov tábornok sem vetett fel egyetlen olyan új elemzési dimenzi­ót sem, amely csírájában ne lenne meg Deutschernél. Nincsen olyan új alapvető felismerése, amely cáfolná általános elméleti-módszertani fel­ismeréseit. (Ezért is kerülnek nevetséges helyzetbe azok, akik évtize­dekkel később a neofita „harcosok" buzgalmával „javítják ki" Deutscher művét.)

Ma a volt Szovjetunióban nap mint nap jelenik meg valami érdekes Sztálinról és a sztálinizmusról. Ezen a téren koncepcióit és irányzatait tekintve itt is jelen van minden, ami a világ más részein. Már ezt repre­zentálta például a Sztálin kultuszát újragondoló kötet (Progressz, 1989), amely 650 oldalon több mint két tucat szerző nézőpontját tükrözi. Volt olyan szerző (G. Vodolazov), aki már akkor elutasította az olyan primitív „egytényezős" magyarázatot, mint például az, amely szerint Trockij és a baloldali ellenzék veresége, majd pusztulása elintézhető azzal, hogy ezeknek a forradalmároknak nem volt min csodálkozniuk meg mit ele­mezniük, hiszen a dolog nagyon egyszerű: ők hozták létre saját pusztu­lásuk feltételeit. Ezeknél az „egydimenziós irányzatoknál" is nép­szerűbbek ma a pszichologizáló megközelítések, amelyek Sztálin szere­pét, személyiségét kimetszik a konkrét viszonyok közül, és téren-időn kívüli analógiák segítségével elemzik a sztálini fenomenont. Hol IV. Ivá­nig húzzák meg a retrospektív szemlélet képzeletbeli vonalát, s konstru­álnak közvetlen összefüggést alapjában eltérő korok között, hol „csak" Marxig mennek vissza mint „felelősig".

Ennek a megközelítésnek az egyik apostola (A. Cipko, nemrég még „reformkommunistaként" ismert apparátus-publicista) hovatovább az egész sztálinizmust egy ultrabaloldali ideológiából vezeti le. Itt már nem a történelmi folyamat részeként konstituálódik az ideológia, hanem ma­ga hozza létre a történelmi struktúrákat.

Sztálin személyiségi és a történelem

Mióta Kelet-Európában, így hazánkban is, a sajtónyilvánosság kiszéle­sedésével a politikusok magánélete a „mindennapi" ember életének ré­szévé válik, érthető, hogy a „nagy emberek" élete, személyisége, egyál­talán a „nagy ember" valóságos lehetőségei az olvasók érdeklődésének középpontjába kerülnek. Itt tehát nemcsak manipulációról van szó, ha­nem arról is, hogy a kelet-európai ember mindig keveset tudott ve­zetőinek jelleméről, képességeiről, környezetéről. Ebből a szempontból Sztálin különleges „csemegének" számít, mivel – jól kifejezve a „struktú­rát" – irtózott a nyilvánosságtól.

A történetírásban a mai napig egyfajta talányként tartják számon Sztálin üldözési mániáját, munkatársainak elpusztítását is gyakran döntően vagy csupán lélektani okokkal magyarázzák. Deutscher ezen a téren is kitartott a történeti magyarázat mellett, s máig megfontolandó álláspontot alakított ki: „…nem szükséges feltételeznünk, hogy a szó szoros értelmében megbolondult. Paranoiaszerű viselkedése a helyze­téből fakadt: beleillett a nagy tisztogatások logikájába és azok következ­ményeibe. S nem is volt alaptalan az a gyanakvás, amellyel még a saját híveit is kezelte. Mellette álltak, és a bűntársai voltak a trockisták, a zinovjevisták és a buharinisták üldözése közepette, de amikor ez az üldö­zés az 1936-38-as nagy mészárlássá fajult, a leghűségesebb sztálinis­ták közül is sokan megriadtak, és gyötörni kezdte őket a lelkiismeret-fur­dalás. Sztálin tetteinek a premisszáit elfogadták, de a következményeit már nem… S ha következetesen akartak viselkedni, nem tehettek mást, mint hogy Sztálin hatalmának a megdöntésén munkálkodjanak".

Természetesen a pszichológiai magyarázatok nagyon is helyénvalók a történelmi megközelítés számára. Ezen a téren R. Tucker kutatásai a modern történetírásban éppen ezt az irányzatot reprezentálják, de a szerző egy pillanatra sem helyezi Sztálint a reális történeti folyamatokon kívül, a személyes gonoszságot is megpróbálja „racionálisan" megma­gyarázni. A. Antonov-Ovszejenko személyes hangvételű, igen érdekes memoárjában – érthető okokból – nem tudott felülemelkedni a gyűlöle­ten, ami persze nem kedvezett az elfogulatlan történelmi elemzés szá­mára. Más típusú történelmi egyoldalúság az úgynevezett megbocsátó történetszemlélet, amelyben Sztálin, ha nem magasztosul is fel, mégis a fennálló történelmi lehetőségek puszta termékeként jelenik meg, aki csak a „törvényszerűségek" egyfajta végrehajtója volt. Napjainkban ezek a megközelítések kevésbé népszerűek, ez inkább a brezsnyevi-szuszlovi korszak egyik karakteres irányzata volt, ha Sztálinról komoly formában egyáltalán szót ejtettek. Deutscher mind a két felfogáson túllépett: elke­rülte a „született bűnöző" elméletét éppúgy, mint a „vak szükség­szerűség" gondolatát. O volt talán az első történetíró, aki felhívta a figyel­met arra, hogy nemcsak Sztálin politikai vonalvezetése változott gyak­ran, hanem bizonyos módosulások megfigyelhetők voltak személyiségé­ben is. Már Deutscher is megkülönböztette – miként előtte a harmincas években mások is – Sztálin forradalmár korszakát a harmincas évek „köztörvényes" korszakától, hangsúlyozva, hogy személyisége milyen radikális átalakulásokon ment át. Ugyanakkor Deutscher nem „darabolja fel" mechanikusan Sztálint különböző periódusokra, hanem nagyon ér­zékletesen bemutatja a korszakok belső összefonódását. Így megvilágít­ja azt a problémát, hogy a harmincas évek Sztálinjának pszichológiája mennyiben gyökerezik a forradalom előtti Oroszország történelmi viszo­nyaiban, fiatal korának ismert sajátosságaiban. Anélkül, hogy alábecsül­né a véletlenszerű elemek jelentőségét, Deutscher utal rá, hogy bűnöző elemek akkoriban is csapódtak a forradalmi mozgalmakhoz, s „a forra­dalom zászlaja alatt végezték mesterségüket", s hagytak nyomot a forra­dalmi pártok tevékenységén. Sztálin éppen a forradalom e romantikus szakaszában volt igazi forradalmár, de már akkor „ráragadtak" az emlí­tett egzisztenciák (kalandorok, bűnözők, besúgók, karrieristák stb.) tár­sadalmilag meghatározott karaktervonásai. Más forradalmárok, s ezek voltak természetesen többségben, érintetlenek maradtak ezektől a ne­gatív hatásoktól, más oldalról azonban – akarva-akaratlanul – maguk a viszonyok „beépültek" a személyiségbe, s egy megváltozott hely­zetben a kedvezőtlenebb irányba módosíthatták az egyéni és kö­zösségi cselekvést. Nyilvánvaló, hogy a polgárháború éveiben sem a demokratikus szabadságjogok iránti affinitás erősödött, hanem annak kényszere, hogy az ellenséget mindenáron legyőzzék. „Ebben a folya­matban – jegyezte meg Deutscher – az egész párt, a vezetőivel és híve­ivel együtt, mély lelki és politikai változáson ment keresztül." S hozzáte­hetjük, maga az orosz társadalom is átment ezen a változáson.

A „népi" sztálinizmus és az apparátusok

A cári önkényuralmi hatalom mikrosejtjeit alkotó orosz kishivatalnok sem szerette a hatalmat megvető értelmiségit, de az értelmiségit nem szeret­te a paraszt és a munkás sem. Az értelmiségi idegennek tűnt, a „pápa­szemesekben" különösen a háború idején meggazdagodott, nyerész­kedő kapitalistát („burzsujt") vagy a parazita földesurat látták. E bonyo­lult problémakórt azért említem, hogy érzékeltessem legalább egy met­szetben, hogyan keveredett a nyugat- és liberalizmus-ellenesség a szo­ciális egalitariánizmussal. Ráadásul a világháború szörnyű vérfürdője el­mélyítette a már létező és érthető antikapitalista gyűlöletet. Ez a „hagyo­mány" később termékeny talajra talárt a sztálinizmus messianizmussal manipuláló ideológiai szöveteiben. A gyors felemelkedés, a „megváltás" forradalmi hite, akárcsak az egész forradalmi elméleti tradíció, a sztálini politikacsinálás puszta legitimációs eszközévé vált. Ideológiai apparátu­sok egész hálózata épült ki. Sztálin pedig kitűnően tájékozódott az appa­rátusok dzsungelében.

Politikai tevékenységének egyik döntő dimenzióját éppen az az „újítá­sa" képezte, amelyet az államszocialista kamarillapolitika megteremté­sének nevezhetnénk. Bár ennek a politikának az oroszországi önkényu­ralom megelőző évszázadaiban már erős gyökerei voltak, Sztálin ezt oly módon modernizálta, hogy különböző apparátusokból egy erődrend­szert épített ki a társadalom körül. Ezt a tősgyökeres orosz apparátusi erődrendszert „kiegészítette" a modern nyugati bürokrácia „tecnikáival" és a nemzeti forradalmi-katonai hagyománnyal. Egy olasz vagy ameri­kai értelemben vett maffia sohasem jött létre, itt az apparátus „abszorbe­álta" azt a – jobb szó híján – lumpen réteget, amely kezdetben a forra­dalmi hatalomhoz férkőzött, amit éppen annak szűkülő bázisa miatt te­hetett meg. Sztálin ezt a réteget és jelenséget a maga szolgálatába állí­totta, ez képezte a személyi diktatúra kötőanyagát, abban volt érdekelt, hogy a maga erkölcséhez, korrupt és kíméletlen természetéhez „idomít­sa" az apparátusok egykoron forradalmi rétegert. így az apparátusokon belül az a réteg kerekedett felül, amely valamikor a forradalmi mozgalom és a szovjethatalom perifériáján létezett csupán.

Deutscher már azt is jelezte, hogy a lényegében „nyugatos" bolsevik mozgalmon belül, kezdetben „öntudatlanul" jelen van egy „keleties" irányzat, az „ázsiai" mozzanat, amelyet Sztálin egy korai írásához (Ke­letről jön a fény) kapcsolt.

Ez az „ázsiai" komponens kétségtelenül a legtisztábban magában az apparátusban kristályosodott ki, amelynek nagyon is valóságos közép­pontjában Sztálin Kreml-beli dolgozószobája állt, ahonnan a „vezér" a társadalomtól elzárva főzte ki terveit, „cserélgette" apparátusát. Egyéb­ként rendszerébe be volt táplálva a személyi állomány „lecserélésének" mozzanata – többek között – azáltal, hogy a gyakori kudarcok okait min­den alkalommal „megkeresték", s a vizsgálat legtöbbször leszámolással végződött: mind az egyes apparátusokon belül, mind az egyes appará­tusok között. Nem véletlen, hogy a GULAG foglyainak jó részét „appa­ratcsikok" képezték. Az apparátusok bonyolult működésének, a haté­kony ideológiai legitimációnak, a kultusz sajátos konspirációs termé­szetének következtében az emberek – miként Deutscher találóan meg­jegyezte – „gyakorta valóban nem voltak olyan helyzetben, hogy meg­ítélhessék, Sztálin mely intézkedései szolgálják a közös érdeket, s me­lyek szolgálják csupán az önkényuralmat".

Az apparátusok működésének, belső mozgástörvényeinek, szociális összetételének történeti vizsgálata egész Kelet-Európában különösen aktuális ma, mivel az új rendszerek apparátuserődjei új történeti forma­változatokat produkálnak, finomodnak, differenciálódnak, a régi uralmi elit lecserélésével modernizálódnak: az állami tulajdon „hitbizományokká" való széttöredezésével a pénzbürokrácia, valamint a parlamentáris és pártbürokráciák részben átalakulnak, részben megerősödnek, s ezál­tal átstrukturálják a régi pártállami erődrendszert.

A nemzetközi aspektus

Deutscher egyike volt az első kutatóknak, akik felismerték, hogy a sztá­linizmus felemelkedésében a nemzetközi feltételek, a nagyhatalmi kombinációk, valamint a modern kapitalista civilizáció és háborús „kultúra", azaz az erőszak mint ipari vállalkozás és szellemi pro­duktum milyen fontos szerepet játszottak.

Az első világháború és a szovjethatalom elleni nemzetközi katonai in­tervenció mind eszközeit, mind módszereit tekintve magára a Szovjet­unióra is erős hatást gyakorolt. A modern német államkapitalizmus és az egész említett nemzetközi feltételrendszer olyan alapzatként szolgált a sztálinizmus számára, amely a Szovjetunió izolálódásának körülmé­nyei között a harmincas években játszott igazán jelentős szerepet. Ép­pen az elzárkózás legszélsőségesebb periódusaiban volt igazi minta az amerikai és német államkapitalizmus. Sztálin, hogy megtalálja helyét a világban, elfogadta a New Deal és a fasizmus kihívásait, miként a másik oldalon az orosz forradalom szociális vívmányai és a Szovjetunió gazda­sági teljesítménye is lenyűgözte a nyugati polgári értelmiség és számos államférfi fantáziáját, és ösztönözte a „szovjet kihívásra" adott nyugati választ. Sztálin ugyanis nemcsak „elfogadta" a Nyugat növekedési kon­cepcióját és „pszichológiáját", hanem a Szovjetunió fennmaradásáért fo­lyó harcban egy korlátlan és egyoldalú növekedési stratégia megvalósí­tásába fogott. Az „utolérés" vált Sztálin számára az alapvető törekvéssé, amely az „orosz talajon" persze csak mennyiségi kérdésként merülhetett fel. Ugyanakkor ez a mennyiségi fejlődés – modern nyugati számítások szerint is – a sztálinizmus első másfél évtizedében példátlan eredmé­nyeket produkált, több szempontból is. E másfél évtized alatt a Szovjet­unió a világ második gazdasági hatalmává lépett elő: míg az egy főre eső ipari termelés 1929-ben az európai átlag 25 százalékát tette ki,

1940-ben már 40 százalékát, s Sztálin halálának évében 63 százalékát (abszolút számokban még látványosabb a fejlődés). Ugyanakkor egy szovjet állampolgár legfeljebb negyedét fogyasztotta annak, amennyit egy amerikai állampolgár. Ezzel összefügg, hogy a Szovjetunió mezőgaz­dasági fejlődése a háború előtt gyakorlatilag nem haladta meg az 1913-as szintet. S mint Deutscher megjegyzi, a negyvenes évek máso­dik felében a legmodernebb gépek mellett még nemritkán mezítlábas emberek dolgoztak.

Az „eredeti felhalmozás" nemcsak gazdasági tekintetben volt be­ágyazva a nemzetközi feltételrendszerbe, hanem külpolitikai síkon is. Ki tagadná, hogy a müncheni egyezmény a szovjet-német megnemtáma­dási szerződés prológusa volt, vagy hogy a háború után, Európa és a világ újrafelosztásakor, az USA determinálta viszonyok között elégültek ki Sztálin birodalmi aspirációi.

Immanuel Wallerstein – igen találóan – így rajzolta meg ezt a problé­mát az Eszmélet 8. számában: „A retorikai változások mögött az USA politikája lényegében változatlan volt Roosevelttől Trumanig és kö­vetőiig. Az USA sztálinista Szovjetuniót akart, amely kis országokkal kö­rülvett birodalom. (Feltéve, ha a birodalom megmarad az 1945-48-as határok között.)

A sztálinizmus ideológiai igazolást jelentett az USA-nak, és meg­erősítette az USA világrendszerbeli hegemóniáját. A sztálinizmus inkább mérséklő, mint radikalizáló hatással bírt a világnak a fennálló rendszerrel szemben álló erőire. A sztálinizmus garantálta a rendet a világ harma­dán, és ebben az értelemben a Szovjetunió egy, az USA melletti szubdomináns imperialista hatalom szerepét játszotta. Amerikai szempontból Sztálin halála óta a Szovjetunió körül minden romlásnak indult. A mély­ben meghúzódó általános összefonódottság bizonyítéka az is, ahogy a Gorbacsov-jelenség hatott az USA-ban."

Az 1989-ös átalakulásnak, amely lezárja az 1914-es Nagy Háború és politikai csúcspontja, az 1917-es forradalom által megnyitott kurta hu­szadik századunkat, a diagnózisa még mindig bizonytalan. Függ attól, hogy az európai Északot, bolygónk fejlett, iparosított kisebbségét tartjuk-e szem előtt, Vancouvertől Vlagyivosztokig, annyi lakossal, amennyi Kíná­ban él, vagy a Délt, ahol nagyjából kétszer annyian élnek; ez a Dél, per­sze, már nem oly differenciálatlan, mint a múltban, de bármilyen fejlődé­si stádiumban legyen is, kétségkívül különféle robbanások előtt áll; vagy végül az ázsiai világot, kínai-japán kétpólusosságával és másutt egyenlőtlen fejlődési szintjével, amely világ tíz év óta ismét felfedezte kulturális elszigetelődésének képességét, miközben terjeszkedéséhez hatalmas erkölcsi tartalékaiból merít felmérhetetlen eszközöket, bár ezek csupán korlátozott teret hagynak a demokratikus fejlődés számára. Há­rom világ ez, mindegyik saját logikájával és kulturális tropizmusukkal (amit a gazdasági összefonódás távolról sem simít el, hanem ma inkább élezni látszik), három világ, amely súlyosan zuhan vissza önnönmagába, az emberiség túl korai egyesítésének heroikus és szörnyű prométheuszi kísérlete után, amit az éppen legyőzött kommunizmus erőszakkal, de vi­tathatatlan messianisztikus racionalitással próbált ráerőltetni; amit a rosszul kézben tartott politikai vallásosság már nem egyszer eltérített út­járól, akár egy folyamot az áradás.

