1. Az Öböl-válság lényege

Az Öböl-válság nem egyéb, mint egy annak rendje és módja szerint megnyilvánuló Észak-Dél konfliktus. Az iraki rezsim ter­mészete, meg Szaddam Huszéin személyisége¹ minden bi­zonnyal érdekes elemek benne, ám másodlagosak. Valójában az egész Nyugat intervenciója – máig nem láttunk hasonló erejű fegyveres erőt – egy percig sem a nemzetközi jog betartására vagy az iraki demokrácia helyreállítására irányult. Egyszerűen a politikai status quo fenntartását és a közel-keleti olaj ellenőrzé­sét szolgálta. Elsősorban az iraki hadsereg szétveréséről volt szó, amit már Tel Aviv is hosszú idő óta áhított (attól a pillanattól fogva ugyanis ez utóbbi, a cionista állam teljes felsőbbrendűsé­ge okán, tetszés szerint tevékenykedhet a térségben). Cél volt továbbá állandósítani a Nyugat rablópolitikáját a mesterséges olajállamok segítségével. Valójában tehát ezek voltak a művelet kizárólagos céljai, a többi csak képmutatás.

Jó húsz éven keresztül a Nyugat támogatta Szaddam Huszeint, a hiábavaló és bűnös tízéves háború során is, mert akkor a Nyugatnak szüksége volt Szaddamra. Ez idő tájt senki sem fe­dezte fel, hogy nem valami túlságosan demokratikus alkat. Egyébként a demokrácia ürügye kicsit nevetségesen hangzik, ha Szaúd-Arábia védelmét tűzték ki célul az intervenció elé, hi­szen ez utóbbi sem éppen a demokrácia modellje. A kuvaiti re­zsim sem sokat ér ezen a téren. Hasonlóképpen: hirtelen előtér­be kerül a kurdok kiirtása. És mi van ugyanezen kurdok állandó gyilkolásával Törökországban és Iránban? És a tuaregek most is zajló irtásával? Magától értetődik, hogy nem nagyon hozzák szóba e gyilkos rezsimek gaztetteit, hiszen ezek a nyugati szö­vetségi rendszer részei. Függetlenség vagy a médiumok aláren­deltsége? Ami a „nemzetközi jogokat" illeti, beszéljünk csak ró­luk. Mit tett a Nyugat, hogy betartassa Izraellel a 242. határoza­tot, miszerint ki kell ürítenie azokat a területeket, amelyeket több mint húsz éve illegálisan tart megszállva? Mit tett a Nyugat, hogy elutasítsa a Golan törvénytelen annektálását? Nem nevet­séges-e hallani Törökország tiltakozását (amely Görögország szövetségese) Kuvait megszállásáért, miközben Törökország, a NATO tagjaként, megszállta Ciprust, és a Nyugat nem szólt egy szót sem?²

2. Az Észak-Dél konfliktus és a harmadik világ újra-kompradorizálása

Az Észak-Dél konfliktus valóban alapvető ellentét annak a világ­jelenségnek a keretében, amelyet én reálisan létező kapitaliz­musnak nevezek. A kapitalizmus mint „reálisan létező" világ­rendszer, kezdeteitől fogva – tehát öt évszázad óta – felelős a világméretű polarizációért, vagyis, modern megfogalmazással élve, felelős az Észak-Dél .elágazásért"! Manapság ez a polari­záció a periférián élő néposztályok számára (tehát az emberiség többsége számára) elviselhetetlen feltételeket teremt, mind gaz­dasági és szociális síkon (növekvő nyomor), mind politikai téren (nemzeti jogok eltiprása, a demokrácia hiánya stb.). Mindez tö­kéletesen beleillik a világméretű tőkefelhalmozáshoz szükséges logikába.

Gyakran mondják, hogy az utóbbi negyven évben az Észak-Dél konfliktust elrejtette a Kelet-Nyugat konfliktus, amelyet fontosabbnak ítélnek. Valójában a Kelet-Nyugat konfliktus szerin­tem hasonló természetű volt, mint amelyet az Észak a Dél sze­mére vet. Az orosz és a kínai forradalmak, szocialisták lévén, végül is nem voltak egyebek, mint a kapitalizmus perifériáján élő népek felemelkedési kísérletei, azon népekéi, amelyeknek társa­dalmi, gazdasági és politikai helyzete elviselhetetlenné vált a ka­pitalizmus miatt (Oroszországban 1917-ben, később Kínában, Kubában vagy Vietnamban). Ezek a forradalmak nagyon is bele­illenek a harmadik világ nemzeti felszabadító mozgalmainak családjába; annyiban térnek el ezektől, hogy a szocialista forra­dalmak a maguk idejében a legradikálisabbak voltak a kapitalis­ta rendszer perifériáján élő népek forradalmai és mozgalmai kö­zül, és ezért a kapitalista Nyugat ezeket ítélte a legveszélye­sebbnek. Persze a Szovjetunióban végbemenő evolúció a má­sodik világháború után, a Szovjetunió felemelkedése katonai szuperhatalommá (s ezen a téren egyenlővé válása az Egyesült Államokkal) módosított néhány nemzetközi viszonyt, ideértve némely Észak-Dél viszonyt is. Ez az evolúció összességében elősegítette a harmadik világ emancipálódását, akkor is, ha csak részleges volt, és a helyi burzsoázia a nemzeti felszabadítási kísérletek nagy részét felszámolta. Másfelől ugyanakkor ez az evolúció bizonyos fokig be is határolta a perifériák népeinek har­cát, meghatározva az elmúlt negyven év „fő ellentmondásait".

Mára megfordult volna minden? Rövid távra minden bizonnyal, mivel a Szovjetunió világosan kinyilvánította szándékát a Nyugathoz való visszacsatlakozásra. Persze könnyen lehet, hogy csak ideiglenes visszafordulásról van szó, hiszen a keleti országok társadalmaiban a kapitalizmus nem old meg semmiféle alapvető problémát. Némelyek már kezdik is érzékelni annak hatását, ahogy lassan a kapitalista világrendszer perifériájára kényszerülnek. Várható tehát, hogy Keleten újabb népi meg­mozdulások lesznek, hasonlóak ahhoz, amelyek a múltban és ma egyaránt megnyilvánulnak a harmadik világ társadalmaiban.

A reálisan létező kapitalizmus alapvető konfliktusai szem­pontjából, vagyis a világméretben uralkodó tőke és a periféri­án élő népek szempontjából a hetvenes és a nyolcvanas évek monoton időszaknak számítanak, amikor a népi erők világméretekben visszaszorultak. Ezt az időszakot, elsősor­ban a harmadik világban, a szétmorzsolódás jellemezte, miután a főleg az ötvenes és a hetvenes években jelentós nasszeri típu­sú nacionalista próbálkozások összeomlottak. Ezzel párhuzamo­san a nyolcvanas években az európai kommunista mozgalmak Nyugaton jórészt elkötelezték magukat az úgynevezett neolibe­rális politika mellett, amelyet a következetes jobboldal (Reagan, Thatcher stb.) folytat. Végül, de nem utolsósorban, megérhettük a kelet-európai kommunista rendszerek és a Szovjetunió össze­omlását. Ilyen körülmények között a nyolcvanas évek második felében részesei lehettünk a nemzetközi tőke hatalmas offenzívájának, amely a harmadik világ új kompradorizálását tűzte zászlajára, vagyis hogy újra alattvalójává alacsonyítsa, alávesse ezen politikai és gazdasági rendszereket a korlát­lan tőketerjeszkedés logikájának. A Valutaalap és a Világbank szanálási előirányzatai e terv szerves részét képezik. Az Öböl­ben folyó intervenció ugyanennek a megnyilvánulási formája, a legerőszakosabb, de nem az első. Megelőzte a kontrák által folytatott háború Nicaraguában; ott volt az intervenció Grenada ellen, hogy amerikai pénzen bábrezsimet hozzanak létre; no és a panamai intervenció, amelyet ugyan elég zavarossá tett az ot­tani elnök magatartása, de célja végül is az amerikai domínium fenntartása volt a térségben, lévén ez, és semmi más, az USA „stratégiája". Számos intervenció volt még, különösen Francia-Afrikában, hogy nem kifejezetten demokratikus államférfiak a helyükön maradhassanak. Regresszív időszakban vagyunk te­hát, abban az értelemben, hogy az utóbbi évek eseményeinek fényében, úgy tűnik, a harmadik világ országainak „újrakompradorizálása" elfogadtatott az ottani uralkodó osztályok által, és hatékonyan működik is.

3. Egy elavult rend vége

A helyzet tehát hirtelen robbant, bizonyosan sok vitatható körül­mény közepette, de a lényeg mégiscsak ez a váratlan változás.

Visszatérek kiindulópontomhoz: a probléma lényege nem Szad­dam Húszéin személyiségében vagy rendszere sajátosságában van. A lényeg az arab világban az olajból származó hatalom kér­désének újra felvetése. S ez a felvetés – az 1990. szeptember havi Le Monde Diplomatique cikkének szerzője szerint is – „az elavult arab rend összeomlásának" köszönhető. A szóban forgó rend nemcsak a franciák és angolok általi, 1919-ben történt fel­osztás terméke volt – mesterséges, mint minden gyarmati fel­osztás -, hanem a különböző bábrezsimek, olajállamok felépíté­sének stratégiai részét is képezi. E felosztás tette lehetővé az alábbi csoda kialakulását: majd minden olajban gazdag ország híján van a népességnek, míg minden népes ország olajban szegény, vagy majdnem az! Ezért hozott létre a Nyugat olyan konstrukciókat, amelyeknek nincs történelmi legitimitása. Le kell szögezni: egy arabnak nem mond semmit Kuvait, az Emirátus vagy Szaúd-Arábia függetlensége, mert ezek nem nemzetek, hanem gyarmati koncesszió-félék, amelyeket államoknak álcáz­nak. Ez az imperialista status quo nemcsak nagyon kedvező volt a Nyugat gazdasági érdekei számára (olaj), hanem sokat hasz­nált politikai érdekeinek is, ugyanis a hetvenes-nyolcvanas években, a radikális nacionalista arab mozgalmak pangása ide­jén, az olajállamoknak illegitim, bár reális hatalmat adott. Szaúd-Arábia, Kuvait, az Emirátusok, Katar stb. preferálása mellett a nyomorúságos országoknak kisebb pénzeket juttattak, ezáltal úgy tűnt, mintha az arab politikát egészében ők irányították vol­na. Nos, ennek szakadt vége. Mert bármi legyen is a harc kime­netele, az Öböl olaj országai most már tudják, hogy csak úgy maradhatnak fenn „függetlenek" gyanánt, ha a nyugati hadsere­gek közvetlenül és állandóan védelmezik őket.

Ez a helyzet viszont végül is azt jelenti, hogy az elavult rend előbb vagy utóbb mindenképpen összeomlik, hiszen bárhogyan is, a katonai megszállás nem tarthat örökké. Mindez azután – a dolgok logikája szerint – egy újabb elhúzódó antikolonialista há­borúba vezet. Ebben az értelemben az Öböl-háború kifejezetten Észak-Dél-válság, más válságok előhírnöke. Mert ez nem pusz­ta véletlen. Hasonló robbanások kitermelődőben vannak a har­madik világ más térségeiben is, más és más formákat öltve. Embrionális állapotban fellelhető volt azokban az éhségfelkelé­sekben is, amelyek a Valutaalap szanálási programja elleni tilta­kozásként robbantak ki. Ezek a hol itt, hol ott fellobbant felkelé­sek a világkapitalizmus által rájuk kényszerített elviselhetetlen rend ellen lassan a Délhez tartozó népek új harcának szaka­szává kristályosodnak ki.

4. Égtájak és politikai régiók

Felmerülhet a kérdés: végül is jogos-e 2Délről" és „Északról" be­szélni – egyes számban -, mint ahogy én teszem?

Ami az Északot illeti, igennel válaszolnék, legalább is egy bi­zonyos pontig. Az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán – az utóbbi időkben az egymás közötti konkurenciaharc közben bekövetkezett változások ellenére – egymáshoz közelálló társa­dalmak, és közös érdekeik vannak. Pontosan ezért nem vonja kétségbe sem Európa, sem Japán az Egyesült Államok elsősé­gét, ahogy ezt az Öböl-háborúban is láthattuk. Minden szándék ellenére az amerikaiak döntenek – az európaiak végrehajtanak. Ilyen értelemben a Nyugat teljesen egynemű Kelet-Európa és a Szovjetunió vonatkozásában is. Elég elolvasni ebben a témában a Trilaterális Bizottság legutolsó jelentését a peresztrojkáról,³ hogy megértsük: az esetleges enyhe ellentéteken túlmenően – mindez puszta retorika – a nyugati kormányok, legyenek azok választási szempontból jobb- vagy baloldaliak, egyértelműen kö­zös stratégiát alkalmaznak.

