A szerző problematikusnak látja a biotechnológia kritikájára használt ezoterikus világnézeti keretet és az ebből fakadó általánosításokat. Nem világos, miért és hogyan lehetne szubjektív világnézeti preferenciák miatt en bloc tiltani a legígéretesebb biotechnológiai kutatásokat, amelyek számos gyakorlati előnnyel járhatnak még egy kapitalista gazdaságon belül is.

Több szempontból is nehéz a molekuláris biológiát „belülről” ismerőként hozzászólni Fülöp Ádám: „I-nemzedék ” (Eszmélet 89 [2011. tavasz] 101-107) című cikkéhez. Először is problémát okoz az írás által hasz­nált nyelvi és világnézeti háttér. Egy naturalista ontológia szempontjából az érvelés által használt számos fogalom („isteni Egység”, „Teremtés”, „isteni aktus”, „elsődleges valóság”) nem igazán értelmezhető, illetve az általuk feltételezett jelenségek létezésére – és ezáltal relevanciájukra a vitában – nem ismerünk meggyőző bizonyítékokat vagy érveket, így a vitát nem tudjuk erről a bázisról folytatni. Ez problémát jelent abból a szempontból, hogy a kifejtett érvelés – amely teljes tudományágakkal szemben élesen elutasító – jelentős részben ezekre a fogalmakra épít, illetve az említett (állítólagos) jelenségek elleni „sérelmekre” hivatkozik elutasításuk legitimációjaként.

Ellenérveket tehát csak ezektől a transzcendens jellegű érvektől el­vonatkoztatva tudnánk mondani, így viszont tudatosan nem egészen az eredeti cikk érvelésére reagálunk.

Talán ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy ugyanebből az okból problematikus, amikor a géntechnológiát/szintetikus biológiát egyszerűen vallási szlogenekkel („a tudósok Istent játszanak”) támadják, hiszen az európai kontinens lakosságának nagy része felmérések szerint nem val­lásos, ezért az ilyen jellegű érvek a vita bázisát szüntetik meg a többség (többségünk) számára.

Mindezektől elvonatkoztatva sem érezzük a megfogalmazott érveket elég súlyosnak. Általában véve, és a hivatkozott cikkben is gyakori, hogy összekeverednek magával a molekuláris biológia tudományával kap­csolatos félelmek a tudomány gazdasági felhasználásával kapcsolatos ellenérzésekkel.

Ami az előbbit illeti, a géntechnológia en bloc, „ontológiai” jellegű el­utasítása azon az alapon, hogy az „elsődleges valóság” megsértéséről lenne itt szó, nem tűnik megalapozottnak. Nem világos, miért tartozik az „elsődleges valósághoz” az állattenyésztés, vagy a „könyvből olva­sás”, miközben a géntechnológia nem. (Véleményünk szerint ugyanaz mondható el a cikkben sokat emlegetett „virtualitás” fogalmáról is. Nem világos számunkra, hogy egy könyv miért kevésbé virtuális, mint egy képernyő, egy barlangrajz, mint egy absztrakt matematikai modell. Az eszmetörténeti levezetés, miszerint a biotechnológia valahogyan a „virtualitásból” származna /?/ empirikusan tudtunkkal nem alátámasztott, bár az sem egészen érthető, hogy egyáltalán mi az a konkrét hipotézis, amit megerősíteni [vagy megcáfolni] kellene.) A határok itt teljesen önkényesnek tűnnek, továbbá az sem világos, ki húzhatja meg ezeket. Tény (és trivialitás) mindenesetre az, hogy a technológia kifejlődése óta az ember folyamatosan hat környezetére, átalakítja azt, aminek követ­kezményei nyilván eseti jelleggel mérlegelhetők, de nem világos, hogy mik azok a technológiák, amik már az „ördöggel kötnek szövetséget”. A természet által adott határok átlépése folyamatosan zajlik az emberiség történetében, pl. az emberi és állati izomerő kapacitási „határának” átlépése is megtörtént a gépek megjelenésével, pedig nyilván erre sincsen korábbi evolúciós példa. Kérdés, hogy ezekben az esetekben milyen szempontokat lehetne érvényesíteni az adott technológiákat használó emberi társadalmak saját, tudatosan választott szempontjain kívül. Elképzelhető természetesen egy önmagában akár konzisztensnek is tekinthető primitivista álláspont, amely minden olyan technológiát elítél, ami egyértelműen átlép valamilyen korábbi természeti korlátot, ez azonban feltehetően keveseknek lenne szimpatikus, bár elméleti lehetőségként nyilván lehet vitatkozni róla. Ennek alternatívájaként csak valamiféle óvatos utilitarizmust tudok elképzelni az egyes „határátlépő” technológiák megítélésénél, amely számba veszi az adott technológia potenciális társadalmi és környezeti következményeit. Az, hogy a gén­technológiánál „molekuláris határátlépés” történik (ez sok más kémiai, fizikai technológiánál is igaz), szemben mondjuk a robbanómotorok makroszkopikus „bűneivel”, nem egyértelmű, hogy miért jelent alapvető különbséget, főleg, hogy a makroszkopikus szintű „biológiai mérnökség” a mezőgazdaságban és a gyógyászatban már több ezer éves. A válto­zás természetesen az, hogy a molekuláris biológia kialakulása óta már molekuláris szintű ismeretekkel is rendelkezünk az élővilágról. (Nem teljesen egyértelmű egyébként, hogy a hivatkozott cikk a molekuláris biológiai alapkutatások „befagyasztását” is proponálja-e, vagy „csak” az alkalmazott biotechnológia „megállítása” lenne a cél. Ami pedig a „szin­tetikus biológia” fogalmát illeti, itt egy rendkívül új, néhány éve használt ernyőfogalomról van szó, aminek in practice jelentése mintha nem lenne teljesen tiszta kívülállók számára. Jelenleg a szintetikus biológia inkább csak egy elképzelés, illetve olyan molekuláris biológiai kutatá­sokra használt „divatszó”, amelyek valamilyen módon módosítják egy organizmus genomját, egy adott biológiai jelenség kiváltásának céljából. Itt jelenleg szinte mindig alapkutatásokról van szó, amelyek egyelőre nagyon elemi szinten próbálnak hozzányúlni celluláris rendszerekhez, pl. intracelluláris jelátviteli hálózatokhoz. A szintetikus biológiai kutató­munka jelenleg szinte teljesen felfedező jellegű, és még meglehetősen gyerekcipőben jár, félelmetesnek vagy veszélyesnek semmiképpen sem mondható.)

Lehet-e azt mondani, hogy általában a géntechnológia egy túlságo­san nagy negatív kockázatokkal bíró alkalmazott tudomány, amelynek ezért szigorú szabályozása vagy betiltása lenne indokolt? Ez nyilván egy teljesen legitim kérdés, és mi úgy gondoljuk érdemes lenne ebben az explicit, „utilitárius” és misztifikációktól mentes megfogalmazásban feltenni. Először is itt megint el kellene választani a tudományt magát annak gazdasági felhasználásától. A géntechnológiai kutatások, illetve a géntechnológiai eszközöket használó biológiai kutatások – ez utóbbi szin­te minden molekuláris biológiai kutatást jelenti – önmagukban biztosan nem nevezhetők veszélyesnek. Semmiféle negatív példa nincsen arra, hogy az ilyen jellegű alapkutatás egészségügyi vagy más kockázatot jelentett volna az utóbbi lassan fél évszázadban.

Géntechnológiai eszközök nélkül minden genetikai, biokémiai, im­munológiai, idegtudományi stb. kutatás lehetetlenné válna (sejtvonalak létrehozása, expressziós rendszerek stb.). Azt az árat pedig, hogy a leggyorsabban fejlődő természettudományokat föláldozzuk homályos filozófiai ellenérzések kielégítése végett, valószínűleg sem a tudomá­nyos közösség, sem a fejlett társadalmak általában nem hajlandók megfizetni.

Mi a helyzet a géntechnológiára (is) épülő biotechnológiai, gyógyszeripari alkalmazásokkal, a kialakult új gazdasági szektorokkal? Mielőtt bármit is mondanánk, vegyük észre, hogy itt már egy másik kérdésről van szó. Amennyiben úgy látnánk, hogy a biotechnológiai ipar mai formájában túlságosan veszélyes vagy destruktív módon működik, ebből még nem következik (feltétlenül) a vonatkozó alaptudományok „ellenzése” is, sok­kal inkább a felhasználás szabályozási környezetének megváltoztatása (ennek követelése), vagy első lépésként az adott iparágak társadalmi­-gazdasági beágyazódásának problematizálása. A két kérdés egymástól szinte függetlennek mondható. A „biopiracy” ellenzéséből nem következik az, hogy a molekuláris (szintetikus) biológiára misztikus-panteista ala­pon egészében „nemet mondjunk” (?), viszont az utóbbi – véleményünk szerint – esetleg jelentősen gyengíti a biotechnológiai ipar konkrét kriti­kájának élét is. Némileg cinikus módon hozzátehető, hogy még ha arra a következtetésre is jutnánk, hogy a molekuláris biológiai kutatások által „táplált” biotechnológiai ipar annyira veszélyes, hogy az előbbiek vissza­szorítása (esetleg betiltása?) is szükséges lenne, praktikusan nézve ez szinte teljesen irreális célkitűzés a szóban forgó tudományos vállalkozás mérete és népszerűsége okán.

