Magyarországon a civil szféra betagozódása a politikai társadalomba végbement; a szervezetek, amelyek mozgalmi célokkal jöttek létre a baloldalon, elenyésznek, s a jobboldali szervezetek mutatnak föl mozgalmi jellegzetességeket. A civil társadalom rendszerkritikai erői, amelyek elvileg még fenntartják a társadalmi ellenhatalom távlatos célkitűzését, nem kerülhetik el erőik egyesítését.

Jelen írás célja¹ , hogy ösztönözze mindazoknak a szervezeteknek, irányzatoknak a tudatos és szervezett összefogását, akik fenntartás nélkül vállalják rendszerkritikai mivoltukat abban a sokszínű, de antikapitalista összefüggésrendszerben, amely az elmúlt 18 évben Magyarországon talán a legtudatosabban az Eszmélet folyóirat hasábjain fogalmazódott meg. Nem szívesen ír az ember még oly önkritikai hangnemben sem a civil társadalom szervezeteinek mai fejleményeiről, mert azokban oly sok odaadó, ellenszolgáltatás nélkül dolgozó ember vesz részt, hogy bizonyos empátia nélkül nem lehet e témakörhöz nyúlni. Ám a megújulás, az új feltételek figyelembevétele állandó (ön)kritikai felülvizsgálatra késztet. Az Eszmélet folyóirat hasábjain publikált elemzések tükrében is régebb óta világos, hogy az antikapitalista ellenállás utóbbi két évtizedének története során két világos irányzat artikulálódott: provizórikusan nevezzük a nemzeti romantika és a romantikus kommunizmus irányzatainak. E két fejlemény között van-e életképes harmadik? A válaszhoz ismernünk kell e két irányzatos fejleményt, hogy elkerüljük annak útvesztőit a jövőre nézve. Az alapprobléma persze a régi: hogyan lehet úgy szervezkedni, hogy ne kerüljünk a rendszer, az állam vagy a magántőke járszalagjára, és ugyanakkor mégis kihasználjuk a polgári demokrácia adta lehetőségeket.

 

Ha Franciaországgal vagy Olaszországgal vetjük össze Magyarországot, de akár Oroszországot is, különösen szembeszökő, hogy nálunk, Kelet-Európában mennyire jelentéktelen és erőtlen a tőke önkényuralmával szemben fellépő tiltakozási mozgalom. Az egyenlőtlen fejlődés sajátos megnyilatkozása, hogy Latin-Amerikába tevődött át az antikapitalista társadalmi mozgalmak epicentruma, noha ott sem fenyegeti közvetlen veszély a tőkés uralmi formák létezését. Ezzel szemben Nyugat-Európában is a munkásmozgalom apályáról beszélünk sok év óta, hiszen a hagyományos munkásmozgalom szétesése helyébe igazi munkás tömegmozgalom nem lépett, a szakszervezetek taglétszámának radikális visszaesése is általános európai jelenség.

A rendszerváltás nyomán kisarjadt ún. civil mozgalmak Magyarországon (és Kelet-Európában) egyre határozottabban mutatják ama sajátosságokat, amelyek kétségessé teszik a rendszerkritikai baloldaliaknak a "civil mozgalmakhoz" mint az antikapitalista ellenállás új bázisához fűzött reményeit. Jól emlékezünk még eredeti elképzeléseinkre, amelyeket megfogalmaztunk Budapesten és Bécsben, Moszkvában és Párizsban, Prágában és Ljubljanában: a sztálinista restauráció és a kapitalista restauráció között olyan alternatíva nyitható, amely a társadalmi önszerveződés, magyarán "a civil társadalom" mint társadalmi ellenhatalom tertium daturként (harmadik lehetőségként) felemelkedik. Ennek a fejlődésnek voltak szerte a régióban csírái, emlékezzünk például Lengyelországban és Magyarországon vagy a Szovjetunióban, illetve Oroszországban az öntevékeny munkástanácsokra, munkásbizottságokra, amelyek az állami tulajdon magánkisajátításával szemben annak társadalmasítását szorgalmazták. Az ilyen valóban radikális, antikapitalista "civil" kísérletek elenyésztek a neoliberális világrend és a hazai tőkés restauráció szorításában. A rendszerváltás, az államszocializmus bukása maga alá temette ezeket a civil kezdeményezéseket; világossá vált, hogy a civil társadalom szervezetei mint az antikapitalista ellenhatalom intézményei nem maradhatnak fenn. Azóta már egy generáció nőtt föl, amely megtapasztalhatta a neoliberális világrend tíz- és tízmilliók egzisztenciáját, munkahelyeket, nemes kulturális hagyományokat, a társadalmi önvédelem intézményeit elsöprő viharát. Ezt a példátlan hanyatlást az uralmi elitek a rájuk jellemző cinikus módon mindenütt folyamatosan a (polgári) parlamenti demokrácia árának, alapjában egyfajta sikertörténetnek mutatták be. Ezek az új rezsimek a baloldali alternatíva előtt mindenütt elzárták a kapukat, jobbra kinyitottak, megjelentek – legálisan – nyíltan rasszista, szélsőjobboldali civil szervezetek² is, még ha komolyabb tömegmozgalommá nem is szerveződtek.

Ennek az állapotnak a következménye, hogy napjainkban a neoliberalizmus-neokonzervativizmus nyilvánvaló válsága – még a kapitalizmus "szocialista-szociáldemokrata" menedzselése esetén is – nem balról, hanem jobboldalról-szélsőjobboldalról fenyegeti a rendszer működését. A munkásmozgalom apálya tartósabb, mint ahogyan azt 1989-ben bárki feltételezte, noha az összeomlás okai, a globális világtrendek jellemzői már akkor csaknem ugyanolyan világosak voltak, mint napjainkban.³ Ám mindaz, ami hatásosnak látszó baloldali politikaként felemelkedett a világban, nem igazán segítette az antikapitalista mozgalom elmélyülését Európában, de Seattle-hez képest ugyancsak sokat veszített erejéből a 90-es években felemelkedő globalizációkritikai szociális (társadalmi) világmozgalom is.

 

Miközben 1989 óta elméletileg letisztult a kapitalista világrendszer működésének leírása, a gyakorlatban, a politikában a baloldal újfajta neopopulista formában jelentkezik, összeadva magát, régiónként eltérő módon, hol liberális, hol nacionalista, hol vallásos mozgalmakkal. A baloldal perspektíváinak homályosságát jelzi az a tény is, hogy a tőkerendszer és a rendszerváltást követő új politikai rezsimek Kelet-Európában is saját képmásukra formálták a "civil társadalmat". Ezekre a kiábrándító fejleményekre a rendszerkritikai baloldal, amely ma szerte a mi régiónkban kis értelmiségi csoportocskákat jelent, nyilvánvalóan nem találták meg a maguk gyakorlati válaszait, noha elméleti síkon, a dolgok megértése terén történt előrelépés.⁴

1. A két irányzat: a nemzeti romantika és romantikus kommunizmus. Viszonyuk a politikához

 

A Kelet-Európában létrejövő "civil társadalom" (országonként több tízezer szervezet "zavaros" együttese) tehát nemcsak hogy a rendszer integráns részeként jött létre, hanem két alapvető, a rendszert kritikailag értelmező szervezetei – egymással nehezen kibékíthető – irányzatokat produkáltak az elmúlt csaknem két évtizedben. Az egyik irányzat romantikusan ragaszkodik ahhoz az előítélethez, hogy a "nemzeti tőke" kedvezőbb a munkavállalók számára, mint a multinacionális tőke (a nemzet mint illuzórikus közösség létezését összekeverik a nemzettel mint gazdasági közösséggel, amely már a múlté), és ez globalizációkritikájában minduntalan felszínre is kerül. A másik irányzat nem kevésbé romantikusan a 70-es évek antiimperialista előfeltevéseiből indul ki, nem is reagálva arra a tényre, hogy komolyan vehető antiimperialista mozgalmak nem élték túl a 80-as éveket, a Szovjetunió összeomlását, ráadásul – szintén erős múlthoz kötöttség jegyében – saját szervezeteiket, mozgalmi kezdeményeiket "agyonideologizálják", s ezzel legyengítik a lehetséges szervezeti hátterüket. Magyarországon vagy Lengyelországban – a rendszer logikájának megfelelően – a nemzeti romantikus irányzat könnyebben jut állami támogatáshoz, mert jobban kötődik a rendszer logikájához és elvárásaihoz, a romantikus kommunisták pedig, megirigyelve amazok több száz fős mozgalmi hátterét, e sikeresebbnek tűnő irányzat "farvizén" igyekeznek érvényesülni, miközben múltba forduló vitáikkal legyengítik magukat. (A valódi feladat az volna, ha először saját maguk elméleti, politikai és mozgalmi megszervezését, az eddigi történelmi tapasztalatok értékesítését tartanák szem előtt – félretéve mind a "hurráforradalmi", giccses és magamutogató frázishősök forradalmi felhívásait, mind a "keresztény-nemzeti" szirénhangokat hallató "paposkodó" irányzatokat. Új irányok keresése nyilvánvalóan a szövetségi politikájuk előtt is új lehetőségeket nyitna meg.)

A "nemzeti romantika" küldetéstudattól hajtott, de vállaltan rendszerkritikai vagy ilyen igénnyel fellépő "civil szervezeteit" mára az újkapitalista rendszer – finanszírozási és politikai technikákkal – lényegében betagozta oda, ahova "valók", a "politikai társadalomba". (Nem véletlen, hogy egyes civil szervezetek, a legőszintébbek, pártokká szerveződtek vagy direkt politikai funkciókat látnak el, köztársasági elnököt jelölnek, vagy direkt "civil" hátteret adnak pártoknak, politikai tömörüléseknek.) A különböző sajtó- és másfajta kuratóriumokban szinte minden civil szervezetről gyakorlatilag megállapítható, hogy mely "politikai szekértábor" része. Kvázi pártokként viselkednek, de úgy tesznek, mintha az a politikai közeg, amelyben tevékenykednek, tevékenységük célját nem módosítaná, nem határozná meg. E valóságos helyzet ideológiai elködösítésére szolgál, sőt ennek a szituációnak a közvetlen kifejeződése az a tézisük, hogy ezek a civil szervezetek már "túl vannak a pártokon és a politikán", sőt a politikával szembeni igazi ellenállás tűzfészkei. Ám a valóban "politikaellenes" civil szervezetek ismérve, hogy társadalmi ellenhatalomként képesek megszerveződni. Noha ezt a törekvést elvben jobboldali szervezetek is a zászlaikra írhatják, de ők sohasem követelik az államtól és a piactól "elvett" hatalmi jogosítványoknak a termelő osztályokhoz való letelepítését. Ezt a fejlődést a rendszer mind a mai napig meggátolta – olyképpen, hogy a civil szervezeteket, mint jeleztük, beépítette a maga struktúráiba, sikeresen meggátolta, hogy a szervezetekből valódi, tömegeket szervező mozgalmak szülessenek.⁵ Magyarországon (is) fontos deklarálni a mozgalommá szerveződést, mert itt ezt a fejlődést mint eredeti célt és perspektívát 1988-89-ben a Baloldali Alternatíva Egyesülés meg tudta fogalmazni, de a régióban másutt is vereséget szenvedtek a valódi mozgalmak (is), gondoljunk csak a lengyelországi Szolidaritás munkás-önigazgatói szárnyának vereségekkel teli történetére. Más a helyzet e tekintetben Latin-Amerikában, ahol a vidék is forrongásban van, és táptalaja a társadalmi mozgalmak kialakulásának.

A nemzeti romantika civil szervezetei "forradalmi" jellegüket, "politikán való felülállásukat", "igazi", "rendszerkritikai" természetüket általában azzal is igazolják (ez sem magyarországi találmány), hogy már túlléptek a tradicionális jobb- és baloldalon, ezek a "régi" megkülönböztetések kvázi értelmüket vesztették. Noha általában azt hangoztatják, hogy a sztálinista vagy "ókommunista" baloldaltól való megszabadulás a cél ("döglött oroszlánt rugdosnak"), valójában az antikapitalista hagyomány kisöprése itt a tét. Egy "más világ lehetőségéről" szőtt álmaikat a rendszer (a piacgazdaság) "emberarcú" reformálhatóságának utópiájával legitimálják. "Kritikai elméleteikben", politikai platformjaikban olyan fogalmak, mint kapitalizmus, tőke, profit, piac, kizsákmányolás már nem is igen szerepelnek. A "globalizmus" mint "kulturális probléma" önmagában válik ellenséggé – a lokalitással szembeállítva jelenik meg, eloldva a tőkés világrendszer, a tőkerendszer radikális kritikájától és a rendszerrel való tudatos szembehelyezkedéstől. Vagyis nem a kapitalizmus meghaladása mint civilizációs (gazdasági-társadalmi, kulturális-mentális) fordulat válik alapvető és távlatos perspektívává, hanem a rendszer valamely részleges reformja. A megtagadott (párt)politika elutasításának zászlaja alatt a Politika logikájához térnek vissza hol rejtettebb, hol kevésbé rejtett formában.

A romantikus, utópista kommunisztikus irányzatok sokkal világosabban vetik fel a kapitalizmus mint rendszer meghaladásának problémáját, de általában vagy megvalósíthatatlan, a mai világban nehezen értelmezhető politikai célokat tűznek ki (a "hatalom megragadásától" a "proletár ellenhatalomig"), vagy maguk is feloldódnak a hatalom, a pártok által felkínált alternatívákban, és gyakran felőrlődnek a forradalmi felhívások absztrakcióinak irrealitása és a valóságosan létező konkrét politikai választások között feszülő ellentmondások nyomása alatt. Ezek az ellentmondások ugyanis szinte lehetetlenné teszik az ellenmozgalommá való szerveződést.⁶

 

 

2. A feladatok specializálódása a rendszer következménye

 

 

E szervezetek általában együgyűek a szó szoros értelmében, életüket és vérüket egyetlen nagy ügy szolgálatába állítják, többnyire erkölcsileg evidensen igazolható és fontos feladatok megoldását hirdetve meg: a környezetvédelem⁷ , a nők, a cigányok, a kisebbségek, a szegények stb. Sok embernek segítenek, és le is vesznek az állam nyakáról némi gondot, ám ennek fejében félretolják a többi lényeges probléma megoldásának világos felvetését és kölcsönös összefüggéseiket, nemhogy a problémák valóságos megoldásába kezdenének. Így önfeláldozó társadalmi munkában – ismét pozitíve hangsúlyozva: sok embernek segítenek karitatív tevékenység révén – leveszik az állam válláról a gondot, anélkül hogy rendelkeznének az állam bizonyos hozzájuk letelepített jogaival, eszközeivel, lehetőségeivel. Pedig a mozgalommá és ellenhatalommá szerveződésnek ez sarokköve. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy ezek a szervezetek bizonyos közösségi szükségleteket is ellátnak; furcsa mód főképp a jobboldalon álló szervezetek kínálnak érzelmi közösséget tagjaiknak a nemzet és a vallási (ami majdnem ugyanaz) elkötelezettség vonzásában. Míg a közösségi társadalom értékrendjében gondolkodó baloldalon – talán éppen a közösségi kísérletek 20. századi összeomlásának visszahatásaként is – nehezebben szerveződnek a közösségek, igaz, itt a közösségi ideológia bonyolultabb, mint a jobboldalon. (E közösségek alapítói többnyire el is várták, hogy a tagok elméleti és politikai érdeklődése túlmutasson a napi szervezeti tennivalókon. Még előttünk álló feladat egy szociális és egyetemes humanista értékeken nyugvó érzelmi közösség "kimunkálása".) A jobboldal utánzása, a nacionalista húrok pengetése számottevő csoportokat nem hódít meg a baloldal számára, noha nyilván a nemzeti identitás elutasítása a szektás elzárkózás egyébként is meglévő tendenciáit erősítené. A néhány fős baloldali rendszerellenes csoportokat, amelyek sokban hasonlítanak a vallási kisközösségekre, meg kell becsülni, mert azok is kikristályosodási pontokként szolgálhatnak az antikapitalista mozgalom kibontakozásának periódusában. Az antiszektás beállítódás fontosságát aláhúzza a XX. század egész története.

 

 

3. A szervezeti kérdés

 

 

Paul Bleackledge igen helyesen írta az Eszmélet 68. számában az "antileninista antikapitalistákról" szóló tanulmányában, hogy azok a modern "antiglobalisták", akik tagadják "a munkamegosztást korábban megteremtő tényezők" szerepét a modern termelő tevékenységben, és a "nem materiális munka dominanciájáról" elmélkednek (gondoljunk csak Magyarországon a "szellemi termelési mód" ideológiájára), gyakorlatilag nem vesznek tudomást a modern társadalom és a termelő osztályok belső tagozódásáról és az ebből fakadó szervezeti problémákról. Így valóban elmosódnak, felszívódnak, eltűnnek a modern társadalom olyan fontos társadalmi különbségei, mint a bérből-fizetésből élők és a tőkejövedelemből élők, az értelmiségi és a munkás, a munkavállaló és a munkanélküli között létező valódi különbségek. Az ilyen megközelítésekben a társadalmi struktúra a "rossz elit" és a "jó nép", néhány nemzetközi intézmény és a "civil társadalom" ellentétére egyszerűsödik. Ezek az antikapitalisták (olykor csak "szalonforradalmárok") olyan absztrakt tiltakozási mozgalmak létrehozására képesek, amelyek ezen ellentmondások meg nem értése miatt, a parcialitás, a részlegesség jegyében strukturálatlanul támadják a tőkés világrendszer "igazságtalanságait", elitjeit, anélkül hogy világos elméleti-politikai és szervezeti irányvonallal rendelkeznének. Nem is rendelkezhetnek ilyennel, mert ideológiai, politikai és szervezeti strukturálatlanságuk következtében még társadalmi bázisuk meghatározására sem képesek (hacsak elemzésüket nem pótolják a munkásosztályra való általános és frázisszerű hivatkozással). Mindennek megfelelően perspektívameghatározásuk kimerül az elvont negációban. Az ilyen típusú kapitalizmuskritikai mozgalmak, nevezzük őket "strukturálatlan" mozgalmaknak, fokozatosan "felszívódnak" az interneten, és a végén egyfajta turisztikai látványossággá szelídülnek a periférián néhány felgyújtott autóval, hogy a polgári médiának alkalmat adjanak arra, hogy az egész szociális (társadalmi) világmozgalmat széles embertömegek szemében, mint "erőszakosat", lejárassák. Mindez a zavarosság tükröződik a megszámlálhatatlanul sokféle és átláthatatlan, kaotikus (olykor egymást is legyengítő) organizációs forma létezésében, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy a helyi ellenállások gyengesége vetül ki a nemzetközi síkra.

 

 

4. Az új antikapitalista szervezetiség

 

 

Létrehozható(k)-e a mai világban valóban antikapitalista szervezeti centrum(ok)? Egy ilyen centrum létét nem valamiféle bürokratikus értelemben kell fölfogni. A már Leninnél felbukkanó "hálózati szervezkedés" mind ideológiai-elméleti, mind gyakorlati-politikai értelemben szervező "géniusz" volt, amely a tőkés rendszer "gyenge pontjait" kereste.⁸ A mai kispolgári radikális utópisták – tagadva minden fegyelemre épülő szervezetiséget – a maguk küldetéstudatával arra sem képesek, amit az orosz szociáldemokraták több mint egy évszázaddal ezelőtt felismertek (aminek éppen az internet korában lenne igazán aktuális jelentősége). Míg ott és akkor ez a "centrum" – napjainkban már megvívhatatlan – konkrét politikai forradalomra (is) szerveződött, a mai helyzetben Európában egy alternatív "kultúra" elméleti, társadalmi önvédelmi, vagyis gazdasági-politikai szervezeti képességeinek "megtanulására" jöhet létre nemzeti és nemzetközi keretekben. Ismételjük a történelmi tapasztalatot: "objektíve" nem lehetséges semmiféle hatásos antikapitalista mozgalom munkásmozgalom nélkül. Mármost a munkásokkal való "kapcsolatteremtés" – miután a tőke, illetve az állam mint össztőkés kizárja a társadalmi mozgalmakat (is) a munkahelyekről – a legbonyolultabb problémává vált. Felértékelődik tehát a munkahelyeken túlnyúló szervezkedés szükségessége, ám a rendszerkritikai szervezetek még a munkásfiatalokon keresztül sem tudták ezt a feladatot nemhogy megoldani, de még világos fogalmakban felvetni sem. Alapjában megnehezíti persze a szervezeti feladatot, hogy a tőkés rendszer által működtetett munkamegosztás szétforgácsolja a munkásság szervezett ellenállását a tőkés elnyomással szemben, másfelől pedig az, hogy a munkásosztály tudatát a rendszer manipulatív struktúrái uralják. Ám a felismert feladat előbb-utóbb elkerülhetetlenül életre hívja, "kitermeli" a fentebbi értelemben említett "szervezeti centrumot". Mint hangsúlyoztuk, e "centrumok" természetesen nem lehetnek olyanok, mint Lenin idején, hiszen egy teljesen más világ eltérő sajátosságai jellemzik a tőkés rendszer viszonyait. Ám egy "hálózatszervező" centrum idővel kikristályosodhat egy vagy több szervezet körül, akár egy folyóirat vagy egy újság körül. Lehet, hogy ezek már létre is jöttek. Meg kell őket találni.⁹ A valóságos kísérletek nemzeti síkon már 1989-től egyúttal regionális és egyetemes szervezkedések voltak, mert a globális tőkeuralommal szemben a nemzeti és regionális szeparálódás, elkülönülés csírájában ássa alá a sikeres mozgalommá válást. Persze, a dolog fordítva is igaz: sem európai, sem világméretekben nem lehetséges tartós mozgalmi előretörés a helyi "centrumok" létezése nélkül, csakis azokra támaszkodva lehetséges sikeres nemzetközi "építkezés".

Egy bizonyos: a nemzeti romantika és a romantikus kommunizmus nem adekvát válaszok a kapitalizmus globális meghaladásában érdekelt társadalmi kísérletek számára. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy egyetemes társadalmi ellenállás megformálására van szükség, de annak nincsenek esélyei erős helyi "centrumok" nélkül. Döntő tanulság az is, hogy ilyen szervezeti centrumok nem akármikor és nem néhány értelmiségi szabad elhatározásából hozhatók létre, hanem az érdekvédelmi, szociális és politikai küzdelmek, tehát az osztályharc egyidejűleg ökonómiai, szociológiai, kulturális és politikai-ideológiai mozzanataként nemzeti és nemzetközi síkon egyaránt. Kétségtelenül a szervezeti feltételek létrehozásának idejét éljük, a tanulás és az elemzés korszakát, amelyben az egyik legnagyobb "bűn" a dolgok szükségtelen leegyszerűsítése, a cselekvési formák és irányzatok sokszínűségének tagadása, de mindennél nagyobb vétek a rendszerkritikai baloldal különböző szekcióinak egymással való torzsalkodása, "marakodása", mert az éppenséggel az állandó megújulás, a mozgalommá szerveződés képességét ássa alá.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A szerző az 1988 óta Magyarországon és nemzetközileg felhalmozódott tapasztalatainak egy részét foglalja össze a lehető legnépszerűbb formában, Magyarországra koncentrálva. Jelezve egyúttal, hogy tartózkodik mindenfajta személyes vitától, ennek érdekében nem említi meg sem egyének, sem szervezetek nevét, hogy a vita elvi keretek között induljon, és így is folytatódhasson.

² A szélsőjobboldali mozgalmakat – noha érvelésük Kelet-Európában a jobboldali mozgalmak érvelésében is felbukkan, mivel e régióban a szélsőjobboldal és a jobboldal nem válik el egymástól – nem tekintem rendszerkritikai mozgalmaknak, mert nem céljuk a kapitalizmus mint rendszer meghaladása, legfeljebb egy "újközépkori kapitalizmus" megvalósítására törnek, mint például a politikai iszlámizmus radikális irányzatai. Az ilyen rendszer prototípusa az iráni iszlám köztársaság.

³ Ha valaki átlapozza az Eszmélet első számait, meglepve fogja tapasztalni e kijelentés igazságát.

⁴ Természetesen nincs arról szó, hogy a rendszerkritikai szervezetek Nyugat-Európában a mozgalommá szerveződés és az elméleti felkészülés értelmében előbbre tartanának, noha a szabad szervezkedés terén tapasztalataik számosabbak, gazdagabbak.

⁵ E világméretű fejleményről alapos áttekintést nyújt mostani számunkban James Petras és Henry Veltmeyer "Rossz kormányzat, jó kormányzás: civil társadalom versus társadalmi mozgalmak" című írása.

⁶ Megjegyzendő itt, hogy mindez természetesen nem szól a lehetséges politikai szerepvállalás ellen, hiszen "hajózni kell", "jelen kell lenni". De mindig tudatában kell lenni a tevékenység valóságos irányával és a rendszerhez való viszonyával.

