Az államszocialista rendszerek válságáról szóló megemlékezések, írásos elemzések, konferenciák a kurrens jelenkori történeti irodalom meghatá­rozó részét képezik. Mitrovits Miklós könyve is egy ilyen válságról szól: a lengyel Szolidaritás mozgalomról, illetve a szovjet politika reagálásáról az eseményekre. A Szolidaritás a korábbi válságoktól (1956, 1968) eltérően alulról, a párt akaratával szemben jött létre, és a lakosság többségét maga mellé állító tömegmozgalommá alakult, amit a párt egyedülálló módon elismert a munkások képviselőjének.

A könyv bevezetőjében olvashatjuk, hogy a szerző a válsággal kap­csolatos szovjet politikát kívánja részletesen feltárni, ezt tartja egyik fő feladatának. Ebből következik, hogy vizsgálnia kellett a nemzetközi kapcsolatrendszert (a Szovjetunió és a többi államszocialista ország vi­szonyát), valamint a Szovjetunió belső helyzetét is. Kifejtett módszertani alapállása szerint a forrásokat igyekszik az össztörténeti folyamatban elhelyezni és értelmezni. Elhatárolódik a posztmoderntől („mely a történe­lemből kiragad részleteket, és azt önállóan magyarázza") és a pozitivista tényfabrikálástól („a dokumentumok kizárólagossága"). (Mitrovits 2010, 12 – A további oldalszámok mindig e kiadványra vonatkoznak – Sz. L.) Vizsgálódásának fő szempontjai:

• Miért Lengyelországban jött létre a Szolidaritás, milyen okok vezettek a kialakulásához?
• Milyen alternatívát kínált az államszocializmussal szemben, miért nem jöhetett létre egy „másik Lengyelország"?
• Milyen szerepet játszott az eseményekben a Szovjetunió?

Az első ponttal kapcsolatban – a Szolidaritás kialakulását ismertetve -a bevezetőben a szerző fontos történelmi előzményeket említ a lengyel fejlődés sajátosságai közül, amelyek a közvetlen, alulról szerveződő demokratikus mozgalom kibontakozásának előfeltételeit biztosíthatták. Ilyen a liberum veto, az idegen hatalmak elleni felkelés hagyománya és az ezzel járó földalatti konspirációs technikák kiépülése, a szolidaritás hagyománya, a lengyel munkásmozgalom és a szocialista párt, amely nemzeti-keresztény jelleggel alakult ki a XIX. század végére. Ennek váz­latos áttekintését követi az 1945 után kialakult államszocialista rendszer sajátosságainak részletesebb bemutatása. Tárgyalja az iparosítást és az ipari munkásság helyzetét, az agrárpolitikát, az értelmiségi koncepciókat, a lengyel egyház és a szakszervezetek szerepét, Katyń tragédiáját – mely utóbbi a lengyel-szovjet viszonyt beárnyékolta.

A legfontosabb gazdasági nehézséget a korszerűtlen beruházások irreálisan magas aránya okozta; ez és a fogyasztás visszafogása a lakásépítések elmaradásával feszültséget keltettek a társadalomban. A gazdasági problémákat is nemzetközi összefüggéseiben szemléli a szerző. Az 1970-es években beköszöntő gazdasági korszakváltás lengyel hatásai között az eladósodást emeli ki, az infláció is ebből eredeztethető, az árucikkek hiánya miatt pedig virágzott a feketepiac. Mitrovits rámutat a lengyel pártvezetők optimizmusára a hitelfelvétellel kapcsolatban, a propaganda és a valóság közötti ellentétre. Ismeretes az is, hogy a me­zőgazdaságban a föld nagy része magántulajdonban maradt, ezzel az állami szektoron kívül álló gazdasági bázis hatása tovább élt. Az állam folyamatosan büntette a magángazdákat, az állami beruházások jóval kisebb arányban érkeztek ide, mint azt a termelés volumene indokolta volna. Ez vezetett az élelmiszerhiány kialakulásához. További jelentős szerepet játszott a katolikus egyház, amely a térségben egyedülálló autonómiájával, karizmatikus vezetőivel a párt konkurenciája lehetett a társadalom vezetésében. (290) Az egyetemistáknak a nyugati eszme­áramlatok iránti fogékonysága, az ideológiai pluralizmus és a vélemények szabad kinyilvánítása gyengítette az államszocialista párt hatalmát. Az értelmiség és a diákság egy része ellenzéket képezett a párttal szemben, de mivel a munkásságra támaszkodtak/hivatkoztak, lényegében antikapi­talista programot képviseltek. A katolikus egyház társadalmi tanítását, a munkásokhoz, munkához való viszonyát is alaposan részletezi a szerző, azonban az önigazgatási gondolat szempontjából nem teljesen világos, hogy az egyház által támogatott magántulajdon és az önigazgatás által preferált kollektív tulajdon hogyan volt összeegyeztethető. (75) Az egy­házi és az önigazgatói tulajdonfelfogásból fakadó ellentéteket elkeni Mitrovits, pedig ennek az egyház rendszerváltásban betöltött szerepére nézve is jelentős hatása volt.

A második pont kevésbé kidolgozottnak hat, mint a másik kettő. A Szo­lidaritás előzményei és a Szovjetunió szerepe a Szolidaritás elfojtásában, a hadiállapot bevezetésében formailag is elkülönülő részeket alkotnak, míg az alternatíva bemutatása ezek között a részek között van „szét­szórva". Ebből is fakadhat, hogy ennek az alternatívának a bemutatása kevésbé egységes, nem összefüggő. A különböző önigazgatói, gazdasági programokat bemutatja a szerző, és a gyakorlati megvalósulásukról is tesz megjegyzéseket, de nem egy blokkban, hanem az események előrehaladtával. A szerző szerint a Szolidaritás alsóbb szintjein radikáli­sabb követeléseket fogalmaztak meg, mint a vezetők. Az 1980. nyári kö­vetelések bemutatása során (szakszervezeti és munkásjogok követelése, életszínvonal emelése, szociálpolitikai problémák megoldása) Mitrovits kifejti, hogy a követelések egyike sem volt közvetlenül politikai, de az államszocialista rendszerben mindegyik politikai kérdésnek számított. A párt legitimációját, mint a munkásosztály egyetlen képviselőjét, itt súlyos kudarc érte, bár belekerült a megállapodásba, hogy a Szolidaritás elisme­ri a LEMP vezető szerepét. A Szolidaritás is megkapta a felhatalmazást, hogy a munkások érdekeit védje, de a mozgalmat körülvevő rendszerben képtelen volt gyakorolni a jogait. A szerző szerint az egyetlen hatásos fegyver a sztrájk volt, a párt pedig képtelen volt a „neokorporatív alterna­tívát" elfogadni, ezért állandó harc bontakozott ki a párt és a Szolidaritás között. A későbbiek során, 1981 őszére a Szolidaritásban több irányzat kristályosodott ki, egyre nagyobb teret nyertek a nacionalista-populista hangok, amelyek a gazdasági bajok okát a nemzeti függetlenség hiányá­ban látták. A szerző szerint a munkás-önigazgatás volt a legáltalánosab­ban elfogadott, támogatott koncepció a rendszer megváltoztatására. A terv lényegét alkotta a társadalmasított vállalat, a vállalaton belül pedig a munkásönkormányzat szabad gyűlése lett volna a legfelsőbb hatalmi szerv, a munkásönkormányzat joga lett volna meghatározni a vállalat fejlődésének fő vonalát, a szervezeti struktúrát, és a szakszervezetekkel közösen döntöttek volna a megtermelt jövedelem elosztásáról. Az önkor­mányzatiság legfelsőbb szintjét a kétkamarás parlament alkotta volna, a politikai és gazdasági funkciók különválasztásával. (246) A gazdasági válság leküzdésére szerkesztett programjavaslatok viszont arról győznek meg – érvel a szerző -, hogy a munkásönkormányzás „csak fegyver volt a kézben, a bürokrácia legyőzése [érdekében] és a párt centralizált döntéshozó hatalmával szemben", s a szociális piac, végső soron a kapitalizmus visszaállítása volt a cél. (251)

A harmadik pont (a Szovjetunió szerepe az eseményekben) alapul a leginkább levéltári forrásokon. A szerző részletesen elemzi a vonatkozó fejleményeket, a lengyel és a szovjet pártvezetés válságkezelő mód­szereit, a szovjetek nyomásgyakorlását és a hadiállapot bevezetését. A szerző külön fejezetben mutatja be a Szovjetunió eljárását a 68-as csehszlovák válsággal kapcsolatban, a gazdasági nehézségeket, a nemzetközi helyzet átalakulását, a technológiai lemaradást, az eladó­sodást és a mezőgazdaság katasztrofális helyzetét, valamint a Szovjet­unió elszigetelődését Ázsiában, és az új, agresszív amerikai külpolitikai kurzust, amely fegyverkezési versenyre akarta késztetni a szovjeteket. Lengyelországban nem alkalmazhatták a szovjetek a katonai bevonu­lást – érvel a szerző -, mert Lengyelország geopolitikai fontossága, hagyományos oroszellenessége, a kelet-európai viszonylatban nagy és modern hadserege a bevonulás ellen hatott. (291) A szovjet vezetés számított a lengyel válságra, de az ellenzéki mozgalom olyan gyorsan vált meghatározó erővé Lengyelországban, hogy a kormány hamar kompromisszumra kényszerült a Szolidaritás vezetésével, és megálla­podást kötött vele. Ezt követően a lengyel és a szovjet vezetés között harc indult, hogy a lengyelek saját erőből, minél rövidebb idő alatt oldják meg a válságot. A nyomásgyakorlás volt a fő eszközük a szovjeteknek; ide tartoztak a kulisszák mögötti tárgyalások, a nyílt levél, a szomszé­dos országok vezetőinek nyilatkozatai, a Szovjet Hadsereg és a Varsói Szerződés hadgyakorlatai, illetve a Pravda vezércikkei is. 1981 végére a folyamatos fenyegetés és a kifáradás hatására a lengyel társadalom már hajlott a megegyezésre. Az SZKP vezetése végül elérte a hadiál­lapot bevezetését, Lengyelország a Varsói Szerződés tagja maradt és végső soron a LEMP hatalma is megmaradt, de a gazdasági, társadalmi problémák nem szűntek meg.

