A virtuális valóságok mindegy hol kezdődnek, a kérdés az, ki dönti el, hol végződjenek? Van-e módja akár egy államnak, akár a civil társadalomnak arra, hogy határt szabjon egy olyan tendenciának, amelynek egyetlen legitimációs forrása saját maga? Milyen perspektívát kínál valójában az önmagát messiásnak képzelő techno-tudomány? Van-e egyáltalán alternatívánk?

„Science sans conscience n'est que ruin de l'áme” [A tudomány lelkiismeret nélkül csak romlása a léleknek] (François Rabelais)

A szempont, mely alapján több, forradalmian új techno-tudományos módszert (genetikailag módosított élőlények, szintetikus biológia, nanotechnológiák, stb.) értelmezni próbáltam, nem kizárólagos akar len­ni, hanem új ablakot kíván nyitni az említett technológiák megértéséhez. Kiindulópontom, hogy a jelenség-csomagot szerves és elválaszthatatlan egységként kell kezelni, amelyben a biotechnológiai alap- és alkalma­zott kutatások képezik az új, bio-gazdaságra (ETC Group 2011) épülő, oligopólium típusú szellemi tulajdonjogi rezsim alfáját, melynek következ­ményeivel az elkövetkező generációknak kell majd szembenézniük. En­nek a jelenségcsomagnak csupán mellékterméke, viszont azonos logika gyermeke a megannyi „demokratizált” I-ketyere, amelyek ahhoz segítik hozzá a felhasználót, hogy a virtualitásba ringatva magát ne nézzen szembe a természetes rendszerek (ökoszisztémák) elpusztulásával.

Koltai Mihály kritikai észrevételeiből háromra közvetlenül reagálnék, és további szempontokkal szeretném gazdagítani a vitát.

1. „A »misztikus-transzcendens« jellegű érvek miatt vitát nem is lehet folytatni.”

Amennyiben elvonatkoztatunk az általam segítségül hívott értelmezési kerettől, akkor nem érthetjük meg azt az új szempontot, amit a virtualitás logikájának hívtam. Tűnjön bármennyire önkényesnek az általam meg­húzott határ, valójában a kérdés nem is az, hogy mi a határ a virtuális és a nem virtuális között, hanem sokkal inkább az, hogy ki mondja meg, hol van a határa a virtualitás logikájából megszülető találmányoknak? Azt senki sem tagadhatja, hogy alapvető különbség van a gépek elterjedése és általános használata, valamint aközött, hogy állatok és növények genetikai struktúráját laboratóriumi úton keverik össze kutatók, történjék az bármilyen cél érdekében. Az, hogy a technológia „kifejlődése” óta az ember folyamatosan hat a környezetére, nem is kérdés. A természet adta határok átlépése ezért magától értetődő. Az azonban nem egyértelmű, hogy milyen legitimációs keretek között, kik, milyen cél érdekében és milyen határokat lépnek át! Vitathatatlan, hogy a propaganda és a va­lódi cél nem fedi egymást, ezért a populáris térben az emberek eleve meg vannak zavarodva, hiszen félre vannak informálva a valódi célról. „Az ember folyamatosan hat a környezetére” – erre hivatkozni olyan általánosítás, amely elkendőzi azoknak a techno-tudományoknak a ka­pitalizmusba ágyazottságát, melyekről szó van, és amelyek nem csak hatnak a környezetükre, de a génmanipuláció esetében fajok ezreinek és fajták tízezreinek strukturálják át az örökítő anyagát. Jeremy Rifkin (1998) ezt nevezte „új bio-ipari genezisnek”. Ma a kérdés éppen az, hogy a határokat ki húzhatja meg? Ez a kérdés végül is a neoliberaliz­mus gyökérproblémájára világít rá, hiszen a dolog pikantériája, hogy a virtualitás logikája (vagy ez éppen a neoliberalizmus logikája lenne?) szerint éppen, hogy nincsenek határok! Amennyiben mégis lenne, akkor milyen alapon húzzunk meg egyáltalán határokat? Etikai alapon? Vagy a techno-tudomány kísérletezése legitimebb, mint egy keresztény, vagy ökológiai, vagy etikai eszmerendszeren alapuló kritika?

2. „El kellene választani a tudományt annak gazdasági felhasználásától.” Ezt még elméletben sem lehet megtenni, nem hogy gyakorlatban.

Ezeknek a kutatásoknak ugyanis semmilyen más céljuk nincs, mint a gazdasági felhasználhatóság. A felhasználás-központú kutatások a monopolkapitalista játékszabályoknak vannak kiszolgáltatva, akár álla­mi, akár piaci megrendelésekről van szó. Az „igazság feltárása” teljes mértékben alá van rendelve a tőkének, így a jelmondat: igaz az, amiből profitot lehet termelni. Az „élettudományok” rendszerfüggetlenségének mítoszát semmi sem bizonyítja jobban, mint a kaliforniai Berkeley egye­tem felvásárlása a British Petroleum által, vagy éppen a kutatóknak az a közössége, akiket szakmai kikezdhetetlensége (vagyis akik nyíltan felvállalták a kritikát kutatási eredményeikre alapozva) miatt politikai meghurcolás ért, és akiket tudományos minőségükben teljesen lejárattak az elmúlt években – elég csak Pusztai Árpádra vagy Ignacio Chapelára gondolnunk (Verhaag 2009). A genetikai manipulációra irányuló kutatá­sok 95%-át az ipar finanszírozza, pusztán 5%-uk független – mondják ugyanezek a kutatók. Ha nem fogadjuk el, hogy a techno-tudományt maradéktalanul kisajátította a globális tőke, akkor könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy tőle várjuk a megoldást egy olyan válságra, melynek maga is előidézője.

3. „Az alternatíva megfelelő szabályozási környezet és piaci kezdemé­nyezések állami támogatással való kiegészítése/kiváltása.”

A FAO Genetikai Erőforrások Bizottságának 13. ülésén, 2011 júliusá­ban az Európai Regionális Csoport (EU plusz a régiós országok, mint Norvégia, Svájc, Törökország stb.) tagországai a következő álláspontot képviselték a genetikai erőforrások és a biotechnológia viszonyának tárgyalásakor: „A genetikai erőforrások bizonyos molekuláris leírásában a szektor-specifikus követelmények és technikai protokollok kidolgozá­sának tekintetében azon az állásponton vagyunk, hogy ezek a köve­telmények és protokollok könnyedén meghaladottá válnak a mai gyors tudományos és technikai fejlesztések miatt. Ezért ezek a követelmények és protokollok csak nagyon rövid ideig lennének érvényesek. Az erőforrá­sokat égetőbb feladatokra kell félretenni.” (FAO 2011) Az igény tehát arra vonatkozik, hogy a molekuláris leírásban ne legyen semmiféle szakmai protokoll vagy követelmény, hiszen ezeket meghaladja a tudomány gyors fejlődése. Tudni kell azt is, hogy ami a genetikai erőforrásokat illeti, az EU döntéselőkészítő munkacsoportjaiban a legerősebb tagállamokat a leg­nagyobb vetőmag előállító cégek (Monsanto, BASF, Syngenta) képviselik és tárgyalnak a nevükben. Természetesen nem csak Európában van ez így. A fent idézett álláspont így nem meglepően azt juttatja kifejezésre, hogy (a cégek) semmiféle szabályozást nem látnak sem megvalósítható­nak sem kívánatosnak ezen a téren – érthető módon, hiszen ez gátolná a technológiai fejlődést. Az uralkodó játékszabályok alapján ráadásul olyan nemzetek feletti intézményhálózat (nemzetközi egyezmények, WTO, UPOV, WIPO, FAO stb.) irányít és hozza a döntéseket, melyekkel szemben az államok eltörpülnek és védtelenné válnak. Az csak hab a tortán, hogy az államok részéről legtöbbször menedzserek képviselnek olyan ügyeket, amelyekből a szakmai krém kiszorult már a döntéshozatali folyamatok előtt. Naivitás lenne ugyanakkor azt gondolni, hogy a jogi szabályozás ritmusa fel tudná venni a versenyt a biológiai és genetikai mezőben végbemenő szennyezés ritmusával. Hogyan várhatjuk el, hogy bármilyen ellenőrizhető szabályozási környezet épüljön ki egy olyan fe­nevad esetében, amelyik a legtöbb esetben genetikai értelemben nem ismeri a határokat, miközben mi azzal vagyunk elfoglalva, hogy az úton melyik kereszteződésbe tegyünk ki egy táblát, mondván „Behajtani csak engedéllyel!” A tapasztalatok azt mutatják, hogy az államok képtelenek megállítani törvényekkel azt a genetikai lavinát, ami a piaci agresszivitás gyümölcse, és ami a természetes rendszerek teljes genetikai átkódolását fogja jelenteni.

Tudomány és etika – avagy van-e mód bármilyen határ felállítására?

Az egyetlen valódi határt ebben az elszabadult játékban az etika tudná megszabni, de beszélhetünk-e ma etikáról egy olyan területen, mely teljesen autonómmá vált – vagyis túllépett a társadalmi és politikai el­lenőrizhetőség kapuján? A mai techno-tudomány és az etika viszonya leginkább olyan, mint egy kutyáját sétáltató 12 éves kislány: a kutya veszett, a kislány a loholó kutya után rohan pórázzal a kezében, miköz­ben egy leszívott cigarettavéget pöccent el a járdán… A kutya a techno-tudományt, a kislány a techno-tudományban hívő kutatói közösséget, a cigaretta az etikát jelképezi. Helyes esetben ez a kép így nézne ki: egy gyönyörű kutyát (tudomány) sétáltat egy felnőtt ember (kutató), ahol az etika maga a póráz, amivel okosan vezeti hű társát egy felelősen gon­dolkozó és cselekvő személy. Védi a kutyát, védi magát és védi többi embertársát. Az etikának viszont a logikai sor elején kell lennie, mert különben az ember csak fut az események után, ahogy azt a cigaret­tázó lány esetében is láthatjuk. Ez lenne ugyebár a sokat hangoztatott elővigyázatosság elve.

Genetikai gyarmatosítás – avagy a valóság lecserélésének művészete

A gyarmatosítás tapasztalatait nem nehéz belátni: mindig is volt, most is van, mindig is lesz. A módszerek változnak, és egyre tökéletesebbé válnak. A gyarmatosítás logikája – leegyszerűsítve – minden esetben az erőforrások (humán, természeti, pénzügyi stb.) megszerzésének tudományos megszervezését célozta és célozza ma is. De mi történik a leigázás után? A zapatisták szócsöve, Marcos (2008) szerint minden gyarmatosító háborúnak ugyanazok a lépcsőfokai, és ezek csodálatos módon a kapitalizmus vezérelveivel is egybeesnek: „Minden egy új rend nevében: a kapitalista világpiac nevében. Ha nem tévedek, ez éppen az, amit egy gyarmatosító háború is tesz. Vagyis meghódít, lerombol, elnéptelenít, rekonstruál, benépesít és újrarendez.” Ma a genetikai gyar­matosítás ebben a tekintetben a hatékonyság olyan fokát éri el, amelyről álmodni sem mert volna egyetlen nagy hódító nép sem. A genetikai gyar­matosítás ugyanis közvetett módon piszkál csak bele annak a népnek az életébe, amelyik az adott genetikai értékeket (növényeket, állatokat) fenntartja. Ma a genetikai gyarmatosítók a történelmi gyarmatosítóktól ugyanis éppen azt tanulták meg, hogy mielőtt tökéletesen likvidálnák az elsődleges valóság elemeit (az érintetlen, manipulációmentes termé­szetet, az őslakos népeket, kultúrákat stb.), azelőtt le kell szívni ennek a valóságnak az alapvető alkotóelemeit (genetikai alapok), hogy azután ezeket felhasználva lehessen (re)konstruálni a második valóság anyagi szféráját is. Ennek legelemibb példái a genetikailag módosított élőlények tárházai, melyek egy jövőbeli „mesterséges biodiverzitás” (Marliére 2011) alapját képezik.

A virtualitás logikája lényegében tehát nem jelent mást, mint hogy azt a világot, amelyben évezredekig létezett a teljes élővilág, beleértve az emberiséget is, le kell cserélni egy mesterségesen újraépített (rekonst­ruált) világra. Az uralkodó diskurzus arra hivatkozik, hogy egy olyan, az összes elemében érintett és egymással szervesen összefüggő, és talán már visszafordíthatatlan világválsággal kell szembenéznünk, melyre egyedül és csakis a technológia képes megoldást találni (techno-fix). Az előbbi igaz, az utóbbi nem. Ebben az újraépített valóságban – ezt neveztük második valóságnak – az élet a legapróbb alkotóelemekig mes­terségesen, laboratóriumokban összeállított termékké válik. A genetikai gyarmatosítás, mely tehát a világ genetikai erőforrásainak kiaknázásán, levédésén, majd ipari méretű felhasználásán és a globális tőkepiacba való integrálásán nyugszik, a kutatói attitűdtől függetlenül egyetlen elvet követ, ami a profitszerzés elve, és amely bedarálja a legtöbb alkalmazott kutatást is ezen a területen.

André Gorz a politikai ökológia atyja L'immatériel című könyvében (2003) olyan eszmefuttatást tár elénk, amely kristálytisztán megvilágítja ennek a folyamatnak a tényleges mozgatórugóit és valódi távlatát: „A techno-tudomány társulva a tőkével az ember számára egy élhetetlen világot termelt ki. Meg kell változtatni az embert. A gépek kizárólagos­sá váltak, az emberek pedig az alanyaikká. Elvin Anderson és Bruce Reichenbach a Keresztény etika a biológiáért című könyvükben a kö­vetkezőt állítják: »Hatalmunkban áll újramodellezni az embert aszerint, amilyennek akarjuk őt a Földön. Genetikailag programozhatnánk újra az eljövendő nemzedékeket annak érdekében, hogy megfeleljenek bizonyos általános követelményeknek.« De ki az a mi? Ki fog újramodellezni kit és milyen kritériumok alapján?” Gorz történelmileg vezeti vissza azt az eszmerendszert, amely az ember „megjavítását” célozta, melyhez azon­ban az eszközök eddig nem álltak rendelkezésre. A már akut válsággal szembeni emberi impotencia ürügyén tehát genetikai átprogramozást ajánlanak fel az emberiségnek az élettudományok kutatói. Szép, új világ – újratöltve.