⁷ Példának okáért jelzem csak, hogy a "humanista" vagy környezetvédelmi jellegzetesség, tevékenységforma illeszkedik a hivatalos kapitalista politika napirendjéhez, amelyben a környezetvédelem az egyik legprofitábilisabb üzletág, "szívó hatása" elérte a civil szervezeteket.

⁸ Részletesebben értekeztem e történelmi tapasztalatról egy szigorúan történeti tanulmány keretei között az Eszmélet 69. számában.

⁹ Példának okáért Magyarországon tudatosan ilyen céllal jött létre 1988-ban a Baloldali Alternatíva Egyesülés és az Eszmélet című folyóirat. Moszkvában ezt a szerepet igyekszik betölteni az Alternativi című elméleti orgánum. Megjegyzendő, hogy ezek és a hasonló "centrumok" kezdettől regionális és egyetemes szinten szervezkedtek, illetve rendezkedtek be, fennmaradásuknak ez volt az egyik záloga.

A tanulmány elsősorban politikai oldalról vizsgálja a nem-kormányzati szervek működését a latin-amerikai országokban, bemutatva a folyamatot, hogyan veszik át a közösségi alapú és sokszor helyi gyökerű szervezetek szerepét a feladatorientált, professzionalista „fejlesztési ügynökségek", amelyek lényegében a globalizáció és a neoliberális fejlődés előmozdítását szolgálják. Míg a baloldali mozgalmak a társadalmi egyenlőtlenségek megváltoztatására törekednek, az NGO-k (nem-kormányzati szervezetek) inkább depolitizálni szeretnék a szegényeket, s a kiutat az egyéni képességek fejlesztésében kínálnak nekik.

Kevés kifejezés terjedt el olyan széleskörűen az elmúlt két évtizedet jellemző korszak meghatározó változásainak leírására, és egyben a privatizáció, liberalizáció és dereguláció politikájának diktálására, mint a "globalizáció". Mint leírás és diktátum, a globalizáció a neoliberális strukturális kiigazítás politikájával társítható, ami egy világméretű kapitalista gazdaság felépítését célozza. Olyat, ami felszabadítja a "szabadság, a demokrácia és a magánvállalkozás" erőit, hogy a George W. Bush által 2002 szeptemberében az Egyesült Államok Kongresszusához beterjesztett Nemzetbiztonsági Jelentést idézzük. Azonban ezen Új Világrend szószólóinak és védelmezőinek nem volt könnyű dolguk. Először is, az ezen folyamatok által generált társadalmi egyenlőtlenség nemcsak növekvő és sokrétű elégedetlenséget, továbbá társadalmi feszültséget szült, de a globális kapitalista fejlődéssel szembeni ellenállás új erői is a rendszer ellen feszültek, aláásták és gyengítették a kiigazítás és a globalizáció mellett elkötelezett neoliberális rendszereket. Ilyen körülmények között az e projekt mögött felsorakozó nemzetközi intézményeknek szembe kellett nézniük a "kormányozhatóság" komoly politikai kérdésével, azaz az állami szabályozás korlátai alól felszabadított erők kormányozhatatlanságával (World Bank, 1994; Bardhan, 1997; Kaufmann, Kraay és Zoido-Lobatón, 1999).

A "kormányzás" ebben az összefüggésben az idáig a nemzeti államokkal azonosított politikai ellenőrzés mechanizmusainak lecserélését jelenti. A neoliberális modellben az államot két szemszögből veszik szemügyre. Egyrészről úgy, ahogy Adam Smith látta – mint zsákmányszerző eszköz, vagy az "új politikai közgazdaságtan" nyelvén fogalmazva: a járadéklesés és korrupció melegágya. Másrészről az "állam" (pontosabban a kormány) a társadalmi termelő erőforrások nem hatékony lekötésének eszköze a nemzeti jövedelem társadalmi elosztására. Ebben a vonatkozásban – a mára már letűnt, de az ötvenes évek óta fennálló régi gazdasági modellben – az állam a piac normális működését torzítja, például a stratégiai államosításokkal, a hazai ipar és vállalatok védelmével és piaci szabályozással, ami a tőkének a termelőfolyamatból való visszavonásához vezet, és így széles körű problémákat gerjeszt, mint a szürkegazdaság, szegénység, munkanélküliség és költségvetési hiány. Ebből a látószögből az állam intézményi és politikai reform nyomása alá került, hogy a makrogazdasági egyensúly (kiegyensúlyozott költségvetés és nemzetgazdasági számlák), strukturális kiigazítás és közigazgatási decentralizáció irányába haladjon, azaz hogy erőforrásait így a források elosztására használja, és csökkentse gazdasági szerepét, és így felelősségét a fejlődéssel és a szociális tervezéssel kapcsolatban. Ezen reformok szűkebb értelemben vett politikai dimenziója volt a demokratizálás: főként nem a jogállamisághoz és a helyi politizáláshoz való visszatérés, hanem inkább az állam és a civil társadalom viszonyának megváltoztatása. Szerintünk ez a kulcsa a kormányozhatóság és a kormányzás kérdésének.

A probléma az, mármint a globalizáció híveinek szemében, hogy a neoliberalizmus gazdaságilag működésképtelen, szociális értelemben alapvetően a kizárásra épül, politikailag fenntarthatatlan, és az ellenállás felforgató erőit kelti életre a rendszerellenes szociális mozgalmakban. Pontosan ennek a problémának a kezelésére fordultak a nemzetközi fejlesztési és pénzügyi szervezetek túlnyomórészt a demokratizáláshoz és a civil társadalomhoz, szerződéseket kötve önkéntes nonprofit egyesületekkel (NGO), így átváltoztatva őket saját ügynökeikké, azaz "stratégiai partnerré" téve őket. E stratégia főbb pontjai szerint e szervezetek segítségét csatasorba kell állítani a vidéki forradalmi erjedés kioltására, hogy a vidéki szegények és a népi gazdálkodásban résztvevők számára alternatívát jelentsenek a szociális mozgalmak és ezek radikális rendszerellenes politikájával szemben.

E fejezet ennek a politikai folyamatnak sokrétű dinamikáját vizsgálja. Eszerint a szociális mozgalmakat, amelyek a globalizáció neoliberális forgatókönyvével és a szabadpiaci fejlődéssel szembeni ellenállás eszközeként jöttek létre, a leszerelésükre megalkotott erők szorongatják a célból, hogy az államhatalomért vívott harcot egy vagy több irányba eltereljék a helyi politizálás, a reformista társadalmi szervezetek vagy helyi fejlesztések felé.

 

Civil társadalom, fejlődés és demokrácia

 

Az új "globális gazdaság" által javasolt címszavak közül a globalizáció az egyik gondolat. Az Új Világrend szószólói a globalizációt úgy adták el, mint a dereguláció, liberalizáció és privatizáció politikai gyógymódját, amit a "civil társadalom" kifejezésnek az újjászületése kísért, melyet a racionalista humanisták a XVIII. századi felvilágosodás idején és az azt megelőző században, az "értelem korában" használtak az államtól független szféra leírására. A jóléti vagy fejlesztő állam elleni neokonzervatív támadás során a "civil társadalom" gondolata a politikai és fejlesztési érvelésekben kiemelkedő szerepet kapott, és különösen a demokratizálás egymást követő hullámaihoz kapcsolódott előbb Latin-Amerikában és Kelet-Európában, majd az egész fejlődő világban elterjedt. Ebben az összefüggésben a "civil társadalmat" a tekintélyelvű kormányzást korlátozó szereplőként látták, ami erősíti a néphatalmat, csökkenti a piaci erők által keltett szociális elszigeteltséget és bizonytalanságot, kierőszakolja a politikai elszámoltathatóságot, és javítja a kormányzás minőségét és hatókörét. Az állami tevékenység határainak újragondolása szintén erősítette a köztudatban a civil szervezetek potenciális szerepét a közjavak és szociális szolgáltatások biztosítása terén – önállóan vagy az állami intézményekkel együttműködve, "egymást erősítve". Ebben az értelemben a "civil társadalom" gondolatát, ahogy a "globalizációt" is, a neoliberális forgatókönyvet népszerűsítő érvelési fegyverré és ideológiai eszközzé változtatták.

A tudományos érvelés a civil társdalomról azonban meghaladta ezt a forgatókönyvet, és mára három ideológiai kategóriába csoportosítható: konzervatívba, liberálisba és radikálisba. Ezen az ideológiai skálán a liberálisok a civil társadalmat általában úgy látják, mint ellenerőt a felelőtlen és korrupt állammal és a kizsákmányoló vállalatokkal szemben, amelyek semmibe veszik a környezeti hatásokat és az emberi jogok megsértését (Kamat, 2003). A konzervatívok, más szemszögből, a civil társadalomban a globalizáció jótékony hatását látják, ami ösztönzi a demokrácia fejlődését és a gazdasági haladást, és így a szabadság eszméjét segítik történelmi útján az ellenségeivel folyó küzdelemben (Chan, 2001). Azok a tudósok, akik a radikális változások szükségessében hisznek, a civil társadalmat az ellenállás és szembeszegülés tárházának tekintik, olyan erőknek, melyeket az egyeduralom elleni blokkba vagy egy globális mozgósítás elleni mozgalomba lehet szervezni (Morton, 2004).

Valójában a különböző ideológiai áramlatok mentén a civil társadalommal kapcsolatos tudományos álláspontok közelednek egymáshoz, s valamilyen formában mindegyik a változás tényezőjének tekinti. A nyolcvanas és kilencvenes években a "civil társadalom" (nem-kormányzati szociális és civil szervezetek) növekedésében és megerősödésében az önálló fejlődésre való képesség és a "demokrácia" erényeinek bizonyítékát látták, s úgy vélték, az állam erős demokratizálási törekvésekkel és a demokratikus megújulás előmozdítására ható erőkkel rendelkezik. A demokratikus megújulás e folyamatában – vagy ahogy az irodalomban utaltak rá: az újrademokratizálásban – a nem-kormányzati szervezetek vezető szerepet játszottak a fejlődés és a politika részvételen alapuló és demokratikus formáinak élharcosaiként. Ezzel a vidéki szegényeket kívánták meggyőzni a közösségen alapuló helyi fejlődés erényeiről és annak szükségességéről, hogy elutasítsák a szociális mozgalmak konfrontatív politikáját.

A nyolcvanas években a nem-kormányzati szervezetek valóban robbanásszerűen szaporodtak, s jó néhányat azzal a céllal hoztak létre, hogy a visszavonuló állam megüresedett helyére lépjen. Becslések szerint a jelenleg a fejlődő országokban működő mintegy 37 ezer nem-kormányzati szervezet nagy többségét a nyolcvanas vagy a kilencvenes években hozták létre. Ahogy már korábban jeleztük, a nem-kormányzati szervezetek ebben a történelmi összefüggésben a nemzetközi szervezetekkel – és a nemzetközi fejlesztési projektekben részt vevő kormányokkal – kötöttek szerződést, hogy a szabad piac és a demokrácia igéjét hirdessék, és hogy a szociális és demokratikus "civil" szervezetek erényeiről és a nemzeti hatalmi struktúrában elérhető helyi szintű akciókról beszéljenek. A fejlődő világ számos kormányának a nem-kormányzati szervezetek politikájával szembeni komoly fenntartása ellenére e szervezeteket sokkal inkább előnyben részesítették a szociális mozgalmakkal szemben, melyek általában kollektív akciókat szerveztek a hatalmi struktúra ellen, s inkább arra törekedtek, hogy e struktúrát megváltoztassák, semhogy az ehhez való alkalmazkodást keressék. Ebben a politikai összefüggésben a külföldi fejlesztési segélyszervezetek és a kormányok a "fenntartható humán fejlődés" és a "jó (demokratikus) kormányzás" folytatása érdekében együttműködő partnerként állították csatasorba a nem-kormányzati szervezeteket, hogy őrködjenek az állami túlkapások fölött, biztosítsák az állam átláthatóságát (gátolják vagy akadályozzák meg a korrupciót és a járadéklesést), és partnerek legyenek a közpolitika kialakításában. Ennek a "részvételen alapuló" fejlődésnek és politikának (és inkább kormányzásnak, mint kormányzatnak) az intézményi kereteit a döntéshozatal decentralizálásával és ehhez kapcsolódóan a felelősségnek a nemzeti szintről helyi szintre történő áthelyezésével teremtették meg. Továbbá a "jó kormányzás" eszméjével, mely szerint egy demokratikus rendszer az emberi biztonság és a politikai rend felelősségét nem korlátozza a kormányra és más állami intézményekre, hanem széleskörűen megosztja azt különböző civil társadalmi szervezetekkel (World Bank, 1994; BID 1996, 2000; UNDP, 1996; OECD, 1997).

A nem-kormányzati szervezetek globális jelensége és gyors elterjedése egy új politikát és politikai konszenzust tükröz, miszerint ezek céljuknál fogva és de facto a demokratikus változások hatékony eszközei. Ez egy alulról kezdeményezett alternatív fejlődési forma intézményesítésének fontos módja, ami átfogja a társadalmat, méltányos, részvételen alapul és fenntartható. Ez a konszenzusos nézet megerősítést nyert azzal a ténnyel, hogy a nem-kormányzati szervezeteken keresztül folyósított külföldi fejlesztési segélyek inkább a politikai, mintsem a gazdasági reformok felé elkötelezettek. Azaz, segítik az átláthatóság biztosítását (gátolják vagy megakadályozzák a korrupciót és a járadéklesést), előmozdítják a demokráciát a változások idején, elmélyítik a fontos értékeket és a demokratikus viselkedési szabályok tiszteletét, és bátorítják a "civil" politika meghonosítását (párbeszéd, konzultáció, tárgyalás) a szociális mozgalmak konfrontatív politikájával szemben.

A politikai fejlődés e nézőpontjából a "civil társadalmi szervezetek" (CSO) vezető szerepe a "demokrácia" újragondolását előlegezi, annak a globális kapitalizmussal és a neoliberális forgatókönyvvel való összefonódását vizsgálva. Egy megfelelő helyen lévő gyakorlati fejlesztési szakember Angliában hangosan rákérdezett (és nyomtatásba is adta) (Wallace, 2003), hogy ebben a vonatkozásban a nemzetközi szervezetek vajon nem strómanként, vagy kevésbé finoman fogalmazva: nem a globális neoliberalizmus ügynökeiként használják-e a nem-kormányzati szervezeteket. A nemzetközi politikai fórumok és intézmények, mint az OECD Fejlesztési Központja, az USAID, a Világbank, és az Amerika-közi Fejlesztési Bank, valamint az ENSZ végrehajtó szervezetei, mint az UNDP, mind úgy fordultak a nem-kormányzati szervezetekhez, mint a "demokratizálás erőihez" a "gazdasági reform folyamatában" (Kamat, 2003: 65.). Ottaway (2003: VI.) úgy véli, hogy a nem-kormányzati szervezetek a "demokratikus előrelépés" eszközeiként működnek, ami egy "új működési terület, melyre a segély- és a nem-kormányzati szervezetek [eredetileg] némi félelemmel és rossz előérzettel léptek be", de ami a korai kilencvenes évekre "beérett".

 

A civil társadalom és az állam

 

A kilencvenes években a nem-kormányzati szervezeteknek a "globális neoliberalizmus trójai falovaként" való értelmezése (Wallace, 2003) szintén "beérett". Azonban a nem-kormányzati szervezetek hatékonysága ezen a területen vitatott. Valóban, valamiféle vita bontakozott ki a liberálisok és a konzervatívok között; előbbiek hajlamosak a nem-kormányzati szervezetek előnyben részesítésére, míg az utóbbiak "a nemzetközi fejlődés hamis megváltóinak" tekintik őket (Kamat, 2003).² Ugyanebben az összefüggésben a radikális politikai közgazdaságtan művelői, akik közé magunkat is számítjuk, a nem-kormányzati szervezeteket inkább úgy tekintik, mint külső érdekek tudatos vagy gyakran tudatlan képviselőit (vagy eszközeit). E megközelítés szerint a gazdasági fejlődés és a demokrácia is egy – rejtett – terv álarca, s az új világrend politikáját és intézményi kereteit erőlteti az ellenállással szemben.

Ez a feltűnő hasonlóság a nem-kormányzati szervezetek fejlődésének bal- és jobboldali kritikai megítélésében számos kérdést vet fel az államnak mint a politikai hatalomgyakorlás eszközének használatával kapcsolatban. Liberális reformista nézőpontból az államot meg kell erősíteni, de ugyanakkor demokratizálni is kell, hogy ez a politika tervezésében és végrehajtásában való szélesebb és közvetlenebb részvételt szolgálja. Neoliberális (és politikailag neokonzervatív) nézőpontból azonban az állam maga a probléma. Egyrészről az állam a rendszer termelő erőforrásainak nem hatékony elosztási eszköze. Másrészről, ahogy Adam Smith érvelt, az állam zsákmányszerző eszköz, amely hajlamos különérdekek szolgálatára és az államilag támogatott és szabályozott gazdasági tevékenységekből járadék húzására. Az állami hivatalnokok, e nézőpont mai szószólóinak – például a Világbank közgazdászainak – megállapításai szerint, olyan nyomás alatt állnak, ami többnyire a korrumpálásukhoz vezet. A megoldás: egy minimalista állam kialakítása, a civil társadalom demokratizálási nyomása alá helyezve, vagyis ahol csoportok és szervezetek képesek a politikacsinálás folyamatának átláthatóságát biztosítani.³

És mit mond az államról az alternatív, radikálisabb politikai gazdaságtan? Ebben a megközelítésben az állam az osztályuralom eszköze, a koncentrált politikai erő tárháza, ami ahhoz szükséges, hogy a nemzeti fejlődést átfordítsuk szocialista irányba. Ebben az összefüggésben a lényeg, amit ma széleskörűen a régi baloldal politikájának vagy a baloldal régi politikájának tekintenek, az államhatalomért folyó harc. A baloldali politikai pártok és a szociális mozgalmak is inkább efelé orientálódnak, bár egy új politikai összefüggésben, ami új távlatokat nyitott és újfajta politizálást tett lehetővé, a "hatalomnélküliség" politikáját követve, azaz nem konfrontálódva a politikai és gazdasági hatalmi struktúrákkal, hanem a szegények szociális tőkéjére építve részt vesznek helyi fejlesztési projektekben is.

A tudomány világában az államhatalom politikáját elméletileg ilyen utakon közelítik meg. De mi a helyzet a való világban? Ebből a szemszögből, különös tekintettel a latin-amerikai fejlődésre, az utóbbi két évtized politikai fejlődésének fő vonása, úgy tűnik, az államhatalom lebontása és beágyazódása volt – egy érme két oldala. Egyrészről, a politikai döntéshozatal politikája és intézményi kerete a washingtoni konszenzusnak nevezett elv hatása alá került, amit a politikai hatalom (és a makrogazdasági politika) ennek megfelelő eltolódása kísért a washingtoni székhelyű "nemzetközi" intézmények felé, amit a Világbank vagy a Valutaalap képviselt. Másrészről a demokratikus "reform"-folyamat megteremtette a "jogállamiságot," a kormányzás decentralizálását a központból a helyi szint felé, valamint megerősítette a civil társadalmat, azaz részvételi képességét a nyilvános politikacsinálásban.

Az utóbbi fejlemény a nemzetközi szervezetek és kormányok, valamint a civil társadalom különféle együttműködési formáin alapul. És ez nem véletlenül történt. Ez a globális tőkét és az új gazdasági világrendet képviselő fő szervezetek, vagy ahogy Salbuchi (2000) nevezi őket: a birodalmi agytröszt tudatos stratégiájának az eredménye. Ezen intézmények közt található a Világbank, olyan regionális bankok, mint az IBD, a nemzetközi segélyszervezetek, mint az USAID, az OECD Fejlesztési Központja, és az ENSZ végrehajtó szervezetei, mint az UNDP, ENEP, FAO és WHO. Közülük minden egyes intézmény együttműködési stratégiát követ a nem-kormányzati és más civil társadalmi szervezetekkel. Részlegeket vagy "irodákat" állítanak fel a közös munkára, hivatalosan bejegyezve azokat, akik hajlandóak velük együttműködni a demokratikus fejlődés, a nyomorenyhítés és a környezetvédelem közös menetrendje szerint, azaz a részvételen alapuló, a társadalmat átfogó és "humánus" gazdasági és szociális fejlődés alternatív formája szerint.

Eszerint a nem-kormányzati szervezeteknek a gazdasági és politikai fejlődésben betöltött szerepéről folyó jelenlegi tudományos viták szervezeti hatékonyságuk fokozására összpontosítanak, továbbá a felelősségükre és "autonómiájukra" a kormányokkal és a segélyező szervezetekkel szemben. Ami az utóbbit illeti, a nem-kormányzati szektor számos gyűjtőszervezete szakadatlanul kereste a lehetőségét annak, hogy nagyobb függetlenségre tegyen szert mind a segélyezőktől, mind a kormányoktól, melyek "önkéntes magánszervezeteket" (PVO) bíznak meg projektjeik és programjaik végrehajtásával. De általában ezek az erőfeszítések nem jártak semmilyen sikerrel. Többnyire, egyes kivételektől eltekintve, mint az Egyesült Államok esetében történt, a jelentősebb nem-kormányzati szervezetek nemcsak ellenállást tapasztaltak az adományozók közössége részéről, de nyílt beavatkozást is azért, hogy megfegyelmezzék őket. Az USAID igazgatója 2003-ban a nem-kormányzati szervezetek egyik gyűlésén, amit az amerikai nem-kormányzati szervezetek egyik gyűjtőszervezete, az Interacton hívott össze, nyersen kijelentette, hogy vagy jobb munkát végeznek, vagy a finanszírozásukat kockáztatják. Saját kutatásunk (lásd Okonski, 2001) azt mutatja, hogy a nem-kormányzati szervezetek jó része az elmúlt években egyre függőbbé vált e finanszírozástól.

Néhányan odáig mennek, hogy azt állítják: a nem-kormányzati szervezeteknek gyaníthatóan az a szerepe, hogy elhomályosítsák a hatalommal bíró állam (az imperializmus), a különféle nemzeti elitek és a magántőke zsákmányszerzésének működését (és érdekeit). Hayden (2002) szerint ez konzervatív megközelítés. Mi mindazonáltal ugyanezt állítjuk egy radikálisabb nézőpontból: a nem-kormányzati szervezetek az imperializmus képviselői, a kormányok szerződéses partnerei Északon, különösen az Egyesült Államokban. A Dél kormányai sok esetben csak vontatottan és lassan adják fel némileg szkeptikus, sőt, olykor ellenséges hozzáállásukat, ami abból a tapasztalatukból fakad, hogy a nem-kormányzati szervezetek szemmel tartják az államot, különösen az önkényuralomra és korrupcióra való hajlam tekintetében, mivel a demokráciát a civil társadalomhoz fűződő kapcsolatának megerősítésén keresztül próbálják előmozdítani. Amikor a tekintélyelvűség, az emberi jogok megsértése és a politikai jogokkal való más visszaélések széleskörűen elterjedtek a nyolcvanas években, a nem-kormányzati szervezeteknek nem voltak elvi problémáik azzal, hogy megkérdőjelezzék a gazdasági és politikai fejlődés frontvonalában betöltött közvetítő szerepüket. Azonban a kilencvenes évek megváltozott, demokratikusabb közegében jó néhány nem-kormányzati szervezet komoly aggodalmának adott hangot, hogy a gyakorlatban (ha nem is szándékosan) inkább a segélyezők érdekeit közvetítik, mint a városi és vidéki szegényekét, akik közül sokan nem érdeklődnek az alternatív fejlődés és a képviseleti demokrácia iránt, hanem inkább – közvetlen akciókon és szociális mozgalmakon alapuló – gyökeres társadalmi változást akarnak, azaz népi demokráciát. Ezzel összefüggésben a főbb nem-kormányzati szervezetek megkettőzték erőfeszítéseiket, hogy nagyobb függetlenségre tegyenek szert a segélyezőktől, hogy így jobban tudjanak reagálni a népi mozgalmak témáira és prioritásaira. Ennek eredményeként könnyen csapdába kerültek a finanszírozóiktól való függetlenedés növekvő igénye és ezeknek a finanszírozó szervezeteknek azon törekvése miatt, hogy egy közös forgatókönyv mentén stratégiai partnerként beillesszék őket a fejlődési és politikai folyamatba.

