Mckenzie Wark „Kommunista Kiáltvány 2.0"-nak is nevezett Hacker Kiáltványa szerint az információgyártást és információterítést uralók átvették a rendszer feletti hatalmat a hagyományos tőkésektől. A cikk a könyv érdemeivel és korlátaival

Az úr nem eszik, ha a paraszt nem szarik – tartja a régi mondás. A megállapítás a termelés elsődlegességét hangsúlyozza az életben ma­radáshoz képest. A jelenkori polgári elméletek – egy másik nézőpontból (mondhatnánk: egy más osztálynézőpontból) – szívesebben foglalkoznak a forgalommal és a fogyasztással, mint a termeléssel. (Ennek szelle­mében a közvetlen termelőknél szívesebben foglalkoznak a tulajdonos termeltetőkkel-munkáltatókkal, valamint más, tényleges hatalommal rendelkezőkkel.)

A jelenkorban számosan vannak, akik – bérmunkásként – az állam által szabályozott munkaerőpiacról kapják a jövedelmük nagy részét. A jelenkorban számosan vannak, akik állami alkalmazottként közvetlenül az államtól kapják jövedelmük nagy részét. A jelenkorban számosan vannak, akik nyugdíjasként, segélyezettként az államtól kapják jövedelmük nagy részét. Egyidejűleg azt tapasztalják, hogy mindenféle állami szabályok, kényszerek uralkodnak felettük. Életük egyik főszereplője az állam.

Egyáltalán nem logikátlan, hogy némelyek a politikai államban vélik felismerni a rendszer fő mozgatóját-éltetőjét. Az állam – úgymond – olyan intézkedéseket hoz, szabályozásokat vezet be, amilyeneket akar. Szabad akaratában, sőt önkényében semmi sem korlátozza. Ezért sokan neki tulajdonítják a fennálló rendszerben a legnagyobb hatalmat. Őt dicsérik, ha elégedettek a rendszerrel. Őt teszik felelőssé, ha elégedetlenek a rendszerrel. Legfőbb jótétemény vagy legfőbb bűnös – de az állam a legfőbb úr.

Ha ez így van, akkor a rendszer működésében-működtetésében az állam a végső alany. Maga gondoskodik a működéséről és fennma­radásáról. Megalapozza önmagát, és képes arra, hogy tisztán a saját törvényei szerint mozogjon.

Többek között azért is vitatható ez a magyarázat, mert komolyabb gazdasági válságok idején vele ellentétes jelenségeket tapasztalunk. A gazdaság megbénul, a termelés radikálisan visszaesik, számos terüle­ten teljesen leáll. Nincs vásárlóerő, ezért alábbhagy a termelés – és az állam tehetetlen. Ilyenkor megmutatkozik a felszínen, ami elemzés révén feltárható: az állam csak bizonyos határokig tényleges úr. (Mondhatni: azokon túl már „nem eszik”.) Ha a termelés – gazdasági okok miatt – akadozik, sőt megbénul, akkor az állami akarat kevésnek bizonyul.

Látványosan lelepleződik, hogy a végső hatalom nem a politikáé, nem a politikai államé.

A jelenkorban számosan vannak, akik bankhitelekből vásárolnak. Szá­mosan vannak, akik irdatlan jövedelmekre tesznek szert banktechnikai manipulációk, pénzügyi spekulációk révén. Azt is tapasztaljuk, hogy a bankok hatalmas nyereséggel működnek. Nagyobbrészt materiálisan nem létező „virtuális” pénzeket mozgatnak, hiteleznek. A nem létező pénzből is hasznot húznak. Úgy tűnik, hogy a bankok szinte bármit megtehetnek, mert törekvéseikhez az állam készségesen szállítja a kí­vánt törvényeket és szabályokat. Úgymond: „Az állam úgy ugrál, ahogy a bankok fütyülnek.” Az emberek pedig ki vannak szolgáltatva a bankok diktátumainak. Egyáltalán nem véletlen, hogy sokan a bankokban, a mai bankrendszerben vélik felismerni a rendszer legfőbb hatalmát. Neki tulajdonítják a fennálló rendszerben a főszerepet. Ezért őt szidják, ha elégedetlenek a rendszerrel. Őt akarják elzavarni, leváltani. Ő a főbűnös – hiszen ő a legfőbb úr.

Ha ez így van, akkor a rendszer működésében-működtetésében a bankrendszer, a bankszektor a végső alany. Maga gondoskodik a műkö­déséről és fennmaradásáról. Saját maga alapozza meg a létezését.

A különböző gazdasági válságok cáfolják ezt a magyarázatot. Túlter­melési válságok idején eladhatatlan áruk halmozódnak fel. Leállítanak üzemeket, elbocsátanak dolgozókat. A jövedelmek csökkennek, a ke­reslet visszaesik. Nincs elég vásárlóerő, a gazdaság megbénul. Ezen a helyzeten a bankszektor – korlátozott képességei miatt – nem tud úrrá lenni. Ilyenkor közvetlenül megtapasztaljuk (ami egyébként is tudható), hogy csupán bizonyos keretek között úr a bank. Túltermelés esetén minden pénzügyi manipuláció, az egész bankrendszer tevékenysége önmagában elégtelen. (Hirtelen lelepleződik, hogy amit korunk hősének gondoltunk, az csupán a nap lovagja.) A végső hatalom nem a bankoké, nem a bankszektoré.

McKenzie Wark: Hackerkiáltvány (Noran Libro Kiadó, 2010) című köny­vében az ismert régi fordulatok helyenként új köntösbe bújnak. Osz­tályérdekek és osztályellentétek. Uralkodó osztályok és kizsákmányolt osztályok. Túlfejlett uralkodó nemzetek és fejletlen kizsákmányolt nem­zetek. Osztálypolitika és bérrabszolgalét. Osztályhatalom és osztályharc. Vektoralista osztály és hackerosztály. „Világ munkája egyesüljön!”

Sűrűn találkozni olyan, a kapitalizmust bíráló írásokkal, amelyek cso­korba gyűjtik azokat a társadalmi irányzatokat és csoportokat, amelyek törekvése nem valósítható meg az adott rendszerben. Ebből a szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy az illető rendszerkritikai szereplők objektíve érdekeltek a rendszer meghaladásában. A közös érdekeltségből pedig – úgymond – logikusan csak egy dolog következhet: a rendszer felforgatására, felborítására irányuló közös cselekvés. Ezek a szereplők – a helyzetükből adódóan – az egymással való szövetségre vannak ítél­ve. Van ilyen érdekeltség? Igen. Van ilyen cselekvés? Nem. Az alapvető kérdés: Miért nem, ha igen? Miért nincs, ha van? Az ellentmondás oka – olvashatjuk a szerzőknél – a tudat vagy az erkölcs visszamaradottsága. Ezért az együttes lázadó cselekvés vágyott alanya, motorja: a tudati rádöbbenés, az erkölcsi nekibuzdulás.

Ennél az ötletnél materialisztikusabb – mert szociológiailag létező – alannyal áll elő McKenzie Wark.

Wark – mutatis mutandis – az alkotót hackernek, az alkotás folyama­tát hackelésnek, az eredményét hacknek, az alkalmazási-felhasználási irányt vektornak, a képviseletet reprezentációnak, a lehetőséget abszt­rakciónak nevezi. Az az olvasó, aki hajlandó mindezt elnézni neki, és megbirkózik a szerző által telepített megértési akadályokkal, a könyvben figyelemreméltó gondolatokkal találkozhat.

1. A világ, ahol élünk

Wark szerint világunk „a hiány és a bőség kizsákmányoló kettéválásán alapuló osztályuralom”. Két részre tagozódik: a túlfejlett és a fejletlen világra. Az előbbi terrorizálja és kizsákmányolja az utóbbit.

A világ túlfejlett részén „az uralkodó osztályok arra törekszenek, hogy megnyissák a fejlődő világot a tőke és az információ folyamatai előtt, de […] fenntartsák a határokat a fejletlen világból érkező áradatokkal szemben. A fejletlen világból sem a munka, sem a munka terméke nem juthat szabadon a túlfejlett területekre.” Az uralom fő eszköze az árutermelés: a javak árukká változtatása „az összes erőforrást egyet­len absztrakt és kvantifikálható síkra helyezi”. Bekövetkezik a „globális árucikkforma uniformitásának érvényesítése”. Más szavakkal a „globális kommercializálás”, vagyis a világpiac egyetemesen irányított működte­tése.

A globális uralom kialakításában és működtetésében transznacionális szervezetek játsszák a kulcsszerepet. Ezekben az „államok fölötti szerve­zetekben a túlfejlett államok uralkodó osztályai a többiekre rákényszerítik” a globális körülményeket és erőviszonyokat. A tőkés világrendbe integ­rálódott államok – mind a túlfejlett, mind a fejletlen országokéi – kényte­lenek a kialakuló globális hatalomhoz alkalmazkodni, igazodni.

Ez a szisztematikusan létrehozott állapot „a túlfejlett világ minden uralkodó osztálya számára biztosítja […] nemcsak az összes erőforrás objektiválását, hanem a fejletlen világ nemzeti törekvéseinek felügyeletét és elrettentését is”. A helyi gyakorlatokat fokozatosan felszámolják, és globális normáknak vetik alá.

A globalizált kapitalizmus (a globális irányítás) nemcsak árucikkeket, hanem életmódot is termel: a fogyasztás és a szórakozás világát. A rend­szer működtetésében és a fejletlen világ bekebelezésében vezető szerep jut annak, hogy maga az információ is áruként üzemel. A hírközlési had­viselésben a média – mint „militáris szórakoztató központ” – hadászati jelentőségű szerepet játszik. („A kommunikáció vektorai konfettiként szór­ják szét a világban az árucikké tett élet reprezentációit, a szubjektumokat objektumokká teszik, és a migrációs vektorokat korábban soha nem látott mértékben indítják be.”) A globalizált kapitalizmus működtetésében stratégiai fontossággal bír a szervezett szórakoztatás.

A fejletlen országok számára kínált alternatíva: vagy lemondanak a fejlesztésekhez szükséges erőforrásokról (tőke és információ), vagy föl­adják a szuverenitásukat. A tapasztalatok szerint többnyire készségesen betagolódnak: vezetőik „megtanulják irányítani és kizsákmányolni saját hagyományos kultúrájukat a globális árufogyasztás céljára”.

2. Mit hackel a hacker?

Az agráriumban a gazda (a gazdálkodó) élelmiszert termel. Az iparban a bérmunkás iparcikket termel. A gondolkodó ember gondolatot termel.

Hackernek nevezi a szerző azt a gondolkodót, aki innovatív, újszerű gondolattal áll elő. A kreatív, alkotó gondolkodó: hacker. A hackerek új világokat fedeznek fel és új világokat teremtenek.

A hacker gondolatban elrugaszkodik az éppen adott valóságtól, és tu­dati absztrakciót hoz létre. („Absztrahálni annyi, mint kifejezni a természet virtualitását, közismertté tenni egyes lehetőségeit”.) A hacker terméke absztrakció. Gondolat, vágy, eszme, eszmény formájában elvonatkoztat a fennállótól, és a fennállóhoz képest elvont világba lép át. Ezzel új síkot, a reális mellett egy virtuális síkot teremt: a kimeríthetetlen sokféleség, a megvalósítható potencialitás síkját.

Az absztrakció termelésének művelete: hackelés. „Nyers adatokból hackelünk ki és alkotunk új fogalmakat, új észleléseket, új érzeteket.” Le­gyen bár valaki kutató vagy alkotó, „művész vagy biológus, vegyész vagy zenész, filozófus vagy programozó” – ők „az absztrakció hackerei”.

Hackelni nem más, mint információval vagy termeléssel túlmenni az adott valóságon, valamilyen többlethez. „Ami valóságként jelenik meg, az a hacker számára mindig részleges, korlátozott, netán még hamis is. A hacker számára az aktuálisban mindig kifejeződik egyfajta többletle­hetőség, a virtuális többlete. Ez a valós, de nem aktuális kimeríthetetlen birodalma, […] ami valóra válhat.”

Az emberiség történelmét a többlet dinamizálja: a természetből elő­állított többlet termelése hozza létre – mintegy második természetként – az emberi élet terét. Korunkban az így létrehozott többlet megvásárol­ható árucikkek formáját ölti. Az áruforma, valamint a hozzá kapcsolódó magántulajdon a többletet szűkösséggé, megfosztottsággá alakítja át. „A törvény erejénél fogva a hack véges tulajdonná válik.”

3. A kommunikáció, mint irányított információ

A hacker új gondolatot, új tudást termel. Az új gondolat, mint többletis­meret: információ. (Az információ: többlettudás) Egy kreatív, innovatív gondolat átadása során valamilyen nem fennállóról, valamilyen – elvben – megvalósuló-megvalósítható újról tájékoztatunk.

