A szerző a világforradalom második hullámának lehetőségeiről elmélkedik. Az első a bolsevik világforradalmi kísérlet volt, amely a sztálini fordulattal elbukott. Napjainkban „a globális forradalom egyetlen perspektívájának a »harmadik világban« létrehozandó forradalmi tűzfészkek tűnnek, amelyek horizontális kapcsolatot hoznának létre egymás között – az »első világot«, annak alapvető imperialista kulturális intézményeit és nyelveit ignorálva – a rákövetkező fegyveres harccal, felkelések szervezésével, »felszabadított zónák« létrehozásával és a hatalom konkrét országokban történő megragadásával."

A szovjet tömb világméretű történelmi veresége a harmadik (“hideg”) polgárháborúban végre lehetővé teszi számunkra, hogy visszatérjünk a forradalmi globális antiburzsoá stratégia témájához.

A huszadik század folyamán egy ilyen, a globális szemléleten és az osztályalapú felfogáson alapuló stratégia mindössze két alkalommal merülhetett fel. Első alkalommal a bolsevikok ajánlották ezt a stratégiát, akik pontosan tudták, hogy az orosz forradalom sorsa a világforradalomtól függ, hogy semmiféle “szocializmus egy országban” nem lehetséges, minek folyományaként a világforradalomra tették fel tétjeiket. Épp e célok megvalósításáért jött létre a Komintern.

Eredetileg a világforradalmat mint a fejlett európai országok forradalmát képzelték el, ám már igen korán a “harmadik világ” országai felé fordították figyelmüket a bolsevikok, elsősorban Ázsia gyarmati és félgyarmati országaira.

Ezt a stratégiát a sztálini thermidori ellenforradalmi fordulatot követően elvetették. Az ezen fordulatot követően a Szovjetunióban hatalomra került kispolgárság (pontosabban a társadalmi gyökereit tekintve alapvetően falusi kispolgári eredetű hivatalnoki réteg) egyáltalán nem volt érdekelve a forradalom folytatásában, az elkerülhetetlen kockázatokat magában hordozó forradalmi harcban. Mint minden burzsoázia, a stabilitásra törekedett (és a tény, hogy a szovjet hivatalnokok csupán virtuális osztályt alkottak, a dolog lényegén semmit sem változtat, mivel a stabilitás szociálpszichológiailag a társadalmi viselkedés kategóriája). Az osztálykonfliktus forradalmi stratégiáját a Realpolitik ellenforradalmi stratégiája váltotta fel. Az osztályálláspontot felváltotta az állami álláspont, azaz az osztályok és politikai képviselőik szembenállását felváltotta az államok, majd később a katonai-politikai tömbök szembenállása (NATO a Varsói Szerződés ellen, Nyugat a Kelet ellen stb.). Ez a klasszikus, az osztálykizsákmányolás alapján álló, a nemzetközi színtéren mindig államok közti politika irányába történt visszalépés volt.

A Szovjetunióban, majd idővel a csatlós államokban megszilárdult társadalmi berendezkedés szuperetatizmus volt (a szuperetatizmusra vonatkozóan lásd saját “Szuperetatizmus és szocializmus” című tanulmányomat a Szvobodnaja Miszl 1996. 12-es számában). Az ipari termelési mód és a termelési eszközök állami tulajdonának egybeesésére alapuló szuperetatizmus valójában a kapitalizmus párja, annak alternatívája volt (itt emlékeztetek, hogy az alternatíva két, több tekintetben egyenlő variáns közötti választás) egyazon – ipari – termelési mód keretei között. Objektív funkciója nem a végső győzelemig tartó háború volt, hanem a kapitalizmussal azonos világgazdaságba kapcsolja a békés egymás mellett éléssel ezeket a szuperetatista országokat.

Kétségtelen, a szovjet vezetés a sztálinizmus óta kész volt a burzsoá világgal szembeni szembenállás elutasítására, ám ezt épp a burzsoá világ pozíciója miatt nem tehette meg: a termelőeszközök kisajátítása a magántulajdonosoktól annyira megijesztette a burzsoáziát, és olyan veszedelmes példa volt, hogy a Szovjetunióval szembeni konfliktus elutasítása a kapitalista országok részéről kizárólag a kisajátított javaknak a korábbi tulajdonosoknak való visszaadásával és a kisajátítók példás megbüntetésével volt elképzelhető. Ennek a helyzetnek a megértése késztette a sztálini, majd a posztsztálini vezetést arra, hogy folytassa az állami, katonai és ideológiai szembenállást a Nyugattal szemben, annál is inkább, mert ennek a vezetésnek az egyetlen legitim alapja az 1917 októberére való hivatkozás volt.

Ugyanakkor az államok közötti szembenállás stratégiája már a kezdetekkor bukásra volt ítélve: ez tipikus, az osztálykizsákmányolásokra épülő társadalmak történetéből jól ismert, az állami mobilizáción, azaz végső soron a rendelkezésre álló erőkön és erőforrásokon (ideértve a katonai és emberi erőt is) alapuló anyagi-műszaki szembenállás. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió (még a csatlósokkal együtt is) gyengébb volt (kevesebb erőforrással rendelkezett), mint a világ több része (azaz a kapitalizmus világa). Ezenkívül, az ideológiai jellegzetességek okán (mivel a szovjet szuperetatista vezetés kénytelen volt használni a számára idegen szocialista ideológiát mint álcát) a Szovjetunió nem rabolhatta és nem zsákmányolhatta ki a “harmadik világ” országait nyíltan, mint azt a Nyugat tette.

Ebből fakadóan a Szovjetunió és szövetségesei veresége ebben a globális szembenállásban csak idő kérdése volt. Ez a vereség következett be tizenöt esztendeje – a szemünk láttára –, nem sokkal azt követően, hogy a Nyugaton olyan tudományos-technikai komplexumok jöttek létre, amelyek kapitalizációja jóval meghaladta a szovjetunióbeli kapitalizációt (emlékeztetni kell, hogy a Szovjetunió a világgazdaság rendszerében olyan hatalmas monopóliumként lépett fel, amelyik kénytelen volt – a nyugati monopóliumoktól eltérő módon – minden termékkel és mindenkivel konkurálni egyfelől, másfelől pedig kénytelen volt bevételének hatalmas hányadát a fegyveres erők fenntartására és szociális célokra fordítani).

Az osztálykonfliktus, az államok közötti konfliktussal ellentétben más törvények alapján fejlődik és más elveken alapszik: ez nem különböző országok és tömbök harca az ellenség területén, amikor a szemben álló felek készek a másik teljes lakosságának és népgazdaságának megsemmisítésére, hanem a szemben álló osztályok között ugyanazon népgazdasági objektumokért (erőforrásokért) folytatott küzdelem. Még a legdühöngőbb reakciós sem fog atombombát dobni a saját üzemeire csak azért, mert azt az adott pillanatban a munkásai elfoglalták. Épp ez a faktor, az önkorlátozás faktora ad reális lehetőséget a forradalmi erők győzelmének még azokban az esetekben is, amikor az ellenség objektíve erősebb.

A globális forradalom stratégiáját a huszadik században második alkalommal Ernesto Che Guevara vetette fel a Trikontinentális konferenciához írt nevezetes levelében. Emlékeztetünk, hogy ebben a levelében Che az Egyesült Államokat az emberiség ellenségének nevezte, s második, harmadik, sokadik Vietnam létrehozására szólított fel a “harmadik világ” országaiban – azzal, hogy először elvágják az imperialista országokat az imperializmus nyersanyag-, energia- és gazdasági bázisaitól, másodszor, hogy az imperializmust annyi helyi katonai konfliktusba kergessék a kapitalista periférián, ahány önmagában tette volna gazdaságilag tönkre az imperializmust. Gyakorlatilag Che egy globális méretű partizánháborút javasolt – annak elkerülhetetlen átvitelével az “első világ” országainak területére, hogy az ellenség még a saját citadelláiban, a kapitalista metropolisokban se érezhesse magát nyugodtan, hogy odahaza is fegyveres harcot kelljen folytasson, és hogy ez a harc mind a gazdasági, mind a politikai problémáit elmélyítse, az “első világot” nyílt osztálykülönbségek felé taszítva.

Che ezt a stratégiát az imperializmus minden ellenségének ajánlotta, beleértve természetesen a szovjet vezetést is. Bár akkorra már a Szovjetunióval kapcsolatban Che nem táplált illúziókat, de megértette, hogy – akár a szovjet nomenklatúra akarata ellenére – a Szovjetunió objektív módon a nyugati imperializmus ellensége. Ugyanakkor az ellenforradalmi szovjet vezetés, ahogy az várható volt, elutasította Che – általuk kalandornak tartott – stratégiáját. A kalandor bélyeget mindenki megkapta, aki a Che Guevara által javasolt stratégia híve volt. Nincsen kétségünk afelől, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a szovjet nomenklatúra mint társadalmi osztály már arra készült, hogy ne csak irányítók, hanem tulajdonosok is legyenek, azaz a számukra idegen szocialista ideológia megtagadására és a keleti tömb országainak a kapitalizmus világához való csatolására készültek. Még Che Guevara stratégiájának igazát demonstráló, a hetvenes évek úgynevezett olajválsága sem befolyásolta a szovjet nomenklatúra viselkedését.

Mindeközben maguk az imperialisták a megfelelő módon értelmezték és értékelték a Che Guevara által javasolt stratégiát. Nem véletlen, hogy Zbigniew Brzezinski később bevallotta, Reagan elnöksége alatt épp a “két, három és több Vietnam” stratégiáját fordította tudatosan az Egyesült Államok a Szovjetunió ellen: rákényszerítették a szovjeteket, hogy különböző mértékben merüljenek el konfliktusok egész sorába szerte a világon (Afganisztán, Lengyelország, Etiópia, Angola, Mozambik, Kambodzsa, Nicaragua) azzal a szándékkal, hogy a szovjet gazdaság tönkremenjen. Amint várható volt, Che stratégiája sikeresnek bizonyult.

Mindezeken túl e stratégia elemeit az Egyesült Államok aktívan használta az egyes baloldali rendszerek destabilizálására. Ilyen volt például az a valójában partizánháború Chilében, amelyet a szélsőjobboldal hajtott végre Allende elnöksége alatt. Ennek során a népgazdaság objektumait és elsősorban a kulcsfontosságú infrastruktúrákat (hidakat, utakat, áramelosztókat és erőműveket, bányákat stb.) robbantottak fel, amivel hamar olyan különleges gazdasági helyzetet teremtettek, ami jó alapja lehetett az Allende-rendszer elleni elégedetlenségnek a társadalom túlnyomó többségében. Mindez sikeresen készítette elő az 1973. szeptember 11-i katonai puccsot.

A Washington számára kellemetlen rendszerek ellen bevezetett gazdasági embargó, melynek célja az ezen rendszerek számára szükséges erőforrások és áruk behozatalának ellehetetlenítése, mind a mai napig az Amerikai Egyesült Államok destabilizációs politikájának gyakorlata.

A harc átvitelét az ellenség területére (az “ellenforradalom exportját”) sikeresen próbálták ki Afganisztánban (Pakisztán területéről), Mozambikban (a Dél-Afrikai Köztársaságból), Angolában (a Dél-Afrika által megszállt Namíbiából), Nicaraguában (Honduras területéről).

Ugyanakkor az imperializmus ellenségei sehol sem próbálták felhasználni saját területüket mint az aktív partizánharc hátországát, amelynek segítségével a forradalmi erők mind periodikusan, mind módszertanilag sikeresen mérhettek volna csapást az osztályellenségre. Sehol sem folytatták a gazdaság destabilizálását célzó tömeges infrastruktúrarombolás stratégiáját. Senki sem próbálta megbénítani vagy épp lerombolni azokat a hagyományos utakat, amelyeken keresztül a “harmadik világ” nyersanyagai az “első világba” jutnak. Senki sem próbálta meg a tőzsdék munkáját megzavarni komputeres támadással (annak ellenére, hogy ezt könnyű megtenni)! És a többi, és a többi. Épp ellenkezőleg, azokat az – eszközök és emberek kényszerűen korlátozott ereje miatt – gyenge kísérleteket, amelyeket az “első világ” országaiban a forradalmárok végrehajtottak, az ellenforradalmi természetű szovjet vezetés zavarónak találta. Ezekre a forradalmárokra rásütötték a “provokátorok”, a “CIA ügynökei” (vagy épp Pekingé) bélyegét, majd ezt követően a szovjet vezetés megelégedéssel vette át a politikai ellenség (Washington) logikáját, amikor a fegyveres forradalmi harcot a terrorizmussal azonosította.

Amennyiben Che Guevara elemzése igaz volt a huszadik század hatvanas éveinek végére, akkor még inkább annak kell tartsuk a jelenre. A huszadik század utolsó évtizedeitől kezdve – és különösen a Szovjetunió és a keleti tömb bukása után a nyersanyagtermelő ágazatok bezárása az “első világban” és ezek kihelyezése a “harmadik világba” egyre csak fokozódik. Ehhez kapcsolódott az ipari termelés leépítése az “első világban” és kihelyezése a “harmadik világ” országaiba. Ez azt jelenti, hogy a metropolisok egyre inkább a perifériától függenek anyagilag, ami egyre inkább sebezhetővé teszik őket a világméretű partizánháború stratégiájától.

Ha hat, a nemzetközi gazdaság számait publikáló kézikönyv adatainak átlagát vesszük, akkor a kapitalista metropolis (beleértve Ausztráliát, Új-Zélandot és Izraelt) függősége a perifériától az alábbiakban mutatható ki:

– energiahordozók – 52% (a szénhidrogének esetében 79%),

– fémek – 81%,

– vegyipari alapanyagok – 89%,

– élelmiszer-feldolgozás alapanyagai és mezőgazdasági termékek – 46%,

– könnyűiparai termékek és alapanyagok – 67%.

Ugyanakkor ez a függőség még nagyobb, hiszen a hivatalos statisztikák nem tükrözik a valós helyzetet. Példaként elég a maquiladorát említeni. A mexikói maquiladorák jogi státuszukat illetően három kategóriát képeznek. A harmadik típusú, a területenkívüliség jogát élvező maquiladora nem kerül be a mexikói statisztikákba, csak az Egyesült Államok statisztikáiban bukkan fel. Ám maguk ezek a vállalkozások az USA határain kívül tevékenykednek, alkalmazottaik nem az Egyesült Államok állampolgárai, hanem mexikóiak, olyanok, akiket az Egyesült Államok statisztikái nem jegyeznek. Ebből pedig az következik, hogy a hivatalos amerikai statisztikák az amerikai tulajdonú maquiladoravállalkozások termelését beszámítva nemcsak az USA össztermelését növelik meg, hanem magának az amerikai munkásoknak a termelékenységét is.

Számtalan személyes példát ismerhetünk arra nézvést, hogy a hivatalos statisztikák mennyire nem képezik le a valóságot. Mondjuk, valamikor volt nekem egy, az USA-ból hozott személyi számítógépem. Az összes dokumentum szerint ez a minden tekintetben legális személyi számítógép a Szilikon-völgyben készült. Amikor összetört a számítógép, akkor kiderült, hogy valójában Tajvanon, Indonéziában, Szingapúrban. Malajziában, Thaiföldön, Indiában és Dél-Koreában készültek az egyes alkatrészei, és jószerivel csak a csomagolása készült a Szilikon-völgyben. Ám a statisztikákban ez a gép mint az Egyesült Államokban előállított termék szerepel. Másik példa: egy volt tanítványom ma Münchenben él. Valamelyik ünnepi alkalomra vásárolt férjének egy drága öltönyt egy kizárólag német ruhaipari termékeket forgalmazó boltban. Minden dokumentáció azt igazolta, hogy az öltönyt egy jó nevű és tisztes német cég készítette. Ám otthon, amikor belülről is megvizsgálta a nadrágot egykori diákom, akkor vette észre a varrásban azt a kicsike címkét, ami azt tanúsította, hogy valójában Orsa városában, Belorussziában varrták az árut. Ám ez esetben sem lehet kétségünk afelől, hogy a statisztikákban ez az áru is mint az NSZK-ban gyártott termék szerepel.

Másként fogalmazva, a kapitalista metropolis (az “első világ”) a kapitalista periféria (azaz a “harmadik világ”) kollektív kizsákmányolójává vált. A “harmadik világ” kárára a nyugati monopóliumok által termelt extraprofit árán – az adók újraelosztásán keresztül – az “első világ” országaiban megvalósul a lakosság korrumpálása, így többek között a széles munkásrétegek korrumpálása is. Ez azt jelenti, hogy a metropolis egyre inkább parazita jellegűvé válik, hasonlóan a Római Birodalomhoz, mely a provinciák és a szomszédos országok kizsákmányolásából és kirablásából élt.

Önmagában a munkások korrumpálásában az uralkodó rétegek által semmi újdonság nincs: ezt a jelenséget a marxizmus klasszikusai már régen leírták a “munkásarisztokrácia” példáján. Ma egész egyszerűen az extraprofit grandiozitása lehetővé teszi e stratégia alkalmazását a lakosság legszélesebb rétegei esetében is.

Ezzel egy időben a kapitalista metropolisok uralkodó rétegei és osztályai, a bolsevik és más forradalmak tapasztalatait leszűrve tudatosan olyan politikát folytatnak, ami a munkásosztály maximális létszámcsökkentésére (és ezen belül is az ipari munkásság létszámának csökkentésére) irányul az “első világ” országaiban. Mindennek az a célja, hogy megváltoztassák a lakosság társadalmi összetételét, hogy növeljék a kistulajdonosok és a szolgáltatási és szórakoztatási szektorban foglalkoztatottak számát, azokét, akik a legközvetlenebb mértékben függenek az uralkodó osztályoktól, és akik részben már önmaguk is a parazita vagy félparazita társadalmi csoportokhoz tartoznak. A viszonteladók, a lakájok, a prostituáltak és az udvari bolondok kiszorítják mindazokat, akik saját munkájukkal állítanak elő anyagi javakat – bármely civilizáció alapjait.

Ez azt jelenti, hogy a baloldali erők hagyományos munkásosztály-orientációja a metropolis országaiban vereségre ítéltetett: egyfelől azért, mert a korrumpált munkásosztály nem lehet forradalmi osztály, másfelől pedig azért, mert maga ez az osztály is gyorsan fogy méretében, amivel együtt jár társadalmi hatásának csökkenése is. A szociáldemokraták és az angol munkáspártiak neoliberálissá való degradálódása egyáltalán nem véletlen jelenség, és még véletlenül sem valamiféle rosszakarat eredménye: mindez a társadalmi változásokra adott természetes válasz Nyugat-Európa országaiban.

Ebből fakad a forradalom perspektívájának hiánya az “első világban” (a paraziták és a kizsákmányolók nem forradalmárok) és a forradalmi központok áthelyezése a “harmadik világ” országaiba. Az “első világ” baloldali erőinek nincs jövőjük – hacsak nem tartjuk “jövőnek” az európai szociáldemokraták és labouristák szégyenletes útjának megismétlődését, akik elárulták saját eszméiket, és a nagytőke eszközévé váltak.

A legmesszebbmenőkig jellemző, hogy a metropolis jelenlegi baloldali pártjai semmiféle harci stratégiát nem voltak képesek nyújtani a reformista stratégiákon kívül: azaz a kisebbségek jogaiért, a nők jogaiért, a bevándorlók és a hajléktalanok jogaiért, a környezet védelméért stb. olyan dolgokat javasoltak, amiknek a kapitalizmus részbeni megjavítása a célja (ami lehetővé teszi a kapitalizmusnak egyre vonzóbbá válását az emberek egyre nagyobb része számára, ami egyben a szocializmusért küzdők számát is csökkenti), és nem pedig annak elpusztítása. Mindez, természetesen egyáltalán nem veszélyes a tőke uralma számára.

Pontosan ennyire veszedelmes a kapitalizmusra az úgynevezett anti­globalizmus – és különösen annak az ATTAC képviselte cinikusan reformista változatában (a pénzügyi spekulációk megadóztatása önmagában az ezektől műveletektől való aggódást és a műveletek kiszélesítését feltételezi), ebben a nyugati baloldalnak annyira tetsző karneváli formájában (a karnevál meghatározása szerint nem harc, hanem látványosság, előadás – még Metternich mondta: amíg a nép táncol, addig nem veszélyes).

Szervezeti értelemben az “antiglobalisták” által javasolt stratégia – a tömegmozgalmak a “totalitárius” és szigorúan központosított szervezetek helyett – perspektívátlan azért, mert egyfelől ezek a mozgalmak átlátszóak az osztályellenség és annak titkosszolgálatai számára, másodszor pedig azért, mert a politikai ellenfél már megtalálta és a gyakorlatban kipróbálta e stratégia ellenmérgét: maga tanult meg létrehozni – többek között korrumpálással – tömeges ellenforradalmi, reakciós természetű társadalmi mozgalmakat. Ezt mutatta meg a “színes forradalmak” gyakorlata Jugoszláviában, Ukrajnában és Grúziában (és ami kevésbé ismert, Bulgáriában és Romániában is).

A jelenlegi nyugati baloldal már azzal is demonstrálta nyomorúságát, hogy képtelen volt irányítása alá vonni (hogy azt ne mondjam: megszervezni) egyetlen, az “első világ” országainak neoglobalizmusa elleni tömeges és radikális ellenállási esetét sem, kezdve a spanyolországi halászok és kikötői munkások utcai harcával a rendőrök ellen, egészen a franciaországi lakótelepeken lefolyt zavargásokig.

Ugyanakkor van lehetőség arra, hogy azok az “első világbeli” baloldaliak, akik tudatosan szentelik erejüket és életüket a forradalmi harcnak a “harmadik világban”, megmentsék reputációjukat. Különösen néhány nyugati baloldali mutatott erre példát a hatvanas–hetvenes években: azok a francia, spanyol, olasz elvtársak, akik csatlakoztak a “harmadik világ” gerillaharcaihoz; azok az észak-amerikai baloldaliak, akik szükségesnek tartották, hogy Venezuelába utazzanak azért, hogy Hugo Chávez kormányának tanácsadói legyenek, és azok (mint a RAF az NSZK-ban), akik nyíltan hirdették magukról, hogy ők a “harmadik világ” forradalmi erőinek ügynökei az “első világban”.

Általában elmondható, hogy a szovjet korszakban a világ baloldali mozgalmaira Moszkvából rákényszerített nézőpont, amely szerint a legfejlettebb kapitalista országok mindennél közelebb állnak a szocialista forradalomhoz, nem marxista, nem dialektikus és nem tudományos, hanem pozitivista volt. Maga Marx dialektikus volt, és kiválóan megértette, hogy a társadalmi fejlődés az osztályalapon tagolt kizsákmányoló társadalmakban nem a pozitivista sémák mentén zajlik, hanem azok az erők keltik életre, amelyek előzőleg e fejlődés áldozataivá válnak – ahogy a Filozófia nyomorúságában írt erről.

Manapság a globális forradalom egyetlen perspektívájának a “harmadik világban” létrehozandó forradalmi tűzfészkek tűnnek, amelyek horizontális kapcsolatot hoznának létre egymás között – az “első világot”, annak alapvető imperialista kulturális intézményeit és nyelveit ignorálva – a rákövetkező fegyveres harccal, felkelések szervezésével, “felszabadított zónák” létrehozásával és a hatalom konkrét országokban történő megragadásával. Ezek az országok aztán tudatosan a világforradalmi fejlődés hátországává, bázisává kellene, hogy váljanak.

Ezt a stratégiát nem lehetett a huszadik század elején megvalósítani: a szuperetatista, a bolsevikhez hasonló forradalmak de facto a forradalmi burzsoázia feladatait hajtották végre (iparosítás, az agrárkérdés megoldása és a kulturális forradalom végrehajtása), amiért is az akkori periféria és félperiféria országai (ahol az antiburzsoá forradalmak lezajlottak) kénytelenek voltak a metropolis országaitól tanulni, hozzájuk fordulni kultúráért és technológiáért. Ezen túl a periféria országainak forradalmárai közötti horizontális kapcsolatokat – a kommunikáció és az információs technológiák alulfejlettsége, valamint a világ nemzeti alapozottsága miatt – nehezen lehetett lefektetni (ennek okán is a Brit Birodalom gyarmatainak forradalmárai a metropolison keresztül és a metropolis nyelvén voltak kénytelenek egymással érintkezni).

