Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek, Napvilág Kiadó, Budapest, 2010

Írásomat kezdhettem volna a Húsz év után sorozat szerkesztőjének, Föl­des Györgynek az előszóban szereplő kérdésével: az elveszett illúziókról szól-e az utolsó húsz évünk? A rendszerváltás kritikai olvasata – mon­danom sem kell – nyilvánvalóan nem új az Eszmélet olvasói számára. Sokan, sokféleképpen megírták már, hogy illúzió volt abban reménykedni, miszerint a kelet-európai „megkésett" fejlődés problémája megoldható a globális kapitalista rendszerbe való hirtelen és teljes integrációval. Mind­ehhez Magyarország az „átmenet" dogmatikus, szélsőségesen liberális módját választotta, szemben például Csehországgal vagy Szlovéniával (az utóbbiban ma is igen fontos az állami tulajdon).¹ A neoliberális modell – eufemisztikusan fogalmazva – óriási társadalmi és emberi „költségeit" ehelyütt nem részletezem, hiszen a kötet ismertetése során azokról még lesz szó. Az egypártrendszert kétségtelenül felváltotta a többpártrend­szer és a parlamenti demokrácia – de húsz év után továbbra is kérdés marad, hogy ez ma mennyire számít értéknek (esetleg kárpótlásnak az elvesztett életszínvonalért), ha a választópolgárok jelentős része sajnos mobilizálható olyan jelszavakkal, miszerint 1989-ben nem történt meg a „valódi" fordulat, és új forradalomra van szükség. Hasonlóképpen elgon­dolkodtató a szélsőséges, kirekesztő és antidemokratikus nézeteket valló Jobbik előretörése a harmadik legerősebb pártként – ami szintén arról tanúskodik, hogy egy jelentős kisebbség számára még a demokratikus intézmények erőteljes korlátozása is elfogadható lenne, ha „cserébe" sikerülne megállítani a középosztálytól való egyre nagyobb mértékű leszakadásukat, illetve elkerülniük a teljes marginalizálódást.

Ferge Zsuzsa könyve a mai mainstream szociológiában nem „divatos" könyv, az adott politikai feltételrendszerben pedig még kevésbé lehet az. Műfaját tekintve: ahogyan írója meghatározza, kísérleti esszé. Kísérlet a rendszerváltás utáni Magyarország társadalmi struktúrájának megraga­dására, illetve annak – legalábbis vázlatos – végiggondolására, milyen

„nagy" kérdéseket kellene megoldania egy új társadalompolitikának. A könyv – noha sem műfaja, sem terjedelme nem súlyos – nagyon sok szempontból példaértékű, és a recenzens reméli, hogy haszonnal fogja forgatni nemcsak a társadalomkritika iránt nyitott olvasó, hanem a hazai szociológusok új generációja is. Miért tartom példaértékűnek és fontosnak ezt a könyvet? Ferge Zsuzsa azon szerzők egyike, aki a rendszerváltás után is hű maradt – mind intellektuálisan, mind pedig értékválasztásaiban – ahhoz a kritikai irányzathoz, amelynek elkötelezte magát. Ezt mindenkor olyan következetesen képviselte, ami a magyar szellemi életben – ráadásul egy nagyon „politikaérzékeny" területen – már önmagában példaértékűnek számít. A tudományos vizsgálódás tárgyának kijelölése – ha elfogadjuk a weberi megközelítést – maga is értékválasztás. Ferge Zsuzsa ebből a szempontból is következetesen tartja magát ahhoz az egész akadémiai munkásságát és kiemelkedő pályafutását meghatározó alapállásához, amelyet így határoz meg: „Magam a társadalom jellegének, minőségének meghatározásánál mindig a fizikai és társadalmi életesélyek eloszlását tekintettem kiemel­ten fontos társadalmi jelenségnek, vagyis azt próbáltam megérteni, mi befolyásolja azt, hogy milyen hosszan, milyen egészségi és mentális állapotban élünk, illetve hogy mi befolyásolja azt, hogy milyen életet tudunk magunknak elképzelni, és mennyire vagyunk képesek ezt a választást – a nem választás is választás – befolyásolni, azaz saját sorsunkat alakítani."²

Itt érdemes megállni egy pillanatra, és felidézni – ha nagyon vázlato­san is – az 1960-as évek magyar szociológiájának helyzetét. Egyfelől „elit" tudomány volt, hiszen azt ígérte, hogy egzakt, empirikus adatokat, konkrét tényeket ad a társadalom tervezéséhez – amire a kommunista vezetők nagyon is fogékonyak voltak. Másfelől viszont mindig körülleng­te a szociológiát a gyanú, hogy fellazítja a marxista-leninista dogmává merevedett legitimációs ideológiát – amivel egyébként a rendszerváltás után is összetévesztik a marxizmust mint módszert.³ A félelem nem volt alaptalan: pontosan ez történt. Az 1960-as évek rétegződésvizsgálatai azt igazolták, hogy az államszocializmusban nem szűnik meg az egyenlőt­lenség – Ferge Zsuzsa kitűnő kutatásai megmutatták, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket az iskola továbbra is reprodukálja -, továbbá az is kiderült, hogy tarthatatlan a két osztály, egy réteg modell (munkásság, parasztság és az értelmiség) a társadalom leírására. A Ferge Zsuzsa által kidolgozott munkajelleg-csoportok nemcsak a hazai szociológia nagy teljesítményét jelentik, hanem azt is, hogy a kutató akkor is szembe mert menni az árral, amikor az nemcsak, hogy nem volt „divatos", de a hazai tudományos egzisztencia elvesztésével is járhatott.

Mindezt azért érdemes felidézni, mert a Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek egyenes, mondhatni szerves folytatását jelentik Ferge Zsuzsa korábbi kutatásainak. Szociológusként ma egyáltalán nem di­vatos struktúráról vagy rétegződésről beszélni Magyarországon. Holott érdemes lenne feltenni azt a kérdést, ami a '60-as években is aktuális lehetett: ha a szociológia mint tudomány lemond kritikai irányultságáról, akkor mi marad belőle?⁴ Ferge itt is továbbmegy, és a rendszerváltás tapasztalatai birtokában teszi fel a kérdés másik felét, ami a '60-as években kimaradt a vizsgálódásból, (pedig az magát az államszocia­lizmus értelmezését is árnyalja, pontosabban segít megmagyarázni, hogy miközben a „kommunizmus" sokak szemében úgy jelenik meg, mint „ősbűn", minden bajok forrása, addig a történelmi emlékezetben a kommunizmus „közutálata" mellett párhuzamosan jelen van egy erős nosztalgia a Kádár-korszak iránt): „A feltáró munkát tisztességesen elvégeztük, sőt a hatvanas évek vége felé odáig is eljutottunk, hogy fel­mutassuk, továbbra is van szegénység. Nem tettük fel azonban a kérdés másik felét, ami akkor mameluk-magatartásnak tűnt volna, azt ugyanis, hogy miért és hogyan csökkenhettek az egyenlőtlenségek – és ezzel a szegénység – olyan radikálisan a háború előtti Magyarországhoz képest. Erre máig nincs igazán érvényes válaszunk."⁵ Én ehhez hozzátenném, hogy érdemes volna „ideológiamentesen" megvizsgálni az MSZMP tár­sadalompolitikáját. Miközben az a maximális program kétségtelenül nem teljesült, amit a párt hirdetett, meg kellene vizsgálni: mi az, ami teljesült belőle?⁶ Ferge Zsuzsa kitűnő szociológiai érzékkel említi a GYES szüle­tését. Példája azért nagyon jó, mert pontosan látja, hogy „a politikai és alkalmasint gazdasági érdekeken túl kinél milyen humánus és szocialista meggyőződés motiválta az ilyen irányú szándékokat".⁷

A kérdés második fele összefügg a rendszerváltással kapcsolatos tömeges illúzióvesztéssel, amelyről írásom elején esett szó. Az új tu­lajdonos osztály kialakulásával sok kitűnő magyar szerző foglalkozott, ezért erre nem térek ki, egy megjegyzést leszámítva.⁸ Miközben szo­kás arról beszélni, hogy a „kommunista elit" átmentette magát, Szalai Erzsébet lényeglátóan a késő Kádár-kori technokráciáról beszél. őket vélhetően már ekkor sem a párt ideológiája vezette – és itt hadd idézzem a kötetet bemutató Somlai Péter szép hasonlatát: nem a szívük mélyén voltak ők kapitalisták, hanem az érdekeik mélyén voltak azok. Hogy voltak-e alternatívák, az nagyon messzire vezető vita. Itt csak annyit érdemes megállapítani, amit Ferge ekképpen összegez: „[…] strukturáló szempontból a hatalmi viszony domináns helyét a tőkeviszony vette át a piaci társadalomban. […] A tőketulajdon mellett a munkaerőpiachoz való viszony vált a társadalmat átstrukturáló és egyben az életesélyeket a korábbinál jobban differenciáló tényezővé. A két viszony együtt meg­határozza, milyen módon, milyen mértékben, milyen jogcímen jut, vagy nem jut az ember a létfenntartás forrásaihoz."⁹ Míg a képlet egyik fele, a magántulajdonosi osztály kialakulása adott, Ferge Zsuzsa rámutat arra a tényezőre, amin a hazai társadalompolitikának nemcsak javítania lehetne, hanem kötelessége lenne javítani: és ez az Európában kirívóan alacsony foglalkoztatottság. 2008-ban 23,2%-kal kevesebb állás volt Magyarországon, mint tizenkilenc évvel korábban.¹⁰

Ferge Zsuzsának nem véletlenül „vesszőparipája" a magyar társada­lomban a foglalkoztatottság. A szerző ugyan kísérleti esszéként határoz­za meg a könyv műfaját, de nem spórolja meg az igényes elméleti beve­zetőt. Ebből kiemelném a habitus fogalmát, mint ami közvetítő szerepet játszhat a struktúrák változásában, és nem pusztán újratermelésében. A habitus Bourdieu-nél – mint az közismert – bizonyos tartós beállítottságok vagy inkább hajlandóságok, diszpozíciók rendszere. A megfelelő habitus kialakítása azonban – a szocializációs folyamatok¹¹ eredményeként – az emberek egy meghatározott csoportját képessé teszi arra, hogy reflexí­ven álljanak hozzá a valósághoz, és alkalmazkodjanak a megváltozott feltételekhez. Ferge Zsuzsa szemléletes példát hoz: az államszocia­lizmusban diktatórikus törvényekkel is kényszerítették az embereket a rendszeres munkavállalásra. Az államszocializmusban szocializálódott segédmunkás – elvesztve ezt az állami hátteret – néhány sikertelen próbálkozás után valószínűleg feladta, beletörődött abba, hogy tartósan, vagy örökre kiesett a munkaerőpiacról. Ennek következménye az elkerül­hetetlen marginalizálódás. Ami ennél is rosszabb, generációk nőnek fel, akik abba a helyzetbe „szocializálódnak", hogy szüleik egész nap otthon ülnek, vagy legfeljebb rosszul fizetett, alkalmi munka jut nekik. Az így kialakult habitus – ami a beletörődést, a lemondást, vagy a normasértő viselkedés fenntartását részesíti előnyben – végleg bezárja az ördögi kört, és teret kap az a civilizációs-rasszista érvelés, ami a szegényeket okolja embertelen vagy emberhez nem méltó életkörülményeikért.

Ugyanezt fogalmazhatjuk meg az iskolai nevelés tekintetében is. Hadd utaljak itt Paul Willis magyarul Skacok címen megjelent klasszikusára, ami bemutatja, hogyan „nőnek bele" a munkásgyerekek a munkáslétbe: ők maguk is lemondanak a továbbtanulásról, mert az iskola és a közvet­len környezetük eleve így szocializálja őket. Miközben számos ország sokat áldozott arra, hogy az iskolai nevelés kiegyenlítőbb hatású legyen, addig a rendszerváltás utáni Magyarországon ezek a különbségek nagyobbak, mint valaha. Továbbmenve, egyenesen azt mondanám: az „elitnevelés" nem elsősorban ténybeli ismeretek átadásáról szól, mint inkább az elit öntudat kialakításáról. Vagyis pontosan arról a reflexív habitusról, ami az emberek egy bizonyos csoportját arra „képesíti", hogy sikeresen alkalmazkodjanak a körülményekhez, míg másokat – ez az az oldal, amit Ferge Zsuzsa soha nem tévesztett szem elől, és ebben a könyvében is nagyon következetesen és szakmai lelkiismeretességgel végiggondolt – arra kárhoztat, hogy „reprodukálják" (esetleg súlyosbítva) az öröklött hátrányokat. Az esélyegyenlőség javítása nem lehetséges a foglalkoztatottság növekedése nélkül – e nélkül a mai Magyarországon nincsen érdemleges társadalompolitika. Ferge Zsuzsa nagyon sok időt és energiát áldozott arra, hogy ezt megértesse a magyar kormányokkal – az eredmény, sajnos, önmagáért beszél. Ez azonban nem a könyv hibája.

A kutató a fentiek alapján (tőke- és munkaviszony) felrajzolja a magyar társadalmi struktúra modelljét. Ebből két dolgot szeretnék kiemelni. Az egyik az, ahogy Ferge Zsuzsa a munkásosztály strukturális helyzetét elemzi.¹² Azt gondolom, teljesen igaza van, amikor a munkásokat „ka­kukktojásnak" tekinti a hierarchiában. Az alsó-, felső-, illetve a közép­osztályba való tartozás ugyanis egyértelműen kijelöl egy társadalmi helyzetet, míg a „munkás" besorolás sokak számára egyaránt jelentheti mind az alsó- mind pedig a középosztályba való tartozást. Én pontosan ebben látom a mai munkásosztály ambivalens helyzetét. Hiszen mit is je­lent munkásnak lenni akkor, amikor megszűnt a hagyományos nagyipar? Munkás-e például az a vízvezeték-szerelő, aki vállalkozóként dolgozik? Vagy munkások-e a szolgáltató szektor többnyire alacsonyan fizetett, rutin szellemi munkát végző munkásai? És ami még fontosabb: mi hat az ő tudatukra? A középosztály „felfelé való igazodásának" kényszere, vagy pedig kialakulhat körükben valami közös sorstudat?¹³ Ezek a kérdé­sek túlmutatnak a könyv témáján – de úgy érzem, a szerző szociológiai érzékenysége itt (ti. a munkásosztály beemelése a struktúrába) nagyon mélyen megmutatkozik.

A másik, amit ki szeretnék emelni, a szerző becslései. Ferge Zsuzsa hangsúlyozottan bizonytalan becslései szerint 45-50% lehet a vesztesek aránya, 30-35% helyzete nem javult, de nem is romlott az elmúlt húsz év folyamán, és végül a nyertesek aránya 20-25% lehet. Ami nagyon elgondolkoztató, az a szegénység „tartóssága": egy 3000 fős panel­vizsgálat alapján azok, akik 1992-ben szegények voltak, többségükben (60%) tizenöt év után is azok maradtak, és csak 7%-nak sikerült jobb módba kerülnie. Ezek nagyon elszomorító adatok, és megerősítik azo­kat a feltételezéseket, amelyek szerint a magyar társadalom a mobilitás szempontjából egyre zártabbá válik. Ha ez így van, akkor érthetőbb a Kádár-korszak ambivalens megítélése (az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kormányzás iránti vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával).

A könyvet tehát összességében csak méltatni tudom. Mindössze egy kritikai megjegyzésem lenne, és ez azoknak a nemzetközi, globális há­lózatoknak a háttérbe szorulása az elemzésben, amelyek beleszólnak a magyar társadalmi struktúra alakításába. Ide sorolom a multinacionális vállalatok megjelenését, de a külföldi munkavállalás egyre nagyobb arányát is. Hogyan jelenik meg a globalizáció a mai magyar társadalom szempontjából? Hogyan hat a habitusra a több éves külföldi tapasztalat? Mit jelent ez az életesélyek szempontjából? Javítja-e az itthoni lehetősé­geket (és ezáltal – ha kiterjedt – akkor valamelyest meg tudja változtatni a struktúrát), vagy tulajdonképpen nincs hatása a kialakult struktúrára? A sort természetesen lehetne folytatni, de nem lenne tisztességes számon kérni a könyvön az összes nagy társadalmi kérdés megválaszolását. Ferge Zsuzsa munkája olyan kérdéseket vet fel, amelyek az államszoci­alizmus és az elmúlt húsz év (újra)értékelésében is fájdalmasan aktuá­lisak. Csak reménykedni lehet abban, hogy a könyv legalább elindít egy társadalompolitikai útkeresést.

Jegyzetek

¹ Csak utalni szeretnék ehelyütt Krausz Tamás és Szalai Erzsébet kiemelkedő munkásságára. A világrendszer-kutatás egyik kitűnő mai példáját nyújtja Szigeti Péter: Világrendszernézőben: Globális „szabad verseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma (Budapest, Napvilág Kiadó, 2005).

² Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek (Budapest, Magvető Kiadó, 2010), 28. Kiemelés – F. Zs.

³ A szociológia hazai intézményesüléséről az államszocialista időszakban igen tanulságos képet fest Hegedüs András: Élet egy eszme árnyékában (Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1989).

⁴ Ezt a véleményt az amerikai szociológiában igen következetesen képviseli Michael Burawoy, lásd Public sociology című programadó írását.

⁵ Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok…, 71. Kiemelés – B. E.

⁶ Hadd hozzam fel itt példaként a munkáspolitikát. Földes György kitűnő vázlatát adja ezen politika fő vonalainak: Hatalom és mozgalom 1956-1989 (Budapest, Reform Könyvkiadó – Kossuth Könyvkiadó, 1989).

⁷ Uo. 72.

⁸ Példaként említem Szalai Erzsébet és Szelényi Iván híres elitkutatásait.

⁹ Ferge Zsuzsa: Struktúra és mélyszegénység. In: Kovách Imre (szerk.): Tár­sadalmi metszetek (Budapest, Napvilág Kiadó, 2006), 479-500.

¹⁰ Mark Pittaway: „Workers and the Change of System", in After twenty years, Nemzetközi konferencia. Budapest, 2010. január 15-16. (Budapest, ELTE – Politikatörténeti Intézet.)

¹¹ Külön szeretném kiemelni Somlai Péter rendszerváltás utáni kutatásait a megváltozott szocializációról. Vö. Somlai Péter (szerk.): Új ifjúság (Budapest, Napvilág Kiadó, 2007).

¹² Itt szeretném kiemelni Szalai Erzsébet modelljét, aki úttörő módon foglalkozott a rendszerváltás utáni munkásosztály struktúrájával. A kutató megkülönbözteti a hazai szektorban, jobbára lemaradt infrastruktúrában dolgozó, „buheráló" munkásokat a multinacionális vállalatok jobban fizetett alkalmazottaitól. Ugyanakkor hangsúlyozza a munkásság erősen differenciált jellegét és a hazai szakszervezetek gyengeségét, mint két olyan faktort, ami jelentősen megnehezíti a munkásság „tudatos" osztályformálódását. Vö. Szalai Erzsébet: „Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság", Kritika, 2004, 33/9.

¹³ Szeretném itt megköszönni Angelusz Róbert kritikai megjegyzéseit.

Felhalmozás, vagy megélhetési biztonság? – régi dilemma a polgári nemzetgazdaságban. Az előbbi győzelmének ára: nemcsak a gazdasági és társadalmi, hanem a planetáris biztonság elvesztése.

Az emberek többsége nem olvas filozófiát.
De következik-e ebből, hogy nem kellene
– a mindennapi életben hasznosítható –
filo­zófiát a többség számára is érthetően írni?

 

Beszélgetésrészlet egy budapesti üzletben, 2010 augusztusában. (Je­lenet három hangra.)
–  Ezerhatszáz forint lesz összesen.
–  Tudnak visszaadni kétezerből?
–  Itt van háromszáz a kasszából.
–  Hagyd, adom a pénztárcámból. Tessék a négyszáz vissza.
–  A háromszáz a kasszába vissza.
–  Mindent vissza.
–  Azt nem mondjuk. Az veszélyes.
–  Később még mondjuk. Majd ha lezárták a határokat.

I. „Hitel nincs!"

„Hitel nincs" – virított annak idején a kocsmákban. Hitel nincs, vagyis hitelből nem lehetett szomjúságot oltani. A felirat üzenete: előbb a munka (a pénzszerzés), azután a pénz elverése (az italozás). Hitelből ma sem nagyon lehet őszintére inni magunkat – legalábbis nem a kocsmáros hiteléből.

De ami kicsiben nem működik, az működik nagyban: életünk kelleme­sebbé tétele céljából bankhitelekhez folyamodunk. Többnyire sikerrel. (A magánszemélyektől felvett uzsorakölcsönre – mint a banki hitelezés kistestvérére – itt nem térek ki.)

Miért éri meg a banknak az, ami a kocsmárosnak nem? Miért ad pénzt az egyik „hozom"-ra, míg a másik nem?

Első megközelítésben azért, mert az egyiknek van erre pénze, a másiknak pedig nincs. Az egyiknek erre van pénze, a másiknak pedig erre nincs. Nem nehéz elképzelni, hogy valakinek nincs arra pénze, hogy másoknak kölcsönadja. Az emberek többségének saját használatra is kevés a pénze. Azt sem nehéz megérteni, hogy ha valaki fölösleges pénzzel rendelkezik, azt megpróbálja minél magasabb kamattal fialtatni. Olyan társadalomban élünk, amely – többek között – az alábbiakra szocializál:

1. Az az értékes ember, akinek sok pénze van. Pénzért bármi meg­kapható – pusztán mennyiségi (pénzmennyiségi) kérdés az egész. Olyan társadalomba születünk, amely leginkább a pénz nyelvét érti.
2. Az az egészséges gazdasági viselkedés, ha vagyont szerzünk, és azt minden határon túl gyarapítjuk, növeljük.
3. Csak akkor érezhetjük magunkat biztonságban, ha pénzt (vagy könnyen pénzre váltható javakat) halmozunk fel, raktározunk el idős korunkra, nehezebb időkre stb. Más esélyünk nincs a túlélésre. Aki pénzt gyűjt, az biztonságot gyűjt.

