A felszabadítási teológia gondolatmenetének kiindulópontja az elnyomottak helyzete. A szeretet Istene nem létezhet ott, ahol igazságtalanság, kizsákmányolás és háború van. Olyan teológia tehát ez, amely nem arra keresi a választ, hogy Isten létezik-e, hanem arra, hogy hol van. Gondolati hátterének és diskurzusának alapját az igazság érdekében vívott társadalmi harc valósága és a keresztény elkötelezettség jelenti.

A felszabadítási teológia sajátosságai

Valóban teológiáról van szó, Istenről való beszédről. A gondolatmenet azonban, erősen kontextuális jellegéből adódóan, meglehetősen sa­játos. Közbevethetnénk, hogy minden teológia kontextuális; egy adott kultúra hozza létre meghatározott körülmények között. A felszabadítási teológiát azonban azt különbözteti meg más eszmeáramlatoktól, hogy határozottan kijelenti: gondolkodásmódja kötődik ahhoz a szociokulturális kontextushoz, amelyben megnyilvánul. Más teológiai felfogásokban is megjelent már ez az elv, gondoljunk csak a németországi Münsteri Egye­temen oktató Johann Baptiste Metzre, vagy a Leuveni Katolikus Egyetem tanárának, Gustave Thilsnek az evilági valóságokról szóló teológiájára.

A felszabadítási teológia gondolatmenetének kiindulópontja az elnyo­mottak helyzete. Ez az úgynevezett „teológiai hely", vagyis az istenről való diskurzus alapját képező nézőpont. A szeretet Istene nem létezhet ott, ahol igazságtalanság, kizsákmányolás és háború van. Olyan teológia tehát ez – ahogyan azt egy teológus nemrégiben megfogalmazta -, amely nem arra keresi a választ, hogy Isten létezik-e, hanem arra, hogy hol van. Gondolati hátterének és diskurzusának alapját az igazság érdekében vívott társadalmi harc valósága és a keresztény elkötelezettség jelenti.

Egy efféle gondolatmenethez először is társadalmi elemzés szük­séges. Bonyolult, globalizált társadalomban élünk ugyanis, mely nem érthető meg első látásra. Elengedhetetlenül fontos tehát az elemzés a kizsákmányolás és az igazságtalanság működésének megértéséhez, és ahhoz, hogy a szenvedéssel szembesülve túllépjünk a morális szintű reagáláson, és feltegyük a kérdést: miért van szenvedés? Ugyancsak nélkülözhetetlen a szövegmagyarázat, azaz a keresztény közösség alapiratainak, történelmének és hagyományainak értelmezése. Egyet­len csoport sem határozhatja meg helyét racionális módon – ahogy azt az összes teológia megköveteli – anélkül, hogy figyelembe ne venné a hívők teljes utalásrendszerét megteremtő történelmi, szemantikai, kulturális kontextust. Az alapiratok értelmezésében a szemantika, a bib­liamagyarázat és a társadalomtudományok segítenek. A kereszténység és különösképpen a katolikus egyház történelme a történettudomány hagyományos eszközeire támaszkodik. Ami pedig a jelenkori támponto­kat illeti, az igazságtalan emberi helyzetek elemzése egyszerre történik deskriptív és explikatív módszerekkel.

A kérdés éppen ezért kettős: milyen az a valóság, amiről beszélünk, és milyen elemzési módszerrel ismerhető meg? Latin-Amerikában, ahol a felszabadítási teológia létrejött, társadalmi elnyomás uralkodik. Ebben az időben, azaz az 1960-as években, a legjelentősebb kritikai elmélet a függőség elmélete. Ennek lényege, hogy a latin-amerikai társadalmi jelenségeket a kontinens periférikus helyzetét alapul véve elemzi és értékeli, szemben a központi szerepű kapitalizmussal, mely főként az Egyesült Államokra koncentrálódik. A felszabadítási teológia erre az analitikus irányzatra támaszkodva alkotta meg saját gondolatrendsze­rét. A latin-amerikai szegénységet, nyomort, kizsákmányolást ugyanis nem lehetett elkülöníteni egy nagyobb egésztől; az összefüggések a centrum-periféria viszonyban érthetők meg. A módszer megválasztá­sa nem volt önkényes: ez bizonyult a legjobbnak a társadalmi realitás magyarázatára és megértésére, majd a későbbiekben annak teológiai megfogalmazására.

Teológiai szempontból mindez a megszokott gondolatmenet logiká­jának felborítását jelenti. Ez utóbbi ugyanis hagyományosan deduktív, azaz a szakrális szövegekben lévő isteni kinyilatkoztatásból indul ki, és abból vezeti le azután annak konkrét, realitás szintjén való alkalmazását. A felszabadítási teológia ezzel szemben induktív módon, a valóságot és a társadalmi gyakorlatot alapul véve alkotja meg sajátos vallási elgon­dolását. Egy efféle intellektuális megközelítés elkerülhetetlenül egyfajta viszonylagosságot visz a teológiai diskurzusba. Ez utóbbi jelentőségét nem szűkíti le a társadalomtudományok episztemológiai státuszára, még ha kezdetben fel is használja azokat, amiből pedig az következik, hogy a helyzettől és az elemzés módjától függően változhat, milyen irányba induljunk a dolgok vallási értelmének keresésére. Ez a diskurzus nem dogmatikus: az empirikus valóságból indul ki.

Egy efféle irányzat magától értetődően csökkenti a vallási hatalom beavatkozási terét az írás és a hagyomány értelmezésében. Az egyházi hierarchia nem élvez többé egyeduralmat a vallási hermeneutikában, mivel ez utóbbi figyelembe veszi a meglehetősen sajátos, az elnyomottak szempontjából vizsgált társadalmi valóságot, a nézőpontnak leginkább megfelelő analízis kiválasztásával.

A kereszténység szempontjából egy efféle (preszcientikus) választás egyáltalán nem légből kapott. Az evangélium szellemisége ugyanebbe az irányba mutat, Jézus határozottan a szegények mellett, az elnyomó hatalommal szemben helyezkedik el. Elképzelhető-e, hogy egy keresz­tény teológiai gondolatmenet, tudatosan vagy akár öntudatlanul, ezzel ellentétes utat válasszon? Ez a felszabadítási teológia kiindulópontja.

A társadalometikai nézőpont nem kizárólagos – amire a későbbiekben térünk ki részletesebben -, bár központi szerepet kap. Valójában azzal, hogy egy olyan elemzési eszközt választ, amely a társadalmi rétegek helyett a társadalmi osztályok fogalmával él, az egyház társadalomra vonatkozó doktrínájának hagyományos nézőpontját változtatja meg. Ez utóbbi ugyanis (mely tükröződik a többi keresztény felekezet és általánosságban véve a vallás társadalmi elgondolásában) a társadal­mat kimondatlanul is egymásra rétegződő, de egymáshoz strukturált módon nem kapcsolódó társadalmi csoportok összességének tekinti. A különböző vallások a közjót hirdetve tehát nem kérnek mást, mint hogy a közösség minden tagja a maga lakóhelyén tegyen az egész közösség jólétéért – anélkül azonban, hogy megkérdőjelezné az egyes társadalmi csoportok társadalmi szerkezetben elfoglalt sajátos helyét.

A felszabadítási teológia ezzel szemben a társadalom elemzésekor a strukturális analízis módszerét alkalmazza, amelynek egyik legjelen­tősebb forrása a marxizmus, és amely a társadalmi ellentmondásokra rámutatva keres magyarázatot az egyenlőtlenségre és az igazságtalan­ságra.

Egy teológiai irányzat azonban nem állhat meg itt. Krisztológiát is magában foglal, azaz értelmezi Jézus, a korabeli Palesztina társadalmi szereplőjének életét. Egyházelmélet is, mely történelmi és társadalmi valóságában elemzi az egyházi teológiát. A lista tovább bővíthető: a liturgiáról és annak szociokulturális vetületéről való elmélkedés; az egy­ház gyakorlati eszközeit elemző pasztorális teológia, valamint a valóság társadalmi olvasatát és keresztény hitbeli elkötelezettséget magába foglaló spiritualitás.

Nem meglepő, hogy a felszabadítási teológia a keresztény egyházon belül, leginkább pedig a katolikus egyház részéről erős ellenállást váltott ki. Egyrészt azért, mert megkérdőjelezi a dogmatikus olvasat egészét és az ortodoxia egyedüli és kizárólagos biztosítójaként meghatározott vallási tekintély szerepét. Másrészt pedig a társadalmi rendszerek megismeré­sének és értelmezésének eszközeként használt marxista analízis váltott ki radikális tiltakozást, amelynek alapja a marxizmus (mint a társadalom elemzésének, illetve változásának eszköze) és az ateizmus (mint hasz­nálatának feltétele) zavaros összemosása.

Ratzinger bíboros szerint, az, aki a marxista analízist alkalmazza, végül elkerülhetetlenül ateistává lesz. Igaz, hogy a kommunista országokban a valóságos „államvallásként" működő ateizmus intézménye nem kis zűrzavart okozott. Ebből azonban két dolog kifelejtődött: egyrészt, hogy a kommunista országok felhagytak saját társadalmuk marxista elemzé­sével, méghozzá egy olyan dogmatikus gondolkodást gyakorolva, amely aztán bukásukhoz is vezetett, másrészről pedig, hogy Marx bírálta a „radikális ateizmus" híveit, akik szerinte társadalomfilozófiai eszmefutta­tásaikban egyfajta fordított teológiai nyelvezetet konzerváltak. Ekkortájt ítélték el és állították félre a felszabadítási teológusokat a legkülönbözőbb módokon: a tanítás betiltásától, írásaik cenzúrázásától kezdve egyházi státuszuk megvonásáig, sőt kiátkozásig (mint például a Sri Lanka-i Tissa Balasuriya esetében).

A probléma azonban nemcsak vallási jellegű volt, hanem politikai is. Ekkoriban ugyanis egymást követték a munkásosztály felkelései a kelet-európai országokban, különösen Lengyelországban. A megmozdulások következtében szövetségre lépett egymással a Szolidaritás-mozgalmat katolikus szerveken keresztül részben nyíltan, részben burkoltan finan­szírozó Reagan elnök és a felszabadítási teológiát elítélő Szentszék, ami nem csoda, hiszen az amerikai republikánusok politikai harcuk egyik célja­ként tűzték ki az irányzat felszámolását Latin-Amerikában (Antoine, 1999).

Új nézőpontok avagy „teológiai helyek"

Amint arról a korábbiakban már szó esett, a felszabadítási teológia társadalmi olvasata kezdetben szorosan kapcsolódott a függőség elméletéhez. Márpedig ez utóbbit több kritika is érte amiatt, hogy túl nagy hangsúlyt fektet a centrum-periféria viszonyra, háttérbe szorítva a társadalmi különbségek belső okainak kérdését. Új gondolatok kezd­tek napvilágot látni, melyek hatására a teológusok kénytelenek voltak újragondolni diskurzusuk néhány kiindulópontját. Az alapvető irányon mindez nem változtatott, a felelősség hierarchiájának társadalometikai szempontú megítélésén viszont annál inkább.

Ezután nyugodt időszak következett, melyben több tényező is szerepet játszott. A latin-amerikai neoliberális korszak kezdete ez, az úgyneve­zett „ellenőrzött demokráciák" létrejöttének ideje. A berlini fal ledöntése paradigmaválságot idézett elő a társadalomtudományok terén, amely annak ellenére, hogy sokkal inkább politikai és pszichológiai krízis volt, mint gyakorlati, a társadalomtudományos gondolkodás egészére hatást gyakorolt. Ezzel egy időben, az 1970-es évek végétől, a Washingtoni Konszenzust követően, új problematika jelentkezett: a globalizáció.

Kiderült, hogy a 80-as és a 90-es évek relatív visszaesést jelentettek Latin-Amerika számára – annak ellenére, hogy mérséklésére még a pensée unique [egyirányú gondolkodásmód] elemeit is felhasználták -, és növekedett az egyenlőtlenség. Ahogy a világon mindenütt, a lakosság kisebb hányadának jövedelme és fogyasztási lehetőségei növekedtek itt is, néha meglehetősen látványos módon, a többség pedig stagnált vagy szegénységbe és nyomorba süllyedt, amelyet ráadásul jelentős demog­ráfiai növekedés is súlyosbított. Bár a hivatalos statisztikák szerint a szegénység részben csökkent, a szegények száma azonban csak növe­kedett. Újabb szerzők lépnek hát színre: John Sobrino, Ignacio Ellacuria, Enrique Dussel, Franz Hinkelammert, J. Mo Sung, Ivone Gebara, azokon kívül, akik már a korábbi években is írtak a témában (Gustavo Gutierrez, Hugo Assmann, Juan Luis Segundo, Leonardo Boff stb.).

Új tematikák

Új tematikák egész sora lát napvilágot az 1980-as és 90-es évektől kezdve. Ha nem is térünk ki rájuk részletesen, érdemes számba venni őket, hogy képet alkothassunk a témák változatosságáról, melyek a latin-amerikai kontinens társadalmi változásainak, illetve sajátos társadalmi mozgalmainak következtében jelentek meg.

A) A gazdasági racionalitás kritikája

A világgazdaság neoliberális fejlődésén és annak Latin-Amerikára gya­korolt hatásán való elmélkedés új, az „egyirányú gondolkodás" dogmatikusságára alapozó megközelítéseknek nyitott utat. Ez a gazdasági diskurzus vallási diskurzusként való elemzésével indult, mely abszolút érvényű elvekből kiindulva, majd azokat a valóságra vonatkoztatva fedezi fel újra a dogmatizmusnak ugyancsak megfelelő deduktív módszert. Gondoljunk csak Michel Camdessus, a Nemzetközi Valutaalap egykori igazgatójának beszédére vagy még inkább Michael Novak, amerikai filozófuséra, aki szerint a kapitalizmus a keresztény fel­fogásnak leginkább megfelelő társadalmi-gazdasági forma. Publikációk sora jelenik meg, lásd a felhasznált irodalmat.

A másik irányzat létrejöttéhez a piac egyeduralma szolgált alapul. A gazdaságot semleges tudományágnak tekintő chicagói közgazdásszal, Milton Friedmannel ellentétben számos teológus ennek ellenkezőjéről, a gazdaság etikai jellegéről tesz említést. A neoliberális gazdaság való­ban hirdet bizonyos, kiemelt fontosságú értékeket, mint például a ver­senyképességet vagy a hatékonyságot, jóllehet ezek az élet alapjainak elpusztításához vezetnek, anyagi és kulturális szinten egyaránt. Erről beszél Gustavo Gutierrez, a felszabadítási teológia egyik alapítója is Le Dieu de la Vie [Az élet Istene] (1982) c. művében. Isten és a gazdaság találkozási pontja a szegények élete, mert az élet nem csupán örökkéva­lóság, hanem a gazdasági rendszer kirekesztettjeinek és elnyomottainak tényleges létezése.

Ugyanebben a szellemben íródtak Franz Hinkelammert művei, még­pedig ahhoz kapcsolódóan, amit a szubjektum felbukkanásának is nevezhetnénk. Ő az, aki a szubjektum kiáltásáról beszél (El grito del sujeto), a 2005-ben megjelent El sujeto y la ley [A szubjektum és a tör­vény] c. írásában pedig – amelyért 2006-ban Prix Libertador díjat kapott Venezuelában – az elnyomott szubjektum visszatéréséről. Hinkelammert keményen elítéli a modernséget, amelynek gondolkodásmódja a világban elterjedve korunk ökológiai és emberi katasztrófáihoz vezetett. A poszt­modernt csupán a modernség meghosszabbításának, egyfajta „szélső­séges" változatának tekinti, melyet tévesen neveztek el posztmodernnek. Szerinte a konkrét szubjektumból kell kiindulni, magából az emberből, aki igényli a természeti és a társadalmi világgal való kapcsolatot. Fanz Hinkelammert ezzel új teológiai gondolkodás alapjait dolgozta ki, misze­rint a szubjektum egyszerre személyes és kollektív, mely azonban nem szorítja háttérbe a társadalom strukturális elemzését sem.

B) Őslakos teológia

A gondolat, miszerint a felszabadítási teológia a fehérek teológiája, a kontinens őslakos közösségeiben ellenállást váltott ki. Az őslakosokat mindig is tanulmányozták, de sosem történelmi szempontból. Amerika meghódításának 500. évfordulója alkalmából, és mintegy válaszképpen az ezt „kultúrák találkozásának" beállító uralkodó nézetre, a kontinens egész területén kulturális újjászületés volt tapasztalható, mely olyan kérdéseket érintett, mint a függetlenség, a tradicionális kultúrák, a vallá­sok. Az őslakos teológiával négy konferencia is foglalkozott: Mexikóban 1991-ben, Panamában 1993-ban, Ecuadorban 1994-ben és Bolíviában 1997-ben.

Az őslakos teológia alapvető szándéka az őslakos kultúrák „teológiai helyekként" való elismertetése. A népek kollektív történelmét őrző népi bölcsességek tárházai ezek, melyek teret adnak Isten szeretetének kinyi­latkoztatására. Történelmüket lényegében az identitásuk megőrzéséért vívott harcok határozzák meg. A gyarmatosítással szembeni ellenállás elveit két szempont határozta meg: egyrészt az élet védelme, mégpedig egy kozmikus-ökológiai világkép alapján, mely az embert a természettel szimbiózist alkotó élőlénynek tekinti és nem a világ urának és elpusz­títójának; másrészt a közösség védelme, mely alapvető biztosítéka a közösséget alkotó egyének létének – ellentétben a modern gondolkodás individualizmusával.

Az őslakos, mint egyszerre népet és egyént jelentő szubjektum meg­alkotását a teológia eszközeivel kísérni meglehetősen sajátos feladat, főképp akkor, mikor az őslakos közösség fennmaradását a neoliberaliz­mus fenyegeti, amely elpusztítja az életének gazdasági alapját jelentő környezetet és a modernség kulturális egyformaságára kényszeríti. Eszmefuttatások és publikációk sora foglakozik e kérdéssel.

Az őslakos teológiák fellendülése nem teljesen mentes az ellentmon­dásoktól. Némelyikük a kultúra szakralizálására, a rítus kizárólagosságá­nak bemutatására, a gondolkodás gettósítására törekszik. Nem más ez, mint kulturalista eltévelyedés, hasonló bizonyos kulturális antropológus körök felfogásához, akiknek munkáit egyes teológusok fel is használták. Ezért fontos a felszabadítási teológiával való kapcsolat, amely rámutat, hogy milyen szorosan hozzátartozik mindez a kizsákmányolásra épülő politikai-gazdasági rendszerekhez, a spanyol hódítástól kezdve egészen a mai neoliberális modellig.

C) Afro-latin-amerikai teológiák

A feketék ellenállását a valóság vallásos olvasata kísérte. Ez nem újdon­ság, minden afro-amerikai vallásban fellelhető – Haitin, Brazíliában, Ku­bában és a Karib-szigeteken. Az viszont egészen új, hogy ez a törekvés egy keresztény teológiában felmerült. 1994-ben a Harmadik Világ Teoló­gusainak Egyesülete a „fekete kultúra és teológia" téma köré szervezett konferenciát a brazíliai Nova Iguaçu-ban. A résztvevők új megközelítésből tárgyalták a faj, az osztály, a nem és a vallás fogalmát. Ezzel indult meg a „fehérek fetisizmusának" radikális kritikája magán a teológiai gyakorlaton belül, és az etnocentrikus antropológia dekonstrukciója, mintegy az afro-amerikai népcsoportok másságának elismeréseképpen.

Valójában az igazság helyreállítása volt az alapvető szándék egy „hegemonizált" közösség számára. Teológiai nézőpontból a rabszolgák harcaiban és a feketék tüntetéseiben Isten felszabadító jelenléte mutat­kozik meg. A gondolatban megjelenő, valóságról és emberről alkotott holisztikus látásmód a neoliberalizmus „mágikus gondolkodásának" felforgatásához vezet, ahonnan nézve az egyén önmagában való érték, nem pedig termelési és természeti egység, és nem is csupán gazdasági erőforrás. E gondolatban bírálja emellett az őslakosságra vonatkozó vallási és teológiai megközelítés „rasszista imperializmusát".

Számos módszertani kérdés vár tisztázásra az afro-latin-amerikai teológiai felfogás kapcsán, mint például a fekete népesség vallásos kifejezéseinek értelmezése – ha nem akarunk ismét a már említett „kulturalizmus" hibájába esni.

D) Feminista teológia

A felszabadítás teológiája a férfiak teológiája volt. Feminista nézőpontból a szegénység női arcának felismerése a feladat, amelynek gondolata a 80-as évek előtti írásokban csak ritkán jelenik meg, miközben a nők marginalizációja társadalmi, politikai, kulturális és vallási téren egyaránt (beleértve a kereszténységet), továbbra is valós tény. Innen indul a patri­arkális rendszer meglétének, valamint annak más uralmi rendszerekben való folytatódásának tudatosítására való törekvés. Ennek köszönheti etikai alapját a végül sajátos teológiai felfogássá fejlődő feminizmus, amelynek kiindulópontja egy egységes, a különbözőségekben is érvé­nyesülő ember-koncepció.

A feminista felszabadítási teológia három kongresszusa került megren­dezésre: Mexikóban (1979), Buenos Aires-ben (1985), Rio de Janeiró-ban (1993). A teológiai irányzat alapvető megállapítása, hogy a nők kétszere­sen is szenvedő alanyai az elnyomásnak; egyrészt nemi, másrészt tár­sadalmi szempontból – sajátos téma hát a felszabadítás szempontjából. Különös figyelem jut a nőknek, akik a Biblia szerint hozzájárultak a zsidó nép felszabadításához. Voltak, akik elkísérték Jézust közéleti szereplései vagy prédikációi alkalmával.

A sajátos „episztemológiai helyként" felfogott női tapasztalat ebben a teológiai diskurzusban új, poétikai, esztétikai, érzelmi elemekkel fejező­dik ki. Ennek köszönhetően törölhetők el azok a férfiközpontú kategóriák, amelyek nemcsak a keresztény diskurzusból és gyakorlatból zárták ki a nőket, hanem a szerepüket elhallgató egyháztörténetből is. Az új teológiai irány lényege az alapszövegek női nézőpontból való újraolva­sása és a kereszténység nagy témáinak újrafogalmazása. Az irányzat különös figyelmet szentel a fekete és a bennszülött nők, valamint a parasztasszonyok felszabadítására. Jelentek meg írások mindemellett az „öko-feminizmus" témájában is, mely a nő természeti és társadalomi szerepét, helyét egységes témaként tárgyalja. 1993-tól Chilében az öko-femininizmust címében is feltüntető folyóirat jelenik meg.

E) Ökológiai teológia

Amint a ferences rend alapítójának spiritualitásától ihletett Leonardo Boff mondja, a természet gazdasági kizsákmányolására irányuló modernkori törekvés, melyet ma világszerte a kapitalista gondolkodás határoz meg, az emberiség „otthonának" elpusztításához vezet. Emiatt halljuk a föld sikolyát. A teológus szerint a modern kor technikai-tudományos para­digmája nem egyetemesíthető, és nem is teljes. Leonardo Boff szem­behelyezkedik a véget nem érő fejlődés optimista nézetével, mely nem veszi figyelembe az erőforrások véges voltát; holisztikus látásmódjában az élő univerzum és az ember természettel való személyes kapcsolata kap központi szerepet. Látásmódjának teológiai dimenziója összefüggést láttat a dolgozók kizsákmányolása és a föld elpusztítása között, melyet Marx a kapitalizmus sajátosságaként határozott meg.

F) A vallási pluralizmus teológiája

Latin-Amerika vallási pluralizmusának tudatosítása – amely ettől kezdő­dően már nem kizárólagosan katolikus kontinens – egyes teológusokban (például José María Vigil, 2005) új gondolatokat ébresztett. Azon túl, hogy új (nem ritkán szektáknak nevezett) vallási mozgalmak jönnek létre a kontinensen, méghozzá meglepő gyorsasággal, ma már egyre inkább tudatosodik, hogy léteznek őslakos, ill. afro-amerikai vallások is, amelyeknek az illegalitásból kilépve kisebb szükségük van a keresztény kultúra kifejezésmódjaira az életben maradáshoz. Ma már a guatemalai, ecuadori, perui, bolíviai bennszülött vallások önálló vallásos rendsze­rekként élnek, saját istenségekkel, rítusokkal és sajátos szerepekkel.

Léteznek olyan afro-amerikai népek is, mint például a haiti-i vaudou, a kubai santería és a regla de Osha vagy a brazíl canbomblé és umbanda.

De ne feledkezzünk meg a kisebbségi, mégis jelentős iszlámról és a buddhizmusról sem. Vége már azoknak az időknek, amikor még a Bra­zíliába emigráló japánokat saját kormányuk bíztatta a katolikus vallásra való áttérésre, hogy ezáltal is könnyebben tudjanak beilleszkedni az új országba.

A vallási pluralizmus tényének tudomásul vétele új jelenség Latin-Ame­rikában. Ázsiában nyilvánvalóan a kezdetektől létezett, a kereszténység, és különösen a katolikus vallás kisebbségi jellegéből adódóan. Ebből indul ki a latin-amerikai teológia újabb kérdésfelvetése: mit jelent a vallási pluralizmus a felszabadítás vonatkozásában? A vallási tér egységének megbomlása vajon az egyenjogúsági harc megnyilvánulásaként, azaz az elnyomással szembeni reakcióként értendő-e, vagy mint tradíciók plura­litásának visszatérése, esetleg mint Észak uralmának egyik aspektusa? Mindennek teológiai megfogalmazása még nem öltött formát.

G) Az eredeti kereszténység újraértelmezése

Rubén Dri, argentin teológus Le mouvement anti-impérial de Jésus [Jézus antiimperialista mozgalma] címmel írt könyvet. Szerinte Jézus eredeti, a radikális zsidó prófétai hagyományban gyökerező törekvése a szolidaritáson nyugvó gazdaság (adomány és megosztás) és a testvéri­ségben kifejeződő politika megvalósítására irányul.

Mozgalma, melyben egyaránt kifejeződik a profetikus és az apokalip­tikus hagyomány, a palesztin társadalom elnyomott rétegéhez tartozó férfiakat és nőket egyesítette. Jézus elindult Galileából, és Jeruzsálembe ment, ahol szembeszállt az egyeduralmat élvező hatalommal, és ahol kivégezték. Tette ezt az a Római Birodalom, amelynek a térségben gya­korolt hatalmát veszély fenyegette. A megtorlásra tehát Jézus mozgal­mának antiimperialista jellege miatt került sor. Ezt leszámítva csak egy volt a többi mozgalom között, egy sajátos társadalomban.

Miután a rómaiak meghódították Jeruzsálemet, és a tanítványok szét­szóródtak, a kereszténység történetének új fejezete kezdődött. De ami ez előtt történt – jóllehet az evangéliumi történetek Jézus haláláért a zsidó népre próbálják hárítani a felelősséget -, az megtorlás volt, mellyel az uralkodó hatalom kívánt véget vetni az egyeduralmát kétségbe vonó mozgalomnak.

Összegzés

A latin-amerikai felszabadítási teológia, amelynek elemzési módszerére kezdetben a függőség elmélete volt hatással, jelentős fejlődésen ment keresztül. A globalizáció neoliberális politikájával – amelynek következté­ben nőtt a szegények száma, fokozódott az egyenlőtlenség, és ellenőrzött demokráciák jöttek létre – fokozatos szemléletváltás következett be. Ezt egyházi restauráció és ideológiai elnyomás kísérte. Tényleges politikai szövetség jött létre Róma és Washington között. Ma pedig a felszabadítási teológia felvirágzásának és a nézőpontok tágulásának lehetünk tanúi.

Az ezzel járó gazdagodás azonban valós fenyegetést jelent az irányzat gondolati magjára nézve. A tematika sokfélesége azzal járhat, hogy az egyes témák önmagukban állóknak mutatkoznak, azaz a téma detotalizációját eredményezheti. A posztmodern jelentős hatást gyakorolt egyes teológusokra, akik a „kis történetekre" összpontosítottak, kevesebb magyarázattal, párhuzamosan a marxista gondolkodás hanyatlásával. Ma új szemléletmódok születnek, a felszabadítási teológia új történelmi tárgyát keresi, amely egyszerre pluralista, népi, demokratikus és többpó­lusú, és amely a társadalmi fórumokon nyilvánul meg. Az új nézőpontok gazdagsága kétségtelenül új utakat nyit meg az irányzat előtt.

Egy fontos szociológiai tényt azonban még meg kell említeni. Ez pe­dig az új teológiai gondolkodás intézményi függetlensége. Minthogy az elmélet kidolgozása a főbb egyházak intézményi keretein kívül történik, az új teológiai irányzatok természetesen kevesebb ellenőrzés alá esnek. Jelentőségükön ez azonban nem változtat, sem a vallási pregnancia, sem pedig a vallás politikai szerepe szempontjából. Ettől függetlenül a felszabadítás teológiája továbbra is teológia marad, világosan meghúzva a határt filozófia és társadalomtudomány között. Egy nagyon is eleven realitásról beszélhetünk tehát, amely nem annyira szembetűnő, mint ami­kor még intézményes keretek között működött, és amikor még kevésbé pluralista módon dolgozta ki „teológiai helyeit".

2006. december

(Fordította: Barna Anett)

Felhasznált irodalom:

Alternatives Sud 2000: Théologies de la libération, Louvain-la-Neuve, Centre Tricontinental, Paris, L'Harmattan

Antoine, Charles 1999: Guerre froide et Eglise catholique, L'Amérique latine, Paris, Éd. du Cerf

Aquino, Maria Pilar – Támez, Elsa 1998: Teología feminista latinoamericana, Quito, Abya-Yala

Primer Encuentro continental de teologías y filosofías afro, indígena y cristiana, Layambe-Ecuador, Quito, Ed. Abya-Yala

Gebara, Ivone 2001: Le Mal au féminin, Paris, L'Harmattan

Hinkelammert, Franz 1978: Les armes idéologiques de la mort

Hinkelammert, Franz 1989: L'idolâtre du marché

Hinkelammert, Franz 1991: Sacrifices humains et sociétés occidentales

Hinkelammert, Franz 2005: El sujeto y la ley – El retorno del sujeto reprimido, Heredia (Costa Rica), Editorial Universidad Nacional

Houtart, François 2005: Délégitimer le capitalisme, recréer l'espérance, Bruxelles, Colophon

Gutierrez, Gustavo 1969: Théologie de la libération, Bruxelles, Lumen Vitae

Gutierrez, Gustavo 1982: Le Dieu de la Vie

Maduro, Otto 2006: La Théologie latino-américaine de la libération : une autocritique, Dial, Dossier 2874, http://www.dial-infos.org/01_com/html01_com/cadre.html

Julio de Santa Ana: La pratique économique comme religion

J. Mo Sung 1991: L'idolâtrie du capital et la mort des pauvres

Tamayo Acosta, Juan José: Las teologías de Abya-yala: valorización desde la teología sistemática, (kiadatlan szöveg)

Vigil, José Maria 2005: Teología del pluralismo religioso : curso sistemático de teología popular, Cordoue, Ed. El Almendro

 

Mexikó mára permanens háborús zónává alakult át, ahol a korrupt államhatalom legitimitását már csak a sokféle erőszakgépezet egyre vehemensebb használatával akarja és tudja biztosítani. Ennek következménye a „társadalmi elégedetlenség hőmérőjének" drasztikus emelkedése. Meddig lehet elnyomásban tartani egy népet? Mik voltak az 1810-es függetlenségi háború és az 1910-es forradalom kiváltó okai? Miben hasonlít a mai kép az akkori helyzethez és mik a biztosítékok.

„[…] a népnek már elege van, elege van, és nem bízik egyetlen pártban sem, nem hisz semelyiknek sem, és nem hisz a vá­lasztásban sem. Ott lenn, a mélyben felkelés készülődik, nagy társadalmi robbanás, akkora, amilyen sem a mexikói forrada­lomban, sem a függetlenségi háborúban nem volt." (Marcos felkelő alparancsnok. „Tanácskozás a tlaxcalai városi elöljárósággal és más szektorokkal", 2006. február 20.)

 

Mexikó a kronológiai 2011. évben: a pillanatnyi helyzet

A helytelenül „Annales-iskolának" nevezett francia irányzat történészei arra tanítottak bennünket, hogy a valóban történelmi évszázadok soha nem egyeznek meg a kronológiai évszázadokkal. Ezért van az, hogy szerzőktől függően a „hosszú XVI. század" magába foglalja az 1450-től 1650-ig tartó időszakot, a XVII. század pedig az 1598-tól 1730-ig tartó időszakot, miközben a mai történészek és társadalomtudósok még most is arról vitáznak, vajon rövid XX. századról kell-e beszélnünk, amelyik 1914-től vagy 1917-től 1989-ig, 1991-ig vagy 1994-ig tart, vagy inkább hosszú XX. századról beszéljünk, amelyik 1848-tól vagy 1870-től egé­szen napjainkig tart.¹ Ugyanez történik a történelmi évszázadokkal és a történelmi évekkel is, melyek a nekik értelmet adó társadalmi és mély történelmi folyamatok haladása szerint olykor egybeesnek, máskor pedig nem esnek egybe a szokásos kronológiai évekkel.

Ezt a bonyolult helyzetet éljük át a 2011-es évben Mexikóban. A közön­séges értelemben vett hivatalos kronológián túl Mexikó az előkészületek estéjét éli át, és ez a helyzet többféle módon, türelmesen és tudatosan is megelőlegezi és alakítja a körülményeket a küszöbön álló mexikói törté­nelmi 2010 eljövetele számára. Ez a 2010-ig tartó történelmi folytonosság 1810-ben kezdődött a népi függetlenségi háborúval, majd a társadalom elnyomott osztályainak és rétegeinek 1910-es nagy mexikói forradalmá­val folytatódott; de hamar megtört ez a folyamat, és visszakanyarodott, hogy gyökeresen és teljes mértékben feje tetejére állítsa Mexikó egész társadalmi és civilizációs szövetét.

Ezért amikor a jelenlegi mexikói helyzet részletesebb elemzéséhez hozzálátunk, a figyelmet éppen a globális válság általános környezete vonja magára. A válság nemcsak a társadalmi teljesség egész színterét járja át, de minden nappal egyre inkább elmélyül, egyre élesebb, és a jelenleg uralkodó kapitalista rend paraméterei között egyre nehezebben oldható meg. Ugyanakkor ennek a növekvő és kezelhetetlen válságnak az ellenpontjaként szemünk láttára alakul és érlelődik egy általános tár­sadalmi elégedetlenség, amely az emberek tűrőképességének határáig növekedett, és amely különböző módon előrevetít egy világos és nagyon közeli társadalmi robbanást. Ez csak ahhoz a helyzethez hasonlítható, amelyet Mexikó az 1810-es és 1910-es történelmi (és kronológiai) évek­ben élt át.

Ezt a logikát követve nem tűnik különös megállapításnak, hogy a 2006. december 1-jén hivatalba lépett Felipe Calderón kormánya alkotta kétségtelenül a leginkább illegitim kormányt Mexikó – mint formálisan független nemzet – történetében 1821-től napjainkig. Felipe Calderón kormánya egy botrányos választási csalásból született. Ez a kormány a mexikói közvéleményben nagy többséget képviselő ellenzék akaratával szemben áll, és nem számíthatott a mexikói népi osztályokon belül sem­milyen fontos társadalmi támogatottságra az eltelt több mint négyéves kormányzása alatt. Ennek a kormánynak az egyetlen támogatói bázisa a mexikói uralkodó osztályoknak egy szűk szektora, a két állami elnyomó szerv – a mexikói katonaság és rendőrség -, valamint az Egyesült Álla­mok uralkodó elitjének egy kis, erősen konzervatív rétege.

A Calderón-kormány teljesen felszámolta a mexikói államban addig bizonyos fokig érvényes társadalmi konszenzus törékeny és pusztuló alapjait, politikai egyensúlyhiányt teremtett, ráadásul a végletekig pola­rizálta az önmagában is rendkívül bizonytalan politikai helyzetet, amely bármely pillanatban felborulhat, és kétségkívül fel is fog borulni.

Felipe Calderón kormánya megkísérli, hogy ellentétes irányba vigye Mexikót ahhoz képest, ami ma egész Latin-Amerikát jellemzi (olyan abszurd kivételektől eltekintve, mint Kolumbia, Chile és Közép-Amerika néhány országa). A Calderón-kormány továbbra is egy vad gazdasági neoliberalizmus legmaradibb politikáját hangoztatja és alkalmazza annak ellenére, hogy a jelenlegi világgazdasági válság egyre katasztrofálisabb és pusztítóbb, ami 2008 októbere óta egyre világosabbá válik a nemzet­közi közvélemény számára. Makacs és időszerűtlen védelme ez a vad neoliberalizmusnak, amely napjainkban, 2011 elején is megnyilvánul az emelkedő árak hömpölygésében, lásd a benzin, az elektromos áram, a gyümölcsök és zöldségek vagy újabban a tortilla árának növekedését. Valódi támadás ez a mexikói népi rétegek már önmagában is megcsap­pant és nagyon törékeny gazdasági bázisával szemben.²

Az elektromos áram díjának emelésével minden mexikói otthon egyik fő energiaforrásának ára emelkedik. Hasonlóképpen, a benzinnek az évek óta tartó, havonként emelkedő árával minden termék szállításának költsége emelkedik, s így minden terméké is egyben. A népi osztályok mindennapi fogyasztásának részét képező gyümölcsök és zöldségek árának drágulása ezeket a termékeket mára luxuscikkekké változtatta, és ezzel gyakorlatilag elérhetetlenné tette fogyasztásukat e néprétegek számára.

Végül ismét drágult a tortilla, amely a prehispán idők óta a mexikói nép legfőbb táplálékának számít. A tortilla árának újbóli emelésével kitelje­sedett a legszegényebb csoportok és rétegek háztartása ellen indított nyilvánvaló támadás. A folyamatos áremelkedéseknek kiszolgáltatott emberek reáljövedelmüknek és elszegényedő életfeltételeiknek az elvi­selhetetlenségig fokozódó csökkenését élik meg.

Vegyük hozzá, hogy a jelenleg is zajló világgazdasági válság és a Me­xikóban immár negyedszázada alkalmazott neoliberális gazdaságpolitika együttes következményeként növekszik a munkanélküliség, és kétségkí­vül történelmi rekordszámot fog elérni 2011-ben – annál is inkább, mert a programba vett új adók következtében tömegesen fognak bezárni a kis- és középvállalkozások.

A mexikói kormány logikája a Római Birodalom utolsó, hanyatló kor­szakára emlékeztet bennünket: a mexikói és a világgazdasági válság­gal, az áremelkedésekkel és a tömeges munkanélküliséggel szemben a kormány nem talál jobb megoldást, mint az adóemelést. Az új évben nemcsak megmarad a 15-ről 16 százalékra növekedett áfa és a 28-ról 30 százalékra emelkedett személyi jövedelemadó mértéke, hanem növek­szik a vízszolgáltatás díja és a telekadó csakúgy, mint a hivatalos iratok kiadásáért fizetendő összeg.

Mindez kiegészül a mexikói pesónak az USA-dollárhoz képest a leg­utóbbi négy évben történt 2530 százalék körül mozgó leértékelésével.³ Eközben Mexikónak az Egyesült Államokkal folytatott export- és import­forgalma eléri a teljes külkereskedelem 70-85 százalékát.

Ezek miatt a gazdasági intézkedések miatt Felipe Calderón nemcsak a független Mexikó történetének legkevésbé legitim elnöke, hanem ugyanezen évszázadok legkevésbé népszerű elnöke is.

Előre látva az ezekre az agresszív neoliberális gazdasági intézkedé­sekre adható logikus választ, Calderón az ország egész területén egy sor katonai műveletet hajtott végre a mexikói hadsereggel – a hivatalos (hamis) változat szerint a kábítószer-kereskedelem és általában a bűnö­zés ellen. Ezt a változatot azonban senki nem hiszi el, mert ellentmond annak a ténynek, hogy a kábítószer-kereskedelem és általában a bűnö­zés ellen folytatott feltételezett küzdelem tökéletesen megbukott.⁴ Ezek a katonai műveletek valójában kiképző és terepfelmérő gyakorlatok. Hamarosan ezek között a körülmények között kell majd a hadseregnek és a rendőrségnek szembeszállnia az egész országban kialakulóban lévő különböző társadalmi mozgalmakkal, az utcai és általános tiltakozások különféle formáival, melyeket az imént említett neoliberális gazdaságpo­litika ezentúl is ki fog váltani. ⁵

Calderón azokra az utcai küzdelmekre készül, melyeket a katonai és rendőri erőknek az elnyomottak társadalmi tiltakozása kapcsán a nagyon közeli jövőben kell majd folytatniuk. Az elnök nemcsak hogy felemelte ezeknek az elnyomó erőknek a fizetését, hanem már beiktatásakor „a fegyveres erőkhöz közel álló elnöknek" deklarálta magát, gyakran mutatkozott nyilvánosan katonák körében, és egyáltalán nem szégyelli kimutatni vonzódását a mexikói társadalom katonai szektora iránt. Emellett Calderón olyan kormányt hozott létre, melyet az jellemez, hogy „baráti kapcsolatokon" alapul, és hozzá nem értőkből áll. A különböző minisztériumok legmagasabb beosztásaiba nem túl alkalmas technokra­tákat ültetett, akiknek gyakran még a szükséges minősítésük sincs meg ezeknek a posztoknak a betöltéséhez, egyetlen érdemük a kinevezéshez, hogy az elnökhöz közel álló, jó barátok.

Ezek után nem csodálkozunk azon, hogy Calderón kezdettől fogva szövetkezett a jelenlegi mexikói politikai élet legrosszabb személyiségei­vel. Az oaxacai nép túlnyomó többségének akarata ellenére megtartja az oaxacai kormányban Ulises Ruizt, akit a pénzügyek hűtlen kezelésével vádolnak, Pueblában pedig támogatja Manuel Marínt, a „csodálatos kormányzót", aki bizonyíthatóan pederaszta-, leány- és nőkereskedelmi hálózatokat fedez. Mindkét kormányzó abszolút hitelét vesztett és illegi­tim, mindketten az erkölcsileg és minden tekintetben hanyatló Intézmé­nyes Forradalmi Párt tagjai. Calderón eközben megsértette a mexikói állam által előzőleg aláírt egyezményeket, nagymértékben megnövelte Chiapas államban a katonai és félkatonai jelenlétet, megpróbál nyomást gyakorolni az újzapatista erőkre, hogy feltartóztassa a Másik Kampány fontos társadalmi mozgalmának meglévő és növekvő előretörését.

A kormány számára Mexikó a parttalan és ellenőrizhetetlen, mostanra a rendőrségtől a szövetségi törvényhozásig az állam minden szintjére befurakodott társadalmi erőszak és a kábítószer-kereskedelmi kartellek növekvő jelenlétének színtere; mindezek a tények táplálják és kétség­telenül alátámasztják az országunk kolumbiaizálódásáról és egy bukott államról szóló állításokat – ahogyan azt az Egyesült Államok kormányá­nak különböző hivatalai és szereplői deklarálták 2008-ban, 2009-ben és 2010-ben.

A politikai cselekvőképesség leghalványabb jelét sem mutatta a Calderón-kormány, pusztán arra szorítkozott, hogy kiszolgálja az egész mexikói politikai osztály korruptságát és dekadenciáját, egyidejű oppor­tunizmusát és agresszivitását, abszolút hiteltelenségét és elvtelenségét. Az egész mexikói politikai osztályban általánossá vált a korrupció, ami megnyilvánul például a sűrűsödő politikai köpönyegforgatásban, aminek hatására – legkevésbé sem ideológiai vagy elvi okokból – bármely párt képviselőiből hirtelen más párt képviselői lesznek; pusztán a legalanta­sabb érdekek, illetve az önmagáért való hatalom keresése hajtja őket. így jelenleg Guerrero és Chiapas államban két olyan személy a kormányzó, akik ma az (állítólag baloldali) Demokratikus Forradalmi Párt tagjai, noha tegnap még a korrupt Intézményes Forradalmi Párt (IFP) tagjai közé tar­toztak. Mexikóváros vezetője pedig, aki ma szintén a Demokratikus For­radalmi Párthoz tartozik, Manuel Camacho támogatottja, aki Salinas de Gortari kormányának tisztségviselője volt, és az Intézményes Forradalmi Párt tagja, aztán megalapította saját pártját, személyes üzletét/bizniszét, a Demokratikus Centrum Pártját, mostanra pedig az (állítólag baloldali) opportunista pártkoalíciónak, a Haladó Széles Frontnak a vezetője. Vagy nézzük Andrés Manuel López Obrador egyik közeli tanácsadójának, Porfirio Munoz Ledónak az esetét, aki valószínűleg a pártváltoztatások rekordere: volt az Intézményes Forradalmi Párt, a Demokratikus Forra­dalmi Párt, a Nemzeti Újjáépítés Cárdenista Frontjának Pártja, a Mexikói Forradalom Autentikus Pártja, a Nemzeti Akciópárt, aztán újra a Demok­ratikus Forradalmi Párt, végül pedig a Munkapárt tagja.

Calderón a 2011-es költségvetésben végül újra megnyirbálta a köz­oktatásra, az egyetemekre, a tudományra és a technológiára, valamint az egész kulturális ágazatra szánt tételt, ismételten jelezve, hogy az olyan jobboldali kormányok számára, mint amilyen az övé is, a kultúra „nélkülözhető luxus", létének nincs értelme, kivéve azokat a korlátozott eseteket, amikor azonnali és kézzel fogható nyereséget hoz. Ugyanúgy, mint Vicente Fox kormánya idején, ez abban a tényben nyilvánult meg, hogy a kulturális ágazat köztisztviselői kivétel nélkül alacsony képzettsé­gűek és gyenge intellektuális, tudományos, irodalmi, művészi, oktatási vagy általános kulturális színvonalon állnak.

Mexikó jelenlegi kormánya olyan politikai légkörben működik, amely sok tekintetben emlékeztet az 1810-es függetlenségi forradalom előes­téjére, valamint az 1910-es forradalmat megelőző körülményekre.

Ez a sajátos összefüggés, amely egyértelműen Mexikó történelmének hosszan fennálló mélystruktúrájában gyökerezik, a lehetséges nemzeti történelem bonyolult menetét alkotó szabályszerűségek és egyediségek összetett dialektikájára enged következtetni.

Mexikó: 1810, 1910… 2010?

Ha a történelem sohasem ismétli önmagát, és hamis az a gyakran ismé­telt mondat, hogy „nincs új a nap alatt", az mégsem jelenti azt, hogy a történelem abszolút újdonságokból áll, hogy ne lennének ciklusok, sza­bályszerűségek, állandóságok és újra meg újra ismétlődően visszatérő elemek az emberi történelem bonyolult szövetében. Mert a történelem éppen az ismétlődő elemek közötti gazdag kombináció és dialektika. Ezek az elemek különböző körülmények között és kedvező történelmi alkalommal makacsul újra meg újra megjelennek, más elemek pedig valóban egyetlenek, egyediek és megismételhetetlenek.

E logika mentén több hasonlóság hívja fel erőteljesen a figyelmet arra, hogy 1810 és 1910 előestéjén a jelenlegi mexikói helyzetre emlékeztető állapotok álltak elő.⁶ Világos, hogy Mexikó a Bourbon-reformok és száz évvel később a porfirista politika következtében bámulatos gazdasági modernizációs folyamatokon ment keresztül, amelyek nemcsak alapjai­ban alakították át az uralkodó gazdasági struktúrát, hanem az érvényes osztályszerkezetben is fontos változásokat idéztek elő. Ezzel új politikai szereplők léptek színre, régiek kerültek más szerepkörbe, és e fejlődés mellett nagyon jelentős kulturális átalakulások is bekövetkeztek.

Most a neoliberális politika – amelytől 1982 óta szenved Mexikó – lett a mi új Bourbon- vagy porfirista reformunk, miután hasonlóan gyors és mély gazdasági változásokat idézett elő, melyek nagymértékben átszervezték a társadalmi piramist, továbbá jelentős politikai és kulturális változások­ban is kifejeződtek. Ma csakúgy, mint 1810-ben és 1910-ben, magában az uralkodó osztályban vannak fontos gazdasági szektorok, amelyek egyáltalán nem elégedettek a jelenlegi állammal és kormánnyal, emellett pedig olyan rétegek és társadalmi osztályok, melyek sem érdekeiket, sem követeléseiket nem látják visszatükröződni ebben az államban és kormányban, emiatt sokkal világosabban és meggyőzőbben akarják érvényesíteni jelenlétüket, társadalmi, politikai és kulturális erejüket.

1810-ben megrendült a spanyol korona; 1910-ben pedig éppígy meg­rendült a porfirista hatalom begyepesedett és kirekesztő struktúrája. Hasonlóképpen rendült meg napjainkban, 2011-ben a Calderón-kormány. Nem teljesíti sem a népi követeléseket, sem a középosztályoknak, sem az uralkodó osztályok bizonyos frakcióinak követeléseit, s tehetetlensége nagyon közel van a történelmi 2010-ből ismert állapotokhoz.

Ma és immár két évtizede az is világos, hogy ugyanúgy megismétlő­dik az 1910-ben és azt megelőzőleg 1810-ben lezajló folyamatok közül egy másik is: mégpedig általános, tömeges és abnormális támadás az uralkodó osztályok és az állam részéről a széles tömegek, az elnyomott rétegek javai, tulajdona, korlátozott autonómiája és mindennapos létfel­tételei ellen.

Az is közismert, hogy a Bourbon-reformok voltak a spanyol korona utol­só próbálkozásai az Új-Spanyolország feletti ellenőrzés helyreállítására. Ez a reménytelen és bukással végződő próbálkozás nyílt népellenes támadás volt. A XVII. és a XVIII. század első felében a mindenféle helyi hatalom és önrendelkezés fejlődését ösztönző helyi és regionális piacok virágzásával szemben a Bourbon-reformok arra tettek kísérletet, hogy szabályozzák, átrendezzék, új kontrollnak vessék alá Új-Spanyolország minden területét, ágazatát, társadalmi osztályát és csoportját. Ez kétség­telenül hatással volt az uralkodó osztályok bizonyos rétegeire és helyi elit­jeire, ugyanakkor minden népréteggel szembeni nyílt támadást jelentett, („összébb kellett húzni a nadrágszíjat"); nemcsak régi és új adókkal és járulékokkal sújtotta őket, hanem megnyirbálta községi önrendelkezésük, politikai szabadságjogaik, de még életük kulturális színtereit is.⁷

Ezek a Bourbon-reformok nyílt támadást intéztek az elnyomott rétegek gazdasági élete, önrendelkezése és társadalmi élete ellen, és hozzájá­rultak azokhoz a tényezőkhöz, melyek elvezettek az 1810-es forradalmi robbanáshoz. Mindez megismétlődik, bár más módon és más értelemben Porfirio Díaz kormányának időszakában, amikor abnormális intenzitással folyik a parasztok községi földjeinek kifosztása és kisajátítása. Orszá­gunk elnyomottjai nemcsak földjeiket és területeik erőforrásait veszítik el, hanem elszenvedik a népi autonómia elleni támadást, az autonómiák lemorzsolódását, szokásaik és mindennapi életük feltételeinek szétfor­gácsolódását.

Ezt a folyamatot most is intenzíven éljük át Mexikóban az utóbbi huszonöt évben. Az 1992-es salinasi reformra és a PROCEDE perverz programjaira támaszkodva manapság újra megfosztják a parasztokat földjeiktől, miközben a már említett áfa- és telekadó-, a vízdíj, a személyi jövedelemadó-emelésekkel és azzal a fenyegetéssel, hogy áfával terhelik a gyógyszereket és az élelmiszereket, tönkreteszik a népi gazdaságot. Tovább csorbítják a népi önrendelkezés korlátozott területeit, krimina­lizálják a társadalmi tiltakozás minden formáját, azzal ingerlik a népet, hogy igazságtalan, botrányos és gyalázatos módon nem büntetik meg az atencói, a Pasta de Conchos-i és az oaxacai ügyekkel kapcsolatos felelősöket.⁸

Ahogyan 1810-ben és 1910-ben ezek a hosszabb ideje erőteljesen és természetellenesen fenntartott, népellenes támadások igazolták a XIX. és XX. század eleji nagy társadalmi robbanásokat, ugyanúgy az 1982 óta elszenvedett agresszív neoliberális támadás is, úgy tűnik, olyan forgatókönyv szerint halad, amely immár harmadszor idézi fel a népi elégedetlenség nyílt és tömeges forradalmi kitörését.

Az 1810-es és 1910-es események háttere a mexikói társadalom teljes globális újrastrukturálása és a népi osztályok ellen fenntartott támadás kettős, mély folyamata volt. A történelmi 2010 előszobájának is újra ez lesz a háttere. Mindez kiegészül más gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokkal, melyek ugyanúgy ámulatba ejtenek a me­xikói függetlenséget és forradalmat közvetlenül megelőző időszakok utánérzései révén.

Ahogy a XVIII. és a XIX. század végén, úgy most is az igen nagy területet elfoglaló mexikói nemzet általános gazdasági válságát éljük át, amely ugyanúgy kifejezésre jut a heveny mezőgazdasági válságban, ahogy gazdaságunk legdinamikusabb ágazatainak válságában – 1810-ben a bányászat válságaként, 1910-ben a bányászati és a kezdődő textilipar válságaként jelentkezett, ma pedig mint gyáriparunk csúcsága­zatának válsága -, de a reálkereset nyilvánvaló és élesen érzékelhető csökkenésében is. Az egész gazdasági szféra globális válsága, amely 1810 előestéjén többek között a Mexikó középső területén lezajló belső migráció bizonyos mértékű növekedésében is kifejeződött, 1910 előtt pedig Mexikó középső területei felől észak felé történő erős belső vándor­lásban, ma éppen ellenkező irányban, az Egyesült Államok felé irányuló valódi népvándorlásban nyilvánul meg.

Az 1810-es és 1910-es válsággal szemben Mexikó mostani általános gazdasági válsága a 2008 októberében kirobbant világgazdasági válság összefüggésében zajlik, amely ugyanakkor nem más, mint a kapitalizmus valóban végső válságának világos és ezúttal nyilvánvaló, látványos kife­jeződése. Ebbe a válságba az emberiség hozzávetőleg három vagy négy évtizede került.⁹ Ez természetesen nagymértékben tovább bonyolítja a mexikói történelmi 2010 általános forgatókönyvét, melynek keretében az események kibontakoznak.

Amennyiben az imént említett tömeges elvándorlás során az Egyesült Államokba kivándorló mexikóiak száma minden évben eléri a fél millió főt – márpedig a kivándorlás az utóbbi években a növekvő társadalmi feszültségek és a reálkereset drasztikus csökkenése miatti szelepként működött -, úgy a világgazdasági válsággal, melynek egyik epicent­ruma éppen az Egyesült Államok, ez a kivándorlás egyre nehezebb, konfliktusosabb és egyre több bonyodalommal jár majd mindkét ország, következésképp mindkét gazdaság számára.

Ahogy az észak-amerikai bányászat és gazdaság válsága 1907-ben az egyik eleme volt az 1910-be torkolló tényezőknek, a mostani mély észak-amerikai és világgazdasági válság és ezzel együtt az Észak-Amerikába irányuló mexikói kivándorlási hullám nagy valószínűséggel hozzáadódik a mexikói történelmi 2010-et előidéző fejleményekhez.

A nyilvánvaló történelmi párhuzamok listáját folytassuk azzal, hogy az 1810 és 1910 előtti gazdasági válságok világos és szélsőséges megnyil­vánulásai között szerepel az 1808 és 1811 közötti gyarmati időszakban valamint 1907-től 1913-ig a porfiriátus ideje alatt a kukorica árának mér­hetetlen megemelkedése. Mexikóban 2007-től napjainkig folyamatosan emelkedett, illetve ingadozott a tortilla ára – az emelkedés elérte a 130 százalékot -, és úgy tűnik, 2011-ben további árnövekedés várható a még ma is a mexikói népélelmezés központi elemének számító tortilla esetében, az egész földkerekségen fokozódó éghajlati nehézségek következtében és amiatt, hogy a kormány a bioüzemanyag-termeléssel kacérkodik. Mindez abban erősít meg minket, hogy igen gyorsan hala­dunk a nem kronológiai mexikói 2010 felé.

Következő fontos elem, amely a gyarmati időszak végén, a porfiriátus végóráiban és most is megjelenik, az uralkodó osztályok nyílt és mély törése. Ezek az osztályok a Bourbon-reformok okozta gyors gazdasági és társadalmi változások, most pedig a vad neoliberalizmus óta mélyen megosztottak, ami megnehezíti globális uralmuk, illetve hegemóniájuk feltételeinek általános újratermelését. Tegnapelőtt a koronához hű spa­nyolok különültek el a függetlenségre törekvő spanyol-amerikaiaktól, tegnap a konzervatív földbirtokosok és a Porfirio Díaz kormányához hű kereskedelmi burzsoázia állt szemben az északi, inkább kapitalista és fejlettebb földbirtokosokkal; ma pedig a kereskedelmi, a pénz- és transz­nacionális burzsoázia kerül szembe a nemzeti burzsoáziával, amelyik a belső nemzeti piac fejlődéséből él és prosperál.

A mexikói uralkodó osztálynak ez a nyilvánvaló megosztottsága poli­tikai szinten egyrészt Vicente Fox és Felipe Calderón csoportjának éles szembenállásában fejeződik ki; másrészt, a nemzeti burzsoáziához in­kább kötődő csoport – Andrés Manuel López Obrador vezetésével¹⁰ – azt mutatja, hogy „a fent lévők már nem tudnak kormányozni" a régi módon, és gyökeres társadalmi változások vannak készülőben. 1810 és 1910 tapasztalatai is arra tanítanak bennünket a mindig langyos, tétovázó és bizalmatlan uralkodó osztályok „ellenzéki" csoportjaival kapcsolatban, hogy ezekhez a gyökeres társadalmi változásokhoz nem felfelé, hanem inkább „lefelé és balra" kell tekintenünk, úgy, ahogyan azt a mexikói újzapatista indián elvtársaink javasolják.¹¹

Természetesen a gazdasági válság és a társadalmi bizonytalanság mellett előkerül a kormány és a kormányzók, de az állam, sőt a politikai osztály egészének legitimitási válsága is. Mert az elnyomott rétegekkel szembeni már emlegetett általános támadás több ciklusa után, és a többször ismétlődő általános gazdasági és társadalmi válsággal összefüggésben, a népi osztályok és az elnyomott csoportok már nem hisznek a felső osztályoknak. És amikor a „felsők" már nem tudnak, az „alsók" pedig már nem akarnak a régi módon élni, az eredmény nyilván a társadalmi forradalom. Ez volt az oka annak, hogy 1810 eseményeinek előestéjén az újspanyol kormány jelentősen meggyengült, a napóleoni invázió csak kegyelemdöfés volt, amely mindenféle támogatás nélkül hagyta az alkirályt és kormányát, és előkészítette az 1810-es felkelést.

Ugyanez történt Porfirio Díaz kormányával, amely rohamosan gyengült, és a Díaz és Creelman közötti találkozó után társadalmi legitimitásának csekélyke alapjai is felszámolódtak, amivel út nyílt Madera részéről a nyílt elutasításnak, majd később az 1910-es lázadásnak. Ez a mai Mexikóban szinte ugyanazon a módon megismétlődik. Az Intézményes Forradalmi Párt (Partido Revolucionario Institucional – PRI) által vezetett három kormány teljes egyetértésben fenntartott és a Vicente Fox kormánya által felerősített eróziót a 2006. július 2-i botrányos választási bukás tetézte. Azután jött a Felipe Calderón kormánya által tűzzel és vassal véghezvitt nevetséges adókivetés, amely minden egyéb intézkedés nélkül közvet­lenül vezetett el a lehetséges történelmi 2010-hez.

Egyáltalán nem paradox módon, a gyarmati korszak végén, a mexikói forradalom előestéjén a kormánynak és az államnak ez a kézzelfogható gyengesége abban nyilvánult meg, hogy tekintélyelvűsége és elnyomó jellege tovább fokozódott; a mostani Mexikóban, a kronológiai 2011-ben ez a már ismert tézis csak megerősítést nyer: amikor csökken az egyet­értés, vagy eltűnőben van, a hatalmasok egyetlen alternatívája hatalmuk megtartására az, hogy az állam másik eleméhez folyamodnak, vagyis a rend, az elnyomás erőihez, és kíméletlenül, drasztikusan fokozzák ural­mukat. Felipe Calderón kormánya egészen nyilvánvalóan éppen ezt teszi azzal, hogy például növeli a katonai és félkatonai támadást és hajszát a chiapasi újzapatista indián közösségek ellen.

Az 1810-es, 1910-es és 2010-es mexikói történelmi körülmények hasonlóságának utolsó elemeként megemlítjük, hogy az államnak és az uralkodó osztálynak az elnyomott és kizsákmányolt osztályok elleni in­tenzív támadására a három idézett alkalommal minden alávetett csoport és osztály körében válaszképpen erős földalatti mozgalmak alakultak ki, melyek már nem elégedtek meg a fennálló kormányok kiigazításával, vagy bármilyen probléma, helyi vagy ágazati sérelem vagy jogtalanság helyrehozatalával, hanem valódi és mélyreható társadalmi forradalmat követeltek, és készítettek elő.

Mert bár a tömegek morális gazdaságának hőmérője¹² gyorsan kúszott felfelé 1810 és 1910 eseményeinek előestéjén, ugyanúgy, ahogyan most, ezt nem érzékelték sem az akkori uralkodó osztályok, sem a mexikói társadalom más rétegei. Amikor a hőmérő elérte a forráspontot, minden megalázott, sértett és kizsákmányolt, elnyomott és hátrányosan megkülönböztetett „Elég volt!" kiáltása elindította az 1810-es függet­lenségi mozgalmat. Bárhol találtak is spanyolokat, azokat megfojtották, megtámadták a boltokat és a birtokokat; száz évvel később pedig útjára indították a mexikói forradalmat, kiegyenlítve a számlát a „hatalmasok­kal", és visszaszerezték az előző években jogtalanul kisajátított földjeiket.

A nagy tömegtájékoztatási eszközöknek Mexikó-szerte terjesztett hamisan megnyugtató víziói ellenére most is gyorsan kúszik felfelé a népi elégedetlenség hőmérője. Az egyéni vagy alkalmi sérelmet közös­ségi és állandósult elégedetlenség váltotta fel. A jogtalanság egyszerű közzétételétől vagy egy sajátos igény kezdeti követeléséből érlelődik annak a megértése, hogy mindezeknek az agresszív jogtalanságoknak, jogfosztásoknak, méltánytalanságoknak a forrása maga a kapitalista rendszer egésze. És annak a megértése, hogy az elnyomás, a hátrányos megkülönböztetés és a kizsákmányolás összetett kifejeződéseire már nincsen más kiút vagy lehetséges megoldás, csak az egész társadalmi rendszer gyökeres megváltoztatása. Ezt világosan példázza az atencói Földvédő Népek Frontjának harca csakúgy, mint az Oaxacai Népek Gyűlése széles népi mozgalmáé.¹³

Ugyanúgy, ahogy 1810 előtt fokozódott a függetlenség igénye a spa­nyol-amerikaiak és a népi rétegek körében, és ahogy 1910 előtt virág­zottak a Liberális Társaskörök és a Mexikói Liberális Párt Ricardo Flores Magón-féle különböző sejtjei, úgy növekszik mostanában napról napra a Másik Kampány mozgalom.¹⁴

2010… Olyan lesz, mint 1910 vagy olyan, mint 1994?

Ahogyan az előbb említettük, a történelem az ismétlődések és az egyedi jelenségek bonyolult dialektikája. És az előbbiek fényében, úgy tűnik, kétségtelen, hogy Mexikóban nagy társadalmi robbanás van készülőben, nagyobb, mint az 1810-es vagy az 1910-es. A nagy kérdés az, megis­métli-e ez a robbanás Mexikó 1810 és 1821, illetve 1910 és 1920 között átélt viszontagságait. A legvalószínűbb válasz az, hogy nem.

Mert az összes, már említett hasonlóságon túl van egy lényeges különbség a mai mexikói helyzet és a gyarmati, illetve a Porfirio Díaz időszak végének helyzete között. Ez a különbség egy már általunk elő­zőleg említett tényre vonatkozik, arra, hogy a világ kapitalista rendszere 1968-73-tól kezdve – ahogy Immanuel Wallerstein többször és behatóan magyarázta – végleges és végső válságának szakaszába lépett. Ez azt jelenti, hogy a mexikói történelmi 2010 eseményei csak részét képezik annak a nyilvánvaló rendszerkáosznak, amelybe a világkapitalizmus újratermelése alig három évtizede lépett.

Ez nemcsak azt a mély és gyökeres változást magyarázza, melyen bolygónk minden rendszerellenes mozgalma¹⁵ átment 1968 szimbolikus és emblematikus dátuma után, hanem az egész lehetséges gyökeres tár­sadalmi átalakulás győzelmi esélyeinek szintúgy mély változását is. Mert ahogy maga az 1810-es függetlenségi forradalom és az 1910-es mexikói forradalom, ugyanúgy az 1917-es orosz forradalom vagy az 1949-es kínai forradalom is beleütközött a kapitalizmus bolygón átívelő globális újratermelési dinamikájának akkor még hatalmas erejébe, melyet minden említett forradalmi folyamatból – és sok más hasonlóból – sikerült mindig újra felépítenie és újraalkotnia, miközben kiszorította a legradikálisabb népi rétegeket és programjaikat, és előbb vagy utóbb újra visszaállította a kizsákmányolásnak, az önkényuralomnak, a megalázásnak, a jogfosz­tásnak és a hátrányos megkülönböztetésnek ugyanazokat a kapitalista és polgári társadalmi viszonyait.

Ma viszont a kapitalista rendszer világméretű, történelmi útelágazás vagy rendszertörténeti átmenet előtt áll, amely összekapcsolja a kapitaliz­mus végső szakaszát azzal, hogy itt vagy ott létrejönnek azok a különféle embriók vagy csírák, amelyek megelőlegezik az új, eljövendő történelmi rendszert. És mindez óriási mértékben megnöveli a valóban forradalmi programok világhatásának és globális diadalának lehetőségeit. Ezért a legvalószínűbb az, hogy a mexikói történelmi 2010 – nagyon is közeli robbanása után – nem ismétli meg az 1810 és 1910 után következő évtizedek történelmét.

És ez már most világosan látszik. Mert 1810 és 1910 eseményeihez képest a különbség az, hogy ma Mexikóban létezik értelmes társadalmi alternatíva, amely nagyon tudatosan magáévá tette a mexikói történelem 1810 és 1910 utáni időszakának tanulságait, és arra törekszik, hogy más mederbe és végkifejlet felé terelje az országunkban küszöbön álló társadalmi robbanást. Ez az alternatíva a Másik Kampány, amely ma is azért küzd, hogy ezt a hamarosan bekövetkező, elkerülhetetlen társadal­mi robbanást békés, racionális mederbe terelje, tudatosan a kapitalista rendszer teljes eltörlése, egy új, egy nagyon más világ felépítése felé, amely után millió és millió emberi lény kiált egész Mexikóban és az egész földkerekségen.

Ez a békés meder megtakarítja számunkra azt a súlyos, emberéletben követelt költséget, mellyel a függetlenségi harc és XX. századi forradal­munk járt. Ezenkívül ez egy antikapitalista új világ célja felé racionálisan irányított meder, amely igyekszik elkerülni a Mexikó által 1810 és 1910 után elszenvedett kaotikus és eléggé kockázatos fejlődést.

Ahogy megmutatták nekünk Argentína, Ecuador és Bolívia elnyomott osztályai és rétegei, teljesen békés úton és nem erőszakos módszerekkel is meg lehet dönteni egy népszerűtlen és illegitim kormányt, és közben elkerülhető a vérontás és az emberáldozat. Elegendő ehhez megerő­síteni egy széles népi társadalmi mozgalmat, amely a nemzet minden elnyomott osztályát és rétegét tömöríti, és szilárdan, egységesen lép fel igényeivel, követeléseivel kapcsolatban az uralkodó hatalmakkal és osztályokkal szemben. Bár ez a lépés hiányzott az említett dél-amerikai népeknél; a kormányok megdöntését ugyanis az „engedelmeskedve parancsol"¹⁶ elv szerint strukturálódó új kormány alakításának kellett volna követnie, és a gazdagság teljes újra(f)elosztásának. Ebben az új rendben nincsenek gazdagok, és mindenki saját munkájából él, a társadalom minden tagja „egyenrangú". Ez az, amire a Másik Kampány mozgalom kezdeményezése törekszik, ez az, amit Mexikó és később az egész földkerekség számára javasol.

Gyorsan, és a hátraarc lehetősége nélkül haladunk a mexikói törté­nelmi 2010 felé. De most a száz és a kétszáz évvel ezelőtti események körülményeitől eltérően egy boldogabb és ígéretesebb végkifejlet lehe­tőségével, mint amilyennel rendelkezett annak idején a mexikói függet­lenségi mozgalom és a mexikói forradalom.

Minden kritikai történész jól tudja, a történelmi 2010 nem esik egybe a kronológiai 2010-zel. Mert a szimbolikus 1968-as év például Kínában 1966-ra tehető, Argentínában és Olaszországban viszont 1969-re, vagyis kronológiailag más-más évre, és eközben a mexikói, francia és észak-amerikai 68-as év eseményeivel megegyező vagy nagyon hasonló folya­matok játszódtak le ott is. Így aztán a történelmi 2010 akár a kronológiai 2011-ben is elkezdődhet, de ugyanezzel az erővel kicsit későbbre is tolódhat, akár a kronológiai 2012-re, 2013-ra vagy 2016-ra…

Komolyan nézve a dolgokat, aki arra fogad, hogy Felipe Calderón kitölti mandátumát, az nagy valószínűséggel nyer. De aki arra fogad, hogy a történelmi 2010 nem 1810 és 1910 eredményét ismétli meg, hanem Mexikó számára egy új, nem kapitalista és nagyon más világ, egy igazságos, egyenlőségre épülő, demokratikus, befogadó és gyöke­resen szabad világ megvalósítására nyit teret, az nemcsak, hogy nagy valószínűséggel nyer, de hatalmas és mély társadalmi felelősséggel is rendelkezik. Mert ha erre a nemkapitalista jövőre fogadunk Mexikó és az egész világ számára, és hiszünk benne, akkor a felépítés folyamatában való aktív és okos elköteleződés mellett döntünk.

Mexikóváros, 2011. január 6.

 Jegyzetek

1 Ezekkel a példákkal kapcsolatban vesd össze, mit mond Fernand Braudel (1961), aki egy „hosszú XVI. századról" beszél, vagy Pierre Goubert (1968), aki a XVII. század időszakát 1598-1602-től 1730-ig határozza meg könyvében. A történelmi XX. század különböző jellemzéséhez lásd Hobsbawm (1996), Habermas (1998), Arrighi (1999), Wallerstein (2003), Echeverría (2003) és Rojas (2005) írásait.

2 Az áremelkedéseknek erről az özönéről, amivel naponta foglalkozik a mexikói sajtó, és ami a mexikóiak mindennapi aggodalmainak egyik témája lett, lásd például: „Diputados: la política inhumana de Calderón…" (La Jornada, 2011. január 4. 9.); „Carstens y Ferrari…" (La Jornada, 2011. január 5. 5.); „En 15 días…" (La Jornada, 2011. január 6. 34.).

3 Ezzel a leértékeléssel kapcsolatban lásd: „En 4 años…" (La Jornada, 2011. január 6. 24.).

4 Ahhoz, hogy lássuk, milyen mértékben mondott csődöt a bűnözés és kábítószer­kereskedelem elleni küzdelem, elég megnéznünk hányan halnak meg naponta országszerte, vagy felidéznünk Ciudad Juárez tragikus sorsát, amely a calderóni politika következtében az egész földkerekség legkegyetlenebb városa lett. 2011. január 4-én kedden a köztársaság harmincegy államából tizenegyben össze­sen negyvenegyen haltak erőszakos halált Mexikóban, hatan közülük Ciudad Juárezben. 2011. január 5-én szerdán nyolc államban harminchatan haltak meg, csak Ciudad Juárezben tizenegyen. Az eseményekkel kapcsolatban lásd a La Jornada napilap 2011. január 4-i és 5-i számait.

5 Maguk a katonák voltak azok, akik Felipe Calderón kormányra kerülésétől nyíltan hangoztatták, hogy műveleteiknek általában, de az egész „nemzet­biztonsági tervnek" az is célja, hogy felderítsék ezeknek a szociális tiltakozó mozgalmaknak a helyét és később harcoljanak ellenük. Erről lásd a La Jornada napilapban megjelenteket (2007. január 27. 5.).

6 Az 1810-es és 1910-es mexikói forradalom közötti összehasonlítással kap­csolatban lásd Friedrich Katz (2006) írását. Itt, néhány új elemet hozzátéve megpróbáljuk továbbvinni az összehasonlítást a mexikói történelmi 2010-et megelőző nyilvánvaló eseményekig, követve azt a gondolatmenetet, mellyel kapcsolatban lásd könyvünket (2009b).

7 Ha olvasunk az Eric Van Young műve (2006) által bemutatott bizonyítékok sorai között, felfedezhető erre az általános támadásra a rejtett, de növekvő népi válasz, amely 1810-ben összegyűlik és kirobban. Természetesen a könyv általános értelmezésével nem értünk egyet, mindazonáltal érdekes adatai és bizonyítékai között sok figyelemreméltó található, melyek lehetővé teszik az 1810-es mexikói forradalom más olvasatát és értelmezését.

8 A Calderón-kormány négy éve alatt az Amnesty International is – összefoglalva az egyre erősödő országos és nemzetközi felháborodást – mély aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a kormány nem tartja tiszteletben az emberi jogokat. Az atencói, a Pasta de Conchos-i, oaxacai stb. esetek feltárását és valódi igaz­ságszolgáltatást tartott szükségesnek.

9 A kapitalizmus végső válságáról, melyet ma a világkapitalizmus az időszak jellemző formájaként él meg, lásd Wallerstein (1996 és 2005) valamint Rojas (2010c) munkáját.

¹⁰ A mexikói uralkodó osztálynak a 2006-os botrányos választási csaláskor csak még nyilvánvalóbbá váló megoldhatatlan megosztottságáról lásd: Rojas (2010d).

¹¹ A „lefelé és balra" nézés különféle és fontos ellentmondásaival kapcsolatban lásd: Rojas (2010e).

¹² Erről a fogalomról, amely véleményünk szerint – és talán egy kissé Thompson akarata ellenére – továbbra is érvényes és használatos, lásd Thompson (1995) munkáját. E fontos fogalom főbb tartalmainak és ellentmondásosságának magyarázatához lásd: Rojas (2008a és 2008b).

¹³ A hivatkozott tapasztalatok – az atencói San Salvador-beli Frente de Pueblos en Defensa de la Tierra (Népfront a Föld Védelmében) és a 2006-os oaxacai mozgósítás harca – általánosabb jelentőségéről lásd tanulmányunkat (Rojas 2008c).

¹⁴ A Másik Kampány fontos mozgalmáról lásd: Contrahistorias 6 (2006)

¹⁵ Az 1968 utáni rendszerellenes mozgalmak új feltételéről lásd: Wallerstein (2008), Rojas (2009a és 2010a).

¹⁶ Az újzapatisták „engedelmeskedve parancsolni" elvének fontosságáról és különféle ellentmondásairól lásd: Rojas (2010b).

Hivatkozott irodalom

Arrighi, Giovanni 1999: El largo siglo XX. Madrid, Akal

Braudel, Fernand 1961: European expansion and capitalism, 1450-1650. In: Chapters in Western Civilization. New York, Columbia University

Carstens y Ferrari deberán explicar por qué continúa la escalada de precios. La Jornada, 2011. január 5. 5.

Contrahistorias 6, Mexikó, 2006

Diputados: la política inhumana de Calderón desató el aumento de precios. La Jornada, 2011. január 4. 9.

Echeverría, Bolívar 2003: El sentido del siglo XX. ESECONOMÍA, 2003/2.

En 4 años el peso se devaluó 26,15%. La Jornada, 2011. január 6. 24.

En 15 días aumentan 5% precios de la canasta básica. La Jornada, 2011. január 6. 34.

Goubert, Pierre 1968: Cent mille provinciaux. Párizs, Flammarion

Habermas, Jurgen 1998: Nuestro breve siglo. Nexos, 1998. augusztus

Hobsbawm, Eric 1996: Historia del siglo XX, Barcelona, Crítica

Katz, Friedrich 2006: Las rebeliones rurales en México a partir de 1810. In: Nuevos ensayos mexicanos. Mexikó, Era, 29-77.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2005: Balance crítico del siglo XX histórico: ¿Breve, largo o muy largo siglo XX? In: Para comprender el siglo XXI. Barcelona, El Viejo Topo

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2008a: Edward Palmer Thompson y la economía moral de la multitud en el mundo del siglo XXI S/ECULUM. Revista de Historia, Universidade Federal de Paraiba

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2008b: Antimanual del mal historiador. Mexikó, Contrahistorias, 13. kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2008c: México 2005-2010: Obra en trece actos Rebelión elektronikus napilap, 2008. augusztus 12. http://www.rebelion.org

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2009a: América Latina en la encrucijada. Mexikó, Contrahistorias, 7. kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2009b: Contrahistoria de la Revolución Mexicana. Mexikó, Contrahistorias

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010a: Planeta Tierra: los movimientos antisistémicos hoy. In: Movimientos Antisistémicos. Pensar lo antisistémico a inicios del siglo XXI. Rosario, Prohistoria

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010b: Mandar Obedeciendo. Las lecciones políticas del neozapatismo mexicano. Mexikó, Contrahistorias, 5. kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010c: Para comprender el mundo actual. Una gramática de larga duración. Mexikó, Instituto Politécnico Nacional

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010d: La crisis postelectoral mexicana y La Otra Campaña. In: Chiapas, Planeta Tierra. Mexikó, Contrahistorias, 6. javított és bővített kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010e: La mirada neozapatista: mirar (hacia y desde) abajo y a la izquierda. Rebeldía 68, Mexikó, 2010 január.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre: Ir a contracorriente: el sentido de La Otra Campaña.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre: La otra política de La Otra Campaña.

Thompson, Edward Palmer 1995: La economía moral de la multitud en la Inglaterra del siglo XVIII; és La economía moral revisada. In: Costumbres en común. Barcelona, Crítica

Van Young, Eric 2006: La otra rebelión. La lucha por la Independencia de México 1810-1821. Mexikó, Fondo de Cultura Económica

Wallerstein, Immanuel 1996: Después del liberalismo. Mexikó, Siglo XXI

Wallerstein, Immanuel 2003: El siglo XX: ¿oscuridad al mediodía? ESECONOMÍA,  2003/2.

Wallerstein, Immanuel 2005: La crisis estructural del capitalismo. Mexikó, Contrahistorias

Wallerstein, Immanuel 2008: Historia y dilemas de los movimientos antisistémicos. Mexikó, Contrahistorias

 

 

 

Mindeközben a zapatista gyalogol. Gyalogol és kérdez. Lassan, de halad. Egy lépést előre, kettőt hátra. Elveti a magokat, tanítja gyermekeit, figyel. Beszél, cselekszik, meghallgat. Mosolyog, énekel a földeken. Mitől alapjaiban más a Zapatista Autonómia, mint az uralkodó kultúra által nap mint nap újratermelt társadalom-politikai berendezkedéseink? Működik ez a nagyon más? És ha igen, mitől?

„Az etikának másik helyre van szüksége, ahol gyökeret ereszthet és virágozhat. És ez a másik hely alul és balra található, ott ahol megszületett a másik politika, ott ahol a szó hozzá van csomózva az élethez, és az élet összefüggő eseményekből áll, sem nagyokból, sem kicsikből, hanem az alul lévők mindennapi tevékenységeiből. Ez az a másik po­litika, amely a föld alatt születik meg, hogy ott is maradjon, a politika, amely nem keres lépcsőket, hogy feljebb jusson, de hidakat és hajókat keres, hogy eljusson másokhoz, és másik világot teremtsen minden alul lévő között. Ez a poli­tika etikus, és csak ez lehet az."

Raul Zibechi (Revista Rebeldía, No. 77. 54)¹

 

 

Az ENSZ Közgyűlése 1997. szeptember 13-án hosszú tárgya­lások után elfogadta az Őslakosok Jogairól szóló Nyilatkozatát [United Nations Declaration on the Rights of Indigenous Peoples], melynek 4. cikkelyében a következőt találjuk: „Az őslakosoknak az önrendelkezéshez való joguk gyakorlásakor joguk van az au­tonómiához és az önigazgatáshoz minden olyan területen, mely belső és helyi ügyeiket érinti, csakúgy, mint ahogy joguk van olyan módszerekkel rendelkezni, melyekkel autonóm tevékenységüket finanszírozni tudják." [„Indigenous peoples, in exercising their right to self-determination, have the right to autonomy or self-government in matters relating to their internal and local affairs, as well as ways and means for financing their autonomous functions."] Az ENSZ által elismert jogok papíron léteznek Mexi­kóban is, a valóság azonban más képet fest: a mexikói hadsereg 70%-a Chiapasban állomásozik ideiglenes vagy állandó katonai bázisokon, általában a zapatista falvak közelében. Az állami jelen­lét kizárólag így biztosított az autonóm területeken. Az állam ezen kívül semmilyen szociális szerepet nem lát el, nem működtet is­kolákat, nincs állami egészségügyi ellátás, nincs jelen semmilyen állami szerv, csak a katonaság. Rajtuk kívül számtalan félkatonai szervezet van illegálisan jelen a zapatista területeken: olyan borzalmas mészárlásokért felelősek, mint 1997 decemberében az acteali vérengzés, ahol 45 maya embert, nőket, férfiakat, gye­rekeket lőttek le a saját templomukban. Az évek óta húzódó „ala­csony intenzitású háború" lényege, hogy az állam folyamatosan provokálja a zapatistákat; például a katonai bázisokon keresztül áramoltatja be az alkoholt és a prostituáltakat a falvakba, szét­zilálva ezzel a zapatista közösséget. Miután 1996-ban az EZLN (Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg) megkötötte a San Andrés-i megállapodásokat, arra várt, hogy a kormány betartja ígéretét, és nemcsak elismeri a megállapodásban lefektetetett jogaikat, hanem azok meg is valósulnak. Egy lépés sem történt ebbe az irányba, ezért az EZLN 2003-ban úgy döntött, hogy de facto megvalósítják azt, amiben a kormánnyal megegyeztek, és amit a nemzetközi jog is elismer 1997 óta: lépésről lépésre építik fel Zapatista Autonómiájukat, amely a területi önrendelkezés szel­lemiségét követi. 2003-ban az addigi Aguascalienték helyén és helyett életre hívták az öt Caracolt (Csigát): La Realidad, Morelos, Oventic, La Garrucha, Roberto Barrios, melyek mind önálló játék­szabályokkal, adminisztratív központként működnek az ennek megfelelően öt autonóm területen. Ezzel párhuzamosan elindult egy folyamat, mely az EZLN háttérbe vonulását jelenti, vagyis ma nem a zapatista hadsereg az, amelyik diktál, hanem a zapatista falvak azok, amelyek megszervezik saját önigazgatásukat. Teszik mindezt egy olyan társadalom-politikai kontextusban, amelyet Marcos alparancsnok negyedik világháborúnak hív, és amely jelenség megnyilvánulásaiból csak párat soroltak fel a résztvevők a Festival de la Digna Rabian (A Nemes Harag Fesztiválja) 2009 januárjában, vagy legutóbb 2011. május 7-én San Cristóbalban azok, akik a béke és igazság nevében tüntettek és gyalogoltak a Másik Kampány részeseiként.

Az újdonság erejével hat, de nem meglepő, hogy Nicolas Sarkozy messzemenő együttműködésbe lépett a mexikói kor­mánnyal: a rendőrséget technikai felszerelésekkel erősítik meg, Mexikóvárost ipari kamerákkal látják el, a turizmust giga-pro­jektekkel lendítik előre, és olyan gyógyszeripari cégek, mint a Sanofi-Aventis előre dörzsölhetik a markukat. A kormány pedig menedzseli mindezt annak érdekében, hogy megállítsák a szer­vezett bűnözést és a drogkartellek tevékenységét. Eközben a mexikói nép körében a zapatista tapasztalat és a zapatista logika – úgy tűnik – egyre nagyobb teret nyer: a Programa Nacional de Lucha (Nemzeti Harc Programja), melyet a zapatisták a Sexta Declaración de la Selva Lacandona (Hatodik Selva Lakanoda-i Nyilatkozat, lásd 95. oldal) után hirdettek meg, nem ismeri el, hogy az elnyomottaknak kell megfizetniük – életükkel, szabadságukkal, méltóságukkal, munkájukkal, egészségükkel – azért a háborúért és erőszakért, amit a hatalom nap mint nap táplál, újratermel; és eközben minden cselekedetét azzal igazolja, hogy éppen ezt az erőszakot akarja megszüntetni. Ya basta! – halljuk mindenhol: elég az intézményesített hazugságból, elég az erőszakból, elég az elnyomásból, elég az emberek kizsákmányolásából, a természeti erőforrások privatizálásából, az emberi méltóság sárba tiprásából.

Mindeközben a zapatista gyalogol. Gyalogol és kérdez. Lassan, de halad. Egy lépést előre, kettőt hátra. Elveti a magokat, tanítja gyermekeit, figyel. Beszél, cselekszik, meghallgat. Mosolyog, énekel a földeken. Mitől alapjaiban más a Zapatista Autonómia, mint az uralkodó kultúra által nap mint nap újratermelt társada­lom-politikai berendezkedéseink? Működik-e ez a nagyon más? És ha igen, hogyan?

A hatalom földrajza

Marcos (a „Sup"), a zapatisták szócsöve beszél többször is a hatalom földrajzáról. A hatalmi struktúrák szövevényes hálója vesz minket körül az iskolától a családig, a munkahelyünktől az éttermekig, ahol pizzát rendelünk. A hatalmi struktúrák folyamatos újratermelődését csak nagyon tudatos, az adott viszonyban részt vevő összes fél bevonásának közös munkájával lehet csökken­teni, legjobb esetben egy idő után kiapasztani. Ezzel szemben a pártpolitikai mező par excellence a hatalom megszerzéséről szól, ezért a pártpolitikai játékmező hatalom-mentesítése lehetetlen feladat. A zapatisták egyik leglényegesebb politikai és személyes (hit)vallása, hogy nem akarják a hatalmat. Mi több, visszautasítják a hatalmat. Helyette radikális demokrácia, közösségi döntéshoza­tal van: idősek, gyerekek, nők, férfiak mind részesei és mindenki szava számít a közös ügyek megbeszélésekor. A közösség élete úgy van megszervezve, hogy „engedelmeskedve parancsolnak" azok, akik éppen a Jó Kormányzatok (Juntas de Buen Gobierno) adminisztratív feladatait látják el önkéntes alapon. Mindennap­jaikban és személyes kapcsolataikban a hatalom legparányibb jelét is megérzik, és azon nyomban kinevetik. (Állam)hatalom és autonómia egymást kizáró entitás: a másság tehát elsősorban a hatalmi viszonyok hiánya, ez működésük egyik alapmotívuma. A hatalmi viszonyok dekonstrukciója csak tudatosítása és közérthe­tő kommunikációja annak, ami az őslakosok identitásából fakad: az élet minden megnyilvánulásának tisztelete, elfogadása és a másik ember emberként kezelése, akkor is ha az illető buszsofőr, és akkor is ha bankigazgató…

Az autonómia naptára

A zapatisták maya leszármazott őslakosok, főként cholt, tzeltalt, tzotzilt és más maya dialektust beszélő indiánok. Ez rögtön megmutatja a sokféleségben rejlő erőt: egységes történelemmel de rengeteg nyelvvel és rengeteg szokással rendelkező népcso­portról van tehát szó. Amikor az ember megkérdezi, hogy mikor kezdődött az a harc, amit vívnak, akkor előszeretettel szokták azt mondani, hogy 500 éve. 500 éve folytatják az ellenállást a mindenkori gyarmatosítókkal szemben: ebben a harcban, melyet nagyszüleik és az ő nagyszüleik is vívtak, a neozapatisták való­jában minden őslakos népcsoport hangjává válnak. És nem csak az őslakosok hangjává, hanem az összes alul lévő társadalmi csoport hangjává: Marcos az elnyomottak megszemélyesítője, a legkisebbeké, akiket észre sem veszünk. Alul és baloldalon radikális szolidaritás van mindazokkal, akik az uralkodó rendszer perifériáján helyezkednek el. Így a kirekesztés lehetetlen. Hiszen mindenki, aki kirekesztett, azzal ők közösséget vállalnak. Víz­szintesen radikális szolidaritás, a hatalom irányában ellenállás. Az „őslakos tudat", az ellenállás-harc és a szolidaritás identitásuk szerves része, mely folyamatosan megnyilvánul szóban, tettben és hozzáállásban.

Ahhoz, hogy megértsük identitásuk egy másik aspektusát is, vissza kell menjünk az 1994. január 1-jei híres színrelépést meg­előző időkre, a '80-as évek közepére. Párhuzamosan azzal, hogy Marcos megérkezett Chiapasba egy pár társával, San Cristóbal de las Casas püspöke akkoriban egy fantasztikus ember, Don Samul Ruiz García volt. A püspök, aki idén januárban halt meg, a felszabadítás teológusaként nagyon komoly munkába kezdett a maya közösségekkel. Már a felkelés előtt fenyegetésekben, zaklatásokban volt része, köszönhetően annak, hogy következe­tesen kiállt az elnyomottak, ebben az esetben a chiapasi indiánok mellett. A felkelésben ugyan nem volt szerepe, de a San Andrés-i béketárgyalások folyamatában ő volt a közvetítő az állam és az EZLN között. Ellentmondásos viszonyuk volt, de a felszabadítás teológiája a püspök személyén keresztül nagyon mély nyomot hagyott a chiapasi mayákban.

Van ezenkívül egy sokkal mélyebben gyökerező, a mexikóiakra általánosan jellemző önazonosság-forrás, ez pedig a kukorica. Mexikói mítoszok alapján az egész társadalom önmagát a kuko­rica gyermekeinek tekinti: „somos hijos de maiz", „sin maiz, no hay pais" – szokták mondani a mexikóiak (a kukorica gyermekei vagyunk, kukorica nélkül nincs ország). A kukorica természetsze­rűleg nagyon erősen jelen van a zapatistáknál is, hiszen legna­gyobb részük földművelő maya paraszt. A vetőmagok tisztántar­tása (GMO-mentessége) új politikai tétet jelent, melyről nemcsak tudnak, de részt is vesznek az ehhez kapcsolódó mozgalmakban.

Konfliktus, kommunikáció, lassúság

A zapatista sem mentes a belső konfliktusoktól. A konfliktusok nagy részét azonban egyszerűen meg lehet oldani: beszélni kell, nagyon sokat beszélni. A zapatista tud beszélni és tud meghall­gatni. Gyűléseiken az emberek addig beszélnek, ameddig mon­danivalójuk van, nem addig, amíg valaki beléjük fojtja a szót. Több körben cserélődnek ki nem csak információk, de a helyzetből adó­dóan tudás is. Tisztán és hosszan beszélnek ha többen vannak, és valamit meg kell oldani. Mindennek szerves következménye a lassúság, amely az időbeliség politikáját veti fel: nem ki-ki a saját idejében menetel előre magányosan, és rendkívül frusztráltan, hanem mintegy folyamatosan a közösségi időben léteznek, ahol kénytelenek igazodni a másik ritmusához, ha továbbra is együtt akarnak gyalogolni. Egy tipikus és kedves történet róluk, amikor bürokraták megkérik a zapatistákat, hogy egy hónapon belül ad­janak választ egy nagyon fontos dologra, mely őket alapvetően érinti, mire a zapatista azt mondja, rendben. Három hónap múlva a válasz megérkezik. A bürokrata mérgesen megkérdezi, hogy maguknak talán nincs órájuk? A zapatista rámutat az órájára, és azt kérdezi: „Erre gondol? Órám az van, de ez nem az én időmet mutatja." A tér valójában nem válik el az időtől: a „lokalitás" náluk nem egy újrafelfedezett posztmodern „glokalitás" (szándékos), hanem az, ami: saját terükben saját idejükben saját sorsukért felelni – azaz autonómnak lenni. Minden más ebből születik: a versenyszellem és az önmegvalósítás különböző kapitalista ver­zióinak kinevetése, egy olyan értékrendszer, amelynek a gyökerei egészen máshol vannak, mint az uralkodó kultúra értékrendszer­ének gyökerei. Ezek a gyökerek a Földbe nyúlnak le és onnan táplálkoznak. Ezek a gyökerek több ezer évre nyúlnak vissza, azokhoz az őslakos közösségekhez, amelyek nem ismerték az államot, mint politikai berendezkedést. Ezek a gyökerek az emberi lélekig nyúlnak, amelyik képes közösségben, teremtő és alkotó módon átalakítani jelenét, hogy jövője és gyermekei jövője még élhető maradjon ebben a faluban, amit Földnek, és ebben a na­gyon más világban, amit Zapatista Autonómiának hívnak.

Mi a titka a zapatistának? Az, hogy nincs titka. A zapatista nyílt, egyszerű, művész. Költő, harcos, zenész, természetszerető paraszt, férj és feleség, mosolygós, a pozoltól (kukorica alapú üdítő ital) ráncos arcbőrű indián. Nem mond többet, mint aki. Nem akar nagyobb lenni, mint ami. Gyalogolni, kérdezni, élni. A Zapatista Autonómiát a névtelenek, a hang nélküliek építik, és ha működik, akkor miattuk működik, és nem az indián vezetők miatt. A Zapatista Autonómia jelentős tömegbázissal rendelkezik ugyan, de mivel a zapatista arca és hangja az összes elnyomottnak, ezért csak fel kell ismerni, hogy ez a tömegbázis mindenhol jelen van és létezik. „Másik világot teremteni minden alul lévő között" – mondja Zibechi. „ Viva la organización local y autonoma!"

Jegyzet

1 http://revistarebeldia.org/revistas/numero77/09zibechi.pdf (A szerző for­dítása)

 

Ez a mi keresetlen szavunk, amely az olyan szegény és egyszerű em­berek szívéhez igyekszik szólni, amilyenek magunk is vagyunk, de akik, akárcsak mi, tisztességesek és lázadók. Ez a mi keresetlen szavunk arra, hogy elmondjuk, milyen utat tettünk meg, és hol tartunk ma, hogy elma­gyarázzuk, miként látjuk a világot és országunkat, hogy elmondjuk, mire készülünk, és miként gondoljuk azt véghezvinni, és hogy megszólítsunk vele másokat: tartsanak velünk ebben a nagy Mexikóban, és abban a még nagyobban, aminek nagyvilág a neve.

Ez a mi keresetlen szavunk, amellyel számot adunk minden becsü­letes és nemes szívnek arról, amit szeretünk Mexikóban és a világban. Keresetlen szóval szólunk, mert az a szándékunk, hogy azokat szólítjuk meg, akik olyanok, mint mi, és hogy velük egyesüljünk, mindenütt, ahol csak hasonlóak élnek és küzdenek.

I. Kik vagyunk?

Mi az EZLN zapatistái vagyunk, ámbár „neozapatistáknak" is mondanak bennünket. Helyesen, hiszen mi, az EZLN zapatistái 1994 januárjá­ban fogtunk fegyvert, mert úgy láttuk, elég már a sok gazságból, amit művelnek a hatalmasok, akik mindig csak megaláznak, megrabolnak, bebörtönöznek és gyilkolnak bennünket, és senki, de senki sem mond, és senki sem tesz semmit. Ezért mi azt mondtuk: Elég volt! Vagyis most már nem fogjuk tűrni, hogy sanyargassanak minket, és rosszabbul bánjanak velünk, mint az állatokkal. Azt is mondtuk, hogy demokráciát, szabadságot és igazságot akarunk minden mexikóinak, még ha mi inkább az indián népekre összpontosítjuk is figyelmünket. Mert végtére is mi az EZLN-ben szinte mindnyájan tiszta őslakosok vagyunk innen Chiapasból, de nem pusztán a saját javunkért akarunk harcolni, és nem is csak a chiapasi őshonos lakosságért, vagy csupán a mexikói indián népekért, hanem mindazokkal együtt akarunk küzdeni, akik szegények és egyszerű emberek, akár mi, s akik nagy szükséget látnak, és szen­vednek a gazdagok meg a rossz kormányzataik kizsákmányolásától és rablásaitól, itt, Mexikóban és a világ más országaiban.

Így tehát a mi kis történetünk röviden annyi, hogy belefáradtunk a kizsákmányolásunkba, mindabba, amit műveltek velünk a hatalmasok, úgyhogy szervezkedünk, hogy megvédjük magunkat, és harcoljunk az igazságért. Kezdetben csak kevesen voltunk, alig néhányan jártunk egyik helyről a másikra, beszélni az ottaniakkal, és meghallgatni másokat, az olyanokat, mint mi magunk. Ezt csináltuk sok éven át, méghozzá titokban, vagyis föltűnés nélkül. Azaz csöndben gyűjtögettük erőnket. Eltöltöttünk vele vagy tíz esztendőt, mire megerősödtünk, és akkor már ezrével voltunk. Akkor aztán jól nekikészültünk politikailag is, fegyverekkel is, majd egyszer csak, amikor a gazdagok újévet ünnepeltek, lezúdultunk a városaikba, de pusztán csak elfoglaltuk ezeket, és épp csak annyit mondtunk mindenkinek, hogy itt vagyunk, hogy kénytelenek legyenek számolni velünk. Mire akkor irtózatosan megrémültek a gazdagok, és ránk küldték nagy seregeiket, hogy végezzenek velünk, ahogy ugye, mindig is szokták, amikor csak föllázadnak a kizsákmányoltak, és pa­rancsba adták, hogy végezzenek velünk mind egy szálig. De nem lett abból semmi, mert mi jól fölkészültünk a háborúra, megerősítettük ma­gunkat a hegyekben. És akkor aztán jöttek a hadseregek, keresgéltek bennünket, bombákat és golyózáport zúdítottak ránk, és úgy tervezték, hogy egyszer és mindenkorra kiirtják az összes őslakost, mert persze nem tudták, hogy ki zapatista, ki nem. Mi pedig futottunk és harcoltunk, harcoltunk és futottunk, ahogy őseink is csinálták. Nem adtuk meg ma­gunkat, nem tettük le a fegyvert, nem hagytuk, hogy leverjenek minket.

Akkor hát a városi emberek kivonultak az utcákra, és azt kezdték kiáltozni, hogy hagyják abba a háborút. És akkor mi leállítottuk a há­borúnkat, és meghallgattuk ezeket a városi fivéreinket és nővéreinket, akik azt mondták nekünk, hogy igyekezzünk egyezségre jutni, vagyis állapodjunk meg a rossz kormányzatokkal, hogy öldöklés nélkül oldódjék meg a probléma. Mi ugyanis odafigyeltünk ezekre az emberekre, mert ők voltak azok, akikre azt mondtuk: „a nép", vagyis a mexikói nép. Úgyhogy tüzet szüntettünk, és átváltottunk a párbeszédre.

Erre a kormányok is azt mondták: hát hogyne, rendesen fognak ők viselkedni, és párbeszédet folytatnak velünk, és egyezségre törekednek, és a megállapodásokat be fogják tartani. Mi meg azt mondtuk, rendben van. De arra is gondoltunk: milyen jó, hogy megismerkedtünk ezekkel az emberekkel, akik kivonultak az utcákra, hogy leállítsák a háborúskodást. Miközben tehát párbeszédet folytattunk a rossz kormányokkal, közben beszéltünk ezekkel is, és láttuk, hogy a többségük szegény és egyenes ember, mint mi magunk, és mindkét fél pontosan érti, hogy miért is harcolunk, tehát ők is, mi is. És ezeket az embereket hívtuk úgy, hogy „civil társadalom", mert a zömük nem tartozott politikai párthoz, hanem ugyanolyan közönséges és átlagos ember volt, mint mi, egyenes szavú és szegény ember.

De kiderült, hogy a rossz kormányzatok nem akarják a jó rendezést, csupán ahhoz a fortélyhoz folyamodtak, hogy nosza, tárgyaljunk és jussunk egyezségre; közben ők meg majd előkészítik a támadásukat, hogy egyszer s mindenkorra elintézzenek bennünket. És hát persze több ízben is ránk támadtak, de nem győztek le minket, mert mi alaposan el­lenálltunk, és szerte a világon sokan megmozdultak. Erre aztán a rossz kormányzatok úgy gondolták, az a baj, hogy sok ember látja, mi történik az EZLN-nel, és erre azt eszelték ki, hogy úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Közben, persze, gyűrűbe fogtak bennünket, vagyis bekerí­tettek, és várakoztak, merthogy a mi hegyeink félreeső vidéken vannak, hát majd csak elfeledkeznek rólunk az emberek, hiszen messze van a zapatista föld. És a rossz kormányzatok újra meg újra azzal próbálkoz­tak, hogy tőrbe csaljanak bennünket, és támadást intézzenek ellenünk, mint ahogy 1995 februárjában is, amikor nagy létszámú csapatok ránk rontottak ugyan, de nem sikerült tönkreverniük bennünket. Mert, ahogy mondani szokták, nem voltunk egyedül, és sokan támogattak bennünket, mi pedig derekasan ellenálltunk.

Így hát a rossz kormányok most már kénytelenek voltak megállapodást kötni az EZLN-nel, s ezeket a megállapodásokat „San Andrés-i egyezmé­nyek"-nek hívják, mert „San Andrés" a neve a helységnek, ahol aláírtuk ezeket a megállapodásokat. És ezeket a párbeszédeket nem egyma­gunkban folytattuk, amikor tárgyaltunk a rossz kormány képviselőivel, hanem jó sok embert és szervezetet odahívtunk, akik a mexikói indián népek oldalán álltak vagy állnak a harcban, és ők is mind elmondták a magukét, és mindnyájan egyetértettünk abban, hogy miként beszéljünk a rossz kormányzatokkal. Úgy zajlott tehát ez a párbeszéd, hogy nem csupán egyfelől a zapatisták és másfelől a kormányok tárgyaltak, hanem a zapatistákkal együtt Mexikó indián népei is, meg akik támogatják őket. És akkor ezekben az egyezményekben kimondták a rossz kormányok, hogy el fogják ismerni Mexikó indián népeinek jogait, és tiszteletben fogják tartani kultúráját, és hogy mindezeket törvényként beveszik az alkotmányba. De alighogy aláírták ezeket a rossz kormányok, máris azon voltak, hogy merüljön feledésbe az egész, és évek teltek el, és semmi sem teljesült a megállapodásokból. Ellenkezőleg, a kormány támadást intézett az őslakosok ellen, hogy meghátrálásra késztessék őket a harcban, mint 1997. december 22-én is, amikor Zedillo parancsot adott 45 ember, nők, öregek és gyerekek lemészárlására az Acteal nevű chiapas-i faluban. Nem könnyű elfelejteni ezt a nagy bűntényt, amelyik azt példázza, hogy a rossz kormányok szívében nincs irgalom, ha tá­madni és gyilkolni kell azokat, akik az igazságtalanságok ellen lázadnak. És miközben mindez így történik, mi, zapatisták persze továbbra is csak azon vagyunk, hogy betartsuk a megállapodásokat, és kitartsunk Mexikó délkeleti hegyeiben. És akkor beszélgetést kezdtünk Mexikó többi indián népével és meglevő szervezeteikkel, és megállapodást kötöttünk velük, hogy együtt fogunk velük harcolni egyazon célért, vagyis az őshonosok jogainak és kultúrájának elismertetéséért. És persze mindenfelé sokan támogattak bennünket, olyan személyek, akik nagy tiszteletben állnak, s akiknek sokat nyom a szava a latban, mert nagy értelmiségi emberek, művészek és tudósok Mexikóban és az egész világon. És nemzetközi találkozókat is rendeztünk, vagyis összegyűltünk, hogy szót váltsunk különböző személyekkel Amerikából, Ázsiából, Európából, Afrikából és

Óceániából, s megismertük harcaikat, módszereiket, és azt mondtuk, hogy ezek „intergalaktikus" találkozók, persze csak tréfából mondtuk, hogy más bolygókról is meghívtunk vendégeket, de úgy látszik, nem érkeztek meg, vagy ha netán igen, ezt nem adták világosan a tudtunkra.

De akárhogy is, a rossz kormányzatok nem tartották be a megállapo­dást, és akkor aztán tervet készítettünk arra, hogy miképpen fogunk sok-sok mexikóival elbeszélgetni avégett, hogy támogassanak bennünket. És akkor aztán először is végrehajtottunk 1997-ben egy menetelést Mexikó­városba, amit úgy neveztünk el, hogy „az 1111-ek menete", merthogy egy bajtárs vagy bajtársnő menetelt minden zapatista falu nevében, ámde a kormány semmibe vette az egészet. Azután meg 1999-ben tanácsko­zásokat folytattunk országszerte, amiből kiderült, hogy a többség igenis egyetért az indián népek követeléseivel, de hát a rossz kormányzatok erre is fittyet hánytak. Utoljára pedig 2001-ben végrehajtottuk azt, amit úgy neveztünk: „az őshonos méltóság menete", amelyik nagy támogatást élvezett milliók részéről Mexikóban és más országokban, s egész odáig eljutott ez a menet, ahol a képviselők és szenátorok vannak, vagyis az Unió Kongresszusáig, hogy követelje a mexikói őslakosság elismerését.

Kiderült azonban, hogy a politikusok, akik a pártok, a PRI, a PAN és a PRD [Intézményes Forradalmi Párt, Nemzeti Akciópárt, Demokratikus Forradalmi Párt] tagjai, összebeszéltek egymás között, és továbbra sem ismerték el az őshonos jogokat és kultúrát. Ez 2001 áprilisában történt, s ebben világosan megmutatkozott, hogy a politikusoknak fogalmuk sincs az illendőségről, olyan szégyentelenek, hogy csakis a haszonnal gondolnak, csakis azzal a jó pénzzel törődnek, amit a rossz kormány­zással bezsebelnek. Erre azért nem árt emlékeztetni, mert meglátják, most mindjárt azt kezdik majd mondogatni, hogy igen, ők elismerik az őslakosok jogait, csak hát ez hazugság, amit pusztán azért hangoztatnak, hogy rájuk szavazzunk, mert hiszen bőven lett volna már alkalmuk rá, hogy megtegyék, amit mondanak, de nem állták a szavukat.

És akkor aztán már tisztán láttuk, hogy hiábavaló volt a párbeszéd és a tárgyalás Mexikó rossz kormányzataival. Vagyis semmi értelme, hogy beszéltünk a politikusokkal, mert sem a szívük, sem a szavuk nem igaz, hanem csak gúnyt űznek mindenből, és összevissza hazudoznak, hogy igen, betartják a szavukat, pedig nem. Vagyis a PRI, a PAN és a PRD politikusai az egyik napon elfogadnak egy törvényt, amelyik fabatkát sem ér, aztán máris végeztek a párbeszéddel, és kereken kijelentik, hogy mindegy, miben állapodtak meg és mit írtak alá, mert úgysem fogják megtartani az adott szavukat. És ezután már megszakítottunk minden kapcsolatot a szövetségi hatóságokkal, mert megértettük, hogy a pár­beszéd és a tárgyalás csődöt mondott az efféle politikai pártok miatt. Beláttuk, hogy nem számít ezeknek vérontás, halál, szenvedés, nem érdeklik őket megmozdulások, tanácskozások, erőfeszítések, nemzeti és nemzetközi nyilatkozatok, találkozók, megállapodások, aláírások, kötelezettség-vállalások. Úgyhogy a politikai osztály nem csupán megint becsapta az ajtót az indián népek orra előtt, de halálos csapást mért a háború békés, párbeszédes és tárgyalásos megoldására is. És abban sem lehet már hinni, hogy betartja a megállapodásokat, bárkivel köti is. Láthatják, vonják le hát a tanulságokat a velünk történtekből.

Mikor aztán mindezt beláttuk, mélyen a szívünkbe néztünk, és elgon­dolkodtunk azon, hogy mitévők is legyünk. És az első, amit ott láttunk, az volt, hogy szívünk már nem ugyanaz, mint volt korábban, amikor megkezdtük harcunkat, hanem már jóval nagyobb, mert sok-sok jó em­ber szívével gyarapodott. És azt is láttuk, hogy mennyivel elgyötörtebb, mennyire sebzettebb a szívünk. Éspedig nemcsak attól, hogy becsaptak minket a rossz kormányzatok, hanem mert amikor a mások szíveivel érintkeztünk, akkor a fájdalmaikkal is érintkeztünk. Vagyis olyan volt, mintha tükörbe tekintettünk volna.

II. Hol tartunk ma?

Akkor tehát, minthogy zapatisták vagyunk, úgy gondoltuk, hogy nem elég, ha megszakítjuk a párbeszédet a kormánnyal, hanem arra is szükség van, hogy előbbre lépjünk a harcban, akárhogy alakult is a dolgunk ezekkel az élősködő, semmirekellő politikusokkal. Az EZLN úgy döntött, hogy egyedül és egyoldalúan is (vagyis ahogy mondani szokták, „unilaterálisan", mert csakis a maga részéről) teljesíti a San Andrés-i Egyezményeket az őshonosok jogairól és kultúrájáról. Négy esztendőn át, 2001 derekától 2005 derekáig ennek szenteltük magunkat, meg még egyebeknek is, amiről a továbbiakban lesz szó.

Nos hát, azzal kezdtük, hogy igyekeztünk hasznára lenni az önálló, lázadó zapatista településeknek abban, hogyan szerveződjenek a népek a kormányzásra és az önkormányzásra, hogy még erősebbek legyenek. Ezt az autonóm kormányzási módot korántsem az EZLN találta ki, hanem részint a több évszázados őshonos ellenállásból fakadt, meg magából a zapatista tapasztalatból, és nem más, mint a közösségek önkormányza­ta. Vagyis nem úgy van, hogy jön valaki kívülről és irányít, hanem maguk a népek döntenek maguk közt arról, hogy ki és miként kormányozzon, ha pedig nem engedelmeskedik, leváltják. Vagyis ha az, aki parancsol, nem engedelmeskedik a népnek, akkor azt elkergetik, kikerül a hatóságból, és másvalaki kerül a helyére.

Láttuk azonban, hogy az autonóm önkormányzatok nem egyformák, hanem némelyikük előrehaladottabb, és több támogatást élvez a civil társadalomtól, mások pedig elmaradottabbak. Vagyis meg kellett szer­vezni, hogy hasonlók legyenek egymáshoz. De az is látnivaló volt, hogy az EZLN a maga politikai-katonai részvételével beleavatkozik azokba a döntésekbe, amelyek a demokratikus hatóságokra, ahogy mondani szokták, a „civilekre" tartoztak. És itt a probléma az, hogy az EZLN politikai-katonai szárnya nem demokratikus, mert ez egy hadsereg, de beláttuk, hogy nincs az jól, ha fölülre kerül az, ami katonai, alulra pedig az, ami demokratikus, mert nem szabad megengedni, hogy ami demok­ratikus, afelől katonailag döntsenek, hanem fordítva kell lennie: vagyis a demokratikus-politikai rész álljon fölül, az legyen, amelyik parancsol, és alatta legyen a katonai, amelyik engedelmeskedik. Vagy talán jobb, hogy semmi sem kerül alulra, hanem minden világosan egy szinten áll, katonai jelleg nélkül, és ezért van az, hogy a zapatisták avégett katonák, hogy ne legyen majd katonaság. Jó, de a probléma az probléma volt, tehát azt kellett tennünk, hogy elkezdtük különválasztani azt, ami politi­kai-katonai, attól, ami a zapatista közösségek autonóm és demokratikus formája. Úgyhogy azok a cselekvések és döntések, amelyek azelőtt az EZLN-re tartoztak, ezután apránként átkerültek a falvakban demokrati­kusan megválasztott hatóságokhoz. Világos, hogy mondani könnyű, de a gyakorlatban sok nehézséggel jár, mert sok év telt el már, előbb a háború előkészítésével, aztán magával a háborúskodással, és hozzászoktunk, hogy politikai-katonai módon intézzük a dolgainkat. De mindenáron végrehajtottuk ezt, mert mi úgy vagyunk vele, hogy amit mondunk, hát azt meg is csináljuk, hiszen ha nem, akkor minek jártatjuk a szánkat, ha úgysem lesz belőle semmi.

És így történt, hogy megszülettek a Jó Kormányzati Junták 2003-ban, s ezekkel folytatódott a dolog, mármint az „engedelmeskedve parancsolni" önálló tanulásával és gyakorlásával.

Attól fogva mindmáig, vagyis 2005 derekáig, az EZLN vezetése nem avatkozott bele rendelkezésekkel a civil ügyekbe, de figyelemmel kísérte és támogatta a lakosság által demokratikusan megválasztott hatóságo­kat, s amellett fölügyelte a lakosság és a nemzeti meg a nemzetközi civil társadalom tájékoztatását a kapott támogatásokról, s arról, hogy ezeket mire fordították. Most viszont átadjuk a jó kormányzás fölügyeleti munká­ját a zapatista fönntartó bázisoknak, ideiglenes, rotációs megbízatásokkal avégett, hogy mindenki, férfi és nő egyaránt, tanulja meg és végezze ezt a munkát. Mert úgy gondoljuk, hogy egy nép, amelyik nem fölügyeli azokat, akik kormányozzák, arra van ítélve, hogy rabszolga legyen, mi viszont azért harcolunk, hogy szabadok legyünk, nem pedig azért, hogy hat évente cserélgessük gazdáinkat.

Az EZLN e négy év leforgása alatt úgyszintén továbbadta a Jó Kor­mányzati Juntáknak és az Autonóm Municípiumoknak [vagyis az önálló községtanácsú településeknek] azokat a támogató kapcsolatokat, amelyekre egész Mexikóban és világszerte sikerült szert tennie a hábo­rúskodásnak és ellenállásnak ezekben az éveiben. Amellett ez idő alatt az EZLN gazdasági és politikai támogatási rendszert hozott létre, s ez lehetővé teszi a zapatista közösségeknek, hogy kevesebb nehézséggel küszködve érjenek el haladást autonómiájuk kiépítésében és életkö­rülményeik javításában. Nem sok ez, de jóval több annál, mint ami a fölkelés kezdete előtt, 1994-ben a rendelkezésükre állt. Ha az ember belenéz valamelyik kormányzati fölmérésbe, azt fogja látni, hogy csakis azok az őslakos közösségek javítottak az életföltételeiken, vagyis az egészségügyön, az oktatáson, a táplálkozáson, a lakhatáson, amelyek a zapatista területen találhatók, vagyis ahogy mi mondjuk, ott, ahol a mi népeink élnek. És mindez a zapatista népek haladása és a roppant nagy támogatás révén vált lehetővé, amelyik azoktól a derék és nemes lelkű emberektől érkezett, akiket „civil társadalomnak" hívunk, és ezeknek a világszerte működő szervezeteitől. Mintha mindezek a személyek való­ra váltották volna azt, hogy „lehet más a világ", de tettekben ám, nem pusztán szavakban.

így hát jókora előrehaladást tettek a népek. Most már egyre több az olyan elvtárs és elvtársnő, aki tanulja a kormányzást. S ha lassanként is, már egyre több nő kapcsolódik be ezekbe a munkákba, de még mindig nem kapják meg a kellő megbecsülést ahhoz, hogy még több részt vál­laljanak a harci föladatokból. Aztán meg a Jó Kormányzati Junták révén az együttműködés is javult az autonóm municípiumok között, valamint az egyéb szervezetekkel és hivatalos hatóságokkal támadt problémák megoldásában is. És sok minden javult a tervezésben is a közössé­gekben, jobban megfelelnek egymásnak a tervek és a támogatások, amelyeket a civil társadalom juttat ide mindenhonnan a világból: javult az egészségügyi ellátás és az oktatás, ámbár sok minden hiányzik még ahhoz, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell, ugyanígy áll a helyzet a lakással és az élelmezéssel, és némelyik zónában már jóval kisebb gondot okoz a földkérdés, mert kiosztották a földbirtokosoktól vissza­vett földeket, de azért még vannak övezetek, ahol hiányt szenvednek művelhető földekben. És aztán persze sok a javulás már a hazai és a nemzetközi civil társadalomtól kapott támogatásban is, hiszen korábban mindenki oda ment, ahonnan jobban hangzott a jajpanasz, most viszont a Jó Kormányzati Junták oda irányítják őket, ahol nagyobb a szükség. És ugyanígy szerte mindenfelé egyre több az olyan elvtárs és elvtársnő, akik elsajátítják a kapcsolattartás módját Mexikó és a világ más részein élőkkel, megtanulnak tiszteletet adni és tiszteletet követelni, megtanulják, hogy sokféle világ létezik, s hogy mindegyiknek megvan a maga helye, a maga ideje és a maga módja, és ezért kölcsönösen tiszteletet kell tanúsítani egymás iránt.

Elég az hozzá, hogy tehát mi, zapatisták a fő erősségünknek szenteltük ezt az időt, vagyis a bennünket támogató népeknek. És hát, így igaz, javult valamelyest a helyzet, vagyis most már senki sem mondhatja, hogy hiábavaló volt a zapatista szervezkedés és harc, mert még ha teljesen végeznek is velünk, akkor is használt valamit a harcunk.

De nemcsak a zapatista népek tekintélye nőtt meg, hanem az EZLN-é is. Mert az történt időközben, hogy új nemzedékek megújították egész szervezetünket. Vagyis mintha új erőt leheltek volna bele. A parancsno­kok és parancsnoknők, akik már érett korukban jártak a fölkelés kezde­tén, 1994-ben, ma birtokában vannak annak a bölcsességnek, amelyet a háborúban sajátítottak el, meg a 12 éves párbeszéd során a világ minden tájáról való férfiak és nők ezreivel. A CCRI [Comité Clandestino Revolucionario Indígena = Őslakos Földalatti Forradalmi Bizottság], a zapatista politikai-szervezeti vezetőség tagjai, ma tanácsokkal látják el és eligazítják az újoncokat, akik most csatlakoznak hozzánk a harcban, meg azokat, akik vezető beosztásokba kerülnek. A „bizottságok" (ami annyi, mintha azt mondanánk: mi) már jó ideje tartó folyamatos munkával fölnevelték a parancsnokok és parancsnoknők egész új nemzedékét, akik a tanulás és kipróbálás időszaka után megkezdték az ismerkedést a szervezetirányítási munkákkal és kezdték ellátni ezeket. És azt is megérjük, hogy fölkelő társaink, férfiak és nők, harcosok, helyi és regi­onális felelősök, ahogy fönntartó bázisaink tagjai is, akik fiatalok voltak a fölkelés kezdetén, most már meglett férfiak és nők, veterán harcosok, és természetes vezetők a maguk egységeiben és közösségeiben. És akik gyermekek voltak annak idején, 94 januárjában, már ifjak, akik az ellenállásban nőttek föl, s abban a becsületes lázadásban nevelődtek, amelyet a náluk idősebbek folytattak ebben a tizenkét esztendei háborús­kodásban. Ezeknek a fiataloknak már van politikai, műszaki és kulturális képzettségük, ami nem volt nekünk, akik kezdeményeztük a zapatista mozgalmat. Ma már egyre inkább ezekből az ifjakból kerül ki az utánpót­lás a csapatainkba éppúgy, mint a vezetői posztokra a szervezetekben. És hát mi mindannyian a saját szemünkkel láttuk a mexikói politikai osz­tály csalárd üzelmeit és azt a pusztítást, amelyet cselekedeteik okoznak hazánkban. És láttuk a nagy igazságtalanságokat és mészárlásokat, amelyeket a neoliberális globalizáció hajt végre világszerte. De erről majd később még beszélünk.

Így tartott ki az EZLN 12 háborús éven át, állt ellen katonai, politikai, ideológiai és gazdasági támadásoknak, bekerítéseknek, kínzásoknak, üldözéseknek, és nem győztek le bennünket, nem adtuk el és nem adtuk meg magunkat, és nyomultunk tovább előre. Sokfelől újabb és újabb társak csatlakoztak a küzdelemhez, így ahelyett, hogy meggyöngültünk volna annyi év után, erősebbek lettünk. Világos, hogy adódnak gondok, amelyeket meg lehet oldani úgy, hogy még inkább elválasztjuk egymástól a politikai-katonai ügyeket a civil-demokratikus ügyektől. Vannak azonban más dolgok, méghozzá a legfontosabbak, amilyenek a követeléseink, amelyek teljesültéért harcolunk, ám ezeket igazából még nem sikerült elérnünk.

Úgy gondoljuk, s a szívünkbe nézve így látjuk, elértünk egy olyan pont­ra, amelynél tovább most már nem tudunk jutni. De meglehet, mindent elvesztünk, amink csak van, ha megmaradunk olyannak, amilyenek most vagyunk, és nem teszünk semmit a továbblépésért. Vagyis ütött az óra, amikor megint kockáztatnunk kell, meg kell tennünk egy veszélyes lépést, de amelyik megéri a fáradságot. Mert talán más társadalmi szektorokkal egyesülve, amelyek ugyanolyan fogyatékosságoktól szenvednek, mint mi, lehetővé válik megszereznünk, amire szükségünk van, és amire érdemesek vagyunk. Egy újabb előrelépés az őshonos lakosság har­cában csakis akkor lehetséges, ha az őshonos lakosság egységre lép a munkásokkal, parasztokkal, diákokkal, tanítókkal, alkalmazottakkal… vagyis a városi és a falusi dolgozókkal.

III. Hogyan látjuk a világot?

Most pedig elmagyarázzuk, miként is látjuk mi, zapatisták azt, ami vég­bemegy a világban. Látjuk, hogy mostan a kapitalizmus a legerősebb. A kapitalizmus egy társadalmi rendszer, vagyis az a forma, ahogyan egy társadalomban szerveződnek a dolgok és a személyek, hogy kinek van, kinek nincs, ki parancsol, ki engedelmeskedik. A kapitalizmusban van­nak, akiknek pénzük van, vagyis tőkéjük meg gyáraik meg birtokaik meg földjeik meg még sok minden, és vannak, akiknek nincs semmijük, csak a testi erejük meg az ismeretük ahhoz, hogy dolgozzanak, és a kapita­lizmusban azok parancsolnak, akiké a pénz meg akiké a dolgok, és azok engedelmeskednek, akiknek nincs egyebük, csak a munkaképességük.

A kapitalizmus tehát annyit jelent, hogy vannak kevesek, akiknek ha­talmas vagyonuk van, de nem abból, hogy nyerték valahol, vagy hogy kincset találtak, vagy hogy örökölték valamilyen rokonuktól, hanem eze­ket a vagyonokat úgy szerezték, hogy sokak munkáját kizsákmányolták. Vagyis a kapitalizmus a dolgozók kizsákmányolásán alapszik, ami annyit tesz, hogy kiszipolyozzák a dolgozókat, és kisajtolnak belőlük mindent, amiből csak haszon származhat. Ez jogtalanul történik, ugyanis a dol­gozónak nem fizetik meg pontosan azt, amennyit a munkája ér, hanem épp csak annyit fizetnek neki, hogy falhasson egy keveset, pihenhessen egy picikét, aztán másnap menjen újra dologra, vissza oda, ahol kizsák­mányolják, vagyis a mezőre vagy a városba.

A kapitalizmus fosztogatással is szerzi gazdagságát, vagyis rablással, mert elveszi másoktól, amire szemet vet, például a földet és a természeti kincseket. Vagyis a kapitalizmus olyan rendszer, amelyikben a rablók szabadlábon vannak, bámulják és példaképnek állítják őket.

És a kapitalizmus, túl azon, hogy kizsákmányol és fosztogat, még elnyomó is, mert bebörtönzi és gyilkolja azokat, akik lázadnak az igaz­ságtalanság ellen.

A kapitalizmust leginkább az áruk érdeklik, mert az adásvétel haszon­szerzéssel jár. Így aztán a kapitalizmus mindent áruvá változtat, áruvá teszi az embereket, a természetet, a kultúrát, a történelmet, a lelkiisme­retet. A kapitalizmus szerint arra van szükség, hogy mindent adni-venni lehessen. És mindent eltakar az árucikkekkel, hogy ne lássuk a kizsák­mányolást, amit művel. Az árukat pedig piacon adják-veszik. Tehát a piac amellett, hogy adásvételre szolgál, arra is való, hogy elrejtse a munkások kizsákmányolását. Például a piacon a kávét már csinos zacskóba vagy szép kis üvegbe töltve látjuk, de nem látjuk a parasztot, aki megszenve­dett a kávészürettel, és nem látjuk a fölvásárló hiénát, aki bagóért elviszi a munkája gyümölcsét, és nem látjuk a dolgozókat a nagyüzemben, ahol éjt nappá téve csomagolják a kávét. Vagy látjuk a készüléket, amelyikkel zenét lehet hallgatni, cumbiát, rancherát, corridót, kinek mi tetszik, és látjuk, hogy ez nagyon jó dolog, mert jól szól, de nem látjuk a munkásnőt az összeszerelő üzemben, aki órák hosszat elkínlódott a kábelek meg a készülék egyéb részei összeillesztésével, és alig kapott érte valamit, és messzire lakik a munkahelyétől, jó sokat költ az utazásra, ráadásul még az a veszély is fenyegeti, hogy elrabolják, megerőszakolják és agyonve­rik, ahogy ez bizony előfordul Ciudad Juárez-ben, Mexikóban.

Vagyis a piacon árukat látunk, de nem látjuk a kizsákmányolást, ami­nek árán ezeket előállítják. És aztán a kapitalizmusnak sok piacra van szüksége, vagy egy nagyon nagyra, világpiacra.

Ebből pedig az következik, hogy a mai kapitalizmus már nem azonos a korábbival, amikor a gazdagok beérték azzal, hogy saját országaikban zsákmányolják ki a munkásokat, hanem most egy jókora nagy tovább­lépést hajtanak végre, amit neoliberális globalizációnak hívnak. Ez a globalizáció annyit tesz, hogy most már nem csupán egy vagy egynéhány országban uralkodnak a munkások fölött, hanem az egész világon igye­keznek uralmon lenni a kapitalisták. A világot pedig, vagyis a Föld bolygót más néven „földtekének", „glóbusznak" is mondják, és ezért beszélnek „globalizációról", ami az egész nagyvilágra vonatkozik.

A neoliberalizmus ugyanis az az elképzelés, hogy a kapitalizmus szabadon uralkodhat az egész világ fölött, így hát nincs mese, bele kell törődni, alkalmazkodni kell hozzá, nem kapálózni, vagyis nem lázadozni ellene. Más szóval a neoliberalizmus a kapitalista globalizáció elmélete, vagyis ennek a terve. És a neoliberalizmusnak megvannak a maga gazdasági, politikai, katonai és kulturális tervei. Mindezek a tervek arra irányulnak, hogy ők uralkodjanak mindenek fölött, és aki nem engedel­meskedik nekik, azt eltiporják vagy lecsukják, nehogy továbbadja lázadó eszméit másoknak.

Mármost a neoliberális globalizációval a nagy kapitalisták, akik nagyha­talmú országokban élnek, amilyen az Egyesült Államok, azt akarják elér­ni, hogy az egész világ egy nagy vállalat legyen, ahol árukat termelnek, és az egész világ egy nagy piac legyen. Világpiac, ahol adni-venni lehet mindent az égvilágon, és ahol ezzel el lehet rejteni szem elől az egész világ kizsákmányolását. Így aztán a globalizált kapitalisták mindenhova behatolnak, vagyis az összes országba, hogy nagy üzleteket kössenek, vagyis hogy nagyban végezzék a kizsákmányolást. Közben aztán nem is­mernek se embert, se istent, és befurakodnak mindenhova. Vagyis olyan ez, mintha hódítással elfoglalnának más országokat. Ezért mondjuk mi, zapatisták, hogy a neoliberális globalizálás az egész világ meghódítására irányuló háború, világháború, amit a kapitalizmus folytat a világuralomért. S ezt a hódítást néha katonasággal végeztetik, elözönlenek egy-egy országot, és erőszakkal leigázzák. Máskor viszont gazdaságilag intézik, vagyis a nagy kapitalisták más országba viszik a pénzüket, vagy kölcsön­zik a pénzt, de azzal a föltétellel, hogy ott engedelmesen azt tegyék, amit ők mondanak. Meg az eszméikkel is behatolást hajtanak végre, vagyis a kapitalista kultúrával, ami az áru, a profit, a piac kultúrája.

Aztán a hódító, tehát a kapitalizmus azt csinál, amit akar, vagyis lerom­bolja és megváltoztatja, ami nem tetszik neki, és kiirtja azt, ami akadá­lyozza. Akadályozzák például azok, akik nem termelik, nem vásárolják, nem is árusítják a modern árucikkeket, vagy akik lázadoznak ez ellen a rend ellen. Akik pedig nem szolgálnak neki, azokat persze megvetőleg becsmérli. Mivel az őshonos lakosság zavarja a neoliberális globalizációt, ezért ez lenézi, és ki akarja irtani az őslakosokat. Amellett a neoliberális kapitalizmus eltörli azokat a törvényeket, amelyek nem engedik meg neki a túlzott kizsákmányolást, és akadályozzák abban, hogy minél több nyeresége legyen. Kikényszeríti például azt, hogy minden adható-vehe­tő legyen, és mivel pénze a kapitalizmusnak van, ő vesz meg mindent. Mármost a kapitalizmus a neoliberális globalizálás során szétdúlja azokat az országokat, amelyeket meghódít, ugyanakkor viszont mindent a saját képére akar idomítani, tehát mindent újjá is akar építeni, csakhogy a maga módján, vagyis úgy, hogy minden őneki kedvezzen, és semmi se akadályozza. Csakhogy előtte még a neoliberális, vagyis a kapitalista globalizáció elpusztítja azt, ami van az illető országban, elpusztítja a kultúráját, a nyelvét, a gazdasági rendszerét, a politikai rendszerét, és szétszaggatja azokat a kapcsolatokat is, amelyek a kialakult módon egymáshoz fűzik az embereket, akik az illető országokban laknak. Vagyis lerombol mindent, amitől egy ország ország.

Egy szó, mint száz, a neoliberális globalizáció el akarja pusztítani a világ nemzeteit, hogy csak egyetlen nemzet vagy ország legyen, vagyis a pénz, a tőke országa. Mert hát azt akarja a kapitalizmus, hogy minden úgy legyen, ahogy ő szeretné, vagyis minden az ő módja szerint működ­jön, és ami más, tehát nem tetszik neki, azt üldözi, támadja, félrelöki, és úgy tesz, mintha az nem is létezne.

Összefoglalva tehát, azt lehet mondani, hogy a neoliberális kapitaliz­mus a kizsákmányoláson, a jogfosztáson, azok megvetésén és eltiprásán alapul, akik nem hagyják magukat. Azaz most is olyan, mint amilyen azelőtt volt, csak most már globálisan, világméretben.

De azért nincs olyan nagyon könnyű dolga a neoliberális globali­zációnak, merthogy a kizsákmányoltak semelyik országban sem törődnek bele csak úgy, nem mondják, hogy nincs mit tenni, hanem lázadoznak; és akik fölöslegessé váltak, és csak útban vannak, azok persze, hogy ellenállnak, és nem hagyják magukat eltenni láb alól. Ezért aztán azt lát­juk, hogy akikkel jól elbántak, azok világszerte ellenállást fejtenek ki, nem hagyják magukat, vagyis föllázadnak, de nem is csak egy országban, hanem mindenütt, ahol elég sokan vannak, vagyis ahogy van neoliberális globalizálódás, ugyanúgy van lázadó globalizálódás is.

És ebben a lázadó globalizálódásban nemcsak a földek és a városok dolgozói lépnek színre, hanem föllépnek más csoportok is, férfiak és nők, akiknek sok üldöztetésben és megvetésben van részük, akik ugyanúgy nem hagyják, hogy leigázzák őket, ilyenek: nők, fiatalok, őslakosok, homoszexuálisok, leszbikusok, transzszexuálisok, bevándorlók és sok más csoport, amilyen mindenütt van, de eddig nem tapasztaltuk, hogy fölemelték volna a hangjukat, hogy elég a megaláztatásokból, ám most előlépnek, úgyhogy már látjuk őket, halljuk a hangjukat, és megértjük őket.

És látjuk, hogy mindezek az embercsoportok harcba szállnak a neoli­beralizmus, vagyis a kapitalista globalizáció terve ellen, az emberiségért.

És elképesztő, amit látunk, hiszen látjuk a neoliberálisok ostobaságát, akik el akarják pusztítani az egész emberiséget a maguk háborúival és a kizsákmányolásukkal, de ugyanakkor nagy elégedettséggel tölt el bennünket, amikor azt látjuk, hogy mindenfelé ellenállás és ellenkezés terem, éppolyan, mint a miénk is, amelyik kicsi ugyan, de létezik.

És látjuk mindezt szerte a világon, és szívünk immár megtanulja, hogy nem vagyunk egyedül.

IV. Hogyan látjuk országunkat, Mexikót?

Most elmondjuk, hogy s mint látjuk azt, ami a mi Mexikónkban történik. Hát azt látjuk, hogy országunkat a neoliberálisok kormányozzák. Vagyis, ahogy már elmagyaráztuk, akik nálunk kormányoznak, azok a tönk szé­lére viszik nemzetünket, a mi mexikói hazánkat. És ezeknek a rosszul kormányzóknak az igyekezete nem a nép jólétére irányul, hanem csakis a kapitalisták jólétével törődnek. Például olyasmit iktatnak törvénybe, mint amilyen a Szabadkereskedelmi Egyezmény, amelyik sok-sok mexikóit enged nyomorba süllyedni, egyfelől a parasztokat meg a kistermelőket, akiket „fölfalnak" a nagy agráripari vállalkozások, másfelől pedig a mun­kásokat meg a kisvállalkozókat, mert ezek nem tudnak versenyezni a nagy transznacionálisokkal, amelyek megvetik itt a lábukat, anélkül, hogy bárki egy szót is merne szólni ellenük, sőt még köszönetet mondanak nekik, ezek pedig leszorítják a béreket és fölverik az árakat. Vagyis, bárki bármit is mondjon, a mi Mexikónk gazdasági alapzatait, amilyen a mező­gazdaság, az ipar meg a kereskedés, jócskán tönkretették, és alig maradt már belőle néhány omladék, amit biztos, hogy szintén ki fognak árusítani.

És ez bizony nagy baj hazánkra nézve. Mert hát a földeken már nem a táplálékot termesztik, hanem csakis azt, amit a nagytőkések eladni akarnak. És a jó földeket már elrabolták csalással és a politikusok se­gédletével. Vagyis a vidéken ugyanaz megy, mint a porfirizmus alatt, csak éppen a nagybirtokosok helyett most a külföldi vállalatok miatt marad éhkoppon a paraszt. És ahol azelőtt volt hitel meg ártámogatás, ott most már csak alamizsna van… sőt néha már az sincs.

Ami pedig a városi dolgozókat illeti: bezárják a gyárakat, ők meg ott maradnak munka nélkül, nyitni meg csak úgynevezett össze­szerelő-beszállító üzemeket nyitnak, ami mind külföldié, és nyomorúságos bért fizet sok órai munkáért. És szinte mindegy, mi az ára a terméknek, amire szüksége van a népnek, mert akár drága, akár olcsó, nem futja rá annak, aki nem kap fizetést. Ha meg valaki kis- vagy közepes vállalkozásban dolgozott, hát most már nem, mert azt bizony bezárták, és fölvásárolta valamelyik nagy transznacionális. És ha valakinek volt egy kis boltja, hát az sincs már meg, az az illető is feketén dolgozik már a nagyválla­latoknak, azok meg barbár módon kizsákmányolják, sőt már a kisfiúkat meg a kislányokat is befogják munkára. Ha meg a munkás tagja lett egy szakszervezetnek, hogy törvényesen követelje a jogait, hát nem megy vele már semmire, mert ugyanaz a szakszervezet most azt mondja neki, hogy törődjön csak bele, ha leszállítják a bérét, vagy lecsökkentik a mun­kanapjai számát, vagy eltörlik a korábbi kedvezményeket, mert hogyha nem, akkor bezár a vállalat, és más országba költözik. Aztán meg itt van ez a „mikrocsencselés" lépten-nyomon. Mintha a kormány gazdasági programja arra futna ki, hogy az összes városi dolgozó kezdjen rágógumit vagy telefonkártyát árusítani az utcasarkon. Vagyis színtiszta gazdasági dúlás-pusztítás folyik a városokban is.

Meg aztán az van, hogy miután jól elintézték a népet gazdaságilag, a vidéken éppúgy, mint a városban, hát kénytelenek a mexikói férfiak és nők elhagyni a hazájukat, vagyis a mexikói földet, és más országban, nevezetesen az Egyesült Államokban keresni munkát, ahol nem épp jól bánnak velük, hanem kiszipolyozzák és üldözik és megvetik, sőt még gyilkolják is őket.

Tehát a neoliberalizmusban, amit a rossz kormányok ránk erőszakol­nak, nem hogy javulna a gazdaság, ellenkezőleg, a vidék nagy ínségre jut, a városokban meg nincs munka. És ami itt folyik, annyi: már-már Me­xikóból olyan hely lesz, ahol tömérdek ember születik, tömérdek ember meghal, de mind egy szálig csak azon munkálkodik, hogy a külföldiek, főleg a gazdag gringók tovább gazdagodjanak. Ezért mondjuk, hogy Mexikó az Egyesült Államok uralma alatt áll.

Jó, de hát nemcsak erről van szó, hanem hogy a neoliberalizmus a mexikói politikai osztályt is megváltoztatta, vagyis a politikusokat is, afféle vállalati alkalmazottakat csinált belőlük, akiknek az a dolguk, hogy minden lehetőt eladjanak, méghozzá minél olcsóbban. Látnivaló, már törvényeket módosítanak avégett, hogy ki lehessen törölni a 27. cikkelyt az alkotmányból, és eladhatók legyenek a közföldek meg a községi szérűk is. Salinas de Gortari volt az, ő meg a bandái mondták azt, hogy mindez a vidék és a parasztság javát szolgálja, ebből lesz majd fölvirágzás és jólét. Talán így lett? Mexikóban a vidéken rosszabb a helyzet, mint valaha, a parasztok még jobban megjárták, mint Porfirio Díaz alatt. És azt is mondták, hogy privatizálni fogják, vagyis eladják a külföldieknek azokat a vállalatokat, amelyek az állam kezében voltak, hogy megtámogassák vele a népjólétet. Merthogy nem jól működnek, modernizálásra szorulnak, jobb lesz eladni őket. De ahelyett, hogy jobb­ra fordult volna a helyzet, a szociális jogokon, amiket kiverekedett az 1910-es forradalom, most már csak siránkozni lehet… meg dühöngeni. És azt is mondták, hogy meg kell nyitni a határokat minden külföldi tőke előtt, mert ez ösztönözni fogja a mexikói vállalkozásokat, és javítani fog a dolgokon. Most viszont azt látjuk, hogy már nincsenek is hazai vállala­tok, mindet bekebelezték a külföldiek, és amit árusítanak, az rosszabb, mint ami Mexikóban készült.

No és most még a PEMEX-et is, tehát az olajt is, ami a mexikóiaké, el akarják adni a mexikói politikusok, és csak abban van vita köztük, hogy egyik-másik azt mondja, az egész eladó, a többi viszont azt, hogy csak egy része. És privatizálni akarják az egészségügyet meg a villa­mosságot meg a vizet meg az erdőket is, és mindent, úgyhogy semmi sem marad Mexikóé, és országunk olyan lesz, akár egy ugar, a világ gazdagjainak szórakozóhelye, mi pedig, mexikói férfiak és nők leszünk a szolgaszemélyzetük, abból tengődünk, amit odavetnek nekünk, egy adta nyomorúság lesz az életünk, gyökértelenek, kulturálatlanok, egyszóval hazátlanok leszünk.

Vagyis a neoliberálisok végezni akarnak Mexikóval, a mi mexikói hazánkkal. És a választási politikai pártok semmit sem védenek meg, hanem ők az elsők, akik a külföldiek, főként az Egyesült Államok szol­gálatába szegődnek, ők azok, akik vállalkoznak a mi ámításunkra, akik úgy intézik, hogy mi csak nézzünk szépen másfelé, amikor ők mindent eladnak, és bezsebelik az árát. Az összes választási politikai párt, amennyi csak van manapság, nemcsak egyikük-másikuk. Azt gondolná az ember, hogy némi jót is tesznek, de az bizonyosodik be, hogy nem, kétkulacsos rablóbanda mindegyik. Látnivaló, hogy a választási politiku­soknak mindig szép házaik meg jó autóik vannak, meg luxus holmijuk. És még azt szeretnék, hogy köszönetet mondjunk nekik, és legközelebb is rájuk szavazzunk. De ahogy mondani szokás, a saját anyjukat is eladnák. Hát persze, hogy eladnák, hiszen a hazájukat is eladják, az se számít nekik, csak a bankszámla.

És azt is láthatjuk, hogy nagyra növekszik a kábítószer-kereskedelem és a bűnözés. És néha elhisszük, hogy olyanok a bűnözők, amilyenek­nek láttatják őket a corridók [balladás népdalok] meg a filmek, és néha persze tényleg olyan némelyikük, de nem ám az igazi főnökök. Az igazi főnökök elegánsan öltözködnek, külföldön végzik tanulmányaikat, nem bujkálnak, hanem jó éttermekben esznek, és az újságokban közölt képeken csinosan, jól öltözötten szerepelnek, vagyis ahogy mondani szokás, „jóravaló emberek", és némelyikükből még kormányzók, képvi­selők, szenátorok, államtitkárok, nagymenő vállalkozók, rendőrfőnökök, tábornokok is lesznek.

Azt akarjuk mondani ezzel, hogy semmi jó nem várható a politikától? Nem. Azt akarjuk mondani, hogy semmi jó nem várható ETTŐL a po­litikától. Mégpedig azért nem, mert ez nem veszi számításba a népet, nem hallgat rá, nem törődik vele, csakis akkor környékezi meg, amikor választások vannak, amikor már minden voksra szükség van, mert nem derül ki a közvélemény-kutatásokból, hogy ki fog nyerni. No, akkor aztán dőlnek az ígéretek, hogy ezt fogják csinálni meg azt fogják csinálni, de aztán illa berek, nádak erek, a színét se látod többé nekik, csak amikor arról szólnak a hírek, hogy már mennyit sikkasztottak, de nem lehet belőle bajuk, mert a törvény, amit ők maguk, ezek a politikusok hoztak, védi őket.

Mert ez a másik probléma, hogy az alkotmányt már összevissza ron­gálták, teljesen megváltoztatták. Ez már nem az, amelyik tartalmazta a dolgozó nép jogait és szabadságait, hanem most már a neoliberálisoké a jog meg a szabadság, hogy mindig meglegyen nekik a nagy nyereségük. A bírák pedig ezeknek a neoliberálisoknak a szolgálatára állnak, mert mindig az ő javukra ítélnek, és akik nem gazdagok, azoknak persze kijár az igazságtalanság, a börtön meg a temető.

Csakhogy azért ezzel az egész zavarossal szemben, amiben a neoliberálisok halásznak, akadnak olyan mexikói férfiak és nők is, akik összefognak, és ellenállási küzdelembe kezdenek.

És evégre tudatjuk mindenkivel, hogy vannak őshonos lakosok, akik­nek a földjei itt, a messzi Chiapasban húzódnak, és ők létrehozzák a maguk autonómiáját, és védelmezik kultúrájukat, és óvják a földet, az erdőt, a vizet.

És vannak mezei munkások, vagyis parasztok, akik összeszervez­kednek, és menetelnek, mozgósítást kezdeményeznek, hogy hitelt és támogatást követeljenek a vidéknek.

És vannak városi dolgozók, akik nem hagyják magukat megfosztani jogaiktól, vagy hogy privatizálják a munkahelyeiket, hanem tiltakoznak és tüntetnek azért, hogy ne vegyék el tőlük azt a keveset, amijük van, és ne vegyék el az országtól, ami magától értetődőn az országé, mint a villanyáram, a kőolaj, a társadalombiztosítás, a közoktatás.

És vannak diákok, akik nem hagyják annyiban, hogy privatizálják az oktatást, és azért harcolnak, hogy igenis, legyen az csak ingyenes, nép­szerű és tudományos, vagyis ne szedjenek érte pénzt, hogy mindenki tanulhasson, és hogy az iskolákban ne tökfejek tanítsanak.

És vannak nők, akik nem hagyják, hogy dísznek tekintsék, megalázzák és lenézzék őket csak azért, mert nők, hanem szervezkednek és harcol­nak a megbecsülésért, amire mint nők rászolgálnak.

És vannak fiatalok, akik nem fogadják el, hogy drogokkal butítsák őket, vagy hogy életmódjuk miatt üldözzék, hanem öntudatra ébredésüket fejezik ki a zenéjükkel és a kultúrájukkal, tehát az engedetlenségükkel.

És vannak homoszexuálisok, leszbikusok, transzszexuálisok és még sokfélék, akik nem nyugodnak bele, hogy csúfot űzzenek belőlük, hogy becsméreljék, bántalmazzák, sőt gyilkolják őket csak azért, mert mások a szokásaik, és abnormálisakként vagy bűnözőkként kezeljék őket, ha­nem létrehozzák a maguk szervezeteit, hogy védelmezzék a mássághoz való jogukat.

És vannak papok és apácák meg akiket laikusoknak hívnak, akik nem a gazdagokkal tartanak, nem érik be az imádkozással, hanem arra szer­vezkednek, hogy lépést tartsanak a nép küzdelmeivel.

És vannak azok, akiket társadalmi harcosoknak neveznek, férfiak és nők, akik egész életüket a kizsákmányolt népért folytatott harccal töltik, ők azok, akik részt vesznek a nagy sztrájkokban és munkásakciókban, a városlakók nagy megmozdulásaiban, a parasztok nagy mozgalmaiban, s akik nagy megtorlásokat szenvednek el, és semmi áron, még idős korukban sem adják föl, az egyik helyről a másikra mennek, keresve a harcot, keresve a szervezkedést, keresve az igazságot, és baloldali szervezeteket alapítanak, nem kormánypárti szervezeteket, emberjogi szervezeteket, a politikai foglyok védelmére és az eltűntek fölkutatására szervezkednek, baloldali kiadványokat készítenek, tanárok és diákok szervezeteit teremtik meg, vagyis szervezik a társadalmi küzdelmet, még politikai-katonai szervezeteket is építenek, és sosem nyugszanak, és sokat tudnak, mert sokat láttak, hallottak, megéltek, harcoltak.

És egyáltalában úgy látjuk, hogy országunkban, amelyet Mexikónak hívnak, sok ember van, aki nem hagyja magát, aki nem adja meg magát, aki nem adja el magát. Vagyis aki tisztességes, és ad a méltóságára. És ez nagy elégedettséggel és örömmel tölt el minket, mert ezeket az embereket aztán nem egykönnyen nyerik meg maguknak a neoliberáli­sok, és talán meg lehet még menteni Hazánkat a tömérdek rablástól és pusztítástól, amit művelnek vele. És arra gondolunk, hogy ez a „mi", amit magunkra mondunk, bárcsak egytől-egyig magában foglalná ezeket az engedetlenkedőket.

V. Mit akarunk tenni?

Akkor hát most elmondjuk, mit is akarunk tenni a világban és Mexikóban, mert nem tehetjük meg azt, hogy látjuk, mi minden történik bolygónkon, és mégis csöndben lapulunk, mintha csak egyedül mi tartanánk ott, ahol tartunk.

Tehát, világszerte el akarjuk mondani mindazoknak, akik kitartanak és harcolnak a maguk módján és a maguk hazájában, hogy nincsenek egyedül, hogy mi, zapatisták, még ha nagyon kevesen vagyunk is, támo­gatjuk őket, és keressük a módját, hogyan segíthetünk nekik harcaikban, és hogyan beszélhetnénk velük avégett, hogy tanuljunk tőlük, mert annyit már magunktól is megtanultunk, hogy tanulnunk kell.

És el akarjuk mondani a latin-amerikai népeknek, hogy büszkeség nekünk hozzájuk tartozni, még ha csupán kicsiny rész vagyunk is belőlük. Hogy jól emlékszünk rá, évekkel ezelőtt is milyen fény támadt a földré­szen, és hogy azt a fényt Che Guevarának hívták, amiként korábban Bolívarnak hívták, mert a népek néha fölkapnak egy-egy nevet, ahogy mondani szokták, akár egy lobogót.

És szeretnénk elmondani Kuba népének, amelyik már sok-sok éve kitartón járja a maga útját, hogy nincs egyedül, és hogy nem értünk egyet a köréjük vont blokáddal, és majd meglátjuk, mi módon küldhetünk nekik valamit, ha csupán csak kukoricát is, hogy továbbra is kitartsanak. És szeretnénk elmondani az észak-amerikai népnek, hogy nem vagyunk fölforgatók, és tudjuk, hogy más dolog az ő sorozatosan rossz kor­mányzatuk, amelyik folyton csak árt az egész világnak, és egészen más lapra tartoznak az észak-amerikai emberek, akik hazájukban küzdenek, és szolidárisak más népek harcaival. És el akarjuk mondani mapuche [egy őslakos nép] fivéreinknek és nővéreinknek Chilében, hogy figyeljük harcaikat, és ta­nulunk belőlük. És a venezuelaiaknak, hogy vigyázó szemmel figyeljük, miként védelmezik szuverenitásukat, vagyis nemzetük jogát ahhoz, hogy eldöntsék, merre haladjanak. Ecuadori és bolíviai őslakos fivéreinknek és nővéreinknek pedig azt mondjuk, hogy jó történelmi leckét adnak nekünk és egész Latin-Amerikának, mert most igencsak megálljt paran­csoltak a neoliberális globalizálásnak. És az argentin piqueteróknak [önszerveződő s eleinte főleg útlezárásokkal tüntető munkanélküliek] és fiataloknak azt szeretnénk elmondani, hogy szeretjük őket. És azoknak, akik Uruguayban jobb országot akarnak maguknak, hogy bámuljuk őket. És a földnélkülieknek Brazíliában, hogy tiszteljük őket. És az összes latin-amerikai fiatalnak, hogy jó, amit csinálnak, s hogy ez nagy reménységgel tölt el bennünket.

És el szeretnénk mondani a Szociális Európához tartozó fivéreinknek és nővéreinknek, vagyis a tisztességes és lázadó európaiaknak, hogy nincsenek egyedül. Hogy nagy örömmel töltenek el bennünket nagysza­bású megmozdulásaik a neoliberális háborúk ellen. Hogy figyelmesen vizsgáljuk szervezeti formáikat és harcmodorukat, hogy esetleg tanuljunk belőlük. Hogy keressük a módját, miképpen támogassuk őket, és hogy nem küldünk nekik eurót, mert még majd leértékelődik az Európai Unió nemtörődömsége miatt, de talán háziipari termékeket küldünk, meg ká­vét, hogy árusíthassák, és hogy valamiképp ez is segítsen nekik a harcot támogató munkájukban. És talán pozolt [cukros kukoricaital] is küldünk nekik, ami jócskán erősíti az ellenálló képességet, de azért nem biztos, hogy küldünk, mert a pozol sokkal inkább a mi életmódunknak felel meg, és meglehet, hasfájást okozna nekik, és meggyöngülnének tőle a harca­ikban, és vereséget mérnének rájuk a neoliberálisok.

És szeretnénk elmondani afrikai, ázsiai és óceániai fivéreinknek és nővéreinknek, hogy tudjuk, szintén harcolnak, és hogy szeretnénk jobban megismerni eszméiket és gyakorlati tevékenységüket.

És szeretnénk elmondani a világnak, hogy szeretnénk naggyá tenni, olyan naggyá, hogy beleférjen az ellenállók összes külön világa, mert ezeket el akarják pusztítani a neoliberálisok, csakhogy nem hagyják magukat, hanem harcolnak az emberiségért.

Aztán pedig Mexikóban: itt mi szeretnénk egyezségre jutni, de kizáró­lag csak baloldali személyekkel és szervezetekkel, mert úgy gondoljuk, hogy csakis a baloldalon található meg a neoliberális globalizálással szembeni ellenállásnak az eszméje, és az, hogy olyan világot kell teremteni, ahol mindenki számára van igazságosság, demokrácia és szabadság. Nem úgy, mint mostan, hogy csak a gazdagoké az igazság, csakis a nagy üzleteléshez van szabadság, a demokrácia meg csak arra való, hogy választási propagandával pingálják tele a falakat. És mert mi úgy gondoljuk, hogy csakis a baloldaltól várható el harci terv arra, hogy Hazánk, Mexikó el ne pusztuljon.

És aztán úgy gondoljuk, hogy ezekkel a baloldali személyekkel és szer­vezetekkel majd eltervezzük, hogy s mint járjuk be Mexikót, mindenfelé, ahol csak olyan szegény és egyszerű emberek élnek, mint mi.

És nem az lesz, hogy odamegyünk megmondani nekik, mit kell tenni, vagyis hát nem utasításokat akarunk mi osztogatni.

Azt sem fogjuk kérni tőlük, hogy szavazzanak erre vagy arra a jelöltre, hiszen tudjuk, hogy aki csak van, az mind neoliberális.

Azt sem mondjuk majd nekik, hogy tegyék azt, amit mi, meg azt sem, hogy fogjanak fegyvert.

Amit tenni fogunk, annyi lesz, hogy megkérdezzük tőlük, hogy és mint élnek, hogyan küzdenek, mit gondolnak országunkról meg arról, mit kellene tennünk, hogy ne mérjenek ránk vereséget.

Amit tenni szándékozunk, annyi, hogy összegyűjtjük az egyszerű és szegény emberek gondolatait, és talán megleljük bennük ugyanazt a szeretetet, amit mi is érzünk országunk iránt.

És talán egyetértésre jutunk azokkal, akik ilyenek, mint mi: egyenes beszédű, szegény emberek, és összefogva megszervezzük magunkat országszerte, és összehangoljuk küzdelmeinket, amelyek magukban folynak, külön-külön, és így majd kitalálunk valamiféle programot, amelyik tartalmazza, amit mindannyian akarunk, és kiterveljük, hogyan vihetnénk véghez ezt a programot, amelyiknek a neve „nemzeti harci program".

És akkor, ha a legtöbb ember, akiket meg fogunk hallgatni, egyetért vele, hát akkor majd harcba indulunk, összefogva mindannyiukkal, ősla­kosokkal, munkásokkal, parasztokkal, diákokkal, tanárokkal, alkalmazot­takkal, nőkkel, gyerekekkel, öregekkel, férfiakkal, mindazokkal, akiknek helyén a szíve, és tele harci kedvvel, megindulunk azért, hogy ne dúlják föl, és ne árusítsák ki végleg hazánkat, amelynek a neve „Mexikó", és maradjon fönn a Río Bravo és a Río Suchiate között, az egyik felén a Csendes-óceánnal, a másikon meg az Atlanti-óceánnal.

VI. Hogyan fogjuk csinálni?

Ez hát itt a mi keresetlen szavunk, amelyet Mexikó és a világ szegény és egyszerű embereihez intézünk, s ezt a mostani megszólalásunkat úgy nevezzük: Hatodik Selva Lacandona-i Nyilatkozat.

És azért vagyunk itt, hogy elmondjuk egyenes szóval: Az EZLN betartja a tűzszünetre vonatkozó, vállalt kötelezettségét, nem indít semmilyen támadást a kormányerők ellen, és nem hajt végre támadó hadmozdulatokat.

Az EZLN azonban fönntartja kötelezettségvállalását arra is, hogy nem tér le a politikai harc útjáról ezzel a most megtett békés kezdeményezés­sel. Amellett az EZLN hű marad ahhoz az elgondolásához, hogy nem lép semmilyen titkos kapcsolatra hazai vagy más országbeli politikai-katonai szervezetekkel.

Az EZLN ismételten megerősíti vállalt kötelezettségét arra, hogy védel­mezi, támogatja a zapatista őslakos közösségeket, és engedelmeskedik nekik, minthogy ezek alkotják az ő főparancsnokságát, és anélkül, hogy beavatkozna belső demokratikus folyamataikba, a lehetőségei szerinti mértékben hozzájárul autonómiájuk, jó kormányzatuk erősítéséhez, és javítja életfeltételeiket. Vagyis, amit tenni fogunk Mexikóban és a világban, azt fegyverek nélkül fogjuk tenni, civil és békés mozgalommal, és anélkül, hogy semmibe vennénk közösségeinket, és abbahagynánk támogatásukat.

Következésképp… A világban…

1.  Több kapcsolatot létesítünk kölcsönös megbecsülés és támogatás alapján olyan személyekkel és szervezetekkel, amelyek ellenállást tanú­sítanak, és harcolnak a neoliberalizmus ellen, az emberiségért.

2.  Lehetőségeinkhez képest anyagi támogatásban részesítjük, úgymint élelemmel és háziipari termékekkel, fivéreinket és nővéreinket, akik szerte a világon harcolnak.

Kezdetnek kölcsönkérjük a La Realidad-i Jó Kormány Junta „Chompiras" nevezetű, mintegy 8 tonna űrtartalmú teherautóját, megrakodjuk kukoricával és talán két, egyenként 200 literes hordó benzinnel vagy gázolajjal, ahogy nekik megfelel, és átadjuk Mexikóvárosban a kubai nagykövetségnek, hogy juttassák el a kubai népnek, a zapatisták támoga­tásaképpen ellenállásukhoz az észak-amerikai blokáddal szemben. Vagy talán van egy közelebbi hely is, ahol átadhatjuk, mert nagyon messzire van innen Mexikóváros, és ha netán meghibásodik a „Chompiras", akkor jól hoppon maradunk. De hát ezt majd csak akkor, ha beérik a termés, amelyik most kezd zöldellni a földeken, és ha nem támadnak ránk, mert hogyha a most következő hónapokban küldenénk, akkor persze csak zsenge csöveket tudnánk útnak indítani, az pedig nem lenne jó még tamalba [leveles tésztaféleség] se, jobb lesz hát novemberben vagy decemberben.

És megállapodunk majd a háziipari szövetkezetek asszonyaival is, hogy küldjünk egy jó csomó varrottast Európa országaiba, ami talán már nem is lesz Unió akkor, és úgyszintén küldünk még hamisítatlan szemes kávét is a zapatista szövetkezetekből, hogy adják el, és bevételezzenek belőle némi pénzt a harcukhoz. Ha pedig nem adják el, akkor még mindig kitelik belőle saját maguknak egy-két csésze kávé, és elbeszélgethetnek mellette a neoliberálisok elleni harcról, ha meg egy kissé hidegre fordul az idő, betakarózhatnak a zapatista holmival, mert ez olyan tartós, hogy akár kézzel, akár sulykolással is mosható, és ráadásul nem fakul ki.

Bolíviai és ecuadori őslakos fivéreinknek és nővéreinknek szintén küldünk egy kevés nem génkezelt kukoricát, csak még azt nem tudjuk pontosan, hol adjuk át, hogy el is jusson oda, de annyi biztos, hogy ké­szek vagyunk erre a kis segítségnyújtásra.

3. És minden ellenállásban küzdő férfinak és nőnek szerte a világon azt mondjuk, hogy újabb interkontinentális találkozókat kell tartanunk, de legalább még egyet. Talán ez év decemberében vagy jövő januárban, meg kell még gondolni. Nem akarunk véglegeset mondani arról, hogy mikor, mert még arról folyik a szó, hogy s mint jussunk teljes egyetértésre mindenben, hol, mikor, hogyan, kivel. De ne legyen ott szószék, mint a templomban, ahol csak kevesen beszélnek, az összes többiek meg csak hallgatják az igét, csak semmi templomosdi, egy szinten szólaljon föl min­denki, persze, csak sorjában, úgyhogy ne legyen hangzavar, amitől nem érteni a szót, hanem jól megszervezve, hogy mindenki meghallgassa a beszélőt, és jegyezze föl a füzetébe a többiek szavait az ellenállásról, hogy aztán ki-ki tovább adhassa társainak és társnőinek a maga vilá­gában. És olyan helységre gondolunk, ahol jó nagy börtön van, mert hogyha netán megszorongatnak és bebörtönöznek bennünket, akkor ne legyünk rendetlenül összezsúfolva, hanem még ha foglyok leszünk is, szervezettek maradjunk, és a börtönben is folytassuk a nemzetközi találkozót az emberiség érdekében és a neoliberalizmus ellenében. Most pedig elmondjuk, mit teszünk ezért, hogy egyetértésre jussunk abban, hogy s mint juthatunk majd egyetértésre. Mi tehát a következőképpen gondoljuk tenni, amit tenni szeretnénk a világban:

Mexikóban…

1.  Folytatjuk a harcot Mexikó indián népeiért, de nem csak értük és nem csak velük, hanem Mexikó összes kizsákmányoltjáért és kifosztottjáért, és mindannyijukkal együtt és szerte az egész országban. És amikor azt mondjuk: Mexikó összes kizsákmányoltja, akkor azokról a fivéreinkről és nővéreinkről is beszélünk, akik kénytelenek voltak az Egyesült Álla­mokba menni munkát keresni, hogy meg tudjanak élni.

2.  Meg szándékozzuk hallgatni a mexikói nép keresetlen szavú és szegény embereit, közvetlenül, közvetítők és közbenjárók nélkül akarunk elbeszélgetni velük, és amit tőlük hallunk és tanulunk, annak megfele­lőn állítunk össze együtt ővelük, ezekkel a hozzánk hasonló szegény és egyenes szavú emberekkel, egy nemzeti harci programot, de olyat, amelyik világosan baloldali program, vagyis antikapitalista, azaz anti-neoliberális, tehát amelyiknek a célja az igazságot, a demokráciát és a szabadságot megteremteni a mexikói nép számára.

3.  Megpróbálunk létrehozni vagy visszahozni egy másfajta politizá­lást, olyat, amelyiket megint a többiekért való szolgálat szelleme hat át, anyagi érdekek nélkül, áldozatosan, odaadón, becsületesen, szavatartón, amelyiknek az egyetlen fizetsége a kötelességteljesítésből fakadó elé­gedettség, vagyis ahogy korábban tették a baloldal harcosai, akiket nem állíthatott meg semmilyen csapás, sem börtön vagy halál, még kevésbé a zöldhasú dollár.

4.  Amellett el-el szándékozunk látogatni sokfelé avégett is, hogy tár­sakat toborozzunk arra a harcra, amelyet egy új alkotmány, vagyis új törvények követelésével folytatunk, amelyek számításba veszik a mexi­kói nép igényeit: lakást, földet, munkát, egészségügyi ellátást, oktatást, információt, kultúrát, függetlenséget, demokráciát, igazságosságot, sza­badságot és békét. Új alkotmányt akarunk, amelyik elismeri a nép jogait és szabadságait, és megvédi a gyöngét a hatalmaskodóval szemben.

Ezért…

Az EZLN küldöttséget meneszt vezetőségéből ennek a munkának az elvégzésére hazai területen, meghatározatlan időre. Ez a zapatista küldöttség, közösen ehhez a Hatodik Selva Lacandona-i Nyilatkozathoz csatlakozó baloldali szervezetekkel és személyekkel, azokra a helyekre megy el, ahova kifejezetten hívnak bennünket.

Úgyszintén közhírré tesszük azt is, hogy az EZLN szövetségi politikát valósít meg nem-választási szervezetekkel és mozgalmakkal, amelyek elméletben és gyakorlatban baloldaliként határozzák meg magukat, az alább következő föltételek mellett.

Nemet mondunk azokra a megállapodásokra, amelyeket azért kötnek fölül, hogy kötelezővé tegyék őket alul; mi azért kötünk megállapodá­sokat, hogy együtt menjünk meghallgatni és szervezni a fölháborodást; nemet mondunk arra, hogy olyan megmozdulásokat idézzenek elő, amelyek utóbb tárgyalásokba torkollnak azok háta mögött, akik végre­hajtják őket; mi azért szervezünk megmozdulásokat, hogy mindenkor számításba vegyük a részvevők véleményét; nemet mondunk az adományok, pozíciók, előnyök, tisztségek hajhászására a hatalomtól és a hatalomra törekvőktől, mert mi túllépünk a választási naptárakon; nemet mondunk arra az igyekezetre, hogy fölülről próbálják megol­dani nemzetünk gondjait, mert mi ALULRÓL ÉS ALULRA alakítunk ki alternatívát a neoliberális rombolással szemben, baloldali alternatívát Mexikó számára.

Igent mondunk a szervezetek önállóságának és függetlenségének, harci formáinak, szervezeti módozatainak, belső döntési folyamatainak, legitim képviseleteinek, törekvéseinek és követeléseinek kölcsönös tiszteletben tartására; igent mondunk a világos elkötelezettségre a nemzeti szuverenitás egyesült és összehangolt védelmezése mellett, a rendíthetetlen szembeszegülésre a villamos energia, a kőolaj, a víz és a természeti erőforrások privatizálási kísérleteivel.

Vagyis ahogy mondani szokás, arra szólítjuk föl a be nem jegyzett bal­oldali politikai és társadalmi szervezeteket, valamint a baloldali érzelmű személyeket, akik nem tartoznak bejegyzett politikai pártokhoz, hogy jöjjünk össze a nekik megfelelő időben, helyen és módon egy nemzeti kampány megszervezése végett, amelynek során ellátogatunk hazánk minden lehető zegébe-zugába, hogy meghallgassuk népünk szavát, és szervezett alakba öntsük. Tehát olyasmi lesz ez, mint egy kampány, csak nagyon más, mert nem választási.

 

Fivérek és nővérek!

Ez a mi szavunk, amelyet kinyilatkoztatunk:

A világban még szorosabb testvéri kapcsolatra törekszünk a neolibera­lizmus ellen és az emberiség érdekében vívott ellenállási küzdelmekkel.

És támogatni fogjuk, ha kicsivel is, ezeket a harcokat.

És kölcsönös tisztelettel tapasztalatokat, történeteket, eszméket, álmokat cserélünk.

Mexikóban pedig végigjárjuk az egész országot, bejárjuk a romokat, amelyeket maga után hagyott a neoliberális háború, és végiglátogatjuk a romok között virágzó, elsáncolt ellenállási gócokat.

Fölkeresünk bárkit, találkozunk bárkivel, aki ugyanúgy szereti ezt a földet és eget, mint mi.

Fölkeressük La Realidadtól Tijuanáig azokat, akik készek szervez­kedni, harcolni, megteremteni talán az utolsó reménységet arra, hogy ez a Nemzet, amely mindazóta kitart, amióta egy sas leszállt egy nopálkaktuszra fölfalni egy kígyót, hogy ez a Nemzet el ne enyésszen.

Megyünk a demokráciáért, szabadságért és igazságosságért azok számára, akiktől mindezt megtagadták.

Megyünk más politikával, baloldali programmal és egy új alkotmány követelésével.

Szólítjuk az őslakosokat, munkásokat, parasztokat, tanítókat és diá­kokat, háziasszonyokat, bérlőket, kistulajdonosokat, kiskereskedőket, kisvállalkozókat, nyugdíjasokat, szakképzetleneket, szerzeteseket és apácákat, tudósokat, művészeket, fiatalokat, nőket, öregeket, homosze­xuálisokat és leszbikusokat, fiúkat és leányokat, hogy egyénileg vagy kollektíven vegyenek részt közvetlenül, a zapatistákkal együtt, ebben a NEMZETI KAMPÁNYBAN a politizálás más formájának, a nemzeti és baloldali küzdelem programjának kialakításáért és egy új alkotmány létrehozásáért.

Ez hát a mi szavunk arról, amit tenni fogunk, és hogy miképpen szán­dékozzuk ezt megtenni. Itt láthatja, aki csatlakozni akar.

És azt mondjuk a férfiaknak és nőknek, hogy mérlegeljék szívükben alaposan, fogadják be a szót, amellyel jövünk, és ne féljenek, illetve, ha félnek is, zabolázzák meg félelmüket, aztán jelentsék ki nyilvánosan, ha egyetértenek az eszmével, amelyet hirdetünk, és akkor egyszeriben látnivaló lesz, hogy ki és hogyan és hol és merre és mikor van amellett, hogy megtegyük ezt az újabb lépést a harcban.

Addig is, amíg gondolkodnak rajta, elmondjuk, hogy most, 2005 hatodik havában mi, a Nemzeti Fölszabadítás Zapatista Hadseregéhez tartozó férfiak, nők, gyermekek és öregek már elhatároztuk és jóváhagytuk ezt a Hatodik Selva Lacandona-i Nyilatkozatot, aláírta, aki tud írni, és aki nem, az ujja nyomát hagyta rajta, ámbár csak kevesen vannak, akik nem tud­nak írni, mert már előrehaladott az oktatás itt, ezen az emberiségért és a neoliberalizmus ellen lázadó területen, vagyis a zapatista égen és földön.

Ez volt a mi keresetlen szavunk, amelyet az egyszerű és szegény emberek nemes szíveihez intéztünk, akik ellene szegülnek az igazság­talanságnak és lázadnak ellene szerte a világban.

DEMOKRÁCIA! SZABADSÁG! IGAZSÁG!

 

Délkelet-Mexikó hegyeiből a

Zapatista Nemzeti Fölszabadító Hadsereg Főparancsnoksága, Őslakos Földalatti Forradalmi Bizottság

 

Mexikó, a 2005. esztendő hatodik havában, vagyis júniusában.

 

(Fordította: Csala Károly)

Evo Morales Ayma és Álvaro García uraknak, La Paz

Önökhöz fordulunk ezzel a nyílt levéllel, ámbár aligha fogják elolvasni, mert vagy nem jut a tudomásukra, vagy nem érdekli önöket. De még ha mellőzik, ha semmibe veszik is, akkor is szeretnénk elmondani, mit ér­zünk ma sokan, ennek a népnek fiai és leányai. Azért urazzuk magukat, mert már évek óta megszűntek testvéreink és elvtársaink lenni, mert eltávolodtak a néptől, nem tudják, mi folyik idelent. Nem az erényeik, hanem a hibáik, amelyeket jól ismerünk, sokasodtak meg tízszeresen, aggasztó, méltatlan és szomorú módon.

Emlékszünk még rá, amikor tegeződve együtt vonultunk, Evo, népün­kért, amikor börtönből való szabadulásodért kampányoltunk, Álvaro; ami­kor Cochabambában a régi gyárépületben ütöttük föl főhadiszállásunkat, ahol a rossz kormányok ellen konspiráltunk. Ezekhez most nagyon is hasonlónak bizonyul az önöké: ROSSZ KORMÁNYZAT.

Hamar feledésbe merült, hogy nem azért küldtük önöket a kormányba, hogy hivatalt viseljenek, hanem hogy alakítsák át a kormányzást, hogy változtassanak az emberek életén. Most azt látjuk, hogy maguk alakultak át valamennyien. Látjuk ugyan a nép életét is változni: csakhogy rossz irányba, a rosszról még rosszabbra fordulni.

Attól a 2005. december 22-étől fogva (amikor könnyekre fakadtatok, Evo, Álvaro!), maguk máig semmi mással, csakis a hagyományos hará­csoló politizálással foglalkoztak, azzal, hogy pénzzel, tisztségekkel lekö­telezve alárendeljék maguknak a társadalmi és szakszervezeti, katonai és rendőri vezetőket, hogy kirekesszék és megbélyegezzék azt, ami és aki bírálatot fejezhet ki, mindent, amit mi azért tettünk szóvá, hogy javítani lehessen rajta. Mi néhányan megengedtük magunknak azt a luxust, hogy visszautasítsuk az ajánlatokat, és ezért ellenség legyen belőlünk, vagy hogy egyszerűen nemlétezőknek tekintsenek bennünket.

Azt kértük: takarékoskodjanak, a néppel törődjenek inkább, ne politikai ellenfeleikkel; teremtsenek állásokat, ipart, munkát, erősítsék a szolida­ritást, a testvériséget, a nagylelkűséget.

Hová lett az „engedelmeskedve parancsolni" jelszó, amit te, Evo, a zapatistáktól kölcsönöztél? Azt parancsolta neked a nép, hogy le kell paktálni a jobboldallal az Alkotmányozó Gyűlésben? Azt parancsolta neked a nép, hogy neoliberálisokkal, opportunistákkal és a nemzetközi együttműködési szervezetekben üldögélő semmittevőkkel kell kabinetet alakítanod, akiket sohasem lehetett látni a nép harcai során az utcákon, az utakon, a közösségekben, az éhségsztrájkokban, a gyárakban? Hol volt a te kabineted legtöbb tagja 2000-ben, 2001-ben, 2002-ben, 2003-ban, 2005-ben? A nép parancsolta neked, hogy a polgármestereknek, a kormányzóknak, a neoliberális „szépségkirálynőknek" és szakértőknek kell a kormánytisztségeket fölkínálnod? Kik döntenek ebben a kormány­ban? A nép vagy a „llunk'u"-k [talpnyalók – kecsuául], akik azért sündö­rögnek ott annyian, hogy el ne veszítsék a hatalom adta előjogaikat?

Kik gyakorolnak ellenőrzést országunk gazdasága fölött? Az őslakosok és a „civil mozgalmak" vagy a transznacionális olaj- és bányatársaságok meg a nagy bankok igazgatói, akik ma nagyobb jövedelmet húznak, mint bármelyik korábbi kormány alatt, s akiket te hízelegve „társaidnak" tisztelsz? Azokban az aggasztó körülményekben és sanyarúságban van ezeknek cinkos „társ"-szerepük, amelyek ránk szakadtak ebben a csaknem 5 esztendőben. Hol vannak azok a több ezermillió dolláros államkincstári tartalékok, amelyeket folyton mint létezőket emlegetsz?

Mire valók a lakosság megtévesztését szolgáló államosítások, amelyek során a nép pénzéből kárpótolják a transznacionális kizsákmányolókat? Ezeket a vállalatokat a régi, gerinctelen, neoliberális és korrupt hivatal­noksereg irányítja.

Hol marad az ország földgázra alapozott iparosítása? Az új alapokra helyezett gazdaság, amely a Földanya tiszteletben tartásán alapul, az a kiegyensúlyozott, harmonikus viszony a Pachamamához, amiről annyit szónokolsz? Talán nem adtál át ezer meg ezer hektárnyi földet a transznacionális olaj- és bányatársaságoknak, hogy folytathassák a Földanya kiszipolyozását? Móresre tanítottad vajon az Állam Új politikai Alkotmányával (NCPE) Oriente földbirtokosait?

A gazdasági modell továbbra is kizsákmányoló, neoliberális, kapitalista, szöges ellentéte annak, amiről szónokolsz.

Talán a nép parancsolta meg önöknek, hogy 40 millióért magánrepü­lőgépet vásároljanak, amikor „a maguk népének" nincs hol laknia, és nélkülözi az alapvető szolgáltatásokat? Talán a nép utasította magukat, hogy tűrjék a kábítószer-kereskedelmet, amely sohasem látott csúcsra hágott, s előbb-utóbb Ciudad Juárezt vagy Medellint csinál népünk hazá­jából? Megeshet, hogy ugyanaz a kokalevél, amelyik belőled, Evo, elnö­köt csinált, ugyanaz eredményezi majd hatalomtól való megfosztásodat.

Ismerik-e önök, micsoda dolog sorban állni, hogy a gyerekek beirat­kozhassanak az iskolába; vagy közkórházak kapui előtt éjszakázni, hogy aztán csapnivaló orvosi ellátásban részesülhessen az ember? A népnek nincsen magánbiztosítása, nincs meg az a kiváltsága, hogy a gazdagok klinikáin gyógykezeltesse magát.

Tudják-e, milyen érzés bepréselődni egy kisbuszba vagy egy irány­taxiba, és hallgatni népünk érzelemnyilvánításait? Mentek-e már ki a nagyvásártelepre lealkudni az árakból, családi kosárral, amelyik egyre kevésbé tölthető meg, hogy csillapítani lehessen családjaink éhét?

Vajon a nép parancsolta, hogy annyi előjoguk legyen, annyi testőrük, asszisztensük, kabinetfőnökük és -főnökasszonyuk, titkáruk, de annyi, hogy lehetetlenné tegyék közvetlenül szót váltani magukkal? Ki fizeti ezeket maguknak? Ki fizeti ételeiket, közlekedésüket, egészségbiztosí­tásukat, biztonságukat, repülőgépeiket, költségeiket? Mi fizetjük: a nép, amelynek egykor önök is részei voltak.

A nép parancsolta maguknak a „gasolinazó"-t, [a 82 százalékos benzin­áremelést], ezt a brutális, ésszerűtlen, pökhendi neoliberális intézkedést, ami még tovább nyomorítja azokat az embereket, akik már akkor is alig képesek megélni, ha szerencsésen állást kapnak egy kereskedésben vagy valamilyen beosztást egy hivatalban?

Maguk mindig azt hangoztatták, hogy megbukott a neoliberalizmus. A „gazolinazo" talán népi, forradalmi húzás? Nem inkább a maguk gazda­sági modelljének a csődje?

Miért is kell ahhoz folyamodniuk – ahogy minden korábbi kormány is tette -, hogy a lakosság, alapvetőn a bérből-fizetésből élők vállára terhel­nek minden csődöt, akiknek átlagosan úgy ötvenszer kevesebb a jöve­delme, mint maguknak, és százszorta nagyobb szükséget szenvednek?

Milyen kár, hogy maguk, akik mindig azt mondogatták, hogy a hatalom a népé, hogy ez egy őslakos-népi kormány, milyen kár, hogy mindez ha­zugság, csalás maguktól, LLULLAS! [Goromba kecsua szó arra: „hazug gazemberek".]

Szerencsére, harcainknak köszönhetőn, amelyekben nemegyszer együtt küzdöttünk, megtanultunk valami nagyon fontosat: megtanultunk a saját fejünkkel gondolkodni és saját magunk cselekedni, hogy többé senki se mondhassa meg nekünk, mit is kell tennünk, hogy többé senki se vezethessen bennünket az orrunknál fogva, hogy a nép szavazatából, a bizalomból és a reménységből, amely az utóbbi időkben a leginkább elszegényedett és becsületes rétegekben támadt, ne lehessen ünnep a gazdagoknak, a hatalmasoknak, a báránybőrbe bújt neoliberális farka­soknak, meg „szépségkirálynőknek". A haladás folyamata nem propa­ganda, a haladás nem üres szó, a haladás nem marketing, a haladás az emberek életének megváltoztatása. S ezt jól jegyezzék meg, mert nem hagyjuk magunkat becsapni többé, az olyanoktól sem, mint amilyenek önök, akik népünk méhének szülöttei.

Végezetül idézni szeretnénk, amit egy vén aymara bölcs mondott: Az őslakost nem a testi jelleg teszi, sem a nyelv, sem a név, sem a kultúra; attól őslakos, hogy viselkedése nemes, tiszteletet parancsoló, a kölcsö­nös megbecsülés, az átlátszó őszinteség, a másokra odafigyelés jellemzi. Azt kérdezzük: ilyenek önök? Alulról és balról – ahogy a zapatisták mond­ják – mi úgy látjuk: gőgösek, arrogánsak, mindenben maguk döntenek, senkire sem hallgatnak, diszkriminálnak, sértegetnek, kirekesztenek, rágalmaznak. És így akarnak hatalmon maradni sok-sok évig?

A baj az, hogy nem értik, micsoda felelősséggel jár, amit magukra vállaltak ennek a fejlődési folyamatnak fontos részeként, az emberekkel szemben, népünkkel és a világ többi népével szemben; annak bizonyí­tásában való részt vállalásukkal, hogy lehetséges az önkormányzás, hogy lehetséges engedelmeskedve parancsolni, hogy lehetséges más fejlődési, „jóléti" modell fölépítése, hogy lehetséges egy más világ. Ez a folyamat boldog reménykedéssel adta magát az önök kezére. Ennek a folyamatnak a törvényes ura a bolíviai nép, fiai és leányai, férfijai és asszonyai, ifjai és vénjei, vidékiek és városiak, akiknek az erőfeszítéseit nem kaparinthatja meg magának senki, nem cáfolhat rájuk senki, nem bitorol­hatja el, sajátíthatja ki, árusíthatja ki, rendelheti alá magának, sem önök, sem mindazok, akik ma, eltévelyedve, helyettünk hoznak döntéseket.

Nem a kormányok fontosak nekünk, nekünk a népek fontosak, és most veszendőben van ennek a folyamatnak a társadalmi bázisa, aminek a létrehozása olyan sokba került nekünk. Visszatérőben a jobboldal, amely ellen harcoltunk, és harcolunk továbbra is.

Ahhoz, hogy tudassuk: létezünk, mozgósítanunk kell magunkat, és ezt mi meg is tesszük, jól jegyezzék meg.

De nem azért mozgósítunk, hogy szembefordítsuk egymással a test­véreket, amihez maguk adtak tápot az utóbbi években tehetetlenkedésükkel, s amire példa Huanuni, Cochabamba, Pando, Yungas, Sucre.. ahol gyűlölködve egymásnak esett és elesett annyi fivérünk és nővérünk, szülőföldünk megannyi gyermeke.

Álvaro, mondottuk már neked: első az emberfia, csak azután a szá­mok, adatok.

Ne forduljanak önök szembe velünk, ne provokáljanak, ne osszanak meg, s ne is vegyenek semmibe minket. Létezünk, becsülettel élünk. Harcolni fogunk minden ellen, ami csak mételyez bennünket mindennapi életünkben.

• Visszavonni a népellenes, átkos 748. számú rendeletet!
• Véget vetni a soknemzetiségű állam belső gyarmatosításának!
• Semmilyen párt, se bal, se közép, se jobb ne avatkozzon bele akci­óinkba és döntéseinkbe, ne használja ki őket!
• Ahogy 2000-ben, ahogy 2003-ban, Cochabamba és Alto meg fogja hiúsítani a népellenes politikákat!

Oscar Olivera Foronda
Marcelo Rojas
Abraham Grandydier
Aniceto Hinojosa
Vásquez Carlos Oropeza

 

(Fordította: Csala Károly)