A konfuciuszi Ázsiában 1912 és 1945 között, előbb Kínában majd Ja­pánban, két versengő forradalommal kellett szembenéznie a régi csá­szári rendnek: az egyik a falu egyenlősítő forradalma, amely az európai kommunizmustól kölcsönözte szóhasználatát és szertartásait, fejlődési stratégiáját azonban kevésbé; a másik a városok és a környező szigetek kapitalista forradalma, amely pragmatikus okokból az angol-amerikai katonai protektorátusra támaszkodott. Az első forradalom a hetvenes évek végén fejeződött be, a vörös khmerek véres epizódjával Kambo­dzsában, a szocialista ipar növekedésének megtorpanásával Vietnamtól Észak-Koreáig, és a régi maoista gárda eltávolításával Pekingben, Teng Hsziao-ping sikeres thermidorja által. A másik forradalom ezzel szem­ben csak most kezd kiteljesedni, a japán növekedés lendületével, Dél-Korea, Tajvan és a tengerentúli kínai országok kibontakozásával, egész Délkelet-Ázsiában. E két forradalom politikai logikája ellentétes és egy­szersmind egymást kiegészítő: a kínai kulturális forradalom féktelen anarchikus tévelygéseitől eltekintve – amelyeknek különösen gyászos végkifejlete a kambodzsai tragédia -, az ázsiai szocializmus egy köz­pontosított császári, birodalmi állammodellt próbált meg rekonstruálni mandarinéi is közszolgálattal, a „jó kormányzat” évezredek óta használa­tos modelljét: egy Csou En-laj, egy Ho Si Minh pontosan beleülik a hala­dó mandarinoknak ebbe a tradíciójába, ahol még a klasszikus regények hőseinek is helyük van, mint a bátor és őszinte vezér, aki kegyvesztett lesz az uralkodónál (Peng Tö-huaj vagy Dzsiap) és a rókalelkű áruló (Nguyen Chi Thanh, Li Peng). Ezzel szemben, amint Karén Van Wotferen írja mélyen szántó elemzésében Japánról, az állam nélküli társada­lom uralkodik, feudális rétegek – nemrég még kalózok és kereskedők, majd bankárok és exportőrök – versengésének talaján, alávetve gyenge és valódi vezetés nélküli politikai szervezeteknek, és katonai biztonságát sarccal vásárolva meg az Egyesüli Államoktól, a jövőben pedig majd egyesek, mint Thaiföld, valószínűleg magától Kínától. Politikai és katonai síkon a 38. szélességi körtől a Mekongig, míg 1949-tól 1979-ig egymás­sal szemben állt, ma e két modell tökéletesen együttműködik: Brezsnyev ügyetlen politikája Kína bekerítésére Pekinget, Tokiót és Washingtont katonai kvázi-szövetségbe hozta össze; túlnyomó részének finanszíro­zását a japánok lelkesen vállalták, míg a gazdasági hatalom növekvő aránytalansága a belső új birodalmi államot egyre inkább a periférikus szigetvilág „hi-tech” feudális országainak alárendelt alrendszerévé teszi. (Japánban Sin Kanemaru, Szingapúrban Li Kuan Ju a jóindulatú ke­resztszülője ennek a nagy szövetségnek, bölcsen fizetve a stabilitás adóját Észak-Koreának, a Li Peng-csoportnak Kínában, a burmai kato­náknak, hogy fenntartsák az egész együttes stabilitását, időnként azzal a hátsó gondolattal, hogy lassítsák új, konkurens ipari centrumok kiala­kulását Saigonban, Sanghajban, Kantonban, amelyek néhány éves le­maradással megismételnék a dél-koreai csodát.)

A világnak ebben a részében a demokrácia még nem igazán tétje a politikai küzdelmeknek: Japánban és a „négy kis sárkánynál” a kapitalis­ta „nem-állam” a munkahely biztonságával és a jövedelmek emelkedé­sévél biztosítja a növekvő elégedettséget, ami a véleménynyilvánítás szabadságát egyre inkább összeegyeztethetővé teszi magának az igen nyílt és meritokratikus oligarchiának az érdekeivé!. A hatóságok decent­ralizálásának és az alapvető szabadságjogok szélesedésének ez a kom­binációja egyelőre elegendő ahhoz, hogy a tényleges hatalmat hozzáfér­hetetlenné tegye mindenféle demokratikus ellenőrzés számára. A térség belsejében a válságban lévő birodalmi hatalmat továbbra is elfogadja az óriási paraszti többség, amely Kínában egy évtizede, Vietnamban nem­rég, Észak-Koreában pedig holnapra ismét felfedezi a termelés autonó­miáját. Ami a többit illeti, vagyis a mozgás szabadságát (ami pillanatok alatt megfojtaná a nagyvárosokat), a képviselők megválasztásának sza­badságát (ami darabokra törné a központi hatalmat), ezek továbbra sem valami népszerűek, noha a kommunista ideológia a forradalmárok nemzedékének eltűnésével kihalni látszik.

Az ázsiai világ konfliktus-övezete az 1989-es események után, két határfelületre korlátozódik, az egyikük szociális, a másik földrajzi.

A szociális határfelület: a birodalom és a kapitalista perifériák érintke­zési pontjain és mindenekelőtt a nagy városok, Saigon, Kanton, Sang­haj, Peking, Szöul és Tajpej fiatal értelmiségi köreiben nagy a politikai nyugtalanság; a mandarinális szervezet válsága és a kapitalista modernség okozta sokk itt erős igényt ébreszt nemcsak a vállalkozás szabadsága iránt, hanem ezen felül az európai mintájú valódi demokratikus közélet iránt is. Vang Run Nan, az első informatikai magánvállalat alapítója Kínában, aki egymás után két első vonalbeli kommunista pártvezetőnek lett a veje, és a Tienanmen téri diákok guruja volt, különösen jól képviseli ezt az irányzatot. Továbbra is lehetséges, hogy akár a szociális mandarinátus, akár a perifériák kapitalistáinak egy kritikus tömege hosszabb-rövidebb időre egy pragmatikus szövetség felé billen e demokratikus irányzatokkal; ez történt a Fülöp-szigeteken Cory Aquinóval, ez van kialakulóban Thaiföldön, megtörténhet Dél-Koreában, Burmában és, last but not least, magában Kínában: a Peking-Sanghaj szövetségben lehorgonyzott neo-sztálinista bürokráciának többé-kevésbé békés felváltása egy ipari-progresszivista bürokrácia által, amelynek bázisa a Senjang-Tiencsin-Kanton körív lenne. De még egy ilyen történelmi jelentőségű fordulat sem hozna létre közvetlenül demokratikus változást, hanem inkább egy új, dinamikus központ megjelenését jelentené, Japán versenytársát az ázsiai térség belsejében.

A második, a földrajzi határfelület a konfuciánus fejlődési modell, amely északon és nyugaton elérte „természetes” határait (sőt Sinkhungnál néha túl is lépett rajtuk), s tovább terjed délre, Indonézia felé, nem minden civilizációs nehézség nélkül. A maláj világ, amelyet előbb indiai­vá, majd igen nagy többségében iszlámmá tettek, elkeseredetten ellen­áll a kínai terjeszkedésnek, amely az ötvenes években szocialista volt, majd 1980-tól kapitalista lett. Malajziának különösen nagy esélye van arra, hogy etnikai összeütközések színterévé váljék, rasszista jogrendsze­rével, amely az országban élő kínaiak 40%-át kizárja a hatalomból, a be­olvasztás híveivel, akiket Irán és Líbia pénzel, és szinte kizárólag kínai kézben lévő dinamikusan fejlődő iparával, míg a jávai közvélemény már a kínai üzletemberek önkényes megadóztatását kívánja. Japán és a pe­rifériális kis-Kínák gazdasági hatalma azonban itt is túlságosan erős már ahhoz, hogy a fejlődéssel szembeni lokalizált ellenálláson túl bármi is el­képzelhető lenne: ha a maláj-iszlám ideológia igen nyíltan felidézi is unokatestvérét, az arab-iszlám ideológiát, témáit és szóhasználatát il­letően (a cionizmust Kína helyettesíti), befolyása és dinamizmusa korlá­tozottabbnak tűnik. A maláj világ azelőtt Vietnam elszakadását támogat­ta Pekingtől, most pedig azt reméli, hogy Japán ereje ellensúlyozza majd a kínai dinamizmust. E játék sem fenyeget katasztrofális változá­sokkal.

Bolygónk déli része, vagyis az indiai világ, a klasszikus iszlám világ (arab, török és iráni), Fekete-Afrika és Latin-Amerika – Ázsiával ellentét­ben – valamilyen kavargó jelenséget idéz fel; és Antonio Gramsci kifeje­zése ötlik eszünkbe, aki így jellemezte Olaszország déli részét: mérhe­tetlen dezorganizáció. Ázsiával ellentétben a Délt csak felületesen érin­tette a kommunista elképzelés; kétségkívül lázba hozta az elnyugatosodott eliteket (és az etnikai kisebbségeket), a roppant vidéket azonban soha, ez alapjában konzervatív vagy anarchikus (ami, végül is, egyre megy). Az a néhány kommunisztikus központ, amely megszületett, városi utópiák, nasszeri típusú iparosítási modellek, Dél-Afrikában az ANC, helyi kommunista kísértetek Bengáliában és Keralában – mindezek sokkal inkább fennmaradtak, mint nyugati vagy ázsiai megfelelőik; annyira keveset vettek át a Nyugat marxista kultúrájából (még Havannát is ide értve). Egyébiránt, a Szovjetunió globális politikájának összeomlása bizonyos elemektől megfosztja a Délt; kétségkívül megfosztja az agresszió elemétől (Afganisztán), de minden jel szerint megfosztja az egyensúlyozás elemétől is, mégpedig két minőségben: bizonyos szovjet beavatkozások – nevezetesen az angolai – semmiképpen nem tekinthetők politikai katasztrófának; másrészt, az újabb támadások fenyegetése arra késztette az európaiakat és amerikaiakat, hogy valamit befektessenek olyan, igen szegény övezetek stabilitásába, amelyeknek egyetlen értéke földrajzi helyzetük volt a hidegháború keretében. A Moszkva és Washington közötti fegyverszünetet követő közömbösség ily módon szörnyű félresodródást okozott, mégpedig a Dél legszegényebb övezeteiben, Fekete-Afrikában és az indiai szubkontinensen. A szovjet „nagy hátország” elvesztése alig érintette Szaddam Huszein új, agresszív politikáját 1990 elejétől és rövid életű, de viharos megtérését a dzsihád-doktrínához. Radzsiv Gandhi tragikus halála, Benazir Bhutto kiiktatása a politikából felveti a haladó el-nem-kötelezettség politikájának megvalósíthatatlanságát egy olyan pillanatban, amikor a demográfiai bomba teljes erejével sújt le az indiai szubkontinensre.

Az igen gyenge államok – mint Libéria, Szomália, holnapra talán Ru­anda – szinte már el is tűntek a forgatagban anélkül, hogy ez valakinek is különösebb izgalmat okozott volna. Mozambik, Etiópia, Mauritánia, Banglades (100 millió lakossal) sincsenek túl messze az összeroppa­nástól. A szerkezeti egyensúlyvesztések listája (a népesség növekedése meghaladja a gazdasági növekedést, az ivóvíz problémája, a rohamos elsivatagosodás, a nagy városok robbanása, a katasztrofális járványok, mint az AIDS Fekete-Afrikában és a kolera Peruban) ma jól ismert és apokaliptikus jelleget ad a képnek.

Mindazonáltal hiba lenne, ha csupán a görbék negatív menetét re­gisztrálnánk és nem számolnánk az újabb eredményekkel. Es elsősor­ban azokkal, amelyek a hidegháború befejeződéséből következtek. Az amerikai-szovjet együttműködés nélkül elképzelhetetlen lett volna Frederik de Klerk vakmerő politikája Dél-Afrikában. Ez az együttműködés biztosította Angolában is a békét, kilátásba helyezve a szabad választá­sokat, és fokról fokra lehetővé tette a demokratikus viták egész hullámát Fekete-Afrikában (Maliban, Beninben, Togóban, az Elefántcsontparton) azzal a perspektívával, hogy Nigériában stabil kétpárti rendszer épül ki; mindezt abban a mértékben, ahogy a hidegháború befejeződése a Nyu­gat biztonságára nézve ártalmatlanná tette a demokratizálásnak ezt a „veszedelmes” kísérletét. A szovjet visszavonulás Afganisztánból enyhí­tette az indiai-pakisztáni viszonyt, és némi stabilizálódás irányában mó­dosította a regionális arcvonalakat.

A peresztrojka közvetve is elősegítette a demokrácia fejlődését Tö­rökországban, és a Szovjetunió muzulmán köztársaságai számára az ankarai kormányban nagy politikai hátteret és gazdasági stabilizáló erőt biztositól. Végül, napról-napra világosabbá válik, hogy a szabad válasz­tások Nicaraguában egyáltalában nem a sandinizmus elpusztítását szentesítették, hanem éppen lehetővé tettek egyfajta történelmi kompromisszumot, amely megteremti a demokráciát anélkül, hogy megalázná vagy semlegesítené a forradalmi erőket, amelyek így a jövőre nézve tényleges legitimitáshoz juthattak, a váltakozási politika révén.

E mérleghez hozzá kell fűzni azt a jelentős haladást, amelyet 1988 óta az adósság csökkentése terén elértek; nyilvánvaló, hogy az adósság nem lesz az a gazdasági bomba, aminek egyesek még az évtized fordulóján is hitték. Végül, az elmúlt öt évben bekövetkezett a chilei junta és a paraguayi diktatúra eltűnése, Noriega eltávolítása Panamában, politikai pluralizmus bevezetése Mexikóban, a demokrácia megszilárdítása Brazíliában, egy sikeres váltás Argentínában, egy választási meglepetés Peruban, a baloldal győzelme Haitin, a dél-afrikai kommunisták legalizálása, a demokrácia előjelei Algériában, Tunéziában, Jemenben és egyre határozottabban Egyiptomban. A nagy indiai demokrácia elviselte azokat a szörnyű megpróbáltatásokat, amelyeknek egyfolytában ki van téve, és modellje végül is lépésről-lépésre megnyerte valamennyi szomszédos államot, Pakisztánt, Nepált, Bangladest.

Indokolt tehát fenntartani a következő évszázad hajnalára az egyen­súly lehetőségének és a nyilvánvaló politikai haladásnak a képzetét, kü­lönösen, ha a Dél legdinamikusabb övezeteit tartjuk szem előtt: Ausztrál-Amerikát, Mexikót, a Maghrebet, Törökországot, Dél-Afrikát. E haladást mindazonáltal megterhelheti két látszólag ellentétes természetű jelen­ség, amelyek azonban középtávon erősítik egymást.

Az első jelenség: a gazdaságok, a társadalmak destrukturálódása ka­tasztrofális formákat ölthet: a kábítószerek termesztésének szerepe egyes latin-amerikai országokban, egy nemzedék elpusztulása az AIDS által Fekete-Afrikában, a városi szolgáltatások megbénulása a nagy fővárosokban Mexikótól Kalkuttáig, az elitvesztés a kivándorlás miatt Ar­gentínában, a Maghrebben, Iránban. Ez a tömeges destrukturálódás kapcsolatban áll az államok gyengeségével, amelyek gyakran túlságo­san kicsik (Fekete-Afrika, Közel-Kelet), vagy a korrupció és az elitek el­vándorlása aláásta őket.

Második jelenség: a hagyományos keretek szétrobbanása a rend és a szolidaritás eszeveszett kereséséhez vezet, ezeket gyakran a múlt misztifikált látomásában vélik megtalálni; e látomás szorosan kapcsoló­dik az európai politikai romantikához, amint az a francia forradalom más­napján, némileg analóg körülmények között, megjelent. A politikai iszlá­mizmus a legvirulensebb e konzervatív forradalmi mozgalmak között, de már létrejöttek nem-muzulmán megfelelői: az Akali Dal szikhjei, a Bhara­tija Dzsanata tiszta és kemény hinduistái, a szélsőséges vallásos pártok Izraelben. A latin-amerikai posztkommunista felszabadító mozgalmak messianisztikus elhajlói, akiket a felszabadítás teológiái inspirálnak, miközben megszállottan keresik a „hitelességet” és elátkozzák az ipari civilizációt, időnként mintha ugyanerre a lényegét tekintve antidemokrati­kus romantikus irányzatra emlékeztetnének. Az a nyilvánvaló akarat, hogy bármi áron új szerkezetet adjanak a társadalomnak egy új szerves totalitásban, amely egy „áldott” múlttal ismét összekapcsolódik, gyakran az értelmet kijátszva, a törzsi destrukturálódás fokozódásához vezet: az iráni iszlám forradalom a huszadik század legvéresebb muzulmánok kö­zötti háborúját váltja ki; az algériai iszlamizmus, ha győz, oda fog vezet­ni, hogy a Maghreb berber világa politikailag eljelentéktelenedik; a töké­letes hinduizmus szétrobbantja az indiai demokráciát. Mindehhez képest a politikai haladás a latin-amerikai társadalmakban (amelyeknek politikai törvénytára azonos a Nyugatéval) arra enged következtetni, hogy ez utóbbiak védve vannak a komoly fundamentalista mozgalmaktól, még ha a Fényes Ösvény továbbra is gyilkol Peruban, ha az argentínai peronisták és a brazíliai munkásmozgalmárok nem tértek is meg a gazdasági realizmushoz, és ha a salvadori és guatemalai gerillák tovább élnek is (némiképp lankadtabb vehemenciával).