Nem logikátlan, hogy ha ilyen a világ, akkor – a munkajövedelem, a ter­melői profit és különböző járadékok mellett – külön jövedelemformaként rögzül a kamat, és önálló foglalkozássá szilárdul a hitelezés. Nem logi­kátlan, hogy a történelem során külön intézmények jönnek létre, amelyek pénzgyűjtéssel és pénzkölcsönzéssel foglalkoznak – erre szakosodnak. Mivel nagy hasznot hoz, már bő száz éve jellegzetes társadalmi intéz­ménnyé erősödött a hitelrendszer.

A bankok működése sem a bankárok, sem az ügyfelek felől nézve egyáltalán nem logikátlan. De első pillantásra nem tűnik logikusnak, hogy a bankok olyan kölcsönöket is nyújtsanak, amelyeket nem kapnak vissza; amelyekből nem nyereségük, hanem veszteségük származik. Márpedig az utóbbi évtizedekben nem ritkán ez a helyzet. Az elemzők leírják az ismétlődő pénzügyi krízisek folyamatát. A bankok kölcsönöznek a hozzá­juk forduló megbízható ügyfeleknek. Azután különböző reklámfogásokkal megpróbálják hitelfelvételre ösztönözni a vonakodókat is. De kezdetben óvatosan hiteleznek: csak olyanoknak adnak kölcsön, akik megfelelőnek tűnő fedezettel (stabil üzleti tervvel, biztos jövedelemmel, ingatlanfede­zettel stb.) rendelkeznek. Később, ahogy fogynak a jó adósok, kiterjesztik az ügyfélkörüket, és megszaporodnak a kockázatos ügyletek. (Navigare necesse est – úgy tűnik, a pénznek is állandóan utaznia kell.) Az ügyfél bekopog; pénzügyileg nem túl bizalomgerjesztő, de nem is teljesen esélytelen, hogy törleszteni fog. Nem megbízható adós, de nem is fogja eleve elszabotálni a visszafizetést. Minden bizonnyal hozzá fog jutni a kért pénzhez.

A következő fázisban megfordul a helyzet. Már nem az ügyfél kopog be a bankba, hanem – képletesen szólva – a bank szalad az ügyfél után, hogy kedvezőbbnél kedvezőbb hiteleket tukmáljon rá. Olyan kép kerekedik ki, hogy elsődlegesen a banknak van szüksége hitelfelvevőre, és nem az ügyfélnek hitelre. Mintha lételemétől, életjeleitől fosztanánk meg a bankot, ha nem kérünk tőle kölcsön. Másként fogalmazva: mintha azzal büntetnénk, hogy nem veszünk föl tőle hitelt.

Érthető, hogy a banknak szüksége van a nyereséget hozó ügyfél­re. Belőle él. Nehezebben érthető, hogy miért éri meg a banknak a nemfizető adós. Miért nem éri meg a kocsmárosnak, és miért éri meg a banknak?

Kettejük között az egyik különbség, hogy a kocsmáros a saját pén­zét kockáztatja, a bank pedig nem. Egyrészt, a kocsmáros döntően a magánvagyonával üzletel, amivel személyes a kapcsolata. A bank viszont döntően a betétesek – a neki „hitelezők" – pénzével dolgozik. A tőkéje személytelen, idegen. Másrészt, a kocsmáros ténykedését befolyásolja a tényleges vagyona. Ha uzsorakamatra hitelezne, akkor is „tisztességesen" tenné: kézzelfogható, létező dolgot kölcsönöz. A bank ellenben nagyobbrészt ténylegesen nem létező „fiktív" pénzt ad hitelbe. Működésének az állami szabályozás nagy mozgásteret, igen tág kereteket enged. A bank előírások szerinti tartaléktőkéje az utóbbi időben az amúgy sem magas 8 százalékról 2,8 százalékra csökkent – de a gyakorlatban ezt sem feltétlenül tartják be. Bizonyos esetekben a saját tőke harmincszorosa is kikölcsönözhető. Ezért azután nem különösebben meglepő, hogy ciklikusan materializálódik („anyagi erővé válik") a „fikció": valós hiányként lázad fel, és bankcsőd, pénzügyi válság stb. formájában demonstrál a realitások tiszteletéért.

Tehát a kocsmáros és a bank között nem elhanyagolható különbség, hogy az utóbbinak az is hasznot hoz, ami valóságosan nem létezik (csak – mint mondják – virtuálisan).

Vajon mi indokolhatja, hogy az állam úgy szabályozza a bankok műkö­dését, hogy Akciók elkövetésére ösztönzi őket? Mi indokolhatja, hogy az állam cselekvően támogatja egy – szakmai kifejezéssel – „buborék­gazdaság" kialakulását?

Mi indokolhatja továbbá, hogy az állam nagyrészt átvállalja a fiktív ügyletek lelepleződésének negatív következményeit? Hogy működési zavarokat, nehézségeket produkáló bankokat konszolidál? Mivel indokol­ható, hogy az állam megment olyan bankokat, amelyek fizetésképtelenné váltak, pénzügyi csődbe jutottak? Mi állhat az állam eme „jótékonysági" tevékenysége mögött? Miért fontos az államnak a bankok életben tartá­sa? Kije lehet a bank az államnak? Kije lehet az állam a banknak?

II. A hitel éltet (Felhalmozási biztonság)

Paradoxnak tűnő helyzet: ha a banknak viszket (no, nem a tenyere!), az állam vakarózik. Kije lehet az állam a banknak? Miért alakult így kettejük kapcsolata?

Olyan rendszerben élünk, amelynek motorja, éltető eleme a gazda­sági növekedés. Növekedés híján ez a társadalmi berendezkedés csak vegetál, halódik.

Vajon nem állna-e meg az ország gazdasági fejlődése felhalmozás nélkül? Vajon lehetne-e nemzeti gazdagodás új beruházások nélkül?

Vajon mennyi vállalkozói beruházás maradna el, ha nincs lehetőség hi­telfelvételre? Mire telne államkötvények kibocsátása, illetve banki hitelek nélkül az államnak? Vajon mennyivel kevesebb állami beruházás lenne, ha nem volna államadósság?

Nem kevésbé fontos a hitel intézménye a fogyasztás oldaláról tekintve. Vajon hitelezés nélkül lenne-e elég vásárló a piacra dobott árukra? Vajon nem okozna-e elbocsátási hullámot az eladhatatlan áruk tömege? Nem kellene-e – az árukereslet hiányában – üzemeket stb. bezárni? Vajon az üzembezárások nem csökkentenék-e még tovább a vásárlóerőt (a piaci keresletet)?

Hitelezés nélkül lelassul a termelés és a fogyasztás. Megáll a gazda­sági növekedés. Vajon a hitelezés rendszere nélkül nem omlik-e össze a modern nemzetgazdaság?

A polgári gazdálkodás történetének elején a gazdaság főszereplői (a tu­lajdonos vállalkozók) arra kényszerültek, hogy olcsón termeljenek. Hogy alacsonyabb bérű munkaerőt és gazdaságosabb technológiát találjanak, mint a konkurencia. Továbbá arra kényszerültek, hogy a nyereségüket félretegyék, felhalmozzák, majd újra befektessék. Termelékenység és takarékosság – ezeken múlott, hogy talpon tudnak-e maradni a sza­badpiaci versenyben, vagy pedig kihullnak. Sikerességük előfeltételét a győztes vállalkozások többnyire a szabályozatlan piac létezésében vélték megpillantani.

A termelékenység növekedésével a legyőzött konkurensek helyébe új kihívás lépett: a túltermelés. A szabályozatlan piac ugyan nem korlátozza mesterségesen a termelést – de nem is gondoskodik a kínálat és a ke­reslet összhangjáról, egyensúlyáról. A termelésnek nem a szükségletek, hanem a technológiai kapacitások szabnak határt. Kínálat és kereslet hiányzó egyensúlyát a ciklikusan bekövetkező túltermelési válságok állítják helyre. A vállalkozások gyors gazdagodásra való törekvése a ter­melés és felhalmozás folyamatossága ellen hat. A vállalkozások erőltetett felhalmozásra törekvése a rendszer stabilitását veszélyezteti: hatásaival rombolja a rendszert.

A vállalkozás – tendenciájában – a rendszer buktatója. Rendszerbuk­tató.

A rendszer azonban nem bukik. Azért sem bukik, mert a XIX. század utolsó harmadától a vállalkozások politikai támogatást kapnak a köz­ponti hatalomtól. A tőkés rendszer állama aktív, a gazdaság működését is alapvetően befolyásoló tényezővé válik. Fokozatosan megteremti a rendszer olyan szabályozását, amely elősegíti a működés állandóságát, stabilitását, így gondoskodva a profittermelés lehetőségének folyamatos­ságáról. (A félreértéseket elkerülendő: csupán szimbolikusan értendő az államnak, mint intézménynek az aktivitása. Az állam-funkciók ellátását, vagyis a tényleges aktivitást az állam működtetői végzik. Vö.: „Szolgáló állam és »szabadon lebegő « kormányzat". Eszmélet 4. 1990.)

A vállalkozások mohósága veszélyezteti a rendszer működését. A politikai állam megmenti a rendszert. A tőkés állam nem engedi meg a tőkés vállalkozásoknak, hogy ösztönös viselkedésükkel kritikus válságba taszítsák, megbuktassák a rendszert. Azzal egyengeti a felhalmozás útját, hogy korlátozza, szabályok közé tereli a vállalkozások mohóságát.

A rendszer dinamizáló eleme a vállalkozás. Eszménye a szabad piac. A rendszer stabilizálója, konzerváló, konzervatív eleme az állam. Eszköze a gazdaság (gazdasági és gazdaságon kívüli eljárásokkal történő) befo­lyásolása: egy szabályozott piac kialakítása és működtetése.

A tőkés rendszert az állam védi meg a tőkés vállalkozásoktól. Habár a vállalkozások többnyire nem ismerik el, valójában lekötelezettjei az őket korlátozó és őket segítő (őket korlátozással is segítő) államnak. Lekötelezettjei az államuknak.

A tőkés rendszer állama azonban nemcsak fékezéssel, korlátozással óvja a profitorientált struktúrát, a működés és felhalmozás biztonságát. Egyrészt folyamatosan munkálkodik a társadalmi béke megteremtésén. Heroikus erőfeszítéseket tesz azért, hogy ideiglenesen (átmenetileg, mi­nél hosszabb átmenetre) összebékítse az összebékíthetetlent: a tőkések és a munkások törekvéseit. A spontán, szabadversenyes felhalmozás (profitmaximalizálás) munkáslázadásokhoz, munkásszerveződések keletkezéséhez vezet: a bérmunkások különböző gazdasági és politikai követelésekkel állnak elő. Az állam igyekszik megakadályozni a nyílt konf­rontációt. Törvényhozással korlátozza a szélsőségesen munkásellenes gyári gyakorlatot (pl. a munkaidő csökkentése, a gyerekmunka szabályo­zása). A rendszerbe integrálódó szakszervezetek, rendszerbe integrálódó szociáldemokrata, kommunista stb. pártok tűrésével, sőt, támogatásával megszelídít, rendszerkonformmá alakít különböző munkáskövetelése­ket. Másrészt, a tőkés rendszer állama teremti meg a magántőkének nélkülözhetetlen keretfeltételeket, a vállalkozások számára szükséges infrastruktúrát. Létrehozza és működteti a tőkés magántulajdont képviselő jogrendet – szállítva ezzel a vállalkozásoknak az igényelt bérmunkássá­got. Fenntartja a vállalkozások számára (is) szükséges – a munkaerőt kinevelő – iskolarendszert. Elvégzi a magántőkének nem kifizetődő, illetve túl nagy falatnak bizonyuló beruházásokat (pl. útépítés, vasúthá­lózat kialakítása). Harmadrészt, a tőkés rendszer állama kulcsszerepet játszik a piaci egyensúly javításában. A polgári fejlődés előrehaladásával (a termelékenység gyorsuló növekedésével) a termelés hatékonyságánál is nagyobb feladatnak mutatkozik a tömegesen előállított áruk eladása, piaci értékesítése. Ezért állandó igény mutatkozik a belső és külső felve­vőpiacok bővítésére: a kellő fizetőképes kereslet biztosítására.

A tőkés rendszer állama a magántőke segítségére siet. Hogy vásárló­erőt teremtsen (valamint hogy a rendszerre veszélyes társadalmi feszült­ségeket csökkentse) olyan munkaerőt, szolgáltatást, árut is megvásárol, amelyet a szabadpiac gazdaságtalannak minősítene. 1. A rendszer működését elősegítő bérmunkások (állami alkalmazottak) egyre növekvő tömegét foglalkoztatja és látja el jövedelemmel, teszi piaci vásárlóerővel rendelkezővé. 2. Olyan foglalkozások (ezáltal jövedelmek) tömegét hozza létre, illetve támogatja különböző eszközökkel, amelyek feladata újabb és újabb fogyasztói vágyak felkeltése. 3. Olyan közvetítő (kereskedelmi, pénzügyi stb.) foglalkozásokat, illetve intézményeket finanszíroz, ame­lyek bizonyos áruk eladását könnyítik-gyorsítják.

Az állam által megteremtett és fenntartott működési keret nélkül a tőkés gazdaság – pusztán a spontán piaci mechanizmusokra hagyatkozva – összeomlana. A vállalkozások számára létkérdés az állam aktív, sza­bályozó beavatkozása. Ez teszi lehetővé az állam képviseletét ellátó és működtetését végző kormányzat nagyfokú függetlenségét. A mindenkori kormány a vállalkozóknak (illetve az őket megtestesítő rendszernek) nem egyszerűen „szolgája", hanem bizonyos mértékig az ura is. Nem pusztán az ő zsebükre dolgozik, hanem saját zsebre is. Így fordulhat elő, hogy az önjáróvá váló kormány olykor többet költ magára, mint a megbízóitól elvárt feladatok teljesítésére.

Az árupropaganda, reklám stb. gondoskodik a kellő fogyasztási igény, vásárlási szándék kialakításáról. A termeléssel és a vásárlási hajlan­dósággal azonban nem tart lépést a vásárlóerő: a fogyasztási vágy nagyobb, mint a fizetőképesség. Erős fogyasztói hajlam alakul ki pénz kölcsönvételére. A fizetőképesség javítását, ezáltal az árukereslet növe­lését segíti a bankhitel. A hitel mesterségesen kitágítja a fizetőképesség határait. Lehetővé teszi, hogy akkor is vásároljak, ha nincs pénzem.

A hitelből vásárló egyének szolgálatot tesznek önmaguknak, mert – rö­vid távon – bővítik a fogyasztásukat. De egyúttal jót tesznek, szolgálatot tesznek a termelőnek, szolgáltatónak (ezáltal magának a rendszernek, valamint kezelőjének, az államnak) is: a csupán feltételezett felvevőpi­acra termelő gazdaság nekik köszönheti a túltermelési válságok kirob­banásának átmeneti elodázását.

A rendszernek nemcsak az a sajátossága, hogy a vásárlóerőhöz (fizetőképes kereslethez) viszonyítva sok az áru, hanem az is, hogy a vállalkozói kedvhez, beruházási hajlamhoz képest kevés a tőke a vállal­kozóknál. Egyfajta Jolly Jokerként ez utóbbira is a bankhitel jelent megol­dást. A hitel lehetővé teszi, hogy akkor is beruházzak, ha nincs pénzem.

Megáll a nemzetgazdaság gyarapodása, ha a fogyasztó nem kap hitelt a vásárlásaira. Megáll a nemzetgazdaság gyarapodása, ha a vállalkozó nem kap hitelt a beruházásaira. Megáll a nemzetgazdaság gyarapodá­sa, ha az állam nem kap hitelt a rendszer működtetésére. (A legtöbb gazdasági nagyhatalom jelentős részben hitelekből finanszíroz egy sor társadalmi feszültségeket mérséklő „szociális" kiadást – a különböző segélyektől, támogatásoktól, járadékoktól kezdve a legkülönbözőbb központi költségvetésből fizetett foglalkozásokig.)

A rendszert – látványosan növekvő mértékben – a hitel élteti. A hitel a rendszer éltetője – és biztonsági szelepe. Ez is magyarázza, hogy az utóbbi évtizedekre a bank a modern polgári rendszer egyik legfontosabb intézményévé nőtte ki magát. A rendszer működtetésében a bank – fontosságát tekintve – felzárkózott az állam mellé. Miként az állam, úgy a bank is – minden ismétlődő pénzügyi válság ellenére – a rendszer megmentője. Az általa nyújtott hitelek nélkül a növekedési kényszeren alapuló tőkés gazdaság összeomlana.

A tőkés rendszer államának funkciója: a rendszer folyamatos működésé­nek biztosítása. Feladata a rendszert úgy szabályozni, hogy az tartósan működőképes legyen. Addig létezik (mert addig van rá szükség), amíg betölti ezt a szerepet. Néhány évtizede ennek a szerepnek az ellátásában az államnak a legfőbb segítője a bankszektor (a maga hitelrendszeré­vel). A tőkés rendszer stabilitásáért felelős állam ezért a bankrendszer lekötelezettje. Ennek megfelelően is viselkedik. Legitimálja és állami védelemben részesíti a bankok spekulációs, fiktív pénzügyi műveleteit.

Amikor pedig lelepleződnek a fikciók, nem logikátlan, hogy – a rend­szer (és önmaga) fenntartása érdekében – kisegíti a bankokat: az állami bevételekből konszolidálja a bankrendszert.

A rendszer működtetésében játszott kulcsszerepe magyarázza a bankok nagyfokú függetlenségét. Korunkban a bank nem egyszerűen kiszolgálja a tőkés vállalkozókat (illetve az őket megtestesítő rendszert). Mivel az állam a bankrendszernek – mint egyik legfőbb segítőjének – végzetszerűen lekötelezett, a bank igen jelentős önálló mozgásszabad­ságra tesz szert. Azt a nélkülözhetetlen szerepét kihasználva, amelyet a növekedésre orientált gazdasági rendszerben betölt, a spekulatív pénzügyi műveletek területén lényegében függetleníteni tudja magát a termeléstől. Az önjáróvá váló bank (az önjáróvá váló kormányzathoz hasonlóan) látványosan kinövi eredeti alapfunkcióját: a termelő tőke igényeinek teljesítését.

III. A hitel buktat

Egy XIX. századi filozófus a régebbi társadalmak felbomlásának folya­matát összekapcsolja valamelyik alapvető társadalmi csoport eladó­sodásával, és a hagyományos társadalmi egyensúly ebből következő felbillenésével. „Például az antik világ osztályharca főleg a hitelezők és adósok közötti harc formájában folyik, és Rómában a plebejus adós pusztulásával végződik, akit rabszolgával helyettesítenek. A középkor­ban a harc a feudális adós pusztulásával végződik, aki elveszti politikai hatalmát ennek gazdasági bázisával együtt." Aki eladósodik, az bukásra ítéli magát.

Még plasztikusabban fogalmaz egy XVIII. századi szerző (Benjamin Franklin): „ha adósságot vesztek magatokra, hatalmat adtok másoknak arra, hogy szabadságtok fölött rendelkezzenek". A sokkoló szándékkal bevágott illusztrációja: „az egyszerű földműves, aki saját lábán áll, na­gyobb, mint a nemes ember, aki térdel".

Az eladósodó egyén és az eladósodó csoport hasonló helyzetbe kerül: kiszolgáltatottá teszi önmagát. Korunkban egész országok is rendre felvesznek ilyen kiszolgáltatott státust. Egy ország (nemzet) eladósodása-eladósítása valójában függetlenségének feladása: másoktól függő helyzetbe hozása. A gazdasági prosperálás (növekedés) ára – egy határon túl – az önrendelkezés elvesztése. Az eladósodás nemcsak az egyéneket, hanem a nemzetgazdaságokat is térdre kényszeríti.

IV. Megélhetési biztonság

A XVIII-XIX. században két elképzeléstípus alakult ki arról, hogy milyen gazdasági stratégiát kövessen a polgári nemzet. Az egyik abból indult ki, hogy az ország a nemzetközi piacon versenyhelyzetben találja magát, ezért létkérdés számára, hogy gazdasági tevékenységét a felhalmozás­nak rendelje alá: teljesítménye maximálisan növekedjék. A nemzetgazda­ság szereplőit a piac – úgymond – arra kényszeríti, hogy összpontosítva az erőfeszítéseiket fokozzák a termelékenységet, az így elért többletnye­reséget pedig újra befektessék. Végső fokon a mai államilag szabályozott gazdaság (és piac) is ennek a működési logikának rendelődik alá.

A növekedésre (felhalmozásra) alapozott nemzetgazdaság konku­rens elmélete ezzel ellentétes kiindulópontot választ: nem a gazdaság gyarapodását, hanem az állampolgárok megélhetési biztonságát tekinti a nemzet végső céljának és feladatának. Ehhez a célhoz igazítja a nemzetgazdaság működését. Ezért a szabályozott piac („másként piac") előbbitől eltérő változatát, alternatív modelljét vázolja fel. A magyar­országi reformközgazdászoknál a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben botránykőnek számító Johann Gottlieb Fichte annak idején (a XVIII. század legvégén) a polgári rendszer számára az alábbi elképze­lést fejtette ki:

Mi a nemzet legalapvetőbb feladata? Valamennyi állampolgárnak ga­rantálni a megélhetés (szükséglet-kielégítés) lehetőségét. Mit feltételez az egyén számára a megélhetés?

1. Biztos jövedelemmel rendelkezik ahhoz, hogy a szükséges árukat megvásárolhassa.
2. Ennek előfeltételeként olyan foglalkozással rendelkezik, amely meg­adja neki a biztos jövedelmet.
3. A nemzetgazdaság előállítja azokat az árukat, amelyeket az egyén szükségleteinek kielégítése igényel.