A mű a hadiállapottól a rendszerváltásig terjedő időszak rövid ismer­tetésével zárul. A LEMP nem tudta megoldani a gazdasági problémákat, az árak gyorsan emelkedtek, egyes élelmiszerek és iparcikkek eseté­ben állandósult a hiány, a költségvetés továbbra is deficites volt. A vál­toztatáshoz kedvező feltételeket teremtett az átalakuló szovjet politika. Mihail Gorbacsov vezetésével meghirdették a peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyilvánosság) programját, egy demokratizációs elkép­zelést. Az 1986-os amnesztia meghirdetése jelezte az új nemzetközi helyzet lengyelországi következményeit, az 1988-as áremelések elleni sztrájkok pedig a tárgyalásos rendszerváltás kialakulásához vezettek. A tárgyalások során a Szolidaritás már megváltozott összetételű veze­téssel és ennek megfelelően megváltozott követelésekkel vett részt. A nacionalista szárny, illetve a munkás-önigazgatás képviselői kimaradtak a tárgyalásokból, a Walesa által vezetett centrum volt a meghatározó, a gazdasági bizottságokban pedig a liberális közgazdászok vitték a vezető szerepet. „A Szolidaritás az újkapitalista viszonyok között egyszerű szakszervezetté degradálódott, politikailag pedig darabokra hullott szét. Walesa elnökként már nem folytatott munkáspolitikát, nem gátolta meg a neoliberalizmus mintatervének megvalósítását, a társa­dalom pedig már nem tudta megszervezni önmagát az új rendszerrel szemben." (300)

A szerző problematikusnak látja a biotechnológia kritikájára használt ezoterikus világnézeti keretet és az ebből fakadó általánosításokat. Nem világos, miért és hogyan lehetne szubjektív világnézeti preferenciák miatt en bloc tiltani a legígéretesebb biotechnológiai kutatásokat, amelyek számos gyakorlati előnnyel járhatnak még egy kapitalista gazdaságon belül is.

Több szempontból is nehéz a molekuláris biológiát „belülről” ismerőként hozzászólni Fülöp Ádám: „I-nemzedék ” (Eszmélet 89 [2011. tavasz] 101-107) című cikkéhez. Először is problémát okoz az írás által hasz­nált nyelvi és világnézeti háttér. Egy naturalista ontológia szempontjából az érvelés által használt számos fogalom („isteni Egység”, „Teremtés”, „isteni aktus”, „elsődleges valóság”) nem igazán értelmezhető, illetve az általuk feltételezett jelenségek létezésére – és ezáltal relevanciájukra a vitában – nem ismerünk meggyőző bizonyítékokat vagy érveket, így a vitát nem tudjuk erről a bázisról folytatni. Ez problémát jelent abból a szempontból, hogy a kifejtett érvelés – amely teljes tudományágakkal szemben élesen elutasító – jelentős részben ezekre a fogalmakra épít, illetve az említett (állítólagos) jelenségek elleni „sérelmekre” hivatkozik elutasításuk legitimációjaként.

Ellenérveket tehát csak ezektől a transzcendens jellegű érvektől el­vonatkoztatva tudnánk mondani, így viszont tudatosan nem egészen az eredeti cikk érvelésére reagálunk.

Talán ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy ugyanebből az okból problematikus, amikor a géntechnológiát/szintetikus biológiát egyszerűen vallási szlogenekkel („a tudósok Istent játszanak”) támadják, hiszen az európai kontinens lakosságának nagy része felmérések szerint nem val­lásos, ezért az ilyen jellegű érvek a vita bázisát szüntetik meg a többség (többségünk) számára.

Mindezektől elvonatkoztatva sem érezzük a megfogalmazott érveket elég súlyosnak. Általában véve, és a hivatkozott cikkben is gyakori, hogy összekeverednek magával a molekuláris biológia tudományával kap­csolatos félelmek a tudomány gazdasági felhasználásával kapcsolatos ellenérzésekkel.

Ami az előbbit illeti, a géntechnológia en bloc, „ontológiai” jellegű el­utasítása azon az alapon, hogy az „elsődleges valóság” megsértéséről lenne itt szó, nem tűnik megalapozottnak. Nem világos, miért tartozik az „elsődleges valósághoz” az állattenyésztés, vagy a „könyvből olva­sás”, miközben a géntechnológia nem. (Véleményünk szerint ugyanaz mondható el a cikkben sokat emlegetett „virtualitás” fogalmáról is. Nem világos számunkra, hogy egy könyv miért kevésbé virtuális, mint egy képernyő, egy barlangrajz, mint egy absztrakt matematikai modell. Az eszmetörténeti levezetés, miszerint a biotechnológia valahogyan a „virtualitásból” származna /?/ empirikusan tudtunkkal nem alátámasztott, bár az sem egészen érthető, hogy egyáltalán mi az a konkrét hipotézis, amit megerősíteni [vagy megcáfolni] kellene.) A határok itt teljesen önkényesnek tűnnek, továbbá az sem világos, ki húzhatja meg ezeket. Tény (és trivialitás) mindenesetre az, hogy a technológia kifejlődése óta az ember folyamatosan hat környezetére, átalakítja azt, aminek követ­kezményei nyilván eseti jelleggel mérlegelhetők, de nem világos, hogy mik azok a technológiák, amik már az „ördöggel kötnek szövetséget”. A természet által adott határok átlépése folyamatosan zajlik az emberiség történetében, pl. az emberi és állati izomerő kapacitási „határának” átlépése is megtörtént a gépek megjelenésével, pedig nyilván erre sincsen korábbi evolúciós példa. Kérdés, hogy ezekben az esetekben milyen szempontokat lehetne érvényesíteni az adott technológiákat használó emberi társadalmak saját, tudatosan választott szempontjain kívül. Elképzelhető természetesen egy önmagában akár konzisztensnek is tekinthető primitivista álláspont, amely minden olyan technológiát elítél, ami egyértelműen átlép valamilyen korábbi természeti korlátot, ez azonban feltehetően keveseknek lenne szimpatikus, bár elméleti lehetőségként nyilván lehet vitatkozni róla. Ennek alternatívájaként csak valamiféle óvatos utilitarizmust tudok elképzelni az egyes „határátlépő” technológiák megítélésénél, amely számba veszi az adott technológia potenciális társadalmi és környezeti következményeit. Az, hogy a gén­technológiánál „molekuláris határátlépés” történik (ez sok más kémiai, fizikai technológiánál is igaz), szemben mondjuk a robbanómotorok makroszkopikus „bűneivel”, nem egyértelmű, hogy miért jelent alapvető különbséget, főleg, hogy a makroszkopikus szintű „biológiai mérnökség” a mezőgazdaságban és a gyógyászatban már több ezer éves. A válto­zás természetesen az, hogy a molekuláris biológia kialakulása óta már molekuláris szintű ismeretekkel is rendelkezünk az élővilágról. (Nem teljesen egyértelmű egyébként, hogy a hivatkozott cikk a molekuláris biológiai alapkutatások „befagyasztását” is proponálja-e, vagy „csak” az alkalmazott biotechnológia „megállítása” lenne a cél. Ami pedig a „szin­tetikus biológia” fogalmát illeti, itt egy rendkívül új, néhány éve használt ernyőfogalomról van szó, aminek in practice jelentése mintha nem lenne teljesen tiszta kívülállók számára. Jelenleg a szintetikus biológia inkább csak egy elképzelés, illetve olyan molekuláris biológiai kutatá­sokra használt „divatszó”, amelyek valamilyen módon módosítják egy organizmus genomját, egy adott biológiai jelenség kiváltásának céljából. Itt jelenleg szinte mindig alapkutatásokról van szó, amelyek egyelőre nagyon elemi szinten próbálnak hozzányúlni celluláris rendszerekhez, pl. intracelluláris jelátviteli hálózatokhoz. A szintetikus biológiai kutató­munka jelenleg szinte teljesen felfedező jellegű, és még meglehetősen gyerekcipőben jár, félelmetesnek vagy veszélyesnek semmiképpen sem mondható.)

Lehet-e azt mondani, hogy általában a géntechnológia egy túlságo­san nagy negatív kockázatokkal bíró alkalmazott tudomány, amelynek ezért szigorú szabályozása vagy betiltása lenne indokolt? Ez nyilván egy teljesen legitim kérdés, és mi úgy gondoljuk érdemes lenne ebben az explicit, „utilitárius” és misztifikációktól mentes megfogalmazásban feltenni. Először is itt megint el kellene választani a tudományt magát annak gazdasági felhasználásától. A géntechnológiai kutatások, illetve a géntechnológiai eszközöket használó biológiai kutatások – ez utóbbi szin­te minden molekuláris biológiai kutatást jelenti – önmagukban biztosan nem nevezhetők veszélyesnek. Semmiféle negatív példa nincsen arra, hogy az ilyen jellegű alapkutatás egészségügyi vagy más kockázatot jelentett volna az utóbbi lassan fél évszázadban.

Géntechnológiai eszközök nélkül minden genetikai, biokémiai, im­munológiai, idegtudományi stb. kutatás lehetetlenné válna (sejtvonalak létrehozása, expressziós rendszerek stb.). Azt az árat pedig, hogy a leggyorsabban fejlődő természettudományokat föláldozzuk homályos filozófiai ellenérzések kielégítése végett, valószínűleg sem a tudomá­nyos közösség, sem a fejlett társadalmak általában nem hajlandók megfizetni.

Mi a helyzet a géntechnológiára (is) épülő biotechnológiai, gyógyszeripari alkalmazásokkal, a kialakult új gazdasági szektorokkal? Mielőtt bármit is mondanánk, vegyük észre, hogy itt már egy másik kérdésről van szó. Amennyiben úgy látnánk, hogy a biotechnológiai ipar mai formájában túlságosan veszélyes vagy destruktív módon működik, ebből még nem következik (feltétlenül) a vonatkozó alaptudományok „ellenzése” is, sok­kal inkább a felhasználás szabályozási környezetének megváltoztatása (ennek követelése), vagy első lépésként az adott iparágak társadalmi­-gazdasági beágyazódásának problematizálása. A két kérdés egymástól szinte függetlennek mondható. A „biopiracy” ellenzéséből nem következik az, hogy a molekuláris (szintetikus) biológiára misztikus-panteista ala­pon egészében „nemet mondjunk” (?), viszont az utóbbi – véleményünk szerint – esetleg jelentősen gyengíti a biotechnológiai ipar konkrét kriti­kájának élét is. Némileg cinikus módon hozzátehető, hogy még ha arra a következtetésre is jutnánk, hogy a molekuláris biológiai kutatások által „táplált” biotechnológiai ipar annyira veszélyes, hogy az előbbiek vissza­szorítása (esetleg betiltása?) is szükséges lenne, praktikusan nézve ez szinte teljesen irreális célkitűzés a szóban forgó tudományos vállalkozás mérete és népszerűsége okán.