 

A nem-kormányzati szervezetek és az új politikai forgatókönyv

 

A nyolcvanas években a fejlesztési célú nemzetközi együttműködés szervezetei alapvetően azzal voltak elfoglalva, hogy az önkéntes magánszervezeteket (PVO) átalakítsák fejlesztési ügynökségekké, amelyek közvetíteni tudnak a hivatalos segélynyújtó irodák és az alulról szerveződő helyi közösségek között a külföldi segélyek eljuttatásában (Tendler, 1975). Továbbá azzal, hogy – ugyanezen politika szerint – előmozdítsák a demokráciát az állam és a civil társadalom kapcsolatában és az alulról szerveződő helyi szervezetek politikájában is, azaz hivatalos szóhasználattal, hogy a "jó kormányzást" segítésék (BID, 1996; UNDP, 1996; Blair, 1997; OECD, 1997; Annan, 1998; Mitlin, 1998; Kaufman és mások, 1999).

A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején azonban látható változás történt a gyakorlatban, amit a viták fókuszának változása is jelzett: a nem-kormányzati szervezeteket privilegizáló "harmadik szektortól" a civil társadalom felé mozdult el, ami többet foglalt magában, különös tekintettel a profitérdekelt vállalkozásokra és üzleti társaságokra, melyek a "magánszektort" alkotják (Mitlin, 1998). Ez a vitákban bekövetkezett változás egybeesett azzal, hogy a hivatalos körök széles körben elismerték: a strukturális kiigazítás programját meg kell reformálni, szociális dimenziót kell neki adni, egy új szociális politikát kell folytatni, és az egész folyamatot "emberi arccal" kell felruházni (Cornia és mások, 1987; Salop, 1992).

A nyolcvanas évek politikai vitái tükrözték a politika elmozdulását, az állami vállalatok privatizációján alapuló eltolódást az ideológiában, távolodva a fejlődés államközpontú és államirányítású megközelítésétől a piac vezette fejlődés felé. A vita a "harmadik szektorról" ebben az összefüggésben egy alternatív, jobban a részvételre épülő fejlődési út és politika lehetőségét vetette fel, ami nem az állami hivatalokra (fölülről) és nem is a piac működésére (kívülről) épül, hanem a civil társadalomban fogan meg (alulról). Azonban a fejlesztési ügynökségek (ODA), a nemzetközi pénzügyi intézmények (IFI) és a kormányzatok szemszögéből ez a vita több szempontból problematikus volt. Először is, egyszerre irányult a piac és az állam ellen, a magán- és szintúgy az állami vállalatok ellen. Továbbá a segélyügynökségek azon törekvése ellen hatott, hogy a magánszektort beillesszék a fejlődési folyamatba. A probléma kétrétű volt. Egyrészt kérdéses volt, hogy miként mérsékeljék az általános ellenszenvet a profitérdekelt "magán"-vállalkozásokkal szemben, hogy inkább lehetséges megoldásnak tűnjenek, mint fő problémának. Másrészt meg kellett győzni a magánszektort arról, hogy profitot szociális fejlődés mellett is lehet szerezni.

Ami a második kérdést illeti, ez még a XXI. században is kérdés marad, ami megnehezíti az ENSZ jelenlegi erőfeszítéseit, hogy "globális egyezségre" jusson a magánszektorral (UNDP, 1996; Utting, 2000). Ami az első problémát illeti, a civil társadalomról folytatott vita hasznosnak és hatékonynak bizonyult. Valóban megteremtették a lehetőségét annak, hogy a fejlesztési ügynökségek (ODA) közössége beillessze a magánszektort a fejlesztési projektekbe, a gazdasági növekedés és a "fenntartható humán fejlődés" folyamatának stratégiai partnereként. E szükségszerűség felismerését helyzetértékelő tanulmányok alapozták meg, amelyek arra a felismerésre jutottak, hogy a nem-kormányzati szervezetek valóban hasznos csatornának bizonyultak a segélyügynökségek (ODA) számára a politikai fejlődés terén azáltal, hogy előmozdítják a demokráciát és erősítik a szociális tőkét és annak képességeit, de nem voltak hatékonyak a termelés és a munkahelyteremtés ösztönzésében, valamint "pénzügyi szolgáltatások" nyújtásában. Arra a következtetésre jutottak ez ügyben, hogy egy új stratégiára van szükség, amelynek a helyi kormányszerveknek a fejlesztési ügynökségekkel (ODA) és a nem-kormányzati szervekkel való együttműködésén kell alapulnia. Ezt vizsgáljuk meg most.

 

Jó kormányzat és alternatív fejlődés

 

A közösségi alapú fejlesztési szervezetek (CBO), vagy más néven helyi gyökerű fejlesztési szervezetek (GRO) létrejötte a civil társadalmon belül a nem-kormányzati szervezetek működési környezetében beállott változást jelzi. Kamat (2003: 6.) szerint ennek "súlyos következménye" van a "fejlődés, demokrácia és politikai stabilitás" új forgatókönyvére. A közösségi alapú szervezetek helyi csoportok, melyek "alulról felfelé" vagy "emberközpontúan" viszonyulnak a fejlődéshez. Ezek, ahogy Kumar rámutat, különösen érzékenyek a segélyügynökségek "váratlan gyámkodására". Ami a leginkább meglepő, hogy Kumar ezt a gyámkodást "váratlannak" tarja. A közösségi alapú szervezetek a második világháború után jöttek létre a fejlesztő államok kudarcára adott válaszként, hogy kielégítsék a szegények alapvető igényeit, ami a hetvenes években a fejlesztési ügynökségek és a hozzájuk társítható Észak kormányainak deklarált célja volt. Ezért, valamint a kommunizmus terjedése kiváltotta külpolitikai aggodalmak miatt, illetve néhány népi szervezet és kormány azon hajlandósága miatt, hogy a fejlődést a szocialista forradalomban lássa, az USAID számos önkéntes magánszervezetet (PVO) állított fel és finanszírozott az Egyesült Államokban (mintegy 380-at a hatvanas és hetvenes években), a kormány külpolitikájának magánszerződéses partnerévé téve őket. Latin-Amerikában ennél valamivel nagyobb számú közösségi alapú szervezetet finanszíroztak és patronáltak hasonló módon.

Sok esetben e közösségi alapú szervezetek vezetői olyan személyek voltak, akik egyidejűleg vagy korábban aktívan tevékenykedtek nőmozgalmakban, vagy radikális baloldali mozgalmakban, s akik kiábrándultak abból a politikából, amit később a "régi baloldal" politikájaként írunk le majd. Ezek a közösségi alapú szervezetek a fejlődést inkább szociális, mintsem politikai alapon közelítették meg, szem előtt tartva a szociális kérdéseket és az igazságosságot. Ebben a viszonylag apolitikus közegben az északi nem-kormányzati szervezetek és segélyügynökségek, mint például a Világbank, agresszíven megkörnyékezték a közösségi alapú szervezeteket, ugyanis valamennyivel szívesebben finanszírozták és támogatták közvetlenül ezeket a "közvetítő" vagy "helyi gyökerű szervezeteket", mintsem az északi nem-kormányzati szervezeteken keresztül. Ezek a közösségi alapú szervezetek, mint szükséges rosszat, többnyire elfogadták a segélyügynökségek pénzügyi támogatását, olykor gyámságát, néha viszont jótettnek tekintették, ami által a társadalmi tőke és az önsegélyezés képességé növelhető.

A közösségi alapú szervezetek, vagy a Világbank szóhasználatával: a "helyi gyökerű közvetítő szervezetek" munkájának természete megköveteli, hogy közvetlen, mindennapi kapcsolatban álljanak a helyi közösségekkel, hogy együttműködést és bizalmat építsenek ki velük, azért, hogy megértsék a helyi igényeket, és a programokat ehhez igazítsák. Az ilyen szociális munkások és a Rains Kothari által pártfüggetlen politikai formációkként meghatározott szervezetek munkáját a helyi kormányok régebben gyakran fenntartásokkal szemlélték, s ez még mostanában is előfordul. Ottoway (2003) szerint e kormányok közül jó néhány formájában igen, de tartalmában nem demokratikus, azaz félig tekintélyelvű, és maga is demokratizálási törekvések célpontja. A "civil társadalom erősítésében", végrehajtó szervet keresve, a fejlesztési ügynökségek egyre inkább a közösségi alapú, és nem a nem-kormányzati szervezetekhez fordultak. A fő stratégia azonban továbbra is az együttműködés maradt a helyi kormányokkal, a közösségi alapú szervezetekkel és a magánszektorral (Rondinelli és mások, 1989; Veltmeyer, 1997; Litvack és mások, 1998).

A közösségépítési mozgalom előtörténete az ötvenes és hatvanas években sok fejlődő országban a "pluralista demokratikus kultúra" kialakulását jelezte, továbbá a nemzeti politika liberális reformjának keretei közt a helyi fejlődés iránti aggodalmat is kifejezte. A fő áram ezzel szemben a központi kormányzatra és intézményeire, valamint az államra alapozott gazdasági és politikai fejlődés volt. Azonban a "strukturális", vagyis szabadpiaci reformok új politikai környezetében a polgári, alkotmányos kormányzáshoz való visszatérés, és más szinten a széles körben elterjedt privatizációs és decentralizációs politika is, gondját viselte e kezdeti demokratikus kultúrának. Ahogy az állam visszavonult a gazdaságból, szociális és fejlesztési felelősségvállalásából, a "civil társadalomra" maradt, hogy elvégezze a szükséges munkát – a városi szegények számára önsegítő szervezetek létrehozásával és tengernyi közösségi alapú és nem-kormányzati szervezet megalapításával, hogy ezek olyan szociális és gazdasági fejlődési kérdéseket kezeljenek, mint a közegészség, lakhatás, szükségkonyhák (comedores vagy közösségi étkezdék), hatékonyságnövelő képzés és oktatás, valamint önfoglalkoztatás. Ennek a "civil társadalomnak" a megalkotása a nyolcvanas évek jellegzetessége volt.

A neoliberális, szabadpiaci kapitalista fejlődés "új gazdasági modellje" által létrehozott környezetben a közösségi alapú szervezetek hasznossá, sőt nélkülözhetetlenné váltak a fejlesztési ügynökségek, mint például az USAID által követett politika alárendeltjeiként, mely politika az "önsegítés képességét" kívánta népszerűsíteni. Az állam által vezetett fejlődési modell kudarca, társulva a pénzügyi válság és a legyengített állami infrastruktúra által teremtett körülményekkel, továbbá a szegények állami járandóságának apadása arra késztette a segélyügynökségeket, hogy a hivatalos nemzetközi forrásátutalások egyre nagyobb részét a közösségi alapú és a gyorsan növekvő számú nem-kormányzati szervezeteken keresztül juttassa célba. Ehhez kapcsolódóan, 1994-es alelnöki kampány körútja során, Al Gore azt állította, hogy öt éven belül, azaz 1999-re, az USAID forrásainak 50%-a ezeken a csatornákon keresztül jut majd célba. A Financial Times is azt írta 2000 júliusában, hogy az Egyesült Királyság egyre jobban hajlik arra, hogy a helyi bázissal rendelkező nem-kormányzati szervezeteket közvetlenül finanszírozza, kikerülve így saját nem-kormányzati szervezeteit, például az Oxfamet.

A visszavonuló minimalista állam és a hatványozottan növekvő közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek közötti kapcsolat vizsgálatából arra a következtetésre juthatunk, hogy a jelenség hasonló az "állam alvállalkozásba adásához" (Kamat, 2003: 66.). Ehhez kapcsolódóan a segélyügynökségek és a nemzetközi pénzügyi intézetek ugyanannak a programnak a részeiként ajánlották a gazdasági és szintúgy a szociális tevékenységek privatizálását, ami már ettől függetlenül jellemzővé vált, valamint a segélyek nem-kormányzati szervezeteken keresztüli elosztását. Ilyen körülmények között a "helyi gyökerű" nem-kormányzati szervezetek sokasága jött létre, hasonlóan az északi nem-kormányzati szervezetekhez, melyek türelmetlenül elfoglalták a visszavonuló állam által hagyott űrt.

 

A globálistól a helyiig

 

A külső források beáramlása, társulva az állam által kiürített helyek betöltése iránti nyomással, sok nem-kormányzati szervezetet, különösen azokat, amelyek helyi gyökerűek vagy közösségi alapúak voltak, arra sarkallt, hogy a segélyügynökségek által kínált új partneri viszonyhoz alkalmazkodva újraszervezzék tevékenységüket. Ez a folyamat, Kamat (2003: 66.) szerint, lassan aláássa a szervezetek erkölcsét, ami a közösségi alapúakat megkülönböztetően "demokratikussá" és a népakarat kifejezőivé teszi. Elsősorban a közösségi alapú szervezetek általában aktív tagsággal rendelkeznek abban a közösségben, amelyben működnek, legyen szó akár a városi nyomornegyedek lakóiról vagy szegényparasztokról. Ezek a helyi szintű "cél"- vagy "ügyfél"-csoportok azonban maguk is egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek, hogy "megerősítsék a civil társadalmat", beemelve azt a helyi szintű döntéshozatali folyamatokba. A közvetlen vagy népi demokrácia e formája ámulatba ejti mind a segélyügynökségeket, mind a "társadalmi baloldalt", bár az előbbi számára kényelmetlen, az utóbbinak pedig idegesítő. Ez egyrészt megmutatja a nem-kormányzati szervezetek különös erejét, ami a Világbank szerint (1994) azon alapul, hogy "képesek elérni a szegény közösségeket és távoli vidékeket, előmozdítják a helyi részvételt, alacsony költséggel dolgoznak, feltárják a helyi szükségleteket, és helyi forrásokra építenek". Másrészt a közvetlen demokrácia kényelmetlen, mivel "a továbbadhatóságot, az önfenntartást és a vezetői képességeket tekintve korlátozott, a programokat és a politikát illetően pedig szűk látókörű" (Kamat, 2003: 66.).

A nem-kormányzati szervezeteket lassan, de biztosan átalakították: a szegények szolgálatára alakult szervezetekből a Világbank által "feladatorientáltnak" nevezett nem-kormányzati szervezetek lettek, a programjukat végrehajtó szerződéses partnerekké váltak, melyek "szegény ügyfélkörrel" és többé-kevésbé apolitikus, végrehajtás-orientált (mikroprojekt) szemlélettel rendelkeznek, de a helyi közösségekben nincsenek gyökereik, vagy nem részei annak. A helyi projektek megvalósítása inkább speciális ismeretek begyakorlását kívánja meg, mint általános képzést, ami a szociális és gazdasági politikák és folyamatok elemzését is magában foglalja. Ennek eredményeként a nem-kormányzati szervezetek egymás után arra kényszerültek, hogy a korábbinál általában szűkebb gazdasági és egyben politikamentes megközelítést alkalmazzanak a szegényekkel való munkájukban. Ugyanakkor a helyi részvétel a döntéshozatalban kis horderejű projektekre korlátozódik, amelyek helyi forrásokat használnak fel a nyomorenyhítési alapok minimális külső hozzájárulásával, és nem hoznak alapvető társadalmi változást a helyi és nemzeti erőforrások elosztásában és azokhoz való hozzáférésben. Ebben az összefüggésben a helyi közösségi csoportoknak meghagyják, hogy ünnepeljék "jogszerzésüket" (részvételt a helyi döntéshozatalban a helyi erőforrások és mindenféle nyomorenyhítő segély elosztását illetően), míg a "felsőbb" hatalom fenntartja a nemzeti és helyi forrásokból való aránytalan részesedését és jogát saját tulajdonra, anélkül hogy radikális változást szorgalmazna. A közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek kényszerű szakapparátussá tétele és ezt követő depolitizálása lényegében ugyanannak a folyamatnak a két oldala. Mindkettő ugyanazzal az eredménnyel jár: a társadalmi erőforrások elosztásának tekintetében érintetlenül hagyja a fennálló hatalmi szerkezet, ugyanakkor elősegíti a korlátozott (és helyi szintű) változást és fejlődést.

 

Jogszerzés vagy depolitizálás?

 

A Latin-Amerikai és Karibi Gazdasági Bizottság (ECLAC, 1990) jól ismert, a neoliberális modellhez képest alternatívát nyújtó "Termelő átalakulás korrektséggel" című programadó nyilatkozatában, valamint az UNDP ugyanabban az évben kiadott "Fenntartható emberi fejlődés" című modelljében kifejtett álláspont szerint ahhoz, hogy a strukturális kiigazítás programjának szociális dimenziót, az egész folyamatnak pedig emberi arcot adjunk, a "részvétel" a "hiányzó láncszem". Ez az, ami összeköti a termelő átalakulást, a termelőeszközök technológiai változását és a korrektséget, ezen eszközök társadalmi bázisának kiterjedését. A Világbank mostanában "fedezte fel", hogy a részvétel nemcsak "korrektség" kérdése, ahogy az ECLAC gondolta, hanem a "gazdasági hatékonyságé" is, mivel nélküle a fejlesztési projektek és programok könnyen kudarcba fúlhatnak.

Mellékesen meg kell jegyeznünk, hogy ez a felismerés, amely már 1989-ben megtörtént, nem késztette a Világbankot arra, hogy makrogazdasági politikáját befogadóbbá tegye, ami minden nézőpont szerint alapjában véve kizáró, ugyanis arra tervezték, hogy csak a produktív és versenyképes vállalkozások húzzanak hasznot belőle. Mindenesetre a Világbank lényegében egyetért az ENSZ végrehajtó szervezeteivel, hogy ha nem is az állam, de a kormányzat decentralizációja elengedhetetlen feltétele mind a demokratikusabb és részvételen alapuló gazdasági és szociális, azaz az integrált és humánus fejlődésnek, mind pedig egy "jó [és demokratikus] kormányzási" rendszer megteremtésének. Egy olyan politikai rendnek, amely a lehető legkisebb kormányzaton nyugszik, és inkább a civil társadalomban létrejött közmegegyezésen alapuló "társadalmi ellenőrzés rendszerére" épül, legalábbis azok megegyezésén, akiket a Világbank vagy az IDB "érdekeltként" határoz meg. Ezen az alapon a Világbank és az IDB is a decentralizáció politikájának, valamint a helyi demokrácia és helyi fejlődés erényeinek fő szószólójává vált (Rondinelli, McCullough és Johnson, 1989; Világbank, 1994; Blair, 1995; BID, 1996; UNDP, 1996; OECD, 1997).

A széleskörűen végrehajtott adminisztratív és olykor pénzügyi decentralizáció révén a hangsúly a helyi szintű projektek megvalósítására helyeződött, ami sokfajta hatással járt. Először is elvonta a figyelmet a társadalom termelő erőforrásainak elosztására és eloszlására irányuló, nagyléptékű "strukturális" változások iránti igényről. A fejlesztési projekteket a társadalom termelő erőforrásai fölötti tulajdon és döntési lehetőségek által képviselt gazdasági és politikai hatalom által biztosított vagy szabadon hagyott térben valósítják meg. Másrészt tervszerűen az egyéni képességeket állította a középpontba, minimalizálva ezzel a nyomor "strukturális", azaz társadalmi és politikai okaival való törődést, és elutasítva a velük való konfrontatív foglalkozást, ehelyett a politikai tevékenység békés, azaz "demokratikus" formáit szorgalmazta, azaz a konzultációt, a párbeszédet, a tárgyalást és így tovább.

Ez a meglehetősen apolitikus és végrehajtás-orientált (mikroprojekt) szemlélet a közösségfejlesztés tekintetében közelít a jogszerzés liberális fogalmához, amelynek szellemében a szegényeket arra bátorítják, hogy üzleti megoldást találjanak a problémájukra. Ehhez kapcsolódik az OECD (1997: 30.) politikai céljának meghatározása: "segíteni a világ embereinek szaktudásuk és képességeik fejlesztésében, azért, hogy saját problémájukat maguk oldhassák meg". Ahogy az előbb jeleztük, a Világbank magáévá tette a "jogszerzés" és a "részvétel" stratégiáját, legalábbis szónoki szinten, de mindenféle hatékony vagy speciális hatásmechanizmus nélkül, ami ezeket a valóságban is megteremthette volna. Ezzel nemcsak a "korrektséget", de a "gazdasági hatékonyságot" is szem előtt tartotta.

A jogszerzésnek ez a vállalkozásbarát vagy neoliberális értelmezése teljesen különbözik a közösségi alapú szervezetek által ajánlott alternatív fejlődési formához kötődő kritikai értelmezéstől. A jogszerzésről folytatott neoliberális vitában az egyén, mint az emberi erőforrások tárháza, a tudás, a szakértelem, a cselekvési és döntési képesség tulajdonosaként jelenik meg, aki a nyomor problémájának forrása és egyben megoldása is. Természetesen ez egybevág az egyén utilitárius felfogásával, aki – miután megszabadítottuk az állam által ráterhelt, kormányzásból fakadó korlátoktól – a racionális választás alanya, és aki maximalizálja egyéni nyereségeit, és minimalizálja vagy elkerüli veszteségeit.⁴ Ez eltereli a figyelmet az állam felelősségéről a piacon szerzett jövedelmek újraelosztásában, továbbá a radikális változás iránt megfogalmazott igényről, ami éppen a piaccal ellentétes irányban lép fel.

A liberális reformerek "korrekt növekedés", újraelosztó növekedés vagy elemi szükségletek által vezérelt szemlélete a hetvenes években az állam szerepére fókuszált. Ezt az intézményt hatalmazták fel a piacon szerzett jövedelmek újraelosztására a progresszív adózáson keresztül, átirányítva az így szerzett bevételeket szociális és fejlesztési programokra, amiket nemcsak a szegények, hanem az egész társadalom jólétének fokozására terveztek, hogy a társadalom alapvető igényeit kielégítsék. Azonban a nem-kormányzati szervezetek szintjén ez az alapvető igényekre épülő megközelítés a gyakorlatban, de lehet, hogy már a tervezésben is, magában foglalta az öntudatra ébresztés politikáját, azaz a szegények képzését a strukturális és politikai kérdések terén, szót ejtve például a gazdasági és politikai hatalomnak az elit kezében és intézményeiben való koncentrálódásáról, valamint a szegények politikai jogairól. Latin-Amerikában az Acción Católica a felszabadítás teológiájának alapjain különösen efelé indult el, amit a papok helyi tanácsadó és képző munkáján keresztül ért el. Azonban a segélyezők szempontjából ez a megközelítés problémás volt, sőt politikailag veszélyes, azaz destabilizáló, ami a szegényeket arra ösztönözhette (s ez néha be is következett), hogy az intézményi és politikai reformoknál, az önsegítő mikroprojekteknél többet: kollektív cselekvésen alapuló radikális változást, sőt szocialista forradalmat akarjanak.

Ebben a vonatkozásban a szegények kérdése az volt, hogy mint egyének kapjanak-e jogot arra, hogy részt vegyenek a helyi "önsegítő" fejlesztési döntésekben, ami alapvetően a nyomorenyhítő segélyek szétosztásának módját érinti, vagy pedig egy kollektív közösség részeiként indítsanak-e közvetlen akciókat a gazdasági és politikai hatalmi rendszer és annak birtokosai ellen. Ennek a kérdésnek jelentős a politikai vonzata: a szegények jogszerzése szükségszerűen maga után vonja-e a gazdagok relatív jogvesztését, azaz kényszeríti-e őket arra, hogy feladják "tulajdonuk" egy részét (a társadalom termelő erőforrásaiból és a hozzá kapcsolódó jövedelmekből), és megosszák döntéshozó képességüket és hatalmukat a szegényekkel? Az e kérdést érintő politika elég egyértelmű volt, ami kijelölte a nem-kormányzati szervezetek számára azt a szerepet, amit el kellett játszaniuk, nem pedig azt, amit maguktól választottak volna. Nekik a közpolitika magánszerződéses partnereinek szerepét osztották.

Ami a hetvenes évektől kezdődően ténylegesen végbement fejlődést illeti, nem a szegények jogszerzése következett be, tehát nem a megélhetésüket közvetlenül befolyásoló döntéshozatal szorosabb ellenőrzése, hanem inkább a szegények helyi gyökerű szervezeteinek depolitizálása, megakadályozva ezzel a "rendszerellenes" erők politikai mozgósítását. A szegény közösségek jogot szereztek olyan döntésekre, hogy miként költsék el a nyomorúságos és elégtelen nyomorenyhítő segélyeket, amiért cserébe kötelezően elfogadták a fennálló intézményeket és az azokat fenntartó makrogazdasági politikát.

Különböző országokban végzett tanulmányok és a későbbi gyakorlat is igazolja ezt a tényállást és a nem-kormányzati szervezeteknek ebben betöltött szerepét. Például Mifarab (Kamat, 2003: 69.) végigkíséri a mexikói nem-kormányzati szervezeteknek az átalakulását, melynek során az "öntudatra ébresztésen, az igények megfogalmazásán és a kormány kritizálásán alapuló mély strukturális változások" iránt elkötelezett szervezetekből a "közösség önmagára támaszkodásán keresztül a szegények életkörülményeinek fokozatos javításán" fáradozó szervezetekké váltak. Ez a folyamat nemcsak Mexikóra korlátozódott. Valójában megszámlálhatatlanul sok esetben a közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek eltávolodtak a jogszerzési programoktól, amelyek kiterjedtek a szegények öntudatra ébresztésen keresztül történő politikai megszervezésére is, felvilágosítást nyújtva a helytelen kormányzati politikáról és az inkorrekt társadalmi szerkezetről. A segélyezők parancsára a nem-kormányzati szervezetek a "képességfejlesztés" politikája felé fordultak a gyakorlatban, hogy a nyomort a társadalmi tőke kívülről bevitt, társadalmi és gazdasági tényezőket is tartalmazó növelésén keresztül enyhítsék, technikai szinten elemezve a szegények szükségleteit, képességeit és javait.