Ezzel szemben sem a Kelet, sem a Dél nem képez ilyen egységes régiót. De soha nem is voltak egységesek. A kapitaliz­mus fejlődésének éppen az a jellemzője, hogy egyenlőtlen, vagyis a központjában teljesen homogén, míg a perifériája a végtelen­ségig egyenetlen.

A hetvenes és nyolcvanas években felmerülő új megkülön­böztetések a harmadik világban – a perifériák féliparosítása, vagy mások „negyedik világiasítása" – nem jelentenek tehát új jelenségeket, csak a kapitalista világexpanzió jelenségének új formáit tapasztalhatjuk. És ha az ipari forradalomtól a máso­dik világháború utánig a centrum-periféria polarizáció nagy vonalakban megfelel az „iparilag fejlett", illetve „fejletlen" megkülönböztetésnek, a második világháború óta ez már nem igaz. A harmadik világ egyenetlen ipari fejlődése képezi a világ polarizációjának új formáját; a centrum uralma a pe­rifériák felett ma már teljesen új formákban jelentkezik, mint amilyen a pénzügyi rendszer, a technológiai és a kommuni­kációs szisztémák. Hasonlóképpen többes számban kell be­szélni a perifériákról is, vagyis nem szabad elkövetni azt a hibát, hogy mindegyiket közös nevezőre hozzuk, mintha azonos társa­dalmi struktúrájuk lenne. Róluk szólván csak abban az értelem­ben szabad általánosságban beszélni, hogy alapvető konfliktus húzódik meg az iparilag fejlett és fejletlen országok népei és a világkapitalizmus logikája között. Mindez igaz, hiszen a félig ipa­rosodott régiókban hevesebbek a harcok, mint a szegényebb te­rületeken.

5. „Viharzóna" a nyugati offenzíva és a „policentrizmus" között

A harmadik világ mindenesetre – miként a kínaiak mondják – a világrendszer .viharzónája" marad. A Nyugat (az USA, Kanada, Ausztrália, a kelet felé terjeszkedő Nyugat-Európa, Izrael, Ja­pán) e tény tudatában a második világháború után működésbe hozott egy sor eszközt – katonaiakat is beleértve -, amelyek biz­tosítják számára a szolidaritást a szervezeten belül, nemkülön­ben a közös stratégia végrehajtását: ilyenek az OECD és a Kö­zös Piac gazdasági téren, az Európa Tanács és a Trilateriális Bi­zottság politikai téren, a NATO katonai téren. Mindezt, úgymond, a „kommunizmus" ellensúlyozására (ez egy olyan elnevezés, amelyet a médiumok adtak a legitimáció érdekében, hogy az USA hegemóniáját ezzel is is biztosítsák; eközben az említett in­tézmények éppenséggel garantálták a nemzetközi status quo-t, amely kedvezett az imperialista uralomnak). Emellett a Kelet-Nyugat közötti konfliktus némi határt szabott a brutális nyugati intervenciónak, de csak meghatározott esetekben és bizonyos mértékig. A világ egyesítése a „piac által" nem a „békét" kény­szeríti ki, hanem, ellenkezőleg, intenzívebbé válnak az erősza­kos intervenciók a népek ellen, amelyek e „béke" áldozataivá válnak.

Tudatára ébredhet-e a harmadik világ a dolgok ilyen állásá­nak, és meg tudja-e szervezni saját kollektív válaszát?

Megismerhettünk már két olyan kísérletet, amelyek ebben az irányban hatnak, és amelyek létrejöttének feltételei egyáltalán nem különböznek – tizenöt év távlatában sem – a mai helyzettől. Az első az „el nem kötelezettek" bandungi értekezlete: e mozga­lom megfelelt az ázsiai és afrikai függetlenségi harcok imponáló növekedésének. A második az 1975-ben létrejött „új nemzetközi gazdasági rend" tervezete, amelyről egyebütt leírtam, hogy a bandungi front győzelmein felbuzduló nemzeti-burzsoá illúzión alapult.

Egy .Dél-front" létrehozásának nehézségei igen számot­tevőek. Ám a perifériákon levő országok helyzetének és „érde­keinek" különbözősége, ahogyan azt a vezető osztályok értel­mezik, nem kisebbíti a harmadik világbeli népek közös érdekei­nek objektív jellegét. A hatalmon levő rezsimek kompradorizálása növeli e nehézségeket, lehetetlenné teszi a „Dél-front" kiala­kítását, mivel ezeket a rezsimeket nem döntik meg nagy szám­ban. Ma, az Öböl-válság alkalmával, újra felvetődik a régi ameri­kai és európai javaslat egy „regionális katonai paktum" megala­kítására (CENTO volt a neve az ötvenes, hatvanas években lé­tező ilyen szervezetnek), amely összefogná a térség komprádor rezsimjeit, s felhívná a Nyugatot a status quo garantálására, meghosszabbítva ezáltal a NATO-t, s felruházva azt egy látszó­lagos legitimitással, hogy bárhol beavatkozhassak, ahol a népek felkelnek. Szeretnék emlékeztetni, hogy a CENTO-t annak ide­jén szovjetellenesként mutatták be, miközben az imperialista status quo védelmének dimenzióját alig-alig leplezték az anti­kommunista retorikával. Lám, ma megint, amikor pedig az (ex-) Szovjetunió megszűnt ellenségnek lenni, újra csak felmerül a CENTO terve.

Ugyanígy a „Szövetség a haladásért" is új életre kel a „de­mokratizálás" hazug álcáját öltve (ha nem a „kábítószer elleni harc" ürügyén) Latin Amerikában; a Közös Piac és az ACP (ki­egészítve a „védelmi paktumokkal") a szubszaharai Afrikában, a SEATO Délkelet-Ázsiában – mindezek a képződmények, a már meglevőkkel (a NATO-val) együtt, olyan, a Nyugat által vezetett hálózatot képeznek, amelynek láncszemei nyilvánvalóan nem kerülnek egymással konfliktusba.

5. No és az ENSZ?

Az utolsó kérdéskör arra vonatkozik, milyen szerepet tölthetne be az ENSZ a jövőben. A mai napig ugyanis soha sem működött úgy ez a nemzetközi szervezet, ahogyan az okmányaiban sze­repel. Hacsak nem arról van szó, ahogy gyakran mondják, hogy munkáját megbénította a Kelet-Nyugat konfliktus. Valójában az ENSZ-t az egész rendszeren uralkodó nyugati uralom bénította meg, attól a pillanattól kezdve, hogy a harmadik világnak adan­dó hely a szervezetben csak a retorikában volt fontos. Soha nem fordult még elő (máig legalábbis nem), hogy az Egyesült Nemzetek képes lett volna bármely ügyet előmozdítani, amely a harmadik világ népeinek érdekeit a nyugati akaratnak ellentmon­dóan szolgálta volna. A világos példa ezen a téren a híres 242. határozat sorsa, amely az 1967-es dátumot viseli!

És mivel lehetne visszaadni az ENSZ-nek pozitív szerepét? Az Öböl-válság fel sem vethet ilyen jellegű kérdést, miután csak az USA brutális kérdésfelvetéséről van szó, aki saját magát „nemzetközi" rendőrnek nevezte ki, saját kizárólagos hasznára, felhívva mindenki mást az ő támogatására. Ám ma egy sor okból kifolyólag – feltehetően a belső közvélemény miatt – egyes eu­rópai kormányok igyekeznek jobban előtérbe helyezni az ENSZ szerepét. De még pontosítani kellene azokat a szükséges felté­teleket, amelyek közepette az ENSZ méltósággal meg tudna fe­lelni feladatainak.

Nem szeretnék hosszasan időzni ezen az összetett témán. Csak nagy vonalakban vázoltam fel a gazdasági, politikai világ­rend újjáépítésének szükségességét, a „policentrizmus" szüksé­gességének felismerése alapján. Ezért a perspektíváért kell har­colni, az egyetlenért, amely képes elkerülni a „globalizáció" bar­bár útját.

[Marx Centouno, 4. 1991. február.]

(Fordította: Földes J. György)

Jegyzetek

1 Huszein az Irán elleni ostoba, bűnös háború után, amelyből nem győztesként került ki, minden bizonnyal valamiféle, a helyzetet meg­mentő „nemzeti aktust" látott kívánatosnak.

2 lrak okkal nem ismerte el sohasem Kuvait „függetlenségét", lévén az az angol diplomácia mesterséges alkotása (mint az Emirátusok, Bah­rein stb.}. Kuvait „egy állami rangra emelt olajtársaság". Úgy tűnik, a ku­vaiti emírt az amerikaiak tudatosan provokatív magatartásra ösztönöz­ték. Az emír iraki olajt szivattyúztatott át az altalajon keresztül; továbbá azzal fenyegetőzött, hogy elvágja Bászra tengeri útvonalát (elég egy tér­képre nézni, hogy lássuk, Iraknak nincsenek tengerre jutási lehetőségei) stb. Taiefből történő visszatérése után, az iraki invázió előestéjén, az emír szélsőséges Irak-ellenes beszédeket mondott. E mögött nyilvánva­lóan az amerikaiak és a szaúdiak álltak, talán azzal a céllal, hogy csap­dát állítsanak Huszeinnek. A csapda-tézist az látszik alátámasztani, hogy Húszéin két nappal Kuvait elözönlése előtt értesítette szándékairól az amerikai nagykövetnőt Bagdadban. Mivel semmilyen negatív reagá­lás nem érkezett az USA részéről, talán azt a következtetést vonta le, hogy zöld utat kapott, és így beesett a csapdába. Ki akarhatta ezt a csapdát? Minden bizonnyal az USA-ban (és Európában) jelenlevő cio­nista klán. Meggyőzték volna Busht – aki igazán kevéssé intelligens -, és követte volna őket anélkül, hogy előzőleg konzultált volna az amerikai establishmenttel? Esetleg az olajlobby szeretné garantálni az Öböl tér­ségének felügyeletét? Netán azok az USA-beliek, akik ezen ellenőrzés segítségével eszközhöz szeretnének jutni Európa és Japán sakkban tar­tásához? (Merthogy éppen Európa és Japán lesznek a biztos áldozatai ennek a korlátlan amerikai ellenőrzésnek.)

3 Amin cikke 1990 novemberében íródott. (A szerk.)

Ernst F. Schumacher: A kicsi szép. Lapunk szerkesztője ebben a könyvismertetésben is arra törekszik, mint Hayek vagy Keynes kapcsán: bemutatni, hogy a szocializmussal szembeni érvelések kedvelt hivatkozási alapjául szolgáló szerző műveiben miként van jelen egy hol rejtett, hol kifejtettebb kapitalizmuskritika (is).

Schumacher híres könyve¹ hazai megjelentetésének késedelmességé­ben van valami orwelli vonás. Az 1984-ről sokáig csak azt hallottuk, hogy „kíméletlen bírálat a totalitárius pártállammal szemben". Aztán hoz­záférhetővé vált ez is, meg az Állatfarm is, és kiderült, hogy Orwell korá­nak nyugati társadalmára nézve sem hízelgőek ezek a művek. S amikor a spanyol polgárháborúról szóló riport is megjelent, egészen másnak lát­tuk már a szerzőt, mint amilyennek az első hírek hallatán elképzelhető volt.

Schumacherről már régóta tudtuk, hogy „ő volt az, aki a hetvenes években annyira dicsérte a kisvállalkozásokat". Talán egy kicsit ő is se­gített felismerni, hogy számunkra sem a Csepel Művek és az LKM az igazi. A könyvet olvasva azonban a kisvállalkozás melletti érvelés majd­hogynem marginálisnak mutatkozik. A magánvállalkozás apológiája he­lyett a tőkés társadalom és gazdaság mélyreható bírálatát vagyunk kénytelenek tanulmányozni, és Schumacher mint valami „intuitív szocia­lista" áll elénk.

Melyek Schumacher kapitalizmuskritikájának főbb elemei?

Szerinte a modernség még nem jelent fejlettséget. Nem igaz az a so­kak által megkérdőjelezhetetlennek tartott axióma, hogy korunk nyugati civilizációja a termelés kérdéseit megoldotta. Erre mindenekelőtt a hatal­mas pazarlás világít rá. Az emberek cselekvését a mohóság, az irigység és a fényűzés vezérli, éspedig távolról sem a legkívánatosabb irányba. Ennek oka, hogy a piaci mechanizmus mindent a pénz nyelvére fordít le, minden létező dolgot egyetlen szempontból vizsgál: mennyiért lehet megvenni. Egyetlen érinthetetlen érték van: a nyereség. „Mondd azt egy dologról, hogy erkölcstelen vagy csúf, hogy lélekölő vagy lealacsonyítja az embert, hogy veszélyezteti a világbékét vagy az eljövendő nemzedé­kek jólétét – nos, addig, amíg nem bizonyítottad be, hogy 'gazdaságta­lan', valójában nem kérdőjelezted meg a létezéshez, a növekedéshez és a gyarapodáshoz való jogát." (p. 41.)