Az információban a virtualitás gazdagsága jelenik meg. Az információ „szabadjára engedi minden dolog és minden ember, objektum és szubjek­tum látens kapacitását.” Az információ: erőforrás. Azonban az információ sorsa és betöltendő szerepe nyitott: különböző vektorok mentén, azaz különböző irányokban aktualizálódhat. Aktualizálódhat megvásárolható áruként, és aktualizálódhat bárki által hozzáférhetőként, szabadon.

A termelés és elosztás irányításának eszközeivel „az információ kommercializálódása révén az egész világ árucikké tehető”. Ebben az esetben a tulajdon kommunikálja és „gúzsba köti az információt”. Áruvá válásakor – a szabad információtól eltérően – olyan, úgymond felcímkézett információt kapunk, melynek felhasználási irányát is meg­határozzák a tulajdonviszonyok. Az áruvá tett információ alárendelődik a kommunikációs eszközöknek. Szabad tudás helyett irányított közlés lesz belőle. A szerző szóhasználatában az információ: felfedezés, a kommunikáció: félretájékoztatást szolgáló ismétlés. A kommunikáció az információ halott formája.

4. Ki irányítja az információt?

Az új gondolatnak, információnak nemcsak tartalma, hanem iránya is van. Irányt adhat neki maga a gondolkodó, az alkotó – vagyis az infor­mációtermelő hacker. De irányát megadhatja, meghatározhatja a hacker munkáltatója is – vagyis az, akinek a hacker a bérmunkása. (Ebben az esetben a szerzői jogok nem az alkotót, hanem az őt alkalmazásban tartó munkáltatót illetik meg.) Így az információ közlését, felhasználását a hackereket foglalkoztató „irányadó osztály” tartja kézben: fennható­sága alatt tartva ezzel a fennálló társadalmi struktúra változásait, illetve konzerválását.

A munkáltatóknak ez az irányadó osztálya – a szerző szóhasználatával a vektorális (vektoralista) osztály – rendelkezik „az információállomány, az információfolyam és az információvektorok” fölött. A vektoralisták monopolizálják és árucikké teszik az információt, „az árutermelést pedig az információ terjesztésének kívánják alávetni”. Ezzel „a tőke termelés fölötti monopóliumát próbálják megtörni”. A hagyományos tőkéseket ­mint korábbi uralkodó osztályt – fokozatosan kiszorítják a hatalomból. A szerző nézete szerint korunkra a vektorális osztály lett a rendszer meghatározó osztálya.

5. A vektorális állam

Az állam az uralkodó osztályok olyan segédeszköze, amely – egyebek mellett – a reprezentáció erőszakát alkalmazza. Különböző reprezentá­ciók formájában megszünteti az emberek és termékeik sokszínűségét. Az állam olyan intézmény, amely erőszak révén „megteremti objektum és szubjektum szétválasztását […], valamint azt a síkot, amelyen ezek találkoznak”.

A modern kapitalizmusban a társadalmi osztályok harca állami keretek között és államilag szabályozott módon folyik. „Az osztályok azért harcol­nak, hogy ki fizessen adót, illetve milyen mértékűt, illetve azért, hogy az állami adóbevétel az osztályokhoz vagy osztályfrakciókhoz kerüljön-e.” A túlfejlett világ uralkodó osztályai kizsákmányolják a fejletlen világot. Innen származik az a többlet, amelyből országaikban „az állam kompro­misszumot köthet a termelő osztályokkal, és magáévá teheti bizonyos érdekeit – a fejletlen világ rovására”.

Wark a modern kapitalizmus történetében két korszakot különböztet meg: egy állami és egy vektorális korszakot. Az államit a hagyomá­nyos tőkés, a vektorálist a vektoralista osztály offenzívája jellemzi. A vektorálisnak nevezett korszakban elsősorban azé a hatalom, aki az információközlés, az információátadás irányítása, irányának meghatáro­zása fölött rendelkezik. (Az információ mint árucikk az anyagi minőséggel rendelkező áruknál szabadabban hamisítható.) Ebben a korszakban a vektorális osztály egyre eredményesebben befolyásolja az államot. Az állam vállalja az információ szabad áramlásának megakadályozását, „a vektor megrendszabályozását, az információ tulajdonon belüli meg­tartását, illetve azt, hogy megállít minden, a vektorális osztály érdekén kívül eső hacket”.

A vektorális osztály „saját jogon hasznot hajtó iparággá” kívánja tenni az oktatást és a kultúrát. Annak érdekében is nyomást gyakorol az ál­lamra, hogy az minden kommunikációs, oktatási és kulturális tulajdont magánosítson. El kívánja érni, hogy „a tudást mint erőforrást privatizálja”, amiként magánosítja a tudományt és a kultúrát is. Számára „az oktatás is csak »kommunikációként« áruba bocsátható »tartalom«„. Arra törek­szik, hogy világszerte az árucikké tett kultúra, az árucikké tett oktatás, az árucikké tett kommunikáció fogyasztóivá tegye a termelő osztályokat. Így azok mindinkább az áruformát öltő információ foglyaivá válnak.

A szerző meglátása szerint a vektorális osztály foglyul ejti az államot. Egyúttal túl is lép rajta: „leválasztódik az állam keretéről […] és transz­nacionális, árucikké tett információt nyer ki a nemzeti, társadalmasított

kultúrából és oktatásból”. Abban érdekelt, hogy az általa tálalt hír, közlés „globális médiaesemény” legyen.

A vektorális osztály térnyerésének fontos társadalmi következményei vannak: „az uralkodó osztályok a termelő osztályok kárára mindenütt fel­adják az államon belüli kompromisszumaikat”, hogy ezzel is megnöveljék a közvetlen nyereségüket. A termelő osztályok engedményekre kénysze­rülnek: kénytelenek lemondani számos, korábban elért eredményükről. Mégis továbbél az a gyakorlat, amelyben a termelőket elsősorban a nemzeti kötődés jellemzi. („A termelő osztályok manapság is leginkább nemzeti keretek közt élnek, és mind a mai napig inkább a nemzeti identitás keretei között fogják fel érdekeiket és vágyaikat, semmint a keresztirányú osztályérdekek kifejeződéseként.”)

6. Az oktatás: a szolgaság iskolája

Az emberek tudásának két forrása van: a mindennapi élet és az iskolai oktatás. Az iskola az irányított tudás intézménye. Feladata kettős. Egy­részt, a rendszer számára szükséges ismeretekre tanít és magatartásra nevel. Az oktatás: kiképzés („az árutermelés rabszolgáivá képez”). A le­igázás eszköze: „gúzsba köti és az osztályhatalom erőforrásává teszi az elmét”. Ebben gyökerezik az iskolai oktatás gazdasági értéke. Másrészt szolgalelkűségre nevel („az oktatás kiképzi [.] az engedelmes lényeket, amelyeknek az őket körülvevő társadalmi rendet természetesnek kell elfogadniuk”).

A polgári tudomány részekre tagolja, különálló szakterületekre bontja az ismereteket. Mechanikus, mennyiségi kérdésnek tekinti a meg­ismerést. Ezzel eléri, hogy a szaktudomány nem ad a világban való eligazodáshoz szükséges minőségi tudást, világképet. Az iskola ezt a szemléletet képezi le, adja tovább. „Az oktatás »diszciplínákká« teszi a tudást, homogén »területekké« szegregálja, amelyek élére megfelelően »képzett« őröket helyez azzal a feladattal, hogy kordában tartsák a megjelenési formáit.”

Az iskolarendszerben „a tudás osztálypolitikája” érvényesül. „Az oktatás a tudásnak […] a tulajdon jegyében történő megszervezése. Az oktatás, azokat, akik igénybe veszik, az osztályhatalom objektumaivá teszi, olyan funkcionális elemekké, amelyek végül elsajátítják a szabályait. Azokat, akik ellenállnak az objektivációnak […], a fegyelmező állam rendőrsége és szelíd zsarui” veszik kezelésbe.

A leigázási gépezetben speciális helyet kap a felsőoktatás („felsőok­tatási gyárakról” beszél a szerző). A megszerzett diploma igazolás arról, hogy az illető „jól tűri az unalmat, és képes a szabálykövetésre”. A dip­lomások többsége bérmunkás marad akkor is, ha információt gyűjtöget. „Gyárakban dolgoznak, bár rá lettek nevelve, hogy irodának gondolják őket. Bért visznek haza, bár rá lettek nevelve, hogy ezt fizetésnek gondolják. Egyenruhát hordanak, bár rá lettek nevelve, hogy öltönynek tartsák. Az oktatás egyetlen különbségtételre tanítja meg őket, nevezetesen arra, hogy a kizsákmányolás eszközeit másként nevezzék, és lenézzék azokat a saját osztályukhoz tartozókat, akik ettől eltérő elnevezéseket használnak.”

Az emberek ismereteinek másik forrása a mindennapi élet. A kreatív gondolkodáshoz szükséges tudás jelentős része nem hivatalos, nem intézményes keretek között, hanem a mindennapi életből szerezhető be. „Az infoprolik ellenállnak az oktatásnak, és az utcán szerzett isme­reteikből élnek.”

7. Túl a tulajdonon

A hackerek többségének a helyzete kettős: a munkáltatójától függő alkal­mazott, de egyidejűleg független gondolkodó is. Egyszerre tulajdonnélküli és tulajdonos. Gondolata annak a tulajdonába kerül, akinek a bérmun­kása. Gondolatát a munkáltatója használja, hasznosítja: ő adja meg a felhasználás irányát. Ugyanakkor a gondolkodását nem lehet elvenni a hackertől. Gondolatától nem lehet teljesen megfosztani: egyidejűleg az ő birtokában is marad. Ez egyrészt esélyt ad arra, hogy a hacker – bérmun­kás helyzetében is – fenntartsa a viszonylagos autonómiáját. Másrészt esélyt ad arra, hogy a gondolatának más irányt (más felhasználási irányt) adjon, mint a munkáltatója. A tudás szubjektummá teszi azt, akit a gazda­ságban csak funkcióként (árufunkcióként) ismernek el – sőt ismernek.

A hacker aktuális érdeke a termékéhez mint tulajdonhoz fűződik: be­vételi, jövedelmi forrás a számára. Ennyiben a hacker „azonosul saját áruvá válásával”. A munkahelyért, jövedelemért versengő hackerek piaci versenytársat látnak egymásban. Betagozódnak a „szakmai elitizmus” kialakult rendjébe. Tulajdonuknak tekintik a tudásukat, és azt – közvetlen anyagi érdekeiket követve – „a konformitás szolgálatába állítják”.

A hacker számára intellektuális konfliktust jelent a tulajdonkérdés, nevezetesen, hogy kié a tudása. Az alábbi dilemmák előtt áll. 1. Mun­káltatójának tulajdona-e az ő gondolata, vagy pedig mindenkié? 2. Az ő tulajdona-e a gondolata, vagy pedig mindenkié? Nem nehéz észrevenni, hogy a két dilemma valójában egy. (Az ellenségével lép szövetségre, ha tulajdonának tekinti, ezért áruba bocsátja a gondolatát – hivatkozik Alexander Bardra a szerző.) Az alapkérdés, hogy tulajdoni korlátok kö­zött mozogjon-e a szellemi termelés. A termelés függőségéből a termék függősége következik.

„A hackelés természetéből fakad a szabad fölfedezés, a szabad újítás, valamint a szabad teremtés és termelés.” A termelés szabadságával a termék szabadsága az adekvát. A gondolat azzal a sajátossággal ren­delkezik, hogy nem kisebbedik és nem fogy el a használata, fogyasztása során. „Az információ az az ajándék, amely úgy osztható meg, hogy

közben csak a szűkössége csökken.” Ezért az információ minden további nélkül megfosztható árucikk mivoltától, és szabadon hozzáférhetővé tehető. Át lehet alakítani közkinccsé.

A hackerek (gondolkodók, szellemi termelők) többsége a munkálta­tója számára végzett bérmunkából él. Ám „a hackereknek az az érde­kük, hogy szabadon hackelhessenek a hackelés kedvéért”. Érdekük a szellemi termelés felszabadítása a tulajdoni korlátok alól. Ebben a kérdésben osztályellentét feszül a vektoralista osztály és a hackerek között. A „tudásért folytatott osztályharc” során kialakul a hackerek osztályöntudata és saját kultúrája, „a kollektív tapasztalat” kultúrája. A hacker „osztályöntudat megtestesítői” mindenki számára szabad erőfor­rásnak tekintik a tudást, az irányítatlan információt. („A hackelés nem ismeri el a mesterséges szűkösséget, sem a hivatalos jogosítványokat, az igazoló rendőri erőt, hanem csakis azt, amit a hackerek közt fennálló ajándékviszony alakít ki.”)