Áldott sokféleség

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol reggel a metrón I-Bonsaiunkon gombnyomásra tudjuk nyesni és öntözni virtuális japán fánkat, ebédre foszforeszkáló disznóhúst eszünk emberi géneket tartalmazó rizzsel és skorpiógéneket tartalmazó kukoricasalátával (Tömöri – Vay 2011), gyermekünk tejét az argentin anyatej-enzimeket termelő tehén, Rosita fogja adni, délután bekapunk egy dózis génmanipulált gyógyszert a génmanipulált ételek okozta új betegségünk meggyógyítására, és este a parkban önmaguktól világító fák fogják helyettesíteni az utcai lámpákat, ahogy hazamegyünk az irodából. A virtualitás (géntechnológia) banális játékszerei ezek, melyek banalitásuknál fogva altatják el az embereket és teszik ki őket egy fentebb említett, sokkal alapvetőbb átalakításnak. Tetézve mindezt azzal, hogy mind a természetes élőlények, mind pedig a genetikailag módosított élőlények egy átláthatatlan magántulajdon­-rezsim alá fognak tartozni, ami csak akkor derül ki az egyén számára, amikor egy genetikai gyarmatosítással foglalkozó cég ügynöke udvaria­san bekopog ajtaján és jogdíj fizetésére szólítja fel, mert kukoricájában, malacában, kutyájában, vagy gyermekében (netán saját magában) a cég tulajdonában álló gén van. Majd lesznek természetesen gén-hackerek is, akik meghackelik a cégek levédett génjeit; meg apróbb vállalkozások, amelyek olcsóbb jogdíjat fognak felszámolni egy-egy kincset érő génért.. Ezt a világot és ilyen jövőt akarunk?

Látnunk kell, hogy akármennyire izgalmasnak és sokfélének tűnik is a fenti felsorolás, az egyedüli biztos megállapítás, amit tehetünk a génmó­dosítást illetően, az, hogy a biológiai sokféleség drasztikus csökkenését vonja maga után. Ma már nem újdonság, hogy a biológiai sokféleség Földünk ökológiai egyensúlyának az alapja, az ökoszisztémák ellenálló képességének egyik legfontosabb záloga. Minden őszinte kutató azt is tudja, hogy az Európai Unió által kitalált koegzisztencia valójában mítosz. A génmanipulált élőlények mellett az idegentermékenyülő növények esetében a GM-mentesség megtartása teljességgel lehetetlen olyan izolációs távolságban (kukorica esetében ez általában 400 m), amely jelenleg hatályos az EU tagországaiban.

A kérdést így is fel lehet tenni: természetes biológiai sokféleséget szeretnénk, vagy genetikailag módosított élővilágot? A kettő között bi­zony vagy kapcsolat áll fenn, nem és. Ha nem akarunk génmódosított élővilágot, akkor viszont el kell gondolkodni azon, hogy kell-e egyáltalán engedélyezni az azt eredményező kutatást? Lehet, hogy a kérdés későn érkezik, de még nem késő válaszolni rá.

Hivatkozások

Anderson, Elvin – Reichenbach, Bruce 1995: On Behalf of God: A Christian Ethic forBiology. Grand Rapids (Mich.), William Erdman

ETC Group 2011: The New Biomassters. Synthetic Biology and the Next Assault on Biodiversity and Livelihoods http://www.etcgroup.org/en/node/5232

FAO 2011: Módok és eszközök a biotechnológia használatának és integrálásá­nak lehetőségéről az élelmezési és mezőgazdasági célú genetikai erőforrások megőrzésének és felhasználásnak területén. A FAO Genetikai Erőforrások Bizottságának 13. ülése, Róma, 2011. július 18-22. Az Európai Regionális Csoport (ERG) álláspontja.

Gorz, André 2003: L'immatériel. Connaissance, valeur, capital. Paris, Editions Galilée

Marcos, (Subcomandante Insurgente) 2008: Entre el árbol y el bosque. Contrahistorias, N°10, 2008

Marliére, Philippe 2011: Prométheusz, Pandora és Petri. Eszmélet 89 (2011. tavasz), 112-115.

Rifkin, Jeremy 1998: Le siécle biotech, Le commerce des génes dans le meilleur des mondes. La Découverte, 21.

Tömöri Balázs – Vay Márton 2011: Génmódosított tudósok. Népszabadság, 2011. augusztus 13.

Verhaag, Bertram (film) 2009: Scientists under attack.

„Hogyan is ne érthettem volna és ne értenék ma is teljes mértékben egyet a világgazdaság szerves rendszerként értelmezésével, egyenlőtlen, sőt, egyenlőtlenítő fejlődésének megállapításával, amikor a nemzetközi fejlődési szakadékot magam is csak a világgazdaság történelmi fejlődésének összefüggésében véltem mindig is magyarázhatni?! De hogyan is ne bíráltam volna Wallerstein nézeteiben a világrendszer-szemlélet abszolút, kizárólagos értelmezését, […] vagy a tőkés piacgazdaság létrejöttének történelmi véletlennel, »az uralkodó réteg képzelőerejének egyfajta alkotó szárnyalásával« magyarázását, továbbá a monopolizációra visszavezetett egyenlőtlen cserének a »nemzetközi kizsákmányolás« fő formájaként tételezését, és azt a feltételezést, hogy a tőkefelhalmozás világméretű folyamatának a »prekapitalista tartalékok« kimerülése szab végső határt?!"

A világrendszerről, illetve világrendszer-szemléletről régóta (mondhatni, már vagy másfél évszázada) folyó vita hazai felújításának gondolatát csak üdvözölni tudom. Ami I. Wallerstein koncepcióját illeti, arról több alkalommal vele személyesen is eszmecserét folytattam¹ , és meglehe­tősen sokat írtam (pl. Szentes 1985; 1995; 1999; 2011) mind elismerő és dicsérő szavakkal, mind pedig kritikai megjegyzésekkel.

Teljes mértékben egyetértettem és egyetértek ma is a világgazdaság szerves rendszerként értelmezésével, egyenlőtlen, sőt egyenlőtlenítő fejlődésének megállapításával, hiszen a nemzetközi fejlődési szakadékot magam is a világgazdaság történelmi fejlődésének összefüggésében véltem/vélem magyarázhatni. De hogyan is ne bíráltam volna Wallerstein nézeteiben a világrendszer-szemlélet abszolút, kizárólagos értelmezését, a tőkés gazdasági rendszernek kizárólag világrendszerként működésére vonatkozó felfogását, vagy a tőkés piacgazdaság létrejöttének történelmi véletlennel, „az uralkodó réteg képzelőerejének egyfajta alkotó szár­nyalásával” magyarázását, továbbá a monopolizációra visszavezetett egyenlőtlen cserének a „nemzetközi kizsákmányolás” fő formájaként tételezését, és azt a feltételezést, hogy a tőkefelhalmozás világméretű folyamatának a „prekapitalista tartalékok” kimerülése szab végső határt?! És így tovább…

A fennálló világrendnek és az országokon belüli gazdasági-társadalmi rendszereknek a természetét és működését illetően éppúgy, miként a globális problémák okainak és megoldásuk lehetséges módozatainak a megítélésében is igen eltérő, sőt szélsőségesen ellentétes vélemények mutatkoznak. Ez nemcsak az értékrend eltéréseiből és az érdekek külön­bözőségéből fakad, hanem a nyílt vagy rejtett ideológiák közvetlen vagy közvetett hatásaiból is. A nemzetközi és hazai vitában sajnos még mindig markánsan jelen vannak, sőt dominálnak az ideologikus szemléletmód megnyilvánulásai. Márpedig az ideologikus megközelítések túlságosan is a fogalmakra helyezik a hangsúlyt a valós tartalom helyett. Az ideo­lógiai fogalmak csatájában elvész a lényeg, és az ellentétes ideológiák hívei között legfeljebb a „süketek párbeszéde” alakul ki. Inkább csak a saját köreikhez tartozókat győzködik, hiszen az általuk használt (vagy inkább elhasznált) fogalmak hallatán az ellentétes körökhöz tartozók eleve befogják fülüket.

Nem sok értelme van arról vitatkozni, hogy az ún. „szocialista” rendsze­rek összeomlása, illetve átalakulása a „kapitalizmus” győzelmét jelenti-e a „szocializmus” fölött (Szentes 2008), sem pedig arról, hogy a „tőkés világrendszer” a mindinkább globalizálódó és elmélyülő válságok révén az összeomlás határához jutott-e, illetve valamilyen „nem kapitalista” világrendszerré történő átalakulása mezsgyéjéhez ért-e.

A kapitalizmus közismerten többféle változatban létezik, és eddigi tör­ténelme során igen sokat módosult mindenütt. A szocializmus viszont a szovjet típusú régi és újabb diktatórikus rendszerek ideológiai cégéreként nemcsak eredeti jelentését és tartalmát, de hitelét is nagymértékben elvesztette.

Hasonlóképpen értelmetlen, vagy ma már legalábbis fölösleges arról vitázni, hogy az egyes országok, társadalmak fejlődését és sokuknak a lemaradását, „gyengén-fejlettségét” csupán belső tényezők határozzák-e meg, hiszen a felgyorsult globalizáció korában a külső, nemzetközi hatások szerepe aligha tagadhatók le úgy, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt a konvencionális „elmaradottság”-elméletekben (Szentes 1971; 1999; 2002).

A dirigisták, vagyis az etatizmus hívei és az ultraliberálisok között az állam vagy a piac meghatározó szerepéről folyó vita is túlhaladottá vált amióta nemcsak a piac kiiktatására tett kísérletek vallottak csúfos kudar­cot, hanem a mindenre kiterjedő privatizáció, dereguláció és liberalizálás „washingtoni konszenzusként” elhíresült politikája is.

Miközben olyan fogalmakat használunk a mai globális vagy éppen helyi társadalmi jelenségek és folyamatok leírására, amelyek a jóval korábbi állapotok kifejezésére születtek; többnyire nem vesszük észre, hogy a valóság nemcsak sokkal bonyolultabb, semhogy egyszerű fogalmakkal leírható lenne, hanem nagy léptékű és gyors változása folytán a fogal­mak eredeti tartalmát elavulttá, irrelevánssá is teszi. E megállapítással egyáltalán nem az ilyen fogalmak használatát kifogásolom, hanem csak túlzott szerepüket és a velük való csatározásokat.

Nyilvánvaló, hogy a gazdaság nem azonos a piacgazdasággal. Gaz­dálkodás, az erőforrások és javak elosztása lehetséges piac nélkül is, miként az a családokon belül történik. A központi elosztás nagyobb kö­zösségek esetében azonban, amint azt a volt ún. „szocialista” rendszerek gyakorlata bizonyította, nemcsak bürokratikus, hanem minél fejlettebb a gazdaság, annál kevésbé hatékony és ésszerű. A piac teljes kiiktatása még azokban az országokban sem sikerült, ahol a fanatikus ideológia ezt a politika napirendjére tűzte. Sőt, általában is megállapítható, hogy mennél inkább gátolták a piac normális működését, annál inkább teret nyert és eluralkodott annak „fekete” változata. Világszinten, vagyis a rendkívül összetett, sokféle erőforrást és szereplőt, valamint terméket és szolgáltatást felölelő világgazdaságban még kevésbé ígérhet sikert a piac nélküli központi elosztás elképzelt rendszere.

A piac persze már igen régóta nem az, amit a köznyelv értett valaha e fogalmon. Nemcsak az a konkrét hely, ahol termékeket adnak és vesz­nek, hanem a legkülönfélébb áruk valós vagy csak virtuális adásvételét felölelő intézmény is. (Wallerstein szavaival élve: „egy térben szerteágazó virtuális intézmény, azoknak a pontoknak az összessége, ahol ugyan­olyan típusú cserefolyamatok zajlanak”.² ) A valóságos piac aligha felel meg a standard tankönyvekben a tökéletes piacról leírt és sajnos még ma is hangsúlyozott ama ostoba elképzelésnek, hogy mind a kereslet, mind a kínálat oldalán egymástól független, azonos alkuerővel bíró és egyaránt jól tájékozott szereplők lépnek fel, mégpedig szükségleteiket, illetve érdekeiket racionálisan felmérve és szuverén döntéseket hozva. Igaz, az ún. „piaci tökéletlenségek” tényét, a tájékozottság és alkuerő egyenlőtlenségét, sőt a verseny többnyire monopolista jellegét már nemigen lehet tagadni a tankönyvekben sem.

A csak feltételezhető „tökéletes piac” spontán működése is törvénysze­rűen egyenlőtlenítő hatású, és még a csere feltételezett egyenértékűsége is eleve valamilyen egyenlőtlenséget foglal magában. A „piaci tökéletlen­ségek” tehát nem egyszerűen a piac tökéletes működését megzavaró olyan külső körülmények következményei, mint pl. az externáliák, a tech­nológiai változások, az állami beavatkozások stb., hanem éppenséggel a piac spontán, akár tökéletes működésének is a természetes eredményei. (Szentes 1995; 2002) Az egyenlőtlen partnerek közötti csere természet­szerűen egyenlőtlen ugyan, de a csere egyenlőségének követelése és célja fölöttébb naiv óhaj.

Következésképpen, akár „tökéletes”, akár „tökéletlen” a piac, annak spontán működése bármennyire is szükséges, sőt nélkülözhetetlen a gazdaságban, olyan egyenlőtlenségeket gerjeszt, amelyeknek társadal­mi, illetve (a világgazdaságban) nemzetközi hatásait korrigálni, illetve ellensúlyozni kell. Ebből (is) adódik az államnak, illetve világszinten va­lamilyen globális intézménynek az ugyancsak nélkülözhetetlen szerepe a gazdaságban, hiszen az egyenlőtlenségek a gazdasági egyensúlyta­lanságok természetes előidézői. (Aligha indokolt tehát az állam szerepét a „tőke vég nélküli felhalmozásának” szolgálatára leegyszerűsíteni, még ha bizonyos, átmenetileg egyensúlyt javító, de az egyenlőtlenségeket nem csökkentő intézkedések ekként értelmezhetők is.)

A világgazdaságnak immár sorozatosan bekövetkező globális válsá­gai és szinte állandósult válsághajlama ugyanis annak a fel nem oldott, sőt alig mérséklődő vagy éppen növekvő egyensúlytalanságának a jele és következménye, amely mindenekelőtt az egyes társadalmak közötti („nemzetközinek” mondott) és az azokon belüli egyenlőtlenségekkel függ össze.