Ezért reálisabbnak és fontosabbnak látszik az, hogy a második kér­désre, a biotechnológiai ipar szabályozási környezetének feltárására és kritikájára koncentráljunk. Lehet úgy érvelni természetesen, hogy kapita­lista gazdasági környezeten belül a biotechnológiai ipar szükségképpen destruktív formát ölt, ez azonban igen egyoldalú elemzés, mert nem számol a technológiai fejlődés „rendszerfüggetlen” jellegével, ami meg­figyelhető (volt) más iparágaknál is. Ahogy az elektronikai cikkek luxus­termékből tömegcikké váltak (pl. mobiltelefonok), úgy fognak feltehetően diffúziószerűen elterjedni a biotechnológiai innovációk (pl. új gyógyszerek) is, a copyright, oligopóliumok stb. jelentette „terepakadályok” ellenére. Ez a folyamat nyilván egyenlőtlen és cikk-cakkszerű lesz, „fölösleges” emberi áldozatok sokaságával járva (ld. AIDS gyógyszerek). Ugyanakkor igen­csak kétséges, hogy az adekvát válasz erre az ellentmondásos folyamatra a tudományos kutatás és a technológiai fejlődés „befagyasztásának” kö­vetelése lenne. Mivel egy posztkapitalista társadalom nem tűnik azonnali eshetőségnek, ezért ehelyett a két szélsőség helyett – a tudomány és alkalmazásainak kategorikus elutasítása, vagy a rezignált beletörődés, mondván, hogy a „kapitalizmusban minden destruktív” – a megfelelő szabályozási környezet kialakítása és a piaci iniciatívák állami támoga­tással való kiegészítése és/vagy kiváltása tűnik reálisan elérhető, vagy legalábbis követelhető alternatívának rövid- és középtávon.

A molekuláris biológia és a biotechnológia fejlődését nem lehet megál­lítani. Sem elméletileg, sem politikailag nem járható, rossz helyzetérté­kelésre vall és praktikusan lehetetlen az itt történő ismeretelméleti és technológiai mozgásra „nemet mondani”.

A tudományos fejlődésben részt venni, követni és megpróbálni alkal­mazásait pozitív irányba terelni, azaz: „együtt élni vele és egymással, mintha csak emberek volnánk” – ennél a triviális igazságnál sokkal többet nem tudnánk javasolni mint átmeneti, tentatív viszonyulási stratégiát.

A virtuális valóságok mindegy hol kezdődnek, a kérdés az, ki dönti el, hol végződjenek? Van-e módja akár egy államnak, akár a civil társadalomnak arra, hogy határt szabjon egy olyan tendenciának, amelynek egyetlen legitimációs forrása saját maga? Milyen perspektívát kínál valójában az önmagát messiásnak képzelő techno-tudomány? Van-e egyáltalán alternatívánk?

„Science sans conscience n'est que ruin de l'áme” [A tudomány lelkiismeret nélkül csak romlása a léleknek] (François Rabelais)

A szempont, mely alapján több, forradalmian új techno-tudományos módszert (genetikailag módosított élőlények, szintetikus biológia, nanotechnológiák, stb.) értelmezni próbáltam, nem kizárólagos akar len­ni, hanem új ablakot kíván nyitni az említett technológiák megértéséhez. Kiindulópontom, hogy a jelenség-csomagot szerves és elválaszthatatlan egységként kell kezelni, amelyben a biotechnológiai alap- és alkalma­zott kutatások képezik az új, bio-gazdaságra (ETC Group 2011) épülő, oligopólium típusú szellemi tulajdonjogi rezsim alfáját, melynek következ­ményeivel az elkövetkező generációknak kell majd szembenézniük. En­nek a jelenségcsomagnak csupán mellékterméke, viszont azonos logika gyermeke a megannyi „demokratizált” I-ketyere, amelyek ahhoz segítik hozzá a felhasználót, hogy a virtualitásba ringatva magát ne nézzen szembe a természetes rendszerek (ökoszisztémák) elpusztulásával.

Koltai Mihály kritikai észrevételeiből háromra közvetlenül reagálnék, és további szempontokkal szeretném gazdagítani a vitát.

1. „A »misztikus-transzcendens« jellegű érvek miatt vitát nem is lehet folytatni.”

Amennyiben elvonatkoztatunk az általam segítségül hívott értelmezési kerettől, akkor nem érthetjük meg azt az új szempontot, amit a virtualitás logikájának hívtam. Tűnjön bármennyire önkényesnek az általam meg­húzott határ, valójában a kérdés nem is az, hogy mi a határ a virtuális és a nem virtuális között, hanem sokkal inkább az, hogy ki mondja meg, hol van a határa a virtualitás logikájából megszülető találmányoknak? Azt senki sem tagadhatja, hogy alapvető különbség van a gépek elterjedése és általános használata, valamint aközött, hogy állatok és növények genetikai struktúráját laboratóriumi úton keverik össze kutatók, történjék az bármilyen cél érdekében. Az, hogy a technológia „kifejlődése” óta az ember folyamatosan hat a környezetére, nem is kérdés. A természet adta határok átlépése ezért magától értetődő. Az azonban nem egyértelmű, hogy milyen legitimációs keretek között, kik, milyen cél érdekében és milyen határokat lépnek át! Vitathatatlan, hogy a propaganda és a va­lódi cél nem fedi egymást, ezért a populáris térben az emberek eleve meg vannak zavarodva, hiszen félre vannak informálva a valódi célról. „Az ember folyamatosan hat a környezetére” – erre hivatkozni olyan általánosítás, amely elkendőzi azoknak a techno-tudományoknak a ka­pitalizmusba ágyazottságát, melyekről szó van, és amelyek nem csak hatnak a környezetükre, de a génmanipuláció esetében fajok ezreinek és fajták tízezreinek strukturálják át az örökítő anyagát. Jeremy Rifkin (1998) ezt nevezte „új bio-ipari genezisnek”. Ma a kérdés éppen az, hogy a határokat ki húzhatja meg? Ez a kérdés végül is a neoliberaliz­mus gyökérproblémájára világít rá, hiszen a dolog pikantériája, hogy a virtualitás logikája (vagy ez éppen a neoliberalizmus logikája lenne?) szerint éppen, hogy nincsenek határok! Amennyiben mégis lenne, akkor milyen alapon húzzunk meg egyáltalán határokat? Etikai alapon? Vagy a techno-tudomány kísérletezése legitimebb, mint egy keresztény, vagy ökológiai, vagy etikai eszmerendszeren alapuló kritika?

2. „El kellene választani a tudományt annak gazdasági felhasználásától.” Ezt még elméletben sem lehet megtenni, nem hogy gyakorlatban.

Ezeknek a kutatásoknak ugyanis semmilyen más céljuk nincs, mint a gazdasági felhasználhatóság. A felhasználás-központú kutatások a monopolkapitalista játékszabályoknak vannak kiszolgáltatva, akár álla­mi, akár piaci megrendelésekről van szó. Az „igazság feltárása” teljes mértékben alá van rendelve a tőkének, így a jelmondat: igaz az, amiből profitot lehet termelni. Az „élettudományok” rendszerfüggetlenségének mítoszát semmi sem bizonyítja jobban, mint a kaliforniai Berkeley egye­tem felvásárlása a British Petroleum által, vagy éppen a kutatóknak az a közössége, akiket szakmai kikezdhetetlensége (vagyis akik nyíltan felvállalták a kritikát kutatási eredményeikre alapozva) miatt politikai meghurcolás ért, és akiket tudományos minőségükben teljesen lejárattak az elmúlt években – elég csak Pusztai Árpádra vagy Ignacio Chapelára gondolnunk (Verhaag 2009). A genetikai manipulációra irányuló kutatá­sok 95%-át az ipar finanszírozza, pusztán 5%-uk független – mondják ugyanezek a kutatók. Ha nem fogadjuk el, hogy a techno-tudományt maradéktalanul kisajátította a globális tőke, akkor könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy tőle várjuk a megoldást egy olyan válságra, melynek maga is előidézője.

3. „Az alternatíva megfelelő szabályozási környezet és piaci kezdemé­nyezések állami támogatással való kiegészítése/kiváltása.”

A FAO Genetikai Erőforrások Bizottságának 13. ülésén, 2011 júliusá­ban az Európai Regionális Csoport (EU plusz a régiós országok, mint Norvégia, Svájc, Törökország stb.) tagországai a következő álláspontot képviselték a genetikai erőforrások és a biotechnológia viszonyának tárgyalásakor: „A genetikai erőforrások bizonyos molekuláris leírásában a szektor-specifikus követelmények és technikai protokollok kidolgozá­sának tekintetében azon az állásponton vagyunk, hogy ezek a köve­telmények és protokollok könnyedén meghaladottá válnak a mai gyors tudományos és technikai fejlesztések miatt. Ezért ezek a követelmények és protokollok csak nagyon rövid ideig lennének érvényesek. Az erőforrá­sokat égetőbb feladatokra kell félretenni.” (FAO 2011) Az igény tehát arra vonatkozik, hogy a molekuláris leírásban ne legyen semmiféle szakmai protokoll vagy követelmény, hiszen ezeket meghaladja a tudomány gyors fejlődése. Tudni kell azt is, hogy ami a genetikai erőforrásokat illeti, az EU döntéselőkészítő munkacsoportjaiban a legerősebb tagállamokat a leg­nagyobb vetőmag előállító cégek (Monsanto, BASF, Syngenta) képviselik és tárgyalnak a nevükben. Természetesen nem csak Európában van ez így. A fent idézett álláspont így nem meglepően azt juttatja kifejezésre, hogy (a cégek) semmiféle szabályozást nem látnak sem megvalósítható­nak sem kívánatosnak ezen a téren – érthető módon, hiszen ez gátolná a technológiai fejlődést. Az uralkodó játékszabályok alapján ráadásul olyan nemzetek feletti intézményhálózat (nemzetközi egyezmények, WTO, UPOV, WIPO, FAO stb.) irányít és hozza a döntéseket, melyekkel szemben az államok eltörpülnek és védtelenné válnak. Az csak hab a tortán, hogy az államok részéről legtöbbször menedzserek képviselnek olyan ügyeket, amelyekből a szakmai krém kiszorult már a döntéshozatali folyamatok előtt. Naivitás lenne ugyanakkor azt gondolni, hogy a jogi szabályozás ritmusa fel tudná venni a versenyt a biológiai és genetikai mezőben végbemenő szennyezés ritmusával. Hogyan várhatjuk el, hogy bármilyen ellenőrizhető szabályozási környezet épüljön ki egy olyan fe­nevad esetében, amelyik a legtöbb esetben genetikai értelemben nem ismeri a határokat, miközben mi azzal vagyunk elfoglalva, hogy az úton melyik kereszteződésbe tegyünk ki egy táblát, mondván „Behajtani csak engedéllyel!” A tapasztalatok azt mutatják, hogy az államok képtelenek megállítani törvényekkel azt a genetikai lavinát, ami a piaci agresszivitás gyümölcse, és ami a természetes rendszerek teljes genetikai átkódolását fogja jelenteni.