A hackerek osztályöntudatra ébredése elindítja a magáértvaló hackerosztály kialakulását. („A hackerosztály mint osztály akkor valósul meg, amikor […] felülemelkedik a tulajdon létező formáin.”) A hackerek felismerik, hogy a fennálló társadalmi berendezkedés megváltoztatható, meghaladható. Felismerik, hogy a magántulajdonosi rendszer mester­séges korlátaival az ajándékgazdaság nyitott sokfélesége helyezhető szembe. A hackerosztály tisztában van azzal, hogy a hackelés nemcsak üzleti célra történhet, ezért „az üzletiesítésen és az osztályuralmon túl­mutató, új termelési formákat hackel életre”.

A hackerek szellemi erőforrásokat hoznak létre. A termelők anyagi erőforrásokat hoznak létre. Korunkban a hackerek döntő többsége vektorálisok bérmunkása. Az általuk létrehozott szellemi erőforrások a vektorálisok tulajdonát képezik. A szellemi erőforrások használatának irányát a vektorális osztály határozza meg.

Korunkban a termelők döntő többsége tőkések bérmunkása. Az anyagi erőforrások a tőkések tulajdonát képezik. Az anyagi erőforrások haszná­latát a tőkésosztály határozza meg.

A szellemi erőforrások használatának a vektorális osztály által meg­határozott iránya (szabad felhasználásának meggátlása, tulajdon általi korlátozása) akadályozza az erőforrások fejlődését.

Az anyagi erőforrások szabad felhasználásának meggátlása, használa­tának a tőkésosztály általi (magántulajdon általi) korlátozása akadályozza az erőforrások fejlődését.

Van tehát valami közös a hackerek és a munkások társadalmi hely­zetében. Ahogy a hackerosztály az információkhoz, mint szellemi erő­forrásokhoz való szabad hozzáférésben érdekelt, ugyanúgy érdekelt a munkásosztály a termelési eszközökhöz, mint anyagi erőforrásokhoz való szabad hozzáférésben. Mindkettejük útjában a termék áruvá tétele, illetve a monopolizált tulajdon (magántulajdon) áll. Közös érdekük a tulajdoni korlátozások lebontása.

„A hackerosztály elsődleges és legfontosabb érdeke az információ szabad áramlása.” Ez tudja optimálisan felszabadítani a szellemi erőfor­rásokat. A termelő osztályoknak is fontos érdeke az információhoz való szabad hozzáférés, és az ezen alapuló tudás. („A szabad információ […] az erőforrások hatékony elosztásának feltétele”.) De ennél is fontosabb a termelés erőforrásainak „a tehetségen, és nem a gazdaságon alapuló szétosztása”. Ennyiben hacker és munkás közös érdeke egy radikális vektorváltás: minden erőforrás szabad (tulajdonviszonyoktól szabad) termelő használata. A hackerosztály – úgymond – rátalál a szubjektum és az objektum közötti viszony olyan lehetőségére, „ahol e kettő a szű­kösség és a hiány szorításán kívül találkozik”.

Vektorváltásra, a magántulajdonosi rendszer meghaladására akkor van esély, ha a hackerosztály „nemcsak a saját osztályérdekeként ismeri föl a tulajdontól való szabadságot, hanem fel tudja mutatni a termelő osztályoknak, hogy az a termelő osztályok összességének érdeke”. Sza­badságtörekvése során a hackerosztálynak szüksége van a munkások szövetségére. Abban érdekelt, hogy „minden osztálynak meglegyen a lehetősége arra, hogy új életmódot hackeljen ki magának”.

A munkások számára kulcskérdés az életmód szabadsága és a terme­lési mód szabadsága. Ez utóbbi – bizonyos értelemben – visszahozása annak a korábbi állapotnak, amikor a szükséges tudás még a termelők tulajdona volt, és „kultúra formájában szállt mintegy ajándékként egyik nemzedékről a másikra”. („A munkásosztály kultúráján belül köztulajdon­ként áramló információ mindenkié.”) Annak a helyzetnek a felszámolása, amelyben a tudás (miképpen a tulajdon) monopolizált formában levá­lasztódott, a termelők számára lehetővé teszi „saját termelőképességük visszatértét”, a „találékonyság erőforrásainak” felszabadítását, „szabad termelőenergiájuk kibontakozását”.

8. Túl az államon

„A reprezentáció […] mindig kevesebb annál, amit reprezentál.” A repre­zentáció meghamisítja az eredetit, a valódit. Ezért „minden reprezentáció hamis”.

Korunk társadalmi rendszerében a dolgokat a tulajdon képviseli, repre­zentálja. Ez a képviselet a tulajdont teszi – az embereket meghatározó, viselkedésüket mozgató – alannyá.

A tulajdon a valóditól, eredetitől való elvonatkoztatás révén válik alannyá. Az elvonatkoztatás követeli meg és termeli ki a reprezentációt, amelyet azután „az alávetett szubjektumokra kényszerít mint negatív identitást, mint a tulajdon hiányát”. A tulajdon: hiány, szűkösség a ter­melők számára.

Korunk társadalmi rendszerében az embereket a politikai képviselők reprezentálják. A politikai képviselet: „a különbségeket az egységnek

alárendelő politika”. Ez a képviselet magát a képviseletet, a politikai kép­viselőt teszi – a valóságos egyénekkel szemben – cselekvő alannyá.

Hogyan működik a politikában a képviseleti rendszer? „A képviseleti politika (reprezentációk versengése az állam keretein belül) szembeállítja az egyik reprezentációt a másikkal, és az egyiket a másik bírálatával iga­zolja. Mindegyik azért küzd, hogy […] a szubjektum kereteit belefoglalja az állam kereteibe.” Egymás kölcsönös bírálata: „kritika és ellenkritika zéró összegű játszmája”. Az ilyen kritika – végső soron – mind a képvi­seleti rendszernek, mind az egymást bírálók ezen belüli saját értékének igazolását szolgálja.

Az emberek, mint szubjektumok sokfélék: különböznek egymástól (sajátosságuk az egymástól való különbség). A képviseletük valójában nem más, mint a különbségeik alárendelése valamilyen egységnek. A képviselet eltünteti a sokféleségüket, beolvasztja a különbségeiket. A képviselet eltünteti a különbözést.

A különbözés nem képviselhető, csak – a maga egyediségében – kife­jezhető. A szubjektumok egyediségének, vágyainak kinyilvánítása, meg­nyilvánulása – politikai alternatívaként – a képviselet helyébe a kifejezés politikáját állítja. A kifejezés politikája állam nélküli, és arra törekszik, hogy elkerülje a politikát. Az állami törvényeket figyelmen kívül hagyó, azokon túllépő, az államon kívül eső lehetőség.

A kifejezés politikája nem kritizálja a képviseleti (állami) politikát, hanem azzal váltja le, haladja meg, hogy nem vesz róla tudomást. („Megtagadni, semmibe venni vagy plagizálni a reprezentációt, lemondani a tulajdonai­ról, megtagadni azt, amit jogcímnek tart, annyit tesz, mint elkezdeni nem az államiság, hanem az államnélküliség politikáját.”)

„A kifejezés politikája nem törekszik arra, hogy megszabaduljon az államtól, sem arra, hogy megreformálja a nagyobb struktúrákat […] Arra törekszik, hogy átjárja a létező államot az állam új létformájával. A mindennapi élet alternatív gyakorlatának magvait szórja szét.” A minden­napi élet alternatív gyakorlata: állami közvetítés nélküli, reprezentáción kívüli közvetlen kapcsolatok a szubjektumok között. Olyan új, másfajta életmód is, amely egyúttal az emberiség fennmaradásának, túlélésének a feltétele. (Arra is utal a szerző, hogy a jelenleg uralkodó termelési mód és életmód – a természeti környezet pusztításával – lakhatatlanná teszi a Földet.) A kifejezés politikája a különbözőségek egységesítése és szabványosított reprezentációja helyett a különbözőségek megtartásával igyekszik megvalósítani azok összehangolását.

9. Mit nem hackel a hacker?

Wark a tulajdon (és vele összefüggésben a termelési mód) kérdését állítja elemzésének középpontjába. Ezen az elméleti bázison von le újszerűnek szánt következtetéseket. Ezek szerint külön (a hagyományos bérmunká­soktól különböző) társadalmi osztályt képez a bérmunkás „hackerosztály”. Külön (a hagyományos tőkésektől különböző) társadalmi osztályt képez a „vektorális osztály”. A hatalom forrása már nem a termelés, hanem a szellemi tulajdon.

Warknek ezek a következtetései nem feltétlenül magától értetődőek.

Vajon a bérmunkás szellemi termelők tényleg a bérmunkásoktól külön társadalmi osztályt képeznek? Vagy annak csupán egyik rétegét képezik? Nem azon belül alkotnak-e (mint például az üzemmérnökök, a szakmun­kások vagy a szakképzetlenek) relatíve elkülöníthető csoportot?

Vajon a vektorálisok tényleg a hagyományos tőkésektől külön társa­dalmi osztályt képeznek? Vagy annak csupán egyik rétegét képezik? Nem azon belül alkotnak-e (mint például a termelő-, a kereskedő- vagy a banktőke hordozói) relatíve elkülöníthető csoportot? Nem attól vagyunk-e megtévesztve, hogy korunkra erőteljesen megnőtt az információ (ezért az információs intézmények) gazdasági szerepe? Hogy a gazdaság folyamatos működéséhez közlések áradatának kell átszőnie a gondolko­dásunkat az árutermelés és árueladás sikeressége érdekében?

Vajon az anyagi termelésnek vagy a szellemi termelésnek van elsőbb­sége a rendszer újratermelésében? Változatlanul fennmarad-e a szellemi bérmunkások alkalmazása (sőt, kiképzése), amikor visszaesik az általuk „hackelt” anyagi termékekre a fizetőképes kereslet? Életképes-e az adott rendszerben a szellemi termelés az anyagi termelés profltja nélkül? Önállóan képes-e a szellemi alkotás („hackelés”) a profitszerzésre? Vagy csupán az anyagi termelés szolgálatában?

Az elméleti dilemmák megválaszolásának tétje: Új rendszerrel van-e dolgunk, vagy csupán a régi rendszer egy újabb alesetével? Új hatalmi osztály-e a „vektorális osztály”, vagy csupán a tőkésosztály egyik – ko­runkban felszínre dobódó – frakciója? Új kategóriák kellenek-e korunk megértéséhez-megértetéséhez, vagy elegendő a régi fogalmakat követ­kezetesen alkalmazni az újabban kialakult konkrét helyzetre?

Korábban szó volt arról, hogy az államot lehet kedvelni vagy utálni, de nem ő a rendszer „első mozgatója”. A bankszektort is lehet szeretni vagy neheztelni rá, de a rendszernek ő sem az „első mozgatója”. Vajon a Warknél preferált „vektorális osztály” eleget tesz-e ennek a kritérium­nak? Pusztán önmaga, vagy valami más érdekében és szolgálatában is „vektorál”? Fenntartható-e a „vektoráló” tevékenysége, ha kicsúszik alóla a „vektorált”? Önálló-e, önfenntartó-e a „vektoralista osztály”? Vagy inkább az valószínűsíthető, hogy az önállóságnak ez a képzete egy speciális, történelmileg átmeneti helyzetből származik?

Az „új rendszer” képzetét az táplálja, hogy mindennapi tapasztalataink felszínén rendre találkozunk olyan látványos erőkkel, hatalmakkal, ame­lyek közvetlenül nem mutatják a termelőtőke arcát – így attól teljesen függetleneknek látszanak. Ilyen az állam, ilyen a bankrendszer – és ilyen a (szellemi termelés felhasználási irányát meghatározó) „vektoralista osztály” is.

10. Kapitalizmus – hagyományos kiszerelésben

A polgári rendszer történelmi logikája többféleképpen értelmezhető. Többek között akár hagyományos kategóriákkal is. Így felvázolva – erő­sen lecsupaszított állapotban – például az alábbiak szerint. (Orientáló célzattal – vállalva a félreértelmezések kockázatát – megkülönböztetem a „piaci”, az „állami”, a „fogyasztói” és a „hitelkapitalizmusnak” elnevezett formát – sőt, némiképp elnagyolva: korszakot.)

A polgári rendszert a gazdasági növekedés élteti. Tiszta modelljében minden ehhez igazodik, ennek rendelődik alá. Ezt szolgálja a technológiai fejlesztés, megújulás éppúgy, mint a termelő bérmunkások által előállított értéktöbblet.

10.1. „Piaci” kapitalizmus

Olcsón termelni, haszonnal eladni, a nyereséget felhalmozni és a ter­melésbe visszaforgatni. A rendszer szabadversenyes, klasszikusnak is nevezett „piaci” szakaszában ezek a tőkés vállalkozások fő jellemzői. Nemcsak a felhalmozási, gazdagodási vágy, hanem a többi vállalko­zással való állandó versengés kényszere is profitmaximalizálásra ösz­tönöz. A konkurenciával való versengés a felszínen maradásért, illetve ennek eszközeként a többiek legyőzéséért folyik. A drágábban termelő (alacsonyabb termelékenységű) szereplőket kirostálja a piac. A nyertes vállalkozások vagyonosodnak, a nemzetgazdaság is gyarapodik.