Bár a fejlettség és elmaradottság világtérképe rohamosan változik (per­sze a múltban sem volt változatlan, és amíg néhány korábban fejletlen régió, illetve ország gyorsan emelkedik a fejlettek közé, mások viszont elveszítik fejlődésük korábbi dinamikáját), sem a nemzetközi fejlődési szakadék, sem az egyes országokon belüli jövedelmi és vagyoni szaka­dék nem tűnik el, sőt lényegesen nem is csökken.

A válságok azonban nemcsak az egyenlőtlenségek által okozott egyensúlytalanságokkal függnek össze, hanem egyebek között – túl a pénzpiacok, illetve az értékpapír-kibocsátás kellő szabályozásának hiányán – azzal az értékrenddel, morállal és társadalmi magatartással is, amely a tőkés piacgazdaság legfejlettebb országaiban alakult ki, és onnan, vagyis a világgazdaság centrumából terjedt szét (demonstrációs hatások által) más országok felé. Ez nemcsak a profitmotívum elsőd­legességét jelenti, hanem a piacnak az eredeti, gazdasági hatáskörén kívüli szférákra való kiterjedését, normális funkcióin túlmenő szerepét is. (Szentes 2009; 2011)

Amennyiben mindez a piacgazdaság tőkés formájának a következmé­nye, úgy megoldásként – legalábbis az ideologikus szemlélet alapján – a piacgazdaságnak a kapitalizmus előtti formájához való visszatérés kínál­kozhatna. Bár a piacgazdaság nem feltétlenül jelent tőkés piacgazdasá­got, a visszatérés a kapitalizmus előtti piacgazdasághoz (ha egyáltalán volt ilyen) eleve kudarcra ítélt vállalkozás lenne.

A valós probléma az, hogy miként lehet a piacgazdaság jelenlegi kapi­talista (vagyis profitorientált, állandó felhalmozást igénylő és a felhalmo­zott források egyenlőtlen, nagyrészt monopolista tulajdonviszonyain ala­puló) formáját mind nemzetgazdasági, mind világgazdasági értelemben megreformálni. Mégpedig úgy és azért, hogy többé ne veszélyeztesse a fejlődésnek, sőt magának az emberi létnek a fenntarthatóságát azáltal, hogy mind a társadalmakon belül, mind nemzetközileg feszültségeket okoz egyenlőtlenítő hatásainál és válsághajlamánál fogva, és gátolva az ökológiai egyensúly megőrzését is.

A társadalmi-gazdasági rendszerek reformálhatóságának problémája régi vitakérdés, nemcsak a militáns forradalmárok és a békés megol­dásokat keresők közötti általános polémiában, hanem konkrétan az ún. „reform-szocializmus” esélyeire vonatkozó korábbi eszmecserékben és a kapitalizmus megújulási képességét illetően is.

Ami az előbbit, vagyis a volt „szocialista” rendszer teljes megreformálhatóságát illeti, a kérdésre adott válasz a szóban forgó rendszer (és általában a társadalmi rendszerek) értelmezésétől függ. Mondhatni persze, hogy a kérdés empirikusan már túlhaladottá és eldönthetetlen-né vált, legalábbis a volt szovjet blokkhoz tartozó országok esetében (miközben Kína és egy-két más ország esetében alighanem egy igenlő válasz lenne indokolt).

A szovjet típusú „szocialista” rendszert a meglehetősen általánossá vált és velejéig ideologikus felfogás voltaképpen annak hivatalos ideológiája, a diktatórikus rendszer legitimizálására szolgáló önmeghatározása – és bármennyire is markáns, mégis csak felszíni jelenségei – alapján ér­telmezi. Ha azonban kialakulásának történelmi hátterét és nemzetközi körülményeit figyelembe vesszük, és valódi természetét működésének és meghatározó jellegzetességeinek alapján határozzuk meg, akkor egy tartósan és a társadalmi lét minden szférájára kiterjedően militarizált államkapitalista rendszerként, nem pedig „létező szocializmusként” kell felfognunk.

Ezúttal is, miként már több írásomban (pl. Szentes 1995; 2003a; 2008) hangsúlyozom, hogy a szocializmus azonosítása a szovjet típusú rend­szerrel nemcsak elfogadhatatlan leegyszerűsítés, hanem történelmietlen és tudománytalan, sőt nagymértékben félrevezető is. Igen különböző, sőt merőben eltérő ideológiát valló rendszereknek is lehet azonos vagy nagymértékben hasonló természete, noha a hivatalosan deklarált célok és a rendszer legitimizálására felhasznált ideológiai elvek természetesen befolyásolják és némileg differenciálhatják a lényegüket tekintve azonos természetű rendszerek működését és bizonyos társadalmi következmé­nyeit. A „szocialista” rendszernek a XX. század folyamán egyébként is többféle változata alakult ki, nem utolsósorban épp a fennállása során végbement változások, reformok eredményeként.

A „szocialista” rendszer meghatározó ismérve (legalábbis annak ere­deti, „sztálini” változatában, vagyis a reformok előtti „klasszikus” formá­jában) az elszigetelődés, konfrontálás, és ebből adódóan minden egyéb vonását meghatározóan a társadalmi berendezkedés egészének tartós militarizálódása, (egyfajta „hadikommunizmus” állandósulása), amiből egyéb főbb, tipikus jellemzői adódtak.

A sztálini vagy ahhoz hasonló, szovjet típusú rendszerek létrejöttének talaja az a gazdasági és társadalmi-politikai elmaradottság volt, amely – ha más szinten és más körülmények között, de – továbbra is jelen van, sőt, a világ túlnyomó részére jellemző. A belső társadalmi feszültségek kiéleződése mellett a fejlettebb országokhoz való felzárkózásnak a történelmi igénye ma talán még fokozottabban és tudatosabban nyil­vánulhat meg, mint a múltban – tekintettel a nemzetközi kommunikáció és információáramlás fejlettségére. Mindaddig, amíg a világ elmaradott térségeiben a társadalmakon belüli emancipáció és a nemzeti felemelke­dés lehetőségét a világgazdasági viszonyok és mechanizmusok fennálló rendje inkább korlátozza, mintsem elősegíti, igen valószínű a jövőben is a sztálinihoz hasonló, szovjet típusú rendszerek kialakulása, fenn­maradása. Olyanoké, amelyek a sztálinihoz hasonlóan, de feltehetően más, esetleg fundamentalista ideológiába öltözötten, az elzárkózás és a külvilággal való szembenállás, a társadalom militarizálása, a gazdaság államkapitalista rendje és a diktatórikus etatizmus útján kísérlik meg a belső szociális feszültségek feloldását illetve elfojtását, és a fejlettebb társadalmakhoz való felzárkózást.

Megjegyzendő, hogy diktatúrák képződésének veszélye nem csak a gyengén fejlett illetve feltörekvő országok esetében áll fenn. Ott és amikor a társadalom többségében nagyon felerősödik a „rend” és „biztonság” iránti igény (többnyire azért, mert a bevándorlás okozta etnikai, illetve vallási konfliktusok vagy a terroristák akciói sorozatos rendbontással és életveszélyes körülményekkel járnak együtt), ez könnyen előkészítheti a talajt a katonai rendcsinálás és egy diktatórikus rendszer kialakulása számára.

Mindebből az következik, hogy a társadalmi rendszerek meglehetősen változékonyak és többféle változatban is megjelennek. Egyesek szerint a „reform-szocializmus” (pontosabban szólva a szovjet típusú rendszer tipi­kus működését módosító, az elszigetelődést és a diktatórikus elnyomást enyhítő, a hadigazdaság jellegzetességeit oldó, valamint a korlátozott és ellenőrzött demokratizálódás irányába tett lépések ekként elnevezett eredménye) lényegében „rendszeridegen” fejlemény és eleve kudarcra ítélt, sőt a rendszerváltást akadályozó kísérlet volt csupán. Ez a nézet azonban nem más, mint az ideologikus szemléletmódnak, sőt egyfajta „purista” (vagyis csak a „tiszta” jelenségeket elismerő) megközelítésnek a megnyilvánulása, amennyiben csupán az absztrakt modellekben ábrá­zolt társadalmi rendszereknek az ideális létét vagy totális megszűnését tételezi fel, tagadva a hibrid változatok létjogosultságát és a reformok útján való rendszerátalakulás lehetőségét³ .

Talán indokolt itt, a reformok vagy forradalmi átalakítások kapcsán megjegyezni, hogy a történelemben a forradalmak győzelme többnyire az eredeti eszme és célok elárulásához és a régi rendnek legfeljebb új változatban való restaurálásához vezetett, míg az erőszakkal levert forradalmak tartós utóhatása gyakran azok eredeti céljainak fokozatos reformok útján való részleges megvalósítását eredményezte.

Az említett felfogásból a társadalmi rendszereknek egy olyan értelme­zése is fakad, amely azokat az adott társadalom konkrét sajátosságaitól, történelmi hagyományaitól és kultúrájától függetlenül kialakult entitások­ként kezeli Eszerint a rendszereket nem maga a társadalom hozza létre, fejleszti és módosítja, illetve alakítja át egy másfajta rendszerbe, hanem csupán választhat közülük (mint a piacon megjelenő, a vevőtől független termékekből a vásárló).

Sokan azok közül, akik e felfogást osztják, hajlamosak valamely fejlett ország társadalmi rendszerét olyan ideáltipikus jellemvonásokkal bíró, emblematikus példának tekinteni, amely követendő, másolandó mintául szolgálhat a rendszerváltó, kevésbé fejlett országok számára. Ennek megfelelően a rendszerváltás és az azt megvalósító ún. „átmenet” asze­rint értékelendő, hogy milyen mértékben jelennek meg az ideáltipikusnak tartott, voltaképpen idegen eredetű és importálandó jellemvonások a rendszerváltó országokban. Ez azt sugallja, hogy az ideálisnak vélt társadalmi rendszer egyfajta uniformizált alakja kell, hogy mindenütt ki­fejlődjék – tekintet nélkül az egyes társadalmak merőben eltérő történelmi múltjára, hagyományaira, kultúrájára és gazdasági helyzetére, valamint arra, hogy mind a piacgazdaságnak, mind a demokráciának sokféle (bár sehol sem tökéletes) változata létezik.

Valójában minden társadalomnak magának kell kikínlódnia a globális rendszeren belül és az által segítve vagy gátolva egy megfelelően mű­ködő (a kommodifikációt, vagyis az árúvá tételt és a piaci törvényeket korlátok között érvényesítő) piacgazdaság és az annak kedvezőtlen társadalmi hatásait ellensúlyozó jóléti rendszer, valamint egy valódi de­mokrácia kifejlődésének feltételeit – mégpedig a reformok sorozatának és a változó nemzetközi feltételekhez igazodásnak a folyamatában⁴ .

Minthogy a tőke fogalma és létezésének társadalmi elterjedtsége is igen sokat változott a két-három évszázaddal ezelőtti értelmezéséhez és létezéséhez képest, a piac fent említett korlátozott érvényesülése mellett működő piacgazdaságot nem merném minden további pontosítás nélkül tőke nélküli, illetve „nem-kapitalista piacgazdaságnak” nevezni – elkerü­lendő a fogalmakkal való értelmetlen ideológiai csatározást. Más a hely­zet ugyanis, ha a tőkét pusztán felhalmozott értéknek (termelési, illetve pénzeszközöknek, szellemi tudásnak, információknak, képességeknek, társadalmi kapcsolatoknak stb.), illetve általában fejlődési forrásnak értel­mezzük, és más, ha monopolista, másokat kizáró és mások munkájából származó jövedelem kisajátítását biztosító tulajdonnak! Nyilvánvaló, hogy amennyiben az utóbbi értelemben vett tőke uralkodik a piacgazdaság fölött, akkor ez eleve kizárja a piac tökéletes működését!

Hasonlóképpen nyilvánvaló, hogy egy olyan piacgazdaságban, amely nincs az utóbbi értelemben vett tőkének alárendelve, de amelyben az értékek, illetve fejlődési források rendszeres felhalmozása folyik, a piaci mechanizmus csak a gazdaság szférájában érvényesülhet, vagyis a piac törvényei nem uralkodhatnak a társadalom, illetve a társadalmi lét gazda­ságon kívüli szférái fölött. Ezért a piac jelenlegi túlterjedésének (Szentes 2009) és a kommodifikációnak korlátot kell szabni úgy, hogy se az élő ember, illetve a munkaerő, se a kultúra, oktatás és tudomány, se a sport, de még a politika se váljék a piaci törvényeknek alávetett áruvá.

Az ún. rendszerváltás, valamint a tőkés piacgazdaság és parlamenti demokrácia rendszerébe való „átmenet” értelmezésében is többnyire tetten érhető az a végtelenül leegyszerűsítő, nem kevésbé ideologikus és purista felfogás, amely az egyik rendszernek egy másikkal való felváltását csakis az előbbi teljes lerombolásával véli sikeresen megvalósíthatni (a schumpeteri „kreatív rombolás” koncepciójára hivatkozva), és az átme­netet úgy képzeli el, mint az új rendszernek a régi romjain való teljes felépítéséig tartó folyamatot.

E nézetnek egy szélsőséges változata az, amely a gyűlölt rendszer összeomlása érdekében a „minél rosszabb, annál jobb” elvét vallja, a rendszerváltást pedig csak akkor tartja sikeresnek, ha az előző korszak minden intézményét és szabályát, vagyis még az akkori uralommal szemben a társadalom által kivívott, kicsikart reformok eredményeit is felszámolják.

Ami viszont a kapitalizmus megújulási képességét illeti, az már sok­kal kevésbé elvitatott, és legfeljebb csak bizonyos ortodox nézetekhez ragaszkodók őrzik még a kapitalizmusnak vagy egy változatlanul ideá­lisként és örökkévalóként, vagy egy változatlanul ördögiként és elpusztítandóként ábrázolt képét. Aligha kétséges, hogy a mai kapitalizmus lényegesen más, mint – mondjuk – egy vagy akár csak fél évszázaddal ezelőtt. Valójában persze nem a kapitalista rendszer alkalmazkodott a (főként, de nemcsak technikai) változásokhoz, hanem maga az emberi társadalom, amely az előbbit módosította, és amely a történelem során is többféle rendszert produkált sokféle változatban. Az emberi társada­lom alkalmazkodásának esete a Természet más fajainak alkalmazkodó változásaitól leginkább talán abban tér el, hogy az emberek közössége a környezetének és életfeltételeinek saját maga által okozott változásai­hoz is kénytelen újra meg újra alkalmazkodni, mégpedig többé-kevésbé tudatosan és célirányosan.