Nyilvánvaló, hogy az egyén vágyott, elképzelt szükséglete és fede­zettel (jövedelem-fedezettel) bíró, fizetőképes szükséglete (vagyis piaci kereslete) ritkán esik egybe. Mi szab határt a vázolt esetben az egyéni szükségletek kielégítésének? Mely egyéni szükségletek emelkednek a reálisan kielégíthető szükségletek rangjára? Egyrészt az egyén jöve­delemszerző teljesítménye. Másrészt a nemzetgazdaság kapacitása (rendelkezésre álló erőforrásai és teljesítőképessége).

Fichte nemzetgazdasági modelljében a megélhetés (szükséglet-ki­elégítés) biztonsága az alábbiakat feltételezi. A gazdaság szereplőit, az egyes állampolgárokat államilag szabályozott piac kapcsolja össze egy­mással. Ez a szabályozás azt hivatott biztosítani, hogy három alapvető területen folyamatosan egyensúlyi állapot alakuljon ki:

1. Létrejöjjön a szükségletek és termelés egyensúlya. A nemzet meg­termeli az egyének által igényelt fogyasztási javakat. Összhangba kerülnek egymással a társadalmi szükségletek és az előállított ter­mékmennyiség azáltal, hogy a termelés eleve szükségletarányosan szerveződik.
2. Létrejöjjön a termelési feladatok és a foglalkozások egyensúlya. Mindenki olyan foglalkozást gyakorol, amely nemzetgazdaságilag szükséges (ezért garantáltan jövedelmet biztosít a számára). A másik oldalról megközelítve: minden szükséges termelési feladat ellátására van munkavégző. Ennek előfeltétele a szükségletek és a foglalko­zások összhangba hozása az egyének oldalán, ami lehetővé teszi a társadalmi szükségletekkel arányos munkavégzés megszervezését.
3. Létrejöjjön a vásárlási igények és a fizetőképesség egyensúlya. Azáltal, hogy a munkavégzés időtartama a fogyasztási igényekhez idomul, összhangba kerülnek egymással az egyéni szükségletek és az egyéni jövedelmek.

Miként lehetséges egy ilyen egyensúlyi gazdálkodás létrehozása, működtetése? Olyan piaci mozgásokkal, amelyeket az állam – a kitűzött alapcél elérése érdekében – terelget. „Az állam köteles a gazdasági forgalom egyensúly-állapotát minden polgárával szemben törvénnyel és kényszerrel biztosítani."

Fichte a vázolt követelmények teljesülését szerkezetileg zárt rend­szerben gondolja el. Egy belső forgalmát tekintve árucserén nyugvó, kifelé azonban zárt államban (ahogy nevezi: zárt kereskedelmi államban) tartja megvalósíthatónak. Elképzelése szerint csak az állam folytathat külkereskedelmi tevékenységet. A külkereskedelem azért számít teljes egészében állami feladatnak, hogy ki lehessen küszöbölni a külföldiek áttekinthetetlen és szabályozhatatlan befolyását a nemzetgazdaságra.

A gazdálkodás célja, hogy a társadalom tagjai viszonylag könnyű munkával tudjanak gondoskodni a megélhetésükről. Ennek egyik alap­feltételeként az állam (az „észállam") mindenki számára biztosít tulajdont (azaz termelési lehetőséget) vagy más formájú (kereskedői, közhiva­talnoki) munkalehetőséget. A másik feltétel: a termelés megrendelésre történik, mértékét az előzetesen felmért szükségletek határozzák meg. Így az előállított áruk piaca garantált. A gazdaság szerveződése biztosítja, hogy a termelő az „árujáért bármikor pénzt kaphasson és ezért a pénzért bármily árut megszerezhessen".

Fichténél az állami központ tájékoztatja a tevékenységet (hivatást) választókat, hogy milyen foglalkozásokra van társadalmi igény. Annak érdekében, hogy kedvet csináljon a hiányfoglalkozások választására, az adott területeken átmenetileg áremeléseket engedélyez. Az államilag kontrollált társadalmi munkamegosztás révén – úgymond – kialakul a hivatások helyes aránya, ami az egyes termelőnek biztosítékot nyújt arra, hogy megfelelő mennyiségű megrendelést kap.

Ebben a szisztémában az élelmiszerek termelése elsőbbséget élvez az ipari (kézműves) tevékenységgel szemben. A kézműves rend elsőd­legesen nélkülözhetetlen, másodlagosan pedig luxuscikkeket állít elő. A luxusáruk termelésére csak akkor kerül sor, ha mindenkinek az alapszük­ségletei már ki lettek elégítve. Fichte megfogalmazása szerint „nem sza­bad azt mondani: én megfizetem. Igazságtalan, ha valaki a feleslegeset megvásárolhatja, miközben valamely embertársa a legszükségesebbet nélkülözi és meg nem szerezheti; a pénz, amivel valaki a feleslegeset veszi meg, az észállamban nem is az övé."

A földművesek és a kézművesek között a kereskedőrend közvetít: gondoskodik az áruk elosztásáról. Eleve adott eladói és vevőkörrel áll kapcsolatban. „A kereskedelmi cég" feladata biztosítani, hogy a vevők szükségletei alapján megrendelt valamennyi áru kapható legyen nála. Ennek feltétele, hogy a termelőktől (az eladóktól) minden megrendelt terméket átvegyen.

A kereskedőkön túl további nem termelő réteggel számol Fichte. Szük­ség van olyanokra is – hangsúlyozza -, akik a törvények alkalmazásával, a közrend fenntartásával, a közoktatással foglalkoznak. ők nem művelnek földet, nem űznek ipart, sem kereskedelmet, mégis „épp oly jól kell élniök, mint a többi polgárnak. Nincs más megoldás, mint hogy a többi helyettük is dolgozzék […] Szükségletüket minden látható és mérhető ellenérték nélkül kell kielégíteni. A kormányzás, a nevelés, az oktatás gondjai és a nemzet védelme az ellenérték, amivel fizetnek." Fogyasztásuk költségeit a többiek megadóztatása révén fedezi az állam. Jövedelmük abból a pénzből származik, amelyet minden dolgozó adó formájában fizet.

A fizetett adó nagyságát a közalkalmazottak száma határozza meg. („Elképzelhetetlen, hogy egy ésszerűen berendezett államban bármely okból több adót követelne a kormány, mint amennyire szüksége van.") Amennyiben úgy döntenek, hogy csökkentik a közalkalmazottak számát, két eset lehetséges. 1. A dolgozók munkaideje rövidebb lesz, mivel „a volt hivatalnokokat beosztják a közös munkához és amit ezáltal mások munkájánál megtakarítanak, az egyformán mindenkinek a javára szol­gál". 2. Változatlan marad a munkaidő, de a volt közalkalmazottakkal megnövelt számú termelők a korábbinál több árut állítanak elő. Ily módon a nemzet – Fichte megfogalmazása szerint – vagy pihenőidőben, vagy jólétben gyarapodik.

A fichtei rendszerben az állampolgárok megélhetése a cél – a gaz-daság, a pénz ennek puszta eszköze. A szisztéma rögzített értékű pénzzel dolgozik. A pénz értékének rögzítése azért szükséges, mert e nélkül „nem lehet a kereskedelmet előre kiszámítani, illetve törvényileg szabályozni". Ennek hiányában viszont a pénz „maga teremti meg [… ] a saját törvényeit".

(Nem tartozik ide szorosan – de mégis… Az egyén megélhetésének a személyes termelőmunkára alapozása /fogyasztás és termelés egyen­súlyba hozása/ visszatérő gondolat az elmélet történetében. Thomas Morus prepolgári társadalmában a helyzet – némiképp leegyszerűsítve – a következő. Aki ebédelni akar, az délelőtt három órányit részt vesz a közös munkában. Aki vacsorázni akar, az délután három órányit részt vesz a közös munkában. Mivel pénz nem létezik, és a közösség meg­kerülésével más módon sem lehet élelemhez jutni, az „általános egyen­érték" szerepét közvetlenül az egyéni munkaidő tölti be. Míg Morusnál napi hat, addig később Campanellánál napi négy órai termelőmunkával biztosítható az egyén megélhetése. Paul Lafargue-nál ez – a gépek révén – napi három órára csökken. Ernst Schumacher pedig az alábbi megállapításra jut az 1970-es években: ha mindenki végezne termelő tevékenységet is, akkor kevesebb, mint napi egyórai munkát igényelne az ipari társadalmak jelenlegi össztermékének előállítása. Az egyes számítások lehetnek pontatlanok, de a gondolkodás iránya jellegzetes.)

Annak idején a polgári gondolkodásban két nemzetstratégia körvonala­zódott. Az egyik a folyamatos (végeláthatatlan) felhalmozás biztonságára alapozta a nemzet biztonságát. A másik valamennyi állampolgár meg­élhetésének biztonságára próbálta alapozni a nemzetet. A történelmi tapasztalatok szerint az előbbi – középtávon néhány eset kivételével – a kiszolgáltatottság megteremtésének útja: a nemzetgazdaság függő helyzetbe hozása. A második – lakossági önfenntartás gazdasági függet­lenséggel – ára: a világgazdaságtól (és annak technikai újdonságaitól) való elszigetelődés.

A polgári nemzetgazdaság számára felsejlő alternatíva: prosperálóbb tönkremenetel vagy szegényesebb bezárkózás (elzárkózás). Ez a polgári gondolkodás ismételten fel-felbukkanó dilemmája.

V. Planetáris biztonság (kitekintés)

Egyének, csoportok, nemzetek (illetve irányítóik) dönthetnek úgy, hogy a térdre kényszerítő eladósodással szemben a szegényesebb bezárkó­zást (a „megélhetési biztonságot") részesítik előnyben. Ez megnöveli a belső mozgásteret, de nem mentesít a külső kiszolgáltatottságoktól. A védendőnek kiválasztott területre állandóan betörnek (illetve előre nem kalkulálhatóan betörhetnek) a Glóbusz éghajlati szeszélyei, a világgaz­daság szeszélyei, a világpolitika szeszélyei (katonai-hadászati vagy terrortámadás), nemzetközi jogi bürokratizmusok stb. Tényleges meg­élhetési biztonságot a – mint egyes elemzők fogalmaznak – „planetáris biztonság" megteremtése adna. Ennek mostanság csekély a gyakorlati valószínűsége, de azért érdemes szembenézni azzal, hogy ez – szak­kutatások szerint – mit kívánna meg az emberiségtől.

1. A természeti környezet terhelésének arra a szintre való csökkentését, amelyen helyreállítható a bolygó megbomlott egyensúlya. Ez komoly növekedési féket jelentene.
2. A gazdag és a szegény országok fogyasztásának kiegyenlítését. Az életszínvonal (megélhetési, létfenntartási lehetőség) felzárkóztatását az ún. harmadik világban. Ez a gazdag országokban komoly élet­színvonal-esést jelentene.
3. A gazdag és a szegény rétegek fogyasztásának kiegyenlítését. A tu­lajdonnélküli szegények megélhetési lehetőségének felzárkóztatását az ún. fejlett országokban is.
4. Az autonóm személyiség (szabad egyéniség) esélyeinek növelését, aki képes planetáris tudattal gondolkodni és planetáris felelősséggel cselekedni.

El lehet meditálni azon, hogy egy erre emlékeztető világrendet az elméleti irodalomban hagyományosan minek neveznek.

 

***

Ennek az írásnak a címe: „Pénzt vagy nemzetet!". Nem téved az olvasó, ha úgy találja, hogy az írás nem a pénzről és a nemzetről szól. De téved, ha úgy találja, hogy nem szól a pénzről és a nemzetről.

Van abban némi arcátlanság, hogy az írás a „Pénzt vagy nemzetet!" címet viseli, és mégsem a pénzről és a nemzetről szól. Olyasféle ar­cátlanság ez, mint amikor Edgar Allan Poe egy regényt nem a rejtély megoldásával zár, hanem annak közlésével, hogy a kézirat befejező része a tengerbe veszett. Vagy mint amikor a „Százból, ha egyszer jó" kezdetű dal a „100 bolha" címet kapja. Mi ez, ha nem a fogyasztó súlyos megtévesztése? Kérdés, hogy jelen esetben a fogyasztó megtévesztése egyúttal a fogyasztó megkárosítása-e?!

Ez a rovat egyfajta filozófiai zsurnalisztika művelésére lett kitalálva. Írásai megpróbálnak alkalmazkodni az átfogó filozófiai szempontokhoz és megpróbálnak alkalmazkodni az olvasóhoz. Megpróbálják az átfogó filozófiát az olvasóra alkalmazni, azaz neki közvetíteni. Vagyis nem tartja tiszteletben sem a filozófia (az elvontan tudományos filozófia), sem az olvasó saját szempontjait. Sem-sem. Egyúttal megkísérli, hogy eltökélten tekintettel legyen mindkettőre. Is-is.

A szerző a Harry Potter-könyvek milliós rajongótábora kapcsán foglalkozik azzal a mai, globalizált és médiatizált világban fontos társadalmi kérdéssel, hogy milyen irányba befolyásolják az internet segítségével szabadon létrehozható és megosztható rajongói szövegek az emberek tudatát? Egyes szerzők szerint e szövegek egyfajta új, demokratikus, globális politikai részvétel irányába mutatnak. Gupta szerint a szabadság látszólagos: a rajongók nem kérdőjelezik meg azt a rendet, ami keveseknek termel profitot, miközben sokaknak engedélyezi az „ingyenes" részvételt. Így a szövegek bármily kreatívak is, nem ajánlanak fel valódi kitörési pontokat a rendszerből

A Harry Potter rajongói szöveg – mint önálló jelenség – elképesztően nagy, egyre burjánzó és megállíthatatlan terjeszkedését szinte kizárólag az internet tette lehetővé, vagyis az, hogy a rajongók éltek a globális társadalmi hálózat kínálta lehetőségekkel. Tara Collins szerint 2006 januárjáig a fan fictiont író rajongókat leginkább a népszerű fantasy-szövegek ihlették meg – elsősorban a Gyűrűk ura trilógia és a Harry Potter-sorozat; de míg a Gyűrűk urához kapcsolódó, a neten megjelent rajongói szövegek száma 36 ezerre becsülhető, addig az utóbbihoz már több mint 180 ezret írtak.¹ Az internetes technika meglehetősen bonyolult módon fonódott egybe e jelenség kialakulásával. A technika kínálta lehe­tőségek és ezek kiaknázásának képessége (egyes esetekben a véletlen szerencse közrejátszása) révén a rajongók alkotta írások olyan kulturális formái terjedtek el, illetve láthatóan és nyomon követhetően olyan sajá­tos kapcsolatokba léptek egymással, ami elképzelhetetlen lett volna a nyomtatott fanzine-ok korszakában. Az egész Harry Potter-jelenség azzal egyidejűleg bontakozott ki, ahogyan a közösségi hálózatok elektronikus környezete alakot öltött: az 1990-es évek közepétől a blogolás és webes csetszobák fejlődésével, illetve az olyan közösségi portálok növekvő népszerűsége következtében, mint amilyen a MySpace és a Facebook a 2000-es évektől. A Harry Potter-könyvek iránti rajongói érdeklődés si­kere inkább a szubkulturális niche média sikerét demonstrálja, mintsem a nagy, centralizált médiakorporációkét. Ugyanakkor, egyidejűleg arra a lehetőségre is rámutat, hogy a világháló segítségével a szubkulturális média képes összekapcsolódni és újabb médiakapcsolatokat létrehozni, amint arra Henry Jenkins 2007-ben felhívta a figyelmet.² Jenkins ezt az általa „konvergenciának" nevezett folyamatot elméleti alapon már koráb­ban elemezte Convergence Culture (2006) című könyvében. A könyvben ráirányította a figyelmet arra, hogy az effajta konvergencia végül is nem pusztán a médiaeszközök által alakul ki, hanem „az egyes fogyasztók tudatában és […] másokkal folytatott társadalmi interakcióik során".³ A dinamikus Harry Potter rajongói szöveg a Harry Potter-rajongók alkotása, és a technikailag támogatott konvergencia révén materializálódik, amikor is a Harry Potter-rajongók textuális alkotókészsége összefonódik a Harry Potter-sorozat kibontakozásával (ez tíz éven át tartott) és jelenségével. Az írásoknak ez az összefonódó minősége tartja mozgásban a Harry Potter-szöveget, amelynek a rajongók által teremtett (terjedelmileg is na­gyon jelentős) elemei éppen olyan integráns részei, mint maga az eredeti Harry Potter-szöveg, és mint amilyenek a Harry Potter-jelenség rendkívül sokszínű egyéb textualizációi is. A rajongók által alkotott szövegelemek olyannyira integráns részét alkotják a Harry Potter szövegfolyamának, hogy kívülről, a szöveg egészét tekintve nem lehet elsiklani e tény fölött: ez a textúra a szövegalkotás „önjáró", önmagát alakító szférája lett (piacra dobtak egy útmutatót arról, hogyan kell specifikusan Harry Potter rajongói történetet írni),⁴ és egyben a tudományos érdeklődés középpontjába is került (az első, könyv terjedelmű munka e sorok írása idején látott napvilágot).⁵

Ebből is látható, hogy a Harry Potter rajongói szöveg a legfrissebb megközelítéseket példázza a rajongói szövegekkel és általában a textualitással kapcsolatban – gyakorta olyan módon, hogy a legtágabb értelemben visszahat az irodalomkritikai elméletre és gyakorlatra. Először is, az effajta rajongói szövegek döntően elektronikusan és hipertextúrákként formálódnak meg, ennél fogva egyaránt hozzáférhe­tők az írók és az olvasók számára, hiszen mindannyian interakcióba léphetnek a szöveggel. Az elektronikus- és hiperszöveget széles körben úgy szokás értelmezni, mint amely a nyomtatott szöveg hagyományos fogalmából kiindulva számtalan új lehetőséget teremt éppen az interak­tivitás adta lehetőség révén. Így az elektronikus szövegek utat nyitottak a Jay David Bolter által „interaktív irodalomnak" nevezett jelenségnek: ez olyan, „nem-lineáris irodalom, amely mintegy felszólítja az olvasót arra, hogy lépjen kapcsolatba a szöveggel".⁶ Ezzel az írók tulajdonképpen arra kapnak felhatalmazást, hogy a műveikre ne mint „lezárt és egységes struktúrára" tekintsenek, hanem „a lehetséges struktúrák struktúrájá­nak". Az olvasók pedig kifejleszthetik azt a képességüket, hogy afféle „második szerzők legyenek, akik ugyanazt a szöveget tovább tudják adni más olvasóknak, hogy azok is hasonló viszonyba léphessenek vele".⁷ A fentiekkel összhangban, Silvio Gaggi megfigyelte, hogy a hipertextúra az olvasóban azt a meggyőződést alakítja ki, hogy ő maga is képes lét­rehozni saját olvasati megközelítését, sőt hogy belenyúlhat a szövegbe azáltal, hogy új kapcsolódási pontokra mutat rá és megjegyzésekkel látja el a szöveget. A hipertextúra ily módon megkérdőjelezi a szerzőnek mint omnipotens személynek a koncepcióját, és elvezet oda, hogy „bátorítja az ismeretek közös megteremtését, és azt a képességünket, hogy magunk is szabadon, gyorsan és akadálytalanul részt vállalhassunk az ismeretek terjesztésében, megosztásában".⁸ Következésképpen, a hiperszövegek elvezetnek az „interaktív irodalom" létrejöttéhez, amelyet nem korlátoznak a bevett mediációs tekintélyek és iparágak.⁹ Az interaktív elektronikus szövegen vagy hiperszövegen belül a jelenkori rajongói szövegek meg­határozásuk szerint egy eredeti, adott szövegből nőnek ki (esetünkben Rowling Harry Potter-szövegéből), felhasználják az eredeti szövegben szereplő karaktereket és helyszíneket, és a létrejövő új szövegeket jellemzően a rajongói közösség körében terjesztik, miközben általában e szűkebb közösségen kívül állók is hozzáférhetnek az így keletkezett szövegekhez. Miután a rajongói szövegek intertextuális horizontját és interaktív természetét meghatároztuk, nyilvánvalóvá válik ennek a szö­vegalkotásnak a participatív, azaz részvételi aspektusa is: a rajongói szövegírók és olvasók leginkább annak alapján határozhatók meg, hogy részt vesznek a rajongók alkotta közösségben. Amennyiben a rajongói irodalom szövegét a részvétel összefüggésében ragadjuk meg, annyiban megközelítésünk azt tételezi, hogy elsődlegesen nem stabil és önállóan elemezhető entitásról beszélünk, sokkal inkább a rajongók interaktív és részvételi jelensége felől közelítünk a problémához. Ennek értelmében, a Lanier és Schau által, három Harry Potter rajongói szövegen végzett elemzés kimutatja: az eredeti szövegből való kiindulás ezekben az ese­tekben arra szolgál, hogy „a popkultúra sajátos formájának szimbolikus struktúráit és jelentéseit megteremtse", azaz, ezek „hozzájárulnak ahhoz a »metaszöveghez«, mely a Harry Potter-közösséget összetartja".¹⁰ A rajongók alkotta szöveg és a rajongói közösség részvétele a szöveg­alkotásban ebben a megközelítésben sajátos, normatív keretek között olvasható és behatárolható. Egyrészt tehát Henry Jenkins lelkesen annak bizonyítékát leli a Harry Potter rajongói szövegben és környezetében (a rajongói gyerekközösségekre koncentrálva), hogy a gyerekek:

aktív részvevői ennek az új médiaterepnek azáltal, hogy a rajongói közösségekben való részvételen keresztül megtalálják saját hang­jukat, és kiharcolják jogaikat az erős entitásokkal szemben is […] Ugyanakkor, részvételük révén, ezek a gyerekek új stratégiákat fedeznek fel azon a téren, hogy a globalizáció, a szellemi tulajdon körüli harcok és a média konglomerációjában és ezek alkalmazásá­val hogyan lehet boldogulni.¹¹