Idővel azonban kiderül, hogy a profitmaximalizálási hajlam nagyobb a rendszer teherbírásánál. A rövid távú nyereség és a rendszer hosszú távú fennmaradása szembekerül egymással. A felhalmozásban érdekelt magántulajdonosok – piaci versenykényszerből következő – mohósága a stabilitást veszélyezteti. Az egyes vállalkozás és maga a rendszer, az egyes tőkés és a nemzeti „össztőkés” (Marx) szempontjai különválnak. A vállalkozásokat – a hosszabb távú sikeres működés érdekében – önma­guktól is meg kell védeni. Létkérdésként jelentkezik: a nemzeti „össztőkés” érdekében való hatalmi beavatkozás a spontán piaci versenybe.

10.2. „Állami” kapitalizmus

Mivel a rendszer működésének hosszú távú stabilizálását nem oldja meg az „önszabályozó” piac, megjelenik a külső intézményi segítség igénye. A nemzeti „össztőkés” szolgálatában fokozatosan kiépül a modern tőkésál­lam és annak politikai hatalma. Ez az állam (konkrétabban az azt irányító kormányzat) politikai eszközökkel befolyásolja a piac, és egyáltalában a gazdaság működését. (A piaci spontaneitás korlátozásával segíti elő a gazdaság harmonikusabb mozgását.) Szolgálataiért adók, járulékok stb. formájában részesedik a tőke által termelt értéktöbbletből.

Azt tapasztaljuk, hogy a XIX. század utolsó harmadától az ún. „ön­szabályozó” piacot mindinkább felváltja az államilag szabályozott piac

(„állami piacgazdaság”): a rendszer spontán működését a rendszer irányított működtetése. A lényegében a piac által mozgatott kapitalizmus helyébe valamiféle államilag ellenőrzött kapitalizmus kezd lépni, egyfajta hibrid rendszert létrehozva. A polgári rendszer története a továbbiakban a tőkésállam aktív bábáskodása mellett zajlik.

Miért kell felszámolódnia a kapitalizmus szabadversenyes formájá­nak, megbuknia a szabad piacgazdaságnak? Egyrészt, mert a rendszert (a profitszerzés rendszerét) veszélyeztető módon működik. Másrészt, mert nem képes létrehozni a folyamatos működéshez szükséges keretfeltételeket. Mi veszélyezteti a tőkés rendszer alapjait? A magán­vállalkozások logikusan – mivel ez a lételemük – törekszenek profitjuk maximális növelésére. Ennek nyomán a nemzetgazdaság prosperál. Ugyanakkor, a gazdagodás áraként, a nemzeti vagyon gyarapodásá­nak – gazdaságon kívüli – melléktermékeként kialakul és felerősödik a bérmunkás tömegek ellenállása. Lázadoznak az olykor tizenöt-tizen­nyolc órás munkaidő ellen. Lázadoznak a munkakörülmények, illetve életkörülmények ellen. Ami a lényeg: elkezdenek szervezkedni, és saját gazdasági, valamint politikai követeléseket fogalmaznak meg. Létrejön egy olyan jelentős létszámú társadalmi erő, amely nem integrálódik a rendszerbe. (A kapitalizmust éltető, életben tartó tőkeviszony egyik pólusának értékrendje és politikai elképzelése a rendszeren kívül, azon túl helyezkedik el.) Hosszabb távon azonban nem nélkülözheti ezt az integrálódást a kapitalizmus. (Viszonylagos társadalmi békére a gazdaság folyamatos működtetéséhez is szükség van.) A magánvál­lalkozások – rövid távú szempontjaik miatt – sem nem érdekeltek, sem nem képesek ezt a feladatot megoldani. Az „össztőkés” nevében és érdekében megerősödő/felerősített állam – mondhatni a termelőtőke infrastruktúrájaként – teremt olyan politikai helyzetet (megfegyelmezve, lenyesegetve mind a magántőke, mind a bérmunkásság rendszerre káros megnyilvánulásait), amellyel elősegíti a termelés és felhalmozás folyamatosságát.

A vázolt összefüggést plasztikusan jellemzi Rosa Luxemburg már 1899-ben, amikor rávilágít: az egyes tőkés szélsőséges mohósága éppúgy, mint az összmunkásság – magántulajdonon túllépő – közös érdeke veszélyt jelent a rendszerre. (A tőkés mohósága gyakorlatilag veszélyezteti, az összmunkás viszont nem is akarja a fennálló struktúrát.) Ugyanakkor az egyes munkás béremelési törekvése összeegyeztethető a rendszer (az „össztőkés”) szempontjaival. „Alapjában véve ez már nem munka és tőke közötti harc, hanem a tőke és a munkaerő szolidáris harca a fogyasztók ellen.” (Társadalmi reform vagy forradalom?) A szakszer­vezetek – mivel a munkásság egészének érdekeivel szemben csupán egyes tagjainak és csoportjainak érdekeiért állnak ki – „a kapitalista bértörvény megvalósításának eszközei”. Az állam – bizonyos határokon belül – segít a privát egyénekre szétesett (mondhatni privatizált, polgá­rosított) bérmunkásságnak abban, hogy a tőkés rendszeren belül találjon magának helyet és célokat. Ezt erősítik az állam részéről a különböző szociális intézkedések is.

Ami a rendszer stabilitásának biztosítását, folyamatos működése fel­tételeinek megteremtését illeti, elsősorban a magántőke működéséhez szükséges keretfeltételek megteremtésére és a változó körülmények közötti fenntartására kell gondolni. Nevezetesen:

• a tulajdonnak és gyarapításának a védelmét ellátó jogi szabályozás (törvényhozás), jogszolgáltatás (bíráskodás), jogvédelem (karhata­lom);

• olyan iskolarendszer, amely kineveli a bérmunkásként alkalmazható munkaerőt;

• a profitszerzést közvetítő eszközök létrehozása, támogatása (keres­kedelmi és pénzügyi intézmények stb.);

• a tőkés termelést és felhalmozást segítő állami beruházások (útépí­tés, vasúthálózat, haderőfejlesztés stb.). Egyrészt a nemzetgazda­sági egyensúly elősegítése, másrészt saját bevételeinek növelése érdekében az állam – legnagyobb befektetőként, munkáltatóként és megrendelőként – maga is aktív gazdasági szereplővé válik.

10.3. „Fogyasztói” kapitalizmus

A „klasszikus”, szabadversenyes kapitalizmus idején David Ricardo még azt vallotta, hogy amit egy nemzetgazdaság megtermel, azt el is tudja adni. Ezt az optimista feltételezést a tapasztalat rövid időn belül megcáfolta: megjelentek a ciklikusan fellépő túltermelési válságok. Tehát hamarosan kiderült, hogy a technikai kapacitásokhoz igazodó tömegter­melés túllépi a rendszer teherbírását. (A túltermelés gazdaságilag annyit jelent, hogy az árukínálat nagyobb a rá irányuló fizetőképes keresletnél, azaz a vásárlóerőnél.) A termelés során előállított értéktöbblet csak a kereskedelem révén képes tényleges jövedelemmé, profittá realizálódni. A megtermelt értéktöbblet kereskedelmi realizálásához a kellő vásárló­erő is szükséges. Ezért megkerülhetetlen feladat: az adott vásárlóerő mesterséges megnövelése, többlet-vásárlóerő létrehozása. Konkrétabb megfogalmazásban: többletpiac, többletkereslet biztosítása. A folyamatos működéshez tehát nemcsak árut, hanem vásárlóerőt is „termelni” kell.

Az előállított értéktöbblet kereskedelmi realizálásában sokat segít a külső kereskedelem, a világpiac korábbi kialakulása és – különböző módszerekkel történő – felhasználása. (Ideértve a politikai, valamint a gazdasági gyarmatok piacának kiaknázását.) De a vásárlóképző feladat megoldásában a belső piac radikális átalakítása is sorra kerül. A nemzet­gazdasági egyensúly létrehozásában – mint John Stuart Mill már 1848-ban rámutatott – nagyobb szerep jut a bérmunkások, mint a vagyonosok vásárlóerejének. Amit az egyes tőkés legfeljebb a konkurenciánál szeret­ne, az a tőkésállam nézőpontjából nyilvánvaló: a túltermelés hatásainak mérsékléséhez viszonylag jól fizetett bérmunkásságra (valamint magas foglalkoztatottságra) van szükség. (Nem mellékesen: az ilyen munkásság politikailag is megbízhatóbb.)

A munkások béremelése mellett egy másik fontos – a vásárlóerőt növelő – eljárás: olyan foglalkozások létesítése és fenntartása/eltartá­sa, amelyek nem termelnek, viszont elősegítik a profit egy részének továbbosztását, újraosztását. Az ilyen foglalkozást űzők – az állami alkal­mazottaktól a kereskedelmi, banki, tőzsdei területeken dolgozókon át a különböző szolgáltatásokban tevékenykedőkig – valójában a termelőtőke „társfogyasztói” (Marx). Közvetlenül vagy állami közvetítéssel pénzt von­nak el a termelőtőkétől, de vásárlásaikkal – realizálva az értéktöbbletet – vissza is juttatnak neki. (Ami nem zárja ki, hogy közben ilyen „realizálási” szerepet betöltő intézmények és vállalkozások ne juthatnának hatalmas jövedelmekhez.)

10.4. „Hitelkapitalizmus”

A tőkés gazdaság általános sajátossága, hogy benne a tömegtermelés nem meglevő, valóságos, hanem fiktív piacra történik. Ezért a rendszer szerves része a túltermelés (miképpen más összefüggésben a terme­lés-visszatartás). Az állam (a kormányzat) igyekszik úgy beavatkozni a gazdaság működésébe és úgy befolyásolni az állampolgárok fizetőké­pességét, hogy az eladatlan árukra többletkereslet képződjön. (Teszi ezt a termelőtőke közvetlen javára, a rendszer stabilizálásáért, valamint saját adóbevételeinek biztosítása érdekében.)

Az állami intézkedések jelentős hatással vannak a bérmunkások (egyáltalában az állampolgárok) jövedelmére. De ezzel párhuzamosan szükségesnek mutatkozik annak befolyásolása is, hogy a jövedelmek elköltése a tömegtermelés által megkövetelt, a piaci kínálatnak meg­felelő, számára kedvező irányt vegyen. Az áruk reklámozása segít az emberek pénzköltését, vásárlásait gazdaságilag kívánatos irányba terelni – vagyis kialakítani az irányított fogyasztás gyakorlatát. Mindez azonban nem szünteti meg sem az árufelesleget (eladatlan árukínálat), sem a vásárlóerő hiányát.

A fizetőképesség mesterséges megnövelésének állami beavatkozással előidézett formája elégtelennek mutatkozik ahhoz, hogy a termelés áru­feleslegeit felszívja. Az állami rásegítés („fogyasztói társadalom”, „jóléti állam”) elégtelen módszernek bizonyul. Ezért sem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben – lényegében a nemzeti „össztőkés” piacbővítő le­hetőségeinek kimerülésével – előtérbe kerül a globális tőke aktivitása.

A globális tőke térnyerésével mindinkább fellazulnak, átjárhatóvá válnak a nemzetgazdaságok határai. Uralkodóvá válik a tőkék szabad áramlása (következmény a privatizációnak nevezett magánfelvásárlás), az áruk és árureklámok szabad áramlása (ld. például a bevásárlóköz­pontok elterjedése), az ideológiák szabad áramlása (vö. a hírterítés és a szórakoztatóipari termékek uniformizáló hatása).

A globális tőke térnyerésének – az itt vizsgált összefüggésben – legfon­tosabb következménye a tágan értelmezett médiában megjelenő globális reklámipar, információs ipar kialakulása, valamint a pénzpiac (hitelpiac, részvénypiac, kötvénypiac stb.) globalizálódása.

A túltermelés, tömegtermelés túlkínálathoz vezet. A túltermelés a fizetőképes kereslet megnövelésével ellensúlyozható. A rendszer folya­matos működtetéséhez a túltermelést – akár mesterségesen előállított túlfogyasztással is – ellensúlyozni szükséges. Ezért nem marad más, mint újabb és újabb fogyasztási vágyak gerjesztése, vásárlási hajlam felkeltése, költekezési szándék kialakítása. A tömegtermelés mellé fel­cseperedik a reklámhordozó tömegkommunikáció.

Az árupropaganda, árureklám feladata új vásárlási vágyak termelése. A mindenoldalú reklámhadjáratok hatására meglódul az emberek fantá­ziája, és egyre újabb fogyasztási igények keletkeznek. Ezzel egy más szinten reprodukálódik a piaci árutöbblet (árufelesleg) és kereslethiány, a túltermelés és jövedelemhiány ellentéte: a fogyasztási kedv nagyobb a vásárlóerőnél. A vásárlási hajlam kielégítését akadályozza a pénzhiány, a fizetőképesség hiánya. (Eredetileg a termelés szaladt előre a fizető­képességgel szemben, most ez kiegészül a mesterségesen felerősített vásárlási kedv, költekezési vágy túlfutásával, arányvesztésével.) Ezért új feladat: a vásárlási elképzeléssel bíró, de kellő jövedelemmel nem rendelkező állampolgárok fizetőképességének a megteremtése. Más szavakkal: magának a fizetőképes vásárlónak az előállítása.