Súlyosbító körülmény, hogy a rendszer működtetői nem megszün­tetni, hanem tagadni, elleplezni próbálják a nyereségközpontúsá­got, igyekeznek emberinek és szociálisnak mutatni a viszonyokat. Például a fogyasztói társadalom illúziója segítségével, ami viszont nyugodtan hasonlítható a kábítószer fogyasztáshoz. A piac az álta­lános fejetlenség eluralkodását is jelenti. A pénzközpontúság a maga egyszerű arcára formálja a gazdaság szereplőit. „Nem véletlen, hogy a sikeres üzletemberek gyakran megdöbbentően primitívek; olyan világ­ban élnek, amelyet ez a leegyszerűsítési folyamat primitívvé tesz." (p. 262.) A nagyvállalatok vezetői, tulajdonosai kezében pedig túlontúl is nagy hatalom összpontosul, emberek tömegei válnak kiszolgáltatottá nekik.

Még sokkal súlyosabb a helyzet a harmadik világ országaiban, ahol a kapitalista rendszer kettős társadalmat hoz létre, ultramodern szigetek­kel az elmaradottság tengereiben. E társadalmak gondjait nem oldja meg az idő. Éppen ellenkezőleg: a jelenlegi tendenciák folytatódása ka­tasztrófákhoz vezethet. A helyzetet súlyosbítja a nem szándékos neokolonializmus, vagyis hogy a gazdag országok a problémák kellő megérté­se nélkül próbálnak segíteni, és csak még nagyobb károkat és függősé­geket idéznek elő. „A szegény országokban viszont a tanult emberek, ez a rendkívül kiváltságos kisebbség, túlságosan is gyakran a gazdag tár­sadalmak divatját követik – ez a nem szándékos neokolonializmus egy másik formája -, és minden problémára érzékenyek, kivéve azokat, amelyek honfitársaik szegénységét érintik. Nekik erős irányításra és in­díttatásra van szükségük ahhoz, hogy saját társadalmaik sürgető problé­mái felé forduljanak." (p. 206.)

És végül: teljesen elhibázott alapokon, hibás feltételezéseken nyug­szik a modern társadalomtudomány. Mindenekelőtt a közgazdaság-tu­domány, amely a jelenlegi anyagias, természetellenes, és többnyire em­bertelen viszonyokat igyekszik igazolni. Képviselői általában el is felejtik megvizsgálni: „vajon a modern közgazdaságtan által felvázolt gazdasági fejlődés útja nagy valószínűséggel oda vezeti-e őket, ahova eljutni szán­dékoznak." (p. 62.) Nem jobbak a természettudományok sem, hiszen például az atomfizika az erőszak erősödése felé taszítja a társadalmat.

S ha észleli is a problémákat az értelmiség, többsége „előre mene­kül", gyógyszernek szánt megoldásaival olajat önt a tűzre. Ennek példá­ja a nálunk is általánossá vált köztulajdon-ellenesség. „A köztulajdon kategorikus elvetése a magántulajdon kategorikus igenlését jelenti. Ez pontosan olyan dogmatizmus, mint a legfanatikusabb kommu­nisták ellenkező irányú dogmatizmusa. Csakhogy, míg minden fana­tizmus értelmi fogyatékosságra utal, addig ha valaki teljesen bizonytalan célokat tűz maga elé, és fanatikusan ragaszkodik bizonyos eszközökhöz a cél elérése érdekében, ez már merő gyengeelméjűség." (p. 265.)

Schumacher a „rend és szabadság" páros kritériumát szem előtt tart­va vázolja fel programpontjait.

Mindenekelőtt itt van a közismertté vált kisléptékűség. Ez azonban nemcsak kisvállalkozásokat jelent, hanem az óriásvállalatok szervezeté­nek tagolását, decentralizását is. A lényeg az, hogy az ember valódi igé­nyeihez illeszkedő, általa áttekinthető egységek jöjjenek létre. Schuma­cher nem abszolutizálja a kis méreteket, a maga szerepében elismeri a nagy és a közepes létjogosultságát is. Ezért végső válasza a méret kér­désére nem lehet más, mint egy határozott „attól függ". „Milyen lépték a megfelelő? Az attól függ, mit kívánunk csinálni." (p. 67.)

A szövegek számos részlete enged arra következtetni: a lépték körüli érvelés mögött tulajdonképpen az húzódik meg, hogy Schumacher a méret problémájaként érzékeli a tőke ós a munka ellentétét. Hosszasan fejtegeti például, hogy az emberiesség és a munkalehetőségek biztosí­tása érdekében maximálni kell a munkahelyenkénti tőkebefektetés átla­gos összegét, vagyis hogy az egy alkalmazottra eső tőkemennyiség ne lehessen túl nagy. (Ez persze nem egzakt, és mellesleg egyfajta modern gépromboló jelszónak is beillik.) Az elkerülhetetlennek látszó nagy szer­vezeteknél a társadalmi tulajdon biztosíthatja az emberléptékűséget – tudhatjuk meg a szövegből. Ugyanerre utal a Soott Bader Commonwealth, egy, a tulajdonos által társadalmasított vállalat történetének pél­daértékű elbeszélése is. „A kicsi a szép" jelszava tehát végül is azt jelen­ti: „Éljen a munka!"

Az áttöréshez mindenekelőtt gyökeres szemléletváltozásra van szük­ség. A közgazdaságtudomány középpontjába a maradandóság kritériu­mát kell állítani. Az ökonómiának magába kell integrálnia a bölcsesség gondolatát, de ugyanakkor magának is a bölcsesség egyik ágává kell válnia (aminek egyébként eredetileg indult). A tudomány vegye az irányt a szervesség, a gyengédség, az erőszakmentesség, az elegancia és a szépség felé. Az oktatás teljes embereket neveljen, és építse újjá a me­tafizika rétegeit.

Hogyan segítsenek magukon a szegény országok? Számukra az önerőre való támaszkodás lehet az egyetlen cél. Az export-orientáció semmiképp nem megoldás (gondoljuk csak meg, a világtársadalom egé­sze sem export-orientáltan fejlődik). Legfőbb prioritás az, hogy minden­kinek legyen munkája. Nélkülözhetetlen a fejlesztési politika kidolgozá­sa, a regionális fejlődés irányainak megállapítása. Nem kell hajszolni az élenjáró technikát, és meghonosítása amúgy is igen körülményes az el­maradott viszonyok között. Fokozatosságra van szükség, „köztes techni­kára". Oktatás, szervezés, fegyelem.

A szegény országoknak szóló ajánlások kísértetiesen hasonlítanak az új baloldali marxista Samir Amin „lekapcsolódás"-koncepciójához. Nem is beszélve az alábbi szövegrészletről. „A gazdasági fejlődés vala­mi sokkal szélesebb és mélyebb dolog, mint a közgazdaságtan, nem is szólva az ökonometriáról. Gyökerei kívül esnek a gazdasági szférán. Az oktatásba, a szervezésbe, a fegyelembe, ezen túl pedig a politikai füg­getlenségbe és az önerőre támaszkodás nemzeti öntudatába nyúlnak vissza. Nem 'állíthatják elő' ügyes oltási művelettel külföldi műszaki szakemberek vagy a bennszülött elit, amely különben is elvesztette kap­csolatát a közönséges emberekkel. A gazdasági fejlesztés csak akkor sikerülhet, ha széles, népi 'újjáépítési mozgalom' hordozza, ahol is a fő hangsúly az egyes emberek lendületének, lelkesedésének, értelmének és munkaerejének teljes felhasználásán van. A siker nem érhető el va­lamiféle, a tudósok, a műszaki emberek vagy a gazdasági tervezők által előidézett mágiával. Csak az egész népesség oktatását, szervezését és fegyelemre nevelését magában foglaló növekedési folyamat eredménye lehet. Bármi, ami ennél kevesebb, szükségképpen kudarccal végződik." (p. 209.)

Vessük össze a fenti üzenetet az alábbi részlettel. „Melyek azok a fő erők, amelyek… biztosították számunkra ezt a történelmi győzelmet? Ez az erő, mindenekelőtt, a munkások és kolhozparasztok milliós tömegei­nek aktivitása és önfeláldozása, lelkesedése és kezdeményezése, azo­ké a munkásoké és kolhozparasztoké, akik, a mérnökökkel és techniku­sokkal egyetemben, hatalmas energiát fejtettek ki a szocialista verseny és az élmunkás-mozgalom kifejlesztése érdekében. Kétség nem férhet hozzá, hogy e nélkül célunkat nem tudtuk volna elérni, egy lépéssel sem tudtunk volna előrehaladni.'' E szövegrészlet Sztálintól való, 1933. január 7-ei, Az első ötéves terv eredményei című előadói beszédéből. Csak nem sztálinista Schumacher?

Schumacher nem sztálinista, és nem is marxista. Természetesen, aki a kapitalizmust bírálja, az sok hasonlóságot mutat Marxszal. Így van ez például Schumacher totalitiás igényével, a nyelvről és a gondolkodásról tett filozofikus megjegyzéseivel, az elidegenedés problémájának hosszas boncolgatásával, a piaci érték és a dolgok „valódi természetének" szembeállításával, a mennyiség uralmának bírálatával. Schumacher hal­lott már valamit harangozni a marxi értékelméletről, ezt bizonyítja az alábbi részlet: „…elidegenedünk a valóságtól, és hajlunk rá, hogy érték­telennek tartsunk mindent, amit nem mi magunk hoztunk létre. Még a nagy Marx doktor is áldozatul esett ennek a végzetes tévedésnek az úgynevezett 'munka-értékelmélet' megfogalmazásakor." (p. 13.)

Schumacher tehát azt sem ismerte fel, hogy ugyanazt bírálja a kapi­talizmus értékrendszerében, amit Marx bírált – száz évvel korábban, és jóval precízebb tudományos kifejtésben.

Érdekes ellentmondás, hogy Schumacher számára Marx ökonomis­ta, ugyanakkor viszont a szocializmus azért érdekes számára, mert „nem gazdasági értéket képvisel", (p. 261.) Míg tehát Marx szocializmu­sa alapvetően egy, a tőkésnél magasabb rendű termelő mód (tehát masszívan gazdasági kategória), addig Schumacheré – idealista követ­kezetességgel – alapvetően kulturális eredetű, még ha programja megint csak a marxit idézi is. „Nem a gazdaság forog kockán, hanem a kul­túra, nem az életszínvonal, hanem az életminőség. A gazdaságról és az életszínvonalról ugyanúgy gondoskodhat a kapitalista rendszer is, ha egy kis tervezés és újraelosztó adóztatás mérsékli a hatásait. Ám a kul­túrát ós általánosságban az élet minőségét ez a rendszer ma csak leala­csonyíthatja.

A szocialistáknak azon kellene igyekezniük, hogy az államosított iparágakat ne egyszerűen csak a tőkések lepipálására használják – ebben a kísérletükben vagy sikerrel járnak, vagy sem -, hanem hogy kifejlesszék az iparirányítás demokratikusabb és emberhez méltóbb rendszerét, a gépek emberibb alkalmazásának lehetőségét, valamint az emberi leleményesség és erőfeszítés gyümölcseinek értel­mesebb felhasználási módját. Ha ezt meg tudják tenni, akkor a jövő a kezükben van." (p. 268.)

Bár a Schumacher által érintett problémák javáról (ökológia, harma­dik világ, munkaszervezet stb.) az írások születése és a magyar kiadás között eltelt időszakban sokkal alaposabb, érettebb munkákat is olvas­hattunk már, e könyv tanulmányozása mégis szükséges állomás egy olyan időszakban, amikor majdnem hogy a nulláról kell kezdeni a kritikai társadalomtudomány újjáépítését. Még akkor is nagy szükség van rá, ha a szöveg túlnyomó része Marx előtti szemléletet tükröz. Erre utal a fel-felbukkanó technikaellenesség és romantika, a keresztény alapokra, a hét bűnre, a hitre való hivatkozás, a buddhista közgazdaságtan dicsére­te, a „nobblesse oblige" elvének átültetése az emberiségre, vagy Malthus megidézése az erőforrások tárgyában („az anyagi fogyasztás vég­telen növekedése egy véges világban képtelenség"; p. 125.). E szenten­cia meglehetősen sovány konklúzió a hegyeket mozgató elemző fejeze­tek után.

Intuitív, idealista szocializmusával Schumacher az Igazak Szövetsé­gének késői leszármazottja. Egy helyütt szó szerint le is írja könyvében: „minden ember testvér" (p. 66.). Innen pedig már csak egy lépés a tudo­mány. Egy kopernikuszi fordulat…

Jegyzet

1 Schumacher műve Small is beautiful címen 1980-ban jelent meg Londonban. A magyar fordítás: Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1991.

Az amerikaiak katonai fellépése az Öbölben, úgy tűnik, minde­nekelőtt a veszélyessé váló hazai gazdasági recesszióra történő reagálás. Recesszióra már jó néhány alkalommal születtek ha­sonló válaszok. Ami konkrétan a mostani reakciót illeti, azt há­rom aspektusból lehet megközelíteni: 1. a konfliktus láthatóan pusztán gazdasági ütközésen alapul, és mellőz mindenfajta hi­degháborús retorikát; 2. a mozgósítás egyértelműen Dél ellen irányul, mellőzi a Kelet-Nyugat jelleget; 3. mindmáig először for­dul elő, hogy a válság egyesíti egész Északot, Nyugatot és Ke­letet a Dél (egy része) ellen.