A nem-kormányzati szervezetek vonatkozásában ennek az eltérítési folyamatnak a dinamikáját az alábbiakban foglalhatjuk össze. A Világbank kifejezését használva: a "feladatorientált nem-kormányzati szervezetek" együttműködő kapcsolatot alakítottak ki a vidéki és városi szegények marginális közösségeivel, ami lehetővé teszi, hogy a fejlesztési szakemberek úgy dolgozzanak, mintha az emberek igényei már ismertek volnának és az előre meghatározott kategóriákba esnének, mint például útépítés, áramszolgáltatás, ebédszolgálat, születésszabályozás a nők számára, mikrofinanszírozás, baromfitenyésztés, hogy csak néhányat említsünk. Ehhez kapcsolódóan Kamat (2003: 65.) megjegyzi, hogy a nem-kormányzati szervezetek és a mögöttük álló segélyügynökségek akkor is ösztönzik a jogszerzés és a részvétel politikáját, ha a gyakorlatban ezek egyre inkább eltávolodnak eredeti jelentésüktől, azaz ha csökkentik képességüket és jogosítványaikat a szükséges változások előidézésére, hogy hozzájussanak a társadalom termelő erőforrásaihoz.

A mikrohitel és a mikrofinanszírozási projektek népszerűsége a fejlesztési gyakorlatban könnyen érthető egy olyan helyzetben, amikor az államnak nem elsődleges felelőssége a munkahelyteremtés, nem is beszélve arról, hogy segítse a szegényeket a társadalom termelő erőforrásaihoz, például a földhöz való hozzájutásban. A nyolcvanas évek elején erős nyomás volt tapasztalható a termelőeszközök privatizálására és a piacok liberalizálására, megszabadítva a magánszektort a kormányzati korlátozásoktól, és hangsúlyozva szerepét a gazdasági fejlődésben. Ebben a légkörben az állam szociális fejlődésben betöltött felelősségéből és finanszírozásából is visszavettek, például az oktatás, az egészségügy, a népjólét és a társadalmi biztonság területén. A felelősséget helyi szintre vitték, a finanszírozást pedig lecsökkentették, hogy a költségvetést és a kormányzat nemzeti számláit kiegyensúlyozzák. A szegények jogszerzése az OECD, az USAID és más segélyszervezetek értelmezésében nem jelent mást, és úgy is definiálják, mint önsegítést – a helyi gyökerű szervezetek segítését abban, hogy segíteni tudjanak magukon.

Ahelyett, hogy a szegényeket segítenék a társadalom termelő erőforrásaihoz – például föld (természeti erőforrás), pénztőke (hitel), termelőeszköz (technológia) – való hozzáférésben, azt várják tőlük, hogy (természetesen segítség mellett) a saját szociális tőkéjükre építsenek, azaz növeljék képességüket a saját megélhetésük biztosítására, elérve az önfenntartást (UNRISD, 2000).

A mikrofinanszírozási és hitelprogramok és projektek jól illenek a neoliberális forgatókönyvbe, amelyben a kockázatot az egyéni vállalkozók vállára rakják, akik gyakran szegény asszonyok, akiknek nagyon korlátozott piaci környezetben kell versenyezniük a szűkös erőforrásokért és lehetőségekért. Így a megélhetés biztonságának ígérete és a helyi fejlődés átalakul a személyes képességek és erőforrások optimális kihasználásának kérdésévé, ahelyett hogy a rendszer ellen fordulna. Ebben Kamat (2003: 65.) arra a következtetésre jut, hogy a nem-kormányzati szervezetek által képviselt "demokratizálás" inkább szimbolikus, mint lényegi. Legtöbbször a neoliberális gazdasági összefüggésbe jól beleillő sajátos demokrácia létrehozásán fáradoznak. Ehhez kapcsolódóan Heloise Weber (2002: 145.), a Waricki Egyetem Globalizáció és Regionalizáció Kutatóközpontjának kutatója megfigyelte, hogy a mikrohitel, különösen bolíviai, modellértékű formájában, a globális intézmények által kívülről hozott eszköz a globalizáció előmozdítására. "Egy, a globalizáció céljait megkönnyítő eszköz", amit "globális politikai következményei miatt" használnak, teszi hozzá. A következmények közül az egyik, ahogy ő látja:

A globális fejlődés tervezőinek szemszögéből a helyi szociális politikák globális szinten véghezvitt harmonizációja egy olyan összefüggő eszközkészletet biztosít, ami megkönnyítheti, sőt irányíthatja a globalizációs menetrend végrehajtását. A mikrohitel eszközrendszere és így a Világbank "nyomorcsillapító" stratégiája a "Fenntartható banküzlet a szegények számára" is, amely a globalizáció logikájának megfelelő helyi szintű politikai változások megkönnyítését csatornázza, ugyanakkor elősegíti a helyi szintű fegyelmezés képességét a globális kormányzás tervei szerint (Weber, 2002: 146.).

A mikrohitel és -finanszírozás politikáját nem nemzeti, de semmiképpen sem helyi szinten kezdeményezték, hanem ahogy Weber megjegyzi, az olyan globális intézmények szintjén, mint a Világbank. Ezért "iskolapéldája" annak, amit Deacon (2000: 213.) a "helyi szociális politika nemzetek felettivé tételeként" ír le. Ebben az értelemben a mikrohitel, mint a helyi önsegítő fejlődés uralkodó stratégiai eszköze, inkább a szegények társadalmi tőkéjére épít, mintsem a "szociális alapok" külső forrásbevonására, legalábbis a mikrohitelprogram legelterjedtebb megvalósítási módja szerint. Ez "döntő következményekkel jár a politikai küzdelemre" is (Weber, 2002: 146.). Ám mindenekelőtt aláássa a "demokratikus intézményeket" (Latman, 1997).

 

Következtetés: a nem-kormányzati szervezetek a szociális mozgalmak alternatívái

 

A liberális demokrácia felé ösztönzés az utóbbi két évtizedben a jó kormányzás stratégiájának részét képezte, amit a Világbank és más nemzetközi fejlesztési szervezetek védőpajzsa alatt folytattak. Ennek a stratégiának további elemei a következők voltak:

(1) a civil társadalom és az állam közötti hatalmi viszony demokratizálása;

(2) a "civil" társadalom megerősítése a közpolitika alakításában való részvételi képességének tekintetében;

(3) a szegények jogszerzése szociális tőke felhalmozásán keresztül, azaz hálózatépítés az önsegítő stratégia támogatására.

A demokratizálásnak ebben a formában való megvalósítására a fő módszer a decentralizáció volt, amit a nyolcvanas és kilencvenes években sok országban véghezvittek. A decentralizációnak különféle formái alakultak ki, de legáltalánosabban értve magában foglalja a kormányzati felelősség és politikaalakítási képesség átadását a központból alacsonyabb kormányzati szintekre. Ironikus módon Agosto Pinochet volt az, aki a hetvenes évek elején az úttörője volt ennek a politikának, valamint a "nagy horderejű gazdasági reform"-csomagnak, amit a Világbank alkalmazott, hogy véghezvigye neoliberális strukturális kiigazító reformjait. A decentralizáció e politikájával kapcsolatban Pinochet úgy fogalmazott, hogy "leckét adunk a világnak demokráciából", amit a Világbank "jó kormányzásnak" minősített, s amelynek alapja a konszenzus, amelyet a helyi közösségek az őket közvetlenül érintő döntésekben való részvételén keresztül alakítanak ki. Ennek a politikának a kulcsa a "népi részvétel", ami az ECLAC (1990) szerint a "hiányzó láncszem" a "produktív átalakulás" neoliberális értelmezése és a strukturális reformisták által szorgalmazott "korrektség" között. A nyolcvanas években a "népi részvétel" gondolatát ereklyeként illesztették a "jó kormányzás" fogalmába, és úgy tekintettek rá, mint alapvető elvre mind a projektek tervezésében, mind a fejlesztési közreműködésben és a kormányzati szolgáltatásokban. A népi részvételt ebben a vonatkozásban úgy határozhatjuk meg, mint a "korrektség", a "hatékonyság" és a "jó kormányzás" kérdését.

De a jó kormányzás ilyen felfogásban nem az, aminek tűnik; nem a népi részvétel kérdése. A "kormányzás" fogalma mögött alapvetően politikai tartalom van, az arra való törekvés, hogy a szabadpiaci kapitalista fejlődés új gazdasági modelljének bevetetéséhez megfelelő feltételeket teremtsenek. Hogy biztosítsák a nemzeti kormányok képességét és politikai szándékát arra, hogy "rendíthetetlenül haladjanak az úton", vagyis a strukturális kiigazítás, a globalizáció és így az új gazdasági világrend stabilitásának útján. Ugyanilyen fontos a gyakorlati és politikai igény arra, hogy a helyi, nemzeti gazdaságokat és a "feltörekvő piacokat" a globális tőke irányítása alá rendeljék. Ez a forgatókönyve az amerikai vagy euro-amerikai imperializmusnak. E forgatókönyv szerint határozzák meg a globalizáció ideológiáját és a nemzetközi fejlődés intézményeinek működési rendjét. A globalizáció és a fejlődés, mint geostratégiai projekteken túli "metaprojektek", az imperializmus rejtett formáiként leplezhetők le, ami komoly kérdéseket vet fel a nem-kormányzati szervezetek ebben játszott szerepével kapcsolatban.

Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezek a szervezetek döntő szerepet töltenek be az imperialista forgatókönyv megvalósításának elősegítésében. A hetvenes években közülük jó néhányat elsővonalbeli "fejlesztési" ügynökségekké alakítottak át, hogy a szociális és politikai reformok erényeinek igéjét hirdessék, valamint a mikroprojekteket a helyi fejlődéssel kapcsolatban, és segítsenek a forradalmi változások iránti növekvő nyomást ellensúlyozni. A nyolcvanas években, igaz más vonatkozásban (külső adósságválság, új gazdasági modell meghonosítása, privatizáció és államreform, demokratizálás), a nem-kormányzati szervezetek ismét csatasorba álltak a Világbank "szegénység ellen meghirdetett háborújában", mint a (népi) demokrácia és (alternatív) fejlődés harcosai, azaz partnerként a fejlesztési vállalkozásban és a társadalmi változás nem konfrontatív kezelésében.

A kilencvenes években ez a vállalkozás kibontakozott és a folyamat konszolidálódott, megteremtve a feltételeket az euro-amerikai imperializmus működésének megkönnyítésére. Ebben a konszolidációban döntő tényező volt az olyan kiszolgáló politikai rendszerek megteremtése, melyek elkötelezték magukat a kapitalista fejlődés neoliberális modellje és a globalizáció mellett. Egy másik és ugyanolyan fontosságú tényező volt a "civil társadalom" beillesztése a fejlődési és demokratizálási folyamatba. A civil társadalom egy része, a szociális mozgalmak formájában, a neoliberalizmus és globalizáció ellenzésének politikai útjára lépett, a neoliberalizmussal szembeni ellenállást népi mozgalommá szervezve, vagy Gramsci kifejezésével, létrehozva a "néphatalom" "hegemóniaellenes blokkját". Azonban egy másik része, a nem-kormányzati szervezetek formájában, bűntársa lett az euro-amerikai imperializmusnak, fontos ideológiai és politikai szolgálatokat téve neki. A nem-kormányzati szervezetek eredeti szándékait itt most nem vizsgáljuk. Sokszor az érintett személyek őszintén hiszik, hogy a helyi közösség érdekei szerint cselekszenek – alapvető szolgáltatásokat és segélyt nyújtanak a "szegényeknek". Azonban nekünk arra kell figyelnünk, hogy valójában kiknek az érdekeit szolgálják a nemzetközi szervezetek stratégiai partnereiként végrehajtott "akcióikkal". A kritikai kérdés az, hogy a nem-kormányzati szervezetek milyen szerepet játszanak az állam és a szociális mozgalmak kapcsolatában, valamint a politikai hatalomért vívott harcokban.

 

Hivatkozások

 

Annan, Kofi (1998): "The Quiet Revolution", Global Governance, 4 (2), 123-38

BID (Banco Interamericano de Desarrollo) (1996): Modernización del estado y fortalecimiento de la sociedad civil. Washington DC

BID (Banco Interamericano de Desarrollo) (2000): Desarrollo: más allá de la economía. Progreso económico y social de la América Latina. Washington DC

Blair, H. (1995): "Assesing Democratic Decentralization", A CDIE Concept Paper. Washingtron DC, USAID

Bardhan, Pranab (1997): The Role of Governance in Economic Development. Paris, OECD Development Center

Chan, Yu Ping (2001): "Democracy or Bust? The Development Dilemma", Harvard International Review, Fall

Cornia, Andrea – Jolly, Richard – Stewart, Frances (eds.) (1987): Adjustment with a Human Face. Oxford, Oxford University Press

Deacon, Bob (2000): "Social Policy in Global Context", in: Andrew Hurell and Ngaire Woods (eds.): Inequality, Globalisation and World Politics. Oxford, Oxford Univerity Press

ECLAC (Economic Comission for Latin America and the Caribbean) (1990): Productive Transformation with Equity. Santiago

Hayden, Robert (2002): "Dictatorships of Virtue", Harvard International Review, Summer

Kamat, Sangeeta (2003): "NGOs and the New Democracy: The False Saviors of International Development", Harvard International Review, Spring

Kaufman, Daniel – Kraay, Art – Zoido-Lobatón, Pablo (1999): Governance Matters. Washington DC, World Bank

Latman, Robert (1997): "Globalisation and Democratic Provisionism: Rereading Polanyi", New Political Economy, 2 (1)

Litvack, Jennie – Ahmad, Junaid – Bird, Richard (1998): "Rethinking Decentralization in Developing Countries", World Development Sources, Sector Studies Series, Washington DC, World Bank

Mitlin, Diana (1998): "The NGO Sector and its Role in Strengthening Civil Society and Securing Good Governance", in: Armanda Bernard, Henry Helmich and Percy Lehning (eds.): Civil Society and International Development. Paris, OECD Development Center

Morton, Adam (2004): "The Antiglobalization Movement: Juggernaut or Jalopy?", in Henry Veltmeyer: (ed.): Globalization and Antiglobalization: Dynamics of Social Change in the New World Order. London, Ashgate, 155-68

OECD (1997): Final Report of the DAC Ad Hoc Working Group on Participatory Development and Good Governance. Paris

Okonski, Kendra (2001): "Riots Inc. The Business of Protesting Globalization", The Wall Street Journal, editorial oage, Saugust 14

Ottaway, Marina (2003): Democracy Challenged: The Rise of Semi-Authoritarianism. Washington DC, Carnegie Endowment for International PeaceRodinelli, D. A. – Nellis, J. R. – Cheema, G. S. (1983): "Decentralization in Developing Countries: A Review of Recent Experience", World Bank Staff Paper, No. 581. Washington DC, World Bank

Rondinelli, D. A. – McCullough, J. – Johnson, W. (1989): "Analyzing Decentralization Policies in Developing Countries: A Political Economy Framework", Development and Change, 20 (1), 57-87

Salbuchi, Adrian (2000): El cerebro del mundo: la cara oculta de la globalización. Córdoba, Ediciones del Copista

Salop, Joanne (1992): "Reducing Poverty: Spreading the World", Finance & Development, 29 (4), December

Tendler, Judith (1975): Inside Foreign Aid. Baltimore, Johns Hopkins University Presss

UNDP (1996): "Good Governance and Sustainable Human Development", Governance Policy Paper, http://magnet.undp.org/policy

UNRISD (2000): "Civil Society Strategies and Movements for Rural Asset Redistribution and Improved Livelihoods", UNRISD-Civil Society and Social Movements Program, Geneva

Utting, Peter (2000): "UN-Business Partnerships: Whose Agenda Counts?", UNRISD News, 23, Autumn-Winter

Wallace, Tina (2003): "NGOs Dilemmas: Trojan Horses for Global Neoliberalism?", Socialist Register, 2004. London, Merlin Press

Weber, Heloise (2002): "Global Governance and Poverty Reduction: the Case of Microcredit", in: Rorden Wilkinson and Steve Hughes (eds.): Global Governance: Critical Perspectives. London and New York, Routledge, 132-51

World Bank (1994): Governance. The World Bank Experience. Washington DC

 

(Fordította: Bózsó Péter)

Az utóbbi időben gombamód szaporodó civil szervezetek működése számtalan problémát vet fel, amelyek között szerepel az ún. „demokratikus paradoxon", vagyis az a lényegi ellentmondás, hogy míg e szervezetek végső célja az adott országok demokratikus struktúrájának fejlesztése, addig saját szervezeti felépítésük gyakorlatilag áttekinthetetlen és demokratikusnak nehezen nevezhető. További problémát jelent a civil szervezetek és a demokratikusan megválasztott testületek működésének összehangolása. A tanulmány választ keres arra, hogyan lehetne e legitimációs válságot feloldani.

A demokratikus paradoxon

 

A civil mozgalmak, melyek világszerte működnek és gyakorlatilag a föld lakóinak érdekeit képviselik, többségükben előszeretettel tekintenek magukra úgy, mint valóban demokratikus közszereplőkre – szemben a kormányzatokat képviselő szervezetekkel. Kétségtelen tény, hogy demokratikus funkciójuk valóban megmutatkozott már abban, ahogyan globális kérdéseket vettek napirendre, és kritikus, ellenzéki fórumot jelentettek rendkívül fontos problémák kapcsán. Rendszerint olyan kérdéseket fogalmaznak meg, melyek világszerte milliókat érintenek, és amelyet csakis globálisan, az egyes nemzetek határain átlépve lehet megoldani. A civil szervezetek nélkül a politikai rendszerek e kérdésekre aligha figyeltek volna, és a tömegkommunikáció sem szentelt volna teret nekik. A társadalmi mozgalmak szerepe mindig is az volt, hogy felhívják a figyelmet a közbeszéd deficitjeire, és hogy felszámolják a köldöknéző politikai elitek elszigeteltségét. Egy kölni székhelyű antirasszista csoport jelmondata tömören megfogalmazta a civil szervezetek e kettős – problémafelvetés és mobilizálás – funkcióját: "Arsch huh, Zäng usenander!": Ha magatoktól nem mozdultok, majd mi megmozgatunk titeket, és csak a mi nyomásunkra mozdultok.

Általánosabban fogalmazva elmondhatjuk, hogy a társadalmi mozgalmak új politikai célkitűzésekkel állnak elő (például fenntarthatóság), új intézményeket (például Agenda 21) szerveznek, és új eljárásmódokat (például kerekasztalt) vezetnek be. E lépéseikkel a privát szféra és a kormányzati hivatalok között elhelyezkedő intézmények struktúrájának részévé válnak, azaz a politikai pártokkal, az érdekképviseleti és nyomásgyakorló csoportokkal és szervezetekkel, valamint a tömegkommunikációval kerülnek közös struktúrába, ugyanakkor vészhelyzetekben kívülállókként, amolyan közéleti éceszgéberekként viselkednek; szerepüket úgy is jellemezhetnénk, hogy ők alkotják az első figyelmeztető zónát a politikai rendszerben, s ők a társadalmi változások motorjai. Az ilyen állampolgári kezdeményezéseknek nem kell annak bizonyításával foglalkozniuk, hogy ők "az általános emberi érdekek" képviselői, hiszen különben a radikális kisebbségi csoportoknak kezdetektől nem lenne semmilyen legitimitása. Amikor annak idején néhány száz feldühödött ember megrohamozta a Bastille-t, előtte nem végeztek közvélemény-kutatást, hogy megtudják, vajon a párizsiak többsége helyesli-e a lépésüket; és a Seattle-ben és Genovában tüntetők sem sokat törődtek azzal, hogy a jelszavaik ("Ez a demokrácia!, Voi G-8, noi 6 000 000 000!") egybeesnek-e a közvélemény-kutatások eredményeivel. A társadalmi mozgalmak tőkéjét "nem a szavazatok vagy a díjfizető tagság és a szakértelem adja, hanem támogatóik irántuk érzett bizalma" (Rucht, 2000: 55.).

A társadalmi mozgalmak korán elkezdtek egyetemes és globális összefüggésekben gondolkodni – a tőke és munka viszonyának vizsgálata megmaradt az országhatárokon belül, akárcsak a nemek viszonyának vagy a környezetszennyezés problémakörének elemzése. Mára azonban már a társadalmi mozgalmak fellépései is határozottan nemzetközi és nemzetek feletti színezetet öltöttek. A "globalizáció ellenzői" egészen szűk kis közösségekből világméretű közös fórummá fejlődtek, ahol a meghatározó fontosságú demokratikus intézmények képviselői által másodrangúnak minősített problémákat és kérdéseket lehet felvetni, s amelyet az intézményi szereplők egyre kevésbé hagyhatnak figyelmen kívül. Az új társadalmi mozgalmak az 1970-es évek elejétől vitákat és konfliktusokat gerjesztettek, melyek teljes mértékben különböztek a posztmodern ipari társadalmak szokásos konfliktusaitól, és ilyenformán kívülről befolyásolták és változtatták meg az adott intézményi rendszereket. Az eltelt idő alatt a társadalmi mozgalmak legfőbb szerepe az lett, hogy közvetítsenek a politikai érdekkörök között. Ma már nagyobb hozzáértéssel és érzékenységgel működnek, miközben a tiltakozó mozgalmak és a civil szervezetek közötti határok még cseppfolyósabbak lettek (gyakori eset, hogy munkamegosztás van a két szervezeti forma között). Ebből aztán az következik, hogy minden különbözőségük ellenére is egységesen közelíthetjük meg őket, mint nemzetek feletti és reformokra törekvő csoportosulásokat, s az angol rövidítésük alapján összefoglalóan NGO-knak (non-governmental organizations, azaz nem-kormányzati szervezeteknek) tekinthetjük őket.

Mint már fentebb szó esett róla, e mozgalmak vitathatatlanul a demokratizálódás folyamatát segítik elő. A megszerveződés és a tiltakozási mozgósítás elemi szintjén e szervezetek még nem kényszerülnek szembesülni azzal a kérdéssel, vajon "demokratikusak-e", mivel modern korunkban egyre növekszik az igény, hogy a közösség egészére érvényes döntések legitimálása választással és népszavazással történjen (beleértve az ezeket előkészítő véleményformálást is). A döntéshozatal szokásos és alapvető kritériuma a többség "guillotine-ja"; az Egyesült Államokban és Németországban tapasztalt elképesztően szoros választási eredmények jól mutatják, milyen finoman szabályozható ennek a guillotine-többségnek a beállítása. Mára azonban a civil szervezetek tevékenysége már nem merül ki az információszolgáltatásban, a konzultációban, az ellenőrzésben és hasonlókban, mint ahogy rég túlléptek a felvilágosító és a tiltakozó kampányok szervezésén is. Szerepük jóval meghaladja a kezdeti kereteket, vagyis a közvélemény érdeklődésének felkeltését és mozgósítását bizonyos kérdéskörökben; és mihelyt beavatkoznak a döntéshozó folyamatokba – különösen, ha azok a helyi és a nemzeti határokat átlépik, melyekhez e szervezetek eddig alapjában igazodtak -, akkor türelmesen meg kell válaszolniuk, mi több, maguknak kell feltenniük a demokratikus legitimációjukra vonatkozó kérdéseket. Eddig e kérdést nem sikerült kielégítően tisztázni sem az újságíróknak, sem a társadalomtudósoknak, ami kicsit azért meglepő a kérdés fontosságának és a szervezetek által megfogalmazott követelések súlyának fényében. Az NGO-k demokratikus jellegével kapcsolatban három különböző szempontból is kételyek merülnek fel:

– Először is, e szervezetek formálisan vagy informálisan maguk is részt vesznek a döntéshozatali folyamatokban, anélkül hogy az általuk képviseltek állandó és szabályozott ellenőrzése kísérné tevékenységüket.

– Másodszor, a mozgalmak és szervezetek tagjait és támogatóit szinte soha nem kérdezik belső közvélemény-kutatások. Ebből következően szóvivőiknek nincs felhatalmazásuk a közösség képviseletére.

– Harmadszor, az NGO-k rendszeresen úgy működnek, hogy nem hivatkoznak olyan intézményekre, melyek mint széles tömegek által megválasztott testületek vagy mint érdekcsoportok legitimálhatnák azt a – kimondott vagy ki nem mondott – kiindulópontot, hogy ők a lakosság egészének vagy egy meghatározott csoportjának akaratát képviselik.