Ezért reálisabbnak és fontosabbnak látszik az, hogy a második kér­désre, a biotechnológiai ipar szabályozási környezetének feltárására és kritikájára koncentráljunk. Lehet úgy érvelni természetesen, hogy kapita­lista gazdasági környezeten belül a biotechnológiai ipar szükségképpen destruktív formát ölt, ez azonban igen egyoldalú elemzés, mert nem számol a technológiai fejlődés „rendszerfüggetlen” jellegével, ami meg­figyelhető (volt) más iparágaknál is. Ahogy az elektronikai cikkek luxus­termékből tömegcikké váltak (pl. mobiltelefonok), úgy fognak feltehetően diffúziószerűen elterjedni a biotechnológiai innovációk (pl. új gyógyszerek) is, a copyright, oligopóliumok stb. jelentette „terepakadályok” ellenére. Ez a folyamat nyilván egyenlőtlen és cikk-cakkszerű lesz, „fölösleges” emberi áldozatok sokaságával járva (ld. AIDS gyógyszerek). Ugyanakkor igen­csak kétséges, hogy az adekvát válasz erre az ellentmondásos folyamatra a tudományos kutatás és a technológiai fejlődés „befagyasztásának” kö­vetelése lenne. Mivel egy posztkapitalista társadalom nem tűnik azonnali eshetőségnek, ezért ehelyett a két szélsőség helyett – a tudomány és alkalmazásainak kategorikus elutasítása, vagy a rezignált beletörődés, mondván, hogy a „kapitalizmusban minden destruktív” – a megfelelő szabályozási környezet kialakítása és a piaci iniciatívák állami támoga­tással való kiegészítése és/vagy kiváltása tűnik reálisan elérhető, vagy legalábbis követelhető alternatívának rövid- és középtávon.

A molekuláris biológia és a biotechnológia fejlődését nem lehet megál­lítani. Sem elméletileg, sem politikailag nem járható, rossz helyzetérté­kelésre vall és praktikusan lehetetlen az itt történő ismeretelméleti és technológiai mozgásra „nemet mondani”.

A tudományos fejlődésben részt venni, követni és megpróbálni alkal­mazásait pozitív irányba terelni, azaz: „együtt élni vele és egymással, mintha csak emberek volnánk” – ennél a triviális igazságnál sokkal többet nem tudnánk javasolni mint átmeneti, tentatív viszonyulási stratégiát.

Az emberi jogok fogalmát, persze jócskán leegyszerűsítve a dolgot, a jogi oktatástól a közbeszéden át a publicisztikáig nagy vonalakban úgy szokás meghatározni, hogy ezen jogok és szabadságok az embert ember voltánál fogva megilletik. Más jogokkal szemben itt a szuverén állam feladata nem az ugyancsak szuverén megalkotás, hanem az em­beri jogok elismerése és tiszteletben tartása; a törvények e jogokat úgy szabályozhatják, hogy azok lényeges tartalmát ne korlátozzák.

Nyilvánvaló, hogy ez a szépen hangzó definíció számos kérdést nyit­va hagy – itt van mindjárt az „ember" fogalma, amit az első emberi jogi deklarációk a XVIII. század végén gyakorlatilag a fehér felnőtt férfira korlátoztak, nem rosszindulatból, csak éppen a korszellemnek engedve. Hasonló kérdéseket vet fel az is, hogy mikor, hol, kikre vonatkozóan és konkrétan mit jelent a jogok lényeges tartalma, s mit tekinthetünk e jogok nem lényeges tartalmának, mennyire mehet el a korlátozás – és így tovább.

Szabó Gábor könyve tisztán módszertani szempontból is igen érdekes. Felhívja ugyanis arra a figyelmet, hogy az egyes társadalmi jelenségek, folyamatok – bármennyire is közhelyszerűnek hat ennek kiemelése – nem vizsgálhatók önmagukban, elszigeteltségükben. De arra is, hogy eltérő szintű jelenségek büntetlenül egybe sem moshatók. Márpedig a globalizációt, a jogot és az emberi jogokat – egyelőre értsünk bármit e fogalmak alatt – a társadalomelméleti vizsgálódás során előszeretettel külön-külön kezeljük és vizsgáljuk. Nehéz bevallani – mert e hibát elke­rülni korántsem könnyű -, de a kutatók és a publikációk többsége e két, vagy inkább három jelenséget külön világnak tekinti, ennek megfelelően nem egyszerűen eltérő fogalmi-kategoriális hálót alkalmaz – ez termé­szetesen szükségszerű -, hanem szemléletében, következtetéseiben is különválasztja az összetartozókat.

Szabó Gábor arra tesz sikeres kísérletet, hogy ezt a hibát – amennyire lehetséges – kiküszöbölje.

A hiba persze bizonyos értelemben elkerülhetetlen: a globalizáció, a jog és az emberi jogok kérdésének analízise különválik, bármennyire is összefüggő jelenségekről van szó, s bármennyire is komplexitásként ragadjuk meg azokat.

A globalizációról szólni mindenképpen azt jelenti, hogy történelmi folya­matokban, világot átfogó társadalmi tendenciákban, egyszóval komplex rendszerekben kell gondolkodni – más kérdés, hogy a kutató, a gondol­kodó milyen elméleti irányzathoz kötődik, a vizsgálódás mennyire mély, a kiindulópontok vagy a következtetések mennyire megalapozottak, az elmélet kellően koherens-e – vagy, legyünk realisták, a kordivatot követve mit hoz ki ezekből a szerző.

A nem-jogász olvasó számára ki kell emelni, hogy a jogról való el­mélkedés szükségszerűen több olyan Akciót, szebben mondva előfel­tevést alkalmaz, amelyek érvényességi körükön kívül használva – az érvényességi kör tipikusan egy adott állam pozitív joga, s a mindennapi jogalkalmazása – tévedéshez, de legalábbis egyoldalúsághoz vezet. E felfogás – jellegénél fogva – változatlan, de legalábbis stabil, tartós világ-és emberképet involvál, hiszen a jognak mint normarendszernek lényege az általánosság, a tartósság, annak feltételezése, hogy a szabályozott életterületen a cselekvés rutinszerűen ismétlődik, egyszóval – legalábbis a modern jogban – mindenre és mindenkire kiterjedő szabályozás. A jog­alkalmazói döntések ugyancsak rutinszerűen ismétlődnek, a kiszámítha­tóság, de legalábbis annak előfeltételezése a jogalkalmazás lényegéhez tartozik. A klasszikus jogi felfogás emberképe hasonló előfeltevéseken alapul: a (feltételezett) ember racionális, belátó, normát ismerő döntése vezet a norma követésére vagy megsértésére. Az is hozzátartozik ehhez a képhez, hogy a jogot szuverén nemzetállamok arra rendelt szervei alkotják, az erre létrehozott állami szervezetek – bíróságok, hatóságok – alkalmazzák. A jogalkotás és a jogalkalmazás folyamatát az adott állam társadalmi-politikai viszonyai mellett a jogi hagyomány is erősen befolyásolja. A klasszikus jogalany vázolt képe még azzal is kiegészül, hogy ő egy adott állam polgára, annak jogát ismeri, részben elfogadja, részben pedig rákényszerül az elfogadására, döntéseit ennek megfe­lelően hozza. Egy következő fikció – s ezt megint csak magyarázza a jog sajátos szerkezete, funkciója -, hogy a szuverén államok szuverén nemzeti jogrendszerrel rendelkeznek, amelyek a történeti hagyomány, a társadalmi különbségek, a jogfejlődés sajátosságai miatt néhány álta­lános ismérvet leszámítva szigorúan egyediek.

Ennek az elemi történeti ismeretek ellentmondanak. Már a feudális jog is az eltérő konkrét megoldások mellett lényegüket tekintve hasonlóan szabályozta az azonos életviszonyokat, a modern jog pedig kezdeteitől fogva – nagyjából a XVII. századtól – tudatosan is kereste az összevet­hető, mondhatni egyneműsítő normákat.

Az emberi jogoknak már a legrégebbi felfogása is valamiképpen az emberről mint általánosról szólt; első pillantásra semmi akadálya nem lenne annak, hogy a globalizációs elméletek korrekten beemeljék vizs­gálódási körükbe.

A dolog mégsem ilyen egyszerű.

Továbbra is vállalva a súlyos leegyszerűsítés vádját, ki kell emelni, hogy az emberi jogok – noha maga a kifejezés általános embert, s nem alattvalót vagy állampolgárt jelöl – a korai polgári fejlődésben továbbra is az egyedi egyén saját alanyi jogait jelölték, amelyeket az állam nem von­hat el. (Az emberi jogok első generációja). Ha bárki, tipikusan az állam, valamely állami szerv mégis korlátozta mondjuk a véleményszabadságot, adva volt a konkrét (egyedi) jogsérelem, a konkrét, megint csak egyedi sérelmet szenvedett, s e sérelem alapján fordulhatott bírósághoz. Az emberi jogok második generációja éppen ezért a klasszikus jogi felfogás szerint nehezebben értelmezhető. A munkához való jog például egyfelől azt jelenti, hogy senkit sem lehet megfosztani attól a lehetőségtől, hogy munkát vállaljon – ez még belefér a korábbi felfogásban – ám ezzel a joggal valójában csak akkor lehet élni, ha azt a közhatalom valamilyen módon – munkahelyteremtés, közmunka stb. – kifejezetten és tevőlege­sen biztosítja. A harmadik generációs jogok biztosítása – egészséges környezethez való jog stb. – pedig eleve csak az államok együttműkö­désével lehetséges.

Az emberi jogok második nemzedékének kialakulása és alapjoggá válása átnyúlik a XX. századba. Megjelenésük szorosan összefüggött a modern társadalom fejlődésével, s a társadalmi átrétegződéssel. A XIX. század társadalmi folyamatai, a klasszikus kapitalizmus kímélet­len brutalitása, a gyarmatosítás, később az első világháború, az azt követő forradalmi hullám, a radikális társadalmi és politikai változások sora nyilvánvalóvá tette, hogy a törvény előtti egyenlőség nem jelent – nem is jelenthet – társadalmi egyenlőséget. Nyilvánvalóvá vált, hogy a klasszikus emberi jogok kiüresedhetnek, ha azt nem támasztja alá, nem legitimálja a társadalmi egyenlőség és igazságosság egyfajta minimuma. Tarthatatlanná vált az a gyakorlat, hogy az emberi jogok alanyának – inkább kimondatlanul, mint kimondva – csupán az emberek egy része tekintendő. A XX. század első harmadában a súlyos társa­dalmi konfliktusok mérséklésében átmenetileg kétségtelenül szerepet játszott az emberi jogok második nemzedékének – a gazdasági, a szociális jogok és a kulturális jogok – alapjoggá válása. Ezek először a mexikói forradalom alkotmányában jelentek meg (1917-ben fogad­ták el, 1920-ban lépett hatályba). A későbbi jogfejlődésre legnagyobb hatással a Német Köztársaság 1919-es weimari szociális alkotmánya volt. Ezt a tendenciát erősítette meg az 1917-1922 közötti forradalmi hullám hatása is. Ugyancsak az emberi jogok mindkét nemzedékének kiterjesztése irányában hatottak a különböző emancipatorikus törekvé­sek, így a munkásmozgalom, a nőmozgalmak, a gyarmati felszabadító mozgalmak is.

A második világháború kivételes jelenség az emberiség történetében. A közel 50 millió emberáldozat, az otthonukat elvesztő emberek, me­nekültek tízmilliói, a mérhetetlen anyagi pusztítás, a résztvevő államok száma, az iparszerű népirtás megannyi érv volt arra, hogy nem mehet semmi sem úgy tovább, mint addig.