Miért ennyire erőteljes az amerikai reakció a kuvaiti iraki in­vázió ellen? Az Egyesült Államok jóval tovább ment annál, mint amit a többség kezdetben a célnak megfelelőnek látott, és mint amit sokan kívánatosnak tartanak. Miért most robbant ki ez a re­akció, és például nem akkor, amikor Irak megtámadta Iránt, vagy amikor Izrael elözönlötte Libanont, nem szólva az arab területek elhúzódó izraeli megszállásáról?

Gazdasági recessziók és katonai intervenciók az USA politikájában

Természetesen a magyarázat részben ott kereshető, hogy az amerikai érdekek különböznek vazallusaik, illetve ellenségeik vonatkozásában. Mindenesetre egy ilyen mértékű külföldi ameri­kai reakció közvetlenül összefüggésbe hozható az USA saját gazdasági szükségleteivel és belső politikai konfliktusaival. A je­lenlegi recesszió, valamint a kongresszusnak a Bush-Cheney katonai költségvetés csökkentésére irányuló állandó fenyegeté­se mindazonáltal csak részben lehet magyarázat. Bár nem hiá­nyoznak a történelmi precedensek. Elmondhatjuk, hogy a külön­böző hatalmon lévő adminisztrációk, republikánusok és demok­raták számára a második világháború óta már öt recesszió szol­gáltatott alkalmat a háborús gépezet beindítására.

1950-ben Truman vaskos válasza a koreai háborúban teste­sült meg, a háború utáni leszerelés és az 1949-es első gazdasá­gi recesszió után, amikor sokan attól tartottak, megismétlődhet a harmincas évek depressziója. Az 1957-58-as recessziót az Eisenhower vezette libanoni intervenció követte 1958-ban. Az 1 S67-es recesszió aggasztó volt Németország és Japán számá­ra, az USA azonban alig vett észre belőle valamit, hála a háború Johnson alatti óriási méretű eszkalációjának Vietnamban. Mind­ezt Johnson ráadásul úgy vitte véghez – még alelnökként és de­mokrata jelöltként – hogy eközben az 1964-es elnökválasztási kampányt éppen azzal küzdötte végig és nyerte meg, hogy Goldwaterrel szemben a vietnami háború befejezésére tett ígé­retet. A vietkongok Tet-offenzíváját 1968-ban és az 1969 és 1979 közötti recessziót azután egy újabb amerikai recesszió-eszkaláció követte.

Az 1979-es recesszió, valamint a demokrata Jimmy Carter politikája megnyitotta a második hidegháború éveit. A „dupla vágányos" politika, amely egyfelől a cirkáló rakéták Európába tele­pítését szorgalmazta, másfelől az erő pozíciójából tárgyalt a Szovjetunióval, azután pedig a NATO-költségvetés évenként 3%-os emelése – mindez megelőzte az 1979-es szovjet meg­szállást Afganisztánban.

Az 1981-1982-es recessziót a reagani katonai keynesizmus határozta meg, és a tömény fegyverkezési hajsza – hogy ne szóljunk a kontrák bevetéséről Nicaraguában, és a talán túl­méretezett grenadai reakcióról. Kivétel volt (amely erősíti a sza­bályt?) az 1953-1954-es recesszió, amely a koreai háborút kö­vette, és az 1973–1975-ös erős recesszió. Ez utóbbi közvetlen azután következett, hogy elindult az enyhülés Nixon és Brezsnyev között, a maoi Kína nyitása után, miközben azonban a viet­nami háború még zajlott. Margaret Thatcher 1982-ben, amikor a gazdasági recesszió és a politikai megsemmisülés egyaránt fe­nyegette kormányát, ugyanolyan túlméretezett módon reagált, és megkapta – politikai élete során másodszor – az egyetértést a Falklands/Malvin-háborúhoz. (Az egész Nyugat támogatta, Amerika közreműködéssel, Nyugat-Európa pedig az Argentína elleni embargóval.)

A recesszió fenyegetései, valamint a katonai kiadások meg­nyirbálása Bush elnököt is aránytalan és tömény reakcióra kész­tette. Még nagyobb recessziós veszélyek, népszerűségének ha­nyatlása az adó/deficit kérdésben a korábbiaknál is eltúlzottabb válaszra indította Irak ellen. Az amerikai sajtó bizonyos cikkei azt sugalmazták a demokratáknak, hogy tegyék tartalékba a Kong­resszusban a Pentagon-költségvetés csökkenését szorgalmazó javaslataikat, a csökkenés ugyanis olyan mérvű lenne, amely „megosztaná a békét". Természetesen az USA harmadik világ­beli intervenciójának anyagi bázisa és logisztikája további támo­gatást kap.

Az Öböl-válság esetében azonban az előző krízisekhez ké­pest három lényeges különbség mutatkozik.

1. Bush reakciójának nemcsak gazdasági okai vannak.

Az energikus amerikai reagálás oka az Öbölben világosan gaz­dasági és politikai. Az ok egyértelműen az olaj, mindenfajta hi­degháborús ideológiai elmérgesedés nélkül. Az olaj-konfliktust és a kemény amerikai választ azonban a kis államok „védelme" valamint a nemzetközi „jog" köntösébe öltöztették.

Hasonló jogsértések mindazonáltal soha nem vezettek em­bargóhoz Izraellel szemben, és ilyesfajta érvek nem merültek fel, amikor egy évvel korábban ugyanaz a Bush elnök megszáll­ta Panamát. Kiderült ugyanis, hogy az amerikai invázió oka nem annyira Noriega elfogása volt (amelyet egy csapásra meg lehe­tett volna oldani az izraeli kommandósok módszerével), hanem főleg az a szándék, hogy megdöntsék a kormányt, és megaka­dályozzák, hogy egy új Csatorna Bizottság panamai többség­gel tárgyalhasson e darab, hagyományosan amerikai földről – Japánnal. Lehet, hogy e művelet „sikere" (természetesen nem Noriega elfogása vagy a kábítószer beáramlásának akadályozá­sa) bátorította fel Bush elnököt erre az új kalandra is.

Az olaj reális ára tovább csökkent, annál is inkább, mivel csökkent annak a dollárnak az árfolyama is, amellyel az olajat fizetik. Iraknak volt néhány jogos követelése, mind Kuvaittal, mind a többi arab állammal és olajtermelővel szemben. Szad­dam Húszéin azzal, hogy e követeléseket invázióval akarta ér­vényesíteni, sértett más, az olajhoz fűződő érdekeket, fenyeget­te az Egyesült Államok vazallusait, nemkülönben az USA „oszd meg és uralkodj" politikáját.

A Time hetilap (1990. augusztus 20.) megjegyezte, hogy az „az értéket termelő források aránytalan elosztása, az eltávolodás a szegények és gazdagok között, regionális válságokat eredmé­nyez, és e harcok súlyos kihatással lesznek az egész világ élet­színvonalára." Idézet Bush egyik tanácsadójától: „A kihívás nem volt bonyolult. Egy hülye is megértheti. Nekünk szükségünk van az olajra. Nagyon kellemes a szabadság védelmére való felké­szülésről beszélni, de Kuvait és Szaúd-Arábia nem kimondottan demokráciák, és ha exporttermékeik élén történetesen a na­rancs állna, Washingtonban augusztusban mindenki szabadság­ra ment volna. Itt nem sok vacillálni való van."

Ám még a jelenlegi olajár vagy az olajtermelők szerződés­kötő hajlama sem igényelt volna ennyivel keményebb beavatko­zást, ahhoz képest, ami az első vagy a második olajsokk idején történt. A Nyugat, élén az amerikaiakkal, ezekbe könnyen bele­ment, hiszen a korábbi hasonló kihívások némileg jótékony ha­tással voltak a fejlődésére. A mostanit még könnyebben megúszhatta volna. S mégis azt kell látnunk, hogy még a legsúlyo­sabb gazdasági recessziók – mint az 1973-as vagy az 1979-es – sem váltottak ki ily mérvű intervenciót. Persze tudvalevő, hogy akkor a Szovjetunió nagy akadályt jelentett egy nagyszabású amerikai beavatkozás számára a Közel-Keleten. De hát Húszéin is elszámolta magát, nem gondolt egy ilyen vad és kiterjedt re­akcióra egy nem oly nagy jelentőségű kihívással szemben (mint amilyen, mondjuk, Brezsnyevé volt az afgán megszállás idején). Az amerikai válaszlépés túlméretezett volt a provokációhoz ké­pest, és valójában egészen más külső és belső elvárásoknak felelt meg.

2. A „vörös" veszélytől eljutottunk az „arab" veszélyig.

Ez a mozgósítás teljes mértékben a Dél (egy része) ellen irá­nyul, és látszólag sincs Kelet-Nyugat ellentétet idéző ideologi­kus fedése. Az Egyesült Államok népszerű reakciója – némi fizi­kai agresszió és ártalmatlan emberek fenyegetése – az arab madárijesztő ellen irányul. Nem véletlen, hogy az elterjedt elkép­zelés szerint arab és terrorista ugyanazt jelenti. (Szaddam a nyugatiak fogva tartásával, akiket „vendégeinek" tart, rájátszik er­re az elképzelésre, sőt elősegíti, hogy ez a „vendég" megjelölés sajnálatosan egybecsengjen a túsz kifejezéssel is. De miről van szó? Néhány ezernyi, luxus-szállodában tartott nyugati állandó­an a lapok első oldalán szerepeit mint sanyargatott túsz, miköz­ben senki sem törődött azzal a harmadik világból kikerült több százezer szegény dolgozóval, aki Kuvaitból és Irakból menekült.)

A hidegháború, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés meg­szűnésével, amelyek hihető ellenségek voltak, most legitimálni kel! egy újabb célpontot. Valójában a Kelet és Nyugat látványos konfliktusainak nagy része mindig jótékonyan elfedte a mélyben húzódó Észak/Nyugat-Dél konfliktust. Most azonban nincs más választás; az Észak-Dél viszálynak napfényre kell kerülnie. A kábítószer-forgalom és az egyéni terrorizmus hasznos, de korlá­tozott célpontot jelent. Jobb célponttá válnak a jelenségek vi­szont akkor, ha sikerűi kapcsolatot bizonyítani egy őket támoga­tó állammal, ahogy ezt tették kétes érvénnyel Líbiával. Panamá­ban, hasonlóképpen, a látszólagos ellenség a „narko-terrorizmus" volt: a két célt egybeolvasztották, és Noriega figurájában személyesítették meg, ezáltal helyettesítve a már nem létező vö­rös-szovjet madárijesztőről szóló korábbi ideológiát.

Még hasznosabb azonban mindenkit egy igazi háborúra mozgósítani a harmadik világ egyik állama ellen, valamint a fel­tételezett fenyegetéssel szemben, amit képvisel. Pedig rövid idővel ez előttig ugyanez az állam jelentős támogatást kapott az amerikaiaktól és a nyugatiaktól szomszédja, Irán ellen, akit azelőtt tartottak — s festettek le – a legnagyobb fenyegetésnek. Akkor nem számított, hogy Szaddam, a kegyetlen, gázt vetett be Irán és a saját népének egy része ellen. Csak az új helyzetben vált e borzalmas tény egy ellene használható propaganda fegy­verévé.

3. Az Észak egységesen lépett fel a Déllel szemben.

Az Öböl harmadik, legfontosabb, de máig legalábbis legnagyobb változása az, hogy a háború egységbe kovácsolta a szövetsé­ges Északot a Dél ellen. Az Irak elleni kiállás, Nyugattól Keletig magában foglalta a Egyesült Államokat, Nyugat- és Kelet-Euró­pát, a Szovjetuniót, Kínát és Japánt csakúgy, mint más USA-vazallus államokat és kormányokat, amelyeknek fegyvereit tetszés szerint hol ez ellen, hol az ellen lehet fordítani, mint például Egyiptom és Pakisztán esetében. Ez az új elkötelezettség alap­vető különbséget jelent, egy új fordulatot, amely a „nemzetközi" kapcsolatok jövőjére nézve baljós fenyegetést jelez.

A sajtó csak néhány apró kockáját mutatta be ennek a bo­nyolult elkötelezettség-mozaiknak, igyekezett nagy ívben elke­rülni a kép teljes bemutatását, amely az egész világberendezke­dést felforgatja. Maga a Time emeli ki a meglepő szándékegysé­get. „Ritkán látni – írja a lap -, hogy egy áldozat kellemetlensé­gei ennyire közvetlenül kapcsolódjanak a nyugati gazdaságok egészségéhez." Az angol miniszterelnök asszony, Thatcher, ugyancsak így kommentált: „Nem tudok visszaemlékezni hason­ló pillanatra, amikor a világ ennyire szoros egységben lett vol­na". „Világon" a hölgy az Északot érti, hiszen csakis ez az, ami számít. Mindenesetre, ahogy a Times-ban Bush egyik közvetlen munkatársa mondja, aki látta főnökét munka közben: „ő nagyon jól tudta, ahhoz, hogy a Szaddam elleni kiállás hatásos legyen, úgy kellett beállítani, mint valami olyasmit, ami más mint egy egyszerű viszály a gazdag Nyugat és a szegény arabok között".

Ma a hidegháborúhoz képest a nagy különbséget a Kelet és a Nyugat teljes felsorakozása adja az Észak frontján – és nem­csak diplomáciai síkon. Természetesen az olaj és az arany árá­nak emelkedése manna az oroszoknak is ebben a súlyos gon­dokkal terhelt időszakban (miközben mindez éppen az ellen­kezőjét jelenti az olaj-importőr Kelet-Európa és a harmadik világ számára). Most katonai téren is megtörtént az igazodás. Mint az International Herald Tribuné (1990. augusztus 27.) megállapítja: „az együttműködés próbája az a tény, hogy egy szovjet hadihajó riasztotta az egyik angol felderítő repülőt, jelezve neki egy hajót, amely nem tartotta be az embargót". Ugyanazon a napon, ugyanabban az újságban a Reagan-Paul Nitze éra idején a fegyverek ellenőrzésével foglalkozó személy közölte: „Mihail Gorbacsov meglehetősen gyakran kifejtette az akkori államtit­kárnak, George Schultznak és csoportjának, hogy közös ameri­kai-szovjet érdek nem bátorítani a Közel-Keleten és Dél-Ázsiá­ban a muzulmán erők növelését, mert ez potenciálisan felhívás lehet a szakadár magatartásra a Szovjetunióban növekvő szám­ban élő muzulmán kisebbség számára." Azóta a Szovjetunió ta­núja lehetett számos muzulmán felkelésnek, és Kínában is volt ilyen 1990-ben, Nyugat-Sinkiangban.

Egy eszkaláció, amely visszaüthet az USA-ra

Be kell látni: Bush elnök jelentős diplomáciai sikert könyvelhet el azzal, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában a mai napig egy­hangú támogatottsággal bír, további megerősítést kapva az ügy­höz. Bush előnyhöz jutott azáltal, hogy nyugati, európai és japán partnereinek bizonyíthatja katonai erejét és geopolitikai fontos­ságát. Bár szövetségesei gazdaságilag most jobban állnak, mint az Egyesült Államok, katonai téren még gyengék. Ez hosszú ideig így marad, de a sors iróniájaként a háború vagy a közel-ke­leti állomásoztatás tovább gyengíti az amerikai gazdaságot kon­kurenseihez viszonyítva. Ugyanakkor, gazdasági és politikai okok miatt Gorbacsovnak mindent el kellett követnie, hogy nem­zetközi téren megőrizze magát. Így a Szovjetunió is támogatta az amerikaiakat a Biztonsági Tanácsban. Természetesen a har­madik világ érdekeit fel lehet áldozni. Azoknak az amerikai inter­vencióknak a tanúságai szerint, amelyeket ENSZ-zászló alatt vittek véghez Koreában az ötvenes, vagy például Kongóban a hatvanas években, az ENSZ-legitimációval megtámogatott kö­zel-keleti amerikai akciók ma hatalmas fenyegetést jelentenek a harmadik világ számára.

Mindenesetre az Egyesült Államok pozíciójának megfelelő elkötelezettség még az amerikai hatalmon belül is, az eszkaláció és az elnyúló állomásoztatás elavulásához vezet. Az idő inkább Huszeinnek dolgozik, mint Bushnak. Más nyugati és regionális érdekek – nem szóivá az arab és iszlám tömegek érdekeiről ­többet veszíthetnek, mintsem nyerhetnek egy közel-keleti ameri­kai megszálláson, és idővel még csökönyösebbé válhatnak egy újabb eszkaláció idején. Moszkva is, amely elnézte az ENSZ fe­dezetét a koreai, kongói és most az Öbölbeli USA-akciónál, megváltoztathatja a véleményét. Néhány külügyminiszteri szó­vivő még a Szovjetunió fennállása idején felhívta a figyelmet ar­ra, hogy azok az amerikai csapatok, amelyek a Közel-Keletre ér­keztek, ott is maradhatnak – ahogy most is ott vannak Koreában – és akkor túl közel kerülnek az orosz területhez.

Reménykedni csak abban lehet, hogy kigondolnak egy ésszerű kompromisszumot, amelyet mindenki elfogad. Máskülön­ben a konfliktus elmérgesedik, és ha Izrael beavatkozna, határo­zottan megváltozna az arab elkötelezettség. Mubarak egyiptomi elnök és talán más USA-szövetséges arab vezetők is olyan helyzetbe kerülhetnek, hogy nem lesznek képesek megfékezni az iszlám fundamentalisták amúgy is fenyegető mozgolódásait. Gorbacsov félelme valóra válhat. Szaddam Húszéin még jobban mozgósíthatná az arab népeket egy szent háborúra, az arab egység és a világ muzulmán közössége védelmében, oltalmaz­ván az Iszlámot és a szent helyeket Mekkában. Vallási és népi háború robbanhat ki muzulmánok és keresztények között, öt századdal azután, hogy az előbbiek elűzték az utóbbiakat Spa­nyolországból. Az Észak-Dél határok megjelöltettek. Még vilá­gosabban, mint azelőtt.

(Ford: Földes J. György)

Marx Centouno, 4. sz., 1991 február.

Jelentős siker a Marx-Engels összkiadás folytatásáért tett erőfeszítések nyomán.

Miután a közelmúltban szerződés jött létre az amszterdami Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány (IMES) és a Német Tudományos Akadémiák Konferenciája között, a Marx-Engels összkiadás (MEGA) folytatása belátható időre biztosítottnak látszik, A Német Tudományos Akadémiák Konferenciája létesít Németország területén egy MEGA szerkesztőséget, amelynek mindenekelőtt a már előrehaladott szerkesztettségi álla­potban lévő MEGA kötetek befejezése lesz a feladata. E munkában hét kiadói műhely közreműködését hagyták jóvá.

Nincs még egy összkiadás, melynek sorsa iránt oly széles körű ér­deklődés nyilvánult volna meg, mint a MEGA esetében történt az utób­bi két év során. Egyesült Államokbeli, német, francia, japán, dán és más nemzetiségű prominens filozófusok, társadalomtudósok és történé­szek fejezték ki abbéli aggodalmukat, hogy a két gondolkodó írásainak teljes körű, történeti-kritikai kiadására irányuló fontos terv esetleg po­litikai motívumok alapján elakadhat. Nem is olyan régen ezerötszázhu­szonegy japán tudós felhívásban fordult ez ügyben német, orosz és hol­land intézményekhez, melyektől törekvésük támogatását remélték. „Csakis a tudomány látja kárát!" – jelentette ki David Rjazanov 1929-ben, amikor az általa az 1917-es októberi forradalom után kezdemé­nyezett „első" MEGA kiadása megrekedt. Hitler hatalomra jutása és a sztálini terror következtében – mely utóbbinak maga Rjazanov is áldo­zatául esett – a próbálkozás torzó maradt. Az úgynevezett „új" MEGÁ-t, amelyet a hetvenes évek elején a moszkvai és a berlini Marxizmus-Le­ninizmus Intézet kezdett kiadni, az NDK-beli „fordulat" után hasonló fenyegette. Ilyen körülmények között lépett sorompóba a kéziratos Marx-Engels hagyaték legnagyobb részét birtokló amszterdami Nem­zetközi Társadalomtudományi Intézet (OSG), valamint a trieri Karl Marx Ház, amelyek – bár bizonyos fenntartásokkal – korábban is tá­mogatták a MEGA projektumot. 1990-ben Amszterdamban létrejött a Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány, amely ez időponttól magára vál­lalta a MEGA kiadásának irányítását. A tervek szerint a kiadás munká­latai a továbbiakban minden politikai szándék mellőzésével folynak, méghozzá nemzetközi keretekben, bár a teendők nagyobb része nyil­vánvalóan továbbra is Németországban végzendő el. A német Tudomá­nyos Tanács már 1991 januárjában számba vette a MEGA esetleges fel­vételét az akadémiai programba, nemrég pedig alapjában ugyanilyen szellemben nyilatkozott egy, a Német Tudományos Akadémiák Konfe­renciája által létesített és Dieter Henrich müncheni filozófus elnökleté­vel működő nemzetközi szakbizottság is. Az akadémiai műhelyen túl, Trierben és Aix-en-Provence-ban egy német-francia MEGA munkacsoport is létesült. Az IMBS pénzügyi támogatásának köszönhetően előreláthatólag a moszkvai MEGA műhely is folytathatja munkáját. Szó van egy munkacsoport létrehozásáról az IISG keretében is.

A Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány a kiadás munkálatainak se­gítésére létrehozott egy Nemzetközi Tudományos Tanácsot is. Magyar­országról lapunk elnökét, Tőkei Ferenc akadémikust kérték fel a tevé­kenységében való részvételre.

Az IMES titkárságának címe: Cruquiusweg 31, NL-1019 AT Ams­terdam. Telefon: (00-31-) 020-6685866, fax: (…-) 020-6654181.

A Marx Centouno munkacsoportjainak egyikében, nevezetesen abban, amelyik a kapitalizmus kritikájával foglalkozik, azt a fel­adatot kaptam, hogy (újra) nyissak vitát az Észak-Dél viszony­latról, a kapitalista termelési mód jelenlegi fejlődési szakaszával kapcsolatban. Miután ismerem a rendelkezésre álló teret, nem tudom áttekinteni a problémák egészét a maguk szerves és ta­golt mivoltában; így hát mondanivalómat a Perzsa Öböl konflik­tusából kiindulva, néhány rendszertelen észrevétel megtételére korlátozom, és ily módon fogalmazok meg néhány feltételezést a nemzetközi társadalmi és gazdasági kapcsolatok menetének jövőjéről. Mindezt természetesen úgy, hogy reflektálok a „világ­gazdaság-iskola" néhány kiemelkedő személyiségének a tézise­ire az Öböl-válság természetével kapcsolatban, remélve, hogy ez elősegítheti további vélemények, kritikai észrevételek kinyil­vánítását, és hozzájárulást jelenthet a témáról szóló vitához.

1. A háború az Öbölben: egy amerikai háború

Ahogy az már szóba került, mindenekelőtt tisztázni kel! a Perzsa Öbölben lezajlott konfliktus reális jelentőségét. Ebben az érte­lemben elengedhetetlennek tartom, hogy elhatárolódjam azok­tól, akik szerint a háború pusztán Észak-Dél összecsapás, és akik a következő évtizedek kapitalista rendszerének szín­terén várható feszültségek egyetlen forrását a centrum-periféria-ellentét kiéleződésében jelölik meg. Ugyanis úgy tűnik, nagyon leegyszerűsítenénk a dolgot, ha a konfliktusban felvonuló erők egyetlen demarkációs vonalaként az Északot a Déltől elvá­lasztó távolságot neveznénk meg. Mindezt nem azért a teljes el­szigeteltségért szükséges említeni, amelyben Irak találta magát (ezt az országot különben a félperifériához kell sorolni, annak a régiónak egyik hatalma, nem pedig a Délé), hanem az ellenfél koalíciójának mélységesen heterogén és összetett jellege miatt. Az első észrevétel, amelyet ennek kapcsán el kell mondani, hogy az Öböl-háború (amint a Marx Centouno 4. számának ve­zércikke leírta) amerikai háború volt, amelyet az Egyesüli Álla­mok szándékosan provokált, és ügyesen keverte bele a konflik­tusba a többi fejlett kapitalista országot is (gondoljunk csak Né­metországra vagy Japánra, amelyek – önmaguk ellenére – több milliárdot fizettek egy olyan háború támogatására, amelyet leg­veszélyesebb gazdasági konkurensük irányított!). Ami ezt a kér­dést illeti, azt hiszem nincs mit hozzáfűzni ahhoz a momentum­hoz, amit Samir Amin mutatott ki, nevezetesen, hogy az Egye­sült Államok minden valószínűség szerint csapdát állított Szad­dam Húszéin rezsimjének, hogy egy régen eltervezett USA-koncepció megvalósuljon. Az alapvető kérdés, amelyre választ kell adni: mi késztette az USA-t egy háború kirobbantására, és mi­lyen összetett motivációk késztették ilyen nagy méretű katonai akcióra a Közép-Keleten? Ezzel kapcsolatban nem tagadom, hogy mellék-okként említést érdemel az USA gazdaságát el­árasztó recesszió-hullám (Frank) csakúgy, mint az az igény, hogy az arab világnak az olajból származó hatalmi pozícióit két­ségessé tegyék (Amin); mindenesetre azt hiszem, hogy az ame­rikai intervenció alapvető okát – amennyiben ez összefügg egy sor ellentmondás-halmazzal, amelyek nem pusztán mennyi­ségi és átmeneti jellegűek – a fejlett kapitalista országok kö­zötti (illetve ezek és a Szovjetunió közötti) erőviszonyok összességéből kiindulva kell keresni, amelyek az utóbbi 10-15 évben folyamatosan átalakultak.

Kevesebb mint húsz év elteltével két körülmény járult hozzá a nemzetközi társadalmi-gazdasági kapcsolatrendszer újra meghatározásához: 1) az Egyesült Államok – mint fő gazdasági-pénzügyi hatalom – relatív hanyatlása a kapitalista világrendsze­ren belül (ennek kiváltó oka volt Japán és Németország növeke­dése, amelyek, legalábbis pillanatnyilag, nagyobb hasznot húz­tak a kapitalista termelési mód újjászervezéséből, ami pedig a „számítógép-forradalommal" függ össze); 2) a magukat szocia­listának nevező rezsimek hirtelen összeomlása, és a két pólusú (USA-SZU) gazdasági rend ebből következő vége. Éppen ez utóbbi körülmény tette lehetővé az Egyesült Államok intervenci­óját a Közép-Keleten (amely lényegében éppen az ő relatív gaz­dasági hanyatlását volt hivatott késleltetni). Gyakorlatilag csak a „szocialista" országok és a Szovjetunió totális árulásának kö­szönhető, hogy az Egyesült Államok rákényszerítette a krízis ka­tonai megoldását az Öböl-válságra, és ezzel kettős, jelentős eredményt ért el.

Elsősorban bebizonyította, hogy egy gazdaságilag hanyatló hatalom, amely elsőrendű katonai-ipari komplexummal rendel­kezik, tökéletesen képes világszintű, abszolút uralmi pozíciójá­nak megtartására (ami fordítottan azt jelenti, hogy egy ország vagy országcsoport gazdasági felemelkedésben, ám katonai ar­zenál nélkül, nem tölthet be igazán uralkodó szerepet a kapita­lista világrendszeren belül). Az elkövetkezendő években egyre világosabbá válik, mindenesetre nagyon valószínű, hogy Japán és Németország – amennyiben tényleg versenyezni akar az USA-val a kapitalista világ koordinációs centrumának szerepéért

– nem teheti meg, hogy ne lássa el magát jelentős fegyverarze­nállal (miután anélkül – ahogy az Öböl-események bizonyítják – lehetetlen önálló és független nemzeti politikát folytatni).¹

Másodsorban újra emlékeztetni szeretnék arra, hogy az Egyesült Államok az Öbölben végrehajtott katonai intervencióval – egyfelől a koalícióban résztvevő számos arab országnak nyúj­tott jelentős kölcsönök hatására, másfelől mert (direkt formában és/vagy indirekt módon az izraeli szövetséges további felfegy­verzésével) egyáltalán nem zárható ki az amerikai katonai jelen­lét növekedése a Közép-Keleten – összességében megerősítet­te ellenőrzését a közép-keleti olaj felett, amely legalább is a mostani előrejelzések szerint még hosszú ideig a legfontosabb energiaforrás marad a fejlett kapitalista országok ipara számára. Ez a körülmény is jelentős hatással bírhat az Egyesült Államok és konkurensei közötti viszonyra, mivel – ahogyan köztudott – az utóbbiak az előbbieknél jóval nagyobb mértékben függenek a közép-keleti nyersolaj-importtól.²

Röviden, amit többen állítani szeretnének, nevezetesen, hogy az Észak-Dél ellentét a következő években elmérgesedik – ebben nagy súlya van a nemrégen zárult, az Iszlámra nézve megalázó háborúnak, és abszolúte nincs kizárva, hogy az Egye­sült Államok a Közép-Keletre a neokolonialista uralom külön­böző formáit erőlteti rá (olyanokat, amelyek Latin-Amerika orszá­gaiban évszázadok óta léteznek) -; nos, mindez csak egyike azoknak a tényeknek, amelyekben nyilvánvalóvá válnak az interkapitalista ellentmondások. A színfalak mögött ugyanis mé­lyebb ellentmondások húzódnak meg a fejlett kapitalista belső szektorban, ami előreláthatólag és hosszú távon egy Észak-Észak konfliktusban éleződhet ki újra.

Ezért merülhet fel tehát, hogy ez a sajátos .gyarmatosítás" (vagyis az Észak-Dél ellentét keretében az Egyesült Államok ál­tal diktált „béke") a kapitalizmus egyik (új) fázisának előjátékát jelentheti (amelyet a jól ismert Lenin-elemzés szerint a világ­szintű, imperialisták közötti konfliktus újraéleződése jellemez) – ahogy egyébként a múltban ez nemegyszer bekövetkezett, ami­kor a periférián zajló háborúk mintegy feldiffundáltak a központi területek felé.³

2. A kapitalista világ egy átmeneti „fázisban"

A kapitalista világrendhez tartozó társadalmi formációk konfliktuális feszültségei tehát fejlődhetnek mind „vízszintes" irányban (a magasan fejlett kapitalista országok között), mind „függőleges" irányban (amikor is az ellentét a centrumhelyzetű, a periférikus és a félperiférikus társadalmi formációk közötti viszonyból ered).⁴ A „vízszintes" konfliktusok – csakúgy, mint a „függőlege­sek" – permanensen jelentkeznek azokban a társadalmakban, ahol a világkapitalista rendszer hierarchiája érvényesül, persze más és más gyorsulási idővel (néha éppen lelassuló időszakok­kal) aszerint, hogy a kapitalista termelési mód milyen szintjén levő állapotról van szó.

Hogy az imént felvázolt feltevés teljesen érthetővé váljék, tisztázni kell – ha vázlatosan is -, mit értek a kapitalista termelé­si mód egy-egy állapotán (vagy fázisán). Hogy elkerülhessünk bármiféle félreértést vagy belemagyarázást, előre szeretném bo­csátani, hogy nem kívánok belemélyedni a kérdésbe, és nem célom a kapitalista termelési módra vonatkozó elméletet bármi­féle történelmi koncepcióra visszavezetni, mint amilyen például az a hagyományos marxista felfogás, amely a termelőerők fejlődésének primátusára alapozott elméletből mechanikusan magyarázta mind a termelési módok történelmi egymásutánisá­gát (feudalizmus – kapitalizmus – szocializmus), mind a kapita­lista rendszer evolúcióját (a jól ismert parabola-modell szerint, amely az említett társadalmi rend eredetét, fejlődési szakaszait és végső feloszlását – mint leszálló ágat – ábrázolja). Ellen­kezőleg, szeretném aláhúzni, miként fejlődik a kapitalizmus – nem lineáris és extenzív módon – történelmi szüneteken és megtorpanásokon keresztül, amelyek a rendszer társadalmi-gazdasági struktúrájának új meg új átszervezésében csúcsosod­nak ki (ez utóbbiakat csak post festum !lehet rekonstruálni, mivel elméletileg lehetetlen azonosítani valamiféle „fejlődési törvényt", amely determinisztikusán előirányozná a kapitalista fejlődés egyik stádiumából a másikba való átmenetet).

Mindezt előrebocsátva, nézetem szerint a kapitalista fejlődés minden „fázisát" alapvetően egy vagy több húzó­ágazat szektorának munkafolyamatai, technikai-szervezeti formái határozzák meg, illetve a társadalmi (kapcsolat-) „szervezés" bizonyos formája, amelynek megfelel a kapita­lista világrendszer hierarchiája, a csúcson egy vagy több magasan fejlett országgal. A kapitalista fejlődés „stádiumai" nem határozhatók meg pusztán a technikai-szervezeti appará­tusán történt változtatások arányában, ahogy arra következtetni lehetne néhány olyan szervezetelméleti tanulmányból, amelyet a „harmadik ipari forradalomról" készítettek a munkafolyamatok számítógépesítését követően. Miként Marx állította, a termelés­nek mindig a társadalmi kapcsolatok különleges formájában, il­letve azok közvetítésével kell történnie, és ezt figyelembe véve mondhatjuk, hogy a kapitalista termelés szövetére vonatkozó át­alakulások vezetnek el végül is új kapitalista társadalmi viszo­nyok és termelési formák létrehozásához (éppen azért, mert mó­dosítják az osztályok és a munkafolyama tok vezetésének, illetve a végrehajtásnak hierarchikus viszonyait).

Ebből a perspektívából nézve a kapitalista termelési módnak az első ipari forradalomból kilépő formája eléggé meghatározott jegyekkel bírt, mint ahogyan az is, amelyik a második világhábo­rúból került ki, s amelynek „válsága" mintegy húsz évvel ezelőtt kezdődött, anélkül, hogy már kézzelfoghatóan meg lehetne ha­tározni a kapitalista fejlődés új „fázisának" elemeit.⁵ Ha ugyanis egyfelől a számítógépes és távközlési technológiák nagymérvű fejlődése annak feltevésére ösztönöz, hogy ez lesz a kapitalista fejlődés új fázisának „technológiai paradigmája", akkor másfelől nem világos, melyek lesznek az új termelő húzóágazatok, nem világosak az energetikai döntések (amelyektől többek között az OPEC-országok jövője függ), és mindenekelőtt – hogy elérjünk a kulcsfontosságú ponthoz – még igen bizonytalan a világgazda­sági elsőségért folyó harc végleges kimenetele (Németország? Japán? Egyesült Államok?).

E feltevés alapján állok tehát elő azzal a hipotézissel – ame­lyet persze alá kell vetni a történelem ellenőrzésének -, hogy miközben a „függőleges" konfliktus (a centrum és periféria között) a kapitalista termelési fázis relatív stabilitása idején robban ki (meghatározott szocio-produktív berendezkedéssel és újrakötődő nemzetközi egyensúlyokkal); a „vízszintes" konf­liktus akkor kerekedik felül, amikor a kapitalista fejlődés egyik fázisából a másikba való átmenet időszakában va­gyunk, mert ilyenkor robbannak ki az imperialisták közötti érdekharcok a világszintű hegemónia meghódításáért.⁶

Amit az imént elmondtunk, legalább két elméleti következte­tés levonását igényli. Először is szükségesnek tűnik mindenféle „ultraimperializmus"-teória elutasítása, amely teória egyébként igen gyakori a marxizmusban, de amelyet a kapitalista fejlődés kézzelfogható menete teljes mértékben cáfol.⁷ A kapitalizálódott területek belső konfliktusa bizonyára az újjáalakítás és közvetí­tés pillanataiban nyílik meg; a közvetítések szerződéseken és különféle szerveződéseken keresztül – különösen ebben a szá­zadban – meghatározott apparátusokban is intézményesülnek (például: az OECD, a Közös Piac, a NATO stb.), ámde a vi­szonylag békés fázisok a lényegből fakadóan (szükségszerűen) átmenetiek. A kapitalista termelési mód megszakított fejlődése, a maga megújuló „ipari forradalmaival", a fejlett kapitalista terü­letek egészét nem egységesen érinti, időnként ugyanis összeza­varja a világgazdasági hierarchia struktúráját, meghatározva bi­zonyos országok felemelkedését és mások hanyatlását, követ­keztetésképpen növelve az egyenlőtlen fejlődés és az imperia­lista konfliktusok fellobbanását.⁸

Ebben az értelemben, az Egyesült Államok mégoly gyümöl­csöző kísérlete – a katonai erőszak alkalmazásával – saját világ-hegemóniai helyzetének megőrzésére (ahelyett, hogy szentesí­tette volna egy „új nemzetközi rend" kialakítását) pusztán kon­junkturális győzelmet jelent, mondhatni, a centrum társadalmain belüli újabb konfliktuális huzavonát (minthogy a közel-keleti „gyarmati" vállalkozás egyáltalán nem szüntette meg az USA ál­landósult termelési, kereskedelmi és pénzügyi hanyatlásából származó gondokat).

Az imént kifejtett észrevételek drasztikusan átértékelik azo­kat az elméleti téziseket, amelyek – mint állandó és alapvető tényt – eltúlozzák az Észak-Dél konfliktus jelentőségét az egyenlőtlen fejlettségű társadalmi formációk kapcsolatainak ke­retében, és hajlamosak elfelejteni, hogy a kapitalizmus előző fej­lettségi fázisában két világháborúra volt szükség ahhoz, hogy meghatározzák, ki is legyen nemzetközi téren az új hegemón hatalom.

És itt érdemes megállni egy pillanatra. Az Észak-Dél konflik­tus döntő voltának tézise – legalább is a marxista ihletésű áram­latok esetében – két jól meghatározott elméleti-filozófiai feltéte­lezésre támaszkodhatott: a humanizmusra és az ökonomista irányzatra. A marxista humanizmus, amikor felhagyott az elide­genedés tüzetes vizsgálatával, és a centrum-periféria viszonnyal kapcsolatos problémákra kezdett koncentrálni, a lelkiisme­retére apellálván rávilágított a „gazdag" országok társadalmi osz­tályainak dúsgazdagsága (ideértve a híres „munkásarisztokráci­át") és a harmadik-negyedik világ „szegény" országaiban élő népek végtelen nyomora és elmaradottsága közötti szakadékra (illetve ez utóbbiak szándékára, hogy felszabaduljanak a kapita­lista fejlődés által rájuk kényszerített szenvedések alól). De mi­után ez a marxista humanizmus soha nem alkotta meg a kapita­lizmus – szigorú és tudományos elemzéssel alátámasztott – el­méleti kritikáját, ezért strukturálisan képtelen volt egy eredeti for­radalmi stratégia véghezvitelére (kivéve azt, hogy felkelésre szó­lította „a világ minden szegényét").

A harmadik-negyedik világ kérdéseire összpontosító ökono­mista irányzat (amely talán nagyobb elméleti károkat okozott, mint a „humanizmus") a hagyományos marxizmusból a kapitaliz­mus végső összeomlásának vagy legalább is tendenciaszerű rothadásának elméletét vette át, amely „rothadást" a tőke csak a periféria „megfojtásával" tud ellensúlyozni; a periféria fejletlensé­ge e szerint az elmélet szerint tehát elsődleges feltételévé válna a kapitalista centrum túlélésének. Ámde valójában egyáltalán nem a periféria nyomora a centrum fejlődésének alapvető feltétele, miután a kapitalista termelési mód – válságok és átalakulások időszakain keresztül – lényegileg centripetális modellt táplál: nem véletlen, hogy az úgynevezett „ipari forradalmak" – a cent­rum – kapitalizmus nyilvánvaló felsőbbségi elemei a világkapitaliz­mus világának perifériájához képest (ideértve a „létező szocializ­musokat" is) – mindig a fejlett kapitalista országokban jelennek meg, mint Anglia, az Egyesült Államok és így tovább. Éppen ezért van az is, hogy a tőke nemzetközi beruházásainak nagy tömege, ahelyett hogy a kevésbé fejlett országokba irányulna, a fejlett kapitalista területen belül áramlik, miközben a periféria munkaereje tömegesen vándorol a világrendszer központi or­szágaiba.

Összességében tehát a tőke centripetális mozgása a jel­lemző, és ezért kell abból a feltevésből kiindulni, hogy elemezni kell a töke világméretűvé válásának formáit, ami – ahogyan azt a hagyományos marxi gondolat jövendölte – kétségkívül bekö­vetkezett, de oly módon, hogy ez nem vezetett a világméretű szocio-produktív struktúrák homogénné válásához, sót a külön­bözőségek növekedése táplálja a kulturális, ideológiai és faji di­vergenciát.

3. A centripetális mozgás és a tőke centrifugája

Az eddig elmondottak szerint tehát nem kell ahhoz a konklúzió­hoz jutnunk, hogy a világkapitalista uralom a társadalmak hatá­rozott kettészakadását eredményezte (a magasan fejlett tőkés országok szűk körére és egy végeláthatatlanul elmaradott és földhözragadt többségre). Ha ez így lenne, teljesen alaptalanok lennének azok a hivatalos közgazdaságtudományi tézisek, ame­lyek világgazdasági dualizmusról beszélnek a fejlett országok és a fejlődő országok között. Valójában annak ellenére, hogy a ka­pitalizmus társadalmi dinamikája többnyire a centrum felé irá­nyuló volt – ez azzal magyarázható, hogy a gazdasági fejlődés színvonala a különböző országok esetében igen differenciált – tapasztalható volt a tőkének a centrumból kifelé irányuló mozgá­sa is (a kapitalista termelési mód világméretű terjeszkedése), de egyértelműen alárendelve az uralkodó dinamikának, amely a ka­pitalista termelési módot a centrumövezetben mozgásba hozta, így nem véletlen, hogy a tőke centrifugális mozgása – az első fázis után, amikor a tőkeexport tanúi lehetünk a kevésbé fejlett országok mezőgazdasága és ipara felé – bár elsősorban – mint­egy decentralizálásként – a központ által ellenőrzött kapitalista vállalatok termelési ciklusait érintette, de érintette a már túlhala­dott gyártási módszereket alkalmazó ipari szektorokat is, hiába termeltek elavult árukat (és tartoztak a kapitalista fejlődés meg­előző „időszakához").

Összességében tehát, az idáig elmondottakat következete­sen úgy lehetne kifejteni, hogy a kapitalizmus társadalmi dina­mikájának kétirányú mozgása van: egy centripetális (ural­kodó) és egy centrifugális (alárendelt). A kapitalista fejlődés e két irányzata általában nem független egymástól, hanem kölcsö­nösen hat egymásra, miután az utóbbi (a centrifugális) végtére is az előzőnek (a centripetálisnak) az eredménye.⁹

A világ társadalmi fejlődését szemlélve, a kapitalizmus egy­másra következő fejlődési fázisainak mozgásából konstatálhat­juk, hogy a központi országokon belül végbemenő kapitalis­ta fejlődés minden egyes előreugrásánál tőkeexpanzió kö­vetkezik be nemzetközi szinten (a rendszer perifériája felé tör­ténő teljes ipari decentralizáción keresztül). Éppen a tőke e cent­ripetális mozgása következtében lehetséges azonosítani a kapi­talista fejlődés különböző fokain álló társadalmi formációkat (az ebből következő hierarchiákkal a periférikus országok, a „harma­dik" és „negyedik" világ között).

A kapitalista rendszerhez tartozó különböző országok gazda­sági (és társadalomszerkezeti) fejlettségi színvonala közötti nö­vekvő különbségek alapvető okát, az imént megadott vezérfonal mentén, a kapitalista termelési mód dinamikájának tanulmányo­zásából kiindulva kell megkeresni. A mi megítélésünk szerint az úgynevezett „negyedik világot" (vagy „perifériát") azok a társa­dalmi formációk alkotják, amelyek – hogy úgy mondjuk – elvesz­tették funkciójukat a nemzetközi munkamegosztásban (amelyet a fejlett kapitalista termelési mód soron lévő szakasza határoz meg). A tőke centripetális mozgása – amely új energiákat, új fo­gyasztási modelleket eredményezve időnként igazi ipari forra­dalmakban konkretizálódik – néhány régió növekvő „periferizáltságához" vezethet, a központi kapitalizmus önreproduktív igé­nyeihez képest elavulttá, túlhaladottá téve az említett társadalmi formációk által előzőleg szolgáltatott terméket és/vagy nyers­anyagot, amelyeket ezáltal eltávolítanak a világgazdaság „alapjaitól".¹⁰

Ami viszont az úgynevezett „félperifériákat" illeti, úgy vélem, olyan országokról van szó, amelyek a tőke centrifugális hatása következtében megőrizték (vagy megszerezték) speciális funkci­ójukat a munka tőkés megosztásának keretében, s ezáltal foko­zatosan stabilizálódnak a tőkés világgazdaságban.¹¹

Ebben az értelemben – fenntartásokkal ugyan – osztom Samir Amin meglátását: „A kapitalizmus fejlődésének éppen az a jellemzője, hogy egyenlőtlen, vagyis a központjában teljesen ho­mogén, míg a perifériája a végtelenségig egyenetlen…" A perifé­riák a kapitalista rendszerben ugyanis csak negatívan ítéltetnek meg: olyan régiók ezek, amelyek nem tudtak centrum-hely­zetűvé fejlődni, következtetésképpen alattvalókká lettek, de bi­zonyos funkciókat el tudnak látni (jóllehet máskor meg nem fe­lelnek meg semmilyen funkciónak, vagy elvesztették azt a funk­ciót, amelynek korábban megfeleltek). A hetvenes, nyolcvanas években felmerülő új megkülönböztetések a harmadik világban – a perifériák féliparosítása, vagy mások „negyedik világiasítása" – nem jelentenek tehát új jelenségeket, csak a kapitalista világ­expanzió jelenségének új formáit tapasztalhatjuk. „A harmadik világ egyenlőtlen ipari fejlődése képezi a világ polarizációjának új formáját; a centrum uralma a perifériák felett ma már új for­mákban jelentkezik, mint amilyen a pénzügyi rendszer, a tech­nológiai és a kommunikációs szisztémák."¹²

Az alapvető pont, ahol nem értek egyet Aminnal (és általá­ban a „világgazdaság-iskola" beállításával), és amelyről érde­mes lenne vitát nyitni: a kapitalista világgal összefüggő gazdasá­gi fejlődés egyenlőtlen (anyagi és társadalmi) alapjainak kérdé­se. Ha nem értelmezem félre Amin problémafelvetését, ő – mi­után hosszú ideig úgy tartotta, hogy a centrum és a periféria kö­zötti szakadék a magasan fejlett és az agrár országok eltérésére vezethető vissza (amely utóbbiakban feltételezték a nem kimon­dottan kapitalista társadalmi-termelési formák széles jelenlétét) – a centrum uralmának alapját a világrendszer perifériája fölött a pénzügyi, technológiai és katonai apparátusnak tudja be (ezért van szerinte az egyenlőtlen fejlődés).¹³ Őszintén szólva ezek a tézisek igen eklektikusak és szerteágazók, mivel valójában nem érintik az említett probléma lényegét.¹⁴ Az én megítélésem sze­rint ugyanis az egyenlőtlen fejlődés alapvetően a kapitalista munka globális szinten érvényesülő dinamikájának uralmá­tól függ, ami magában foglalja a központi, periférikus és fél­periférikus társadalmi formációk összességét (amelyek vi­szont a kapitalista termelési mód fejlődésének rétegei mentén sorakoznak fel).

Ilyen körülmények között igen komplex feladatok tárulnak azok elé, akik a kapitalista termelési móddal kapcsolatos teóriát (a tőke globalizációjának figyelembevételével) újjá kívánják ala­kítani. Különösen azt kell megmagyarázni, milyen meghatározó összefüggései vannak annak, hogy a kapitalista világrendszert alkotó országok növekvő különbségei (a piramisszerű hierarchizálódással együtt) strukturálisan is funkcionálisak a központi ka­pitalista fejlődés szempontjából.¹⁵

Nem lehet célom, hogy e cikk keretében szerves és végle­ges választ találjak erre a központi kérdésre, arra korlátozódom, hogy meghatározzam azt az irányt, amely szerintem elvezethet a probléma elégséges elméleti megoldásához. Még egyszer: úgy hiszem, abból szükséges kiindulni, hogy a kapitalista terme­lési mód milyen átalakítási dinamikával rendelkezik (az előbb említett irányvonalak alapján). Elmondtuk, hogy a kapitalista tár­sadalmi-termelési (és technológiai) struktúra átalakulásának minden fázisa megkísérel meghatározni egy húzóágazatot (ami­lyen az angol textilipar az első ipari forradalom idején, később a taylorista-fordista műszeripar, ma pedig, az informatikai forrada­lom idején, a mikroelektronika ipara és a komponentisztika), amely növekvő dinamikára tesz szert a megelőzően uralkodó történelmi időszakokéhoz képest, fokozva az egyenlőtlen fejlődést a vállalatok és ipari szektorok között. A társadalmi fejlődés előző „időszakában" kialakult termelő ágazatok késés­ben levőnek tűnnek, ha a dinamikusabbakkal hasonlítják össze, és ezért a rendszer egészének fejlődési igényeivel kapcsolatban úgy kezelik őket, mint túlzott források felszívóit. Ritkán találjuk magunkat szemben igazi „csökevényekkel", miután olyan ágaza­tokról van szó, amelyre a kapitalista termelési módnak valójában szüksége van ugyan, de kimondottan alárendelt pozícióban, mert egyre alacsonyabb a dinamikusságuk (elég ha például az ásványiparra, a textiliparra és a gépipar némely ágazatára gon­dolunk). Ezért, ahogy a kapitalizmus fejlődik, fokozatosan a vi­lágrendszer (fél)perifériájára szorítja az előző fejlődési szakasz­ban elavult szektorokat és formákat.

Ilyen módon a centrum kapitalizmusa (amelyben a kapita­lista termelési mód a legmagasabb szintjét éri el) kétszeresen profitál: egyfelől a tőke előbb említett centrifugális mozgása megalapozza a nagyobb tőkerész használatának lehetősé­gét, valamint munkaerő bevonását az új (és dinamikusabb) termelő szektorba, amely a kapitalista fejlődés legújabb sza­kaszában jött létre; másfelől, ezzel egy időben, az olyan társadalmi termelési formákat, amelyek kevésbé dinamikusak, de még megfelelnek a kapitalista újratermelés igényeinek, nem számolják fel, hanem a kapitalista fejlődés szempontjá­ból kevésbé fejlett országokba helyezik át a világgazdasá­gon belül.¹⁶ Ebben az értelemben világos, hogy az egyenlőtlen fejlődés – a tőke két irányú (centripetális és centrifugális) mozgásából eredően – strukturálisan funkcionális a köz­ponti kapitalizmus önújratermelődési igénye szempontjából.

De, hogy világosabban fogalmazzunk, ez „rendszer-funkcionali­tás", mégpedig abban az értelemben, hogy nem az egyenlőtlen fejlődés (és nem is a periféria .fejletlensége") tartja fenn a cent­rum-kapitalizmust, hanem önnön hatóereje idézi elő – ugrások és új társadalmi-termelési időszakok révén – az egyre torzultabb és piramisszerű fejlődést, növelve a különbségeket a tőkés világrendszert alkotó különféle országok között.

Nem tagadva, mennyire szükség van itt még az ismeretek további elmélyítésére – többek között a miénktől eltérő elméleti megközelítések képviselőivel folytatott dialógus útján is – úgy látom, a fentiekben megfogalmazott elméleti feltevésekből kell kiindulni, hogy újraalapozhassuk a társadalom és a tőkés terme­lési mód marxi elméletét.

(Ford.: Földes J. György)

Marx Centouno, 6. 1991. augusztus.

Jegyzetek

1 Másfelől éppoly evidens, hogy az Egyesült Államok sem kerülheti el, hogy a többi kapitalista hatalom „technológiai kihívásának" eleget ne tegyen.

2 1988-ban a közép-keleti olajimportra szoruló három kapitalista nagyhatalom függése – ennek mértékét az a jelentós tartalmazza, amely az említett országokból származó energiaforrások importjára, illetve az említett tőkés országok összimportjára utal – a következőképpen fest: az első helyen Japán áll 44%-kal, utána következik az Egyesült Államok 20%-kal ós Németország 6%-kal. Az USA, konkurenseitől eltérően, olaj-önállóságot élvez (és ha mégis a Közép-Keletről vásárolják az ola­jat, az csak azért van, mert ott kevesebbe kerül, mint otthon).

3 Megkockáztatható egy bizonyos analógia feltételezése a mostani kapitalista többcentrumúság és az első világháborúval jellemezhető tör­ténelmi fázis között, amelyet megelőzött egy sor „periférikus" konfliktus (különböző hatalmú kapitalista országok között), mint a spanyol-ameri­kai háború (1898), az angol-búr háború (1899-1902) és így tovább.

4 A „vízszintes" és „függőleges" konfliktusok csak fokozatuk szerint és nem természetüknél fogva különböznek egymástól, miután mindkét esetben – vagy azonos helyzetű, vagy eltérő hierarchikus helyzetű – ka­pitalista hatalmak között kialakult ellentétről és viszályról van szó. Ezért is tartjuk megalapozatlannak azt, hogy az Öböl-háborút Észak-Dél el­lentétnek állítsák be, ahhoz hasonlónak, amely az USA-t Vietnammal vagy Kubával hozta konfliktusba. Az összes fenntartással együtt azt le­hetne mondani, hogy a kapitalista centrum és a félperiférikus kapitalista hatalmak ütközéséről volt szó (amely utóbbiak megkíséreltek közeledni a „világgazdaság" felé, ós bizonyára nem kíséreltek meg kilépni a kapi­talista termelési mód önmegújító logikájából).

5 Ha felmerül annak az igénye, hogy történelmileg pontosabban re­konstruáljuk a kapitalista fejlődés fázisait, az előbb említett koordináták alapján állítható, hogy a kapitalista fejlődés első fázisát egy speciális tár­sadalmi-termelési szervezet jellemezte (a gépesített nagyipar, amelyet Marx a Tőkében elemzett, és a munka formális és reális alárendelése a tőkének; továbbá egy precíz társadalmi szabályozó mechanizmus – az 1880-as évek piaci konkurenciája -; mindez egy meghatározott nem­zetközi gazdaságai konfigurációval, amelynek közepén Anglia állt, mint a fejlett világ hegemón centruma). A kapitalista fejlődés következő „fázi­sában" – amely ebben a században erősödött meg, a policentrikus kapi­talizmus hosszú időszakában – tanúi lehettünk az angol gazdasági hata­lom leáldozásának, amelyre válaszul az Egyesült Államok felemelkedé­se jött létre, ahol aztán igazán viharos volt a taylorizmus-fordizmus fejlődése (amely viszont létrehozta – a kapitalista ciklus állami szabályo­zásával együtt – a kapitalista fejlődésnek jelenlegit megelőző stádiumára jellemző szocio-produktív struktúráját).

6 Ha figyelembe vesszük mindazt, amit már elmondtunk az Öböl-há­borúról, világosan érthető, hogy egy (látszólag) „függőleges" konfliktus kirobbanása a policentrikus kapitalizmus időszakában egyáltalán nem mond ellent az imént felvázolt feltevésnek. Bizonyos hasonlatosságot le­het felfedezni az USA mostani közel-keleti „vállalkozása" és Anglia első világháborút megelőző magatartása között. Anglia akkor még a kapita­lista rendszer centrumában volt, ám már hanyatló fázisban, amikor is minden eszközzel (beleértve a katonaiakat is) ellenszegült Németország gyarmati terjeszkedésének.

7 Ha nem tévedünk, alig húsz éve Baran, Sweezy, Hymer és maga Poulantzas teljesen kétségbevonhatatlannak ítélte meg azt a gazdasági, pénzügyi és katonai uralmat, amelyet az Egyesült Államok ért el a leg­utóbbi világháború óta.

8 Ahogy már említettük, az Egyesült Államok hanyatlásának egyik fő oka gazdasági szempontból a taylori-fordi ipari apparátus megfelelő megújítására való képtelenség volt, pedig ez impulzust adhatott volna a munkafolyamatok mikroelektronikai és számítógépesítési technológián alapuló innovációinak.

9 Ahogy az alábbiakban kiderül, a tőke centrifugális mozgásának a centripetálisból való származása inkább logikai, semmint történelmi összefüggés.

10 Ez a feltevés, amely a tőke centripetális mozgásából vezeti le né­hány társadalom „negyedik világiasítását", szerintünk sokkal plauzibilisebb és tovább mutat, mint az, amelyik még ma is a periféria „kifosztá­sából" indul ki, amelyet, úgymond, a centrum visz véghez. Ez, hogy vilá­gos legyen, nincs összefüggésben a kapitalizmus történelmi megítélésé­vel, amely szerint az „regresszív" az elmúlt történelmi rendszerekhez ké­pest (Wallerstein). Az alapvető probléma éppen abban rejlik, hogy megért­sük, melyek a kapitalista termelési mód folyamatának dinamikai alapjai.

11 Gondoljunk egyfelől az OPEC-országokra – amelyek fejlődésüket az olajiparra (és annak indukáló erejére) alapozták -, másfelől az úgy­nevezett NIC-csoportra (Dél-Korea, Indonézia, Brazília stb.) amely or­szágok gazdasági struktúrája néhány termelő szektor köré csoportosul (textil, ruházati ipar, mikroelektronika), kiegészítve a központi kapitaliz­mus iparát.

12 S. Amin: A harmadik világ újra „viharzóna", Marx Centouno, N 4. 1991. p. 11. [Lásd e számunkban – A szerk.]

13 Erről a kérdésről, az előzőekben idézett Öböl-háborús anyagon kí­vül olvasásra ajánljuk Amin számos cikkét, amely az utóbbi években je­lent meg a Marx Centounoban (valamint számos előző munkáját, amely a bibliográfiai jegyzetben szerepel).

14 Megerősíteném azt a múltban már elhangzott véleményemet, mi­szerint azok a magyarázat-modellek, amelyek a centrum és a periféria közötti szakadást hangsúlyozzák, egyre nehezebben tudják elméletileg magyarázni a világkapitalista gazdaság jelenlegi hierarchikus konfigurá­cióját. Minthogy ma elég nehéz egyetlen kapitalista centrumról beszélni, amely gátolná egy végtelen nagyságú, prekapitalista termelési formák­kal terhelt periféria fejlődését – hacsak nem esünk vissza igen általános koncepciók hangoztatásába, mint például azok, amelyek a „pénzügyi és technológiai rendszereket" minősítik az egyenlőtlen fejlődés meghatáro­zóinak -, könnyen előkerülnek bizonyos ad hoc feltételezések, mint ami­lyen Wallersteiné volt annak idején, aki bevezette a hagyományos cent­rum-periféria pár mellé a fátumszerű „félperifériát", amely az „egyenlőtlen csere" közvetítéséből élne a kapitalisztikusan fejlett és az imperializmus által kizsákmányolt ós fejlődésükben gátolt területek kö­zött.

15 A tőke uralkodó mozgásainak a centripetális fejlődésben bekövet­kező fázisait megjelölni szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy elméletileg megalapozzuk az egyenlőtlen fejlődés marxi teóriáját.

16 Emlékeztetni szükséges, hogy a kapitalizmus centrifugális mozgá­sa nemcsak a már meglevő társadalmi-termelési formáknak a centrum­ból a perifériára helyezését jelenti, hanem a kevésbé fejlett országok be­vonását is – a legkülönfélébb formákban – a fejlett tőkés országok szá­mára fontos kiegészítő és funkcionális termelőágazatokba (gondoljunk csak a múltat illetően a vegyiparra és a mezőgazdaságra, a mai viszo­nyok között pedig a mikroelektronikai ipar néhány bedolgozó részlegé-re).

Irodalom

Lenin, V. I.: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelső foka. Le­nin Válogatott Művei, I. Kossuth, 1967. pp. 437-531.

Kemp, T.: Le teorie dell'imperialismo [Az imperializmus elméletei]. Einaudi, Torino, 1967.

Owen, R.-Sutcliffe, B.: Studii sulla teoria dell'imperialismo [Tanul­mányok az imperializmus elméletéről]. Einaudi, Torino, 1977.

Meldolesi, L.: Teoria economica di Lenin [Lenin gazdasági elméle­te]. Laterza, Bari, 1981.

Dall'analisi marxista aila questiono dsll'imperialism,o contemporaneo [A marxista elemzéstől a mai imperializmus kérdéseiig], Einaudi, Torino, 1977,

Arrighi, G.: Imperialismo e sistema capitalista mondiale [Imperializ­mus és világkapitalista rendszer]. Liquori, Napoli, 197S.

Arrighi, G.: La geometria dell'imperialismo [Az imperializmus geo­metriája]. Feltrinelli, Milano, 1978.

imperialismo [imperializmus]. Címszó az Einaudi Enciklopédiában.

Manacorda, P.: Lavoro ed intelligenza neli'era microelettronica [A munka és az intelligencia a mikroelektronika korában]. Feltrinelli, Milano, 1981.

Lipietz, A.: La mondializzazione della crisi generale dei fordismo [A fordizmus általános válságának világméretűvé válása]. In: Dinamiche delia crisi mondiale [A világválság dinamikái]. Editori Riuniti, 1988.

Parboni, R.: Il conflitto economica mondiale. Finanza e crisi interna­zionale [A világgazdasági konfliktus. Pénzügy és nemzetközi válság]. Etas Libri, Milano, 1985.

Pianta, M. [szerk.]: L'economica globale. Stati Uniti, Europe e Giap­pone tra competizione e conflitto [A globális gazdaság. Az Egyesült Ál­lamok, Európa és Japán versengése és konfliktusa közepette]. Edizioni Lavoro, Roma, 1989.

Balcet, G.: Industrializzazione, multinazionali e dipendenza techno-logica [Az iparosítás, a multinacionálisok ós a technológiai függés]. Loeschner, Torino, 1981.

Amin, S.: L'accumulazione su scala mondiale. Critica della teoria del sottosviluppo [Világméretű akkumuláció. A fejletlenség elméletének bírá­lata]. Jaca Book, Milano, 1970.

-: Lo sviluppo inequale. Saggio sulle formazioni sociali del capitalis­mo periferico [Az egyenlőtlen fejlődés. Tanulmány a periférikus kapitaliz­mus társadalmi formációiról]. Einaudi, Torino, 1976.

-: La teoria del sganziamento. Per uscire dal sistema mondiale [A lekapcsolódás elmélete. A világrendből történő kilépésért]. Diffusioni 84, Milano, 1986.

Wallerstein, I.: Il capitalismo storico [A történelmi kapitalizmus]. Ei­naudi, Torino, 1985.

-: Sistema mondiale dell'economica moderna [A modem gazdaság világrendszere]. Ilmulino, 1974-78.

Frank, A. G.: Capitalismo e sottosviluppo in America Latina [Kapita­lizmus és fejletlenség Latin-Amerikában]. Einaudi, 1969.

Brenner, R.: The origins of caprtalist development: a critique of neo-Smithian Marxism [A kapitalizmus fejlődésének eredete: a neosmithiánus marxizmus kritikája]. New Left Review, 104., 1977.

La Grassa, G.: Le transizioni capitalistiche [A kapitalista átalakulá­sok]. Ediesse, Roma, 1986.

-: L'„inattualità" di Marx [Marx „időszerűtlensége"]. Franco Angeli, Milano, 1989.

La Grassa, G.–Bonzio, M.: Il capitalismo lavoratino e la sua rimondializzazione [A munkálkodó kapitalizmus és újra-globalizálódása]. Franco Anaeli. Milano. 1990.