Jenkins véleménye szerint a rajongói szövegek végső soron a fogyasz­tói közösségeken keresztül egyfajta új, demokratikus globális politikai részvétel irányába mutatnak.¹² Másfelől viszont, Cornel Sandross igen kevés lelkesedést mutatva úgy értelmezi ezt a jelenséget, hogy a rajongói szövegekben (általában véve, nem specifikusan a Harry Potter-szövegek esetében) a textuális határok a legszélsőségesebben képlékennyé vál­tak mind a szöveg megalkotása, mind a befogadása tekintetében, ami egyben azt is lehetetlenné teszi, hogy ilyen szövegek esetében esztétikai elvárásokat alkalmazzunk. Sandross szerint ez a jelenség nem annyira az emancipatorikus lehetőségek kifejeződése, hanem inkább a banalitás csapdájának és a Marcuse által megfogalmazott egydimenziós jellegnek a bizonyítéka – „az egydimenziós jelleg abból fakad, hogy az egyénnek nincsenek alternatív forrásai vagy »kifejező eszközei«".¹³

Ehhez kapcsolódó, de kissé eltérő nézőpontból látható, hogy a rajon­gói szöveg immanens képlékenysége és közösségi hozzáférhetősége szükségessé tesz a hagyományos szövegközpontú megközelítésnél lazább elemzési szempontokat a rajongók alkotta irodalommal foglalkozó tudósok részéről, és ebből adódóan magában a kritikai gyakorlatban is engedniük kell a fluiditásnak, illetve felül kell vizsgálniuk kritikai gyakor­latukat és tudományos kategóriáikat. Ezt Busse és Hellekson velősen így fogalmazta meg:

Mint a rajongói irodalommal foglalkozó tudósok, olyan képlékeny térben működünk, amelyet folyamatosan és állandóan revideálni kell és újrafogalmazni, ahol az új külső és belső hatások nemcsak kutatásaink tárgyát változtatják meg, hanem elméleti és módszer­tani kereteit is. A rajongói szövegekhez hasonlóan, a forrásszöveg kiegészítő és ellentmondásos olvasataival a tudományos elemző szöveg, amely megkísérli leírni és megérteni a rajongói magatartást és viszonyt, maga is olyan jelenséget produkál, amely állandó válto­zásban van, midőn a rajongói kultúra megnyilvánulásainak tágabb megértésére törekszik.¹⁴

Tehát irodalomtudományi szempontból a rajongói szöveg olyan tárgyat képvisel az irodalmi elemzés számára, amely nem illeszthető bele ennek a tudományos diszciplínának a vizsgálat tárgyáról alkotott, hagyományos kategóriáiba, és ezzel hatást gyakorol az irodalomtudomány adott elő­feltevéseire. Úgy tűnik, a jelenleg marginálisnak minősített stratégiákat állítja előtérbe (igazából ezeket még csak stratégiáknak sem tekintették korábban) az irodalomkritika tudományos gyakorlatában: olyasmire gondolunk, mint a „tágabb olvasat" [distant reading], amely képes asszi­milálni egyfajta kiterjedt, kibővült textuális mező jellemzőit azáltal, hogy lemond a zárt olvasásról [close reading],¹⁵ vagy mint az „autoetnográfia" (a rajongói szövegek írói maguk is kritikusok lesznek, míg a kritikusok maguk is a rajongói közösség résztvevőivé válnak): ezek a kérdések látszanak itt leginkább a témánkba vágni.¹⁶

A Harry Potter rajongói szövegek elképesztő terjedelméből és komple­xitásából adódik, hogy az egyik lehetséges megközelítésünk e tanulmány keretein belül szimptomatikus jellegű, azaz megközelítésünknek abban az esetben válik tárgyává valamely szöveg, amennyiben e tanulmány tárgyát tekintve szimptomatikusan relevánsnak minősítjük. Az, hogy a szövegből indulunk ki, önmagában is kapaszkodót igényel: a Harry Potter rajongói szövegek úgy is felfoghatók, mint amelyek újabb történetszála­kat képviselnek, s ezek a szálak a köznapi szempontoknak a történetbe való belefonódását példázzák, és olyan beavatkozást jelentenek, melyek megszakítják az eredeti Harry Potter-szöveget, és még terebélyesebbé teszik a már létező Harry Potter-szövegfolyamot. A történet e szálainak elemzésével jelen fejezetünk bekapcsolódik abba a vitába, melyet az előbbi három fejezet mutatott be, ám új megvilágításba helyezi azt, és egyidejűleg a tanulmány következtetéseit szándékosan nyitva hagyja. Az a három elem, melyet a következőkben röviden vizsgálni fogok a Harry Potter rajongói szövegben, a következő: először is viszonya a gyerekek olvasástanulásához; másodszor, hogy miként jelentkezik benne a homo­szexuális vágy; és végül, hogy Kínában a rajongói szöveg miként formá­lódott nyomtatott könyvvé. Végül, a tanulmány néhány megjegyzéssel zárul arról, hogy a Harry Potter rajongói szövegről folyó vita hogyan járul hozzá a rajongás mint olyan általánosabb megértéséhez.

Olvasáskészség – slash – Kína

A Harry Potter rajongói szöveg és az olvasáskészség

A számítógépes kommunikáció a rajongók körében magától értetődően számottevő kreativitást tesz lehetővé, ahogyan az már a legkorábbi rajongói közösségeknél is megfigyelhető volt: Nancy Baym például ezt a jelenséget a televíziós szappanopera-rajongók közötti üzenetváltások alapján már az 1984-ben alapított rec.arts.tv.soaps USENET-honlapon észrevette.¹⁷ Azt, hogy a rajongói szövegírás internetes oldalai pozitív pe­dagógiai környezetet teremtenek a gyerekek alapvető írás-olvasás tanu­lásához, Henry Jenkins hatékonyan bizonyította 2004-ben a Technology Review című blogjában, elemzésének ezt a címet adta: „Why Heather Can Write: Not everything kids learn from popular culture is bad for them, some of the best writing cultures takes place outside the classroom in online communities" (Miért tud Heather írni: nem minden rossz, amit a gyerekek a populáris kultúrából sajátítanak el, a legjobb írástanulási esz­közök némelyike az osztálytermen kívüli online közösségekben lelhető fel).¹⁸ Később Jenkins a Convergence Culture című művében kibővítette elemzését.¹⁹ Tapasztalatait alapvetően a Daily Prophet (a HP-regények magyar fordításában: Reggeli Próféta) című Harry Potter rajongói we­boldalról szerezte, melyet 1999-ben indított egy akkor tizennégy éves kislány, Heather Lawver. A fantasy képzeletvilágának Reggeli Próféta című napilapjához illően a weboldal online újság képét ölti, melyet a gyerekek a világ minden részéből mágikus figurákkal és a Harry Potter-könyvekhez kapcsolódó elképzelt világ eseményeiről szóló riportokkal töltöttek meg, úgy, ahogyan azt ők a maguk sajátos helyszínein és életükben – a maguk sajátos nyelvén – elképzelték. Bár a keletkezett szövegek kiindulási alapja a Harry Potter-szöveg volt, a Daily Prophet weboldalt az az igény és hiány hozta létre, amelyre már a korábbi két fejezetben rámutattunk: az eredeti szöveg muglijai és varázslói leginkább a brit világban mozognak, és így tág tere nyílik az elképzelt, mágikus világ továbbgondolásának. A Daily Prophet weboldal lényegében egy participatorikus kommunikációs közeg, ahová a gyerekek mint Harry Potter-rajongók világszerte szabadon beírnak és amit olvasnak, vagyis közösségként kreatív rajongói szövegek alkotói és olvasói lehetnek. A weboldal sikere akkor vált egyértelművé, amikor a Warner Brothers úgy gondolta, hogy a tulajdonát képező Harry Potter márkanév használatát a weboldalakon is ellenőrzése alá vonja, és ennek értelmében 2000-2001-ben felszólította a weboldalak üzemeltetőit azok megszűntetésére. A Daily Prophet weboldal ekkor létrehozta a Sötét Varázslatok Kivédé­sének Szervezetét, amely bojkottra szólított fel minden Warner Brothers termékkel szemben; a Warner Brothers visszavonulót fújt, és elállt a weboldalak bezáratásától – ez volt az ún. „Potter-háború". A Convergence Culture című könyvében Jenkins kibővítette a Daily Prophet weboldallal kapcsolatos 2004-es megállapításait (sőt, elemzésébe bevonta más, ugyancsak a Harry Potter rajongói által működtetett weboldalak – így a FictionAlly és a Sugar Quill – vizsgálatát is) a weboldalnak a „Potter-háborúban" játszott szerepével. Ez igazolni látszott Jenkins-nek azt a megállapítását, hogy a gyerekek a kreativitásukat vetették be fegyverként a hatalmi rosszallás elhárítására. Jenkins mindezt pozitív jelenségnek tekintette, mely egybeesik a gyerekeknek azzal a törekvésével, hogy a tanulást, oktatásukat saját irányításuk alá vonják, és írás-olvasás tudá­sukat úgy fejlesszék, hogy részt vesznek az online rajongói szövegeket író közösségek (a közös érdeklődés helyszíneinek) tevékenységében és együttműködésében. Jenkins ez utóbbit alternatív pedagógiai területnek tekintette, olyan területnek, amely jóval hatékonyabb, mint az osztályte­rem bevett pedagógiai helyszíne:

A tanárok előszeretettel beszélnek a „lépcsőzetesség" elvéről, arról, hogy a hatékony pedagógiai folyamat lépésről lépésre halad, arra bátorítja a gyerekeket, hogy új képességeket próbáljanak ki, melyek a már megszerzett képességeikre épülnek; ezek támaszt és kiinduló pontot jelentenek az új lépésekhez, amíg a tanuló elegendő maga­biztosságot szerez ahhoz, hogy magától tegye meg e lépéseket. Az osztályban a lépcsőzetességet a tanár biztosítja. Egy participatív kultúrában azonban az egész közösség viseli annak felelősségét, hogy az újonnan jövőket segítse önállóságuk megteremtésében.²⁰

Valamint:

Ma még nem tudjuk egyértelműen, hogy a közös érdeklődés hely­színeinek sikereit megismételhetjük-e az iskola falai között. Az iskolákban merev irányítási hierarchia létezik (beleértve a felnőttek és a tinédzserek igencsak eltérő szerepköreit) […] Az iskolák sokkal kisebb rugalmassággal tudják a fejlődésük különböző szintjein járó szövegírókat támogatni. Még a legprogresszívebb iskolákban is léteznek szabályok arra vonatkozóan, mit írhatnak a gyerekek – ösz-szevetve azzal a szabadsággal, melyet akkor élveznek, ha maguk írnak.²¹

Jenkins álláspontja szerint annak ellenére, hogy a rajongói szövegek íróit és olvasóit nem feltétlenül a tanulás iránti igény motiválja, a rajongói oldalak kiváló médiumai a tanulás „megtörténésének", mert a résztvevők sokkal inkább kezükben érzik az irányítást, és ennek következtében a rajongói szövegek írását bátorítani kell. Nem sokkal ezután Jenkins és munkatársai közreadták a McArthur Alapítvány jelentését Confronting the Challenges of Participatory Culture (2006) címen,²² melyben azt állí­tották, hogy az olyan technológiai forrásokat, mint a rajongói szövegírók oldalai, a blogolás stb. össze kellene gyűjteni egy újfajta olvasástudás megszerzése érdekében, amely egyaránt magába foglalja az olvasástu­dást és a médiaértést. A jelentés védelmébe vette a rajongói szövegírást azokkal a vádakkal szemben, hogy az másodlagos és nem eredeti, párhuzamot vonva a tekintélyes művészeti formával, a kollázzsal.²³ Idő­közben, 2004 óta jelentős tudományos kutatások folytak, melyek szintén azt támasztották alá, hogy az online közösségek révén megvalósítható participációs tanulás hatékony eszköz az olvasási képességek fejlesz­tésére, és különösen hatékony az online rajongói szövegíró-közösségek keretein belül – mint azt Rebecca Black és mások kutatásai igazolták.²⁴ Időközben az olvasási képesség fejlesztésének ezt a formáját a rajon­gói szövegíró-közösségek egyike-másika is felkarolta, többek között az is, melyet 2004-ben közreadott esettanulmányában Jenkins behatóan elemzett. 2008-ban a Daily Prophet weboldalon megjelent a Harry Potter-rajongókhoz intézett felhívás a következő címmel: Fejlődés a Forradalom felé [Making Progress toward Revolution]:

Legyen a mi mozgalmunk a Harry Potter rajongói közösségek törté­netének legjelentősebb, alulról szervezett megmozdulása! 2001-ben a Daily Prophet és a vele rokon Potter rajongói oldalak vállalták, hogy tiltakozásukkal a nemzetközi színtéren óriási hullámokat keltenek, és jogi precedenst teremtenek, mely a mai napig védelmet nyújt minden Harry Potter rajongónak a hírhedt Potter-háború megvívása óta. Újra képesek vagyunk ilyen harcra, de egy ennél is jelentősebb ügy érdekében – ez pedig az írni-olvasni tudás.²⁵

A weboldalon megjelent Heather Lawvernek a felnőttekhez címzett levele is, amelyben megpróbálja megmagyarázni, mi a Daily Prophet célja:

J. K. Rowling írónő Harry Potter-sorozata, azt hiszem, pusztán csak lehetőséget teremt ahhoz, hogy fejest ugorjunk egy jó könyvbe. Az online „napilap" létrehozásával, ahol a cikkek elhitetik az olvasókkal, hogy Harry Potter különös, fantázia szülte világa valóságos, megnyí­lik az olvasók előtt a lehetőség, hogy más könyveket is megértsenek, hogy belebújjanak a karakterek bőrébe, hogy a valódi irodalmat elemezzék. Ha fiatal korban sikerül kifejleszteni az írott szó értelme­zésének, felfogásának képességét, akkor a gyerekek megszeretik az olvasást, amit más módszerekkel sokkal nehezebben lehetne elérni. E képzeletbeli világ megteremtésével tanulunk, alkotunk, és jól érezzük magunkat egy barátságos, utópikus társadalomban.²⁶

Amit Jenkins megfigyelt, és amiről azt állította, hogy valószínűleg vég­bemegy az online rajongói szövegírók közösségében, azt itt láthatólag maguk az érintettek – de legalábbis szószólójuk – óhajtják megvalósítani a közösség adta keretek között.

Itt azonban érdemes néhány idevágó megfigyelést tennünk a rajongói szövegíró közösségeknek a olvasáskészséget elmélyítő funkcióit ille­tően. Először is, a fenti érvelésben olyan retorikai taktika jelenik meg, amely a normatívákkal terhelt progresszivitás-felfogásra emlékeztet. Sokkal inkább ezek a retorikai stratégiák viszik előre az érvelést, mint a bizonyítékok és az elemzések. Vagyis, azok a tiszta ellenállási pontok, melyeket Jenkins említ, sokkal inkább az ellenállás/elutasítás túldetermináltsága mentén mozognak, mintsem hogy valóságosan, tartalmasan értelmezzenek bármit: így a hierarchizált „osztálytermet" az online rajon­gói közösségek közös részvételével szemben, a tanár/szülő-ellenőrizte közeget a rajongói közösségek alternatív, hivatalosan kialakult formákat elutasító magatartásával szemben, vagy hogy a tanulók maguk irá­nyítják tanulásukat a felülről rájuk kényszerített tanulással szemben. Nem világos, hol is van ez a bizonyos „osztályterem"; úgy tűnik, hogy általában véve az intézményesített pedagógia szinekdochéja. Az sem világos, hogy lehet-e engedményeket tenni a formális és az informális tanulási és fejlődési módszereket tekintve, melyek minden pedagógiai intézményben jelen vannak, az osztálytermeken belül is, azokon kívül is. Úgy látszik, az osztályteremben jelen lévők, (akár mint diák, akár mint tanár) közül senkit nem kérdeztek meg arról, mi is folyik az osztályban, vagy hogy mit is csinálnak ott; a megfogalmazást a puszta kijelentések, megállapítások jellemzik. Míg az online közösségek struktúráját ezek a kutatások röviden felvázolják, az osztályterem mindennapi struktúráját nem is érintik. Egyáltalán nem vizsgálja egyetlen érintett sem annak lehetőségét és valóságát, hogy az online közösségekben jelen van-e a civakodás, a félreértés, a félreinformáltság, a hierarchia és az autoriter magatartás. E megközelítésekben mind az osztályterem, mind a rajon­gói szövegírók közössége politikai és gazdasági vákuumban létezik. Az érvelést láthatóan a szembenállás retorikája, az alternatív terek diskur­zusa, az önirányítás és az önfejlesztés radikális elemei mozgatják. Mikor Lawver (mint a rajongói közösség vezetője és egy példázat-gyerek, aki a felnőttekhez szól) közzéteszi érveit rajongói közösségének fórumán, a retorikai asszociációk már egyfajta terjengős fecsegéssé alakulnak, amely alapjaiban igencsak emlékeztet a politikai fogalomhasználatra, de le is válik arról: „haladás…forradalom", „alulról szerveződő mozgalom", „jelentősebb ügy", „barátságos, utópikus társadalom". Az egész szöve­gen végigvonul az az evidenciának vett érvelés, mely egyenlőségjelet tesz a rajongói szövegek olvasása és írása, valamint a kialakuló, fejlődő olvasás- és íráskészség közé (anélkül, hogy egy percre is foglalkozna azzal a feltételrendszerrel, melyben ezek a jelenségek azonosaknak te­kinthetők); továbbá evidensnek veszi azt is, hogy a Harry Potter-rajongók mind gyerekek (ez körülbelül annyira magától értetődő, mint az, hogy az eredeti Harry Potter-szöveg gyerekirodalom lett volna) – és mindkét evidencia lehetőséget ad a kellő alkalommal beékelt bölcs kijelentések­re a Harry Potter rajongói szövegekkel és e jelenséggel kapcsolatban a gyerekek neveléséről és az alapvető szövegértésről. Mindez azután azzal jár, hogy a rajongói szövegírói közösségeket általában normatív elismerésben, dicséretben részesítik. Másodszor, érdekes módon a Harry Potter-féle mágikus-hétköznapi világ sokrétegű kitágítását, amit az eredeti szövegben lévő hézagok tesznek lehetővé, és amit a Daily Prophet weboldal (és persze sok más rajongói szövegíró oldal is) min­dennapos gyakorlata ki is aknáz – és ilyenformán az eredeti szövegek implicit megváltozatását és megkérdőjelezését teszik elfogadottá -, folyamatosan azzal ellensúlyozzák, hogy a Harry Potter eredeti szöve­gének normatív pozícióját egyértelműen leszögezik. Ez utóbbi gyakorlat keretet biztosít az előbbi műveletek számára, és közösségi szabályrend­szerként nehezedik az online közösség tagjaira – ha a normatív állítást mint hittételt a tagok elfogadják, akkor egyben mindenféle kritikai vagy kreatív gyakorlatot vagy változtatást elfogadhatónak tekintenek. Mindez kitűnően megmutatkozik az olvasáskészség fejlesztésére felhívó Lawver szövegének ellentmondásaiban: itt a fantáziának mint valóságnak a „jó" cél érdekében való felhasználása száll harcba az analitikus képességek fejlesztésére irányuló törekvésekkel. Még ennél is fontosabb, hogy ezek a felhívások abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy minden Harry Potter-mű a priori „jó könyv" vagy „jelentős irodalom" (amolyan Arnold­féle próbakő), mely elvezet a nagy és jelentős művek felismeréséhez és megítéléséhez. Még számos egyéb formája van az alapul szolgáló hitvallásnak a Harry Potter-rajongói szövegírók közösségeiben, melyeket a fenti megközelítés nem vesz figyelembe. Lehetséges, hogy a rajongói szövegek és történetek eltérő olvasatokat és történeti változatokat en­gednek meg a rajongói közösségek tagjainak, ám a szövegértés és be­fogadás kezdeti szintjén éppen az a törekvés vezeti a szövegírókat, hogy az eredeti Harry Potter-szöveggel egyező vagy legalábbis ahhoz hasonló stílusban írjanak, ami által ez az eredeti szöveg kétségbevonhatatlan, megkérdőjelezhetetlen standardként működik a befogadás számára. Az is lehetséges, hogy a rajongói szövegteremtő közösségekben meglévő interaktivitás struktúráinak (az affektív tanulás „lépcsőfokainak") – me­lyeket Jenkins az egekig magasztal – előfeltétele és ezáltal alapja éppen az a tény, hogy az eredeti Harry Potter-szövegnek kétségbevonhatatlan, normatív jelleget adnak, és az egyes rajongói szövegírók és szövegolva­sók ezen struktúrák állandó használatával folyamatosan visszaigazolják és megerősítik ezt a normativitást, továbbá az eredeti szöveghez homo­gén megközelítési módokat rendelnek, melyek végső soron az eredeti szöveget merev, változtathatatlan entitássá emelik. Hogy ez a jelenség nagy valószínűséggel jellemzően jelen van a rajongói közösségekben, azt egy másik kontextusban (tudományos-fantasztikus rajongói körben) Andrea MacDonald írta le: „A számítógépes hálózatok révén az egyes rajongói szövegírók és a rajongói szövegek olvasói könnyedén hozzáfér­hetnek a fiktív univerzumhoz, ami viszont felerősíti e fiktív univerzum jóval egységesebb, uniformizáltabb értelmezését."²⁷ Harmadsorban, a fenti érvelés kialakulását elgondolhatjuk úgy is, mint ami a rajongói identitás újraegyeztetése/felülvizsgálata közegében zajlik: lényegében Jenkins a rajongói szövegírók közül kiemel egyes személyeket, mint például Lawvert, és egyfajta sajátos formában megkonstruálja őket, és aztán a rajongói szöveg írója (ismét csak Lawver) igyekszik megfelelni ennek a konstrukciónak. Érdemes feltenni a kérdést, hogy az online rajongói közösségekben implicite meglévő jelenséget milyen mértékben vette figyelembe a fenti, Jenkins-féle érvelés, továbbá hogy az ilyen rajongói közösségek természete, sajátosságai milyen mértékben változtak a fen­tebb említett jelenségek révén. És azon is érdemes elgondolkodni, vajon Jenkins álláspontja és szakértői tekintélye milyen mértékben ad képet egy meglévő állapotról vagy pedig nézeteinek instrumentalizált mivolta alapot és formát szolgáltat-e újabb állapotok kialakulásához.

