Különböző jelzőkkel (feudális, kispolgári, burzsoá, mun­kás-, proletár-, utópikus, állam-, nemzeti, keresztény, ag­rár-, stb.) használt kategória, amely jelzős összetételen­ként más-más tartalom kifejezésére szolgál. Ugyanakkor e tartalmak közös vonása, hogy valamilyen formában min­degyikük tagadja a szabadversenyes kapitalizmust: szemben áll annak tőke-logikájával, tisztán profit-motivált piac­gazdaságával.

Az említett szocializmusok több síkon is megjelenhet­nek: létezhetnek elméleti-ideológiai elképzelésként, eb­ből kiinduló társadalmi-politikai mozgalomként, továbbá gyakorlatilag megvalósult társadalmi rendszerként.

Minden szocialista ideológia és mozgalom – az igaz­ságosság, humánum, egyenlőség stb. elveire hivatkozva – a tőkés gazdálkodástól elválaszthatatlan társadalmi konf­liktusok mérséklésére törekszik, de közülük csak a Marx által eredetileg proletárszocializmusnak nevezett típus te­kinti feladatának, hogy a kapitalista rendszert ökonómiailag (ezáltal világtörténelmileg) meghaladja. Nevezetesen, hogy a tőkésnél termelékenyebb gazdálkodási szisztémát, hatékonyabb termelési módot hozzon létre.

A marxi-engelsi elmélet szerint a kapitalizmust világtörténelmi értelemben meghaladó szocialista formáció legfőbb jegyei (alapvető kritériumai) a következők: 1. Osztálynélküli társadalom, amely ezért nem ismer önálló hatalmi-politikai szférát és politikai államot 2 A gazdaság és a társadalom szerveződése önkormányzati alapon megy végbe: maguk az érdekelt egyenek es közösségek döntenek valamennyi gazdálkodásbeli es társadalmi kérdésről. 3. Ennek megfelelően a dolgozók birtokba veszik életük újratermelésének gazdasági feltételeit, vagyis fel­számolják az öntörvényű (ezáltal elidegenült) gazdasági szférát. Helyette szükségleteikből és képességeikből kiinduló termelési módot (társult termelési módot) hoznak létre.

Általában elfogadott nézet, hogy szocialista forradalom (szocialista jellegű forradalom) elvileg egészen különböző gazdasági fejlettségű országokban bekövetkezhet. Ez a forradalom önmagában véve mindössze a politikai hatalom megragadását jelenti valamint azt, hogy az új ha­talom a társadalmi fejlődést – világtörténelmi értelemben vett – szocialista irányba akarja terelni.

A „létező szocializmus" országait sajátos kettősség jellemzi. Ezek az országok radikálisan szembefordultak a tőkés szisztémával. Másreszt viszont nem állt módjukban, hogy kísérletet tegyenek a kapitalizmusénál gazdaságosabban működő termelési rendszer ökonómialiag szerves úton való kialakítására, mivel egyetlen esetben sem gaz­daságilag élenjáróállamban következett be a hatalom megragadása. Társadalmi-politikai gyakorlatuk kezdettől fogva jelentős mertekben inadekvát viszonyban van az ál­taluk irányadónak minősített elmélettel. Olyan bizonyta­lan, eldöntetlen jövőjű társadalmak ezek. amelyek szá­mara továbbra is fennáll a következő alternatíva. 1. telje­sen Integrálodnak a tőkés világrendszerbe; 2. jelenüket a szocializmusba való politikai átmeneti időszak valamelyik – gazdasági, technikai, kulturális fedettségük szerint különböző – szakaszként igazolják. Ezen utólagos igazolódás feltétele azonban: a politikai hatalommal (az állammal) szemben alternatív önkormányzati társadalomszerveződés megteremtése, valamint a tőkésnél termelékenyebb gazdálkodási rendszer kikísérletezése.

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői: Beatrix Campbell feminista és kommunista, Eric Hobsbawm, történész és kommunista, John Lloyd, a Financial Times kelet-európai szerkesztője és a Munkáspárt tagja, valamint Mario Telo, politikai író, pártonkívüli olasz szocialista, az OKP szimpatizánsa. A beszélgetést Martin Jacques, a Marxism Today szerkesztője vezeti.

 *

Martin: Az elmúlt hetekben lélegzetelállítóan rövid idő alatt ta­núi voltunk annak a rendkívüli összeomlásnak, amely lénye­gében az összes régi kelet-európai rendszert érinti, és ugyan­akkor láthatjuk a Szovjetunió nagyon is megoldatlan válságát. Azt mondanák ezek után, hogy ez az általunk ismert kommu­nista rendszer végét mutatja?

John: Bár a kelet-európai mozgalmak minden országban egé­szen mások, úgy látom a közös nevezőjük az, hogy minden országban könnyen lehetett felkelésre bírni a népességet a kommunista párt és az ellen a rendszer ellen, amelyet meg­szállónak tekintettek – miután Gorbacsov megtette a kezdő lépést. Valtr Komárek közgazdász, az ellenzék egyik központi alakja Prágában azt mondta, hogy Csehszlovákiában különös rendszer uralkodott, ahol kb. 300 ezer pártfunkcionárius he­lyezkedett szembe a 15 milliós nemzettel.

Úgy gondolom, hogy a jelentős különbségek ellenére ez valamennyi országban így volt. így aztán, hogy Gorbacsov visszavonta a támogatás szavatolását, a felkelt nép igen gyorsan – Csehszlovákiában mindössze két hét alatt – lerázta és működésképtelenné tette azt az apparátust, amelyet csu­pán rájuk kényszerítettnek tekintettek.

Martin: De a következmények kihatása még nagyobb, ugye? Történetileg?

Eric: Igen, úgy hiszem. Úgy gondolom, hogy az októberi forra­dalom uralta korszak végének vagyunk a tanúi. A változás olyan mérvű, hogy a hatások nyilvánvalóan sokkal hosszabb időre terjednek majd, mint ahogy John véli.

Bea: Szerintem ez a bolsevik típusú forradalmi küzdelemnek és így annak a valaminek a vége is, amit marxizmus-leniniz­musnak hívtak. De nem a marxizmus vége, a két dolog nem egy és ugyanaz. Hogy a kommunizmusnak (kis k-val) és an­nak a forradalmi szellemnek és forradalmi kultúrának is a vé­gét jelenti-e, amely megelőzte a bolsevizmust, másik kérdés.

Hasonlóképpen meg kell fogalmazni egy régebbi forradalmi kultúra és mondjuk, a szociáldemokrácia, valamint a ma új szociális erőknek nevezett irányzat kapcsolatát is.

Eric: Bizonyos értelemben az, ami Kelet-Európában történik, felszabadulás az elviselhetetlen diktatórikus rendszerek, a nem túl hatékony gazdaság és általában – szembefordulva a Szovjetunióval – a nem legitim és népszerűtlen kormányzatok alól. De nem ujjonghatunk minden további nélkül, amikor pél­dául ezek közül az országok közül nem egyben a nacionaliz­mus újraéledése, az idegengyűlölet és más reakciós irányza­tok jelentik az alternatívát, nem is beszélve arról a kockázat­ról, hogy felszámolják ezekben az országokban a 40-50 éves pozitív vívmányokat is – és senki sem tudná megmondani, mi­nek a kedvéért. Tudjuk, minden rendbe fog jönni, de az még nem elég, hogy megszüntetik a központi gazdaságirányítást, így, bár mi valamennyien üdvözöljük a történteket, különösen a csehszlovákiaiakat és az NDK-belieket (nem vagyok benne olyan biztos, hogy hasonlóan fenntartások nélkül köszöntöm a magyarországiakat is), a jövőben még igen komoly problé­mákra lehet számítani.

Mario: Ami az októberi forradalom értékeinek a megvalósítá­sát illeti, ebből nem sokat láthatunk a szovjet birodalomban, különösen az 1920-as évek után. És a kelet-európai kor­mányok egyike sem élvezett demokratikus támogatást. Talán Csehszlovákia, 1948-ban, volt az egyetlen kivétel. Eltekintve ettől és Magyarország 1956-os megújulási kísérletétől vagy az 1968-as prágai tavasztól, ennek a történetnek semmi köze sincs az októberi forradalom értékrendjéhez mint a szabad­ságért és szociális átalakulásért vívott küzdelemhez. Ami ma válságban van, az a diktatórikus rendszer és az állami tulajdo­non alapuló elhibázott gazdasági szervezet.

John: Ami Eric véleményét illeti, hogy ismeretlen vizekre hajó­zunk, nos, ez valóban így van, mint mindig, de nem tudom, sőt egyikünk sem állíthatja, hogy tudja, mi is van a felemelt kő alatt. Természetesen sok minden, így a szabadság is, de visszataszító dolgok is. Elkerülhetetlenül az utóbbiak jutnak nap­világra, mint a nacionalizmus, idegengyűlölet és így tovább. Nem szabad elfelejtenünk, hogy sok párt, talán legnyilvánvalóbban a lengyel kommunisták, az antiszemitizmust is fel­használta, ha ez megfelelt a céljainak, s szerephez juttatta a párt „megtisztításában", és így tovább. (…)

Meg kell azonban jegyezni, hogy a lengyel prímás anti­szemita beszédével azonnal szembefordult a Szolidaritás-vezette kormány, amelynek miniszterelnöke katolikus értelmisé­gi; szembeszállt vele Lech Wałęsa is, és így tovább. Más szó­val úgy látom, hogy a felszabadulást végrehajtó erők igen nagy része tisztában van vele: fenn kell tartani és tovább kell erősíteni a reakciós tendenciákkal szemben, amelyek persze léteznek a társadalomban, a saját álláspontjukat. És így leg­alábbis kétségbe vonható, megkérdőjelezhető, hogy felemel­vén a követ valóban negyven éves érzések kerülnek-e elő, ősi, konzervált formában, változatlanul.

Fel szeretném vetni azt a kérdést is, hogy mennyire vá­lasztható el a marxi politikai fejlődés iránya a Lenin létrehozta pártétól. Más szóval, van-e marxizmus, politikai marxizmus, amely nem kényszeríti az embert abba a pártba, amely a pro­letárdiktatúrára épül, s mindarra, ami ebből következik vagy legalábbis eddig következett?

Bea: A marxizmusnak van egy szóhasználata, amely hajla­mossá teszi az olyasfajta torzult politikára, mint amit leniniz­musként szoktunk emlegetni; és bizonyos értelemben éppen ezt tartom olyan izgalmasnak jelenleg, amikor mindezek a fej­lemények megkérdőjelezik magát a marxizmust – tehát ami a legérdekesebb, az az, hogy ez nem először fordul elő. Egy sor politikai szerveződés, amelyhez sokunknak köze volt az el­múlt húsz évben, kifejezetten baloldali kihívást jelentett a mar­xizmus számára, és nem véletlen, hogy a baloldal felismerte: a marxizmus, hogy úgy mondjam, csak azután lépett színre, hogy a felemelkedő munkásosztály egy sor nagyon lényeges harcot végigküzdött – például Angliában -, amelyek létrehoz­tak egy munkásmozgalmat és egyfajta antikapitalista szerve­ződést, amit azután a marxizmus figyelembe is vett.