Régi gyakorlat a kölcsönből, hitelből történő vásárlás, a vásárlási szándék és a vásárlási képesség közötti aránytalanság áthidalása hi­telfelvétellel. De tömeges méreteket csak az utolsó évtizedekben öltött. Ebben a változásban döntő szerepet játszik, hogy az árupropaganda mellé felzárkózott a hitelnyújtás (más szavakkal: az eladósítás/eladósodás) propagandája, és a legkülönbözőbb hitelek tukmálása. Másként fogalmazva: a vásárlói-fogyasztói fizetőképesség hitelezéssel történő mesterséges kitágítása.

A hitelfelvétel (eladósodás) fogyasztói szándéka és magából a rend­szerből fakadó szükséglete – a korábbi időszakhoz képest – felértékeli a bankszektort. Nem teljesen logikátlan, hogy az állam a nemzetgazdasági egyensúlyt elősegítő (ezzel pedig a rendszer stabilizálását szolgáló) segéderőként kezeli azt. Törvényekkel védelmezi, támogatásokkal táplálja. (Nem mellékesen: a bankszektor jelentős bevételeket is hoz az államnak.) A bankszektor rendszeren belüli létjogosultságát az adja, hogy – miként a politikai állam – a termelőtőke profitszerzésének infrastruktú­rájaként is üzemel. Ezért a termelőtőke (valamint a rendszer stabilitását szolgáló állam) és a banktőke érdeke összetalálkozik.

Nem nehéz észrevenni, hogy a belső, nemzetgazdasági lehetőségek kimerülésekor a globális tőke térhódításával a globális „össztőkés” lép elő az egyes nemzetek „össztőkésével” szemben, annak rovására. A kialakult új helyzet – paradoxnak tűnő – sajátossága, hogy a globális „össztőkés” érdeke az eredeti tőkés gyakorlat fejújítását kívánja meg. Horizontja és mozgástere – nemzeti rokonáétól eltérően – leszűkül a rövidtávra: a gyors nyereség, a „napi” siker taktikája válik jellemzővé. Ismét előtérbe kerül – most a többé-kevésbé monopolhelyzetben levő transznacionális és multinacionális cégek főszerepével – a rövidtávú profitmaximalizálásra való törekvés. A globális „össztőkés” látóköréből lényegében kiesik a hosszabb távú folyamatok strukturális befolyásolá­sának a lehetősége. Rákényszerül arra, hogy lemondjon a hosszú távú stabilitásról. („Utánam az özönvíz!”)

Korunkban a rendszer dinamikája (egyáltalán fennmaradása) feltételezi a termelőtőke, az állam, a – tágan értelmezett – médiaipar (információs ipar, reklámipar) és a banktőke együttműködését. Ez az együttműködés konfliktusos, a többlethaszonért versengő. Mindegyik szereplőt a saját bevétel növelése mozgatja. De egyaránt rá vannak utalva a rendszer folyamatos működésére, a gazdasági struktúra fenntartására. A terme­lőtőke a végső alany: termelési gyakorlata ad kihívást (haszonszerzési és hatalomszerzési lehetőséget) a többi szereplő számára.

A kapitalizmus történetét végigkísérő, ismételten megújuló feladat: meggátolni, hogy a túltermelés (kínálati piacra történő tömegtermelés) válságként a felszínre jusson. Ennek eszköze a külső piachódítás, a bel­ső piacteremtés, a hadigazdaság, a mesterséges vásárlóerő teremtése, az áruk intézményes tukmálása (mesterséges szükségletgerjesztés) és a mind jobban kiteljesedő eladósítás (fedezet nélküli hitelfelvételre ösztönzés).

A rendszer működtetésének feladata a termelés különböző szintjeit hívja életre. Kiindulópont a profitorientált árutermelés, amely a terme­lőtőke alapfunkciója. Ez elindít egy profitrealizálási dinamikát. Ebből fakad – első hullámban – olyan jövedelmeknek az előállítása, amelyek csak az állami beavatkozás révén keletkeznek. A tőkésállamot irányító kormányzat nélkülözhetetlen szerepre tesz szert a profitszerzés biztosí­tásában. Nélkülözhetetlen szolgálata lehetővé teszi számára, hogy – bár csak relatíve, mégis – jelentős mértékben függetlenedjen „megbízójától”, „alkalmazójától”, a tőkés rendszer végső alanyától, a termelőtőkétől. Ezért képes bizonyos mértékig érvényre juttatni saját partikulás érdekeit, és „önjáróvá” válni. Így tudja például az állami bevételek jelentős részét nem a rendszerre, hanem önmagára fordítani.

A következő hullámban felerősödik a vásárlási szándék termelése. A médiaipar gondoskodik a fogyasztók fantáziájának, vágyainak megdol­gozásáról. A többletfogyasztás generálásával alapvetően hozzájárul a piaci egyensúly javításához, ezáltal a tőkés árutermelők profitjának reali­zálásához. Fontos szerepe következtében nagyfokú önállóságot is ki tud magának harcolni. Ez magyarázza, hogy a média időnként úgynevezett „negyedik hatalmi ágként” viselkedik.

A legutóbbi hullámban alapvető feladatként jelentkezik a fizetőképes­ség felemelése a kitermelt fogyasztási vágyak szintjére. Más szavakkal: magának a konkrét vásárlónak az előállítása. A sokszínűen reklámozott bankhitel gondoskodik ezeknek az újabb fizetőképes vásárlóknak a legyártásáról, termeléséről.

Az állami bevételek jelentős része – közvetlenül is, de főleg közvetve – összefüggésben áll a bankokkal. Az állam (kormányzat) oly mértékben lekötelezettje a pénzügyi szektornak, bankszektornak (oly mértékben függ a hitelezői tevékenységtől), hogy csaknem szabad kezet ad neki. Működését szinte felszabadítja az ellenőrzése alól. Törvényileg engedi meg, hogy tőkéjének akár harmincszorosát is kikölcsönözze a bank. El­nézi a számlapénzzel, elektronikus pénzzel végrehajtott manipulációkat. Nem szól bele a fedezetnélküli hitelezés gyakorlatába. Tudomásul veszi a fiktív gazdasági eljárásokat.

Az állami fennhatóságot kinövő banktechnikai manipulációk, a spe­kulatív pénzügyi műveletek törvényes lehetőségének elburjánzása következtében a korszak dinamikáját lényegében nem a reálgazdaság, hanem a virtuális gazdaság biztosítja. A reálgazdaság oldalvizein létrejön az ún. buborék-gazdaság, amely bármikor szétpukkanhat. (A pénzügyi műveleteknek csak mintegy tizede kapcsolódik a reálszférához: hozzáve­tőlegesen tízszer annyi – valós és fiktív – pénz forog, mint az összes áru piaci értéke.) Ezzel együtt megfigyelhető egy sajátos összefüggés. A „hi­telkapitalizmus” (a globális tőke) korában a termelőtőke érdeke nemcsak a reálgazdaság, hanem a „buborékgazdaság” szereplőivel (spekulációs tőke, fiktív tőke) is összetalálkozik. Ezek a szereplők – bár semmilyen értéktermeléshez nincs közük -, közvetve szintén hozzájárulnak az értéktöbblet realizálásához. összhangban van a globális „össztőkés” természetével, hogy már a termelőtőke sem a rendszer stabilizálását keresi, hanem elsősorban a „napi” túlélésre, a rövidtávra játszik.

A vázolt logika szerint az állam, a média, a bank – az adott összefüg­gésben – a termelőtőke infrastruktúráját képezi. Az állam rendszerstabilizálóként, a média (mint a tömegpropaganda intézménye) a fogyasztási vágy motorjaként, a bank nélkülözhetetlen vásárlóerő-generálóként tölti be fontos szerepét. A kormány, a „vektorális” tőke, a banktőke a termelő­tőkétől elválaszthatatlanul, végső fokon annak alávetve működik.

Ugyanakkor, más összefüggésben a kormány, az információnak a médiában irányt adó „vektorális osztály”, a bankrendszer nem pusztán a termelőtőke infrastruktúrája, hanem attól relatíve önállósult hatalom is. Viszonylagosan „önjáró” mozgásra is szert tesz. Abszolút értelemben vett függés, alávetettség, és relatív önállóság jellemzi őket. A felszínen megmutatkozó relatív önállóság látványának esik áldozatul – sokak­kal egyetemben – Wark. Amit ő a „vektorális osztály” térhódításának, előrenyomulásának értelmez, az – legalább ekkora erővel – a globális tőkének a helyi tőkékkel (ezért az egyes államokkal, kormányokkal) szembeni, azok rovására történő előrenyomulásaként is értelmezhető, a tőke két frakciója, a nemzeti „össztőkés” és a globális „össztőkés” közötti konfliktus következményeként. Akár abban a formában is, hogy a nemzeti „össztőkés” számos kormányzata a globális „össztőkés” helyi képviselőjévé, hordozójává, „ügynökévé” válik. (Vö. neoliberalizmus az elméletben és a gyakorlatban – ide is számítva a Valutaalap, Világbank, NATO, Európai Unió, WTO, ICC stb. gyakorlatát.)

Az államszocialista rendszerek válságáról szóló megemlékezések, írásos elemzések, konferenciák a kurrens jelenkori történeti irodalom meghatá­rozó részét képezik. Mitrovits Miklós könyve is egy ilyen válságról szól: a lengyel Szolidaritás mozgalomról, illetve a szovjet politika reagálásáról az eseményekre. A Szolidaritás a korábbi válságoktól (1956, 1968) eltérően alulról, a párt akaratával szemben jött létre, és a lakosság többségét maga mellé állító tömegmozgalommá alakult, amit a párt egyedülálló módon elismert a munkások képviselőjének.

A könyv bevezetőjében olvashatjuk, hogy a szerző a válsággal kap­csolatos szovjet politikát kívánja részletesen feltárni, ezt tartja egyik fő feladatának. Ebből következik, hogy vizsgálnia kellett a nemzetközi kapcsolatrendszert (a Szovjetunió és a többi államszocialista ország vi­szonyát), valamint a Szovjetunió belső helyzetét is. Kifejtett módszertani alapállása szerint a forrásokat igyekszik az össztörténeti folyamatban elhelyezni és értelmezni. Elhatárolódik a posztmoderntől („mely a történe­lemből kiragad részleteket, és azt önállóan magyarázza") és a pozitivista tényfabrikálástól („a dokumentumok kizárólagossága"). (Mitrovits 2010, 12 – A további oldalszámok mindig e kiadványra vonatkoznak – Sz. L.) Vizsgálódásának fő szempontjai:

• Miért Lengyelországban jött létre a Szolidaritás, milyen okok vezettek a kialakulásához?
• Milyen alternatívát kínált az államszocializmussal szemben, miért nem jöhetett létre egy „másik Lengyelország"?
• Milyen szerepet játszott az eseményekben a Szovjetunió?

Az első ponttal kapcsolatban – a Szolidaritás kialakulását ismertetve -a bevezetőben a szerző fontos történelmi előzményeket említ a lengyel fejlődés sajátosságai közül, amelyek a közvetlen, alulról szerveződő demokratikus mozgalom kibontakozásának előfeltételeit biztosíthatták. Ilyen a liberum veto, az idegen hatalmak elleni felkelés hagyománya és az ezzel járó földalatti konspirációs technikák kiépülése, a szolidaritás hagyománya, a lengyel munkásmozgalom és a szocialista párt, amely nemzeti-keresztény jelleggel alakult ki a XIX. század végére. Ennek váz­latos áttekintését követi az 1945 után kialakult államszocialista rendszer sajátosságainak részletesebb bemutatása. Tárgyalja az iparosítást és az ipari munkásság helyzetét, az agrárpolitikát, az értelmiségi koncepciókat, a lengyel egyház és a szakszervezetek szerepét, Katyń tragédiáját – mely utóbbi a lengyel-szovjet viszonyt beárnyékolta.