Ezen észrevételek közül a másodiknak jelentősége van a Harry Potter rajongói szövegírói jelenség másik két elemére vonatkozóan is. Ezt a jelenséget fogom egy kissé részletesebben vizsgálni az alábbiakban.

A Harry Potter rajongói szövegek és a slash fiction

A neten megjelenő Harry Potter rajongói szövegek bizonyos hányada a Harry Potter-karakterek közötti (sokszor lehetetlen) szexuális viszony­rendszerek kidolgozásával foglalkozik.²⁸ Ez általában igaz a különböző rajongói körök írott produktumainak nagy részére, és valószínűleg sajátos hatása van a Harry Potter-rajongók körében. Mivel a nemi szerepek szerinti szempontrendszer és a szexualitás az eredeti Harry Potter-szövegben konzervatív felfogásban jelenik meg (mint azt 2002-ben bizonyítottam), a mágia lehetőségei ebben a tekintetben kiaknázatlanok­nak mondhatóak az eredeti szövegben (ezt a témát a szöveg, néhány szerelmi bájitaltól eltekintve nem is igen érinti). De a mágia eszméje egyértelműen, magától értetődően vezet erre a területre, a szexuális késztetések és fantáziák terepére, és aligha meglepő, hogy az eredeti szöveg ilyen típusú hiányait sokan, sokféleképpen, és igen fantáziadúsan próbálták betölteni. Ha általában a rajongói szövegeket vizsgáljuk, akkor látható, hogy a Harry Potter rajongói szövegek nagyjából azonos mennyi­ségben szólnak az úgynevezett „slash" (azaz az azonos neműek közötti szexuális viszonyt és párosítást leíró) viszonyokról, mint a „het" (azaz a heteroszexuális párosítással és kapcsolatokkal foglalkozó) viszonyokról. Marianne MacDonald 2006-os, a slash rajongói szövegeket vizsgáló fel­mérésében megjegyezte, hogy: „Bár a het szövegek számban talán még meghaladják a slash szövegeket, a helyzet hamarosan megváltozik. A Harry Potter rajongói szövegek terjedelme elképesztően nagy. Szerény becslések szerint az Internetre feltett történetek száma meghaladja a 25.000-et, de a valós mennyiség elérheti a százezret is."²⁹ Az átlagos slash rajongói szövegekhez hasonlóan a Harry Potter-rajongók által írt slash szövegek többsége is a férfi-férfi párokra koncentrál és – mint azt egy másik, ugyancsak MacDonald által készített felmérés kiderítette – jórészt a húszas éveikben járó nők írják ezeket. Annak a jelenségnek az elemzése, hogy a férfiak közötti kapcsolatokat ábrázoló slash rajongói szövegeket többségében miért éppen nők írják, meghaladja a Harry Potter-szövegek³⁰ vizsgálati körét, és itt most nem foglalkozom vele.

A Harry Potter rajongói körében tapasztalható slash szövegek írására irányuló késztetést megközelíthetjük az eredeti Harry Potter-szöveg „heteronormatív heroizmusát" „homoszexualizálni" igyekvő törekvések felől, ahogyan ezt Hugh és Wallace megfogalmazta.³¹ Autoetnográfiai megközelítésben ugyanez a gondolat bukkan fel frappáns formában Ika Willisnél, aki egyszerre tudós és rajongói szövegíró:

A rajongói szöveg írása révén a rajongó először is helyet teremt saját vágyainak egy olyan szövegben, mely első látásra nem ad megfelelő támpontot e vágyakhoz; és másodsorban, közzéteszi az új összefüggésbe ágyazott szöveget a honlapon, de nem tulajdonít saját szövegértelmezésének végleges „igazságtartalmat": ezek a vágyak és ezek az igények előre meg nem jósolható utat járnak be, a lehetőségeket a szerző világa és a fikciós világ közötti eltérések adják meg, vagy pedig (mondjuk) a másik nemmel vagy esetleg több nemmel való azonosulás keretei jelölik ki.³²

Willis bemutatja e késztetés működését mindabban a tekintetben, ahogy az eredeti Harry Potter-szöveg olvasása kínálja ezeket a látszólagos hiá­nyokat és az implicit homoszexualitás jelenléte adta lehetőségeket, mind pedig úgy, hogy saját, két slash Harry Potter-szövegének olvasatait adja közre, jelezve, hogy miként lehet a Roxfort-történetbe beilleszteni azokat, illetve helyet teremteni a homoszexuális tereknek. De Willis tanulmánya nem a slash rajongói szövegírónak mint rajongónak a beszámolója, ha­nem annak a kíváncsi elméleti embernek/aktivistának, aki a popkultúrát alkotó egyik eredeti szöveg bírálatának vonulatát követve kiaknázza saját rajongói tapasztalatait és a rajongói szövegírók közösségének tapaszta­latait – vagyis tudatosít egy homoszexuális politikai témát és hatással is van arra. Itt láthatóan nem a rajongóként rajongói szövegeket alkotó írót halljuk; ő olyan író, aki rajongói szöveget ír annak érdekében, hogy ki tudja használni speciális politikai céljai érdekében a rajongói szövegeket terjesztő online helyeket.

Előfordulhat, hogy a hiányzó vagy elhallgatott, netán kódolt (attól függő­en, ki hogyan olvassa) homoszexuális vágyat beillesztik az eredeti Harry Potter-szövegbe; egyes slash rajongói szövegek alkotói esetében ez ered­het abból az igényből, hogy írójuk ezáltal politikai pozícióra tegyen szert. Ám az eredeti szöveghez való viszony kétségtelenül sokkal bonyolultabb ennél. MacDonald például azt írja, hogy a Draco-Harry és a Piton-Harry párosítások a rajongói szövegekben „a slash szövegek íróinak azt a félig-meddig öntudatlan humanizmusát hozzák felszínre, mely az ellenségek megbékítésére irányul".³³ Ha valóban ez a helyzet, akkor ez arra is utal, hogy az olvasókban inkább az összebékítés, mintsem a konfrontáció vágya működik az eredeti szöveg konfliktusainak megoldását illetően. Másfelől igaz az is, hogy a slash rajongói szövegírók és e szövegek olva­sói legalább annyira igénylik az eredeti szöveghez való alkalmazkodást, mint amennyire érzékenyek az eredeti szövegben lévő ellentmondások iránt. Vagyis, paradox módon, az a tendencia érvényesül, hogy az ere­deti szöveg normatív jellegét megerősítik azzal, hogy a mélyére ásnak, hogy hozzáillesztenek szövegelemeket – akár a szöveg természetével ellenkezőeket is. Tény, hogy a slash rajongói szövegírás látszólagos ellenzéki mozgalma gyakorta ténylegesen annak a vágynak a kifejező­dése, hogy a rajongók az eredeti szöveg határain belül maradjanak, és szövegeik az eredeti szöveg részévé váljanak, továbbá hogy a kánont meghatározók, az autoriter szerző és a hatalom, mely a Harry Potter-jelenség mögött áll, elismerje őket. Az az öröm, mellyel a slash rajongói szövegek írói a jelenség középpontjában álló, kanonizáló, tulajdonjogot gyakorló szereplőktől az elismerésnek szinte lesajnálóan csekélyke jeleit és gesztusait fogadják, tanúsítja ezt. Ebben az értelemben jutottak Green és Guinery egy 2004-es tanulmányukban a következő megállapításra:

Újabban bizonyítékok állnak rendelkezésünkre arról, hogy a kánon felett őrködők finom, kicsike engedményeket tettek a „fanon" ³⁴ alkotóinak […] E rajongói közösség ezt az érzékenységet – hogy tudniillik a kánon őrei megtisztelték őket egyfajta intertextuális utalás révén – nagyra értékeli, és általa tovább erősödik a rajongók elköte­lezettsége […] Specifikusan a Harry/Draco közötti slash-kapcsolatot preferáló rajongók tekintették óriási elismerésnek azt a pillanatot a Harry Potter és az azbakani fogoly filmváltozatában, amikor Draco Malfoy a tenyeréből puszit fúj Harrynek (Draco egy origami madár/ grafiti üzenetet küld Harrynek a sötét varázslatok kivédése órán): úgy vélték, ez az ő kulturális hozzájárulásuk elismerése a Harry Potter-jelenséghez.³⁵

Amikor Rowling 2007 októberében „felfedte", hogy Dumbledore homo­szexuális és szerelmes Grindelwaldba, akkor a rajongók és a rajongói közösségekkel foglalkozó kutatók némelyike, például Tossenberger³⁶ hasonlóan felhőtlen örömmel fogadta a hírt. A bejelentésről hírt adó cikk az Observer című lapban a következő, érdekes megjegyzéssel zárult: „Rowling, aki hét év után először járt az USA-ban, és akit az amerikai közönség meleg fogadtatása elkápráztatott, így tréfált: »Na, képzeljék csak el, milyenek lesznek most a rajongói szövegek.«"³⁷

A kiadott kínai Harry Potter rajongói szövegek

Az USA-ban és Nagy-Britanniában jelentős médiaérdeklődés kísérte a Kínában kiadott Harry Potter-„hamisítványokat" vagy „másolatokat". Ezek a szövegek az eredeti Harry Potter-szövegeknek éppen olyan származékai, folytatásai, mint amilyenek a rajongói szövegek, de mivel nyomtatásban is megjelentek, nem csupán az Interneten, ezért olyan sajtótermékeknek tekinthetők, amelyek profittermelés céljából készül­tek, míg az online rajongói szövegek többnyire explicit módon kizárják ezt a lehetőséget. A fentiek következtében a média egészében elítélő hangnemben beszélt a jelenségről. 2007 augusztusában például a New York Times hasábjain több cikk is foglalkozott ezekkel a kiadá­sokkal, szimptomatikusnak minősítve azt, ahogyan a kínaiak a szerzői jog előírásaival bánnak, és röviden felvázolták néhány „hamisítvány" cselekményét, amivel a kínaiak bizarr ízlését óhajtották érzékeltetni (a rövid összefoglalóknak az volt a célja, hogy teljesen értelmetlennek mutassák ezeket a kínai kiadványokat).³⁸ Nehéz megmondani, hogy ezek a beszámolók egyszerűen csak a Kínában tapasztalható szerzői jogsértések miatti felháborodást tükrözték, vagy pedig a kínai rajongói szövegek íróit és olvasóit gúnyolták kissé rasszista szellemben. Howard W. French megjegyezte: „Ebben az esetben a világszerte tapasztalható Harry Potter kiadási járvány valami egészen eredeti, kínai jelleget kapott: a figyelemre méltó képzelőerőnek és a meghökkentő szorgalomnak az együttműködése látható itt, amelyet a hamisítás, az irodalmi szélhá­mosság és a szerzői jogok megsértésének szolgálatába állítottak."³⁹ Lehet, hogy French nem tudta, hogy a Harry Potter-szövegek ilyen burjánzására millió és millió példa akad az USA-ban és máshol az online fórumokon, és hogy a kínaiak ilyenformán nem állnak egyedül a világban azzal, hogy rajongói szövegeket írnak és olvasnak (vagyis hogy ez nem „teljes egészében véve kínai jelenség"), és hogy az e szövegekben mutatkozó szorgalom és képzelőerő nem áll „mindenestül" ezeknek az aljas, antiszociális céloknak az érdekében. A New York Times-ban példaként felsorolt kínai „hamisítvány" rajongói szövegek csak azt követően láttak nyomdafestéket, hogy eredetileg online voltak olvashatók, és a hagyományos rajongói szövegektől mindössze abban különböznek, hogy a kínaiak szövegei nyomtatásban is megjelentek. Hogy vajon a szövegek a rajongók hozzájárulásával jelentek-e meg, illetve, hogy ezek a szerzők részesedtek-e a haszonból, nem tudható. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy ezek a szövegek nyomtatás­ban nem mint rajongók által írt szépirodalmi szövegek jelentek meg – nem is így határozták meg önmagukat. Lena Henningsen 2006-ban egy tanulmányban már foglalkozott ezekkel a könyvekkel, de „nem pusztán mint anyagi vagy jogi viták tárgyát képező szövegekkel, hanem mint kultúrák egymásra hatását tükröző és sokdimenziós jelenséggel",⁴⁰ és ennek a megközelítésnek már csak azért is fontos szerepe van, mert éppen annyira részét alkotják a Harry Potter szövegfolyamának, mint bármely más rajongói szöveg. Közelebbről megvizsgálva két ilyen kínai „hamisítványt" – a hírhedt Harry Potter és a sárkányhoz lopózó leopárd [Hali Bote ju bouzoulong], mely nagyrészt Tolkien: A hobbit című köny­vének plagizált változata, és a Harry Potter és a porcelán baba [Hali Bote ju szivava] címűt (mindkettőt 2004-ben⁴¹ adták ki) -, Henningsen mindkettőben kínai és nyugati kulturális elemeket is kimutatott. Arra a megállapításra jutott, hogy a kínai olvasónak mindkét könyv asszociáci­ókat kínál a hagyományos kóborlovag-irodalom [vukszia ksziaosuó] for­máival, továbbá néhány ősi és modern kínai klasszikussal is párhuzamot képez. Különböző szinten, de mindkettőben vannak a modern Kínára utaló találó megjegyzések: az első a hivatali korrupcióval foglalkozik, és ez különös hangsúlyt kap a mai Kínában, a második pedig afféle kínai útikönyvként szolgál, és kifejezi a manapság létező nacionalista érzelmeket. Henningsen így összegzi nézeteit:

a Harry Potter-másolatokkal kapcsolatos vitában a másolatokat nem pusztán a szerzői jogok megsértése felől kellene értelmezni. Sokkal érdekesebb ugyanis, hogy ezek a szövegváltozatok számos új ol­vasatot kínálnak […] – és így a Harry Potter-történetnek különböző interpretációit és eltérő világszemléleteket tesznek lehetővé: például a nyugati dominancia szembeállítását a kínai erkölcsi és stratégiai magasabbrendűséggel; a Nyugat, mint a gonosz erők forrása, vagy mint a képzelet világa, vagy mint egyszerűen a Másik. Ezek az olvasatok nemcsak a Harry Potter-jelenség megértéséhez visznek közelebb, hanem a kínai valósághoz, illetve a kínai valóságnak az olvasók és a szövegírók általi percepciójához is.⁴²

A kínai Harry Potter online rajongói szövegeket tekinthetjük specifikusan kínai „fejleménynek", ahogyan azt Henningsen a nyomtatott változatok esetében teszi. Ezek a „hamisítványok" csak attól lesznek „hamisítvá­nyokká", hogy nyomtatásban is megjelentek, továbbá azáltal, hogy nincs bennük feltüntetve, hogy a szövegeket rajongók írták. Az, hogy az elekt­ronikus formának a nyomtatott formával való felváltása ilyen kategorikus imperatívuszt jelent a Harry Potter szövegfolyamban és hogy erkölcsileg ilyen jelentőségű, mindenképpen elgondolkodtató jelenség. Sokkal többet elárul a textuális termelés és fogyasztás anyagi formáinak korunkban jelen lévő jogi és politikai természetéről, mint arról, hogy mondjuk, mit is tartalmaz az adott szövegfolyam. De persze többről van itt szó – az online változatnak a nyomtatott formába való átültetésé esetében -, mint pusztán csak arról, hogy a Harry Potter szövegfolyama Kínában milyen módon alakult. Nemrégiben a tekintélyes Kínai Ifjúsági Kiadó [Zsonguo kvingnian csubanse] nyomtatott formában megkezdte a legnépszerűbb Harry Potter online rajongói szövegek közreadását. Ezeket egyértel­műen rajongói szövegekként jelentetik meg, és az írókkal (többnyire tizenéves lányokkal) szerződést is kötöttek a kiadásról. Az a két könyv, amelyet részletesebben vizsgáltam – Angyalként bukva [Ksziang tiansi jijang duoluo] és Bevezetés a szilvafa bimbóihoz [Meihuajin], mindkettő 2005-ben jelent meg⁴³ -, papírkötésű, színvonalas kiadványok, ame­lyeket egységes formátumban és dizájnnal jelentettek meg. Ezekben érdekes különbségek és hasonlóságok tapasztalhatók, és egy sorozat részei. Mindkettő Draco és Hermione párosának történetén alapul. Az első teljességgel Nagy-Britanniában játszódik és az eredeti szöveg karaktereit használja, stílusában pedig a kínai olvasó számára azonnal megidézi a külföldi kontextust (nincsenek benne közmondások és a kínai irodalomból származó idézetek, és egyfajta „emelkedett" hangnemet üt meg). Ugyanakkor, a kínai médiában napjainkban zajló vitákban vissza­köszönnek a könyvben olvasható terjedelmes beszélgetések, különösen azok, melyek Harry erkölcsi felelősségével és Draco szabadságával foglalkoznak. A második könyvben a Roxfortban felbukkan egy kínai szereplő, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy a mágia kínai értelmezése megjelenjen a könyvben, sőt a helyszín is megváltozik: a cselekmény Kínában játszódik. A könyv stílusa egyértelműen hagyományos kínai nyelvezet: a választékos kifejezésmód és a kínai költészetből vett idé­zetek jellemzik. Mindkettő emlékeztet a tajvani regényes történetekre, melyek felettébb népszerűek egész Kínában. Ami ezeket a kinyomtatott, teljesen átlagos, tipikus rajongói szövegeket megkülönbözteti online változataiktól, az nem a textuális tartalom, hanem az a mód, ahogyan a nyomtatott szöveget a kiadó kommentálja, mintegy keretbe foglalja. Különösen figyelemre méltó, hogy mindkettőt a kiadó előszava vezeti be (mindkét könyvben szóról szóra ugyanaz a szöveg szerepel). Ez a rajongói irodalom meghatározásával kezdődik, majd magyarázatot kapunk arra, mennyiben tekinthetők ezek a szövegek az eredeti Harry Potter-szöveg derivációinak, és mennyiben eredetiek; továbbá arra biz­tatja az olvasókat, hogy előbb tanulmányozzák Rowling könyveit (ezzel láthatóan a piac bővítése a kiadó célja, nem pedig a szöveg hamisítása vagy eltulajdonítása). Még érdekesebb, hogy ez a felszólítás arról is szól, hogy az olvasók vegyék komolyan az eredeti műveket – nem saját értelmezésük szerint csupán, hanem olyan alapként, ami értelmezhetővé teszi a rajongói magatartást és egy kissé a mai (az 1980-as évek utáni) kínai generáció magatartását is:

A Harry Potter rajongói szövegek közreadásának egy másik oka az volt, hogy átválogathassuk, tanulmányozhassuk ezeket és elgon­dolkodhassunk a Harry Potter-rajongás roppant méreteket öltött jelenségén, a rajongók látásmódján és nézőpontjaikon, a Harry Potter-könyvek népszerűségén, hogy ezáltal jobban megérthessük egy generáció lelkivilágát, mely Harry Potter szellemében nőtt fel […] Ezeknek a regényeknek a közreadásával tanulmányozható anyagot adunk a társadalom kezébe, hogy kitapinthassa a fiatal generációk szívverését, tanulmányozhassa gondolkodásmódjukat, és ezáltal képes legyen fejlődésük irányítására. Mint olyan kiadónak, melynek a fiatalok fejlődéséhez kötelessége segítséget nyújtania, ez a mi felelősségünk és végső célunk is.⁴⁴ [A kínai szöveg alapján.]

Más szavakkal: a nyomtatott formában való megjelenés révén nyílik remény arra, hogy a rajongói szövegek kilépjenek a rajongói közössé­gek kereti közül, és a kutatók, a politikacsinálók és azok hatáskörébe is belépjenek, akik a kínai ifjúsági kultúra iránt tudományos érdeklődést mu­tatnak. Hogy ez a cél mennyiben teljesült, arról már az előző fejezetben beszámoltam: ilyen volt például a pekingi egyetemen ebben a témában létrehozott munkacsoportok vitája. A nyomtatott szöveg azokba a tudato­san lezárt és hivatalossá tett formákba zárja a Harry Potter rajongók által írt szövegfolyamot, amelyekben a mai napig a hagyományos könyveknek van vitathatatlan elsőbbsége.