Ma már aligha akad épeszű ember, aki azt feltételezné, hogy a ma uralkodó tőkés piacgazdaság rendszere a maga sokféle arculatával és még akár legjóságosabb, legkedvezőbb mai változatával is az emberi társadalom fejlődésének végső és legtökéletesebb, ideális szakaszát jelenti. Ugyanakkor a tornyosuló és mind súlyosabb világproblémák egyre sürgősebbé teszik a világrendszer egészének átalakulását. Az egyes nemzetek és az emberiség fejlődésének már nemcsak a továbbvitele, hanem a „fenntarthatósága” is megköveteli ezt.

A világtársadalom jövője, fejlődésének fenntarthatósága, sőt egyáltalán az emberiség fennmaradása szempontjából sorsdöntő kérdések várnak megoldásra (Szentes 2003b; 2009). Bár a történelemben a mélyreható változásokra, sőt azok szükségességének felismerésére többnyire csak megkésetten, valamely nagyobb katasztrófa, háború és pusztulás után került sor, ezúttal talán remélni lehet, hogy a végső pusztulással fenye­gető katasztrófák előtt még időben megindul a messzemenő és mély­reható változásokhoz vezető reformoknak a folyamata a világrendszer egészében. A globalizációs folyamat felgyorsulása ugyanis nemcsak bizonyos korábbi és többnyire más eredetű problémák globalizálódását és egyszersmind újabb veszélyek, illetve „kihívások” globális szinten való megjelenését vonja maga után, hanem – szerencsére – a Földünk és a világtársadalom egészének állapotára és problémáira vonatkozó ismeretek mind szélesebb körökben való terjedését, valamint a „globális problémák” fokozott felismerését és tudatosodását is. Az információs és kommunikációs technológia forradalmi fejlődése mindinkább közelebb hozza egymáshoz a távoli földrészek lakóit, és elősegítheti egymás problémáinak, gondolatvilágának és törekvéseinek megértését, valamint egyfajta „globális társadalmi tudat” kifejlődését, továbbá a világ civil társadalma és annak különféle részei érdekképviseleti, érdekkifejező és -érvényesítő lehetőségeinek kialakulását. Kibontakozóban van (igaz, egyelőre inkább csak a retorikában) egyfajta globális szociális tudat és felelősségérzet. Mindezeken túlmenően az információs technológia roha­mos fejlődése az interaktív kommunikáció lehetőségeinek szinte korlátlan kitágítása révén új perspektíváit nyitja meg a közvetlen demokrácia – mind nemzeteken belüli, mind világszintű – kifejlődésének is.

A világrendszer átalakulásának, megfelelő átalakításának általános kritériumait természetesen könnyebb felvázolni, még a nyilvánvaló né­zeteltérések ellenére is, mint meghatározni a konkrét reformok tartalmát, kivitelezésük feltételeit, időzítését, forgatókönyvét és várható hatásait. Az utóbbira aligha vállalkozhatnék. Az előbbit, ti. az átalakulás általános követelményeinek saját felfogásom szerinti felvázolását már más írása­imban (Szentes 2003a; 2003b; 2008; 2009; 2011) megkíséreltem, ezért itt csak összefoglalóan sorolom fel a legfontosabbakat. Ezek – többek között – a következők:

• egy „szociális”, illetve „ökoszociális piacgazdaság” kifejlesztése világszinten is (és az egyes országokon belül is), a piac működé­sének a gazdaság, vagyis a termékek és szolgáltatások szférájára korlátozásával, kedvezőtlen társadalmi illetve nemzetközi hatásainak szociálpolitika és segélyezés révén való ellensúlyozásával;

• a luxusberuházásokat és hivalkodó fogyasztást sújtó, az egészséget és a környezetet károsító termékekre kivetett magasabb adóknak és vámoknak, valamint a jövedelmek és vagyonok progresszív adóz­tatásának általánossá tétele, továbbá egy progresszív nemzetközi jövedelemadó bevezetése – az erőforrásokkal való ésszerűbb gaz­dálkodás és a jövedelmeknek a társadalmi és nemzetközi egyenlőt­lenségeket csökkentő újraelosztása céljából;

• a nemzetközi intézmények reformja egy arányos és demokratikus képviseleti rendszer kialakítása irányában, és a globalizálódó civil szervezeteknek, NGO-knak a döntéshozatalban való megfelelő részvételét biztosítandó;

• mind a piac működése, mind az állami, illetve nemzetközi intézmé­nyek tevékenysége fölött a civil társadalom demokratikus ellenőrzé­sének kifejlesztése;

• a globális kormányzás feltételeinek megteremtése az államok, illetve regionális blokkok közötti együttműködés fejlesztésével, egy globális közületi szektor megteremtésével és a konszenzus alapján hozott határozatok végrehajtását kikényszerítő, azok megsértését szank­cionáló eszközökkel;

• az ideológiákat visszaszorító és a vallások, illetve kultúrák közötti konfliktusokat feloldó „új felvilágosodás” kibontakoztatása;

• a planetáris tudatnak, az egyetlen (a Természet részét képező) emberi fajhoz tartozás tudatának általános kifejlesztése és ennek megfelelően az erkölcsi megújulás, együttműködés és szolidaritás szellemének az elterjesztése stb.

Nem állhatom meg, hogy az együttműködés követelményével kapcso­latban ne tegyek egy hangsúlyozott megjegyzést. Noha a mai, társadal­makon belüli és nemzetközi, illetve globális problémáknak nyilvánvalóan csak összefogással és együttműködéssel lehetséges bármiféle megol­dása, mégis divatossá és mindinkább uralkodó koncepcióvá vált a „nem­zeti versenyképesség” ideája és javításának követelménye. Ez persze kiválóan alkalmas a jóléti kiadások lefaragásának igazolására, miközben azt a hamis, veszélyesen félrevezető képzetet kelti, hogy az országok, illetve nemzetek versengése valamiféle zéró összegű játék, amelyben az egyik annyit nyer, amennyit a másik veszít. Ez legfeljebb a piaci ver­senyben, bár többnyire ott is csak átmenetileg igaz, és voltaképpen nem más, mint a tőkés profitszerző motívumnak az a megnyilvánulása, amely a versenytárs kiszorítását, legyőzését, illetve bekebelezését célozza. A nemzetek ilyenfajta versenye csak és kizárólag negatív összegű játékot jelenthet, amelyben mindenki veszít. Félreértés ne essék: eszemben sincs elvitatni a verseny és a versenyképesség fontosságát a gazdaság­ban az anyagi termékek és szolgáltatások, illetve az azokat előállító és piacra vivő vállalatok vonatkozásában! Nem tudom azonban elfogadni a versenyképesség ily módon kialakult koncepciójának a nemzetek, illetve országok vagy éppen régiók esetére vonatkoztatását és ezek versengésének ökonomista, a gazdaságra leegyszerűsített és (a „conpetitio” eredeti jelentésével is ellentétben) az együttműködést negligáló értelmezését, sem pedig az országok versenyképességének mérésére kialakított és nemzetközileg elterjedt mutatószámokat!

A fennálló világrendszer átalakítása nemcsak a nemzetközi élet meg­annyi szférájában, globális szinten megindítandó és együttműködéssel végrehajtandó reformok sorozatát követeli meg, hanem feltételezi a világ­rendszer részeiben, az egyes régiókban és országokon belül is reformok útján végbemenő változásokat. Ebből egyfelől az következik, hogy egy folyamatról van szó, amelynek világosan meghatározandó iránya kell legyen (az annak megfelelő vagy attól eltérő változások mércéjeként), és amelynek a megindulása parancsolóan sürgős. Másfelől következik az is, hogy a globális rendszer átalakítása nemcsak globális szintű változásokat tételez fel, hanem a részek átalakulását is – az egész és a részek közötti dialektikus viszony jegyében.

Jegyzetek

¹ Így például az 1973-ban kitört világgazdasági válság természetéről a Max Planck Intézetben tartott szűk körű szeminárium folyamán, továbbá az Egyesült Nemzetek Egyeteme némely konferenciáján is stb.

² Megjegyzendő persze, hogy cserefolyamatra adásvétel nélkül, vagyis piacon kívül is sor kerülhet.

³ Noha reményeit Marx a munkásmozgalom megerősödéséhez fűzte, amely mint „ellensúlyozó erő” meghatározó szerepet játszott az általa elemzett kapitaliz­mus későbbi megreformálásában, paradox módon ő maga nem hitt a reformok sikerében. Ezért a kapitalizmus forradalmi megdöntését helyezte kilátásba, s egy olyan posztkapitalista társadalom jövőképét vázolta fel, amelyben sem tőke, sem piac, sem állam, sem erőszak nem létezik, az emberek pedig legjobb tudásuk és képességeik szerint munkálkodnak a közjó gyarapításán, és csak tényleges szükségleteik szerint veszik igénybe annak termékeit.

⁴ Amikor Juan Carlos királytól az Egyesült Nemzetek Egyeteme néhány fős delegációja számára (alig egy évvel Franco halála után) adott audienciáján azt kérdeztük, hogy miként képzeli el a demokrácia megteremtését a több évtizedig tartó diktatúra után, ő válaszában hangsúlyozta: nem lehet demokráciát máról holnapra teremteni, de el kell indítani a demokratizálódás folyamatát, és nem szabad azt megállítani, sem pedig valaha is befejezettnek tekinteni.

Hivatkozások

(Csupán saját korábbi írásaimra hivatkozom, ily módon egyes megállapításaim kapcsán a bővebb kifejtést megtakaríthatom.)

Szentes Tamás 1971, 1973, 1976a, 1983, 1988: The Political Economy of Underdevelopment. Budapest, Akadémiai Kiadó

Szentes Tamás 1976b: Az elmaradottság és fejlettség dialektikája a tőkés világ­gazdaságban. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Szentes Tamás 1980: Polgári és „újbaloldali” elméletek a tőkés világgazdaságról. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Szentes Tamás 1985: Theories of World Capitalist Economy. A Critical Survey of Conventional, Reformist and Radical Views. Budapest, Akadémiai Kiadó

Szentes Tamás 1995: A világgazdaságtan elméleti és módszertani alapjai. Bu­dapest, Aula

Szentes Tamás 1999: Világgazdaságtan I. Elméleti és módszertani alapok. Bu­dapest, Aula

Szentes Tamás 2002, 2005: World Economics I. Comparative Theories and Methods of International and Development Economics. Budapest, Akadémiai Kiadó

Szentes Tamás 2003a: World Economics II. The Political Economy of Development, Globalisation and System Transformation. Budapest, Akadémiai Kiadó

Szentes Tamás 2003b: Globalizáció: áldás vagy átok? In: Bayer J. – Lévai I. (szerk.): Globalizációs trendek. Tanulmányok. Budapest, MTA Politikai Tudo­mányok Intézete, 13-59.

Szentes Tamás 2008: Győzött-e a kapitalizmus? In: Miszlivetz F. (szerk.): Találjuk ki… Tanulmányok Hankiss Elemér tiszteletére. Budapest – Szombathely, MTA PTI – Savaria University Press, 32-49.

Szentes Tamás 2009: Ki, mi és miért van válságban? A leegyszerűsítő nézetek és szemléletmód kritikája. Budapest, Napvilág Kiadó

Szentes Tamás 2011: Fejlődés-gazdaságtan. Budapest, Akadémiai Kiadó

Az írás a wallersteini elméletet szemléleti alapon teszi kritika tárgyává, egy konkrét kérdés, a profitráta csökkenésének okain bemutatva a bírálat gyakorlati érvényét. A szerző szerint, Wallerstein túlhangsúlyozza a tudati elemek szerepét; a világrendszerek elkülönült vizsgálatával „megszünteti" az emberi történelmet mint olyat; a munkaérték-elmélet negligálásával pedig nem ad helytálló s a valóságos megoldás felé mutató magyarázatot a profitráta süllyedésére.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

(József Attila: Eszmélet)

Immanuel Wallerstein világrendszer-elméletét immár több évtizeddel ezelőtt alapos bírálatnak vetette alá a magyar világgazdasági, fejlődés­kutató szakma, amely fénykorát a 80-as években élte (lásd pl. Fejlődés­tanulmányok sorozat). Mindenekelőtt Szentes Tamás 26 (!) évvel ezelőtt született elemzése érdemel figyelmet, amelyben Wallerstein „egyoldalú túlzásokba vitt elméleti konklúzióit” (Szentes 1985, 722), valamint ellent­mondásait komoly elméleti és szakirodalmi ismeretek birtokában körül­tekintően és meggyőzően bírálta. Az osztályviszonyokról és az azokhoz fűződő tudatformákról többek között Miszlivetz (1984), a kapitalizmus önmagát elpusztító Rosa Luxemburg-i koncepciójának Wallersteinnél is fellelhető hibájáról Wallerstein The Capitalist World Economy c. műve kapcsán Szigeti (2005, 68-70) elemzése érdemel figyelmet. Hogy pél­dáként a nemzetközi irodalomból is merítsünk, a wallersteini rendszer tudományelméleti alapjait bírálja, következtetéseit ütközteti az elmúlt évtizedek társadalmi-kulturális fejleményeivel Holubec (2008).

1. A wallersteini világrendszer

Wallerstein szerint az elemzés megfelelő szintje a világrendszer, amelynek a nemzetállamok éppúgy szereplői, mint az osztályok, vállalatok, családok, identitáscsoportok, egyének, ahol a tőkésekkel szemben számtalan elnyomott osztály áll, s ahol az osztályviszonyok is nemzetköziek. A világrendszer fő meghatározója a tengelyszerű munkamegosztás a centrum és periféria között, amelyben az erősebb államok egyenlőtlen csere révén szívják el az értéket az utóbbiaktól.

Nincsenek „örök igazságok”, általános érvénnyel csak egy-egy hosszú életű (longue durée – Braudel) történelmi rendszerre vonhatunk le következtetéseket. A rendszerek hanyatlásuk során káoszba, egy bifurkáló (kétkimenetes) átmeneti, kaotikus fázisba jutnak, ahonnét akár visszafelé is vezethet az út, de a rendszer végül eltűnik. Most is ilyen bifurkáló periódust élünk, amit 1968 „kulturális forradalma” indított el, és döntenünk kell, milyen világot akarunk. Wallerstein a Társadalmi Világfórum (WSF) civil mozgalmainak „egyenlőbb” társadalom iránti törekvéseiben látja a kiutat.

