Az államszocialista rendszerek válságáról szóló megemlékezések, írásos elemzések, konferenciák a kurrens jelenkori történeti irodalom meghatá­rozó részét képezik. Mitrovits Miklós könyve is egy ilyen válságról szól: a lengyel Szolidaritás mozgalomról, illetve a szovjet politika reagálásáról az eseményekre. A Szolidaritás a korábbi válságoktól (1956, 1968) eltérően alulról, a párt akaratával szemben jött létre, és a lakosság többségét maga mellé állító tömegmozgalommá alakult, amit a párt egyedülálló módon elismert a munkások képviselőjének.

A könyv bevezetőjében olvashatjuk, hogy a szerző a válsággal kap­csolatos szovjet politikát kívánja részletesen feltárni, ezt tartja egyik fő feladatának. Ebből következik, hogy vizsgálnia kellett a nemzetközi kapcsolatrendszert (a Szovjetunió és a többi államszocialista ország vi­szonyát), valamint a Szovjetunió belső helyzetét is. Kifejtett módszertani alapállása szerint a forrásokat igyekszik az össztörténeti folyamatban elhelyezni és értelmezni. Elhatárolódik a posztmoderntől („mely a történe­lemből kiragad részleteket, és azt önállóan magyarázza") és a pozitivista tényfabrikálástól („a dokumentumok kizárólagossága"). (Mitrovits 2010, 12 – A további oldalszámok mindig e kiadványra vonatkoznak – Sz. L.) Vizsgálódásának fő szempontjai:

• Miért Lengyelországban jött létre a Szolidaritás, milyen okok vezettek a kialakulásához?
• Milyen alternatívát kínált az államszocializmussal szemben, miért nem jöhetett létre egy „másik Lengyelország"?
• Milyen szerepet játszott az eseményekben a Szovjetunió?

Az első ponttal kapcsolatban – a Szolidaritás kialakulását ismertetve -a bevezetőben a szerző fontos történelmi előzményeket említ a lengyel fejlődés sajátosságai közül, amelyek a közvetlen, alulról szerveződő demokratikus mozgalom kibontakozásának előfeltételeit biztosíthatták. Ilyen a liberum veto, az idegen hatalmak elleni felkelés hagyománya és az ezzel járó földalatti konspirációs technikák kiépülése, a szolidaritás hagyománya, a lengyel munkásmozgalom és a szocialista párt, amely nemzeti-keresztény jelleggel alakult ki a XIX. század végére. Ennek váz­latos áttekintését követi az 1945 után kialakult államszocialista rendszer sajátosságainak részletesebb bemutatása. Tárgyalja az iparosítást és az ipari munkásság helyzetét, az agrárpolitikát, az értelmiségi koncepciókat, a lengyel egyház és a szakszervezetek szerepét, Katyń tragédiáját – mely utóbbi a lengyel-szovjet viszonyt beárnyékolta.

A legfontosabb gazdasági nehézséget a korszerűtlen beruházások irreálisan magas aránya okozta; ez és a fogyasztás visszafogása a lakásépítések elmaradásával feszültséget keltettek a társadalomban. A gazdasági problémákat is nemzetközi összefüggéseiben szemléli a szerző. Az 1970-es években beköszöntő gazdasági korszakváltás lengyel hatásai között az eladósodást emeli ki, az infláció is ebből eredeztethető, az árucikkek hiánya miatt pedig virágzott a feketepiac. Mitrovits rámutat a lengyel pártvezetők optimizmusára a hitelfelvétellel kapcsolatban, a propaganda és a valóság közötti ellentétre. Ismeretes az is, hogy a me­zőgazdaságban a föld nagy része magántulajdonban maradt, ezzel az állami szektoron kívül álló gazdasági bázis hatása tovább élt. Az állam folyamatosan büntette a magángazdákat, az állami beruházások jóval kisebb arányban érkeztek ide, mint azt a termelés volumene indokolta volna. Ez vezetett az élelmiszerhiány kialakulásához. További jelentős szerepet játszott a katolikus egyház, amely a térségben egyedülálló autonómiájával, karizmatikus vezetőivel a párt konkurenciája lehetett a társadalom vezetésében. (290) Az egyetemistáknak a nyugati eszme­áramlatok iránti fogékonysága, az ideológiai pluralizmus és a vélemények szabad kinyilvánítása gyengítette az államszocialista párt hatalmát. Az értelmiség és a diákság egy része ellenzéket képezett a párttal szemben, de mivel a munkásságra támaszkodtak/hivatkoztak, lényegében antikapi­talista programot képviseltek. A katolikus egyház társadalmi tanítását, a munkásokhoz, munkához való viszonyát is alaposan részletezi a szerző, azonban az önigazgatási gondolat szempontjából nem teljesen világos, hogy az egyház által támogatott magántulajdon és az önigazgatás által preferált kollektív tulajdon hogyan volt összeegyeztethető. (75) Az egy­házi és az önigazgatói tulajdonfelfogásból fakadó ellentéteket elkeni Mitrovits, pedig ennek az egyház rendszerváltásban betöltött szerepére nézve is jelentős hatása volt.

A második pont kevésbé kidolgozottnak hat, mint a másik kettő. A Szo­lidaritás előzményei és a Szovjetunió szerepe a Szolidaritás elfojtásában, a hadiállapot bevezetésében formailag is elkülönülő részeket alkotnak, míg az alternatíva bemutatása ezek között a részek között van „szét­szórva". Ebből is fakadhat, hogy ennek az alternatívának a bemutatása kevésbé egységes, nem összefüggő. A különböző önigazgatói, gazdasági programokat bemutatja a szerző, és a gyakorlati megvalósulásukról is tesz megjegyzéseket, de nem egy blokkban, hanem az események előrehaladtával. A szerző szerint a Szolidaritás alsóbb szintjein radikáli­sabb követeléseket fogalmaztak meg, mint a vezetők. Az 1980. nyári kö­vetelések bemutatása során (szakszervezeti és munkásjogok követelése, életszínvonal emelése, szociálpolitikai problémák megoldása) Mitrovits kifejti, hogy a követelések egyike sem volt közvetlenül politikai, de az államszocialista rendszerben mindegyik politikai kérdésnek számított. A párt legitimációját, mint a munkásosztály egyetlen képviselőjét, itt súlyos kudarc érte, bár belekerült a megállapodásba, hogy a Szolidaritás elisme­ri a LEMP vezető szerepét. A Szolidaritás is megkapta a felhatalmazást, hogy a munkások érdekeit védje, de a mozgalmat körülvevő rendszerben képtelen volt gyakorolni a jogait. A szerző szerint az egyetlen hatásos fegyver a sztrájk volt, a párt pedig képtelen volt a „neokorporatív alterna­tívát" elfogadni, ezért állandó harc bontakozott ki a párt és a Szolidaritás között. A későbbiek során, 1981 őszére a Szolidaritásban több irányzat kristályosodott ki, egyre nagyobb teret nyertek a nacionalista-populista hangok, amelyek a gazdasági bajok okát a nemzeti függetlenség hiányá­ban látták. A szerző szerint a munkás-önigazgatás volt a legáltalánosab­ban elfogadott, támogatott koncepció a rendszer megváltoztatására. A terv lényegét alkotta a társadalmasított vállalat, a vállalaton belül pedig a munkásönkormányzat szabad gyűlése lett volna a legfelsőbb hatalmi szerv, a munkásönkormányzat joga lett volna meghatározni a vállalat fejlődésének fő vonalát, a szervezeti struktúrát, és a szakszervezetekkel közösen döntöttek volna a megtermelt jövedelem elosztásáról. Az önkor­mányzatiság legfelsőbb szintjét a kétkamarás parlament alkotta volna, a politikai és gazdasági funkciók különválasztásával. (246) A gazdasági válság leküzdésére szerkesztett programjavaslatok viszont arról győznek meg – érvel a szerző -, hogy a munkásönkormányzás „csak fegyver volt a kézben, a bürokrácia legyőzése [érdekében] és a párt centralizált döntéshozó hatalmával szemben", s a szociális piac, végső soron a kapitalizmus visszaállítása volt a cél. (251)

A harmadik pont (a Szovjetunió szerepe az eseményekben) alapul a leginkább levéltári forrásokon. A szerző részletesen elemzi a vonatkozó fejleményeket, a lengyel és a szovjet pártvezetés válságkezelő mód­szereit, a szovjetek nyomásgyakorlását és a hadiállapot bevezetését. A szerző külön fejezetben mutatja be a Szovjetunió eljárását a 68-as csehszlovák válsággal kapcsolatban, a gazdasági nehézségeket, a nemzetközi helyzet átalakulását, a technológiai lemaradást, az eladó­sodást és a mezőgazdaság katasztrofális helyzetét, valamint a Szovjet­unió elszigetelődését Ázsiában, és az új, agresszív amerikai külpolitikai kurzust, amely fegyverkezési versenyre akarta késztetni a szovjeteket. Lengyelországban nem alkalmazhatták a szovjetek a katonai bevonu­lást – érvel a szerző -, mert Lengyelország geopolitikai fontossága, hagyományos oroszellenessége, a kelet-európai viszonylatban nagy és modern hadserege a bevonulás ellen hatott. (291) A szovjet vezetés számított a lengyel válságra, de az ellenzéki mozgalom olyan gyorsan vált meghatározó erővé Lengyelországban, hogy a kormány hamar kompromisszumra kényszerült a Szolidaritás vezetésével, és megálla­podást kötött vele. Ezt követően a lengyel és a szovjet vezetés között harc indult, hogy a lengyelek saját erőből, minél rövidebb idő alatt oldják meg a válságot. A nyomásgyakorlás volt a fő eszközük a szovjeteknek; ide tartoztak a kulisszák mögötti tárgyalások, a nyílt levél, a szomszé­dos országok vezetőinek nyilatkozatai, a Szovjet Hadsereg és a Varsói Szerződés hadgyakorlatai, illetve a Pravda vezércikkei is. 1981 végére a folyamatos fenyegetés és a kifáradás hatására a lengyel társadalom már hajlott a megegyezésre. Az SZKP vezetése végül elérte a hadiál­lapot bevezetését, Lengyelország a Varsói Szerződés tagja maradt és végső soron a LEMP hatalma is megmaradt, de a gazdasági, társadalmi problémák nem szűntek meg.

A mű a hadiállapottól a rendszerváltásig terjedő időszak rövid ismer­tetésével zárul. A LEMP nem tudta megoldani a gazdasági problémákat, az árak gyorsan emelkedtek, egyes élelmiszerek és iparcikkek eseté­ben állandósult a hiány, a költségvetés továbbra is deficites volt. A vál­toztatáshoz kedvező feltételeket teremtett az átalakuló szovjet politika. Mihail Gorbacsov vezetésével meghirdették a peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyilvánosság) programját, egy demokratizációs elkép­zelést. Az 1986-os amnesztia meghirdetése jelezte az új nemzetközi helyzet lengyelországi következményeit, az 1988-as áremelések elleni sztrájkok pedig a tárgyalásos rendszerváltás kialakulásához vezettek. A tárgyalások során a Szolidaritás már megváltozott összetételű veze­téssel és ennek megfelelően megváltozott követelésekkel vett részt. A nacionalista szárny, illetve a munkás-önigazgatás képviselői kimaradtak a tárgyalásokból, a Walesa által vezetett centrum volt a meghatározó, a gazdasági bizottságokban pedig a liberális közgazdászok vitték a vezető szerepet. „A Szolidaritás az újkapitalista viszonyok között egyszerű szakszervezetté degradálódott, politikailag pedig darabokra hullott szét. Walesa elnökként már nem folytatott munkáspolitikát, nem gátolta meg a neoliberalizmus mintatervének megvalósítását, a társa­dalom pedig már nem tudta megszervezni önmagát az új rendszerrel szemben." (300)

A szerző problematikusnak látja a biotechnológia kritikájára használt ezoterikus világnézeti keretet és az ebből fakadó általánosításokat. Nem világos, miért és hogyan lehetne szubjektív világnézeti preferenciák miatt en bloc tiltani a legígéretesebb biotechnológiai kutatásokat, amelyek számos gyakorlati előnnyel járhatnak még egy kapitalista gazdaságon belül is.

Több szempontból is nehéz a molekuláris biológiát „belülről” ismerőként hozzászólni Fülöp Ádám: „I-nemzedék ” (Eszmélet 89 [2011. tavasz] 101-107) című cikkéhez. Először is problémát okoz az írás által hasz­nált nyelvi és világnézeti háttér. Egy naturalista ontológia szempontjából az érvelés által használt számos fogalom („isteni Egység”, „Teremtés”, „isteni aktus”, „elsődleges valóság”) nem igazán értelmezhető, illetve az általuk feltételezett jelenségek létezésére – és ezáltal relevanciájukra a vitában – nem ismerünk meggyőző bizonyítékokat vagy érveket, így a vitát nem tudjuk erről a bázisról folytatni. Ez problémát jelent abból a szempontból, hogy a kifejtett érvelés – amely teljes tudományágakkal szemben élesen elutasító – jelentős részben ezekre a fogalmakra épít, illetve az említett (állítólagos) jelenségek elleni „sérelmekre” hivatkozik elutasításuk legitimációjaként.

Ellenérveket tehát csak ezektől a transzcendens jellegű érvektől el­vonatkoztatva tudnánk mondani, így viszont tudatosan nem egészen az eredeti cikk érvelésére reagálunk.

Talán ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy ugyanebből az okból problematikus, amikor a géntechnológiát/szintetikus biológiát egyszerűen vallási szlogenekkel („a tudósok Istent játszanak”) támadják, hiszen az európai kontinens lakosságának nagy része felmérések szerint nem val­lásos, ezért az ilyen jellegű érvek a vita bázisát szüntetik meg a többség (többségünk) számára.

Mindezektől elvonatkoztatva sem érezzük a megfogalmazott érveket elég súlyosnak. Általában véve, és a hivatkozott cikkben is gyakori, hogy összekeverednek magával a molekuláris biológia tudományával kap­csolatos félelmek a tudomány gazdasági felhasználásával kapcsolatos ellenérzésekkel.

Ami az előbbit illeti, a géntechnológia en bloc, „ontológiai” jellegű el­utasítása azon az alapon, hogy az „elsődleges valóság” megsértéséről lenne itt szó, nem tűnik megalapozottnak. Nem világos, miért tartozik az „elsődleges valósághoz” az állattenyésztés, vagy a „könyvből olva­sás”, miközben a géntechnológia nem. (Véleményünk szerint ugyanaz mondható el a cikkben sokat emlegetett „virtualitás” fogalmáról is. Nem világos számunkra, hogy egy könyv miért kevésbé virtuális, mint egy képernyő, egy barlangrajz, mint egy absztrakt matematikai modell. Az eszmetörténeti levezetés, miszerint a biotechnológia valahogyan a „virtualitásból” származna /?/ empirikusan tudtunkkal nem alátámasztott, bár az sem egészen érthető, hogy egyáltalán mi az a konkrét hipotézis, amit megerősíteni [vagy megcáfolni] kellene.) A határok itt teljesen önkényesnek tűnnek, továbbá az sem világos, ki húzhatja meg ezeket. Tény (és trivialitás) mindenesetre az, hogy a technológia kifejlődése óta az ember folyamatosan hat környezetére, átalakítja azt, aminek követ­kezményei nyilván eseti jelleggel mérlegelhetők, de nem világos, hogy mik azok a technológiák, amik már az „ördöggel kötnek szövetséget”. A természet által adott határok átlépése folyamatosan zajlik az emberiség történetében, pl. az emberi és állati izomerő kapacitási „határának” átlépése is megtörtént a gépek megjelenésével, pedig nyilván erre sincsen korábbi evolúciós példa. Kérdés, hogy ezekben az esetekben milyen szempontokat lehetne érvényesíteni az adott technológiákat használó emberi társadalmak saját, tudatosan választott szempontjain kívül. Elképzelhető természetesen egy önmagában akár konzisztensnek is tekinthető primitivista álláspont, amely minden olyan technológiát elítél, ami egyértelműen átlép valamilyen korábbi természeti korlátot, ez azonban feltehetően keveseknek lenne szimpatikus, bár elméleti lehetőségként nyilván lehet vitatkozni róla. Ennek alternatívájaként csak valamiféle óvatos utilitarizmust tudok elképzelni az egyes „határátlépő” technológiák megítélésénél, amely számba veszi az adott technológia potenciális társadalmi és környezeti következményeit. Az, hogy a gén­technológiánál „molekuláris határátlépés” történik (ez sok más kémiai, fizikai technológiánál is igaz), szemben mondjuk a robbanómotorok makroszkopikus „bűneivel”, nem egyértelmű, hogy miért jelent alapvető különbséget, főleg, hogy a makroszkopikus szintű „biológiai mérnökség” a mezőgazdaságban és a gyógyászatban már több ezer éves. A válto­zás természetesen az, hogy a molekuláris biológia kialakulása óta már molekuláris szintű ismeretekkel is rendelkezünk az élővilágról. (Nem teljesen egyértelmű egyébként, hogy a hivatkozott cikk a molekuláris biológiai alapkutatások „befagyasztását” is proponálja-e, vagy „csak” az alkalmazott biotechnológia „megállítása” lenne a cél. Ami pedig a „szin­tetikus biológia” fogalmát illeti, itt egy rendkívül új, néhány éve használt ernyőfogalomról van szó, aminek in practice jelentése mintha nem lenne teljesen tiszta kívülállók számára. Jelenleg a szintetikus biológia inkább csak egy elképzelés, illetve olyan molekuláris biológiai kutatá­sokra használt „divatszó”, amelyek valamilyen módon módosítják egy organizmus genomját, egy adott biológiai jelenség kiváltásának céljából. Itt jelenleg szinte mindig alapkutatásokról van szó, amelyek egyelőre nagyon elemi szinten próbálnak hozzányúlni celluláris rendszerekhez, pl. intracelluláris jelátviteli hálózatokhoz. A szintetikus biológiai kutató­munka jelenleg szinte teljesen felfedező jellegű, és még meglehetősen gyerekcipőben jár, félelmetesnek vagy veszélyesnek semmiképpen sem mondható.)

Lehet-e azt mondani, hogy általában a géntechnológia egy túlságo­san nagy negatív kockázatokkal bíró alkalmazott tudomány, amelynek ezért szigorú szabályozása vagy betiltása lenne indokolt? Ez nyilván egy teljesen legitim kérdés, és mi úgy gondoljuk érdemes lenne ebben az explicit, „utilitárius” és misztifikációktól mentes megfogalmazásban feltenni. Először is itt megint el kellene választani a tudományt magát annak gazdasági felhasználásától. A géntechnológiai kutatások, illetve a géntechnológiai eszközöket használó biológiai kutatások – ez utóbbi szin­te minden molekuláris biológiai kutatást jelenti – önmagukban biztosan nem nevezhetők veszélyesnek. Semmiféle negatív példa nincsen arra, hogy az ilyen jellegű alapkutatás egészségügyi vagy más kockázatot jelentett volna az utóbbi lassan fél évszázadban.

Géntechnológiai eszközök nélkül minden genetikai, biokémiai, im­munológiai, idegtudományi stb. kutatás lehetetlenné válna (sejtvonalak létrehozása, expressziós rendszerek stb.). Azt az árat pedig, hogy a leggyorsabban fejlődő természettudományokat föláldozzuk homályos filozófiai ellenérzések kielégítése végett, valószínűleg sem a tudomá­nyos közösség, sem a fejlett társadalmak általában nem hajlandók megfizetni.

Mi a helyzet a géntechnológiára (is) épülő biotechnológiai, gyógyszeripari alkalmazásokkal, a kialakult új gazdasági szektorokkal? Mielőtt bármit is mondanánk, vegyük észre, hogy itt már egy másik kérdésről van szó. Amennyiben úgy látnánk, hogy a biotechnológiai ipar mai formájában túlságosan veszélyes vagy destruktív módon működik, ebből még nem következik (feltétlenül) a vonatkozó alaptudományok „ellenzése” is, sok­kal inkább a felhasználás szabályozási környezetének megváltoztatása (ennek követelése), vagy első lépésként az adott iparágak társadalmi­-gazdasági beágyazódásának problematizálása. A két kérdés egymástól szinte függetlennek mondható. A „biopiracy” ellenzéséből nem következik az, hogy a molekuláris (szintetikus) biológiára misztikus-panteista ala­pon egészében „nemet mondjunk” (?), viszont az utóbbi – véleményünk szerint – esetleg jelentősen gyengíti a biotechnológiai ipar konkrét kriti­kájának élét is. Némileg cinikus módon hozzátehető, hogy még ha arra a következtetésre is jutnánk, hogy a molekuláris biológiai kutatások által „táplált” biotechnológiai ipar annyira veszélyes, hogy az előbbiek vissza­szorítása (esetleg betiltása?) is szükséges lenne, praktikusan nézve ez szinte teljesen irreális célkitűzés a szóban forgó tudományos vállalkozás mérete és népszerűsége okán.

Ezért reálisabbnak és fontosabbnak látszik az, hogy a második kér­désre, a biotechnológiai ipar szabályozási környezetének feltárására és kritikájára koncentráljunk. Lehet úgy érvelni természetesen, hogy kapita­lista gazdasági környezeten belül a biotechnológiai ipar szükségképpen destruktív formát ölt, ez azonban igen egyoldalú elemzés, mert nem számol a technológiai fejlődés „rendszerfüggetlen” jellegével, ami meg­figyelhető (volt) más iparágaknál is. Ahogy az elektronikai cikkek luxus­termékből tömegcikké váltak (pl. mobiltelefonok), úgy fognak feltehetően diffúziószerűen elterjedni a biotechnológiai innovációk (pl. új gyógyszerek) is, a copyright, oligopóliumok stb. jelentette „terepakadályok” ellenére. Ez a folyamat nyilván egyenlőtlen és cikk-cakkszerű lesz, „fölösleges” emberi áldozatok sokaságával járva (ld. AIDS gyógyszerek). Ugyanakkor igen­csak kétséges, hogy az adekvát válasz erre az ellentmondásos folyamatra a tudományos kutatás és a technológiai fejlődés „befagyasztásának” kö­vetelése lenne. Mivel egy posztkapitalista társadalom nem tűnik azonnali eshetőségnek, ezért ehelyett a két szélsőség helyett – a tudomány és alkalmazásainak kategorikus elutasítása, vagy a rezignált beletörődés, mondván, hogy a „kapitalizmusban minden destruktív” – a megfelelő szabályozási környezet kialakítása és a piaci iniciatívák állami támoga­tással való kiegészítése és/vagy kiváltása tűnik reálisan elérhető, vagy legalábbis követelhető alternatívának rövid- és középtávon.

A molekuláris biológia és a biotechnológia fejlődését nem lehet megál­lítani. Sem elméletileg, sem politikailag nem járható, rossz helyzetérté­kelésre vall és praktikusan lehetetlen az itt történő ismeretelméleti és technológiai mozgásra „nemet mondani”.

A tudományos fejlődésben részt venni, követni és megpróbálni alkal­mazásait pozitív irányba terelni, azaz: „együtt élni vele és egymással, mintha csak emberek volnánk” – ennél a triviális igazságnál sokkal többet nem tudnánk javasolni mint átmeneti, tentatív viszonyulási stratégiát.

A virtuális valóságok mindegy hol kezdődnek, a kérdés az, ki dönti el, hol végződjenek? Van-e módja akár egy államnak, akár a civil társadalomnak arra, hogy határt szabjon egy olyan tendenciának, amelynek egyetlen legitimációs forrása saját maga? Milyen perspektívát kínál valójában az önmagát messiásnak képzelő techno-tudomány? Van-e egyáltalán alternatívánk?

„Science sans conscience n'est que ruin de l'áme” [A tudomány lelkiismeret nélkül csak romlása a léleknek] (François Rabelais)

A szempont, mely alapján több, forradalmian új techno-tudományos módszert (genetikailag módosított élőlények, szintetikus biológia, nanotechnológiák, stb.) értelmezni próbáltam, nem kizárólagos akar len­ni, hanem új ablakot kíván nyitni az említett technológiák megértéséhez. Kiindulópontom, hogy a jelenség-csomagot szerves és elválaszthatatlan egységként kell kezelni, amelyben a biotechnológiai alap- és alkalma­zott kutatások képezik az új, bio-gazdaságra (ETC Group 2011) épülő, oligopólium típusú szellemi tulajdonjogi rezsim alfáját, melynek következ­ményeivel az elkövetkező generációknak kell majd szembenézniük. En­nek a jelenségcsomagnak csupán mellékterméke, viszont azonos logika gyermeke a megannyi „demokratizált” I-ketyere, amelyek ahhoz segítik hozzá a felhasználót, hogy a virtualitásba ringatva magát ne nézzen szembe a természetes rendszerek (ökoszisztémák) elpusztulásával.

Koltai Mihály kritikai észrevételeiből háromra közvetlenül reagálnék, és további szempontokkal szeretném gazdagítani a vitát.

1. „A »misztikus-transzcendens« jellegű érvek miatt vitát nem is lehet folytatni.”

Amennyiben elvonatkoztatunk az általam segítségül hívott értelmezési kerettől, akkor nem érthetjük meg azt az új szempontot, amit a virtualitás logikájának hívtam. Tűnjön bármennyire önkényesnek az általam meg­húzott határ, valójában a kérdés nem is az, hogy mi a határ a virtuális és a nem virtuális között, hanem sokkal inkább az, hogy ki mondja meg, hol van a határa a virtualitás logikájából megszülető találmányoknak? Azt senki sem tagadhatja, hogy alapvető különbség van a gépek elterjedése és általános használata, valamint aközött, hogy állatok és növények genetikai struktúráját laboratóriumi úton keverik össze kutatók, történjék az bármilyen cél érdekében. Az, hogy a technológia „kifejlődése” óta az ember folyamatosan hat a környezetére, nem is kérdés. A természet adta határok átlépése ezért magától értetődő. Az azonban nem egyértelmű, hogy milyen legitimációs keretek között, kik, milyen cél érdekében és milyen határokat lépnek át! Vitathatatlan, hogy a propaganda és a va­lódi cél nem fedi egymást, ezért a populáris térben az emberek eleve meg vannak zavarodva, hiszen félre vannak informálva a valódi célról. „Az ember folyamatosan hat a környezetére” – erre hivatkozni olyan általánosítás, amely elkendőzi azoknak a techno-tudományoknak a ka­pitalizmusba ágyazottságát, melyekről szó van, és amelyek nem csak hatnak a környezetükre, de a génmanipuláció esetében fajok ezreinek és fajták tízezreinek strukturálják át az örökítő anyagát. Jeremy Rifkin (1998) ezt nevezte „új bio-ipari genezisnek”. Ma a kérdés éppen az, hogy a határokat ki húzhatja meg? Ez a kérdés végül is a neoliberaliz­mus gyökérproblémájára világít rá, hiszen a dolog pikantériája, hogy a virtualitás logikája (vagy ez éppen a neoliberalizmus logikája lenne?) szerint éppen, hogy nincsenek határok! Amennyiben mégis lenne, akkor milyen alapon húzzunk meg egyáltalán határokat? Etikai alapon? Vagy a techno-tudomány kísérletezése legitimebb, mint egy keresztény, vagy ökológiai, vagy etikai eszmerendszeren alapuló kritika?

2. „El kellene választani a tudományt annak gazdasági felhasználásától.” Ezt még elméletben sem lehet megtenni, nem hogy gyakorlatban.

Ezeknek a kutatásoknak ugyanis semmilyen más céljuk nincs, mint a gazdasági felhasználhatóság. A felhasználás-központú kutatások a monopolkapitalista játékszabályoknak vannak kiszolgáltatva, akár álla­mi, akár piaci megrendelésekről van szó. Az „igazság feltárása” teljes mértékben alá van rendelve a tőkének, így a jelmondat: igaz az, amiből profitot lehet termelni. Az „élettudományok” rendszerfüggetlenségének mítoszát semmi sem bizonyítja jobban, mint a kaliforniai Berkeley egye­tem felvásárlása a British Petroleum által, vagy éppen a kutatóknak az a közössége, akiket szakmai kikezdhetetlensége (vagyis akik nyíltan felvállalták a kritikát kutatási eredményeikre alapozva) miatt politikai meghurcolás ért, és akiket tudományos minőségükben teljesen lejárattak az elmúlt években – elég csak Pusztai Árpádra vagy Ignacio Chapelára gondolnunk (Verhaag 2009). A genetikai manipulációra irányuló kutatá­sok 95%-át az ipar finanszírozza, pusztán 5%-uk független – mondják ugyanezek a kutatók. Ha nem fogadjuk el, hogy a techno-tudományt maradéktalanul kisajátította a globális tőke, akkor könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy tőle várjuk a megoldást egy olyan válságra, melynek maga is előidézője.

3. „Az alternatíva megfelelő szabályozási környezet és piaci kezdemé­nyezések állami támogatással való kiegészítése/kiváltása.”

A FAO Genetikai Erőforrások Bizottságának 13. ülésén, 2011 júliusá­ban az Európai Regionális Csoport (EU plusz a régiós országok, mint Norvégia, Svájc, Törökország stb.) tagországai a következő álláspontot képviselték a genetikai erőforrások és a biotechnológia viszonyának tárgyalásakor: „A genetikai erőforrások bizonyos molekuláris leírásában a szektor-specifikus követelmények és technikai protokollok kidolgozá­sának tekintetében azon az állásponton vagyunk, hogy ezek a köve­telmények és protokollok könnyedén meghaladottá válnak a mai gyors tudományos és technikai fejlesztések miatt. Ezért ezek a követelmények és protokollok csak nagyon rövid ideig lennének érvényesek. Az erőforrá­sokat égetőbb feladatokra kell félretenni.” (FAO 2011) Az igény tehát arra vonatkozik, hogy a molekuláris leírásban ne legyen semmiféle szakmai protokoll vagy követelmény, hiszen ezeket meghaladja a tudomány gyors fejlődése. Tudni kell azt is, hogy ami a genetikai erőforrásokat illeti, az EU döntéselőkészítő munkacsoportjaiban a legerősebb tagállamokat a leg­nagyobb vetőmag előállító cégek (Monsanto, BASF, Syngenta) képviselik és tárgyalnak a nevükben. Természetesen nem csak Európában van ez így. A fent idézett álláspont így nem meglepően azt juttatja kifejezésre, hogy (a cégek) semmiféle szabályozást nem látnak sem megvalósítható­nak sem kívánatosnak ezen a téren – érthető módon, hiszen ez gátolná a technológiai fejlődést. Az uralkodó játékszabályok alapján ráadásul olyan nemzetek feletti intézményhálózat (nemzetközi egyezmények, WTO, UPOV, WIPO, FAO stb.) irányít és hozza a döntéseket, melyekkel szemben az államok eltörpülnek és védtelenné válnak. Az csak hab a tortán, hogy az államok részéről legtöbbször menedzserek képviselnek olyan ügyeket, amelyekből a szakmai krém kiszorult már a döntéshozatali folyamatok előtt. Naivitás lenne ugyanakkor azt gondolni, hogy a jogi szabályozás ritmusa fel tudná venni a versenyt a biológiai és genetikai mezőben végbemenő szennyezés ritmusával. Hogyan várhatjuk el, hogy bármilyen ellenőrizhető szabályozási környezet épüljön ki egy olyan fe­nevad esetében, amelyik a legtöbb esetben genetikai értelemben nem ismeri a határokat, miközben mi azzal vagyunk elfoglalva, hogy az úton melyik kereszteződésbe tegyünk ki egy táblát, mondván „Behajtani csak engedéllyel!” A tapasztalatok azt mutatják, hogy az államok képtelenek megállítani törvényekkel azt a genetikai lavinát, ami a piaci agresszivitás gyümölcse, és ami a természetes rendszerek teljes genetikai átkódolását fogja jelenteni.

Tudomány és etika – avagy van-e mód bármilyen határ felállítására?

Az egyetlen valódi határt ebben az elszabadult játékban az etika tudná megszabni, de beszélhetünk-e ma etikáról egy olyan területen, mely teljesen autonómmá vált – vagyis túllépett a társadalmi és politikai el­lenőrizhetőség kapuján? A mai techno-tudomány és az etika viszonya leginkább olyan, mint egy kutyáját sétáltató 12 éves kislány: a kutya veszett, a kislány a loholó kutya után rohan pórázzal a kezében, miköz­ben egy leszívott cigarettavéget pöccent el a járdán… A kutya a techno-tudományt, a kislány a techno-tudományban hívő kutatói közösséget, a cigaretta az etikát jelképezi. Helyes esetben ez a kép így nézne ki: egy gyönyörű kutyát (tudomány) sétáltat egy felnőtt ember (kutató), ahol az etika maga a póráz, amivel okosan vezeti hű társát egy felelősen gon­dolkozó és cselekvő személy. Védi a kutyát, védi magát és védi többi embertársát. Az etikának viszont a logikai sor elején kell lennie, mert különben az ember csak fut az események után, ahogy azt a cigaret­tázó lány esetében is láthatjuk. Ez lenne ugyebár a sokat hangoztatott elővigyázatosság elve.

Genetikai gyarmatosítás – avagy a valóság lecserélésének művészete

A gyarmatosítás tapasztalatait nem nehéz belátni: mindig is volt, most is van, mindig is lesz. A módszerek változnak, és egyre tökéletesebbé válnak. A gyarmatosítás logikája – leegyszerűsítve – minden esetben az erőforrások (humán, természeti, pénzügyi stb.) megszerzésének tudományos megszervezését célozta és célozza ma is. De mi történik a leigázás után? A zapatisták szócsöve, Marcos (2008) szerint minden gyarmatosító háborúnak ugyanazok a lépcsőfokai, és ezek csodálatos módon a kapitalizmus vezérelveivel is egybeesnek: „Minden egy új rend nevében: a kapitalista világpiac nevében. Ha nem tévedek, ez éppen az, amit egy gyarmatosító háború is tesz. Vagyis meghódít, lerombol, elnéptelenít, rekonstruál, benépesít és újrarendez.” Ma a genetikai gyar­matosítás ebben a tekintetben a hatékonyság olyan fokát éri el, amelyről álmodni sem mert volna egyetlen nagy hódító nép sem. A genetikai gyar­matosítás ugyanis közvetett módon piszkál csak bele annak a népnek az életébe, amelyik az adott genetikai értékeket (növényeket, állatokat) fenntartja. Ma a genetikai gyarmatosítók a történelmi gyarmatosítóktól ugyanis éppen azt tanulták meg, hogy mielőtt tökéletesen likvidálnák az elsődleges valóság elemeit (az érintetlen, manipulációmentes termé­szetet, az őslakos népeket, kultúrákat stb.), azelőtt le kell szívni ennek a valóságnak az alapvető alkotóelemeit (genetikai alapok), hogy azután ezeket felhasználva lehessen (re)konstruálni a második valóság anyagi szféráját is. Ennek legelemibb példái a genetikailag módosított élőlények tárházai, melyek egy jövőbeli „mesterséges biodiverzitás” (Marliére 2011) alapját képezik.

A virtualitás logikája lényegében tehát nem jelent mást, mint hogy azt a világot, amelyben évezredekig létezett a teljes élővilág, beleértve az emberiséget is, le kell cserélni egy mesterségesen újraépített (rekonst­ruált) világra. Az uralkodó diskurzus arra hivatkozik, hogy egy olyan, az összes elemében érintett és egymással szervesen összefüggő, és talán már visszafordíthatatlan világválsággal kell szembenéznünk, melyre egyedül és csakis a technológia képes megoldást találni (techno-fix). Az előbbi igaz, az utóbbi nem. Ebben az újraépített valóságban – ezt neveztük második valóságnak – az élet a legapróbb alkotóelemekig mes­terségesen, laboratóriumokban összeállított termékké válik. A genetikai gyarmatosítás, mely tehát a világ genetikai erőforrásainak kiaknázásán, levédésén, majd ipari méretű felhasználásán és a globális tőkepiacba való integrálásán nyugszik, a kutatói attitűdtől függetlenül egyetlen elvet követ, ami a profitszerzés elve, és amely bedarálja a legtöbb alkalmazott kutatást is ezen a területen.

André Gorz a politikai ökológia atyja L'immatériel című könyvében (2003) olyan eszmefuttatást tár elénk, amely kristálytisztán megvilágítja ennek a folyamatnak a tényleges mozgatórugóit és valódi távlatát: „A techno-tudomány társulva a tőkével az ember számára egy élhetetlen világot termelt ki. Meg kell változtatni az embert. A gépek kizárólagos­sá váltak, az emberek pedig az alanyaikká. Elvin Anderson és Bruce Reichenbach a Keresztény etika a biológiáért című könyvükben a kö­vetkezőt állítják: »Hatalmunkban áll újramodellezni az embert aszerint, amilyennek akarjuk őt a Földön. Genetikailag programozhatnánk újra az eljövendő nemzedékeket annak érdekében, hogy megfeleljenek bizonyos általános követelményeknek.« De ki az a mi? Ki fog újramodellezni kit és milyen kritériumok alapján?” Gorz történelmileg vezeti vissza azt az eszmerendszert, amely az ember „megjavítását” célozta, melyhez azon­ban az eszközök eddig nem álltak rendelkezésre. A már akut válsággal szembeni emberi impotencia ürügyén tehát genetikai átprogramozást ajánlanak fel az emberiségnek az élettudományok kutatói. Szép, új világ – újratöltve.

Áldott sokféleség

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol reggel a metrón I-Bonsaiunkon gombnyomásra tudjuk nyesni és öntözni virtuális japán fánkat, ebédre foszforeszkáló disznóhúst eszünk emberi géneket tartalmazó rizzsel és skorpiógéneket tartalmazó kukoricasalátával (Tömöri – Vay 2011), gyermekünk tejét az argentin anyatej-enzimeket termelő tehén, Rosita fogja adni, délután bekapunk egy dózis génmanipulált gyógyszert a génmanipulált ételek okozta új betegségünk meggyógyítására, és este a parkban önmaguktól világító fák fogják helyettesíteni az utcai lámpákat, ahogy hazamegyünk az irodából. A virtualitás (géntechnológia) banális játékszerei ezek, melyek banalitásuknál fogva altatják el az embereket és teszik ki őket egy fentebb említett, sokkal alapvetőbb átalakításnak. Tetézve mindezt azzal, hogy mind a természetes élőlények, mind pedig a genetikailag módosított élőlények egy átláthatatlan magántulajdon­-rezsim alá fognak tartozni, ami csak akkor derül ki az egyén számára, amikor egy genetikai gyarmatosítással foglalkozó cég ügynöke udvaria­san bekopog ajtaján és jogdíj fizetésére szólítja fel, mert kukoricájában, malacában, kutyájában, vagy gyermekében (netán saját magában) a cég tulajdonában álló gén van. Majd lesznek természetesen gén-hackerek is, akik meghackelik a cégek levédett génjeit; meg apróbb vállalkozások, amelyek olcsóbb jogdíjat fognak felszámolni egy-egy kincset érő génért.. Ezt a világot és ilyen jövőt akarunk?

Látnunk kell, hogy akármennyire izgalmasnak és sokfélének tűnik is a fenti felsorolás, az egyedüli biztos megállapítás, amit tehetünk a génmó­dosítást illetően, az, hogy a biológiai sokféleség drasztikus csökkenését vonja maga után. Ma már nem újdonság, hogy a biológiai sokféleség Földünk ökológiai egyensúlyának az alapja, az ökoszisztémák ellenálló képességének egyik legfontosabb záloga. Minden őszinte kutató azt is tudja, hogy az Európai Unió által kitalált koegzisztencia valójában mítosz. A génmanipulált élőlények mellett az idegentermékenyülő növények esetében a GM-mentesség megtartása teljességgel lehetetlen olyan izolációs távolságban (kukorica esetében ez általában 400 m), amely jelenleg hatályos az EU tagországaiban.

A kérdést így is fel lehet tenni: természetes biológiai sokféleséget szeretnénk, vagy genetikailag módosított élővilágot? A kettő között bi­zony vagy kapcsolat áll fenn, nem és. Ha nem akarunk génmódosított élővilágot, akkor viszont el kell gondolkodni azon, hogy kell-e egyáltalán engedélyezni az azt eredményező kutatást? Lehet, hogy a kérdés későn érkezik, de még nem késő válaszolni rá.

Hivatkozások

Anderson, Elvin – Reichenbach, Bruce 1995: On Behalf of God: A Christian Ethic forBiology. Grand Rapids (Mich.), William Erdman

ETC Group 2011: The New Biomassters. Synthetic Biology and the Next Assault on Biodiversity and Livelihoods http://www.etcgroup.org/en/node/5232

FAO 2011: Módok és eszközök a biotechnológia használatának és integrálásá­nak lehetőségéről az élelmezési és mezőgazdasági célú genetikai erőforrások megőrzésének és felhasználásnak területén. A FAO Genetikai Erőforrások Bizottságának 13. ülése, Róma, 2011. július 18-22. Az Európai Regionális Csoport (ERG) álláspontja.

Gorz, André 2003: L'immatériel. Connaissance, valeur, capital. Paris, Editions Galilée

Marcos, (Subcomandante Insurgente) 2008: Entre el árbol y el bosque. Contrahistorias, N°10, 2008

Marliére, Philippe 2011: Prométheusz, Pandora és Petri. Eszmélet 89 (2011. tavasz), 112-115.

Rifkin, Jeremy 1998: Le siécle biotech, Le commerce des génes dans le meilleur des mondes. La Découverte, 21.

Tömöri Balázs – Vay Márton 2011: Génmódosított tudósok. Népszabadság, 2011. augusztus 13.

Verhaag, Bertram (film) 2009: Scientists under attack.

„Hogyan is ne érthettem volna és ne értenék ma is teljes mértékben egyet a világgazdaság szerves rendszerként értelmezésével, egyenlőtlen, sőt, egyenlőtlenítő fejlődésének megállapításával, amikor a nemzetközi fejlődési szakadékot magam is csak a világgazdaság történelmi fejlődésének összefüggésében véltem mindig is magyarázhatni?! De hogyan is ne bíráltam volna Wallerstein nézeteiben a világrendszer-szemlélet abszolút, kizárólagos értelmezését, […] vagy a tőkés piacgazdaság létrejöttének történelmi véletlennel, »az uralkodó réteg képzelőerejének egyfajta alkotó szárnyalásával« magyarázását, továbbá a monopolizációra visszavezetett egyenlőtlen cserének a »nemzetközi kizsákmányolás« fő formájaként tételezését, és azt a feltételezést, hogy a tőkefelhalmozás világméretű folyamatának a »prekapitalista tartalékok« kimerülése szab végső határt?!"

A világrendszerről, illetve világrendszer-szemléletről régóta (mondhatni, már vagy másfél évszázada) folyó vita hazai felújításának gondolatát csak üdvözölni tudom. Ami I. Wallerstein koncepcióját illeti, arról több alkalommal vele személyesen is eszmecserét folytattam¹ , és meglehe­tősen sokat írtam (pl. Szentes 1985; 1995; 1999; 2011) mind elismerő és dicsérő szavakkal, mind pedig kritikai megjegyzésekkel.

Teljes mértékben egyetértettem és egyetértek ma is a világgazdaság szerves rendszerként értelmezésével, egyenlőtlen, sőt egyenlőtlenítő fejlődésének megállapításával, hiszen a nemzetközi fejlődési szakadékot magam is a világgazdaság történelmi fejlődésének összefüggésében véltem/vélem magyarázhatni. De hogyan is ne bíráltam volna Wallerstein nézeteiben a világrendszer-szemlélet abszolút, kizárólagos értelmezését, a tőkés gazdasági rendszernek kizárólag világrendszerként működésére vonatkozó felfogását, vagy a tőkés piacgazdaság létrejöttének történelmi véletlennel, „az uralkodó réteg képzelőerejének egyfajta alkotó szár­nyalásával” magyarázását, továbbá a monopolizációra visszavezetett egyenlőtlen cserének a „nemzetközi kizsákmányolás” fő formájaként tételezését, és azt a feltételezést, hogy a tőkefelhalmozás világméretű folyamatának a „prekapitalista tartalékok” kimerülése szab végső határt?! És így tovább…

A fennálló világrendnek és az országokon belüli gazdasági-társadalmi rendszereknek a természetét és működését illetően éppúgy, miként a globális problémák okainak és megoldásuk lehetséges módozatainak a megítélésében is igen eltérő, sőt szélsőségesen ellentétes vélemények mutatkoznak. Ez nemcsak az értékrend eltéréseiből és az érdekek külön­bözőségéből fakad, hanem a nyílt vagy rejtett ideológiák közvetlen vagy közvetett hatásaiból is. A nemzetközi és hazai vitában sajnos még mindig markánsan jelen vannak, sőt dominálnak az ideologikus szemléletmód megnyilvánulásai. Márpedig az ideologikus megközelítések túlságosan is a fogalmakra helyezik a hangsúlyt a valós tartalom helyett. Az ideo­lógiai fogalmak csatájában elvész a lényeg, és az ellentétes ideológiák hívei között legfeljebb a „süketek párbeszéde” alakul ki. Inkább csak a saját köreikhez tartozókat győzködik, hiszen az általuk használt (vagy inkább elhasznált) fogalmak hallatán az ellentétes körökhöz tartozók eleve befogják fülüket.

Nem sok értelme van arról vitatkozni, hogy az ún. „szocialista” rendsze­rek összeomlása, illetve átalakulása a „kapitalizmus” győzelmét jelenti-e a „szocializmus” fölött (Szentes 2008), sem pedig arról, hogy a „tőkés világrendszer” a mindinkább globalizálódó és elmélyülő válságok révén az összeomlás határához jutott-e, illetve valamilyen „nem kapitalista” világrendszerré történő átalakulása mezsgyéjéhez ért-e.

A kapitalizmus közismerten többféle változatban létezik, és eddigi tör­ténelme során igen sokat módosult mindenütt. A szocializmus viszont a szovjet típusú régi és újabb diktatórikus rendszerek ideológiai cégéreként nemcsak eredeti jelentését és tartalmát, de hitelét is nagymértékben elvesztette.

Hasonlóképpen értelmetlen, vagy ma már legalábbis fölösleges arról vitázni, hogy az egyes országok, társadalmak fejlődését és sokuknak a lemaradását, „gyengén-fejlettségét” csupán belső tényezők határozzák-e meg, hiszen a felgyorsult globalizáció korában a külső, nemzetközi hatások szerepe aligha tagadhatók le úgy, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt a konvencionális „elmaradottság”-elméletekben (Szentes 1971; 1999; 2002).

A dirigisták, vagyis az etatizmus hívei és az ultraliberálisok között az állam vagy a piac meghatározó szerepéről folyó vita is túlhaladottá vált amióta nemcsak a piac kiiktatására tett kísérletek vallottak csúfos kudar­cot, hanem a mindenre kiterjedő privatizáció, dereguláció és liberalizálás „washingtoni konszenzusként” elhíresült politikája is.

Miközben olyan fogalmakat használunk a mai globális vagy éppen helyi társadalmi jelenségek és folyamatok leírására, amelyek a jóval korábbi állapotok kifejezésére születtek; többnyire nem vesszük észre, hogy a valóság nemcsak sokkal bonyolultabb, semhogy egyszerű fogalmakkal leírható lenne, hanem nagy léptékű és gyors változása folytán a fogal­mak eredeti tartalmát elavulttá, irrelevánssá is teszi. E megállapítással egyáltalán nem az ilyen fogalmak használatát kifogásolom, hanem csak túlzott szerepüket és a velük való csatározásokat.

Nyilvánvaló, hogy a gazdaság nem azonos a piacgazdasággal. Gaz­dálkodás, az erőforrások és javak elosztása lehetséges piac nélkül is, miként az a családokon belül történik. A központi elosztás nagyobb kö­zösségek esetében azonban, amint azt a volt ún. „szocialista” rendszerek gyakorlata bizonyította, nemcsak bürokratikus, hanem minél fejlettebb a gazdaság, annál kevésbé hatékony és ésszerű. A piac teljes kiiktatása még azokban az országokban sem sikerült, ahol a fanatikus ideológia ezt a politika napirendjére tűzte. Sőt, általában is megállapítható, hogy mennél inkább gátolták a piac normális működését, annál inkább teret nyert és eluralkodott annak „fekete” változata. Világszinten, vagyis a rendkívül összetett, sokféle erőforrást és szereplőt, valamint terméket és szolgáltatást felölelő világgazdaságban még kevésbé ígérhet sikert a piac nélküli központi elosztás elképzelt rendszere.

A piac persze már igen régóta nem az, amit a köznyelv értett valaha e fogalmon. Nemcsak az a konkrét hely, ahol termékeket adnak és vesz­nek, hanem a legkülönfélébb áruk valós vagy csak virtuális adásvételét felölelő intézmény is. (Wallerstein szavaival élve: „egy térben szerteágazó virtuális intézmény, azoknak a pontoknak az összessége, ahol ugyan­olyan típusú cserefolyamatok zajlanak”.² ) A valóságos piac aligha felel meg a standard tankönyvekben a tökéletes piacról leírt és sajnos még ma is hangsúlyozott ama ostoba elképzelésnek, hogy mind a kereslet, mind a kínálat oldalán egymástól független, azonos alkuerővel bíró és egyaránt jól tájékozott szereplők lépnek fel, mégpedig szükségleteiket, illetve érdekeiket racionálisan felmérve és szuverén döntéseket hozva. Igaz, az ún. „piaci tökéletlenségek” tényét, a tájékozottság és alkuerő egyenlőtlenségét, sőt a verseny többnyire monopolista jellegét már nemigen lehet tagadni a tankönyvekben sem.

A csak feltételezhető „tökéletes piac” spontán működése is törvénysze­rűen egyenlőtlenítő hatású, és még a csere feltételezett egyenértékűsége is eleve valamilyen egyenlőtlenséget foglal magában. A „piaci tökéletlen­ségek” tehát nem egyszerűen a piac tökéletes működését megzavaró olyan külső körülmények következményei, mint pl. az externáliák, a tech­nológiai változások, az állami beavatkozások stb., hanem éppenséggel a piac spontán, akár tökéletes működésének is a természetes eredményei. (Szentes 1995; 2002) Az egyenlőtlen partnerek közötti csere természet­szerűen egyenlőtlen ugyan, de a csere egyenlőségének követelése és célja fölöttébb naiv óhaj.

Következésképpen, akár „tökéletes”, akár „tökéletlen” a piac, annak spontán működése bármennyire is szükséges, sőt nélkülözhetetlen a gazdaságban, olyan egyenlőtlenségeket gerjeszt, amelyeknek társadal­mi, illetve (a világgazdaságban) nemzetközi hatásait korrigálni, illetve ellensúlyozni kell. Ebből (is) adódik az államnak, illetve világszinten va­lamilyen globális intézménynek az ugyancsak nélkülözhetetlen szerepe a gazdaságban, hiszen az egyenlőtlenségek a gazdasági egyensúlyta­lanságok természetes előidézői. (Aligha indokolt tehát az állam szerepét a „tőke vég nélküli felhalmozásának” szolgálatára leegyszerűsíteni, még ha bizonyos, átmenetileg egyensúlyt javító, de az egyenlőtlenségeket nem csökkentő intézkedések ekként értelmezhetők is.)

A világgazdaságnak immár sorozatosan bekövetkező globális válsá­gai és szinte állandósult válsághajlama ugyanis annak a fel nem oldott, sőt alig mérséklődő vagy éppen növekvő egyensúlytalanságának a jele és következménye, amely mindenekelőtt az egyes társadalmak közötti („nemzetközinek” mondott) és az azokon belüli egyenlőtlenségekkel függ össze.

Bár a fejlettség és elmaradottság világtérképe rohamosan változik (per­sze a múltban sem volt változatlan, és amíg néhány korábban fejletlen régió, illetve ország gyorsan emelkedik a fejlettek közé, mások viszont elveszítik fejlődésük korábbi dinamikáját), sem a nemzetközi fejlődési szakadék, sem az egyes országokon belüli jövedelmi és vagyoni szaka­dék nem tűnik el, sőt lényegesen nem is csökken.

A válságok azonban nemcsak az egyenlőtlenségek által okozott egyensúlytalanságokkal függnek össze, hanem egyebek között – túl a pénzpiacok, illetve az értékpapír-kibocsátás kellő szabályozásának hiányán – azzal az értékrenddel, morállal és társadalmi magatartással is, amely a tőkés piacgazdaság legfejlettebb országaiban alakult ki, és onnan, vagyis a világgazdaság centrumából terjedt szét (demonstrációs hatások által) más országok felé. Ez nemcsak a profitmotívum elsőd­legességét jelenti, hanem a piacnak az eredeti, gazdasági hatáskörén kívüli szférákra való kiterjedését, normális funkcióin túlmenő szerepét is. (Szentes 2009; 2011)

Amennyiben mindez a piacgazdaság tőkés formájának a következmé­nye, úgy megoldásként – legalábbis az ideologikus szemlélet alapján – a piacgazdaságnak a kapitalizmus előtti formájához való visszatérés kínál­kozhatna. Bár a piacgazdaság nem feltétlenül jelent tőkés piacgazdasá­got, a visszatérés a kapitalizmus előtti piacgazdasághoz (ha egyáltalán volt ilyen) eleve kudarcra ítélt vállalkozás lenne.

A valós probléma az, hogy miként lehet a piacgazdaság jelenlegi kapi­talista (vagyis profitorientált, állandó felhalmozást igénylő és a felhalmo­zott források egyenlőtlen, nagyrészt monopolista tulajdonviszonyain ala­puló) formáját mind nemzetgazdasági, mind világgazdasági értelemben megreformálni. Mégpedig úgy és azért, hogy többé ne veszélyeztesse a fejlődésnek, sőt magának az emberi létnek a fenntarthatóságát azáltal, hogy mind a társadalmakon belül, mind nemzetközileg feszültségeket okoz egyenlőtlenítő hatásainál és válsághajlamánál fogva, és gátolva az ökológiai egyensúly megőrzését is.

A társadalmi-gazdasági rendszerek reformálhatóságának problémája régi vitakérdés, nemcsak a militáns forradalmárok és a békés megol­dásokat keresők közötti általános polémiában, hanem konkrétan az ún. „reform-szocializmus” esélyeire vonatkozó korábbi eszmecserékben és a kapitalizmus megújulási képességét illetően is.

Ami az előbbit, vagyis a volt „szocialista” rendszer teljes megreformálhatóságát illeti, a kérdésre adott válasz a szóban forgó rendszer (és általában a társadalmi rendszerek) értelmezésétől függ. Mondhatni persze, hogy a kérdés empirikusan már túlhaladottá és eldönthetetlen-né vált, legalábbis a volt szovjet blokkhoz tartozó országok esetében (miközben Kína és egy-két más ország esetében alighanem egy igenlő válasz lenne indokolt).

A szovjet típusú „szocialista” rendszert a meglehetősen általánossá vált és velejéig ideologikus felfogás voltaképpen annak hivatalos ideológiája, a diktatórikus rendszer legitimizálására szolgáló önmeghatározása – és bármennyire is markáns, mégis csak felszíni jelenségei – alapján ér­telmezi. Ha azonban kialakulásának történelmi hátterét és nemzetközi körülményeit figyelembe vesszük, és valódi természetét működésének és meghatározó jellegzetességeinek alapján határozzuk meg, akkor egy tartósan és a társadalmi lét minden szférájára kiterjedően militarizált államkapitalista rendszerként, nem pedig „létező szocializmusként” kell felfognunk.

Ezúttal is, miként már több írásomban (pl. Szentes 1995; 2003a; 2008) hangsúlyozom, hogy a szocializmus azonosítása a szovjet típusú rend­szerrel nemcsak elfogadhatatlan leegyszerűsítés, hanem történelmietlen és tudománytalan, sőt nagymértékben félrevezető is. Igen különböző, sőt merőben eltérő ideológiát valló rendszereknek is lehet azonos vagy nagymértékben hasonló természete, noha a hivatalosan deklarált célok és a rendszer legitimizálására felhasznált ideológiai elvek természetesen befolyásolják és némileg differenciálhatják a lényegüket tekintve azonos természetű rendszerek működését és bizonyos társadalmi következmé­nyeit. A „szocialista” rendszernek a XX. század folyamán egyébként is többféle változata alakult ki, nem utolsósorban épp a fennállása során végbement változások, reformok eredményeként.

A „szocialista” rendszer meghatározó ismérve (legalábbis annak ere­deti, „sztálini” változatában, vagyis a reformok előtti „klasszikus” formá­jában) az elszigetelődés, konfrontálás, és ebből adódóan minden egyéb vonását meghatározóan a társadalmi berendezkedés egészének tartós militarizálódása, (egyfajta „hadikommunizmus” állandósulása), amiből egyéb főbb, tipikus jellemzői adódtak.

A sztálini vagy ahhoz hasonló, szovjet típusú rendszerek létrejöttének talaja az a gazdasági és társadalmi-politikai elmaradottság volt, amely – ha más szinten és más körülmények között, de – továbbra is jelen van, sőt, a világ túlnyomó részére jellemző. A belső társadalmi feszültségek kiéleződése mellett a fejlettebb országokhoz való felzárkózásnak a történelmi igénye ma talán még fokozottabban és tudatosabban nyil­vánulhat meg, mint a múltban – tekintettel a nemzetközi kommunikáció és információáramlás fejlettségére. Mindaddig, amíg a világ elmaradott térségeiben a társadalmakon belüli emancipáció és a nemzeti felemelke­dés lehetőségét a világgazdasági viszonyok és mechanizmusok fennálló rendje inkább korlátozza, mintsem elősegíti, igen valószínű a jövőben is a sztálinihoz hasonló, szovjet típusú rendszerek kialakulása, fenn­maradása. Olyanoké, amelyek a sztálinihoz hasonlóan, de feltehetően más, esetleg fundamentalista ideológiába öltözötten, az elzárkózás és a külvilággal való szembenállás, a társadalom militarizálása, a gazdaság államkapitalista rendje és a diktatórikus etatizmus útján kísérlik meg a belső szociális feszültségek feloldását illetve elfojtását, és a fejlettebb társadalmakhoz való felzárkózást.

Megjegyzendő, hogy diktatúrák képződésének veszélye nem csak a gyengén fejlett illetve feltörekvő országok esetében áll fenn. Ott és amikor a társadalom többségében nagyon felerősödik a „rend” és „biztonság” iránti igény (többnyire azért, mert a bevándorlás okozta etnikai, illetve vallási konfliktusok vagy a terroristák akciói sorozatos rendbontással és életveszélyes körülményekkel járnak együtt), ez könnyen előkészítheti a talajt a katonai rendcsinálás és egy diktatórikus rendszer kialakulása számára.

Mindebből az következik, hogy a társadalmi rendszerek meglehetősen változékonyak és többféle változatban is megjelennek. Egyesek szerint a „reform-szocializmus” (pontosabban szólva a szovjet típusú rendszer tipi­kus működését módosító, az elszigetelődést és a diktatórikus elnyomást enyhítő, a hadigazdaság jellegzetességeit oldó, valamint a korlátozott és ellenőrzött demokratizálódás irányába tett lépések ekként elnevezett eredménye) lényegében „rendszeridegen” fejlemény és eleve kudarcra ítélt, sőt a rendszerváltást akadályozó kísérlet volt csupán. Ez a nézet azonban nem más, mint az ideologikus szemléletmódnak, sőt egyfajta „purista” (vagyis csak a „tiszta” jelenségeket elismerő) megközelítésnek a megnyilvánulása, amennyiben csupán az absztrakt modellekben ábrá­zolt társadalmi rendszereknek az ideális létét vagy totális megszűnését tételezi fel, tagadva a hibrid változatok létjogosultságát és a reformok útján való rendszerátalakulás lehetőségét³ .

Talán indokolt itt, a reformok vagy forradalmi átalakítások kapcsán megjegyezni, hogy a történelemben a forradalmak győzelme többnyire az eredeti eszme és célok elárulásához és a régi rendnek legfeljebb új változatban való restaurálásához vezetett, míg az erőszakkal levert forradalmak tartós utóhatása gyakran azok eredeti céljainak fokozatos reformok útján való részleges megvalósítását eredményezte.

Az említett felfogásból a társadalmi rendszereknek egy olyan értelme­zése is fakad, amely azokat az adott társadalom konkrét sajátosságaitól, történelmi hagyományaitól és kultúrájától függetlenül kialakult entitások­ként kezeli Eszerint a rendszereket nem maga a társadalom hozza létre, fejleszti és módosítja, illetve alakítja át egy másfajta rendszerbe, hanem csupán választhat közülük (mint a piacon megjelenő, a vevőtől független termékekből a vásárló).

Sokan azok közül, akik e felfogást osztják, hajlamosak valamely fejlett ország társadalmi rendszerét olyan ideáltipikus jellemvonásokkal bíró, emblematikus példának tekinteni, amely követendő, másolandó mintául szolgálhat a rendszerváltó, kevésbé fejlett országok számára. Ennek megfelelően a rendszerváltás és az azt megvalósító ún. „átmenet” asze­rint értékelendő, hogy milyen mértékben jelennek meg az ideáltipikusnak tartott, voltaképpen idegen eredetű és importálandó jellemvonások a rendszerváltó országokban. Ez azt sugallja, hogy az ideálisnak vélt társadalmi rendszer egyfajta uniformizált alakja kell, hogy mindenütt ki­fejlődjék – tekintet nélkül az egyes társadalmak merőben eltérő történelmi múltjára, hagyományaira, kultúrájára és gazdasági helyzetére, valamint arra, hogy mind a piacgazdaságnak, mind a demokráciának sokféle (bár sehol sem tökéletes) változata létezik.

Valójában minden társadalomnak magának kell kikínlódnia a globális rendszeren belül és az által segítve vagy gátolva egy megfelelően mű­ködő (a kommodifikációt, vagyis az árúvá tételt és a piaci törvényeket korlátok között érvényesítő) piacgazdaság és az annak kedvezőtlen társadalmi hatásait ellensúlyozó jóléti rendszer, valamint egy valódi de­mokrácia kifejlődésének feltételeit – mégpedig a reformok sorozatának és a változó nemzetközi feltételekhez igazodásnak a folyamatában⁴ .

Minthogy a tőke fogalma és létezésének társadalmi elterjedtsége is igen sokat változott a két-három évszázaddal ezelőtti értelmezéséhez és létezéséhez képest, a piac fent említett korlátozott érvényesülése mellett működő piacgazdaságot nem merném minden további pontosítás nélkül tőke nélküli, illetve „nem-kapitalista piacgazdaságnak” nevezni – elkerü­lendő a fogalmakkal való értelmetlen ideológiai csatározást. Más a hely­zet ugyanis, ha a tőkét pusztán felhalmozott értéknek (termelési, illetve pénzeszközöknek, szellemi tudásnak, információknak, képességeknek, társadalmi kapcsolatoknak stb.), illetve általában fejlődési forrásnak értel­mezzük, és más, ha monopolista, másokat kizáró és mások munkájából származó jövedelem kisajátítását biztosító tulajdonnak! Nyilvánvaló, hogy amennyiben az utóbbi értelemben vett tőke uralkodik a piacgazdaság fölött, akkor ez eleve kizárja a piac tökéletes működését!

Hasonlóképpen nyilvánvaló, hogy egy olyan piacgazdaságban, amely nincs az utóbbi értelemben vett tőkének alárendelve, de amelyben az értékek, illetve fejlődési források rendszeres felhalmozása folyik, a piaci mechanizmus csak a gazdaság szférájában érvényesülhet, vagyis a piac törvényei nem uralkodhatnak a társadalom, illetve a társadalmi lét gazda­ságon kívüli szférái fölött. Ezért a piac jelenlegi túlterjedésének (Szentes 2009) és a kommodifikációnak korlátot kell szabni úgy, hogy se az élő ember, illetve a munkaerő, se a kultúra, oktatás és tudomány, se a sport, de még a politika se váljék a piaci törvényeknek alávetett áruvá.

Az ún. rendszerváltás, valamint a tőkés piacgazdaság és parlamenti demokrácia rendszerébe való „átmenet” értelmezésében is többnyire tetten érhető az a végtelenül leegyszerűsítő, nem kevésbé ideologikus és purista felfogás, amely az egyik rendszernek egy másikkal való felváltását csakis az előbbi teljes lerombolásával véli sikeresen megvalósíthatni (a schumpeteri „kreatív rombolás” koncepciójára hivatkozva), és az átme­netet úgy képzeli el, mint az új rendszernek a régi romjain való teljes felépítéséig tartó folyamatot.

E nézetnek egy szélsőséges változata az, amely a gyűlölt rendszer összeomlása érdekében a „minél rosszabb, annál jobb” elvét vallja, a rendszerváltást pedig csak akkor tartja sikeresnek, ha az előző korszak minden intézményét és szabályát, vagyis még az akkori uralommal szemben a társadalom által kivívott, kicsikart reformok eredményeit is felszámolják.

Ami viszont a kapitalizmus megújulási képességét illeti, az már sok­kal kevésbé elvitatott, és legfeljebb csak bizonyos ortodox nézetekhez ragaszkodók őrzik még a kapitalizmusnak vagy egy változatlanul ideá­lisként és örökkévalóként, vagy egy változatlanul ördögiként és elpusztítandóként ábrázolt képét. Aligha kétséges, hogy a mai kapitalizmus lényegesen más, mint – mondjuk – egy vagy akár csak fél évszázaddal ezelőtt. Valójában persze nem a kapitalista rendszer alkalmazkodott a (főként, de nemcsak technikai) változásokhoz, hanem maga az emberi társadalom, amely az előbbit módosította, és amely a történelem során is többféle rendszert produkált sokféle változatban. Az emberi társada­lom alkalmazkodásának esete a Természet más fajainak alkalmazkodó változásaitól leginkább talán abban tér el, hogy az emberek közössége a környezetének és életfeltételeinek saját maga által okozott változásai­hoz is kénytelen újra meg újra alkalmazkodni, mégpedig többé-kevésbé tudatosan és célirányosan.

Ma már aligha akad épeszű ember, aki azt feltételezné, hogy a ma uralkodó tőkés piacgazdaság rendszere a maga sokféle arculatával és még akár legjóságosabb, legkedvezőbb mai változatával is az emberi társadalom fejlődésének végső és legtökéletesebb, ideális szakaszát jelenti. Ugyanakkor a tornyosuló és mind súlyosabb világproblémák egyre sürgősebbé teszik a világrendszer egészének átalakulását. Az egyes nemzetek és az emberiség fejlődésének már nemcsak a továbbvitele, hanem a „fenntarthatósága” is megköveteli ezt.