A rajongók

A rajongók és a rajongásnak mint jelenségnek a vizsgálata az utóbbi né­hány évtizedben érdekes változásokon ment át,⁴⁵ s ennek során az elmúlt évtized során a Harry Potter-jelenség egyre kiterjedtebb, szélesebb körű vitát váltott ki. Ennek egyik figyelemre méltó elemét azok a kísérletek jelentették, hogy a rajongókat politikailag aktív cselekvőkként mutassák be abban a kapitalista fogyasztói közegben, ami egyre inkább átfogja és jellemzi az egész világot. Ez a vonulat jól kitapintható például Lawrence Grossbergnek a rajongók politikai tevékenységét elemző tanulmányában, mely 1992-ben íródott:

Mivel a rajongó a hatalomhoz szól és a hatalom által feltett kérdésre válaszol, vagy pedig a szokott kereteken túllépő ideológia fogalma­ival szólal meg (ami bizonyos mértékű kritikai távolságot biztosít neki), a rajongó politikai álláspontja soha nem jelenti pusztán csak a változtatások vagy a lényeges tervezetek feltétel nélküli ünneplését. A rajongónak a kultúrához való viszonya ténylegesen utat nyit egy sor politikai lehetőség számára, és gyakorta tapasztalható, hogy a politikai küzdelem az érzelmi viszonyok terén kapcsolódik a tömeg érdekeihez. Tény, hogy az érzelmi érintettség a politikai harcok szervezésének lényeges dimenziója.⁴⁶

Ez a vonulat Henry Jenkins 2007-es megfigyeléseiben – Jenkins kétségtelenül az a kutató, aki egyfajta emancipatorikus szándékkal a legnagyobb energiát fektette be a rajongók politikai tevékenységének aktivizálásába – így bukkan fel, napjaink kereskedelmi és gazdasági kommentárjait is számításba véve:

Az új gazdaság egyetlen elemzője sem használja a „rajongó", „rajon­gói tudat" vagy „rajongói kultúra" kifejezéseket, noha megközelítésük ugyanazon a társadalmi viselkedési formán és ugyanazokon az érzelmi viszonyokon alapul, mint amiket a rajongókkal foglalkozó kutatók az elmúlt néhány évtizedben kiinduló pontoknak tekintettek. Az általuk bevezetett új terminus, a sokszorozók [multipliers], csak egy kevésbé elvont, nem annyira geek szó a rajongókra – azokra, akik már nem hordanak műanyag Spock-füleket, akik nem éltek szüleik nyakán, akiknek van saját életük. Tehát olyan rajongók, akik nem illenek bele a rajongókról alkotott sztereotípiába. Ezek az írók olyan világot vizionálnak és dokumentálnak, amelyben az általunk „rajongói kultúrának" nevezett jelenségnek valódi gazdasági és kulturális befolyása van.⁴⁷

Jenkins optimista, jövőbe tekintő hangneme ellenére az instrukció vi­lágos: az excentrikus rajongó eszméjét, akit aktivizálni lehet s akinek a hatalomra is hatást gyakorló politikai cselekvési tudatot tulajdonítunk (egy „politikai küzdelemben"), fel kell váltani a rajongónak mint normá­lis, átlagos lénynek az eszméjével, aki annyira a rendszer része, hogy tulajdonképpen jelentőségét veszti az is, ha „rajongónak" nevezzük. Nagyon valószínű, hogy a kritikai diskurzus, miközben közös nevezőt keresett a rajongóval, maga is bűnrészes volt ebben a folyamatban, mikor megfigyelte/megteremtette/átformálta/dekonstruálta ugyanezt a rajongót.

Annak a kritikai diskurzusnak a reményeit és hibáit, amely a rajongó eszméjének a politikai hatásaival játszadozik, egy paradoxon teszi le­hetővé, melyet legmeggyőzőbben Matt Hill fejtett ki a tudományos és a rajongói diskurzus érintkező felületeinek autoetnográfikus elemzése során. A paradoxon azon az észrevételen alapul, hogy a rajongó szá­mos, a kritikai diskurzust strukturáló ellentétpár középpontjában foglal helyet. Ezen oppozíciók egyik legnyilvánvalóbbika az, amikor a rajongót a fogyasztói hajlam és a rezisztencia fogalmai közé állítjuk:

Míg egyidejűleg „ellenállnak" a kapitalista társadalom normáinak és az új fogyasztási cikkek gyors cserélődésének, a rajongók maguk is érintettek ezekben a nagyon is gazdasági és kulturális folyama­tokban. Egy nézőpontból a rajongók „ideális fogyasztók" […] mivel jövendőbeli fogyasztói szokásaikat a kulturális ipar könnyedén meg tudja határozni, és nagy a valószínűsége annak, hogy ezek a szoká­sok változatlanok maradnak. Másfelől a rajongók fogyasztásellenes hiteket is hordoznak („ideológiákat" is mondhatnánk, mivel ezek a hitek nem teljesen esnek egybe azzal a kulturális helyzettel, melyben a rajongók vannak).⁴⁸

Hill azzal folytatja, hogy a rajongói állapotot további ellentétpárokba he­lyezi: közösség-hierarchia, fantázia-realitás, kultusz-kultúra. Ez a kísérlet, mely a komplexitás és a képlékeny határok megállapítására törekszik egy olyan idea esetében, melyet a kulturális kritikai elmélet oly lelkesen megtermékenyített, nagyon értékesnek minősül, főképpen azért, mert egyfajta optimista módon félreértett taktikát mutat be működés közben. Hill következetesen feltételezi a rajongó köztes állapotát, helyzetét, ezen polaritások közötti eszmeképzési és konceptuális terepét. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a rajongó ténylegesen előtte van a ténynek, előtte van bármilyen kritikai elemzésnek, vizsgálja az bármely ellentétpárt is; a rajongó már ott van, és így szabadon megfigyelhető/konstruálható/ imitálható/dekonstruálható annak megfelelően, hogy a kritikai diskurzus milyen irányt vesz, mivel magának a kritikai gyakorlatnak a struktúráin át szivárog be. A kutatói érdeklődés megkísérli a rajongást a maga elvárása­ihoz igazítani, egy olyan jelenségből kiindulva, amely kiforratlan formában már amúgy is adott. A kritikai elvárásoknak megfelelően a rajongó hol eltűnik, hol újra felbukkan a két évtizednyi vita során: reményekkel telve előtűnik, majd belemerül a hétköznapiságba – és mindez kizárólag a kritikai gyakorlat struktúrái révén esik meg vele.

A rajongó a priori minőségét ugyancsak a priori előfeltevésekhez iga­zodó, reflexív jellegűként lehet elgondolni, mely előfeltevések befolyás­sal vannak a rajongóra és a rajongói minőségre. Még a fent említett, a Harry Potter rajongói szövegekkel foglalkozó nagyon felületes áttekintés is hordozza ezen előfeltevések némelyikét. A rajongói szövegekben megmutatkozó immanens kreativitás kétségtelen, hiszen ez a Harry Potter szövegfolyamát terjedelmében is egyre növeli, és váratlan for­mákban igazolja a Harry Potter eredeti szövegének normatív szerepét. Még ahol a rajongói szöveg látszólag ellent is mond az alapvető előfelte­véseknek és az eredeti szöveg alapjait vonja kétségbe, ezt ott és akkor is a szöveg kétségbevonhatatlan normativitása alapján teszi, mintha mindez valamiféle hittétel vagy tiszteletadás volna. A normativizált tárgyat olyan messzire távolítják a rajongói állapot gyakorlatától, hogy annak normatív jellegét nem lehet figyelmen kívül hagyni: a kreativitás és a szubkulturális tevékenység, továbbá a közösségi identitás minden formája az eredeti szöveg normatív jellegét feltételezve, abból kiindulva jelenik meg. Már érintettem ezt a témát a befogadás, olvasástudás és a rajongói szövegírás vizsgálatával kapcsolatban. A normativitás meg­előző mozzanatként is jelen van: a rajongóknak abban a törekvésében, hogy a kánon világába lépjenek, abban az asszociatív logikában, amely abszolút megerősítést ad a szerzői autoritásnak, a szerzői jogokkal ren­delkező cégeknek, és abban is, ahogy a rajongók előre megjósolhatóan és állandóan fogyasztják az eredeti szövegeket és ezek más formában megtermelt változatait. Hogy a slash szövegek íróit elkábítják azok a cseppnyi kis utalások és engedmények, melyeket Rowlingtól vagy a Warner Brothers filmeseitől kapnak, és amelyek egyben önigazolásuk­ként is szolgálnak (mint már fentebb kifejtettük), annak az elsődleges, előre vetített igénynek a kifejeződései, hogy a rajongók a normán belül kerüljenek. A hivatalosság, mely olyan magától értetődően áll ki a nor­mák mellett a hatalom bástyái mögül, könnyedén tud olyan helyzetet teremteni, melyben a rajongók önalakítása és öntermelése folyamatos. Csak egy kicsi bátorításra van szükségük. Amikor az egyként hivatásos tudós és rajongó-guru Jenkins odavet egy-két bátorító szót a rajongói közösségeknek, amiért az írás-olvasástudás erényes, erkölcsös ügyét felkarolják, akkor a Daily Prophet rajongói köre egyhangúlag a magáé­nak érzi a dicséretet, és weboldalukon e jelszó jegyében tüstént lelkesen „forradalmat" hirdetnek. Ennek a célnak a meghirdetése során a rajon­gók megkérdőjelezhetnék Jenkins álláspontját és kritikusan megvizsgál­hatnák az olvasástudás fogalmát, de csak azután, ha előbb az eredeti Harry Potter-szöveget, annak íróját és a hozzá kapcsolódó producerek elvárásait normává teszik; másodszor normává teszik Jenkinsnek és tanítványainak guruságát, harmadsorban pedig a befogadásnak/iroda­lomértésnek mint társadalmi célnak az értékét is normává teszik – olyan módon, mintha mindezek egységes egészet alkotnának, melyen minden más jelenség alapul. A rajongókat a mainstream cégek is ugyanilyen behízelgően bátoríthatják önalakításra és öntermelésre. Tekintélyes kiadók, mint azt Kínával kapcsolatban láttuk, meg is tudják ezt valósítani azáltal, hogy a rajongói szövegeket teszik meg témájuknak és kiadói és piaci céljaik szolgálatába állítják; csak annyit kell ehhez tenniük, hogy a Harry Potter normatív helyzetét elismerik. Más cégek ezt sokkal bölcsebben teszik és talán sokkal hatékonyabban is. E tevékenység kis szeletét vizsgálja Mitchell és Reid-Walsh, akik a rajongók számára a Warner Brothers által létrehozott weboldal tartalmát elemezték a Harry Potter és a bölcsek köve című film megjelenését megelőzően. A we­boldal a rajongóknak fizetős és drága interaktív felületet kínált, melyen együttműködhettek egymással, szerepjátékokra, egyéb játékokra nyílt alkalmuk olyan struktúrák révén, melyek a Harry Potter-könyveket nem olvasókat eleve kizárták a részvételből; a weboldal így megteremtett egy újabb, online rajongói közösséget és „már a film elkészülte előtt nekilátott a közönség toborzásának".⁴⁹ A rajongók minden szempontból reagálni tudnak a fejleményekre és minden irányban tágítani képesek a Harry Potter szövegfolyamát, de csak azt követően, hogy az eredeti Harry Potter-szöveg normativitását elfogadják, és ennek megfelelően a támadhatatlanság piedesztáljára helyezik. A rajongói léthelyzet vizsgá­lata is csak azt követően végezhető el, hogy a kutató a rajongókat mint olyant elfogadja. A rajongókkal mindenféle ideológiai, kiadási, fogyasztói gyakorlatot és politikai aspirációt el lehet fogadtatni azt követően, hogy a rajongók mint rajongók léteznek és megközelíthetőek.

A Harry Potter rajongói szövegekről fentebb írott, a szövegen kívüli vizsgálat eredményeként született megállapítások általában szólnak a rajongói létről és a világról is általában töprengenek. Ezek nem ki­zárólagosan a gyerekekkel mint rajongókkal vagy mint fogyasztókkal foglalkoznak. Ha a gyerekek különösen gyakran kerülnek a vizsgálat középpontjába – mint Jenkinsnél a Daily Prophet-tal kapcsolatban -, akkor az a világ természetesen a felnőttek világának struktúrájából következő feltétel. Tény, hogy mindebből világosan látnunk kell, és a korábbi két fejezet is erről szólt, hogy a Harry Potter szövegfolyam, illetve ebből következően a Harry Potter-jelenség maga elsődlegesen a felnőttek világához kötődik, és a gyerekek, ha egyáltalán megjelen­nek ebben a világban, akkor kénytelenek a felnőttek megfontolásai és elvárásai szerint cselekedni. Ahogyan például Kínában a Harry Potter szövegfolyam kontextusában a gyerekkort értelmezik, az összefügg azokkal a széles körű társadalmi-kulturális változásokkal, melyeket Kína-szerte tapasztalhatunk. Mikor rámutatok a Harry Potter szöveg­folyam iránt a felnőttek körében mutatkozó komplex érdeklődésre, akkor tulajdonképpen – bizonyos értelemben – visszatérek ahhoz a kiindulóponthoz, ahol 2002-ben ez a projekt kezdetét vette. Akkoriban meglehetősen fáradságos vállalkozás volt annak az állításnak a bizonyí­tása, hogy a Harry Potter-szöveg és jelenség sokkal inkább a felnőttek, mintsem a gyerekek világát érinti. Az állítást számos tanulmányban, számos ténnyel kellett bizonyítani. Érdekes módon, ma erre már nincs szükség: a Harry Potter-szöveg és jelenség felnőtt vonatkozása ma már egyáltalán nem rejtett aspektus. Különösen világos ez akkor, amikor a Harry Potter szövegfolyamban a rajongói szövegek szerepét vizsgáljuk. A Harry Potter rajongói weboldalak felületes és gyors felmérése alap­ján is elmondhatjuk, hogy ezek fele címében is felnőtteknek szól, és a felnőttek érdeklődését és nyíltan szexuális szempontjait szolgálja. De magának az eredeti Harry Potter-szövegnek mint gyerekirodalomnak az elemzése, illetve felnőtt olvasóinak deviánsként való meghatározása csak kifogás, mentség volt, melyet a kutatás már kezd feladni. A 2000-es évek elején rossz szájízt okozott például A. S. Byatt, Jennie Bristow és Stephen Pollard kutatók beszámolója:⁵⁰ azt állították ugyanis, hogy az a jelenség, hogy a Harry Potter-könyveket felnőttek is olvassák, korunk társadalmának infantilizálódását tükröző tünet. Azt, hogy az egész Harry Potter-jelenség a gyerekeket érinti, a kutatók magától értetődőnek tekintették, míg a felnőttek felbukkanását figyelemre méltó és meglehetősen dicstelen fordulatnak. Mára világos, hogy a felnőttek jelenléte nem annyira deviancia, mint amennyire norma a Harry Potter szövegfolyam és jelenség esetében, és egyértelműen uralja magát az eredeti szöveget is, ahogyan arra számos jel mutat. Mikor a sorozat zárókötete 2007-ben napvilágot látott, az elemzők által figyelembe vett szempontok többnyire azt az eredményt mutatták, hogy a Harry Potter egyre nyíltabban a felnőtt fogyasztókra gyakorolt hatást. A Pew Research Centre egyik felmérése a következőket mutatta: „A 65 év fe­lettieknél a legkevésbé valószínű, hogy megvásárolják a könyvet (11% mondta, hogy a családjukban valaki valószínűleg megveszi majd). Az 50-64 év közötti korosztályban azonban már 26% állította, hogy meg akarja venni az új kötetet."⁵¹ E korosztályt tekintve ez figyelemre méltóan magas szám. A brit könyvforgalmazással foglalkozó Waterston's cég a jelentések szerint azt tapasztalta, hogy a sorozat előrehaladtával egyre jobban emelkedett azoknak a száma, akik már előre a felnőtteknek szánt borítóval rendelték meg a kiadás előtt álló Harry Potter-kötetet: az első kiadások esetében ez még csak 15% volt, a hatodik kötet eseté­ben viszont az előrendelések körében 23%-ra emelkedett, és az utolsó könyv kiadásakor meghaladta a 45%-ot.⁵² Talán a legbeszédesebb az a tény, hogy a Book Marketing Limited egyik, 2004-es felmérése (melynek során tízezer embert kérdeztek meg 12-től 74 éves korig) arra a meg­állapításra jutott, hogy 2003-ban a Harry Potter-könyvek vásárlóinak 60% felnőtt volt. Mi több, a Booksellers-ben megjelent egyik felmérés így összegezte az eredményeket: „A számok arra is utalnak, hogy a Harry Potter nem segítette elő a gyerekkönyvek piacának bővülését. Éppen ellenkezőleg: az adatok szerint a 12 év alatti gyerekeknek eladott könyvek száma az utóbbi három évben fokozatosan csökkent."⁵³ Evi­dens, hogy Harry Potter minden vonatkozásban – mint eredeti szöveg, mint szövegfolyam, mint jelenség általában – elsődlegesen a felnőttek terepe és rendkívül bonyolultan fonódik össze a felnőttek világával vagy a világgal egészében.

A jelen fejezetet és tanulmányunk egészét is lezáró következtetés nem különösebben bonyolult, és néhány mondatban összegezhető. A világ felől a szöveghez közelítve a világ egyensúlyát a rajongók ünneplésre méltó kreativitása biztosítja – már ha a világ egyensúlyát globális hálózatként megjelenő, olyan megállapodásnak tekintjük, mely a keveseknek profltot termelő, szabályozott termelés/fogyasztás, illet­ve a sokak számára létrehozott, szabályozatlan képlékeny textualitás között köttetett. Ám ha a szöveg felől tekintünk a világra, akkor a gondolkodásra való képtelenség – abban az értelemben, ahogyan azt 2002-ben kifejtettem – továbbra is terjed és ezen egyensúly által egyre szilárdabb formát ölt.

(Fordította: Baráth Katalin)

Eredeti megjelenés: Suman Gupta: Re-reading Harry Potter (Palgrave Macmillan, 2009), 24. fejezet. A könyvrészletet a kiadó engedélyével közöljük.

Jegyzetek

¹ Tara Collins: „Filling the Gaps: What's Happening in the World of Fan Fiction", Library Media Connection 24:4, 2006. január, 36. o.

² Henry Jenkins: „Everybody Loves Harry", 2007. május 21., a következő bejegyzésben: Confessions of an Aca-fan: The Official Weblog of Henry Jenkins, http://www.henryjenkins.org/2007/05/everybody_loves_harry.html .

³ Henry Jenkins: Convergence Culture: Where Old and New Media Collide (New York, New York University Press, 2006.), 3.

⁴ Linda Green: Entering Potter's World: A Guide for Fanfiction Writers (Lulu.com, 2006)

⁵ Jane Glaubman (szerk.): Deconstructing Harry: Harry Potter Fan Fiction on World Wide Web (Durham, NC, Duke University Press, 2008.).

⁶ Jay David Bolter: Writing Space: The Computer, Hipertext, and the History of Writing (Hillsdale, Lawrence Erlbaum, New Jersey, 1991.), 121.

⁷ Uo. 144.

⁸ Silvio Gaggi: From Text to Hypertext: Decentring the Subject in Fiction, Film, the VisualArts (University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1997.), 106.

⁹ Uo. 122.

¹⁰ Clinton D. Lanier Jr – Hope Jensen Schau: „Culture and Co-Creation: Exploring Consumers, Inspirations and Aspirations for Writing and Posting On­Line Fan Fiction", in Russell W. Belk – John F. Sherry (szerk.): Consumer Culture Theory (Elsevier, Amsterdam, 2007.), 324.

¹¹ Jenkins: Convergence Culture, 205.

¹² Uo. 240-260.

¹³ Cornel Sandross: „One-Dimensional Fan: Toward an Aesthetic of Fan Texts", American Behavioral Scientist 48:7, 2005. március, 835. o. Az „egydimenziós" jelleg itt Herbert Marcuse kifejezésére utal, mely azt a fogalmat ragadja meg, mely szerint a fejlett kapitalista társadalomban minden ellenzéki pozíció és cselekvő előbb-utóbb integrálódik a kapitalista közegbe. In One Dimensional Man (Beacon, Boston, 1964.). magyarul: Az egydimenziós ember (Budapest, Kossuth 1990)

¹⁴ Kristina Busse – Karen Hellekson: „Intuduction: Work in Progress", in Hellekson – Busse (szerk.): Fan Fiction and Fan Communities in the Age of the Internet (Mc Farland, Jefferson, 2006.), 7.

¹⁵ A „világirodalom" fogalom jelenlegi újraértelmezésének kontextusában, „a tá­gabb olvasat" fogalmát ellentmondásaiban mutatta be Franco Moretti: „Conjectures on World Literature", New Left Review 1, 2000. január-február, 54-68. o.

¹⁶ Egy nemrég folytatott vitáról az „autoetnográfia" különböző tudományágak­ban betöltött konceptuális nüánszait illetően lásd James Buzard: „On Auto-Ethnographic Authority", Yale Journal of Criticism 16:1, 2003. 61-91. o. A rajongói kultúrával foglalkozó tudományos elemzésekben az „autoetnográfia" meglehető­sen heves vitákat kiváltó fogalom. Olyan módszer, mely egyfelől perspektívába állítja a tudományos vitákat, másfelől a rajongók folytatta viták megragadására is alkalmas – megértő megközelítésben. Lásd Matt Hill: Fan Cultures (Routledge, London, 2002.), különösen a 71-89. oldalt.

¹⁷ (A vagylagosság írásjele a következő: /. Ám az alcímben említett írásjelnek van még egy jelentése a fenti szövegkörnyezetben: „slash fiction: a rajongói szö­vegeknek egyik műfaja, mely a történetben szereplő karakterek közötti romantikus vagy szexuális kapcsolatról szól […] Ezek a szereplők az eredeti szövegekben nem állnak egymással ilyen viszonyban." A meghatározást lásd a Wikipédia „slash fiction" címszava alatt. – A ford.) Nancy K. Baym: „Talking about Soaps: Communicative Practices in a Computer-Mediated Fan Culture", in Cheryl Harris – Alison Alexander (szerk.): Theorizing Fandom: Fans, Subculture, and Identity (Hampton, Cresskill,1998.), 111-129.; Nancy K. Baym: Tune in, Log on: Soaps, Fandom and Online Community (Sage, Thousand Oaks, 2000.).

¹⁸ Henry Jenkins: „Why Heather Can Write: Not everything kids learn from popular culture is bad for them, some of the best writing cultures takes place outside the classroom in online communities", Technology Review, 2004. február. http://www.technologyreview.com/Biztech/13473.

¹⁹ Jenkins: Convergence Culture, 5. fejezet.

²⁰ Uo. 178.

²¹ Uo. 184-185.

²² Henry Jenkins és munkatársai: Confronting the Challenges of Participatory Culture: Media Education for the 21st Century (McArthur Foundation, Chicago, 2006.).

²³ Uo. 32-33.

²⁴ Rebecca W. Black: „Access and affiliation: The Literacy and Composition Practices of English-Language Learners in an Online Fanficiton Community", Journal of Adolescent and Adult Literacy 48:2, October 2005. 118-128. o.; Rebecca W. Black: Adolescents and Online Fan Fiction (Peter Lang, Bem, 2008.); Len Unsworth: E-Literature for Children: Enhancing Digital Literacy Learning (Routledge, London, 2006.), 3. fej.; Dana J. Wilber: „Life: Understanding and Connecting to the Digital Literacy of Adolescents", in Kathleen A. Hinchman -Heather K. Sheridan-Thomas (szerk.): Best Practices in Adolescent Literacy Instruction (Guildford, New York, 2008.), 57-77.

²⁵ Heather Lawver: „Making Progress toward Revolution", http://www.dprophet.com/index2.html.

²⁶ Heather Lawver: „Open Letter to Parents, Teachers and Concerned Adults". http://www.dprophet.com/hq/openletter.html.

²⁷ Andrea MacDonald: „Uncertain Utopia: Science Fiction Media Fandom and Computer Mediated Communication", in Harris – Alexander (szerk.): Theorizing Fandom, 149.

²⁸ Green: Entering Potter's World, az összes lehetséges szereplői párosítást felsorolja, továbbá felsorolja azokat a weboldalakat, ahol ezek a párosítások előfordulnak (és ez a lista maga 19 oldalas), 25-44.

²⁹ Andrea MacDonald: „Uncertain Utopia: Science Fiction Media Fandom and Computer Mediated Communication", in Harris – Alexander (szerk.): Theorizing Fandom, 149.

³⁰ Lásd például Mirna Ciciani – Male Pair: „Bonds and Female Desire in Fan Slash Writing", 153-177.; és Shashanna Green – Gynthia Jenkins – Henry Jenkins: „Normal Female Interest in Men Bonking'", 9-38., in Harris – Alexander (szerk.): Theorizing Fandom.

³¹ Tison Hugh – David L. Wallace: „Heteronormative Heroism and Queering the School Story in J. K. Rowling's Harry Potter Series", Children's Literature Association Quarterly 31:3, 2006. ősz, 260-281.

³² Ika Willis: „Keeping Promises to Queer Children? Making Space (for Mary Sue) at Hogwarts", in Hellson – Busse (szerk.): Fan Fiction and Fan Communities, 155.

³³ MacDonald: „Harry Potter and the Fan Fiction Phenomenon", 30.

³⁴ A fanon az angol fan (rajongó) és a canon szavak összevonásából keletkezett akronímia, jelentése: a rajongók által kanonizált szöveg, „rajongói kánon". – A ford.

³⁵ Lelia Green – Carmen Guinery: „Harry Potter and the Fan Fiction Pheno­menon", Media/Culture 7:5, 2004. november. http://www.journal.media-culture.org.au/0411/14-green.php .

³⁶ Catherine Tossenberger: „»Oh my God, the Fanfiction« Dumbledore's Outing and the Online Harry Potter Fandom", Children's Literature Association Quarterly 33:2, 2008. nyár, 200-206.

³⁷ David Smith: „Dumbledore was Gay, JK Tells Amazed Fans", Observer, 2007. október 21., www.guardian.co.uk/uk/2007/oct/21/film.books.

³⁸ Howard W. French: „Chinese Market Awash in Fake Potter Books", New York Times, 2007. augusztus 1., http://www.nytimes.com/2007/08/01/world/asia/01china.html?_r=2&pagewanted=1&ref=books; és Op-Ed Contributors: „Memo to the Dept. of Magical Copyright Enforcement", New York Times, 2007. augusztus 10., http://www.nytimes.com/2007/08/10/opinion/10potter.html . Az utóbbiban nyolc ilyen könyv tartalmi összefoglalóját olvashatjuk, illetve egyes könyvekből fordításokat is.

³⁹ French, i. m.

⁴⁰ Lena Henningsen: „Harry Potter with Chinese Characteristics: Plagiarism between Orientalism and Occidentalism", China Information 20:2, 2006. 277. o.

⁴¹ J. K. Loulin: Hali Bote ju bauzoulong [hibásan ezt úgy fordították angolra, hogy Harry Potter és a sárkányhoz lopózó leopárd], (Hohot, Neimenggu csubanse, 2002.); Zsang Bin: Hali Bote ju szivava [Harry Potter és a porcelán baba], Peking, Zsongguo mangven csubanse, 2002.). A nyugati médiában az első könyvről folytattak széles körű vitát, és a Wikipédia külön címszó alatt tárgyalja a kérdést: en.wikipedia.org/wiki/Harry_Potter_andLeopard-Walk-Up-to-Dragon.

⁴² Henningsen: „Harry Potter with Chinese Characteristics", 299.

⁴³ Vadong Kangsu: Ksziang tiansi jijang duolou [Mint bukott angyal]. (Peking, Zsongou kvingnian csubanse, 2005.); Vusan: Meihuajin [Bevezetés a szilvavirág bimbóihoz]. (Peking, Zsongou kvingnian csubanse, 2005.). Hálával tartozom Cseng Hsziaónak, mert segítségemre volt a kínai kiadások elemzésében.

⁴⁴ „A kiadó előszava" mindkét könyvben olvasható (idézett művek, 3. o.).

⁴⁵ Ezen terminológia használatának változásait követte nyomon Jonathan Gray – Cornel Sandvoss – C. Lee Harrington: „Introduction: Why Study Fans?", in Gray – Sandvoss – Harrington (szerk.): Fandom: Identities and Communities in a Mediated World (New York University Press, New York, 2007.), 1-16.

⁴⁶ Lawrence Grossberg: „Is There a Fan in the House? The Affective Sensibility of Fandom", in Lisa A. Lewis (szerk.): The Adoring Audience: Fan Culture and Popular Media (London, Routledge, 1992.), 64.

⁴⁷ Henry Jenkins: „Afterworld: The Future of Fandom", in Gray – Sandvoss -Harrington (szerk.): Fandom, 359.

⁴⁸ Matt Hill: Fan Cultures (Routledge, London, 2002.), 29.

⁴⁹ Claudia Mitchell – Jacqueline Reid-Walsh: Researching Children's Popular Culture: The Cultural Spaces of Childhood (Routledge, London, 2002.), 145.

⁵⁰ A. S. Byatt: „Harry Potter and the Childish Adult", New York Times 2003. július 7. http://query.nytimes.com/gst/fullpage.html?res=9A02E4D8113AF934A35754C0A9659C8B63 ; Jennie Bristow: „Harry Potter and the Meaning of Life", Spiked, 2003. június 19. http://www.spiked-online.com/articles/00000006DE0C.htm ; Stephen Pollard: „I Worry for Harry's Adult Readers", Sunday Telegraph, 2003. június 22. http://www.telegraph.co.uk/comment/personal-view/3592905/I-worry-for-Harrys-adult-readers.html .

⁵¹ Pew Research centre for the People and the Press: „News of the Week Doesn't Grab Public's Attention: Harry Potter Books Widely Anticipated", 2007. július 19. http://people-press.org/report/343/news-of-the-week-doesn%27t-grab-public-attention.

⁵² Lásd Nigel Reynolds: „Adult Fans Taking Over Harry Potter", Daily Telegraph, 2007. június 22. http://www.telegraph.co.uk/culture/books/3666031/Adult-fans-taking-over-Harry-Potter.html .

⁵³ „Adult Readers Grow Children's market", Bookseller, 2004. április 16. http://www.allbusiness.com/retail-trade/miscellaneous-retail-miscellaneous/4668034-1.html

Mi a magyar? – tették fel a kérdést még 1939-ben a kor jeles magyar gondolkodói, elsősorban a nagy költő, Babits Mihály és a nagy történész, Szekfű Gyula, és nem tudtak érvényest választ adni. Néhány éve am­biciózus utódaik ismét nekirugaszkodtak: és csoda-e, ha ismét válasz nélkül maradtunk?

Miért gondolom mégis, hogy a „mi az orosz?" megválaszolása nagyobb sikerrel kecsegtet? Azért, mert az oroszokról elmélkedni mindig érdekes. Mert az oroszok „titkát" kifürkészni mindig izgalmas. Tisztába jönni az „orosszal" ezen felül még hasznos is. Ez nem jelenti azt, hogy a kuta­kodás okvetlenül sikerrel jár, ahogy a nemzetkarakterológiák általában is komoly kívánni valót hagynak maguk után, és alapvető kétségeket támasztanak a tudomány emberei számára. A feladat azonban ígére­tes, még a megoldásába belebukni is szép és kegyes halálnak számít. Egyébként pedig kétséges, hogy egzakt módon, egzakt eszközökkel kell-e a problémához közelítenünk.

Ez az, amit elvileg már Tyutcsev óta tudunk. Kezdjük tehát azzal, hogy az „orosz" ésszel felfoghatatlan, rejtélyes, misztikus, kívül esik a ráció tartományán, a racionalizmus fogalomkészletével lehetetlen leírni, megragadni a lényegét. Nem segít más csak az intuíció, az empátia és az érzelem. Ez lenne az első számú sztereotípia. Maguk az oroszok találták ki, de lelkesen osztják a külföldi turisták és befektetők is. A hatalomtechnikusok, a kremlinológusok és ruszisták viszont cáfolják, de legalábbis úgy gondolják, csak a testükön keresztül lehet a titkok labirintusának kulcsához jutni.

Csak rációt ne! – harsogták a szlavofilok annak idején, hisz az az átkos Nyugatról jön, végső soron pedig az eretnek „latinhitből", tehát a kato­licizmusból ered, s mint ilyen, az ördögtől való. Valami igazuk lehetett, ugyanis az orosz történelem három nagy racionalistája (I. Péter, Lenin, Jelcin) után nagy történelmi traumák következtek: a rabszolgatartó állam­feudalizmus, a sztálini államszocializmus és a liberális rablókapitalizmus. A radikális európaizálás tehát nem hozta meg az eredményt, pontosab­ban: nem a kívánt eredményt hozta, hanem az elképzelt, a vágyott vagy utólag optimálisnak ítélt fejlődés karikatúráját. És nem azért, mert ezek a történelmi személyiségek maguk sem nélkülözték a karikatúraszerű vo­násokat. Mai szemmel nézve van valami megmosolyogtató a nagytestű, ám kisfejű ácscár hiperaktivitásában, a forradalom vezérének antihősi aurájában vagy a rendszerváltó expárttitkár állandó kapatosságában.

Ám a lényeg nem ez, hanem éppen az, hogy nem ők kölcsönözték e hősi korszakoknak a történelmi komikumot, hanem Oroszország színpadán vált a dráma tragikomédiává.

Azonban túlságosan sok ember pusztult bele a pétervári nagy álomba, került a GULAG-ra, és túlságosan sok minden pusztult el a „zavaros időszak" második, jelcini kiadásának idején ahhoz, hogy az orosz lét groteszk és suta vonásaira tegyük a hangsúlyt. A nyugati ember mindig akkor követi el a legnagyobb hibát, amikor elkezdi megmosolyogni vagy – ami még rosszabb – lesajnálni az oroszokat. Merthogy viccelődésre lenne elég ok. Még 1963 telén, amikor először jártam Moszkvában, apám is viccnek hitte, hogy nem lehet kinyitni az Osztankino szálló ablakát. Végül addig feszegette, amíg az egész ablakkeret rá nem szakadt. Pedig csak a „foltocska" rendeltetésszerű használatát kellett volna ismernie. Ahhoz, persze, illett volna valamit tudnia az orosz télről is, amit Marco Polótól kezdve a nyugati utazók már évszázadok óta megénekeltek.

A velencei mesemondó kalmár az első, egyszersmind legjobb példája annak, hogy a messziről jött ember bármit mondhat Oroszországról. Mi sem természetesebb annál, hogy ő is egy – úgymond – „megtörtént esettel" ecseteli az orosz hideget. Eszerint „mikor egyszer a dorbézolásból egy férfi hazafelé ment a feleségével, az asszony leguggolt vizelni. Ám olyan szörnyű hideg volt, hogy a lába közötti szőrzet összefagyott az út füvével. Szegény asszony nem tudott mozdulni a fájdalomtól, és segítségért kiáltott. A férj igen részeg volt ugyan, de mégis szívére hatott felesége szerencsétlensége, úgyhogy négykézlábra állt, és odalehelgetett. Lehelete azonban szintén jéggé vált…" Itt már nem folytatnám a szürreálisnak tetsző leírást, kinek-kinek vizuális fantáziájára bízom annak a duális szoborcsoportnak elképzelését, amely egyszerre két örökérvé­nyű moszkovita toposz allegorikus ábrázolása: az északi hidegé és az egyetemleges részegségé. Az európai ember efféle „igaz történetekkel" kezdte a 13. században – és ugyanott folytatta még a 19. században is. Nem ok nélkül fakad ki minden idők legnagyobb orosz történésze, Vaszilij Oszipovics Kljucsevszkij 1865-ben emígyen: „Az orosz népnek hosszú évszázadokon keresztül az a szerencsétlenség jutott osztályrészül, hogy mindenki az összes lehetséges sületlenséget világgá kürtölhette róla, anélkül, hogy félnie kellett volna a cáfolattól."

És ma sincs ez másképp. Torzítunk, mert nem értjük. Akár a premodern ember. Az európai felsőbbrendűségi érzés, a „Mi" és „Ők" típusú szembe­állítás határozza meg orosz-képünket. A keleti szlávok az idegen népeket összefoglaló néven „németeknek" (nyemci), vagyis „némáknak" nevezték, hiszen nem értették őket. Századok, lassan évezredek telnek, és még mindig azt hisszük, hogy mindenki barbár, aki nem mi vagyunk.

Barbárság, erőszak, vadság, brutalitás – ezek voltak a nyugati sajtó leggyakrabban használt kifejezései az oroszokkal kapcsolatban egy pár évvel ezelőtt végzett vizsgálat szerint. Vannak még aztán a könnyed eufemizmusok (ld. „orosz medve") vagy a szinonimaként használt „KGB" és „maffia". Vagy a szofisztikáltabb eszmefuttatások – Safarevics gyűj­tésében – arról, hogy „az orosz történelmet olyan »archetipikus« orosz jellemvonások határozzák meg mint: a szolgalelkűség, a méltóságtudat, a más véleménnyel szembeni türelem hiánya, az idegen hatalommal szemben érzett rosszakarat, irigység és meghunyászkodás szolgai elegye. Hogy az »idegen« elleni gyanakvásukban és ellenségességük­ben valamennyi bajukért hajlamosak bárki mást: tatárokat, görögöket, németeket, zsidókat vádolni – kivéve saját magukat."

A színvonal a 18. századi stájer néptábláéval vetekszik, amely tudvale­vőleg minden ottani kocsmában ki volt téve, útba igazítandó a gyanútlan korcsmárosokat a serért betérő idegenek szokásait illetően. Mármost valamilyen oknál fogva a csaposoknak nem volt túl hízelgő a véleménye a „muszkavitákról". Rosszindulatúaknak, végtelenül durva, tudatlan, vere­kedésre hajlamos népségnek tartották és a szamárhoz hasonlították őket. Más kérdés, hogy minket, magyarokat sem nagyon szíveltek: épp csak egy hajszállal voltunk jobb képességűek, de úgyszintén vérszomjasok, kegyetlenek és még lázadók is.

Mindebből az a kézenfekvő igazság következik, hogy mi mindannyian, istenhez egyformán közel vagy távol álló népek, fajok, nemek és hitek, egyként vagyunk prédái a klán-sovinizmusnak, a törzsi barbarizmusnak, az etnicizáló imperializmusnak. Most az oroszok kerültek a célkeresztbe, holnap ránk vadásznak. Itt őket gyalázzák, néhány száz kilométerrel arrébb minket szidalmaznak. Ideje lett a toleranciának.

Kétségtelen ugyanis, hogy mások vagyunk. Nem jobbak vagy rosszab­bak, hanem mások. Az oroszok például többet olvasnak, de jobban is lökdösődnek a metrón, nem öltöznek ki, ha színházba mennek, a vécéik pedig egyenesen katasztrofálisak. A hallgatóimnak az óráimon időnként felteszek két találós kérdést. Aki tudja a megfejtést, az már nem kezdő az orosz stúdiumok terén. Az egyik: milyen célt szolgált a leningrádi kollégiumomban a WC-fülkéket elválasztó falba, kb. szemmagasságban fúrt két lyuk? Válasz: a kagylóra felállók, majd visszaguggolók számára a kapaszkodást segítette elő. A második: miért árultak öreg nénik a metró kijáratok környékén kiégetett villanykörtéket a 90-es évek elején? Válasz: mert a vevők a munkahelyükön kicsavarták a működő körtéket, majd a használtakat tették a helyükre.

Az első kérdést még senki nem fejtette meg (ha nem számítjuk, ter­mészetesen, a helyismerettel rendelkezőket), míg a másodikat évekkel ezelőtt még viszonylag sokan megválaszolták. Aminek komoly oka van. Az árnyékszék-kultúra terén ugyanis közelebb állunk a nyugati „water closet"-hez, mint az ázsiai „pottyantóshoz". A létező szocializmus idején felnövekedett generáció ugyanakkor nálunk is pont úgy lopta a gyárból a közvagyont, mint orosz sorstársa. Még csak nem is ragaszkodtak a villanyégőhöz, vitték, viszik haza a WC-papírt is a mai napig.

E röpke művelődéstörténeti exkurzusból az sejlik tehát fel, hogy más­ságunkat egyáltalán nem kell abszolutizálni. Vannak dolgok, amiben jobban hasonlítunk az oroszokra, mint a művelt Nyugatra. Az Egyesült Ál­lamokban például, amikor annak idején részt vettem egy kisvárosi piknik pingpong versenyén, mindenki részvevően mosolygott a lúzerségemen, mert én minden beütött csusza után kényszeresen elnézést kértem. Sok évvel később a Balatonnál teniszeztem egy orosz akadémikussal. Korosabb lévén gyakran rontott, de minden egyes alkalommal hangos „én hibáztam!" felkiáltással exkuzálta magát.

E történetet nem az amerikaiak javára meséltem el. Csak érzékeltetni akartam, hogy az alkalmazott mércéink nagyon szubjektívek és viszony­lagosak. Mi európaiak szükségképpen a zsidó-keresztény kultúra által ihletett, a görög-római antikvitás és a barbárság szimbiózisából kinőtt feudalizmus, és az azt leromboló kapitalizmus lineáris fejlődését tekintjük etalonnak.

Nos, ha így nézzük, akkor az oroszok előtörténete sem különbözik más későn jött európai népek történetétől. Legfeljebb a keleti szlávok eredetileg nem voltak annyira harciasak, mint a germánok, de ugyanolyan barbár fejedelemségekben éltek. Hosszan vitatkozhatnánk arról, hogy mindebben mi volt a skandináv varégok szerepe, de bármilyen jelen­tőséget tulajdonítsunk is nekik, az biztos, hogy a 9.-10. századi Kijevi Rusz története kísértetiesen hasonlít a korai magyar történetre. Azzal a különbséggel, hogy a mi kalandozó eleink szilaj paripáikon inkább az Atlanti-óceánt és a Földközi-tengert vették célba, ők harci dereglyéken a Fekete-tengerig portyáztak. Az eltérő földrajzi orientáció csakhamar vallási-kulturális téren is érvényre juttatta hatását: a mi őseink Nyugatról, a keleti szlávok Délről, Bizáncból választották vallásukat. Ez sok mindent megmagyaráz majd a későbbiekben, de amilyen vontatottan ment az új uralmi viszonyok, az új társadalmi-gazdasági rend kialakulása, olyan lassú volt a krisztianizáció is. A fiatal állam élén patrimoniális uralkodó állt, akinek kíséretéből kialakult a privilegizáltak rétege, amely a társadalom zömét alkotó szabad harcosokat letelepült életmódra kényszerítette. A keleti szlávoknál ez a folyamat lassabban ment végbe, mert a kedvezőbb geopolitikai helyzetük miatt tovább élhettek a könnyű bevételi forrást jelentő hadizsákmányból, mint a fáradságos földművelésből. Lassan-lassan azonban itt is kialakultak a világi és egyházi nagybirtokok és bár kezdetben ezeket zömmel rabszolgák művelték meg, de fokozatosan a fegyverforgató parasztok is függésbe kényszerültek. Így ment ez a Kijevi Rusztól nyugatra eső területeken is, nem véletlenül tekintették az uralkodók a már ekkor a keresztény világ perifériájának számító Kelet-Európában kollégáknak egymást. Bőszen háborúztak és házasodtak egymás famíliájával, ahogy az a középkorban illett. Bölcs Jaroszláv egyik lánya így jutott el egészen Sárospatakig és Tihanyig. És ezzel lett András királyunk egyszerre a francia és norvég királynak is sógora.

A dolgok akkor kezdtek megváltozni a keleti szlávok kárára, amikor a tatárok Európa felé vették útjukat. A geopolitika az oroszok elődeit sújtotta: kihasználva a korai államfejlődés szükségszerű velejáróját, a széttagoltságot, a Kijevi Rusz jelentős részét a tatárok fennhatóságuk alá vonták és 250 hosszú éven át abban is tartották. Ezenközben tőlük nyugatra megjelentek a jobb életfeltételeket remélő külföldi (zömmel né­met) paraszttelepesek és kézművesek, akik új, korszerűbb munkakultúrát és technikát honosítottak meg, mintegy exportálva a feudalizálódásban élenjáró európai országok vívmányait. Ezeken a területeken kialakul az egységes jobbágyság és kialakulnak a nyugati értelemben vett városok. Ettől kezdve van okunk Közép-Kelet-Európáról beszélni.