Amilyen hangsúlyosan mutattak rá az NGO-k a nemzetközi rendszerek (például a World Trade Organisation, azaz Világkereskedelmi Szervezet) "demokratikus deficitjének" tényére, olyan erősen szembetűnő saját legitimációs és képviseleti deficitjük, és ezt a tényt a kormányzati képviselők természetesen kellő hangsúllyal nekik is szegezik (lásd Beisheim, 1997; Schmidt-Take, 1997; Klein, 2002). A képviseleti szerkezet szükségessége és a szervezeti valóság közötti ellentmondás leírható demokratikus paradoxonként, amennyiben az NGO-k a demokratizálódás kovászai, ám maguk cseppet sem demokratikusak. Amivel a WTO-t és a hozzá hasonló egyéb nemzetek feletti irányító szervezeteket joggal vádolják, az sajnos az NGO-kra éppen annyira igaz. A "nemzetállam kereteit meghaladó" politikai küzdőtereken mindkét fél a hitelesség hiányától szenved.

Ám ezen a ponton is felmerül némi történelmi kétely. A Bastille spontán ostromát követően a közrendek "a francia nép képviselőivé" nemesedtek, illetve a harmadik rend éppen abba a társadalmi helyzetbe emelkedett, amelyben a felső "százezer" (azaz az arisztokrácia és a papság kisebbik hányada) a törvényeket kiszabta, más szavakkal, a 19. század folyamán a demokratikus-forradalmi felkelést a demokratikus választások erősítették meg. A globalizáció nemzetek feletti bírálói még mindig nem bizonyították az előbbi történelmi példához hasonló módon, hogy nem a G-8-as csúcs, hanem ők adnak hangot "hatmilliárd" ember követeléseinek; vagy más szavakkal, a liberális demokrácia nyelvén fogalmazva, azt is mondhatjuk, hogy még mindig meglehetősen tisztázatlan az "irányításra szóló felhatalmazásuk". És ugyanakkor az ember józanul csak egyet tud érteni azzal, hogy "az államon kívül [nem léteznek] a demokratikus és sikeres kormányzás intézményeinek és procedúráinak kipróbált és bejáratott formái" (Wolf, 2002: 5.). A legitimációs mechanizmusoknak a nemzeti szinteken bejáratott, szokásos formáit a nemzetek feletti kontextusba pedig lehetetlen változatlan formában átvinni.

 

A demokratikus intézményeknek rövid a karja

 

A következő két fogalom: "demokratikus" és "sikeres" a legitimáció két, lényegi aspektusát világítja meg: az eredményesség felőli legitimációt a kormányzati döntések hatékonysága felől közelíti, a "bemeneti" legitimációt pedig a szuverén állampolgároknak a döntéshozatalban való részvétele biztosítja. Maga az a tény, hogy mind a kormányzati, mind a civil szervezetek ugyanazzal a strukturális problémával küszködnek, vagyis a demokratikus képviselet globális szinten mutatkozó hiányával, a nemzetállam legitimációjának megrendüléséből következik kétfelől is: a döntéshozatal privatizálása és internacionalizálása által. A helyi és a nemzeti döntéseknek gyakorta van a nemzetállam határain túl ható érvényessége, a nemzetek feletti testületek pedig még inkább határoktól független döntéseket hoznak. Ugyanakkor soha nem volt ilyen kicsi (és egyre csökkenő mértékű) az érintettek csoportjainak részvétele a döntéshozatal folyamatában, és egyáltalán nem is léteznek azok a "kompetens helyek", melyek a nemzetek feletti cselekvők tetteit mérlegre teszik. Ez a helyzet viszont két demokratikus szabály sérelmét okozza:

a) az összhang szabályát, mely kimondja, hogy a hatalom döntései által érintetteknek egybe kell esniük azon embercsoportokkal, akik e hatalmat gyakorolják,

b) a döntések azon alanyoknak tulajdoníthatók, akik képesek választ adni, és válaszaikért viselik a felelősséget is.

Jelenleg az értékelés ezen instanciái, azaz a parlament és a közszféra, csak és kizárólag a nemzetállam keretei között léteznek; az Európai Unió részben kivétel ez alól. Mégis, mint közismert, az európai polgárok által közvetlenül megválasztott parlamentnek rendkívül korlátozott a jogköre, vagyis még ezzel a kivételes képviselői testülettel kapcsolatban is joggal merül fel a demokratikus deficit problémája. Az európai szinten, de még inkább világméretekben a kormányzati vagy parlamentáris felelősségnek nincs parlamenti szerve, nincs a végrehajtó hatalomnak formális ellenőrzése, nem létezik a jogi irányelvek egysége, és nincs felelősség a törvények beiktatását illetően. Ez azt jelenti, hogy a nemzetek feletti kontextusban a legalapvetőbb parlamentáris előjogok is hiányoznak, miközben a kormányok aktivitása ezen a szinten lényegileg napról napra nő. A nemzetek feletti szinten sokkal inkább, mint a nemzetállamban, ahol a parlamentáris jogok állandó erodálódásának vagyunk tanúi, állandó, napi tapasztalatunk, hogy most "a végrehajtó hatalom órái" jöttek el.

Még égbekiáltóbbnak tetszik a nemzetközi és nemzetek feletti rendszerek kétségtelen demokratikus deficitje, ha a demokrácia 1945-ös, illetve még inkább az 1989-es globális térnyerésének szemszögéből vizsgáljuk. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében, melyet néhány évtizede döntően autoriter berendezkedésű államok alapítottak, ma a tagállamok több mint felében demokratikus rendszer működik, rendszeres, tiszta választásokkal, ahol az alapvető emberi és polgárjogokat folyamatosan biztosítják az állampolgárok számára. Amilyen ingatag a demokrácia még jó néhány helyen, világméretekben már annyira nem tekinthető kisebbségi programnak. Ugyanakkor a totalitariánus rendszerekkel megvert 20. század végén a pozitív mérleg az államoknak csak a belső viszonyaira érvényes (melyeknek a szuverenitása és a világtörténelmi folyamatokra gyakorolt hatása egyre kisebb), ha és amennyiben nem sikerül olyan, a nemzetállamokban érvényes mechanizmusokkal analóg nemzetközi kereteket találni, melyek között a néphatalom (Abraham Lincoln klasszikus érvényű meghatározását idézve) a nép által és a nép érdekében érvényesül.

A valóban létező, "velünk élő" globalizáció kritikusai a globális demokrácia potenciális képviselőiként léptek színre. Az NGO-k mint nem állami szereplők igényt tartanak a szuverenitásra, ami pedig a politikaelmélet és az alkotmányjog fő vonulata értelmezése szerint az államhoz rendelt jog. A legtöbb elméleti iskola a nép és a nemzet fogalmát csak az állam keretei között tudja értelmezni, s számukra a demokratikus önmeghatározásnak elengedhetetlen előfeltétele az állam megléte. Az államon túl a többi állam hatalma kezdődik, melyet más nemzetek legitimáltak (vagy nem). Ebből következik, hogy a nemzetek feletti közösségek nem államok, és – nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy a gondolatot végigvigyük – nincs hatalmuk. Ez a következtetés persze helytelen: az Európai Unió vagy a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) nyilvánvalóan hatalmat gyakorol, és még az Egyesült Nemzetek Szervezetéről is elmondható, hogy helyenként és esetenként nemzetek feletti kormányzati szerepet tölt be. A hagyományos kormányok között támadt űrben mindenhol "nyilvános politikai hálózatok" szerveződtek, és új típusú irányítási forma, a "társadalmi világ" (Czempiel) vert gyökeret az államok alkotta világrend államközi kapcsolataiban.

Következésképpen akár tetszik, akár nem, el kell fogadnunk, hogy a nemzetállam a politikai közösségeknek csak az egyik lehetséges formája. Mint ahogyan a helyi hatóságoknak vagy a régióknak (lásd a német Ländert) van politikai identitásuk, és céljuk a helyi lakosság bevonása a működésükbe, hasonló a helyzet természetesen a nemzetek feletti vagy nemzeteket átfogó rendszerekkel is. Ha a szuverén hatalom a kormányzat különféle szintjein képes érvényesíteni jogait (például a helyi irányításban, a föderális államokban), akkor semmiképpen sem elképzelhetetlen, hogy ez érvényesüljön a nemzetállam határain túl is – azaz bárhol, ahol a hatalmat gyakorolják. A demokratikus elv érvényes a politikai hatalom területi aspektusaitól függetlenül, ám intézményesítése a nemzeti határokon túl a legjobb esetben is alapvető feltétel. És ezen a ponton evidensen elkerülhetetlen, hogy túllépjünk a demokrácia többségi szemléletű megközelítésén, melynek értelmében egy adott politikai közösség (démosz) akkor jut politikailag érvényes döntésekhez, ha egyértelmű, a politikai pártokban és politikusokban megtestesülő alternatívákat állít, melyeket a választásokon és népszavazásokon a többség elfogad, és amelyek aztán egy bizonyos, rögzített időtartamra meghatározzák a politika irányvonalát.

A fentebb vázolt versengő demokráciában a legitimációt az emberek többségének és/vagy a nép választott képviselőinek többségi akarata biztosítja. Mégis, azt kell mondanunk, hogy "a demokráciának ez a modellje képtelen az állam határain túl mutatkozó politikai űr bármiféle betöltésére" (Wolf, 2001). Egy európai képviseleti testület lehetőségei tehát hasonló módon korlátozottak. Egyes, döntő fontosságú döntések meghozatala során természetesen együttműködik az Európai Tanáccsal, ám csak korlátozott belegyezési joga van, hiszen az EU költségvetésének csak periferikus része fölött rendelkezik, és az EU végrehajtó szervei fölött is csak korlátozott ellenőrzési jogokat gyakorolhat. "Annak, hogy egyáltalán létezik az Európai Közösség szintjén parlamenti szerv, az volt a minimálisan megfizetendő ára, hogy e szerv viszonylag szerény hatalommal bír" (Wolf, 2001). Ez viszont felveti azt a kérdést, vajon az Európai Parlament újabb legitimációs forrássá fejlődött-e, vagy pedig fordított arányban történt változás, és inkább a nemzeti képviseleti testületek és a nemzetek feletti parlament gyöngülése ment végbe. Miközben az európai politikai szint jelentősége és szabályozó befolyása egyre erősödik, addig a nemzeti parlamentáris rendszerek egyre kisebb befolyással vannak rá, ráadásul újabb versenytársuk akadt egy európai parlament erősödő erejének képében; közben ez az európai parlament maga képtelen az adott európai erőegyensúly feltételei között bármilyen komolyan vehető súlyt latba vetni.

Az európai integráció pártolói szeretnék a folyamatot felgyorsítani és "teljes európai parlamentet" teremteni (és egy alsóházzal kiegészíteni, hogy a kisebb nemzeteket ne szavazhassák le automatikusan). Mások vitatják, hogy a demokratikus deficit az európai parlament tényleges hatalmi hiányának következménye volna: mivel nincs európai démosz (és nincs európai közszféra sem), nincs szükség az Európai Bizottság és a Miniszterek Tanácsának legitimálására sem; ezen utóbb említett testületek képviseleti hatalmukat csak kölcsönkapták – a nemzeti választásokon legitimált, az adott állam érdekeit képviselő delegátusok révén az EU egyes végrehajtó és irányító bizottságaiban. A demokrácia elve, mondják egyesek, nem szükségképpen követeli meg, hogy minden egyes állami szerv közvetlenül, szavazás útján kapjon irányítókat, és ezt a közvetett legitimációt az európai szintre is át lehet vinni. Hasonlóképpen, az EU Miniszterek Tanácsában a tagállamok kormányzati képviselői elegendő legitimitással rendelkeznek, hiszen hazájukban a parlamenti választások során többséget kaptak a szavazóktól. Másképpen szólva: ha Berlinben, Párizsban a mezőgazdasági vagy szociális ügyi miniszter kellő legitimitással rendelkezik, akkor Brüsszelben is elegendő a legitimációjuk. Ez viszont kétségtelenül olyan állapotot eredményez, amelyben minden képviseleti testület ellenőrzése alól kivonhatják magukat, és amelyeket oligarchiák és lobbicsoportok szállnak meg. Az ilyen kiterjedt és szerteágazó legitimációs láncok ily módon fiktívvé válnak, és megközelíthetetlenek lesznek azok számára, akiket a szakértői ismeretek nélküli döntés közvetlenül érint. És ha ez a helyzet a viszonylag egységes európai színtéren, akkor a nemzetek feletti rendszereket olyan színtereknek kell tekintenünk, ahol a demokrácia még elvontabb, és gyakorlatilag hiányzik.

 

A legitimációs válság megoldásának lehetősége

 

A megoldásoknak a politikai gyakorlatból kell kialakulniuk, a "forma követi a funkciót" mottója alapján, és nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a territoriális állam többségi, a pártok versenyén alapuló demokráciamodellje által biztosított körülményekhez nem túl okos dogmatikusan ragaszkodni. Nem valószínű, hogy sikerül az ideális módszert felvázolni, mindössze azt tehetjük, hogy felhívjuk a figyelmet azokra az akadályokra, amelyek az eddig bejárt ösvényeken keresztezték utunkat. Az elmúlt évek elméleti vitáit végiggondolva, három lehetséges megoldás körvonalazható:

– a nemzetek feletti intézmények következetes és alapos parlamentarizálása;

– a határokon átnyúló, egyeztetésen alapuló demokrácia kiterjesztése (kiegészítve az asszociatív, tanácskozó és közvetlen demokrácia elemeivel);

– a polgárok nemzetek feletti föderációja.

Az utolsó megoldási javaslat éppen csak felbukkant a horizonton, a másik kettőt pedig jellemezhetjük úgy is, mint téves ösvényt vagy vészkijáratot. Ám a legfontosabb az, nehogy vakvágányra fussunk (legyen bár az tiszteletre méltó is).

 

A vakvágány: a demokratikus elszigetelődés

 

Azt a következtetést vonhatjuk le a demokrácia angol-amerikai modelljéből, amit a kontinentális európai gondolatkör által megfogalmazott állami szuverenitás interpretációjának tekinthetünk, hogy nem szükséges nagy figyelmet szentelnünk a demokratikus részvétel kérdésének a nemzetállam határain túl, mert a nemzeti szuverenitás csorbulása elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha az uralkodó hatalom aláveti magát más nemzetek többségi döntéseinek. Ebből a szempontból minden, az európai démosz elvén alapuló nemzetek feletti közösségi formáció bukásra van ítélve: világkormány nélkül nem lehetséges versengő demokrácia – ezenkívül pedig egy világkormány megalakítását meg kell akadályozni. A mélyebb ok, melyet rendszerint figyelmen kívül hagynak, amiért az Egyesült Államok és Nagy-Britannia elutasítja a nemzetek feletti és a sok-nemzeti kalandokban való részvételt, abból az óhajból fakad, hogy megőrizzék az amerikai kongresszus, illetve a Westminster parlament autonómiáját. Az USA és Nagy-Britannia természetesen nem marad ki a határok gazdasági és kulturális felszámolásának folyamatából, ám bizalmatlanok a nemzetek feletti és a sok-nemzeti demokráciakísérletek iránt, ami viszont lassítja a határok politikai lebontását.

Ez az álláspont a nemzetközi politikai integráció visszafordítását vagy a szabályozó minimalizmust sugallja, ami a kölcsönös piaci függések vagy a korlátok felállítását egy hegemón hatalom irányítása alá helyezné. A "magasztos" parlamentáris jogok védelmének kísérletét nehéz volna alábecsülni – végtére is a parlamentek a demokratikus képviselet és a demokratikus közszféra alapintézményei, és ebben a minőségükben nélkülözhetetlenek és megkerülhetetlenek mint a demokratikus törvényhozás, valamint a kormányalakítás és kormányzati munka ellenőrzésének letéteményesei. Minden javaslatot, mely a nemzetek feletti döntések demokratikus legitimációját a területileg kiterjesztett parlamentáris ellenőrzés révén óhajtja biztosítani, ennek fényében kell értékelnünk. Ehhez viszont éppen arra a sokoldalú megközelítésre volna szükség, amit a legnagyobb hagyományokkal rendelkező demokráciák elleneznek, azaz a szuverenitás adta jogokat a nemzetek feletti döntéshozó centrumok alá kellene rendelni, legyen az az EU, az ENSZ, vagy a WTO. Elsősorban a parlamentarizmus hazája az a helyszín, mely gondosan kerüli ezt a lépést, miközben az olyan "posztnemzeti" politikai entitás, mint a Német Szövetségi Köztársaság, már az 1949-es alkotmányában körvonalazta ennek lehetőségét; igaz, a szövetségi Alkotmánybíróság mint "az alkotmány oltalmazója" szintén hangsúlyozta, hogy az effajta delegálásnak nem szabad sértenie a német alkotmányos szervek működését.

 

A hibás módszer: a nemzetek feletti parlament

 

Nem elképzelhetetlen, hogy olyan nemzetközi politikai közösségek formálódnak majd, melyek autonóm démoszként határozzák meg magukat, és nemzetek feletti parlamentként alakulnak meg. Ebben reménykedik az az elméleti iskola, amely a demokratizálódást a parlamentarizálódás révén gondolja el, és amely ezért egyre jobban be kívánja vonni a parlamenti testületeket a politikai döntéshozás folyamataiba. A késő középkori hagyományokban gyökerező parlamentek az idők során egyre több politikai terület fölött szereztek befolyást, beleértve a nemzetközi egyezményeket, valamint a háború és béke kérdéseit, amelyeket pedig hosszú ideig az uralkodók, az arisztokraták és az uralkodó elit tartott kézben. Míg a demokratikus elv hosszú ideig többé-kevésbé érvényesült a parlamenti kiváltságok kibővítése révén, manapság ennek ellenkezője figyelhető meg, azaz jelentős erőfeszítések történnek a deparlamentarizálás érdekében, ami szerves része annak az általános leértékelődésnek, ami a demokratikus befolyásgyakorlás lehetőségeit jellemzi. Az oligarchiák kialakulásának és a bürokratizálódásnak túlságosan is jól ismert tendenciáihoz újabbak járultak: a "láthatatlan erők", a szakértők hatalma, meg "a közjón bosszút álló lobbicsoportok" (lásd Bobbio, 1988) befolyása. Anélkül, hogy szerepüket túlzottan dramatizálnánk, a képviseleti demokráciát fenyegető veszélyek között feltétlenül meg kell említenünk azt a tendenciát, hogy a parlamentektől az elektronikus médiához tevődik át a közvetítő funkció; ez még inkább felgyorsítja a parlamenti testületek szerepének egyre szimbolikusabbá válását, különösen azzal, hogy sok jelentős döntéshozatali folyamat már így is átkerült "a Ház" hatásköréből holmi rejtett és homályos egyezkedési szférákba, és a parlamentek gyakorta csak a máshol született döntések nyilvántartásának és ratifikálásának helyszínei.

A parlamenti jogok eróziójával kapcsolatos (régi) panaszok esetében nem szabad elfelejteni, hogy a befolyás elvesztése magába a "többségi parlamentarizmusba" van belekódolva, mihelyt a kormányzati frakciók elsődleges szerepüket abban látják, hogy a saját soraikból kinőtt kormányt támogassák, és ezt aztán a nemzetek feletti politikai szintre vigyék át. Egy olyan parlament, amelyik – legalább részben – magát a kormány ellenzékeként határozza meg, sokkal kevésbé cselekvőképes, különösen amikor arra kerül sor, hogy lemondjon egyes jogairól egy másik parlament javára, amely még akkor is belegázol a nemzeti képviseleti testület jogaiba, ha a parlamentarizálódás bizonyos fokig már beépült az európai külpolitikába (lásd Krauss, 2000). A német szövetségi Alkotmánybíróság például, ellenszerként, azt javasolta, hogy a nemzeti parlamentek az Európai Tanácsban nagyobb mértékben vegyenek részt a tárgyalási pozíciók és a nemzeti kormányok végső megállapodási tervezetének kidolgozásában. A Német Szövetségi Köztársaság parlamentjének a globalizáció problémájával foglalkozó különbizottsága megvitatta és javasolta is azt a lehetőséget, hogy a kormányok közötti terepeken a nemzeti tárgyalódelegációk legyenek állandóan jelen, és az egész politikai folyamatot kísérje végig a nemzeti parlamenti bizottságok általi felügyelet és megfigyelés. Számos nemzetközi és nemzetek feletti rendszer, köztük olyan katonai szövetségek is, mint a NATO és a WEU, parlamentközi testületeket állított fel, de ezek általában testre szabottak, mint együttműködési rendszerek, és nem adnak teret a nemzeti határokon túli ellenvetésnek az adminisztratív döntésekkel szemben.

A nemzeti parlamentek többé-kevésbé nyíltan megfogalmazott vétófunkciójának esetleges alternatívája lehet a már említetteknek megfelelően, ha az EU parlamentje szabályos, rendes parlamentként működne. Az európai alkotmány ilyen értelmű reformja (lásd Weiler, 1999) az európai kormánynak biztosítaná az európai démosz hiteles képviseletét, és minden joggal ellátná – hogy úgy mondjuk, a végrehajtó hatalom életre hívná a maga nemzetét. Ezt az Európai Unió állampolgárainak alapvető beleegyezésére kellene alapozni, melynek révén az európaiak elsődlegesen európaiaknak éreznék magukat, továbbá az uniós polgárok kimunkálnák a maguk számára a közös értékeket, harmadsorban pedig az európai szintű politikát tekintenék a valóban meghatározónak (lásd Fuchs, 2002a). A nemzetállam "öröktől fogva való" természetére fixáló retorika persze könnyedén az utópia birodalmába utalhatja ezeket a perspektívákat, ám e célokat valószínűleg – ha egyáltalán – egyfajta, a külvilágtól való politikai-kulturális elhatárolódással lehetne megvalósítani, például a "társadalmi szolidaritási államiság" megerősítésével, szemben az amerikai, versenyelvű individualizmussal, vagy pedig az individualizmus önérvényesítésével és a jogállammal a keleti országok posztkommunista autokratikus rendszereivel szemben.

Középtávon és realisztikusan szemlélve a jövőben mind a nemzeti, mind a nemzetek feletti parlamentek elsősorban a tárgyalások helyszínei lehetnek, miáltal a köz figyelmét jobban elnyerik majd a határokon átívelő döntések. E parlamentek elsődleges szerepe az lesz, hogy "fórumot adjanak a nyilvánosság nemzetközi politikával kapcsolatos észrevételeinek, értékrendjének és kritikájának" (Benz, 2001: 227.). A társadalmi mozgalmak és az NGO-k jelentős szerepet tudnának ebben játszani azáltal, hogy a nemzetállamokban befolyásolják a parlamenti folyamatokat. Az is elképzelhető, hogy a parlamentek az NGO-kat mintegy megbízhatják, akkreditálhatják, mihelyt ezek nemzetek feletti döntési folyamatokba avatkoznak bele. Az "üzlet" ez lenne: a civil társadalmi szervezetekre a közösségi képviseleti testületek nagyobb formális képviseleti jogkört ruháznának át, miközben a parlamenti ellenzék is jelentősebb szerephez jutna a közvélemény képviseletében. Eddig, bevallottan, kölcsönös távolságtartás és a kommunikáció hiánya jellemezte e két politikai szint viszonyát, és a fokozódó elidegenedés mondhatni evidens a tiltakozó mozgalmak és a választott képviseleti szervek között, aminek az a magyarázata, többek között, hogy súlyos problémák terhelték a 20. század végén "a kormányzati baloldal" és "a mozgalmi baloldal" viszonyát (lásd Leggewie, 2002). És a parlamenten kívüli tiltakozó mozgalmak a politikai követeléseiket eddig még alig-alig címezték az európai parlamentnek; e mozgalmak számára az EU-csúcs szinte semmiben sem különbözik a G7-ek vagy G8-ak csúcsától, illetve a WTO-találkozóktól.

 

A vészkijárat: a tárgyalásos demokrácia

 

Az Európai Uniót technikailag gyakran ábrázolják "sokszintű rendszernek", mellyel e szervezet félig állami vagy kváziállami jellegét próbálják kifejezni; az Unió ugyanis több, mint konföderációs államszövetség, de kevesebb, mint egy föderatív állam. A többségi elvet itt csak korlátozottan vagy egyáltalán nem lehet érvényesíteni, tehát új, alternatív – a szokásos megnevezés szerint "posztparlamentáris" – legitimációs források kimunkálása szükséges. A tárgyalásos demokráciát éppen ez a "posztparlamentáris" sajátosság jellemzi. A nemzeti szinten kipróbált és ellenőrzött politikai igazgatási modellt az európai körülményekhez kell igazítani, ahol különösen nagy hangsúlyt kell kapniuk. A kollektív akarat a továbbiakban már nem (visszafordítható) többségi döntéssel formálódik, amelynek a kisebbségben maradt álláspont képviselői kénytelenek alávetni magukat, hanem az érintett társadalmi érdekek horizontális önszabályozása munkálja majd ki, azaz a kommunikáció folyamata forrja ki. Ebben az összefüggésben különösen kétféle kommunikáció kerül előtérbe: a tárgyalás és a vita. A tárgyalásra akkor van szükség, amikor elosztási kérdések vannak napirenden (ki mit kap), a vita pedig akkor nyer teret, amikor kognitív problémák várnak megoldásra (miért és hogyan). Az effajta tárgyalásos megoldási formáknak az a céljuk, hogy konszenzusos megoldást hozzanak felszínre az érdekcsoportok delegálta szószólók segítségével és a kisebbségi csoportok integrálásával. Más szavakkal: ha nincs többségi álláspont, akkor egyezségre kell jutni – következésképpen szavazatok helyett minden érintett, de legalábbis sokak beleegyezését meg kell szerezni.

E forgatókönyv alapján kevéssé valószínű, hogy az állam képes lesz a társadalmi szereplőket egy bizonyos politikai irány elfogadására kényszeríteni, sokkal inkább az lehetséges, hogy az állam mint primus inter pares és közvetítő vagy felügyelő majd kompromisszumokat kezdeményez. A kényszer állami monopóliuma tartalékban marad, hogy úgy mondjam, és a társadalmi szereplők "a hierarchia árnyékában" működnek majd, ami a tárgyalóasztalnál csak mint végső eszköz van jelen. Kooperatív állam akkor bukkan majd fel, amikor az állami szervek már nem azon dolgoznak, hogy minél jobban kiszélesítsék felelősségi szféráikat és a konfliktushelyzeteket a szuverenitás virtuális gyakorlása (törvények) révén, hanem azon, hogy a társadalmi szereplőkkel tárgyalásos döntésekre jussanak. A miniszterek és az érdekszövetségek együtt lépnek fel vagy azért, hogy hatékony és tartós törvénykezést, vagy azért, hogy a törvényhozás szintje alatt gyakorlati szabályokat alakítsanak ki.

Az állami tevékenység hatékonyságának előnyei még csak esetlegesen láthatók, ám a legitimációs problémák máris nyilvánvalóak. Így aztán nem folynak nyilvános viták a lehetséges alternatív cselekvési irányokról; a gyengén szervezett érdekeket és a közjó kérdéseit szisztematikusan elhanyagolják. És miközben a parlamentek többé már nem rendelkeznek a megfelelően információkkal, és gyakorlatilag csak a néző szerepe maradt nekik, az ajtó tágra nyílt "a láthatatlan erők" előtt (bürokrácia, érdekérvényesítő csoportok, szakértők): a politika e titkos szférájában a politikai elit kartelljei csöndben megszerzik a kompenzációjukat és a kapcsolódó megállapodásokat, vagy pedig kölcsönösen akadályozzák egymás működését. A status quo fennmaradása előnyösebb, mint a kockázatos változások és újítások.

Az effajta tárgyalásos megállapodások nemcsak hogy normaként vannak jelen a bevallottan megegyezéses demokráciákban, például Hollandiában és Ausztriában, az összehangolható politikai vonalak mentén intézményesített konfliktusmegoldás (Maurizio Bach) mára már különösen is jellemzővé vált a nemzetek feletti és a sok nemzetet érintő döntéshozó folyamatokban, ahol a parlamenti többségi döntés kivételesnek számít, vagy szóba sem jöhet. Ebben az értelemben jellemezték az Európai Uniót "társult állam"-ként (Schmidt, 1999: 435.), amelyben a szektorok politikai hálózatai sokkal kevésbé kizárólagosan működnek. Az ilyesfajta hálózatok széles körben elterjedtek a sok nemzetet átfogó rendszerekben, ahol időközben a nem területi vagy funkcionális politikai terepek egész palettája jött létre – nevezetesen az éghajlati és a feminista kérdés politikájában. Ezek a témák természetüknél fogva átnyúlnak az országhatárokon, és megfelelően közelíteni sem lehet hozzájuk nemzeti vagy regionális szinten.

A nem állami szereplők, mindenekelőtt az NGO-k, nemcsak hogy rendszeresen részt vállalnak ezekben a szektorpolitikai hálózatokban (számuk az 1970-es évek óta megsokszorozódott), hanem jelentősen kiegészítették és kibővítették az elitek létszámát, melyek korábban a kormányzati politikai és érdekcsoportok tagjaiból verbuválódtak; amennyiben újfajta értékeket és ellensúlyt jelentő hatalmat vittek és visznek a tárgyalásokba, annyiban – mint már fentebb említettük – kritikus nyilvánosságként működnek, különösen amikor velük szimpatizáló utcai tüntetésekkel is bizonyíthatják támogatottságukat. A nemzetek feletti és a sok nemzetet átfogó tárgyalási rendszerek mindezek eredményeként sokkal érzékenyebbek lettek, ám ezzel egyidejűleg az NGO-kat mint szakértőket a szektorbizottsági struktúra magába olvasztotta. A legjobb eset az, hogy jelenlétükkel és a szektorok képviseleti testületeiben való részvételükkel újraformálhatják a globális egyeztetési rendszereket, ugyanakkor, ezzel egyidejűleg, a rájuk nehezedő jelentős nyomás miatt, mely azt várja tőlük, hogy sikeresek és hatékonyak legyenek, a "végrehajtó" politikai stílust az alternatív szakértők is gyakorta átveszik, amitől maguk is hasonlóan technokratákká vál(hat)nak.

A több nemzetet átfogó megállapodásos demokrácia, melyet rendszerint "globális irányításnak" neveznek, tehát két út előtt áll. Egyfelől sokkal gyorsabban integrálhat újfajta érdekeket és csoportokat, és átveheti ezek specifikus, gyakorta egymást kioltó kompetenciáit. Lényegileg poliarchikus szerkezete pedig megakadályozza az autoriter centralizmus kiformálódását. Ám az érem másik oldala nem ilyen csillogó: ki illeszti össze, ahogyan a klasszikus parlamenti feladatkörök tették, az egyes szektorpolitikák eredményeit, mondjuk például a szállításpolitikát és az agrárpiaci politikát. Hogyan lehet a "laikus személyek", a politikai érdeklődést tanúsítók tényleges részvételét és felügyeleti szerepét biztosítani? Ha a demokrácia szabályait (az uralmon lévők és az irányítottak kongruenciája, a döntések egyes személyekhez vagy csoportokhoz rendelhetősége) – melyeket fentebb létükben veszélyeztetettekként írtunk le – alapvetőnek tekintjük, vajon az irányítók és az irányítottak egyszer újra jobban összeillenek-e, például az "érintett felek" valamiféle koncepciójának felmelegítésével. Talán lehetőség volna arra is, hogy ebben a modern "tanácsi demokráciában" a privát cselekvők részvételi igényeit is kielégítsék. Ezzel szemben, mint azt az Európai Unió példája mutatja, azok a valóságos preferenciák állnak, melyekkel a jól szervezett magánérdekek rendelkeznek, valamint egy rejtett szféra kialakulása, melyben a szakértők konzorciuma formálja át az NGO-kat, nem pedig – ahogy látni szeretnénk – fordítva. Ha a több nemzetet magában foglaló testületeket megnyitnánk a civil társadalom szereplői előtt, annak valószínűleg nem a demokratizálódás, hanem a fokozatos elbürokratizálódás lenne a cseppet sem kívánatos következménye.

Ha ezt e fejleményt meg szeretnénk akadályozni, de legalábbis tompítani kívánjuk hatásait, akkor gyakorlati javaslatokkal kell előállnunk arra vonatkozóan, hogyan lehetne a társadalmi aktorokat "alulról" megerősíteni – a "harmadik szektor" hangsúlyozásával, az egyenlőségre törekvő viták kimunkálásával és népszavazásokkal. Ennek a fontos vitának a legfontosabb elemét vázoljuk fel itt röviden, és igyekszünk az NGO-k működésére és demokratikus nyitására vonatkozó következményeket is felfedni.

– Asszociatív (társult) demokrácia: A "harmadik szektor" belépésével aktivizálódik a meglehetősen homályos civilek vagy polgárok alkotta társadalom jobbik fele, vagyis jótékonysági szervezetek formájában működik. Ezeket a sokféle, a közjó elősegítésén munkálkodó szereplőket általában alkalmasnak tekintik arra, hogy irányító szerepet töltsenek be az állammal és a piaccal együttműködve, ám nyitott kérdés marad, vajon hogyan várhatunk el demokratikus és a demokráciát fejlesztő lendületet a díjazás nélküli, ám jórészt szintén szakértelemmel rendelkező állampolgárok elkötelezettségéből. A "társult demokrácia" (lásd Cohen-Rogers, 1994; Hirst, 1994) koncepciója szerint a csoportok egyenlőtlen társadalmi összetétele és szervezeti kapacitása, ami természetesen felszínre kerül a megegyezések során, azzal egyenlíthető ki, ha "másodlagos szerveződéseket" hozunk létre az anyagi háttérrel nem rendelkező csoportok állami támogatása révén, és ha például a kerekasztaloknál és a regionális tanácskozásokon nekik is helyet szorítunk. Ezzel a tárgyalásos rendszert egyenlőbbé és a közösség érdekeire fogékonyabbá tehetjük.

A rendszer vonzerejét megtámogathatjuk bónokkal is (lásd Schmitter, 1994), melyeket az állampolgárok tetszésük szerint adhatnak társulásoknak vagy más szervezeteknek; ezt az eszközt felválthatja az állam anyagi támogatása, ami szintén ösztönzőleg hat a közjó érdekeit megjelenítő kezdeményezésekre. Hátulütője viszont ennek, hogy az állampolgárok ilyen módon minden bizonnyal kezükbe kapják annak lehetőségét, hogy a társulások tisztviselőinek lépéseit szankcionálják, ám a tárgyalási szisztéma belső folyamatai továbbra is homályban maradnak, akárcsak az állami szereplők magatartása, akiknek az ellenőrzése a demokratikus elv szerint pedig a legeslegfontosabb cél. Ez a megközelítés az NGO-k számára elsődlegesen azt jelentené, hogy nekik maguknak kell "társulási" dimenzióikat megerősíteniük, vagyis a helyi szervezeteik tevékenységét ki kell bővíteniük, szervezeteiket pedig sokkal átláthatóbbá és nyitottabbá kell tenniük. Ezek a követelmények a legtöbb esetben teljesíthetők, ám valószínűleg problémát okoznak az elitista struktúrájú szervezeteknek (amilyen például a Greenpeace).

– Tanácskozó demokrácia: A tárgyalásos rendszereknek, különösen a demokráciákra érvényesen, az a hátránya, hogy az egyes kontextusokban felvonultatott tárgyalóerő és a választott tárgyalási stratégia dönt a végeredményről, és a jobb álláspontnak nem feltétlenül nagyobb a súlya. E helyzet orvoslására számtalan javaslat született, melyek a "tanácskozó demokrácia" elvét propagálják (lásd Dryzek, 1990, 2000; Schmalz-Bruns 1999). A demokratikus teret viszonylag hatalommentes vitatérnek tekintik, ahol a tekintélyt lényegében az érvelés hitelessége, megbízhatósága és meggyőző ereje biztosítja, továbbá kötelező elvárás a vélemények nyilvános vitán való bemutatása, melyek elsődlegesen a közjó szolgálatában állnak, ennek következtében pedig széles körű helyesléssel találkoznak. Az NGO-k szempontjából a tárgyalási rendszerben betöltött szerepükből adódóan ezen vitáknak az lenne az előnye, hogy a professzionális szakértelem (következésképp a szükséges speciális tudás) összekapcsolódhatna az erkölcsi tisztasággal (a közjó képviselete), és pontosan a széles társadalmi befolyás és hiteles képviselet tőkéjét biztosítja nekik. Ezeken a vitatereken a nemzeti határokat is könnyedén át lehet lépni, hiszen a nemzeti döntések költségeinek szokásos externalizálását nehéz igazolni. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy milyen bonyolult a gyakorlatban megteremteni a tanácskozó fórumokat. Ahol már a gyakorlatban kipróbálták (beleértve az internetes fórumokat is), a közügyekről folyó viták a szakterület kellő ismeretének hiányában hamar kommunikációs akadályokba ütköznek, és azon személyek szándékosan vagy akaratlanul kirekesztődnek a párbeszédből, akik e kommunikációs akadályokat nem hajlandók vagy nem tudják átlépni. A vitákat a különösen jól informált állampolgárok irányítják, ám ők érthetően nem rendelkeznek azzal az átfogó felelősséggel, amire a választások vagy a népszavazások jogosítják fel a választottakat. Ebben a tekintetben a "tanácskozó demokrácia" inkább csak kiegészítő elem, ami javíthatja a döntéshozási folyamatok minőségét, ám a parlamentáris legitimációnak nem lehet az alternatívája.

– Közvetlen demokrácia: a tanácskozó, tárgyalásos procedúráknak sosincs vonzerejük akkor, amikor az érvek megvitatása elszakad a tényleges döntéshozatali folyamattól, és amikor "az emberek csak egymás között vitatkoztak", de végső soron "majdnem a semmiről". A közvetlen demokrácia apparátusa is szóba került tehát akkor, amikor a nemzetek feletti és a sok nemzetet egyesítő egyezményes demokráciák legitimációs csapdájának felszámolásáról esik szó (lásd Abromeit, 1998); bizonyos értelemben olyan összefüggésben, mint a népszavazások, melyek nemzeti szinten lassíthatják a parlamentarizmus gyengülésének folyamatát. Referendumok kiírására elvileg akkor kerül sor, amikor egy regionális egység autonómiáját súlyos sérelem éri, például az Európai Unió egyezményi struktúrájában bekövetkezett lényegi változások ilyen alkalmat jelentettek. A sok nemzetet összefogó politikai rendszerek legitimációjának szempontjából még érdekesebb az a javaslat, hogy legyen lehetőség szektorális népszavazásokra és e népszavazásoknak legyen ezzel analóg vétófunkciójuk.

Fogalmilag legalábbis ez az elképzelés a területi elven szerveződött nemzetállami politikától a gyakorlati vagy funkcionális alapon legitimált nem állami politika felé való elmozdulást jelzi. A politikai hálózatban aktív szerepet játszó menedzserek és a szakértők, lobbisták és politikai vállalkozók, akik a határokon átívelő politikát "termelik", most majd olyan "fogyasztókkal" találják magukat szemben, akiknek hatékony vétóhatalmuk van. Ez azt jelenti, hogy a képviseleti elv, az állampolgárok bevonása és az átláthatóság követelményét figyelembe vesszük, és hogy a "szektorális démosznak" köszönhetően lehetővé válik a visszatérés a hatalmon lévők és a hatalom által irányítottak közötti kongruenciához. Nyilvánvaló, hogy az efféle koncepciók gyökerei a társadalmi rendek képviseleti gyűléseinek és a neokorporatív tárgyalási rendszereknek a gyakorlatához nyúlnak vissza; lehetséges példák ilyen referendumok megtartására a nemzetek feletti politikai hálózatok szakértőinek irányításával hozott európai uniós döntések közül az élelmiszerek genetikai manipulációjának engedélyezése és a fogyasztók védelmével kapcsolatos számos hasonló súlyú kérdés. Mint mindig, természetesen, az ördög a részletekben rejlik: például, hogyan kell meghatározni a szektorális "választókerületet", kik az érintettek egyáltalában és a szektorális döntések többé-kevésbé kikre vonatkoznak, milyen képviselőket kell a politikai hálózatokba delegálni, ők úgy működnek-e, mint egyfajta "elnökválasztó testület", és vajon hogyan szabályozhatják a szektorális és a területi döntéshozatali szintek az együttműködést és a válságokat.

 

A megoldás a világ polgárainak szövetsége?

 

Következtetések: A demokratikus paradoxon új típusú, súlyos kérdéseket vet fel a nemzetek feletti és a sok nemzetet átfogó kontextusban. A nemzetállam közvetlen és képviseleti demokráciájának mechanizmusai és procedúrái nem vihetők át a sok nemzetet átfogó döntéshozatal szintjére; és abban reménykedni, hogy a sok-nemzeti rendszerek hatékonysága önmagában elég biztosíték a legitimáció megteremtésére, a demokratikus politikai fogalmak szerint közel áll a kapitulációhoz. Ahhoz, hogy fogalmilag és gyakorlatilag is előbbre lépjünk, egyértelműen az szükséges, hogy meghaladjuk a (saját területén) minden tekintetben kompetens, a választott delegáltak által képviselt állampolgár modelljét, és alkalmazkodjunk a specializálódott és a politikai egyes területeiért felelős uniós és világpolgár új modelljének követelményeihez. Más szavakkal, a politikai legitimáció olyan formáit kell kifejleszteni, melyek már nem (pusztán) területi, hanem funkcionális és szektorális alapokon nyugszanak (lásd még erről Frey, 2001).

Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a nemzetállami alapú állampolgárság intézményét valami mással helyettesítenénk vagy netán megszüntetnénk, ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy kiegészítsük a világpolgári részvétel elemeivel és a politikai tagság újfajta, intézményesített formáival. Ezt a modellt "szövetséginek" is nevezhetnénk, amennyiben a politikai kapcsolatok számos rétege és kötelezettsége egymást támogatóan fonódnak egybe, ám nem a területi szövetségi államok mintájára, hanem a részvétel és együttes döntéshozatal nemzeti, regionális és szektorális szintjein.

Még e modellt tekintve is nyilvánvaló a komplexitás jelentős növekedése és a képviseleti szervek átláthatatlan átfedései. A versenyelvű demokráciához és a nemzeti alapon meghatározott állampolgársághoz ragaszkodni ugyanakkor a komplexitás hamis leegyszerűsítését jelentené.

 

Nem vezet könnyű út a sok nemzetet átfogó demokráciához

 

Az NGO-k lehetséges szerepe és jelentősége ezen észrevételek fényében vizsgálandó. Bizonyos kritikai észrevételekre utalva elismertük: először, hogy formálisan vagy informálisan az NGO-k gyakorta részt vállalnak a döntéshozás folyamataiban, anélkül hogy a döntés által érintettek bármiféle ellenőrzésének alávetnék magukat; másodszor, hogy az NGO-k csak nagyon ritkán végeznek reprezentatív belső felméréseket a tagok és a szervezetek vagy mozgalmak támogatói körében, és hogy szóvivőiknek a legtöbb esetben nincs meg a mandátuma; és harmadrészt, hogy e szervezetek gyakran úgy folytatják tevékenységüket, hogy nem is hivatkoznak arra, hogy olyan jogcímmel rendelkező intézmények – országos képviseleti testületek vagy érdekcsoportok – lennének, amelyek az állampolgárok egy csoportjának vagy egészének akaratát fogalmazzák meg. Ezek a megítélési feltételek maradnak az értékelés alapelvei még akkor is, ha nem lehetséges a klasszikus képviseleti szervek esetében tapasztalható, következetes alkalmazásuk, ám mégis bizonyos kritériumokat biztosítanak az NGO-k önértékeléséhez; de amelyek fellépéseik közösségi és jó szándékon alapuló jogcímét mégsem köthetik erkölcsi hivatkozásokhoz és a kulturális önfenntartáshoz. Ha fenn akarják tartani jogcímüket, akkor segítségükkel lehetséges lesz a világtársadalomban egészében is "megkockáztatni egy kicsivel több demokráciát". A nem állami szereplők legitimálását a "jól értesültségen" és szakértelmen, konzultációkon és vitákon túl is biztosítani kell. Egy valóban becsvágyó terv megvalósításához nem elég annak deklarálása, hogy e szervezetek a közjó érdekében és az egyetemes normáknak megfelelően működnek, ami lehetővé teszi az elvi célok és a gyakorlati magatartás egybeesésének konkrét megítélését. A világ közvéleményének mozgósítása nem maradhat az NGO-k egyetlen és végső funkciója, hanem az eddig megszokottól eltérő értelemben vett képviseleti szerepet is be kell tölteniük. Összegzésként, az, hogyan fog mindez a gyakorlatban működni, a tanulmányunk elején felvetett három kérdés kapcsán válaszolható meg:

– Ahol az NGO-k mint a politikai hálózat tagjai részt vesznek a regionális vagy globális döntéshozatali folyamatokban, ott szektorális "választókerületüknek" tartoznak elszámolni, amelyeknek összetételéhez ők maguk is hozzájárulnak hálózati tevékenységük révén. Ennek a demokratikus infrastruktúrának a kialakításához a politikai és választói oktatás intézményei, valamint szakértői fórumok is hozzájárulhatnak.

– A tanácskozó demokrácia fentebb felvázolt változatainak támogatásával az NGO-knak nagyobb erőfeszítéseket kell tenniük céljaik és akcióterveik nyilvános vitára bocsátása érdekében, s túl kell lépniük a szokásos szakértői plénumokon és szimbolikus cselekvéseken. Mivel kizárólag határokon átívelő problémák vannak napirendjükön, szükséges a virtuális kommunikáció lehetőségeinek igénybevétele, amikkel eddig meglepően kevéssé éltek az NGO-k, illetve legfeljebb mozgósításra használták.

Végül, az NGO-knak fel kell adniuk a parlamentáris döntéshozatali testületekkel szemben érzett tartózkodásukat (ami rendszerint szervezeti történetükben gyökerezik), és el kell felejteniük azt az illúziót, hogy a "globális irányítás" (a WTO és a többi) szerveit lehetséges közvetlenül megszólítani és támadni – leszámítva a tisztán szimbolikusan megszervezett eseményeket. Másfelől ez a nyitottság a parlamenti bizottságok ajtóit is megnyitja az NGO-k tevékenysége előtt, és erősítheti a parlamentáris képviseleti funkciókat.

E kezdeményezések hatására a "világpolgár" kiforratlan, utópikus koncepciója, melyre a globalizáció számos bírálója szimbolikusan – ingerlékenyen – igényt formált, intézményes keretet kapna, és lehetővé válna, hogy az eddig beváltatlan követelést: "Mi vagyunk a demokrácia", vehemensebben lehessen beteljesíteni. Segítségükkel a világközvélemény túlnőhetne pusztán fellebbező szerepén, azaz valódi démoszként, igazi világpolitikai közösségként léphetne fel.

 

Irodalom

 

Abromeit, Heidrun (1998): Democracy in Europe. Legitimising Politics in a Non-State Polity. New York – Oxford.

Bach, Maurizio (2000): "Die europäische Integration und die unerfüllten Versprechen der Demokratie". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 182-213.

Beisheim, Marianne (1997): "Nichtregierungsorganisationen und ihre Legitimität". In: Aus politik und zeitgeschichte B/43, 21-29.

Benz, Arthur (2001): "Postparlamentarische Demokratie und kooperativer Staat". In: Leggewie, Claus – Münch, Richard (Hrsg.): Politik im 21. Jahrhundert. Frankfurt a. M., 263-280.

Bobbio, Noberto (1988): Die Zukunft der Demokratie. Berlin.

Cohen, Joshua – Rogers, Joel (1994): "Solidarity, Democracy, Association" In: Streeck, Wolfgang (Hrsg.): Staat und Verbände. Opladen, 136-159.

Dryzek, John S. (1990): Discursive Democracy: Politics, Policy and Political Science. New York.

Dryzek, John S. (2000): Deliberative Democracy and Beyond. Liberals, Critics, Contestations. Oxford.

Frey, Bruno S. (2001): Flexible Citizenship for a Global Society. Working Paper 94, Institute for Empirical Research in Economics, Zürich.

Fuchs, Dieter (2000a): "Die demokratische Gemeinschaft in den USA und in Deutschland" In: Gerhards, Jürgen (Hrsg.): Die Vermessung kultureller Unterschiede. Deutschland und USA im Vergleich. Opladen, 33-72.

Fuchs, Dieter (2000b): "Demos und Nation in der Europäischen Union". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 215-236.

Gusy, Christoph (2000): "Demokratiedefizite postnationaler Gemeinschaften unter Berücksichtigung der Europäischen Union". In: Brunkhorst, Hauke – Kettner, Matthias (Hrsg.): Globalisierung und Demokratie. Wirtschaft, Recht, Medien. Frankfurt a. M., 131-150.

Klein, Ansgar (2002): "Überschätzte Akteure? Die NGOs als Hoffnungsträger transnationaler Demokratisierung". In: Aus politik und zeitgeschichte B/6-7, 3-5.

Hirst, Paul (1994): Associative Democracy. Cambridge-Oxford.

Krauß, Stefan (2000): Parlamentarisierung der europäischen Außenpolitik. Opladen.

Leggewie, Claus (2002): "Bewegungslinke schlägt Regierungslinke? Das politische Dilemma der Globalisierungskritik". In: Blätter für deutsche und internationale Politik, H. 9, 1055-1064.

Leggewie, Claus – Münch, Richard (Hrsg.) (2001): Politik im 21. Jahrhundert. Frankfurt a. M.