A világrendszer-elmélet a tudati elemek túlértékelésével és a világrend­szerek fejlődésének öntörvényűként tételezésével végső soron a szerve­zett forradalmi átalakulás létjogosultságát kérdőjelezi meg. Wallerstein szerint se evolúció, se forradalom. A régi rendszerből az anarchián át vezet az út az újba. Ahogyan azt egy korábbi művében kifejti: az átmenet nem ellenőrizhető jelenség. „Az az átmenet […] amely ellenőrizhetően és szervezetten folyik, megköveteli a kizsákmányolás bizonyos folyto­nosságát is. […] A különböző szervezett formáknak addig lehet fontos szerepük, amíg a jég megtörik, az azonban kétséges, hogy képesek-e ezek egy új társadalom létrehozására.” (Wallerstein 1997)¹

A szervezett forradalmi átalakulás kizárása látszólag végpont, valójá­ban azonban a wallersteini elmélet origója. Ebből ered a világrendszerek közti kapcsolat. illetve a világrendszereken átívelő történelmi fejlődés megszüntetése, esetlegessé tétele és a világrendszer cselekvő alanyá­nak „eltüntetése” is.

A Bevezetés a világrendszer-elméletbe annak a számos értékes eredményt és ugyanakkor ellentmondásokat tartalmazó, baloldali és nemzetközileg elismert koncepciónak az összegzése, amely a marxi­lenini forradalmi elméletet éppen a gyakorlati cselekvés mibenléte kér­désében írja felül. Egyszóval: ügyesen kiénekli a történelem forradalmi osztályának szájából a sajtot…

Ezt a rendszert az alábbiakban szemléleti oldalról teszem bírálat tárgyává (2-3. pont), egy szaktudományos kérdés (4. pont) kapcsán is illusztrálva, hogy helyes szemlélet nélkül nincs helyes elmélet, helyes elmélet nélkül nincs helyes statisztika.

2. A tudati elemek túlértékelése

A wallersteini világrendszer-elmélet szerint nincsenek örök érvényű igazságok. (42, 90, 199, 202² ) Wallerstein szerint csak a „strukturális idő” (a világrendszerek, a braudeli longue durée) belső törvényszerűségei léteznek, ám nem állítható, hogy az időben egymás után következő vi­lágrendszerek valamiféle fejlődési logika mentén születnének: a fejlődés elkerülhetetlensége kétséges. (48) Az egzisztencialista Heidegger (1984, 162-164) ugyanezt az ismeretelméleti problémát így fogalmazta meg: „a létező teljességét sohasem vagyunk képesek […] felfogni […] a létezők összességének megragadása […] elvileg lehetetlen”.

Az egyéni tudat szerepének túlértékelése megjelenik a világrend­szeren belüli elemzésnél is, amikor Wallerstein 1. a mai világrendszer fordulópontját 1968 „kulturális sokk”-jában határozza meg; 2. amikor az osztályok helyett a legkülönbözőbb szintű és ideológiájú státusz- és iden­titáscsoportokat teszi meg a globális világ hierarchiarendszerei alapvető alkotóelemeinek; és 3. amikor a világrendszer megváltoztatását (csak) tudati kérdéssé teszi (illetve, mint látni fogjuk, még azzá sem). Ez a há­rom mozzanat szorosan összefonódik az alábbiak szerint.

Wallerstein a mai világrendszer válságát 1968-ban gyökerezteti, amely szerinte „az elnyomottak” haragjából és csalódottságából következő „kulturális földrengést” hozott. 1968, azzal, hogy nemet mondott a rassz­izmusra és igent a szexuális szabadságra, „jelentős mértékben szétzilálta a világrendszer struktúráit”, és szétvetette az addigi geokultúrát, „amely egészen addig összetartotta a rendszert”³ . A világrendszer átlépett bifurkáló átmeneti fázisába (157-158, 170-171, 174). 1968-cal beindult egy „kulturális evolúció” (174), harc egy olyan világért, ahol a szabadság a többséget és kisebbségeket egyaránt megilleti: individuumoknak és csoportoknak egyaránt lehetőségük van saját preferenciájuk követésére (178-179).

Itt tehát Wallerstein letér a gazdasági meghatározottság eredetileg vállalt útjáról, és mind a rendszer válságát, mind az új rendszer kibon­takozását tudati-kulturális tényezőkkel magyarázza. Csakhogy először is, ez a kulturális evolúció nem 1968-cal vette kezdetét. Lásd: a háború utáni baby boom, a hippi mozgalom, a „Beat-generáció”, (Jack Kerouac regénye, 1948), Greenwich Village (New York) alternatív művészete, a Beatles stb. Másodszor, 68 forradalmi szervezetei hamar kimúltak, illetve szétszóródtak, vezetőik beépültek az establishmentbe, értékeit kommercializálták (szex- és kozmetikai ipar, forradalmárok képe a pólón). Az identitáscsoportok, amelyek, ha nem is rendszerváltó, de az akkori világot tényleg elutasító kultúrában egy pillanatra találkoztak, gyorsan kis csoportokra váltak szét és osztódtak tovább, hatalmas fogyasztói piacot kínálva a tőke számára. A civil társadalmat a „részvétel” intéz­ményeinek megalkotásával (NGO-k), a munkásokat béremeléssel, a fiatalokat egyetemi reformokkal szerelték le. A nagy és romantikus 68 magának a tőkés világrendszernek a belső fejlődése volt. A „geokultúra” megváltozhatott, de még ezután jött a hetvenes évek sikeresen legyő­zött gazdasági válsága, a fejlődő országok eladósítása és a 80-as évek „adósságkezelése”, ami mind megszilárdította a „tengelyszerű” munka­megosztást. Intézményesült a korlátlan tőkeuralom a neoliberalizmussal és a „washingtoni konszenzussal”, összedőlt a rendszeralternatíva, ezzel anyagilag és szellemileg is megtámogatva az immár világuralmat gya­korló tőkét; a mikroelektronika korának csúcsát jelentő internet segített a tiltakozó identitáscsoportok becsatornázásában, továbbosztódásában és az indulatok levezetésében, 68 békepártisága ellenére Irak nem vált új Vietnammá stb. A „geokultúrában” visszavette helyét a konzervativizmus, a rasszizmus és a xenofóbia, a szociális kérdéseket háttérbe szorította a zöldmozgalom, a politikai struktúrában megerősödtek a jobboldali pártok és mozgalmak. (Ld. erről Holubec 2008.) Az 1968-ban felhorgadó nemes lelkű „citoyen”-t ismét maga alá gyűrte a nyereséghajhász „burzsoá” – és a kettő ugyanaz. (Ld. erről Rozsnyai 2010, 14-16.)

1968 a társadalmi kiábrándultság ösztönös megnyilvánulása volt, kés­szúrás a ködbe. E tekintetben semmiben sem különbözik a napjainkban a válság szociális hatásai miatt sűrűsödő erőszakos tiltakozásoktól, autógyújtogatásoktól vagy a tőke által spontánul (a piaci viszonyokon keresztül) és tudatosan (a politikai ideológiákon, pártokon keresztül) gerjesztett „identitás- és státuszcsoportok” (lényegében: individualizmus) által darabjaira szabdalt munkásosztályon belül erősödő faji, etnikai kisebbségek ellen irányuló mozgalmaktól.

A tőkerendszer fejlődésének alapalgoritmusa (a kisajátított értéktöbb­letből folyó tőkefelhalmozás) miatt ugyan szükségszerűen halad az összeomlás felé, de ez csak akkor következik be, ha a tömegek nem egyszerűen „kiábrándulnak” (ezt teszik már a felvilágosodás óta), hanem felismerik és megszűntetik alapellentmondását (hogy alávetettségük oka az általuk létrehozott érték mások, a termelőeszközöket magántu­lajdonként birtokló tőkések által történő kisajátítása). Pusztán a fennálló viszonyoktól való irtózás és az elidegenültségből kirobbanó lázadás ünneplése nem több, mint amit Rousseau érzett a rendszer születésének hajnalán: „mihelyt [a népnek] módjában áll lerázni az igát, és le is rázza, még jobban teszi, mert ugyanazon jogon veszi vissza a szabadságát, mint amellyel elragadták tőle, […] a polgárháború lángjába borult állam pedig mintegy újjászületik” (idézi Rozsnyai 2010, 28).

Wallerstein szerint a jövőért folyó harc nem gazdasági természetű. Két csoport van: azok, akik a többség és kisebbség szabadságát egyaránt ki szeretnék terjeszteni, és azok, akik akár a többség, akár a kisebbség érdekében autoritárius rendszerre törnek. A szabadsághoz gazdasági és társadalmi egyenlőség „kell”. (Rousseau: „ha mindenkinek jut valami, és senkinek sem jut túl sok”.) Ekkor a többség megvalósíthatja saját szabadságát, és tiszteletben tarthatja a kisebbségekét (178-179). A „gazdasági egyenlőség” említése itt egyrészt minden meghatározottság nélkül, másrészt a tudati tényezőktől elkülönülve, az azokkal fennálló di­alektikus kapcsolatának megvilágítása nélkül marad. Ennek hiányában a rousseau-i kispolgári, kisárutermelői egyenlőség utáni vágyra (és a kanti erkölcsi törvényre, amely megszelídíti a versenytársadalom „társiatlan társiassága” okozta károkat) enged asszociálni, annál is inkább, minthogy Wallerstein szerint 1. (Braudel nyomán) csak a monopolisztikus viszo­nyok tekinthetők kapitalistának (ergo a kisárutermelői egyenlőség nem), 2. az egyenlőtlenség a jövedelmek egyenlőtlenségében, a csere egyen­lőtlenségében rejlik, 3. a modern világrendszert, annak alkotórészeit, így különösen a családot, a jövedelemtípusok, illetve azok elosztása jellemzik (74-77). (Vö. Adam Smith: az áru értéke jövedelmekre oszlik.) Ha tehát egyenlő elosztás van, minden megoldódik.

Wallersteinnél a tudati változások indukálják a rendszer válságát, a szereplők „döntései” viszik tovább, de végül nem ezek határozzák meg kimúlását. A szubjektív nézőpontot ugyanis a végkifejletnél hirtelen felváltja a világrendszer minden alany nélküli öntörvényű pusztulása. A „világrendszer-elmélet történelemfelfogásában […] nincsen egy központi szereplő”: az „egyén”, az „ipari proletáriátus”, a „politikai vezető” mind szabadon cselekszenek, mindössze „egyéni életpályájuk és a társadalmi meghatározottságok láncai” korlátozzák őket. „Ezeknek a láncoknak [melyikeknek: az egyéni életpályák és a társadalmi meghatározottságok, vagy csak az utóbbiak láncai? – A. A.] az elemzése által érhetik el lehet­séges szabadságuk maximumát. Minél inkább megvilágítjuk és megértjük ezeket a társadalmi láncokat [tehát akkor az egyéni életpályák korlátaival nem kell csinálni semmit – A. A.], annál inkább fölszabadulhatunk az álta­luk jelentett kötöttségek alól – természetesen a fölszabadulás általános, abszolút határain belül.” (54-55) Minthogy az „egyéni életpályák” érin­tetlenül maradnak egy olyan radikális változásban, mint a régi rendszer újjal való felváltása, a társadalmi korlátok megszüntetésével az egyéni életpályák, az egyének szabadulnak fel (vagy inkább: el). Nyilvánvalóan ebben állnak a szabadság „abszolút határai” (az én szabadságom addig terjed, ahol a másiké kezdődik). Itt lepleződik le a wallersteini elmélet individualista meghatározottsága. Az individuumok felszabadulását gátló társadalmi korlátokkal pedig csak annyit kell tenni, hogy „meg kell őket érteni”, s máris elenyésznek számunkra. Hogy miféle láncokról van szó, hogyan keletkeznek, mi tartja fent őket, és hogyan tűnnek el a felismerés hatására, az homályban marad.

Mindez nem véletlen, hiszen „a bérmunka a kapitalizmusban csak egyike a munka fölötti kontroll számos formájának és a tőke szempont­jából egyáltalán nem a legjövedelmezőbb” (52). Ebben a logikában tehát nemcsak az értéktöbblet keletkezésének jelentősége tűnik el, de tulajdoni meghatározottságú osztályok helyett a tudati meghatározottságú stá­tusz- és identitáscsoportok (81-87) válnak a társadalom, a világrendszer legfőbb alkotóelemévé, mindenekelőtt a nacionalizmus (114) – ahogy ön­magának is ellentmondva állítja Wallerstein. Nem vesz tudomást a tudati viszonyoknak az osztályhoz tartozást elleplező szerepéről, a hegeli-marxi „magánvaló” és „magáértvaló” különbségéről, a tudatnak a létre gyakorolt visszahatásáról. Miszlivetz (1984, x) már Wallerstein egy 1977-es cikke kapcsán így összegzi: a különböző etnikai, vallási stb. csoportokba szerveződés „elsősorban tudatforma, hasonlóan a rasszizmushoz, míg az osztály elsősorban termelési viszony, s csak bizonyos körülmények között jelentkezik tudatformaként”.

A változatos tudati és munkaszervezési formák leple alatt megbúvó termelési viszonyok és osztályok beazonosítása helyett a státusz- és identitáscsoportok, valamint „egyének, politikai vezetők, az ipari pro­letariátus” és a többi „egy rendszerbe szerveződő közeg részei” (54) egyenrangú szereplővé tétele a világrendszerben, azon kívül, hogy az egészen különböző szintű és tartalmú kategóriák megengedhetetlen összekeverésével zavart kelt, felveti a kérdést: kiknek kell felismernie és miféle „láncokat”? Vajon a „láncok” mindannyiuk számára ugyanazok? Ha igen, hogy létezhet társadalmi egyenlőtlenség?

A wallersteini világrendszer-elméletben a társadalom elveszíti anyagi alapját, és a különböző szintű szubjektumok ideáinak kaotikus „mátrixá­vá” válik. Maga a világrendszer azonban – az elmélet szerint – válságba, bifurkáló és kaotikus káoszba csak életpályája végén jut, amelynek „végkimenetele mindig bizonytalan”. Nehezíti a kérdést, hogy ez a bizonytalan kimenet a rendszerben élő emberek „kollektív döntésén” múlik, ami azonban „a dolog természetéből adódóan kiszámíthatatlan”. Ráadásul „minden kis döntés jó eséllyel jelentős következményekkel jár”. Ezek után végül mégis „kialakul egy új képlet, és egyszer csak azt látjuk, hogy egy másik történelmi rendszerben vagyunk” (156 – kiemelés tőlem. A. A.).