Tudomány és etika – avagy van-e mód bármilyen határ felállítására?

Az egyetlen valódi határt ebben az elszabadult játékban az etika tudná megszabni, de beszélhetünk-e ma etikáról egy olyan területen, mely teljesen autonómmá vált – vagyis túllépett a társadalmi és politikai el­lenőrizhetőség kapuján? A mai techno-tudomány és az etika viszonya leginkább olyan, mint egy kutyáját sétáltató 12 éves kislány: a kutya veszett, a kislány a loholó kutya után rohan pórázzal a kezében, miköz­ben egy leszívott cigarettavéget pöccent el a járdán… A kutya a techno-tudományt, a kislány a techno-tudományban hívő kutatói közösséget, a cigaretta az etikát jelképezi. Helyes esetben ez a kép így nézne ki: egy gyönyörű kutyát (tudomány) sétáltat egy felnőtt ember (kutató), ahol az etika maga a póráz, amivel okosan vezeti hű társát egy felelősen gon­dolkozó és cselekvő személy. Védi a kutyát, védi magát és védi többi embertársát. Az etikának viszont a logikai sor elején kell lennie, mert különben az ember csak fut az események után, ahogy azt a cigaret­tázó lány esetében is láthatjuk. Ez lenne ugyebár a sokat hangoztatott elővigyázatosság elve.

Genetikai gyarmatosítás – avagy a valóság lecserélésének művészete

A gyarmatosítás tapasztalatait nem nehéz belátni: mindig is volt, most is van, mindig is lesz. A módszerek változnak, és egyre tökéletesebbé válnak. A gyarmatosítás logikája – leegyszerűsítve – minden esetben az erőforrások (humán, természeti, pénzügyi stb.) megszerzésének tudományos megszervezését célozta és célozza ma is. De mi történik a leigázás után? A zapatisták szócsöve, Marcos (2008) szerint minden gyarmatosító háborúnak ugyanazok a lépcsőfokai, és ezek csodálatos módon a kapitalizmus vezérelveivel is egybeesnek: „Minden egy új rend nevében: a kapitalista világpiac nevében. Ha nem tévedek, ez éppen az, amit egy gyarmatosító háború is tesz. Vagyis meghódít, lerombol, elnéptelenít, rekonstruál, benépesít és újrarendez.” Ma a genetikai gyar­matosítás ebben a tekintetben a hatékonyság olyan fokát éri el, amelyről álmodni sem mert volna egyetlen nagy hódító nép sem. A genetikai gyar­matosítás ugyanis közvetett módon piszkál csak bele annak a népnek az életébe, amelyik az adott genetikai értékeket (növényeket, állatokat) fenntartja. Ma a genetikai gyarmatosítók a történelmi gyarmatosítóktól ugyanis éppen azt tanulták meg, hogy mielőtt tökéletesen likvidálnák az elsődleges valóság elemeit (az érintetlen, manipulációmentes termé­szetet, az őslakos népeket, kultúrákat stb.), azelőtt le kell szívni ennek a valóságnak az alapvető alkotóelemeit (genetikai alapok), hogy azután ezeket felhasználva lehessen (re)konstruálni a második valóság anyagi szféráját is. Ennek legelemibb példái a genetikailag módosított élőlények tárházai, melyek egy jövőbeli „mesterséges biodiverzitás” (Marliére 2011) alapját képezik.

A virtualitás logikája lényegében tehát nem jelent mást, mint hogy azt a világot, amelyben évezredekig létezett a teljes élővilág, beleértve az emberiséget is, le kell cserélni egy mesterségesen újraépített (rekonst­ruált) világra. Az uralkodó diskurzus arra hivatkozik, hogy egy olyan, az összes elemében érintett és egymással szervesen összefüggő, és talán már visszafordíthatatlan világválsággal kell szembenéznünk, melyre egyedül és csakis a technológia képes megoldást találni (techno-fix). Az előbbi igaz, az utóbbi nem. Ebben az újraépített valóságban – ezt neveztük második valóságnak – az élet a legapróbb alkotóelemekig mes­terségesen, laboratóriumokban összeállított termékké válik. A genetikai gyarmatosítás, mely tehát a világ genetikai erőforrásainak kiaknázásán, levédésén, majd ipari méretű felhasználásán és a globális tőkepiacba való integrálásán nyugszik, a kutatói attitűdtől függetlenül egyetlen elvet követ, ami a profitszerzés elve, és amely bedarálja a legtöbb alkalmazott kutatást is ezen a területen.

André Gorz a politikai ökológia atyja L'immatériel című könyvében (2003) olyan eszmefuttatást tár elénk, amely kristálytisztán megvilágítja ennek a folyamatnak a tényleges mozgatórugóit és valódi távlatát: „A techno-tudomány társulva a tőkével az ember számára egy élhetetlen világot termelt ki. Meg kell változtatni az embert. A gépek kizárólagos­sá váltak, az emberek pedig az alanyaikká. Elvin Anderson és Bruce Reichenbach a Keresztény etika a biológiáért című könyvükben a kö­vetkezőt állítják: »Hatalmunkban áll újramodellezni az embert aszerint, amilyennek akarjuk őt a Földön. Genetikailag programozhatnánk újra az eljövendő nemzedékeket annak érdekében, hogy megfeleljenek bizonyos általános követelményeknek.« De ki az a mi? Ki fog újramodellezni kit és milyen kritériumok alapján?” Gorz történelmileg vezeti vissza azt az eszmerendszert, amely az ember „megjavítását” célozta, melyhez azon­ban az eszközök eddig nem álltak rendelkezésre. A már akut válsággal szembeni emberi impotencia ürügyén tehát genetikai átprogramozást ajánlanak fel az emberiségnek az élettudományok kutatói. Szép, új világ – újratöltve.

Áldott sokféleség

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol reggel a metrón I-Bonsaiunkon gombnyomásra tudjuk nyesni és öntözni virtuális japán fánkat, ebédre foszforeszkáló disznóhúst eszünk emberi géneket tartalmazó rizzsel és skorpiógéneket tartalmazó kukoricasalátával (Tömöri – Vay 2011), gyermekünk tejét az argentin anyatej-enzimeket termelő tehén, Rosita fogja adni, délután bekapunk egy dózis génmanipulált gyógyszert a génmanipulált ételek okozta új betegségünk meggyógyítására, és este a parkban önmaguktól világító fák fogják helyettesíteni az utcai lámpákat, ahogy hazamegyünk az irodából. A virtualitás (géntechnológia) banális játékszerei ezek, melyek banalitásuknál fogva altatják el az embereket és teszik ki őket egy fentebb említett, sokkal alapvetőbb átalakításnak. Tetézve mindezt azzal, hogy mind a természetes élőlények, mind pedig a genetikailag módosított élőlények egy átláthatatlan magántulajdon­-rezsim alá fognak tartozni, ami csak akkor derül ki az egyén számára, amikor egy genetikai gyarmatosítással foglalkozó cég ügynöke udvaria­san bekopog ajtaján és jogdíj fizetésére szólítja fel, mert kukoricájában, malacában, kutyájában, vagy gyermekében (netán saját magában) a cég tulajdonában álló gén van. Majd lesznek természetesen gén-hackerek is, akik meghackelik a cégek levédett génjeit; meg apróbb vállalkozások, amelyek olcsóbb jogdíjat fognak felszámolni egy-egy kincset érő génért.. Ezt a világot és ilyen jövőt akarunk?

Látnunk kell, hogy akármennyire izgalmasnak és sokfélének tűnik is a fenti felsorolás, az egyedüli biztos megállapítás, amit tehetünk a génmó­dosítást illetően, az, hogy a biológiai sokféleség drasztikus csökkenését vonja maga után. Ma már nem újdonság, hogy a biológiai sokféleség Földünk ökológiai egyensúlyának az alapja, az ökoszisztémák ellenálló képességének egyik legfontosabb záloga. Minden őszinte kutató azt is tudja, hogy az Európai Unió által kitalált koegzisztencia valójában mítosz. A génmanipulált élőlények mellett az idegentermékenyülő növények esetében a GM-mentesség megtartása teljességgel lehetetlen olyan izolációs távolságban (kukorica esetében ez általában 400 m), amely jelenleg hatályos az EU tagországaiban.

A kérdést így is fel lehet tenni: természetes biológiai sokféleséget szeretnénk, vagy genetikailag módosított élővilágot? A kettő között bi­zony vagy kapcsolat áll fenn, nem és. Ha nem akarunk génmódosított élővilágot, akkor viszont el kell gondolkodni azon, hogy kell-e egyáltalán engedélyezni az azt eredményező kutatást? Lehet, hogy a kérdés későn érkezik, de még nem késő válaszolni rá.

Hivatkozások

Anderson, Elvin – Reichenbach, Bruce 1995: On Behalf of God: A Christian Ethic forBiology. Grand Rapids (Mich.), William Erdman

ETC Group 2011: The New Biomassters. Synthetic Biology and the Next Assault on Biodiversity and Livelihoods http://www.etcgroup.org/en/node/5232

FAO 2011: Módok és eszközök a biotechnológia használatának és integrálásá­nak lehetőségéről az élelmezési és mezőgazdasági célú genetikai erőforrások megőrzésének és felhasználásnak területén. A FAO Genetikai Erőforrások Bizottságának 13. ülése, Róma, 2011. július 18-22. Az Európai Regionális Csoport (ERG) álláspontja.

Gorz, André 2003: L'immatériel. Connaissance, valeur, capital. Paris, Editions Galilée

Marcos, (Subcomandante Insurgente) 2008: Entre el árbol y el bosque. Contrahistorias, N°10, 2008

Marliére, Philippe 2011: Prométheusz, Pandora és Petri. Eszmélet 89 (2011. tavasz), 112-115.

Rifkin, Jeremy 1998: Le siécle biotech, Le commerce des génes dans le meilleur des mondes. La Découverte, 21.

Tömöri Balázs – Vay Márton 2011: Génmódosított tudósok. Népszabadság, 2011. augusztus 13.

Verhaag, Bertram (film) 2009: Scientists under attack.

Az internetes közösségek példák az önszerveződésre. Sok esetben túllépnek a magántulajdonon és az emberek közötti árukapcsolatokon. De pusztán részleges antikapitalizmusuk a tőkés rendszer működését is szolgálhatja.

„Olyan társulás, amelynek szabad fejlődése minden egyes tagjának szabad fejlődését feltételezi." „Szabadon társult egyének, akik közös szükségletre termelnek." Az idősebbek még emlékezhetnek az ilyesféle fordulatokra.

Az emberek közötti kapcsolatoknak ez a változata két pilléren nyug­szik. Társulás, együttműködés, szövetkezés, önszerveződés – az egyik póluson. Társulási, együttműködési, önszervezési képességekkel és szándékokkal rendelkező egyének a másik oldalon. Az előbbi az utób­bin, a társulás léte a társulni akaró és tudó egyének meglétén nyugszik. Egymással társuló egyének létezésének előfeltétele a termelés. (Az alapszükségleti cikkek megtermelése, mint elengedhetetlen harmadik – ha nem is pillér, de – kellék.) Nem véletlenül van szó az idézetben termelésre társuló egyénekről. Az emberek közötti kapcsolatoknak ezzel a formájával jellemzi Marx a kommunizmust.

Az ilyen értelemben vett kommunizmushoz való közeledésként is értelmezhető, ha termelő egyének bizonyos szükségleteik közös kielé­gítésére társulnak.

Az ilyen értelemben vett kommunizmushoz való közeledésként is értel­mezhetők azok a törekvések, amelyek nyomán társulási képességekkel (ezért önálló döntési és önfejlődési hajlammal) rendelkező egyének jönnek létre.

Az ilyen értelemben vett kommunizmushoz való közeledésként is értel­mezhetők azok a kísérletek, amelyeket az önszerveződés, az egyének közötti szabad együttműködés jellemez.

Az önszerveződés, mint rendszerbomlasztás

Szokássá vált az utóbbi időkben az internetre (világhálóra), mint a szabad önszerveződés terepére és eszközére hivatkozni. Nem alaptalanul. Az interneten számos olyan jelenség vált megszokottá, amely a hagyomá­nyos állami jogrendhez és állami piacgazdasághoz képest alternatív elemeket mutat.

Az internet olyan területe a gazdaságnak, amely kevéssé tiszteli a magántulajdont. Itt minden „ingyen van". Kalózként másolt (állami nyelven: hamis) szoftvereket használok. Ahelyett, hogy szaküzletekben megvásárolnám, ellenszolgáltatás nélkül töltök le filmeket, zenéket stb. Az internet alapelve: amihez hozzá tudok férni, azzal szabadon rendel­kezem. Ez a hozzáférési lehetőség szellemi termékekre vonatkozik, vagyis olyan javakra, amelyek nem kopnak és nem fogynak attól, hogy sokan használják. Csupán a tulajdonosi jogok csorbulnak, mert kevesebb lesz az árueladás. Csupán a szerzői jogok csorbulnak, mert csökken a jogdíj-bevétel.

Az internet a magántulajdont – a szellemi termékek vonatkozásában – úgy kezeli, mint egy darab természetet: akként fogyasztom, mint a le­vegőt. Ami megtetszik, azt szabadon elvihetem, „széthordhatom" – ettől nem lesz kevesebb. „Onnan veszem, ahol találom" – mondta Moliére, amikor szemére vetették, hogy színdarabjaiban másoktól elcsent fordu­latokat használ. A „nyílt forráskódú" moliére-i eljárást az internet megpró­bálja az egész szellemi világra kiterjeszteni.

Az internet szabad kínálatának előfeltétele e kínálat létrehozása. Az internethasználók egy része – a fennálló jogrend tiszteletétől független szabad kalózként – „meghekkeli" a magántulajdon rendszerét. Az így szerzett javakat felteszi a világhálóra, ezáltal ingyen elérhető, mindenki számára rendelkezésre álló szellemi közvagyont állít elő. (Magánjavakat közjavakká alakít át. Hivatalosabb nyelven fogalmazva: ellopott magán­tulajdont tesz közkinccsé.)

De a magántulajdont nemcsak a fogyasztás és a hekkelés, hanem a termelés oldaláról is felülírja az internet. Egyrészt egyének elhelye­zik rajta a saját szellemi termékeiket, amelyeket önként megosztanak másokkal. Másrészt egyének együttműködéséből, közös szellemi erő­feszítéséből digitális alkotóközösségek jönnek létre. Ezek a közösségek a nyilvánosság előtt folytatnak olyan termelő tevékenységet, amelynek folyamata és eredménye is közkincs.

Az interneten keletkezik szellemi termék, de nem keletkezik szellemi tulajdon. Itt nincsenek szerzői jogok. Ezekre a szellemi termékekre nem terjed ki semmiféle tulajdonvédelem. A fogyasztásból kizáró áruformát felváltja a termék közzététele, önkéntes megosztása. A megosztott ter­mék digitális közvagyon. A digitális együttműködéssel létrejövő ingyenes termék: kreatív közvagyon.

A hagyományos kereteket alaposan felborítja, szétfeszíti, hogy az interneten szabad teret kap az amatőr tartalomgyártás. Az intézménye­sen összeválogatott tartalmak irányított közlése helyébe decentralizált, öntevékeny tartalomgyártás lép. A szakmaisággal (így a gazdaság, politika, jog, művészet, tudomány stb. bürokratikus szakmaiságával) szemben egyenrangú vetélytársként szerepel a hobby-szintű, „műkedve­lő" aktivitás. Semmi sem tiltja például, hogy valaki amatőr zenét gyártson és osszon meg, illetve hogy egyeseknek ez az amatőr zene tetsszen jobban. Semmi sem gátolja, hogy valaki álhíreket, pszeudo-tényeket gyártson és tegyen közzé, illetve hogy egyeseknek az ilyen álhír legyen a meggyőzőbb. Itt érvényét veszti a professzionális és az amatőr közötti hierarchikus megkülönböztetés. Olyan alternatív és informális nyilvános­ság keletkezik, amely a plurális alkotói és fogyasztói hajlamokkal inkább kerül összhangba, mint az államilag (illetve állami piacgazdaság által) irányított és ellenőrzött média.

Az internet digitális nyilvánossága korántsem tökéletes. 1. Nagyon különböző értékminőségű tartalmakat zúdít a fogyasztóra, aki nem feltétlenül tud közöttük rendet vágni, eligazodni. Vagyis a tartalomfo­gyasztó közönség külső manipulálásának lehetősége itt is fennáll. 2. Az internetet sokan az árureklám (elsősorban gazdasági és politikai áruk propagálásának) szolgálatába állítják, annak vélelmezett leghatékonyabb eszközeként. Működése technikai hátterének biztosításában (pl. a szer­verszolgáltatásban) is látványosan érvényesül a manipuláció: a közölt tartalmak, információk egyenrangú szabad versenyének korlátozása.

Az internetes közösség informális szervezet: bárki számára szabad ki-bejárást biztosít. Nem ismer intézményes hatalmat, hierarchiát, bürok­ráciát. Egy – némiképp patetikus – megfogalmazás szerint az internetes közösségekben a részvétel forradalma zajlik.

A digitális alkotóközösségekben többleterő keletkezik az együttmunkál­kodásból, a közös erőfeszítésből. A tömeges együttműködés többletener­giákat szabadít fel, és alkotó termelést hív életre a művészet, tudomány, de a gyakorlati szoftverkészítés területén is. A résztvevők felfedezik a közösség erejét, és kollektív termékeket, alkotásokat hoznak létre. Köz­ben megtapasztalják az összedolgozás, az együttes erőfeszítés örömét. Az egész folyamat az önszerveződés gyakorlatának iskolája.

Az önszerveződés, mint rendszerkonzerválás

Nem logikátlan, hogy a fennálló rendszer egyes hívei kihívást és veszélyforrást látnak a különböző önszerveződésekben. A tényleges önszerveződés részben vagy akár egészében kicsúszhat az állami fennhatóság alól, és – mintegy annak konkurenseként – önálló életet kezd élni. A spontán módon keletkező ingyenes közvagyon terjedésére reagálva pedig megfogalmazódik: „ez az új kommunizmus veszélyezteti a profittermelést".

Nem logikátlan, hogy a fennálló rendszer egyes hívei különböző önszerveződésekben szövetségest, segítőtársat látnak. „Sokan attól tartanak, hogy a tömeges együttműködés hatására jelentősen lecsökken azoknak az aránya, akik képesek profitot termelni. Szerintünk ennek éppen az ellenkezője igaz. Egy felkészült menedzser számára ma már az együttműködés jelenti az új és igen jövedelmező lehetőségeket arra, hogy számtalan forrásból válogatva szerezze meg azt az innovációs erőt, ami a vállalaton belül és kívül is előnyökhöz juttatja" – írja D. Tapscott és A. D. Williams a Wikinómia. Hogyan változtat meg mindent a töme­ges együttműködés (Budapest, HVG Kiadó, 2007, 28) című könyvben.

„Egyenrangúak együttműködése szöges ellentéte a kommunizmusnak" – vélik a szerzők.