Rucht, Dieter (2000): "Soziale Bewegungen und ihre Rolle im System politischerInteressenvermittlung". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 51-69.

Schmalz-Bruns, Rainer (1999): "Deliberativer Supranationalismus. Demokratisches Regieren jenseits des Nationalstaates". In: Zeitschrift für internationale Beziehungen, 6, H. 2, 185-244.

Schmidt, Hilmar – Take, Ingo (1997): "Demokratischer und besser? Der Beitrag von Nichtregierungsorganisationen zur Demokratisierung internationaler Politik und zur Lösung globaler Probleme". In: Aus politik und zeitgeschichte B/43, S. 12-20.

Schmidt, Manfred G. (1999): Der konsoziative Staat. Hypothesen zur politischen Struktur und zum politischen Leistungsprofil der Europäischen Union. Bremen.

Schmitter, Philip C. (1994): "Interests, Associations and Intermediation in Reformed Post-Liberal Democracy". In: Streeck, Wolfgang (Hrsg.): Staat und Verbände. Opladen, 160-171.

Weiler, Joseph H. H. (1999): The Constitution of Europe: "Do the new clothes have an emperor? and other essays on European integration". Cambridge.

Wolf, Klaus Dieter (2000): Die Neue Staatsräson. Zwischenstaatliche Kooperation als Demokratiemodell in der Weltgesellschaft. Baden-Baden.

Wolf, Klaus Dieter (2001): "Globalisierung: Global Governance und Demokratie". Gutachten für die Enquete-Kommission "Globalisierung der Weltwirtschaft – Herausforderungen und Antworten", Darmstadt-Berlin; http://www.bundestag.de/gremien/welt/gutachten/vg10.pdf

A magát mástól előnyösen megkülönböztetni óhajtó – nem párt, nem állam, nem piaci szereplő – mouvementista (mozgalmár) politikai kultúra előszeretettel használja a civiltársadalom kifejezést, pedig voltaképpen "a társadalom" fogalmat is elég volna használnia. Az antikvitás és a feudalizmus viszonyaival szemben, ahol nem vált és válhatott még el egymástól a polgári társadalom és a politikai állam, az újkorban a tőkés fejlődés magával hozta ezt az elválást. A polgári társadalomban a személyi függetlenség és a gazdaság dologi kényszerei (piac, tőkeviszony) jelölik ki a társadalomszerkezet fő törésvonalait. Elkülönül egymástól a magánegyén (ahol burzsoá, proletár, paraszt, értelmiségi meghatározottságától eltekintenek stb.) és a közember (citoyen). A társadalom elválik a gazdaságtól és az állami szervezettől, bizonyos relatív autonómiára tesz szert.

Ha a "civil" a "társadalom" (azaz a nem állami és nem piaci szereplő, hanem valami más, ahogy – némi leegyszerűsítéssel – a szociológusok definiálják), akkor viszont nem lehet mentes sem a piactól, sem az államtól, mert a társadalomnak van állama – melyik milyen -, s minden árutermelő (nem naturál-gazdálkodó) társadalomban zajlik olyan tevékenységcsere, melyet a piac szervez, közvetít. Ha pedig a "civil" fogalma, absztrakciója mást jelent, akkor értelmet voltaképpen csak poláris ellentettjétől, a "katonai"-tól (rendvédelmitől) kaphatna. Szó sincs tehát tiszta helyzetekről.

Lehet-e mentes a civil társadalom a politikától? Abban az értelemben igen, hogy sokféle emberi szükséglet, cselekvés és terület helyezkedhet el a közvetlen politika világa előtt, attól (ideig-óráig) függetlenül. A társadalom és a társadalmi tagozódás (osztályok, rétegek, csoportok belső tagoltsága), a társadalom gazdasági és szociális (és még számtalan egyéb, mondjuk felekezeti, településszerkezeti vagy éppen ízlésvilágbeli) tagozódása potenciális politikummal bír.

A társadalmi tagozódásától különböző, másnemű a politikai tagoltság, ami érdek- és értéktörekvésekkel, befolyásolási képességgel rendelkezik, s közvetít a társadalom és a közhatalmat gyakorló szervezetek és intézmények, másképp a politikai állam között. A közvetítés kétirányú: demokratikus berendezkedésekben alulról felfelé és felülről lefelé, autoriter politikai rendszerekben dominánsan csak felülről lefelé. Az egyes szociológusok felfogásában megjelenő "civil társadalom – állam/piac" dichotómiája, ahol gyakori a civil mitológia, leegyszerűsítő, ezért adekvátabb Antonio Gramsci hármas felosztása. Nem elfeledve, hogy a piac is "civil" nem-állami értelmében, sőt, egyenesen magántulajdont kedvelő "civil" a piac (vö. a Friedrich Hayek Társaság törekvései).

Bármely tematikus problémát (édesvízkészletek, elsivatagosodás, rák elleni küzdelem, humanitárius segély, munkaerő értéke, békemozgalom stb.), értéket védő civil szervezet éppen akkor számít erősnek, hatékonynak, ha túllépve önmagán szélesebb befolyásra tesz szert, azaz politizálódik. Épp ezért nem lehet a civil társadalomnak ab ovo a demokratikus vagy a progresszív társadalmi változások letéteményese értelmét adni. Jobboldali vagy szélsőjobboldali civil szervezetek, egyházak, sovén szövetségek, fajvédők, xenofóbok, kulturális intézmények és mozgalmak sokasága van jelen a hazai és a globális civil térben.

Az állam mögött a polgári társadalom rétegzett erővonalai húzódnak meg, akár azért, hogy megvédjék, akár azért, hogy megváltoztassák államukat és berendezkedésüket. Ez már a politikai társadalom, aminek a pluralista rendszerekben kétségtelenül a párttagoltság áll a centrumában. S minthogy akárcsak ismertségre – még csak nem is befolyásra – szert tenni a (tendenciájában) minden társadalmi viszonyt áruviszonnyá átalakító polgári (burzsoá) társadalomban ma már igen költséges, ezért – akarva-akaratlanul – gyakran a civil szereplők is átpolitizálódnak, kevés illúziót hagyva, hogy hol a helyük és szerepük a politikai tagoltságban.

Az elmondottak nem zárják ki, csak óvatosságra intenek a tekintetben, hogy a társadalmi önmozgásokat, új szükségleteket kifejező szerveződések lehetnek későbbi progresszív változások csírái. A civil tér saját identitásképző tér, s alkotóelemei ebben a minőségükben a mindenkori jelen problémáinak mintegy a regiszterét képezik, a társadalmi konfliktusok természetét fejezik ki. Alain Touraine klasszikus mozgalomismérvei ezért nem csak a saját identitásképzés oldaláról, hanem az ellenfelek és a mozgalom jövőképe, céljai oldaláról is megközelíti e szerveződéseket. Sokszor éppen a kívánatos – vagy legalábbis annak vélt – jövőbeni társadalmi rendre vonatkozó elképzelésekből érthető meg egy mozgalom, eszmeközösség, civil szervezet. Máskor meg abból, hogy függetlenül attól, mit gondol magáról (melyek vallott identitásjegyei) – mi vagy kik ellen lép fel.

Manuel Castells (Az identitás hatalma, Gondolat, 2006) ezen az alapon a globális világrend ellen fellépő, azt megkérdőjelező új társadalmi mozgalmak között is sokfélét jellemez, hangsúlyozva e mozgalmak sokrétűségét, eltérő törekvéseit. Castells a zapatistákat tekinti az első információs gerillamozgalomnak, indián, népi-önkormányzati és progresszív törekvésekkel, míg például az antiföderalista amerikai milícia és patrióta mozgalom az ún. hagyományos amerikai életformát kívánja megvédeni a globalizációnak áldozatául esett szövetségi kormányzattal szemben, fegyveres polgári önrendelkezéssel, a jobboldali populizmus érvrendszerével és ellenségképével. Az Al-Kaidát elsősorban vallási, kulturális identitása és hálózati szervezettsége teszi a globális dzsihád központjává. Szemükben a szent háborút a szent helyek, a muszlim föld nyugati érdekek által történt megszentségtelenítése igazolja. Az iszlám fundamentalizmus a vallási identitás kinyilvánított elsődlegességén alapul, párosulva a politikai iszlamizmussal, amely terveik szerint az igazhívők ummájának (a hívők világméretű közösségének) felépítéséhez vezet. Ellenségképük túlságosan is ismert ahhoz, hogy szót vesztegessünk rá. Az előzőekkel szemben az ökológiai és a feminista mozgalmakat nem a nagy megtagadás (grand refus), a létezővel szembeni ellenállás hívta életre, jellegüket tekintve inkább proaktív, megelőző mozgalmak.

Módszertani konzekvenciaként adódik, hogy a tematikus problémákat nem elszigetelni kell az adott társadalom alapviszonyaitól, amint ezt a civil társadalom egyes szervezetei és ideológusai teszik, hanem kapcsolatba hozni a tőkeviszony globális újratermelődési folyamataival. Ez persze már nem csupán baloldali, hanem posztkapitalista projekt. Nyilván nem fog hatni a polgári társadalom újratermelését elfogadó, abban öntudatos és aktív szerepet vállaló, a részvételi jogokkal élő, esetleg szocialista- és kommunistaellenes, sok-sok jobboldali, egyházi, nemzeti, sovén vagy éppen karitatív, zöld és akár feminista szervezetre, noha önképük szerint ők is civilek.

Az alapprobléma, hogy mit csináljanak a rendszerkritikai (antikapitalista) erők, amikor nincs forradalmi helyzet? Az ilyen típusú nyugat európai mozgalmak 40 éve nem adtak erre adekvát feleletet, még a nemzetállami politizálás relatíve egyszerűbb körülményei között sem, nem hogy a globális kapitalizmus triumfálása idején. Most két stratégiát pendítek meg, minimális és maximális perspektívákkal. A minimálisat Ignaciot Ramonet a globális ellenhatalom megteremtéseként fogalmazta meg, mintegy a globalizáció szuperstruktúrájával (tehát: WTO, IMF, WB, G8-ak, nemzetközi hitelminősítő intézetek informálisan együttműködő szervezetei és a washingtoni konszenzus ideológiája) szembeni ellenreakcióként. "A demokratikus vitától függetlenedett és az általános választójognak alá nem vetett informális politikai hatalmak vezetik a Földet, és szuverénként döntenek lakóinak sorsáról, s anélkül, hogy bárminő ellenhatalom korrigálná, módosítják vagy hozzák meg döntéseiket. Azért, mert a hagyományos ellenhatalmak – parlamentek, pártok, médiák – vagy túlságosan is helyi érdekűek, vagy pedig túlzottan is cinkosok. Épp azért, hogy ellensúlyát képezzék ezen planetáris hatalomnak, valamennyien homályosan érezzük a szükségletét egy világméretű ellenhatalom talpra állításának" – írta 2002-ben. Elgondolását a pártok és civil szervezetek eltérő tulajdonságaival is indokolja. A pártoknak egyebek mellett két olyan jellemzőjük van, amelyek szavahihetőségüket csökkentik. Generalizálók, azaz a társadalom összes problémáját szabályozni óhajtják, miközben nagyon is lokálisan, országhatáron belül gondolkodnak. A civil szervezeteknek szimmetrikus és fordított attribútumaik vannak: tematikusak, a társadalom egy nevesített problémájához kapcsolódnak (pénzügyi hatalom, munkanélküliség, lakáskérdés, környezetvédelem stb.), viszont transznacionálisak: intervencióik hatóköre a glóbusz egészére kiterjed. Miután ezek a tulajdonságok eddig nem, vagy csak alig-alig találkoztak, egyesíteni kellene őket, a politikai cselekvés megújítása érdekében. A nemzetközi civil mozgalmak a "société civile" gazdagságának eleven hordozói, amelyek időnként ugyan kisegítik a pártok és szakszervezetek fogyatékosságait, azonban nyomáscsoportokként hiányzik a választásokon megszerezhető demokratikus legitimációjuk ahhoz, hogy követeléseik eredményre vezessenek. "Lényeges tehát, hogy a civil szervezetek és a pártok közötti kapcsolat megtörténjen." Ramonet a civil szervezeteket olyan ellenhatalomnak szeretné látni, amelyek elkülönülnek a hatalmat gyakorló politikai pártoktól, annyiban mégis összekapcsolódnak, amennyiben ellenhatalomként érvényesítik befolyásukat. Viszonyuk az elválasztott összekapcsoltság viszonya, amelyben megvalósítható a fenntartható fejlődés igénye. Egy világméretű démocratie spontanné (Bürgeriniciativen) nyomásának szeretné kitenni a választott nemzeti kormányzatokat, hogy mintegy ezzel ellensúlyozzák a globális informális hatalom külső erejét. Ez egy alternatív globalizációs stratégia reformer programjának megfelelő, demokratikus elgondolás. Nem veszi ki a civil szervezeteket a politikai tagoltságból, hanem újszerű, globális ellenhatalmi feladatokkal ruházná fel, éppen a legitimációs deficittel működő, informális világhatalmakkal szemben.

A maximális feladat az ellentársadalomból – a munkatársadalom alapzatán – olyan politikai többséget szervezni, amely túl van a tőkén (vö. Mészáros István: Beyond Capital). Egy ilyen projekt absztrakt lehetősége csak akkor válik konkréttá, ha átrendeződnének a globális kapitalizmus erőviszonyai, s a centrumban és a perifériákon egyaránt átfogó rendszerellenes mozgalmakban fejeződne ki az a válság, amit Lenin egykor a forradalmi helyzet objektív kritériumának tartott ("Az alul lévők nem akarnak a régi módon élni, a felül lévők pedig nem tudnak a régi módon uralkodni, kormányozni"). Ez ma globális válságot jelentene, legalább két értelemben: egyfelől delegitimálódna az a liberál-konzervatív (polgári) konszenzus, amely a mai világszellemet élteti, másfelől kapcsolatot találnak egymással a különböző fejlettségű országok progresszív erői, s a helyi-nemzeti elégedetlenség a regionális és globális szintek elleni támadásokká szerveződne. Erejét és energiáit a tömegeknek kellene biztosítaniuk; politikai céljait, érintkezési formáját, stratégiáját, taktikai lépéseinek összehangolását pedig egy új kulturális és politikai hegemóniát – intellektuális és morális meggyőző erőt – adó szerves értelmiségieknek (Gramsci). Egy ilyen maximális stratégia előtérbe kerülése, a "mouvement anti-systémique"-en (I. Wallerstein) belül, minden bizonnyal hordozná a minimális stratégiai törekvések sokféle tapasztalatát, az alterglobalizációs erők radikalizálódását, ha erőfeszítéseik ellenére az eredmények elmaradnának a várttól, ami könnyen előfordulhat. Történelmileg nagyon is elképzelhető, hogy a minimális stratégiák részleges eredményei vagy éppen eredménytelensége mutasson a maximális kihívása felé. A szociális mozgalmak, a zöld-zöld és a vörös-zöld környezetvédők, a szakszervezetek, a paraszti és földfoglaló mozgalmak, a zapatisták és a békemozgalmak, a kommunista és munkásmozgalom, az ATTAC, a női emancipációs törekvések, az imperialista elnyomás ellen küzdő nemzeti felszabadító mozgalmak, a felszabadítás-teológia, a haladó keresztények mozgalmai stb. sokféleségének közös tapasztalata kell ahhoz, hogy az objektíve romló, válságos körülmények közepette egzisztáló emberiség vagy annak relatív többsége e törekvések sokféleségét a tőkés újratermelés törvényein túlkerülő sokféleség egységeként érzékelje, gondolja el, és vonja le ennek stratégiai konzekvenciáit.

Vásárhelyi Mária: Csalódások kora. Rendszerváltás alulnézetben, Bp., MTA Társadalomkutató Központ, 2005. című könyvéről.

Sánta Ferenc

 

 

"Mindössze az emberek 14 százaléka érzékeli, hogy számára könnyebb lett a megélhetés" – tudjuk meg Vásárhelyi Mária Csalódások kora. Rendszerváltás alulnézetben című könyvéből (MTA Társadalomkutató Központ, 2005), amely a magyarországi rendszerváltást követő másfél évtized néhány tapasztalatát vázolja szociológiai felmérések alapján. Vagyis országosan reprezentatív mintavételek szerint az emberek 86 százalékának nem hozott jót a gazdasági rendszerváltás. A többség megalapozottan érzi magát a rendszerváltás vesztesének, "hiszen a lakosság jelentős részének gazdasági, egzisztenciális és szociális viszonyai valóban jelentősen romlottak".

 

Össznépi mazochizmus?

 

Ha hihetünk a fenti számoknak, az első, majd az azt követő szabad választásokon a választópolgárok döntő többsége saját anyagi helyzetének romlását, megélhetésének nehezebbé válását választotta. Másként fogalmazva: a választópolgárok döntő többsége – a végre elnyert szabadság birtokában – veszíteni akart, vesztes akart lenni. Vesztésre játszott, és mivel módja és képessége volt ezt a törekvését sikerre vinni: győzött. Nyertesként, győztesként ünnepelheti magát a képviseleti demokráciának számára adott körülményei között és feltételei mellett. Annyiban és azért győzhetett, mert veszíteni akart. Lehet, hogy a kiharcolt demokrácia jellemzője a vesztesként győztes, ezért győztesként vesztes választópolgár?

Ha hihetünk a szabad választások szabadságának, a magyarországi választópolgárok döntő többsége rosszat akar magának, saját rosszakarója. A rendszerváltás érdeme, hogy megteremti az önmagunk ellen irányuló rosszakarat gyakorlati megvalósításának szabadságát. Megteremti és (ha nem is folyamatosan, de periodikusan, azaz négyévenként egyszer) biztosítja a választópolgárok önmaguk elleni rosszakaratának szabad érvényesítését.

Persze az sincs kizárva, hogy valójában nem erről van szó. Nem elképzelhetetlen, hogy a magyarországi demokráciában nem mindenben történik az, amit a többség szeretne. Lehetséges, hogy nem teljesen szabadon választott önpusztításnak vagyunk a tanúi. Ezt az értelmezést látszik alátámasztani a könyv számos megállapítása.

A felmérések szerint a többség nem kedveli sem a létbizonytalanságot, sem a munkanélküliséget, sem életszínvonalának romlását, sem a szociális jogok leépítését. Nem kedveli sem a szegénységet, sem a kiszolgáltatottságot, sem a mindezeket előidéző tőkés piacgazdaságot. (Íme, a felmérés néhány tanulsága. Csekély "a piacgazdaság társadalmi elfogadottsága, az emberek többsége ma is elsősorban ennek negatívumait érzékeli." A "társadalom egyre szélesebb rétegei számára úgy tűnt, hogy a piacgazdaság választása egyet jelent a társadalmi szolidaritás csökkenésével, a leszakadó rétegek problémájától való elfordulással". A "rendszerváltás egyre nyilvánvalóbban érzékelhető nehézségeinek realizálásával, és a vesztesek táborának növekedésével párhuzamosan […] a közgondolkodásban növekedett a piacellenes, antikapitalista attitűdök, nézetek népszerűsége".)

Ha a többség mindezeket nem különösebben kedveli, lehet, hogy nem is teljesen önként vállalta őket?

A tőkés piacgazdaság elutasításával egyidejűleg, annak szerves részeként, keveredik gyanúba a magántulajdon és a privatizáció.

Az állami tulajdon privatizálása során a termelő- és szolgáltatóegységek több mint 80 százaléka magántulajdonba került, de a lakosság túlnyomó többsége ennek a változásnak inkább csak a hátrányaival találkozik. Csak kevesen váltak közülük ténylegesen tőkéssé. (Miközben "a tőketulajdonnal rendelkezők aránya a lakosságon belül 35 százalék körül stabilizálódik" – és ide kell számítani a kényszervállalkozókat is -, "a tőketulajdonon belül jelentősen növekedett a spekulációs tőke – a részvény- és befektetésijegy-tulajdonosok – aránya".) Ez is magyarázza, hogy "a magánosítással szembeni ellenérzések nemhogy csökkentek, hanem növekedtek, […] és ma is a lakosság csaknem kétharmada úgy gondolja, hogy a nagyobb gyárakat nem lett volna szabad magántulajdonba adni".

A felmérés szerint a magyarországi lakosság többsége elutasítja a piacgazdaságot, a privatizációt, a magántulajdont. A szerző kommentárja: "A magántulajdon térhódításával kapcsolatos ellenérzések kialakulásában fontos szerepet játszott a gazdasági rendszerváltással és a piacgazdaságra való áttéréssel összefüggő általános csalódottság, illetve az, hogy az emberek jelentős része saját gazdasági helyzetének és perspektíváinak rosszabbodását részben a magántulajdon térhódításával kapcsolta össze […] A magántulajdon, illetve a privatizáció elutasításának erősödésében fontos szerepet játszott az is, hogy az idő múlásával az emberek gondolkodásában a magánosítás fogalma egyre inkább összekapcsolódott a terebélyesedő korrupcióval." Csaknem általános vélemény, hogy sikeres vállalkozók az ügyeskedőkből és a megfelelő összeköttetéssel rendelkezőkből lesznek.

A magyarországi privatizáció gazdasági kérdése egy ponton túllép a gazdasági konfliktusokon, és politikai problémába csap át. Az állami tulajdon lebontásában a lakosságnak csak egy igen szűk rétege vehetett részt. A magyarországi privatizáció jellegzetessége, hogy abban a külföldi tőke sokkal nagyobb szerepet játszott, mint a környező országokéban. A többség (kétharmad) úgy gondolja, hogy "az ország ma is idegen hatalmak érdekeit szolgálja ki". Csupán 38 százalék utasítja el azt az állítást, hogy "a rendszerváltás egyet jelentett az ország kiárusításával".

Erre a meggyőződésre rímel az EU-csatlakozás megítélése is. Csak 26 százalék vitatja, hogy az Európai Unió részéről a bővítés fő oka a piacszerzés ("Az EU-t azért bővítik, hogy az európai nagyhatalmak politikai és gazdasági befolyáshoz jussanak Közép-Kelet-Európában"). Csupán 44 százalék vitatja, hogy az Európai Unió gyarmatosítja Magyarországot ("Az EU nem más, mint a kis európai országok gyarmatosítása"). A megkérdezettek kétharmadának meggyőződése volt, hogy a csatlakozás nyomán nőni fog a szegények, a menekültek és a drogfogyasztók száma.

Lényegében azonnal – az első szabad választásokat követően – megtörtént az új politikai rendszerből való kiábrándulás is: "Már néhány évvel a rendszerváltás kezdete után látványosan növekedni kezdett a változásokkal összefüggő társadalmi elégedetlenség, a szembefordulás az új társadalmi-gazdasági berendezkedéssel." A választópolgárok hamar megtapasztalták, hogy a politikai demokrácia a népakarat érvényesülése helyett "a politikai pártok sokszor nemtelen versengését, vitáit és veszekedését jelenti". "Négy ember közül három nem tapasztalja a pluralizmus jótékony hatását." Széles körű elégedetlenség kíséri a politikai és a gazdasági elit tevékenységét és a képviseleti demokrácia politikai intézményeinek működését.

A felmérések szerint a többség elutasítja a számára hátrányosnak ítélt piacgazdaságot. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége 1990-ben elfogadta azt?

A felmérések szerint a többség elutasítja a rendszerváltást követő politikai rendszert. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége 1990-ben elfogadta azt?

A kérdések annál inkább magyarázatra szorulnak, mert a nyolcvanas évek szociológiai felmérései nagyon hasonló képet mutatnak, mint a rendszerváltás utániak. Az a lakosság, amelyre rázúdult a rendszerváltó átalakulás, a nyolcvanas években a létbiztonságot tartotta a legnagyobb értéknek. A politikai szabadság kérdése kevéssé foglalkoztatta – tudjuk meg Vásárhelyi könyvéből.

Ez is magyarázza, hogy az értékrangsorban az utolsó helyen a véleménynyilvánítás szabadsága állt, a vélemény- és sajtószabadságnál fontosabbnak tartották a kényelmes otthont és a divatos ruhát. A kapitalizmus alapértékeit (vállalkozás, versenyszellem) a megkérdezettek több mint háromnegyede lenézte.

Vásárhelyi meglátása szerint Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas években a hatalom gyakorlói működőképesnek látszó alkut kötöttek a többséggel. "A korabeli szociológiai kutatások egyértelműen jelzik, hogy az emberek többsége elfogadta a szabadságjogok rovására kötött politikai alkut, amelynek eredményeképpen az életszínvonal, az anyagi előrejutás és a létbiztonság vált a legfontosabb értékké, a demokrácia és a szabadságjogok pedig az értékrangsorban egyre hátrébb kerültek." Ebben jelentősen közrejátszott az is, hogy a kádárista liberalizálás következtében "a többség már nem gondolt arra, hogy ha a hivatalostól eltérő álláspontot foglal el, akkor ennek számára kedvezőtlen következményei lehetnek".