De van valami, ami még a marxizmus belépése előtt jele­nik meg, és amit persze nem kell túlhangsúlyoznunk, de ami mégis lényeges, hiszen a marxizmus bizonyos értelemben megtagadta – tudniillik hogy a marxizmus előtti szocializmus­nak és kommunizmusnak volt egyfajta kultúrája; márpedig ezt sokan fontosnak tartjuk, pontosan azért, mert éppen a politika kultúrája az, ami túlmutat az intézmények és a hatalom kérdé­sén. Nem egyszerűen az osztályharcról van szó, hanem arról, hogy az emberi lények, születésüktől halálukig, hogyan for­málják saját életüket, világukat, kultúráikat. Ezt nevezem én a politika kultúrájának, és egy olyasfajta viszonyulásnak a ter­melés és a reprodukció világához, amely más jellegű, mint az, amely Marxot foglalkoztatta.

Martin: Eric, azt mondtad a beszélgetés elején, hogy ez az ok­tóberi forradalom korszakának a vége. Hogy érted ezt?

Eric: Vissza kell utalnom arra, amit John mond. Azt hiszem, az a baj az ő marxizmus- és marxizmus-leninizmus-bírálatával, hogy egyoldalú, nagyon is egyoldalú. Feltételezi, hogy egy és csak egyetlen egy dolog van a marxizmusban. Világos, hogy ez nem így van. Ezen az alapon azt is mondhatná, hogy a né­met szociáldemokrácia benne van Marx írásaiban. Világos, hogy Lenin Marx-értelmezése a marxizmus sajátos változatát eredményezte- csak emlékeztetőül: olyan országokban jutott szerephez, ahol a) forradalmi vagy potenciálisan forradalmi helyzet volt, b) amelyek elmaradottak voltak és c) ahol nem volt lehetőség annak a tömegmozgalomnak a kiépítésére, amelyre Marx gondolt. Az élcsapat-párt és minden egyéb így aztán óriási hatást tett ezekre az országokra. Bár még ezekben az országokban sem ez volt a marxizmus egyetlen változata. A mensevikek másként vélekedtek, és nyugodtan állítható, hogy éppen olyan jó értelmezői voltak Marxnak, mint Lenin.

Egyébként 1914 előtt a marxizmusról kialakított klasszi­kus nézet éppen az ellenkezője volt; úgy látták, egyenesen olyasmihez vezetett, mint a német szociáldemokrácia. Azt hit­ték, akár Marx, hogy a kapitalizmusban a szociális ellentmon­dások végül is valami módon a rendszer fölé kerekedő leg­felső ülésszakba torkollanak majd, és nem hittek azokban a forradalmi taktikai lépésekben, s még kevésbé abban a forra­dalmi szervezetben, amelynek Lenin volt az úttörője. Nem mondom, hogy ez nem volt marxizmus, mivel teljesen legitim származék. Azt azonban állítom, hogy a marxizmus és a mar­xizmus-leninizmus nem azonosak, s hogy az egyik nem fog­lalja magában kizárólagosan a másikat.

Ami a marxizmus lenini változatát illeti, az kétségtelenül válságban van, s valószínűleg zsákutcába jutott, mivel, ahogy a beszélgetés elején mondtam, véleményem szerint az októ­beri forradalom kora véget ért. Amennyiben a kapitalizmus természetében végbemenő változásokat előre meg tudjuk ítélni, belátható időn belül nem lesz olyan katasztrofális krízis, amelyből csak forradalmi eszközök segítségével lehet kime­nekülni.

Az, hogy Leninnek igaza volt-e vagy sem, más kérdés, de abban már aligha kételkedünk, hogy 1914 és az 1950-es évek eleje között a világkapitalizmus katasztrofális válságperiódust élt át. Senki, de még az USA sem volt védve ellene, különösen nem a 30-as években. Senki sem volt biztos benne, hogy ez az átok rendszer tartós lesz-e, és hogyan. Ha a harmincas évek elejére gondolunk, volt akkoriban egyfajta politikai turiz­mus: nemcsak baloldaliak, hanem liberálisok és konzervatí­vok is elmentek Moszkvába, hogy megértsék, mi a rendszer működésének a titka – bár nem volt igazán hatékony, ahogy ma már tudjuk – sőt még annál is kevésbé. De a lényeg az, hogy akkor mindenki terveket készített. Az 1950-es évekig mindenki, még a kapitalista világban is, kitartott a tervek mel­lett. Amikor az USA segíteni akart a latin-amerikai országok­nak, azok ragaszkodtak a tervezéshez.

Nos, ne áltasd magad, hogy ez a gondolat csak egy lenini kitérő. Volt vagy 40 év, amikor a bizonytalanság és a kapitaliz­mus válsága, valamint a munkásosztálynak az a meggyőző­dése, hogy csak az éles törés, a teljes változtatás segíthet, egymást erősítette.

Tudjuk, hogy ez nem következett be. És az 50-es évektől világossá vált például, hogy az az érv, miszerint a kapitalista út gazdaságilag járhatatlan, eltűnt. Több mint járható.

Világosnak tűnik számomra: a szovjet és a kelet-európai rendszer szétesésének az a kezdeti jelentősége, hogy meg­szűnt a munkásmozgalom megosztottságnak igazolása, ami az 1917-es forradalom után került felszínre. A mozgalom megoszlott, az Internacionálé is megoszlott azzal, hogy csak egy világforradalmi mozgalom felelt meg neki, erről pedig ha­marosan kiderült, hogy hiú remény, miután nem valósult meg egy-két éven belül. Mégis érvelni lehetett azzal, hogy szükség van a katonai típusú pártokon alapuló forradalmi munkásmoz­galomra – hiszen ez az, amit lényegében demokratikus cent­ralizmusnak hívunk.

Nem is volt ez teljesen hibás elképzelés: a leninizmus legfőbb történelmi tette a fasizmus legyőzése volt, ami egy­részt a Szovjetunió, másrészt pedig az ellenállási és partizán­mozgalmak nélkül, amelyeknek a gerincét a kommunisták al­kották, nem jött volna létre. Nem beszélnénk ma arról, hogy fejlett országok liberális demokráciájában élünk: különféle jobboldali diktatúrákban és jobboldali autoritárius rendszerek alatt léteznénk.

Teljesen világos, hogy mindez ma nincs már így, és a kommunista és a szociáldemokrata mozgalom megosztott­sága korszerűtlen. Napirenden van ezeknek a mozgalmaknak valamilyen formában létrejövő egyesítése. (…)

Martin: A berlini fal lebontása körüli események közül az ha­tott rám a legnagyobb mértékben, hogy, bár úgy lehetett értel­mezni, hogy az egyik rendszer győzedelmeskedik a másik fe­lett, valójában elenyészett a győzelemittas hang. Az ideológiai jobboldal majdnem néma maradt. Azt jelenti-e ez, hogy telje­sen új helyzet van kialakulóban, és a baloldal kilátásai némileg biztatóak?

Bea: Lipcse volt az az első pont, amikor a kelet-európai ese­ményektől izgalomba jöttem. Éreztem a kelet-európai kom­munista pártok összeomlásának elkerülhetetlenségét, s ma­gamban úgy gondoltam, döbbenetes és gyalázatos: lefegyve­rezték és működésképtelenné tették a társadalmat, amelyért felelősek. Örülök, hogy ennek vége. De ez nem okoz örömet, mivel az országok romokban hevernek, és a népek elcsüg­gedtek, s elvesztették kezdeményező kedvüket. De legalább elmondható, hogy az eseményeket ők hozták létre, s ennek így is kell lennie.

De Lipcse mást idézett fel, részben azért, mert úgy gon­dolom, valami volt itt a szocializmusból. A kelet-németországi történésekben az hozott lázba, ami túlmutat a Második és Harmadik Internacionálé újraegyesítésén: ha úgy tetszik, a megőrzésre érdemes kommunista és szociáldemokrata ha­gyomány újraegyesítése. Ez pedig vitába száll azzal az elkép­zeléssel, hogy a kommunizmusnak a szociáldemokráciába való beolvadásáról van szó, s hogy csak a szociáldemokrácia életerős az európai munkás- és szocialista pártokban, ami nyilvánvalóan nincs így.

A kelet-németországi eseményekben számomra első­sorban az a csodálatos, hogy kihívást jelent á valódi pártszer­vezés számára. Olyan kihívás, amely kifejeződését nem ká­oszban, hanem derűs, nyugodt, felnőtt, de igen határozott for­mában találja meg. Nekem ezt jelenti a hétfőn munkájuk vé­geztével blokkoló emberek képe – tudják, hova mennek hét­főnként azokban az utcákban, ahol feltehetően eddig is éltek, de nem találtak egymásra. A tömeg nőttön nőtt, és ellenállha­tatlanná vált. A lipcsei győzelem annak is köszönhető, hogy nem pártpolitika eredménye. Pártok nélkül történt. A Kelet-Németországban történtek jól példázzák egy új politikai forma születését, olyan politikáét, amelyet nem aknáz ki párt, és ezt a leckét még a legtöbb európai szocialista pártnak meg kell ta­nulnia.

Számomra így Lipcse és Drezda mindent megváltozta­tott. Ugyanis ezt megelőzően az autokratikus kommunista tár­sadalmak és kommunista hagyományok szétfoszlását láttuk: ez pedig azt sugallta, hogy a szocializmus tapasztalata olyan szörnyűséges, olyan megalázó, hogy az emberek hallani sem akarnak róla. Ezzel szemben Kelet-Németországban azt mondták: a szocializmus sok szempontból rettenetes volt, de vannak a létező szocializmusban olyan elemek, amelyeket védelmezni és továbbfejleszteni akarunk. Vannak benne olyan tényezők, amelyekkel továbbra is együtt akarunk élni, s azt akarjuk, hogy részesei legyünk saját magunk is a szocia­lizmus felfedezésének. (…)

Mario: A keleti blokk országai rettenetes válságban vannak, de ezt nem a jobboldali, nyugati kapitalisták nyílt győzelme okozta. Az ügy sokkal komplikáltabb. Olyasvalami, ami teljes­séggel váratlan, nemcsak Lipcsében, hanem egész Kelet-Európában, Csehszlovákiában, az NDK-ban stb.

A jövőt illetően optimista vagyok; bízom abban, hogy az európai baloldalt nem gyengítik meg a kelet-európai folyama­tok. Miért? Mert a kelet-európai országok fejlődése a nemzet­közi enyhülés és nem a hidegháború eredménye. Mivel passzivitás helyett fantasztikus és váratlan a tömegek részvétele – a társadalom demokratizálódott. És végül ebben a tömeg­mozgalomban új szocialista áramlatok bukkannak fel. Némely országban fontos szerepet játszanak – Lengyelországban ke­vésbé, Lengyelország valószínűleg még a régi hidegháborús korszak gyermeke. De az NDK-ban, Magyarországon és Csehszlovákiában olyan mozgalmakat látunk, amelyben a baloldal – Bea szavával élve a demokratikus szocialista érté­kek – nagyon fontos szerephez jutottak.

Kelet-Európa szélesebb körű gyarmatosítása természe­tesen valóságos veszély. Ahogy a Neues Forum (Új Fórum) egyik kulcsembere kifejezte: „Nem akarunk Nyugat-Németor­szág Szicíliájává lenni!" Ez bizony valóságos lehetőség. (…)

Marxism Today, 1990. január

(Ford.: Timár Györgyné)

Emberek összetartozásának, együttélésének egyik törté­nelmileg kifejlődött formája. A „nemzet" kategória külön­böző jelentései honosodtak meg.