Egyébiránt az integrista veszély az államok felbomlásával arányosan növekszik. A Dél fejlődésének biztosítéka is – ma inkább, mint valaha – elsősorban politikai, nem annyira gazdasági. Csak erős és történelmileg legitim államok képesek felvállalni a negatív tényezők megfordításának óriási munkáját. Ott, ahol ezek az államok még nem léteznek, a lehető legsürgősebben közös piacon alapuló konföderációknak kell a helyükbe lépni (ahogyan az argentinok és a brazilok csinálják). Afrikának nagyon nagy szüksége van Nigériára és Dél-Afrikára, Latin-Amerikának Brazíliá­ra és Mexikóra, Indiának meg kell maradnia annak a regionális nagyha­talomnak, ami ma, egy nagy Maghrebnek kell kiépülnie, Törökországnak meg kell erősödnie stb. Ha nem épülnek meg a stabilitásnak ezek a többközpontú oszlopai, a Dél a következő években sem lát majd „új vi­lágrendet”, egyáltalán semmiféle rendet.

Hátra van még a mi fejlett nyugati világunk, amely mértéktelenül megnőtt a berlini fal leomlásával, és amely egy csapásra ismét megtalál­ta az első európai terjeszkedés igazi dimenzióit, a XVI. század terjesz­kedését, keletre az Amur folyóig, nyugatra, az Atlanti Óceánon át, az amerikai és óceániai Új Világok felé.

Sok tekintetben egyre inkább ide kapcsolódik Latin-Amerika; az észak-amerikai közös piac Mexikó és a Karib-övezet vonatkozásában ugyanúgy hatol dél felé, amint az európai kapitalizmus terjeszkedik Kö­zép-Európa irányában. Ezenfelül az orosz térség, amelyet minden ko­rábbi forgatókönyv a Nyugat befolyásától hermetikusan lezártnak kép­zelt el, ismét magára talál most mint Európa keleti előőrse, átkereszteli nagyvárosait ós, megkapó nyugalommal, lelkes híve a demokratikus fejlődésnek, időnként mélyebben, mint közvetlen kelet-európai szomszé­djai, Lengyelország, Románia vagy Szlovákia. Tökéletesen érthető, hogy az európai kommunizmus összeomlása – nemcsak az államoké, hanem a pártoké is, mint Franciaországban vagy Olaszországban – demokrati­kus fellendülést váltott ki a politika régiójában: az általános választások elsöpörték a parancsuralmi bürokráciát, egészséges intellektuális ver­seny kezd kialakulni ott, ahol Aesopus nyelve és a cenzúra rácsai ural­kodtak. Olaszországban a kommunizmus identitásváltozása felkelti a re­ményt, hogy a választók negyedének körében végbemenő politikai olva­dás véget vet a rendszer leblokkolódásának. Németország, megszaba­dulva biztonsági rögeszméjétől mind jobb, mind bal felől, végre beléphet a demokratikus normalitás kereteibe. Ezen felül, a visszatérés a viszony­lagos stabilitáshoz – megerősödve a hatalom érzésével, amit az Öböl-háború nyújtott a számára – az Egyesült Államokat is arra készteti, hogy revideálja prioritásait, és csökkentse a katona-ipari komplexum súlyát az iparán belül. (Véleményem szerint az a tény, hogy több szociálde­mokrata típusú pártnak – angol munkáspárt, német szociáldemokraták, szövetségben a zöldekkel – nem sikerült kellőképpen figyelembe vennie saját nemzetének stratégiai és katonai érdekeit, sokkal nagyobb szere­pet játszott a baloldal meggyengítésében, mint a konzervatívok többé-kevésbé megfelelő gazdasági programjai.) A hidegháború befejeződésé­vel a Labour és a német szociáldemokrata párt elfeledtetheti az egyol­dalú leszerelés iránt érzett vonzalmát vagy azt, hogy nem kívánta a szovjet birodalom felszámolását.

Mindennek alapján a jövő perspektívája akár derűlátóan is megítél­hető. Az elmaradhatatlan kezdeti nehézségek után, Kelet-Európa, Oroszország és a Karib-medence természeti és emberi forrásainak megnyitása gyorsíthatja az amerikai és a nyugat-európai gyárosok szí­vének meglágyítását; s mindez bizonyára rendkívül kedvező alapot nyújt a demokrácia fejlődése, az emberi szabadság terjeszkedése számára.

Ezt az optimizmust azonban csökkenti két olyan nagyon komoly aka­dály, amely jelenleg elállja ezt a tévesen egyenesnek tekintett utat.

1, A kölcsönhatások új terhei. Míg Sztálin Szovjetuniója magának és környezetének a terror uralmát hozta, ellenfeleinél minden ízében hala­dó jellegű hatást váltott ki: a teljes foglalkoztatottság keynesi ideálja, a beruházások rugalmas tervszerűsítésének fogalma, a szakszervezetek és a szociáldemokrata pártok hegemóniája alatt általánossá tett jóléti állam”. Marshall, Jean Monnet és mások kereskedelmi és tervgazdasági internacionalizmusa (amiket bizony fel kellett találni, hogy elkerüljék a kremli mintájú proletár internacionalizmus előretörését) – mindez megvál­toztatta a Nyugat arculatát, és egymást követő korrekciókkal bevezette a szocialista ideál némely fontos alkatelemét. A verseny ma egy Nyugat és Ázsia közötti polaritásban jelenik meg, ahol a japán modell, miközben a közvetlen érdekelteknek összehasonlíthatatlanul előnyösebb a szovjet­nél, jelentős regressziós tényezőket hoz magával a nyugatiak számára. Kénytelenek vagyunk lépésről lépésre olyan fejlődési modellt alkalmazni, amelyben az állam eltűnik a vertikális feudális nagytőkével szemben, ahol a szakszervezet kiszorul az üzemekből és minőségi körök foglalják el a helyét, ahol az intellektuális konformizmus és a szervezettel szem­beni odaadás kerül olyan transzcendens értékek helyére, mint a köztár­saság, a nemzet, az emberi jogok.

Az európai kontinensen leginkább a német föderalizmus felel meg a japán modellnek (gyenge föderális állammal és igen nagyhatalmú gaz­dasági szervezetekkel), míg a legtöbb potenciális károsodás a francia köztársaságot fenyegetheti. A japán kihívásnak kétségkívül megvannak maga pozitív mellékhatásai: a munkások és technikusok fokozott kép­zését, az ipari munka újraértékelését és méltóságát, a foglalkoztatás szigorúbb garanciáit el kellene tanulnunk nyugaton, és ez hasznunkra vál­na. De ne áltassuk magunkat e modell mindenekelőtt erős fejlődésbeli különbségeket gerjeszt, ezek együtt járnak vele, míg azelőtt még az amerikai és a szovjet modell együttese is konvergálva csökkentette az egyenlőtlenségeket. Ehhez az elsődleges kölcsönhatáshoz járul még a válságban lévő Dél népességtömegeinek elvándorlása Északra, éppen abban a pillanatban, amikor a nagy japán termelékenység okozta sokk a legerősebb lesz. Ezt a népességmozgást nem szabad egysíkúan kezel­ni: a nagymértékben csökkenő német népszaporulat – amint a keleti tartományok konjunkturális munkanélküliségét leküzdötték – a történelmi tradíciókat is követve megkívánja munkások behozatalát és az emberek újrakezdődő folyamatos áramlását a szláv országokból (a Ruhr-vidék lakosságának 35 százaléka lengyel származású). Franciaországot, amely jó egy évszázada folyamodott a bevándorláshoz, kemény csapásként éri a kulturális – mindenekelőtt a vallási – különbözőségek intenzitása és a folyamatok gyorsasága (míg a portugál, a libanoni és holnapra a kelet-európai bevándorlást továbbra is jól fogadja): ennek köszönheti Le Pen Front Nationaljával a kontinens legaktívabb fasiszta mozgalmát. Az Egyesült Államoknak sikerült integrálnia és kordában tartania a latin-amerikai beáramlást, és megfelelő stratégiát találtak a lefékezésére: kö­zös piacot csinálnak Mexikóval. A Maghreb és Törökország Európával való szoros szövetsége nélkül nehezebb lenne megfékezni az illegális bevándorlást, jóllehet a harmadik világ nagy néptömegei nem ott van­nak, hanem Fekete-Afrikában és Indiában.

Mindazonáltal, még viszonylag csekély létszámuk is megrendíti ma Franciaországban az iskolarendszert és a városi életet, és közvetett mó­don megnöveli társadalmainkban az egyenlőtlenségi hatásokat, neveze­tesen a szegény nemzetiségek kárára, akik közvetlenül érintve vannak (hasonlóképpen a fekete és szegény fehér amerikaiak kárára, akik a la­tin-amerikaiak versenyének vannak alávetve). A világ két másik részé­nek hatása ily módon még kézben tartott és megszelídített állapotban is inkább negatív szerepet játszik az euro-amerikai demokrácia jövőjében.

2. A másik akadályt a zárt nemzeti identitások megszületése jelenti, éppen egy olyan pillanatban, amikor a nemzeti magatartás elveszíti te­kintélyét. Világosan és félelem nélkül ki kell mondani: a nemzeti kérdés, a modern nemzetállamok felbukkanása a császári-pápai birodalmi konstrukciók romjain, az európai politika tengelyét képezte egészen 1917-ig. A jakobinus vagy, ha úgy tetszik, Garibaldi-féle nyitott és beil­leszkedő nemzetfelfogás mindenekelőtt szembenáll a Szent Szövetség urtramontán és konzervatív rendszerével, amely, Metternich nyomán, az európai soknemzetiségű birodalom eszméjének fenntartásán alapult, neo-feudális jellegű, egymást támogató részvételeken át: porosz-oszt­rák közös hegemónia a megtizedelt Németország fölött, ugyanezek és Oroszország közös osztozkodása a végtagjaitól megfosztott Lengyelor­szágon, osztrák-pápai közös befolyás a darabokra tört Olaszország fö­lött, egy katolikus és Bourbon Franciaország visszaállítása Madridban és Nápolyban a családi paktumok újraélesztésével.

A nagy 1848-as kiseprűzéssel ez az elképzelés megbukott, és a helyére lépett egyrészt a haladó nacionalizmusok (olasz, magyar, rajnai alapon nagy-német, francia, belga, katalán, lengyel, balkáni, sőt, orosz populista-demokrata és lincolni jenki), amelyeknek Victor Hugo, Garibal­di, a Pál-templomban tartott frankfurti német nemzetgyűlés a szimbólumai. Másrészt a katolikus és konzervatív nacionalizmusok és utódaik szembenállása, protestánsok Poroszországban és az Egyesült Államok déli részén, ortodoxok az orosz birodalomban, akik a Szent Szövetség irracionalista politikai romantikájában találták meg az igazi szervező elvet: a népakarattal és a demokráciával a vért, a talajt, a fajt és igen gyakran a társadalmak archaikus formáinak fenntartását állították szer be (horvátok, Palacký csehei, az orosz pánszlavisták, a porosz „kis-németek”, baszk karlisták, a rabszolgatartás hívei az Egyesült Államok déli részében…). Anélkül, hogy elfogadnánk Marx és Engels eltévelyedését, amikor is „reakciós népekről” beszélnek a csehekkel és horvátokkal kapcsolatban, akik a bécsi, budapesti és velencei forradalmak sírásói, meg kell állapítani, hogy a nemzeti érzés felébredése változó körül­ményeket támaszt, mind az időt, mind az európai térséget illetően. Egymástól csupán néhány száz kilométer távolságra megtaláljuk a liberális nacionalizmus klasszikus modelljét és a Baszkföldet, a faji kizárólagos­ság érzésével. Cseh földön, a nemzeti tényezőt egyre inkább a demokratikus középosztályok és a helyi szabadkőművesség hordozta, míg a szlovák nacionalizmus, a kis protestáns minoritást leszámítva, az ellen­reformáció vadul antiszemita és magyarellenes egyházának a szülötte. A román nemzeti tényezőt egy hellenizált nagybirtokos arisztokrácia je­lentette, amely nagyon ellenséges a demokráciával szemben; a bolgár nemzeti tényezőt demokratikus kispolgárok és tanítók hordozzák, még akkor is, ha hevesen oroszbarát szeretne lenni. Lengyelországban, a hitetlen liberális elitek megtizedelése az orosz elnyomás által szabaddá tette a terepet az egyház és társadalmi csahosai számára a XIX. század végétől fogva, az írországi liberalizmust pedig megtörte az általános Home Rule kudarca 1910 után, és győzött egy klerikális nacionalizmus, amely az erőszak bűvöletében él.

Egy adott nacionalizmust ily módon nem ítélhetünk meg anélkül, hogy megvizsgálnánk történelmi képződésének sajátosságait, mi­után csak ezek teszik lehetővé, hogy helyesen értékeljük egymástól néha igen elütő jellegüket. E jelleg magyarázata pedig abban van. hogy két ellentétes minta létezik – a jakobinizmus és a Szent Szövetség-, és mindkettő egyformán nemzeti érzés termelője. Mármost, e kez­dettől meglévő komplexitás nagymértékben elősegítette a fasiszta elto­lódást az európai lelkiismeretben 1920 és 1945 között. Próbáljuk meg most egy pillanatra a fasizmust Hitler nélkül elképzelni. Nem mintha Hitler nem tartozna hozzá, mintegy megkoronázásaként, hanem mert Hitler őrülete, történelmileg azonos fázisban egész Németország őrületével, végül is idő előtt – és az általános katasztrófában – kioltott egy politikai ciklust, amelyik programjának mérsékeltebb hangvétele miatt Hitler nélkül való­színűleg sokkal hosszabb ideig eltartott volna, vagyis a 70-es évek köze­péig, amikor Spanyolországban Franco uralmának és Németországban Heidegger és Karl Schmidt életének vége lett. Hitler túl korán egyesítette az európai fasiszta mozgalmat, és összezúzta az akadályon, amikor a mozgalom életereje – ellentétben a kommunista mozgalomnak a 80-as évekbeli állapotával – teljes volt. Ma, a nemzeti kérdések olvadása kele­ten, a történelmi revizionizmus hulláma, amelyet – különösképpen Né­metországban – táplál a kommunista felettes-én összeomlása az euró­pai kultúrában, teret ad a szélsőjobb részbeni megújulásának, de minde­nekelőtt egy szélesebb konzervatív szintézisnek, főleg az egész konti­nentális Európában. A hitleri brutalitás nélkül (de részben ezzel a bruta­litással is) kontinentális méretben újraszerveződtek volna a konzervatív és nacionalista erők, hogy mindenütt elpusztítsák a demokratikus öveze­teket, és már a csúcsán megtörjék a munkásmozgalmat: egy salazarista és gyarmati Portugália, a francoista Spanyolország, amely az egyház elsőbbségére és a kasztíliai birodalmi centralizmusra épül, a Mussolini-féle Olaszország, amelyet a Dél nagybirtokosainak és az Észak német­barát nagyiparosainak szövetségében kovácsoltak ki, a pétainista-korporációs Franciaország, a Maurras-nak oly drága „reális ország” revansa a törvényes köztársasági államon, anarchista és szeparatista Fland­ria a liberális Belgium ellen, Giuseppe Motta oligarchikus Svájca, kleriká­lis szlovák szeparatizmus, ugyancsak klerikális horvát szeparatizmus, olaszbarát Albánia, román Vasgárda, magyar, bolgár, görög katonai dik­tatúrák, finn, balti, ukrajnai és – ha Hitler nem tett volna tönkre mindent München után – lengyel nacionalizmus. Ennek az új szent-szövetségi rendszernek a szíve egy megnövekedett Németország lett volna, kato­nailag szuper-erős, ahol a porosz al-államot, amelyet 1920 óta eltulajdo­nított a köztársasági szociáldemokrácia, lebontják a déli és centrális kon­zervatív és katolikus tartományok javára, ahonnan a nácizmus vezető kádereinek zöme származott. Elegendő elolvasni Hitler gyakran késői konzervatív ellenfelei tantételeinek vagy kritikájának néhány töredékét, hogy megértsük, a Nagy Európai Koalícióra vonatkozó elképzelésük, bi­zony, megvalósítható lett volna az angolszászoknak és Sztálinnak tett néhány politikai engedménnyel. Észre kell tehát vennünk: a kommuniz­mus visszahúzódása ma nemcsak egy hatalmas demokratikus térséget szabadít fel, hanem egyben a 30-as évek régi fasiszta térségét is.