E logika szerint a történelmi jelentőségű változásnak az alanya maga a világrendszer: az magától halad sírja felé, akárhogy „döntenek” is az emberek. Igaz, ehhez az kell, hogy „felismerjék a láncokat”, és akkor „egyszer csak” egy új rendszerben találják magukat. (A békés átmenet régi vágyálma.) Vagyis: a kapitalizmus magától számolja fel önmagát, mint Rosa Luxemburgnál, azzal a különbséggel, hogy ott ennek anyagi alapjai vannak⁴ , míg Wallersteinnél tudatiak. (Ha „megvilágítjuk és meg­értjük […] a társadalmi láncokat […] fölszabadulhatunk” /55/.) Hegelnél (1979, 138) az abszolút szellem (az ember) a különböző „népszelleme­ken” (társadalmakon, ha tetszik „világrendszereken”) át, azok elsajátítása révén fejlődik, és „a jelen világa, a szellem alakja, öntudata magában foglal minden fokot, amely korábban megjelent a történelemben”. Va­gyis a társadalmi formák („világrendszerek”) egyetlen dolog, az emberi társadalom fejlődésének stádiumai, a szellem pedig maga az objektív törvényszerűség. Mivel ilyen összefüggések a világrendszer-elméletben nincsenek, a világrendszer keletkezésére, fejlődésére és összeomlására adott magyarázat a szubjektív és objektív idealizmus és miszticizmus eklektikájává válik.

3. Holizmus kontra történelmi szemlélet

Hiába hangsúlyozza a történetiség jelentőségét az elemzésben, a világ­rendszer-elmélet híján marad az átfogó történelmi szemléletnek, még­pedig kiindulópontjánál, a történelemnek „világrendszerek” halmazára bontása miatt. Wallerstein, bár „holisztikus⁵ történeti társadalomtudomány létrehozására” törekszik, mégis egy csapásra felszámolja a történelmet mint olyant, az emberiség történelmét – pedig akár ezt is tehette volna vizsgálata tárgyává.

De ha a vizsgálat az emberiségre (annak történetére) mint egészre irányulna, akkor a világrendszerek csak a rész szerepét játszhatnák, és kell, hogy legyenek a világrendszerek feletti egészre vonatkozó általá­nos („örök érvényű”) igazságok. A világrendszerek kialakulása, valamint a bennük zajló folyamatok (mint például a félperifériák kiválasztódása, amely Wallerstein szerint még utólag is nehezen megmagyarázható -/119/) az egész törvényszerűségei alapján meghatározottak és nem a véletlen művei lennének. Wallerstein a „holisztikus” szemléletre hivat­kozva elveti (egyébként helyesen) a nemzetgazdaságok szintjén való elemzést, ám végül is nem csinál egyebet, mint a parciális (redukcionista) elemzési egységet eggyel feljebb, a nemzetgazdaságok szintjéről a világrendszerek szintjére tolja.

A történelmi szemlélet azt az általános mozzanatot kutatja az ember (társadalmi) fejlődésében, ami alapját és hajtóerejét képezi ennek a fejlődésnek, és azokat a különös mozzanatokat, amelyek az általános formaváltozataiként egyes társadalmak (világrendszerek) jellegét meg­határozzák.

Hegel szerint az abszolút szellem az emberi társadalom tökéletesség felé törő lényege, a különös formák pedig, amelyeken a végcél elérésé­ig át kell mennie a „népszellemek”. Marx materialista felfogásában az emberi társadalom fejlődése a bornírt és szűkös közösségiség felől a termelőerők (anyagiak és szellemiek) megfelelő kifejlesztése által lehe­tővé tett bőségen alapuló közösségiség felé halad, és az ennek során létrehozott társadalmi formációkat a gazdasági alapok határozzák meg. A kapitalizmus leváltásához nála is elengedhetetlen az elnyomott osztályok öntudatra ébredése, de ez nem a vége, hanem a kezdete a régi rendszer általuk történő megszüntetésének és egy új felépítésének.

A történelmi fejlődés belső logikájának létét nem tagadja az az egyéb­ként helyes wallersteini megállapítás, hogy „a fejlődés nem lineáris”. Így Wallerstein a fürdővízzel együtt kiönti a gyereket is. Márpedig e belső logika, hajtóerő megismerése, az emberi társadalom keletkezése, forma­váltásainak mozgatórugói, önpusztító és forradalmi cselekedetei okának és értelmének megtalálása nélkül a jövő keletkezésére vonatkozóan is mindössze homályos kijelentésekkel élhetünk („egyszer csak” kialakul az új rendszer, ahol mind a többség, mind a kisebbség „szabad”).

Ju. I. Szemjonov: Hogyan keletkezett az emberiség c., a társadalom-és természettudományok (régészet, antropológia, szociológia, biológia, filozófia, politikai gazdaságtan stb.) sorának eredményeire épülő köny­vében mutatja be, hogy az emberiség biológiai evolúciója együtt zajlott az emberi társadalom kifejlődésének folyamatával. Az az előemberi horda maradt életben, amelyik nem csökkent egy bizonyos létszám alá. Ennek feltétele az együttműködés, vagyis a közösségi magatartás volt, egészen odáig menően, hogy a hordát tizedelő legnagyobb ellenséggel, a nemiséggel kellett leszámolni: meg kellett tiltani a nemi kapcsolatot a hordán belül.

„A nemi ösztön kielégítésére irányuló semmi által nem korlátozott tö­rekvés, azzal, hogy aláásta a termelőtevékenységet, […] mind nagyobb mértékben akadályozta a […] táplálkozási és védekezési ösztönök kielégítését, […] fenyegette a kései előemberek puszta létét. […] Arra volt szükség, hogy a termelési szükséglet, amely egyetemlegesen az összes egyedek szükséglete volt, de külön-külön egyiké sem, miközben társadalmi, közösségi maradt, ugyanakkor a horda minden egyes tagjá­nak belső szükségletévé váljék, az állati ösztönökkel egy sorban egyéni szükségletükké változzék, mégpedig a biológiai szükségleteknél fonto-sabb szükségletté.” (Szemjonov 1973, 145 – kiemelés tőlem, A. A.)

Az egyén (ösztöneinek!) korlátozása nélkül az emberiség ki sem fejlőd­hetett volna. A „természetközeli” népeknél ma is a közösségi boldogulás (Polányival: reciprocitás és redisztribúció) az alapelv; a nyereség, gaz­dagság felhalmozása nemhogy tiltott, de az ilyet elkövetőket bolondnak, betegnek tekintik, esetenként meg is ölik.

Az „ember nembeli lényege” (Marx), hogy genezisétől fogva tár­sadalmi lény. Minden, amit elért, megtanult, nemzedékek egymásra hagyományozott tárgyiasult és eszmei tudásán – az általa létrehozott termelőerőkön – alapul. Az emberi történelem folytonos formaváltásai e termelőerők fejlődésének (!) adnak teret, hogy a megfelelő szintre emelve őket az ember visszatérhessen önmagához: a közösséghez. Minden társadalmi formációváltás és minden konkrét és különös forma, amiben a társadalmi újratermelés zajlik, ide, az ember nembeli lényege (a közösséggel azonosuló és ezáltal kiteljesedni képes önként egyesült egyének társadalma) felé törekszik.

Nem sok értelme van az olyan elméleti konstrukcióknak, amelyek a honnan hová kérdését a történelmi gyakorlat alapján nem tudják, vagy nem akarják megválaszolni.

4. A válságtényezők

A wallersteini világrendszer-elmélet buktatói különösen konkrét és tiszta formában mutatkoznak meg a mai világrendszer válságtényezőiről szóló 5. fejezetben. Wallerstein szerint a rendszerválság oka az, hogy emel­kednek a bérek, költségek, adók, az árakat azonban a monopolizációt gátló tényezők (a verseny) és a hatékony kereslet korlátja miatt nem lehet akármilyen magasra emelni. Wallerstein tehát a „fennálló elleni rettenetes fegyvert” (Wicksell – idézi Juhász 2009, 63) jelentő munkaérték-elmélet helyett a polgári közgazdaságtan osztálysemleges ármeghatározását veszi át: az árat a keresleti-kínálati viszonyok szabják meg.

Szűkebb, közgazdasági szempontból is problematikus, hogy Waller-stein nem tárja elénk, honnan veszi a bérek, a felsorolt inputok és az adók növekedésének tendenciáit. Az egyedüli megoldás az lehet, hogy e költségeket nem fajlagos értékükön (termékegységre, egységnyi árra ve­títve), hanem abszolút színvonalukon veszi számba, ami azonban semmit nem árul el a valóságos folyamatokról, sőt éppen ellentétes azokkal.

A bérek GDP-arányos növekedése csak egyes – leginkább fejlődő – országokban, régiókban, ideiglenesen nyer teret, és minden ilyen változás megbosszulja magát a világgazdasági versenyben. Azonban a mai válságjelenségek legexplicitebb formában nem ezekben, hanem a jóléti államok kora utáni fejlett országokban tapasztalhatók. E tenden­ciát a 2000-es évek pénzügyi (hitelpiaci) expanziója eltakarta, mivel az előrehozott vásárlások (és a lakosság eladósítása) révén megnövelte a keresletet. A válság árát a tőkének nyújtott állami segélycsomagokkal fizették meg, amit a jóléti rendszerek (és bérek!) drasztikus visszavágása révén a dolgozókra hárítanak.

Az Eurostat és az OECD adatai szerint is az utóbbi évtizedekben, a jóléti államok 70-es évek végéig tartó fénykora óta a bérek aránya a GDP-ben általánosan csökkent (ott ahol ideiglenesen nőtt, az országok világgazdasági versenyképességi hátrányt szenvedtek). A 60-as évek­ben a bérek aránya a GDP-ben még 60-70% körül alakult, vagy a felett, mára 55%, sőt annál kisebb a részesedése.⁶ A tőke adója úgyszintén jellegzetesen csökken (az USA-ban például 1981-ig 35, sőt nemegyszer 40% feletti volt, mára 30% alá süllyedt⁷ ), sőt e téren kifejezetten adó­verseny a jellemző az országok között. A nemzetközi munkamegosztás jóvoltából a beszállított félkész termékek ára a növekvő automatizáció és a folyamatosan olcsóbb bérű országokba telepítés miatt, és még inkább, ha a végtermék eladási árához mérjük, szintén csökkenő ten­denciájú (különösen jellemző példa erre a korunk alaptechnológiáját jelentő elektronikai alkatrészek és kiegészítők ára, amely 1990 óta több mint 40%-kal esett⁸ ). Az egyes nyersanyagok ára valóban növekvő, ami nagyban függ a kitermelés monopolizáltságától, azonban itt sem az abszolút, hanem a relatív költségek számítanak. Az USA példáján: 1965 és 2009 között az intermedierek, komponensek termelői árszintje 5,5, az alapanyagoké 5,6-szeresre nőtt, míg a befejezett termékek átlagos ára csak kevesebb, mint 5,1-szeresére, a tőkefelszereléseké pedig 4,6-szeresükre. Mindeközben azonban a fogyasztási cikkek árindexe 6,8-szeresre ugrott!⁹ A termelés költségei tehát kevésbé nőttek, mint a végső értékesítési árak. Talán ennyi is elég annak illusztrálására, hogy a nyersanyagok, félkész termékek árainak emelkedése nem okozhatja a profitráta tartós csökkenését.

A környezetrombolás („hulladékok”) költségei – ellentétben azzal, amit Wallerstein állít – a vállalatok számára csak esetlegesen és kivételesen nőnek. A jellemzőbb az, hogy a környezeti rombolás (egyrészt az e téren elnézőbb országokba telepített termelés, másrészt a termékek minőségének rontása, a csomagolóanyagok, hulladékkezelés költsége­inek a fogyasztói árakba építése, a szelektív hulladékgyűjtés terheinek a lakosságra és az államra hárítása stb. révén) úgyszintén legkevésbé a vállalatokat érinti.

Mindennél súlyosabb probléma azonban, hogy Wallerstein a profitráta alakulása kapcsán lényegében csak a forgóeszközökről (nyersanyagok­ról, félkész termékekről, bérekről) beszél, szót sem ejt a profitráta alakulá­sában kulcsszerepet játszó állótőkéről (gépek, épületek stb.). A forgótőke teljes egészében része a termék értékének, az állótőke azonban csak apránként adja át értékét (amortizáció). Elsősorban éppen az állótőke által jelentkező költség növekedése az, ami a profitráta süllyedését meghatározza. A profitráta nem a termelési értékre, hanem a befektetett tőkére (a megelőlegezett, felhalmozott és lekötött tőkére, ami egyszerre tartalmazza az álló- és forgótőkét) vonatkozó kategória – másként nincs is semmi értelme. (Ha 1000 dollárt kell gépekre, épületekre és a termelési ciklusonként megtérülő anyagokra és bérre költenem, hogy évi 200 dollár bevételre és ezen belül 100 dollár profitra tegyek szert, rosszabbul jár­tam, mintha ugyanezt az évi 200 dolláros forgalmat és 100 dollár profltot csak 800 dollár befektetésével – „lekötésével” – érem el.)

Az elmúlt évtizedekben (századokban) nőtt az a felhalmozott tőke­mennyiség, ami a tőkésosztály birtokában van, s erre vetítve valóban egyre kisebb a profit aránya. Ezt a tőke a profit/bér (kizsákmányolási) ráta növelésével igyekszik kompenzálni, aminek kézzelfogható jelei a munkaerő-piaci változásokban tetten érhetők (flzetetlen túlmunka, munkaintenzitás növekedése, atipikus foglalkoztatási formák bővülése, prekariátus terjedése stb.) Ez a növekvő tőke-bérmunka ellentét a tőkés világrendszer leglényegesebb mozzanata, és ebben rejlik a világrendszer válságának, újjal való felváltásának „cselekvő alanya” is.