Néhány évtizede különböző helyeken új üzleti gyakorlat jelent meg: bizonyos típustermékeknél a vásárló maga választhatja ki, hogy az álta­la kiszemelt áru milyen végső formát kapjon. Dönthet például egy ruha anyagáról, színéről, fazonjáról, amit azután a kívánságának megfelelően gyártanak le neki. Ez előnyös a vásárlónak, de előnyös a gyártónak is, mert rugalmasságával megnöveli a vevőkörét. Ennek a gyakorlatnak továbbfejlődése, amikor – újabb marketingfogásként – a vásárlót nem csupán a „fazonra igazításba", hanem magába a tervezésbe is bevonják.

A világháló – sok egyéb funkciója mellett – egyfajta „ötletpiacként" is működik. A kreativitás, így a spontán együttműködésből fakadó kollektív kreativitás terepe. A tapasztalatok szerint növekvő számú felhasználó (egyén, illetve webes közösség) alkotó módon használ bizonyos ké­szülékeket, illetve szoftvereket. Átalakítja őket, bővíti, továbbfejleszti a működésüket. Számos felhasználó feltöri a rendszert, meghekkeli a prog­ramot, majd új tulajdonságokkal, képességekkel ruházza fel, egészíti ki. Kreatív – akár illegálisan kreatív – tevékenységének eredményeit pedig nyilvánosságra hozza: közzéteszi a neten, megosztja a többiekkel. A saját készítésű alkalmazásokat, saját fejlesztésű termékeket közrebocsátja. Vagyis létrejön és meghonosodik a fogyasztói innováció gyakorlata. A vásárló kiszolgáltatott végfelhasználóból a termelés részesévé változik. Az új gyakorlatot a szakirodalom gyártó-fogyasztásnak nevezte el.

Egyesek erre a „hekkelési" gyakorlatra jogi védelemmel, tulajdonvé­delemmel, pereskedéssel reagálnak. Más cégek – abból kiindulva, hogy a felhasználók alkotó fantáziáját úgysem lehet megbéklyózni – meg­próbálják a „savanyú szőlőt" egy egyszerű gesztussal megédesíteni: párbeszédet, együttműködést kínálnak a gyártó-fogyasztóknak. A gyártó megengedi a vásárlóknak, hogy önkéntesen részt vegyenek az áru továbbfejlesztési, tervezési folyamatában. Ebből az önkéntes együttmű­ködésből a profit is profitál. A gyártó számára a tervezés olcsóbb, az áru pedig eladhatóbb lesz. Gazdaságélénkítő hatással jár, ha a vásárló maga is bekapcsolódik az általa igényelt árucikk megtervezésébe.

A rugalmasabb (az új helyzethez gyorsabban alkalmazkodó) cégek ösztönzik a fogyasztók (webes közösségek) alkotói fantáziájának felsza­badítását, sőt – bizonyos esetekben -, számukra szabad hekkelési jogot biztosítanak. (Tehát igyekeznek a profitorientált termelésbe nonprofit elemeket is integrálni. Szellemi tulajdonuk hozzáférhetővé tételét be­fektetésként kezelik.) A legjobbnak ítélt innovációs ötleteket a gyártási folyamatban megvalósítják. Észrevéve, hogy ez a lelkesen alkotó kö­zösség a cégek számára hatalmas ingyenes szellemi tőke, fontos üzleti lehetőségként kezelik: hasznosítják a konkurenciával szembeni piaci küzdelemben. „Az okos cégek az üzleti web részévé teszik vevőiket, vezető szerephez juttatják őket a termékek és szolgáltatások következő generációjának kifejlesztésében […] Ez igazán nem nagy ár azért, hogy a cég megőrizze hűséges vevőit" (Tapscott – Williams 2007, 147) – ol­vasható az „Összefogás a fogyasztói hatalommal" c. fejezetben.

A gyártó-fogyasztók ingyenes értékteremtők a tőkés tulajdonos szá­mára. A hivatkozott könyv szerint „a küszöbön álló gyártó-fogyasztó forradalom" következménye olyan innováció, amelyet „az üzleti világ még sohasem látott. A fogyasztókkal történő együttműködés azt jelenti, hogy rendelkezésre áll a valaha létezett leghatalmasabb és legkülönlegesebb szellemi tőke, egy hatalmas közösség, amelynek minden tagja rendkívül lelkesen vesz részt nagyszerű termékek és szolgáltatások előállításában" (157) – hangsúlyozza „A gyártó-fogyasztó közösségek hasznosítása" című fejezet. Fontos megállapítás: a gyártó-fogyasztó nem kényszerből, mint a bérmunkás, hanem önkéntesen és lelkesedéssel szolgálja a pro­fittermelést. Hiszen a profitgyártás melléktermékeként megtapasztalhatja a kreativitás élményét. Akkor is alkotói örömben részesül, ha szellemi ké­pességeit – ingyenesen – a tőkés tulajdonos rendelkezésére bocsátja. A cég által becsatornázott „gyártó-fogyasztó" paradox helyzete: csak akkor lelheti meg a maga örömét, ha egyúttal a tőkés tulajdonos haszonszer­zését segíti elő. A korábbi „Csináld magad" mozgalom ily módon átalakul a cégek „Csináld velünk" mozgalmává.

A változási folyamat tehát két lépésből áll. 1. Internethasználók sza­bad kalózokként meghekkelik a magántulajdon rendszerét, és ingyen használható szellemi javakat, szabad közvagyont hoznak létre. 2. Cégek – profitnövelő céllal – a magántulajdon szolgálatába állítják az alkotó közösségekben keletkező ingyenes szellemi közvagyont. Hogy a lényeget illetően ne maradjanak kétségeink, a könyv – mintegy a folyamat harmadik fázisaként – prognosztizálja a jövőt: a szabad alkotó tulajdon­részt és nyereségrészesedést is fog kapni. Vagyis „független" szereplőből függővé alakítható át. „A vevők egy idő után azt is elvárják majd, hogy részesüljenek alkotásaik tulajdonjogából és az általuk generált haszon­ból. Ha a vevőknek anyagilag is megéri részt venni a tervezési és gyártási folyamatokban, akkor a cég mindig számíthat arra, hogy ez a dinamikus és termékeny rendszer támogatja a növekedésben és az innovációban." (159) A kör – a magántulajdon köre – visszazárul. Érzékletes példa arra, hogy a részleges antikapitalizmus miként csúszik át ellentétébe, és válik a kapitalizmus gyakorlati szolgálójává.

A digitális önszerveződés sajátossága

Az internethasználók puszta előítéletként kezelik, hogy egy szellemi termék valakinek a magántulajdona. „Onnan veszem, ahol találom." A fennálló rendszer álláspontjáról ez a hozzáállás súlyosan törvénysértő és erkölcsileg is elfogadhatatlan. Erről a nézőpontról tekintve további furcsaságok is találhatók abban, ahogy az internethasználók nem elha­nyagolható része gondolkodik és viselkedik.

1. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek: a társadalmi gyakorlatban megszokottól eltérően, nem egymással versenyezve, nem egymás ellenében, hanem együttműködve próbálják megtalálni az őket foglalkoztató kérdésekre az elméleti és gyakorlati válaszokat.

2. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek: az őket körülvevő társadalmi gyakorlattól eltérően, egyenrangúaknak tekintik egymást. Együttműködés azért alakul ki közöttük, mert – képességeiknek megfelelően kevéssel vagy sokkal – hozzá tudnak járulni valamilyen kö­zös probléma megoldásához. Az ilyen webközösség termelő közösség: szellemi és/vagy tárgyi termelést végez. Az alkotó webközösség tehát egyenrangúak termelő együttműködése: a hozzá csatlakozó, benne résztvevő egyén a munkájával társul. A munkája révén válik a közösség tagjává.

3. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek. Az őket körülvevő társadalmi gyakorlattól eltérően, csak azt termelnek, amire szükségük van. Csak akkor fognak bele valaminek az előállításába, amikor úgy gondolják, hogy szükségük lesz rá. (Vagy belső szükséglet­ből: mert izgatja őket az adott probléma.) Tehát kilépnek a túltermelés, a túltermelésből fakadó eladási kényszer, az eladási kényszerből fakadó reklámozás, a reklámozás-hírverés által előidézett túlfogyasztás, a túlfo­gyasztás miatti túlköltekezési-eladósodási hajlam stb. jelenlegi gyakorla­tából. Könnyű helyzetben vannak: nem árukat, hanem használati javakat, nem kínálati piacra, hanem eleve adott szükségletre akarnak termelni.

4. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek: szükség­letüket nem – valahogyan megszerzett – pénzzel, hanem személyes munkával elégítik ki. Személyes munkájuk révén igazolják, hogy amire vágyakoznak, az valóban a szükségletük. (Vágyukat a kielégítésére irányuló munkavégzéssel emelik a tényleges szükséglet rangjára.) Szükségletük – ily módon – munkájukkal igazolt, munkavégzésükkel hitelesített szükséglet. Ebben a gyakorlatban az egyén szükséglete személyes munkájával (személyes munkája arányában) képződik. Szük­ségletképződése és munkavégzése egymástól elválaszthatatlan – végső fokon egybeesik.

5. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek. Közvetlen gyakorlati együttműködésükben nincs szükségük marketingre és ke­reskedőkre. Nincs szükségük pénzre, bankokra és bankárokra. Nincs szükségük árupropagandára és reklámszakemberekre. Nincs szüksé­gük hivatalnokokra és szakbürokratákra. Nincs szükségük jogászokra, rendfenntartókra, politikusokra stb. Szükségletük az ilyesféle dolgok, intézmények, foglalkozások közbeiktatása nélkül elégül ki. Közvetlen gyakorlati együttműködésük fölöslegessé teszi azokat a foglalkozásokat és intézményeket, amelyek a magántulajdonhoz és az árutermeléshez kapcsolódnak.

Az alkotó webközösségek felülírják és elhagyják a fennálló rendszert. Felülírják és elhagyják – de csupán részlegesen.