Az emberek életfolyamatát a gazdasági értelemben vett nemzethez való tartozás (illetve ennek a hiánya) befo­lyásolja a legközvetlenebbül. Gazdasági nemzetről vala­mely állam egységes belső piacának, integrált nemzetgaz­daságának létrejöttétől kezdve indokolt beszélni. A nyu­gat-európai államok többségében a két világháború közöt­ti időszakig, a kelet-európai államok többségében a XX. század hatvanas éveiben bekövetkezett egy ilyen értelem­ben vett nemzet kialakulása. A soknemzetiségű országok közül például Nagy-Britanniában és Svájcban már régeb­ben végbement ez a folyamat, Jugoszláviában vagy a Szovjetunióban viszont mind ez ideig nem jött létre egysé­ges nemzetgazdaság.

A gazdaságilag offenzív helyzetben levő, prosperáló nemzetbe – mint más országokkal szemben gazdasági vé­delmet nyújtó pozitív közösségbe – való integrálódás tár­sadalmi biztonságot jelent, közvetlen előnyöket biztosít a társadalom tagjai számára. Ugyanakkor a gazdasági prob­lémák megjelenésével, illetve a nemzetközi integrációs fo­lyamat megélénkülésével gyengül a nemzet gazdasági tá­maszt nyújtó szerepe, csökken a vele való azonosulás te­hetősége, és bekövetkezik a nemzettudat válsága. Az em­berek jelentős részénél felerősödik a kisközösségek iránti vonzalom, illetve a gazdasági nemzet hitetlenné vált kö­zösségével szemben uralkodóvá válik a kultúrnemzettel való azonosulás, a nemzetiségi tudat.

Ideológiai megfontolások, a társadalmi érzékenységre vetett szigorú tekintet, de méginkáb az elmúlt hetven év társadalmi és gazdasági gyakorlatának figyelmen kívül nem hagyható következményei befolyásolják azokat az elképzeléseket, amelyek a „gyökeres gazdasági reform" keretében a Szovjet­unióban megvalósuló tulajdonreformot meghatározzák. A szovjet tulajdonreform körvonalai már jól kivehetők a kü­lönféle kormányprogramok, népképviselői koncepciók, regionális javaslatok, továbbá a kérdés társadalmi és par­lamenti vitájában elhangzott vélemények alapján. Megál­lapítható, hogy amint a politikai intézményrendszer re­formjában átmeneti szakaszról, itt is egy átmeneti tulaj­donstruktúra létrehozásáról van szó. Ennek lényege a mai szovjet fogalmak szerint szocialistának minősíthető kollektív tulajdonformák preferálása azzal a céllal, hogy a gazdaság minden szeletében gazdát találjanak a működő termelőesz­közökhöz; még ha ez nem jár is minden esetben együtt tulaj­donosváltozással, ám az esetek többségében a tulajdonosi funkciók megosztását jelenti.

Eddigi tulajdonformák

A változások, az újdonságérték megfelelő értékeléséhez szükséges, hogy áttekintsük a szovjet gazdaság eddigi, meg­lehetősen leegyszerűsített tulajdonstruktúráját. Ezenközben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez a leegyszerűsí­tés nem természetes folyamatok, hanem kemény politikai be­avatkozás eredménye.

Lényegében három tulajdonforma létezett, az állami, a szövetkezeti és a szövetkezetinek már elméletben sem nyil­vánított kolhoztulajdon. A csaknem fehér holló ritkaságá­val előforduló egyéni kézművesek szerszámait, később az engedélyezett magántaxizáshoz szükséges gépkocsit, a ma­gán-munkatevékenységet folytatók termelőeszközeit szemé­lyi tulajdonnak – tehát gazdaságon kívüli tulajdonkategóriá­nak minősítették, abból a gyakran hangoztatott megfontolás­ból kiindulva, hogy nem alkalmas mások kizsákmányolására.

Az utóbbi időben az állami tulajdont már elméletben sem próbálta társadalmiként, össznépiként minősíteni a tudomány. Semmilyen ideológiai csavarással nem lehetett takar­gatni a tényt: az adott felépítményi rendszerben a társadalom­nak nem álltak rendelkezésére a tulajdonosi jogok tényleges gyakorlásához szükséges mechanizmusok. Ezek a jogok – mint az a Legfelsőbb Tanácsnak a tulajdonról folytatott vitájá­ban elhangzott – a tulajdon birtoklásának, haszonélvezeté­nek és a vele való rendelkezésnek a jogai, egészen az elide­genítéshez való jogig. A társadalom ezeket a jogokat az adott intézményrendszer keretein belül nem tudta gyakorolni.

Volt idő, amikor a konzervatív társadalomtudomány meg­próbálta elméletileg feloldani ezt az ellentmondást, de nem ju­tott túl a gyakorlat által többszörösen kompromittált fejtegeté­sen, miszerint az állam össznépi állam, a társadalom egészé­nek érdekében cselekszik. Mielőtt szétpattant volna a tudo­mányos szappanbuborék, erősen feszített felszíni erőiből még levezették, hogy éppen ezért az állami tulajdon sokkal szocialistább, mint a többi kollektív tulajdonforma, például a szövetkezeti. Megjósolták az utóbbi fokozatos, de szüntelen közeledését az előbbihez, s ha ez nem akart spontánul bekö­vetkezni, a politika, a gazdaságirányítás „segítette és ösztö­nözte" ezt a folyamatot, konkrét károkat okozva így a gyakor­lat síkján a gazdaságnak.

A sokasodó válságjelek nyomán mind egyértelműbbé vált, hogy az állami tulajdon monopolizált apparátusi tulajdon­ként, elsősorban ágazati, tehát minisztériumi tulajdonként működik. Ebben a rendszerben legjobban a gazda – a tulaj­don hasznát közvetlenül élvező, ezért azt hatékonyan működ­tető gazda – hiányzott. Ez a hiány annak a felismerésnek a nyomán vált egyértelművé, hogy az állam (és ha az demokra­tikusan ellenőrzött állam, akkor rajta keresztül a társadalom) közvetve szintén nyer ezen az ésszerűbb működtetésen, mi­közben – állami tulajdonról lévén szó – megőrzi a tulajdon fe­letti rendelkezés jogát. A gazdasági reform mostani szakaszá­ban a tulajdon oldaláról nézve ez a gazdakeresés a legfonto­sabb momentum.

(Inprecor)

Tulajdonreform

Ahogy a politikai intézményrendszerben még csak szocialista véleménypluralizmusról és nem intézménypluralizmusról van jelenleg szó a Szovjetunióban, úgy a tulajdonreform kereté­ben a szocialista tulajdonformák sokfélesége, tehát nem a „vegyes gazdaság" az elfogadott formula. Szovjet értelmezés szerint a „szocialista" tulajdonformák mindenképpen csoport­tulajdont vagy a tulajdonos, esetleg családtagjai által közvet­lenül működtetett egyéni tulajdont jelentenek. A legfelsőbb ta­nács szónoki emelvényéről elhangzott ugyan a figyelmezte­tés, hogy az ülésteremben valaki által Vlagyimir Iljics Lenin úr­ként megnevezett nem ostoba kommunista véleménye sze­rint nem feltétlenül a tulajdonnak kell szocialistának lennie, hanem az államnak, amely a maga eszközeivel befolyásolja annak működtetését, ellenőrzése alatt tartja az abból befolyó jövedelmeket, s az így szerzett bevételeket szocialista mó­don használja fel, de a honatyák többsége nem ment el idáig, és nem ezt a szemléletet tükrözik az eddig kiadott dokumentu­mok sem.

A kormánynak az össznépi vitára bocsátott, majd a tör­vényhozás elé terjesztett gazdasági programját alapul véve a következő tulajdonformák sorolhatók fel:

Láthatjuk, hogy ebben az elképzelésben a tulajdonformát a működtetés formája határozza meg. így lehet például „bér­leti tulajdonról" beszélni, amely tulajdonképpen állami tulaj­don, de a tulajdonos a bérleti díj fejében lemond jogainak egy részéről, a működtető bérlő javára. Ez a lemondás azonban nem csupán a bérbeadás hasznára épülő önkéntességen ala­pul, hanem a bérlők törvényi garanciákat is kapnak, hogy be­ruházásokra, korszerűsítésekre ösztönözzék őket, sőt, a bér­let útján idővel megválthatják a tulajdonjogot, a bérlemény ki­zárólagos tulajdonosaivá válhatnak.

Földtulajdon nélkül

A kép még összetettebb a mezőgazdaságban. A Szovjet­unióban nem létezik földmagántulajdon. Az októberi forrada­lomnak a földről szóló dekrétuma össznépi tulajdonná nyilvá­nított minden földet. Ez az azonnali és teljes nacionalizálás ál­lami tulajdont hozott létre többféle használati formával. A gaz­dasági reform mindeddig nem vállalta ennek megváltoztatá­sát. Itt most számos okot felsorolhatnánk, de a legnagyobb – ma vállalhatatlannak tűnő – feszültségek abból származná­nak, ha a jelenlegi földhasználót jegyeznék be tulajdonosként, vagy a földet elvennék a jelenlegi használótól és más tulajdo­nosnak adnák. Figyelembe kell venni egyfelől a kolhozok, szovhozok megalakításának körülményeit, másfelől a szemé­lyi művelésre, használatra átadott kiskertek, házhelyek, üdü­lőtelkek elosztásának korábbi, gazdaságon kívüli szemponto­kat is érvényesítő elvét, s megállapítható, hogy egy ilyen rendelkezés nagyon sok vonatkozásban igazságtalannak, el­fogadhatatlannak minősülne. Így most az a fő kérdés, hogy az államigazgatás melyik szintje, intézménye gyakorolja a tulaj­donosi jogokat. Ennek eldöntésekor olyan szempontokat kell figyelembe venni, amelyek a nemzetiségi érdekek és törekvé­sek, továbbá a helyi és központi szervek közötti új funkciófe­losztás síkjában is megtörnek. Eddig állami vállalat (szovhoz és az állami rendszerbe integrált kolhoz, illetve ezek felsőbb szervei), helyi tanács (formálisan általában területi szintig, az üdülőtelkek, kertek, építési telkek esetében), köztársasági minisztérium (az irányítási körébe tartozó iparvállalatok földje esetében), szövetségi minisztérium (ha központi irányítású iparvállalatok, bányák, erdők, védelmi objektumok, infrastruk­turális létesítmények területéről volt szó), de akár a miniszter­tanács is gyakorolhatta ezeket a jogokat.

Most az iparban az új tulajdonstruktúrának megfelelően rendeznék a tartós földhasználati jogokkal kapcsolatos kérdé­seket, a mezőgazdaságban a területileg illetékes tanácsok – többnyire a közvetlen helyi szint – lennének a joggyakorlók. A törvényalkotók így jobban biztosíthatónak látják a nagyüzem szempontjából nemkívánatos versenytársaknak minősülő bérlők, egyéni gazdálkodók érdekeinek védelmét a nagyüze­mekkel szemben. Megjelennek a nem a földre vonatkozó új tulajdonformák, a családi tulajdon (falusi család háza, gazda­sági épületei, eszközei), a farmertulajdon (lényegében ugyanaz több termelőeszközzel) és a bérlői tulajdon (a föld­bérlő által a bérelt területen létrehozott új, vagy megvásárolt, már ott lévő értékek). Ezek mindegyikéhez törvényileg szabá­lyozott, tartós földhasználati jog is társul – ami akár örökíthető – azzal, hogy a földet nem művelő, nem megfelelően használó személytől ez a jog meghatározott eljárás keretében meg­vonható.