Az egykor volt Kijevi Rusz ebből a nyugati hatásból már kimaradt, és ezzel megmaradt a tulajdonképpeni Kelet-Európának, ahol ügyeik törté­nelmileg igen kedvezőtlen fordulatot vettek. Ez már a Moszkvai-Orosz­ország kora, amikor is a moszkvai fejedelmek a tatárokkal kollaborálva gyűjtögetni kezdik az egykori keleti szláv földeket, hogy a 16. század elejére majd hárommillió, a század közepére kb. 5,5 millió km2-t gyűjt­senek össze belőlük. Ahogy Marx írja a marxizmus-leninizmus ideológiai hegemóniája alatt szamizdatként elhíresült művében, A XVIII. századi titkos diplomáciában: „Moszkva a mongol rabszolgaság förtelmes és siralmas iskoláján nőtt fel és vált naggyá." Nincs mit szépítenünk ezen a történeten: Marxnak megint igaza van, legfeljebb nem kell szeretnünk ezért. És ha belegondolunk abba, hogy az orosz elitek Sztolipin és Sztálin „szorításában" nemrég azt az Alekszandr Nyevszkijt hozták be „Orosz­ország nevének", tehát minden idők legnagyobb oroszának, aki maga is a tatároknak köszönhette nagyfejedelemségét, akkor kicsit illetlennek tartjuk magunkat, hogy egyáltalán szóba hoztuk ezt a témát.

A tatárokat és általában a keleti hatások kérdését nem lehet megke­rülni, ha a Moszkvai-Oroszországról beszélünk. Az orosz nyelvben alig találunk skandináv eredetű szavakat, mongol viszont annál több van, elsősorban az államszervezetet, az igazgatást, a hadászatot érintő lexi­kában. Nézzünk meg egy bojár-ábrázolást a 16. századból: szakasztott olyan, mint a bibliai háromkirályok. A Vörös-téri fő turista szimbólum, a Vaszilij Blazsennij székesegyház pedig egy keleti mézeskalács házikó. A mongol-tatár hatás elementáris erejű az orosz históriában, az igazi történelmi talány ezért az, hogy miért nem tudta átstrukturálni, új pá­lyára állítani az orosz fejlődést? Miért nem lett belőle kínai fajta keleti despotizmus?

Pedig az orosz nagyfejedelmek, majd cárok igencsak igyekeztek. Buzgón alkalmazták a tatároktól ellesett hatalmi titkokat, praktikákat, eszméket és intézményeket. Igénybe vették hozzá a szintén keleti fo­gantatású bizánci egyházi ideológiát, és létrehozták az évszázadokon keresztül diadalmas autokratikus rendszerüket is. Mindez azonban csak azért maradhatott életképes, mert szervesen illeszkedett a kora-feudális – tehát európai típusú – berendezkedéshez, a „fejedelemségem a ma­gánbirtokom" uralmi elvhez. Ezzel azonban egy tradicionális szisztéma erősödött meg, konzerválódott – és prolongálódott. Az orosz társadalmi­gazdasági rend egészen a 17. század közepéig megrekedt a majd' ezer évvel azelőtti nyugati szinten. A világtörténelmi kora újkorban itt még kora középkori időszámítás szerint éltek.

Csoda-e, ha Oroszország nem tudta eredményesen felvenni a harcot még a lengyelekkel sem? Ez a magyarázata az izolacionizmus hosszú évszázadai után az első Romanovok óvatos, majd I. Péter drasztikus „európaizálásának", ami az orosz lét újabb alapellentmondásait segítette életre. Közben azonban az orosz földek kimaradtak a skolasztikából, a humanizmusból, a reneszánszból, a reformációból, a barokk is csak amolyan hagymakupolás „Nariskin-barokk" volt. Hasonlítson valaki össze egy 17. század végi orosz templomot a római Szent Péter bazilikával, mindjárt érzékelni kezdi a különbséget. Oroszországban az első – udvari – színház nagyjából Moliére halálának évében alakult.

I. Péter, tehát „hozott anyagból" dolgozott. Nem újat hozott létre, a régit erősítette meg. Nem modernizálta, hanem konzerválta az orszá­got. Oroszország európai tényező lett – amelynek tudta nélkül, ahogy a korabeliek ezt dicsekvően mondogatták, egyetlen ágyú sem dördülhetett el Európában -, de nem lett európai ország. Európában a harmadik rend már intenzíven ásta a feudalizmus sírját, amikor I. Péter egyetemleges szolgálatra kötelezte a nemességet, rabszolga státuszba döntötte a parasztságot és kényszermunkaerőre alapozta az állami megrendelésre dolgozó manufaktúráit. Eredeti állami tőkefelhalmozás folyt, a katonai monarchia totális kiépítése. A liberális 20. század eleji történész, Pavel Miljukov szerint a reformok a lakosság legkevesebb egyötödének pusz­tulása árán valósultak meg. E felülről történő erőszakos beavatkozás mintát adott minden későbbi „utolérő modernizációnak", amely a polgári társadalom nélkül, annak híján valósult meg.

Innentől kezdve a Pétervári-Oroszország birodalom és nagyhatalom, európai elittel és ázsiai néppel. Egy nagy csatahajóra hasonlít, amelyet tunyán visz előre a nehézkedési erő, s amelynek akár milliméternyi irányváltozása is roppant sok energiába kerül. Az egyre többet kár­hoztatott jobbágyrendszer azonban eltartja a szalonokban gyülekező nemesi aranyifjakat, akik jófajta dohányt füstölve és pezsgőt hörpintgetve világmegváltó terveket szövögetnek, és saját emelkedettségüktől meg­részegülten nemesebbnél nemesebb eszméket hirdetnek. Nem történik ugyan semmi, de ez a semmi iszonyú intellektuális-érzelmi erőfeszítések eredménye. Mellékterméke viszont az orosz bölcselet és a világirodalmi rangú klasszikus orosz irodalom.

Ki az, aki Puskint, Gogolt, Turgenyevet, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot olvasva megkérdőjelezné európaiságukat? Kinek jutna eszébe Ázsia Muszorgszkij, Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov dallamait hall­gatva, Repin, Szerov, Verescsagin képei előtt állva? Ki merné elvitatni, hogy Mengyelejev, Lobacsevszkij, Pavlov munkássága az európai tudo­mányosság része? Vagy lehetséges lenne, hogy európai kultúra nő az ázsiai ugaron?

Ez az Oroszország, amelynek ilyen elsőrangú magas kultúrája volt, fokozatosan még olyanabb anakronizmussá vált a 19. században. Csak azért nem érdemelte ki az „Európa beteg embere" címet, mert azt már lefoglalták a törökök. És ezt csak ideig-óráig tudta leplezni külső és belső agressziójával, mert a 19. század közepi krími háború idején kiderült, hogy a király meztelen, a japánok erre már csak ráerősítettek a 20. szá­zad elején, és az I. világháború maga alá temette a retrográd, megújulni képtelen önkényuralmi rendszert.

Az ezt követő szovjet rezsim bő hetven évéből én a folytonosságot emelném ki. Kétségtelen rendszerváltozás ment végbe, de az minden erőszakossága ellenére megmaradt az „orosz paradigmán" belül. Nem egy összeesküvő csoport puccsa buktatta meg a cári Oroszországot és nem Sztálinnak, ennek a IV. Ivánba oltott I. Péternek személyes bűne a terror, a kollektivizálás, a büntető munkatábor-rendszer. Amint nem személyes érdeme a német fasizmus feletti győzelem sem. Az orosz társadalom olyan választ adott az I. világháborúra és a centrum országok világhatalmi ambícióira, amilyet egy félfeudális-félkapitalista periféria adhat. Visszatérést az autarkista földrajzi determinációkhoz, az obscsina-hagyományokhoz és a tekintélyuralmi rendhez. A szlogenek, a terminusok megváltoztak, a „Moszkva = harmadik Róma"-teóriát, a pravoszláv messianizmust felváltotta a világforradalmi, internacionalista küldetéstudat eszméje. A birodalom és a birodalmi (ön)tudat azonban maradt.

Ezért nincs igazán nehéz dolguk a mai rendteremtőknek. Egykori becsületes párt- és Komszomol-tagokként buzgón hányják a keresztet, a szellem dolgaiban jobb híján hagyják érvényesülni a pátriárkát, gond nélkül levedlették tehát a marxizmus-leninizmust. A szovjet himnusz zenéje azonban megmaradt, Lenin békésen nyugszik mauzóleumában és folynak a viták arról, hogy Sztálingrád is visszakapja nevét. A Nagy Honvédő Háború emléke hovatovább a társadalom legstabilabb kohéziós erejévé vált. „Irányított", „szuverén" demokráciáról beszélnek, de mi – a „szocialista" demokrácia, humanizmus, realizmus stb. után – pontosan tudjuk, hogy a különféle izmusok előtti jelzők a valóságban mindig zá­rójelbe teszik a jelzett szavakat. Mindebből pedig az következik, hogy az orosz múltból – annak ellenére, hogy időről-időre valóban nehezen megjósolható – tényleg érteni lehet a jelent.

Vajon definiálni is tudjuk a történelem segítségével azt, hogy mi az „orosz"? Történész vagyok, nehéz kimondani, de félek, hogy nem tudjuk. A historikus hagyományos eszközeivel azt lehet megállapítani például, hogy az orosz középkor nem ismerte a rendeket, a rendi-képviseleti or­szággyűléseket, ezért az újkorban sem alakult ki a nyugati értelemben vett polgárság, a parlamenti demokrácia. Ezért adottságnak vesszük, hogy a jelenkorban sincs civil társadalom, csak „imitálják" az igazi par­lamenti pártokat és állandó demokrácia-deficittel küzd a társadalom. Ma is meghatározó feltétel, amit a kiváló orosz történész, Szergej Szolovjov még a 19. század közepén írt, hogy: „A természet Nyugat-Európának édes-, Oroszországnak viszont mostohaanyja". Hatalmas, északi fek­vésű, nagy folyók szabdalta, sík ország. A sovány termőföld alig-alig bizonyult alkalmasnak a művelésre. A kimeríthetetlennek tűnő természeti kincsek ugyanakkor a puszta felélésre csábítottak, csábítanak a mai napig. De ebből következett az is, hogy a nyitott határok az egész orosz történelem folyamán előtérbe állították az emiatt kórosan megnagyobbo­dott állam külső (védekező/támadó) funkcióit. Az ország ezért egy katonai tábor képét öltötte és állandóan háborúzott. Így a birodalom egyre nőtt, a benne lakó alattvalók azonban egyre rosszabbul érezték benne magukat.

Ezek a történelmi-földrajzi feltételek az évszázadok során speciális lenyomatot hagytak az orosz emberen. A muzsik iszonyú erőfeszítések árán hódította el az erdőtől szántóját, de a művelésre a zord éghajlat ke­vés időt hagyott neki. Az év nagyobbik felében ezért halászott, vadászott, gyűjtögetett. Szabad volt, mert egészen 1649-ig szabadon költözhetett; de még inkább szabad volt a lelke. Eggyé vált a természettel: szemlélődő, meditatív lelki alkatú, sok tekintetben természeti ember maradt. A nemes szintén nem volt rászorítva a gazdaságra. Ha becsülettel szolgált az ál­lamnak, akkor az becsülettel eltartotta. Ezért inkább bízott a cári kegyben (adományban), mint soványka birtokában. A nemesi szabadság ethoszát így alig éli/érti meg, annál pontosabban igazodik el az állami szolgálat útvesztőiben. Vonatkozik ez a bürokráciára is, amelynek korruptsága csak a törökökével hasonlítható. Az orosz pópa talán a legszánalmasabb mindegyikőjük közül. Szegény, tudatlan, bárdolatlan, a hatalom talpnyalója. I. Péter még a gyónási titkot sem hagyja meg neki. A pravoszláv alattvalók ezért inkább hisznek a remetéknek, a szent félkegyelműeknek, önpusztító szektáknak és a hivatalos egyháztól elszakadt óhitűeknek. A felsőbbséghez való viszonyát tekintve nem különbözik ettől a soványka parvenü értelmiség sem: boldogan kiszolgálja a hatalmat, hiszen úgy éli meg, hogy annak köszönheti viszonylagos kivételezettségét. A piramis csúcsán a cárok, főtitkárok álltak. Volt néhány tehetséges közülük, felfe­dezhető bizonyos mértékben a „jó" és „rossz" uralkodók váltógazdasága az orosz-szovjet történelemben, de összességében mégiscsak igaz, hogy a nép olyan vezetőket kapott, amilyeneket megérdemelt.

Ez az, ami nagy tömegben, a derékhadra áll és igaz. Mindig, minden társadalmi rétegben akadtak azonban a „normálistól" eltérő, az adott körülmények között deviánsnak minősíthető, rendkívüli emberek. Voltak egyfelől a béketűrő parasztok, és voltak másfelől békétlen sorstársaik, a kozákok. Egyszerre helytálló tehát a szolgalelkűség, a mindenbe zokszó nélküli beletörődés és a mértéket nem ismerő, pusztító „népakarat" míto­sza. Az is kétségtelen továbbá, hogy az orosz nemes „felesleges" ember, de nemesnek született például Puskin is. Egyszerre, egymás mellett és ellen léteztek a Raszputyin-féle egzaltált kocsmatöltelékek és az igaz hit tűzhalált is vállaló mártírjai; a „pravoszlávia, önkényuralom, népiség" szentháromságát hirdető kultúrhivatalnokok és cárt robbantó „nihilista" egyetemisták. Tengernyi szovjet párttörténet professzor az egyik oldalon, Andrej Szaharov, Alekszandr Szolzsenyicin, Dmitrij Lihacsov a másikon.

A standardtól mégis leginkább egy cár tért el, I. Péter, aki azonban a tipikust is legtipikusabban képviseli Oroszországban. Az orosz szokáso­kat, erkölcsi normákat látványosan felrúgó, a „maradiságot" tűzzel-vassal irtó Péter, akinek bizony meggyűlt a baja étkezés közben a késsel és villával, belepirult, ha német hercegkisasszonyokkal kellett társalognia, és merő atyai jóindulatból azonnal nyakon vágta még a legelőkelőbb bojárt is, ha pedagógiailag azt indokoltnak találta. Aki fővárost álmodott a birodalom egy mocsaras zugában, selyemhernyót akart a hideg északon termeszteni, és levágott kaftánt, szakállt, fejeket. Nem kímélt senkit – szimpatikus, hogy saját magát sem. Ahogy Lenin mondta (Kljucsevszkij nyomán): „erőszakkal harcolt az erőszak ellen". Birodalmat szervezett despotikus alapon – hosszú időre száműzve a polgári társadalom illúzi­óját. A rendelkezésére álló eszközökkel a lehető legnagyobb hatásfokkal valósított meg egy országa előtt álló reális célt. Az emberi életekért azon­ban minden korban kár, különösen, ha áldozatuk hiábavaló volt. Péter azt tette, amit tennie kellett és lehetett. Fogcsikorgatva „európaizált", mert az autokratikus birodalomnak arra volt szüksége Az orosz nagy­hatalomnak minden oka megvan a dicsőítésére, az alattvalónak pedig a megátkozására.

A 80-as évek elején gyakran jártam a Szovjetunióban. Akkortájt gyors egymásutánban hunytak el a pártfőtitkárok. Egyikük temetésének napján éppen az akkor negyvenes éveiben járó dékán – egyébként első rangú történész – szobájában ültem. A hangulat nem annyira gyászos, mint inkább feszült volt, ugyanis a közintézményekben kötelezően nézni kellett a szertartást és az egyetemi készülék csak hangot adott, képet nem. Végül nagy nehezen bejött a kép is, ekkor a hangot levettük és beszélgetni kezdtünk közös dolgainkról. Beszélgettünk volna, ha nem toppan be a szobába egy idős, ősz szakállú professzor, aki hosszasan exkuzálta magát amiatt, hogy betegsége miatt nem tudott részt venni a legutóbbi értekezleten. „Rendben – rivallt rá beszélgetőtársam -, de többé ez ne forduljon elő!" Bevallom, engem meglepett a jelenet, ugyanis Magyarországon már 25 évvel ezelőtt sem volt divat öreg tudósokat sa­rokba térdepeltetni. Kérdőn néztem a dékánra. „Ezekkel csak Sztálin furkósbotjával lehet bánni" – mondta és a maga részéről lezárta a kérdést.

Pár év telt csak el, amikor az Európai Kulturális Fórum alkalmából a gorbacsovi idők emblematikus orosz értelmiségijével, Dmitrij Lihacsov akadémikussal beszélgethettem. Kiről másról, mint I. Péterről folyt a diskurzus, amelyet levélváltás követett. (Levelét, nagy örömömre, Dmitrij Szergejevics később publikálta is, aminek kapcsán kifejtette, hogy az orosz történelem természetes kerete az abszolutizmus.) Szóban még hozzátette: „és egy orosz értelmiséginek nem marad más választása, mint hogy drukkoljon annak, hogy ne egy despota, hanem egy felvilágo­sult uralkodó álljon az ország élén".

Így lenne ez? Ma már bizonytalanabb a nemleges válaszom. A törté­nelem kétségtelenül azt bizonyítja, hogy az „oroszhoz" hozzátartozik, annak egy meghatározó sajátossága a tekintélyuralmi rend – de hozzá­tartozik a szabadság is. Tajga, amíg a szem ellát, a hömpölygő folyók, az áradó zene szabadsága. Az orosz lélek, a „russzkaja dusa" túláradó dominanciája, amely mindig felülírja, ha kell, a józan számításokat, a rideg törvényszerűségeket, a történelmi fátumokat. Oroszországban a rend és rendetlenség, erőszak és könyörületesség, jámbor beletörődés és féktelen lázadás, anyagelvűség és spiritualizmus, profithajsza és jótékonyság párban jár, békében és állandó békétlenségben egymással.

Igen, talán ez a kettősség ez, amely az oroszt leginkább jellemzi. Hogy Európa is és Ázsia is, hogy hívő is és ateista is, hogy keresztény, de kele­ti, hogy lelketlen és mégis emberi, hogy hatalmas – és mégis oly esendő.

Én nem gondolom, hogy meg- és kiismerhetetlen. Az oroszok se gondolják ezt magukról. Sőt, értetlenül fogadják, ha az ember nem érti őket. Nekem például a mai napig rejtély, hogy az oroszok mikor váltanak át tegeződésre a magázódásból, miért került annak idején kopejkára ugyanannyiba az előkelő italnak számító pezsgő és a népital vodka, vagy, hogy a „szicsasz" egészen pontosan mennyi időt jelent? De igyekszem mindent befogadni, törekszem arra, hogy mindent megértsék. Nyitottsá­got, előítélet mentességet, egy kis empátiát javaslok mindenkinek, aki nemcsak megérteni, de megérintve lenni is szeretne. Nem nagy dolgok ezek. Nekik is csak annyi bizalmat kell megszavazni, amennyit magunk­nak is megadnánk.

Hogy mi végül az orosz? Az orosz egy hosszú szőke hajú lány, aki megbabonázva, elhomályosodó szemmel hallgatja Bulat Okudzsava „Imáját". Haja a végtelen orosz róna, szeme a folyók kékje, arca Andrej Rubljov harmóniája, lelke egyház és világ szimfóniája. De orosz Fé­lelmetes Iván, Nagy Péter és Sztálin is. Sose hagyjuk azonban ezzel megtéveszteni magunkat! Nagy 19. századi írónk, Jókai Mór máig ér­vényes módon mutatja fel az igazi értéket: „Az orosz kormánynak van kancsukája, vannak szibériai ólombányái, vannak vérrel írt ukázai, de az orosz nemzetnek van szabadság utáni vágya, mit demokrata egyletei fenyegetve hirdetnek a világnak, van hatalmas literatúrája, melynek ma­gas lelkű bajnokai az általános szellemi jobblétért, a nagy koreszmékért küzdenek…"

Az „orosz" tehát ember. Kicsit más, mint a magyar. Nem különb és nem alávalóbb, nem tehetségesebb és nem tehetségtelenebb. Néha rossz­kedvű, fáradtan kel, és morcosan megy a munkába. Máskor viszont rásüt a nap, és keblére öleli a világot. Ilyenkor bizony gyakran felönt a garatra, de ugyanúgy szereti gyerekeit és oltalmazza családját. Neki is megvan­nak a vágyai, céljai, hobbijai. Náluk kicsit rövidebb a nappal, hidegebb van, mint nálunk, szélesebbek az útjaik és nagyobbak a távolságaik.

Minden nagyobb. Több náluk a magas, szőke ember. Jobban hokiznak és kosárlabdáznak. Mi viszont gyakran megverjük őket vízilabdában. A futballjuk momentán jobb, de ők sincsenek igazán megelégedve vele. Ki­csit több Nobel-díjas írójuk van, de mi sem panaszkodhatunk Amerikába szakadt atomtudósainkra. Turistáik „annyian vannak, mint az oroszok". Jó vendégek: sokat isznak, sok borravalót adnak. Ránk meg azt mondják, hogy igen vendégszerető nép vagyunk.

Azalatt a tizenkét század alatt, amióta dolgunk van egymással a kelet-európai síkságon – amikor nem szólt közbe a politika -, tulajdonképpen egész jól elvoltunk velük.

…Mi az orosz? Miért, a magyar mi?…

A mai tőkerendszer mélyen gyökerező vonásai: a globális méretű prostitúció és a környezetpusztítás erkölcsileg is megkérdőjelezik a fennálló rendszert támogató értelmiségi magatartást. Újfent kiderül, hogy a liberalizmus a „nem szabadság" s a világméretű egyenlőtlenségek támogatását is magában foglalja. Sokszor úgy viselkedünk, mint ha valóban döntési pozícióban lennénk, s rajtunk múlna az éhen halók megmentése. A gyarmatosítás következményeivel szembeni elégedetlenségünket a strukturális kihívásról az alapproblémára nézve hatástalan gyógymódok területére helyezzük át, mondván, a világ földönfutóit mégsem telepíthetjük be Európa megműveletlen mezőgazdasági területeire! A nagyobb hatású döntéseket csak az Obamák hozhatnák meg. De ők nem hoznak ilyen döntéseket.