Az önszerveződés, mint történelmi esély

A hivatkozott könyv kedvenc fordulatai: „fogyasztók által irányított gazda­ság", „önszerveződő tartalomgyártás", „egyenrangúak együttműködése", „digitális tartalom- és forrásmegosztás", „szellemi tulajdon megosztása", „nyílt forráskód".

Gondoljunk bele abba, hogy mit eredményezne ezeknek a könyvben ünnepelt gazdálkodásbeli sajátosságoknak az egész gazdaságra történő alkalmazása!

–   Egy „fogyasztók által irányított gazdaságban" a gazdálkodás iránya megfordul: a termelést nem a technikai kapacitások maximális kihasz­nálása, hanem a mindenkori „fizetőképes" (vagyis személyes teljesít­ményvállalásokkal fedezett) szükségletek kielégítésének igénye vezérli. A „fogyasztók által irányított gazdaság" nem – gyakran – bizonytalan keresletű piacra, hanem biztos „piacra", előzetesen meglevő és szemé­lyes munkafedezettel bíró szükségletre termel. (Ennek technikai lehető­ségével foglalkozik a Válaszúton /ELTE, 1988/ című könyv „Gazdasági demokrácia és szocialista termelési mód" fejezete.)

–   „Szellemi tulajdon megosztásának" kiterjesztése esetén nemcsak egyes cégek bizonyos jogvédelem alá eső tulajdonai kerülnek megosz­tásra (azaz válnak szabadon hozzáférhetővé), hanem minden szellemi tulajdon, sőt minden, a termelés során használható tulajdon is. Másként fogalmazva: a termeléshez szükséges eszközök „zárt forráskódúból (tehát kirekesztőből) „nyílt forráskódúvá" válnak. A tulajdon „megosztása", „nyílt forráskódúvá" tétele a magántulajdonból (mint monopolhasználattal járó kirekesztő tulajdonból) fakadó versenykorlátozások megszűnését ered­ményezi. Minden termelési eszköz „nyílt forráskódú tulajdonmegosztása" valójában a magántulajdon rendszerének egészén való túllépést jelent.

–   „Egyenrangúak együttműködése" a szerzők szóhasználatában arra vonatkozik, hogy a szellemi termelés, közös alkotás folyamatában min­denki egyenrangúnak számít, aki hasznos-használható munkával (ötlet­tel) járul hozzá a közös cél megvalósulásához. „Egyenrangúak együttmű­ködése" az egész termelést átfogó „nyílt forráskódú" gazdálkodásban azt jelenti, hogy a szükségleteik kielégítése céljából együttműködő egyének valamilyen – a végeredmény szempontjából termékeny – szempont szerint működnek együtt egymással. Például: a termelési folyamatban az erőforrások megosztása a tehetség, képesség, hozzáértés alapján történik. Az egyenrangúság másik oldala, hogy az együttműködésben szerényebb teljesítőképességgel résztvevőknek is jut olyan munka, amellyel bizonyos mértékig fedezik fogyasztási igényeik kielégítését.

Egyenrangúak együttműködésének lényegét a termelési eszközök egészének „nyílt forráskódú" gazdálkodási rendszerében akár a követ­kezőképpen is jellemezhetnénk: „Szabadon társult egyének, akik közös szükségletre termelnek." „Olyan társulás, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele."

A modern történelemhamisítás egy „ügyes" diskurzusváltással a kulturális kincsek, „műkincsek" náci elrablásáról a figyelmet a Szovjetunió háborút követő „kompenzációs" politikájára helyezte át. Térjünk vissza a forrásokhoz és lássuk meg a Szovjetunió kulturális kifosztásának méreteit és a német tőke érdekeit az eredeti források tükrében.

Nem tudni, hogy a Szovjetunió hadvezetésének mi volt az elképzelése a háború esetére szokásos mozgósítási tervében a műkincsek megmenté­sére. Publikációkból, levéltári iratokból ismerjük a főbb leningrádi kincstá­rak kimenekítésére vagy biztosítására vonatkozó mozgósítási terveinek részleteit, de azok inkább a légitámadások veszélye miatt készültek.

A műkincsek őrzésével, ápolásával és bemutatásával foglalkozó intézmények vezetői, munkatársai természetesen ismerték Napóleon hadjáratait, és hadainak zsákmányolási hajlamait. Ismerték az orosz cári Udvar által 1812-ben tett preventív intézkedéseket a szentpétervári műkincsek és dokumentumok megmentésére, amikor híre érkezett a napóleoni hadak Oroszország elleni támadásának.

De hát itt egy másik háború zajlott. Az esetleges légitámadások va­lószínűségére tekintettel, pl. Leningrádban a híres Ermitage-ban még Hitler támadása előtt végeztek kiürítési gyakorlatokat. A német hadsereg azonban olyan tempóban érkezett Leningrád falaihoz, hogy a külvárosok óriási kulturális kincseinek csak egy részét tudták kimenekíteni vagy hely­ben elrejteni. Semmilyen mozgósítási terv nem számolhatott azzal, hogy a németek Moszkva közelébe is eljutnak. Moszkvában azután nagyon rövid idő jutott a legfontosabb műkincsek evakuálására a hátországba. Ezt azért bocsátom előre, mert a szovjet veszteségekbe a mostani kutatók azokat a műkincsekben esett károkat is beszámítják, amelyek a háborús evakuálás közben keletkeztek, de a háború végén még nem voltak ismertek.

A moszkvai Kreml kincsestárát Napóleon 1812-ben alaposan megrit­kította, de bezsebelték továbbá a pénzverdét, a Csudova egyházi kincs­tárat, a kastélyok dísztárgyairól nem is beszélve; ami csak a szekerekre ráfért. A franciák Moszkvában 15 ezer házat fosztottak ki. Derekasan kivette a részét a Kreml kirablásából Napóleon, bár az ő leltárába vett értékes szállítmánynak útközben nyoma veszett. Ez annyira közismert, hogy a második világháború idején a megszállt orosz területeken spe­ciális német osztagok is kutattak ezek után a napóleoni orosz kincsek után. Az oroszok pedig a mai napig keresik. Jó nevet szerzett a moszkvai kincsrablásban Henry Beyle, Napóleon tisztje, aki nem más, mint sokak kedvenc regényírója, Stendhal. Ő pedig, a visszaemlékező bajtársai szerint csak néhány szekeret rakott meg impozáns orosz holmival. Na­póleon szekereinek tartalmáról 1824-ben számolt be egy francia gróf, aki a rakodás szemtanúja volt. Az orosz kincskeresők a hadjárat 200. évfordulójára remélik az útközben eltűnt napóleoni kincs megtalálását.

A náci hadjárat által fenyegetett szovjet területeken Moszkva kiürítési parancsainak csak részben tudtak eleget tenni. A németek és csatlósa­ik által megszállt óriási területen a műkincsek német, kisebb részben román kézre kerültek. Érdekes ilyen dokumentumokat olvasni a náci Németország Szovjetunió elleni támadásának 70. évében, amikor egy­mást követik a honvédő háború értelmezését „felülvizsgáló" reakciós kampányok.

A hitleri hódító-megszálló gépezet műkincsrablása a második világ­háború kezdetével azonnal megindult. A megszállt Lengyelország terü­letéről a németek már 1939 szeptemberétől totális módon kezdték meg a rablott javak elszállítását. Az 1940-ben megszállt nyugat európai és Skandináv országokban a főszabály az volt, hogy az állami tulajdonba tartozó javakat általában német hadizsákmánynak tekintették, a magán­tulajdonban lévő javak megkaparintásában pedig a német megszálló hatóságok és különleges megbízottaik szelektív módon zsákmányoltak, vagy spekulációs erőfölénnyel-zsarolással szivattyúzták át a kulturális kincseket a Birodalomba. Ebből a célból hozták létre szakosított szerv­ként az „Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg", rövidítve „ERR" bevetési akciócsoportot. Rosenberg náci főideológus gyűjteményének alapvető irányultsága az volt – a nevét viselő „Hochenschule Rosenberg" náci ideológiai kutatóközpont volt, főiskolai megnevezéssel, ahol a kulturális kincseket raktározták, szortírozták és kutatták -, hogy a régiségekből milyen tárgyak és irományok szolgálhatnak a náci ideológia és a német felsőbbrendűség alátámasztására. A Rosenberg-csoport más orszá­gokból is ezzel a célzattal folytatta a kulturális kincsek elrablását. A Rosenberg-csoport törzse Rigában rendezkedett be. (Rosenberg maga erről a vidékről származott.) Kelet-Poroszországba 40 vagon rablott kincset irányítottak. 1943-ban 2.256 rablóakciót hajtottak végre a Szovjet­unió megszállt területén; 375 levéltárat, 957 könyvtárat, 402 múzeumot fosztottak ki. Tengeri úton 427 tonna értékes rakományt szállítottak el. 1944-ben Rosenberg még 1418 vasúti vagonért kilincselt. A náci „faji ideológus" Rosenberg nagy nevet szerzett magának a régiségek „kivoná­sával" a Szovjetunió területéről, (aminek értelmi szerzője még 1935-ben Himmler volt). Szabályos ásatásokat végeztek a Krímben. Oroszország északkeleti részén, Novgorod alatt feldúlták a kurgánokat. Az ideológiai indíték a németek korábbi földrajzi jelenlétének és ennek okán a német felsőbbrendűség archeológiai bizonyítékainak feltárása volt.

Nyugat-Európa lerohanásának és az azt követő több éves náci meg­szállásnak egyik előkelő célpontja a műkincsfosztogatás volt. Ebben a szégyenteljes rablásban személyes parancsokkal és magánjellegű érde­kekkel részt vett Hitler, Göring, Rosenberg, Himmler, Ribbentrop, az SS alakulatok parancsnokai és a Wehrmacht tábornokai. De szerepet vállal­tak e dicstelen történetben németországi műkincs-spekulánsok, karöltve a megszállt országok spekuláns maffiáival. Mind a náci rablásról, mind a náci rendszer szétzúzását követő restitúciós (visszaadási) folyamatról, az egyes műkincsek kálváriájáról gazdag irodalom áll az olvasó rendel­kezésére. Kevéssé ismert a Szovjetunió hatalmas területén évszázadok alatt felhalmozódott történelmi-kulturális örökség fasiszta elrablása, majd a náci Német Birodalom térdre kényszerítését követő igazságtétel.