Az államszocializmus iránti lojalitás fő oka: "A nyugati országokkal szemben az egzisztenciális biztonság, a nyugalom, a jól működő közbiztonság, a mérsékelt vagyoni különbségek, és a – bár alacsony színvonalú, de – mindenkit megillető társadalmi gondoskodás."

A Vásárhelyi által végzett felmérésekből az derül ki, hogy régen jobb volt. A véleményt nyilvánítók döntő többsége szerint a rendszerváltó átalakulás előtti Magyarországon mind a gazdaság, mind a politika kevesebb ellenszenves vonást mutatott, mint a mai. ("A felnőtt lakosságon belül mindössze egy szűk kisebbség tartozik ahhoz a körhöz, amely egyértelműen negatív véleményt formál az államszocializmus éveiről, a többség – a megkérdezettek közel kétharmada – véleményalkotását a pozitív véleményelemek túlsúlya jellemzi." A többség szerint "a Kádár-rendszer igazságosabb és emberségesebb volt a mostaninál, a munkának nagyobb becsülete, a szegényeknek több esélye volt, és a társadalmi szolidaritás erősebb volt a jelenleg tapasztalhatónál".)

 

Félrevezetve és megcsalatva (Tévedések szomorújátéka)

 

A lakosság nagyobbik részénél tehát gyorsan bekövetkezett a "szembefordulás az új társadalmi-gazdasági berendezkedéssel". A többség nem rokonszenvez azzal, ami létrejött. Nem akarta ezt. Nem ezt akarta. Azt vallja, hogy régen jobb volt. Ha ez így van (és a felmérések azt mutatják, hogy ez így van), akkor miért támogatta a változtatást? Miért támogatta egy olyan rendszer kialakulását, amelyet nem akart? Vásárhelyi magyarázata: nem lehetett tudni, hogy ez lesz belőle, nem lehetett előre látni, hogy az átalakulás ilyen következményekkel jár. ("A rendszerváltás senki által előre nem látott, a lakosságot teljesen váratlanul érő, mély gazdasági válsággal járt együtt." Az "átalakulást kísérő mély gazdasági válság és az ennek nyomába szegődő társadalmi sokk nemcsak a lakosság széles rétegeit, hanem a társadalmi, politikai és gazdasági elemzőket is váratlanul érte". "Nem voltak tisztában még a gazdasági folyamatok legavatottabb ismerői sem, hogy a rendszerváltással együtt járó válság ilyen mély és elhúzódó lesz.")

A könyvben adott mentegetőzés biztosan nem igaz. Mind az ún. Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain, mind a rendszerváltást közvetlenül megelőző vitákban nagy hangsúlyt kaptak a veszélyek, a kockázatok, az előre látható negatív következmények. Számos szakértő, illetve társadalmi szervezet gazdagon tudja dokumentálni, hogy időben figyelmeztetett a várható gazdasági-társadalmi összeomlásra, óvott az egyoldalú, gyanútlan optimizmustól, a szemellenzős naivitástól.

Megfogalmazták, hogy a tőkés piacgazdaság bevezetésétől mintegy kétmillió munkahely megszűnése várható. Prognosztizálták a magyar mezőgazdaság szétesését. Szóltak a bekövetkező nagyarányú elszegényedésről. Rámutattak, hogy a többpártrendszer jóval többe kerül az egypártrendszernél, és a társadalom kénytelen lesz még több utált politikust eltartani. Figyelmeztettek a kapitalizmus mechanikus importálásának kockázataira, és egy vele szemben alternatív, humánusabb rendszerváltás lehetőségére (illetve indokoltságára) hívták fel a figyelmet. A részleges demokrácia (a demokrácia korlátozott, pusztán politikai formája) helyett a teljes körű társadalmi és gazdasági demokrácia szükségessége mellett érveltek.

De az a közgondolkodás, amelyet a rendszerváltó politikusok (a tömegkommunikációt egyre inkább meghatározó szócsöveik révén) a nyolcvanas évek végén kialakítottak, nem kedvezett a mértéktartóbb, megfontoltabb elemzéseknek. A mesterségesen gerjesztett közhangulatban egyre többen vélekedtek úgy, hogy a beígért rendszerváltásban több a nyerni-, mint a veszítenivalójuk.

 

Illúziók demokráciája?

 

A rendszerváltás folyamatának küzdelmeiben fontos harci eszköz volt az illúziókeltés. A rendszerváltó politikusok illúziókat akartak kelteni, és a többségben sikerült is naiv illúziókat ébreszteni. Egy ismert közgazdász jellegzetes visszaemlékezéséből idéz Vásárhelyi: "Akkor még tele voltunk illúziókkal. Azt hittük, hogy ha zömében magántulajdonba kerül a gazdaság, és működését az állam politikavezérelt beavatkozásai helyett piacgazdasági szabályok bástyázzák körül, akkor hamar jobbra fordulhat az életünk. Azt hittük, hogy ha a gazdaságpolitikát a demokratikusan megválasztott parlamentnek felelős kormányok formálják majd, akkor megszabadulhatunk a felelőtlen döntések következményeitől. Azt hittük, hogy ha mindezek a nagy horderejű változások végbemennek, akkor előbb-utóbb a mi gazdaságunk éppoly hatékonnyá válhat, mint az irigyelt nyugat-európaiak. Hittünk abban, hogy a társadalom többsége belátható időn belül élvezni fogja a gazdasági rendszerváltás gyümölcsét."

Miért asszisztált a többség az általa nem akart irányú és hatású átalakuláshoz? Miért asszisztált a többség a rendszerváltáshoz? Mert nem tudta, hogy mihez asszisztál. Mert nem tudta, hogy a munkanélküliséghez, az elszegényedéshez, a létbizonytalansághoz stb. asszisztál. Azért asszisztált, mert sikerült a többséget félrevezetni. Mert a többség hagyta magát félrevezetni.

A rendszerváltás időszakát egyfajta csodavárás jellemezte. A politikusok nyugati jólétet ígértek a népnek, és a nép hitt a politikusoknak. A rendszerváltás motorja az illúziókeltés volt. A rendszerváltást támogatók többségét nem mazochizmus, hanem illúzió vezette.

 

Képviselők zsarnoksága?

 

Vásárhelyi idézi a lengyel Adam Michniket, aki a magyarországival analóg lengyelországi helyzetről a következőket írta: "A társadalom többsége egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy egy ilyen reformra szavazott 1989-ben, […] valójában kommunisták nélküli szocializmust kívánt."

Rendben van, semmi gond. A demokrácia megadja a tévedés jogát és a tévedés kijavításának jogát. Gondolhatnánk: ha a többség tévesnek ítéli korábbi döntését – mivel a tévedés árát neki kell megfizetnie -, nyomban korrigálja a téves döntést, és felszámolja következményeit.

A felmérések szerint Magyarországon a többség úgy ítéli meg, hogy a piacgazdaság nem vált be, ezért elutasítja a számára hátrányosnak ítélt piacgazdaságot. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége – többségi demokráciában élve – mégsem számolja fel az őt leigázó tőkés piacgazdaságot? Miért nem utasítja parlamenti képviselőit a tőkés piacgazdaság megszüntetésére?

A felmérések szerint a többség úgy ítéli meg, hogy a pártrendszer jelenlegi formája nem vált be, ezért elutasítja a számára hátrányosnak ítélt politikai berendezkedést. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége – többségi demokráciában élve – mégsem számolja fel az őt kihasználó és rajta élősködő pártrendszert? Miért nem utasítja képviselőit a parlamenti demokrácia átalakítására?

A felmérések szerint a többség úgy ítéli meg, hogy a rendszerváltás nem vált be. Miként lehetséges, hogy annyi év elteltével még mindig a többség által elutasított rendszer létezik?

A kérdések megválaszolásához árulkodó adalék a már idézett Michnik kijelentése: "A parlamentbe került emberek nem választóik pillanatnyi követeléseit képviselik."

Előfordulhat, hogy a parlamentbe került emberek a demokráciában is felülbírálják a választók döntési képességeit, és figyelmen kívül hagyják követeléseit? Előfordulhat, hogy a képviselők a parlamentben nem kenyéradó gazdáikat, a választóikat, hanem saját magukat, saját érdekeiket képviselik?

A könyv adatai szerint az állampolgárok többsége felismerte tévedését. Felismerte és megbánta tévedését. Lehetséges, hogy hiába bánta meg tévedését, a polgári demokrácia rendszere nem bocsátja meg tévedését, és utolsó ivadékáig bünteti érte?

Mondják: az Európa keleti felén végbement rendszerváltások felszámolták a politikai diktatúrát, és bevezették a demokráciát. Az eltörölt diktatúrában (amely magát demokráciának nevezte) a politikusok arra hivatkoztak, hogy a többség, a dolgozó nép érdekeit valósítják meg. A nép helyett, a nép nevében, a nép érdekében, a nép képviselőiként cselekszenek. (Úgymond: nem saját magukat, hanem a népet képviselik a parlamentben.) Az eredmény: teljes foglalkoztatottság. Mindenkinek joga van dolgozni (és hogy el tudja tartani magát, ez egyben számon kért kötelessége is). Az emberek nem éheznek: lényegében biztosítva van a megélhetésük. Valamennyi állampolgár ingyenes orvosi ellátásban részesül. Idős korára garantálva van a nyugdíja, hiszen egész életében dolgozott (dolgozhatott, illetve dolgozni kényszerült). Nincs saját tulajdona (többnyire csak személyi tulajdonnal – pl. lakás, autó, nyaraló – rendelkezhet), de privát tulajdon nélkül is megvan a létbiztonsága. A garantált létbiztonságot az egyéni szabadság korlátozásával valósítják meg. Azt hirdetik, hogy az egyéni szabadság korlátozása az egyének összessége érdekében, végső soron minden egyén érdekében történik.

Miért nem maga a "nép" cselekszik? Miért kell távol tartani a "népet" a politikai cselekvéstől? Miért kell távol tartani a "népet" a közügyek intézésétől, a közhatalom gyakorlásától? A "népet" miért kell képviselni? Miért nem képviselheti saját magát? Miért nem valósíthatja meg saját maga az érdekeit? A politikusok válasza: az embereket meg kell óvni a tévedéstől, meg kell őket óvni attól, hogy helyesen felfogott érdekeik ellen cselekedjenek. Ezért határok közé kell szorítani, korlátok között kell tartani az egyének szabadságát.

Az eltörölt politikai diktatúra az állampolgárokat kiskorúaknak tekinti, akik képtelenek felelősen gondolkodni és saját sorsukról döntéseket hozni. Ezért az állampolgárokat – úgymond saját érdekükben – politikai gondnokság alá vonja, politikai gyámság alá helyezi.

A politikai diktatúrát felváltó demokrácia (a magát demokráciának nevező rendszer, amelyet elődje kapitalista diktatúrának hívott) arra hivatkozik, hogy megteremti az egyéni szabadságot. Az egyéni érdekek emancipálására hivatkozik, ezért – úgymond – politikai eszközökkel nem korlátozza az egyének akaratának érvényesítését. Sőt: a többségi akarat megvalósításának intézménye. Megadja az egyénnek a jogot a tévedéshez.

Miben juttathatja érvényre az egyén a tévedéshez való jogát? Képviselőinek megválasztásában.

A diktatúrában a politikusok megkímélik az egyéneket a tévedéstől, amennyiben megfosztják a tévedés előfeltételét képező szabad döntés lehetőségétől. Leveszik a felelősséget (a hibás döntés lehetőségéből fakadó felelősséget) az egyszerű állampolgárok válláról. Ahol nincs döntés, nincs felelősség. Ha mégis büntetik, nem azért bűnhődik, mert valamit elkövetett, hanem a döntéseket hozó politikusok tévedéseinek, felelőtlen döntéseinek terhét viseli. Nem felelős a politikusok tévedéseiért, de elszenvedi a politikusok tévedéseinek következményeit.

A polgári demokrácia rendszerében megszűnik ez az állampolgárokkal szembeni igazságtalanság. A polgári demokrácia rendszere nem az ártatlant, hanem magát a bűnöst bünteti. (A választópolgárokat vonja felelősségre, teszi vétkessé, felelőssé az általuk megválasztott politikusok bűneiért.)

A polgári demokrácia rendszerében a választópolgár szabadon választja meg a képviselőit. Csak őt terheli felelősség a választásáért. Felelős azért, amit a politikusok tesznek. A politikusok hibáiért, vétkeiért ő bűnhődik. A politikusok tévedéseinek és gyarlóságainak következményeit az állampolgárok viselik. Joggal az állampolgároké a felelősség, hiszen ők juttatták a politikust olyan helyzetbe, hogy szabadon tévedhet. Az állampolgárok zsebével és zsebéről rendelkezve az állampolgárok zsebére téved. A választópolgároké a felelősség a következményekért, hiszen a felelősség szabadságával élve hoztak felelőtlennek bizonyuló döntést. A megválasztott politikusok csak megbüntetik őket felelőtlen választásukért: azért, hogy őket megválasztották.

A diktatúránál leírt kérdések megismételhetők. Miért nem maguk az állampolgárok cselekszenek a politikában? Miért kell távol tartani az egyéneket a közügyek intézésétől, a közhatalom gyakorlásától? Az egyéneket miért kell képviselni? (Kiváltképp, ha a képviselő nem a választóinak az akaratát képviseli!) Miért nem képviselhetik az egyének saját magukat? Miért nem cselekedhet maga az egyén a saját felelősségére?

Miként lehetséges, hogy az állampolgárok – a kiharcolt szabadság birtokában – eltűrik ezt a helyzetet? A néhány tucat politikussal szemben ők vannak többen. Egy többségi demokráciában miért nem változtatnak rajta? Mi a magyarázata annak, hogy az általános jogként garantált egyéni szabadság sokak számára a létbizonytalanságot garantálja. Lehet, hogy a kiharcolt szabadság nem adja meg a szabadsággal való élés jogát? Lehet, hogy a kiharcolt szabadság érvényesítése egyes területekre nem vonatkozik? Vagy fordítva: csak egyes területekre vonatkozik?

Lehetséges, hogy a politikai diktatúrát felváltó demokrácia – a képviselők megválasztásán túl – szintén csak olyan kiskorúaknak tekinti az állampolgárokat, akik a közügyekben, a politika, a közhatalom érdemi, tartalmi kérdéseiben képtelenek felelősen gondolkodni és dönteni? Lehetséges, hogy a polgári demokrácia rendszere is politikai gyámság alá vonja, politikusi gondnokság alá helyezi az állampolgárokat?

 

A polgári demokrácia zsarnoksága?

 

Hagyományos észjárással azt gondolhatnánk: Akit nem képviselnek, az nincs képviselve. Aki nincs képviselve, annak nincs képviselője. Legfeljebb nyelvi szinten, elnevezésében. És fordítva: Képviselő nincs képviselt nélkül. Persze ilyenkor is lehet valakit ironikusan képviselőnek nevezni. Hiszen az is nevezheti magát vezérnek, akit senki sem követ. A nyelv türelmes, nem tiltakozik a valótlan tartalmak ellen.

Mire kap jogot az állampolgár a polgári demokrácia rendszerében? Arra, hogy négyévenként részt vegyen képviselőjének megválasztásában. Ha az ő választottja győz, akkor ő lesz négy évig a képviselője. Ha nem az ő választottja győz, akkor egy általa nem választott személy lesz négy évig az ő képviselője. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint ebben az esetben az a képviselőm, akit a szabad választásokon nem választottam. Ha egy általam mindenképpen elutasított személy győz, hivatalosan akkor is ezt az elutasított személyt tekintik az én képviselőmnek. Nincs kiút. Ha ellene szavaztam, a polgári demokrácia bürokratikus rendszerében akkor is a képviselőmmé nyilvánítják. Ha el se megyek szavazni, és egyáltalán nem veszek részt a szabad választásokon, a polgári demokrácia bürokratikus rendszerében akkor is a képviselőmmé nyilvánítják. De mint a Michnik-idézetből kiderül, ennek a különbségnek nincs is jelentősége. "Képviselőm" – akár őt választottam, akár nem – úgysem a képviselt választópolgár szándékai szerint politizál. A politikai demokrácia rendszerében a képviselőnek nem az a feladata, hogy a választópolgárok szándékait képviselje.

A polgári demokrácia rendszerében a nem demokratikusan szabályozott gazdaság megengedi, hogy az egyén egy árut csak akkor fizessen ki, ha szüksége van rá, kiválasztotta és megvásárolta. Megengedi, hogy egy személyes szolgáltatást csak akkor fizessen meg, ha azt igényli, kiválasztotta és megvásárolta. A polgári demokrácia rendszere az állampolgárnak nem engedi meg, hogy ne tartson el politikai pártokat és képviselőket, akár választotta őket, akár nem, akár igényli szolgáltatásaikat, akár nem. A polgári demokrácia rendszere ráerőszakolja, rákényszeríti a politikai pártokat és a képviselőket az állampolgárokra. Az állampolgárokra kényszerített kényszerképviselők nem függnek eltartóiktól. A polgári demokrácia bürokratikus uralmi eszközökkel védi a rendszert és alkalmazottait. A rendszerváltás idején az ismert demokrata (későbbi parlamenti képviselő) Szabó Miklós nyilatkozta: "Várható, hogy sztrájkok, tüntetések, polgári engedetlenségi megmozdulások lesznek, ettől azonban nem szabad félnünk, mert a magyar erőszakszervezetek elég erősek ahhoz, hogy elfojtsák őket."

Tehát mire kap jogot a választópolgár a polgári demokráciában? Részvételre a képviselőnek nevezett személy megválasztásában.

Mire nem kap jogot a választópolgár a politikai demokráciában? Miben nincs módja az egyénnek, hogy tévedését (ezáltal tévedésének társadalmi következményeit) korrigálja? Miről nem nyilváníthatja ki politikai véleményét? Miben nem szerezhet érvényt akaratának?

– A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint az állampolgár nem kap jogot arra, hogy megakadályozza, ha képviselője a választópolgárok akarata ellen cselekszik. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint az állampolgár nem kap jogot arra, hogy ilyen esetben képviselőjét elmozdítsa a pozíciójából (visszahívja, beszüntesse az eltartását stb.).

– A polgári demokrácia bürokratikus rendszere az állampolgárnak nem ad jogot arra, hogy ne képviseltesse magát. Nem ad jogot arra, hogy ne képviselőt válasszon, hanem önmagát válassza. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai az állampolgárt nem kötelezik arra, hogy képviselő által dolgozzon. Nem kötelezik arra, hogy képviselő által táplálkozzon. Nem kötelezik arra, hogy képviselő által szaporodjon. Csupán arra kötelezik, hogy a közügyekről képviselő által gondolkodjon és a közügyekben képviselő által cselekedjen.

A polgári demokrácia rendszere a demokrácia részleges, korlátozott formájaként működik: bürokratikusan cenzúrázza, határok közé kényszeríti az állampolgári szabadságot. Cenzorok döntik el, hogy meddig terjednek a demokrácia határai, hogy mit tehet és mit nem tehet a cenzúrázott döntési joggal bíró egyén. Demokrácián politikai demokráciát ért, a politikai demokráciát pedig bürokratikusan szabályozott képviselőválasztási technikának tekinti. A demokrácia korlátozott, politikai demokráciára korlátozott rendszere csak kényszerdemokráciaként működhet. A régi megfogalmazás szerint: "Szabad országban szabad emberek azt teszik, amit szabad."

 

Törvénytelen demokrácia?

 

Már Sólyom László rámutatott, hogy a rendszerváltást törvényesíteni hivatott "Nemzeti Kerekasztalnál senki sem volt legitim".

Vásárhelyi könyvéből az derül ki, hogy Magyarországon a demokrácia jelenlegi rendszerét nem legitimálja a többség akarata.

Sólyom László megfogalmazása arra utal, hogy Magyarországon a demokrácia jelenlegi rendszere történelmileg sem legitim.

Lehetséges, hogy Magyarországon a polgári demokrácia jelenlegi rendszerét csak erőszak legitimálja? Lehetséges, hogy Magyarországon a polgári demokrácia jelenlegi rendszere éppen annyira legitim, mint az elődje?

Vásárhelyi felméréseiben megmutatkozik, hogy a polgári demokrácia jelenlegi rendszerében a többség érdeke nem érvényesül. Nem is érvényesülhet, mivel a politikai demokrácia, mint korlátozott, részleges demokrácia, eleve nem alkalmas a többségi akarat kifejezésére. Ebből az következik logikailag, hogy a demokratikus érdekérvényesítés csak a polgári demokrácia jelenlegi rendszerén kívül valósítható meg.

Mit tehetnek azok az egyének (illetve csoportok), akik (illetve amelyek) nem tudnak azonosulni a fennálló rendszerrel: nem tekintik sajátjukénak, sőt velük szemben ellenségesnek érzik?

A tapasztalatok szerint azt teszik, hogy ellenségnek tekintik, és mint náluk erősebb ellenségnek az útjából igyekeznek kitérni. Megpróbálják tőle megvédeni magukat. Megpróbálnak elrejtőzni előle. E rejtőzködő, illetve védekező beállítódás és magatartás során csak annyira vesznek róla tudomást, amennyire ez a megkerüléséhez, a rendszer elvárásai, követelései alól történő meneküléshez kell. Illetve akkor vesznek róla tudomást, amikor saját céljaik eszközeként használják fel.

A védekező, önvédelemre orientálódó társadalom tagjai igyekeznek ingyen, ellenszolgáltatás nélkül jutni javakhoz, illetve megpróbálnak hivatalos állampolgári kötelezettségeik alól mentesülni, megpróbálják elkerülni az adófizetést stb. Mivel a törvényeket nem tisztelik, jelentős részük jogilag illegitim, sőt erőszakos eszközökkel szerez magának jövedelmet.

Ez a jelenség arra utal, hogy az államhatalom és az államilag irányított civil társadalom mellett, vele szemben, spontán módon egy másik "civil társadalom" formálódik: egyének, csoportok ösztönös szabadságharca a rájuk erőszakolt külső követelményekkel, intézményi uralommal szemben. Kialakulását elsősorban jelentős számú egyén megélhetési problémái, túlélési gondjai kényszerítik ki.

Ez egy nagyon heterogén, súlyos belső egyenetlenségekkel és konfliktusokkal terhelt képződmény – éppoly "plurális" és konfliktusokkal terhelt, mint az államilag irányított civil társadalom. Ugyanakkor a polgári demokrácia rendszerébe illeszkedő, a rendszert szolgáló állampolgárhoz képest a rejtőzködő és rejtőzködve cselekvő ember szabadságának képzetét is megadhatja: itt nem kényszerítik képviseletre, hanem tetteivel saját magát képviseli.

A szereplők egyik része – bizonyos keretek között – önmagát igazgató, önmagát szervező egyénként is tevékenykedik. A szereplők másik része viszont – miként a polgári demokrácia rendszerében – itt is a nála erősebbek (illetve gazdaságilag erősebbek) uralma alatt, nekik alávetve, kiszolgáltatva kénytelen cselekedni. Üldözött, védekező formájában – a polgári demokráciához hasonlóan – ez a "civil társadalom" sem hozhatja létre az egyének demokratikus magatartását: hosszabb távra felelős viselkedését.

 

Korlátozott vagy teljes körű demokráciát?

 

Egy pragmatikus álláspont szerint minden rendszert az legitimál, hogy működik. Az legitimál, hogy működőképes, hogy el tudja látni a társadalom tagjait integráló feladatot.

A magyarországi polgári demokrácia rendszerével nem is az a fő gond, hogy nem legitim, hanem hogy alig-alig működik. Az a fő gond, hogy az állampolgárok igen jelentős részét a rendszeren kívüli tevékenységre készteti.

Churchill egyik sokat idézett gondolatának alapmegállapítása: "a demokrácia a legrosszabb kormányzati forma".

Lehet, hogy nem a rosszon (sőt, a "legrosszabbon") belül, hanem azon túl kell keresni a jót?

Nem mindegy, hogy az egyének az úgynevezett képviselőik döntéseinek engedelmeskednek (ha egyáltalán engedelmeskednek), vagy – személyes felelősségre kényszerülve – saját maguk döntéseinek engedelmeskednek.

Lehet, hogy olyan kormányzás lenne a megoldás (ha egyáltalán van megoldás történelmi távlatokban), amely mellőzi a társadalmon, a társadalom tagjain uralkodó kormányzatot? A kormányzat nélküli kormányzás? A demokráciának politikai kormányzati formából társadalmi önkormányzássá való átalakítása? Olyan társadalmi önkormányzássá, amelyet a közvetlen demokrácia, az érdekeltek személyes aktivitásán alapuló részvételi demokrácia működtet? Olyan közvetlen demokrácia, társadalmi önszerveződés, amelyben a résztvevők maguk látják el a közhatalmi feladatokat, és maguk intézik a közös ügyeiket?