Az átmenet módjai

Az elmondottak alapján a Szovjetunióban ma az a legfonto­sabb, széles körben és különböző szándékokkal hevesen vi­tatott kérdés, hogy hogyan lesz az eddigi monolitikus ál­lami tulajdonból sokféle tulajdon, hogyan és milyen dön­tések által változhat meg a tulajdonforma? A számos le­hetséges válasz mindegyikét nem sorolhatjuk fel, már csak azért sem, mert sok esetben még az elméleti viták szintjén vál­toznak az elképzelések. Legfeljebb a minisztertanácsi vagy törvényhozási dokumentumokba már belekerült legfontosabb módokat vagy a gazdasági gyakorlatban már működő, álta­lunk ismert formákat mutathatjuk be.

A gyökeres gazdasági reform vitára bocsátott keretdoku­mentuma értelmében az elsősorban adminisztratív intézke­désekkel irányított állami vállalatok közé tartoznának az egyesített országos energiarendszer szövetségi jelentőségű vállalatai, a vasúti, légi és tengeri közlekedés, a posta és táv­közlés, a védelmi ipar vállalatai és a többi olyanok, amelyeket a törvényhozás felvesz erre a listára. Az ilyen vállalatok dolgo­zóit állami szolgálatban állóknak minősítenék (a számukra megszabott feladatok teljesítése esetén), magas szintű bére­zést és szociális ellátottságot szavatolnának nekik. Nyilván­való, hogy az ilyen vállalatok némelyike tervezett veszteség­gel működne, tehát elkerülhetetlenül költségvetési pénzekkel kell őket támogatni.

A többi vállalat esetében az állam szerződéses alapon bérletbe adná tulajdonát az ott dolgozók közösségének. A dokumentum ezt a szerződéses-bérleti formát tartja az állami tulajdon megőrzése mellett bevezetendő teljes gazdasági önelszámolás megvalósításával leginkább adekvát formá­nak. A denacionalizálás mélyebb fokát a vállalatok – elsősor­ban a bérleti rendszerben üzemelők – részvénytársaságokká alakítása jelentené. Ebben az esetben az állam nemcsak adókból, hanem az általa birtokolt részvénycsomag osztalé­kából is bevételhez jutna. Meglenne a lehetőség arra is, hogy idővel a dolgozói kollektíva megvásárolja a bérelt vállalatot, amely így kollektív tulajdonná alakulna.

Ezek a körvonalazódó jogi lehetőségek, amelyeket a gazdasági gyakorlatnak is alá kell majd támasztania.

Az IME (Észtország önálló gazdálkodása) koncepciójának ki­dolgozói, tekintettel arra, hogy minél előbb a gyakorlatban is meg akarják valósítani a köztársasági önelszámolási, tizen­két gazdasági törvény tervezetét dolgozták ki, s ezek kereté­ben konkrét javaslatokat tettek a tulajdonstruktúra átalakítá­sára. Mint azt Riivo Sinijarv, a szakértői bizottság tagja, az Észt Kisvállalatok Szövetségének elnöke, a KEMOTEX Kí­sérleti és Fejlesztési Kisvállalat igazgatója elmondta, Észtor­szágban a következő tulajdonformákat javasolják: Az erőmű­vek, vasút, a posta stb. állami vállalatokként működnének. Utánuk következnének a népi vállalatok, amelyek a delegált tulajdont testesítenék meg. Formálisan az ott dolgozók tulaj­donaként működnének, csak elidegeníteni nem volna joga a vállalatot a dolgozói kollektívának. Lenne részvénytársasági tulajdon, de elsősorban az eleve így létrehozott vállalatok mű­ködnének ebben a formában, és nem a már meglévőket „részvénytársaságosítanák". Fontos és elterjedt forma lenne a szövetkezeti tulajdon. Működnének állami kisvállalatok. A központi elképzelések bérleti formáját helyettesítő delegált tulajdon mellett ez a másik figyelemre méltó elképzelés. Ezek száz főnél nem többet foglalkoztató kisvállalatok, amelyek te­vékenységében magas hányada van a szellemi munkának, irányítási szerkezetük könnyen áttekinthető, működésük ru­galmas, erősen nyereségorientált. Létrehozásukhoz viszony­lag kevés tőke kell. Személyek, csoportok vagy intézmények életképesnek látszó, szakértői testületek által elfogadott ötle­teit lehet így gyorsan, viszonylag kevés állami tőkével, kölcsö­nös kockázattal megvalósítani. Az állam a befektetett pénz gyors megtérülésének, a tudományos-műszaki haladás hú­zóágazatai fejlesztésének, a foglalkoztatottak létszámához mérve stabilan nagyösszegű nyereségadó bevételének re­ményében vállalja a kockázatot. Ez a forma lehetővé teszi, hogy a csak szellemi tőkével rendelkezők is vállalkozhassa­nak. Az észt elképzelések egyébként tartalmazzák a tisztán magánvállalkozásokat, tehát magántulajdonnal is számolnak a gazdaságban.

A magántulajdon törvényesítésétől való ódzkodás a Szovjetunióban nem csupán a (Nyikolaj Smeljov szavaival) „már régen elvesztett ideológiai szüzesség" látszatmegőrzé­sének szándékát takarja. Ez egyben annak a ténynek is a tu­domásulvétele, hogy az eddigi gazdasági gyakorlatban ma­gánszemély törvényesen nem juthatott jelentős tőkésíthető többletbevételhez, tehát a magántulajdon elismerése, a tőke­befektetési szabadság egyben a korrupció, harácsolás, hata­lommal való visszaélés révén szerzett illegális pénzek tisztára mosásának lehetőségeit bővítené. Ugyanakkor Gavriil Po­pov, a másik radikális reformközgazdász minden alkalmat megragad annak bizonygatására, hogy egyszerűen csak fél­nek kimondani az „ördög" nevét, de lényegében magántulaj­don a részvényesi tulajdon, a farmer-, a családi meg az egyéni tulajdon, és szövetkezetinek álcázott formában is le­het megbízható és megbízhatóan megvásárolt emberekkel magántulajdont működtetni. Egyszerűbb és tisztességesebb már akkor tiszta helyzetet teremteni. Igaz, ő sem tud mit kez­deni az érdemdús akadémikust messze a kisstílű ügyeskedő „kooperátor" mögé helyező elmélyült értékrendi válsággal, amelytől méltán tart a politika, s amelyet demagóg módon lo­vagol meg „az ember ember általi kizsákmányolásától mentes szocializmust" és „az egyént a társadalom javára történő ma­ximális erőfeszítésekre kényszerítő rendszert" hirdető Nyina Andrejeva.

A központi elképzelés szerint – mint láttuk – a tisztán ál­lami szektornak el kell bírnia az akár tervezetten veszteséges működést, míg – az iparban 1991 kezdetéig, a mezőgazda­ságban pedig 1992 kezdetéig – bérleti vagy más tulajdonfor­mába kell átadni a veszteségesen működő, de nem az állami monopóliumok meghatározott körébe tartozó állami tulajdont.

A szövetkezetek mindeddig kevéssé tőkeigényes, nagy haszonnal kecsegtető, leplezetlenül a hiány szülte lehetősé­geket kiaknázó vállalkozásokra jöttek létre a leggyakrabban. Vlagyimir Tyihonov akadémikus, a szövetkezeti törvény egyik megfogalmazója, a szövetkezetek országos tanácsának el­nöke mondta beszélgetésünk során, hogy a szövetkezetek kimagasló (és irigyelt) eredményei a legtöbb esetben csak az állami gazdaság minősíthetetlenül pazarló és kis hatékony­ságú működésének talaján születhetnek meg. A jövő iránti bi­zalmatlanság is közrejátszik abban, hogy többnyire felvá­sárló-kereskedő, szolgáltató, élelmezési tevékenységet foly­tatnak a működő szövetkezetek, de alig van közöttük kisipari termelő vagy javító. Hat itt az anyag- és eszközhiány, továbbá az, hogy ilyen tevékenységgel csak viszonylag kis nyereség termelhető.

(Inprecor)

Artyom Taraszov a szovjet milliomos. Nem az egyetlen, de a legismertebb. Azzal vált híressé, hogy a „Tyehnyik" szövetke­zet közgyűlése (amely szövetkezetnek ő az elnöke) neki, to­vábbá a kereskedelmi igazgatónak hárommillió rubeles fize­tést szavazott meg az egyik hónapra, mint kiderült, azért, hogy legyen miből fedezni a rugalmas üzleti tevékenység során fel­merülő különféle kiadásokat. Beszélgetésünk során a követ­kezőket mondta el szövetkezetéről:

Tagjai tudósok, mérnökök, programozók, technológusok. Maga az elnök 18 évig dolgozott egy kutatóintézetben, az első három alatt 29 szabadalmazott megoldást dolgozott ki, a kö­vetkező 15 évben ezekből egyet tudott a termelésben alkal­mazni. Hasonló sorsú embereket gyűjtött össze, a tagsághoz nem a pénz, hanem az volt a feltétel, hogy legyenek kiváló szakemberek, ha lehet, a világpiacon is értékesíthető talál­mánnyal. Ilyen a birtokukban lévő ionplazmás vágási techno­lógia, a habfém, egy olyan új anyag, amelynek alkalmazásá­val bármely fémszerkezet súlya a töredékére csökkenthető, egy a folyadékok reakcióját 10-12-szeresére gyorsító vegy­ipari technológiai berendezés, vagy a legújabb nyugati típu­soknál is többet tudó és olcsóbb háztartási mosógép. Ezeket akarják a jövőben nagy tömegben gyártani, saját maguk által létrehozott és felszerelt korszerű üzemeikben.

A szükséges tőkét „melléktevékenységgel" kezdték gyűjteni. Máshol felesleges (vagy annak tartott), tönkremenni hagyott hulladékokat, melléktermékeket, eladhatatlan készle­teket vásároltak fel a hivatalos állami ár 2-3-szorosáért; jól megfizetett külkereskedelmi vállalatokon keresztül nyugatra exportálták ezeket, majd a pénzen számítógépeket vásárol­tak, amelyeket saját programcsomagokkal ellátva az állami ár feléért adtak el többnyire állami vállalatoknak, és minden ilyen körben sokmilliós haszonra tettek szert.

Ügyesen kihasználták a hiányt, az abszurd árrendszert, mozgékonyak, szemfülesek voltak. Tevékenységük azonban semmit sem árul el arról, milyen hatékonysággal működhet a szövetkezeti tulajdon a mai Szovjetunióban. Ha egyszer mégis megépülnek, tervezett saját üzemeik tevékenysége adja majd meg erre a választ.