Ami mindebből mára ismertté vált, az nem a német megszállók féktelen rablásának igaz története, hanem inkább a szovjet restitúciós eljárásokkal szembeni rendszeres hecckampányok. Különféle híreszte­lések jelennek meg nagy mennyiségű német kincsek birtokbavételéről és a Szovjetunióba szállításáról, valamint ottani deponálásáról. Az ilyen kampányok néha már azt a benyomást keltik, mintha nem is Hitler követett volna el agressziót és népirtást az európai államok és népek ellen, hanem az oroszok.

A műkincsek, levéltári iratok, katonai dokumentumok és térképek elrablása és restitúciós vitája azonban nem orosz-német ügy. Ahol megfordult a német katonacsizma, majd ahonnan fegyveresen elkerget­ték a nácikat, ott az elhurcolt javak visszaszármaztatása (restitúciója) a második világháború után – de különösképpen a „műkincs ügy" – a napi politika, a diplomácia, a közérdeklődés centrumába került. Hang­súlyozom, a megszállt országokból a Németország belsejébe tartó szál­lítmányok nem csak műkincsekből álltak, hanem minden elképzelhető hasznos állami és magánjavakból, így aztán az érdekelt államok azok visszaszerzése érdekében is nagy kampányt folytattak, de az utóbbiak iránti érdeklődés nem bizonyult olyan tartósnak, mint a műkincsekkel kapcsolatos kutakodás.

A műkincsek nemzeti történelmi jelentősége következtében – évszáza­dos tárgyakról, nemzeti ereklyékről lévén szó – a műkincsek értékének pénzben való kifejezése mindig túlnő a gazdaságilag kifejezhető kategó­riákon. A háborúk egyik következménye, hogy felülírják a korábbi jogokat és újabb jogalkotás, politikai-jogi megegyezések születnek. Ez érinti a szóban forgó értéktárgyak sorsát is. Nincs méltó szakirodalma annak, hogy a háború végén a németek és Szálasi bandái mekkora anyagi értéket „mentettek ki" magukkal Nyugatra. Példának okáért említem a Szent Korona sorsát, amely a szerencsés véletlennek köszönhetően nem haramiák kezébe került, hanem az USA expedíciós haderejé­nek európai parancsnokához került, ám ezt követően Amerika jogilag semmivel sem igazolható módon hosszú ideig nem szolgáltatta vissza Magyarországnak, noha Magyarországon új államiság jött létre. Az 1947-es Párizsi Békeszerződéssel lezárult háborús időszak után a Magyar Népköztársaságot 1954-ben felvették az ENSZ-be, de a Szent Koronát Amerika minden jogalap nélkül saját belátása szerint visszatartotta. Én hivatalos kiküldetésben többször megfordultam az Egyesült Államokban, s nagyra becsült hivatalos kollégáimnak mindig szóvá tettem a Szent Korona jogtalan visszatartását. Amikor Amerika úgy látta, hogy a Kádár­rendszer amerikai mércével mérve elég szalonképes, elég engedményt tett, akkor visszaadta a Szent Koronát a magyar államnak. Ekkor már 1976-ot írtunk…

De térjünk vissza a hitleri műkincsrablásokra a megszállt szovjet terü­leteken. A német rabló gépezet ekkor már nagy tapasztalatok birtokában volt. A Szovjetunió kirablása esetében azonban helyesebb mindennemű kulturális és tudományos vívmány elrablásáról beszélni. Kevés szó esik róla, de én fontosnak tartom a Szmolenszk megyei pártbizottság irattá­rának német kézre jutását, amelyben országos jellegű titkos dokumen­tumokra is rábukkantak. Például a Szovjetunió 1941. évi népgazdasági terve is előkerült. A németek hazavitték, nyílván kiértékelték, de a háború végén ez a megyei szovjet irattár szintén amerikai kézre került. Az ameri­kai „kremlinológusok" sokáig dolgoztak, publikáltak ezekből az iratokból. Nem tudok olyan közlésről, hogy visszaadták-e már az amerikaiak ezt a levéltárat az orosz kormánynak.

A Birodalom vezető köreiben a műkincsrablás dolgában a nyugat-eu­rópai gyakorlathoz képest a főszereplők a megszállt szovjet területeken sem változtak. Göring, mint jelentős üzletember, saját számlára dol­goztatta az ügynökeit. Hitler egy óriási méretű világkiállításra gyűjtött, Rosenberg az ideológiai Főiskolája raktárait, szertárait gazdagította – ide­értve a régészeti és etnográfiai tárgyakat is -, azzal a céllal, hogy a ger­mán törzsek korai elterjedését és fölényét tárgyi eszközökkel bizonyítsa.

Itt szeretném leszögezni: a Magyar Királyi Honvédség erői a megszállt szovjet területeken – kutatásom szerint – intézményes parancsra mű­kincsrablásban nem vettek részt. Egyéb, kétes módszerekkel kerültek Magyarországra ikonok és más muzeális értéktárgyak katonai közvetí­téssel; ilyen típusú tárgyak köztudottan megjelentek a honi piacokon is. Én magam is láttam serdülő koromban ilyen tárgyakat a szabadságos vagy hazatért honvédeknél.

Az alábbiakban hiteles információt tudok adni számos olyan német parancs és jelentés első közlésével, amelyekből az olvasó megítélheti, hogy a német megszállók milyen intenzitással foglalkoztak a szovjet (ukrán, orosz, fehérorosz, kaukázusi) kulturális kincsek elrablásával. Folyóiratról lévén szó, természetesen csak e dokumentumok rövid be­mutatására szorítkozhatok.

Dokumentumok

A dokumentumok lelőhelye: Преступные цели – преступные средства. Документы об оккупационной политике фашистской Германии на территории СССР. (1941-1944 гг.) 2-е издание, М., Политиздат, г 1968.

1.  Kiállító hivatal, szerv: A Keleti Megszállt Területek Birodalmi Minisztériuma IV. számú alosztálya

Tárgy: Titkos jelentés Alfred Rosenberg birodalmi miniszternek az Ukrajnából zsákmányolt műtárgyakról

Keltezés: 1944. szeptember 14., Berlin

Dokumentum jellege: felsorolás, lajstrom

„65 ládáról van szó, tartalmukról pedig mellékelt részletes leltári lajst­rom szól. A többi 20 ládát, 57 dossziét, és egy göngyöleg metszetet illetően leltári leírás egyelőre nem áll rendelkezésre. A festmények között nagy számban vannak régiségnek számító ikonok, kiemelkedő német mesterek alkotásai, holland és olasz iskolák művei a XVI., XVII. és a XVIII. századból, és a legjobb orosz művészek munkái a XVIII. és a XIX. századból. Egészében ez a gyűjtemény igen értékes műtárgyakból áll, amelyeket az ukrán állami raktárakból szállítottak el, értékük a legfelületesebb becslések szerint is sokmilliós. Továb­bá ezen gyűjtemény egyedülálló jellegű a német területen, valódi nemzetközi jelentőséggel bír. Mindez nagyon fontos lesz etnikai, kulturális és politikai téren az összes olyan csoport viszonylatában, akikkel a birodalom most vagy a jövőben együtt kíván működni."

2. Kiállító hivatal, szerv: A Keleti Megszállt Területek Birodalmi Minisztériuma

Szerző: Alfred Rosenberg birodalmi miniszter

Tárgy: Rendelkezés Ostland és Ukrajna birodalmi komisszárjainak a kulturális és tudományos értékek megőrzéséről és Németországba szállításáról

Keletkezés: 1942. április 7., Berlin

Dokumentum jellege: Miniszteri rendelet

Fellelhető: Преступные цели – преступные средства. Документы об оккупационной политике фашистской Германии на территории СССР. (1941-1944 гг.) 2-е издание, М., Политиздат, г 1968. 307.

„A keleti megszállt területeken a társadalmi, egyházi és magánépüle­tekben található könyvtárak, levéltárak, tudományos kutatóintézetek, múzeumok és hasonlókban fellelt kulturális értékek, kutatási és tudományos anyagok nyilvántartását és egységes rendszer szerinti számbavételét Rosenberg birodalmi vezető operatív törzskarára bíztam."

3. Kiállító hivatal, szerv: A nácik által megszállt Kijev komisszariátusa.
Szerző: Kijev város birodalmi komisszárja

Tárgy: Utasítás a város elöljáróinak a városi szovjet értelmiség lakcí­meinek és a kulturális intézményeknek összeírásáról a kulturális értékek számbavétele céljából

Keltezés: 1942. április 11., Kijev

Dokumentum jellege: rendelet

Fellelhető: Преступные цели – преступные средства. г 1968. 333. „Felülvizsgálni és kideríteni, hogy vannak-e az elöljáróság felügyelete alatti könyvtárakban, levéltárakban (Kirov utca 14. alattit kivéve) példányok a Szovjet Világatlasz kiadásaiból, továbbá a XVIII. párt­kongresszus előtti időkből megvan-e A nyersanyagok lelőhelyei és bányászata című könyv?"

4.  Szerzők: Belgium, Nagy-Britannia, Hollandia, Görögország, Luxemburg, Norvégia, Lengyelország, USA, Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia kormányai illetve a Francia Nemzeti Bizottság

Tárgy: Együttes kormánydeklaráció Európa zsidó lakosságának a hitleri hatalmak által folytatott kiirtásáról

Keltezés: 1942. december 18.