Az új Európa, amely a szemünk előtt megszületik, nyilvánvalóan e két (liberális és konzervatív) térség szuperpozíciójának az eredője. Va­jon helytálló-e az a megállapítás, hogy fennáll egy reális fasiszta fenye­getés? Bizonyára nem, még keleten sem, ahol újra megjelennek a régi emlékek és néha a régi vezetők gyermekei, mint Landsbergis Litvániá­ban és Čarnogurský Szlovákiában, ahol a demokrácia hegemóniája még egyáltalában nem a legerősebb. De a konzervatív nacionalizmusok koalíciójának és a régi rend iránti nosztalgiának lehetnek más torz hatá­sai is, mint például a jobboldali államok gyengítése és helyettesítésük a törzsi regionalizmusok és a hatalmas gazdasági korporációk összefonó­dásával, amelyet felülről egyrészt az erős európai technostruktúra, más­részt a neoklerikális lelki pótlék kontrollál. Mert résen kell lenni, XII. Pius pápasága a fasiszta dinamikával való teljes megbékélés jegyében kezdődött, XI. Pius bátor elítélő megnyilvánulásai után. És akkor is csu­pán Hitler vad katolikus-ellenessége és keresztény-ellenessége akadá­lyozta meg az Új Birodalom és az Új Pápa szövetségét. Az analógia per­sze nem állja meg a helyét; II. János Pál perszonalista és a munkáspa­pok védelmezője már 1950 óla, híve a II. vatikáni zsinatnak; aki már 20 évesen ellenállt a nácizmusnak, ellentéte Pacelli pápának. De a kommu­nizmus feletti győzelem ma egy konzervatív-demokrata program ideoló­giai vezérévé teszi, amely a megelőző történelmi mozgalomban összegyűjtött szerves erőforrósokból merít: Spanyolországban Aznar már ott áll Gonzalez mögött, és Prágában a konzervatív monetarista Vaclav Klausnak már több hatalma van, mint Havelnek.

Miután Poroszországot elpusztította a történelemnek az a csele, amit NDK-nak hívtak, az új Németországot Bajorország, a Svábf öld és a Rajnavidék kormányozza, ezek lettek a technológia fővárosai. Franciaor­szág, a gaulle-izmus és a kommunizmus árvája, Le Pennel megtalálja a köztársaság 20%-nyi deklarált ellenségét, Olaszország pedig issza egyenetlen fejlődésének levét, úgyhogy a virágzó Észak már azon töri a fejét, hogy elválik a maffia-gyötörte Déltől, amelynek gazdasági mutatói jelenleg rosszabbak Portugáliáéinál. Két év sem kellett ahhoz, hogy az általános választások keleten elseperjék a forradalom demokratikus kez­deményezőit, Mazowieckit, Geremeket (Lengyelországban), Brazankast (Litvániában), Ante Markovićot (Horvátországban), hogy helyükbe lépje­nek a többé-kevésbé konzervatív-nacionalista populisták: Lengyelor­szágban Wałęsa, Szlovákiában Mečiar, Litvániában Landsbergis, Hor­vátországban Tudjman. A civilizált kereszténydemokráciának és az erőszakos marginális populizmusoknak ez a koalíciója ma uralkodó az új Európában.

Ez a hegemónia azonban nem katasztrofális, és nem végérvényes. Nem katasztrofális, mert társadalmaink demokratikus és törvényes fejlődésének áramlásába tartozik bele, amelynek nem tudja megfordítani az irányát, még ha erősen negatív hullámok táplálják is. És nem végér­vényes, mert legyőzheti egy másik, hatalmasabb és a történelem folya­matába jobban beleillő koalíció, a demokratikus és köztársasági erőké, amely lényegében a baloldalhoz tartozik, de nemcsak a baloldalhoz, ha­nem a világi, liberális és köztársasági centrumhoz is.

Mindamellett meg kell érteni a kleriko-konzervativizmus jelenlegi előnyét lehetséges ellenfeleivel szemben: kevésbé megosztott és job­ban van szervezve. A régi európai baloldal még ott találja az útján a pusztuló kommunizmus által hátrahagyott omladékokat: a kitűnő Gregor Gysi és barátai az életüket áldozzák arra, hogy a sietősen visszavonuló zsaruk és besúgók hagyatékát igazgassák; a dicsőséges olasz kommu­nista párt átalakult egy förtelmes nagygyűléssé, amely felszámolja az el­képedt balosokat; a környezetvédő mozgalmak a maguk állatbarát anti­humanizmusával, miközben figyelmüket teljesen leköti a főld és a táj, a baloldal erőit megbénítva ellenfeleiknek tesznek szolgálatot; a verbális antikapitalizmus eltávolítja a baloldalt a hatalomtól, anélkül, hogy a legki­sebb mértékben is korlátozná az új gazdasági hűbérrendszerek túlkapá­sait, s főleg, a mai anti-etatizmus mindenütt paralizálja a demokratikus államok és az általános választójog védelmét. Ennél is rosszabb, hogy míg azelőtt a baloldal maga volt a nemzetköziség tárgyalóhelye, most ellenfeleinél sokkal de sokkal kevésbé szervezett, a gondola­tok, nemzetről-nemzetre, sokkal távolabb állnak egymástól. A demokrá­cia nem elégedhet meg az arisztokratikus „kozmopolitizmus” jelszóval, amely túlságosan nagyra is sikeredett a számára. A demokrácia nem korlátozódhat arra, hogy csupán megvédje a francia, német, olasz, spanyol állam-nemzeteket (amint azt Jean-Pierre Chevenement tette Jacques Delors-ral, Willy Brandt Oskar Lafontaine-nel, Giorgo Napolitano Achille Occhettoval, Felipe Gonzales pedig a spanyol kommunisták­kal szemben).

Az európai demokráciának képesnek kell lennie arra, hogy összefog­ja – amint 1848-ban és 1889-ben is, a Második Internacionáléban, tette – azokat az erőket, amelyek kezdetben ugyan heterogének, de amelye­ket ugyanaz az egyenjogúsító és republikánus eszme mozgat, miközben tiszteletben tartják egymás nemzeti sajátságait és saját nyelvezetét. Egy rajnai és lotharingiai kereszténydemokrata geográfiával, amelyet a pári­zsi, madridi és római centralizmus várt fel, e demokrácia szembeszegez­heti a nagy szabad városok, Hamburg, Berlin, Prága és Bologna diffe­renciált hálózatát, a Lyon-Barcelona-Milánó ipari háromszöget, és a ré­gi portugál, holland, francia, cseh, magyar, sőt, porosz jogállamok kitar­tását az állam mellett. De ez már egy olyan politikai akaratot, egy olyan politikai kultúrát tételez fel, amelyet még meg kell teremteni.

1. Ha a világgazdaságot alkotó gazdasági rendszerek transzna­cionalizálódásának szintjét kívánjuk mérlegre tenni, kezdeti, lé­nyegében intuitív vizsgálódásunkban érdemesnek látszik abból kiindulni, mekkora a külkereskedelem részesedése a különböző országok GDP-jében. E kritérium fényében megállapítható, hogy a transznacionalizálódás a második világháború végét kö­veté hosszú ciklus alatt felerősödött. Ezenfelül a növekedés­nek az 1970-es évek elejétől megfigyelt lelassulása nem jelen­tette egyszersmind a világkereskedelem intenzitásának csökke­nését, ellentétben az 1930-as évekkel, amikor a csökkenő ter­melést a csökkenő külső transzferek egyenlítették ki. Inkább a fordítottja az igaz: a külső transzferek terjeszkedési rátája az 1970-es és 80-as évek folyamán meghaladta a növekedést, a transznacionalizáció intenzívebbé vált.

Az export részesedése a fejlett kapitalista országok (OECD) GDP-jében az 1965-ös 12%-ról 1988-ra 20%-ra emelkedett. Ha számításba vesszük a nem exportálható szolgáltatásoknak a GDP-n belüli megnövekedett súlyát (több mint 60%), akkor né­mileg fel tudjuk mérni a külkereskedelem döntő hatását a mezőgazdasági és gyáripari termelés számos szektorának telje­sítményére. Ez teljesen új jelenség – bár a nemzetközi verseny­ben mint olyanban semmi új sincs -, és megmagyarázza, hogy miért fektetnek súlyt az illetékes tekintélyek a „nemzetközi versenyképesség" szükségességére, és miért hagyták el teljesen a „nemzeti önállóságnak" az 1930-as években ural­kodó régi irányelvét.

Azonban észre kell vennünk, hogy ez az intenzívebbé vált transznacionalizálódás elsődlegesen a fejlett kapitalista gazda­ságok egymásba olvadásának a jele, és csak másodlagosan az Észak-Dél transzfereké. A világkereskedelem elsődlegesen az Európán belüli, az EGK által bátorított transzferek intenzí­vebbé válása folytán bővült ki. Ma már lehetséges egy „euró­pai gazdasági régióról" nagyjából ugyanazon a módon beszélni – bár haboznék, hogy ezt integrált régióként írjam-e le -, aho­gyan a második világháború előtt a nagy európai nemzetgazda­ságokról (Németország, Nagy-Britannia és Franciaország). A vi­lágkereskedelem bővülése másrészt a kapitalista világgazdaság három pólusa: az Egyesűit Államok, Japán és az EGK közötti transz­ferek megélénkülését jelzi.

Ez a váltás a legfőbb oka a külkereskedelmi részesedés nö­vekedésének az Egyesűit Államok GDP-jében (1965 és 1988 között 6-ről 11%-ra), nemkülönben a külkereskedelmi részese­dés némileg szerényebb bővülésének Japánban (11-ről 13%-ra, ugyanebben az időszakban). Ha az EGK-t úgy kezeljük mint egyetlen „országot" – eltekintve az Európán belüli transzferektől -, láthatjuk, hogy mindhárom óriás gazdasági pólus „külső" transzferéi GDP-jük kb. 12%-át reprezentálják, és hogy e pólu­sok közötti áramlások a transzferek több mint 60%-át teszik ki (az OECD-n belüli transzferek részesedése gyáripari exportjuk 66%-áról 70%-ra emelkedett 1965-től 1985-ig, azonban 60% maradt, ha az EGK-n belüli transzfereket leszámítjuk). A GDP-nek ez a 12%-a végül is nem látszik olyan soknak; valójában azonban döntő jelentőségű, mivel a mezőgazdasági és ipari össztermék 31 %-át jelenti (tekintette! arra, hogy a GDP 61 %-át a szolgáltatások teszik ki).

A transzfereknek a fejlett pólusok és a perifériák között lebo­nyolódó része semmi esetre sem lényegtelen, bár jelenleg divat túl gyorsan leírni. A harmadik világ jelentős és bővülő piac a fej­lett pólusok számára. El kell ismerni viszont, hogy ennek a piac­nak a tágulása szélsőségesen egyenlőtlen. 1988-ban a világke­reskedelem értéke (a Szovjetunió, Észak-Korea, Kelet-Németor­szág, Csehszlovákia és Kuba kivételével) 22,627 milliárd dollárt tett ki. Az OECD-exportok (2,024 milliárd dollár) ennek 7%-át ad­ták; a harmadik világ országai 23%-át (603 milliárd), nevezete­sen Kína 40 milliárd, India 15 milliárd, más alacsony jövedelmű országok 45 milliárd, más közepes jövedelmű országok 341 mil­liárd, és a vagyonos alacsony népességű olajtermelő országok 154 milliárd dollárt.

Egy másik felosztás a következő eredményeket adja: 154 milliárd dollár jut az olajtermelő országokra, 174 milliárd Kelet-Ázsiára, 101 milliárd Latin-Amerikára, 85 milliárd az arab orszá­gokra, a Közép-Keletre, Dél- és Délkelet-Ázsiára, 29 milliárd a Szaharától délre fekvő afrikai országokra. A három pólus – az USA, Japán és az EGK – mindegyikének részesedése a har­madik világ országaiba irányuló exportban 20-30%-os nagyság­rendű volt (több mint 30% az Egyesült Államok és Japán, és 20% az EGK esetében, leszámítva most az EGK-n belüli transz­fereket).

Figyelemre méltó, hogy a harmadik világ külkereskedel­mének összvolumene gyorsabban nőtt, mint a hozzá tartozó országok GDP-je. Kína exportjai a GDP 3%-áról 14%-ra emel­kedtek 1965 és 1988 között, Indiáéi ugyanezen időszakban 4-ről 7%-ra, a közepes jövedelmű országokéi 18-ról 26%-ra. Az ala­csony jövedelmű országokban az export részesedése a GDP 25%-áról annak 19%-ára esett vissza e periódus folyamán. Új­ból találkozunk tehát a legtöbb harmadik világbeli ország, meg a „negyedik világ" országai (ideértve a legtöbb, a Szaharától dél­re fekvő afrikai államot) külkereskedelmének (és outputjának) vi­szonylagos stagnálásával. Ezeknek a statisztikáknak nincs olyan jelentősége, mint más országok esetében, mivel a GDP-re vonatkozó becslések gyakran rendkívül megbízhatatlanok (és nem különösebben alkalmasak az illető ország gazdasági hely­zetének elemzésére). A látszólagos változásokat az exportok­nak a GDP-hez való arányában (valamint a rákövetkező vissza­esést 25-ről 19%-ra) óvatosan kell kezelnünk. Ami világos, az az, hogy az illető országok teljesítményei gyengék, és az abszo­lút mennyiségek gyakorlatilag elhanyagolhatók.

Míg az úgynevezett negyedik világ csak igen csekély mérték­ben jelent piacot a centrumoknak, nem ez a helyzet a közepes jövedelmű országokkal, amelyek a fejlett pólusok közötti transz­fereknél gyorsabb ütemben bővülő, fontos piacot jelentenek. A periféria országainak vonatkozásában a transznacionalizálódás szintén intenzívebbé vált, bár ez nyilvánvalóan csak kis szeg­mentumokra vonatkozik.

A perifériák nem pusztán passzív szerepet játszanak a transznacionalizálódásban – piacaiknak az Északról jövő expan­zió előtti megnyitása révén. A Dél iparosodása ugyanis aktív szerepet juttat nekik azáltal, hogy a gyáripari cikkek világpiacá­nak egy semmiképpen sem elhanyagolható tényezőjévé teszi őket.

Az Észak bizonyosan kézben tartja a világpiac feletti el­lenőrzést a mezőgazdasági és gyáripari termékek vonatkozásá­ban, mivel rendelkezik gabonafölöslegekkel (szemben a Délen uralkodó élelmiszerhiánnyal), és az övé a kezdeményezés a ter­mékinnováció terén. Kétségtelen, hogy a harmadik világ gyár­ipari termékeinek exportja a három pólus országaiba (amely mintegy 200-210 milliárd dollár nagyságrendű volt 1985-ben) a világ gyáripari terméktranszfereinek (amelyeknek teljes volume­ne több mint 1.100 milliárd dollár volt ez időben) kevesebb mint

20%-át jelenti. Az arány tehát szerény marad, ha az EGK-n be­lüli transzferektől (akkoriban 22 százalékos nagyságrendűek) el­tekintünk. Az Egyesült Államoknak a harmadik világba irányuló exportja teljes iparcikk-exportjának (1985-ben 160 millió dollár) a 35%-át tette ki; Japán hasonló irányú exportjai 36%-ot (az ugyanez évi 170 milliárd dollár értékű összexportból); ami pedig az EGK-országok harmadik világba irányuló exportját illeti – kö­rülbelül 100 milliárd dollár 1985-ben – ez kevesebb mint 20%-a a tagországok összes exportjának, s akkor is csak 25%, ha az EGK-n belüli transzfereket nem vesszük számításba.

Ugyanebben az időben a világpiac tanúja volt néhány közép-jövedelmű harmadik világbeli ország iparcikk-exportja megjele­nésének.

Az aktív transznacionalizálódás a periféria országaiban is in­tenzívebbé vált, ha nyilvánvalóan egyre inkább csupán néhány országra koncentrálódott is. Első helyen jött a kelet-ázsiai „négy kis tigris" (több mint 70 milliárd dollár értékű iparcikk-exporttal 1985-ben, amelyből 28 milliárd Dél-Koreából származott). Ez­után következtek a latin-amerikai óriások (mindenekelőtt Brazília és Mexikó 16 milliárd körül). Utánuk sorakozik Délkelet-Ázsia (Thaiföld, Malaysia, Indonézia, a Fülöp-szigetek) 12 milliárddal. Kelet-Európa (főleg Jugoszlávia, Lengyelország és Magyaror­szág) mutatott némi expanziós képességet (1985-ben 22 milliárd dollár értékű iparcikk-export a három említett országból). Kínát a maga 13,4 milliárd dollár értékű ipari exportjával (1985) és Indiát (5,9 milliárd dollár) úgyszintén felvehetjük azoknak az országok­nak a listájára, ahol az exportkapacitás bővült. Összehasonlítás­képpen: az arab világ (3,6 milliárd dollár értékű ipari export) és a negyedik világ (2 milliárd alatt) nemcsak elhanyagolható té­nyezőt jelentett, hanem egyszersmind stagnált is.

2. Ha most ezekkel az adatokkal összekapcsolva megnézzük az EGK-n belüli, a pólusok (az Egyesült Államok, Japán és az EGK) közötti, és a pólusok valamint a harmadik világ félig iparo­sodott régiói közötti transzfereket, láthatjuk, hogyan illeszkedik a régiók kialakulása a növekvő transznacionalizálódás kereteibe. A régiók kikristályosodása mindhárom jelzett pólus körül végbe­megy, de az egyes pólusoknak megfelelő perifériák nagyon kü­lönböző gazdasági potenciállal rendelkeznek.