A világháború után mélyreható társadalmi változások következtek be, párhuzamosan a globalizáció új fordulatával. Csak jelezzük, hogy ez a folyamat új államok keletkezésével, a gyarmatbirodalmak megszűné­sével, új, közösnek elismert nemzetközi szervezetekkel, mérhetetlenül felgyorsult társadalmi-emberi kommunikációval járt együtt. Fokozatosan, de történetileg viszonylag gyorsan megváltozott az államok szerepéről, struktúrájáról alkotott kép, s maguk az államok is változtak.

A második világháborút követően, kiindulva a háború és az odave­zető történelmi folyamatok súlyos tapasztalataiból, máig ható fordulat következett be az emberi jogok történetében. E fordulat lényegi elemeit foglalja össze az ENSZ által elfogadott, Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata.

A Nyilatkozat kifejezetett szándéka, hogy helyreállítsa azt a felfogást, ami szerint az emberi jogok az ember jogai. Világosan utal az emberi jogok első nemzedékét alátámasztó, felvilágosodás kori és más elméle­tekre azzal, hogy e jogokat közös eszményként deklarálja, amelyek úgy az államokat, nemzetközi szervezeteket, mint az egyéneket kötelezi. Az emberi jogok közös eszménye a Nyilatkozat szerint olyan kötelezettség, ami a jövőbeni jogalkotás mércéje lesz – vagy annak kell lennie. A Nyi­latkozat a háború, illetve azt megelőző évek, az odavezető út tapaszta­lataira utalva szükségesnek tekinti az emberi jogok tételes jogba való foglalását is, ami így vagy úgy, legtöbbször részlegesen, olykor hipokrita módon, de végbement az elmúlt évtizedekben.

Szabó Gábor könyve vége felé négy kérdést tesz fel, részben magá­nak, részben nekünk.

1.     Mit tartunk az emberi jogi eszme leglényegesebb elemének?

2.     Ezek az elemek apriori erkölcsi elveken nyugszanak-e?

3.     Milyen viszonyban van az emberi jogok általunk elfogadott értelmezése a modernizációval?

4.     Mit hoz a modernizáció terén jelen világunkban a globalizáció?

(Szabó 2010, 180)

Az emberi jogok eszméje eredetileg a természetjogi gondolkodásban jelent meg a XVII-XVIII. században – gazdag filozófiatörténeti és részben teológiai-vallási előzmények után. Nagyjából akkor és ott kristályosodott ki, ahol és amikor a modern világrendszer centruma létezett, illetve kifejlődött, s ott is kezdődött meg az emberi jogok törvénybe foglalása. Szabó álláspontja szerint az emberi jogi eszme leglényegesebb eleme az egyén választási lehetőségeinek minél szélesebb körű, és minél több ember számára egyenlő mértékű biztosítása, valamint ezeknek a választásoknak az elismerése. Ehhez egyaránt szükség van a negatív és pozitív szabadságon alapuló jogokra, valamint a hatalom ellenőrzé­sének, számonkérésének lehetőségére. „Mindez végső soron az ember képességeinek (természetesen nem minden képességének), a lehető legmagasabb szintű és a lehető legszélesebb körben élvezett életminő­ség keretei közötti kifejlődését jelenti." (Szabó 2010, 182)

Az apriori erkölcsi elvek létezése és mibenlétük kérdése túlmegy a könyv keretein – alapvető etikai kérdés lévén -, ami viszont a konkrét felvetést illeti, a válasz más nem is lehet, mint amit a könyv ad: ezek az elvek formailag lehetnek apriorisztikusak, de mindig konkrét módon azok. Magyarán az embert mint olyat természeténél fogva megillető jogok erkölcsi bázisa maga is dinamikusan változó.

A globalizációs folyamat egyebek között azzal járt és jár, hogy egy­mástól távol eső államok, eltérő fejlődési úton járó társadalmak, tradíci­ók, vallási közösségek, kultúrák kerülnek kapcsolatba, illetve a korábbi kapcsolatok folyamatosan átrendeződnek. A XVIII-XIX. század folyamán, de még a XX. elején is, a kapcsolatok rendszerét – ideértve az eszmék, így az emberi jogok eszméjének korabeli felfogását – a centrum államai diktálták, más kérdés, hogy a gyarmatosítók magukra nézve mennyire tekintették azokat kötelezőnek akár otthon, akár a meghódított területe­ken. A II. világháború sokkja, az emancipatorikus mozgalmak, az állam­szocializmus több évtizedes jelenléte, a gyarmatbirodalmak felbomlása – hogy csak néhány tényezőt emeljünk ki -, majd a globalizációs folyamat felgyorsulása az évszázad végére, mint minden másban, így az emberi jogok elméletében és gyakorlatában is alapos újragondolást kényszerít ki.

A cikk szerint a német politikai szerep növekvő tendenciát mutat az Európai Unióban, mert ezt eredményezi az ország gazdasági ereje. Arra a dolgok mai állása mellett nincs semmi biztosíték, hogy ez a megnövekedett súly progresszív, jó irányba mutat.

Németország helyzetéről és helyéről a világban kap néhány fontos tényt és erre építkező véleményt a következő sorok olvasója, de témánk felvezetéseképp – attól nem függetlenül, sőt azzal nagyon is összefüg­gően – a Távol-Keletre hívjuk. Az egyik nagy német politikai magazin moszkvai tudósítója, aki sem a Putyin-Medvegyev kettős által jegyzett Oroszországnak, sem – az ő terminológiájával élve – a kommunista Kínának nem nagy barátja, Szibériából küldött minapi cikkében így ír: „3.645 kilométernyi a határ az összeomlott orosz szuperhatalom és a lassacskán szuperhatalommá emelkedő népköztársaság között, ez a világ egyik leghosszabb határa. És talán egyike a legfontosabbaknak az új évszázad hatalmi pókerében: itt találkoznak Európa utolsó, kifutó régiói a kínaiak 1,3 milliárdos népével, itt ütközik a kereszténység a buddhizmusba és a konfucianizmusba. Kialakulhat e térségben két tekintélyuralmi nagyhatalom szövetsége, amin végképp megtörik az amerikai világuralom?"

Még negyedszázad sem múlt el azóta, hogy Gorbacsov 1989 decem­berében Málta kikötőjében, a Gorkij nevű hadihajó fedélzetén beadta derekát az idősebbik Bushnak, és ezzel megnyitotta azt a hatalompolitikai zsilipet, melyen át a NATO a papíron akkor még létező Szovjetunió nyu­gati határaiig nyomult, és a szovjet típusú európai szocialista rendszerek összeomlásával kezdetét vette egy új világpolitikai berendezkedés, az egypólusú rend, amiről az amerikai Fukuyama úgy vélte, hogy ez immár a történelem vége.

E folyamatok centrumában Németország, s még néhány hónapig az akkor éppen negyvenéves két német állam, az NSZK és az NDK állt, természetes következményeként annak, hogy a II. Világháborút követő hatalmi övezetek határa Európában – akkor még a világ közepének számító kontinensünkön – a kettéválasztott, bukott birodalmon keresztül futott; tehát a lehetséges változások éppen itt mutatkoztak a leglénye­gesebbeknek.

A mából visszanézve sem mellékes, hogy Németország egységének azonnali helyreállítására az idősebb Bush és tanácsadói látták meg a lehetőséget. Az amerikai globális stratégiai gondolkodással szemben Thatcher brit miniszterelnök és Mitterand francia államfő viszont a XX. század tapasztalataiból indultak ki, amikor az utolsó pillanatig ellenez­ték egy nagy és egységes német állam visszajelentkezését Európa térképére. Az sem csupán történelem, hogy a német politikai osztály is megosztott volt annak megítélésében, hogy milyen tartalommal, milyen időhorizonttal és milyen feltételek elfogadásával szabad és kell nekiin­dulni az újraegyesítésnek.

Mint tudjuk, végül igen gyorsan az amerikai elképzelés valósult meg; nem csupán német földön, hanem Belorusz és Ukrajna kivételével mindenütt Közép- és Kelet-Európában. Az elsődleges szempont a Szovjetunió – majd annak eltűnését követően sem változó intenzitással Oroszország – kiszorítása volt, a lehető legtávolabbra a kontinens szí­vétől. E törekvés szolgálatában az Egyesült Államok kulcsszerepet szánt Németországnak, és az akkor kormányzó konzervatív kancellár, Helmut Kohl erre vállalkozott is.

Az első kihívás, aminek 1990-el kezdődően a hidegháború győztes oldalán fellépő NSZK-nak meg kellett felelnie, a két – egymástól minden vonatkozásban nagyon különböző – német állam egyesítése lett volna. Azért feltételes módban, mert végül is az egyesítés helyett a bekebelezés történt meg. Nem is titkoltan! A szerződés ugyanis arról szól, hogy az NDK csatlakozik a nyugatnémet alkotmány felségterületéhez. Ez nem jogi formalitás. Kohl virágzó tájakat ígért a több évtizedes elszigeteltség állapotából ocsúdó keletnémet embereknek, egyik napról a másikra bevezette a nyugatnémet márkát s azt az árubőséget, ami e pénzzel elérhetővé vált. Nyugaton kiürültek a használtautó-raktárak, az akkor már csak egykori keleten pedig hihetetlen sebességgel mentek tönkre az új versenyhelyzetben mindazok az üzemek, vállalatok, gazdaságok, amikre valaki nyugatról – ilyen vagy olyan megfontolásból – nem vetett szemet. Ennek lett közvetlen következménye – a teljes foglalkoztatottság évtizedei után – a folyamatosan húsz százalék körül mozgó munkanélkü­liség, az országrészből máig tartóan folyamatos „kivándorlás" nyugatra. Előállt egy, a gazdaságtörténetben példátlan helyzet: rohamtempóban valósultak meg imponáló infrastrukturális beruházások, megújult az országrész, ennek következtében 1990 és 2003 között 1300 milliárd eurónyi nyereségre tettek szert nyugatnémet cégek. A felszámolt NDK állami és szövetkezeti tulajdonban volt vállalatainak a privatizációjából – hivatalos statisztikák szerint – 95 százaléknyi tulajdont nyugatnémetek és külföldiek szereztek meg.

Előállt az a fura helyzet, hogy nyugati állami eszközökből óriási összegeket transzferáltak keletre, ennek nyomán ott nyugati színvonalra emelkedett az infrastruktúra, de a vállalkozások haszna visszavándorolt nyugatra, s emitt hátramaradt egy – a polgári elemzők által sem tagadottan – mélységesen frusztrált társadalom. Egyesültek, hogy kettésza­kadjanak.