A legfontosabb gazdasági nehézséget a korszerűtlen beruházások irreálisan magas aránya okozta; ez és a fogyasztás visszafogása a lakásépítések elmaradásával feszültséget keltettek a társadalomban. A gazdasági problémákat is nemzetközi összefüggéseiben szemléli a szerző. Az 1970-es években beköszöntő gazdasági korszakváltás lengyel hatásai között az eladósodást emeli ki, az infláció is ebből eredeztethető, az árucikkek hiánya miatt pedig virágzott a feketepiac. Mitrovits rámutat a lengyel pártvezetők optimizmusára a hitelfelvétellel kapcsolatban, a propaganda és a valóság közötti ellentétre. Ismeretes az is, hogy a me­zőgazdaságban a föld nagy része magántulajdonban maradt, ezzel az állami szektoron kívül álló gazdasági bázis hatása tovább élt. Az állam folyamatosan büntette a magángazdákat, az állami beruházások jóval kisebb arányban érkeztek ide, mint azt a termelés volumene indokolta volna. Ez vezetett az élelmiszerhiány kialakulásához. További jelentős szerepet játszott a katolikus egyház, amely a térségben egyedülálló autonómiájával, karizmatikus vezetőivel a párt konkurenciája lehetett a társadalom vezetésében. (290) Az egyetemistáknak a nyugati eszme­áramlatok iránti fogékonysága, az ideológiai pluralizmus és a vélemények szabad kinyilvánítása gyengítette az államszocialista párt hatalmát. Az értelmiség és a diákság egy része ellenzéket képezett a párttal szemben, de mivel a munkásságra támaszkodtak/hivatkoztak, lényegében antikapi­talista programot képviseltek. A katolikus egyház társadalmi tanítását, a munkásokhoz, munkához való viszonyát is alaposan részletezi a szerző, azonban az önigazgatási gondolat szempontjából nem teljesen világos, hogy az egyház által támogatott magántulajdon és az önigazgatás által preferált kollektív tulajdon hogyan volt összeegyeztethető. (75) Az egy­házi és az önigazgatói tulajdonfelfogásból fakadó ellentéteket elkeni Mitrovits, pedig ennek az egyház rendszerváltásban betöltött szerepére nézve is jelentős hatása volt.

A második pont kevésbé kidolgozottnak hat, mint a másik kettő. A Szo­lidaritás előzményei és a Szovjetunió szerepe a Szolidaritás elfojtásában, a hadiállapot bevezetésében formailag is elkülönülő részeket alkotnak, míg az alternatíva bemutatása ezek között a részek között van „szét­szórva". Ebből is fakadhat, hogy ennek az alternatívának a bemutatása kevésbé egységes, nem összefüggő. A különböző önigazgatói, gazdasági programokat bemutatja a szerző, és a gyakorlati megvalósulásukról is tesz megjegyzéseket, de nem egy blokkban, hanem az események előrehaladtával. A szerző szerint a Szolidaritás alsóbb szintjein radikáli­sabb követeléseket fogalmaztak meg, mint a vezetők. Az 1980. nyári kö­vetelések bemutatása során (szakszervezeti és munkásjogok követelése, életszínvonal emelése, szociálpolitikai problémák megoldása) Mitrovits kifejti, hogy a követelések egyike sem volt közvetlenül politikai, de az államszocialista rendszerben mindegyik politikai kérdésnek számított. A párt legitimációját, mint a munkásosztály egyetlen képviselőjét, itt súlyos kudarc érte, bár belekerült a megállapodásba, hogy a Szolidaritás elisme­ri a LEMP vezető szerepét. A Szolidaritás is megkapta a felhatalmazást, hogy a munkások érdekeit védje, de a mozgalmat körülvevő rendszerben képtelen volt gyakorolni a jogait. A szerző szerint az egyetlen hatásos fegyver a sztrájk volt, a párt pedig képtelen volt a „neokorporatív alterna­tívát" elfogadni, ezért állandó harc bontakozott ki a párt és a Szolidaritás között. A későbbiek során, 1981 őszére a Szolidaritásban több irányzat kristályosodott ki, egyre nagyobb teret nyertek a nacionalista-populista hangok, amelyek a gazdasági bajok okát a nemzeti függetlenség hiányá­ban látták. A szerző szerint a munkás-önigazgatás volt a legáltalánosab­ban elfogadott, támogatott koncepció a rendszer megváltoztatására. A terv lényegét alkotta a társadalmasított vállalat, a vállalaton belül pedig a munkásönkormányzat szabad gyűlése lett volna a legfelsőbb hatalmi szerv, a munkásönkormányzat joga lett volna meghatározni a vállalat fejlődésének fő vonalát, a szervezeti struktúrát, és a szakszervezetekkel közösen döntöttek volna a megtermelt jövedelem elosztásáról. Az önkor­mányzatiság legfelsőbb szintjét a kétkamarás parlament alkotta volna, a politikai és gazdasági funkciók különválasztásával. (246) A gazdasági válság leküzdésére szerkesztett programjavaslatok viszont arról győznek meg – érvel a szerző -, hogy a munkásönkormányzás „csak fegyver volt a kézben, a bürokrácia legyőzése [érdekében] és a párt centralizált döntéshozó hatalmával szemben", s a szociális piac, végső soron a kapitalizmus visszaállítása volt a cél. (251)

A harmadik pont (a Szovjetunió szerepe az eseményekben) alapul a leginkább levéltári forrásokon. A szerző részletesen elemzi a vonatkozó fejleményeket, a lengyel és a szovjet pártvezetés válságkezelő mód­szereit, a szovjetek nyomásgyakorlását és a hadiállapot bevezetését. A szerző külön fejezetben mutatja be a Szovjetunió eljárását a 68-as csehszlovák válsággal kapcsolatban, a gazdasági nehézségeket, a nemzetközi helyzet átalakulását, a technológiai lemaradást, az eladó­sodást és a mezőgazdaság katasztrofális helyzetét, valamint a Szovjet­unió elszigetelődését Ázsiában, és az új, agresszív amerikai külpolitikai kurzust, amely fegyverkezési versenyre akarta késztetni a szovjeteket. Lengyelországban nem alkalmazhatták a szovjetek a katonai bevonu­lást – érvel a szerző -, mert Lengyelország geopolitikai fontossága, hagyományos oroszellenessége, a kelet-európai viszonylatban nagy és modern hadserege a bevonulás ellen hatott. (291) A szovjet vezetés számított a lengyel válságra, de az ellenzéki mozgalom olyan gyorsan vált meghatározó erővé Lengyelországban, hogy a kormány hamar kompromisszumra kényszerült a Szolidaritás vezetésével, és megálla­podást kötött vele. Ezt követően a lengyel és a szovjet vezetés között harc indult, hogy a lengyelek saját erőből, minél rövidebb idő alatt oldják meg a válságot. A nyomásgyakorlás volt a fő eszközük a szovjeteknek; ide tartoztak a kulisszák mögötti tárgyalások, a nyílt levél, a szomszé­dos országok vezetőinek nyilatkozatai, a Szovjet Hadsereg és a Varsói Szerződés hadgyakorlatai, illetve a Pravda vezércikkei is. 1981 végére a folyamatos fenyegetés és a kifáradás hatására a lengyel társadalom már hajlott a megegyezésre. Az SZKP vezetése végül elérte a hadiál­lapot bevezetését, Lengyelország a Varsói Szerződés tagja maradt és végső soron a LEMP hatalma is megmaradt, de a gazdasági, társadalmi problémák nem szűntek meg.

A mű a hadiállapottól a rendszerváltásig terjedő időszak rövid ismer­tetésével zárul. A LEMP nem tudta megoldani a gazdasági problémákat, az árak gyorsan emelkedtek, egyes élelmiszerek és iparcikkek eseté­ben állandósult a hiány, a költségvetés továbbra is deficites volt. A vál­toztatáshoz kedvező feltételeket teremtett az átalakuló szovjet politika. Mihail Gorbacsov vezetésével meghirdették a peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyilvánosság) programját, egy demokratizációs elkép­zelést. Az 1986-os amnesztia meghirdetése jelezte az új nemzetközi helyzet lengyelországi következményeit, az 1988-as áremelések elleni sztrájkok pedig a tárgyalásos rendszerváltás kialakulásához vezettek. A tárgyalások során a Szolidaritás már megváltozott összetételű veze­téssel és ennek megfelelően megváltozott követelésekkel vett részt. A nacionalista szárny, illetve a munkás-önigazgatás képviselői kimaradtak a tárgyalásokból, a Walesa által vezetett centrum volt a meghatározó, a gazdasági bizottságokban pedig a liberális közgazdászok vitték a vezető szerepet. „A Szolidaritás az újkapitalista viszonyok között egyszerű szakszervezetté degradálódott, politikailag pedig darabokra hullott szét. Walesa elnökként már nem folytatott munkáspolitikát, nem gátolta meg a neoliberalizmus mintatervének megvalósítását, a társa­dalom pedig már nem tudta megszervezni önmagát az új rendszerrel szemben." (300)

A szerző problematikusnak látja a biotechnológia kritikájára használt ezoterikus világnézeti keretet és az ebből fakadó általánosításokat. Nem világos, miért és hogyan lehetne szubjektív világnézeti preferenciák miatt en bloc tiltani a legígéretesebb biotechnológiai kutatásokat, amelyek számos gyakorlati előnnyel járhatnak még egy kapitalista gazdaságon belül is.

Több szempontból is nehéz a molekuláris biológiát „belülről” ismerőként hozzászólni Fülöp Ádám: „I-nemzedék ” (Eszmélet 89 [2011. tavasz] 101-107) című cikkéhez. Először is problémát okoz az írás által hasz­nált nyelvi és világnézeti háttér. Egy naturalista ontológia szempontjából az érvelés által használt számos fogalom („isteni Egység”, „Teremtés”, „isteni aktus”, „elsődleges valóság”) nem igazán értelmezhető, illetve az általuk feltételezett jelenségek létezésére – és ezáltal relevanciájukra a vitában – nem ismerünk meggyőző bizonyítékokat vagy érveket, így a vitát nem tudjuk erről a bázisról folytatni. Ez problémát jelent abból a szempontból, hogy a kifejtett érvelés – amely teljes tudományágakkal szemben élesen elutasító – jelentős részben ezekre a fogalmakra épít, illetve az említett (állítólagos) jelenségek elleni „sérelmekre” hivatkozik elutasításuk legitimációjaként.

Ellenérveket tehát csak ezektől a transzcendens jellegű érvektől el­vonatkoztatva tudnánk mondani, így viszont tudatosan nem egészen az eredeti cikk érvelésére reagálunk.

Talán ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy ugyanebből az okból problematikus, amikor a géntechnológiát/szintetikus biológiát egyszerűen vallási szlogenekkel („a tudósok Istent játszanak”) támadják, hiszen az európai kontinens lakosságának nagy része felmérések szerint nem val­lásos, ezért az ilyen jellegű érvek a vita bázisát szüntetik meg a többség (többségünk) számára.

Mindezektől elvonatkoztatva sem érezzük a megfogalmazott érveket elég súlyosnak. Általában véve, és a hivatkozott cikkben is gyakori, hogy összekeverednek magával a molekuláris biológia tudományával kap­csolatos félelmek a tudomány gazdasági felhasználásával kapcsolatos ellenérzésekkel.

Ami az előbbit illeti, a géntechnológia en bloc, „ontológiai” jellegű el­utasítása azon az alapon, hogy az „elsődleges valóság” megsértéséről lenne itt szó, nem tűnik megalapozottnak. Nem világos, miért tartozik az „elsődleges valósághoz” az állattenyésztés, vagy a „könyvből olva­sás”, miközben a géntechnológia nem. (Véleményünk szerint ugyanaz mondható el a cikkben sokat emlegetett „virtualitás” fogalmáról is. Nem világos számunkra, hogy egy könyv miért kevésbé virtuális, mint egy képernyő, egy barlangrajz, mint egy absztrakt matematikai modell. Az eszmetörténeti levezetés, miszerint a biotechnológia valahogyan a „virtualitásból” származna /?/ empirikusan tudtunkkal nem alátámasztott, bár az sem egészen érthető, hogy egyáltalán mi az a konkrét hipotézis, amit megerősíteni [vagy megcáfolni] kellene.) A határok itt teljesen önkényesnek tűnnek, továbbá az sem világos, ki húzhatja meg ezeket. Tény (és trivialitás) mindenesetre az, hogy a technológia kifejlődése óta az ember folyamatosan hat környezetére, átalakítja azt, aminek követ­kezményei nyilván eseti jelleggel mérlegelhetők, de nem világos, hogy mik azok a technológiák, amik már az „ördöggel kötnek szövetséget”. A természet által adott határok átlépése folyamatosan zajlik az emberiség történetében, pl. az emberi és állati izomerő kapacitási „határának” átlépése is megtörtént a gépek megjelenésével, pedig nyilván erre sincsen korábbi evolúciós példa. Kérdés, hogy ezekben az esetekben milyen szempontokat lehetne érvényesíteni az adott technológiákat használó emberi társadalmak saját, tudatosan választott szempontjain kívül. Elképzelhető természetesen egy önmagában akár konzisztensnek is tekinthető primitivista álláspont, amely minden olyan technológiát elítél, ami egyértelműen átlép valamilyen korábbi természeti korlátot, ez azonban feltehetően keveseknek lenne szimpatikus, bár elméleti lehetőségként nyilván lehet vitatkozni róla. Ennek alternatívájaként csak valamiféle óvatos utilitarizmust tudok elképzelni az egyes „határátlépő” technológiák megítélésénél, amely számba veszi az adott technológia potenciális társadalmi és környezeti következményeit. Az, hogy a gén­technológiánál „molekuláris határátlépés” történik (ez sok más kémiai, fizikai technológiánál is igaz), szemben mondjuk a robbanómotorok makroszkopikus „bűneivel”, nem egyértelmű, hogy miért jelent alapvető különbséget, főleg, hogy a makroszkopikus szintű „biológiai mérnökség” a mezőgazdaságban és a gyógyászatban már több ezer éves. A válto­zás természetesen az, hogy a molekuláris biológia kialakulása óta már molekuláris szintű ismeretekkel is rendelkezünk az élővilágról. (Nem teljesen egyértelmű egyébként, hogy a hivatkozott cikk a molekuláris biológiai alapkutatások „befagyasztását” is proponálja-e, vagy „csak” az alkalmazott biotechnológia „megállítása” lenne a cél. Ami pedig a „szin­tetikus biológia” fogalmát illeti, itt egy rendkívül új, néhány éve használt ernyőfogalomról van szó, aminek in practice jelentése mintha nem lenne teljesen tiszta kívülállók számára. Jelenleg a szintetikus biológia inkább csak egy elképzelés, illetve olyan molekuláris biológiai kutatá­sokra használt „divatszó”, amelyek valamilyen módon módosítják egy organizmus genomját, egy adott biológiai jelenség kiváltásának céljából. Itt jelenleg szinte mindig alapkutatásokról van szó, amelyek egyelőre nagyon elemi szinten próbálnak hozzányúlni celluláris rendszerekhez, pl. intracelluláris jelátviteli hálózatokhoz. A szintetikus biológiai kutató­munka jelenleg szinte teljesen felfedező jellegű, és még meglehetősen gyerekcipőben jár, félelmetesnek vagy veszélyesnek semmiképpen sem mondható.)