A profit csökkenését Wallerstein is érzékeli („szűkül a termelési költsé­gek és az eladási ár közötti rés” /159/), de azzal, hogy e csökkenésnek a végső társadalmi konzekvenciáit nem látja (hiszen azt sem látja, mi a proflt forrása, sőt azt sem, mi a profitráta süllyedésének lényege), érthető módon nem tudja megnevezni a rendszer alapvető osztálykonfliktusát sem. Még azt a hibát is elköveti, hogy a profitráta süllyedése okának az oligopolisztikus viszonyok ellehetetlenülését jelöli meg („a termelők száma állandóan nőtt, és […] lehetetlennek bizonyult az oligopolisztikus viszonyok fönntartása” /167-168/), amivel – saját elméletének tétele alapján – implicite azt mondja, hogy a kapitalizmus elkezdett nem kapi­talizmus lenni. (Lásd Braudel Wallerstein által elfogadottként hivatkozott állítását, hogy a szabadpiaccal szemben csak a monopóliumok szféráját lehet kapitalizmusnak nevezni – amivel Braudel, úgymond, „hadat üzent” a marxizmusnak. /47/)

A társadalomtudományok eddigi fejlődése Marxszal érkezett el csúcs­pontjára, azóta a főáram mégis alatta sétafikál. A nemegyszer jelentős részeredményeket produkáló, gyakrabban a Marx előtti hibákat ismé­telgető elméletek kavalkádjában Marx egész hatalmas munkássága, a történelmi fejlődés, benne a tőkés társadalom legmeghatározóbb össze­függéseinek – továbbfejlesztésre érdemes és arra kész – rendszere, a szervezett forradalmi átmenetre vonatkozó következtetése stb. csak egy „izmussá” válik. De hát, Rozsnyai Ervin (2010) találó hasonlatával élve, a kocsmai verekedésben nehéz felismerni az álruhás királyfit…

Einstein (1927) szavai szerint „az elméleti fizika Newton rendszeréből nőtt ki […] Elméletünk egész fejlődése […] a newtoni gondolatok szer­ves folytatása.” Bár a relativitáselmélet az univerzumra vonatkozóan „megszüntetve-megőrizve” felülírta Newton törvényeit, azok túlnyomó többsége ma is tökéletesen igaz arra a világra, amit mindennap élünk.

Newton elméletét azt követően fejleszthette tovább Einstein, hogy az közel 200 évig a tudomány vezérfonala volt. Marx elmélete azonban, éppen az általa – az addigi tudomány eredményeit összegezve és kritikailag továbbfejlesztve – leírt tőkés társadalmi viszonyok miatt még mindig perifériára szorul: az idealizmus és individualizmus gyakran a világrendszer legismertebb tudósainak szemét is beköti az általuk élt kapitalizmus mindennapjainak törvényszerűségei, és így a társadalmi haladás szükségszerűsége és feltételei előtt.

Mivel Wallerstein nem találja meg világrendszerünk alapalgoritmusát, amelyből azt a történelmi szükségszerűség felépítette (a termelőerők fejlődésének előbb tág teret, majd kalodát jelentő tőkeviszonyt), nem tudja leírni fejlődésének, formaváltozásának okait, és nem tudja meg­nevezni bukásának feltételeit sem: a reális viszonyok tudatosulására (a „magáértvaló”-vá válásra) épülő társadalmi cselekvést. József Attila hasonlatánál maradva: Wallerstein, nem látva a „bokrot”, nem tudja el­képzelni a belőle kibomlani hivatott „virágot”. Így a világrendszer-elmélet „akár egy halom hasított fa” hever előttünk, ahol az egymásnak feszülő elemek káoszának „rendjét” nem az objektív törvényszerűségek, hanem a szubjektív önkény hozza létre…

Jegyzetek

¹ Ezzel szemben Marx: „Ami újat én cselekedtem, az annak bebizonyítása volt, 1. hogy az osztályok létezése csak a termelés fejlődésének meghatározott történelmi szakaszaihoz van kötve; 2. hogy az osztályharc szükségszerűen a proletáriátus diktatúrájához vezet; 3. hogy maga ez a diktatúra csak átmenet valamennyi osztály megszűntetéséhez és az osztálynélküli társadalomhoz.” (Marx – Engels 1956, 45)

² A szerző nélküli hivatkozásokban az oldalszámok mindig Wallerstein: Bevezetés a világrendszer-elméletbe” c. művére vonatkoznak.

³ Mivel Wallerstein másutt (114) azt írja, hogy a világrendszer legfőbb összetartó ereje a nacionalizmus, állítása erre redukálható: 1968 lerombolta a nacionaliz­must.

⁴ Luxemburg szerint a tőkés felhalmozás csak a rendszeren kívüli területek folya­matos bekebelezése által lehetséges, s ezek elapadása a rendszer működését teszi lehetetlenné.

⁵ A holizmus lényege egy adott, mástól külön létező rendszer önmagában, teljes egységként való vizsgálata.

⁶ European Economy 2004/2 és Eurostat portál: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/national_accounts/data/database

⁷ US Department of Commerce, Bureau of Economic Analysis.

⁸ http://numbrary.com/sources/f06427db17-wpu1178-ppi-electro-compone

⁹ US Department of Labor (Bureau of Labor Statistics) http://www.gpo.gov/fdsys/

pkg/ERP-2010/pdf/ERP-2010-table65.pdf

Hivatkozások

Einstein, Albert 1927: Newton születésének 200. évfordulójára írt cikke a Smithsonian Annual Report-ban. Utánközlés: Einstein on Newton. NOVA http://www.pbs.org/wgbh/nova/physics/einstein-on-newton.html

Hegel, G. W. F. 1979: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Budapest, Akadé­miai Kiadó

Heidegger, Martin 1984: A létezés, a semmi és a szorongás. In: Az egzisztencia­lizmus. Budapest, Gondolat

Holubec, Stanislav 2008: Wallersteinűv epistemologicky obrat. Socialisticky kruh. 2008. November 28. http://www.sok.bz/index.php?option=com_content&task= view&id=281&Itemid=49

Juhász János 2009: Marx és a modern polgári közgazdaságtan . Fordulat 2009/3 (új évfolyam 6. szám), 62-99.

Marx – Engels 1956: Levelek „A tőké”-ről. Budapest, Szikra Kiadó Miszlivetz Ferenc 1984: Az osztály-elemzés fogyatékosságairól. In: Fejlődés­tanulmányok 6. Torz osztálytársadalmak és formálódó társadalmi osztályok. Budapest, ELTE ÁJK – MTA

Rozsnyai Ervin 2010: A gondolat felemás forradalma. A hegeli dialektikáról és történelmi feltételeiről. Budapest, Rozsnyai Ervin

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben. Budapest, Napvilág Kiadó

Szemjonov, Ju. I. 1973: Hogyan keletkezett az emberiség? Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Szentes Tamás 1983: Utószó Immanuel Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása c. művéhez. Budapest, Gondolat

Szentes Tamás 1985: Világgazdasági elméletek. In: Szemelvények a világgazda­ságról. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Wallerstein, Immanuel 1997: Marx és az alulfejlettség . Eszmélet 9. évf. 35. sz. (1997 ősz). 

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Eszmélet kiskönyvtár. Budapest, L' Harmattan – Eszmélet Alapítvány

A szerző Wallerstein elméletét ama progresszív antikapitalista/rendszerllenes elméletek közé sorolja, amelyek a kapitalizmus mint világrendszer hierarchisztikus felépítését és kibékíthetetlen ellentmondásait a kor tán legmagasabb tudományos színvonalán elemzi. Lényeges belső ellentmondásai azonban szintén nem tagadhatók, amennyiben például a társadalmi forma marxi elméletét, valamint a szovjet, illetve az államszocialista fejlődés történeti jellemzőit nem dolgozta ki, s nem integrálta igazán. Wallerstein termékeny elmélete nyitott és kritikailag folytatható.

Immanuel Wallerstein egyetemes jelentőségű intellektuális teljesítmé­nye vitán felül áll, ezért ilyen értelemben vett „értékelése” szükségtelen, hiszen az Eszmélet szerkesztői, részben szerzői gárdája és olvasói is ezt az elméletet a világ megértése egyik fontos szellemi eszközének tekintik a folyóirat születése óta; mondhatom többes számban: gondol­kodásunkat megtermékenyítette. Ráadásul egész Kelet-Európában talán Magyarországon fedezték őt fel leghamarabb és a legtartósabban. Már a 60-as évektől két ismert történész, Ránki György és Berend T. Iván akadémikusok, valamivel később a közgazdászok körében és általában is a legkitartóbb Wallerstein „exportáló” és kritikus-támogató, Szentes Tamás „honosította meg” a világrendszer-elméletet és szemléletet Ma­gyarországon, hogy a későbbi, „Fejlődés-tanulmányok” című sikeres kiadványsorozatról ne is beszéljünk. Oroszországban például Wallerstein csak az utóbbi években jelent meg a marxista értelmiség közvetítésével. Népszerűsége manapság nem lehet széleskörű, ha arra gondolunk, hogy ez a kapitalizmuskritikai elmélet elsősorban a rendszerellenes, antikapi­talista mozgalmak szellemi tápláléka.

Wallerstein törekvése, az „új”, „szintetikus”, unidiszciplináris tudomány mind szaktudományos, mind módszertani-teoretikai, mind történeti érte­lemben mélyen beágyazott az emberi fejlődésbe. Ebben az értelemben a róla folytatott vita – egyúttal a történelemről és jelenkorunk alternatíváiról szóló tudományos eszmecsere. A szerkesztőség természetesen ennek tudatában, éppen ezért kérte fel a hozzászólókat, hogy kommentálják Wallerstein legutóbbi magyar nyelven is megjelent összefoglaló köny­vecskéjét, a Bevezetés a világrendszer-elméletbe (2010) c. munkát.

Történész lévén csak történeti és elmélettörténeti összefüggésekhez szólnék hozzá. Mindössze két, relevánsnak tűnő mozzanatot kívánok érinteni.

I.

Az Eszmélet folyóiratot, mindenekelőtt alapító szerkesztőit nem érheti a vád, hogy a tőkefelhalmozás problematikájának világtörténelmi je­lentőségét – a rendszerváltás előtörténetének és következményeinek, mindenekelőtt a privatizálásnak fényében – ne ismerték volna fel már az 1980-as években. Ehhez kétségtelenül elméleti támaszt nyújtott a világrendszer-elmélet (Wallerstein mellett Andre Gundel Frank, Samir Amin, Giovanni Arrighi, Hopkins, Chase-Dunn és mások), illetve termé­szetesen annak „előtörténete” (Marx, Lenin, Rosa Luxemburg, Gramsci stb.). Középpontba állították a globális tőkefelhalmozás folyamatait, a régiók és nemzetek közötti egyenlőtlen cserét, a regionális-nemzeti és a globális folyamatok brutális ellentmondásainak sok kérdését. A kelet­-európai kritikai marxista tradíciónak, amely még a régi, államszocialista rendszer keretein belül szakított az ún. marxista­-leninista legitimációs ideológiával, nem volt tehát nehéz a 89-es rendszerátalakulás periódu­sában az „új” tudományos „nagyelmélet” felé fordulni, amikor éppen az attól való elfordulás volt „divatban”. (A mainstream menekülési pálya a régi marxista értelmiség többsége számára egyfajta „pragmatizmus”, „empirizmus” és „neopozitivizmus” volt, amivel antimarxista-antikommu­nista fordulatukat igazolták.) A privatizáció aktualitásai, az állami tulajdon kiárusítása, magán-kisajátítása a tőkefelhalmozás ismételt „eredetiségét” állította előtérbe. Marx társadalmi formákra vonatkozó elméleti gondolata­iról is hamar kiderült, nem dobhatók félre. Ám éppen itt kell megjegyezni, hogy a világrendszer-elmélet hívei, talán az „ortodox marxizmustól” való elhatárolódásuk okán, nem hozták közvetlenül összefüggésbe a felhalmozásra vonatkozó elméletüket a társadalmi formákra vonatkozó marxi elmélettel. Ez első látásra a kelet-európai marxistáknak mégiscsak furcsának tűnik.

Wallerstein még e könyvében (2010, 51-52) is így fogalmaz: „A világ­rendszer-elmélet marxista kritikája lényegében az, hogy amikor az előbbi a világgazdasági munkamegosztást mint egy centrum-periféria tengelyt írja le, akkor túlságosan nagy hangsúlyt helyez az árucsere, a forgalom szférájára („cirkulacionista”), így elhanyagolja az értéktöbbletnek a ter­melési szférában található („produkcionista”) bázisát és a burzsoázia és a proletariátus közötti osztálykonfliktusokat […] A kritika […szerint] a bérmunkán kívüli kizsákmányolási formák szerepét túlbecsüli […] A vi­lágrendszer-elmélet művelői sokszor hangsúlyozták, hogy a bérmunka a kapitalizmusban csak egyike a munka fölötti kontroll számos formájának, és a tőke szempontjából egyáltalán nem a legjövedelmezőbb.”

Van ennek a vitának egy elvontabb „logikai” síkja, amelyen – s ez mondandóm lényege – az egész nézeteltérés kevésbé lesz fontos, hogy ne mondjam, irreleváns. Hisz a vitázó felek fogalmai sok mindent tartal­maznak a másik álláspontjából… Vajon maga a tőkefelhalmozás talán nem a tulajdonviszonyok megnyilvánulása, amely viszonyok a társadalmi formákról szóló marxi elméletnek a központi kategóriáját alkotják? Talán a tőkefelhalmozás nem a profittermelés megnyilatkozása? Vajon bármely háborús rablás, gyarmatosítás a modern társadalomban elválasztható a bérmunka-tőke viszonytól? Vajon a rablás eredményei nem kerülnek vissza a tőkés újratermelési folyamatba? A tőkefelhalmozás a modern világrendszerben (is) magának a tulajdonviszonyoknak a permanens új­ratermelődése, megújítása. A tőkefelhalmozás a tulajdonviszonyok átala­kulásának a legkonkrétabb megtestesülése, amit a 89-es rendszerváltás nyomán oly közelről megtapasztaltunk mi is a privatizáció folyamatában. A világrendszer-elmélet nagy érdeme volt, hogy a „megszokott” marxi „formaelméletet” – melyet nálunk Tőkei Ferenc képviselt a legmagasabb elméleti szinten a vulgár­marxista determinisztikus leegyszerűsítésekkel szemben – megnyitotta a kapitalista világrendszer új fejleményeinek értelmezése, elemzése előtt. Tőkei elméleti értelmezése a társadalmi formák változásairól maga is antikapitalista következtetéseket involvált, alternatíva felállítására ösztönzött a maga idején és ma is, mind az állam­szocializmus „államiságával” szemben, mind a kapitalista magántulajdon, a tőkerendszer kizsákmányoló természetével szemben – a társadalmi­-közösségi tulajdonlás rendszere irányába mutatva.