Nem kevésbé képtelen, de témánk szempontjából hasz­nosabb referenciaalap a „Szigma" Szövetkezeti Termelési Egyesülés története. Első kézből, vagyis Alekszej Zaharov el­nök és Jurij Kurnoszov általános elnökhelyettes elmondása alapján:

1988 őszén egy ötletdús és a szovjet gazdaságirányítás útvesztőiben bizonyára jól tájékozódó ember maga mellé vesz két kitűnő fiatal szakembert, egy mérnököt és egy vörös diplomával frissen végzett jogászt, majd hárman – képletesen szólva – összeadnak három tollat és három füzetet, és meg­alakítják a Szigmát. A háromtagú, vagyonnal gyakorlatilag nem rendelkező, „szövetkezet" odamegy a nagy munkásmoz­galmi hagyományokkal rendelkező, félig hadiüzem moszkvai „Dinamó" termelési egyesülés vezérkarához és szerződést köt, amelynek alapján a Szigma bérbe veszi az egyesülés egyik üzemének emelődaruk kezelő szerveit, vezérlőpultjait gyártó műhelyét és még néhány présgépet. A bérleti szerző­dés értelmében a bérbe vett műhelyben gyártott minden ter­méket a bérbeadó egyesülés vásárol meg szabott állami áron.

A szövetkezet létszáma hamarosan öt főre nő, de az emelődaruk elektromos motorjait gyártó műhelyt is bérbe ve­szi. Azóta a Dinamó egyesülés több más egysége is bérletbe került, más szövetkezetek is jelentkeztek vagy alakultak a gyáron belül, s az első fecske, a Szigma létszáma is megsza­porodott, ma már 28-an vannak. Nincs már közöttük a leváltott alapító első elnök, akinek átgondolatlan döntései sok kárt okoztak, hajthatatlansága pedig elmérgesítette a szövetkezet és a nagyvállalat vezetésének viszonyát. 11 tag a Dinamó dol­gozói közül került ki. Ők olyan mérnökök, termelésirányítók, művezetők, akiknek kulcsszerepük van a bérelt műhelyek üzemeltetésében. Ez kompromisszumot tükröz, a Szigma tu­lajdonképpen ezen az áron tudta magába integrálni a műhe­lyeket, vagy tudott beépülni az ottani struktúrákba. A szövet­kezet megjelenésével a bérbe vett műhelyek dolgozóinak bére átlagosan a duplájára nőtt, így mindenki elégedett.

Az első szerződésben még úgy szerepelt, hogy a bérleti díjat „a felek megegyezése alapján" határozzák meg. Ez a ki­tétel volt a trójai faló, amelynek segítségével a szövetkezet egyáltalán az üzemen belülre juthatott. A vállalatvezetés a bérlemények korábbi bruttó árbevétele alapján szabta meg a bérleti díjat, ennek a mutatónak a pontos nyereséghányadát senki sem tudja kimutatni. Nincs pontos formula, amelynek alapján a bérleti díj megállapítható lenne. A vállalat természe­tesen ragaszkodott ahhoz, hogy saját rezsiköltségeinek levonása után több maradjon neki a bérleti díjból tisztán, mint ko­rábban a bérbe adott műhelyekből származó könyv szerinti nyeresége volt, vagyis gazdálkodása javuljon. Ezért a szövet­kezet beleegyezett például abba, hogy az amortizációt a bé­relt berendezések eredeti új ára alapján számolják, jóllehet 10-20 éves gépekről van szó. (A két műhely bérleti díját végül is 5,5 millió rubelben állapították meg, majd újabb alkudozá­sokat követően az 1989. harmadik negyedév kezdetétől 1,5 millió rubellel csökkentették az éves bérleti díjat. A szövetke­zet gazdasági szakemberei más bérszámítási módszerekkel évi 2 milliós bérleti díjat számítottak, ami csak a fele a ma ér­vényesnek, az igazság bizonyára valahol a két számítás kö­zött van.)

A bérleti d íj fejében az üzem adja a helyiséget és a beren­dezéseket, az elektromos energiát, a kommunális szolgáltatá­sokat (de például a vidéki telefonbeszélgetések díját már kü­lön fizeti a szövetkezet, csakúgy mint a telexekét). A bérelt műhelyek dolgozói továbbra is élvezik ugyanazokat a szo­ciális szolgáltatásokat, amelyeket korábban, vagyis nem ke­rültek hátrányba a lakáshoz jutás terén, gyermekeik jogosul­tak az üzemi óvodára, ők az étkeztetésre, kaphatnak üdülői beutalókat stb.

A termelés ellátásáért, a nyersanyagért, az alkatrésze­kért stb. formálisan fizet a szövetkezet, vagyis azokat az érvé­nyes állami áron megvásárolja, majd az ezekből létrehozott készterméket ugyancsak az érvényes állami áron visszavásá­rolja az üzem. A két összeg közötti különbségből jut a szövet­kezetnek tagjai és alkalmazottai (a bérelt műhelyekben dolgo­zók) bérezésére és önmaga fenntartására. A bérelt berende­zések karbantartása, felújítása, a szükséges nagyjavítások költsége a bérleti díj fejében az egyesülést terheli.

Annak garanciái, hogy a műhely évente x számú termék előállításához elegendő nyersanyagot, alkatrészt, egyebet kap, nem voltak meg a korábbi rendszerben sem, hiszen ez más részlegek és külső beszállítók teljesítményétől függ. A szövetkezetnek viszont módja van tevékenyen részt venni az egyesülésen belüli kooperációban (én neked több fogaskere­ket gyártok, ha te nekem több tengelyt adsz), kenheti, ösztö­nözheti a szállítókat, és saját munkásait átirányíthatja azokba a műhelyekbe, ahol a neki szükséges alkatrészeket gyártják. Ezen kívül keményebb takarékosságot, pontosabb anyag­nyilvántartást vezettek be, éberen őrködnek azon, hogy ami jár, azt meg is kapják, felkutattak pótlólagos forrásokat (a szi­gorú szabályok miatt az eddigi rendszeren belül és nem azon kívül).

A Szigma menedzsereinek ideje nagyrészt azzal telik, hogy „kiverjék" a nekik szükséges anyagot, alkatrészeket. Az üzem szolgálatai egyre kevésbé érzik kötelességüknek, hogy a „szövetkezetnek" elvégezzék azt a munkát, ami korábban is munkaköri kötelességük volt, jóllehet a bérleti díj fejében ezt nem a szövetkezetnek, hanem a díjat beszedő bérbeadónak végzik, hiszen utóbbi szerződésben vállalta mindezt. Ebből a szempontból a Dinamó nem, vagy csak vonakodva teljesíti a szerződést. A Szigma kénytelen néha a tető javítására, az ab­lak üvegezésére és más hasonlókra is költeni.

Az állami árak szabta keretekbe így is beleférnek. Ez megint csak arra bizonyíték, hogy a korábbi pazarlás, hozzá nem értés és érdektelenség talaján tud eredményes lenni a bérlő, akire más szabályozók vonatkoznak. Más rendszerben, más szemlélettel, lehetőségeik jobb kihasználásával, a vég­eredménytől való közvetlen függőségükkel tudnak hatéko­nyak lenni. Végeredményben tehát megállapítható: normális körülmények között az üzemnek az eredeti struktúrában is hoznia kellett volna a mostani eredményeket, tehát vagy a vállalatvezetés, vagy a szövetkezet fölösleges ebben a rendszerben.

Azért foglalkoztunk ennyire részletesen a Tyehnyik és a Szigma szövetkezetek példájával, mert ebben két olyan – bár a gazdaság működése szempontjából vitatható – a gyakorlat­ban működő modellt fedezhetünk fel, amelynek révén az ál­lami tulajdon – és nem adminisztratív, „kiosztásos", „oda-ajándékozásos" módon – hatékonyabban működő szövetke­zeti tulajdonná alakulhat, ráadásul ez nem a szövetkezet ere­deti tőkeerején, csupán hozzáértésén és eredményességén múlik.

(Ogonyok)

Olyan üzembérletre is számos példa van már, amikor az ott dolgozók veszik bérbe az üzemet. Az első példát egy Moszkva környéki tanácsi üzemként bejegyzett téglagyár szolgáltatta. Veszteséges működése miatt a tanács be akarta zárni a gyárat, a dolgozók azonban másként döntöttek, szer­ződéses üzemeltetésbe vették azt. Azóta a gyár nyeresége­sen működik, a tanácsnak az épületek és az eszközök, a föld­terület használatáért bérleti díjat, nyeresége után az államnak nyereségadót fizet.

Van arra is példa, hogy ügyes mesteremberek egy régi szertárt vagy raktárt bérelnek a tanácstól, ahol autószerelő műhelyt üzemeltetnek. Hivatalosan az állami szervizek árait használják, mégis megtalálják a számításukat, mert a bérleti díj megfizetéséhez elengedhetetlen „terv" teljesítése után lé­nyegében mindenki saját zsebre dolgozik. Gépeik, drága be­rendezéseik nincsenek. Az alkatrészbeszerzés külön ügyes­kedéseket követel meg tőlük.

A már meglévő tapasztalatok alapján sem lehet egyértelműen válaszolni arra a kérdésre, hogy az árrendszer megváltozása, egy valódi piac kialakulása, az ehhez kapcsolódó adórend­szer bevezetése, az új bankrendszer és pénzügyi szabályo­zórendszer hogyan fogja alakítani az egyes tulajdonformák sorsát. Ma kétségkívül az olyan formák vonzása látszik a leg­erősebbnek, amelyek tulajdonképpen a klasszikus értelem­ben vett vállalkozásnak az irracionális működésű állami tulaj­don által korlátozott, de a korlátoktól megszabadulni igyekvő változatai. Kedvező körülmények esetén e formák feltehető­leg mindinkább közelítenének a „szabályos" tőkés vállalkozá­sokhoz. Hogy az ezektől különböző formák – pl. a dolgozók önigazgatása – mennyiben bizonyul életképesnek, ezért jóval kevésbé megválaszolható, de példátlansága miatt az elfogu­latlan szemlélő számára egyúttal jóval izgalmasabb kérdés is.

Az Olasz Kommunista Pártban jelenleg folyó önmarcangoló vita nem elméleti kérdések körül folyik, hanem politikai útválasztásról. A vita hátterében azonban súlyos elméleti kérdések is meghúzódnak, s a tét a vitában e hatalmas párt önazonossága. A márciusi kongresszus az út végét jelentheti. Egy közel hetvenéves út lezárását a nyugati világ legnagyobb, és végig „rendhagyó" úton járó, ugyanakkor a demok­ratikus választásokon szinte egyedül sikeres kommunista pártja szá­mára.

Milyen távlatok felé haladjanak, haladhatnak? – Ez a kérdés az egyik fő alkotóeleme a vitának, amely azonban tágabb körben is fo­lyik, s tulajdonképpen (az SPD kongresszusa mutatta a közelmúltban) az egész nyugat-európai baloldalra kiterjed. Helytelen lenne tehát úgy leegyszerűsíteni: az OKP-ban ma a szociáldemokrata útra térni kívá­nók vitáznak azokkal, akik ettől az úttól és a sztálini modelltől egyaránt eltérő „reformkommunista" modell keresésének hívei. Helytelen, mert egyrészt a szociáldemokrácia is keresi ma útját és távlatait, más­részt a távlatok, a kapitalista társadalom meghaladása szorosan összefügg a napi politikai válaszokkal és választásokkal.

*

Hogy jobban megértsük az olasz baloldalon ma forrongó indulatokat és nézeteket, vissza kell nyúlni az előzményekhez, és valamelyest vé­gigkísérni azt a rendhagyó utat, amelyet az OKP ideológiai téren is bejárt.

Togliatti idején az olasz kommunisták – merészen eltérve a moz­galomban akkor uralkodó felfogástól – a fennálló viszonyok meghala­dását strukturális reformokkal vélték elérhetőnek. Elfogadták a de­mokratikus pluralista intézményrendszert, a köztársasági alkotmányt (amelynek kidolgozásában részt vettek), és demokratikus úton, mélyreható szerkezeti reformokat tűztek ki célul; olyan reformo­kat, amelyek társadalmasítják a döntéseket, korlátozzák a mono­póliumok hatalmát, fokozatosan átalakítják a gazdaságot és az ál­lamszervezetet. Az államnak a keynesizmus előretörésével amúgy is növekvő gazdaságirányító szerepét a közérdeknek alá­rendelt módon kívánták felhasználni, azt hívén, hogy ezzel majd fokról fokra átalakítják a termelési viszonyokat. Nem pusztán parla­menti versengésre törekedtek tehát, hanem a többség megszerzé­sével a társadalom fokozatos átalakítására, a szerkezetek meg­változtatására (vagy legalábbis nehezen visszavehető vívmányokra, változásokra).

Ezzel az OKP már akkor, az ötvenes és hatvanas évek forduló­ján, amikor ez a felfogás megfogalmazódott, megfordította a lenini formulát: Nem a politikai hatalom megszerzését látta kulcskér­désnek a gyökeres társadalom-átalakítás végrehajtásában, ha­nem fordítva, fokozatos közelítéssel, a társadalom lassú átalakí­tásával kívánta megvalósítani a dolgozó osztályok uralkodó osz­tállyá emelését. Meghaladták és átértékelték e koncepcióval a szoci­alizmusnak azt a felfogását, amely a kommunista mozgalomban ak­kor megdönthetetlen alapigazságként rögződött, hogy ti. az a polgári demokráciával szemben megvalósuló, azt felváltó formáció. Ugyan­akkor annak is szükségét érezte ekkor még az OKP, hogy rögzítse, miben különbözik ez a felfogása a reformizmustól. Abban – mondta ki -, hogy a szociáldemokrata reformizmus mindig csak pillanatnyi, részleges célokat tűzött ki, szem elől tévesztve a mélyreható szerkezeti váltást (amely a szociáldemokrata felfogás szerint az apró reformokból spontán módon következik majd). Ugyanis az OKP nem hitt a spontaneitásban. A fennálló gazdasági és politikai szervezetet radikális módon támadó strukturális reformok koncepciójával – úgy vélték – túlléptek ezen, feloldva a munkásmoz­galom két szárnya között a századelő óta feszülő ellentétet és ste­ril vitát.

Ám a szerves és mélyreható strukturális reformokkal az OKP adós maradt. Nemcsak a reformokkal (miután soha sem engedték kormányra kerülni), de terveikkel is. A napi politikai csaták közben az OKP fenntartotta azt az elvi célkitűzést, hogy az éppen megvalósulók­nál határozottabb reformokkal új társadalmat valósítana meg, de az, hogy ezek a reformok tulajdonképpen mit tartalmazzanak, homályban maradt.

A hetvenes években, Berlinguer idején azután háttérbe is szorult a strukturális reform koncepció, és előtérbe került az, amit az olasz baloldal, elsősorban a szakszervezetek, „demokratikus tervezés­nek" neveztek. Az állam növekvő gazdaságirányító-szabályozó sze­repére épült ez is. Milyen prioritások érvényesüljenek, milyen irányba hasson ez a szabályozó szerep? Ez a kulcskérdés – mondták. Nem államosítani kell (Olaszországban amúgy is igen magas az állami szektor aránya), hanem korszerűbb és a közösségi érdekeket jobban szem előtt tartó módon működtetni a szabályozókat. Ez­zel párhuzamosan növelni kell a vállalatok belső demokráciáját, a vállalaton belüli részvételt, beleszólást és ellenőrzést a szakszer­vezetek révén. Mindezt végső soron a parlament hivatott integrál­ni, a termelők és fogyasztók össztársadalmi érdekeinek megfelelően, irányítva és ellenőrizve a gazdasági folyamatokat. A vállalati és állami demokratikus részvétel és ellenőrzés e koncepció szerint együtt je­lenti a termelés valódi társadalmasítását, szemben a bürokratikus államigazgatási tulajdonnal, amely nem a marxi értelemben vett tár­sadalmasítást valósította meg, hanem egy torz, igazságtalan és rosszul működő rendszert eredményezett.

E koncepció (túl vagyunk már 1968-on) világosan és egyértel­műen úgy születik, mint a létező szocializmus kritikája, az alacsony hatékonyságú államosított gazdaság negatív tapasztalatának levo­nása, egyben azonban a kialakult új pluralista szocializmus-koncep­ció egyik eleme is. A demokratikus tervezéssel – Berlinguer több­ször utalt erre – a társadalom fokozatosan kiléphet a kapitalista rendszer profitlogikájából. „Ma a vállalatok irányításában nagyobb a dolgozók részvétele, s ha a jövedelemelosztásban is fokozottabban érvényesülnek közösségi szempontok, ha a tervezés szélesebb tár­sadalmi részvétellel folyik, mint jelenleg, vagyis kiterjesztjük a de­mokráciát a gazdaság és termelés területére, lényegében a szo­cializmus elemeit visszük be a társadalom működésébe." (Előadói beszéd az OKP KB ülésén, 1974. december 10.) A „szocializmus ele­mei" máris léteznek – fedezték fel ekkor, a hetvenes évek közepén – a szövetkezetekben, a szakszervezetek beleszólási lehetőségeiben, a baloldal parlamenti fellépésével, a társadalmi szervezetek, mozgal­mak politikát alakító tevékenysége nyomán. Ez alapvető módosulás a korábbi felfogáshoz képest. A Togliatti-féle felfogásban a reformok nyomán fokozatosan módosulnak az erőviszonyok. A reformok átala­kító, szocialista jellege a folyamat egészéből és folyamatos előreha­ladásából fakad, mintegy „utólagos", a Berlinguer-féle már a „szo­cializmus elemeinek" minősít olyan részeredményeket, új intézmé­nyeket, vagy részleges átalakulásokat is, amelyek a még lényegében kapitalista logika szerint működő és szervezett társadalomban való­sulnak meg vívmányként. Hogy ebből mennyi az utópia, most mellé­kes, a koncepcióváltásra kívántuk irányítani a figyelmet. Ugyanakkor a hetvenes évek végéig az OKP ezt a felfogást még mindig alapve­tően különbözőnek tartja a szociáldemokráciáétól. „Harmadik utat ke­resünk – hangoztatta gyakran Berlinguer – a sztálini szovjet modell és a szociáldemokrácia között. Az előbbi zsákutcába torkollott, míg az utóbbi sehol sem haladta meg a tőkés viszonyokat, ám nekünk éppen ez a célunk."

*

A nyolcvanas évek elejére azután nyílt és teljes a szakítás az úgyne­vezett „létező szocializmussal" („… – kimerült az októberi forrada­lom hajtóereje"). Berlinguer lezártnak tekintette az eddigi kísérlete­ket, és harmadik út helyett egyre inkább „harmadik szakasz" megnyi­tásáról beszólt. (A II. Internacionálé és az egypártrendszeres kommu­nista modellek korszaka után.) Ezt a harmadik szakaszt a nyugati munkásmozgalom nyithatja meg – fejtette ki -, pluralista, demokra­tikus, új társadalom kialakításával, feloldva egyben az „eddig elért (és torz) szocializmus" ellentmondásait. A nyugat-európai kommunista és szociáldemokrata pártok közös fellépése, az eurobaloldal koncep­ciója került ezzel előtérbe, a korábbi eurokommunizmus helyett (mi­közben Nyugat-Európában az újkonzervatív hullám kerekedett felül, és a szociáldemokrácia is megkérdőjelezve látta addigi elképzeléseit).

1986-ban, firenzei rendkívüli kongresszusán az OKP-nak be kel­lett ismernie, hogy nem talált megfelelő választ az újkonzervativizmus előretörésére. Az önvizsgálat, aminek ma utolsó felvonása zajlik, tu­lajdonképpen ezen a Berlinguer utáni kongresszuson indult el. Beis­merték: elhibázták a politikai stratégiát, amikor a „nemzeti szolidari­tás" jegyében kormányzati együttműködésre léptek a keresztényde­mokráciával anélkül, hogy lehetőséget kaptak volna igazi reformpoliti­kára, de a napi politikában elszenvedett vereségek mögött tulajdon­képpen elméleti kudarc is rejlett, s ezt sem rejtették véka alá. Színre lépett egy új, fiatal nemzedék a pártvezetésben, 30-40 éves „ifjú törö­kök" gárdája, akik egyre türelmetlenebbül követelték, hogy „… a párt végleg számoljon le az utópiával". Napi, megvalósítható reformokban kell gondolkodni – mondták. Ekkor merült fel először az igény, hogy csatlakozzanak a Szocialista Internacionáléhoz, olvadjanak be a nyu­gat-európai baloldal alapvetően szociáldemokrata, reformista irány­zatába.

A kongresszusi vita egyik nyomatékos mozzanata az volt: Han­goztassa-e a párt, hogy a kapitalizmus meghaladására törek­szik? Az, aki a pártban ezt kiemelten hangsúlyozandónak tartotta. Armando Cossutta, kisebbségben maradt. Ezzel a vitával tulajdonkép­pen identitás-probléma merült fel: Mi különböztetheti, mi különböz­tesse meg az OKPA a szociáldemokráciától az új realitások köze­pette?

Ez az identitásprobléma már Berlinguer életében is jelentkezett, ő határozottan fellépett az ellen, hogy a párt feladja, vagy akár csak elhomályosulni hagyja távlati céljait, s így belekényszerül­jön ebbe a hamis alternatívába: vagy a szociáldemokráciát vá­lasztja, vagy a szovjet modellt. „Azt szeretnék, hogy mondjuk ki: té­vedés volt megszületnünk. Tehát éljen a szociáldemokrácia, mint a politika és társadalmi haladás egyetlen lehetséges formája. Mi pedig oszlassuk föl a pártot, és menjünk szépen haza. Negyven év késéssel ugyanoda érkeztünk; ahová ők már eljutottak" – fakadt ki egy ízben. (Interjú a La Repubblicában. 1978. aug. 2.)

Ezzel együtt, már az ő életében az OKP felülvizsgálta a szociál­demokrata jóléti államról korábban alkotott negatív véleményét. Érté­kelni kezdte a szociáldemokrácia eredményeit, tapasztalatait. Azt kezdte hangoztatni: Sem a szocialista, sem a kommunista út nem bi­zonyult egyedül helyesnek, és az új helyzetben az újkonzervatív hullám nyomásával szemben közösen kell keresniök a baloldali alternatívát, a választ a legnagyobb kihívásokra, amelyre a szociál­demokrácia sem tudott kellően reagálni: a keynesi gazdaságpolitikák (részleges) kudarcára, a harmadik műszaki-tudományos/ipari forra­dalom következményeire, végül a hagyományos pártok szerepét ta­gadó mozgalmak (zöldek stb.) színrelépésére.