Lehet-e azt mondani, hogy általában a géntechnológia egy túlságo­san nagy negatív kockázatokkal bíró alkalmazott tudomány, amelynek ezért szigorú szabályozása vagy betiltása lenne indokolt? Ez nyilván egy teljesen legitim kérdés, és mi úgy gondoljuk érdemes lenne ebben az explicit, „utilitárius” és misztifikációktól mentes megfogalmazásban feltenni. Először is itt megint el kellene választani a tudományt magát annak gazdasági felhasználásától. A géntechnológiai kutatások, illetve a géntechnológiai eszközöket használó biológiai kutatások – ez utóbbi szin­te minden molekuláris biológiai kutatást jelenti – önmagukban biztosan nem nevezhetők veszélyesnek. Semmiféle negatív példa nincsen arra, hogy az ilyen jellegű alapkutatás egészségügyi vagy más kockázatot jelentett volna az utóbbi lassan fél évszázadban.

Géntechnológiai eszközök nélkül minden genetikai, biokémiai, im­munológiai, idegtudományi stb. kutatás lehetetlenné válna (sejtvonalak létrehozása, expressziós rendszerek stb.). Azt az árat pedig, hogy a leggyorsabban fejlődő természettudományokat föláldozzuk homályos filozófiai ellenérzések kielégítése végett, valószínűleg sem a tudomá­nyos közösség, sem a fejlett társadalmak általában nem hajlandók megfizetni.

Mi a helyzet a géntechnológiára (is) épülő biotechnológiai, gyógyszeripari alkalmazásokkal, a kialakult új gazdasági szektorokkal? Mielőtt bármit is mondanánk, vegyük észre, hogy itt már egy másik kérdésről van szó. Amennyiben úgy látnánk, hogy a biotechnológiai ipar mai formájában túlságosan veszélyes vagy destruktív módon működik, ebből még nem következik (feltétlenül) a vonatkozó alaptudományok „ellenzése” is, sok­kal inkább a felhasználás szabályozási környezetének megváltoztatása (ennek követelése), vagy első lépésként az adott iparágak társadalmi­-gazdasági beágyazódásának problematizálása. A két kérdés egymástól szinte függetlennek mondható. A „biopiracy” ellenzéséből nem következik az, hogy a molekuláris (szintetikus) biológiára misztikus-panteista ala­pon egészében „nemet mondjunk” (?), viszont az utóbbi – véleményünk szerint – esetleg jelentősen gyengíti a biotechnológiai ipar konkrét kriti­kájának élét is. Némileg cinikus módon hozzátehető, hogy még ha arra a következtetésre is jutnánk, hogy a molekuláris biológiai kutatások által „táplált” biotechnológiai ipar annyira veszélyes, hogy az előbbiek vissza­szorítása (esetleg betiltása?) is szükséges lenne, praktikusan nézve ez szinte teljesen irreális célkitűzés a szóban forgó tudományos vállalkozás mérete és népszerűsége okán.

Ezért reálisabbnak és fontosabbnak látszik az, hogy a második kér­désre, a biotechnológiai ipar szabályozási környezetének feltárására és kritikájára koncentráljunk. Lehet úgy érvelni természetesen, hogy kapita­lista gazdasági környezeten belül a biotechnológiai ipar szükségképpen destruktív formát ölt, ez azonban igen egyoldalú elemzés, mert nem számol a technológiai fejlődés „rendszerfüggetlen” jellegével, ami meg­figyelhető (volt) más iparágaknál is. Ahogy az elektronikai cikkek luxus­termékből tömegcikké váltak (pl. mobiltelefonok), úgy fognak feltehetően diffúziószerűen elterjedni a biotechnológiai innovációk (pl. új gyógyszerek) is, a copyright, oligopóliumok stb. jelentette „terepakadályok” ellenére. Ez a folyamat nyilván egyenlőtlen és cikk-cakkszerű lesz, „fölösleges” emberi áldozatok sokaságával járva (ld. AIDS gyógyszerek). Ugyanakkor igen­csak kétséges, hogy az adekvát válasz erre az ellentmondásos folyamatra a tudományos kutatás és a technológiai fejlődés „befagyasztásának” kö­vetelése lenne. Mivel egy posztkapitalista társadalom nem tűnik azonnali eshetőségnek, ezért ehelyett a két szélsőség helyett – a tudomány és alkalmazásainak kategorikus elutasítása, vagy a rezignált beletörődés, mondván, hogy a „kapitalizmusban minden destruktív” – a megfelelő szabályozási környezet kialakítása és a piaci iniciatívák állami támoga­tással való kiegészítése és/vagy kiváltása tűnik reálisan elérhető, vagy legalábbis követelhető alternatívának rövid- és középtávon.

A molekuláris biológia és a biotechnológia fejlődését nem lehet megál­lítani. Sem elméletileg, sem politikailag nem járható, rossz helyzetérté­kelésre vall és praktikusan lehetetlen az itt történő ismeretelméleti és technológiai mozgásra „nemet mondani”.

A tudományos fejlődésben részt venni, követni és megpróbálni alkal­mazásait pozitív irányba terelni, azaz: „együtt élni vele és egymással, mintha csak emberek volnánk” – ennél a triviális igazságnál sokkal többet nem tudnánk javasolni mint átmeneti, tentatív viszonyulási stratégiát.

A virtuális valóságok mindegy hol kezdődnek, a kérdés az, ki dönti el, hol végződjenek? Van-e módja akár egy államnak, akár a civil társadalomnak arra, hogy határt szabjon egy olyan tendenciának, amelynek egyetlen legitimációs forrása saját maga? Milyen perspektívát kínál valójában az önmagát messiásnak képzelő techno-tudomány? Van-e egyáltalán alternatívánk?

„Science sans conscience n'est que ruin de l'áme” [A tudomány lelkiismeret nélkül csak romlása a léleknek] (François Rabelais)

A szempont, mely alapján több, forradalmian új techno-tudományos módszert (genetikailag módosított élőlények, szintetikus biológia, nanotechnológiák, stb.) értelmezni próbáltam, nem kizárólagos akar len­ni, hanem új ablakot kíván nyitni az említett technológiák megértéséhez. Kiindulópontom, hogy a jelenség-csomagot szerves és elválaszthatatlan egységként kell kezelni, amelyben a biotechnológiai alap- és alkalma­zott kutatások képezik az új, bio-gazdaságra (ETC Group 2011) épülő, oligopólium típusú szellemi tulajdonjogi rezsim alfáját, melynek következ­ményeivel az elkövetkező generációknak kell majd szembenézniük. En­nek a jelenségcsomagnak csupán mellékterméke, viszont azonos logika gyermeke a megannyi „demokratizált” I-ketyere, amelyek ahhoz segítik hozzá a felhasználót, hogy a virtualitásba ringatva magát ne nézzen szembe a természetes rendszerek (ökoszisztémák) elpusztulásával.

Koltai Mihály kritikai észrevételeiből háromra közvetlenül reagálnék, és további szempontokkal szeretném gazdagítani a vitát.

1. „A »misztikus-transzcendens« jellegű érvek miatt vitát nem is lehet folytatni.”

Amennyiben elvonatkoztatunk az általam segítségül hívott értelmezési kerettől, akkor nem érthetjük meg azt az új szempontot, amit a virtualitás logikájának hívtam. Tűnjön bármennyire önkényesnek az általam meg­húzott határ, valójában a kérdés nem is az, hogy mi a határ a virtuális és a nem virtuális között, hanem sokkal inkább az, hogy ki mondja meg, hol van a határa a virtualitás logikájából megszülető találmányoknak? Azt senki sem tagadhatja, hogy alapvető különbség van a gépek elterjedése és általános használata, valamint aközött, hogy állatok és növények genetikai struktúráját laboratóriumi úton keverik össze kutatók, történjék az bármilyen cél érdekében. Az, hogy a technológia „kifejlődése” óta az ember folyamatosan hat a környezetére, nem is kérdés. A természet adta határok átlépése ezért magától értetődő. Az azonban nem egyértelmű, hogy milyen legitimációs keretek között, kik, milyen cél érdekében és milyen határokat lépnek át! Vitathatatlan, hogy a propaganda és a va­lódi cél nem fedi egymást, ezért a populáris térben az emberek eleve meg vannak zavarodva, hiszen félre vannak informálva a valódi célról. „Az ember folyamatosan hat a környezetére” – erre hivatkozni olyan általánosítás, amely elkendőzi azoknak a techno-tudományoknak a ka­pitalizmusba ágyazottságát, melyekről szó van, és amelyek nem csak hatnak a környezetükre, de a génmanipuláció esetében fajok ezreinek és fajták tízezreinek strukturálják át az örökítő anyagát. Jeremy Rifkin (1998) ezt nevezte „új bio-ipari genezisnek”. Ma a kérdés éppen az, hogy a határokat ki húzhatja meg? Ez a kérdés végül is a neoliberaliz­mus gyökérproblémájára világít rá, hiszen a dolog pikantériája, hogy a virtualitás logikája (vagy ez éppen a neoliberalizmus logikája lenne?) szerint éppen, hogy nincsenek határok! Amennyiben mégis lenne, akkor milyen alapon húzzunk meg egyáltalán határokat? Etikai alapon? Vagy a techno-tudomány kísérletezése legitimebb, mint egy keresztény, vagy ökológiai, vagy etikai eszmerendszeren alapuló kritika?

2. „El kellene választani a tudományt annak gazdasági felhasználásától.” Ezt még elméletben sem lehet megtenni, nem hogy gyakorlatban.

Ezeknek a kutatásoknak ugyanis semmilyen más céljuk nincs, mint a gazdasági felhasználhatóság. A felhasználás-központú kutatások a monopolkapitalista játékszabályoknak vannak kiszolgáltatva, akár álla­mi, akár piaci megrendelésekről van szó. Az „igazság feltárása” teljes mértékben alá van rendelve a tőkének, így a jelmondat: igaz az, amiből profitot lehet termelni. Az „élettudományok” rendszerfüggetlenségének mítoszát semmi sem bizonyítja jobban, mint a kaliforniai Berkeley egye­tem felvásárlása a British Petroleum által, vagy éppen a kutatóknak az a közössége, akiket szakmai kikezdhetetlensége (vagyis akik nyíltan felvállalták a kritikát kutatási eredményeikre alapozva) miatt politikai meghurcolás ért, és akiket tudományos minőségükben teljesen lejárattak az elmúlt években – elég csak Pusztai Árpádra vagy Ignacio Chapelára gondolnunk (Verhaag 2009). A genetikai manipulációra irányuló kutatá­sok 95%-át az ipar finanszírozza, pusztán 5%-uk független – mondják ugyanezek a kutatók. Ha nem fogadjuk el, hogy a techno-tudományt maradéktalanul kisajátította a globális tőke, akkor könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy tőle várjuk a megoldást egy olyan válságra, melynek maga is előidézője.

3. „Az alternatíva megfelelő szabályozási környezet és piaci kezdemé­nyezések állami támogatással való kiegészítése/kiváltása.”