Dokumentum típusa: hivatalos kormányközi állásfoglalás, memoran­dum, megjelent az Izvesztyijában (orosz eredetiből magyarra fordította Dr. Bálint József, 2002-ben)

„A fent felsorolt kormányok és a Francia Nemzeti Bizottság a legha­tározottabban elítélik ezt a hidegvérrel irtó politikát. Kijelentik, hogy a szabadságszerető népek elszántak Hitler barbár zsarnokságának megdöntésére."

5.  Szerző: Wilhelm Kube SS-Gruppenführer, Belorusszia birodalmi főkomisszárja

Tárgy: Levél Alfred Rosenberg birodalmi miniszternek a művészeti és más értékek elkobzásáról Minszk városában Keletkezés: 1942. október 29., Minszk Dokumentum típusa: hivatalos levél, formális beszámoló „Minszkben nagy mennyiségű, részben nagyon értékes művészeti és festészeti tárgyak gyűjteménye volt, amelyek csaknem teljesen kiszállíttattak a városból. Az SS birodalmi vezető Heinrich Himmler parancsára, a festmények többségét – részben azt követően, hogy én már elfoglaltam a főkomisszári tisztem – az SS-ek bepakolták és elirányították Németországba. Többmilliós értékről van szó, amelyet elkoboztak Belorusszia főkormányzóságából."

6.  Kiállító hivatal, szerv: A Szovjet Külügyi Népbiztosság Tájékoztató Irodája

Tárgy: Közlemény a hitleri hatalom által az európai zsidó népesség megsemmisítésére irányuló terv megvalósításáról

Keltezés: 1942. december 19., Moszkva

Dokumentum típusa: hivatalos népbiztossági sajtóközlemény, megje­lent a Pravdában (orosz eredetiből fordította Dr. Bálint József, 2008-ban)

A Külügyi Népbiztosság olyan hiteles információkkal rendelkezik, amelyek arról tanúskodnak, hogy az utóbbi időben a német fasiszta hódítók által megszállt területeken, Európa szerte megfigyelhető a hitlerista rezsim békés lakosokkal való tömeges véres leszámolásá­nak erősödése. […] Férfiak, nők és gyermekek gépfegyverrel történő lekaszabolásán túlmenően, az áldozatok megsemmisítése speciáli­san kialakított gázkamrákban, villamos árammal, tömeges tűzhalállal és a koncentrációs tábor foglyainak megmérgezésével (kékítő sav) is folyik. [.] Orlov megyében a frontról a szovjet partizánokhoz átszökött és megmenekült magyar zsidó csoport vallomásából meg­állapítást nyert: a német hadvezetés parancsára a magyar hadsereg alakulataiból kivonták a magyar zsidókat és külön létrehozott munka­szolgálatos zászlóaljakba vonták össze őket. Német részről hallatlan megaláztatásnak vetik alá őket, sokan elpusztulnak az éhségtől, a betegségtől, a kibírhatatlan munkaterheléstől és a verésektől. Harci cselekmények idején a németek ezeket az egykoron fegyverbarát »szövetséges« katonákat arra kényszerítik, hogy a német szekerek előtt meneteljenek, és ha az út aláaknázott, akkor a magyar zsidók szenvedik el az akna robbanását, megtisztítva ily módon a hitleristák előtt az utat."

7.  Kiállító hivatal, szerv: Gerhard Utikal törzse, a Rosenberg-minisztérium berlini Központi Hivatalából

Tárgy: Jelentés Kijev és Harkov városok kulturális értékeinek elkob­zása ügyében

Keltezés: 1943. október 26.

Dokumentum típusa: titkos jelentés, összefoglalás, lajstrom

„Elkobzott tárgyak: 96 ukrán festmény, 185 európai festmény, 12 met­szet fából és rézből, 25 szőnyeg és gobelin (mind a Harkovi Városi Szépművészeti Múzeum egykori anyagai). 42 láda (10 186 könyv), 7 láda (a keleti könyvtár általános katalógusa), 21 láda (válogatott folyóiratok), 11 csomag folyóirat minta, 12 láda különböző festmény, 9 csomag és 7 tekercs bolsevik festmény, 22 csomag bolsevik film, sok láda negatív film a filmlevéltárból és diapozitívok valamint film­tekercsek (mind Kijevből)."

8.  Szerző: a Magyar Királyi Honvédség Novij Oszkol város irányába előrenyomuló egységének parancsnoka

Tárgy: Hirdetmény a megszállt terület rendjének biztosításáról

Keletkezés: 1941. október-november

Dokumentum típusa: hivatalos katonai hirdetmény, falragasz orosz és magyar nyelven (orosz levéltári eredetiből fordította Dr. Bálint József, 2004-ben)

„Külön engedély nélkül a lakosok közül senki sem hagyhatja el a várost és a falut. Engedélyt a helyi katonai állomásparancsnok ad ki. Azok a személyek, akik engedély nélkül hagyják el a várost, partizánnak tekintendőek és felakasztják őket. […] 2 személynél több gyülekezése tilos. […] A magyar katonák elleni mindennemű gyilkosság vagy gyilkossági kísérlet halálbüntetést von maga után.

Ezenkívül minden megölt katonáért a falu lakosaiból elfogott 100 túszt végeznek ki, a falut pedig felperzselik. […] Minden zsidó köteles 24 órán belül jelentkezni a katonai parancsnokságon. Azokat, akik nem teljesítik ezt a parancsot agyonlövik, miként az őket bújtató vagy a zsidókkal beszélő viszonyban lévő oroszokat is."

9. Szerző: Alfred Rosenberg birodalmi miniszter

Tárgy: Levél Martin Bormann-nak, az NSDAP Pártkancelláriáját vezető birodalmi miniszternek a keleti megszállt területeken működött nyers­anyag- és késztermék kiaknázással foglalkozó állami monopolszerve­zetek felszámolása ügyében

Keletkezés: 1944. október 17., Berlin

Dokumentum típusa: Formális minisztériumi levelezés, legfelsőbb szintű egyeztetés, beszámoló

„Abból a célból, hogy a felügyeletem alá tartozó gazdasági társa­ságok felszámolása ne húzódjon, felhívom a figyelmüket arra, hogy nem magáncégekről van szó, hanem a nagynémet állam kebelébe tartozó vállalatokról. Ezért a velük kapcsolatos különböző eljárások, csakúgy, mint az állami intézmények esetében, a legfelsőbb kor­mányzati szint ügykörébe tartoznak. Az én felügyeletem alá az alábbi gazdasági társaságok tartoznak: a) Vosztok központi kereskedelmi korlátolt felelősségű részvénytársaság a mezőgazdasági termékek értékesítésére és egyéb mezőgazdasági ellátási feladatokra; b) az Ostland és Ukrajna mezőgazdasági forrásainak kiaknázására szolgáló társaság; c) korlátolt felelősségű társaság a Vosztok gaz­daságainak ellátására; d) a Vosztok korlátolt felelősségű gyógy­szerészeti részvénytársaság. A következő felügyeletem alá tartozó bankok ugyancsak nem magántulajdonú intézmények: e) Ukrajna központi jegybankja; f) Ostland központi jegybankja; g) Ukrajna köz­ponti gazdasági bankjai; h) Ukrajna gazdasági bankszövetsége; i) Ostland és Belorusszia társadalmi bankjai. Ezeknek a társaságoknak és bankoknak a felszámolása egyezetve van a totális mozgósítás birodalmi meghatalmazottjával, mely szerint a felszámolásokat ez év végéig be kell fejezni."

10.  Kiállító hivatal, szerv: A náci főparancsnokság főhadiszállása
Szerző: Adolf Hitler Birodalmi Kancellár

Tárgy: Führer-parancs a megszállt keleti területek kulturális és tudo­mányos értékeinek elkobzásáról

Keltezés: 1942. március 1., Wolfsschanze, Forst Görlitz

Dokumentum típusa: Legfőbb hadúri parancs a fegyveres erők szá­mára

„A jelenlegi, a Német Birodalom ellen irányuló háborúért a zsidók, a frank szabadkőművesek és a nemzeti szocializmus hozzájuk közeli ellenségei a hibásak. Ezekkel az erőkkel az ideológiai harc a hadi helyzet szükségszerű követelménye. Ezért megbízást adtam Alfred Rosenberg birodalmi miniszternek, hogy a fegyveres erők főparancs­nokságának főnökével megállapodva teljesítse ezt a feladatot. Az ő műveleti törzse a megszállt területeken jogosult felülvizsgálni a könyvtárakat, a levéltárakat, páholyokat valamint mindennemű ideo­lógiai és kulturális szervezetet, és a vonatkozó anyagokat elkobozni, s azokat a nemzeti szocialista párt feladatainak teljesítése érdekében felhasználni az ideológiai munka területein, valamint a továbbiakban a tudományos kutatási munkálatokhoz a főiskolákban. Ugyanilyen elosztás alá kell vetni a kulturális értékeket is, ha azok zsidóké voltak vagy gazdátlanok, esetleg ezen értékek tisztázatlan eredetűek."

E számunk zöme a latin-amerikai fejlődés Kelet-Európában kevéssé ismert, elhallgatott összefüggéseivel foglalkozik. A tanulmányok, dokumentumok rávilágítanak arra, hogy a tőkés világválság nálunk ismert „kezelése” helyett alternatív megoldási kísérletek bukkantak fel az elmúlt évtizedekben. E harc és fejlődés egyik terrénuma Mexikó és a zapatista mozgalom, amely az 1910-es mexikói forradalomtól tartó évszázad szerves terméke volt. A világrendszer latin-amerikai régiója sem kerüli el a nacionalista „válságkezelés” útvesztőit, de milliók ottani tudatos antikapitalista ellenállása a mai Európából szemlélve különösen izgalmas kérdéseket vet föl.

Más írások az európai és benne a magyar fejlődés ellentmondásaival foglalkoznak: a piacosított egészségügy helyzetétől az éppen aktuális történelemhamisításokig, de e számunk lapjain is felvillannak a tőkés rendszeren túlmutató útkeresés lehetőségei.