Natta, az új pártvezető így fogalmazta meg ezt a közösnek látott feladatot: „A régi vita reform és forradalom között már a múlté. Ma új vita folyik már a nyugat-európai baloldalon, és a mi sorainkban is. Meg kell találnunk, melyek rövidebb és hosszabb távon azok a konkrét esz­közök, politikai és gazdasági megoldások, amelyek a reformpolitika mai szintjét megadhatják. Mi helyesnek tartjuk a jóléti államért ví­vott küzdelmeket, de látjuk azok korlátait is. Ezek abból fakad­nak, hogy ez a politika csak a társadalmi újraelosztás folyama­taiba szólt bele, de a felhalmozási folyamatokba nem … Meg kell haladnunk az eddigi gyakorlatot, a baloldal eddigi kormányzati gya­korlatát." (Később:) „A valóság keményen megcáfolja azokat a ku­darcra ítélt próbálkozásokat, hogy a baloldalt és minket, kommunistá­kat is, úgy osszanak meg: Az egyik csoport célja pusztán a fennálló vi­szonyok megjavítása, míg a másik merészen azok megváltoztatá­sára törekszik. Egyfelől lennének tehát azok, akik elég bátrak a prag­matizmust választani, másfelől azok, akik szilárdan kitartanak az utó­piák mellett. Csakhogy a pragmatizmushoz értékek, szilárd eszmei támpontok is kellenek. A merész elképzelések pedig nem szakadhat­nak el a gyakorlattól, különben üressé és céltalanná válnak."

Mindez úgy hat: Még mindig szintézist kerestek a reformista pragmatizmus és a megvalósítható forradalmi társadalom-átalakítás között, a reform vagy forradalom elavult ellentétének feloldását. A tü­relmetlenebbek (Lama, Napolitano, a fiatalok) azonban egyre erőseb­ben sürgették, hogy a párt hagyjon fel „messianisztikus" elképzelése­ivel. Számoljon le végleg az utópiákkal, és keresse a konkrét napi cse­lekvés lehetőségét.

A gyengéje ennek a „szociáldemokratizálódó" új megközelítés­nek az volt, hogy akkorra érlelődött meg, amikorra – számos nézet szerint – Nyugaton általában is kimerült a hagyományos baloldal re­formlehetősége. A szociális elégedetlenségre támaszkodó baloldali mozgalmak alkonya köszöntött be azzal, hogy a demokratikus jóléti állam Nyugat-Európában tulajdonképpen megvalósult. Sőt, kiütköz­tek korlátai is. „Eltűnt a jobb- és baloldal közötti különbség" – hirdették az újliberális teoretikusok (pl. Dahrendorf), akiket egyébként szintén aggaszt, hogy az alternatíva az „idejétmúlt" hagyományos ideológiák és a cinikus napi pragmatizmus közötti választásra szűkült le.

Az újliberális teóriák szerint a „szociálreformizmus" időszaka le­járt, és a követendő út az állampolgárok egyéni jogainak, választási lehetőségeinek bővítése. Az OKP Occhettóval hangadóvá váló új ve­zető gárdája magáévá teszi ezt, s kialakítja a maga új „totális demok­rácia" koncepcióját. Az a kérdés, hogy ezek a demokratikus reformkö­vetelések strukturálisnak minősülnek-e abban az értelemben, aho­gyan Togliatti használta a kifejezést, tulajdonképpen háttérbe szorult. Occhetto elkezdte használni az „erős reformizmus" kifejezést, olyan politikát értve rajta, amely „nemcsak akkor változtat a dolgokon, ha a körülmények ezt lehetővé teszik, hanem igyekszik megváltoztatni a körülményeket." Szó sincs azonban már arról, hogy ezek a változá­sok valamiféle új társadalmi modell elérését céloznák.

A Togliatti-féle strukturális reformoktól a Berlinguer-féle „szo­cializmus elemein" keresztül egyenes út vezet az Occhetto-féle „erős reformizmusig", s ezen az úton fokozatosan kerül át a hangsúly egy elérendő, minőségileg új társadalomról a jelenlegi intézmények között megvalósítandó (s jobbára a jelenlegi rendszer működését javító) konkrét változtatásokra. Az OKP 1945-46-ban, mint a kommunista mozgalom egésze, a sztálini rendszert tekintette szocializmusnak. 1956 után felismerte a torzulásokat, de hitt azok kijavíthatóságában, s szemében a szocializmus a szocialista demokrácia kiteljesítésével azonosult; lényegében marxi önigazgató társadalomként. 1968 után fokról fokra kialakította a maga pluralistaszocializmus-felfogását, amely már nem önigazgató, hanem a meglévő demokratikus intézmé­nyek és a piac felhasználása útján valósul meg.

Döntő fordulat egyértelműen akkor következik be, amikor Berlin­guer leszögezi: A demokrácia nem polgári, hanem egyetemes érték. „Tapasztalataink arra a következtetésre juttattak bennünket, hogy a demokrácia ma nemcsak olyan kedvező terep, amelyen az osztályel­lenség meghátrálásra kényszeríthető, hanem egyetemes történelmi érték, amelyre alapítanunk kell az általunk elgondolt szocialista társa­dalmat." (Beszéd Moszkvában 1977. november 4-én.)

Ezzel a szociáldemokráciától elválasztó korábbi eszmei-elvi kü­lönbség átváltozott egyfajta „politikai és gazdasági hatékonysági kü­lönbséggé", elkerülhetetlenné téve ugyanakkor a párt egyre súlyo­sabb önazonossági válságát. Abban különbözhetünk – hangoztatja ma nyíltan az OKP egyik szárnya (Miglioristi) -, hogy a közös eszmei értékeket (társadalmi igazságosság, szolidaritás, demokrácia, béke) jobban képviseljük, mint a szocialista-szociáldemokrata pártok.

*

Azt, hogy mit jelent számukra ma a szocializmus – melyek ismérvei és értékei -, a XVII. Kongresszuson újrafogalmazták. Eszmei öröksé­gük, amelyet magukénak vallanak, „a Kommunista Kiáltvánnyal meg­nyitott távlatokra támaszkodik" – hangoztatták. A munkásosztály felemelkedése a társadalom általános felemelkedése és felsza­badulása keretében valósulhat meg. A mozgalom története pedig a demokráciáért vívott harc. Ez a liberális és demokratikus (polgári) for­radalmak örökségét folytatja „átemelve azt történelmi osztálykorlátain". (E megállapításon alapult Occhetto nagy vihari kavart kijelentése: „Inkább vagyunk a nagy francia forradalom, mint az októberi forrada­lom örökösei. .'.")

Az egyén felszabadulása „a szükség és elnyomás kénysze­rei alól" az állampolgári és politikai garanciák, a demokrácia út­ján valósulhat meg „egyenlőségen és önkormányzaton alapuló társadalmi formában", és ez lehetőség (s nem szükségszerűség) a társadalom jelenlegi helyzetében. A műszaki-tudományos haladás hallatlan távlatokat nyitott az emberiség előtt, de önmagában nem jelent még társadalmi haladást az előbbi értelemben. A szo­cializmus értékeit (egyenlőség, igazságosság, szolidaritás, közös­ségi értékek) a baloldali erők hivatottak érvényre juttatni. Ebben már nem a munkásosztályé a vezető szerep; a műszakiak, termelés­irányítók, szellemi dolgozók a meghatározói a termelőerőknek.

„Nem merev szocializmusképre (értsd: modellre) van szükség, hanem olyanra, amelyben a tényleges cselekvés és a történelmi távlat áthatja egymást." A szocializmus semmiképpen sem államosítás és tervutasításos gazdálkodás – hangoztatták már jóval előbb, mintsem ez a rendszer összeomlott és megbukott. „Számunkra első­sorban a termelés társadalmasodása és a gazdasági demokrácia kiterjesztése a döntő" – mondták.

Ennek kifejtésekor szükségesnek ítélik a közhatalom beavatko­zását a gazdasági folyamatokba, mégpedig a felhalmozási folyama­tokba is, de csakis piaci viszonyok között. Lényeges megállapításuk: a piac nem azonos a kapitalizmussal. Olyan piacot szorgalmaznak, ahol egyaránt helye van a magánkezdeményezésnek, az állami válla­latoknak vagy az állami részvételnek a vállalatokban, és az erős szö­vetkezeti-társulási formáknak. Az állami beavatkozás túlhalmozása bürokráciához és korrupcióhoz vezet. „Az állam mindenhatósága és a piac mindenhatósága között egyensúlyt kell találni" – formulázták meg az igényt.

A szocializmus elválaszthatatlan a demokrácia és szabadság ér­tékeitől. Arra kell irányulnia, hogy érvényre juttassa és kiterjessze az összes egyéni és kollektív jogokat, az állampolgárok legszélesebb körű részvételét az alapvetően politikai, gazdasági és társadalmi dön­tésekben. Mindez „nem válságok és törések útján juthat érvény­re, ahogy a múltban történtek a formációváltások, hanem gazda­sági formák bonyolult szövevénye révén, úgy, hogy egyfajta ter­melési és életmód fokozatosan felülkerekedik a másikon."

A Marx által leírt tőkés rendszer máig mélyreható változásokon ment át a társadalmasodás irányába, s bizonyára nem jelenti mai álla­potában sem a civilizáció elérhető legmagasabb fokát, de az bizonyos – szögezték le (Gorbacsovval teljes összhangban) hogy sem nyíl­tan, sem burkoltan nem gondolható el többé, hogy valamilyen nagy nemzetközi konfliktus kiválthatná vagy gyorsíthatná a szocializmusba való átmenetet.

„A demokrácia nem az egyik lehetséges út, hanem az egyet­len út a szocializmushoz" – szögezik le a XVIII. Kongresszus doku­mentumaiban. Bővebben kifejtve: „A szocialista jellegű vívmányok csakis a demokrácia eszközeivel célozhatok meg, érhetők el, illetve szilárdíthatok meg. Lényegében azonosak a demokrácia kiterjeszté­sével a társadalmi élet minden területére. Vagyis a demokrácia kitelje­sedése sem képzelhető el a szocialista gondolat hozzájárulása, … tehát az egész emberiséget és távlatait érintő közérdekű funkciók társadalmasítása nélkül… A szocializmusért küzdő reális mozga­lom ma úgy fogható fel, mint folyamat igazságosabb társadalom kiala­kítására, ahol mindenki szabadsága feltétele a többiek szabadsá­gának." A baloldal feladata, hogy a demokrácia eszközeivel szabá­lyozza, korlátozza azokat a politikai és gazdasági hatalmakat, ame­lyek ma még kivonják magukat ez alól, hogy új jogokat és garanciákat vívjon ki. „A demokrácia új és teljesebb formáit kívánjuk megvalósí­tani mindenütt, ahol ma ez még hiányzik, így a vállalatokon belül, a közügyek igazgatásában és másutt. Nyomatékosan vetjük fel a gaz­dasági és szociális demokrácia kérdését."

A politikai demokráciára építve, azt továbbfejleszteni gazda­sági és szociális, egyfajta totális demokráciává – íme ez ma az OKP elképzelése a szocialista célkitűzések megvalósítására. Úgy lát­ja: a társadalom annál inkább szocialista jellegű, minél nagyobb a de­mokratikus ellenőrzés az állami intézményekben és a vállalatokon be­lül, a részvétel a gazdasági és szociális döntéshozatalban. Ez a szocia­lista értékek fokozatos térnyerését jelenti (többszektorú és szabályo­zott piacgazdaságban, pluralista demokratikus intézményrendszer mellett).