A nagy amerikai régió – amelyet az Egyesült Államok és külső „provinciája", Kanada dominál – Latin-Amerika és a Karibi-medence természetes partnere. Mexikó már úton van a „nagy észak-amerikai piacba" való teljes integrálódás felé. Közép- és Dél-Amerikát egy Alaszkától a Tűzföldig nyúló szabadkereske­delmi övezet felajánlásával bátorítják e példa követésére.

A Japán által uralt nagy kelet- és délkelet-ázsiai régió beke­belezi a félig-iparosított Délkelet-Ázsiát (Thaiföld, Malaysia, Indo­nézia, Fülöp-szigetek). Ennek a régiónak a határai még kialaku­latlanok. Semmi esetre sem világos, hogy Koreát bármivel értel­mesebb lenne a régióba „integráltnak" tekinteni, mint Kínát is ide számítani. Még India is, gyengeségei ellenére, megtartja autonó­miáját a japán pólussal szemben. De a „japán" régió nyugat felé terjeszkedhet (Burma, Sri Lanka irányában, sőt, akár oly messzire is, mint Pakisztán és a Perzsa Öböl).

Az EGK körül kialakult régiónak is megvannak a maga kere­tei: formálisan is megerősítette az EGK-ACP társulás, és rész­ben újra megerősítik a frank-övezet szűk korlátai. De az érintett afrikai perifériák lényegében a világ legszegényebb országai, amelyeknek gazdasági potenciálja a fennálló rendszeren belül egyáltalán nem ígéretes. Nem kétséges, hogy miért viszonylag kevésbé lényegesek az EGK és a Dél közötti transzferek, mint az Egyesült Államok illetve Japán és a Dél között végbemenők. Európa a saját belső integrációjára koncentrált, amely újabb len­dületet kaphat az egységes piac 1992-ben esedékes létrejötté­vel. Európa keleti határainak megnyitása úgyszintén új kilátáso­kat nyújthat az integrált Európa expanziója számára, és még in­kább lelassíthatja az Európa és a Dél közötti transzferek növe­kedését.

Éppen ezért korai még a transznacionalizálódáson belüli „regionalizálódásról" beszélni. A perifériák még nagymértékben ki vannak téve a piacaikért (kereskedelmi és pénzügyi lehetősége­kért) versengő pólusok versenyének. Az utóbbiak versenyképes­sége egyébként egyenlőtlen a különböző termékfajtákat tekint­ve. Japán és az Egyesült Államok élen járnak az új technológi­ákban, különösen az információs technológiában. Az Egyesült Államok, Kanada és Franciaország előnyben vannak a gabona­termelésben. Németország uralkodó szerepet tölt be a hagyo­mányos gépipari technikában (autók, szerszámok) és a vegy­iparban. Franciaország a fegyvergyártás, a vasút- és repülőgép­gyártás bizonyos területeinek élvonalában helyezkedik el. A pó­lusok közötti transzferek különböznek a perifériákkal folytatottaktól: az új technológiák terén élvezett viszonylagos előny döntő a pólusok közötti transzfer vonatkozásában, de sokkal kevésbé fontos a harmadik világ piacaiért folytatott versenyben.

Ám a fő akadálya annak, hogy a regionalizálódásról mint be­fejezett tényről szólhassunk, az a hatalmas bizonytalanság, amely a (volt) Szovjetunió, Kína, India és a harmadik világ politi­kájával kapcsolatos, nem is beszélve a magának Európának a jövőjével és az új Németország által meghozandó alapvető dön­tésekkel kapcsolatos bizonytalanságról.

Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban csak találgathatunk. Nekem úgy tűnik, hogy az egységes Németország expanziós te­re Kelet-Európában mély hatással lesz magának Németország­nak az EGK-n belüli integrálódására. Sejtésem szerint a Szovjetunió utódai, Kína és még India is ragaszkodni fognak az egyes pólusoktól való függetlenségük megmaradásának le­hetőségéhez, és ezen a módon jelentős terük marad a manőve­rezésre. Ezzel szemben az előrelátható jövőben valószínűtlen­nek látom, hogy a harmadik világ nagy régiói megszerveznék önmagukat és a körülöttük lévő országokat, legyen szó akár La­tin-Amerikáról, az arab világról, Afrikáról vagy Délkelet-Ázsiáról. Pedig egy ilyesfajta regionalizáció lehetne egy policentrikus világ alapja; erre lenne szükség egy alternatív fejlődési perspektíva megvalósításához, szemben a világméretű kapitalista terjeszke­dés igényeihez való zárt sorokban végrehajtott egyoldalú igazo­dással.¹

3. A külkereskedelem csak egyike annak a néhány egyformán jelentős fokmérőnek, amely a transznacionalizáció intenzitását jellemzi; ilyenek továbbá a technológiai transzferek (és függősé­gi viszonyok), hiteláramlások (és a külföldi adósság), hogy ne is említsük a gazdaság állítólag exogén tényezőit (kultúra és kom­munikáció, geostratégia és fegyverkezés, ökológia). Mindezek a tényezők tanúskodnak arról, hogyan is terjednek a világméretű gazdasági hatások az egyes gazdaságoknak és a centrumban elhelyezkedő társadalmaknak az összeolvadása valamint a peri­fériáknak a világrendszerbe való integrációja révén.

Manapság divatos ezekből a tényekből két dogmatikus kö­vetkeztetést levonni. Az egyik úgy hangzik, hogy a transznacio­nalizálódás elkerülhetetlen, és mint ilyent el kell fogadni. Az egyetlen lehetőség az igazodás. A második szerint az úgyneve­zett fejlődő országok számára lehetséges a transznacionalizáló­dás követelményeihez való aktív alkalmazkodás, és Korea vala­mint néhány más ország „sikere" ennek bizonyítéka. Eszerint minden a harmadik világ-beli országok gazdaságának belső té­nyezőin múlik.

A Világbank jelentései ennek a fajta beállításnak a modelljei. Ha az ember olvassa őket – ez éppen olyan unalmas elfoglalt­ság, mint a Pravda olvasása az 1960-as évek végén -, annak megvan az az előnye, hogy megjósolható, mit mond majd a Vi­lágbank bármely – régi vagy új – témáról. A Világbank sohasem lép túl a fentebb leírt két következtetésen – a maga a priori dog­máin. Az ideológia diadalmaskodott. A valódi kérdéseket mindig előre elködösítették, „adatok" hegyével helyettesítették őket (sta­tisztikai függelékekkel, egyébként a jelentések egyetlen használ­ható részével, még ha a statisztikák hallgatnak is egy sor kulcs­fontosságú kérdésről, és bizonyos esetekben – hogy a legkeve­sebbet mondjuk – megbízhatatlanok). Az adatok amúgy nem kü­lönösebben jelentősek, de feltételezik róluk, hogy „elmondják a mesét".

Az ökonometriai modelleket, amelyek sohasem jelentettek többet, mint a három pólus uralmának finomabb megnevezését, manipulálták, hogy azt mondják, amit a szerzők mondani akar­tak, hogy „tudományos" mezbe öltöztessék tisztán ideológiai ál­láspontjukat. Ez a megközelítésmód így tisztán és egyszerűen tautológia.

A transznacionalizációról szóló jelen megjegyzéseim ponto­san a kérdés ma divatos kezelése által elködösített problémákat veszik célba. Ezeket két címszó alatt vizsgálhatjuk: módok és ta­pasztalatok.

Lássuk tehát először is a transznacionalizálódás módjait. Egyszerűen fogalmazva a következő alternatívákról van szó: Összebékíthető-e a transznacionalizáció követelményeivel -és ha igen, melyekkel – a nemzeti önállóság fenntartása vagy kiépítése, vagy pedig olyan tökéletes ellentmondásban vannak egymással, hogy nincs más lehetőségünk, mint te­hetetlenül végignézni, ahogyan a nemzeti realitásokat telje­sen felszívják a világgazdasági hatások? Ez lényegében a strukturált nemzeti integráció szétesését jelenti, ahol ez történel­mileg kialakult örökségként létezik, illetve az ilyen integrációról való lemondást, ha ez nem része a nemzet örökségének. Ez a folyamat következésképpen valami olyasmiben végződne, mint egy világméretű gazdaság (vagy, Michael Beaud kifejezését használva, világméretű termelési rendszer), amely többé nem nevezhető nemzetközi rendszernek (mivel az utóbbi a nemzeti termelési rendszerek egymáshoz kapcsolódását feltételezi). A kérdés tehát az, vajon kívánatos vagy lehetséges-e összebékíte­ni a transznacionalizálódás követelményeit és a „nemzeti" gaz­daságépítés céljait? Én azt felelném erre, hogy kétféle válasz le­hetséges, egymástól eltérő vagy akár egymással ellentétes tár­sadalmi következményekkel.

A második címszó a transznacionalizálódáshoz való alkal­mazkodás tapasztalatainak kritikai értékelését kínálja, legyen szó a transznacionalizálódás látszólagos elutasításának ügyne­vezett „szocialista" tapasztalatairól vagy a mai harmadik világéi­ról. A ma divatos megközelítés itt egy leegyszerűsített megkü­lönböztetést tesz a „sikerek" (a GDP növekedésével és a ked­vező külkereskedelmi mérleggel mérve) és a „kudarcok" (ugyan­ebből a szempontból) között. Dél-Korea áll a skála egyik vég­pontján, az afrikai negyedik világ a másikon. Ez a megközelítés nem több, mint banális megismétlése annak, ami a Világbank je­lentéseinek függelékében szereplő statisztikákból első látásra ki­olvasható, és ami sohasem segíti elő az (esetleg kényszerűen) választott alkalmazkodási stratégia összehasonlítását azzal az eredménnyel, amelyet más, kipróbálatlan stratégiák érhettek vol­na el. Itt tehát lényegében a probléma kritikátlan megközelíté­séről van szó.

4. Az alapvető kérdés – nevezetesen a transznacionalizálódás és a nemzeti önállóság közötti ellentmondás – olyan álláspontok kialakulásához vezet, amelyek kiindulópontjukban térnek el egy­mástól. A történelmi léptékű előre tervezésben rejlő potenciál óri­ási mértékben különbözik attól, amit a hagyományos kezelést ja­vasolok (akiknek éppen ez a fantáziahiány az egyik figyelemre méltó tulajdonsága) elképzelnek. Az OECD-országok minden te­kintélye és a nagyjából e tekintélyek által kialakított, mögöttük ál­ló „közvélemény" láthatóan egyetért a nemzetközi gazdaságból világgazdasággá fejlődés alapelvével. Teljes a konszenzus a jobb- és a baloldal között abban, hogy a választások szempont­jából a mai Nyugat kontextusán belül mit jelentenek ezek a kife­jezések. Ám e mögött az osztatlan látszatkonszenzus mögött olyan „jelentésárnyalatok" rejlenek, amelyek alapvető je­lentőségűek a belátható jövőben bekövetkező politikai változá­sok szempontjából. Az Egyesült Államok és Japán nem pusztán a kialakulóban lévő világgazdaság „földrajzi területei". Ezek „nemzeti" gazdaságok, és azok maradnak a továbbiakban is, egy olyan állammal, amely biztosítja a nemzeti struktúrák folyto­nosságát, miközben maga élvezi a világgazdaság felépítéséből származó előnyök oroszlánrészét. A liberalizmus fanatikusai er­re azt mondják majd, hogy ez pusztán utóvédharc. Nos, könnyen lehet, hogy a következő néhány évszázad perspektívájá­ban végül utóvédharcként fogják számon tartani, azonban a kö­vetkező néhány évtized arculatának formálásában előrenyomu­lást jelent. Ezek a nemzeti döntések ugyanis döntőek marad­nak az olyan szinteken, mint a katonai és civil kutatásra és fejlesztésre és a megfelelő képzési rendszerekre fordított ki­adások; a de facto protekcionizmus a mezőgazdaságban (bár ezek egy bizonytalan kimenetelű kihívás súlya alatt adott tá­mogatások); az ásványi és olajforrások kezelése (az úgyneve­zett stratégiai felhalmozás politikája) és még a szó szoros ér­telmében vett gyáriparé is; a pénzügyi menedzselés stb.

Mindezen felül az Egyesült Államoknak van még egy ütőkártyá­ja, amely alternatíva hiányában rövid vagy középtávon érintetlen marad, nevezetesen a világpénz szerepét betöltő dollár.

Európa szerepe semmi esetre sem hasonlítható mindehhez, és az sem érv, hogy az EGK felépítése ilyenné teszi. Európa a saját múltjának teremtménye, a történelmileg kialakult nemzet­gazdaságok összekapcsolódásáé. Az EGK nem egy nemzetek fölötti állam, és a közös gazdaságpolitika még az 1992-ben lét­rejövő egységes piac mellett sem tesz eleget egy ilyen elképze­lés követelményeinek. Nincs közös európai gazdaságpolitika – kivéve a mezőgazdaságnak nyújtott támogatásokat, ugyanolyan, még meghatározatlan kimenetelű veszélyhelyzet közepette, mint az Egyesült Államokban. A közös pénzügyi politika elemeit (a „kígyót") gyengíti az antiinflációs és rövid távú pénzügyi politikák különbözősége, nem is szólva arról, hogy egy közős szociálpoli­tikának még a terve is hiányzik. Jelenleg és a belátható jövőben a Közös Piac: az, amit a neve mutat, és semmi több – egy piac. A piaci módon és keretekben végbemenő integráció csak még több ellentmondást vált ki, mint amennyit megold. Azzal a koc­kázattal jár, hogy Európát mint egészet meggyengíti, megerősít­ve egyes országokat és legyengítve másokat, egy olyan hibrid konstrukció viszonyai között, amelynek révén az „erősek" (külö­nösen Németország) nemzeti gazdasági struktúrái fennmarad­nak, míg a „gyengékéi" erodálódnak egy integrált európai egész alternatívája nélkül.

Ezt a nem túl kecsegtető perspektívát az EGK-n belüli válto­zó és ellentmondásos nemzeti stratégiák fennmaradása alapoz­za meg.

Nagy-Britannia például elfogadja a világméretű expanziót – és a nemzeti hatalom erózióját -, ám egy közös európai gazda­sági konstrukció előnyeit nem. Egyfelől nyitott egy határok nél­küli világra, ahogyan ezt a japán információs technológiának – mint a gyakorlatilag nem létező európai információs technológia­politika alternatívájának – az elfogadása mutatja. Ez az ország (ti. Anglia) is profitál saját örökségéből, amely abból származik, hogy mindig is hatalmas pénzügyi központ volt. Másfelől viszont mindig meghajolt az előtt a lehetőség előtt, hogy végül magába olvasztja őt az Egyesült Államok, amellyel közös nyelve és kul­túrája most megújult jelentőségre tett szert. Ha már erről esik szó, azt is látnunk kell, hogy az európai közös gazdaság konst­rukcióját – szemben az Egyesült Államokkal vagy Japánnal – megbénítja a nyelvi sokféleség. Nehéz elképzelni egy közös ku­tatási-fejlesztési és képzési rendszert: ugyan milyen nyelven működne?

A másik végletet megtestesítő Németország teljesen új hely­zetben van. Nyugat-Németország már korábban az EGK gazda­sági „óriása" volt (az Egyesült Államokéval és Japánéval össze­mérhető, és Nagy-Britanniáénak, Franciaországénak és Olasz­országénak több mint kétszeresét kitevő ipari exportjával). Ezzel egyidejűleg azonban valamiféle „politikai törpének" tekintették. Az EGK egyensúlya ezekre az egymást kiegyenlítő tényezőkre épült: Nagy-Britannia és Franciaország foglalta el a politikai ve­zetőülést, és a német gazdaság volt a motor. Az új körülmények között azonban egy egyesült Németország majdnem egyedül is elvezetheti a járművet. Ez azt jelenti, hogy Németország, anél­kül, hogy formálisan kifogásolná az EGK-t, könnyen lehetséges, hogy azt kívánja: az „európai integráció" ne menjen messzebb a „közöspiaci" struktúra által megkövetelt lépéseknél. Németor­szágnak, mint az erős gazdasági partnernek, megvan az a le­hetősége, hogy elfogadja a piaci játékszabályokat, ám megtart­sa erős nemzetgazdasági struktúráját, miközben partnereinek nemzeti gazdasági struktúrái erodálódnak. Sőt, még újból meg is erősítheti nemzeti gazdasági struktúráját azáltal, hogy egy alá­rendelt szerepre redukált Kelet-Európa felé terjeszkedik.

Az angol és a német döntéseken kívül, amelyek lehetséges­nek tűnnek (és, nézetem szerint, valószínűek is), nincs tere a közösségben alternatív politikáknak. Franciaország, Olaszor­szág és a többiek álmodozhatnak egy európai politikai alakulat létrehozásáról, hogy gazdasági gyengeségeiket a politikai elkö­telezettség által ellensúlyozzák. De Nagy-Britannia ellenzi ezt, Németországnak pedig nincs szüksége rá. Lehetnek-e így a jel­szavak többek jámbor reménynél?