Európa nyugati fele – angolok, franciák, hollandok – noha természete­sen látta az imént vázolt belső német feszültségeket, mégis abból indult ki, hogy az 1957 óta messzemenően integrált és belső erőviszonyait tekintve meglehetősen kiegyensúlyozott gazdasági közösségnek új ga­ranciákra van szüksége az előbb-utóbb bekövetkező német túlsúllyal szemben. Európai fűzőben marad-e Németország, vagy német befolyás alá kerül Európa – fogalmazták meg Párizsban és Londonban, Rómában és Hágában a dilemmát. Bonn megértette az aggodalmakat. Az új alku – immár a nagyra nőtt Németországgal – 1992 elején született meg a hollandiai Maastrichtban. Ennek leglényegesebb eleme a nyugatnémet márka felváltása egy új fizetőeszközzel, az euróval, minden erre alkalmas és ezt vállaló országban. Az elhatározott eurózóna stabilitási kritériumait messzemenően német igények szerint állapították meg, ezért cserébe viszont Németország továbbra is vállalta a lojális tag státusát az Unióban.

A kilencvenes évek új Németországa – az „újraegyesítés kancellár­jával" és liberális segédcsapatával mindenben igyekezett megfelelni az akkor már (és még) egyedüli világhatalom és patrónus elvárásainak. Megbízhatóan és pedánsan dolgoztak az euró bevezetésének az előké­szítésén, szorgalmasan ápolták a francia-német viszonyt, és kezdemé­nyező szerepet vállaltak a jugoszláv állam szétverésében Szlovénia és Horvátország szecessziójának előkészítésével és gyors elismerésével. Ez utóbbi volt az esetleg még fennmaradni képes, közvetlenül nem szovjetfüggő és évtizedek óta nagy nemzetközi tekintélynek örvendő európai szocialista állam felszámolásának előbb a beindítása, majd a ki­teljesítésben való katonai szerepvállalás révén az első, határain túlmenő fegyveres vállalkozása a német államnak.

Az ország belső helyzete nagyon ellentmondásosan alakult, nem függetlenül a világgazdaság hullámzásaitól és természetesen azoktól a költségvetési torzulásoktól, amik a hatalmas, keletre menő állami transzferekből adódtak. Két tényező külön is említést érdemel. Az egyik a strukturális munkanélküliség folyamatos növekedése, aminek kezdetei a hetvenes évek derekáig nyúlnak vissza, de a kilencvenes évekre érik el a többmilliós arányt. A másik tényező a tőke viselkedésének radikális megváltozása. A szociális piacgazdaság német modellje a II. Világháború utáni kapitalista fejlődésnek minden bizonnyal az egyik legsikeresebb változata. A szociáldemokrata párt által kézben tartott, egységes és rop­pant erős szakszervezet sokáig kikezdhetetlen vívmányokat harcolt ki, és elérte a társadalmi békének egy olyan folyamatos, zavartalan állapotát, ami párját ritkította. A nyugatnémet gazdaság az 1948-ban lebonyolított pénzreformot, tehát a D-Mark bevezetését követően lélegzetelállító gyor­sasággal növekedett. A szociáldemokrata politikusoknak csak az Elba túl­só partjáról leselkedő „kommunista veszély" lehetőségére kellett utalniuk a nagy vállalatok vezetésébe való munkavállalói beleszólás kiharcolásáért, vagy a minden évben ismétlődő bértárgyalásokon. A gépezet olajozottan működött mindaddig, amíg a „kommunista veszély" el nem múlt.

Helmut Kohl konzervatív rezsimje tizenhat év kormányzás és az újraegyesítés sokakat magával ragadó eufóriáját követően 1998-ban megbukott. Jele volt ez annak, hogy a más országokkal összehasonlítva továbbra is stabil és a többség által még jólétinek érzett társadalom szö­vedéke itt is, ott is elkezdett felfesleni annak a neoliberális, kíméletlenül profitorientált politikának következtében, ami ezekben az években az egész fejlett nyugati világban meghatározó volt.

A választásokon győztes szociáldemokraták és az immár országosan is erős zöldek Gerhard Schröder vezetésével – a „zöld" Joschka Fischerrel – kormányozni kezdtek, s noha hét évvel később, 2005-ben a CDU és a szabaddemokraták visszavették a kormányhatalmat, Németország a Schröder érában kezdett olyan új világpolitikai orientációt keresni, amin lényegében Angela Merkel konzervatívjai sem változtattak és aminek a lehetséges következményei aligha szorítkoznak csupán Európára. A „német kérdésnek" – véleményünk szerint – minden mást megelőzően ma ez a lényege, mert Berlin immár egy évtizede szisztematikusan egy­máshoz illő lépéseivel legalábbis új fejezetet nyitott sok évtizedes atlanti elkötelezettségének az értelmezésében.

Amikor 2001-ben a New York-i világkereskedelmi központ lerombolását követően az Egyesült Államok úgy döntött, hogy az al-Kaida centrumát Afganisztánban megtalálták és annak megsemmisítésére a hadsereget bevetik – s ezt nemzetközi koalíció keretei között hajtják végre -, Német­ország feltétel nélküli szolidaritást vállalt a Bush kormánnyal. Még annak az évnek a decemberében a Bonn melletti Petersbergben ült össze az a nemzetközi konferencia, amin meghatározták az intervenció célját. Amikor a rákövetkező évben a Bush kormány nyilvánosan latolgatni kezdte egy iraki invázió lehetőségét – Szaddam Husszein feltételezett tömegpusztító fegyvereit nevezve meg okként -, Schröder nyilvánosan bejelentette, hogy ebben a hadjáratban Németország nem vesz részt. Vele együtt Chirac francia elnök is így döntött. Ez utóbbi azonban nem jelentett szakítást a feltétlen NATO- és Amerika-hűséggel, hiszen Franciaország már a hatva­nas években, tehát De Gaulle elnöksége idején kivonult a NATO katonai szervezetéből, ugyancsak a hatvanas években megvétózta Nagy-Britan­nia csatlakozását a Közös Piachoz, még szimbolikusan sem vett részt az amerikaiak 1964-ben kezdett indokinai háborújában, jóllehet ott nem sok­kal korábban amerikai segítséggel próbálta helyreállítani gyarmati uralmát.

A német „nem" világpolitikai értelme másnak minősül, mert csak nyitánya volt egy folyamatnak, aminek fontosabb állomásait érdemes felidézni. Schröder felismerte, hogy a putyini Oroszország, minden belső ellentmondásával együtt, elindult a Szovjetunió összeomlását követő bénultságból és jelcini káoszból a ki- és felfelé vezető úton. Németország észrevehetően kimaradt, vagy csak vonakodva és verbálisan szerepelt az Oroszország további visszaszorítására irányuló Bush-Rumsfeld-Rice féle akciókban. E „kimaradások" sorából a legfontosabb az volt, hogy Németország határozottan ellenezte annak a Cseh- és Lengyelországba tervezett amerikai rakétaelhárító rendszernek a kiépítését, ami papí­ron „iráni veszély" elhárítására irányult, valójában a Bush kormányzat kőkeményen sarokba szorító orosz politikájának lett volna az egyik kulcseleme. Ez a német ellenállás is számított, amikor az új Obama adminisztráció lemondott a megvalósításról.

Berlin tényleges, kézzelfogható, tetten érhető akciókban nem vett részt azoknak a „narancsos" politikai kísérleteknek a során, melyek – ismét csak félreérthetetlenül orosz ellenes célzattal – Ukrajna, Grúzia, Moldávia átemelését próbálták meg a NATO-ba, még konkrétabban az Egyesült Államok hatalmi törekvéseinek zónájába. S a nem kormányzati politika szférájáról is szólva, a mértékadó német média nagyon gyorsan és mélyrehatóan elemezve tájékoztatta a közvéleményt a Tyimosenko és Szaakasvili féle vállalkozások lényegéről.

De ha eddig arról volt szó, hogy az új és ismét nagy erejű Németország milyen ügyekben relativizálta magatartását a természetesen továbbra is érvényes atlanti elkötelezettségének koordinátarendszerében, akkor most essék szó azokról a már láthatóan párthatárokon átnyúló elhatáro­zásokról is, amelyek a hidegháború utáni világ berendezéséről a német szándékokat és törekvéseket jellemzik. Schröder határozta el, de Angela Merkel is tartja magát ahhoz a német ipari- és banktőke által támogatott és vállalt politikához Oroszországgal szemben, hogy ez a viszony a köl­csönösen vállalt függőség és ne a konfrontáció jegyében épüljön ki. E politika fundamentuma a tények normatív erejének felismerése és tudo­másulvétele. Konkrétan: Németország – de tegyük hozzá, hogy Európa nagy részének, ebben Magyarországnak is – az energiaszükségletét (földgáz és olaj) a következő évtizedekben mind nagyobb arányban csak orosz forrásokból lehet fedezni. A másik oldalról: Oroszország modernizá­ciós szükségletei kínálják hosszú távon az exportra épülő német gazda­ságnak azokat a stratégiailag azonosítható piaci lehetőségeket, amelyek nélkül helyzete és szerepe a világgazdaságban nem lenne megőrizhető.

Ezek a felismerések és a nyomukban kialakított és formálódó politika természetesen nem hozhatók közös nevezőre sem az orosz energiaipar lenyúlására még a kilencvenes évek káoszában tett amerikai kísérletek­kel (lásd az Exxon szerződését Hodorkovszkijjal), sem azzal az újabb, de mára már nagyon elhalványult, hatalompolitikai fogantatású amerikai törekvéssel, hogy majd a Nabucco vezeték kiüti az orosz monopóliumot az európai politikából. Schröder bizonyára túlzott, amikor egyszer kristály­tiszta (lupenrein) demokratának minősítette Putyint, de realista döntést hozott a „Északi áramlat" elnevezésű tenger alatti gázvezeték közös, német-orosz kiépítéséről. A német politikai osztály, tehát a konzervatív Angela Merkel is megértette és tudomásul vette, hogy semmilyen orosz politikai formáció sem teheti ki magát olyan – enyhén szólva – kiszámít­hatatlan belső szerkezetű országok jó- vagy rosszindulatának, mint a balti államok, vagy Lengyelország. Tehát a vezeték hamarosan elkészül és e veszélyzónákat elkerülve szolgálja nemcsak a német, hanem még a francia gazdaság gázellátását is.

A bevezetésképp idézett, a lehetséges orosz-kínai hatalomkoncentrá­cióra utaló mondatok azért is érdekesek a német politikai gondolkodás felől közelítve, mert a német ipar számára a Kínai Népköztársaság hosszabb ideje nem csupán kereskedelmi, hanem stratégiai partner.

Erőművek építésében, vasútfejlesztésben, a gépkocsi- és repülőgépipar kiépítésében – hogy csak a legfontosabbakat említsük – a német know-how mára kulcspozícióban van Kínában. És ezt a viszonyt nem terheli sem világpolitikai rivalizálás, sem az Egyesült Államok óriási arányú eladósodottsága Kínával szemben, sem a hidegháborúból visszamaradt tajvani kérdés politikai megoldatlansága. Ezek a német-kínai kapcsola­tok meghatározó tényezői és csak másodlagos jelenség a média sze­repvállalása úgynevezett emberjogi kérdésekben, vagy a rutinszerűen megismétlődő bírálatok Kína politikai berendezkedéséről.