A világtársadalom jövője, fejlődésének fenntarthatósága, sőt egyáltalán az emberiség fennmaradása szempontjából sorsdöntő kérdések várnak megoldásra (Szentes 2003b; 2009). Bár a történelemben a mélyreható változásokra, sőt azok szükségességének felismerésére többnyire csak megkésetten, valamely nagyobb katasztrófa, háború és pusztulás után került sor, ezúttal talán remélni lehet, hogy a végső pusztulással fenye­gető katasztrófák előtt még időben megindul a messzemenő és mély­reható változásokhoz vezető reformoknak a folyamata a világrendszer egészében. A globalizációs folyamat felgyorsulása ugyanis nemcsak bizonyos korábbi és többnyire más eredetű problémák globalizálódását és egyszersmind újabb veszélyek, illetve „kihívások” globális szinten való megjelenését vonja maga után, hanem – szerencsére – a Földünk és a világtársadalom egészének állapotára és problémáira vonatkozó ismeretek mind szélesebb körökben való terjedését, valamint a „globális problémák” fokozott felismerését és tudatosodását is. Az információs és kommunikációs technológia forradalmi fejlődése mindinkább közelebb hozza egymáshoz a távoli földrészek lakóit, és elősegítheti egymás problémáinak, gondolatvilágának és törekvéseinek megértését, valamint egyfajta „globális társadalmi tudat” kifejlődését, továbbá a világ civil társadalma és annak különféle részei érdekképviseleti, érdekkifejező és -érvényesítő lehetőségeinek kialakulását. Kibontakozóban van (igaz, egyelőre inkább csak a retorikában) egyfajta globális szociális tudat és felelősségérzet. Mindezeken túlmenően az információs technológia roha­mos fejlődése az interaktív kommunikáció lehetőségeinek szinte korlátlan kitágítása révén új perspektíváit nyitja meg a közvetlen demokrácia – mind nemzeteken belüli, mind világszintű – kifejlődésének is.

A világrendszer átalakulásának, megfelelő átalakításának általános kritériumait természetesen könnyebb felvázolni, még a nyilvánvaló né­zeteltérések ellenére is, mint meghatározni a konkrét reformok tartalmát, kivitelezésük feltételeit, időzítését, forgatókönyvét és várható hatásait. Az utóbbira aligha vállalkozhatnék. Az előbbit, ti. az átalakulás általános követelményeinek saját felfogásom szerinti felvázolását már más írása­imban (Szentes 2003a; 2003b; 2008; 2009; 2011) megkíséreltem, ezért itt csak összefoglalóan sorolom fel a legfontosabbakat. Ezek – többek között – a következők:

• egy „szociális”, illetve „ökoszociális piacgazdaság” kifejlesztése világszinten is (és az egyes országokon belül is), a piac működé­sének a gazdaság, vagyis a termékek és szolgáltatások szférájára korlátozásával, kedvezőtlen társadalmi illetve nemzetközi hatásainak szociálpolitika és segélyezés révén való ellensúlyozásával;

• a luxusberuházásokat és hivalkodó fogyasztást sújtó, az egészséget és a környezetet károsító termékekre kivetett magasabb adóknak és vámoknak, valamint a jövedelmek és vagyonok progresszív adóz­tatásának általánossá tétele, továbbá egy progresszív nemzetközi jövedelemadó bevezetése – az erőforrásokkal való ésszerűbb gaz­dálkodás és a jövedelmeknek a társadalmi és nemzetközi egyenlőt­lenségeket csökkentő újraelosztása céljából;

• a nemzetközi intézmények reformja egy arányos és demokratikus képviseleti rendszer kialakítása irányában, és a globalizálódó civil szervezeteknek, NGO-knak a döntéshozatalban való megfelelő részvételét biztosítandó;

• mind a piac működése, mind az állami, illetve nemzetközi intézmé­nyek tevékenysége fölött a civil társadalom demokratikus ellenőrzé­sének kifejlesztése;

• a globális kormányzás feltételeinek megteremtése az államok, illetve regionális blokkok közötti együttműködés fejlesztésével, egy globális közületi szektor megteremtésével és a konszenzus alapján hozott határozatok végrehajtását kikényszerítő, azok megsértését szank­cionáló eszközökkel;

• az ideológiákat visszaszorító és a vallások, illetve kultúrák közötti konfliktusokat feloldó „új felvilágosodás” kibontakoztatása;

• a planetáris tudatnak, az egyetlen (a Természet részét képező) emberi fajhoz tartozás tudatának általános kifejlesztése és ennek megfelelően az erkölcsi megújulás, együttműködés és szolidaritás szellemének az elterjesztése stb.

Nem állhatom meg, hogy az együttműködés követelményével kapcso­latban ne tegyek egy hangsúlyozott megjegyzést. Noha a mai, társadal­makon belüli és nemzetközi, illetve globális problémáknak nyilvánvalóan csak összefogással és együttműködéssel lehetséges bármiféle megol­dása, mégis divatossá és mindinkább uralkodó koncepcióvá vált a „nem­zeti versenyképesség” ideája és javításának követelménye. Ez persze kiválóan alkalmas a jóléti kiadások lefaragásának igazolására, miközben azt a hamis, veszélyesen félrevezető képzetet kelti, hogy az országok, illetve nemzetek versengése valamiféle zéró összegű játék, amelyben az egyik annyit nyer, amennyit a másik veszít. Ez legfeljebb a piaci ver­senyben, bár többnyire ott is csak átmenetileg igaz, és voltaképpen nem más, mint a tőkés profitszerző motívumnak az a megnyilvánulása, amely a versenytárs kiszorítását, legyőzését, illetve bekebelezését célozza. A nemzetek ilyenfajta versenye csak és kizárólag negatív összegű játékot jelenthet, amelyben mindenki veszít. Félreértés ne essék: eszemben sincs elvitatni a verseny és a versenyképesség fontosságát a gazdaság­ban az anyagi termékek és szolgáltatások, illetve az azokat előállító és piacra vivő vállalatok vonatkozásában! Nem tudom azonban elfogadni a versenyképesség ily módon kialakult koncepciójának a nemzetek, illetve országok vagy éppen régiók esetére vonatkoztatását és ezek versengésének ökonomista, a gazdaságra leegyszerűsített és (a „conpetitio” eredeti jelentésével is ellentétben) az együttműködést negligáló értelmezését, sem pedig az országok versenyképességének mérésére kialakított és nemzetközileg elterjedt mutatószámokat!

A fennálló világrendszer átalakítása nemcsak a nemzetközi élet meg­annyi szférájában, globális szinten megindítandó és együttműködéssel végrehajtandó reformok sorozatát követeli meg, hanem feltételezi a világ­rendszer részeiben, az egyes régiókban és országokon belül is reformok útján végbemenő változásokat. Ebből egyfelől az következik, hogy egy folyamatról van szó, amelynek világosan meghatározandó iránya kell legyen (az annak megfelelő vagy attól eltérő változások mércéjeként), és amelynek a megindulása parancsolóan sürgős. Másfelől következik az is, hogy a globális rendszer átalakítása nemcsak globális szintű változásokat tételez fel, hanem a részek átalakulását is – az egész és a részek közötti dialektikus viszony jegyében.

Jegyzetek

¹ Így például az 1973-ban kitört világgazdasági válság természetéről a Max Planck Intézetben tartott szűk körű szeminárium folyamán, továbbá az Egyesült Nemzetek Egyeteme némely konferenciáján is stb.

² Megjegyzendő persze, hogy cserefolyamatra adásvétel nélkül, vagyis piacon kívül is sor kerülhet.

³ Noha reményeit Marx a munkásmozgalom megerősödéséhez fűzte, amely mint „ellensúlyozó erő” meghatározó szerepet játszott az általa elemzett kapitaliz­mus későbbi megreformálásában, paradox módon ő maga nem hitt a reformok sikerében. Ezért a kapitalizmus forradalmi megdöntését helyezte kilátásba, s egy olyan posztkapitalista társadalom jövőképét vázolta fel, amelyben sem tőke, sem piac, sem állam, sem erőszak nem létezik, az emberek pedig legjobb tudásuk és képességeik szerint munkálkodnak a közjó gyarapításán, és csak tényleges szükségleteik szerint veszik igénybe annak termékeit.

⁴ Amikor Juan Carlos királytól az Egyesült Nemzetek Egyeteme néhány fős delegációja számára (alig egy évvel Franco halála után) adott audienciáján azt kérdeztük, hogy miként képzeli el a demokrácia megteremtését a több évtizedig tartó diktatúra után, ő válaszában hangsúlyozta: nem lehet demokráciát máról holnapra teremteni, de el kell indítani a demokratizálódás folyamatát, és nem szabad azt megállítani, sem pedig valaha is befejezettnek tekinteni.

Hivatkozások

(Csupán saját korábbi írásaimra hivatkozom, ily módon egyes megállapításaim kapcsán a bővebb kifejtést megtakaríthatom.)

Szentes Tamás 1971, 1973, 1976a, 1983, 1988: The Political Economy of Underdevelopment. Budapest, Akadémiai Kiadó

Szentes Tamás 1976b: Az elmaradottság és fejlettség dialektikája a tőkés világ­gazdaságban. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Szentes Tamás 1980: Polgári és „újbaloldali” elméletek a tőkés világgazdaságról. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Szentes Tamás 1985: Theories of World Capitalist Economy. A Critical Survey of Conventional, Reformist and Radical Views. Budapest, Akadémiai Kiadó

Szentes Tamás 1995: A világgazdaságtan elméleti és módszertani alapjai. Bu­dapest, Aula

Szentes Tamás 1999: Világgazdaságtan I. Elméleti és módszertani alapok. Bu­dapest, Aula

Szentes Tamás 2002, 2005: World Economics I. Comparative Theories and Methods of International and Development Economics. Budapest, Akadémiai Kiadó

Szentes Tamás 2003a: World Economics II. The Political Economy of Development, Globalisation and System Transformation. Budapest, Akadémiai Kiadó

Szentes Tamás 2003b: Globalizáció: áldás vagy átok? In: Bayer J. – Lévai I. (szerk.): Globalizációs trendek. Tanulmányok. Budapest, MTA Politikai Tudo­mányok Intézete, 13-59.

Szentes Tamás 2008: Győzött-e a kapitalizmus? In: Miszlivetz F. (szerk.): Találjuk ki… Tanulmányok Hankiss Elemér tiszteletére. Budapest – Szombathely, MTA PTI – Savaria University Press, 32-49.

Szentes Tamás 2009: Ki, mi és miért van válságban? A leegyszerűsítő nézetek és szemléletmód kritikája. Budapest, Napvilág Kiadó

Szentes Tamás 2011: Fejlődés-gazdaságtan. Budapest, Akadémiai Kiadó