Az európai terv jövője végső soron azon múlik, hogyan dönt Németország. Egy önállóan haladó Németország aspirálhat ar­ra, hogy egy új rendszer (Egyesült Államok, Japán és Németor­szág) harmadik pólusa lesz a gazdasági és a politikai szinten. Természetesen le kellene küzdenie bizonyos akadályokat. A né­met technológia nem éri el az Egyesült Államokét és Japánét, és exportteljesítménye inkább a második világháború utáni újjáépí­tés hagyományos iparágain alapszik, mintsem az új technológi­án. De Németország még nem szerezte vissza a neki megfelelő politikai szerepet. Nagy-Britannia és Franciaország az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa vétójoggal rendelkező öt tagja között van – bár ez a kiváltság már valószínűleg végnapjait éli (Gorbacsov elő is terjesztett egy ilyesfajta javaslatot, Németor­szágnak hasonló státust javasolva az ENSZ-ben). Persze miért ne gyakorolhatná Németország az „európai opciót", ahogyan kancellárja hirdeti? Másfelől azonban mit érnek az ilyenfajta állí­tások? Miért tenné? Segítene fenntartani partnereinek politikai privilégiumait anélkül, hogy bármit kapna viszonzásul azon kívül, amit így is elérhet?

Miközben ezekre a döntésekre várunk, be kell látnunk: Euró­pa – hogy az egészet ugyanúgy írjuk le, ahogyan eddig Német­országot kategorizáltuk – megmarad „kollektív politikai törpé­nek". Az amerikai nukleáris védőernyő alatt (amely értéktelen annak bekövetkezése óta, amit Alain Joxe mint „az elrettentés korának végét" jellemzett), s megosztva a tagállamok eltérő kül­politikájának finom árnyalatai között, Európa csak a szónoklatok szintjén volt képes az Egyesült Államok ellen szegülni. Nagyfokú gyengesége megakadályozza abban, hogy részt vegyen a főbb észak-déli kérdések (például a palesztinai kérdés) megoldásá­ban. Európának de facto (ahogyan az Öböl-válság mutatja) iga­zodnia kell a Washingtonban hozott döntések vonalához. Euró­pának, ahhoz, hogy harmadik pólussá váljon, és következés­képp meglegyen az esélye arra, hogy világméretekben a legfon­tosabb pólussá legyen, De Gaulle régi álmát kellene megcéloz­ni: egy „az Atlanti Óceántól az Urálig", vagy Vlagyivosztokig ter­jedő Európát; be kellene kebeleznie a volt Szovjetuniót (vagy Oroszországot). Gorbacsov ezt a víziót követte az „Európai Kö­zös Ház"² jelszavával. Ez egy rugalmas „konföderatív" jellegű terv, amely a résztvevőknek: az angoloknak, franciáknak, néme­teknek, oroszoknak és másoknak teret engedne arra, hogy vál­tozó objektív körülményeiknek megfelelően járjanak el. A transz­nacionalizálódás és a nemzeti önállóság összebékítésének ez a receptje nagyon közel áll az általam itt előterjesztett tézishez. Azt hiszem, egyszersmind közel áll azoknak az egyébként koz­mopolita beállítottságú megfigyelőknek az igazi álmaihoz is, akik nem akarnak oly messzire menni, hogy kitépjék nemzeti törté­nelmi gyökereiket.

Míg a transznacionális opció világos a központi hatalmak számára, és csak az általunk jelzett módozatok a vita tárgyai, nagyon eltérő a helyzet a harmadik világot és a keleti országo­kat illetően. Az utóbbiak számára a döntéseknek, amelyekkel szembenéznek, pusztító következményei lehetnek, míg ez nem áll ugyanígy a Nyugatra. Bármilyen utat választ is a Nyugat, az nem járhat drámai társadalmi hatásokkal. Egy meghatározott döntés – mint például egy társadalmi és politikai összhangte­remtés nélkül kialakított európai közös piac – „marginalizálhatja" Európa szegény perifériáját: például széles körű munkanélküli­séget hozhat magával a spanyol Asturiában, gazdasági vissza­esést Görögországban. De Európa mint politikai entitás kiáll hatja ezeket a kisebb csapásokat – játszótérré változtathatja a medi­terrán tengerpartokat az észak-európaiak számára, és felszív­hatja a területet elhagyó új bevándorló munkásokat.

Nem ugyanez a helyzet a Dél és a Kelet számára. Itt a transznacionalizáció, úgy, ahogyan mai támogatói elképze­lik (ti. a nemzeti önállóságnak tett mindenfajta engedmény nélkül), tartós, nagyfokú frusztrációval súlyosbított sze­génységet von maga után a nagy többség számára. A világ­nak a piac általi egyesítése elkerülhetetlen árként hozza magá­val az erőszakos robbanásokat, s ebben a vonatkozásban a vi­harzóna éppen a harmadik világ (ezt az azok iránti minden tiszteletem ellenére mondom, akik nem ismerik el annak egysé­ges voltát), és különösen a félperiferiális területek (az „újon­nan iparosodott országok" [NICs] stb.). A Kelet országainak ob­jektív körülményei nagyon hasonlóak a harmadik világéihoz.

Egy egész világ választja el a „teljes transznacionalizálódást" és a nemzeti önállóságot (amit én modern kontextusban lekapcsolódásnak hívok). Nincs esélye a kérdésben olyan konszen­zusnak, amilyen Nyugaton létezik. A társadalmi érdekek itt egy­mással homlokegyenest ellenkezőek, míg a Nyugaton a konflik­tus le van tompítva. Két egymással küzdő tábor van. Az uralko­dó osztályok elfogadják a transznacionalizálódást – amit én kompradorizálódásnak hívok, mivel passzív alkalmazkodást von maga után -, és ebből a szempontból nem számít, hogy a Világ­bank kritériumai szerint sikerül-e ez, vagy kudarcot vall. Ők egy­szerűen azért fogadják el, mert a világméretű kapitalista expan­zió jövedelmeiknek és hatalmuknak előnyére válik. De az átlag­emberek áldozatai ennek a világméretű expanziónak, és el­len fognak állni mindaddig, amíg valóban lényegi alternatívát je­lentő népi és nemzeti uralmi formákat nem hozhatnak létre.

Mindezekért megint a harmadik világ a viharzóna. Ez nem egy „alapvető történelmi ciklus" hatása, amelyben a harmadik vi­lágnak meg kell ismételnie a Nyugat által megtett lépéseket, és újból át kell élnie az etnikai, nemzeti és hatalmi összeütközések tapasztalatát… Az ilyen divatos neo-weberiánus tézisek nem ve­szik tudomásul a legfontosabbat: a társadalmi viharok a világ­méretű kapitalista terjeszkedés polarizáló hatásának elke­rülhetetlen következményei. Éppen úgy, ahogyan a viharnak mindig vannak megjósolhatatlan hatásai, a közvetlen jövőn túlra tekintő prognózist is nehéz adni. Az általam a következőkben vázolt distinkciók a közelmúlton alapulnak, és ki vannak téve an­nak, hogy a jövő viharai elsodorják őket.

Kína látszik mindeddig az egyetlen egyértelmű kivételnek a „komprádor" opció alól. A jövőben ezért képes lehet arra, hogy eljátssza a világgazdaságba való határozottabb integrálódás ne­héz szerepét, nevezetesen anélkül, hogy saját nemzeti, önerőre támaszkodó programjáról lemondana. Minden a belpolitikai vál­tozásokon múlik. Ebben az esetben, mivel itt nem volt szó lekapcsolódásról a szó általam használt értelmében, a belső tényező megint csak döntőnek bizonyul.

A kompradorizálódás néhány más példáját finom distinkciók­kal kell vizsgálnunk. Kuba és Vietnam „ellenállnak", de elszige­telten, részben saját döntésük alapján, részben pedig azért, mert az imperializmus, amely nem adta fel a reményt, hogy megtöri a „kis országok" nemzeti akaratát, rájuk kényszeríti ezt. Indiának nagyon speciális helye van a „kapitalista" világban, ta­lán méreteinek köszönhetően (ez különben jelentős tényező Kí­na esetében is). India jövője bizonytalan, mivel a Nehru-Indira Gandhi-féle nemzeti ideológia alól kihúzzák a talajt az indiai bur­zsoázia komprádor aspirációi, és mert az indiai állam épületét megingatják a helyi nacionalizmusok. Dél-Korea és Tajvan még figyelemreméltóbb kivétel, lévén mindkettő elvi alapon „antiszo­cialista" ország. Sikerük lényege nem az, hogy gyors növeke­dést értek el anélkül, hogy ennek fizetési mérlegük egyensúlya komolyan kárát látta volna – ez más országoknak is sikerült -, hanem az, hogy felépítettek egy erős állam körül egy olyan nem­zetgazdasági struktúrát, ahol a jövedelemmegoszlást nagyjából igazságos és ésszerű határok között tartják – ami más orszá­goknak nem sikerült. Sikerük éppenséggel abból származik te­hát, hogy pontosan az ellenkezőjét tették annak, amit a ma ural­kodó liberális dogmák előírnak. Hogyan lehetséges ez? A ma­gyarázat specifikus történelmi (vélhetően kulturális) és politikai tényezőkben rejlik (mint amilyen Észak-Korea és Kína konkurenciája).

Ténylegesen nincs több kivétel a kapitalista harmadik világ­ban; sem a „vagyonos" országokban (mint például az olajter­melők), sem a szegényekben, sem azokban, amelyeknek a Vi­lágbank gratulál „sikerükhöz" (a növekedés és a kereskedelmi mérlegek vonatkozásában, melyek a liberalizmus által számítás­ba vett egyetlen kritériumot jelentik), sem végül azok között a szerencsétlen áldozatok között, amelyek nem tudtak ellenállni a „kezelésnek" (a negyedik világ országai). Nincs semmi olyasmi, ami arra bátoríthatna, hogy sikerről beszéljünk, ha ezen egy megerősödött nemzetgazdasági szerkezetet kívánunk érteni. Néhány nagyon különböző háttérrel rendelkező ország ebben az irányban megtett, bizonyos első lépéseket, némelyikük átlagos, némelyikük nem létező „fejlettség" mellett. Valamennyien lefelé csúsznak. Még a Világbank által megjelölt „félig iparosodott" or­szágokban (Brazília, Mexikó, Törökország, Thaiföld) vagy az olyanokban, mint Elefántcsontpart és Kenya, sem történt semmi­féle előrelépés a nemzetgazdaság építésében. Ellenkezőleg, a jövedelemmegoszlás növekvő aránytalansága a kudarcot jelzi. Csökkenti a társadalmi integráció esélyeit, amely nél­kül a nemzeti gazdaság felépítése kilátástalan.

Természetesen minden egyes esetet külön kell kezelnünk. Itt-ott észre vehetőek a nemzeti gazdaságpolitika egyes nyomai; egyes újonnan iparosodott országokban van némi technológiai vagy pénzügyi kontroll; némely nacionalista háttérrel rendelkező országban az állam szerepet játszott az iparosításban vagy a földreformban. De ezek a szórványos kezdeményezések nem érték el azt a kritikus tömeget, amely alapvetően szükséges vol­na az uralkodó osztályok komprádor ambícióinak ellensúlyozá­sához. Ennek megfelelően a haladás törékeny marad, és fenye­geti a Világbank által „tanácsolt" leépítés.

Vajon Kelet-Európa és a (volt) Szovjetunió reménytelenül „harmadik világ" típusú átalakulásra, s ezért kompradorizálódásra van-e ítélve? Megadják-e magukat a korlátlan transznacionalizálódás követelményeinek, ami a harmadik világ sorsára ítélné őket? Vagy, ahogyan a liberális ideológia érvel, a kapitalizmus ki fogja őket menteni a „szocializmus" zsákutcájából, és gyors, a nyugat-európai országokéhoz hasonló fejlődést biztosít nekik?

Itteni fejtegetéseimnek nem az a célja, hogy az ezekben az országokban máról holnapra megbukott rendszereket vizsgálják: eredményeiket és hiányosságaikat; nehézségeiket és ellentmon­dásaikat; annak az okát, hogy reformjuk kudarcot vallott, vagy akár a kibontakozóban lévő nyílt vagy rejtett társadalmi és politi­kai konfliktusokat. A következő megjegyzések azonban egy olyan elemzésből származnak, amelyet ezekről a kérdésekről ír­tam.³

A dolgok jelen állása mellett Kelet-Európa országainak ne­héz lesz elkerülniük, hogy munkásosztályuknak, szerencsétlen­ségükre, integrálódnia kelljen a kapitalista rendbe. Az elmúlt negyven év alatt létrehozott integrált nemzetgazdasági struktúrákat máris lerombolják a külföldi (elsősorban a né­met, de ugyanúgy európai, japán és amerikai) tőke terjesz­kedésének elősegítése érdekében. Az új helyi burzsoázia két­ségtelenül megtalálja a maga szerepét e folyamatban, bár gaz­dasági előnyeit komprádori meghódolással kell ellentételeznie. Bizonyos esetekben a burzsoázia társadalmi támogatásra is ta­lál valamelyik osztály vagy új középréteg – gazdagabb parasz­tok vagy kisvállalkozók – soraiban, ahogyan ez a harmadik világ esetében történt. Az átlagemberek azonban ezekért az „alkal­mazkodásokért" életszínvonaluk drasztikus csökkenésével, széles körű munkanélküliséggel, a szociális szolgáltatások megnyirbálásával fognak fizetni, mégpedig nemcsak egy „rövid átmeneti időszakra", ahogyan új vezéreik elhitetnék velük, hanem egyszer s mindenkorra. Hogy hogyan fognak reagálni ezek az osztályok ezekre az elkerülhetetlen változások­ra, még túl korai lenne megjósolni. Ám potenciálisan baljós reak­ciók várhatók, amelyek alárendelt (a nyugati uralmat nem meg­kérdőjelező) nacionalizmusok hajtóerejévé válhatnak, olyan „po­pulista" diktatúrák bázisává, amilyeneket ezek az országok az 1920-as, 30-as és 40-es években éltek át.

A (volt) Szovjetunió bonyolultabb eset. A kibontakozó társa­dalmi konfliktusok jellege és annak az észlelése, hogy kockán forog az országnak mint katonai szuperhatalomnak a szerepe, nemkülönben a nemzeti kérdések kiéleződése olyan hatásokat vált ki, amelyek a legjobban informált tanulmányokat is gyorsan elavulttá teszik. Marad számunkra az a majdnem intuitív jellegű megfontolás, hogy a Szovjetunió – pontosabban most már az orosz központi rész, minthogy az Unió felbomlott -, ha meg tud újulni, eljuthat a demokratikus politikai reformnak, a jobb gazda­sági irányításnak és ugyanakkor a nemzeti gazdasági szerkezet folytonosságának és későbbi újra megerősödésének valamely kombinációjához. Ennek a transznacionalizálódás és a belső önállóság megteremtése követelményei közötti pozitív kompromisszumnak a társadalmi jellege közei állna ahhoz, amit úgy ír­tam le, mint „nemzeti-népi társadalmi frontot", amelyet megteremtett az 1917-es forradalom, de később, az úgynevezett „szo­cialista építés" ideológiájának zűrzavarában megsemmisült. Ez az optimista forgatókönyv nem áll meg ezen a ponton; egy ilyen rendszer elkerülhetetlenül egy fejlettebb kapitalista alakulat (egy új pólus) kikristályosodása vagy pedig egy progresszív társadal­mi tartalmat kibontakoztató fejlődés irányában lépne tovább.

5. A világgazdasági teljesítmények nem ítélhetők meg kizárólag a növekedés és a kereskedelmi mérleg kritériumai alapján. A nemzet egésze számára elfogadható jövedelemmegoszlás kiemelkedően fontos tényező, amely nélkül nincs nemzet és nincs társadalmi integráció. A nemzet nem létezhet a külső erőkkel szembeni autonómia nélkül (a technológia, a bankszfé­ra, az élelmiszerellátás, az ipar, a katonai felszerelés, a kultúra vonatkozásában). Az ilyen autonómia híján a nemzet többé nem játszik aktív szerepet a világtársadalom alakításában. Ha a gaz­daságot kiteszik egy irányíthatatlan fejlődés kockázatainak, ez olyan frusztrációkkal jár, amelyeknek inkább negatív, mintsem pozitív hatásai vannak. A világgazdasági teljesítményeket en­nek fényében kell értékelnünk: hozzájárult-e a növekedés a szóban forgó országban az ellentmondások elmérgesedésé­hez, az aránytalanságok kiéleződéséhez és a függőség el­mélyüléséhez, vagy inkább csökkentette ezeket?

A hagyományos közgazdaságtan által szolgáltatott adatok nem adnak választ ezekre a kérdésekre, minthogy már eleve el­ködösítik őket. A legutóbbi Világbank-jelentések statisztikai füg­gelékeiből kivonatolt táblázatok adatait csak nagyon korlátozott mértékben lehet használni. A táblázatok gyorsan áttekinthetők.

Ami a külső mázt illeti, amellyel a Világbank bevonja őket, ez üres, irreleváns (egyszerűen a Világbank saját dogmáinak a pri­ori legitimálása), és az adatok sanda felhasználásán alapszik. A Világbank – nyilván „morális" céllal – időről időre más kérdé­sekről, így például a „szegénységről" is kinyilatkoztatásokat tesz. Itt már maga a kifejezés is jellemző, mivel nem annyira a társa­dalomtudományokhoz, inkább egy jótékonysági gálaesten részt­vevő pénzember vagy államférfi disztingvált szóhasználatához illik. A szóban forgó szegénységet persze sohasem hozzák kapcsolatba a Világbank által előírt gazdasági fejlődés mecha­nizmusaival.