A német nagytőke és a különböző színezetű kormánykoalíciók admi­nisztrációja XXI. századi lehetőségeit és esélyeit azoknak a globális ha­talmi egyensúly-eltolódásoknak a célravezetőnek tartott értelmezésében látja, amelyek ma és holnap érzékelhetők. Erre utal a berlini kormánynak legújabb – és Németországban is nagy vitákat kiváltó – döntése a líbiai intervenció dolgában. Angela Merkel az ENSZ-ben Oroszországgal, Kínával, Indiával és Brazíliával együtt tartózkodott az intervenció meg­szavazásától. Ez a döntés ebben a formában, kiegészülve azzal, hogy azonnal hazarendeltek minden, a Földközi tengeren tartózkodó hadihajót, példátlan. És a döntés mögött nemcsak az található, hogy az amerikai vagy brit és francia ihletésű fegyveres beavatkozások sehol sem kecseg­tetnek sikerrel. A német diplomácia utakat keres abba a jövőbe, amikor az amerikai dollár már nem az egyedüli világpénz lesz, amikor a világ­gazdaság motorja már nem az euro-atlanti térség lesz, amikor Peking, Delhi, Brazília és talán Moszkva adja meg a nemzetközi koncert normál á hangját. Ez nem a távoli jövő!

Perdöntő lesz Németország politikája, magatartása az Európai Unió, ezen belül az euróövezet elhúzódó válságának a kezelésében is. Ez a problémakör nem vizsgálható anélkül, hogy ne vetnénk egy pillantást az ország belső viszonyaira. Mindenképpen azzal kell kezdeni, hogy a 2008-ban kirobbant és még mindig tartó válság következményeinek a felszámolásában Németország kimagasló eredményeket ért el. Míg az ország bruttó hazai terméke (GDP), 2009-ben még 4,7 százalékkal csökkent az előző évihez képest, tavaly már 3,6 százalékos volt a növe­kedés, tehát minden esély megvan arra, hogy fokozatosan meghaladják a válság előtti szintet. A feldolgozó ipar 2005-höz képest, a közbeeső évek hullámzása, visszaesése ellenére tavaly egyötöddel nagyobb eredményt mutatott fel. A beruházások értéke 2003-ban 85 milliárd euró volt, idén pedig, ugyancsak visszaesést követően már 120 milliárdot prognosztizál­nak. Az ország exportja – a nemzetgazdaság motorja – 2009-ről 2010-re 18,5 százalékkal nőtt s elérte a 952 milliárd eurót. Az import ugyanebben az időben 20 százalékkal, 797 milliárdra nőtt, óriási többletet mutatva, de egyben őrizve a pozitív külkereskedelmi mérleget is. Ezek az ered­mények Németországot változatlanul az európai élvonalban tartják, ám nem fedik el azokat a strukturális problémákat, amik általában is jellemzik az Európai Unió országait. Ez Németország esetében azt jelenti, hogy az államháztartás hiánya 2010-ben 3,5 százaléka volt a GDP-nek, tehát meghaladta a 3 százalékos maastrichti kritériumot. Az állam eladóso­dottsága is lényegesen magasabb a GDP-re vetített 60 százalékos felső határnál, s jelenleg mintegy 82 százaléknyi.

A belső feszültségek ennél rosszabb képet mutatnak. Schröder bu­kásakor, 2005-ben a munkanélküliek száma meghaladta a 4,8 milliót. Ezt azóta nominálisan sikerült 3 millió alá szorítani – de milyen áron! – Schröder Agenda 2010 elnevezésű, az országot mindmáig megosztó reformprogramja úgy liberalizálta a munkaerőpiacot, hogy gyakorlatilag felszámolta azt a létbiztonságot, ami Németország legnagyobb vívmánya volt – más-más módon Nyugaton és Keleten. Jelenleg a 42 millió kereső állampolgárból 7 és fél millió úgynevezett minijobban havonta maximum 400 eurót keres. E súlyos helyzetben lévő emberek kétharmada nő. A munkanélküli segélyt kortól és helyzettől függően 24 hónapban maximál­ták, ezen túl csak szociális segély jár, aminek összege a havi 400 eurót sem éri el. Majdnem másfél millió ember olyan kevés pénzt kap néhány órás, félnapos munkájáért, hogy emellett jogosult a szociális segélyre is, tehát amolyan félig munkanélküli.

Már utaltunk rá, hogy az úgynevezett „kommunista veszély" elmúltá­val a tőke kompromisszumkészsége minimálisra zsugorodott. Ennek egyik bizonyítéka, hogy minden szociális feszültség ellenére máig nincs országosan és egységesen szabályozott minimálbér. Holott kiszámítot­ták, hogy ha a minimális órabért 8,5 euróban állapítanák meg, ötmillió munkavállaló juthatna jobb jövedelemhez és milliárdokkal nőne az állam bevétele személyi jövedelemadóból, amit ma a 400 euró alatti bérekre nem lehet kivetni.

Még sok elemét lehetne felsorolni azoknak a társadalomszerkezeti torzulásoknak, amelyek a mai Németországot jellemzik, de vizsgáló­dásunkat most inkább arra összpontosítjuk, hogy mire is számíthat az Európai Unió – és ezen belül az euróövezet – legerősebb tagjától. Annak nincsenek jelei, hogy a német parlamenti pártok nacionalista megoldá­sokat keresve felmondani készülnének azt az európai együttműködést, ami immár több mint fél évszázada előbb nyugaton, majd e század eleje óta Európa nagyobbik felében létezik, működik. De annak igen, hogy a társadalomban folyamatosan erősödik az eurószkepticizmus, s e tekin­tetben olaj a tűzre, hogy a német adófizetőknek kell a legnagyobb részt vállalniuk azoknak a mentőcsomagoknak a finanszírozásából, amiket Görögország, Írország, Portugália már kapott, és a jelek szerint még ezután is igényelni fog. A kormány emiatt lavírozni kénytelen, mert két további feszültséggóc is terheli a közállapotokat. Az egyik az évtizedek során bevándorolt több milliónyi muzulmán vendégmunkáshoz és leszár­mazottaikhoz való viszony.

A prekariátus – tehát a különböző rétegekből lecsúszottak – növekvő mértékben tanúsít elutasító, kirekesztő magatartást ezekkel az embe­rekkel szemben. Ezt a tendenciát csak erősíti az iszlamista terroristáktól való részben indokolt, részben gerjesztett félelem. A másik ügy a nuk­leáris energiaiparról folyó, nem új keletű vita. A Schröder-Fischer, tehát a szociáldemokrata-zöld koalíció programot fogadott el az erőművek fokozatos, de gyorsított bezárásáról. Ezt a Merkel-kormány a nagyon erős energialobby követelésére megváltoztatta. Ez a társadalom nagy részének már a fukusimai katasztrófát megelőzően sem tetszett. Most viszont a kormány kénytelen hátraarcot csinálni, s ekörül óriási vita, küzdelem bontakozott ki.

Korábbi évtizedekkel összehasonlítva nem mondhatók stabilnak a párt­viszonyok sem. Tény, hogy a Merkel vezette CDU jócskán eltávolodott a párt hajdani, részben ultrakonzervatív pozícióitól, de ennek következté­ben belülről meggyengült, mert napirenden vannak a viták a nyilvánosság előtt is egy-egy konkrét probléma kezelésének útjáról-módjáról. A jelenle­gi koalíció kisebbik pártja, a liberális FDP válságban van. Most vált meg eddigi elnökétől, Westerwelle külügyminisztertől, mert szélsőségesen neoliberális gazdaságpolitikai irányvonalával a pártot a választhatóság öt százalékos küszöbe alá vitte. A zöldek annyira megerősödtek, hogy versenyben vannak a hallatlanul meggyengült szociáldemokratákkal a második helyért a népszerűségi listán. Nem biztos, hogy ezt a pozíci­ójukat tartósan meg tudnák őrizni, mert gazdaságpolitikai kompetenci­ájuk nagyon gyenge. Ha bizonyíték kell arra, hogy Németországban a padlóra szorított rétegek mennyire nem érzik jól magukat, akkor a Die Linke, tehát a Balpárt folyamatosan 10 százalék körüli támogatottsága, és immár a volt NSZK több tartományában is parlamenti képviselethez jutása olyan tény, aminek kisugárzása van a határokon túlra is. A nagy európai államok közül egyedül Németországban ilyen erős egy radikális szocialista párt, holott éppen Németországban a párt egy része magával cipeli az egykori NDK-beli állampárt terhét, s ezt a polgári propaganda folyamatosan napirenden tartja.

Az SPD, a német szociáldemokrácia nagy múltú pártja Schröder bukásával mélypontra zuhant. A húszszázalékos zónában támolygó párt – persze hasonlóan Európa többi tradicionális szociáldemokrata pártjához – egyelőre nem tudja feledtetni 2005-ben véget ért hétéves kormányzásának nagyobbrészt negatív hagyatékát. Végül is a vá­lasztópolgárok zöme nem világpolitikai koordinátákban, hanem saját egzisztenciális helyzetében és esélyeiben gondolkodik, amikor belép a választófülkébe. A párton belüli irányzatok és személyiségek küzdelme nap mint nap lecsapódik a médiában és egyelőre nem látszik, hogy mi lesz a fő irány, ami felé a párt elindul.

Quo vadis Németország? Az biztosnak tűnik, hogy a német szerep és súly növekvő tendenciát mutat az Európai Unióban, mert ezt eredmé­nyezi az ország gazdasági ereje. Arra a dolgok mai állása mellett nincs biztosíték, hogy ez a megnövekedett súly progresszív, tehát jó irányba mutat. A legnagyobb kérdés – véleményünk szerint – az, hogy az Eu­rópai Uniónak mikor és hogyan sikerül kiverekednie magát mai nagyon rossz helyzetéből. Megőrzi-e pozícióit az euró, avagy elkezdődik a végek lemorzsolódása, és csak ezen az áron stabilizálódik a fizetőeszköz a törzsországokban? S végül – innen, Budapestről vizsgálódva – vajon sikerül-e leküzdeni azt a születési hibát, amivel az új tagok e század első évtizedében úgy váltak teljes jogú taggá, hogy ennek gazdasági előfeltételei a legtöbb helyen nem voltak meg?

Két évtizede, hogy Németország ismét egy állam. Megállapíthatjuk, hogy a jugoszláviai – nem egyedül elkövetett – durva beavatkozáson kívül a német állam nem vált az általános békét veszélyeztető tényezővé. És azt is, hogy az idősebbik Bush stratégiai számításai nem jöttek be, másfelől Thatcher asszony és Mitterand elnök aggodalmai sem bizonyul­tak indokoltnak. Németország a maga útját járja.

Az internetes közösségek példák az önszerveződésre. Sok esetben túllépnek a magántulajdonon és az emberek közötti árukapcsolatokon. De pusztán részleges antikapitalizmusuk a tőkés rendszer működését is szolgálhatja.

„Olyan társulás, amelynek szabad fejlődése minden egyes tagjának szabad fejlődését feltételezi." „Szabadon társult egyének, akik közös szükségletre termelnek." Az idősebbek még emlékezhetnek az ilyesféle fordulatokra.