A termelést, a bérmunkát mint kiindulópontot tulajdonképpen Wallersteinék sem tagadják, csak más oldalról veszik szemügyre a történelmi folyamatot. Jól látják, hogy a lényeg nem önmagában a termék kelet­kezésében rejlik, hanem – s erre Marxnál sok gondolat található – az áru útjában, vagyis hogy az áru keletkezése és útja a fogyasztóig nem választható el egymástól, hiszen az áru ezen útja során újabb áruk és „in­tézmények” keletkeznek a nagyobb profit, a tőkefelhalmozás érdekében. (Persze ezek a kereskedelmi és általában az értéktöbblet realizálására szakosodott intézmények végső soron a termelőtőke infrastruktúrái.) Minden áru a kapitalizmus-tenger egy cseppje. A termelési és tulajdon­viszonyok átalakulása, formaváltozatai és a tőkefelhalmozás módjában beállt változások tehát ugyanannak a kérdésnek eltérő oldalról való meg­nyilatkozásai. A modern kapitalizmus, a tőkefelhalmozás, amelyről oly sok fontos dolgot tudhatunk meg Wallersteintől, csak mint világrendszer létezhet, végső soron ebből következett már Marx és Lenin közös meg­győződése is: a kapitalizmus, a tőkés társadalom közösségi társadalom­má transzformálása csak egyetemes folyamatként lehetséges, amelyben persze a kiindulópont nemzeti és/vagy regionális, de a „végeredmény” csak egyetemes lehet, mert a parcialitás visszavezet a kapitalista kiin­dulóponthoz. Az orosz forradalomtól a Szovjetunió összeomlásáig tartó történelmi folyamat drámai módon demonstrálta ezt az igazságot.

Az álviták ritkán visznek előre.

II.

Wallerstein könyvecskéjében – de általában is – elméletének történeti le­vezetése igen hézagos, mondhatnám, problematikus. Ezzel kapcsolatos, hogy a szerző elemzésében meglepő hiátus a Szovjetunió és általában a kelet-európai államszocialista régió „felhalmozás-történetének” konk­rétabb vizsgálata. E kis könyvéből erről úgyszólván semmit sem tudunk meg. Pedig Wallerstein terminológiáját használva, olyan történelmi „világ­rendszer” (vagy csak prekapitalista „világbirodalom?”) hét évtizedéről volt szó, amely radikálisan átalakította a világrendszer egész (geo)politikai és gazdasági szerkezetét, emberek százmillióinak életmódját, gazdasági és politikai struktúráját, mentalitását a Föld több mint egyhatodán; de azon kívül is megváltoztatta sok embernek a kapitalizmushoz fűződő viszonyát szerte a világban. Ez a hét évtized alapjában kihívás volt ama világrend­szer számára, melynek elemzését Wallerstein oly nagyszerűen elvégez­te. Nyugaton talán Keynes volt az első, aki már 1919-ben felismerte a „bolsevik kihívás” jelentőségét a Nyugat, a centrum számára. Wallerstein és hívei – akik közvetlenebbül kapcsolódtak a „kínai illúzióhoz” – nem tették világossá a szovjet és kelet-európai fejlődés hétévtizedes társa­dalmi-kulturális és ipari teljesítményének igazi jelentőségét, ami hátrá­nyos a rendszerváltást követő kiábrándító fejlemények megértésében is. Itt nem egyszerűen az állami tőkefelhalmozás-problémára gondolok, amelynek jelentőségét éppen Wallerstein nem egy munkájában hosszú fejezetekben ecsetelte, hanem mindenekelőtt arra, „mit adott” a szovjet fejlődés a világnak. Nem is feltétlenül a mérlegen van a hangsúly, csak magán a teljesítményen, a „kérdésfelvetésen”. Pedig éppen az ő elmé­lete alapján kínálkozik majd a jövő kutatói számára e feladat. A dolog ott kezdődik, hogy az orosz forradalom és szovjet fejlődés nélkül teljesség­gel érthetetlen és megmagyarázhatatlan a kínai forradalom, és jórészt annak fejlődési íve is. Az orosz forradalom egyáltalán nem az állami tőkefelhalmozás egy útját jelenti csupán, noha objektív okok folytán úgy tűnik, hogy végső soron ez előtt nyitott utat, de nyilvánvalóan nemcsak ez előtt. (Leninnel foglalkozó könyvemben (Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Bp., Napvilág, 2008.) igyekeztem ez utóbbi aspektushoz bizonyos adalékokat fűzni.)

Legutóbb Perry Anderson mutatott rá arra nagyon helyesen, hogy a kí­nai forradalom elválaszthatatlan az 1917-es forradalomtól. (P. Anderson: Two revolutions. NLR 2010. január-február, 61. sz. 59-62.) Más kérdés, hogy az államszocialista Kína fennmaradásának okait a szovjethez képest a kínai „szocializmus” vívmányának tekinti – nem ok nélkül. Az „utolérő fejlődés” kínai útja kevésbé nyitott az európai minta felé, ezért lelassította a felbomlást, ami nézetem szerint a kapitalizmus meghonosí­tásának csupán egy „megkésettebb” módját jelzi. Wallerstein ugyanebből az „utolérő” szempontból közelítette meg magát a Lenin-jelenséget is pár hónappal ezelőtt egy, a moszkvai útja által inspirált írásában (Lenin és a leninizmus ma és holnapután. Ekszpert online, Moszkva, 2010. dec. 27. Ld. magyarul a mebal.hu honlapon. Ford.: Terbe Teréz). Ám Wallerstein meglepő módon Lenin hagyatékának és az orosz forradalomnak igazi elméleti (és gyakorlati) jelentőségét nem érzékelte. Pedig nyitott lehetne az általam itt felvetett kérdést illetően, hiszen „1968 világforradalmát” az egész emberiség fejlődése szempontjából elemezte és hangsúlyozta.

De hát 1917 kisebb jelentőségű történelmi átalakítás volna, mint 1968? Ezt a problémát Wallerstein még csak fel sem veti, mintha egy szimpla evidenciáról volna szó. Nem érzékeli, hogy 1968 nemcsak az emberjogi és kisebbségi problematikát, nemcsak a másság és az antikapitalista ellenállás civil hagyományát hagyta ránk. Sajnálatosan nem tudott gazdasági alternatívát gerjeszteni a fennálló renddel szemben, sőt, „állam­ellenességét” a neoliberális kapitalizmus „ellopta” tőle. 1968 végső soron utat nyitott – ezt nem lehet nem látni – a jóléti állam neoliberális lerombolása előtt, némileg analóg módon az orosz forradalommal, amely éppen ellenkezőleg, az államhatalmi koncentráció irányába mozdult el a történelmi kihívások hatására.

Fentebb már jeleztem: az orosz forradalom és a szovjet fejlődés Le­nintől kezdve sohasem csak etatista tradíciót jelentett, noha napjainkban a mainstream gondolatkör már csak ezt kívánja láttatni. Sajnos – mint alább látni fogjuk – Wallerstein nagy félreértése is az „etatista Lenin” túlhangsúlyozása. Ugyanakkor – bármiképpen is ítéljük meg a sztáli­nizmus egész jelenségét – az orosz forradalom, a bolsevizmus és a szovjethatalom a szociális kérdést eredeti módon vetette fel. Mondjuk ki: világtörténelmileg is elsőként állította fel az emberiség előtt a szociális egyenlőség megvalósításának gyakorlati lehetőségét, noha ugyanakkor a szociális egyenlőség hamar szembekerült a szabadság hiányával. Ez az örökség – minden eltorzulása dacára – a Szovjetunió összeomlása után is egész földrészek népeinek elképzeléseiben tovább él, minden modern rendszerellenes mozgalom kultúrájának része, a Chiapas indiánoktól a megszorítások ellen tiltakozó görög milliókig. Ezért is meglepetés, hogy miközben Wallerstein 1789 és 1968 forradalmi átalakulásainak jelentőségét a világrendszer fejlődésében kimerítően vázolja, egysze­rűen nem említi, hogy a tőke a jóléti államok évtizedeiben – beleértve 1968 „világforradalmának kiprovokálását” is – éppen a szovjet fejlődés következtében sohasem tudta a szociális kiadások csökkentését olyan mértékben megvalósítani, mint napjainkban, amikor a Szovjetunió már nem létezik.

Az orosz forradalom legfontosabb hozzájárulása a közvetlen demok­rácia tradíciójához – bármennyire is eltorzították azt a sztálinizmus és a posztsztálinizmus évtizedei – elsőként Lenin munkásságában áll előttünk, elméletileg is artikulált formában a legteljesebben. A modern, valóban (tőke)rendszerellenes mozgalmak ehhez a forradalmi tradícióhoz kapcsolódnak, amely tradíció filozófiailag olyan műben is kifejeződött, mint Lukács György demokratizálásra vonatkozó 1968-as elméleti mun­kássága (Demokratisierung heute und Morgen), de – más színvonalon és síkon – például Rudi Dutschke vagy Daniel Cohn-Bendit forradalmi munkáiban is előbukkant, noha ez utóbbi szerző már régen elmerült a liberalizmus kínálta alternatívákban.

Úgy tűnik, hogy a szovjetek és a termelési kollektívák sztálinista álla­mosítását (államszocializmus) is szervesebben bele kellene, bele kellett volna építeni a történelmi világrendszer mozgásformáinak elemzésébe. A szovjet tapasztalat ne csak úgy jelenjen meg, mint az USA partnere a vi­lágrendszer fölötti ellenőrzésben. Bármennyire is igaz legyen Wallerstein és mások – például Samir Amin – tézise arról, hogy a Szovjetuniót végül is felemésztette az a világrendszer, amelyről nemcsak nem tudott, de végső soron nem is akart leszakadni, de egyúttal fennmaradt egy másik, legalábbis elméleti lehetőség, amely még ma is a tőkerendszer megha­ladására inspirál.

Wallerstein „russzifikálja” Lenint. A „leninizmus hat vonását” különböz­teti meg, amelyek között azonban Leninre mint teoretikusra gyakorlatilag nem történik utalás. Lenin csupán mint az államszocializmus előfutára, horizontos államférfija jelenik meg, amely beállítást Kelet-Európában a kulturáltabb liberális gondolkodóktól szoktuk meg: A „leninizmus” (nem mindig derül ki, hogy csupán a legitimációs ideológiáról van-e szó vagy csak a Lenin utáni politikai törekvésekről) „fő politikai célja – az utolérésre törekvő gazdasági növekedés a világméretű skálán számítva. Az összes többi célt és problémát az utolérésre törekvő gazdasági növekedés elsőbbségének rendelik alá. Vagyis természetesen az államnak és a pártnak más céljai is vannak, mint például a nemzeti kultúra fejlesztése vagy a természetvédelem, de ez soha nem a legfőbb prioritás.” (Ekszpert online, Moszkva, 2010. dec. 27.) Hogy Lenin valójában mint teoretikus és politikus eltérő pályán is mozgott, erről az ellentmondásról nem esik szó, miként Gramsci vagy Lukács György Lenin-értelmezései sem „hoz­záférhetők” számára. Lenin így az államszocializmus ideológiai össze­foglalójaként áll csak előttünk, mint „leninizmus”. Sőt, Lenint mint párt- és államalapítót, akit Wallerstein élő hagyománynak tekint, fura módon csak elhatárolja Marxtól: „Itt csak azt szükséges hangsúlyozni – írja -, hogy a leninizmus […] nem állt közvetlen és szükségszerű kapcsolatban sem a marxizmussal, sem magának Marxnak az eszméivel.” Ez a beállítás azonban egyáltalán nem verifikálható és Wallerstein ezt nem is bizonyítja. Éppenséggel magának Leninnek a határozott meggyőződésével, elméleti teljesítményével áll szemben ez a beállítás. Lehet, hogy Wallersteinnek igaza lesz és évtizedek múlva „Lenin mint nagy nemzeti hős és hazafi fog megjelenni, aki megmentette Oroszországot a teljes széthullástól, amit a régi rezsim kompetencia-hiánya idézett elő minden területen”. Még az is lehetséges, hogy „2050-ben már senki semmit nem fog tudni arról, hogy valójában mit gondolt Lenin magáról és a történelmi szerepéről.” Nem tudjuk; az ember csak 80 fölött merészkedhet a vátesz szerepébe. Aki megéli, majd meglátja, de az bizonyos, hogy nem segítünk azzal sem a történeti, sem az elméleti gondolkodásnak, ha mi magunk is beállunk a nemzeti mitológia gyártói közé és redukcionista módon Lenint, mondjuk, a török Atatürk kategóriájába szuszakoljuk.

Összefoglaló megjegyzésében Wallerstein ezt írja: „Másodszor azt gondolom, hogy Leninre úgy fognak tekinteni, mint Vitte gróf reformjainak folytatójára, mely reformokat a gróf politikai akadályok miatt nem tudott végigvinni.” Ez éppenséggel a mai oroszországi jobb indulatú konzervatív és liberális közhelyek visszavetítése és egyúttal a jövőre való extrapolá­ciója, amelyet inkább kétségbe kellene vonnunk, mint erősítenünk.

Mi lehet e beállítás oka? Nyilván nem az, hogy Wallerstein egyáltalán nem ismeri Lenin elméleti munkásságát vagy szimpatizálna a jelzett orosz áramlatokkal. Nézetem szerint arról van szó, hogy – mint mostani Bevezetése is demonstrálja – világrendszer-elméletének forrásait nem tudatosította teljességgel, nem tárta fel kellően saját előzményeit, elméleti hagyományait. Munkásságában sehol, Bevezetésében sem emlékezett meg arról, hogy bizony a világrendszer hierarchikus felépítésének és a régiók közötti egyenlőtlen cserének, a gyarmati szisztéma gazdasági struktúrájának talán a legelső elméletileg és szaktudományosan is megalapozott elemzését – éppen nem elválasztva az orosz kapitalizmus specifikumainak vizsgálatától – maga Lenin adta meg. Másutt kifejtettem Lenin ez irányú gondolatainak főbb vonatkozásait, itt nem ismételném meg magam, de annyit feltétlenül alá kell húzni, hogy a XX. században a világrendszer (legalábbis imperialista korszakának) megértéséhez min­den rendszerellenes elmélet – pozitíve vagy negatíve – Leninen keresztül érkezett el. Vonatkozik ez Wallersteinre is. Előbb-utóbb az antikapitalista elmélet (is) egy új, koradekvát és konkrét („a sokféle meghatározottság”) alternatív társadalmi-politikai stratégia végiggondolására kényszerül a világrendszer különböző régióiban…