A globalizációval ezek a korlátok eltűnnek. Ezenkívül nincs tovább szükség a jelenlegi Nyugat kultúrájához fordulni, hisz ez a kultúra a hanyatlás kultúrája: a huszadik század hetvenes évei óta a metropolis országainak kultúrája és társadalomtudományai a posztstrukturalizmus és a posztmodern által szétbomlasztva semmiféle komoly eredményt nem voltak képesek a világ számára nyújtani (ami persze a parazita társadalmak sajátossága). A huszadik század elején a kapitalizmus felemelkedőben volt, a burzsoázia – ha nem a nemzeti szempontból tekintjük, hanem planetáris nézőpontból – még mindig felemelkedő, elsősorban a valódi anyagi termeléssel elfoglalt osztály volt. Manapság a kapitalizmus látni engedi saját minőségi fejlődésének határait, amikor kizárólag mennyiségileg fejlődik, kizsigerelve ezzel bolygónk tartalékait, míg a burzsoázia osztálya elsősorban a pénzügyi szférában – azon belül is a spekulatív, virtuális tőkében érdekelt, ahhoz kötődik. A jelenlegi kapitalizmus nem rendelkezik olyan tapasztalatokkal, amiket érdemes lenne az antikapitalista erőknek tőle kölcsönözniük.

A tömegkultúra diadala a művészet és az irodalom területén, a posztmodernizmus győzelme és a tudományos megközelítés elvetése a társadalomtudományokban, a “multikulturalizmus” és a “politikai korrektség” diadala a társadalmi életben, az obskúrusság, a vallásosság és a neoliberalizmus győzelme a mai Nyugaton nem véletlen, hanem a metropolis parazita jellegéből fakadó törvényszerűség. A művészet és az irodalom, a filozófia és a humán tudományok a mai Nyugaton nem bírnak többé progresszív társadalmi értékekkel (ez vonatkozik a kortárs nyugati baloldaliakra is – elegendő csak összevetni Toni Negri olyan nyíltan tömegkulturális, a ponyva határait súroló bestsellereit, mint az Empire vagy a Multitude, az ő valóban úttörő jelentőségű komoly műveivel a hatvanas és hetvenes évekből). Végül is megéltük azt a pillanatot, amikor már lehet és kell is nem tanulnunk a fejlett kapitalista országoktól (nincs mit már tanulni ott), amikor már lehet és kell önmagunknak fejlődnünk a burzsoá “kultúrával” való szembenállás alapján.

Sajnálatos módon az “első világ” technikai felsőbbrendűségét nem lehet ignorálni. És itt most nemcsak a katonai felsőbbrendűségről van szó, hanem elsősorban a politikai és társadalmi színtér, a szervezetek és egyének, a társadalmi viselkedés feletti kontrollban tapasztalható felsőbbrendűségről. Az imperializmus aktívan dolgozza ki és valósítja meg az életben – a kizárólagos jogosítványokkal és tejhatalommal rendelkező titkosszolgálatok segítségével (minek céljából kidolgozták a terroristaellenes hisztériát) – a totális megfigyelés és a totális ellenőrzés módszereit és mechanizmusait, ahogy következésképpen a totális elnyomásét is.

Ez azt jelenti, hogy – az általános törvények alapján – csak azok a forradalmi erők képesek túlélni, képesek létrehozni a forradalmi ellenállás tűzfészkeit, amelyek átláthatatlanok az imperializmus számára. Másként fogalmazva, a forradalmi erőknek az autonómia zónáira van szükségük. A huszadik század gyakorlata bebizonyította, hogy azok a szervezeti formák bizonyulnak az autonómia hatékony zónáinak, amelyek ignorálják a politikai és osztályellenség hatalmát és törvényeit, és amelyeket az osztályellenség azért nem képes befolyásolni, mert nem rendelkezik róluk és belső helyzetükről megbízható információkkal. Ilyen szervezeti forma például az illegalitás és a partizánosztag.

Az osztályellenség az államon mint a közvetlen osztályelnyomás gépezetén és a “civil társadalmon” – mint (az államtól formálisan független) az osztályelnyomás megkétszereződésén – keresztül kényszeríti rá játékszabályait a társadalomra. Ugyanakkor már Gramsci rámutatott, hogy épp a kapitalizmusban a “civil társadalom” megkétszerező elnyomó rendszere megléte miatt a forradalmi erők győzhetnek, ha a burzsoá “civil társadalom” intézményeivel szemben képesek szembeállítani saját, antiburzsoá, “ellencivil társadalmi” intézményeiket, azaz ha olyan társadalmi szférát hoznak létre, amely átláthatatlan az ellenség számára, és amelyik nem engedi az ellenséget saját területére. A huszadik század gyakorlata megmutatta, hogy ez a forradalmi kultúra és a forradalmi “civil társadalom” intézményeinek területe, ami a legteljesebb kifejlettségében a gerilla gyakorlatában (Kínában, Vietnamban, Kubában, Bissau-Guineá­ban, Nicaraguában) valósult meg.

És mégis az idegen pályán – azaz a burzsoá “civil társadalom” területén – való játék elkerülhetetlenül vereséget szenvedett, mivel ez a legális tevékenység stratégiája volt, az ellenség szabályai alapján, e társadalmon belül (a hegemónia megszerzésének illúziójával), a “burzsoá “civil társadalom” lerombolásának, megsemmisítésének stratégiája helyett.

Stratégiailag nem a burzsoá “civil társadalom” intézményeinek és burzsoá kultúrájának a megkétszerezése a helyes, hanem ezek elvetése, felváltásuk más intézményekkel – olyanokkal, amelyek létrehozását a világforradalom közvetlen feladatai követelik. A Szovjetunió az 1920-as éveket követően, majd a keleti tömb országai egyáltalán nem véletlenül voltak kulturális (és életmód) szempontból nagyon is burzsoák: nem voltak forradalmi országok. Ebből az elszomorító tapasztalatból azt a következtetést kell levonjuk, hogy nem szabad a Szovjetunió és más szuperetatista ország hibáit megismételni. Másképp fogalmazva ma elkerülhetetlenül fontos a húszas évek Szovjet-Oroszországának forradalmi kulturális-társadalmi tapasztalatának, valamint a vietnami, kubai, nicaraguai és a többi forradalmak korai éveinek (a természetesen kritikus) tanulmányozása.

Végezetül a győzelem fontos feltétele a világimperializmus alapvető nyelveinek elvetése, elsősorban (bár nem kötelező sorrendben) az angol nyelv elvetése. Az Amerikai Egyesült Államok mint a világ csendőre a legtudatosabban erőlteti rá az egész bolygóra az angolt mint nemzetközi nyelvet: ez könnyebbé teszi az egész föld feletti ellenőrzést. Távolról sem véletlen, hogy a radikális antiburzsoá erőknek az utóbbi időkben kivívott sikerei (legyenek azok akár csak lokálisak) ott következtek be, ahol ezek az erők ignorálták az angol nyelvet (és igyekeztek eltávolodni a világimperializmus más nyelveitől, így a franciától és a némettől is): ilyen a Chiapas, ahol a forradalmi propagandát a maják nyelvén folytatták, Ecuador és Bolívia, ahol elsősorban kecsua és ajmara nyelven folyt a forradalmi propaganda, Nepál és India, ahol a maoista felkelők a helyi nyelveken folytatják forradalmi propagandájukat (és csakis végső esetben hindi vagy nepáli nyelven). Másképp szólva, a világimperializmus a saját birodalmi önelégültsége miatt – azaz azért a meggyőződéséért, hogy minden hivatalos iratot kötelezően lefordítanak angolra – volt kénytelen átengedni ezeket a tűzfészkeket.

A metropolis nyelveinek bojkottja (elsősorban is az angol nyelv bojkottja) a periféria forradalmi erői közötti horizontális kommunikációban – egyidejűleg egymás nyelveinek elsajátításával – ezeket az erőket kevésbé átláthatóvá teszi az imperializmus számára, és ezáltal egyben sokkal veszélyesebbé is.

A világforradalom mint a “harmadik világból” kiinduló világméretű partizánharc stratégiája hosszú távú stratégia (még a lokális méretű cselekvés számára is). A gyakorlat azt mutatja, hogy bármely fegyveres tűzfészek előkészítése hosszú időt vesz igénybe: a Chiapas-felkelés előkészítéséhez húsz–huszonöt évre volt szükség, a perui “Fényes Ösvény” gerillaharcát 20 évig készítették elő. A nepáli és indiai maoisták gerillaharcát olyan szervezetek indították, amelyek a hatvanas években alakultak az illegalitásban vagy akkor vonultak illegalitásba. A győzedelmes utcai harcokat Ecuadorban és Bolíviában olyan indián szövetségek szervezték, amelyek a hetvenes évek közepén jöttek létre. Ebből következőleg ez a stratégia egyáltalán nem felülről kezdeményezett, nem az egyik napról a másikra kitörő forradalomé, amelyről annyira szeretnek beszélni (és amit előszeretettel kritizálnak) a baloldali akadémiai tudósok nálunk és nyugaton egyaránt. Ezek az “akadémiai baloldaliak” kritikájukkal csak saját gyávaságukat, az aktív harchoz való hozzá nem értésüket és a status quo fenntartásában való önző érdekeltségüket leplezik el: többé-kevésbé szerencsésen beépültek a burzsoá társadalomba, és félnek attól, hogy bármiféle “éles mozgalom” eredményeként elveszthetik mindazt, amivel ők rendelkeznek. Ezeknek az “akadémiai baloldaliaknak” a kedvenc időtöltésük (már a burzsoá akadémiai intézetekben való szolgálat és a burzsoá folyóiratokba történő tudományos tanulmányok írása mellett fennmaradó szabad idejükben) a “tudományos konferenciák” rendezése. Ugyanakkor a világtörténelemben egyetlen esetet sem ismerünk arra, hogy tudományos konferenciák szültek volna társadalmi forradalmakat!

Jó előre meg lehet jósolni, hogy a forradalmi központoknak a kapitalista perifériára való áthelyeződésével az “új periféria” országai (a keleti tömb egykori országai) mint a félperiferiális státuszt elérők vagy azért küzdők utolsókként fognak a forradalmi harchoz csatlakozni. Egyesek azért, mert valóban sikerül elérniük a félperiferiális státuszt (ez egyelőre csak Szlovéniának sikerült). Megint mások pedig azért, mert a forradalmi mozgalom sikeres kifejlődéséhez két olyan feltétellel kell rendelkezniük, amelyek megteremtése hosszú időt vesz igénybe. E két feltétel az alábbi:

1. Generációváltásnak kell végbemennie – a történelmi küzdőtérről le kell vonuljon a forradalom számára perspektívátlanná vált “szovjet” generáció, majd ezt követően ugyanezt kell tegye az antikommunista propaganda által kamaszkorukban elkábítottak generációja, azok, akik ünnepelve fogadták a kapitalizmus eljövetelét;
2. Újból létre kell, hogy jöjjenek az ellenforradalmi természetű sztálinista bürokrácia uralma alatt elpusztított önálló, radikális baloldali ellenzéki mozgalom hagyományai.

A szerzőt egy globális szocialista forradalom perspektívája és szubjektív tényezőinek keresése foglalkoztatja. A világkapitalizmus strukturális válságát ténynek elfogadva, megoldásként a klasszikus válaszokat, így a filozófiai szinten legkidolgozottabb Történelem és osztálytudat (1923) marxizmusát hívja segítségül – koncentráltan kifejezve azt a dilemmát, hogy alkalmazható-e napjaink viszo­nyaira a messianisztikus marxizmus?

Apám emlékének

Minden bizonnyal igen. Most még nem tudható, hogy konkrétan milyen formákban fog megvalósulni, de az nagy valószínűséggel állítható, hogy gyerekeink meg fogják érni. Történelmi mércével a globális forradalomig tartó néhány évtized csak egy pillanat, vagyis ha nézőpontunk történelmi, jószerivel már benne is vagyunk. Elöljáróban leszögezem, hogy nem vagyok sem apokalipszis-, sem messiásváró, nézeteimet a szocializmus tudományos, forradalmi elméletére kívánom alapozni. Mindazonáltal, ha a politikai forradalom szubjektív feltételei – a forradalmi osztály tudatossága és szervezettsége formájában – nem teljesülnek megfelelően, az emberiség sorsa apokaliptikus véget érhet. Mészáros István, Marx és Rosa Luxemburg nyomán, úgy fejezte ki ezt a történelmi választást, hogy “szocializmus, vagy barbárság”. Teljesen osztom Mészáros aggodalmait, de úgy vélem, hogy Mészárosnál valamelyest szigorúbb determinizmussal szemlélem a világot, s ennélfogva erőteljesebb dialektikával fejezném ki magam: az emberiség fennmaradása, vagy teljes kipusztulása.¹ A forradalmi szocializmus mára nemcsak egy választható jobb létezést jelent, hanem a társadalmi létezést magát, miáltal a létezés csak mint szocialista létrejövés, csak mint egy új minőségű társadalmi lét lehetséges. Egyre világosabban látható, hogy rohamosan szűkülnek az emberiség előtti választási lehetőségek, s a szocializmus mára nem pusztán egy a számtalan lehetőség közül, hanem kényszerítő történelmi szükségszerűség. Időben felismeri-e planétánk (s benne hazánk) munkásosztálya ezt az objektív történelmi determinációt, vagy jön az emberiség s vele együtt valószínűleg a teljes bioszféra kipusztulása? Az alábbi írásban a globális szocialista forradalom – egyelőre hiányzó – szubjektív előfeltételeinek vázlatos vizsgálatára teszek kísérletet.

A világkapitalizmus strukturális válsága

A világkapitalizmus rendszere súlyos strukturális válságban van.² Mészáros e szerkezeti válság négy alapvető vonását különíti el.³

1. Egyetemes jellegű, vagyis nem korlátozódik bizonyos szférák válságára.

2. Térbeli kiterjedését tekintve globális méretű, nem korlátozódik országokra vagy országcsoportokra.

3. Időbeli kiterjedését tekintve folytonos, hosszan tartó, nem pedig korlátozott időtartamú és ciklikus, mint az előző válságok mindegyike.

4. A kibontakozás módja pedig lassú, lopakodó, fondorlatos, álcázott. A világtőke rendszere elérte növekedésének, fejlődésének történelmi határait, az ellentmondások új ellentmondásokká való transzferálása egyre erősebb és áthatolhatatlanabb anyagi korlátokba ütközik. A rendszert egyre inkább átható irracionalitás egy általános káosz felé sodorja a világot. A használati érték és a csereérték egyre élesebb ellentétbe kerül egymással, a termékek általános hasznosulási rátája erőteljesen csökken, egyre rövidebb élettartamú produktumok generációi születnek, szaporodnak az egyszer használatos áruk, melyek mind az általános pazarlás fokmérői. Ez a társadalmi reprodukcióban jelen lévő általános tékozlás, a természet kizsákmányolását, erőforrásainak kimerítését s végső soron az emberiség létének külső természeti feltételeit veszélyezteti egyre súlyosbodó ökológiai katasztrófák formájában. Ennek legsúlyosabb jövőbeli formája a világméretűvé váló klímakatasztrófa, mely közvetlenül háborúkat generálhat, és végső soron az általános gazdasági-politikai összeomlás láncreakciójának elindítója is lehet.⁴

Az általános hasznosulási ráta csökkenése a fejlett centrumországokban a tőke hasznosulását is elérte a profitráták általános szintjének csökkenése formájában. Ennek következménye, hogy a nagytőke a nemzetközi bankszférába áramol, és a monetáris terjeszkedés válik legfőbb expanziós területévé, pénzügyi függésbe vonva a kevésbé tőkeerős országokat, jelentősen kikezdve azok szuverenitását. Ezáltal a kizsákmányolás súlypontja az utóbbi évtizedekben a centrumon kívülre exportálódott. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a nemzetközi kereskedelem és pénzügyi tranzakciók képében álcázott formát vesz fel, másfelől a tőke és a munka kibékíthetetlen ellentmondása – az osztályharccal egyetemben – közvetlenül nemzetközivé válik, s a nemzetállamok közötti érdekellentét megtévesztő mezét ölti magára. Ez természetesen azzal a veszéllyel jár, hogy a különféle tőkés érdekkörök felhasználják ezen alapvető ellentmondást saját partikuláris céljaiknak megfelelően, s ideológiailag – egy velejéig hamis – civilizációs antagonizmust tulajdonítanak neki. Huntington⁵ és a Hardt–Negri szerzőpáros⁶ szándékuktól függetlenül az amerikai civilizatorikus felsőbbrendűség mítoszának megteremtéséhez járulnak hozzá, s ezzel a protofasizmus logikáját öltöztetik az “amerikai világpolitikai küldetés” szalonképes ruhájába, ahonnan a géntechnológia ma még tiltott emberi alkalmazása – természetesen a “fizetőképes kiválasztottak” számára – megnyithatja az utat a szociáldarwinizmus újjászülető ideológiája felé. A tőke logikájából eredő fenti tendencia növekvő veszélye korántsem elhanyagolható.

A világtőke mint önmagát túlélt gazdasági alap teljes mértékben aláásta a jelenkori nemzetállamok egységeiből álló világméretű politikai felépítményt. “Az imperializmus jelenlegi s a történelemnek kétségkívül legveszélyesebb szakasza mindhiába kísérletezik ennek az ellentmondásnak a feloldásával olyképpen, hogy katonailag erőszakolja rá az egész világra az Egyesült Államokat mint a globális hegemón imperializmus vezető államát” – írja Mészáros.⁷ A világtőke, miután képtelen transzferálni általános válságát, utolsó nagy válságszublimációja a világméretű katonai uralom egyre közvetlenebb és egyre szélsőségesebb formája felé való haladás. Mészáros kis könyve utolsó fejezetének legfontosabb mondanivalója az emberiség jövőjéért való fokozott aggodalom: “Egy mindennél hatalmasabb nemzetállam terve, amely a tőke logikájából fakadó kényszereknek engedelmeskedve, ellenőrzése alatt tartja az összes többit, csakis az emberiség öngyilkosságához vezethet.”⁸ Mivel a tőke logikájában nincs immanens visszacsatolás, hogy fékezze az önnön rendszerét is elpusztító profithajszát, megoldást csak a tőkés rendszeren kívül kereshetünk. A végzetes pusztító erők termelőerőkké változtatását csak a világrendszer szocialistává való forradalmi átalakítása oldhatja meg.

Tőkés osztály, munkásosztály, kizsákmányolás, osztályharc

A világkapitalizmus válságának többé vagy kevésbé alapos elemzésével könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik⁹ , a szocialista forradalom szubjektív feltételeivel, vagyis a munkásosztály megszerveződésével, forradalmi osztálytudata fejlődésével, a szocialista forradalom vezetésének kérdéseivel jóval kevesebb. Ennek oka részben abban keresendő, hogy a marxizmus elmélete és gyakorlata korunkban súlyos válságon s egyúttal megújuláson megy át. Az európai despotikus, eltorzult államszocialista kísérletek szükségszerű összeomlása nyomán a marxizmus elmélete is visszaszorult, s az ideológiai vákuumot a tőke eszmei képviselői töltötték be. Magyarországon is elbizonytalanodott a marxista baloldal, sőt magukat korábban marxistának vallók (“hívők”) tömegesen tagadták meg e forradalmi elméletet, amivel objektíve cserbenhagyták a munkásosztályt. Wirth Ádám nagyszerű tanulmányban vizsgálta, hogyan próbálja meg hazugságokkal, bűvészmutatványokkal palástolni tőkés jelenkorunk nyilvánvaló osztályellentéteit az uralkodó ideológia, a társadalomelméleti irodalom.¹⁰

A polgári ideológia már évtizedek óta előszeretettel alkalmazza az osztályszemlélet nem létezővé nyilvánítását, így képviselői kitörlik szókészletükből a munkásosztály, kizsákmányolás, osztályharc kifejezéseket. A tőke logikája szerint: ha verbálisan eltüntetik a forradalom alanyát, ha elhitetik a társadalommal, hogy nincs kizsákmányolás, az ún. munkavállalókat, bérből és fizetésből élőket megfosztják osztálytudatuktól, akkor a “fenyegető” forradalom problémája részükről megoldottnak tekinthető. Sajnálatos, hogy ezt a felháborító hazugságot baloldali társadalomtudósok is átveszik.¹¹ Szalai Erzsébet elméleti modellje egy elit- és rétegelmélet kombinációja, melyben az eliten kívüliek középrétegekre és alsó rétegekre oszlanak. Szalai relativizálja Marx kizsákmányoláselméletét, elveti osztályelméletét, a munkásosztály szerinte felbomlott, minek következtében osztályharc sincs. A következőket írja: “A munkásság az újkapitalizmusban sem szerveződik osztállyá. Számomra ebből a szempontból releváns marxi elmélet szerint ugyanis az osztályelmélet lényege az osztályok küzdelmének tételezésében rejlik, abban, hogy a társadalmi változásokat a társadalmi osztályok összecsapása idézi elő. – A magyar munkásság utoljára az 1956-os forradalom idején mutatkozott meg munkásosztályként. Elsősorban akkori harcainak, a forradalmi munkástanácsok küzdelmének köszönhető, hogy az 1960-as évek elejétől kezdődően a »legvidámabb barakk« lehettünk. Eme konszolidációs folyamatban azonban megtörtént a munkásosztály felbomlása, mely (részben eme folyamat szocializációs örökségeként) az újkapitalizmus jelentette sokkok hatására sem képes újjászerveződni.” Az idézett részből kitűnik, hogy Szalai téved, amikor nem tesz különbséget a magában való osztály (Klasse an sich) és a magáért való osztály (Klasse für sich) fogalma között, vagyis osztálynak csak az utóbbit tekinti. Ez olyan természetű ontológiai és dialektikus logikai hiba, mintha egy dolgot csak akkor tekintenénk magának a dolognak, ha már elérte teljes kifejlettségét. Az egymást feltételező tőke és munka antagonisztikus ellentétére, vagyis a kizsákmányolásra épülő tőkés társadalom az egyes osztályok tudatától független, objektív létező. Az osztályok önmagában való léte a termelőeszközök tőkés magántulajdonából ered, annak a következménye. Bármelyik alapvető osztály létének megkérdőjelezése csak akkor lehetséges, ha az egész tőkés rendszert megkérdőjelezzük. Kétségtelen, hogy a jelenlegi magyar munkásosztály osztálytudatossága szinte majdnem felbomlott, morális állapotát leginkább a csalódottság és az elkeseredettség jellemezheti, szervezettsége nagyon alacsony, esetleges, de létének megkérdőjelezése – még ha az fejlett osztálytudat nélküli lét is jelen történelmi periódusunkban – a valóság súlyos meghamisítására tett kísérlet. Szalai a magyar munkásosztály letagadásával tudományos téren kapitulál a világtőke előtt, s mint magát baloldalinak valló szociológus vélhető szándéka ellenére objektíve a kapitalizmus egyik legjobb ideológusává válik azzal, hogy a fenti kijelentések az ő szájából hangzanak el.¹² Égető szüksége lenne pedig az éppen csak embrionális állapotban lévő, újjászületés előtt álló, magyar (és nemzetközi) forradalmi munkásmozgalomnak osztályharcos, bátor szociológusokra is.

A nemzetközi munkásosztály demoralizálódása történelmi léptékű. Kialakulása a revizionizmus jelentkezéséhez köthető, majd a bolsevik forradalom eltorzulásával egyre széleskörűbbé vált, a fasizmus elleni küzdelem ellentmondásaival, majd az államszocialista világrendszer gazdasági lemaradásával folytatódott, s e rendszer peresztrojkás kimúlásával érte el csúcspontját. A szocializmus megvalósításában kudarcot vallott forradalmi vezető rétegek elárulták a nemzetközi munkásosztályt, s ez az árulás napjainkban is tart.¹³ Ennek hazai politikai megfelelője a Magyar Szocialista Párt vezetése – mely magát nyíltan szociáldemokratának vallja, s teljes mértékben alkalmazkodott a kapitalista rendszerhez. Nem tud és nem akar ellenállni a globális világtőke nyomásának, privatizációs buzgalma az egyik legfőbb forrása a magyar munkásosztály demoralizá­lódásának. A másik oldalon a balos, szektás, sztálinista történelmi terhet cipelő, a kádári államszocializmust nosztalgikusan, idealizálón megszépítő Munkáspárt vezetése, mely elmulasztja az államszocializmus alapos kritikáját, miáltal határozottan eltér a marxizmustól, s anakronizmussá, történelmi kövületté válik. A szocializmus elméletének és gyakorlatának a fejlődése természetesen nem egyenes vonalú, hanem az uralkodó tendencia mindig ellentmondásokon keresztül érvényesül, a haladás örökös visszaesésekkel, elhajlásokkal terhes, de a világtörténelem menetének szükségszerűen szocialista iránya tagadhatatlan.