*

Bobbio és mások is rámutattak: Occhetto és az OKP tulajdonképpen az újliberális államkritikát tette magáévá, amikor azt hirdeti, hogy az állam bürokratikus-igazgató szerepét csökkenteni kell a „szabályozó állam" és a társadalmi öntevékenység javára. Ugyanígy tulajdonkép­pen az is újliberális teória, hogy a cél az állampolgárok egyéni jogai­nak és választási lehetőségeinek a növelése. Ezzel azonban az olasz baloldal túllépett a munkásmozgalom hagyományos és mélyen gyökerező államközpontú szemléletén. Ez a szemlélet nemcsak a sztálini bürokratikus-centralizált állami intézményrend­szerben tükröződött, hanem abban a reformista szociáldemokrata fel­fogásban is, hogy a „szociális állam", a jóléti állam hivatott a szociális problémák megoldására.

Kérdés azonban, hogy ez a felfogás azonosítható-e egyszerűen a marxi önigazgatás eszméjével? Az ugyanis a marxi gondolatrend­szerben úgy nyer értelmet, hogy a kiteljesedett szocialista társadalom már nem osztályszerkezetű, nincs piac, és a társadalom éppen azért önigazgató, mert már nincs állam. Ezzel szemben az olasz baloldal fent vázolt nézetrendszerében a piac hangsúlyos szereppel bír (és az a pluralista intézményrendszer is, amelynek csakis állami keretben van funkciója). Kényszerítő jellegének csökkenésével párhuzamosan nézetük szerint növekszik az állam szervező-igazgató szerepe, illet­ve fokozatosan nemzetek fölötti (integrációs) intézményekben oldó­dik fel, miközben erőteljes decentralizáció is végbemegy, illetve kívá­natos.

Az „államközpontú" szemléletet inkább e kettős folyamat miatt szükséges elvetni – állítják. Ez egyben azt is magyarázza, hogy az OKP miért tulajdonít akkora jelentőséget a nyugat-európai integrációs intézményekben (így a strasbourgi Európa-Parlamentben) való rész­vételnek, s általában a nyugat-európai egyesülési folyamatnak.

Nem kétséges, hogy a mai Occhetto-féle „új kurzus" igen távol került nemcsak a Togliatti-féle kommunista felfogástól (és éppen ezért érezte szükségét, hogy 25 évvel Togliatti halála után elhatáro­lódjék a mai tömegpárt létrehozójától és egyik szellemi atyjától), ha­nem a Berlinguer-féle „harmadik út" keresésétől is. Nem kevesen (Ingrao, Natta, Cossutta) változatlanul úgy érzik, hogy azon a „refor­mista" úton kell haladniok, amit Berlinguer idején jelöltek ki maguk­nak. Ez húzódik meg a névváltozásról elindult vitában megfogalma­zott elutasító platformjuk mélyén. Attól félnek, hogy az átalakult, új for­máció esetleg megrekedne a fennálló rendszer javítgatásánál. A többség azonban a jelek szerint végleg ki akar lépni a kelet-európai összeomlás nyomán igen kényelmetlenné vált ideológiai burokból, szűknek érezvén azt. „Rég nem vagyunk már kommunisták a szó ha­gyományos értelmében, itt az ideje, hogy ezt világossá tegyük az áta­lakulással" – mondja Napolitano.

*

Hogy milyen társadalomkép él az „új kurzus" hirdetőiben, arra némi utalást adott egy közelmúltban megjelent könyv; James E. Meade, Nobel-díjas cambridge-i közgazdász „Agathotopia" című munkája (Aberdeen University Press, 1989). Meade, aki John Maynard Keynes egyik közeli munkatársa volt, majd hosszú ideig a brit munkáspárti kormányok gazdasági tanácsadója – és ma az egyik legkeményebb ellenzője a thatcheri gazdaságpolitikának-, ebben a munkában félig utópikus társadalom képét rajzolja meg. Azt, hogyan haladható meg a kapitalizmus az állampolgárok és dolgozók részvényessé tételével. Occhetto úgy nyilatkozott a műről: az abban vázolt elképzelés nagyon közel áll ahhoz, amit ő és támogatói ma az OKP-ban akarnak.

Meade piacgazdaságot vázol fel, ahol a szociális igazságtalan­ságokat intézményesen korrigálják állami részvények szétosztásával a dolgozók között, egyfajta „társulásos (partnership) gazdaságban". Ez egyesítené a piaci gazdaság hatékonyságát a szociális egyenlő­ségi ideákkal. A gazdálkodó egységek olyan részvénytársaságok, ahol a dolgozók munkájuk révén részvényesek, és a tőketulajdono­sokkal közösen dönthetnek. Az állam is részvénytulajdonos, sőt, a legnagyobb tulajdonos (az értékállomány 50%-áig), de az igazgatást magánosokra bízza egyfajta árverésen, költségvetési többletét pedig szétosztja az állampolgárok között mint „társadalmi osztalékot". (Az egész sok ponton erősen emlékeztet a Liska-féle elgondolásokra.)

Occhetto szerint ez az elgondolás – éppúgy, mint a svéd Meidner-terv a dolgozók vállalkozói alapjainak fokozatos kialakítására a szakszervezetek útján – azért érdemel figyelmet, mert a fennálló meg­változtatását célozza, ám nem a már kudarcnak bizonyult állami bü­rokratizmus révén. „Sem a »több államot – kevesebb piacot« jelszó, sem pedig ennek az ellenkezője: »több piacot és kevesebb államot« nem elfogadható. Jól működő piac, jól működő állammal – valahogy ez lehetne a jó formula. Meade valami ilyesmit próbál felrajzolni, s ezért áll terve közel hozzánk" – nyilatkozta az OKP főtitkára.

A Meade-terv az állami osztalék útján növeli az állampolgárok jo­gait és tulajdonosi beleszólását. Elválasztja a tulajdont a működtetés­től. Az állam nem gazdálkodó, hanem csak a szabályokat rögzítő és betartására ügyelő szereplő. A gazdálkodás privát kézben van, és az egyéni érdekeltség mozgatja. „Az OKP is olyan társadalmi-gazda­sági rendszert céloz meg – mondja Occhetto -, amelyben biztosítva van a gazdasági hatékonyság, a piac nyilvánossága, az állam szabá­lyozó szerepet tölt be (pl. ösztönöz a környezetkímélő megoldások­ra), s maga nem gazdálkodó. A tulajdonformák lehetnek igen változa­tosak. Szerintünk a piacgazdaság nem azonos a kapitalizmussal. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a piac alapvető és nélkülöz­hetetlen gazdasági szabályozó eszköz, noha automatizmusai korrek­cióra szorulnak." Ez a korrekció alapvetően három ponton szükséges: a foglalkoztatottság, a szociális védőháló és a környezet megóvása terén.

A gazdálkodók maximális profitra törekszenek, de a nyereséget az állam újra elosztja – osztalékok formájában -, s az állampolgárok így szinte számszerűen lemérhetik a kormány működésének eredmé­nyességét: nőtt-e, és mennyivel annak nyomán a kollektív vagyon.

Ez a terv is félig-meddig utópia. Korántsem világos, hogyan korlá­tozhatók az országhatárokon átnyúló monopóliumok, vagy hogyan ér­het el az állam tartósan költségvetési többletet. Mindenesetre jelzi az olasz baloldal mai gondolkodási irányát: egyformán ellenzik az állami központosítást és a gazdasági hatalmi lobbyk túltengését. Számot ve­tettek azzal, hogy a baloldal nem egyedül hivatott az „új társadalom" felépítésére, hanem csak közreműködő ebben, másokkal együtt és versengve, különböző javaslatokkal, s ez a gyökeresen új alapállás jórészt feladja a marxi „determinista-evolutív" történelemfelfogást is.

Ha szabad így mondani, ma az olasz (de valószínűleg nemcsak az olasz) baloldal sokkal borúlátóbb, mint volt 30-40 évvel ezelőtt. A kommunisták (vagy legalábbis jelentős részük) elveszítették azt az önbizalmat, amit a „marxista tudományos világszemlélet" adott nekik akkoriban, de a szocialisták is kevésbé magabiztosak a hosszú kor­mányzati szerep terhével vállukon: rájöttek, hogy a gazdasági növe­kedés önmagában nem oldja meg a szociális problémákat, és sok mindenbe nincs beleszólásuk a kormányban sem. Egyfajta kiábrán­dulás az állam lehetőségeiből, szerepéből tehát náluk is bekövetke­zett, noha ők kezdettől a legkeményebben elítélték a sztálinista állam­párti gyakorlatot.

Sokan, akik végig szemben álltak a kommunistákkal elvekben és politikában (mint Norberto Bobbio), ma keserűen nyugtázzák a „lé­tező szocializmus" bukását, mert úgy érzik: űrt hagy maga után. „Az emberekben továbbra is él a társadalmi igazságosság utáni szomjú­ság, és most már szinte nincs semmi, ami ezt kielégíteni ígéri… Valójában nem tudjuk, milyen utat is kellene járni" – ismerte be az idős filozófus.

Mindenesetre a gazdasági növekedés és fejlődés „minőségi összetevői" kerültek előtérbe. Mindenekelőtt a környezeti gond (ami önálló mozgalmat hívott életre Itáliában is, a hagyományos pártoktól független és azokkal vitában álló mozgalmat), de olyan kérdések is, mint a szabadidő-felhasználás, a kreatív, értelmes életvitel kialakítá­sa, a morális-kulturális értékek megóvása, a férfi-nő viszony új ala­pokra helyezése mindez gondja és témája ma az olasz (és nyugat­-európai) baloldalnak. Lényegében egy gazdag társadalom új gondja­iként, amelyekre a válaszokat már nyomokban sem a korábbi sémák keretei között lehet megtalálni. (S hozzátehetnénk: a hagyományos pártforma is egyre inkább vitatott.)

Giuseppe Vacca szerint, amíg a reformpolitika keretét és távla­tait a nemzetállam és az ipari társadalom adta, a hagyományos párt­forma volt a megfelelő politikai eszköz az állami kormányzati politika fő célnak tekintett befolyásolására. Mára új távlatok nyíltak. Jórészt nemzetek fölötti szintű megoldások szükségesek. A problémák (mint a környezeti probléma) nemzetközivé válnak, s ez is megkérdőjelezi a hagyományos pártforma jogosultságát. Vagyis az újjáalakulásnak nemcsak a „kommunista" jelzőre kell irányulnia, hanem az „Olasz Kommunista Párt" fogalom mindhárom összetevőjére.

*

Még nem világos, hogyan dől el a jelenlegi mély belső meghasonlással járó vita. Újjáalakul-e az OKP más néven, vagy elvetik Occhetto indítványát (és akkor vele együtt az egész jelenlegi vezetőséget). S ha újjáalakul, vajon ez második szocialista pártot eredményező átala­kulás lesz-e, felsorakozás Craxi mögé, csatlakozva a Szocialista In­ternacionáléhoz, vagy pedig éppen Craxi-ellenes éllel történő szerve­ződés, egyfajta „radikális tömegpártként", amely a tiltakozó mozgal­makra épít, ezeknek mintegy gyűjtőhelyeként, meglovagolva minden társadalmi elégedetlenséget. Mindkét, sőt mindhárom lehetőség nyitva áll még. Ügy véljük azonban, hogy a mélyben meghúzódó esz­mei-ideológiai alapok nem különböznek annyira, mint az ütköző né­zetek sejtetik. Ingrao „reformkommunizmusa" és Occhetto „totális demokráciája" között valójában nincs akkora távolság, mint ezt a je­lenlegi szembenállás mutatja.