A FAO Genetikai Erőforrások Bizottságának 13. ülésén, 2011 júliusá­ban az Európai Regionális Csoport (EU plusz a régiós országok, mint Norvégia, Svájc, Törökország stb.) tagországai a következő álláspontot képviselték a genetikai erőforrások és a biotechnológia viszonyának tárgyalásakor: „A genetikai erőforrások bizonyos molekuláris leírásában a szektor-specifikus követelmények és technikai protokollok kidolgozá­sának tekintetében azon az állásponton vagyunk, hogy ezek a köve­telmények és protokollok könnyedén meghaladottá válnak a mai gyors tudományos és technikai fejlesztések miatt. Ezért ezek a követelmények és protokollok csak nagyon rövid ideig lennének érvényesek. Az erőforrá­sokat égetőbb feladatokra kell félretenni.” (FAO 2011) Az igény tehát arra vonatkozik, hogy a molekuláris leírásban ne legyen semmiféle szakmai protokoll vagy követelmény, hiszen ezeket meghaladja a tudomány gyors fejlődése. Tudni kell azt is, hogy ami a genetikai erőforrásokat illeti, az EU döntéselőkészítő munkacsoportjaiban a legerősebb tagállamokat a leg­nagyobb vetőmag előállító cégek (Monsanto, BASF, Syngenta) képviselik és tárgyalnak a nevükben. Természetesen nem csak Európában van ez így. A fent idézett álláspont így nem meglepően azt juttatja kifejezésre, hogy (a cégek) semmiféle szabályozást nem látnak sem megvalósítható­nak sem kívánatosnak ezen a téren – érthető módon, hiszen ez gátolná a technológiai fejlődést. Az uralkodó játékszabályok alapján ráadásul olyan nemzetek feletti intézményhálózat (nemzetközi egyezmények, WTO, UPOV, WIPO, FAO stb.) irányít és hozza a döntéseket, melyekkel szemben az államok eltörpülnek és védtelenné válnak. Az csak hab a tortán, hogy az államok részéről legtöbbször menedzserek képviselnek olyan ügyeket, amelyekből a szakmai krém kiszorult már a döntéshozatali folyamatok előtt. Naivitás lenne ugyanakkor azt gondolni, hogy a jogi szabályozás ritmusa fel tudná venni a versenyt a biológiai és genetikai mezőben végbemenő szennyezés ritmusával. Hogyan várhatjuk el, hogy bármilyen ellenőrizhető szabályozási környezet épüljön ki egy olyan fe­nevad esetében, amelyik a legtöbb esetben genetikai értelemben nem ismeri a határokat, miközben mi azzal vagyunk elfoglalva, hogy az úton melyik kereszteződésbe tegyünk ki egy táblát, mondván „Behajtani csak engedéllyel!” A tapasztalatok azt mutatják, hogy az államok képtelenek megállítani törvényekkel azt a genetikai lavinát, ami a piaci agresszivitás gyümölcse, és ami a természetes rendszerek teljes genetikai átkódolását fogja jelenteni.

Tudomány és etika – avagy van-e mód bármilyen határ felállítására?

Az egyetlen valódi határt ebben az elszabadult játékban az etika tudná megszabni, de beszélhetünk-e ma etikáról egy olyan területen, mely teljesen autonómmá vált – vagyis túllépett a társadalmi és politikai el­lenőrizhetőség kapuján? A mai techno-tudomány és az etika viszonya leginkább olyan, mint egy kutyáját sétáltató 12 éves kislány: a kutya veszett, a kislány a loholó kutya után rohan pórázzal a kezében, miköz­ben egy leszívott cigarettavéget pöccent el a járdán… A kutya a techno-tudományt, a kislány a techno-tudományban hívő kutatói közösséget, a cigaretta az etikát jelképezi. Helyes esetben ez a kép így nézne ki: egy gyönyörű kutyát (tudomány) sétáltat egy felnőtt ember (kutató), ahol az etika maga a póráz, amivel okosan vezeti hű társát egy felelősen gon­dolkozó és cselekvő személy. Védi a kutyát, védi magát és védi többi embertársát. Az etikának viszont a logikai sor elején kell lennie, mert különben az ember csak fut az események után, ahogy azt a cigaret­tázó lány esetében is láthatjuk. Ez lenne ugyebár a sokat hangoztatott elővigyázatosság elve.

Genetikai gyarmatosítás – avagy a valóság lecserélésének művészete

A gyarmatosítás tapasztalatait nem nehéz belátni: mindig is volt, most is van, mindig is lesz. A módszerek változnak, és egyre tökéletesebbé válnak. A gyarmatosítás logikája – leegyszerűsítve – minden esetben az erőforrások (humán, természeti, pénzügyi stb.) megszerzésének tudományos megszervezését célozta és célozza ma is. De mi történik a leigázás után? A zapatisták szócsöve, Marcos (2008) szerint minden gyarmatosító háborúnak ugyanazok a lépcsőfokai, és ezek csodálatos módon a kapitalizmus vezérelveivel is egybeesnek: „Minden egy új rend nevében: a kapitalista világpiac nevében. Ha nem tévedek, ez éppen az, amit egy gyarmatosító háború is tesz. Vagyis meghódít, lerombol, elnéptelenít, rekonstruál, benépesít és újrarendez.” Ma a genetikai gyar­matosítás ebben a tekintetben a hatékonyság olyan fokát éri el, amelyről álmodni sem mert volna egyetlen nagy hódító nép sem. A genetikai gyar­matosítás ugyanis közvetett módon piszkál csak bele annak a népnek az életébe, amelyik az adott genetikai értékeket (növényeket, állatokat) fenntartja. Ma a genetikai gyarmatosítók a történelmi gyarmatosítóktól ugyanis éppen azt tanulták meg, hogy mielőtt tökéletesen likvidálnák az elsődleges valóság elemeit (az érintetlen, manipulációmentes termé­szetet, az őslakos népeket, kultúrákat stb.), azelőtt le kell szívni ennek a valóságnak az alapvető alkotóelemeit (genetikai alapok), hogy azután ezeket felhasználva lehessen (re)konstruálni a második valóság anyagi szféráját is. Ennek legelemibb példái a genetikailag módosított élőlények tárházai, melyek egy jövőbeli „mesterséges biodiverzitás” (Marliére 2011) alapját képezik.

A virtualitás logikája lényegében tehát nem jelent mást, mint hogy azt a világot, amelyben évezredekig létezett a teljes élővilág, beleértve az emberiséget is, le kell cserélni egy mesterségesen újraépített (rekonst­ruált) világra. Az uralkodó diskurzus arra hivatkozik, hogy egy olyan, az összes elemében érintett és egymással szervesen összefüggő, és talán már visszafordíthatatlan világválsággal kell szembenéznünk, melyre egyedül és csakis a technológia képes megoldást találni (techno-fix). Az előbbi igaz, az utóbbi nem. Ebben az újraépített valóságban – ezt neveztük második valóságnak – az élet a legapróbb alkotóelemekig mes­terségesen, laboratóriumokban összeállított termékké válik. A genetikai gyarmatosítás, mely tehát a világ genetikai erőforrásainak kiaknázásán, levédésén, majd ipari méretű felhasználásán és a globális tőkepiacba való integrálásán nyugszik, a kutatói attitűdtől függetlenül egyetlen elvet követ, ami a profitszerzés elve, és amely bedarálja a legtöbb alkalmazott kutatást is ezen a területen.

André Gorz a politikai ökológia atyja L'immatériel című könyvében (2003) olyan eszmefuttatást tár elénk, amely kristálytisztán megvilágítja ennek a folyamatnak a tényleges mozgatórugóit és valódi távlatát: „A techno-tudomány társulva a tőkével az ember számára egy élhetetlen világot termelt ki. Meg kell változtatni az embert. A gépek kizárólagos­sá váltak, az emberek pedig az alanyaikká. Elvin Anderson és Bruce Reichenbach a Keresztény etika a biológiáért című könyvükben a kö­vetkezőt állítják: »Hatalmunkban áll újramodellezni az embert aszerint, amilyennek akarjuk őt a Földön. Genetikailag programozhatnánk újra az eljövendő nemzedékeket annak érdekében, hogy megfeleljenek bizonyos általános követelményeknek.« De ki az a mi? Ki fog újramodellezni kit és milyen kritériumok alapján?” Gorz történelmileg vezeti vissza azt az eszmerendszert, amely az ember „megjavítását” célozta, melyhez azon­ban az eszközök eddig nem álltak rendelkezésre. A már akut válsággal szembeni emberi impotencia ürügyén tehát genetikai átprogramozást ajánlanak fel az emberiségnek az élettudományok kutatói. Szép, új világ – újratöltve.

Áldott sokféleség

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol reggel a metrón I-Bonsaiunkon gombnyomásra tudjuk nyesni és öntözni virtuális japán fánkat, ebédre foszforeszkáló disznóhúst eszünk emberi géneket tartalmazó rizzsel és skorpiógéneket tartalmazó kukoricasalátával (Tömöri – Vay 2011), gyermekünk tejét az argentin anyatej-enzimeket termelő tehén, Rosita fogja adni, délután bekapunk egy dózis génmanipulált gyógyszert a génmanipulált ételek okozta új betegségünk meggyógyítására, és este a parkban önmaguktól világító fák fogják helyettesíteni az utcai lámpákat, ahogy hazamegyünk az irodából. A virtualitás (géntechnológia) banális játékszerei ezek, melyek banalitásuknál fogva altatják el az embereket és teszik ki őket egy fentebb említett, sokkal alapvetőbb átalakításnak. Tetézve mindezt azzal, hogy mind a természetes élőlények, mind pedig a genetikailag módosított élőlények egy átláthatatlan magántulajdon­-rezsim alá fognak tartozni, ami csak akkor derül ki az egyén számára, amikor egy genetikai gyarmatosítással foglalkozó cég ügynöke udvaria­san bekopog ajtaján és jogdíj fizetésére szólítja fel, mert kukoricájában, malacában, kutyájában, vagy gyermekében (netán saját magában) a cég tulajdonában álló gén van. Majd lesznek természetesen gén-hackerek is, akik meghackelik a cégek levédett génjeit; meg apróbb vállalkozások, amelyek olcsóbb jogdíjat fognak felszámolni egy-egy kincset érő génért.. Ezt a világot és ilyen jövőt akarunk?

Látnunk kell, hogy akármennyire izgalmasnak és sokfélének tűnik is a fenti felsorolás, az egyedüli biztos megállapítás, amit tehetünk a génmó­dosítást illetően, az, hogy a biológiai sokféleség drasztikus csökkenését vonja maga után. Ma már nem újdonság, hogy a biológiai sokféleség Földünk ökológiai egyensúlyának az alapja, az ökoszisztémák ellenálló képességének egyik legfontosabb záloga. Minden őszinte kutató azt is tudja, hogy az Európai Unió által kitalált koegzisztencia valójában mítosz. A génmanipulált élőlények mellett az idegentermékenyülő növények esetében a GM-mentesség megtartása teljességgel lehetetlen olyan izolációs távolságban (kukorica esetében ez általában 400 m), amely jelenleg hatályos az EU tagországaiban.

A kérdést így is fel lehet tenni: természetes biológiai sokféleséget szeretnénk, vagy genetikailag módosított élővilágot? A kettő között bi­zony vagy kapcsolat áll fenn, nem és. Ha nem akarunk génmódosított élővilágot, akkor viszont el kell gondolkodni azon, hogy kell-e egyáltalán engedélyezni az azt eredményező kutatást? Lehet, hogy a kérdés későn érkezik, de még nem késő válaszolni rá.

Hivatkozások

Anderson, Elvin – Reichenbach, Bruce 1995: On Behalf of God: A Christian Ethic forBiology. Grand Rapids (Mich.), William Erdman

ETC Group 2011: The New Biomassters. Synthetic Biology and the Next Assault on Biodiversity and Livelihoods http://www.etcgroup.org/en/node/5232

FAO 2011: Módok és eszközök a biotechnológia használatának és integrálásá­nak lehetőségéről az élelmezési és mezőgazdasági célú genetikai erőforrások megőrzésének és felhasználásnak területén. A FAO Genetikai Erőforrások Bizottságának 13. ülése, Róma, 2011. július 18-22. Az Európai Regionális Csoport (ERG) álláspontja.

Gorz, André 2003: L'immatériel. Connaissance, valeur, capital. Paris, Editions Galilée

Marcos, (Subcomandante Insurgente) 2008: Entre el árbol y el bosque. Contrahistorias, N°10, 2008

Marliére, Philippe 2011: Prométheusz, Pandora és Petri. Eszmélet 89 (2011. tavasz), 112-115.

Rifkin, Jeremy 1998: Le siécle biotech, Le commerce des génes dans le meilleur des mondes. La Découverte, 21.

Tömöri Balázs – Vay Márton 2011: Génmódosított tudósok. Népszabadság, 2011. augusztus 13.

Verhaag, Bertram (film) 2009: Scientists under attack.