A burzsoázia általában vett ideológiai, morális szétesése sokkal előrehaladottabb, mint a munkásosztályé. Ha visszatekintünk a történelemben, kiderül, hogy a burzsoázia erkölcsi leépülése már a thermidor idején megkezdődött, vagyis több száz éves előtörténete van, s azóta osztálycinizmusa csak fokozódott. Lukács György Marx nyomán a következőképpen vázolja a tőkésosztály történelmi kutyaszorítóját: “A burzsoáziának e tragikus helyzete történelmileg abban tükröződik, hogy még nem végzett elődjével, a feudalizmussal, mikor már megjelent az új ellenség, a proletariátus; politikailag ez úgy jelentkezett, hogy a társadalom rendi szervezetei elleni harcot olyan »szabadság« nevében folytatta, amely a győzelem pillanatában szükségképpen új elnyomássá változott; szociológiailag abban mutatkozik meg az ellentmondás, hogy bár a burzsoázia társadalmi formája jelenteti meg először a maga tiszta formájában az osztályharcot, bár csak e társadalomban rögződik meg ez történelmi tényként, a burzsoáziának mégis minden erejével arra kell törekednie, hogy mind elméletileg, mind gyakorlatilag eltüntesse az osztályharc tényét a társadalmi tudatból…” (kiemelés: B. Gy.)¹⁴ A burzsoázia osztálytudata tehát hatalomra jutásától fogva ezen ellentmondás foglya, morális leépülése tehát történelmi léptékű, ennek ismeretében könnyebb megértenünk osztályfélelmét a proletariátus – most már valóban világméretű – forradalmától. Két jellemző példa napjainkból, melyek világos fényt vetnek arra, hogy a világtőke egyes prominens képviselői már maguk sem hiszik, hogy osztályuralmuk hosszú ideig fenntartható. “Anélkül, hogy túlbecsülnénk az ilyen ideológiai mozzanatok valóságos hatékonyságát, meg kell állapítanunk, hogy egy osztály harci ereje annál nagyobb, minél jobb lelkiismerettel hisz saját elhivatottságában, minél töretlenebb ösztönnel képes minden jelenséget érdekeinek megfelelően áthatni” (kiemelés: B. Gy.).”¹⁵ Ted Turner (a CNN fő tulajdonosa) és Soros György (pénzügyi nagybefektető), mindketten jóval világosabban látják osztályos társaiknál, hogy a világkapitalizmusnak, a magántőkések világuralmának meg vannak számlálva az évtizedei. Milliárdostársai osztályönzésén dohogva a következőket mondja Turner: “Az egész pénz ennek a néhány gazdag embernek a kezében van, és egyikük sem juttatna belőle legalább valamennyit másoknak. Ez veszélyes őrájuk nézve, és veszélyes az országra nézve is. Megérhetünk még egy újabb francia forradalmat, amikor majd egy újabb Madame Defarge nézi kötögetve, ahogyan az ilyen embereket kis ökrösszekereken kiviszik a város főterére, és zsupsz, már le is van vágva a fejük.”¹⁶ Ha eltekintünk a médiás-bombasztikus-hatásvadász megfogalmazástól, láthatjuk, hogy a felvilágosult Turner erkölcsileg, ideológiailag elvesztette szubjektív meggyőződését a jelenlegi amerikai nagytőke uralmának fenntarthatóságára vonatkozóan. Soros György jóval tovább megy ennél, s a jelenlegi tőkés gazdasági és politikai világrendszert átfogó kritika tárgyává teszi.¹⁷ Gondolatmenetének lényege a következő: a globális pénztőke mind nagyobb része válik spekulatív tőkévé ahelyett, hogy a termelésbe áramolna és ott hasznosulna. Ez a spekulatív tőke teljesen amorális, nem létezik számára erkölcs, csak és kizárólag a profit, ezért kis tőkeerejű országokat, régiókat tesz tönkre, emberek millióinak okozva jóvátehetetlen károkat. A kapitalizmus mai formája a jelenlegi pályán vesztébe rohan, káosz felé tart, összeomlása elkerülhetetlen lesz. A világ vezető tőkés és politikai köreihez fordulva sürgeti egy mélyreható világgazdasági és világpolitikai reform megvalósítását. E gazdasági reformok lényege a tőkemozgásnak a jelenleginél sokkal szigorúbb világméretű szabályozása lenne, a politikai reformoké pedig a pénztőke aknamunkája következtében egyre gyengülő liberális társadalmi intézményrendszernek, a liberális államoknak és azok nemzetközi szövetségének, többek között az ENSZ-nek a megerősítése átfogó reformok útján. Soros természetesen nem forradalmár, de gyónásízű könyvében sürgős reformokat szeretne, megerősített demokratikus kapitalizmust, mert látja, hogy egyre ingatagabb és veszélyesebb a totális szabad piac elvére épülő rendszer. Soros szeretne morális tőkés lenni, de ő sem tud önként lemondani óriási pénztőkéjéről, legfeljebb háborgó lelkiismeretét nyugtatja meg adományaival: “a tőkés igazi korlátja maga a tőke” – idézi Marxot Lukács, s hozzáfűzi: “E felismerés tudatossá válása a tőkésosztály önmegszüntetését jelentené.”¹⁸ A tőkés (pozitív) önmegszüntetés gondolata honi újburzsoáziánk körében jószerivel ismeretlen. Mai szemmel “alig hihető”, hogy Owen minden vagyonát utópista társadalmi kísérleteire költötte, hogy Engels önzetlenül támogatta pénzküldeményeivel Marxot, hogy Károlyi Mihály felosztotta birtokait, Lukács György pedig a forradalmi filozófia miatt lemondott a nagypolgári életmódról, és folytathatnánk a sort. Ezek az emberek osztálydeterminációjukkal szöges ellentétben gondolkodtak és cselekedtek, osztályuk nézőpontjából irracionálisan, abnormálisan. A tőke szabályát megszegő kivételek. Erkölcsi nagyságuk azért különösen tiszteletre méltó, mert az ár ellen úszva, osztálydeterminációjukat legyőzve tudtak cselekedni.

Mindazonáltal az uralkodó burzsoázia – az egyre növekvő és egyre kevésbé elleplezhető strukturális válság nyomán – ideológiailag a felbomlás tüneteit mutatja, mivel egyre több, a maga módján tisztességre törekvő tagja mond búcsút a szakadékba rohanó osztálycinizmusnak, s próbál tétova lépéseket tenni a tőkés rendszerből való kilépés felé valamilyen reform útján.¹⁹ Az átalakulás módja szempontjából kardinális kérdés, hogy a jó szándékú reformprogramok körül ki fog-e alakulni egy felvilágosult burzsoá réteg, mellyel megköthető a történelmi kompromisszum a világkapitalizmus tervszerű felszámolására? Kérdés, hogy ez a ma még éppen csak körvonalazódó felvilágosult réteg meg fog-e erősödni, s ki fogja-e termelni politikai téren a maga “Gorbocsovát”. Ha ez a kialakulóban lévő reformkor elég sikeres lesz, akkor utat nyithat a szocializmus békés, egyedül emberi átmenetének programjához. Ez természetesen nem a tőkésosztály fent említett önmegszüntetése, hanem a nemzetközi proletariátus osztályharcának következménye lenne. Az osztályharc rendkívül változatos – a teljesség igénye nélkül: tüntetés; üzemi, ágazati, általános sztrájk; politikai párt felépítése; gazdasági és kulturális szervezetek létrehozása, fejlesztése; választásokon való részvétel vagy bojkott; ideológiai osztályharc a maga sokrétűségében stb. –, tehát nem szűkíthető le a nyílt fegyveres felkelésre és munkástanácsok alakítására, mint ahogy azt Szalai Erzsébet teszi. Szalai ne tudná, hogy tudományos tevékenysége objektíve maga is az ideológiai osztályharc része?

A kapitalizmusnak egyre alapvetőbb legitimációs területe az ideológiai osztályharc. Jelentőségére Lukács idézett munkájában már 1920-ban felhívta a figyelmet, de Ontológiájában még kiemeltebben hangsúlyozta a tőkés manipulációval szembeni ideológia fontosságának különösen gyors növekedését.²⁰ Tanítványa, Mészáros István évtizedekkel később Az ideológia hatalma című könyvével²¹ meggyőzően bizonyítja az eszmei mozzanat felértékelődését. Ha végigtekintünk e történelmi folyamaton s e tendencia egyre gyorsuló ütemén, be kell látnunk, hogy a helyes elmélet (a forradalmi eszme mint információ termelése), a munkásság osztálytudatáért folytatott harc, mára a kapitalizmus megdöntésének egyik legfontosabb harci terepévé vált.

Elmélet, osztálytudat, forradalom

Miért fontos számunkra az, hogy tudatosítsuk a tőkés uralkodó osztály ideológiai harcának végletesen kifinomult manipulatív jellegét, életünk lassú elrablását? Azért, mert minden ideológiai ármánykodás leleplezése a proletariátus létbeli forradalmának – melynek az ideológiai, tudati forradalom elválaszthatatlan része – fontos előrevitele. “Ebben a tudatért folyó harcban döntő szerep jut a történelmi materializmusnak”²² – írja Lukács. Ezzel a burzsoázia is tisztában van, s ezért igyekszik teljesen kitörölni az iskolák tananyagából, illetve tudományosságát kétségbe vonni. A marxizmus történelmi mértékű vulgarizálása, hamis leegyszerűsítése valójában a munkásosztály lefegyverzését jelentette és jelenti ma is. Csak emlékeztetőül az elmélet fegyveréről. A történelmi materializmus tudományos világnézet, a dialektikus fejlődés egyetemes, a természettörténetet is tartalmazó elmélete. “Csak egyetlen tudományt ismerünk, a történelem tudományát”²³ – állítja mély értelmű bölcsességgel Marx a Német ideológiában. Eszerint a tudományosság legfőbb kritériuma az anyagi valóság helyes megragadása, s ez nem nélkülözheti az időbeliség²⁴ , a kauzalitás, a mozgás, a fejlődés és az ezekhez elválaszthatatlanul kapcsolódó kategóriák helyes megragadását. Az igazi tudomány a valóság tudása, az igazi ismeret a valóság ismerete, az igazi logika a valóság dialektikus logikája. Egy dolog teljessége, konkrét totalitása a dolog története, a világegyetemről való reális tudás a világegyetem történetének az ismerete. A történelmi materializmus a világ forradalmi megváltoztatásának céltudatos eszköze. Egyúttal annak bizonyítéka is, hogy hiteles egyéni lét csak forradalmár lét lehet²⁵ , hiteles tudás csak forradalmi tudás lehet. A történelmi materializmus sosem veszti szem elől, hogy egyik legfőbb lényege a konkrét totalitás megragadására való törekvés és a forradalmi gyakorlat összhangjának megteremtése, lüktető, dialektikus egymásra reflektálása, amiben elmélet és gyakorlat egymást hajtja előre, de a társadalmi lét elsődlegességét mint végső anyagi feltételt a tudattal szemben sosem tagadhatja meg. Általában véve a burzsoá lét a partikularitás léte, tudománya a partikularitás tudománya, erkölcse a kisszerűség erkölcse, míg a forradalmi proletariátus léte egyetemes lét, tudása a totalitás tudása, erkölcse a nagyszerűség erkölcse. A tőkés ideológia, tudomány, filozófia nem akar a társadalom lényegébe belelátni, de ha akarna sem lenne képes arra, mert nincs birtokában a forradalmi módszernek. Általában véve a burzsoázia esztétikája az etikamentes, üres forma, a valódi rút, míg a forradalmi proletariátus esztétikája a morálisan telített tartalom, a valódi szépség. A burzsoázia és a proletariátus szembenállása ideológiai téren is totális és kibékíthetetlen, aminek a forradalmi proletariátus tudatában van, ezért küzd a burzsoázia ideológiailag oly elkeseredetten a proletárok tudatának hatalmába kerítéséért. Lukács zseniális éleslátása – az emberiség hamleti kérdésében – napjainkban élő kontextusába kerül: “…ha bekövetkezett a kapitalizmus végső gazdasági válsága, a forradalom (és ezzel együtt az emberiség) sorsa a proletariátus ideológiai érettségétől, osztálytudatától függ.”²⁶ A proletariátus osztálytudatának kérdése – mely feltétele a helyes cselekvésnek – mára az emberiség létezésének vagy kipusztulásának kérdésévé vált.

Történelem, osztálytudat, szervezet

A proletariátus minden történelmi veresége természetszerűleg demoralizálja, felbomlasztja osztálytudatát, s a forradalmi cselekvést a hiábavalóság, az utópia hamis látszatával ruházza fel. Minden történelmi vereség a proletariátus számára magában hordozza azt a tendenciát, hogy magáért való osztályból magában való osztállyá esik vissza, de ez a visszaesés csak relatív visszaesés, csak mindig az éppen adott történelmi helyzethez képest visszaesés, s a történelmi tanulságok Marx által olyannyira hangsúlyozott – társadalmi méretű – levonása után viszonylag könnyen elérheti, sőt meghaladhatja a vereség előtti szintet. Ezért fontos a történelem, a munkásmozgalom, a munkáshagyományok forradalmi szellemű ismerete, hogy a múlt kritikai feldolgozása eltávolítsa az akadályokat a jelenbeli helyes forradalmi cselekvés elől. Ennek hiánya miatt alkalmatlan például a jelenleg mély válságot átélő Munkáspárt – az elkövetett súlyos politikai hibák mellett – arra, hogy a magyar proletariátus vezető ereje legyen, mert képtelen kritikailag viszonyulni a történelemhez, eszmeileg rövidlátó, képtelen a tanulságokat elméleti fegyverré kovácsolni. A kádári rendszerbe való nosztalgikus visszavágyódás csaknem ugyanolyan retrográd és hamis, mint a Fidesz anakronisztikus nemzeti romantikája. Az MSZP szintén alkalmatlan a magyar munkásosztály vezetésére, mivel az eszmeileg teljesen kiüresedett nemzetközi szociáldemokrácia²⁷ hazai megfelelője, melynek megalkuvó, helytelen politikája nagyban hozzájárul a magyar munkásosztály további demoralizálódásához, forradalmi szelleme hanyatlásához, amivel utat nyit a jobboldali populista demagógiák előtt, mire talán legjobb példa a Fidesz új “munkáspolitikája”.

A magyar munkásosztálynak jelenleg még nincs magas eszmei szinten álló, korszerű forradalmi pártja, tehát még nincs lehetősége a hatékony, szervezett osztályharcra. Az egyre szaporodó spontán törekvések²⁸ bizonyítják, hogy eljött az ideje egy forradalmi szocialista párt mielőbbi létrehozásának. A forradalmi párt hiánya esetén az elméletnek egyfelől nincs közege a munkástömegek megragadására, másfelől nincs inspiráló, előrevivő, motiváló ereje az elmélet fejlesztése számára. A (létező) magyar proletariátus osztályharcos tapasztalatai – természetesen a mai globalizált világ nemzetközi kontextusába ágyazva – különösen értékesek lehetnének a nemzetközi mozgalom számára, mivel hazánk a nemzetközi reakció egyik centrumában van, s a proletariátus legkisebb sikere is átlagon felüli súllyal bír.

Axiomatikus, hogy a proletariátus osztálytudatának fejlődése osztályharcának következménye. Súlyos és durva leegyszerűsítés azonban az osztályharc fegyveres felkelésre való redukálása, a fegyveres harc az osztályharc csak egyetlen, bár legélesebb formája, melynek kényszerítő szükségszerűsége történelmi léptékben csökkenőben van, bár mint végső eszköz a szocializmus világméretű megvalósulásáig nem tűnik el. A Kommunista kiáltvány megjelenése óta tudható, hogy a proletariátus egyik legerősebb fegyvere szervezettsége, melynek legkifejlettebb formája a forradalmi programmal rendelkező politikai párt. A folytonosan fejlődő forradalmi program az, amiben koncentrálódik a forradalmi teória, mely a forradalmi párt közvetítésével és vezetésével terjed el a munkásosztályban és válik anyagi erővé. A forradalmi párt különleges szerepet tölt be az osztályharcban, s ezzel az osztálytudat fejlődésében, fejlesztésében, mert a párt maga az élő forradalom, a jövő szocialista társadalmának kristályosodási pontja a jelenben. Lukács “Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéshez” című tanulmányát a következőképpen indítja: “A kommunista párt koncepcióját – amelyet a legtöbb opportunista támad és rágalmaz, a legjobb forradalmi munkások viszont ösztönösen elfogadnak és magukévá tesznek – még mindig pusztán technikai kérdésként, nem pedig a forradalom egyik legfontosabb szellemi kérdéseként kezelik.”²⁹ Lukács a szervezet lényegét a következő filozófiai igényű állítással írja le: “A szervezet ugyanis a közvetítés formája elmélet és gyakorlat között. Minden más dialektikus viszonyhoz hasonlóan, a kapcsolat egyes tagjai itt is csak a közvetítésen keresztül nyerik el teljes konkrétságukat és valóságukat. A szervezetnek ez az elméletet és gyakorlatot közvetítő jellege legvilágosabban abban mutatkozik meg, hogy sokkal erősebben, kifinomultabban és biztosabban reagál az egymástól eltérő irányzatok meglétére, mint a politikai gondolkodás és cselekvés bármely területe. A puszta elméleten belül békésen élhetnek egymás mellett a legkülönbözőbb nézetek és irányzatok; ellentétük csak viták formáját ölti, s ezek nyugodtan folyhatnak egy és ugyanazon szervezet keretei között is – anélkül, hogy e kereteket szétfeszítenék. Ha azonban ugyanezek a kérdések szervezeti formában is megjelennek, akkor egymást mereven kizáró irányzatokként lépnek fel. Minden »elméleti« irányzatnak vagy véleménykülönbségnek azonnal szervezeti kérdésekbe kell átcsapnia, amennyiben nem kíván a puszta elmélet, az absztrakt vélemény szintjén megmaradni, hanem meg is akarja valósítani önmagát.”³⁰ Mint az előzőekben utaltam rá, a gyakorlat, esetünkben a forradalmi párt hiánya hozzájárulhat az elmélet ellaposodásához, kipróbálatlan téves nézetek tovább éléséhez, az ellentmondások meg nem haladhatóságához.

A forradalmi proletárpárt történelmi jelentősége – melynek hazai sürgős időszerűsége elvitathatatlan – Lukács szerint a következő: “Történelmi mértékkel mérve ugyanis a forradalom folyamata egyet jelent a proletár osztálytudat fejlődésének folyamatával. A kommunista pártnak az osztály széles tömegeitől való szervezeti különválása maga is az osztály tudatának rétegződésén alapul, feladata azonban egyben e rétegződést az elérhető legmagasabb szinten kiegyenlíteni. A kommunista párt szervezeti önállósága azért szükséges, hogy ezzel a proletariátus saját osztálytudatát történelmi alakzatként közvetlenül megpillanthassa, hogy a mindennapi élet minden egyes eseményében világosan és minden egyes munkás számára érthetően jelenjék meg az az állásfoglalás, amelyet az egész osztály érdekei megkövetelnek; így az egész osztály számára tudatossá válhat osztályként való létezése.”³¹ A fenti idézetből kitűnik, hogy Lukács a forradalmat osztálytudatosulási folyamatnak fogja fel, s nem egyszerűsíti le az államhatalom megragadásának erőszakos aktusára. Ez azt jelenti, hogy Lukács világosan érzékeli, hogy a társadalmi forradalom nem a politikai hatalom meghódításával kezdődik, hanem a tőkés rendszer keretein belüli fejlődik ki, elsősorban a forradalmi szervezet formájában, mely megteremti a politikai forradalom szubjektív előfeltételeit. Ezt a napjainkra nem jelentőségének megfelelően alkalmazott szemléletet már a fiatal Marx és Engels is magáévá tette a Német ideológiában: “A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti.”³²

Egy általános forradalomelmélet felé

Lenin forradalomelméletének lényege a politikai forradalom kivívása az államhatalom erőszakos megragadása által.³³ A politikai forradalom – a proletariátus diktatúrájának segítségével – a termelőeszközök állami tulajdonba vétele révén elindítja a társadalmi forradalmat, amely egy hosszabb, történelmi időszakon át teljesen átformálja az emberek mindennapi viszonyait, a társadalmi lét és tudat teljes spektrumát felölelve, a társadalmi reprodukció (termelés és fogyasztás) totalitásának átalakításával a társadalmi makrostruktúráktól a mikrostruktúrákig bezárólag. Lenin elméletében a politikai forradalom győzelme nélkülözhetetlen feltétele a társadalmi forradalom elindulásának, a forradalmi proletárállam teremt lehetőséget a munkásosztály politikai szférán kívüli, fokozatos, ontológiai felszabadítására a mindennapi lét síkján is. Ez a forradalommodell egy átfogó és rendkívül éles történelmi válsághelyzetet tükröz, melyben az idő sürgetése, a választható alternatívák teljes beszűkülése a domináns, s a társadalmi szükségszerűség egyúttal kényszerpálya.

Marx és Engels forradalomelméletét Lenin az adott történelmi viszonyokra sikerrel alkalmazta, de nem számolt időben azzal az eshetőséggel, hogy az adott objektív történelmi kontextus miatt – melyhez az “ostromlott erőd szindróma” is hozzájárult – a forradalom megreked, eltorzul, eredeti tartalmát elveszíti, s a forradalom szubjektív feltételeinek egyáltalán nem elhanyagolható hiánya miatt a szovjet kísérlet történelmi léptékben kudarccal végződik. Kétségtelen, hogy az objektív feltételek hatása döntő a történelem menetében, az a forradalmárok által nem befolyásolható, csak többé-kevésbé megismerhető. A forradalmi elmélet színvonala, a forradalmárok képzettsége, morális szintje, a forradalmi osztály szervezettsége, osztálytudatossága, vagyis a szubjektív feltételek összessége viszont a forradalmi osztály által fejleszthető. A munkásosztály forradalomra való felkészülése nem következik be a kizsákmányolás körülményeinek kényszerítő hatására közvetlenül és spontán módon, az osztályhelyzet nem teremt automatikusan forradalmárokat, s az objektív válság nem hoz létre automatikusan politikai forradalmat. Mindkét tényező csak determináló tendenciaként érvényesül. Ebben a folyamatban aktív, döntő szerepe a forradalmi elméletnek és gyakorlatnak van, mely a forradalmi pártban találkozik és válik a politikai forradalom szubjektív hajtóerejévé. E szubjektív feltételek tényleges fontosságuknak megfelelő kezelésével – például azzal, hogy a forradalmi szervezetnek önmagán messze túlmutató, paradigmatikus jelentősége van – a marxizmus eddig jórészt adós maradt.

Milyen legyen az általános forradalomelmélet? Meg lehet-e újítani a marxizmust úgy, hogy az eljövendő világméretű politikai forradalom felé való haladás a jelenkori társadalmak döntő többségét alkotó modern munkásosztály többsége számára is nyilvánvaló legyen? Helyre tudja-e állítani a szocializmus világmozgalma a fejlett termelőerők és az elmaradott termelési viszonyok közti gigantikus, mostanra ontológiai totalitássá váló ellentmondást? Racionálisan, ép ésszel persze senki nem akarhatja a jelenlegi emberi civilizáció elpusztítását, de a kis egyéni partikularitások, önös érdekek, hétköznapi erkölcsi lealacsonyodások atomjaiból épül fel az emberiségtől elidegenedett általános pusztító erő, s a tőkerendszer önfelszámoló mozgása, tehetetlensége olyan végeredményt szülhet, melyet egyénenként, külön-külön mindenki elutasítana.