A világméretű tőkés expanzió teljesítményeivel kapcsolatban a következőket kell megjegyeznem:

Először: A kapitalista világgazdaság komolyan és valóban válságban van, és az 1960-as évek vége óta ez a helyzet. A második világháború utáni hosszú növekedési ciklusnak egyszer és mindenkorra vége van. 1970 óta a GDP átlagos növekedési rátái a megelőző szakaszban elért szintjük kéthar­madára estek vissza, a mezőgazdasági és ipari termelés pedig a felére. A hagyományos közgazdaságtan továbbra is konjunk­turális terminusokban („recesszió", „megélénkülés" stb.) elemzi az évről évre végbemenő változásokat, miközben valójában egy hosszú, strukturális átalakulási ciklusról van szó, mégpedig egy „válságidőszakkal (Kondratyev B-ciklusával) a hátterében, ahol is a növekvő transznacionalizáció egyike a fő tényezőknek. Rá­adásul az úgynevezett szocialista rendszerek összeomlásának és a „világválság" financiális aspektusának (eladósodás, fluktuáló árfolyamok, infláció stb.) túlhangsúlyozása elho­mályosítja a strukturális válságnak azt a valódi alapját, amely a kibontakozó konjunkturális események hátterében áll.

Másodszor: Kelet-Európa gazdasági (és politikai) rendszere­inek összeomlása, a (volt) Szovjetunió és Kína bizonytalan jövője jelenti a végbemenő strukturális átalakulás második fő té­nyezőjét. Itt utalnom kell arra, amit másutt írtam a témáról.⁴

Harmadszor: Figyelembe véve az érintett rendkívül nagy né­pességet, az indiai és kínai fejlődés és haladás a világrendszer jövőjének lényegi összetevőjét jelenti. Ebben a kontextusban a bármilyen szempontból való összehasonlítás túlnyomóan Kína javára dől el.⁵

Negyedszer: A kapitalista harmadik világ gazdasági teljesít­ményei a növekedés és a kereskedelmi mérleg hagyományos kritériumai szerint országcsoportonként különböznek.

Ebből kiindulva megállapíthatjuk, hogy a teljesítmények egé­szében közepesek, ha ugyan nem gyászosak. A növekedési rá­ták mindenütt alacsonyak, kivéve Indiát és Kelet-Ázsiát. Vissza­esésük pusztító következményekkel jár a negyedik világ orszá­gaiban: a Szaharától délre lévő afrikai országok az egy főre jutó jövedelem vonatkozásában több évi átlagban abnormális csök­kenést mutatnak (évi 2 százalékos csökkenési rátát!). Ugyanez igaz a harmadik világ országaira egészében véve, még az úgy­nevezett középjövedelmű országokra is (az 1980-as éveket La­tin-Amerikában az egy főre jutó jövedelem visszaesése jelle­mezte) . A visszaesés ugyanilyen katasztrofális a súlyosan el­adósodott országokban is, mivel a rájuk kényszerített alkalmaz­kodást a termelési kapacitás csökkentése (és gyakran lerombolása) révén érték el. Még az ipari exportlehetőségekkel rendel­kező országok csoportjában is lelassult a növekedés (bár az egy őre jutó nemzeti jövedelem továbbra is emelkedett). Csak két kivétel van: India és Kelet-Ázsia (Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr).

A másik hagyományos kritérium kevéssel mond többet, de kiegészíti a képet. A beruházási erőfeszítések megszenvedték a jövedelemcsökkenést. A statisztikák ezen a téren megbízhatatla­nok, azonban bizonyos valószínűséggel jelzik a stagnálást egy általában alacsony szinten, különösen a szegény és az alkal­mazkodási politika által a legkeményebben érintett (eladósodott) országokban. Ezzel szemben növekvő beruházási ráta állapítha­tó meg Indiában, és az ipari exporttal rendelkező országokban, különösen Kelet-Ázsiában. Figyelembe kell vennünk, hogy a modern ipar (és különösen az exportra termelő iparágak) által megkövetelt beruházások rendkívül költségesek. Ilyen körülmények között a beruházás-növekedési rátáknál tapasztalható stag­nálás gyakran de facto tőkekivonást jelent, olyan negatív nettó beruházással és amortizációkkal, amelyek többet tesznek ki a bruttó beruházások összegénél. Egy csekély mértékben javult ráta csak középszerű eredményeket jelez: bizonyos, hogy növekedett az ipari termelés és az export, de a növekedés szerény marad a termelés egészét tekintve, és költséges az export terén.  A Világbank semmit sem mond ezekről a problémákról, mivel ellentmondanak dogmáinak.

Az exportnövekedésben bekövetkezett eredményeket beruházási költségeikhez viszonyítva kell megítélni (mely költségek rendszerint összefüggenek a stagnáló általános jövedelemmel). Az exportok, még ha a legszegényebb országokban azonos szinten maradtak is, a GDP-n belüli arányukat tekintve majdnem mindenhol megnövekedtek. De milyen társadalmi áron? A külföl­di eladósodás árán, amelynek ez az egyik oka (miközben van­nak más, a harmadik világ országainak politikájától független okok is, mint például az Egyesült Államok kormánya által elhatá­rozott kamatlábemelés). Az adósságról szóló irodalom olyan bőséges, hogy itt nem érdemes ehhez a kérdéshez bármit is hozzáfűznünk.

A liberális közgazdaságtan hagyományos kritériumai szerint a gazdaságok teljesítményei a harmadik világban mindenütt szerények vagy katasztrofálisan rosszak. A nö­vekvő transznacionalizálódás azonban nem egészséges vá­lasz a krízisre, hanem éppenséggel a válság egyik össze­tevője. Hagyományos gazdasági nézőpontból valójában csak két kivétel van a fejlődés általános kudarca alól: India és Kelet-Ázsia.

India teljesítményei, még ha messze alatta maradnak is Kí­náéinak, jobbak, mint a kapitalista „harmadik világ" teljesítmé­nyei általában. India nem „szenvedte meg" a válságot, és megőrizte korábbi növekedési rátáját. Ez bizonyosan méreteinek és ebből kifolyólag a külső erőktől való viszonylag nagyobb mér­tékű de facto önállóságának, nagyobb mérvű önerőre támaszko­dásának következménye, más szóval pontosan a liberális dogma által javasolt stratégia ellenkezőjéből fakad. Hosszú távon azon­ban, később megvizsgálandó okokból, India is törékeny marad.

Kelet-Ázsia teljesítményei más jellegűek. Hongkongot és Szingapúrt, nyilvánvaló okokból, eleve figyelmen kívül hagyom. Pusztán csak megismétlem, amit korábban mondtam: Korea és Tajvan egy erős államra építette fejlődését, a markáns nemzeti és társadalmi integrációra. Ők jelentik a kapitalizmus egyedüli valóságos sikereit a harmadik világban.

Túl kell látnunk a hagyományos közgazdasági kritériumokon, és – annak kontextusában, amit én „reálisan létező kapitaliz­musnak" nevezek, szembeállítva a liberális közgazdaságtan ideologikus modelljével – hosszabb távú kilátásokat kell elemez­nünk, mintsem azok, amelyeket a lehetséges növekedés a kapi­talista világrendszer perifériáján lehetővé tesz, illetve kizár. Ebből a célból annak kell figyelmet szentelnünk, amit a hagyo­mányos gazdasági elemzés megkerül – jövedelemmegoszlás, foglalkoztatás, képzés, szociális szolgáltatások, az állam helyze­te, a fejlődés ellentmondásai (különösen a város és vidék vi­szonylatában) stb.

E kritériumok alapján a harmadik világ teljesítményei csakis teljesen negatív megítélést kaphatnak. Először is, a jövedelem­megoszlás mindenhol, még Indiában is, szembetűnően arányta­lan szegények és „gazdagok" között, egyszersmind a legerőtel­jesebb növekedés országaiban hajlamos még tovább romlani. Az egyetlen kivételt a Dél-Korea-Tajvan kettős képezi. Az aránytalanság mértéke közismerten változó, így Latin-Amerika részesül abban a kétes dicsőségben, hogy az összes közül a legvisszataszítóbb társadalmi modellt nyújtja. A „liberálisok" az­zal nyugtatják meg lelkiismeretüket, hogy emlékeztetnek rá: ugyanez volt a helyzet Európában a kapitalizmus születésekor. Elmulasztják ilyenkor megemlíteni, hogy a modellben az elosz­tás terén bekövetkezett későbbi javulás a munkások harcainak köszönhetően vált elérhetővé (olyan harcok révén, amelyeket a harmadik világban ugyanők elítélnek), és hogy ezek a harcok az imperialista terjeszkedés által meghatározott szituáció kontextu­sában zajlottak, amely elősegítette sikeres kimenetelüket. A fel­halmozás kérlelhetetlen törvényszerűsége, abban a formában, ahogyan Marx megfogalmazta, inkább a „reálisan létező kapita­lizmus" világméreteiben, mint elszigetelten vizsgált részeiben működik.⁶ Úgy tűnik, elfelejtik, hogy az itt megfigyelt növekvő aránytalanságok a rendszer perifériáján nem a prekapitalista múlt maradványai (ez a divatos neo-weberiánus tézis), hanem a tőke jelenlegi expanziójának szükségszerű termékei! Úgy tűnik, elfelejtik, hogy a világméretű felhalmozás olyan társadalmi struk­túrákat hoz létre a periférián, amelyek nem segítik elő, hogy a társadalmi küzdelmek azon a módon fejlődjenek, ahogyan a Nyugaton.

Más jelzések is megerősítik a periférián végbemenő kapita­lista terjeszkedéssel együtt járó növekvő aránytalanság törvé­nyének negatív hatásait: mindenekelőtt a munkanélküliség, amelynek valódi méreteit semmiképpen sem tükrözik a hivatalos statisztikák. A munkanélküliség hatalmas méreteket ölt a harma­dik világ fővárosaiban (a potenciálisan aktív népesség 30-50 százaléka is ésszerű becslésnek tűnik). A lázas urbanizáció jócskán előtte halad a fejlődés szintjének. A városi népesség La­tin-Amerikában és az arab világban legalább az össznépesség felét teszi ki, és egyre több és több országban közelíti meg ezt az arányt. A városokba áramlás jelzi a kapitalista expanzió által irányíthatatlan társadalmi ellentmondásokat, és különösen Afri­kában ezeket tovább súlyosbítja az, hogy az urbanizáció lerom­bolja a falusi társadalmakat.

Ilyen körülmények között a haladás a harmadik világ számá­ra a felhalmozás törvényszerűségével való szembeszegülést, nem pedig a hozzá való alkalmazkodást jelenti. Ez a konklúzió érvényes akkor is, ha a fejlődés nyíltan kapitalista társadalmi vi­szonyok keretei között megy végbe, vagy ha része a népi társa­dalmi frontok uralma alatt kialakuló viszonyoknak.

Ennek megfelelően az állítólag divatjamúlt „függőség" szembeszökő tény, és erősödését megerősíti a „technológiai szaka­dékról", a tömegkommunikáció által terjesztett modellek világ-méretű befolyásáról és a külföldi adósságról szőlő valamennyi tanulmány. Ez a függőség nem oka és nem is következménye a jövedelemmegoszlás aránytalanságának. A jövedelmek aránytalanságával együtt, amelyhez szorosan kapcsolódik, a függőség inherensen hozzá tartozik a kapitalizmus polarizáló világméretű expanziójához. Egyik oldalát jelenti annak az érmének, amelynek másik oldala a kapitalizmus expanziójából profitáló kiváltságos osztályok kompradorizálódása, amelyek inkább „transz-missziós szíjai", mintsem „áldozatai" a függőségnek.

Ezeknek a problémáknak a megoldása a külkapcsolatok fö­lötti kontrollt kívánja meg, és az állam aktív beavatkozását a ter­melés irányításába, a társadalmi elosztásba, a kutatásba és fej­lesztésbe, a foglalkoztatásba és képzésbe stb. Ha a Világbank és a nyugati tényezők úgy érvelnek, hogy a „szegénység csap­dája" megoldható a liberális dogmák megkérdőjelezése nélkül, a divatba jövő és aztán a divatból kimenő különféle receptekkel („alapszükségletek" stb.) való bűvészkedés révén, akkor kudar­cot fognak vallani. A Világbank utólag maga is mindig észreveszi ezt – anélkül, hogy bármilyen önkritikát gyakorolna a kudarc mi­att, amelyet maga bátorított -, de örökösen belebódul a maga jótékonyságtól csöpögő nyelvhasználatába. A közvetlenebbül politikai szinteken – mint a demokrácia kérdésében – az ellent­mondás a polarizáló világméretű felhalmozás és a demokratikus haladás objektív követelményei között ugyanilyen nyilvánvaló.⁷

Mindezekben a lényegi vonatkozásokban a kapitalista rend­szerben perifériális helyzetben lévő harmadik világ a változó he­lyi körülmények ellenére is egységes. Ismétlem, az egyes orszá­gok közötti különbségek hangsúlyozása nem sokat változtat a helyzeten. A harmadik világ (integrált perifériaként) és a negye­dik világ (lerombolt perifériaként) mindig is együtt létező részét képezte a kapitalizmus világméretű expanziójának.

[Africa Development] A tanulmányt lényegtelen rövidítésekkel közöljük. (A szerk.)

Jegyzetek

1 Lásd Samir. Amin: In favour of a polycentric world. IFDA Dossier, 69, 1989.

2 Lásd Samir Amin: La maison commune Europe. IFDA Dossier, 73, 1989.

3 Samir Amin: The future of socialism. Monthly Review, 1990. júl./aug.

4 Samir Amin, The Mure of socialism. Monthly Review, 1990. júl./aug.

5 Lásd Samir Amin: The Future of Maoism, Monthly Review Press, 1983.

6 Lásd Samir Amin: Income Distribution in the Capitalist System, Re­view, 8, 1, Summer 1984.

7 Lásd Samir Amin: La question démocratique dans le tiers monde contemporain. Africa Development, IX. 2, 1969.

Táblázatok

I.

A „fejlődés" válsága – összhangban a világrendszer általános válságával – újra megkérdőjelezte a nemzetközi munkamegosz­tásban való részvételre alapozott „kifelé nyitás" fejlődési stratégi­áját. Ennek keretében a „lekapcsolódás" szó is átment a köz­nyelvbe, és használata kiterjedt a mindennapokra. A fogalom el­terjedését, mint az esetek többségében, jelentésének tágulása kísérte. Általában a szó majdnem az „autarkia" szinonimájává vált, abszolút vagy relatív értelemben visszavonulást jelent a ke­reskedelemből, a pénzügyből és a külső technológia-cserékből.

Támogattam és még most is támogatom azt az álláspontot, miszerint az „alulfejlettség" (viszony-fogalom) a „fejlődés" másik oldala, vagyis e két fogalom a tőke expanziójának – természeténél fogva egyenlőtlen – két oldala. A világkapita­lista rendszer perifériájához tartozó országok fejlődését kö­vetkezésképpen egy szükségszerű „törés" választja el ettől a világkapitalista rendszertől – s ennek tudatosítása a „le­kapcsolódás", azaz annak visszautasítása, hogy a nemzeti fejlesztési stratégiát a „globalizáció" parancsainak vessék alá. Ám az a jelentés, amit mi tulajdonítunk a „lekapcsolódásnak", egyáltalán nem az autarkia szinonimája. Mi az értéktörvé­nyen alapuló gazdasági döntések racionalitási kritériumrendsze­rének olyan szervezetére gondoltunk, amelynek nemzeti bázisa és népi tartalma van, függetlenítve azt a tőkés termelés értéktör­vényének világméretekben működő gazdasági racionalitási kö­vetelményeitől.

Ennek a rövid jegyzetünknek az a célja, hogy 1. világossá tegye (és összehasonlító táblázattal demonstrálja) ennek a defi­níciónak a jelentését; 2. megmutassa, hogy az értéktörvény kü­lönböző formáin alapuló fejlődési stratégiák teljesen eltérő ered­ményekhez vezetnek; és 3. feltárjon néhány összefüggést az al­ternatívák választéka és a „külső kapcsolatok" (vagy az autarkia) következményei között.

Írásomhoz az inspiráció azokból az elképzelésekből szárma­zik, amelyeket „A maoizmus jövője" Monthly Review Press, 1983, pp. 7-37.) első részében fogalmaztam meg, ahol részlete­iben foglalkoztam ezzel a kérdéssel. E helyt az olvasó csak egy (az érvelés technikai lépcsőfokaitól megfosztott) egyszerűsített vázlatra számíthat.

II.

Ténylegesen két stratégiát kívánok itt összevetni. Az első a nemzeti fejlesztés olyan politikai alternatíváján alapul, amely a földeken és az üzemekben domináló magántulajdon eltörlése köré szerveződött, és a mezőgazdaságot veszi alapul, azaz nem számol az emberek tömegeinek valamiféle erőltetett kiszakításával a parasztság soraiból „az iparosítás felgyorsítása" érdeké­ben, továbbá a bérek legegyenlősítőbb elosztási lehetőségei mellett dönt (különösen a mezőgazdasági bevételek és a mun­kások bére közötti különbségeket illetően). A másik alternatíva a tőkefelhalmozás törvényszerűségein alapszik egy, a nemzetközi munkamegosztásba integrálódó osztálytársadalomban, ahol a gazdasági döntések profitabilitását a globális kapitalista értéktör­vénynek mint a hatékonyság legmagasabb ismérvének alapján mérlegelik.