Az emberek közötti kapcsolatoknak ez a változata két pilléren nyug­szik. Társulás, együttműködés, szövetkezés, önszerveződés – az egyik póluson. Társulási, együttműködési, önszervezési képességekkel és szándékokkal rendelkező egyének a másik oldalon. Az előbbi az utób­bin, a társulás léte a társulni akaró és tudó egyének meglétén nyugszik. Egymással társuló egyének létezésének előfeltétele a termelés. (Az alapszükségleti cikkek megtermelése, mint elengedhetetlen harmadik – ha nem is pillér, de – kellék.) Nem véletlenül van szó az idézetben termelésre társuló egyénekről. Az emberek közötti kapcsolatoknak ezzel a formájával jellemzi Marx a kommunizmust.

Az ilyen értelemben vett kommunizmushoz való közeledésként is értelmezhető, ha termelő egyének bizonyos szükségleteik közös kielé­gítésére társulnak.

Az ilyen értelemben vett kommunizmushoz való közeledésként is értel­mezhetők azok a törekvések, amelyek nyomán társulási képességekkel (ezért önálló döntési és önfejlődési hajlammal) rendelkező egyének jönnek létre.

Az ilyen értelemben vett kommunizmushoz való közeledésként is értel­mezhetők azok a kísérletek, amelyeket az önszerveződés, az egyének közötti szabad együttműködés jellemez.

Az önszerveződés, mint rendszerbomlasztás

Szokássá vált az utóbbi időkben az internetre (világhálóra), mint a szabad önszerveződés terepére és eszközére hivatkozni. Nem alaptalanul. Az interneten számos olyan jelenség vált megszokottá, amely a hagyomá­nyos állami jogrendhez és állami piacgazdasághoz képest alternatív elemeket mutat.

Az internet olyan területe a gazdaságnak, amely kevéssé tiszteli a magántulajdont. Itt minden „ingyen van". Kalózként másolt (állami nyelven: hamis) szoftvereket használok. Ahelyett, hogy szaküzletekben megvásárolnám, ellenszolgáltatás nélkül töltök le filmeket, zenéket stb. Az internet alapelve: amihez hozzá tudok férni, azzal szabadon rendel­kezem. Ez a hozzáférési lehetőség szellemi termékekre vonatkozik, vagyis olyan javakra, amelyek nem kopnak és nem fogynak attól, hogy sokan használják. Csupán a tulajdonosi jogok csorbulnak, mert kevesebb lesz az árueladás. Csupán a szerzői jogok csorbulnak, mert csökken a jogdíj-bevétel.

Az internet a magántulajdont – a szellemi termékek vonatkozásában – úgy kezeli, mint egy darab természetet: akként fogyasztom, mint a le­vegőt. Ami megtetszik, azt szabadon elvihetem, „széthordhatom" – ettől nem lesz kevesebb. „Onnan veszem, ahol találom" – mondta Moliére, amikor szemére vetették, hogy színdarabjaiban másoktól elcsent fordu­latokat használ. A „nyílt forráskódú" moliére-i eljárást az internet megpró­bálja az egész szellemi világra kiterjeszteni.

Az internet szabad kínálatának előfeltétele e kínálat létrehozása. Az internethasználók egy része – a fennálló jogrend tiszteletétől független szabad kalózként – „meghekkeli" a magántulajdon rendszerét. Az így szerzett javakat felteszi a világhálóra, ezáltal ingyen elérhető, mindenki számára rendelkezésre álló szellemi közvagyont állít elő. (Magánjavakat közjavakká alakít át. Hivatalosabb nyelven fogalmazva: ellopott magán­tulajdont tesz közkinccsé.)

De a magántulajdont nemcsak a fogyasztás és a hekkelés, hanem a termelés oldaláról is felülírja az internet. Egyrészt egyének elhelye­zik rajta a saját szellemi termékeiket, amelyeket önként megosztanak másokkal. Másrészt egyének együttműködéséből, közös szellemi erő­feszítéséből digitális alkotóközösségek jönnek létre. Ezek a közösségek a nyilvánosság előtt folytatnak olyan termelő tevékenységet, amelynek folyamata és eredménye is közkincs.

Az interneten keletkezik szellemi termék, de nem keletkezik szellemi tulajdon. Itt nincsenek szerzői jogok. Ezekre a szellemi termékekre nem terjed ki semmiféle tulajdonvédelem. A fogyasztásból kizáró áruformát felváltja a termék közzététele, önkéntes megosztása. A megosztott ter­mék digitális közvagyon. A digitális együttműködéssel létrejövő ingyenes termék: kreatív közvagyon.

A hagyományos kereteket alaposan felborítja, szétfeszíti, hogy az interneten szabad teret kap az amatőr tartalomgyártás. Az intézménye­sen összeválogatott tartalmak irányított közlése helyébe decentralizált, öntevékeny tartalomgyártás lép. A szakmaisággal (így a gazdaság, politika, jog, művészet, tudomány stb. bürokratikus szakmaiságával) szemben egyenrangú vetélytársként szerepel a hobby-szintű, „műkedve­lő" aktivitás. Semmi sem tiltja például, hogy valaki amatőr zenét gyártson és osszon meg, illetve hogy egyeseknek ez az amatőr zene tetsszen jobban. Semmi sem gátolja, hogy valaki álhíreket, pszeudo-tényeket gyártson és tegyen közzé, illetve hogy egyeseknek az ilyen álhír legyen a meggyőzőbb. Itt érvényét veszti a professzionális és az amatőr közötti hierarchikus megkülönböztetés. Olyan alternatív és informális nyilvános­ság keletkezik, amely a plurális alkotói és fogyasztói hajlamokkal inkább kerül összhangba, mint az államilag (illetve állami piacgazdaság által) irányított és ellenőrzött média.

Az internet digitális nyilvánossága korántsem tökéletes. 1. Nagyon különböző értékminőségű tartalmakat zúdít a fogyasztóra, aki nem feltétlenül tud közöttük rendet vágni, eligazodni. Vagyis a tartalomfo­gyasztó közönség külső manipulálásának lehetősége itt is fennáll. 2. Az internetet sokan az árureklám (elsősorban gazdasági és politikai áruk propagálásának) szolgálatába állítják, annak vélelmezett leghatékonyabb eszközeként. Működése technikai hátterének biztosításában (pl. a szer­verszolgáltatásban) is látványosan érvényesül a manipuláció: a közölt tartalmak, információk egyenrangú szabad versenyének korlátozása.

Az internetes közösség informális szervezet: bárki számára szabad ki-bejárást biztosít. Nem ismer intézményes hatalmat, hierarchiát, bürok­ráciát. Egy – némiképp patetikus – megfogalmazás szerint az internetes közösségekben a részvétel forradalma zajlik.

A digitális alkotóközösségekben többleterő keletkezik az együttmunkál­kodásból, a közös erőfeszítésből. A tömeges együttműködés többletener­giákat szabadít fel, és alkotó termelést hív életre a művészet, tudomány, de a gyakorlati szoftverkészítés területén is. A résztvevők felfedezik a közösség erejét, és kollektív termékeket, alkotásokat hoznak létre. Köz­ben megtapasztalják az összedolgozás, az együttes erőfeszítés örömét. Az egész folyamat az önszerveződés gyakorlatának iskolája.

Az önszerveződés, mint rendszerkonzerválás

Nem logikátlan, hogy a fennálló rendszer egyes hívei kihívást és veszélyforrást látnak a különböző önszerveződésekben. A tényleges önszerveződés részben vagy akár egészében kicsúszhat az állami fennhatóság alól, és – mintegy annak konkurenseként – önálló életet kezd élni. A spontán módon keletkező ingyenes közvagyon terjedésére reagálva pedig megfogalmazódik: „ez az új kommunizmus veszélyezteti a profittermelést".

Nem logikátlan, hogy a fennálló rendszer egyes hívei különböző önszerveződésekben szövetségest, segítőtársat látnak. „Sokan attól tartanak, hogy a tömeges együttműködés hatására jelentősen lecsökken azoknak az aránya, akik képesek profitot termelni. Szerintünk ennek éppen az ellenkezője igaz. Egy felkészült menedzser számára ma már az együttműködés jelenti az új és igen jövedelmező lehetőségeket arra, hogy számtalan forrásból válogatva szerezze meg azt az innovációs erőt, ami a vállalaton belül és kívül is előnyökhöz juttatja" – írja D. Tapscott és A. D. Williams a Wikinómia. Hogyan változtat meg mindent a töme­ges együttműködés (Budapest, HVG Kiadó, 2007, 28) című könyvben.

„Egyenrangúak együttműködése szöges ellentéte a kommunizmusnak" – vélik a szerzők.

Néhány évtizede különböző helyeken új üzleti gyakorlat jelent meg: bizonyos típustermékeknél a vásárló maga választhatja ki, hogy az álta­la kiszemelt áru milyen végső formát kapjon. Dönthet például egy ruha anyagáról, színéről, fazonjáról, amit azután a kívánságának megfelelően gyártanak le neki. Ez előnyös a vásárlónak, de előnyös a gyártónak is, mert rugalmasságával megnöveli a vevőkörét. Ennek a gyakorlatnak továbbfejlődése, amikor – újabb marketingfogásként – a vásárlót nem csupán a „fazonra igazításba", hanem magába a tervezésbe is bevonják.

A világháló – sok egyéb funkciója mellett – egyfajta „ötletpiacként" is működik. A kreativitás, így a spontán együttműködésből fakadó kollektív kreativitás terepe. A tapasztalatok szerint növekvő számú felhasználó (egyén, illetve webes közösség) alkotó módon használ bizonyos ké­szülékeket, illetve szoftvereket. Átalakítja őket, bővíti, továbbfejleszti a működésüket. Számos felhasználó feltöri a rendszert, meghekkeli a prog­ramot, majd új tulajdonságokkal, képességekkel ruházza fel, egészíti ki. Kreatív – akár illegálisan kreatív – tevékenységének eredményeit pedig nyilvánosságra hozza: közzéteszi a neten, megosztja a többiekkel. A saját készítésű alkalmazásokat, saját fejlesztésű termékeket közrebocsátja. Vagyis létrejön és meghonosodik a fogyasztói innováció gyakorlata. A vásárló kiszolgáltatott végfelhasználóból a termelés részesévé változik. Az új gyakorlatot a szakirodalom gyártó-fogyasztásnak nevezte el.

Egyesek erre a „hekkelési" gyakorlatra jogi védelemmel, tulajdonvé­delemmel, pereskedéssel reagálnak. Más cégek – abból kiindulva, hogy a felhasználók alkotó fantáziáját úgysem lehet megbéklyózni – meg­próbálják a „savanyú szőlőt" egy egyszerű gesztussal megédesíteni: párbeszédet, együttműködést kínálnak a gyártó-fogyasztóknak. A gyártó megengedi a vásárlóknak, hogy önkéntesen részt vegyenek az áru továbbfejlesztési, tervezési folyamatában. Ebből az önkéntes együttmű­ködésből a profit is profitál. A gyártó számára a tervezés olcsóbb, az áru pedig eladhatóbb lesz. Gazdaságélénkítő hatással jár, ha a vásárló maga is bekapcsolódik az általa igényelt árucikk megtervezésébe.