Vázlatos forradalomelméleti hipotézisem – melyet ezennel vitára bocsátok – a következő: a politikai rendszer forradalmát, vagyis a proletariátus államhatalmának megvalósulását társadalmi forradalomnak kell előkészítenie, megalapoznia. E viszonyban a politikai forradalom a filozófiai lényeg, míg a társadalmi forradalom a konkrét totalitás. A társadalmi forradalom nem helyettesíti a politikai forradalmat, tehát nem lehet politikamentessé tenni, hanem magában foglalja, dialektikus egységben és kölcsönhatásban van vele. A politikai forradalom csúcspontja az államhatalom, a politikai rendszer új minőségbe való viszonylag igen rövid időtartam alatti átalakulása, a proletariátus forradalmi államhatalmának létrejötte, mely a társadalmi forradalmat meggyorsítja, magasabb fejlettségi szintre emeli. A társadalmi forradalom átfogja a társadalmi lét teljes spektrumát (benne a mindennapi lét teljes szférájával), a társadalmi reprodukció konkrét totalitását, vagyis a legegyszerűbb anyagi szükségletektől kiindulva a legösszetettebb szellemi szükségletekig, azok kielégítésének módjaiig, az elemi mezőgazdasági termeléstől a legbonyolultabb tudástermelésig, a legegyszerűbb interperszonális társadalmi viszonyok átalakításától a legkomplexebb globális emberi viszonyok átalakításáig bezárólag.³⁴ Ez az általános forradalomelmélet az általános emberi kultúra, a mindennapokban gyökerező társadalmi lét forradalmának elmélete egyben. Ez különösen megnöveli a szükségességét a társadalmi lét helyes konkrét totalitásának mind teljesebb feltárása iránt, hiszen legfőbb veszélyként a partikularitásban, a lényegtelen részletekben való terméketlen elsüllyedés tűnik fel. Itt egymás mellé kerülhetnek a mindennapiságban gyökerező osztálydeterminált kultúra – például az egészségmegőrzés bizonyos sajátos formái – és az irracionalitást dominánsan magukban hordozó szubjektív, önmagukba zárt, társadalmi szempontból lényegtelen cselekvésformák. Társadalmilag lényeges és lényegtelen határozott szétválasztani tudása, értékhierarchiák, preferencia-sorrendek felállításának rutinszerű készsége ebből a szempontból elengedhetetlen, mert a tévutak, zsákutcák kockázata igen nagy.

A társadalmi forradalom egyik legfőbb szerepe, hogy összeköti a társadalom mikrostrukturális és makrostrukturális (politikai, gazdasági) létviszonyait, a mikrostruktúrákban láttatja a makrostruktúrák jövőbeli megváltoztatásának szükségszerűségeit. A mindennapi lét a biológiai szükségletek önmagukban véve partikuláris kielégítésének szférája, mely mindennapi tudatot generál, domináns tulajdonsága a rendezetlenség, kaotikusság, irracionalitás, szubjektív esetlegesség, az ellentmondások tartós együttlétezése. A mindennapi lét és tudat ellentéte az egyetemes lét és tudat, amely az eddigi történelem során csak a kivételes, kiemelkedő egyéniségeknek jutott “osztályrészéül”. Sokan hajlamosak megfeledkezni azonban arról, hogy ezen egyetemességet, nembeliséget képviselő emberek léte is a mindennapiságukban gyökerezik, ezek az emberek is naponta visszazuhannak partikularitásukba, melyből a nembeliségbe való fölemelkedésért naponta újra és újra meg kell küzdeniük saját biológiai létük és abban gyökerező tudatuk korlátaival. A kivételes emberek is végső soron “csak” emberek. A társadalmi forradalom a mindennapi lét partikularitásának forradalmi leküzdése, a mindennapi lét szférájának nembeli szintre emelése, ugyanannak a mechanizmusnak tömegessé tétele, mely eddig csak a kivételes emberek mindennapjainak volt a kiváltsága.

A társadalmi forradalom a polgári demokratikus szabadságjogok nyújtotta lehetőségek kihasználása által bontakozhat ki, s bár két legfontosabb pillére az egyesülés szabadságához való jog (beleértve a politikai párt létrehozásának szabadságát) és az információs szabadság joga (beleértve a közérdekű információkhoz való hozzáférés s annak bármilyen médiában és formában történő nyilvánosságra hozatali jogát), ezeken túl alapvető területe a közösségi gazdasági tevékenységhez, illetve a termelőeszközök közösségi tulajdonához való jog. A társadalmi forradalom legkülönfélébb szegmensei végtelen pluralitásuk ellenére a politikai szférában koncentrálódnak, elősegítik a proletariátus haladását a politikai hatalom megszerzésének irányába. Ennek oka, hogy a politikai szférától elkülönülő társadalmi szférák forradalmasodási folyamatai – a tőkés politikai felépítmény és az azt tükröző tudatformák osztályuralmának következtében – sokszor elháríthatatlan, objektív akadályokba ütköznek, aminek természetes következménye, hogy a különböző, politikai szférán kívüli forradalmi törekvések közvetlenül politikai törekvésekké transzformálódnak. Egy példa ennek szemléltetésére: a fogyasztói piac tőkés manipulációja elleni ösztönös tiltakozási formákként a vásárlók különböző fogyasztói érdekvédelmi szervezeteket hoznak létre. Ezek fokozatosan felismerik, hogy mint civil szervezetek képtelenek hatékonyan fellépni a nemzetközi nagytőke ellen, vagyis a tőke elleni egyetlen hatékony, szuverén erő az államhatalom, így a fogyasztók követelései egy bizonyos ponton túl átcsapnak konkrét (még nem általános) politikai követelésekbe. (Más lapra tartozik, hogy a globális tőke a nemzetállami szuverenitást egyre agresszívebben csorbítja, melyet csak nemzetközi osztályharc és végső fázisában a proletariátus nemzetközi osztályállamának formájában lehet meghaladni.) Ez az összefüggés is rávilágít arra, hogy a társadalmi forradalom ösztönös és spontán vektorai a politikai jellegű osztályharc felé mutatnak, azzal szerves egységet képeznek, s ezáltal a proletariátus osztálytudatosodásának fontos lépcsőfokait is jelentik. Mivel a társadalmi forradalom centrumát a politikai osztályharc képezi, ezért a legfontosabb forradalmi osztályszervezet a munkásosztály forradalmi politikai pártja. Ennek hiánya jelenleg az osztályharc legfőbb kerékkötője hazánkban s nemzetközileg egyaránt. Milyen legyen hát ez a párt?

Egy általános forradalmi szervezet felé

Lukács “Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéshez” című tanulmányának egyik kulcsmondatára újra visszatérek, mert igen fontos következtetések adódnak belőle. “…a forradalom folyamata egyet jelent a proletár osztálytudat fejlődésének folyamatával…” ami elsősorban a forradalmi szervezetben realizálódik. Ha tehát a forradalmi szervezetre úgy kell tekintenünk, mint a forradalom kezdetleges, embrionális formájának fejlődésére, abból az a hangsúlyozottan jelentős következtetés adódik, hogy a forradalmi szervezet nem pusztán eszköz, hanem öncél is egyben. Itt röviden ki kell térnem a cél–eszköz viszonyrendszer dialektikus szemléletére és az egyensúly megtartására, mert bármelyik irányba való hangsúlyeltolódás a helyes iránytól való eltérést jelenthet. Ha a szervezet főleg csak eszközként funkcionál, kiüresített propaganda-hadsereggé degradálódik, a szervezet tagjai egy elvont cél érdekében tevékenykedő arctalan, határozat-végrehajtó gépezet alkatrészeivé silányulnak, miáltal maga a cél válik egyre elvontabbá és megvalósíthatatlanabbá. (Ilyen lett Sztálin alatt a bolsevik párt.) A másik szélsőség, amikor a szervezet puszta öncéllá válik, vagyis fejlődése megáll, megreked egy partikuláris szinten, utópista álmodozók szektájává válik, s szubjektív álelméletek és álcselekvések forrásaként stagnál az elkerülhetetlen széthullásig. Ha tehát a szervezet önmagáértvaló és másértvaló léte dialektikusan kiegészíti egymást, akkor egy dinamikus, hatékony szervezeti struktúra jön létre, mely entrópialeküzdő képességével ellenáll a külső és belső romboló hatásoknak, és létrejön a forradalmi szervezet tartós extenzív és intenzív fejlődése, egyre magasabb szintű makroközösséggé való átalakulása.

Ha tehát a forradalmi szervezetre önmagáértvalóságában is tekintünk, benne – mint gyermekben a leendő felnőttet – mint mikroforradalomban a leendő makroforradalmat láthatjuk. Ezzel a szervezetben mint egyediségben megjelenhet a történelmi egyetemesség, s e szemlélet következtében a szervezet tagjai mind egymásra, mind önmagukra mint a történelmi egyetemesség megtestesítőire tekinthetnek. Ez ugyanolyan felemelkedés lehet a mindennapi lét partikularitásából, mint a művészeti alkotás, s ugyanolyan katartikus és erkölcsi nemesítő hatással is bírhat. Ezzel a forradalmi szervezet nem egyike lehet a polgári politikai pártoknak, hanem “a” forradalmi közösség lesz, mely az utókor (ha lesz a jelenlegi emberiségnek utókora) figyelmét magára vonja. Az egyetemességnek ez a tudata – a “történelem szemének” motiváló ereje következtében – rendkívüli tettekre és áldozatvállalásra sarkallhatja a szervezet tagjait, s fejlesztheti ki azok képességeit. Ennek ontológiai oka, hogy mára a szocializmusért vívott harc azonossá vált az emberiség létéért vívott harccal, s az egyébként partikuláris hétköznapi cselekvést az egyetemesség szintjére emeli föl. Természetesen a döntő tényező nem az, hogy a leendő forradalmi szervezet tagjai mit hisznek vagy gondolnak magukról – bár mint szubjektív elem, az sem elhanyagolható –, hanem az, hogy a gyakorlatban helyesen fognak-e cselekedni mint szervezet, előreviszik-e a forradalmi osztályt a társadalmi forradalomban a politikai forradalom felé, vagy netán ezzel éppen ellentétes történelmi funkciót töltenek be. Itt a végső szót természetesen az utókor (ha lesz) mondhatja ki, az egyetlen kapaszkodó a cselekvők, a folyamatot belülről szemlélők számára az elmélet és gyakorlat szakadatlan, dialektikus egymásra reflektálása lehet.

A forradalmi szocialista párt és a forradalmi egyenlőség

Az egyik legfőbb cselekvési, szervezeti elvnek kell lennie, hogy: mindazoknak a céloknak és elveknek a szervezeten belül maradéktalanul meg kell valósulniuk – az adott konkrét lehetőségek és szervezeti méretek szintjén –, melyeknek a társadalom egészében történő megvalósításért a forradalmi párt küzd. A forradalmi szocialista, közösségi társadalomnak elsősorban a szervezeten belül kell létrejönnie, mivel nem lehet inkongruencia a forradalom egyes lépcsőfokai között. Ez a forradalom legfőbb identitási kérdése, ennek az elvnek a feladása előbb-utóbb machiavellizmushoz s magának a forradalomnak a feladásához vezet.

Magától értetődő, hogy a szervezet kezdetben tisztán csak politikai organizációként (pártként) működik, mivel ez a forradalmi gyakorlat lényege a makroforradalom totalitásához vezető úton. Hogyan konstituálódhat az osztályok nélküli társadalom eszméje a szervezet interperszonális viszonyaiban? A társadalmi egyenlőség eszméjének következetes érvényesítésével. Ez egy törekvést jelent a társadalmivá szilárdult – sokszor természet adta különbözőségekből származó – egyenlőtlenségek politikai módon történő kiegyenlítése irányában. A társadalmi egyenlőség egyetemes forradalmi elvének ontológiai megalapozása messze túlfeszítené e munka kereteit, egyelőre megelégedhetünk annak az előfeltevésnek az elfogadásával, hogy minden embert egyenlően megillet a létezéshez való jog, beleértve az egyenlő létesélyeket és létlehetőségeket. Mivel az emberiség jelenlegi léte egy igen komplex zéró összegű játszmaként értelmezhető, minden tőkefelhalmozás, minden hatalmi többlet mások létesélyének és létlehetőségének csökkenését, hiányát okozza. A társadalmi egyenlőség egyetemes etikai elvének a forradalmi szervezetre való konkretizálása azt jelenti, hogy általában véve senkit sem illethet több hatalom másoknál. A társadalmi egyenlőség követelménye a pártban elsősorban mint politikai egyenlőség követelménye jelentkezik, melynek meg kell akadályoznia bármiféle hatalomkoncentráció kialakulását személyek vagy csoportok kezében. A hatalomkoncentráció kezdetben általában információk koncentrációjaként és kisajátításaként jelentkezik, később anyagi erők fölötti kizárólagos rendelkezésként, még később személyek feletti rendelkezésként nyilvánul meg. Mindezen nemkívánatos folyamatok megakadályozására olyan szervezeti modellt kell megvalósítani, mely megfelel a hatalmi hierarchiamentesség követelményének, vagyis a demokrácia közvetlen módjának megvalósítását kell célul kitűzni. A közvetlen demokrácia nem univerzális gyógyír, nem a “tökéletes politikai forma” megvalósulása, hanem csak egyfajta általános politikai, jogi garancia az összesség politikai érdekének érvényesülésére. Jelenleg makroméretű gyakorlatban még sehol sem működik, elméletileg teljesen kidolgozatlan, de nézetem szerint a jövő általános s igen nagy fejlődési lehetőségek előtt álló átmeneti politikai formája az állam nélküli, tisztán erkölcsi önszabályozásra épülő társadalom felé. A közvetlen demokrácia gyakorlatának igen sok akadálya, megoldásra váró kérdése van, melyek lényege a rendkívüli erőforrásigény. Nélkülözhetetlen feltétele – a politikai, jogi feltételeken túl – az adott társadalmi entitás tagjainak a közügyek irányába történő több-kevesebb aktivitása, a résztvevők elegendő szabadideje, fejlett telekommunikációs eszközökkel, hálózattal való teljes ellátottsága. A makroszintű közvetlen demokrácia ma még csak absztrakt, alig körvonalazott elmélet, s társadalmi méretű realizálása egy hosszabb történelmi időszakot kíván, ám a megoldandó problémák sokasága nem tántoríthat el bennünket attól, hogy mindenkori adott szervezeti lehetőségeinknek megfelelően törekedjünk megvalósítására s folyamatos fejlesztésére, mivel a párt ebben a tekintetben is az össztársadalom forradalmi jövőjének előképe.

Milyen következtetések vonhatók le a fenti ideális modell gyakorlati alkalmazásának problémáiból? Hogyan oldhatjuk fel a térbeli, időbeli korlátokból adódó ellentmondásokat, megfejelve a munkásság anyagi erőforrásainak korlátaival? A munkásosztály történelmi osztályharcának egyik legfőbb, máig ható tanulsága, hogy a forradalom megvalósítására a lehető legnagyobb tudatossággal kell törekedniük a forradalmároknak, ebből következik, hogy a lehető legjobban szervezett párttal kell rendelkeznie, minek elválaszthatatlan része, hogy a forradalmi párt gerincét a mindenkori munkásosztály iránt erkölcsileg szilárdan elkötelezett, sokoldalúan képzett, hivatásos forradalmároknak kell alkotniuk. A hivatásos forradalmár életét a forradalom ügyének szenteli, átlagon felüli áldozatokat hoz a forradalom érdekében, céltudatosságból, bátorságból és kitartásból példát mutat, vagyis osztálya iránti erkölcsi elkötelezettsége a legfőbb feltétele annak, hogy annak elismert vezetőjévé váljon. Minél több morális tekintéllyel bíró, elméletileg képzett hivatásos forradalmár tagja van a pártnak, annál nagyobb esélye nyílik a hatékony működésre és létszáma, társadalmi befolyása növelésére. A professzionalitás általános követelménye időtálló üzenete a munkásmozgalom történetének. Hatalmának megőrzése érdekében a burzsoázia is egyre fokozottabban támaszkodik a képzett értelmiségre, s a korunkban tapasztalható menedzser- és technokratafizetések rendkívüli mértékű emelésével véli azt realizálhatónak. Talán nem szorul magyarázatra, hogy az amatőr, műkedvelő, spontaneista “forradalmiságnak” e totális harcban a dilettáns szerep jut, s esélye sincs, hogy valóban ringbe szálljon az osztályhatalomért folytatott küzdelemben.

Mindazonáltal melyek a legfőbb feltételei, hogy a párt által fizetett hivatásos forradalmárok közössége ne válhasson pártbürokráciává, pártoligarchiává? Ha a bernsteinizmusban és a sztálinizmusban megpróbáljuk megtalálni a lényeges közös jegyet, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy mindkét esetben az adott párt vezetése eltért a forradalom helyes céljaitól, vagyis az adott elmélet megbukott az adott gyakorlat próbakövén. Tehát elsősorban a célokban, programokban és azok gyakorlati következményeiben keresendők a párttorzulások okai, s ezek az objektív körülmények maguk alá gyűrték a morálisan gyenge személyiségeket. Ez újra felhívja a figyelmet a tudatosság, a helyes forradalmi elmélet, a dialektikus és történelmi materializmus kiemelt fontosságára. Bizonyos – egyébként többé-kevésbé minden emberben létező – negatív személyiségvonások nem kaphatnak teret, ha az objektív körülmények nem nyújtanak lehetőséget kibontakozásukra. Tehát sem Bernstein, sem Sztálin morálisan torz személyiségével döntő módon nem magyarázhatók azok az objektív torzulások, melyek a munkásmozgalom két egymás utáni hullámában végbementek.

Láttuk, hogy a közvetlen demokrácia intézményrendszere csak részlegesen és fokozatosan épülhet ki. Van-e hát objektív kritérium- és garanciarendszer, mely bizonyságot ad a pártnak mint cselekvő szubjektumnak a cselekvés helyességét illetően? Ez a munkásosztály ontológiai viszonya a világhoz, objektív osztályhelyzete, mely ontológiai kényszerítő erővel determinálja a munkásosztályt a forradalom végrehajtására. Ez a legfőbb oka annak is, hogy a történelemben egyedülálló módon ez az osztály saját, tudományos, forradalmi világnézetet fejlesztett ki harcának biztos keresztülvitelére. S újra itt vagyunk az elmélet és gyakorlat dialektikájánál. Mint látjuk, az egyik nélkülözhetetlen oszlop a tudományosság, a világról való reális ismeret, míg a másik abban rejlik, hogy az osztályharc küzdelemjellegénél fogva minden másnál világosabban kiemeli az egyén áldozatvállalásának szerepét. A forradalmárok a mindennapi küzdelmek által mérettetnek meg, hiteles pártvezetőik az osztályharc hosszú éveinek kemény erkölcsi próbatételei során választódnak ki. A történelmi példák sora bizonyítja, hogy az erkölcsi áldozatvállalás, példamutatás sokszor az egyéni élet feláldozásával járt. Az osztályharc során kialakuló kölcsönös bizalom a mindennél szilárdabb erkölcsi kötőanyag a forradalmi párt szervezetében. Ebből következőleg a munkásosztály forradalmi pártjának képviseleti demokráciája valódi bizalmon alapul, szemben a polgári pártok partikuláris hatalmi érdekektől motivált képviseleti hierarchiájával. Mindeközben a közvetlen demokrácia adott lehetőségekhez mérten történő érvényesítése a formális garancia arra, hogy a párt tagjai kölcsönösen “ellenőrzik” is egymást, ez azonban már a demokrácia egy új minősége, mely már túlmutat azon.

Versenyt futunk az idővel

A világkapitalizmus strukturális válsága – bár tempója még viszonylag lassú – egyre jobban elmélyül. Minden eddiginél robbanásveszélyesebb korban élünk, s az elkerülhetetlen összeomlás közelgő réme egyre irracionálisabb, egyre képtelenebb ideológiákat teremt, vagy támaszt fel új formákban. A manipuláció totálissá vált, látszólag bármit és bárminek az ellenkezőjét be lehet bizonyítani, mindennek egyetlen kritériuma, hogy elegendő pénz és hatalom álljon rendelkezésre. A “nagy varázserő” – a különféle válságelemek “eltüntetésének”, transzformálásának képessége – azonban kimerülőben van, s a világméretű ösztönös kapitalizmusellenesség futótűzként terjed. Egyre több elméleti szakember számára nyilvánvaló, hogy a marxizmuson kívül a horizonton egyetlen olyan elmélet sincs, mely rendszerszerű összefüggéseiben képes lenne valódi alternatívát nyújtani a súlyos válságban lévő kapitalizmussal szemben. Az utósztálinista despotikus szocialista kísérlet összeomlása megteremtette a feltételeit a marxista, forradalmi szocialista elmélet soron lévő megújítása előtt. A világ szocialistáira kikerülhetetlen történelmi felelősségként hárul ezen óriási, végtelenül komplex elméleti feladat helyes megoldása.³⁵ Versenyt futunk az idővel. Az elavult tőkés társadalmi lét növekvő gyorsasággal száguld a káosz, a szétesés felé, s ha a forradalmi osztály társadalmi tudata nem képes olyan fejletté és általánossá válni, hogy a világ munkásosztálya még az összeomlás előtt határozottan és helyesen cselekedjen, már késő lesz, mert visszafordíthatatlan, öngerjesztő negatív folyamatok indulhatnak be, amely az emberiség apokaliptikus pusztulását okozhatja. A tudományos törvényszerűségekkel és mindazzal, ami belőlük következik, nem lehet vakon, büntetlenül szemben haladni. Nem bízhatjuk sorsunkat, gyerekeink sorsát a szerencsés véletlenre.

“Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll –
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.”

József Attila

Jegyzetek

¹ Mészáros István: “Socialism or Barbarism”. Monthly Review Press, New York, 2002. Magyarul: Szocializmus, vagy barbárság – mint történelmi alternatíva. Napvilág Kiadó, 2005, ford.: Csala Károly. “Ha módosítanom kellene Rosa Luxemburg drámai szavait azon veszélyek láttán, amelyekkel mostanában nézünk szembe, annyi megszorítást kellene hozzátennem a »szocializmus, vagy barbárság«-hoz, hogy »barbárság, amennyiben szerencsénk van«, mivel a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kipusztítása. És annak a bizonyos harmadik lehetőségnek a világa, ott, túl a »szocializmus, vagy barbárság« alternatíváján, csupán a csótányoknak lenne megfelelő, amelyekről az hírlik, hogy a halálosan magas szintű nukleáris sugárzást is képesek elviselni. Ez az egyetlen racionális jelentése a tőke harmadik útjának” (p. 92–93.).

Az Eszmélet szerkesztői felhívták a figyelmemet arra, hogy a félreérthetőség elkerülése végett pontosabban határozzam meg az általam vélt hangsúlybeli különbséget Mészáros alternatívái és az enyéim között. Mészáros két fő alternatívája az emberiség létezésének szférájában van, s csak harmadik lehetőségként jelenik meg a végső kipusztulás, ám a barbárság második alternatíváját mindjárt zárójelbe is teszi a “ha szerencsénk van” feltétellel, melynél a véletlen kategóriája csak egy igen speciális, nagyon sajátos szűk utat enged meg. Ez relatíve felértékeli a harmadik alternatíva erősségét, de nem annyira, hogy egyenrangú legyen az elsővel, a szocializmus kényszerítő szükségszerűségével. Tehát az én olvasatomban a szocializmus erős alternatívájával a barbárság véletlennel teljesen legyengített és a végső kipusztulás látensen tagadott, vagyis nem egyenrangú alternatívái állnak szemben. A második alternatíva – számomra logikailag zavaró – tételezése megakadályozza Mészárost, hogy a kérdést a maga ontológiai tisztaságában tegye fel. Mindezekből következik, hogy bár nézeteim valószínűleg szinte minden releváns kérdésben azonosak Mészároséival, úgy vélem, hogy az emberiség végső kipusztulásának gyakorlati veszélye közelibb és valószínűbb eshetőség, mint ahogy a kérdéses alternatíva fogalmi kifejezéséből Mészárosnál kiolvasható. Nézetem szerint a végső kipusztulás veszélyének ontológiai ténye minden eddiginél szélesebb körben és gyorsabban forradalmasítja majd a tömegeket, s a globális szocialista forradalom elindítója és egyúttal legfőbb hajtóereje lesz. Számos olvasónak jelentéktelennek tűnhet ez a fent említett hangsúlybeli különbség, ám e leheletfinom distinkció – a véletlen–szükségszerűség dialektikája és a determinizmus problémakomplexuma közvetítésével – a társadalmi cselekvéshez vezető következtetésekben, a forradalmi programban konkretizálódva akár jelentős különbségeket is eredményezhet. A leglényegesebb tételmondatban azonban teljesen egyetértek Mészárossal: “…a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kipusztítása” (p. 92.).

² Mészáros István: Beyond Capital. Merlin Press, London, 1995. Part Three: Structural Crisis of the Capital System (p. 521–870.). (Tizenegy év telt el Mészáros “magnum opus”-ának első megjelenése óta, melyet sokan a Tőke jelenkori update-jének tartanak. Számos nyelvre lefordították, spanyolul már több kiadást is megért, úgy tűnik Dél-Amerikában igazi társadalomtudományi bestsellerré vált. Óriási szégyen a magyar tudományos és kulturális közéletre nézve, különös tekintettel a könyvkiadókra, hogy – bár ott lenne a helye a hazai köz- és iskolai könyvtárak polcain – még mindig várat magára a magyar megjelenés.)

³ Mészáros István: Kortársunk, Marx – és globalizációs koncepciója. Ezredvég, 2005. november.

⁴ David Stipp: The Pentagon’s Weather Nightmare The Climate could change radically, and fast. That would be the mother of all national security issues. Fortune, 2004. február 9. – A fenti cikket ismerteti Bihari László: A Pentagon tanulmánya a klímakatasztrófáról, Rapid változás akár 20 éven belül – permanens háborúk. Népszabadság, 2004. február 10., továbbá: A Pentagon a hidegre készül, A globális éghajlatváltozás fegyveres konfliktusok kiváltó oka lehet (nem szignált szerző), Népszabadság, 2004. február 11. Ez utóbbi cikkből: “Az amerikai katonai vezetőket aggasztja a klímaváltozás – derül ki abból a jelentésből, amelyet a védelmi tárca a főként gazdasági témákkal foglalkozó Fortune magazinnak adott ki. A hangsúlyozottan hipotetikus forgatókönyvet a Csillagok háborúja agg és különösen előrelátó szereplője nyomán csak a Pentagon Yodájaként emlegetett Andrew Marshall felügyelete alatt állították össze. A 83 esztendős, titokzatos szakértő több mint harminc éve vezeti a távlatilag stratégiai veszélyeket szemmel tartó, szigorúan a háttérbe húzódó csoportot. Állítólag ő áll a ballisztikus rakétákat elhárító fegyverrendszer terve mögött is.”

⁵ Huntington, Samuel Phillips: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.

⁶ Michael Hardt–Antonio Negri: Empire. Harvard University Press, Boston, 2000.

⁷ Mészáros István: Kortársunk, Marx – és globalizációs koncepciója. Ezredvég, 2005. november. – A német fasizmus politikai létrejöttének eszmetörténeti előzményeihez: Lukács György: Az ész trónfosztása. Magvető Kiadó, Budapest, 1978. “Ennek a könyvnek egyik alaptétele: nincs »ártatlan« világnézet. Semmiféle vonatkozásban nincs ilyen világnézet, de különösen nincs problémánkra vonatkozóan, mégpedig épp filozófiai értelemben: az ész mellett vagy az ész ellen való állásfoglalás eldönti egyúttal egy filozófiának mint filozófiának lényegét, a társadalmi fejlődésben betöltött szerepét” (kiemelés: B. Gy.) (p. 11.). Lukács e művének az ad különös aktualitást, hogy minél közelebb kerülünk a kapitalizmus általános összeomlásához, a tőke egyre következetesebb logikával hozza létre az álcázott, egyre megtévesztőbb fasizmusmegalapozó ideológiákat.

⁸ Mészáros István: Szocializmus, vagy barbárság – mint történelmi alternatíva. Napvilág Kiadó, 2005. (p. 104.)

⁹ A burzsoázia elmélyülő ideológiai válságát mutatja, hogy általános kortünetté, szinte divattá vált a kapitalizmuskritika, hangzatos címek röpködnek, de a forradalmi lényeg megragadását, a szaktudományos részeredmények közötti alapvető összefüggések koherens, filozófiai mélységű s nem utolsósorban gyakorlati jelentőségű elméletté olvasztását tükröző művet alig-alig találhatunk. Ennek egyik legfőbb oka, hogy hiányzik belőlük a valódi forradalmi szellem, a materialista dialektika helyes alkalmazása, mely nélkül lehetetlen egyetemes érvényű elméletalkotás. E tekintetben Mészáros munkái minden bizonnyal korszakos jelentőségűek.

¹⁰ Wirth Ádám: Hová lettek az osztályok?. Ezredvég, 2001. május.

¹¹ Szalai Erzsébet: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság. Népszabadság, 2004. április 30., lásd még: Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula Kiadó, Budapest, 2001. (p. 248–259.) – A félreértések elkerülése végett sietek leszögezni, hogy nagyra értékelem Szalai Erzsébet empirikus szociológiai kutatásait, illetve baloldali, szocialista politikai megnyilvánulásait, de mindezeket sajnos zárójelbe teszi elméleti következetlensége. Ígérem elsők között fogom méltatni, ha a szóbanforgó kérdésben valóban forradalmi álláspontra helyezkedik.

¹² Krausz Tamás bár nem az osztálytudatosság, hanem a munkamegosztásbeli átstrukturálódás tekintetében, a következőképpen értékeli Szalai állításait: “Ha nincs munkásosztály, akkor a neoliberalizmus teljesítményét abszolutizáljuk (kiemelés B. GY.), hiszen a gépi nagyiparhoz kötődő munkásosztály felszámolódását azonosítjuk magának a munkásosztálynak a felszámolódásával, miközben a XX. század utolsó harmadában szétbomlott nagyipari munkásság újrastrukturálódása éppen napjainkban megy végbe, aminek empirikus elemzése Kelet-Európában még éppen csak elkezdődött.” Beszélgetés Szalai Erzsébet könyvéről az Eszmélet Baráti Körben 2001. március 4-én. Eszmélet, 54. (p. 94.) – Egy helyes (forradalmi) szociológiai szemléletű és módszertanú munka: John Westergaard–Henrietta Resler: Osztály egy kapitalista társadalomban. Gondolat, Budapest, 1985.

¹³ A történelem során igen sokszor előfordult, hogy az elnyomott osztályok forradalmi felkeléseit a megmozdulások egyes vezetői vagy vezető rétegei a legkülönfélébb módokon elárulták. Engels szinte történészi részletességgel foglalkozik az osztályharcok történetével A német parasztháború című munkájában, mely igen alkalmas e probléma szemléltetésére. Ezzel csak azt szándékozom jelezni, hogy a forradalmi mozgalom demoralizálódása nem a munkásmozgalom kizárólagos sajátossága, hanem általánosabb történelmi mozgástörvények fejeződnek ki benne, s megismerésük alkalmas lehet fontos vezetéselméleti következtetések levonására. Mindazonáltal az objektív folyamatok túlzott mértékű etikai megokolása súlyos történelmi tévedések forrása lehet.

¹⁴ Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971 (p. 292.). (Lukács az idézett tanulmányt 1920-ban írta, és 1923-ban jelent meg először önálló kötetben Berlinben.)

¹⁵ Lukács György: i. m. (p. 299.)

¹⁶ Hans-Peter Martin–Harald Schumann: A globalizáció csapdája. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998 (p. 266.).

¹⁷ Soros György: A globális kapitalizmus válsága. Scolar Kiadó, Budapest, 1999, illetve: Soros György: A nyílt társadalom, avagy a globális kapitalizmus megreformálása. Scolar Kiadó, Budapest, 2001.

¹⁸ Lukács György: i. m. (p. 295.)

¹⁹ The Corporation (2004) (Dokumentumfilm. 140 perc). Rendezte: Jennifer Abbott és Mark Achbar, Független Média Kiadó, 2005.

²⁰ Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. Magvető Kiadó, Budapest, 1976. I. Történeti fejezetek (p. 40.). Lukács figyelmeztetése mit sem vesztett időszerűségéből: “A modern nyugati szociológia mind energikusabban fejlődik a tömegek társadalmilag tudatos manipulálásának általános elmélete felé. Karl Mannheim már harminc évvel ezelőtt (kb. 1930-as évek második felében – B. Gy.) tudományos módszert próbált kidolgozni ebből a célból; (…) – …a mai tudomány nemcsak egyszerűen tárgya az általános manipuláció felé tartó ellenállhatatlan társadalmi fejlődésnek, hanem aktívan részt vesz ennek kiformálásában és általános megvalósításában. Nem volna helyes, ha ezt az aktív szerepet a szociológiára és a gazdaságtanra korlátoznánk, hiszen a fordulat talán a politikai elméletben és gyakorlatban a legvilágosabb. – (…) az utóbbi évtizedekben bizalom ébredt az iránt, hogy a tömegeket korlátlanul lehet manipulálni.”

²¹ Mészáros István: The Power of Ideology. New York, University Press, 1990.

²² Lukács György: i. m. (p. 301.)

²³ MEM 3. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1960. (p. 20.)

²⁴ “Az idő a rend keretét adja a térnek, strukturálja azt. A valós idő egységes ritmusa folytonosan ismétlődő viszonyítási pontokat ad számunkra, a mikro és makro létesemények kaotikus halmazát összefüggő történéssé, történelemmé integrálja. A dolgok története jelentheti a realitást, a valóságot, a lét teljességét, szintézisét a keletkezéstől (a létfeltételek megteremtődésétől) az elmúlásig (a létfeltételek megszűnéséig), míg a dolgok pillanatnyisága a létfolyamat egy kiragadott »szeletét«, a maga partikuláris, analitikus elvontságában, mely a létezésnek eme pillanatnyi darabja az irrealitás hordozója, a bizonytalanság megtestesítője.” – Bartók Gyula: Mi az anyag? (Természetontológiai bevezetés egy forradalmi társadalomontológiához), kézirat.

²⁵ Csíkszentmihályi Mihály: Flow, az áramlat. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997. A kapitalizmus megfosztja az egyént élete valódi átélésének élményétől is, s helyébe egy hamis, valódi identitásától megfosztott, minden léteseményt pótlékokkal helyettesítő, boldogtalan létet ad. Csíkszentmihályi munkája a személyiség szubjektív forradalmasításának kézikönyve, az egyéni tudat önfelszabadításának fontos gyakorlati-módszertani összefoglalása.

²⁶ Lukács György: i. m. (p. 303.)

²⁷ Norbert Seitz–Hermann Glaser: Víziók és utópiák az Agenda-korszakban. Ezredvég, 2005. november. Az interjú világos bizonysága a német szociáldemokrácia mély intellektuális válságának.

²⁸ A MARKSZ (Magyar Reformkommunisták Szövetségének) létrejötte győri központtal, a Munkáspártból (új nevén: Magyar Kommunista Munkáspárt) kivált “lázadók” önálló párttá alakulása Magyarországi Munkáspárt 2006 néven, a Comrade-csoport feltűnése az interneten, a Hétköznapi Csalódások nevű pécsi anarchokommunista együttes növekvő sikerei jelzésértékűek. Ezeken túl joggal feltételezhető, hogy számos kisebb-nagyobb csoport is létrejött az utóbbi időben, melyek még nem léptek a szélesebb nyilvánosság elé.

²⁹ Lukács György: i. m. (p. 602.)

³⁰ Lukács György: i. m. (p. 608.)

³¹ Lukács György: i. m. (p. 643.)

³² MEM 3. Kossuth Könyvkiadó, 1960. (p. 35.)

³³ Lenin: Állam és forradalom. Kossuth Könyvkiadó, 1973. – Marx és Engels dialektikus módszerükből következően nem abszolutizálják a politikai forradalom erőszakos útját és elméleti, speciális esetként számolnak a szocializmusba, a forradalomba való békés átmenet lehetőségével. Azonban a 19. század történelmének tanulságai alapján határozott gyakorlati célként a proletariátus diktatúrájának fegyveres úton történő kivívását tűzik ki. Lenin is elsősorban a gyakorlatra koncentrált – 1917 augusztus–szeptemberében írta fenti művét –, így érthető, hogy nem sok teret szentelt az akkoriban semmilyen aktualitással nem bíró békés forradalom elméleti lehetősége elemzésének. Mindazonáltal egyetlen helyen utal Engelsnek Az 1891-es szociáldemokrata programtervezet kritikájához című munkájára: “Engels eléggé elővigyázatos ahhoz, hogy ne kösse meg a kezét. Elismeri, hogy köztársaságokban vagy nagy szabadsággal rendelkező országokban »elképzelhető« (de csak »elképzelhető!«) a szocializmusba való békés belenövés…” (p. 98.) – ez egyben bizonysága Lenin dialektikus módszerének, vagyis nem állítható forradalomelméletéről, hogy abszolutizálná az erőszakot.

³⁴ Heller Ágnes: A mindennapi élet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.

³⁵ Leo Panitch: Renewing Socialism; Democracy, Strategy and Imagination. Westview Press, Oxford, 2001.

Az „átmenet" fogalma ideológiai kategóriává változott, amivel felül lehet írni, el lehet fedni a „posztszocialistának" nevezett korszak minden olyan jelenségét, ami e folyamat emberellenességét mutatja fel mind a Balkánon, mind másutt. Az „átmenetiség" felmentést ad az átmeneti társadalmak antidemokratizmusára, a kizsákmányolás mértéktelen növelésére.

Hogyan is jellemezhetnénk a Balkánt? Talán mint olyan régiót, melyet az Európa-erőd védelmi vonalai osztanak fel? Erre már korábban is volt példa, s azt is láthattuk, hogy a Balkán sikerrel túlélt minden, érte versengő birodalmat: talán manapság az a lényegi különbség figyelhető meg, mintha a népeket megosztó falak a birodalmon belül húzódnának, mintha a birodalom globális konstrukciójának részeit és alkotóelemeit adnák. – Olyan régió ez, ahol az elmúlt száz évben minden modern politikai formációt kipróbáltak a királyságtól a forradalmi köztársaságig, a soknemzetiségű föderációtól a nemzetállamokig és a protektorátusig, s ahol felgyorsítva, de nem sokkal több sikerrel a fenti formaváltozatok sorozata újra lepergett az előző évszázad utolsó évtizedében, a sorozatból kifelejtve a forradalmi köztársaságot, mivel helyette az érintettek saját jószántukból a bantusztáni formációt próbálgatták. Mindezek a folyamatok persze sokkal inkább a modern politikai találmányok válságát és hanyatlását mutatják, mintsem a Balkán bármely specifikus vonását. – A Balkánt jellemezzük talán úgy, mint olyan régiót, ahol a belső konfliktusok és a külső nyomás együttes erővel a földre kényszerítették a nemzeti gazdaságokat, és megteremtették az informális szektort, kitüntető szerepet juttattak a fegyverkereskedelemnek, a drog- és embercsempészetnek? Ám ez jelen világunkban aligha mondható specifikus vonásnak.

E jellemzők azonban valóban részei a mai Balkánnak: és mégsem mondhatjuk, hogy új fejezetet jelentenek a Balkán egész történetében, vagy hogy a világ más részein zajló folyamatoktól gyökeresen eltérő képet mutatnának a Balkánról. Ezek a vonások nem kizárólag a Balkánra jellemzők sem időbeli, sem térbeli értelemben. Sokkal inkább hosszú távú folyamatokra utalnak, melyek tágabb területi dimenziókat ölelnek fel: arra inspirálnak minket, hogy a jelenkori Balkánt szélesebb időbeli-térbeli perspektívába állítsuk be.

Van azonban két paraméter, mely változatlan a balkáni országok egészét illetően: a szegénység egyre kiterjedtebb, és növekszik az egyenlőtlenség. A jelenlegi politikai irányvonal apologétái azt állítják, hogy az egyenlőtlenség serkentőleg hat a gazdasági növekedésre, de legalábbis annak úgymond szükséges velejárója. A közgazdászok elmagyarázzák, hogy a tényleges egyenlőtlenség az adott társadalomnak az egyenlőtlenség iránt tanúsított toleranciáján múlik; és persze, hozzáteszik, hogy az egyenlőtlenség mindig alacsony a gazdaságilag sikeres és gazdag országokban, és magas a gazdasági bajoktól szenvedő és szegény országokban. Miközben az egyenlőtlenség növekszik a Balkán országaiban, fejlődési esélyeik egyre romlanak. Egyébként is, az egyenlőtlenség nemcsak a Balkánon növekszik: minden posztszocialista országra jellemző ez a sajátosság – akárcsak a szegénység térnyerése.

Kivétel nélkül minden posztszocialista országra jellemző, hogy 1991 után a nemzeti össztermék (GDP) visszaesett; Közép- és Kelet-Európában egészen 1994-ig csökkenő tendenciát mutatott, mígnem a 65%-ra esett vissza (1991-et véve 100-nak); aztán a trend stabilizálódott, és 1997-re kicsit meghaladta a 75-ös értéket; a balti országokban a visszaesés még meredekebb volt (1994-ben 43-as indexszel), és az 1994 utáni stabilizáció is sokkal alacsonyabb szinten maradt (1997-ben kicsivel 50 fölött állt); a volt Szovjetunióban (Független Államok Közössége) a hanyatlás még 1997-ben is tartott, amikor az index 50 körül mozgott. 1997-ben csak két olyan posztszocialista ország létezett, melynek GDP-je az 1990-es GDP-jéhez képest pozitív mutatókat produkált: Lengyelország (125,2) és Szlovénia (104,1).

Ám ennek a viszonylagos sikernek nagy ára volt; tény azonban, hogy a többi posztkommunista ország még nagyobb árat fizetett a gazdasági sikertelenségért. Az “alacsony jövedelmű szegények” aránya a népességen belül egyötödtől a szélsőséges háromötödig (Azerbajdzsánban) terjed, s csak a balti országok jelentenek kivételt (ott kisebb mint egytized). A feketegazdaság részaránya mindenhol magas, bár az erre vonatkozó adatok szórványosak és megbízhatatlanok.

A társadalmi egyenlőtlenség növekedése minden posztszocialista országra jellemző tünet – beleértve a Balkánt is. A Gini-együttható mozgása magáért beszél. Szlovénia meg tudta fékezni az egyenlőtlenség felfutását, ami a GDP szempontjából marginális eset – és ennek ellenére is lehagyta Dániát 1994-ben, és az egyenlőtlenség társadalmi ollója tovább nyílik.

A gazdasági növekedés, legalábbis Szlovéniában, egyértelműen a dolgozók rovására érhető el – valamint azokéra, akiknek esélyük sincs a munkavégzésre, azaz a munkanélküliek kárára. Igaz ugyan, hogy a posztszocialista országok egyszerűen csak felzárkóznak ahhoz a folyamathoz, amely a “fejlett” centrumországokat néhány évtizede már elérte.

Ezeket a folyamatokat rendszerint úgy könyvelik el, mint az “átalakulás árát”. Ez azonban nagyon helytelen, hiszen ha egy ország társadalmi struktúrája megváltozott, akkor az új társadalmi struktúra az, ahová az “átalakulás” eljuttatta. A kisebb arányú egyenlőtlenségből és kisebb szegénységből a súlyosabbak felé vezető átalakulás “ára” az a sok áldozat, akik egyébként nem pusztultak volna el, azok az oktatási formák, melyek egyébként továbbra is elérhetők lettek volna a lakosság széles körei számára, és azoknak a gyerekeknek a szerencsétlen gyermekkora, melyet éhezés és nyomor jellemez… Helyesebb lenne tehát következményekről beszélni.

A változások “áráról” beszélni leegyszerűsítés, hiszen félrevezetően azt sugallja, hogy az “átalakulás” szerencsétlen következményei egyfajta “befektetésként” értendők, melyek kvázi automatikusan “visszafizetődnek” valamikor a jövőben. A legfontosabb probléma a munkanélküliség: ez legalább három, különböző természetű folyamat eredménye. Az egyik folyamat a társadalmi dominancia tekintetében bekövetkezett változás: az uralkodó osztályokat már nem kényszeríti a teljes foglalkoztatottság kötelezettsége. A másik folyamat a neoliberális globalizáció politikájából fakad: a “nemzetgazdaságok” arra kényszerülnek – a legváltozatosabb nemzetközi nyomásgyakorlás és eszközrendszer révén –, hogy a világpiacon “versengjenek”. A harmadik folyamat az ún. harmadik “ipari forradalom”, ami társadalmi osztályok egészét teszi “fölöslegessé”. Mindezek együttes következménye a jelenlegi munkanélküliség, ami minden posztszocialista országban jelen van, némelyikben pedig – és a balkáni országok ide tartoznak – egyenesen olyannyira drasztikus, hogy a jelenleg munka nélkül tengődők jelentős hányada nem is fog visszakerülni a foglalkoztatottak világába.

Az egyenlőtlenség nem maradhat elszigetelt társadalmi jelenség. Közvetlen kapcsolatban van olyan komplex társadalmi dimenziókkal, mint amilyen a társadalom-egészségügy és a születéskor várható élettartam. Azokban az országokban, ahol az egyenlőtlenség mértéke kisebb, magasabb a várható élettartam is. De ami még ennél is fontosabb, az az, hogy a viszonylagos szegénység trendjei korrelálnak a várható élettartam változásaival.

Egy adott társadalom jólétének megbízható mutatója a népesedési ütem. A balkáni államokban ez negatív: ugyanakkor jellemző, hogy a Balkánon nem a halálozási ráta növekedése, hanem a születési ráta csökkenése eredményezi a negatív trendet. Kivételt képez viszont Románia és Bulgária, ahol együtt hat a növekvő halálozási arány és a csökkenő születési ráta.

A fentiek következményeképp a populációs trendek negatív képet mutatnak a Balkánon – a többi posztszocialista országhoz hasonlóan. Az összehasonlító adatokat tekintve azt mondhatjuk, a balkáni államok még elég jól is állnak ebben a tekintetben.

Úgy tűnik, hogy általában a balkáni országoknak nehézséget okoz a “szociális háló” vagy szociális kohézió biztosítása. Kevésbé tudományosan szólva, a társadalmi szolidaritás meglehetősen gyenge lábakon áll – és ez nemcsak a jóléti állam intézményeire vonatkozik, hanem más, hosszú távú szociális mechanizmusokra is, mint például a nagycsalád, a szomszédok, a különféle közösségek, a helyi, a szakszervezeti és az életkor szerint szerveződött csoportok… Az optimista megközelítés itt a hagyományos struktúrák széteséséről és “modernizációról” beszél.

Az ún. “premodern” hálózatok gondját viselték azoknak, akik ideiglenesen vagy véglegesen kívül rekedtek a “produktív munka” szféráján, tehát eltartották a betegeket, a munkanélkülieket stb. Ma már nemcsak a hagyományos formák vannak kiveszőben a Balkánon, hanem erőteljesen újradefiniálták a produktív munka fogalmát is: csak az számít ide, ami a tőkefelhalmozást segíti elő. Persze azonnal hangsúlyoznunk kell, hogy a jelenlegi intézményi felállásban a háztartásban végzett munka nem felel meg ennek a kritériumnak.

A “premodern”, ma már eltűnőben lévő összefüggések között a társadalmi szolidaritásnak ezeket a dimenzióit a klasszikus viszonos csere biztosította. De minden társadalomban van két olyan csoport, melynek társadalmi hozzájárulása csekély vagy éppen nagyon speciális, és semmiképp sem fér bele a “produktív munka” modern definíciójába: ebbe a két csoportba a nagyon fiatalok és a (nagyon) öregek tartoznak. Hagyományosan ezt a két társadalmi csoportot a generációk fölötti vagy késleltetett csere révén integrálták a közösségek: amit gyermekkoromban én a szüleimtől kaptam, azt majd gyermekeimnek adom tovább; segítem idős szüleimet, és remélem, gyermekeim majd támogatnak engem, ha én megöregszem… A “premodern” társadalmi formák eltűnésével összeomlott ez a mechanizmus: a gyerekek problémáját könnyen meg lehet oldani azzal, hogy egyszerűen nem is hozzuk őket világra; ám az öregek már súlyosabb problémát jelentenek, és szükségessé teszik a “nyugdíjreform” bevezetését.

És hát még a fiatalokkal sem olyan egyszerű a dolog: nem csak a születési ráta hanyatlik, oda kell figyelnünk a fiatal korcsoportoknak a felnőtt társadalomba való fokozott integrációjára is: az oktatási rendszerek egyre jobban a versenyre és a kiválasztásra épülnek, és egyre kizárólagosabban a társadalmi osztályok újratermelésének célját szolgálják.

A társadalmi szolidaritás mindkét formája – a “viszonossági csere” horizontális és a nemzedékek közötti, “késleltetett” vertikális dimenziója – komolyan megrendült a Balkánon, akárcsak a többi posztszocialista országban. Az ún. “átmeneti országok” közös fejlődési trendjeit a következőkben összegezhetjük:

– a gazdasági tevékenység visszaesése,

– a munkanélküliség növekedése,

– a munkanélküliség növekedése a fiatalok körében (az iskolai lemorzsolódás következtében is),

– az életszínvonal csökkenése,

– a szegénység felerősödése,

– az értékrend változása (az individualizmus elterjedése),

– a bizonytalan sorsú társadalmi csoportok kialakulása (fiatalok, munkanélküliek, szegények).

Fentebb már említést tettünk a munkanélküliségről és a szegénységről, és érintettük a fiatalságnak mint újonnan felbukkant “kockázati csoportnak” a megjelenését.

Ha nem következik be radikális változás, akkor a fiataloknak a jövőben még a mainál is jelentősebb kockázatokkal kell megküzdeniük. Nem ad okot optimizmusra, hogy a középiskolás korú népesség nagy arányban marad ki a középfokú oktatásból (lásd például a Bulgáriában mért 40%-os vagy a horvátországi 34%-os arányt).

Tény, hogy még a posztszocialista országok között is a Balkánon a legalacsonyabbak a beiskolázási adatok a 6/7–14/15 évesek korcsoportjaiban. A GDP-nek a közoktatásra fordított százalékos aránya alacsony és stagnál – legalábbis egyes országok esetében (Albánia, Bulgária).

Általánosságban elmondhatjuk tehát, hogy a balkáni társadalmak a viszonossági csere (a közösségi szolidaritás kapcsolatai) és a késleltetett csere (a nemzedékek közötti szolidaritás) tekintetében egyaránt visszaesnek. Ez viszont súlyos társadalmi anomáliákat okoz, melyeknek legpregnánsabb következményei a növekvő társadalmi egyenlőtlenség és súlyosbodó szegénység egyfelől, másfelől pedig a nemzedéki alapon formálódó új “kockázati csoportok” megjelenése – vagyis a fiatalok és az öregek, illetve a munkanélküliek (a tartósan, illetve az ideiglenesen munka nélkül maradtak) hadai.

A társadalmi kohézió mely mechanizmusai maradnak fenn? Mára a csere legjellemzőbb modern formája a generalizált árucsere lett. Már öt évszázad telt el azóta, hogy a kapitalista termelési mód a történelem színpadára lépett, úgyhogy nem lehetünk igazán meglepve. Vagy mégis?

Vagy inkább egyet kell értenünk azokkal, akik szerint ez csak ideiglenes és lényegileg jótékony hatású sokk, a Balkánt végre megérintő “modernitásnak” amolyan mellékhatása? Ám akkor azt is mondhatjuk, hogy a “modernitás” oda érkezik, ahonnan történetileg elindult – Nyugat-Európába. Hiszen Nyugat-Európa gazdag és fejlett országait ugyancsak sújtja a “társadalmi kötelékek” lazulása, azaz a szolidaritás mechanizmusainak eltűnése, az emberi élet esszenciális aspektusainak áruvá válása. Ez a veszély olyan fenyegető, hogy Pierre Bourdieu felszólított arra, harcoljunk “a civilizáció megsemmisítése ellen”.

Az a benyomásunk keletkezhet tehát, hogy a Balkán – akárcsak az egész világ – a jelenlegi globális folyamatok foglya: ezek a folyamatok beszippantják a világrendszer periferiális és félperifériás régióit, melyeknek a Balkán csak egyike. Ami viszont mégis csak a Balkánra jellemző sajátosság, az abban a sajátos ideológiai formában keresendő, melyben ezek a folyamatok végbemennek, s mely elsődlegesen meghatározza, hogyan reagál e folyamatokra az adott régió: a Balkánnal kapcsolatban e sajátos formát legjobban az “átmenet” fogalma fejezi ki.

Igaz, az “átmenet” népszerű jelszó minden posztszocialista országban. Lényegi hatása mindenhol azonos: elfogadtatja, normálisnak mutatja az általam fentebb vázolt folyamatokat. Amit Nyugat-Európában a “civilizációt” fenyegető fejleménynek tekintenek, azt az “átmenet” fogalmától elkábult országokban a civilizációhoz való felemelkedésként ünneplik. A Balkánon különösképpen is orientális fogalmak szerint formálódik az átmenet, s ebben meghatározó fogalom a “csatlakozás Európához” imperatívusza. Miközben “Európában és a világ más tájain egyre többen utasítják el a liberalizmus vagy barbarizmus hamis alternatíváját” , addig a balkáni népek tovább nyögik a neoliberális politika következményeit, mondván, ez a balkáni barbarizmus levetkőzésének módja. A máshol is bevett “átmenet” ideológiája és ennek balkáni – orientális színezetű változata lelkes támogatókra talált a helyi politikai osztályok bizonyos csoportjai körében, ám a jelenlegi hegemón helyzetbe e politikai osztályok csak akkor tudták magukat felküzdeni, amikor a “nemzetközi közösség” hihetetlenül ostoba képviselői, azaz a nyugat-európai és amerikai nagypolitika és nemzetközi üzlet megtestesítői, úgymond, “hitelesítették” őket.

Ebből a szempontból vizsgálva a helyzetet, azok, akik Európában nem értenek egyet Bourdieu-vel, de helyeselnek a balkáni, orientális ideológiának, valójában csak a modern Európa egyik specifikus hagyományát ünneplik. Persze, nem az orientalizmus már diszkreditálódott hagyományát, hanem a társadalmi szerződésből eredő modern demokratikus alkotmány tiszteletre méltó hagyományát.

Az “átmenet” ideológiája által felvetett probléma abban áll, hogyan lehet demokratikus politikai és társadalmi intézményeket kiépíteni olyan népek körében, melyeknek semmiféle politikai kultúrájuk nincs. Mivel a demokratikus kultúrát csak a demokratikus intézmények évszázadokig tartó használata során lehet elsajátítani, a vállalkozás ördögi körbe szorul. Ez a probléma korántsem új Európában, és éppenséggel civilizációs és kulturális kérdésként merült fel:

“Pour qu’un peuple naissant put gouter les saines maximes de la politique et suivre les règles fondamentales de la raison d’Etat, il faudrait que l’effet put devenir la cause, que l’esprit social qui doit être l’ouvrage de l’institution présidant à l’institution même, et que les hommes fussent avant les lois ce qu’ils doivent devenir par elles. (Jean-Jacques Rousseau, Le contrat social, 1762, livre II, ch. 7.) “Hogy a születőben lévő nép megízlelhesse a politika egészséges elveit, és követni tudja az államérdek alapvető kívánalmait, ahhoz arra volna szükség, hogy az ok okozattá legyen, hogy a társadalom szelleme, jóllehet csak az alkotmányból fakad, eleve felügyeljen az alkotmány bevezetése fölött, s az emberek már a törvények előtt olyanok legyenek, amilyenné a törvények által kellene válniok.” (J.-J. Rousseau: Értekezések és filozófiai levelek, Magyar Helikon, Budapest, 1978. p. 506.)

Az ördögi kört csak kívülről lehet megtörni. Rousseau bevezetett egy kiegészítő funkciót, mely a politikai intézmények kifejlesztésének masinériáját külső beavatkozással indítja el. Nála ezt a szerepet a Legislateur, a törvényhozó tölti be. A Törvényhozó, Rousseau eredetmítosza szerint, megírja a törvényeket, és a nép, le peuple, elé terjeszti őket. A nép megvizsgálja ezeket a törvényeket, és jónak találván őket, valamint azért, mert ő, a nép van felruházva a szuverenitás képességével, szabad akaratából elfogadja ezeket a törvényeket. A törvény ezen vizsgálatának, értékelésének és elfogadásának folyamatában műveli magát a nép, mely által politikai nemzetté válik. Történelmi példaként Rousseau Lükurgoszt, a “modern olasz köztársaságokat” és Genfet idézi, ellenpéldaként pedig Rómára hivatkozik. Még csak sejtelme sem volt róla, hogy valójában az acquis communautaires történetét írja.

Az “átmenet” ideológiája, mely immár a helyi intézményekben és a nemzetközi megállapodásokban materializálódott, látszólag problémátlanná teszi a jelen történelmi fejleményeit, és megbénítja a társadalmi képzelőerőt, gátolja az aktív intervenciót, viszont előnyben részesíti a “spontán” fejleményeket úgy, ahogy azok a világ hegemón erőinek kedveznek. Ha az “átmenet”-ideológia összefonódik – mint azt a Balkánon látjuk – az orientalizmus helyi alakváltozataival, akkor pótlólagos illúziót és naivitást plántál a társadalmi tudatba.

Hogy ezek a folyamatok hová vezetnek majd, ha engedjük őket szabadon, “spontánul” érvényesülni? Míg az elemzők abban egyetértenek, hogy a világrendszer válságban van, magyarázataik eltérnek egymástól. Immanuel Wallerstein szerint ez a kapitalizmus végső válsága. Andre Gunder Frank úgy véli, csak az ázsiai gazdaság kétszáz éves válsága ér véget, s ezzel együtt, következésképpen vége szakad a Nyugat végletekig misztifikált “felemelkedésének” is. Pierre-Noel Giraud úgy tartja, hogy ami eltűnik, az csak a 20. század egyik kivételes furcsasága: miközben a 20. század folyamán a világ régiói közötti különbségek drasztikusan megnőttek, a gazdag országok egymás közötti konfliktusai feltűnően csökkentek. Giraud arra számít, hogy a jövőben az alacsony jövedelmű és nagy technikai kapacitású országok (Kína, India, Délkelet-Ázsia, Kelet-Európa) egyre inkább fel fognak zárkózni a jelenlegi gazdagokhoz, s közben a gazdag országok belső feszültségei kényszerűen újra erősödni kezdenek.

Giovanni Arrighi elmélete szerint a kapitalista rendszer ciklusokban oszcillál, melyben az anyagi expanzió és a pénzügyi expanzió váltja egymást. Minden ciklust a világhatalom azon hegemóniája határozza meg, amely képes kibékíteni az államot és a tőkét. A mai ciklust, mely lassan végéhez közeledik, az USA hegemóniája jellemezi. Az Egyesült Államok még mindig politikai és katonai szupremáciát élvez, viszont a szabad tőke Kelet-Ázsiába helyeződött át. Ha a tőke és az állam újra szövetséget köt, legyenek bár különböző helyszíneken, akkor valószínűleg újra elindulhat egy tőkeciklus. Ha azonban ez nem történik meg, akkor a kapitalizmusnak befellegzett. Az új rendszer pedig vagy birodalom lesz piac nélkül, vagy piac lesz birodalom nélkül.

Ez csak néhány a lehetséges forgatókönyvek közül, ha és amennyiben a jelen meghatározó logikája a jövőre nézve is érvényes marad. Momentán ez a logika lényegileg körkörös és a fennálló uralmi viszonyokat újratermelő jellegű. A Világbank a közelmúltban kitűnő példáját adta ennek a logikának: egyértelműen kinyilvánította, hogy “a dohány a globális gazdaságra nézve veszélyt jelent”. Az érvelés mögött minden bizonnyal a következő logika húzódik meg: a “globális gazdaság” olyan kontextust teremt, mely az élvezeti cikkek fogyasztását serkenti, viszont másfelől az élvezeti cikkek “veszélyeztetik a globális gazdaságot”. A napjainkban domináns logika válasza erre a jelenségre hamar megszületett: “Választanotok kell: dohányzás, vagy egészség. Mindkettőt nem kaphatjátok meg egyszerre.”

Az “élvezeti cikkek” birodalma már régóta ilyenfajta alternatívák felségterületének számít, s ezen alternatívák a célszemélyeket a civilizációs falhoz szögezik, és megfosztják a választás lehetőségétől. Most, hogy az egész világgal szembeszegezik ezt a valószínűleg “civilizációs” alternatívát: vagy biztonság, vagy szabadság és jogok”, tisztábban láthatjuk, ez az ideológiai csapda hogyan szolgálja korunk domináns “logikáját” – beleértve a mai “globális gazdaságot” is. Az ilyen alternatíva legitimálja az elnyomást, és arra készteti az alternatíva elé állítottakat, hogy a “tudás” technikájának vessék alá magukat. Ez a helyzet ideális szintézisét adja a savoir-pouvoir, azaz a hatalom és a tudás kettősének. Mint “természetest, szükségest, elkerülhetetlent” csatarendbe állítja a nagy politikai intézményekre – kezdve az állami intézményeken a nemzetközi szervezeteken át a nemzetközi para-intézményekig – jellemző, két legfontosabb – vagy inkább kizárólagos – működési módszer alkalmazását. Törvényesíti, igaz, csak “féllegális” jelleggel, az erő alkalmazását, mely egyébként jogtalan volna, és lehetővé teszi a tudás olyan, zsarnoki felhasználását, melyet másként csak emancipatorikus projektek keretei között lehetne megtenni. Mint olyan ideológiai diskurzus, melyet az egyéneknek szegeznek, a “biztonság, vagy szabadság” típusú alternatívák mindkét elemének felszámolódását vonja magával. Mint ideológia azonban, mely a jelenkori intézményekben ölt testet, mindkét fronton nyereséget hajt a nagy intézményeknek: a “szuverenitás” frontján és a represszió terén is, illetve a “kormányzatiság” és a társadalmi menedzsment terepén is.

Ezért tehát olyan stratégiákat kellene kidolgoznunk, melyek megtörik az elidegenítő alternatívák horizontját, és hatástalanítják a velük együtt járó elidegenítő folyamatokat. Ilyen kísérletekre és stratégiákra már láthattunk példákat – nem szabad elfelednünk, hogy a nyolcvanas években a Balkánon is ezek érvényesültek. Az 1980-as évek alternatív gyakorlata és diskurzusai új perspektívát nyitottak, emancipatorikus befolyást eredményeztek azon óriási jelentőségű területekre, melyek fölött korábban az ellenőrzés és a fegyelmezés technikái uralkodtak. Az alternatíva bizonyos mértékig megváltoztatta a “totális intézményeket”, és az “intézménytelenítés” számos felvilágosult, önkritikus gyakorlatára mutatott példát. Jelenleg a balkáni népeknek csak hasznára válna, ha tágabb kontextusban helyeznék el azt a tanulságot, melyet a múlt kísérleteiből, sejtéseiből és attitűdjeiből levonhatunk.

(Fordította: Baráth Katalin)

A neoliberális közgazdászok szerint a globalizáció a növekedés serkentéséveé hosszú távon a környezet minőségét is javítja. A környezetvédelemmel foglalkozók általános véleménye viszont az, hogy a negatív ökológiai hatások messze felülmúlják a pozitívakat. A globalizáció miatt kiéleződött versenyben országok sora kényszerül a környezetvédelmi szabályozás gyengítésére. A nemzetközi specializáció gyakran környezetkárosító, monokultúrás mezőgazdaság kialakulásához vezet. A gazdasági globalizáció és a jelenlegi pazarló termelési mód kölcsönösen erősíti egymást

A gazdasági globalizációt elsősorban társadalmi, kulturális és gazdasági szempontból szokás kritizálni. Az érvek szerint a globalizáció kiszolgáltatottá teszi az alkalmazottakat, lehetővé teszi a szegény országok munkásainak kizsákmányolását, a gyerekmunkát; az amerikai fogyasztói mintázatokat és a popkultúrát terjeszti; gazdasági (pénzügyi) válságokat generál; és így tovább. A globalizáció környezeti hatásairól viszonylag ritkán esik szó. ¹

A neoliberális globalizáció hívei szerint a gazdaság nemzetköziesedése környezeti szempontból is üdvözlendő, hiszen így az erőforrások felhasználása a lehető leghatékonyabb lehet. Azaz elvben csökken a pazarló energia- és anyagfelhasználás, és ezzel a környezetszennyezés is. A gazdasági jólét ráadásul mintha jótékony hatással lenne a környezet állapotára: a gazdag országok példája legalábbis ezt sugallja. A környezetvédők és az ökológiai közgazdászok egyöntetű véleménye azonban, hogy a globalizáció, a távolsági kereskedelem általában, de különösen a jelenleg formálódó szabadkereskedelmi rendszer akadályozza a (valódi) fenntartható fejlődés megvalósítását, és környezeti szempontból erőteljes kritikával illetendő. Lássuk tehát az érveket! Először azokat, amelyek szerint a globalizáció végső soron jó a környezetnek, majd azokat (az előbbinél részletesebben, mivel – mi tagadás – magam is ezekkel azonosulok), amelyek szerint a hatás éppen fordított.

A jövedelem növekedése és a környezet állapota

A jövedelem növekedése és a javuló környezeti állapot összefüggése a szegénység és a környezetrombolás állítólagos kapcsolatán, illetve más megközelítésben az ún. környezeti Kuznets-görbe létén nyugszik. Mindkét feltevésnek ugyanaz a veleje: a környezeti problémákat a gazdasági alulfejlettség okozza, és mivel a neoliberális receptek alkalmazása a gazdasági fejlődés kulcsa, a globalizáció áldásos hatásokkal jár a környezet állapotára.

Ami az első feltevést illeti, sokak szerint – miként a Világbank által publikált 1992-es nagy hatású World Development Report is állítja – “a szegény családok, amelyeknek pillanatnyi szükségleteket kell kielégíteniük, aknázzák ki a természeti tőkét azáltal, hogy túlzott ütemben irtják a fákat tűzifáért, miközben képtelenek a talaj elveszett tápanyagait pótolni” (10. o.). A fejlődő országok szegényeire ezen (egyébként a Közös jövőnkben is megtalálható) érv szerint tehát az alapvető szükségletek kielégítésének kényszere miatt rövidlátó szemlélet a jellemző. Rá vannak utalva a természeti kincsek kizsákmányolására, és nem fogják föl tevékenységük hosszú távú következményeit; vagy ha föl is fogják, képtelenek tenni ellene. Ezt az érvet egyébként sokszor éppen maguk a fejlődő országok képviselői hangoztatják, hogy ezzel próbáljanak transzfereket, támogatásokat, kereskedelmi engedményeket, hitelkönnyítéseket (amelyre a néhány esetben előforduló Debt for Nature Swap révén volt is példa) kieszközölni a fejlettebb világtól.

Duraiappah (1996) áttekintette azt a szépszámú empirikus tanulmányt, amely a szegénység és a környezetrombolás közötti összefüggést vizsgálta. Fő következtetése az, hogy a tanulmányok nem oszthatók határozottan két csoportba aszerint, hogy látnak-e vagy sem oksági kapcsolatot a szegénység és környezetszennyezés között. Tény, hogy vannak olyan szerzők, akik inkább hajlanak e kauzalitás elfogadására, hiszen találhatók erre vonatkozó adatok: számos afrikai országban a populációs nyomás és a túllegeltetés az elsivatagosodás egyik fő oka. Mások viszont határozottabban amellett érvelnek, hogy inkább a kereskedelmi, gazdasági célú környezetrombolás járul hozzá a szegénység fokozódásához. A szegényeknek ugyanis egyszerűen nincsenek meg az eszközei (szemben mondjuk egy multinacionális faipari céggel), hogy komoly károkat okozzanak a természeti környezetben, ráadásul saját jól felfogott érdekükben ezt igyekeznek is elkerülni, hiszen életük közvetlenül függhet a környezet minőségétől. Az ipari célú környezetrombolás viszont fokozhatja a szegénységet, illetve ronthatja a kiszolgáltatott emberek életkörülményeit: a folyók elszennyezése a környékbeliek ivóvizét teheti tönkre, az erdő irtása nemcsak az erdőhöz kapcsolódó “ökoszisztéma-szolgáltatások” (tűzifa, gyümölcsök, vadászható állatok² ) elérhetőségét szünteti meg, de az erózió- vagy az áradásveszély fokozódása révén a mezőgazdaságot is károsíthatja.

Mindazonáltal a tanulmányok többsége inkább bonyolult kapcsolatrendszereket tár fel, illetve intézményi, piaci kudarcok, politikai-hatalmi konfliktusok, kulturális tényezők vagy más közvetítők tükrében elemzi a szegénység–környezetrombolás összefüggéseit. Ilyen közvetítő például a túlnépesedés nyomása, ami ugyan szintén kapcsolatba hozható a szegénységgel, ám kritikátlanul mégsem azonosítható azzal. Vagy: tény, hogy Brazíliában a szegény földművesek az őserdőből igyekeznek művelésre alkalmas területeket szerezni maguknak.³ Azonban a jelenség megértéséhez szükséges tudni, hogy erre szervezett módon az állam is biztatja őket; és az országban rendkívül egyenlőtlen a földtulajdon megoszlása, hiszen húszmillió földművesnek egyáltalán nincs földtulajdona, míg a földek kétharmada a földbirtokosok kb. egy százalékáé (Gillespie, 2001, 59. o.). A szegénység okozta erdőpusztítás (ami egyébként is csak egy az erdőirtás okai közt) talán megszüntethető lenne akkor, ha a brazil kormányzat földreformot hajtana végre ahelyett, hogy Amazóniába irányítaná a nincsteleneket.

Mindent összevetve, a szegénység okozta környezeti károk hipotézise érvek és ellenérvek kereszttüzében áll, azonban nem sikerült meggyőzően bizonyítani, hogy

1. a szegénység lenne a környezetpusztítás fő oka,

2. a gazdasági globalizáció csökkentené a környezetpusztító szegénységet⁴ ,

3. még ha ez mind így is lenne, a globalizáció révén térben kiterjeszkedő és növekvő gazdasági tevékenységek okozta környezeti károk kisebbek lennének a szegénység kiküszöbölése révén megszüntetetteknél.

Legalább ennyi vitát kavart a “környezeti Kuznets-görbe” feltevése is. Kuznets 1955-ös klasszikus tanulmányában igen óvatos megfogalmazásban azt a hipotézist vetette fel, hogy a gazdasági növekedéssel a társadalomban tapasztalható jövedelmi egyenlőtlenségek egy ideig ugyan nőnek, ám egy pont után csökkenni kezdenek. Grossman és Krueger az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) előkészítő kutatásai során jutottak arra a következtetésre, hogy a környezetszennyezéssel összefüggésben empirikusan szintén tapasztalható ilyen összefüggés: a szennyezőanyag- (pontosabban a kén-dioxid-) kibocsátás az egy főre jutó GDP növekedésével együtt nő, majd (1985-ös) 5000 USD körül eléri maximumát, és onnan kezdve az egy főre jutó GDP további növekedésével csökken (lásd Grossman–Krueger, 1993 és 1995). Miután Mexikó egy főre jutó GDP-je nem volt messze az 5000 USD-től, Grossman és Krueger arra a következtetésre jutottak, hogy a NAFTA által előidézett kereskedelem- (és ezáltal jövedelem-) növekedés “környezeti osztalékot” juttatna a közép-amerikai országnak, amely így megfelelő anyagi eszközökkel rendelkezne ahhoz, hogy csökkentse légszennyezőanyag-kibocsátását.⁵

A környezeti Kuznets-görbe feltevése nagy visszhangot váltott ki. A szabad kereskedelem hívei üdvözölték mint tudományos bizonyítékát annak, hogy a szabad kereskedelem, illetve általában a gazdasági növekedés kedvező környezeti hatásokkal bír. Hiszen lehetővé teszi a környezetkárosítást csökkentő nagy összegű beruházásokat (pl. kénleválasztók építését az erőművekre) egyfelől, és általában hozzájárul a gazdaság modernizálódásához, a hatékonyabb technikák, technológiák beszerzéséhez. Többen azonban kritikával illették a koncepciót, méghozzá elsősorban az alábbi két szempontból:

– bár az elsősorban ipari eredetű kén-dioxid-emisszióra valóban felírható egy ilyen görbe, ez korántsem mondható el más szennyező anyagokról. Különösen az egyéni fogyasztás növekedésével szoros összefüggést mutató szennyezőkről (mint például a kommunális hulladékokról vagy a globális felmelegedéshez jelentősen hozzájáruló szén-dioxidról) éppen ellenkezőleg, azt lehet kimutatni, hogy emissziójuk a GDP növekedésével együtt és adott esetben azt meghaladó ütemben nő. (Függvénye a fordított U helyett J alakot ír le.)

– Grossman és Krueger a fejlett országok tapasztalataiból indult ki, és ezekben mindenhol egyre szigorodó környezetpolitikát vezettek be a hatvanas–hetvenes évektől. A kén-dioxid-kibocsátás csökkenése nem vezethető le automatikusan a jövedelem növekedéséből, hanem szigorú intézkedésekkel érhető csak el. Kérdéses, hogy a fejlődő országokban a társadalmi, politikai preferenciák éppen úgy alakulnak-e a jövedelem növekedésével, mint a fejlett világban, és elősegítik-e határozott környezetpolitikák végrehajtását.

A szegénység okozta környezetrombolás, valamint a jövedelem növekedésével javuló környezeti minőség tézisei álláspontom szerint a fenntartható fejlődés neoliberális értelmezésének sarokköveit képezik. Ennél kisebb jelentőségű, de talán említést érdemel az a nézet is, amely szintén a szabad kereskedelem áldásos környezeti hatásai mellett érvel. Azonban nem a jövedelmek növekedése, hanem az egyes államok közpolitikai szabályzóinak a kereskedelemmel együtt járó közeledése felől vizsgálja a kérdést. Vogel (1995) például amellett érvel, hogy a környezetvédők általánosan hangoztatott álláspontjával ellentétben a kereskedelem nem eredményezte a fogyasztóvédelmi vagy környezetvédelmi szabályozás lazulását a fejlett országokban.⁶ Éppen ellenkezőleg: szerinte a szabadkereskedelmi rendszer kiterjedése globálisan hozzájárult a fogyasztóvédelmi és környezetvédelmi előírások szigorodásához azáltal, hogy a fejlett országok bizonyos mértékig képesek voltak elfogadtatni saját standardjaikat a fejlődő országokkal. Más szóval a globalizáció egyfajta “civilizatorikus” hatást fejtene ki a fejlődő országokban, amelyek így fejlettségi szintjükhöz képest viszonylag magas szociális és környezeti normákat alkalmaznak. A gazdag országok képviselői többek között az efféle érvekre alapozzák azon álláspontjukat, miszerint a gazdasági globalizáció, a piaci folyamatok és a vállalatok önszabályozási törekvései önmagukban elegendőek bizonyos alapvető környezeti elvárásokat érvényre juttatni. A 2002-es johannesburgi Föld Csúcson is ez az álláspontjuk érvényesült: az Európai Unió az Egyesült Államokkal együtt utasította el a vállalatok globális szabályozására vonatkozó felvetéseket.

A gazdasági globalizáció mindezek szerint még a jelenlegi, kevéssé szabályozott folyamatai révén is képes javítani a környezet minőségén. Óvatosabban fogalmazva: ha okoz is környezeti károkat, vannak pozitív hozadékai. Ráadásul a keletkező környezeti károknak sem a nemzetközi kereskedelem vagy a multinacionális vállalatok tevékenysége az oka, hanem a hiányzó nemzeti környezetpolitika. Ne a gazdasági globalizációt hibáztassuk tehát olyasmiért, amiért nem felelős.

A gazdaság méretével kapcsolatos problémák

A környezetvédelemmel foglalkozók mindezt egészen másként látják. Kezdjük a legfontosabbal, a gazdasági növekedés ökológiai hatásaival!

A neoliberális paradigma szerint tehát a globalizáció a gazdaság növekedésének a motorja. Most nem szólunk arról, hogy vajon ez valóban így van-e; és hogy a gazdaság növekedése valóban az átlagos jövedelem (és különösen a legszegényebbek jövedelmének) növekedésében is tükröződik-e. Fogadjuk el, hogy a világgazdaság növekedéséhez a globalizáció, azaz a gazdaság fokozódó nemzetköziesedése is hozzájárul.

A gazdaság GDP-ben (a bruttó hazai össztermékben) mért növekedése elméletileg még nem lenne probléma. A GDP egy szimbólum, egy szám: nőhet akkor is, ha a gazdaság anyag- és energiafelhasználása, illetve szennyezőanyag- és hulladékkibocsátása csökken. Például az ideális “zöld piac” feltételei között, amikor a vállalatok a technológiai és szerkezeti újításoknak köszönhetően radikálisan csökkentik a környezet terhelését és felhasználását. “Anyagtalanított”, organikus, környezetbarát stb. stb. termékekkel és szolgáltatásokkal versenyeznek, amelyet “tiszta termeléssel” állítanak elő. A gazdaság egésze elmozdul a “szolgáltatásökonómia” felé; és így tovább. Analógiaként hadd hivatkozzunk a munkaerő-felhasználás és a gazdasági növekedés kapcsolatára: valaha elképzelhetetlennek tűnt, hogy további munkaerő felhasználása nélkül nőjön a gazdaság, míg a munkaerőt megtakarító technológiai fejlesztések pontosan ezt teszik lehetővé. Ugyanez elvben végbemehet a környezet vonatkozásában is, azaz nőhet a gazdaság úgy, hogy az erőforrás felhasználása és a környezet szennyezése nem változik, vagy csökken.A probléma az, hogy – mint volt róla szó – ez a “zöld piac” egyelőre teória, vagy legjobb esetben is szép remény csupán. A gazdaság növekedése továbbra is az anyag- és energiafelhasználás, valamint a szennyezés és hulladékkibocsátás növekedésével jár. Ezt az anyagátalakító képességet szokás throughputnak nevezni. El kell ismerni: a hatékonyabb technológiáknak köszönhetően egységnyi GDP-növekedés kevesebb throughputot igényel, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. De azért igényel: a hatékonyságnövekedés ellenére a világgazdaság anyag- és energiaigénye folyamatosan nőtt. Azaz a hatékonyságot az összfogyasztás növekedése ellensúlyozta: hiába fogyasztanak kevesebb üzemanyagot az autók, ha egyre több van belőlük, és egyre többet használják őket. Ráadásul a globalizáció révén a modern gazdaság az eddig még érintetlen és ökológiailag igen értékes területekről (pl. esőerdők) szerzi be anyag- és energiaszükségletét.

Ha pedig ez így van, akkor az ökológiai közgazdászok szerint a globalizáció környezeti szempontból káros, hiszen a gazdaságnak a természeti rendszerhez viszonyított mérete már így is túl nagy – ebből fakadnak környezeti problémáink.⁷ Herman Daly és az ökológiai közgazdászok arra hívják fel a figyelmet, hogy a bioszféra egy véges, nem növekvő és majdnem teljesen zárt rendszer – lényegében csak a Napból jövő energia jelenti a nyitottságát, de ez az energiaáram is véges, nem növekvő. A gazdaság viszont erre láthatólag nincs tekintettel: nyitott rendszerként működik, és folyamatosan növeli az anyag- és energiafelvételt a körülötte lévő zárt világból, és növekvő mértékben bocsátja vissza a szennyezéseket és a hulladékot. Mindeközben növekvő terheket ró az ökoszisztémákra: túlhasználja, elszennyezi, fizikailag szétdarabolja őket. A természeti rendszerek eltartó képessége, ellenálló képessége így folyamatosan csökken, miközben egyre nagyobb terheléssel kellene megbirkózniuk.

Naivitás vagy cinizmus azt állítani, hogy a gazdasági növekedés fogja megoldani a környezeti gondokat, hiszen éppen ellenkezőleg: az okozza őket. Különösen, ha a gazdasági növekedés – mint sajnos a fejlődő országokra ez jellemző – a nem éppen élvonalbeli technológiák alkalmazására, valamint a környezetintenzív gazdasági szektorok felfutására épül (intenzív, monokultúrás mezőgazdaság, bányászat, nehézipar, vegyipar, nem fenntartható erdőgazdálkodásra alapuló bútoripar stb.).

Az allokációval kapcsolatos problémák

De igaz-e ez? Fentebb láttuk, hogy Vogel (1995) – másokkal együtt – amellett érvel, hogy a fejlődő országokban a saját fejlettségi szintjükhöz képest viszonylag magasak a szociális és környezetvédelmi előírások. Hogyan egyeztethető ez össze a környezetvédők (lásd pl. Daly, 1993) nézetével, amely szerint a globalizáció nehézzé teszi a szigorú előírások érvényesítését?

Az ellentmondás csak látszólagos. Könnyen lehet, hogy a mai fejlődő országok valóban magasabb szintű munkabiztonsági, szociális, környezetvédelmi stb. standardokat intézményesítenek⁸ , mint azt hasonló jövedelmi színvonalukon az európai országok tették. Száz évvel ezelőtt vajmi keveset törődtek Európában a környezetszennyezéssel, és létezett még a gyerekmunka is. Ezt az érvet a fejlődő országok képviselői is gyakran hangoztatják: szerintük nem méltányos, hogy a fejlett világ olyan elvárásokat állít fel velük szemben, amelyeknek annak idején ők maguk nem feleltek meg, és ezzel létrehozták a globális ökológiai problémákat.

Más tekintetben ez az érv igen fontos, hiszen a jelen ökológiai válságért viselt felelősség eltérő mértékére figyelmeztet. Most azonban csak az érdekel bennünket, hogy igaz-e az, hogy globalizáció nehézzé teszi a magas szintű szabályozás érvényesítését, illetve ki tudják-e használni a vállalatok a szabályozásban rejlő különbségeket. Ebből a szempontból pedig Vogel érve szinte irreleváns: egy mai amerikai (német, japán stb.) vállalat nem a száz évvel ezelőtti, hanem a mai otthoni előírásokkal hasonlítja össze az indonéziait (romániait, brazilt stb.). Nem kétséges, hogy a kép mit mutat. A kérdés pedig nem az, hogy önmagában a környezeti normák alacsonyabb szintje elegendő vonzerőt jelent-e a vállalatok számára ahhoz, hogy termelésüket áttelepítsék a fejlődő országokba. Azok a tanulmányok, amelyek precíz statisztikai eszközökkel igyekeztek ezt a hatást kimutatni, általában arra jutottak, hogy e hatás gyenge – azonban e tanulmányok éppen arra törekedtek, hogy elkülönítsék más, adott esetben fontosabb tényezőktől (mint a piacszerzés indoka, olcsóbb munkaerő, kedvezőbb adózási feltételek stb.).⁹ Nos, ezek valóban fontosabbak lehetnek, de ettől még az áttelepülő termelés környezeti szempontból is alacsonyabb színvonalon lesz. Ökológiai szempontból az igazi kérdés tehát az, hogy a fejlődő országokba kitelepülő termelés teljesíti-e azt a környezeti színvonalat, amelyet a fejlett országokban kellene.¹⁰

A válasz e kérdésre egyértelmű nem. Néhány kivételtől eltekintve bizton állítható, hogy a fejlett országokból kitelepült vagy exportra irányuló termelés a fejlődő országokban általában alacsonyabb környezeti és szociális normáknak felel meg. Az amerikai határ mellé települt mexikói ipari körzetekben, a maquiladorákban uralkodó borzalmas szociális, emberjogi és környezeti körülményekről számos beszámoló látott napvilágot; hasonlókat lehet tudni a Fülöp-szigeteki, indonéziai és dél-kínai exportra termelő zónákról (vö. Klein, 1999, 9. fej.). Ismeretes, hogy Brazília – a környezetvédők nemzetközi tiltakozó kampányai ellenére – a kilencvenes évek folyamán többször lazított környezeti előírásain. Malajziában az exportra termelő iparágakban nem érvényesek az ország egyébként sem túl magas szintű munkajogi előírásai (Cable, 1995). Indonézia jelentős növekedést produkáló és exportra termelő bútoripara (lásd a hazánkban is népszerű bambuszbútorokat) az esőerdő fenntarthatatlan irtására épül. Az elmúlt évtizedben 100, elsősorban fejlődő ország írta át a törvényeit, sőt néha még az alkotmányát is annak érdekében, hogy külföldi befektetőket vonzzon a bányászatba (Sampat, 2003, 166. o.). Gyorsított engedélyezési eljárásokat, adókedvezményeket és hasonlókat ígérnek – a környezeti kritériumok érvényesítéséről nem lehetnek illúzióink, jóllehet a bányászat iszonyatos környezeti károkat produkál úgy helyi (pl. erdőirtás, nehézfém-szennyezés), mint regionális vagy globális szinten (kén-dioxid-, szén-dioxid-kibocsátás). Még a globalizációs sikerországnak számító és a magyarországinál magasabb egy főre jutó GDP-vel rendelkező Chiléről is kiderül, hogy gazdasága máig nagymértékben a természeti erőforrások felélésén alapul: élelmiszeripara a túlhalászáson, faipara a fenntarthatatlan erdőgazdálkodáson; a rézbányászat pedig a GDP 2-3 százalékára rúgó környezeti kárt “termel” (lásd Castells, 1997, és Sampat, 2003, 164. o.). A nigériai olajbányászat körülményeiről még a sajtó is beszámolt Ken Saro-Wiwa polgárjogi aktivista kivégzése kapcsán. És valószínűleg az sem véletlen, hogy Csernobil után a világ második legnagyobb ipari katasztrófája ugyan az amerikai Union Carbide vegyi gyárában következett be, ám nem az Egyesült Államokban, hanem az indiai Bhopalban, 1984-ben.

A gazdasági szektorok szerinti vizsgálódások szintén azt támasztják alá, hogy számos környezetintenzív iparág települt át a fejlődő országokba. Nyugat-Európában például már tíz éve megszűnt a műtrágya-előállítás – az importja azonban értelemszerűen felfutott. A cementipar Európa pereme felé terjeszkedik. “A termelési folyamat fogyasztói végénél Japán kukorica-, búza- és árpaszükségletének 70 százalékát, szójababigényének 95 százalékát, faigényének több mint 50 százalékát importálja, ennek nagy részét Borneó gyorsan eltűnő esőerdőiből (…) Hollandiában sertések és szarvasmarhák millióit hizlalják Malajzia erdőirtásos földterületeiről származó pálmamagpogácsával, Thaiföld erdőirtásos régióiból importált maniókalepénnyel és Brazília déli részeiről származó, rovarölőkkel permetezett szójababbal, hogy az európai fogyasztókat magas zsírtartalmú hússal és tejjel lássák el” (Korten, 1996, 32. o.). Japán hazai alumíniumkohászati kapacitását rövid idő alatt 1,2 millió tonnáról 140 ezer tonnára csökkentette, és most alumíniumszükségleteinek 90 százalékát importálja, mégpedig többnyire Délkelet-Ázsia országaiból (uo.). Hasonló trendek figyelhetők meg más ipari alapanyagok tekintetében is.

Mindez persze logikus. Sőt, közgazdasági logikával mondhatjuk, hogy hála viszonylag kevéssé elszennyezett természeti környezetüknek, illetve a lakosság alacsony szintű környezeti érzékenységének, a szegény országok komparatív előnnyel rendelkeznek a hulladékok vagy a szennyező iparágak befogadásában.¹¹ Igen ám, csakhogy tudható, hogy számos fejlődő ország társadalmi-politikai viszonyai lehetetlenné teszik, hogy a társadalom környezettel kapcsolatos preferenciái artikulálódhassanak, illetve kétséges, hogy a környezeti problémákkal kapcsolatos tájékozatlanság miatt a preferenciáknak – és így az állítólagos komparatív előnyöknek – milyen normatív értéket lehet tulajdonítani. Nemcsak etikai, hanem szorosan vett jóléti közgazdasági szempontból is problematikusnak tekinthető tehát e közgazdasági érv; arról nem beszélve, hogy előfordulhat, a keletkezett környezeti károk nem csupán helyi jellegűek, hanem határokon átmenő, sőt, esetleg globális ökológiai problémákhoz járulnak hozzá, vagy hosszú távú, visszafordíthatatlan károsodást okoznak. Ökológiai szempontból így az állítólagos komparatív előnyökre való hivatkozás nem elfogadható.

Összefoglalva: a globalizációval szemben felhozható talán legfontosabb – nem is annyira “ökológiai”, mint “környezetgazdálkodási” – kritika Daly (1993) megfogalmazásában “nagyrészt allokációs jellegű”: a deregulált gazdasági viszonyok a versenyképesség folyamatos és kétségbeesett javítására ösztönzi a nemzetgazdaságokat, és ez nemcsak a biztonsági, egészségügyi, de a környezetvédelmi előírások lazításához (vagy szigorításának elmaradásához) vezet.¹² Azaz a kiélezett nemzetközi versenyben nehézzé vagy lehetetlenné válik a külső költségek (externáliák) megfizettetése. A globalizáció révén a modern gazdaság szabad hozzáférésű, kvázi ingyenes ökológiai térhez jutott; ez a környezeti erőforrások pazarló felhasználására ösztönöz. Annál is inkább, mert nem csupán az exportpiacokért és a külföldi beruházók becsalogatásáért folyó kiélezett verseny gátolja a hatékony környezetpolitikai intézkedéseket: a nemzetközi gazdaság intézményi rendje (elsősorban a Kereskedelmi Világszervezet szabályai¹³ ) ugyancsak a kereskedelmi és beruházói érdekeknek biztosít elsőbbséget, és adott esetben meg is tiltja a szigorú környezeti intézkedések bevezetését.

A kereskedelemmel összefüggő specializáció ökológiai problémái

Tényellenes feltevésként bár, de tegyük fel, hogy az allokációs problémák meg vannak oldva: mindenhol hatékony környezetpolitika van érvényben, ami kikényszeríti a külső költségek megfizetését! A termelés nemzetközi kereskedelem gerjesztette specializációja így is felvetne olyan ökológiai problémákat, amelyek allokációs kérdésként nem kezelhetők. Ezek bizonyos természeti, környezeti javak megőrzésével, illetve a specializáció okozta homogenizációval függnek össze.

Bizonyos természeti javak megőrzése olyan problémát jelent, ami a közgazdaságtan nyújtotta fogalomrendszerben allokációs kérdésként értelmezhetetlen és megoldhatatlan. Erre jó példát nyújt a veszélyeztetett állat- és növényfajok védelme. A leopárdpopuláció megőrzésének fontossága nem értelmezhető allokációs, azaz erőforrás-felhasználási kérdésként: leginkább ökológiai (mint a biodiverzitás megőrzésének módja) és etikai (minden praktikus megfontolástól függetlenül az emberek többsége önmagában fontosnak és értékesnek tartja a leopárd létét) érvek támasztják alá. De a cél, a faj megőrzése nem is oldható meg allokációs problémaként: a leopárd bundája iránt olyan világkereslet nyilvánul meg, hogy beárazása sem oltalmazhatja meg az állat életét. Ha ugyanis olyan magasra emeljük az árát, hogy évente csak néhány milliárdosnak érje meg leopárdbundát venni, akkor meg ösztönzést adunk a feketepiacnak és a bűnözésnek. A leopárd – és több ezer, olyan veszélyeztetett faj, amelyeknek virágzik, virágzana a nemzetközi kereskedelme – csak úgy óvható meg, ha kategorikusan tiltjuk nemcsak a vadászatot, hanem a kereskedelmet is.¹⁴

A leopárd esete azt példázza, hogy nincs igaza azoknak, akik szerint nem a kereskedelem felelős azért, ha a környezeti javak nincsenek megfelelően beárazva, és emiatt a nemzetközi cserekapcsolatok nem a környezetileg leghatékonyabb módon alakulnak. Szerintük a probléma a környezetpolitika hiánya, nem pedig az ebben a helyzetben kialakuló kereskedelem.¹⁵ Azonban több olyan eset ismeretes, amikor a környezeti javakkal való gazdálkodás azáltal vált fenntarthatatlanná, hogy az adott jószágok a nemzetközi piacokon jól eladható exportcikknek bizonyultak. Az eladdig korlátos belső keresletet a világgazdaság úgyszólván kielégíthetetlen kereslete váltotta fel, és megindult a környezeti javak kizsákmányolása. Lényegében ez történik a trópusi esőerdők fáival; a délkelet-ázsiai és dél-amerikai mangroveerdők egy része pedig az exportorientált part menti ráktenyésztés helyigényének válnak áldozatául. A környezeti problémát tehát az ilyen esetekben igenis a kereskedelem, illetve az általa okozott termelésnövekedés okozza. Ezt nevezhetjük a kereskedelem növekedési hatásának. Ez a probléma a környezeti javak beárazásával nem, csupán a kereskedelem korlátozásával orvosolható.

A kereskedelmi érdekek mentén kialakuló termelési specializáció nem csak azáltal okoz ökológiai problémákat, hogy túlhasznál egy helyi erőforrást. Elsősorban a mezőgazdaságban jelent gondot a homogenizáció. A nemzetközi munkamegosztás hagyományosan (értsd ezalatt: az elmúlt száz évben) kialakult struktúrája, valamint a világgazdaságba való bekapcsolódást segítendő, nemzetközi kölcsönökkel finanszírozott fejlesztések ugyanis arra ösztönzik a fejlődő országok mezőgazdasági termelőit, hogy csupán néhány (mostanában már génmódosított) haszonnövény termesztésére szakosodjanak. Ezzel pedig nem pusztán a fenntarthatóság kritériuma kerül ki figyelmük köréből, hanem tradicionális gazdálkodási és életformájuk is elveszik. E gazdálkodók, akik valaha sokféle növényt termesztettek és gondoztak létfenntartásuk érdekében, most a globális versenygazdaság nyomása alatt élnek és termelnek, többnyire mint a monokultúrás latifundiumok bérmunkásai. Ám a termesztett növények számának drámai csökkenése az egész ökoszisztéma átalakulásával jár, a többi állat- és növényfaj visszaszorulásához, eltűnéséhez vezet.

Ráadásul nemcsak a fajok sokfélesége csökken, hanem az egyazon fajon belüli fajtáké is. Egyes becslések szerint az elmúlt húsz évben több ezer ősi növényváltozat tűnt el, szoríttatott ki néhány “tudományosan nemesített” alfaj által (Gowdy, 1995, 505. o.). Egy példa: 1959 és 1991 között 2000-ről 5-re (!) csökkent a Srí Lankán termesztett rizsfajták száma; a fajták 75%-a ugyanattól az anyanövénytől származik (Johnstone, 1995, 151. o.). A fajták számának drasztikus csökkenése, a homogenizáció komoly veszélyekkel jár, hiszen egy esetleges fertőzés fél országnyi területeken pusztíthatja ki az adott növényfajt, arról nem beszélve, hogy az importált, nem helyben nemesített fajták ugyan bőségesebben teremnek, azonban általában kevésbé ellenállók, különösen a helyi élősködőkkel szemben. Ez a tény pedig kiszolgáltatottá és a fejlett országoktól függővé teheti a fejlődő országok mezőgazdasági termelőit, hiszen rászorulnak a drága permetezőszerek importjára. A haszonnövények genetikai manipulációja mindezen folyamatokat felgyorsíthatja: félő, hogy az előnyös tulajdonságokkal rendelkező, genetikailag manipulált fajták kiszorítják a többit. És tekintettel arra, hogy az eddigi manipulációk szinte kizárólag arra irányultak, hogy egy fajtát rezisztenssé tegyenek valamely növényvédő szerre, és a vetőmagot csomagban adják a permetezőszerrel, a fejlődő országok kiszolgáltatottságának kérdése sem tekinthető csupán elméleti problémának.¹⁶

A szállítás okozta környezeti problémák

A fajok kihalásához vagy a biodiverzitás homogenizáció okozta csökkenéséhez képest első látásra relatív csekély problémának tűnnek a kereskedelem szállítási szükségleteihez kapcsolódó környezeti károk. A problémát azonban kár volna alábecsülni, és mindenképp említést érdemel, hiszen a kereskedelem növekedése a szállítási szükségletek növekedését is jelenti: az Európai Unióban például 1970 és 2000 között az áruszállítás volumene megháromszorozódott (Kiss–Lukács, 2003, 11. o.). És miközben a szállítás időnként komoly helyi és regionális ökológiai katasztrófákat okoz, hozzájárul bizonyos globális környezeti problémákhoz is.

A légkör felmelegedését és a globális klímaváltozást előidéző gázok jelentős és növekvő részben származnak a közlekedésből: a fejlett országok energiafelhasználásából (és szén-dioxid-kibocsátásából) mintegy 25%-ban részesedik. Ennek persze csak egy kis része hozható összefüggésbe a kereskedelem, különösen a nemzetközi kereskedelem szállítási igényével, ám az arány kétséget kizáróan növekvő.

Komoly problémát jelent viszont a tengerek és óceánok elszennyeződése a nemzetközi hajóforgalom útvonalain, amelyet esetenként a tankerek okozta olyan szörnyű ökológiai katasztrófák súlyosbítanak, mint az alaszkai partokat olajjal elárasztó Exxon Valdez olajszállító szerencsétlensége.

A szárazföldi áruszállításban a közúti szállítás jelentőségének növekedése, a vasúti szállítások visszaszorulása jellemezte az elmúlt húsz évet a fejlett országokban. Ez a trend a kilencvenes évek eleje óta hazánkban is megfigyelhető: a vasút kilométertonnában mért szállítási teljesítménye néhány év alatt a felére esett vissza, míg a közúté ezzel párhuzamosan folyamatos növekedést mutatott. Márpedig a közúti közlekedés a “legkevésbé fenntartható” a közlekedési módok közül (ebből a szempontból legfeljebb a légi közlekedés tesz túl rajta, ám ennek az áruszállításban betöltött szerepe elhanyagolható). A közúti infrastruktúra helyigénye többszöröse a vasúténak; az infrastruktúra kiépítése, fenntartása csakúgy, mint maga a szállítás, többször annyi energiafelhasználással, szennyezőanyag-kibocsátással, valamint zaj- és rezgéskárral jár a közút, mint a vasút esetében; a közút ökoszisztémákat, populációkat vág ketté, jóval több balesettel jár stb. Az általános kifogások mögött természetesen konkrét problémák sora húzódik meg: a nemzetközi közúti tranzitforgalom hazánkban például 1985 és 1993 között majdnem a háromszorosára nőtt, és e növekedés úgyszólván kizárólag egyetlen, az E5 útvonalra koncentrálódott, jelentős anyagi és életminőségbeli károkat okozva az útvonal által érintett települések lakóinak. De a tranzitkamionok koncentrált forgalma komoly problémákat okoz Svájcnak és Ausztriának is. Az egységes európai piac generálta áruforgalom-növekedés és az ezzel járó környezeti problémák már régóta foglalkoztatják az európai környezetvédőket.

A közlekedés és azon belül az áruszállítás felfutása egyébként több szempontból is figyelemre méltó. Először is, nem árt emlékeztetni magunkat, hogy bizony a globális gazdaság működésének, a nemzetközi kereskedelemnek vannak ilyen mellékhatásai, mint a szállítási igények és az ezzel járó környezetkárosodás növekedése. E mellékhatásokról – vagy a közgazdaság nyelvén: tranzakciós költségekről – a globalizáció hívei hajlamosak elfelejtkezni. (Például akkor, amikor a nemzetközi kereskedelem áldásos hatását emlegetik a hatékonyabb erőforrás-felhasználás előmozdításában.) Másrészt a szállítás felfutása maga is tükrözi a globalizáció erőforrás-felélő működési módját, illetve bizonyítja, hogy a környezeti erőforrások nincsenek megfelelően beárazva. Máskülönben nem lenne lehetséges az, hogy Dél-Koreából megközelítőleg ugyanannyiba kerül hajón elszállítani egy gépkocsit Spanyolországig, mint kamionon elvinni ugyanoda Dániából; hogy akár jobban megérje Nagy-Britanniából Indiába elszállítani egy műfogsort javításra, mint helyben megcsinálni. A Wupperthal Institut munkatársai az eperjoghurt útját kísérték végig Németországban az alapanyagoktól a boltig: megdöbbentő mennyiségű szállítás testesül meg egy dobozban (vö. Weizsäcker és szerzőtársai, 1997). Ide kapcsolódik, hogy ugyancsak Németországban az elmúlt húsz évben megkétszereződött az élelmiszerek szállítása, miközben a fogyasztás mennyisége lényegében nem változott (Lukács–Pavics, 2002, 23. o.). Mindezen példák azt bizonyítják, hogy a termelés “hálózatszerű” megszervezése és a szállítás integrálása a termelési folyamatba olcsóbb, mint a helyben előállítás – legalábbis a vállalat számára. Félő, hogy a rugalmas termelés költségeit itt a társadalom fizeti meg az útépítés támogatásán és a közlekedés okozta környezeti károk elviselésén keresztül.

A távolság okozta bonyodalmak és a diszkontálás problémája

Végezetül, talán a legfontosabb és legáltalánosabb kifogás: a globális gazdaság működése egymástól térben és időben elszakadó tevékenységekre épül. Márpedig a térbeli és időbeli diszkontálás pszichológiai jelensége miatt nagyon nehéz megfelelő súlyt rendelni a tőlünk és a jelentől távol eső eseményekhez. Bizonyítható ugyanis, hogy a döntéshozók nem képesek egyformán értékelni az itt és most történő, illetve az időben vagy térben távoli bekövetkezésű eseményeket.

Princen (2004, 487. o.) nyomán a következőképpen foglalhatjuk össze azokat a problémákat, amelyek a gazdálkodási rendszereken belüli távolság növekedéséből fakadnak:

– megszakadnak a negatív visszacsatolások. A távolság egyrészt nehezíti is az információáramlást a környezeti erőforrások kimerüléséről, másrészt a diszkontálás jelensége miatt a döntéshozó a messziről érkező információkat egyszerűen képtelen megfelelő módon értékelni. Egyszerűen fogalmazva: ha az erőforrások kimerülését és a környezeti károkat a döntéshozók nem érzékelik a “saját bőrükön”, akkor kevésbé hajlamosak tenni ezek ellen;

– nő az érintettek száma, míg a döntéshozók köre változatlan marad, vagy leszűkül. A szövevényes termelési folyamatok, beleértve a szétszórt földrajzi elhelyezkedést és a többszörös közvetítést, lehetővé teszik, hogy kevés szereplő hozzon nagy jelentőségű döntéseket, amelyek egyre több embert és ökológiai rendszert érintenek. Ezt a növekvő komplexitást még akkor is nehéz volna kezelni, ha a döntéshozók erre törekednének;

– mindezekből az következik, hogy a környezeti problémák máshol jelentkeznek, ami a megoldás látszatát keltheti. Paradox módon miközben a problémák súlyosbodnak, és egyre több mindenkit érintenek, a döntéshozók nem érzékelnek megoldandó problémát. Európában javul a helyi környezet minősége, és ez elfedi előlünk azt a tényt, hogy a globális környezet drámai sebességgel pusztul – nagyrészt éppen az európai fogyasztók és termelők miatt;

– összességében tehát nő a valószínűsége annak, hogy a vállalatok elhomályosítsák, illetve másokra terheljék a működésükből eredő társadalmi és környezeti költségeket. Nem pusztán az a probléma tehát, amiről fentebb, a környezetileg nem hatékony allokáció kapcsán beszéltünk, hogy ti. a nemzetközi verseny feltételei közepette nehéz a külső költségek megfizettetése. A távolság és a gazdálkodási rendszerek komplexitása miatt valójában már a külső költségek számba vétele is nehéz. A globalizáció körülményei közepette egyszerűen nem is tudhatjuk pontosan, hogy ennek vagy annak a terméknek az előállítása hol és milyen környezeti költségekkel járt.

Továbbmenve: mivel nem tudjuk, hogy pontosan melyek is a hosszú távú fenntarthatóság ökológiai kritériumai, az elővigyázatossági elv értelmében úgy kell eljárnunk, hogy tartózkodunk minden olyan cselekvéstől, ami esetlegesen károsítaná az ökoszisztémákat. A fenntarthatóság elérése ebből következően elméletileg sem lehetséges csupán bizonyos mennyiségi ökológiai korlátok felállításával és elérésével; azokat az intézményi feltételeket kell megteremteni, amelyek biztosíthatják a fenntartható fejlődést. A diszkontálás jelenségére és az elővigyázatossági elvre tekintettel ez nem jelenthet mást, mint a kisléptékű és lokális tevékenységek előtérbe helyezését. A gazdaság lokalizálása talán nem elégséges, de úgy tűnik, szükséges feltétele a fenntartható fejlődésnek (Zsolnai, 2002, Gowdy, 1995).

Kedvező fejleményekről beszámoló esetek tehát előfordulnak, ugyanakkor a pozitív hatásokat összességében bőven ellensúlyozzák a negatívok. Az emberiség egy főre jutó “ökológiai lábnyoma” az utóbbi években is nőtt – ráadásul úgy, hogy a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti szakadék sem csökkent.¹⁷ A gazdasági globalizáció és a jelenlegi környezetintenzív gazdálkodási mód között körkörös kapcsolat áll fönn: a globalizáció a pazarló gazdálkodási mód további terjedéséhez járult hozzá, és ezzel lehetővé is tette a fennmaradását, hiszen ökológiai és társadalmi teret nyitott neki. A fejlődő országok többségében hiányzik a hajlandóság és a (pl. az intézmények hatékony működésében megtestesülő) képesség arra, hogy megfelelő környezetpolitikát juttasson érvényre, és ezt a multinacionális vállalatok ugyan különböző mértékben, de kihasználják. A nemzetközi gazdasági versengés, a küzdelem a beruházásokért pedig a fejlett országokat is visszatartotta attól, hogy gyökeresen átalakítva a gazdaságukat elmozduljanak a “zöld”, a valóban fenntartható gazdaság felé.

Hivatkozott irodalmak jegyzéke

Boda Zsolt (2004): Globális ökopolitika (Helikon, Budapest)

Boda Zsolt−Pataki György (1995): “A nemzetközi versenyképesség és a környezetügy”, Közgazdasági Szemle, 1. sz., 66−94. o.

Boda Zsolt−Pataki György (1998): “Szabadkereskedelem és természeti környezet”, műhelytanulmány, BKE Vállalat-gazdaságtan tanszék

Charnovitz, Steve (1995): “Improving Environmental and Trade Governance”, International Environmental Affairs, vol. 7, no. 1, 59–91. o.

Daly, H. E. (1977): Steady–State Economics: The Economics of Biophysical Equilibrium and Moral Growth (Freeman and Company)

Daly, H. E. (1992): “U. N. Conferences on Environment and Development: Retrospect on Stockholm and Prospects for Rio”, Ecological Economics, 5.

Daly, H. E. (1993): Problems with Free Trade: Neoclassical and Steady-State Perspectives”, in: Zaelke et al. (1993), 147–157. o.

Daly, H. E. (1994): “Fostering Environmentally Sustainable Development: Four Parting Suggestions for the World Bank”, Ecological Economics, 10, 183–187. o.

Duraiappah, A. (1996): Poverty and Environmental Degradation: A Literature Review and Analysis, Amsterdam: CREED Working Paper Series, No 8.

Gowdy, J. (1995): “Trade and Environmental Sustainability: An Evolutionary Perspective”, Review of Social Economy, Winter, 493–509. o.

Grossman, G. M.−Krueger, A. B. (1993): “Environmental Impacts of a North American Free Trade Agreement”, in P. Garber (ed.): The U. S.-Mexico Free Trade Agreement (Cambridge, MA: MIT Press)

Grossman, G. M.−Krueger, A. B. (1995): “Economic Growth and the Environment”, Quarterly Journal of Economics (110) May.

Johnstone, Nick (1995): “Trade Liberalization, Economic Specialization and the Environment”, Ecological Economics, September

Kiss Károly–Lukács András, szerk. (2003): Uniós csatlakozás – közlekedés – környezet (Levegő Munkacsoport, Budapest)

Klein, Naomi (1999): No Logo (New York, Picador). Magyarul: No logo (Tudatos Vásárlók Egyesülete és AMF Kft., Budapest, 2004).

Korten, D. C. (1996): Tőkés társaságok világuralma (Magyar Kapu Alapítvány EKF Hálózat, Budapest).

Lukács András–Pavics Lázár (2002): Gazdaságtalan-e a vasút? (Levegő Munkacsoport, Budapest)

Noorgard, R. (1988): “The Rise of the Global Exchange Economy and the Loss of Biological Diversity”, in: E. O. Wilson (ed.): Biodiversity (Washington, D. C.: National Academy Press)

Palmer, John (2003): “Leapfrogging the Law”, The Ecologist, June, 20–21. o.

Pataki György–Takács-Sánta András (2004): Természet és gazdaság. Ökológiai közgazdaságtan szöveggyűjtemény (Typotex, Budapest)

Princen, Thomas (2004): “Az üzleti tevékenység homályba burkolása és elnyújtása – amikor a költségek internalizálása nem elegendő.” In: Pataki–Takács-Sánta (2004), 456–491. o.

Sampat, Payal (2003): “Szabaduljunk meg a bányászat rabságából!”, in Worldwatch Institute: A világ helyzete 2003 (Föld Napja Alapítvány, Budapest), 150–173. o.

Sawin, Janet (2003): “Az energiaellátás jövőképe”, in Worldwatch Institute: A világ helyzete 2003 (Föld Napja Alapítvány, Budapest), 117–149. o.

Schücking, H.–P. Anderson (1991): “Voices Unheard and Unheeded”, in: Shiva és szerzőtársai: Biodiversity: Social and Ecological Perspectives (Zed Books, London), 13–42. o.

Sorsa, P. (1992): “GATT and Environment”, The World Economy, 1, 115−133. o.

Stiglitz, Joseph E. (2003): A globalizáció és visszásságai (Napvilág, Budapest)

Vogel, D. (1997): Trading Up. Consumer and Environmental Regulation in a Global Economy (Harvard University Press, Cambridge, London)

Wackernagel, Mathis–William E. Rees (2001): Ökológiai lábnyomunk. Hogyan mérsékeljük az ember hatását a földön? (Föld Napja Alapítvány, Budapest)

Weizsäcker, E. von, Lovins A. B. and Lovins L. H. (1998): Factor Four: Doubling Wealth, halving Resource Use (London, Earthscan Publications Limited)

Zsolnai László (2000): A döntéshozatal etikája (Budapest, Kossuth Kiadó)

Zsolnai, Laszlo (2002): “Green Business or Community Economy?”, International Journal of Social Economics, No. 8, 652–662. o.

Jegyzetek

¹ Jelen cikk a Globális ökopolitika című könyvem 2. fejezetére épül.

² Figyelemre méltó, hogy számos fejlődő országban még mindig milyen jelentős szerepet játszanak a vadon élő állatok a lakosság fehérjeszükségleteinek biztosításában. 19 fejlődő országban a lakosság fehérjebevitelének felét vadon élő állatok húsa adja. Lásd Schücking–Anderson (1991), 26. o. A természetes élőhelyek pusztulása így közvetlenül hatással van az emberek jólétére. A természetpusztítás fő oka a földhasználat megváltozása, azaz az útépítések, lakó- és üdülőövezetek létesítése mellett elsősorban a mezőgazdasági hasznosítás terjedése.

³ A vállalkozás eleve kudarcra van ítélve, hiszen az esőerdők földje különös módon igen gyenge, mezőgazdálkodásra alkalmatlan talaj, ami hamar kimerül vagy más módon tönkremegy. Ekkor persze további erdőirtással kell újabb területeket szerezni.

⁴ A statisztikák szerint a legszegényebbek (napi egy amerikai dollár vásárlóerő értékével vagy kevesebbel rendelkezők) száma lényegében stagnált az elmúlt években, így a világ össznépességén belüli részarányuk kevesebb, mint korábban. Ugyanakkor nem tudjuk, hogy éppen ők vagy inkább a – számában és részarányában is növekvő – következő jövedelmi kategória tagjai, vagyis a maximum napi két dollárból élő szegények pusztítják inkább a környezetet.

⁵ A NAFTA elfogadását hosszú és éles vita előzte meg annak környezeti hatásairól. Ez az egyezmény volt az első (és mindeddig egyetlen) olyan szabadkereskedelmi megállapodás, amelyről az ökológiai szempontok kapcsán is komoly politikai konfliktusok alakultak ki.

⁶ A “race to the bottom”, vagyis a környezetvédelmi szabályozás versenyképességi okokból való gyengítése a környezetvédők szerint az éles nemzetközi verseny szükségszerű következménye.

⁷ A gazdaság és környezet egymáshoz viszonyított méretének problémájára Herman Daly hívta fel a figyelmet. Lásd erről munkáit, pl. Daly (1977, 1991). A gazdasági növekedés és az ökológia viszonya rengeteg problémát vet fel, amellyel itt nincs mód foglalkozni, ilyen például a természeti tőkének az ember alkotta tőkével való korlátozott helyettesíthetősége.

⁸ Tegyük félre azt a kérdést, hogy a jogszabályokat megfelelően betartatják-e. Számos példa ugyanis azt tanúsítja, hogy a fejlődő országok gyakran valóban szép elveket deklarálnak törvényeikben, ám a végrehajtás akadozik. Sajnos hazai esetek is vannak szép számmal. Egy példa Argentínából, amely egy papíron védett területen folyó gátlástalan fakitermelési és bányászati tevékenységekről számol be: Palmer (2003).

⁹ Lásd erről Boda–Pataki (1995).

¹⁰ Szándékosan írtam termelést és nem vállalatot: a mai trend ugyanis az, hogy nem a vállalatok települnek át, hanem csak a termelés: azaz a multik az otthon bezárt gyárak termelését fejlődő országbeli beszállítóktól szerzik be, és nem nyitnak saját leányvállalatot idegenben. Ezzel nemcsak a beszállítókra helyeznek nagyobb piaci nyomást – hiszen azok bármikor elveszthetik megrendelőjüket –, de a környezeti felelősség elvét is nehezebb érvényesíteni velük szemben, hiszen mindig érvelhetnek azzal, hogy nem vagy csak korlátozottan lehetnek felelősek beszállítóikért.

¹¹ Óriási botrányt kavart, amikor 1992-ben napvilágra került, hogy Lawrence Summers, a Világbank – egy fejlesztési intézmény! – vezető közgazdásza is hasonló nézeteket képvisel. Summers szerint a Világbanknak támogatnia kellene a szennyező iparágak fejlődő országokba való telepedését. Többek között azért, mert ezen országokban alacsony a várható élettartam, vagyis mire a szennyezés következtében káros egészségi hatások (pl. rák) alakulnának ki, addigra az illető már úgyis meghal. Lásd The Economist, 1992, February 8, magyarul erről Zsolnai (2000), 72. o.

¹² A közelmúlt egy híre szerint az Egyesült Államokban a szennyező üzemek környezetvédelmi engedményeket kaptak: a régi, 1970 előtt üzembe helyezett szén- és olajtüzelésű erőművek, olajfinomítók, papírgyárak, vegyi üzemek és egyéb szennyező létesítmények új szűrőberendezés felszerelése nélkül bővíthetik tevékenységüket. Ez komoly költségmegtakarítást jelent a vállalatoknak, amelyek így javíthatják versenyképességüket (HVG, 2003. szept. 13.).

¹³ Lásd erről Boda (2004), 9. fejezet.

¹⁴ Ökológiai szempontból örvendetesnek nevezhető, hogy a hetvenes évek elején megszületett az (1975. július 1. óta érvényben lévő) Egyezmény a Veszélyeztetett Növényi és Állatfajok Kereskedelméről (CITES), mely 125 tagországa által szolgáltatott adatok alapján kíséri figyelemmel a veszélyeztetett fajok nemzetközi kereskedelmének alakulását. Az aláíró országok kategorikusan tiltják az I. Függelékben fölsorolt, mintegy 800 veszélyeztetett faj gazdasági célú nemzetközi kereskedelmét. A II. Függelékben fölsorolt, mintegy 35 ezer, veszélyeztetetté tehető faj kereskedelmét tiltják abban az esetben, ha az “veszélyezteti a faj túlélését”. Erről lásd Boda−Pataki (1998), 17−20. o.

¹⁵ Ezt az érvet hangoztatja pl. Sorsa (1992).

¹⁶ A haszonnövények genetikai manipulációjának az olyan nagy vegyipari cégek a fő szponzorai, mint például a Monsanto. E vállalatnak a terméke az a permetezőszer is, amellyel szemben az Európa-szerte nagy vitákat kiváltó génkezelt amerikai szója ellenálló. (A “poén” elvileg az a dologban, hogy a nagy mennyiségben kiszórható permet a szóját nem károsítja, de biztosan elpusztítja a kártevőket, és így nagyobb termés várható. Mondani sem kell, hogy a bőséges permetezés révén a génkezelt növények termesztése a genetikai környezetszennyezésen túl hagyományos talajszennyezéssel is fenyeget.)

¹⁷ Az “ökológiai lábnyom” földterület-egyenértékre számolja át az emberiség környezetterhelését és erőforrás-felhasználását. Az ökológiai lábnyomszámításokból kiderül például, hogy a fejlett országok lakosainak környezethasználata nagyságrendekkel nagyobb a szegény országokéinál. Nagyobb továbbá a számukra rendelkezésre álló területnél is: azaz a fejlett országok “környezetet importálnak” a szegény országokból. Az igazi baj azonban az, hogy az emberiség összesített ökológiai lábnyoma már jóval nagyobb, mint a Földön számunkra rendelkezésre álló, biológiailag hasznos terület. Az ökológiai lábnyom koncepcióról lásd Wackernagel–Rees (2001).

Folyóiratunk e száma is két nagy problémakörrel foglalkozik, amelyek nem egy szálon összekapcsolódnak egymással. Több írás és egy kerekasztal-beszélgetés veszi számba a globális tőkés rendszer szerkezetét, jellemzőit és az antikapitalista baloldal stratégiai perspektíváit, amelyeket a múlt és a jelen tapasztalatai alapján vázolnak fel. Az alterglobalista mozgalmak működési-szervezeti problémái ráirányítják a figyelmet arra, vajon miféle (párt)szervezetiség bizonyulhat hatékonynak a tőkével szembeni modern antikapitalista szervezkedés jelenkori fázisában. Ezen a ponton a következő számainkba is átnyúló vita körvonalai bontakoznak ki. A hagyományos szociáldemokrata opportunizmustól a messianisztikus forradalmi megváltásig különböző elképzelések ütköznek a világban s szűkebb régiónkban is, amelyek komoly történeti és elméleti számba vételére igencsak elérkezett az idő.
Másik témánk is visszaköszön: miért és milyen formákban erősödött fel az antiszemitizmus a múltban és a jelenben. Az antiszemitizmus sajátos fokmerője annak, hogy az elmúlt korok milyen formá(k)ban kötődnek jelenkori viszonyainkhoz. A múlttal való együttélésbe a holokauszt „jelenvalósága" mély beletekintést enged.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Szalai Erzsébet, Lugosi Győző, Wiener György : Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma
2. Mészáros István : Búcsú Harray Magdofftól
3. Marsovszky Magdolna : Az antiszemitizmus: „Egy pozitív program negatív része”
4. Gyenyisz Leonyidovics Babicsenko : A Szovjetunió rezidense. Jurij Andropov hivatalos életrajza egy hivatásos hírszerző fedőtörténetére hasonlít
5. Sziklai László : A vég után – Az Auschwitz Album. Egy transzport története című könyvről
6. Robin Blackburn : Egy látomásos pragmatista: Rudolf Meidner, 1914 – 2005
7. Istvánffy András : Az ellenállás és a struktúra középpontja
8. Paul Blackledge : Az „antileninista” kapitalizmusellenesség bírálata
9. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Világforradalom. Visszatérés a globális forradalmi stratégiához a huszadik század gyakorlatának figyelembevételével
10. Bartók Gyula : Lesz-e globális szocialista forradalom?
11. Rastko Močnik : Társadalmi változások a Balkánon
12. Boda Zsolt : A gazdasági globalizáció környezeti hatásai