A két eset összevetésekor feltételeztük, hogy a vizsgált tár­sadalom kezdetben (= nulladik év) ugyanabban a helyzetben van; azaz egy alulfejlett, még jórészt falusi jellegű országról van szó, elmaradott mezőgazdasággal és embrionális állapotban levő iparral (a lakosságnak 80%-a falun él).

III.

A következőkben felvázolom a két szerkezetet, megállapodá­sunk szerint mindkettőt kezdeti állapotában (nulladik év), akár 1. nemzeti alapon és népi tartalommal támaszkodnak az értéktör­vényre, akár 2. a világkapitalista értéktörvény szerint viselked­nek. Elfogadom, hogy szükséges minden terméknél megadni egy „árat" (akár beruházási javakról, akár fogyasztási javakról, akár falun, akár városban, továbbá akár kereskedelmi forgalma­zásra, akár saját fogyasztásra termelt javakról van szó); az érték mérésének alapjául pedig mindig a munkaidő mértékegységét választjuk.

1. Mit is jelent az értéktörvény „nemzeti alapon és népi tarta­lommal" való megválasztása? Ez annyit tesz, mint gondoskodni arról, hogy a társadalom nettó terméke – a hozzáadott érték avagy a felhasznált termékkel csökkentett teljes megtermelt jó­szágtömeg -, amennyiben azt, mondjuk, 100 (milliárd pénzegy­ség) nagyságúnak tekintjük, a munka mennyiségéhez való hoz­zájárulásuk arányában kerüljön elosztásra a mezőgazdasági és a városi lakosság között (azaz, ha ez a hányados megfelel a po­puláció megoszlásának, éppen 80 : 20 arányban). Ebből a po­litikai jellegű döntésből következik aztán az árak rendszere (a búzáé, a pamuttextilé, a műtrágya kilójáé stb.) és az annak meg­felelő (éves) munkabér.

2. Mit jelent „a világkapitalista értéktörvény" választása? Ez azt jelenti, hogy „referenciaárnak" – amelyen aztán a megfelelő fejlesztési stratégia alapul – az „uralkodó árak" rendszerét vá­lasztják, amely a fejlett országok által elért termelékenységi szintet tükrözi. Egy munkás termelékenységét egy ágazatban úgy mérik, hogy az ebben az ágazatban érvényesült hozzáadott értéket elosztják az érintett ágazatban foglalkoztatott munkások számával. így mérve, a fejlett országokhoz viszonyítva a harma­dik világ országainak termelékenysége alacsonyabb a mezőgaz­daságban, nemkülönben az iparban (és a szolgáltatásban) is. De egyenlőtlenül alacsonyabb, vagyis amikor a szóban forgó té­telt (a hozzáadott érték az iparban és a szolgáltatásban) eloszt­juk az ezekben az ágazatokban foglalkoztatott személyek szá­mával, a kapott értéket az OECD országainak egészére nézve 100-nak véve, az index a harmadik világ országainak tömbjében 33-nak adódik. Másrészről a mezőgazdaságban az arányszám 10 (a fejlett országoknál) az 1-hez a (harmadik világ országai­nál). Ezért, ha a fejlett kapitalizmus referencia-árrendszerét vesszük át, az egy főre jutó hozzáadott érték a harmadik világ országaiban a városi szektorban háromszor magasabb lesz, mint falun. Az „ipar és a mezőgazdaság" szavakat itt csak illuszt­ratív jelleggel használjuk. A termelékenység különbségei, ame­lyek nem kevésbé fontosak, elválasztják az „informálisnak" ne­vezett városi termelést is a modern ágazatokétól. Húsz szakágra való felosztás alapján a termelékenységi skálán az átlagos kü­lönbség 1 és 3 között van a fejlett országokban, viszont 1 és 25 között a harmadik világ országaiban.

A bemutatott táblázat összegzi a szerkezetek eltéréseit az érték­törvénnyel kapcsolatos alternatívának megfelelően, ugyanarra az országra vonatkoztatva, a nulladik évben. A fő különbség, amelyet hangsúlyozni szeretnék benne, független az osztály­szerkezettől és az abból származó hozzáadott érték elosztástól.

Természetesen, jelentősebb eltérésekre is rávilágíthat valaki a két modell között, ha beemeli az elemzésbe az osztályszerke­zet vizsgálatának szempontját. A „népi tartalom" az első modell­nél az elosztás lehető legegyenletesebb formáját feltételezi a parasztoknál, az 1,00 nemzeti átlaghoz közel, továbbá a leg­egyenletesebb elosztást feltételezi ugyanolyan átlaggal a városi bérmunkások összességében; az eltérések itt legfeljebb a mun­ka mennyisége és egyenértéke, illetve a szakképzettség alapján indokolhatók. Másfelől, ha valaki a kapitalista harmadik világ realitásait veszi számításba, akkor 1. kiderül, hogy a mezőgaz­dasági nettó termelés kétötödét a földtulajdonosok járadéka viszi el; 2. a városi bevétel három egyenlő hányadra oszlik: egyhar­madot képviselnek a szakképzetlen munkások bevételei és bé­rei, ők maguk egyébként a munkaerő háromnegyedét teszik ki; egyharmad esik a középrétegre (amely a munkaerő egynegye­de); egyharmad pedig a tulajdon és a tőke bevételéből adódik. Ilyen körülmények között – összevetve az 1,00 nemzeti átlaggal – a parasztok átlagos bevétele 0,60-at tesz ki, a városi munká­soké pedig 0,43-at, mígnem a középrétegnél az adat 1,75-re emelkedik. Ezek az utolsó arányszámok igen közel állnak a rea­litásokhoz, amint azt helyenként statisztikailag kimutatták.

IV.

Ebből a két kiindulásból extrapolálva írom le az alábbiakban a két – a nemzeti és népi értékek elvére, illetve a világkapitalizmus értékeire alapozott – fejlődési stratégia tíz év elteltével várható eredményeit és tartalmát.

Hogy az összehasonlítás érvényes legyen, a két modell szá­mára közös hipotézisként feltételezem a következőket: 1. a né­pesség évenkénti globális növekedése 2%; 2. a mezőgazdasági termelékenység emelkedése (a mezőgazdasági munkások szá­mával elosztva a nettó terméket) évente 2%; 3. az ipari-szolgál­tatási termelékenység javulása (nettó termék osztva a városi munkások számával) évente 3%; 4) ezek növekedése a terme­lékenységben mindkét modellnél ugyanazt a beruházási erőfe­szítést követeli meg, továbbá hasonló felhasználási növekedést feltételez (ezen belül, következésképpen, mindenekelőtt a tech­nológia hasonló típusát).

1. A nemzeti-népi stratégiánál a különböző termékek relatív árait időről időre módosítják a termelékenység egyenlőtlen növe­kedésére és a termékfelhasználásnak az ebben játszott szere­pére reagálva. De figyelmet fordítanak arra, hogy a parasztok és a munkások bevételei – vagy általánosabban, ahogyan láttuk, a különböző szektorok, vállalkozói csoportok vagy egyenlőtlen ter­melékenységű vállalkozások munkásainak bevételei – az adott csoporton belül egyenlők maradjanak. Általános növekedési szintjüket a szükséges befektetésekkel csökkentett globális nö­vekedésnek megfelelő szintre hozzák. A többletet központilag az állam halmozza fel, és az ágazatok növekedési szükségletei szerint osztja el újra. A munkaerőt szintén a magasabb ipari nö­vekedés által megkívánt abszolút és relatív városi növekedés szerint osztják el.

A mi modellünkben (a részletezett indokokat megtalálhatják a fent említett publikációban) a falusi lakosság aránya 80%-ról 70%-ra csökkent. Számításba véve a befektetés szükségletét és a termékfelhasználás növekedését, a modell a következőket eredményezte: 1. a mezőgazdasági termelés 2,6%-os évenkénti növekedését; 2. a városi termelés évente 10,2%-os növekedé­sét (8,6%-ot a fogyasztási javaknál és 11,0%-ot a beruházási ja­vaknál); 3. a nemzeti jövedelem évente 4,9%-os növekedését; 4. mind a falusi, mind a városi lakosságnál a fogyasztás 4%-os nö­vekedését (2% fejenként), és hasonló eltolódását ennek a fo­gyasztásnak a szerkezetében annak falusi és városi eloszlását tekintve a különböző alkotóelemek szerint (élelmiszerek, más szükségleti cikkek stb).

2. A világkapitalizmus értéktörvényén alapuló stratégia fel­építését illusztráló modellünknél feltételezem a GDP ugyanolyan sebességgel történő növekedését (évente 4,9%). Hasonlókép­pen feltételezem, hogy ez az eredmény ugyanolyan mértékű be­fektetést igényel, és a közbenső fogyasztás ugyanilyen mértékű növekedését. Ebben már benne foglaltatik egy pozitív hipotézis is, hiszen ezt a stratégiát a középosztályok fogyasztása javára történő torzítás jellemzi, következtetésképpen itt nyilván na­gyobb tőkeértékesülésű termelésről van szó.

Két ismérv különbözteti meg ezt a stratégiát az előzőtől. Egyrészről a munkaerőt mint árut kezelik, az állam a teljes foglalkoztatást nem garantálja, és a faluról kiinduló elván­dorlást szabadjára engedi. Másrészről kifelé nyitott a gazda­ság, magántőkét hív be, és külső államadósságokba kevere­dik, remélve, hogy ezáltal enyhülhetnek a megtakarításra fordított nemzeti erőfeszítések terhei. De a modell azt is mu­tatja, hogy ez a remény illuzórikus, mivel a profit és a kamat visszaáramlása – a felhalmozott külső tőkével arányosan – nagyobb mértékben növekszik, mint a GDP. Ez az export ki­tartó erőltetését hozza magával, amely – válaszul az úgyneve­zett komparatív előnyök preferálására – magas rátával állandó­sul. Mindazonáltal ismételten jóhiszeműen felteszem, hogy 1. a belépő új tőkeáramlás a kifelé áramlást ellensúlyozza, és ezáltal elkerülhetik a külső egyensúly esetleges válságát; és 2. a külső csere feltételei stabilak maradnak, kizárva ezáltal az egyenlőtlen csere bármely teóriáját és az értékátvitel hangsúlyozását, bele­értve a magában az árszerkezetben rejlő értéktranszfer le­hetőségét. A történeti realitás persze sokkal kevésbé kedvező: 1. a külső egyensúly ilyen válságai valójában rendre megjelen­nek, és leállítják a növekedési folyamatot a periférián (a jelenlegi adósságválság csak a legutóbbi példa), és 2. ezek a válságok és az általuk igényelt alkalmazkodási stratégiák, a nemzetközi munkamegosztásban kedvezőtlen feltételek mellett végbemenő növekvő részvétel által, ténylegesen létrehozzák az egyenlőtlen csere alapjait.

Ez a modell az előzőéitől nagyon is eltérő eredményekre ve­zet: 1. a munkások bevételének gyarapodása – eltekintve attól, ami a népesség növekedéséből adódik – gyakorlatilag ellehetet­lenül; 2. másrészről a középosztályok bevételi növekedése eléri az évi 6,6%-ot. Itt is egy jóhiszemű feltételezésre támaszkodunk, amikor úgy véljük, hogy a spontán magán-megtakarítás – ame­lyet kivontak ebből a bevételek elosztása tekintetében növekvő egyenlőtlenségből – nagymértékben finanszírozza a befektetési erőfeszítéseket, és ellensúlyozza az idegen profit visszaáramlá­sát. A történelem azonban e tekintetben is azt igazolja, hogy az egyenlőtlenség inkább élősdi fogyasztásra bátorít, mintsem ta­karékosságra, és hogy a kollektív takarékosság legmagasabb fokát a kevésbé egyenlőtlen társadalmakban érik el.

A modell tehát pontosan azt a növekvő egyenlőtlenséggel jellemzett fejlődési típust szemlélteti, amely tényekkel bizonyítot­tan az egész harmadik világban érvényesül. Ez az egyenlőtlen­ség viszont, amely benne rejlik a választott útban, nem egyéb mint a tőkefelhalmozás világméretekben működő törvényének visszatükröződése. A fejlődést itt főleg két erő hajtja: 1. külső igény, amely az exportot lehetővé teszi, lévén ez utóbbi a terme­léshez szükséges eszközök importjának és a kölcsönzött tőke visszafizetésének feltétele; 2. a középosztály fogyasztási igé­nye, amely a növekedésből táplálkozik.

V.

A két modell, mint minden modell, illusztratív jellegű. Önmaguk­ban nem szemléltetik, miért éppen egyikükre vagy másikukra esik a választás, vagy hogy mely társadalmi és ideológiai meg­határozók következményei. Alkalmazásukat nem sugalmazzák eleve.

1. Az első modell a nemzeti és népi értékekre alapozott ön-központú fejlődést szemlélteti. Ez nem jelenti minden külső kap­csolat elutasítását, de a külső viszonyokat itt alávetik a belső fejlődés amazoktól független logikájának. Ez a választás tényle­gesen azt eredményezi, hogy sokkal kevésbé döntő jelentőséget tulajdonítanak a látszólagos „komparatív előnyöknek", és ily mó­don, ceteris paribus, csökkenteni próbálják a kereskedelmi csere volumenét. Az az igyekezet, hogy a különböző, különösen az ipari és mezőgazdasági termékek egyensúlyát biztosítsák, csök­kenti a hiány kockázatát (például az élelmiszerek esetében). Ez az, amiért a „lekapcsolódást" oly gyakran az autarkiával azono­sítják. Azonban a természeti erőforrások elégtelensége – külö­nösen az érceké a kis és közepes méretű országokban -, a technológiai lemaradás és a bonyolultabb tőkejavak termelésé­nek nehézsége kikényszeríti az importot, és következésképpen az exportot is, amellyel fizetnek érte. Azonban ez a stratégia mindezt „szükséges rossznak" tekinti, és arra törekszik, hogy csökkentse ennek következményeit és súlyát.

A második modell, ellenkezőleg, azt a kapcsolatot teszi jól láthatóvá, amely az osztályszerkezet és a kifelé orientált fejlesz­tés preferálása kőzött fennáll. A középosztályok húznak hasznot ebből a választásból, miközben fejlődésük külső sebezhetőségét hajlandók óhatatlan korlátként elfogadni.

2. Az első út, fogják mondani egyesek, a szocializmusé; a második a kapitalizmusé. Nekünk árnyaltabban kell látnunk a kérdést. Az első út a nemzeti és népi értékekre alapozott fejlődésé, amely a szocializmushoz vezethet De az út itt is nyit­va marad az ebbe az irányba mutató fejlődés, illetve egy új osz­tályhatalom kikristályosodása felé. Nem kétséges, egy utóbbi tí­pusú torzulás ténylegesen fokozódó egyenlőtlenséget eredmé­nyez a jövedelem elosztásában, még ha nem jelent is visszaté­rést a termelőeszközök magántulajdonához. Másfelől azonban az „egyenlőség" sem elegendő feltétel a szocialista fejlődéshez. A tényleges munkáshatalom kérdése a termelés területein és a politikai társadalomban ugyanis messze túllép a „bevételek el­osztásán". Ámde még ha egy új uralkodó osztály kialakulásával és megszilárdulásával kapcsolatos megrekedés következnék is be – mint azt lehetségesnek mondtuk -, a torzulások a fejlődés­ben várhatóan sokkal kisebbek maradnak, mint a kapitalista mo­dellnél, legalábbis amíg a döntések kritériumai megmaradnak nemzetinek (nemzeti értéktörvény), és nem hajlandók ezeket a „nemzetközi értékekre" alapozni. Ugyanis – hadd hívjam fel még egyszer a figyelmet – a torzulás elsődleges alapja, fő dimenziója itt éppen abból a távolságból ered, amely elválasztja a nemzeti értékek rendszerét a „nemzetközi értékektől", még ha ez utóbbi­ak csak a középosztályra jellemző preferált életformán keresztül érvényesülnek is a kapitalista világban.

3. A technológia kérdését ezen változatok keretében kell megvizsgálni. A lekapcsolódásból nem következik bármely kül­földi technológia elutasítása – valamely kulturális nacionalizmus nevében – pusztán azért, mert ez a technológia idegen. De bi­zonyosan következik belőle, hogy tudatosítsuk: a technológia nem semleges sem a termelés társadalmi viszonyait, sem az élet- és fogyasztási mintákat tekintve. Az az igyekezet, hogy az egész országot, az egész népet hozzászoktassák a változások folyamatához, (esetleg importált) modern technológiáknak és a hagyományos technológiák felújításának és tökéletesítésének elegyítését követeli meg. Másrészről az „extrovertált" út válasz­tása egész biztosan a teljes elidegenedést fogja megerősíteni a fejlett kapitalizmus technológiájában.

4. Végül, a lekapcsolódás egyáltalán nem a világ tudomá­nyos és ideológiai áramlataiban való részvétel visszautasításá­nak szinonimája. A múltnak hódoló kulturális nacionalizmus a válság egy tünete, nem pedig válasz arra. A társadalmak tehe­tetlenségét mutatja ez, egy zsákutcában, amelyből nem találják még a kiútjukat. Egy olyan kiutat, amely összekapcsolná a törté­nelmi folytonosságot a hatékony megújulással.

(Ford.: Jánoska Péter)

Review, 1987. 3. pp. 435-444.