A rugalmasabb (az új helyzethez gyorsabban alkalmazkodó) cégek ösztönzik a fogyasztók (webes közösségek) alkotói fantáziájának felsza­badítását, sőt – bizonyos esetekben -, számukra szabad hekkelési jogot biztosítanak. (Tehát igyekeznek a profitorientált termelésbe nonprofit elemeket is integrálni. Szellemi tulajdonuk hozzáférhetővé tételét be­fektetésként kezelik.) A legjobbnak ítélt innovációs ötleteket a gyártási folyamatban megvalósítják. Észrevéve, hogy ez a lelkesen alkotó kö­zösség a cégek számára hatalmas ingyenes szellemi tőke, fontos üzleti lehetőségként kezelik: hasznosítják a konkurenciával szembeni piaci küzdelemben. „Az okos cégek az üzleti web részévé teszik vevőiket, vezető szerephez juttatják őket a termékek és szolgáltatások következő generációjának kifejlesztésében […] Ez igazán nem nagy ár azért, hogy a cég megőrizze hűséges vevőit" (Tapscott – Williams 2007, 147) – ol­vasható az „Összefogás a fogyasztói hatalommal" c. fejezetben.

A gyártó-fogyasztók ingyenes értékteremtők a tőkés tulajdonos szá­mára. A hivatkozott könyv szerint „a küszöbön álló gyártó-fogyasztó forradalom" következménye olyan innováció, amelyet „az üzleti világ még sohasem látott. A fogyasztókkal történő együttműködés azt jelenti, hogy rendelkezésre áll a valaha létezett leghatalmasabb és legkülönlegesebb szellemi tőke, egy hatalmas közösség, amelynek minden tagja rendkívül lelkesen vesz részt nagyszerű termékek és szolgáltatások előállításában" (157) – hangsúlyozza „A gyártó-fogyasztó közösségek hasznosítása" című fejezet. Fontos megállapítás: a gyártó-fogyasztó nem kényszerből, mint a bérmunkás, hanem önkéntesen és lelkesedéssel szolgálja a pro­fittermelést. Hiszen a profitgyártás melléktermékeként megtapasztalhatja a kreativitás élményét. Akkor is alkotói örömben részesül, ha szellemi ké­pességeit – ingyenesen – a tőkés tulajdonos rendelkezésére bocsátja. A cég által becsatornázott „gyártó-fogyasztó" paradox helyzete: csak akkor lelheti meg a maga örömét, ha egyúttal a tőkés tulajdonos haszonszer­zését segíti elő. A korábbi „Csináld magad" mozgalom ily módon átalakul a cégek „Csináld velünk" mozgalmává.

A változási folyamat tehát két lépésből áll. 1. Internethasználók sza­bad kalózokként meghekkelik a magántulajdon rendszerét, és ingyen használható szellemi javakat, szabad közvagyont hoznak létre. 2. Cégek – profitnövelő céllal – a magántulajdon szolgálatába állítják az alkotó közösségekben keletkező ingyenes szellemi közvagyont. Hogy a lényeget illetően ne maradjanak kétségeink, a könyv – mintegy a folyamat harmadik fázisaként – prognosztizálja a jövőt: a szabad alkotó tulajdon­részt és nyereségrészesedést is fog kapni. Vagyis „független" szereplőből függővé alakítható át. „A vevők egy idő után azt is elvárják majd, hogy részesüljenek alkotásaik tulajdonjogából és az általuk generált haszon­ból. Ha a vevőknek anyagilag is megéri részt venni a tervezési és gyártási folyamatokban, akkor a cég mindig számíthat arra, hogy ez a dinamikus és termékeny rendszer támogatja a növekedésben és az innovációban." (159) A kör – a magántulajdon köre – visszazárul. Érzékletes példa arra, hogy a részleges antikapitalizmus miként csúszik át ellentétébe, és válik a kapitalizmus gyakorlati szolgálójává.

A digitális önszerveződés sajátossága

Az internethasználók puszta előítéletként kezelik, hogy egy szellemi termék valakinek a magántulajdona. „Onnan veszem, ahol találom." A fennálló rendszer álláspontjáról ez a hozzáállás súlyosan törvénysértő és erkölcsileg is elfogadhatatlan. Erről a nézőpontról tekintve további furcsaságok is találhatók abban, ahogy az internethasználók nem elha­nyagolható része gondolkodik és viselkedik.

1. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek: a társadalmi gyakorlatban megszokottól eltérően, nem egymással versenyezve, nem egymás ellenében, hanem együttműködve próbálják megtalálni az őket foglalkoztató kérdésekre az elméleti és gyakorlati válaszokat.

2. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek: az őket körülvevő társadalmi gyakorlattól eltérően, egyenrangúaknak tekintik egymást. Együttműködés azért alakul ki közöttük, mert – képességeiknek megfelelően kevéssel vagy sokkal – hozzá tudnak járulni valamilyen kö­zös probléma megoldásához. Az ilyen webközösség termelő közösség: szellemi és/vagy tárgyi termelést végez. Az alkotó webközösség tehát egyenrangúak termelő együttműködése: a hozzá csatlakozó, benne résztvevő egyén a munkájával társul. A munkája révén válik a közösség tagjává.

3. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek. Az őket körülvevő társadalmi gyakorlattól eltérően, csak azt termelnek, amire szükségük van. Csak akkor fognak bele valaminek az előállításába, amikor úgy gondolják, hogy szükségük lesz rá. (Vagy belső szükséglet­ből: mert izgatja őket az adott probléma.) Tehát kilépnek a túltermelés, a túltermelésből fakadó eladási kényszer, az eladási kényszerből fakadó reklámozás, a reklámozás-hírverés által előidézett túlfogyasztás, a túlfo­gyasztás miatti túlköltekezési-eladósodási hajlam stb. jelenlegi gyakorla­tából. Könnyű helyzetben vannak: nem árukat, hanem használati javakat, nem kínálati piacra, hanem eleve adott szükségletre akarnak termelni.

4. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek: szükség­letüket nem – valahogyan megszerzett – pénzzel, hanem személyes munkával elégítik ki. Személyes munkájuk révén igazolják, hogy amire vágyakoznak, az valóban a szükségletük. (Vágyukat a kielégítésére irányuló munkavégzéssel emelik a tényleges szükséglet rangjára.) Szükségletük – ily módon – munkájukkal igazolt, munkavégzésükkel hitelesített szükséglet. Ebben a gyakorlatban az egyén szükséglete személyes munkájával (személyes munkája arányában) képződik. Szük­ségletképződése és munkavégzése egymástól elválaszthatatlan – végső fokon egybeesik.

5. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek. Közvetlen gyakorlati együttműködésükben nincs szükségük marketingre és ke­reskedőkre. Nincs szükségük pénzre, bankokra és bankárokra. Nincs szükségük árupropagandára és reklámszakemberekre. Nincs szüksé­gük hivatalnokokra és szakbürokratákra. Nincs szükségük jogászokra, rendfenntartókra, politikusokra stb. Szükségletük az ilyesféle dolgok, intézmények, foglalkozások közbeiktatása nélkül elégül ki. Közvetlen gyakorlati együttműködésük fölöslegessé teszi azokat a foglalkozásokat és intézményeket, amelyek a magántulajdonhoz és az árutermeléshez kapcsolódnak.

Az alkotó webközösségek felülírják és elhagyják a fennálló rendszert. Felülírják és elhagyják – de csupán részlegesen.

Az önszerveződés, mint történelmi esély

A hivatkozott könyv kedvenc fordulatai: „fogyasztók által irányított gazda­ság", „önszerveződő tartalomgyártás", „egyenrangúak együttműködése", „digitális tartalom- és forrásmegosztás", „szellemi tulajdon megosztása", „nyílt forráskód".

Gondoljunk bele abba, hogy mit eredményezne ezeknek a könyvben ünnepelt gazdálkodásbeli sajátosságoknak az egész gazdaságra történő alkalmazása!

–   Egy „fogyasztók által irányított gazdaságban" a gazdálkodás iránya megfordul: a termelést nem a technikai kapacitások maximális kihasz­nálása, hanem a mindenkori „fizetőképes" (vagyis személyes teljesít­ményvállalásokkal fedezett) szükségletek kielégítésének igénye vezérli. A „fogyasztók által irányított gazdaság" nem – gyakran – bizonytalan keresletű piacra, hanem biztos „piacra", előzetesen meglevő és szemé­lyes munkafedezettel bíró szükségletre termel. (Ennek technikai lehető­ségével foglalkozik a Válaszúton /ELTE, 1988/ című könyv „Gazdasági demokrácia és szocialista termelési mód" fejezete.)

–   „Szellemi tulajdon megosztásának" kiterjesztése esetén nemcsak egyes cégek bizonyos jogvédelem alá eső tulajdonai kerülnek megosz­tásra (azaz válnak szabadon hozzáférhetővé), hanem minden szellemi tulajdon, sőt minden, a termelés során használható tulajdon is. Másként fogalmazva: a termeléshez szükséges eszközök „zárt forráskódúból (tehát kirekesztőből) „nyílt forráskódúvá" válnak. A tulajdon „megosztása", „nyílt forráskódúvá" tétele a magántulajdonból (mint monopolhasználattal járó kirekesztő tulajdonból) fakadó versenykorlátozások megszűnését ered­ményezi. Minden termelési eszköz „nyílt forráskódú tulajdonmegosztása" valójában a magántulajdon rendszerének egészén való túllépést jelent.

–   „Egyenrangúak együttműködése" a szerzők szóhasználatában arra vonatkozik, hogy a szellemi termelés, közös alkotás folyamatában min­denki egyenrangúnak számít, aki hasznos-használható munkával (ötlet­tel) járul hozzá a közös cél megvalósulásához. „Egyenrangúak együttmű­ködése" az egész termelést átfogó „nyílt forráskódú" gazdálkodásban azt jelenti, hogy a szükségleteik kielégítése céljából együttműködő egyének valamilyen – a végeredmény szempontjából termékeny – szempont szerint működnek együtt egymással. Például: a termelési folyamatban az erőforrások megosztása a tehetség, képesség, hozzáértés alapján történik. Az egyenrangúság másik oldala, hogy az együttműködésben szerényebb teljesítőképességgel résztvevőknek is jut olyan munka, amellyel bizonyos mértékig fedezik fogyasztási igényeik kielégítését.

Egyenrangúak együttműködésének lényegét a termelési eszközök egészének „nyílt forráskódú" gazdálkodási rendszerében akár a követ­kezőképpen is jellemezhetnénk: „Szabadon társult egyének, akik közös szükségletre termelnek." „Olyan társulás, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele."