A progresszió híveinek a mai modernitás acentrikus, központot nélkülöző világának körülményei közepette kell új startégiát találniuk. A szerző értelmezésében Derrida posztmodernsége filozófiai támpont lehet egy nem-statikus, nem-metafizikus felfogáson alapuló útkeresésben. Abban, amivel a zapatisták is próbálkoznak „caracoles"-startégiájukkal.

"Igazságot akarunk ott, ahol jelenleg a létfenntartás minimuma sincs meg. Nem akarjuk kisajátítani az élcsapat fogalmát vagy azt mondani, hogy mi vagyunk a fény és az egyetlen alternatíva, vagy egyik vagy másik áramlat számára fösvény módon lefoglalni a forradalom fogalmát."Marcos alparancsnok

Az a fajta kortudat, amit jobb híján posztmodernnek lehet nevezni, és amit az egészelvű, rendszerező gondolkodás válságával lehet jellemezni, nem álmodik már forradalmakról. Ugyanakkor a fennálló renddel szembeni elégedetlenség, a változás követelése és a gyakran erőszakos ellenállás továbbra is jelen van. Ez az írás azt a kérdést kívánja feltenni, hogy milyennek látjuk az ellenállásból kiinduló aktivitás formáit, ha a dekonstrukció felől vesszük szemügyre őket. Milyen módokon lehet nemet mondani egy rendszernek, attól függően, hogy milyen alaptulajdonságokat feltételezünk egy rendszerben?

Derrida struktúrafelfogása, ami a dekonstrukció egyik kiindulópontjaként szolgált, azt veti egyrészt a strukturalizmus, másrészt az egész nyugati filozófiai hagyomány szemére, hogy a struktúrát egy központi elv vagy középpont köré szerveződött egységként képzeli el: "Könnyű volna kimutatni, hogy a struktúra fogalma, sőt a szó maga is egyidejű az ismeretelmélettel, azaz a nyugati tudománnyal és filozófiával, s mindkettő a közönséges nyelv talajában gyökeredzik, ahonnan az ismeretelmélet elővette, és képes értelemben magához emelte. Mindazonáltal egészen a fenti eseményig, amelyet meg szeretnék ragadni, a struktúrát vagy inkább a struktúra strukturáltságát, noha mindig jelen volt és hatott, semlegesítette vagy semmivé tette az a gesztus, amely mintegy kijelölte a középpontját, s jól meghatározott eredetre, egy adott pontra vezette vissza. E középpont funkciója nem csupán az volt, hogy a struktúrának irányt szabjon, egyensúlyát biztosítsa, azaz megszervezze – hiszen csakugyan elgondolni sem lehet egy szervezetlen struktúrát -, hanem még inkább az, hogy a struktúra szervező elve segítségével korlátozza azt, amit talán a struktúra játékának mondhatnánk. (…) A centrált struktúra fogalma valójában azonos a megalapozott játék fogalmával, mely egyfajta, a játék rendszeréből kivont fundamentális mozdulatlanságra és megnyugtató bizonyosságra épül. Ez a bizonyosság úrrá lehet a szorongáson, mely abból fakad, hogy úgy érezzük: magával ragad a játék, részesei lettünk, mintegy játékból beléptünk a játékba. Tehát abból kiindulva, amit középpontnak nevezünk, s amire, minthogy egyaránt lehet belül vagy kívül, tetszés szerint alkalmazhatjuk a kezdet vagy a vég, az arkhé vagy a telosz elnevezést. Az ismétlődések, váltakozások, átalakulások és permutációk mindig egy iránnyal bíró történetnek – egyszóval: a történelemnek a részei, melynek jelen formájában mindig felidézhetjük a kezdetét, vagy előre láthatjuk a végét."¹

Derrida szerint a nyugati filozófiai hagyomány valamennyi filozófiai rendszerét egy bizonyos középpont köré szerveződött, egyetlen rendezőelvre visszavezethető struktúraként lehet jellemezni, mely rendszerek elfojtották magukban a struktúra strukturálódását, a struktúra folyamatszerűségét, és nem vállalták a biztonság nélküli játékot: "A struktúra fogalmának egész történetét, a szakadásig, amelyről szóltunk, úgy kell elképzelnünk, mint a középpontok át- meg áthelyeződésének sorozatát, a középpont különböző meghatározásainak láncolatát. A középpont fokozatosan és szabályosan más-más formát ölt, és más nevet kap. S a metafizika története, akárcsak a Nyugaté, ezeknek a metaforáknak és metonümiáknak a története."²

Az a fajta ellenállás vagy lázadás, amely egyetlen vezérelvre visszavezethető struktúrákban gondolkodik, szükségét érezné annak, hogy teljes egészében leírja és körülhatárolja azt a területet, ami ellen fellázadt. Feltárná ennek a területnek a működési mechanizmusait, és megkeresné azt a rendező elvet, ami ezt a területet megszervezi. Ez a rendezőelv lesz aztán a lázadás célpontja, az a középpont, aminél fogva az egész rendszer kibillenthető a helyéből. A középpont jellege már szinte automatikusan jelöli ki az elérendő végcélt, a végcél pedig megszervezi az ellenállás és a harc taktikáját.

Erre az eljárásra jó példa a Kommunista kiáltvány:

1. Meghatározza a megdöntendő rendszer rendezőelvét (középpontját): "Minden eddigi társadalom története osztályharcok története. (…) Minden eddigi osztály, amely az uralmat meghódította, a már megszerzett életpozíciót úgy igyekezett biztosítani, hogy az egész társadalmat alávetette az ő szerzési feltételeinek."
2. Megmutatja a rendszer középpontjánál való kibillentésének logikáját: "A proletárok csak úgy hódíthatják meg a társadalmi termelőerőket, hogy megszüntetik a maguk eddigi elsajátítási módját, és ezzel az egész eddigi elsajátítási módot. A proletároknak nincs semmi sajátjuk, amit biztosítaniuk kellene. Nekik le kell rombolniuk minden eddigi magánbiztonságot és magánbiztosítékot."
3. A középpont jellegéből és kibillentésének módjából következik az elérendő végcél: "A kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon eltörlése. (…) A régi tőkés társadalom, annak osztályai és osztályellentétei helyébe olyan társulás lép, amelynek szabad fejlődése minden egyes tagjának szabad fejlődését tételezi."
4. Az elérendő végcél pedig megszervezi a felé vezető utat: "A munkásforradalom első célja a proletariátus uralkodó osztállyá emelése, a demokrácia kivívása. A proletariátus arra használja majd fel politikai hatalmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét, hogy az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében centralizáljon minden termelési szerszámot és a lehető leggyorsabban növelje a termelőerők tömegét. Ez természetesen csak a tulajdonjogba és a tőkés termelési viszonyokba való zsarnoki beavatkozások útján történhet, tehát olyan rendszabályok útján, amelyek gazdasági szempontból elégtelennek és tarthatatlannak látszanak, amelyek azonban a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon, és mint az egész termelési mód átalakításának eszközei, elkerülhetetlenek."

A középpontról azonban Derrida szerint kiderült, hogy soha nem volt valós pont a struktúrában, csupán egy vágy tárgya lehetett, és távolléte vagy hiánya megnyitja az utat a struktúra egyetlen rendezőelvre vissza nem vezethető strukturálódásának.

A nem középpontszerű gondolkodást követő ellenállás nem törne a vele szemben álló rendszer egységesítésére. Ahhoz, hogy tevékenységét értelmesnek és hasznosnak érezze, nem lenne szüksége arra, hogy egy, a maga totalitásában látott terület középpontja ellen indítson támadást. Ellenállása a súrlódási pontok mentén haladna, és nem próbálna több értelmet adni annak, ami szemben áll vele, mint amit az kijelentett magáról, és mint amit annak az őfelé tett megnyilvánulásaiból megtapasztal. Mivel nincs olyan víziója, amivel helyettesíteni tudná a megtámadott terület meg sem határozott középpontját, mozgásának nincs megragadható végcélja sem. A végcél helyébe több, egymáshoz talán csak lazán kapcsolódó cél kerül, amiket mindig a pillanatnyi helyzet vet fel. Sosem válhat keresztes hadjárattá, mivel mozgását maguk az ütközési pontok tartják életben. Az önmagát nem egy központosított struktúrában elhelyező ellenállás és lázadás önmaga számára is szüntelen meglepetés. Az egymásnak feszülések erőterein keresztülhaladva egyre újabb és újabb formát vesz fel, melyeket ő maga sem tud előre kiszámítani.

Erre a fajta hozzáállásra a mexikói zapatistákat lehet felhozni példának, az EZLN³ mozgásának folyamatos transzformációját: földalatti fegyveres szervezetként maja földműveseket fegyverzett fel és segített az önvédelemben a nagybirtokosok visszaéléseivel szemben, feminista átrendeződést indított el tradicionális indián közösségekben, aztán előbb szabályos hadüzenettel járó nyílt háborút, utóbb hosszas tárgyalásokat folytatott a mexikói kormánnyal. Az általa ellenőrzött területeken egyoldalúan életbe léptette a kormány által aláírt, de semmibe vett, az indiánok jogairól szóló San Andrés-i egyezményt, autonóm zapatista önkormányzatokat hozott létre, mexikóvárosi menetével alkotmánymódosítást ért el, jelenleg pedig egy nemzeti méretű, alulról szerveződő baloldali mozgalom kialakításán dolgozik, melynek legfőbb célja egy új alkotmány életbe léptetése.

1. Az ellenállást nem egy végcél messianisztikus ígérete, hanem az aktuális helyzet feszültsége indította el: "Mi, az EZLN zapatistái, fegyverrel keltünk fel 1994 januárjában, mivel láttuk, mennyire általánossá vált a gonosz, amit a hatalmasok munkáltak ki, akik megaláztak, kiraboltak, bebörtönöztek és legyilkoltak minket, és senki sem mondott és tett semmit. Ezért mondtuk, hogy "Ya basta!", többé nem hagyjuk, hogy alacsonyabb rendűként kezeljenek minket, vagy hogy rosszabbul bánjanak velünk, mint az állatokkal."⁴
2. A zapatisták a problémát pont az egyetlen vezérelvre visszavezethető rendszerekben látják: "A kapitalizmus mindent áruvá változtat, áruvá teszi az embereket, a természetet, a kultúrát, a történelmet, a lelkiismeretet. A kapitalizmus szerint mindennek képesnek kell lennie arra, hogy meg lehessen vásárolni és el lehessen adni.
3. Az aktuális helyzetnek megfelelően készek újra és újra átalakítani a módszereiket ("Egyszer csak, miközben a gazdagok szilveszteri partijaikat tartották, megtámadtuk a városaikat és elfoglaltuk őket. […] És a gazdagok felkeltek és elküldték hatalmas seregeiket, hogy intézzenek el minket, ahogy mindig is teszik, amikor a kizsákmányoltak fellázadnak – azt parancsolták nekik, hogy mindenkit intézzenek el. De egyáltalán nem tudtak mindenkit elintézni, mivel nagyon jól felkészültünk a háború előtt, és megerősítettük magunkat a hegyekben. […] És ekkor a városokban az emberek kimentek az utcákra, és kiabáltak, hogy legyen vége a háborúnak. Ekkor abbahagytuk a háborúnkat, és meghallgattuk városi testvéreinket, akik azt mondták nekünk, próbáljunk meg elérni egy megállapodást vagy egyezséget a rossz kormánnyal, hogy a probléma mészárlás nélkül is megoldódjon…"), erőfeszítéseik irányát ("Az EZLN ellenállt 12 évnyi háborúnak, katonai, politikai és gazdasági támadásoknak, ostromnak, zaklatásnak, üldöztetésnek, és nem győztek le minket. Sem el, sem meg nem adtuk magunkat, és haladást értünk el. Különböző területekről egyre több barát lépett be a küzdelembe, úgyhogy ahelyett, hogy ennyi év után legyengítettek volna minket, erősebbek lettünk. […] Úgy gondoljuk, és azt látjuk a szívünkben, hogy egy olyan pontra érkeztünk, ahonnan már nem tudunk továbbmenni, ráadásul mindent elveszíthetünk, ha úgy maradunk, ahogy vagyunk, és nem teszünk semmit a továbblépésért. Eljött az ideje, hogy ismét kockázatot vállaljunk, és megtegyünk egy lépést, ami bár veszélyes, de gyümölcsöző…") és önmagukat ("Azt is láttuk, hogy az EZLN a maga politikai-katonai összetevőivel olyan döntésekbe vonja bele magát, ami a demokratikus hatóságokhoz tartozik, a »civilekhez«, ahogy ők mondják. És ezzel az a probléma, hogy az EZLN politikai-katonai összetevője nem demokratikus, mivelhogy egy hadsereg. […] Így végül elkezdtük elkülöníteni azt, ami politikai-katonai, a zapatista közösségek autonóm és demokratikus szervezeteitől. Olyan tettek és döntések, melyek korábban az EZLN-hez tartoztak, lépésről lépésre átkerültek a falvak demokratikusan megválasztott hatóságaihoz. Ezt persze könnyű mondani, de a gyakorlatban nagyon bonyolult volt kivitelezni, mivel sok év telt el – először a háborúra való felkészüléssel, aztán magával a háborúval – és a politikai-katonai oldal megszokottá vált…").
4. Nincs olyan stratégia vagy taktika, amit a zapatisták képviselnének vagy általában javasolnának: "Azt tervezzük, hogy elmegyünk Mexikó minden részére, ahol alacsony származású és egyszerű emberek élnek, mint mi. És nem fogjuk megmondani nekik, mit tegyenek, nem fogunk parancsokat osztogatni. […] Azt sem fogjuk mondani nekik, hogy legyenek olyanok, mint mi, vagy hogy robbantsanak ki fegyveres felkelést. Amit tenni fogunk, az az, hogy megkérdezzük őket, milyen az életük, a küzdelmük, mit gondolnak az országunkról, és mit tegyünk, hogy ne győzzenek le minket."
5. Végcél hiányában a megtett út maga válik céllá: "És a helyzet valóban fejlődött valamennyit. Senki sem mondhatja, hogy a zapatista szervezet és küzdelem értelmetlen volt, sőt, még ha teljesen el is söpörnek bennünket, erőfeszítéseinknek akkor is volt haszna."

A struktúra derridai megközelítése kritikus kérdés a globalizációkritika szempontjából is. A fennállóval szembeni elégedetlenségből újabb és újabb központosított struktúrák születnek. Az utóbbi években itthon Vass Csaba és Bogár László részéről lehettünk tanúi egy ilyen globalizáció­kritikus Nagy Elbeszélés felállításának.⁵ Elméletük középpontja a fordulat utáni Heidegger füzisz fogalma, illetve az ebből kibontható "lét ura" vs "lét pásztora" oppozíció. Erre a szembeállításra fűzik fel aztán egyetlen hatalmas lendülettel és földbe dorongoló pátosszal az egész hivatalos egyirányú Történelem minden eseményét.

De minden ilyen kísérletnél ott lappang a gyanakvás, hogy a rendszer valójában sosem olyan totális, mint amilyennek a szembenállói ábrázolják, és álmában sem gondolná, hogy tetteit egy olyan középpont határozza meg, amire az imént mutattak rá diadalmasan az ellenfelei. Mindig ott van a gyanakvás, hogy a középpontkereső gondolkodással végül épp mi teremtjük meg a démonainkat, amik ellen csatába indulunk. Hogy a terület egységesítésével, körülhatárolásával és teljességre törő leírásával egy olyan csapdába kerülünk, amit Orbán Jolán Derrida-könyvében így jellemez: "A módszertani rövidzárlat, »csapdahelyzet« a struktúrát csontvázasítja, azaz kiszív belőle mindent, amit módszertanilag nem tud megközelíteni, és csak azt az élettelen vázat tekinti, amelyről még az sem dönthető el, hogy mennyiben a valós struktúra valódi váza és mennyiben a módszernek önmagának egy »struktúrába« való projekció­ja. Kívülről, mint a struktúrához nem tartozó elem, egy adott koncepció alapján strukturálja a struktúrát. Ez a koncepció működik központosító funkcióként, azaz a módszer a középpont pozícióját építi ki."⁶

Annak a meghatározhatatlan mozgásnak, ami hol seattle-i zavargásokban, hol Pôrto Alegre-i Szociális Világfórumban ölt testet, épp ezt vetik a szemére kritikusai, hogy nemcsak képtelen bármiféle koherens narratívát szembeállítani azzal, amit ellenez, de még csak azt sem képes eldönteni, mi is az, amit ellenez – a multikat, a kizsákmányolást úgy általában, a környezeti szempontok másodlagosságát a gazdasági növekedéssel szemben, konkrétan a pénzpiacok deregulációját vagy éppen a kapitalizmus bármilyen formáját?

A középpont nélküli struktúrákat feltételező gondolkodás azonban az ellenállást éltető hajtóerőt nem fordítja le utópiákra. A kizsákmányolás, az elidegenedés, az elnyomás és a jelentésvesztés tapasztalatából nem konstruál magának egy totális ellenségképet, amire ráronthat. Nincs szüksége egy végcélt feltételező stratégiára, hogy befolyásolja és átalakítsa a fennálló hatalmi viszonyokat.

A középpontosított struktúrákat feltételező gondolkodás, ami egy teljes rendszert ki akar billenteni a helyéből, csak egy meghatározott pontból tudja elképzelni az ellenállást. Szüksége van egy új középpontra, ahonnan egyszerre dönthető meg a régi, és hozható létre az új struktúra.

A Kommunista kiáltványban ez a pont a proletariátus, ami alávetett osztályként egyszerre része a fennálló rendszernek, ugyanakkor mivel semmiféle tulajdonnal nem rendelkezik, egészen más minőséget képvisel, és magában hordja egy új struktúra lehetőségét. A proletariátus együttlétező kívüliségére és belüliségére támaszkodik a forradalom.

A zapatisták ezzel szemben nem kívánják pontosan meghatározni a lázadás lehetséges aktorait, az ellenállás a struktúra bármelyik pontján létrejöhet: Ahogy létezik neoliberális globalizáció, úgy a lázadásnak is van globalizációja. És nemcsak a városi és vidéki munkások tűnnek fel a lázadásnak ebben a globalizációjában, hanem olyanok is, akiket ugyanúgy gyötörnek és semmibe vesznek, és akik nem akarják hagyni, hogy uralkodjanak felettük, nők, fiatalok, bennszülöttek, homoszexuálisok, leszbikusok, transszexuálisok, bevándorlók és sok más csoport, akik ott vannak mindenhol a világon, de akiket nem látunk, míg ya bastát nem kiáltanak a semmibevételükre, amíg fel nem kelnek, és akkor látjuk őket, halljuk őket, és tanulunk tőlük.

A középpontot nem feltételező lázadásnak, mivel nem törekszik a rendszer átfogó leírására, sőt abban sem biztos, hogy egy mindenre kiterjedő rendszerrel áll szemben, olyan pont feltételezésére sincs szüksége, ami (legalább részben) kívül lenne a rendszeren.

Így az ellenállás sem a maga, sem az ellenfél totalizált démonait nem hajszolva, nem tekintve magát egy teleologikus történet egyik szereplőjének vagy fejezetének, a hatalmi viszonyok szükségszerűen felbukkanó olyan elemévé válik, ami részt vesz a struktúra strukturálódása folyamatában.

Jegyzetek

¹ Jacques Derrida: A struktúra, a jel és a játék a humán tudományok diskurzusában. In Pethő László (szerk.): A posztmodern. Gondolat, Budapest, 1992. 265-267.

² I. m. 267.

³   Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg.

⁴ Az idézetek a lacandonai őserdő hatodik kiáltványából (2005. június) valók.

⁵ Vass Csaba: Míg élők közt leszel élő. Ökotáj, Budapest, 2000. Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Osiris, Budapest, 2003.

⁶ Orbán Jolán: Derrida írás-fordulata. Jelenkor, Pécs, 1994, 88.

Az antileninista antikapitalizmus filozófiai ellentmondás, de létező és ható szellemi álláspont a szebb időket megélt „angolszász politikai marxizmusban", s persze másutt is. Elméleti éllel utasítja el a történelem egyes tényeit és folyamatait, ezzel mintegy elzárja az utat a társadalmi folyamat mély és átfogó analízise előtt.

A WTO politikája ellen tiltakozva, 1999-ben Seattle-ben léptek színre először azok a mozgalmak, melyeket hol nemzetközi antikapitalistának, hol korporációellenesnek, hol pedig globalizációellenesnek, netán a globális társadalmi igazságosság elvének megvalósításáért küzdő csoportoknak neveznek. E mozgalmak megjelenésével egyidejűleg ismét fellángoltak azok a stratégiai viták, melyeket joggal sorolhatnánk összefoglalóan a “mi a teendő?” kérdéskörét elemző véleménycserék sorába. Kétségtelen, hogy a mozgalmaknak már az elnevezése is e problémakörhöz szorosan kapcsolódó politikai kérdés.¹ Ám a stratégiai viták sem változtattak azon a helyzeten, hogy az antikapitalista körök nagyrészt félresöprik mindazokat az érveket, amelyekkel Lenin egy évszázaddal korábban hozzájárult e stratégiai vitához; s teszik ezt annak ellenére, hogy a Seattle óta formálódott “mozgalmak mozgalmának” vezetői jórészt forradalmároknak és leninistáknak tekintik magukat.²

Ebből fakad aztán az a helyzet, hogy mind a mozgalom szószólói – például Naomi Klein és Paul Kingsnorth –, mind a tudomány jeles képviselői – például John Holloway, Michael Hardt és Tony Negri – alábecsülik Lenin szocialista szervezetről szóló elméletének mai jelentőségét. Ez a felszínen mutatkozó kritikus nézetazonosság nem meglepő, hiszen a Szovjetunió és a kelet-európai államok összeomlása óta mindenki számára úgymond “evidens”, hogy megbukott az a kommunista kísérlet, melyet Lenin kezdeményezett. Ennek ellenére is kijelenthetjük: ha “Seattle”-nek semmi más nem sikerült is, azt elérte, hogy elhallgattatta a “történelem végét” ünneplő Fukuyama öröménekét: hiszen kinyilvánították, hogy “lehetséges egy másik világ”. És persze igaz, hogy aligha akad olyan antikapitalista aktivista, aki ezt az elképzelt “másik világot” a sztálini Oroszország képére vetítené, a puszta tény, hogy gyakorlati lépéssel utasították el a sztálini rendszer összeomlásának Fukuyama-féle értelmezését, arra utal, hogy immár a második lépés is megtörtént annak érdekében, hogy felülvizsgálják Fukuyama elméleti analitikai megközelítésének a totalitását. S e felülvizsgálat érinti azt az ideológusok nemzedékei által átörökített hipotézist is, miszerint a sztálinizmus a bolsevizmus egyenes következménye. Hiszen míg a bolsevizmus általánosan elfogadott karikatúrájának mindkét fent említett megközelítése nagy hasznát vette a hidegháború korszakában, addig mára fontos fejlemény, hogy komoly antikapitalista aktivisták átlátnak a Zinovjev és Sztálin által Lenin halálát követően konstruált “leninizmus” ezen mítoszán, és így előítéletek nélkül megérthetik az orosz forradalom tanulságait.³ Sajnos, annak ellenére, hogy számos kitűnő tanulmány vizsgálja a lenini politikát az utóbbi időben – többek között Kevin Anderson, Tony Cliff, Neil Harding, Paul Le Blanc és Marcel Leibman tollából –, radikális körökben továbbra is az “antileninista” felfogás uralkodik.

Ebből a szempontból tipikusnak tekinthető Simon Tormey Anti-Capitalism: A Beginners Guide (2004) című könyve. Itt Tormey kifejti: a jelenkori mozgalom egyik erőssége abban áll, hogy bár számos “jól ismert” aktivista vesz részt benne, ők nem vezetők a szó hagyományos értelmében; a mozgalom Tormey megfogalmazásában “feltűnően és talán szerencsére is nélkülözi a vezetőket”. Majd tovább is megy ennél, s a jelenkori vezetők szerinte helyeselhető gyakorlatát szembeállítja a vezetés olyan, taszító formáival, mint Lenin 1917-es, illetve “Mussolininek… a római meneteléskor” tanúsított szerepe.⁴ Ez az összevetés, persze, korántsem véletlen; Tormey ezzel arra utal, hogy Lenin – Mussolinihoz hasonlóan, de a modern antikapitalista “vezetőktől” eltérően – olyan szervezeti rendszert irányított, mely fentről lefelé, antidemokratikus formában működött. Ebben az értelemben Tormey megjegyzéseit nyugodt szívvel figyelmen kívül hagyhatjuk, hiszen ma már közhelyszámba megy, hogy a lenini vezetési modellt antidemokratikusnak tekintik. Hardt és Negri például mostanság állították azt, hogy a “leninista” pártok olyan “elit élcsapatok” voltak, melyeket “a forradalmi diktatúra és irányítás centralizált formái” jellemeztek, és ez a forma “mára már idejétmúlt és használhatatlan”.⁵ Hasonlóképpen nyilatkozik Holloway is; szerinte Lenin posztulátumként kezelte, hogy a párt a tudományos felkészültségüket felülről lefelé, a munkások között is közvetítő “beavatottak” szervezete⁶ , s ezt Lenin akkor tette, amikor levonta az Engels által “tudományosan” eltorzított marxizmus logikus és nem demokratikus következményeit. Két másik szerző, Bonefeld és Tischler pedig kitart amellett, hogy a “leninista” típusú párt összeegyeztethetetlen a forradalom tényleges tartalmával.⁷

Sajnos, abbéli eltökéltségükben, hogy a vezetés autoriter formájával szakítsanak, ezek a szerzők szívesen siklanak el Gramsci egyik megállapítása fölött. A filozófus egy helyütt kifejtette, hogy a vezetők között meg kell különböztetnünk demokratikus és nem demokratikus típusúakat:

Egy vezető kiformálódásában alapvető jelentősége van egy premisszának: az a szándék vezérli-e, hogy mindig kell legyenek vezetők és vezetettek, vagy pedig az a célja, hogy olyan feltételeket teremtsen, melyek között többé nem szükséges ez a megkülönböztetés.⁸

A vezetés koncepciójának tout court elutasításával a fent említett teoretikusok – Holloway, Hardt és Negri, illetve a Bonefeld és Tischler kötetében egybegyűjtött cikkek szerzői – figyelmen kívül hagyják ezt a fontos különbségtételt. Bizonyos szempontból persze érthető ez a hiba, hiszen ha egyáltalán van a szocialista mozgalmakkal foglalkozó irodalomban a vezetés problémájával foglalkozó domináns diskurzus, az Webernek az államhatalom háromszintű ideáltipikus osztályozására vezethető vissza: eszerint létezik legális-racionális, tradicionális és karizmatikus államhatalom. Ráadásul, ennek az államelméleti tipológiának a társadalmi mozgalmakra való átfordítása mindig is megszenvedte azt, hogy Weber cseppet sem demokratikusan összeolvasztja a vezetést a dominanciával.⁹ A vezetés effajta értelmezésének egyik következménye – amint azt Barker et al. megfogalmazzák – az, hogy abbeli igyekezetükben, hogy az alulról szerveződött demokratikus mozgalmakról folytatott vitáikban elhatárolják mozgalmaikat a hagyományos, elitek vezette mozgalmaktól, a társadalmi mozgalmak teoretikusai hajlamosak teljes egészében elfeledkezni a vezetés elméletéről.¹⁰ Amint azonban Barker et al. rámutatnak, azok a tudós aktivisták, akik elutasítják a vezetés koncepcióját, rendszerint képtelenek elkerülni egy csapdát: vezetésellenes érveik burkoltan bár, de maguk is irányító, útmutató tézisek.¹¹ Kétségtelen persze, hogy az ilyesfajta vezetés pontosan azért, mert lemond a szervezet tényleges megvalósításától, azt kockáztatja, hogy elmosódottá, bizonytalanná válik; ne feledjük, Lukács kifejtette, az elmélet és a gyakorlat között közvetítő szervezetek nélkül az elméleti “antagonizmusokat csak vitákban lehet kifejezésre juttatni”, melyeknek gyakorlati következményei általában homályosak.¹²

Barker et al. megpróbálják áthidalni ezt a gyenge pontot, és azt javasolják, a társadalmi mozgalmak teoretikusai és az antikapitalista aktivisták szakítsanak Weber vezetési modelljével, és helyette a Gramsci javasolta fogalmak szerint gondolják újra a vezetés elméletét. Ezzel párhuzamosan Barker et al. elfogadják, hogy a vezetés gyakorta együtt jár a weberi értelemben vett dominanciával, de mégis kitartanak amellett, hogy ez nem szükségszerű, és hogy a társadalmi mozgalmak története során újra meg újra felbukkantak a vezetés demokratikus formái is. Barker et al. szerint a vezetés ezen típusai gyakorlati tevékenységet jelentenek, egyebek között a szervezés tevékenységét, ami viszont alapvetően a többi cselekvővel való dialektikus viszonyon alapul. Még általánosabb összefüggésben Barker et al. úgy érvelnek, hogy mivel a vezetők meg akarják változatni a társadalmi helyzetet, arra kényszerülnek, hogy azonosuljanak is a mozgalommal, de egyidejűleg “megfelelő távolságot” is tartsanak tőle. Továbbá, ha másokat is maguk mellé akarnak állítani egy konkrét helyzet megváltoztatása érdekében, akkor bizonyos személyes tulajdonságokkal kell rendelkezniük, például akaraterővel, szenvedéllyel és intelligenciával. Szükségük van továbbá bizonyos strukturális teherbírásra: a “küzdőtéren” sok szervezet van egyszerre jelen, s itt elengedhetetlen egyfajta szervezetiség annak érdekében, hogy megfogalmazott céljait a mozgalom meg tudja valósítani, s sikeresen szálljon szembe azon aktorok célkitűzéseivel – legyenek bár egyének vagy szervezetek –, melyeknek elemi érdeke ezen célok elgáncsolása.¹³

E modell értelmében a vezetés olyan aktív folyamat, mely a társadalmi mozgalomban részt vevő többi aktorral folytatott állandó dialógus során formálódik. Ha így értelmezzük, akkor az “antileninisták” ugyancsak vezetők irányította “pártot” vagy pártokat alkotnak, bár kétségtelenül más struktúrá(k) között, mint az ún. “leninista” csoportosulások. Ezen a ponton persze az embernek óhatatlanul eszébe ötlik a kérdés, vajon a “leninista” pártokkal szemben megfogalmazott kritika bizonyosan megóvja-e ezeket a pártokat a hasonló természetű hibáktól.

Mi a teendő?

Az antikapitalista mozgalom soraiban a struktúra és a szervezet kérdése nem azért került napirendre, mert az antileninista vezetők a “leninisták” dogmatikus tételeit igyekeztek megcáfolni, hanem ezek spontánul merültek fel a gyakorlatban, a küzdelmek során. Jó példa erre az az elhíresült eset, amit Naomi Klein a Világbank és az IMF elleni washingtoni demonstráció egy fontos pillanatában fogalmazott meg. Bár a Világbank és az IMF épületeihez vezető utak kereszteződéseit lezárták a tüntetők, egyszer csak kiderült, hogy a tanácskozásra érkezett delegációk már korábban bejutottak az objektumba. Mivel eredeti stratégiájuk ezzel összeomlott, a tüntetők azon kezdtek vitatkozni, mi legyen a következő lépésük; néhányan azt követelték, hogy folytassák a tüntetést, ne mozduljanak el a helyszínről, hogy a távozó delegátusoknak útját tudják állni, mások viszont nem értettek egyet ezzel a javaslattal. Ebben a helyzetben Kevin Danahar kijelentette, hogy a tüntetők döntsenek minden egyes útkereszteződésnél saját belátásuk szerint. Mint Klein megjegyezte, bár ez a stratégia “kifogástalanul tisztességes és demokratikus volt… egy probléma mégis adódott vele – teljesen értelmetlen volt”. Ebből a kaotikus összeomlásból Klein azt a következtetést vonta le, hogy bár az internet tette lehetővé a mozgalom létrejöttét, ezen a ponton a világháló már nem jelentett olyan szervezeti fórumot, mely alkalmas a szükséges döntéshozatali folyamathoz; Klein arra a következtetésre jutott, hogy a mozgalomnak valamiféle átfogóbb strukturális formára van szüksége.¹⁴ Klein megjegyzése persze briliáns példája annak, amikor a valóságos mozgalom tapasztalataiból a “vezető” megtanul valamit. Ám Klein ennek ellenére hajthatatlan maradt; szerinte a “leninizmus” nem ad választ arra a kérdésre, hogyan lehet megteremteni a mozgalom strukturális feltételeit. Ebben az értelemben nézetei nagyon jellemzőek az antikapitalista mozgalmon belül uralkodó álláspontok tekintetében; e nézeteknek kétségkívül reprezentatív gyűjteményét szerkesztették egybe a What is to be Done?: Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today című kötetben.

A kötetet Bonefeld and Tischler tanulmánya nyitja meg azzal a kijelentéssel, hogy “a leninizmusra rossz napok virradnak – joggal”; ezzel is azt sugallják, milyen jó dolog, ha az antikapitalisták elutasítják Lenin “instrumentalista” nézeteit, vagyis azt, hogy az államot “meg kell ragadni”. Aztán azzal folytatják, hogy kigúnyolják a trockistákat, akik nyilvánvalóan komolyan azt hiszik, hogy ha a “gonosz” Sztálin helyett a “jó” Trockij lépett volna Lenin örökébe 1924-ben, akkor minden rendben ment volna a Szovjetunióban.¹⁵ Mint az államhatalom megragadására irányuló elitprojektet, a szerzők elutasítják Trockijnak és Leninnek a szocialista mozgalomban a vezetés fontosságáról szóló nézeteit: “A forradalmi pártnak mint a forradalom szervezeti formájának eszméje érvényét vesztette.”¹⁶ Ám szemmel láthatólag ezeket a szerzőket nem zavarja két tény: egyfelől Lenin elutasította, hogy miután a szocialisták megragadták a burzsoá államot, azt a maguk érdekében használják, másfelől pedig hogy Trockij a sztálinizmus kialakulásának elemzésekor abból indult ki, hogy az orosz forradalom magára maradt a nemzetközi porondon.¹⁷ Amikor például Bonefeld és Brendel a kronstadti lázadást elemzi, akkor egyikük sem időzik azzal, hogy elemezze Trockijnak a lázadás elfojtásának körülményeiről szóló fejtegetéseit, azt, hogy Trockij “tragikus szükségszerűségről” beszél a lázadás leverésével kapcsolatban, melyet Oroszország gazdasági elmaradottsága kényszerített a forradalomra¹⁸ . S hogy miért hagyják figyelmen kívül ezeket a tényeket? Azért, mert ezek nem igazolják a szerzők azon tézisét, hogy Trockij és Lenin a forradalom győzelmének vagy bukásának kérdését a vezetés problémájára redukálta. Paradox módon maga Brendel is azt állítja: Leninnek igaza volt, amikor azt állította, hogy miközben a kronstadti lázadók nem kértek sem a fehér gárda, sem a bolsevikok hatalmából, “nem létezett más erő”.¹⁹ Ha ez az érv helyes, akkor kérdés, vajon hogyan tudja az ember megkerülni azt a dilemmát, mellyel Trockij a lázadás leverésekor került szembe. Erre azonban Brendelnek nincs válasza.

A forradalom konkrét problémáinak elemzése azért hiányzik e szerzők munkáiból, mert ebben a tanulmánykötetben szembeötlő az az általános tendencia, hogy Lenin bírálatát a szerzők bibliocentrikus vagy filozófiai formákra egyszerűsítik. Simon Clarke szerint például a “leninizmus” tévedései “közvetlenül visszavezethetők arra, hogy Plehanov lényegileg félreértette Marx politikai gazdaságtant bíráló fejtegetéseinek jelentőségét: Plehanov a marxizmust kétségtelenül arra a felvilágosodáskori hitre redukálta, hogy “a tudomány” képes a forradalmi változások mozgatójaként fellépni; Lenin interpretációjában pedig ez a plehanovi gondolat öltött testet akkor, amikor forradalmi értelmiségről beszélt, melynek az a feladata, hogy a munkásságot irányítsa.²⁰ Filozófiailag nézve Mike Rooke követi Clarke okfejtését, amennyiben Lenin bűneit ő is arra vezeti vissza, hogy durván félreértette Marx ismeretelméletét. Azt állítja, hogy Leninnek az az álláspontja, mely szerint a párt “a tudományos tudat birtokosa… ellenkezik az elmélet és gyakorlat marxi egységével”.²¹ Werner Bonefeld számára viszont a “forradalmi párt” elmélete maga is ellentétes értelmű szókapcsolat, mert a benne foglalt vezetési elmélet emlékeztet “a laissez-faire kapitalizmus üzleti vezetőjének” képére. Bonefeld azt állítja, hogy a demokrácia eszméje és a forradalmi szervezet “kölcsönösen kizárják” egymást.²²

Így hát Bonefeld et al. szerint a “leninizmusnak” az a lényegi problémája, hogy azáltal, hogy a szocializmusért folytatott harcban Lenin ragaszkodott a forradalmi vezetés szükségességéhez, ellentmondásba került azzal a marxista tézissel, hogy a szocializmus a munkásosztály önfelszabadítása.²³ Ennek az érvelésnek van egyfajta látszólagos igazsága, ha és amennyiben a vezetés és a demokrácia fogalmait antonimáknak tekintjük. Sajnos, ennek a Lenin politikáját bíráló (karikaturisztikus) megközelítésnek az a baja, hogy elfedi azt a lényegi igazságot, amit Lenin a szakszervezetek tudatosságának korlátairól folytatott vitában fogalmazott meg: nevezetesen, hogy a kapitalizmusban folyó küzdelmek nem csapnak át automatikusan a kapitalizmus elleni küzdelembe. Alberto Bonnet szerint ez a megállapítás mára már érvényét vesztette, mert

“a munka világában az engedelmesség megtagadása közvetlenül a globális tőke ellen irányul (…) Más szóval, minden társadalmi küzdelem (…) közvetlenül, áttételek nélkül a pénztőke globális uralmának válságaként jelenik meg.”²⁴

Bonnetnek persze igaza lehet abban, hogy a kapitalisták egyre tudatosabban ismerik fel a hatalmukat fenyegető objektív veszélyeket, ám ebből korántsem következik, hogy a munkások is hasonlóképpen egyre tudatosabbak lesznek. Éppen ellenkezőleg, Marx többek között azért is írt tanulmányt arról, hogy a munka tőkének való formális alávetettsége hogyan megy át tényleges alávetettségbe, mert megkísérelt magyarázatot találni a kapitalizmuson belüli, illetve a kapitalizmus elleni harc közötti különbségre – erre később még visszatérek. Hiba tehát ebből azt a következtetést levonni, mint Clarke teszi, hogy ti. amikor Lenin a munkások számos, spontán küzdelmének elszigetelt és részleges természetét felismeri, akkor ez nem Marx nézeteinek továbbvitelét, hanem az orosz populizmus örökségét jelenti nála.²⁵ Hiszen Marx hosszan fejtegeti, milyen objektív korlátok hátráltatják a munkásosztály önfelszabadítását.

Az, hogy Lenin felismerte a különbséget a kapitalizmusban és a kapitalizmus ellen folyó küzdelmek között, illetve az ebből következő, a szocialistákat a munkástömegektől elválasztó szakadékot, harcostársainál sokkal inkább lehetővé tette számára – Shandro megfogalmazását idézve –, hogy “szerepét marxista teoretikusként és az osztályharcban részt vevő politikai cselekvőként kijelölje”.²⁶ Bár ez a helyzetmeghatározás azt sugallná, hogy Lenint gyakorlati tevékenysége alapján kellene megítélnünk, Holloway recenzált kötetünkben szereplő tanulmányában már Lenin kérdésfelvetését is elutasítja: nem azt a már objektiválódott kérdést kellene feltenni, állítja, hogy “mi a teendő”, hanem inkább azzal kellene foglalkozni, hogy “mi is a mindennapos gyakorlat”.²⁷ Sajnos, még ennek az érvnek az erejét is csökkenti, ha megértjük azt a – Caffentzisnek a jelen kötetben szereplő tanulmányában is hangsúlyos – tényt, hogy Lenin könyvének eredeti, orosz címét helyesebb a kevésbé szokásos, de pontosabb mit tegyünk? kérdéseként fordítani.²⁸

Lenin könyvének címétől függetlenül a lenini politika effajta bírálatának javarészt az a nagy baja – amint azt John Moyneux egy korábbi, Clarke­-kal folytatott vitában kifejtette –, hogy figyelmen kívül hagyja: a Mi a teendő?, akárcsak Lenin oeuvre-je általában, “a mozgalom napi problémaira adott, a konkrét helyzetben gyökerező konkrét válasz” volt.²⁹

A Bonefeld és Tischler által szerkesztett esszékötetben szereplő tanulmányok többségével ellentétben Caffentzis elemzésének az a legnagyobb erénye, hogy ő a történelmi kontextusba helyezett, igazi Leninnel foglalkozik. Caffentzis hangsúlyozza azt az alapvető tényt, hogy amikor 1902-ben Lenin ragaszkodott ahhoz, hogy az orosz forradalmi szocialista párt ne demokratikusan szerveződjön és hogy hivatásos forradalmárokból álljon, akkor ezt olyan elnyomó rendőrállamban tette, amely rendszeresen letartóztatta és száműzte a forradalmi csoportok tagjait.³⁰ Ahogyan Lenin a Mi a teendő? című műben írta:

“…egy olyan országban, ahol önkényuralmi kormány van hatalmon, minél inkább csak olyan személyek lesznek e szervezet tagjai, akik hivatásukként foglalkoznak a forradalmi tevékenységgel, és olyanok, akik a legjobb kiképzést kapták a politikai rendőrséggel szembeni harcra, annál nehezebb lesz majd a hatalomnak a szervezetre lecsapni.”

Mi több, azt is megfogalmazta, hogy ha a szervezet demokratikusan épülne fel, akkor ez “alaposan megkönnyítené a rendőrség számára a nagyszabású razziák lebonyolítását”.³¹ Caffentzis rámutat továbbá, hogy a Mi a teendő? fő mondanivalója az, hogy az Oroszországban egymástól elszigetelten működő számos szocialista csoportnak olyan országos napilapra van szüksége, mely elősegíti egymás közötti kommunikációjukat és hatékony akcióikat. Caffentzis ezt Lenin “kommunikációs forradalmi elméletének” nevezi, és azt állítja, hogy ennek a jelentősége ma éppolyan nagy, mint 1902-ben volt: a tüntetést internet segítségével szervező aktivisták, bár magukat nem gondolják “leninistáknak”, a forradalmi szervezet azon kommunikációs modelljét használják, melyet eredetileg Lenin tételezett fel.³² Ugyanakkor azonban e pozitív megjegyzések ellenére Caffentzis makacsul kitart amellett, hogy a Mi a teendő? cselekvési útmutatóként csak korlátozottan értelmezhető, mert “túlzottan áthatja …az elitizmus és a demokratikus procedúrákkal szemben érzett gyanakvás”.³³

Bizonyos értelemben ez a kritikai kiegészítés minden kétséget kizárólag “leninista” szellemű, hiszen a szervezeti politika liberalista/sztálinista mítoszával ellentétben Lenin maga is hasonló álláspontot fogalmazott meg egy évszázaddal ezelőtt. Az 1905-ös forradalom tapasztalatait elemezve “A párt újjászervezése” című fontos tanulmányában Lenin azt írja, hogy megváltoztak azok a feltételek, melyek között a bolsevik párt 1902 és 1905 között működött – az önkényuralom az alulról jövő nyomás hatására liberalizálódott –, tehát a párt struktúráját is ehhez kell igazítani:

“Mi, bolsevikok, mindig elismertük, hogy a viszonyok változásával, azaz a politikai szabadságjogok elismerésével, elengedhetetlen lesz a választási elv alkalmazása.”³⁴

A tanulmány további részében Lenin nemcsak korábbi antidemokratikus nézeteivel szakított, hanem azzal a megállapításával is, hogy a pártnak hivatásos forradalmárok alkotta szervezetnek kell lennie. Azt magyarázta párttagtársainak, hogy a nem párttagok előtt ki kell tárni a párt ajtaját, és hogy ezeknek a frissen rekrutált tagoknak azonnal szavazati jogot kell kapniuk, s ez nem jár azzal a veszéllyel, hogy a párt feloldódik a tömegekben, mert:

“…a munkásosztály ösztönösen, spontánul szociáldemokrata, és a szociáldemokrata párt által végzett több mint tízéves munka jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ez a spontaneitás tudatossággá alakuljon.”³⁵

A bolsevik párt 1905-öt követő átalakulását elemezve Lenin 1907-ben ezt írta:

“…azok, akik ma bírálják a Mi a teendő?-t, ott követik el az alapvető hibát, hogy a pamfletet pártunk fejlődésének egy meghatározott, mára már a múlté lett konkrét történelmi helyzetből kiszakítva elemzik.”³⁶

Molyneux azt állítja, hogy mihelyt Lenin elfogadta a tézist, hogy a munkások spontán módon is a szocialista tudatosság felé tartanak, és hogy ennek megfelelően 1905–1906-tól demokratikusan újjászervezte a bolsevik pártot, a Mi a teendő? központi gondolata, azaz az országos napilap köré szerveződött centralizált forradalmi párt megteremtésének eszméje is levetkőzte mechanikus jellegét.³⁷ Rabinowitch még pontosabban fogalmazott egy tanulmányában, melyet mindenkinek el kellene olvasnia, aki a “leninizmus” sztálini értelmezése felé hajlik; a tanulmányban Rabinowitch megfogalmazza, hogy a bolsevik párt “relatíve demokratikus, toleráns és decentralizált belső struktúrája, valamint lényegi nyitottsága és tömegjellege” alapozta meg a párt 1917-es győzelmét.³⁸ Ebből a nézőpontból kell értelmeznünk Lenin Buharinhoz és Zinovjevhez intézett híres figyelmeztetését, mely szerint a Komintern berkeiben engedelmességet követelni egyet jelent “a párt lerombolásával”, mivel egy ilyen lépés “elűz minden, nem különösebben engedelmes, ám intelligens embert”, s csak a “hajlékony gerincű együgyűeket” tartja meg.³⁹

Tehát 1902 és 1917 között Leninnek az elmélet és a gyakorlat kapcsolatára vonatkozó nézeteinek változása azt mutatja, hogy e változó természetű politikát akkor érthetjük meg leginkább, ha abban nem Engels vagy Plehanov a marxizmust “tudományosan” eltorzító nézeteinek mechanikus alkalmazását látjuk, hanem – persze jóval magasabb elméleti szinten – valami olyasmit, mint Kleinnek a washingtoni fejleményekre adott reakcióját; azaz egy mozgalmi vezető azon törekvését, hogy döntéseit a napi stratégiai és taktikai követelményekhez igazítsa.

Bármilyen formális hasonlóságok vannak a Lenin írásait, illetve az újabb fejleményeket meghatározó kontextusok között – ha hihetünk Hardtnak és Negrinek –, Lenin globális hivatkozási alapját akkor is hatálytalanította az imperializmusról a birodalmi korszakba való átváltás. Bár ezt a nézetet a baloldalon hevesen és meggyőző érvekkel utasították vissza,⁴⁰ hely hiányában most nem térhetünk ki erre a kérdésre. Mindössze érintőlegesen szeretném azonban Hardt és Negri nézeteinek két olyan aspektusát vizsgálni, melyeknek közvetlen kapcsolata van jelen tanulmány tézisével: az egyik a forradalmi mozgalmak periodizációja, a másik az ehhez szorosan hozzátartozó domináns termelési formák változásának periodizációja.

Először lássuk, hogyan korszakolják a szerzők a forradalmi mozgalmakat: Hardt és Negri azt állítják, hogy 1917-ben Lenin politikája megfelelt ugyan a világ állapotának, azóta azonban a forradalmi mozgalmakban olyan fejlődési folyamatok zajlottak le, melyek a modern világban hatástalanítják a “leninista” politikát: “a jelentős modern forradalmakban szerepet játszott népi hadseregek helyét a gerilla-hadviselés vette át, majd pedig a hálózati harcok mai formái”.⁴¹ Pontosabban fogalmazva, kitartanak amellett, hogy a népi hadseregek szerepe Münzernek a német hercegek elleni felkelésétől Cromwell új típusú hadseregének megszervezésén át meghatározó volt még Trockij Vörös Hadseregének és Mao népi felszabadító hadseregének harcai során is.⁴²

Bármi legyen is ennek a periodizációnak az erénye – bár én ilyet nem látok –, megvan az a negatív következménye, hogy egyetlen sémába olvasztja azokat a társadalmi mozgalmakat, melyeket Marx mint polgári és proletárforradalmakat szétválasztott egymástól. Ez a periodizáció azért is problematikus, mert az orosz polgárháborút megelőző forradalmi mozgalmak tanulságait gyakorlatilag kiiktatja a történelemből, és figyelmen kívül hagy egy sor jelentős 19. és 20. századi forradalmi proletármozgalmat. Hardt és Negri módszere így a korábbi korok szabadságmozgalmainak éppen azokat az elemeit homályosítja el, melyeknek a legnagyobb a jelentősége a jelenkori forradalmárok szempontjából: a munkásoknak a modern városi környezetben folytatott küzdelmeit. Ilyen módon elhalványítva a tőke és munka viszonyának folytonosságát, Hardt és Negri már bátran kijelentheti, hogy napjaink modern forradalmi mozgalmait Lenin korától “mélységes mély szakadék” választja el.⁴³

Hardt és Negri a fenti álláspontot azzal támasztják alá, hogy kifejtik: a termelés hegemón ipari formája a szellemi termelésbe váltott át. Ez a folyamat, mint azt Finn Bowring kimutatta, olyan fejlemény, mely túlmutat azon a Marx által elemzett változáson, mely szerint a munka formális alávetettségét a tőkének való tényleges alávetettség váltja fel, s azt eredményezi, hogy a tőkének már ténylegesen az egész társadalom alá van vetve.⁴⁴ Mi több, ebben az új helyzetben a kooperáció “immanensen adott magában a munkatevékenységben”⁴⁵ . Általánosabban fogalmazva Hardt és Negri azt állítják, hogy “a munkamegosztást korábban megteremtő tényezők már nem hatnak” a modern termelőtevékenységre, melyet egészében a nem materiális munka dominál.⁴⁶ Még a munkavállaló és a munkanélküli közötti különbségek is elmosódnak, mivel új “közös nevező” jelenik meg egy olyan nyelvi kultúrán belül, melyet mindenki egységesen ismer, s mely “egyfajta posztliberális és posztszocialista politikai projekt bázisának” tekintendő.⁴⁷ Hardt és Negri azzal folytatja fejtegetését, hogy a sokaság/tömeg – azaz az általános termelők totalitása – úgy is felfogható, mint “egyfajta nyelv, mely képes magát kifejezni”.⁴⁸

E meghatározással kapcsolatban mindjárt két probléma is agyunkba ötlik: először is, hogy ez a nyelvnek olyan idealisztikus modelljét tételezi, mely kihat az önmagán kívüli folyamatokra. Míg Volosinov szerint a nyelv azon társadalmi konfliktusok megtestesülése, melyek eredete a nyelven – tehát rajta kívül – található, és amely ilyen módon képes nyelvileg felismerni az osztályharcot,⁴⁹ Hardt és Negri úgy értelmezik, hogy e “közösség” megteremtése megszünteti a munkásosztályon belüli korábbi megosztottságokat. E megközelítés problematikus mivoltát legjobban talán Holloway fogalmazza meg a Change the World Without Taking Power című művében; itt azt mondja, hogy “ez ellen a radikális elmélet ellen, amit a »mi őellenük« formulájával írhatunk le, Marx így tiltakozik: »De nincsenek ők, csak mi vagyunk«”.⁵⁰ Ezt a nézetét kifejtve Holloway arra a következtetésre jut, hogy a proletariátus soraiban a munkásosztály-öntudat felerősödése “nem valami »jó«, becsesnek tekinthető jelenség, hanem olyan »rossz« megnyilvánulás, mellyel szemben fel kell venni a küzdelmet”.⁵¹ Marxista szempontból szemlélve ez tökéletesen abszurd álláspont. Hiszen miközben Marx arról beszélt, hogy mi mindannyian elidegenedettek vagyunk a kapitalista társadalomban, nagyon is tudatában volt annak, hogy a burzsoázia otthon érzi magát ebben az elidegenedett világban, míg a munkások úgy élik meg a helyzetet, hogy legbensőbb emberi mivoltuktól vannak megfosztva.⁵² Ráadásul ez a marxi gondolatokkal való szakítás Holloway téziseinek egy lényegi stratégiai problémájából ered: mivel nem tesz különbséget a kapitalista fetisizmus elleni progresszív és reakciós harcok között, ezért nem is tudja elképzelni a szervezett forradalmi cselekvés locusát. Ennek következményeként egész művében jelen van az a probléma, hogy az ellenállás “sikolyát” nem differenciálja sem támadó, illetve védelmi küzdelmek, sem progresszív, illetve reakciós jellegük szerint.

És ez a problematika szorosan kapcsolódik a Hardt- és Negri-féle nyelvi közös nevező modelljének másik gyenge pontjához, ami tulajdonképpen a fentebb már említett, az antikapitalista küzdelmek természetéről Bonnet és Clarke között lefolytatott vita gyenge pontjával is kapcsolatos; ezek a szerzők mindannyian igyekszenek mellőzni azt a fontos tényt, hogy a munkásosztály továbbra is megosztott. Valójában Hardt és Negri azt állítják: “szemtanúi lehetünk annak, hogy eltűnőben van a korábban feloldhatatlan megosztottság, mely a mezőgazdasági munkást az ipari munkástól elválasztotta, és amely a dolgozó osztályokat megkülönbözteti a szegényektől és így tovább”,⁵³ ám közben teljesen figyelmen kívül hagynak folytonosan jelen lévő, kiemelkedően fontos problémákat, mint például a proletárokat nap mint nap sújtó küzdelem a munkahelyekért vagy a termelési folyamat különböző pontjain dolgozók helyzetének eltérő jellege. Éppen ezeknek a megosztottságoknak a leküzdése érdekében – jóval Lenin születése előtt – vett aktívan is részt Marx az “élcsapat”-pártok kiépítésében.

A szétforgácsolt osztály és a centralizált állam⁵⁴

Marx és Engels szerint míg a munkásság arra kényszerült, hogy fellázadjon a kapitalista munkamegosztás ellen, a munkamegosztás maga egyre kevésbé tette őket alkalmassá a hatalom gyakorlására.⁵⁵ Engels ragaszkodott ahhoz a nézetéhez, hogy a társadalmi termelőerők fejlődése megteremtette azokat a feltételeket, melyek által a munkamegosztás “félresöpörhető”; Marx pedig azt hangoztatta, hogy a kapitalizmus fejlődéséből következő növekvő munkatermelékenység biztosítja, hogy ezáltal “felszámolható a munkásoknak egy részfunkcióhoz való életfogytig tartó kényszerű kötődésének technikai alapja”; ám Marx ezt azzal egészítette ki, hogy a fenti folyamatokkal egyidejűleg “leomlanak azok az ugyanezen technikai okok előidézte korlátok is, melyek a tőke dominanciájának útjában álltak”.⁵⁶ Marx tehát azt állította, hogy miközben a kapitalizmusban a munkamegosztás elmélyülésével együtt járó munkatermelékenység-növekedés megteremti a szocializmus objektív lehetőségét, ezzel egyidejűleg a munkamegosztás e potenciál valóra váltását alapjaiban lehetetleníti el.

Még pontosabban, Marx különbséget tett a társadalmi és a technikai (gyártási) munkamegosztás között: míg a társadalmi munkamegosztás a modern világban elkerülhetetlenül szükséges foglalkozási megosztást jelentett nála, a technikai munkamegosztás fogalma azokra a kapitalizmusban egyre tökéletesedő elemekre utalt, amelyek a szakértelem csökkenését s ezzel a munkaerő kézben tartását segítették elő.⁵⁷ Míg a társadalmi munkamegosztás a foglalkozási specializáció révén elősegíti a munkatermelékenység növekedését, a technikai megosztottság a munkatevékenységek olyan tagoltságát idézi elő, melynek következtében az egyes munkás egyre egyszerűbb feladatokat lát el, melyhez minimális betanulás is elegendő.⁵⁸ Hiszen ahol a kapitalizmus, legalábbis részben, a prekapitalista termelési módokból fejlődött ki úgy, hogy a piaci viszonyokat kényszerítette rá a meglévő munkafolyamatokra, azaz a munka formális alávetését a tőkének, ott a gyári termelés fejlődésével a munkafolyamat természete is átalakult olyan módon, hogy a munka elvégzése kisebb szakértelmet igényel, s ezáltal ténylegesen “a tőkének alávetetté” vált.⁵⁹ Ebben az új helyzetben, írta Marx, “a műhelyen belüli munkamegosztás a tőkésnek a munkás fölötti vitathatatlan hatalmát fejezi ki”.⁶⁰

Marxnak a munkamegosztással kapcsolatos fejtegetései azt sugallják, hogy a proletariátus körülményei alapján túlságosan szétforgácsolt és intellektuálisan túl korlátozott ahhoz, hogy saját felszabadításának valódi végrehajtója lehessen. Másfelől, mint Braverman hangsúlyozza, bár a technikai munkamegosztás célja az, hogy a munkásokat egy gépezet fogaskerekeivé silányítsa, ám még a legszolgaibb munkát végzőknek sem lehet tökéletesen kiiktatni az intellektusát.⁶¹ Marx az 1840-es évek közepe táján a szocialista munkások köreiben szerzett tapasztalatai alapján úgy vélte, ezeknek a munkásoknak az intelligenciája és humanitása – melyet nem lehet kiradírozni a mechanizmusból – adja a szabadságért folytatott küzdelmük hajtóerejét, és hogy a felszabadulásukért vívott küzdelmük töri át azokat a társadalmi gátakat, melyek egymástól és a társadalom többi részétől elidegenítik őket.⁶² Ez a Marxtól eredő humanista elem hatja át Hollowaynak a Hardt és Negri tanulmányában megmutatkozó antihumanizmussal szembeni bírálatát. Holloway meggyőző érvekkel bizonyítja: azzal, hogy a szerzőpáros elutasítja a humanizmust, meggyengíti saját, emancipációs nézeteit:

“E megközelítésnek kétségkívül az a legnagyobb problémája, hogy sem hangyák, sem gépek nem lázadnak. Egy olyan elmélet, mely a lázadásra épül, nem teheti zárójelbe az emberi természet meghatározó jelentőségét.”⁶³

Való igaz, a fenti állítás helyes, ám Mészáros István meggyőző érvekkel bizonyította, hogy a munkamegosztás nemcsak a munkásosztály szétforgácsolódását, hanem a munkások küzdelmeinek megosztottságát is eredményezi. Mészáros így fogalmaz:

“…normális körülmények között a belsőleg megosztott és szétforgácsolt munka nemcsak az uralkodó osztály és az állam kényének-kedvének van kiszolgáltatva, hanem az uralkodó társadalmi munkamegosztás objektív követelményeinek is.”⁶⁴

Ezzel együtt sem kell azonban feltétlenül egyetértenünk Mészárossal abban, hogy a marxisták “alaposan alábecsülték” e probléma politikai következményeit.⁶⁵ Hiszen Marx éppen e problémákra válaszul segített életre egy élcsapatpártot.

Marx ezzel a lépéssel – Avineri, Gouldner és Harding állításával ellentétben⁶⁶ – egyáltalán nem akarta becsempészni formálisan demokratikus elméletébe az intellektuális elit koncepcióját, mint ahogyan az sem helytálló – ellentétben Holloway et al. fejtegetéseivel –, hogy Marx mindenestől elvetette az irányítás koncepcióját. Inkább evidenciának is mondható, hogy Marx tökéletesen tisztán látta azokat az erőteljes tendenciákat, melyek a proletariátus sorain belül a szocialista osztálytudat kifejlődésének útját állták, melyekkel, ha le akarjuk győzni őket, szervezett szocialista tevékenységet kell szembeállítanunk. E koncepció szerint a munkáspárt egyaránt harcolt a sorain belül kialakult, a szellemi és fizikai dolgozók közötti megosztottság ellen, valamint a munkásmozgalom tágabban vett szétforgácsolódása ellen.⁶⁷ Ebben a szellemben olvasva érthetjük meg a legteljesebben a Kommunista kiáltvány sokat idézett sorait:

“A kommunisták a többi proletárpárttól csak abban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik, másrészt abban, hogy a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik.”⁶⁸

Innen szemlélve, a munkáspárt alapvetően a munkamegosztás teremtette feszültség erőterében működik: hiszen egyrészt a munkamegosztás megteremti annak lehetőségét, hogy a proletariátus a rendszert olyan totalitásként szemlélje, melyet tudatosan át lehet alakítani; másfelől azonban előidézi a munkásság szétszóródását, és ezáltal erősíti a tőkések hatalmát. Ezek az egymásnak ellentmondó, de a proletárlét egyként gazdasági aspektusai ellene szólnak annak a nézetnek, hogy Marx kitartott a proletárok radikalizálódásának nyers gazdasági modellje mellett. Mi több, ezek az aspektusok segítenek megérteni Marx politikai gyakorlati lépéseit az 1840-es években és az I. Internacionálé időszakában. Marx számára mindkét korszakban az volt a központi kérdés, hogy a munkásosztálynak mint osztálynak a harcait támogassa, és eközben szüntelenül azon fáradozott, hogy letörje azokat az erőket, melyek – mint például az írekkel szembeni gyűlölet Nagy-Britanniában – a proletariátus megosztottságából következnek, és egyúttal felerősítik és kiterjesztik e megosztottságot.⁶⁹

A fenti okfejtésből is látható, hogy a marxi elképzelésnek megfelelő, centralizált politikai párt megszervezése nem abból következik – mint azt Hardt és Negri elhitetni igyekszik velünk –, hogy az ipari munkásság homogén természetű lett volna egy évszázaddal ezelőtt, hanem éppen abból az igényből, hogy a párt áthidalja a munkásosztály soraiban ténylegesen létező megosztottságot. Trockij például azon a véleményen volt, hogy egy osztály keretein belüli, az irányítás megszerzéséért folytatott szervezett küzdelem alapvető jelentőségű, mert az osztályok nem homogén dolgok, melyek idővel mechanikusan “beérnek” politikailag, hanem “mind társadalmi, mind politikai értelemben heterogén” alakulatok, melyekben különféle vezetők az egyetemes hegemóniáért küzdenek.⁷⁰ Mindebből az következik, hogy a párt centralizált mivolta ténylegesen nem a homogén proletariátusról alkotott imaginárius elképzelésben gyökerezik, hanem annak a nagyon is realisztikus szükségletnek a felismerésében, hogy a centralizált államokat fel kell számolni. Specifikusan, mint Lukács fogalmaz, “Leninnek a pártszervezéssel kapcsolatos koncepciója előfeltételezi a forradalom tényét – és aktualitását”.⁷¹ És megfordítva, azok a pártok, melyek a fennálló rendszer megreformálását tűzték ki célul, boldogultak a decentralizált pártstruktúrában is. Clarke tehát téved, amikor azt állítja, hogy Lenin és az orosz “közgazdászok” vitájának – Lenin velük polemizálva írta meg a Mi a teendőt? című művét – az a helyes értelmezése, ha abban a következő véleménykülönbséget látjuk: egyfelől adott egy csoport, mely úgy véli, hogy a forradalmi eszmék a küzdelmek során automatikusan kialakulnak, másfelől pedig ott van Lenin meggyőződése, miszerint ezeket az eszméket kívülről kell a munkásosztállyal tudatosítani.⁷² A közgazdászok által képviselt szervezeti decentralizáció a forradalmi politika nyílt elutasításában és Bernstein revizionizmusának elfogadásában gyökerezett.⁷³

A szervezeti perspektíva lenini megközelítésével 1917 előtt az volt a probléma, hogy Lenin olyan intellektuális keretben működött, melyet Kautsky határozott meg, aki soha nem fogadta el Marx azon tételét, hogy a burzsoá államot fel kell számolni.⁷⁴ Miközben Lenin úgy vélte, hogy az orosz államot nem lehet megreformálni, a háború és a forradalom okozta sokkra és Buharin ösztönzésére volt szüksége ahhoz, hogy az állam kérdésében teljesen szakítson Kautsky nézeteivel.⁷⁵ Holloway könyvének talán legfontosabb aspektusa annak a gondolatnak a megerősítése, hogy a szocialisták nem érhetik el felszabadulásukat a burzsoá állam révén. Ugyanakkor azonban az a mód, ahogyan a fetisizálás folyamatát mint a fetisizált kategóriák elfogadásával szemben álló jelenséget hangsúlyozza, olyannyira túlzó, hogy – Alberto Bonnet szavaival – Holloway a következő szellemi utat járja be:

“…annak helyeslésétől, hogy a forradalmi politika nem szerveződhet az államhatalomnak mint eszköznek a megragadása köré, eljut addig, hogy kijelenti, maga az állam a kapitalista társadalomban nem bír központi jelentőséggel a hatalmi viszonyok szempontjából.”

Bonnet ezzel az érveléssel szemben helyesen tart ki amellett, hogy “az állam a hatalom egyik helyszíne”.⁷⁶ Sajnos, mivel Holloway így fogja fel az államot, nem ismeri fel annak jelentőségét, hogy Lenin a szervezeti centralizmust azon óhajának egyenes következményeként védelmezi, hogy az államot inkább fel kell számolni, mintsem megragadni. Hogy Lenin nézeteinek ezen aspektusát tiszta jelentőségében láthassuk, ahhoz nem elég elolvasni az Állam és forradalom című művét; az is elengedhetetlen, hogy felismerjük, Leninnek a forradalmi politikáról alkotott felfogása egész életén át fejlődött, változott. Sajnos, annak ellenére, hogy Holloway és többiek, akik a Bonefeld és Tischler által szerkesztett tanulmánykötetben kifejtik véleményüket, szeretnék elkerülni a tárgyiasítást, a tanulmányok többsége mégis objektiválja a “leninizmus” egyfajta karikatúraszerű verzióját; ezzel pedig el is szalasztják annak felismerését, hogy a Mi a teendő?-ben Lenin az ő modern projektjükhöz valami kísértetiesen hasonlót próbált körvonalazni; ti. a reformista kritikával szemben védelmébe vette a forradalmi perspektívát.

Abban való nagy igyekezetében, hogy Lenin jelentőségét leszólja, Holloway elfelejti észrevenni azt a hatalmas törést, mely 1914-ben a nemzetközi szocialista mozgalmat megosztotta. Ez a szakadás, mely 1917-ben tetőzött Leninnek az Állam és forradalom című könyvében, a marxista mozgalmat egészen a háborúig meghatározó kautskysta ortodoxia újraértékelésével kezdődött. Lenin könyve hangos bírálata volt minden kísérletnek, mely a burzsoá államot a társadalom szocialista átalakítása során felhasználható eszköznek tekinti; gondolatmenetében visszatér Marx és Engels munkájához, akik, Lenin szerint, mint a szocialista párt programjának megformálói mindvégig kötelességüknek tekintették, hogy egyértelművé tegyék a munkások számára, hogy a szocializmushoz való átmenet csak “erőszakkal” vihető végbe: “pártunk és a munkásosztály csak a demokratikus köztársasági államforma keretében gyakorolhatja a hatalmat. Ez pedig éppen a proletárdiktatúra specifikus formája”.⁷⁷ Míg Holloway és a gyűjteményes kötet többi szerzője osztják Leninnek a naiv reformisták azon kísérleteit ostorozó álláspontját, mely az államot akarja eszközként használni a közös jó elérése érdekében, addig megkerülik a kérdést, milyen a proletárhatalom politikai struktúrája a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet időszakában – Bonefeld azzal is megpróbálkozik, hogy Marxnak a proletárdiktatúrával kapcsolatos gondolatmenetét leszólja⁷⁸ . Emiatt aztán, akárcsak a Lenin által bírált marxisták, nem is tudnak adekvát módon közelíteni a forradalom gyakorlati problémáihoz. E gyakorlati mulasztás indította Zizeket arra, hogy védelmébe vegye a “leninizmust”:

“…a legfontosabb “leninista” tanulság ma a következő: a párt szervezeti formái nélküli politika nem más, mint politizálás politika nélkül, tehát a válaszunk azoknak, akik csak az (igazán adekvátan elnevezett) »új társadalmi mozgalmakat« igenlik, ugyanaz, mint amit a jakobinusok válaszoltak a girondista megalkuvóknak: »Forradalmat akartok forradalom nélkül!«”⁷⁹

Zizek a fenti mondatban a leninizmus kifejezést idézőjelben használja – ebben én is követem őt –, mert ezzel akarja jelezni a koncepció sztálinista eredetét, amelyet, mint azt Zizek helyesen megjegyzi, el kell különíteni a bolsevik párt tényleges demokratikus gyakorlatától.⁸⁰ Szemben Lenin politikai eszméinek sztálinista meghamisításával és “leninista” mítoszba való leértékelésével Zizek helyesen jelenti ki, hogy Lenin szerint a forradalmi párt nem fentről irányított önkényuralmi struktúra, hanem sokkal inkább “egy kollektív politikai témával kapcsolatos újfajta tudás” tükröződése.⁸¹ Késői műveiben Lenin a sikeres forradalmi szocialista pártot nem egyfajta elitcsoportnak gondolja el, melynek az a feladata, hogy megmondja az egyszerű embereknek, miről mit kell gondolniuk, hanem mint a kapitalizmusellenes mozgalom fejlettebb szekcióinak egyre inkább kibontakozó kollektív kifejeződése. Mi több, ilyen pártot csak akkor lehet kiépíteni, ha adott annak a szocialista követelménynek a megvalósítása, hogy – ellentétben az eredeti bűnbeesési mítosz szekularizált változatával, mely természetesnek tekinti minden politikai párt bürokratikus degenerálódását – az egyszerű emberek játsszák a döntő szerepet a pártban és általában véve a kapitalizmusellenes harcban.⁸²

Konklúziók

A jelen tanulmányban idézett “leninizmus”-kritikákkal nemcsak egyszerűen az a baj, hogy egyrészt az antikapitalista harcok egységbe tömörítő erejének túlzottan optimista felfogásából indulnak ki, másrészt pedig hogy veszélyes mértékben becsülik alá az államnak a kapitalista termelési viszonyokban játszott szerepét, hanem az is, hogy tévesen értelmezik a forradalmi szervezetek kiépítésével kapcsolatos valós problémákat. Lukács mutatott rá arra, hogy Leninnek a marxista pártelmélethez való hozzájárulását értelmezhetjük úgy is, mint a két, fentebb említett probléma korábbi megfogalmazásának bírálatát.

A lenini szervezeti gondolat kétszeresen is szakított a mechanikus fatalizmussal: szakított azzal a fatalista felfogással, amely a proletariátus osztálytudatát az osztályhelyzet mechanikus termékének tekintette, és szakított azzal, amely magában a forradalomban is olyan fatalisztikusan kirobbanó gazdasági erők mechanikus hatását látta, amelyek a proletariátust – a forradalom objektív feltételeinek kellő “érettsége” esetén – automatikusan győzelemre viszik.⁸³

Ám a “leninizmus” bírálatában rejlő legironikusabb elem az, hogy maga is segít elhomályosítani azokat az aktuális problémákat, melyek bármely forradalmi szervezet kiépítése kapcsán felmerülhetnek. Tipikusnak tekinthető ebben az értelemben a huszadik századi torz államszocializmus Mike Rooke-féle magyarázata, mely szerint az államszocializmus a “leninista” szervezeteknek abból a törekvéséből fakadt, hogy önmagukat a proletariátus öntevékenységét pótló elemnek tekintették.⁸⁴ Ennek a nézetnek kétféle következménye is van. Először is, Rooke kiszakítja kontextusából azt a folyamatot, amelynek során a bolsevikok egyre inkább önmagukkal azonosították az orosz munkásosztályt. Ahelyett, hogy figyelembe venné, hogy polgárháború megtizedelte az orosz munkásosztályt – ahogyan ezt Ralph Miliband teszi, aki egyébként személy szerint nem híve a “leninizmusnak”, de emlékeztet arra, hogy az 1920-as évek elejére “a pártot jelentősen megviselte a munkásosztály meggyengülése”⁸⁵ –, Rooke azt bizonygatja, hogy Sztálin felemelkedése nem más, mint a “leninizmus” tetőpontja. Másodszor, azzal, hogy a “leninizmust” és a “helyettesítés” fogalmait összemossa, Rooke elfedi az elitizmusra, szektarianizmusra és a helyettesítésre való hajlamot, melyek pedig minden szocialista szervezetnek jellemző hibái – akár eredetileg is így szerveződtek, akár öntudatlanul veszik magukra ezeket a jellemző jegyeket. Ezekkel a problémákkal kapcsolatban Colin Baker kifejti, hogy a forradalmi szervezetekben – melyek szükségszerűen kizárják a rasszistákat, a szexistákat, a homoszexuálisokat és a neoliberalizmus híveit – nem az oligarchiára való hajlam jellemző (mint azt Michels állítja), hanem elsősorban az elitizmus, melynek révén tisztaságukat védelmezik, másodsorban pedig a szektarianizmus, amivel igyekeznek túlhangsúlyozni azokat a különbségeket, melyek őket a környezetüktől megkülönböztetik.⁸⁶ Hozzátehetjük még, hogy a kapitalizmusban az osztályharcok szétforgácsolódása, amennyiben nem fordul át a kapitalizmus elleni harcba, felerősíti az ilyen csoportok propagandájában tapasztalható elszakadást és eltávolodást a munkásosztály valódi mozgalmaitól. Ám a szocialistáknak szembe kell nézniük azzal a problémával, hogy ezek a tendenciák nem kizárólag csak a “leninisták” köreiben érzékelhetők. Példának okáért a “Fehér Overallok” nevű, “antileninista” forradalmi csoportocska éppen annyira hajlamos az efféle “betegségekre”, mint az ortodox marxisták: Hardt és Negri maguk is úgy elemzik e csoport akcióit, hogy azokban már jelen vannak az aktivizmus bizonyos elitista formái.⁸⁷

Bár az elitizmus és a szektarianizmus veszélye minden forradalmi szervezetet egyaránt fenyeget, az a tény, hogy az antikapitalista “segélykiáltás” éppoly könnyedén hangzik el a menekültekkel szemben, mint az állammal és a korporációkkal szemben, valamint az a tény, hogy működnek olyan szervezetek, melyek az ilyen és ehhez hasonló reakciós ideológiákat erősítik fel, arra utal, hogy ha a forradalmárok valóban a lehető legerőteljesebb befolyást kívánják gyakorolni az ilyenféle, sok szervezetből összetevődő alakulatokban, akkor nekik saját szervezetekre van szükségük. Ebben az összefüggésben a szektarianizmus veszélyének elhárítására nézve alig bír jelentőséggel, hogy e szervezetek elutasítják-e a lenini politikát; sokkal ígéretesebb fejlemény volna, ha ezek a szervezetek szisztematikusan nyomon követnék az egyszerű munkások napi küzdelmeinek alakulását. Ehhez pedig arra van szükség, hogy kritikus viszonyt alakítsanak ki a rasszistákkal, a szexistákkal, a homoszexuálisokkal stb. Két lehetőségünk van: vagy odafigyelünk a véleményükre, vagy teljesen figyelmen kívül hagyjuk, és nem alkalmazkodunk nézeteikhez; ám ebben az esetben mindenfajta együttműködésünk velük burkolt irányító-vezető lépésnek tekinthető. Ami a bolsevik pártot illeti, az éppen az ilyen körülmények között bizonyult rendkívül hatékonynak, sokkal hatékonyabbnak minden más, hozzá hasonló kezdeményezésnél.

Itt és most érdemes felidéznünk Alasdair MacIntyre 45 évvel ezelőtt írott gondolatait, amikor még maga is forradalmi marxista volt. “Szabadság és forradalom” című esszéjét azzal kezdte, hogy védelmébe vette Hegel szabadságelméletét, mely szerint a szabadság az emberi lét lényege, és ugyancsak védelmébe vette ennek az elméletnek a marxi kiteljesítését, melynek értelmében “a szabadság kivívása és az osztály nélküli társadalom megteremtése elválaszthatatlan egységet alkot”. Ám mint jó hegeliánus MacIntyre elutasította azt a gondolatot, hogy a szabadság tárgyiasítását a történelem végének tekintsük, ehelyett historizálta azt mint e végcél irányába történő lépések sorozatát. Így tehát a szabad ember “minden korszakban az, aki a lehető legteljesebb mértékben sajátjává teszi saját életét”.⁸⁸ A polgári társadalomban a bohémek életformáját MacIntyre a szabadság inadekvát formájának, “a polgári értékek puszta visszájára fordításának” minősítette, s szembeállította vele azt a marxi érvelést, hogy mivel mi mint individuumok létezünk a többi emberrel való kapcsolataink révén, ezért a “szabadság elérése nem az egyénnek a társadalommal szemben megfogalmazódó problémája, hanem abban a problémában ragadható meg, milyen társadalmat akarunk, és milyen egyének akarunk lenni”. Mivel e kijelentés érvényessége vitathatatlan, MacIntyre logikusan arra a következtetésre jutott, hogy “ha valaki a szervezet kárára nyilvánítja magát szabadnak, akkor figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az emberi szabadság kizárólag valamilyen szervezeti formában testesülhet meg”. Mi több, mivel a kapitalizmus kasztrálja a szabadságot, ezért a szabadság most annyit jelent, mint tevékeny részese lenni egy olyan szervezetnek, mely a kapitalista termelési viszonyok megdöntésén fáradozik: “A szabadság témája a forradalom témája is.”⁸⁹ Ezen a ponton iktatott be érvelésébe MacIntyre egy döntő fontosságú áthidaló klauzulát: bár a kapitalizmus elleni harcaiban a munkásosztály spontánul is létrehozhat emancipatorikus mozgalmakat, mindeddig képtelen volt az ezen küzdelmekben rejlő lehetőségek spontán valóra váltására. Ha a szabadságot nem lehet fentről biztosítani a munkásosztálynak, hogyan tudja akkor kivívni ebből a kevéssé ígéretes helyzetéből? MacIntyre erre azt válaszolta, hogy a szocialistáknak forradalmi pártokhoz kell csatlakozniuk, melyek nem pusztán a szabadságért küzdenek, hanem olyan módon lépnek fel, hogy segítik a proletariátust a szabadság megragadásában: “a szabadsághoz vezető utat olyan szervezeti formával lehet meglelni, mely nem maga akarja a szabadságot kiépíteni, hanem rábírja a munkásosztályt, hogy maga építse ki. Ennek szükségszerűsége azonos egy élcsapatpárt meglétének szükségszerűségével”.⁹⁰ Mi több, és megint csak azokkal a szocialistákkal – mint például Edward Thompson és a New Left szerzőinek többsége – vitatkozva, akik elutasították egy szocialista párt megteremtésének gondolatát, MacIntyre azt állította, hogy ezeket a szocialistákat az az “illúzió gyötöri, hogy az egyes ember mint elszigetelt egyén elmenekülhet a status quo sablonba kényszerítő és kifinomult elnyomása elől”. Valóban:

“Annak az egyénnek, aki a leginkább próbál individuumként élni, a lehető legönállóbb gondolkodásmódra szert tenni, annak a gondolkodása ténylegesen egyre inkább lesz a társadalmilag domináns eszmék passzív reflexiója; míg az az egyén, aki felismeri másoktól való függését, rálépett arra az ösvényre, mely a gondolat tényleges függetlenségéhez vezethet.”

Lenin szervezeti javaslatainak hatékonyságát vizsgálva MacIntyre az alábbi következtetésre jutott: abban a kontextusban, melyben a reformista bürokraták hegemón helyzetben vannak a munkásosztályon belül és amelyben az államnak az a szerepe, hogy a tőke felhalmozását segítse elő, “a szocializmushoz és a demokratikus centralizmushoz vezető út …elválaszthatatlan egymástól”.⁹¹

Érdekes, hogy Johannes Agnoli a Bonefeld és Tischler által szerkesztett kötetben publikált tanulmányában elfogadja, hogy “Leninnek a szervezetről alkotott elmélete mélységesen sikeresnek bizonyult”, és hogy a baloldalnak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy valamiféle szervezetre mint közvetítő eszközre elkerülhetetlenül szüksége van a szabadság kivívása érdekében. Ugyanakkor azt mondja, hogy az októberi forradalom sikere “nem vezetett el az emancipációhoz”.⁹² És ez igaz is, ha a sztálinizmus kialakulására vonatkozik. Mindazonáltal Trockij hasonló véleményt fogalmazott meg, amikor azt írta, hogy Sztálin a bolsevik párt felszámolása révén emelkedett hatalomba, és ez a folyamat sajnos elkerülhetetlenné vált akkor, amikor a német forradalom bukását követően az orosz forradalom egy országra korlátozódott, és elszigetelt jelenség maradt. Trockij még azt is hozzátette, hogy a német vereség – legalábbis részben – annak tudható be, hogy Németországban nem volt bolsevik szervezet az 1918–1924 közötti korszakban.⁹³ Ahelyett, hogy az “antileninista” szocialisták elvetik Lenin nézeteit a Sztálinnal való azonosítással, inkább az volna a feladatuk, hogy komolyan megvizsgálják Lenin nézeteit, ha a lenini politikának valóban meggyőző kritikáját akarják adni.

Végezetül ahhoz, hogy hatásosan vágjanak vissza a “leninistáknak”, Lenin bírálóinak el kell mozdulniuk a bolsevizmus sztálinista karikatúrájától. Hardt és Negri álláspontjával ellentétben a Lenin által javasolt formában szerveződött forradalmi organizációk nem szükségképpen “a forradalmi diktatúra és parancsuralom centralizált formá(i)”, melyeket ilyenformán szembe kell állítanunk a modern “hálózati szervezetekkel, melyek a hatalmat az együttműködésre épülő viszonyrendszerekkel váltják fel”.⁹⁴ Némi iróniával szemlélve Hardt és Negri erőfeszítését, hogy új hitre térítsék a hálózatokat, arra hívjuk fel figyelmüket, hogy Lenin maga is úgy fogta fel a bolsevik pártot, mint “közvetítők hálózatát”, mely révén fel lehet számolni az orosz szocialista mozgalom szétforgácsoltságát.⁹⁵ Lenin számára egy ilyen párt elengedhetetlenül fontos volt egyrészt, hogy felülkerekedjenek a munkásosztályon belüli megosztottságon, másrészt hogy az állammal szemben a párt mint ellenerő léphessen fel. Sajnos, Holloway, valamint a Bonefeld és Tischler szerkesztette kötet szerzőinek többsége mindkét problémát figyelmen kívül hagyja, akárcsak Hardt és Negri; így azonban éppen a radikális előrelépés azon akadályait tévesztik szem elől, melyekkel a baloldal ma ténylegesen szembe találja magát.

Jegyzetek

A tanulmány megjelenésének eredeti helye: Contemporary Politics, Vol. 11. No 2-3., 2005. június-szeptember.

¹ Köszönettel tartozom Kristyn Gortonnak és Giuseppe Tassonénak a kézirathoz fűzött megjegyzéseikért.

² Politikai okokból, valamint az egyszerűség kedvéért, általában az antikapitalista jelzőt használom majd cikkemben a Seattle utáni mozgalmak megnevezésére.

³ Még Lenin bírálói is – mint például Sam Faber – rámutattak arra, hogy a legújabb tanulmányok lelepleztek nem egy, a hidegháborúban a bolsevizmusra tapadt mítoszt: S. Faber: Before Stalinism. London, Verso, 1990, p. 10.

⁴ S. Tormey: Anti-Capitalism: A Beginners Guide. Oxford, Oneworld, 2004, p. 73.

⁵ M. Hardt and T. Negri: Multitude. London, Penguin, 2004, pp. 353, xvi, 68.

⁶ J. Holloway: Change the World Without Taking Power. London, Pluto Press, 2002, p. 128.

⁷ W. Bonefeld and S. Tischler: “What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Leninism Today”, in: W. Bonefeld and S. Tischler: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Leninism Today, Aldershot. Ashgate, 2002, p. 7.

⁸ Gramscit A. Shandro idézi in: “Lenin and hegemony: the soviets, the working class and the party in the Revolution of 1905”, in: C. Barker et al., eds.: Leadership and Social Movements. Manchester, MUP, 2001, p. 216.

⁹ K. Allen: Max Weber: A Critical Introduction. London, Pluto, 2004, p. 98.

¹⁰ C. Barker, A. Johnson, M. Lavalette: “Leadership Matters”, in C. Barker et al., eds.: Leadership and Social Movements. Manchester, Manchester University Press, 2001, p. 1.

¹¹ Ibid., p. 2

¹² G. Lukács: History and Class Consciousness. London, Merlin, 1971, p. 299.; W. Bonefeld and S. Tischler; “What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today”, pp. 1–2.

¹³ Ibid., pp. 4–23.

¹⁴ N. Klein: “Farewell to the »End of History«: Organization and Vision in the Anti-Corporate Movements”, in: L. Panitch and C. Leys, eds.:, Social Register 2002. London, Merlin, 2002, pp. 8–9.

¹⁵ W. Bonefeld and S. Tischler: “What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today”, pp. 1–2.

¹⁶ Ibid., p. 7.

¹⁷ V. Lenin: State and Revolution. 1917, olvasható a http://www.marxists.org/archive/lenin/works/1917/staterev/index.htm honlapon; L. Trotsky: The Revolution Betrayed. New York, Pathfinder, 1972.

¹⁸ L. Trotsky: Stalin. London, Hollis and Carter, 1947, p. 337.

^{19 C: Brendel: “Kronstadt: Proletarian Spin-off of the Russian Revolution”, in W. Bonefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today. p. 24; W. Bonefeld: “State, Revolution and Self-determination”, in: W. Bonefeld S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today. p. 136.}

²⁰ S. Clarke: “Was Lenin a Marxist? The Populist Roots of Marxism-Leninism”, in W. Bonefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today. pp. 60–1, 70.

²¹ M. Rooke: “The Dialectic of Labour and Human Emancipation”, in W. Bonefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today. pp. 87–8.

²² W. Bonefeld: “State, Revolution and Self-determination”, pp. 142, 134.

²³ W. Bonefeld and S. Tischler: “What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the question of revolution today”, p. 5.

²⁴ A. Bonnet: “The Command of Money Capital and the Latin American Crises”, in W. Bonefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today, p. 124.

²⁵ S. Clarke: “Was Lenin a Marxist? The Populist Roots of Marxism-Leninism”, p. 72.

²⁶ A. Shandro: “Lenin and Hegemony: The Soviets, the Working Class and the Party in the Revolution of 1905”, in: C. Baker et al., eds.: Leadership and Social Movements. Manchester, Manchester University Press, 2001, p. 216.

²⁷ J. Holloway: “Revolt and Revolution or Get Out of the Way, Capital!”, in W. Bonefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today, p. 201.

²⁸ G. Caffentzis: “Lenin on the Production of Revolution”, in W. Bonnefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today, p. 151.

²⁹ J. Molyneux: “How Not to Write about Lenin?”, Historical Materialism, vol. 3, 1998, pp. 49, 56.

³⁰ G. Caffentzis: “Lenin on the Production of Revolution”, pp. 155, 163.

³¹ V. Lenin: What is to be Done?, 1902, elérhető: www.marxists.org/archive/lenin/works/1901

³² G. Caffentzis: “Lenin on the Production of Revolution”, pp. 155, 163.

³³ Ibid., p. 165.

³⁴ V. Lenin: “A párt újjászervezése”, 1905, elérhető: www.marxists.org/archive/lenin/works/1905

³⁵ Ibid.

³⁶ V. Lenin: Preface to the Collection of Twelve Years, 1907, www.marxists.org/archive/lenin/works/1912

³⁷ J. Molyneux: Marxism and the Party. London, Bookmarks, 1986, p. 60.

³⁸ A. Rabinowitch: The Bolsheviks Come to Power. Chicago, Haymarket, 2004, p. 311.

³⁹ Lenint idézi D. Hallas: The Comintern. London, Bookmarks, 1985, p. 109.

⁴⁰ Lásd a G. Balakrishnan szerkesztette Debating Empire című kötet esszéit, London, Verso, 2003.

⁴¹ M. Hardt and T. Negri: Multitude, p. 68.

⁴² Ibid., pp. 69–71.

⁴³ Ibid., p. 90.

⁴⁴ F. Bowring: “From the Mass Worker to the Multitude”, Capital and Class, vol. 83, 2004, p. 111.

⁴⁵ M: Hardt and T. Negri, quoted in F. Bowring: “From the Mass Worker to the Multitude”, p. 112.

⁴⁶ M. Hardt and T. Negri: Multitude, p. 107.

⁴⁷ Ibid., pp. 202, 303.

⁴⁸ Ibid., p. 339.

⁴⁹ D. McNally: “Language, History, and Class Struggle”, in E. M. Wood and J. . Foster eds.: In Defence of History. New York, Monthly Review Press, 1997.

⁵⁰ J. Holloway: Change the World Without Taking Power, p. 176.

⁵¹ Ibid., p. 144.

⁵² K. Marx and F. Engels: “The Holy Family”, in K. Marx and F. Engels: Collected Works. Vol. 4, London, Lawrence and Wishart, 1975, p. 36.

⁵³ M. Hardt and T. Negri: Multitude, p. 349.

⁵⁴ Ez a rész P. Blackledge, “Marx and Intellectuals” című tanulmányára épül, ami megjelent in P. Reynolds and D. Bates, eds.: Marxism and Intellectuals. London, Palgrave, 2005.

⁵⁵ K. Marx and F. Engels: The German Ideology. London, Lawrence and Wishart, 1974, pp. 51–57, 95; F. Engels: Anti-Dühring. Moscow, Progress Publishers, 1947, p. 355; H. Draper: Karl Marx’s Theory of Revolution. Vol. II, New York, Monthly Review Press, 1978, p. 483; H. Braverman: Labour and Monopoly Capitalism. New York, Monthly Review, 1974, p. 73.

⁵⁶ F. Engels: Anti-Dühring. 1947, p. 342; K. Marx: Capital. Vol. 1, London, Penguin, 1976, p. 491.

⁵⁷ H. Braverman: Labour and Monopoly Capitalism, p. 119; P. Thompson: The Nature of Work. London, MacMillan, 1989, p. 75.

⁵⁸ A. Ratanssi: Marx and the Division of Labour. London, MacMillan, 1982, p. 150.

⁵⁹ K. Marx: “Economic Manuscripts of 1861-63”, in K. Marx and F. Engels: Collected Works. Vol. 30, London, Lawrence and Wishart, 1988, pp. 271, 279; cf. K. Marx: Capital. Vol. 1, 1976, pp. 1019–1024.

⁶⁰ K. Marx: Capital. Vol. 1, 1976, p. 477.

⁶¹ H. Braverman: Labour and Monopoly Capitalism, p. 325; cf. M. Berman: Adventures in Marxism. London, Verso, 1999, p. 83.

⁶² Cf. G. Lukács: History and Class Consciousness. 1971, p. 160.

⁶³ J. Holloway: “Going in the Wrong Direction: or, Mephistopheles – not Saint Francis of Assisi”? Historical Materialism, vol. 10, No. 1, 2002, p. 172.

⁶⁴ L. Mészáros: Beyond Capital. London, Merlin, 1995, p. 930.

⁶⁵ Ibid., p. 924.

⁶⁶ S. Avineri: “Marx and Intellectuals”, in B. Jessop and C. Malcolm-Brown, eds.: Karl Marx’s Social and Political Thought: Critical Assessments. Vol. II, London, Routledge, 1990, p. 410; A. Gouldner: Against Fragmentation. Oxford, Oxford University Press, 1985, pp. 25, 48; N. Harding: Leninism. London, Macmillan, 1996, p. 34. Avineri nézeteinek átfogó cáfolatát lásd H. Daper: Karl Marx’s Theory of Revolution. Vol. II, 1978, pp. 636–43.

⁶⁷ M. Lowy: The Theory of Revolution in the Young Marx. Leiden, Brill, 2003, pp. 134, 146.

⁶⁸ K. Marx és F. Engels: A Kommunista Párt kiáltványa, www.marxists.org/magyar/archive/marx/1848/communist-manifesto/ch02.htm#s2

⁶⁹ H. Collins and C. Abramsky: Karl Marx and the British Labour Movement. London, MacMillan, 1965, pp. 39, 45; N. Harris: National Liberation. London, I. B. Taurus, 1990, pp. 44-45; A. Gilbert: Marx’s Politics. Oxford, Martin Robertson, 1981.

⁷⁰ L. Trotsky: “The Class, the Party, and the Leadership”, in: L. Trotsky: The Spanish Revolution (1931-1939). New York, Pathfinder, 1972, p. 358.

⁷¹ G. Lukács: Lenin: A Study in the Unity of his Thought. London, New Left Books, 1970, p. 26. Ugyanezt az általános megjegyzést teszi T. Cliff: Lenin: Building the Party. London, Bookmarks, 1986, p. 84; P. Le Blanc: Lenin and the Revolutionary Party. New Yersey, Humanities Press, 1993, p. 44; N. Harding: Lenin’s Political Thought. Vols. I and II, London, Macmillan, 1983, vol. 1, p. 137; és M. Liebman: Leninism under Lenin. London, Jonathan Cape, 1975, p. 108. Lenin néhány ide vágó megjegyzését lásd V. Lenin: What is to be Done?, 1902.

⁷² S. Clarke: “Was Lenin a Marxist? The populist roots of Marxism-Leninism”, 2002, p. 70.

⁷³ P. Le Blanc: Lenin and the Revolutionary Party. 1993, p. 42.

⁷⁴ P. Blackledge: “Socialist Darwinism in Germany: 1875-1914”, Historical Materialism, vol. 12, No. 1, 2004, pp. 224–9.

⁷⁵ S. Cohen: Bukharin and the Bolshevik Revolution. Oxford, Oxford University Press, 1980, pp. 39–43.

⁷⁶ A. Bonnet: “Hopeful Voyage; Uncertain Point of Arrival?”, Capital and Class, 85, 2005, p. 26.

⁷⁷ F. Engels: “A Critique of the Draft Programme of the Social Democratic Party of 1891”, in: K. Marx and F. Engels: Collected Works. Vol. 27, London, Lawrence and Wishart, 1990, pp. 22–7.

⁷⁸ W. Bonefeld: “State, Revolution and Self-determination”, p. 136.

⁷⁹ S. Zizek: “Afterwords: Lenin’s Choice”, in: S. Zizek, ed.: Revolution at the Gates. London, Verso, 2002, p. 297.

⁸⁰ Ibid., p. 193.

⁸¹ Ibid., p. 188.

⁸² C. Barker: “Robert Michels and the »Cruel Game«”, in: C. Barker et al., eds.: Leadership and Social Movements. Manchester, Manchester University Press, 2001.

⁸³ Ibid. Lukács, Lenin, p. 47.

⁸⁴ M. Rooke: “The Dialectic of Labour and Human Emancipation”, in: W. Bonefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today, pp. 93–4.

⁸⁵ R. Miliband: “Stalin and After”, The Socialist Register 1973, p. 384.

⁸⁶ C. Barker: “Robert Michels and the »Cruel Game«”, p. 42.

⁸⁷ M. Hardt and T. Negri: Multitude, pp. 264–7; cf. Harvie, p. 197.

⁸⁸ A. MacIntyre: “Freedom and Revolution”, Labour Review, Feb/Mar, 1960, p. 20.

⁸⁹ Ibid., p. 22.

⁹⁰ Ibid., p. 23.

⁹¹ Ibid., p. 24.

⁹² J. Agnoli: “Emancipation: Paths and Goals”, in: W. Bonefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninism and the Question of Revolution Today, pp. 188, 191.

⁹³ C. Harman: The Lost Revolution. London, Bookmarks, 1982; P. Broue: The German Revolution. Lieden, Brill, 2005.

⁹⁴ M. Hardt and T. Negri: Multitude, p. xvi.

⁹⁵ V. Lenin: What is to be Done?, 1902.

(Fordította: Baráth Katalin)

A szerző a világforradalom második hullámának lehetőségeiről elmélkedik. Az első a bolsevik világforradalmi kísérlet volt, amely a sztálini fordulattal elbukott. Napjainkban „a globális forradalom egyetlen perspektívájának a »harmadik világban« létrehozandó forradalmi tűzfészkek tűnnek, amelyek horizontális kapcsolatot hoznának létre egymás között – az »első világot«, annak alapvető imperialista kulturális intézményeit és nyelveit ignorálva – a rákövetkező fegyveres harccal, felkelések szervezésével, »felszabadított zónák« létrehozásával és a hatalom konkrét országokban történő megragadásával."

A szovjet tömb világméretű történelmi veresége a harmadik (“hideg”) polgárháborúban végre lehetővé teszi számunkra, hogy visszatérjünk a forradalmi globális antiburzsoá stratégia témájához.

A huszadik század folyamán egy ilyen, a globális szemléleten és az osztályalapú felfogáson alapuló stratégia mindössze két alkalommal merülhetett fel. Első alkalommal a bolsevikok ajánlották ezt a stratégiát, akik pontosan tudták, hogy az orosz forradalom sorsa a világforradalomtól függ, hogy semmiféle “szocializmus egy országban” nem lehetséges, minek folyományaként a világforradalomra tették fel tétjeiket. Épp e célok megvalósításáért jött létre a Komintern.

Eredetileg a világforradalmat mint a fejlett európai országok forradalmát képzelték el, ám már igen korán a “harmadik világ” országai felé fordították figyelmüket a bolsevikok, elsősorban Ázsia gyarmati és félgyarmati országaira.

Ezt a stratégiát a sztálini thermidori ellenforradalmi fordulatot követően elvetették. Az ezen fordulatot követően a Szovjetunióban hatalomra került kispolgárság (pontosabban a társadalmi gyökereit tekintve alapvetően falusi kispolgári eredetű hivatalnoki réteg) egyáltalán nem volt érdekelve a forradalom folytatásában, az elkerülhetetlen kockázatokat magában hordozó forradalmi harcban. Mint minden burzsoázia, a stabilitásra törekedett (és a tény, hogy a szovjet hivatalnokok csupán virtuális osztályt alkottak, a dolog lényegén semmit sem változtat, mivel a stabilitás szociálpszichológiailag a társadalmi viselkedés kategóriája). Az osztálykonfliktus forradalmi stratégiáját a Realpolitik ellenforradalmi stratégiája váltotta fel. Az osztályálláspontot felváltotta az állami álláspont, azaz az osztályok és politikai képviselőik szembenállását felváltotta az államok, majd később a katonai-politikai tömbök szembenállása (NATO a Varsói Szerződés ellen, Nyugat a Kelet ellen stb.). Ez a klasszikus, az osztálykizsákmányolás alapján álló, a nemzetközi színtéren mindig államok közti politika irányába történt visszalépés volt.

A Szovjetunióban, majd idővel a csatlós államokban megszilárdult társadalmi berendezkedés szuperetatizmus volt (a szuperetatizmusra vonatkozóan lásd saját “Szuperetatizmus és szocializmus” című tanulmányomat a Szvobodnaja Miszl 1996. 12-es számában). Az ipari termelési mód és a termelési eszközök állami tulajdonának egybeesésére alapuló szuperetatizmus valójában a kapitalizmus párja, annak alternatívája volt (itt emlékeztetek, hogy az alternatíva két, több tekintetben egyenlő variáns közötti választás) egyazon – ipari – termelési mód keretei között. Objektív funkciója nem a végső győzelemig tartó háború volt, hanem a kapitalizmussal azonos világgazdaságba kapcsolja a békés egymás mellett éléssel ezeket a szuperetatista országokat.

Kétségtelen, a szovjet vezetés a sztálinizmus óta kész volt a burzsoá világgal szembeni szembenállás elutasítására, ám ezt épp a burzsoá világ pozíciója miatt nem tehette meg: a termelőeszközök kisajátítása a magántulajdonosoktól annyira megijesztette a burzsoáziát, és olyan veszedelmes példa volt, hogy a Szovjetunióval szembeni konfliktus elutasítása a kapitalista országok részéről kizárólag a kisajátított javaknak a korábbi tulajdonosoknak való visszaadásával és a kisajátítók példás megbüntetésével volt elképzelhető. Ennek a helyzetnek a megértése késztette a sztálini, majd a posztsztálini vezetést arra, hogy folytassa az állami, katonai és ideológiai szembenállást a Nyugattal szemben, annál is inkább, mert ennek a vezetésnek az egyetlen legitim alapja az 1917 októberére való hivatkozás volt.

Ugyanakkor az államok közötti szembenállás stratégiája már a kezdetekkor bukásra volt ítélve: ez tipikus, az osztálykizsákmányolásokra épülő társadalmak történetéből jól ismert, az állami mobilizáción, azaz végső soron a rendelkezésre álló erőkön és erőforrásokon (ideértve a katonai és emberi erőt is) alapuló anyagi-műszaki szembenállás. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió (még a csatlósokkal együtt is) gyengébb volt (kevesebb erőforrással rendelkezett), mint a világ több része (azaz a kapitalizmus világa). Ezenkívül, az ideológiai jellegzetességek okán (mivel a szovjet szuperetatista vezetés kénytelen volt használni a számára idegen szocialista ideológiát mint álcát) a Szovjetunió nem rabolhatta és nem zsákmányolhatta ki a “harmadik világ” országait nyíltan, mint azt a Nyugat tette.

Ebből fakadóan a Szovjetunió és szövetségesei veresége ebben a globális szembenállásban csak idő kérdése volt. Ez a vereség következett be tizenöt esztendeje – a szemünk láttára –, nem sokkal azt követően, hogy a Nyugaton olyan tudományos-technikai komplexumok jöttek létre, amelyek kapitalizációja jóval meghaladta a szovjetunióbeli kapitalizációt (emlékeztetni kell, hogy a Szovjetunió a világgazdaság rendszerében olyan hatalmas monopóliumként lépett fel, amelyik kénytelen volt – a nyugati monopóliumoktól eltérő módon – minden termékkel és mindenkivel konkurálni egyfelől, másfelől pedig kénytelen volt bevételének hatalmas hányadát a fegyveres erők fenntartására és szociális célokra fordítani).

Az osztálykonfliktus, az államok közötti konfliktussal ellentétben más törvények alapján fejlődik és más elveken alapszik: ez nem különböző országok és tömbök harca az ellenség területén, amikor a szemben álló felek készek a másik teljes lakosságának és népgazdaságának megsemmisítésére, hanem a szemben álló osztályok között ugyanazon népgazdasági objektumokért (erőforrásokért) folytatott küzdelem. Még a legdühöngőbb reakciós sem fog atombombát dobni a saját üzemeire csak azért, mert azt az adott pillanatban a munkásai elfoglalták. Épp ez a faktor, az önkorlátozás faktora ad reális lehetőséget a forradalmi erők győzelmének még azokban az esetekben is, amikor az ellenség objektíve erősebb.

A globális forradalom stratégiáját a huszadik században második alkalommal Ernesto Che Guevara vetette fel a Trikontinentális konferenciához írt nevezetes levelében. Emlékeztetünk, hogy ebben a levelében Che az Egyesült Államokat az emberiség ellenségének nevezte, s második, harmadik, sokadik Vietnam létrehozására szólított fel a “harmadik világ” országaiban – azzal, hogy először elvágják az imperialista országokat az imperializmus nyersanyag-, energia- és gazdasági bázisaitól, másodszor, hogy az imperializmust annyi helyi katonai konfliktusba kergessék a kapitalista periférián, ahány önmagában tette volna gazdaságilag tönkre az imperializmust. Gyakorlatilag Che egy globális méretű partizánháborút javasolt – annak elkerülhetetlen átvitelével az “első világ” országainak területére, hogy az ellenség még a saját citadelláiban, a kapitalista metropolisokban se érezhesse magát nyugodtan, hogy odahaza is fegyveres harcot kelljen folytasson, és hogy ez a harc mind a gazdasági, mind a politikai problémáit elmélyítse, az “első világot” nyílt osztálykülönbségek felé taszítva.

Che ezt a stratégiát az imperializmus minden ellenségének ajánlotta, beleértve természetesen a szovjet vezetést is. Bár akkorra már a Szovjetunióval kapcsolatban Che nem táplált illúziókat, de megértette, hogy – akár a szovjet nomenklatúra akarata ellenére – a Szovjetunió objektív módon a nyugati imperializmus ellensége. Ugyanakkor az ellenforradalmi szovjet vezetés, ahogy az várható volt, elutasította Che – általuk kalandornak tartott – stratégiáját. A kalandor bélyeget mindenki megkapta, aki a Che Guevara által javasolt stratégia híve volt. Nincsen kétségünk afelől, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a szovjet nomenklatúra mint társadalmi osztály már arra készült, hogy ne csak irányítók, hanem tulajdonosok is legyenek, azaz a számukra idegen szocialista ideológia megtagadására és a keleti tömb országainak a kapitalizmus világához való csatolására készültek. Még Che Guevara stratégiájának igazát demonstráló, a hetvenes évek úgynevezett olajválsága sem befolyásolta a szovjet nomenklatúra viselkedését.

Mindeközben maguk az imperialisták a megfelelő módon értelmezték és értékelték a Che Guevara által javasolt stratégiát. Nem véletlen, hogy Zbigniew Brzezinski később bevallotta, Reagan elnöksége alatt épp a “két, három és több Vietnam” stratégiáját fordította tudatosan az Egyesült Államok a Szovjetunió ellen: rákényszerítették a szovjeteket, hogy különböző mértékben merüljenek el konfliktusok egész sorába szerte a világon (Afganisztán, Lengyelország, Etiópia, Angola, Mozambik, Kambodzsa, Nicaragua) azzal a szándékkal, hogy a szovjet gazdaság tönkremenjen. Amint várható volt, Che stratégiája sikeresnek bizonyult.

Mindezeken túl e stratégia elemeit az Egyesült Államok aktívan használta az egyes baloldali rendszerek destabilizálására. Ilyen volt például az a valójában partizánháború Chilében, amelyet a szélsőjobboldal hajtott végre Allende elnöksége alatt. Ennek során a népgazdaság objektumait és elsősorban a kulcsfontosságú infrastruktúrákat (hidakat, utakat, áramelosztókat és erőműveket, bányákat stb.) robbantottak fel, amivel hamar olyan különleges gazdasági helyzetet teremtettek, ami jó alapja lehetett az Allende-rendszer elleni elégedetlenségnek a társadalom túlnyomó többségében. Mindez sikeresen készítette elő az 1973. szeptember 11-i katonai puccsot.

A Washington számára kellemetlen rendszerek ellen bevezetett gazdasági embargó, melynek célja az ezen rendszerek számára szükséges erőforrások és áruk behozatalának ellehetetlenítése, mind a mai napig az Amerikai Egyesült Államok destabilizációs politikájának gyakorlata.

A harc átvitelét az ellenség területére (az “ellenforradalom exportját”) sikeresen próbálták ki Afganisztánban (Pakisztán területéről), Mozambikban (a Dél-Afrikai Köztársaságból), Angolában (a Dél-Afrika által megszállt Namíbiából), Nicaraguában (Honduras területéről).

Ugyanakkor az imperializmus ellenségei sehol sem próbálták felhasználni saját területüket mint az aktív partizánharc hátországát, amelynek segítségével a forradalmi erők mind periodikusan, mind módszertanilag sikeresen mérhettek volna csapást az osztályellenségre. Sehol sem folytatták a gazdaság destabilizálását célzó tömeges infrastruktúrarombolás stratégiáját. Senki sem próbálta megbénítani vagy épp lerombolni azokat a hagyományos utakat, amelyeken keresztül a “harmadik világ” nyersanyagai az “első világba” jutnak. Senki sem próbálta meg a tőzsdék munkáját megzavarni komputeres támadással (annak ellenére, hogy ezt könnyű megtenni)! És a többi, és a többi. Épp ellenkezőleg, azokat az – eszközök és emberek kényszerűen korlátozott ereje miatt – gyenge kísérleteket, amelyeket az “első világ” országaiban a forradalmárok végrehajtottak, az ellenforradalmi természetű szovjet vezetés zavarónak találta. Ezekre a forradalmárokra rásütötték a “provokátorok”, a “CIA ügynökei” (vagy épp Pekingé) bélyegét, majd ezt követően a szovjet vezetés megelégedéssel vette át a politikai ellenség (Washington) logikáját, amikor a fegyveres forradalmi harcot a terrorizmussal azonosította.

Amennyiben Che Guevara elemzése igaz volt a huszadik század hatvanas éveinek végére, akkor még inkább annak kell tartsuk a jelenre. A huszadik század utolsó évtizedeitől kezdve – és különösen a Szovjetunió és a keleti tömb bukása után a nyersanyagtermelő ágazatok bezárása az “első világban” és ezek kihelyezése a “harmadik világba” egyre csak fokozódik. Ehhez kapcsolódott az ipari termelés leépítése az “első világban” és kihelyezése a “harmadik világ” országaiba. Ez azt jelenti, hogy a metropolisok egyre inkább a perifériától függenek anyagilag, ami egyre inkább sebezhetővé teszik őket a világméretű partizánháború stratégiájától.

Ha hat, a nemzetközi gazdaság számait publikáló kézikönyv adatainak átlagát vesszük, akkor a kapitalista metropolis (beleértve Ausztráliát, Új-Zélandot és Izraelt) függősége a perifériától az alábbiakban mutatható ki:

– energiahordozók – 52% (a szénhidrogének esetében 79%),

– fémek – 81%,

– vegyipari alapanyagok – 89%,

– élelmiszer-feldolgozás alapanyagai és mezőgazdasági termékek – 46%,

– könnyűiparai termékek és alapanyagok – 67%.

Ugyanakkor ez a függőség még nagyobb, hiszen a hivatalos statisztikák nem tükrözik a valós helyzetet. Példaként elég a maquiladorát említeni. A mexikói maquiladorák jogi státuszukat illetően három kategóriát képeznek. A harmadik típusú, a területenkívüliség jogát élvező maquiladora nem kerül be a mexikói statisztikákba, csak az Egyesült Államok statisztikáiban bukkan fel. Ám maguk ezek a vállalkozások az USA határain kívül tevékenykednek, alkalmazottaik nem az Egyesült Államok állampolgárai, hanem mexikóiak, olyanok, akiket az Egyesült Államok statisztikái nem jegyeznek. Ebből pedig az következik, hogy a hivatalos amerikai statisztikák az amerikai tulajdonú maquiladoravállalkozások termelését beszámítva nemcsak az USA össztermelését növelik meg, hanem magának az amerikai munkásoknak a termelékenységét is.

Számtalan személyes példát ismerhetünk arra nézvést, hogy a hivatalos statisztikák mennyire nem képezik le a valóságot. Mondjuk, valamikor volt nekem egy, az USA-ból hozott személyi számítógépem. Az összes dokumentum szerint ez a minden tekintetben legális személyi számítógép a Szilikon-völgyben készült. Amikor összetört a számítógép, akkor kiderült, hogy valójában Tajvanon, Indonéziában, Szingapúrban. Malajziában, Thaiföldön, Indiában és Dél-Koreában készültek az egyes alkatrészei, és jószerivel csak a csomagolása készült a Szilikon-völgyben. Ám a statisztikákban ez a gép mint az Egyesült Államokban előállított termék szerepel. Másik példa: egy volt tanítványom ma Münchenben él. Valamelyik ünnepi alkalomra vásárolt férjének egy drága öltönyt egy kizárólag német ruhaipari termékeket forgalmazó boltban. Minden dokumentáció azt igazolta, hogy az öltönyt egy jó nevű és tisztes német cég készítette. Ám otthon, amikor belülről is megvizsgálta a nadrágot egykori diákom, akkor vette észre a varrásban azt a kicsike címkét, ami azt tanúsította, hogy valójában Orsa városában, Belorussziában varrták az árut. Ám ez esetben sem lehet kétségünk afelől, hogy a statisztikákban ez az áru is mint az NSZK-ban gyártott termék szerepel.

Másként fogalmazva, a kapitalista metropolis (az “első világ”) a kapitalista periféria (azaz a “harmadik világ”) kollektív kizsákmányolójává vált. A “harmadik világ” kárára a nyugati monopóliumok által termelt extraprofit árán – az adók újraelosztásán keresztül – az “első világ” országaiban megvalósul a lakosság korrumpálása, így többek között a széles munkásrétegek korrumpálása is. Ez azt jelenti, hogy a metropolis egyre inkább parazita jellegűvé válik, hasonlóan a Római Birodalomhoz, mely a provinciák és a szomszédos országok kizsákmányolásából és kirablásából élt.

Önmagában a munkások korrumpálásában az uralkodó rétegek által semmi újdonság nincs: ezt a jelenséget a marxizmus klasszikusai már régen leírták a “munkásarisztokrácia” példáján. Ma egész egyszerűen az extraprofit grandiozitása lehetővé teszi e stratégia alkalmazását a lakosság legszélesebb rétegei esetében is.

Ezzel egy időben a kapitalista metropolisok uralkodó rétegei és osztályai, a bolsevik és más forradalmak tapasztalatait leszűrve tudatosan olyan politikát folytatnak, ami a munkásosztály maximális létszámcsökkentésére (és ezen belül is az ipari munkásság létszámának csökkentésére) irányul az “első világ” országaiban. Mindennek az a célja, hogy megváltoztassák a lakosság társadalmi összetételét, hogy növeljék a kistulajdonosok és a szolgáltatási és szórakoztatási szektorban foglalkoztatottak számát, azokét, akik a legközvetlenebb mértékben függenek az uralkodó osztályoktól, és akik részben már önmaguk is a parazita vagy félparazita társadalmi csoportokhoz tartoznak. A viszonteladók, a lakájok, a prostituáltak és az udvari bolondok kiszorítják mindazokat, akik saját munkájukkal állítanak elő anyagi javakat – bármely civilizáció alapjait.

Ez azt jelenti, hogy a baloldali erők hagyományos munkásosztály-orientációja a metropolis országaiban vereségre ítéltetett: egyfelől azért, mert a korrumpált munkásosztály nem lehet forradalmi osztály, másfelől pedig azért, mert maga ez az osztály is gyorsan fogy méretében, amivel együtt jár társadalmi hatásának csökkenése is. A szociáldemokraták és az angol munkáspártiak neoliberálissá való degradálódása egyáltalán nem véletlen jelenség, és még véletlenül sem valamiféle rosszakarat eredménye: mindez a társadalmi változásokra adott természetes válasz Nyugat-Európa országaiban.

Ebből fakad a forradalom perspektívájának hiánya az “első világban” (a paraziták és a kizsákmányolók nem forradalmárok) és a forradalmi központok áthelyezése a “harmadik világ” országaiba. Az “első világ” baloldali erőinek nincs jövőjük – hacsak nem tartjuk “jövőnek” az európai szociáldemokraták és labouristák szégyenletes útjának megismétlődését, akik elárulták saját eszméiket, és a nagytőke eszközévé váltak.

A legmesszebbmenőkig jellemző, hogy a metropolis jelenlegi baloldali pártjai semmiféle harci stratégiát nem voltak képesek nyújtani a reformista stratégiákon kívül: azaz a kisebbségek jogaiért, a nők jogaiért, a bevándorlók és a hajléktalanok jogaiért, a környezet védelméért stb. olyan dolgokat javasoltak, amiknek a kapitalizmus részbeni megjavítása a célja (ami lehetővé teszi a kapitalizmusnak egyre vonzóbbá válását az emberek egyre nagyobb része számára, ami egyben a szocializmusért küzdők számát is csökkenti), és nem pedig annak elpusztítása. Mindez, természetesen egyáltalán nem veszélyes a tőke uralma számára.

Pontosan ennyire veszedelmes a kapitalizmusra az úgynevezett anti­globalizmus – és különösen annak az ATTAC képviselte cinikusan reformista változatában (a pénzügyi spekulációk megadóztatása önmagában az ezektől műveletektől való aggódást és a műveletek kiszélesítését feltételezi), ebben a nyugati baloldalnak annyira tetsző karneváli formájában (a karnevál meghatározása szerint nem harc, hanem látványosság, előadás – még Metternich mondta: amíg a nép táncol, addig nem veszélyes).

Szervezeti értelemben az “antiglobalisták” által javasolt stratégia – a tömegmozgalmak a “totalitárius” és szigorúan központosított szervezetek helyett – perspektívátlan azért, mert egyfelől ezek a mozgalmak átlátszóak az osztályellenség és annak titkosszolgálatai számára, másodszor pedig azért, mert a politikai ellenfél már megtalálta és a gyakorlatban kipróbálta e stratégia ellenmérgét: maga tanult meg létrehozni – többek között korrumpálással – tömeges ellenforradalmi, reakciós természetű társadalmi mozgalmakat. Ezt mutatta meg a “színes forradalmak” gyakorlata Jugoszláviában, Ukrajnában és Grúziában (és ami kevésbé ismert, Bulgáriában és Romániában is).

A jelenlegi nyugati baloldal már azzal is demonstrálta nyomorúságát, hogy képtelen volt irányítása alá vonni (hogy azt ne mondjam: megszervezni) egyetlen, az “első világ” országainak neoglobalizmusa elleni tömeges és radikális ellenállási esetét sem, kezdve a spanyolországi halászok és kikötői munkások utcai harcával a rendőrök ellen, egészen a franciaországi lakótelepeken lefolyt zavargásokig.

Ugyanakkor van lehetőség arra, hogy azok az “első világbeli” baloldaliak, akik tudatosan szentelik erejüket és életüket a forradalmi harcnak a “harmadik világban”, megmentsék reputációjukat. Különösen néhány nyugati baloldali mutatott erre példát a hatvanas–hetvenes években: azok a francia, spanyol, olasz elvtársak, akik csatlakoztak a “harmadik világ” gerillaharcaihoz; azok az észak-amerikai baloldaliak, akik szükségesnek tartották, hogy Venezuelába utazzanak azért, hogy Hugo Chávez kormányának tanácsadói legyenek, és azok (mint a RAF az NSZK-ban), akik nyíltan hirdették magukról, hogy ők a “harmadik világ” forradalmi erőinek ügynökei az “első világban”.

Általában elmondható, hogy a szovjet korszakban a világ baloldali mozgalmaira Moszkvából rákényszerített nézőpont, amely szerint a legfejlettebb kapitalista országok mindennél közelebb állnak a szocialista forradalomhoz, nem marxista, nem dialektikus és nem tudományos, hanem pozitivista volt. Maga Marx dialektikus volt, és kiválóan megértette, hogy a társadalmi fejlődés az osztályalapon tagolt kizsákmányoló társadalmakban nem a pozitivista sémák mentén zajlik, hanem azok az erők keltik életre, amelyek előzőleg e fejlődés áldozataivá válnak – ahogy a Filozófia nyomorúságában írt erről.

Manapság a globális forradalom egyetlen perspektívájának a “harmadik világban” létrehozandó forradalmi tűzfészkek tűnnek, amelyek horizontális kapcsolatot hoznának létre egymás között – az “első világot”, annak alapvető imperialista kulturális intézményeit és nyelveit ignorálva – a rákövetkező fegyveres harccal, felkelések szervezésével, “felszabadított zónák” létrehozásával és a hatalom konkrét országokban történő megragadásával. Ezek az országok aztán tudatosan a világforradalmi fejlődés hátországává, bázisává kellene, hogy váljanak.

Ezt a stratégiát nem lehetett a huszadik század elején megvalósítani: a szuperetatista, a bolsevikhez hasonló forradalmak de facto a forradalmi burzsoázia feladatait hajtották végre (iparosítás, az agrárkérdés megoldása és a kulturális forradalom végrehajtása), amiért is az akkori periféria és félperiféria országai (ahol az antiburzsoá forradalmak lezajlottak) kénytelenek voltak a metropolis országaitól tanulni, hozzájuk fordulni kultúráért és technológiáért. Ezen túl a periféria országainak forradalmárai közötti horizontális kapcsolatokat – a kommunikáció és az információs technológiák alulfejlettsége, valamint a világ nemzeti alapozottsága miatt – nehezen lehetett lefektetni (ennek okán is a Brit Birodalom gyarmatainak forradalmárai a metropolison keresztül és a metropolis nyelvén voltak kénytelenek egymással érintkezni).

A globalizációval ezek a korlátok eltűnnek. Ezenkívül nincs tovább szükség a jelenlegi Nyugat kultúrájához fordulni, hisz ez a kultúra a hanyatlás kultúrája: a huszadik század hetvenes évei óta a metropolis országainak kultúrája és társadalomtudományai a posztstrukturalizmus és a posztmodern által szétbomlasztva semmiféle komoly eredményt nem voltak képesek a világ számára nyújtani (ami persze a parazita társadalmak sajátossága). A huszadik század elején a kapitalizmus felemelkedőben volt, a burzsoázia – ha nem a nemzeti szempontból tekintjük, hanem planetáris nézőpontból – még mindig felemelkedő, elsősorban a valódi anyagi termeléssel elfoglalt osztály volt. Manapság a kapitalizmus látni engedi saját minőségi fejlődésének határait, amikor kizárólag mennyiségileg fejlődik, kizsigerelve ezzel bolygónk tartalékait, míg a burzsoázia osztálya elsősorban a pénzügyi szférában – azon belül is a spekulatív, virtuális tőkében érdekelt, ahhoz kötődik. A jelenlegi kapitalizmus nem rendelkezik olyan tapasztalatokkal, amiket érdemes lenne az antikapitalista erőknek tőle kölcsönözniük.

A tömegkultúra diadala a művészet és az irodalom területén, a posztmodernizmus győzelme és a tudományos megközelítés elvetése a társadalomtudományokban, a “multikulturalizmus” és a “politikai korrektség” diadala a társadalmi életben, az obskúrusság, a vallásosság és a neoliberalizmus győzelme a mai Nyugaton nem véletlen, hanem a metropolis parazita jellegéből fakadó törvényszerűség. A művészet és az irodalom, a filozófia és a humán tudományok a mai Nyugaton nem bírnak többé progresszív társadalmi értékekkel (ez vonatkozik a kortárs nyugati baloldaliakra is – elegendő csak összevetni Toni Negri olyan nyíltan tömegkulturális, a ponyva határait súroló bestsellereit, mint az Empire vagy a Multitude, az ő valóban úttörő jelentőségű komoly műveivel a hatvanas és hetvenes évekből). Végül is megéltük azt a pillanatot, amikor már lehet és kell is nem tanulnunk a fejlett kapitalista országoktól (nincs mit már tanulni ott), amikor már lehet és kell önmagunknak fejlődnünk a burzsoá “kultúrával” való szembenállás alapján.

Sajnálatos módon az “első világ” technikai felsőbbrendűségét nem lehet ignorálni. És itt most nemcsak a katonai felsőbbrendűségről van szó, hanem elsősorban a politikai és társadalmi színtér, a szervezetek és egyének, a társadalmi viselkedés feletti kontrollban tapasztalható felsőbbrendűségről. Az imperializmus aktívan dolgozza ki és valósítja meg az életben – a kizárólagos jogosítványokkal és tejhatalommal rendelkező titkosszolgálatok segítségével (minek céljából kidolgozták a terroristaellenes hisztériát) – a totális megfigyelés és a totális ellenőrzés módszereit és mechanizmusait, ahogy következésképpen a totális elnyomásét is.

Ez azt jelenti, hogy – az általános törvények alapján – csak azok a forradalmi erők képesek túlélni, képesek létrehozni a forradalmi ellenállás tűzfészkeit, amelyek átláthatatlanok az imperializmus számára. Másként fogalmazva, a forradalmi erőknek az autonómia zónáira van szükségük. A huszadik század gyakorlata bebizonyította, hogy azok a szervezeti formák bizonyulnak az autonómia hatékony zónáinak, amelyek ignorálják a politikai és osztályellenség hatalmát és törvényeit, és amelyeket az osztályellenség azért nem képes befolyásolni, mert nem rendelkezik róluk és belső helyzetükről megbízható információkkal. Ilyen szervezeti forma például az illegalitás és a partizánosztag.

Az osztályellenség az államon mint a közvetlen osztályelnyomás gépezetén és a “civil társadalmon” – mint (az államtól formálisan független) az osztályelnyomás megkétszereződésén – keresztül kényszeríti rá játékszabályait a társadalomra. Ugyanakkor már Gramsci rámutatott, hogy épp a kapitalizmusban a “civil társadalom” megkétszerező elnyomó rendszere megléte miatt a forradalmi erők győzhetnek, ha a burzsoá “civil társadalom” intézményeivel szemben képesek szembeállítani saját, antiburzsoá, “ellencivil társadalmi” intézményeiket, azaz ha olyan társadalmi szférát hoznak létre, amely átláthatatlan az ellenség számára, és amelyik nem engedi az ellenséget saját területére. A huszadik század gyakorlata megmutatta, hogy ez a forradalmi kultúra és a forradalmi “civil társadalom” intézményeinek területe, ami a legteljesebb kifejlettségében a gerilla gyakorlatában (Kínában, Vietnamban, Kubában, Bissau-Guineá­ban, Nicaraguában) valósult meg.

És mégis az idegen pályán – azaz a burzsoá “civil társadalom” területén – való játék elkerülhetetlenül vereséget szenvedett, mivel ez a legális tevékenység stratégiája volt, az ellenség szabályai alapján, e társadalmon belül (a hegemónia megszerzésének illúziójával), a “burzsoá “civil társadalom” lerombolásának, megsemmisítésének stratégiája helyett.

Stratégiailag nem a burzsoá “civil társadalom” intézményeinek és burzsoá kultúrájának a megkétszerezése a helyes, hanem ezek elvetése, felváltásuk más intézményekkel – olyanokkal, amelyek létrehozását a világforradalom közvetlen feladatai követelik. A Szovjetunió az 1920-as éveket követően, majd a keleti tömb országai egyáltalán nem véletlenül voltak kulturális (és életmód) szempontból nagyon is burzsoák: nem voltak forradalmi országok. Ebből az elszomorító tapasztalatból azt a következtetést kell levonjuk, hogy nem szabad a Szovjetunió és más szuperetatista ország hibáit megismételni. Másképp fogalmazva ma elkerülhetetlenül fontos a húszas évek Szovjet-Oroszországának forradalmi kulturális-társadalmi tapasztalatának, valamint a vietnami, kubai, nicaraguai és a többi forradalmak korai éveinek (a természetesen kritikus) tanulmányozása.

Végezetül a győzelem fontos feltétele a világimperializmus alapvető nyelveinek elvetése, elsősorban (bár nem kötelező sorrendben) az angol nyelv elvetése. Az Amerikai Egyesült Államok mint a világ csendőre a legtudatosabban erőlteti rá az egész bolygóra az angolt mint nemzetközi nyelvet: ez könnyebbé teszi az egész föld feletti ellenőrzést. Távolról sem véletlen, hogy a radikális antiburzsoá erőknek az utóbbi időkben kivívott sikerei (legyenek azok akár csak lokálisak) ott következtek be, ahol ezek az erők ignorálták az angol nyelvet (és igyekeztek eltávolodni a világimperializmus más nyelveitől, így a franciától és a némettől is): ilyen a Chiapas, ahol a forradalmi propagandát a maják nyelvén folytatták, Ecuador és Bolívia, ahol elsősorban kecsua és ajmara nyelven folyt a forradalmi propaganda, Nepál és India, ahol a maoista felkelők a helyi nyelveken folytatják forradalmi propagandájukat (és csakis végső esetben hindi vagy nepáli nyelven). Másképp szólva, a világimperializmus a saját birodalmi önelégültsége miatt – azaz azért a meggyőződéséért, hogy minden hivatalos iratot kötelezően lefordítanak angolra – volt kénytelen átengedni ezeket a tűzfészkeket.

A metropolis nyelveinek bojkottja (elsősorban is az angol nyelv bojkottja) a periféria forradalmi erői közötti horizontális kommunikációban – egyidejűleg egymás nyelveinek elsajátításával – ezeket az erőket kevésbé átláthatóvá teszi az imperializmus számára, és ezáltal egyben sokkal veszélyesebbé is.

A világforradalom mint a “harmadik világból” kiinduló világméretű partizánharc stratégiája hosszú távú stratégia (még a lokális méretű cselekvés számára is). A gyakorlat azt mutatja, hogy bármely fegyveres tűzfészek előkészítése hosszú időt vesz igénybe: a Chiapas-felkelés előkészítéséhez húsz–huszonöt évre volt szükség, a perui “Fényes Ösvény” gerillaharcát 20 évig készítették elő. A nepáli és indiai maoisták gerillaharcát olyan szervezetek indították, amelyek a hatvanas években alakultak az illegalitásban vagy akkor vonultak illegalitásba. A győzedelmes utcai harcokat Ecuadorban és Bolíviában olyan indián szövetségek szervezték, amelyek a hetvenes évek közepén jöttek létre. Ebből következőleg ez a stratégia egyáltalán nem felülről kezdeményezett, nem az egyik napról a másikra kitörő forradalomé, amelyről annyira szeretnek beszélni (és amit előszeretettel kritizálnak) a baloldali akadémiai tudósok nálunk és nyugaton egyaránt. Ezek az “akadémiai baloldaliak” kritikájukkal csak saját gyávaságukat, az aktív harchoz való hozzá nem értésüket és a status quo fenntartásában való önző érdekeltségüket leplezik el: többé-kevésbé szerencsésen beépültek a burzsoá társadalomba, és félnek attól, hogy bármiféle “éles mozgalom” eredményeként elveszthetik mindazt, amivel ők rendelkeznek. Ezeknek az “akadémiai baloldaliaknak” a kedvenc időtöltésük (már a burzsoá akadémiai intézetekben való szolgálat és a burzsoá folyóiratokba történő tudományos tanulmányok írása mellett fennmaradó szabad idejükben) a “tudományos konferenciák” rendezése. Ugyanakkor a világtörténelemben egyetlen esetet sem ismerünk arra, hogy tudományos konferenciák szültek volna társadalmi forradalmakat!

Jó előre meg lehet jósolni, hogy a forradalmi központoknak a kapitalista perifériára való áthelyeződésével az “új periféria” országai (a keleti tömb egykori országai) mint a félperiferiális státuszt elérők vagy azért küzdők utolsókként fognak a forradalmi harchoz csatlakozni. Egyesek azért, mert valóban sikerül elérniük a félperiferiális státuszt (ez egyelőre csak Szlovéniának sikerült). Megint mások pedig azért, mert a forradalmi mozgalom sikeres kifejlődéséhez két olyan feltétellel kell rendelkezniük, amelyek megteremtése hosszú időt vesz igénybe. E két feltétel az alábbi:

1. Generációváltásnak kell végbemennie – a történelmi küzdőtérről le kell vonuljon a forradalom számára perspektívátlanná vált “szovjet” generáció, majd ezt követően ugyanezt kell tegye az antikommunista propaganda által kamaszkorukban elkábítottak generációja, azok, akik ünnepelve fogadták a kapitalizmus eljövetelét;
2. Újból létre kell, hogy jöjjenek az ellenforradalmi természetű sztálinista bürokrácia uralma alatt elpusztított önálló, radikális baloldali ellenzéki mozgalom hagyományai.

1997-ben reprezentatív, nemzetközi konferenciát rendeztek Lengyelországban az 1981 decemberében bevezetett hadiállapotról. A rendezvény legnagyobb szenzációja a Kulikov marsall titkára, Viktor Anoskin által az események idején vezetett „munkanapló" felbukkanása volt. A résztvevők közül többen a dokumentum hitelességét is megkérdőjelezték. A tanulmány szerzője a naplót a korabeli viták és események, valamint más források figyelembevételével hitelesnek tartja. A fő kérdés természetesen az volt: nyújtson-e katonai „segítséget" a Szovjetunió a lengyel kommunista pártnak a helyzet kezeléséhez?

1997-ben a Varsó közelében fekvő Jachrankában egy önmagában is kuriózumnak számító nemzetközi konferenciát rendeztek. A téma Lengyelország huszadik századi történelmének talán legvitatottabb pontja, az 1981. december 13-án Wojciech Jaruzelski által bevezetett hadiállapot (stan wojenny) volt. A tanácskozáson a fő kérdésre keresték a választ, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tervezett-e katonai intervenciót Lengyelország ellen, vagy sem. Másképpen feltéve a kérdést: Jaruzelski valóban a szovjet intervenciótól mentette-e meg Lengyelországot a hadiállapot bevezetésével?¹

A konferencia egyediségét az adta, hogy a szervezőknek sikerült egy asztalhoz ültetni a ma már történelmi esemény még élő résztvevőit. Szovjet részről jelen volt Viktor Georgievics Kulikov marsall, a Varsó Szerződés (VSZ) Egyesített Fegyveres Erőinek (EFE) akkori főparancsnoka, illetve Anatolij Ivanovics Gribkov tábornok, a Szovjetunió hadseregének akkori vezérkarifőnök-helyettese, illetve a VSZ EFE volt törzsparancsnoka. A lengyel felet Wojciech Jaruzelski, a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) első titkára, Lengyelország akkori miniszterelnöke és honvédelmi minisztere, illetve Stanisław Kania, a LEMP első titkára, Jaruzelski elődje képviselte. Néhány lengyel ellenzéki vezetőn kívül az Egyesült Államokból Carter és Reagan elnökök biztonságpolitikai tanácsadóinak, Zbigniew Brzezińskinek és Richard Pipesnak a jelenléte tette igazán nemzetközivé a tanácskozást. A történészeket a téma egyik legismertebb lengyel kutatója, Andrzej Paczkowski, illetve az amerikai Mark Kramer képviselte számos más országból érkezett kutatóval együtt.

A találkozónak a kutatók számára az elhangzottakon kívül is volt egy óriási hozadéka. Viktor Kulikov a konferencián bemutatta Viktor Ivanovics Anoskin altábornagy ún. munkafüzetét, illetve annak az 1981. december 9. és 16. közötti időszakra vonatkozó részét. Anoskin akkoriban Kulikov marsall személyes szárnysegédje volt, és napi rendszerességgel ún. "rabocsaja tyetragy"-ot (munkafüzetet) vezetett egy A5-ös nagyságú kockás füzetben. E kézzel írt feljegyzéseket Kulikov a személyes gyűjteményében őrizte, és onnan vitte magával a konferenciára. A dokumentumot Mark Kramer történész rendelkezésére bocsátotta, aki nem sokkal később angol nyelven publikálta a feljegyzések egyes részeit.² Fontos hangsúlyozni, hogy nem visszaemlékezésről van szó, hanem korabeli, munka közben végzett feljegyzésekről.

A dokumentum puszta léte is megdöbbentette az események lengyel résztvevőit, de tartalmának megismerése után kétségbe vonták a valódiságát. Éppen ezért a lengyel kiadáshoz végül is csatolták Jaruzelski és Florian Siwicki volt lengyel vezérkari főnök, honvédelmi miniszterhelyettes hozzászólásait is.³ Mindezek fényében és a volt szovjet levéltárakból előkerülő iratok segítségével már a történész feladata rekonstruálni az eseményeket, illetve megállapítani a dokumentum hitelességét. Fontos leszögezni azt is, hogy nem egy levéltárban fellelhető iratról van szó, tehát az eredeti kézírásos változat továbbra sem hozzáférhető. Azonban az is tény, hogy sem Kramer, sem Paczkowski nem vonta kétségbe a dokumentum hitelét.

Anoskin feljegyzései

Anoskin altábornagy, első bejegyzése szerint, 1981. december 7-én érkezett Lengyelországba a "hadiállapot bevezetésének idejére".⁴ Ezután valójában csak december 10-től kezdődően van érdemi bejegyzése. Ezen a napon moszkvai idő szerint délelőtt kilenc órakor Dmitrij Fjodorovics Usztyinov⁵ az akkor már Lengyelországban tartózkodó Kulikov marsallnak azt jelentette, hogy "a lengyel ügyet a lengyeleknek maguk kell megoldaniuk […], nem készülünk Lengyelország területén a hadsereg bevetésére".⁶ E bejegyzés hitelességét alátámasztja, hogy e napon reggel ülésezett az SZKP KB Politikai Bizottsága. Az ülésről készült jegyzőkönyv szerint a szovjet pártvezetés egyértelműen állást foglalt arról, hogy semmilyen esetben sem lehet a szovjet hadsereget Lengyelországban bevetni.⁷ Jurij Andropov, a KGB elnökeként a leginformáltabb és legbefolyásosabb szovjet vezető, úgy fogalmazott az említett ülésen, hogy "nem szándékozunk a hadsereget Lengyelországban bevetni. Ez a helyes álláspont, és nekünk ezt kell végig követnünk".⁸ Usztyinov tehát katonai vonalon, az elhatározás után azonnal közvetítette a Politikai Bizottság állásfoglalását Kulikov marsallnak.

E tény rögzítése azért is fontos, mert Jaruzelski visszaemlékezése szerint egy nappal korábban, december 8-ról 9-ére virradó éjszaka a Kulikovval folytatott megbeszélésen Kulikov állítólag tett utalást arra, hogy a szovjet hadsereg, illetve szövetségesei is "segítséget" nyújtanának Lengyelországnak.⁹ Ez a kérdés felmerült az említett PB ülésen is, ahol Usztyinov, aki talán a legjobban támogatott volna egy katonai akciót, kiállt Kulikov mellett: "Ami azt illeti, amit állítólag Kulikov elvtárs a hadsereg Lengyelországban való bevetésével kapcsolatban mondott, teljes felelősséggel mondhatom, hogy ezt ő nem mondta. Ő egyszerűen megismételte azt, amit mi és Leonyid Iljics már kimondott arról, hogy Lengyelországot nem hagyjuk a bajban."¹⁰ Utalt ezzel az SZKP XXVI. kongresszusán Brezsnyev által megfogalmazott mondatokra, vagyis "a szocialista Lengyelország számára fontos politikai támogatást jelentett a Varsói Szerződés 1980 decemberében megtartott moszkvai találkozója. Ez a találkozó világosan megmutatta: a lengyel kommunisták, a lengyel munkásosztály, az ország dolgozói bizton számíthatnak barátaikra és szövetségeseikre. A szocialista Lengyelországot, a testvéri Lengyelországot nem hagyjuk el a bajban, nem engedjük bántani."¹¹ Az 1980. december 5-i állásfoglalás azonban nem jelentett katonai fenyegetést Lengyelország számára. Sem a tanácskozáson elhangzottak, sem a kiadott közös nyilatkozatban ilyen jellegű célzást nem lehet találni. A résztvevők hangsúlyozták, hogy a válságból a lengyeleknek maguknak kell a kiutat megtalálni, és szolidaritásukról biztosították a lengyel kommunistákat az ellenforradalommal vívott harcban.¹²

Vaszilij Mitrohin, aki a KGB Külföldi Hírszerzés Első Főigazgatóságának (PGU) dokumentumait kezelte, idézi Kulikov jelentéséből, hogy Jaruzelski december 8-ról 9-ére virradó éjjel tájékoztatta őt a hadiállapot bevezetésének menetrendjéről, majd aggályainak adott hangot az akció sikerességét illetően. A jelentésben azt is közli, hogy Jaruzelski szerint szükségessé válhat, hogy segítséget kérjenek a Varsói Szerződés erőitől, amelyre Kulikov úgy válaszolt, hogy "ha segítséget kell nyújtani önöknek, és a saját forrásaik kimerülnek, a főparancsnokság fog dönteni".¹³

E rövid visszatekintés tükrében válnak érthetővé Anoskin további bejegyzései. Eszerint Jaruzelski Mirosław Milewski közvetítésével próbált Andropovtól információkat szerezni a szovjet állásfoglalásról. Milewskit korábban éppen Jaruzelski távolította el a belügyminiszteri posztról, hogy helyét a hozzá hűségesebb Czesław Kiszczak foglalja el, de most jól jött Milewski KGB-hez fűződő szoros kapcsolata és híres szovjetbarátsága.¹⁴ December 10-én Averkij Arisztov, a Szovjetunió varsói nagykövete táviratozta Moszkvába Milewski kérdéseit. A válasz Anoskin szerint másnap érkezett meg, melyben ez állt: "Ebben a periódusban nem lesz szovjet jelenlét."¹⁵ Milewski fontos közvetítő szerepére hasonlóan emlékszik vissza Vitalij Pavlov is, aki ebben az időben a KGB varsói rezidentúráját vezette.¹⁶

Anoskin december 11-i bejegyzései a követségi munkatársak családjainak evakuálásával, a számukra szükséges élelmiszer biztosításával, illetve a szállítóeszközökkel (pl. repülőgépek) foglalkoznak. Úgy tűnik, a szovjetek féltek attól, hogy a hadiállapot bevezetése miatt a szovjetellenes hangulat felerősödik.

Kulikov és Siwicki

December 11-én este 19 óra 40 perctől Florian Siwicki lengyel vezérkari főnök beszélgetést folytatott Kulikov marsallal. Siwicki továbbította Jaruzelski kéréseit (amit, Milewski segítségével egy nappal korábban Arisztovon keresztül is eljuttatott Moszkvába), ami a gazdasági segítségnyújtást érintette elsősorban, de szerette volna, ha valaki a szovjet vezetésből Lengyelországba érkezik a hadiállapot bevezetésének politikai kérdéseit megvitatni. Másrészt Jaruzelskit nagyon nyugtalanította, hogy úgy érezte, nem kapott egyértelmű választ arra, hogy a Szovjetunió hogyan reagál majd a hadiállapot bevezetésére. Jaruzelski "nyugtalansága" valójában nem abból fakadt, hogy nem ismerte a szovjet szándékokat. Ismerte. A problémát inkább az okozta, hogy nem volt világos, kézzelfogható indok a hadiállapot bevezetésére. Az alkotmány ugyanis egyértelműen fogalmazott: "Az Államtanács a Lengyel Népköztársaság egész területére vagy annak egy részére hadiállapotot vezethet be, amennyiben azt az ország külső védelme vagy belső biztonságának fenyegetettsége megköveteli. Ezekben az esetekben az Államtanács általános vagy részleges mozgósítást rendelhet el."¹⁷ Jaruzelski nem akart katonai intervenciót az országa ellen. Nyilvánvaló, hogy nem volt kétsége afelől sem, hogy az általa 13 éve, miniszterként vezetett hadsereg képes a parancsait végrehajtani, de a hadiállapot igazolásához óriási szüksége lett volna egy nyílt fenyegetésre a Varsói Szerződés és a Szovjetunió katonai vezetői részéről. Már csak azért is, mert a hadiállapot egész propagandáját a lengyel nép hazafias érzelmeire alapozták. Siwicki is elmondta Kulikovnak, hogy az akciót a "Haza megmentése" és a "nemzet megmentése" jelszavak alatt fogják megvalósítani.¹⁸ Felmerült a kérdés: kitől kell megmenteni a "nemzetet", a "Hazát"? Ha nincs külső fenyegetés, tehát nem az intervenciótól, akkor az ország "belső biztonságának fenyegetettségétől", a Szolidaritástól, az ország lakosainak döntő többségétől? Jaruzelski is érezte az ellentmondást.

Siwicki a Kulikovval való beszélgetés közben partnere szemére vetette, hogy "egy héttel ezelőtt a szovjet vezetéshez fordultunk, de nincs válasz".¹⁹ Siwicki ezen elszólását, melyet Anoskin lejegyzett, a magyar és a volt csehszlovák levéltárakból előkerült dokumentumok segítenek értelmezni, és rávilágítanak Jaruzelski nehéz helyzetére. Egy héttel azelőtt, december 4-én zárult Moszkvában a Varsói Szerződés Honvédelmi Miniszterek Bizottságának (HMB) négynapos ülése, amelyen Jaruzelskit éppen Florian Siwicki helyettesítette. A tanácskozás harmadik napján Siwicki a szovjet vezetőkhöz fordult Jaruzelski azon kérésével, hogy a HMB adjon ki egy közös, kemény hangvételű nyilatkozatot, amelybe burkoltan a Varsó Szerződés tagállamainak katonai fenyegetését is belefogalmazzák.

A kiegészített nyilatkozat, a dokumentumok egybehangzó tanúsága szerint, így hangzott volna: "A Varsói Szerződés Honvédelmi Miniszterek Bizottsága aggodalmát fejezi ki a Lengyelországban a szocialistaellenes erők bomlasztó tevékenysége következtében kialakult helyzettel kapcsolatban, amely megnehezíti, hogy a Varsói Szerződés tagállamainak fegyveres erői végrehajthassák szövetségi kötelezettségeiket, és megfelelő rendszabályok meghozatalát teszi szükségessé a szocialista közösség biztonsága érdekében Európában."²⁰

A nyilatkozat ilyen módon való kiegészítése mind retorikában, mind tartalmában emlékeztetett egy tizenhárom évvel korábban (1968), éppen a varsói Kongresszusi Teremben elhangzott szónoklathoz. Leonyid Iljics Brezsnyev akkor, a csehszlovákiai intervenció után, úgy fogalmazott, hogy ha egy szocialista országban "a szocializmus ügye veszélybe kerül, akkor az egész szocialista közösség biztonsága kerül veszélybe", mindez "rendkívüli kényszerintézkedéseket" válthat ki a testvéri országok részéről, hiszen a "szocializmus ellenségeinek nyílt tevékenysége […] veszélyezteti a szocialista tábor közös érdekeit".²¹

Az egybecsengés azonnal feltűnt az ülésen részt vevő magyar honvédelmi miniszternek, Czinege Lajosnak is, aki telefonon azonnal konzultált Kádár Jánossal. A magyar párt első titkára, számítva a románok ellenállására, arra utasította miniszterét, csak akkor járuljon hozzá, hogy e mondat bekerüljön a közös kommünikébe, ha azt minden fél egyértelműen támogatja. A románok valóban tiltakoztak egy ilyen nyílt fenyegetés ellen, s emiatt Czinege sem támogatta. Jaruzelski kérését így tehát elvetették.²² Ám úgy tűnik, hogy a szovjet vezetés sem tette magáévá e kezdeményezést. Néhány nappal később, december 10-én, a Magyarországon tartózkodó szovjet miniszterelnök, Tyihonov elnézést kért Kádár Jánostól az incidensért.²³

Így a Varsói Szerződés katonai vezetői nem fenyegették meg Lengyelországot, csupán a szolidaritásukról biztosították a LEMP-et az ellenforradalommal való harcában.²⁴ Ennek ellenére a LEMP Politikai Bizottsága az ülés után egy nappal, december 5-én döntött a hadiállapot bevezetéséről, bár a pontos időpontot még nem tűzték ki; ezt teljes mértékben Jaruzelskire bízták.²⁵

De térjünk vissza Anoskin feljegyzéseihez, illetve Siwicki és Kulikov beszélgetéséhez. December 11-én Siwicki újra megpróbálta az ún. "Brezsnyev-doktrínát" működésbe hozni, és kijelentette, hogy "józanul értékeljük a helyzetet, és ha nem lesz politikai, gazdasági és katonai támogatás a Szovjetunió részéről, akkor Lengyelország a Varsói Szerződés számára el fog veszni".²⁶ Kulikovot láthatóan nem lepte meg a lengyel katonai vezető által felvázolt borús jövőkép, és biztosította kollégáját, hogy szerintük "Lengyelország képes maga megoldani a problémáit […], az erőtök megvan hozzá. Tudjuk." Végül Kulikov "fakadt ki": "Miért merült fel a katonai segítség problémája? Megvitattuk a hadiállapot minden aspektusát."

Úgy látszik, a szovjet tábornok nem értette meg, hogy a nyílt fenyegetésnek milyen jelentősége van Jaruzelski számára. Siwicki pedig már nem magyarázkodott, csak annyit tett hozzá, hogy "külső segítség nélkül nekünk, lengyeleknek nagyon nehéz" lesz.²⁷

Ugyanezen a napon Kulikov, Pavlov és Arisztov táviratban jelentette, hogy minden előkészület megtörtént a hadiállapot bevezetéséhez, vagy ahogy ők nevezték, az "X művelet" megkezdéséhez.²⁸ A táviratban az is szerepel, hogy Jaruzelski továbbra is követeli a kéréseinek teljesítését.

A szovjet pártvezetés tartott attól, hogy a Jaruzelski meggondolja magát, annál is inkább, mert még mindig nem hozta meg a végső döntést. "Jaruzelski újra ingadozó pozíciót foglal el. Először felbuzdult, most meg újra ellágyul. Ha ők az ellenforradalommal való harcban továbbra is ingadozni fognak, akkor náluk semmi sem fog megmaradni a szocialista Lengyelországból" – értékelte Jaruzelski magatartását Gromiko a SZKP Politikai Bizottságának decemberi ülésén.²⁹ Végül december 12-én reggel Jaruzelski telefonon beszélt Brezsnyevvel és Szuszlovval,³⁰ majd meghozta a végső döntést: éjféltől érvénybe lép a "W óra".

Anoskin 12-i bejegyzései nem tartalmaznak erről semmilyen információt. Elképzelhető, hogy nem ismerte a részleteket, nem is tartozott a hatáskörébe. Aznap főleg a hadsereg különböző hadosztályainak mozgásait regisztrálta. Feljegyezte azonban Usztyinov tájékoztatását arról, hogy a szovjet vezetőségből a legnagyobb titokban Lengyelországba érkezhet Szuszlov, Csernyenko, Ruszakov és Rahmanyin.³¹ További bejegyzések tájékoztatnak a Nemzeti Megmentés Forradalmi (valójában: Katonai) Tanácsának felállításáról, és feladatként jelöli meg, hogy ennek tagjairól információkat kell gyűjteni. Néhány megjegyzés az egyház és az ellenzék viselkedéséről, de összességében elégedett hangnemben. Hangot ad néhány hiányosságnak is: "Értékelésünk szerint egyelőre nem jellemző a kollektív vezetés. W. Jaruzelski elvtárs továbbra is megőrizte a kezében a teljes katonai és politikai vezetést." Nagyobb probléma, hogy "egyidejűleg a munkásosztály jelentős része részt vesz a sztrájkokban, ami arról tanúskodik, hogy az ellenforradalom még él a széles néptömegek között".³² Anoskin december 16-án éjjel hagyta el Lengyelország területét. Az utolsó bejegyzése szerint gépe moszkvai idő szerint éjfél körül szállt fel a varsói Okęcie repülőtérről.

Hogyan értékelheti a történész Anoskin altábornagy "munkafüzetét"? Valós kordokumentum vagy utólagos hamisítvány? Mind láttuk, talán bizonyítottuk is, hogy Anoskin állításai teljesen összhangban vannak más levéltári forrásokkal, illetve visszaemlékezésekkel. Amint már utaltunk rá, leginkább Jaruzelski és Siwicki kérdőjelezte meg a "munkafüzet" hitelességét. Természetesen személyes okokból. A történelmi igazságosság ezért megköveteli, hogy megvizsgáljuk Jaruzelskinek és Siwickinek a "munkafüzethez" fűzött kommentárjait is.

Tények és kérdőjelek

Jaruzelski visszaemlékezése szerint a legnagyobb probléma abban áll, hogy a dokumentum nem teljes. Egyrészt nem tartalmazza Anoskinnak Kulikovval december 8-án éjjel folytatott beszélgetését, másrészt Jaruzelski állítása szerint a december 10-én megtartott SZKP PB ülésen nem került szóba a szovjet katonai segítségnyújtás kérdése.

Anoskin valóban csak 10-étől jegyzetel, tehát a füzet korábbi eseményeket nem tartalmazza, de mint láttuk, a korábbi események dokumentumai nem Jaruzelskit igazolják, vagyis nem bizonyítható, hogy lett volna politikai akarat egy esetleges katonai intervenció realizálására Lengyelország ellen. A második állítást pedig nem támaszthatjuk alá, hiszen az SZKP PB jegyzőkönyve egyértelműen tanúsítja, hogy szóba került az intervenció ügye, éppen Jaruzelski "kérésével" kapcsolatban. Jaruzelski azt viszont nem hiányolja, hogy Anoskin nem említi a december 12-én Brezsnyevvel és Szuszlovval folytatott beszélgetését.

Florian Siwicki sokkal részletesebben szólt a dokumentum ellen. Szerinte hihetetlen, hogy Kulikovnak a tíznapos lengyelországi tartózkodása alatt ne lett volna más tárgyalópartnere, csak Anuskin. Valójában Jaruzelskivel is találkozott e napokban. Másrészt nem világos, hogy a Varsói Szerződés legmagasabb rangú parancsnokának miért és kivel kellett volna még találkozni a két legmagasabb rangú lengyel katonai vezetőn kívül. Siwicki azonkívül tagadja, hogy azt mondta volna Kulikovnak: ha szovjet részről nincs ígéret a segítségre, akkor egy nappal elhalaszthatják a hadiállapot bevezetését, és arra csak 13-án éjjel kerülne sor. Ezzel szemben több dokumentum is bizonyítja, hogy szó volt ez utóbbi időpontról is. Mitrohin iratai szerint ebben az esetben a hétfőt is munkaszüneti nappá nyilvánították volna.

Arisztov jelentése szerint több variáció is létezett. Péntekről szombatra, azaz 11-ről 12-re, vagy szombatról vasárnapra, vagyis 12-ről 13-ra. Felmerült még az is, hogy egy héttel később, 20-án kezdődjön az akció.³³ Ez utóbbi dátum azért volt valószínűtlen, mert a hatalom meg akarta előzni december 17-ét. Erre a napra ugyanis a Szolidaritás több százezer fős tüntetést tervezett a varsói Győzelem térre (ma: Pilsudski tér), az Ismeretlen Katona sírja elé. A pártvezetés félt attól, hogy a tüntetők és a rendőri erők között akár fegyveres összecsapásra is sor kerülhet. A meghatározó szempont valóban az volt, hogy a hadiállapot bevezetése munkaszüneti napra essen, mert a lakosság döntő többsége ez esetben otthon tartózkodik.

Siwicki azt is tagadja, hogy valaha beszélt volna Andropovval. Ebben könnyen lehet, hogy igaza van, ám Anoskin nem is állított ilyet. Anoskin szerint Siwicki azt mondta Kulikovnak, hogy az "Andropovval való beszélgetésen megértettük, hogy számíthatunk a segítségre tevékenységünk II. szakaszában". A többes szám első személy feltételezi, hogy a beszélgetést Milewski vagy Kiszczak is folytathatta Andropovval, mint ahogy valójában ez történt.³⁴ Végül Siwicki elismeri, hogy Kiszczakkal együtt fültanúja volt december 12-én Jaruzelski Brezsnyevvel és Szuszlovval folytatott telefonbeszélgetésének, amikor Jaruzelski újra feltette a visszatérő kérdést: "Mi lesz, ha a helyzet bonyolódik a hadiállapot bevezetése után?" A válasz az ismert módon hangzott: a hadiállapot a lengyelek belső ügye lesz, képesek megoldani a problémáikat. Jaruzelski ezután hozta meg a végső döntést.³⁵ Erre ő is így emlékszik. Mint írja, "megbizonyosodtam Szuszlovnál és kisebb mértékben Usztyinovnál, hogy ez a mi belső ügyünk lesz".³⁶

A hadiállapot bevezetése körülményeinek tisztázásához újabb adalékot szolgáltatott Władysław Pożoga, aki 1980 szeptemberétől a lengyel hírszerző és elhárító szolgálatok (Służby wywiadu i konrtwywiadu) főnöke volt. Elődje, a már említett Milewski ekkor lett belügyminiszter. E szolgálatok szoros együttműködésben álltak az akkor éppen Vlagyimir Alekszandrovics Krjucskov által vezetett szovjet hírszerzéssel, a PGU-val. Pożoga szerint nem valószínű, hogy a Varsói Szerződés tagállamai katonai invázióra készültek volna Lengyelország ellen, hiszen a hírszerzés tudott volna ezekről a tervekről. "Figyelmesen követtük a KGB csoportjainak tevékenységét Lengyelországban. Nem tettek semmiféle előkészületeket" – állítja a volt hírszerző főnök.³⁷ Nyugodtan dolgoztak, az előre megtervezett feladatokat látták el, rutinmunkát végeztek.³⁸ Semmi olyan jel nem volt látható, mint két évvel korábban Afganisztánban.

Ezzel egyidejűleg a nyugati hírszerzés emberei is a megszokott rendben tevékenykedtek. "Az éterben csend volt. Rádiós hírszerzőink unatkoztak, nagyon ritkán fogtak el egy-egy, ügynöktől származó rejtjeltáviratot."³⁹ A világ különböző országaiban dolgozó lengyel ügynökök sem tudtak beszámolni semmi újról. Pożoga arra is felhívta a figyelmet, hogy a lengyel hírszerzés már régóta figyelte a szovjet hadsereg csapatmozgásait is, de azokat látszólagos erődemonstrációkként értékelték, amelyek részben az USA szatellitfelvételei miatt, az amerikaiak megtévesztése céljából történtek.⁴⁰ A szovjet pártvezetésnek valóban volt olyan szándéka, hogy maximálisan kihasználja mind a Szolidaritásnak, mind a Nyugatnak egy esetleges szovjet katonai intervenciótól való félelmét ("ellenforradalmi faktor").⁴¹

Érdekes tény, hogy Jaruzelski soha nem hivatkozott a lengyel belügyminisztérium vagy a hírszerzés jelentéseire, amikor azt állította, hogy a hadiállapottal megmentette Lengyelországot a szovjet katonai inváziótól. Sőt, a több mint négyszáz oldalas emlékiratában Pożoga nevét még csak le sem írta!

Az eddig kutatások alapján kijelenthetjük, hogy nincsenek olyan dokumentumok, amelyek igazolnák Jaruzelski és Siwicki állításait. A lengyel belügyminisztériumnak a hadiállapot bevezetésével kapcsolatos iratait átvizsgálva megállapítható, hogy a másfél év alatt előkészített akció egyetlen dokumentuma sem tartalmaz olyan állítást, amely igazolta volna, hogy a Varsói Szerződés tagállamai vagy a Szovjetunió katonai intervenciója a küszöbön állt.⁴²

Látható, hogy Anoskin "munkafüzetébe" írott állításait a történelmi dokumentumok egyértelműen igazolják. Sem a Szovjetunió (és a Varsói Szerződés), sem Jaruzelski nem akart 1981 decemberében katonai intervenciót Lengyelország ellen, de a lengyel vezetőnek – éppen azért, hogy a hadiállapot körülményeit a lakossággal könnyebben elfogadtassa – szüksége lett volna a nyílt fenyegetésre. Ezt, mint láttuk, nem kapta meg. Anoskin "munkafüzete" is ezt támasztja alá. A Szovjetunió számára a Jaruzelski által megvalósított hadiállapot volt a legoptimálisabb megoldás, amely politikai és katonai veszteség nélkül és a lehető legkisebb anyagi áldozatvállalással járt.

A "munkafüzet" hitelességében erősíti meg a történészt az a tény is, hogy Gribkov hadseregtábornok visszaemlékezéseiben, a forrás megjelölése nélkül, több helyen is szó szerinti idézeteket közöl Anoskintól. Gribkov öt évvel a "munkafüzet" napvilágra kerülése előtt publikálta első írásait,⁴³ következtetésképpen már jóval korábban megkaphatta Kulikovtól e dokumentumokat.

Emiatt, illetve a dokumentum formai jegyeinek figyelembevételével hitelesnek fogadhatjuk el Anoskin "munkafüzetét". Más kérdés, hogy a lengyel titkosszolgálat a hadiállapot bevezetésétől kezdve terjeszteni kezdte a Lengyelország ellen tervezett szovjet intervenciós szándék hírét. Ez azonban már egy újabb történet…

Jegyzetek

¹ A konferencia anyaga két évvel később jelent meg lengyelül: Wejdą nie wejdą. Polska 1980-1982 wewnętrzny kryzys, międzynarodowe uwarunkowania. London, Aneks, 1997.

2 Kramer, Mark: The Anoshkin notebook on the Polish crisis, December 1981. In: Cold War International History Project Bulletin 1998. 11. winter, 17-31.

3 Lengyelül az angol nyelvű kiadás után nem sokkal publikálták, Mark Kramer bevezetőjével: "Zeszyt roboczy" generała Anoszkina 9-16 grudnia 1981 r. Warszawa, Instytut Studiów Politycznych Polskiej Akademii Nauk, 1998. A tanulmányhoz a lengyel változatot használtam, az idézetek is a lengyel fordításból származnak.

4 "Zeszyt roboczy", i. m. 23.

5 A Szovjetunió honvédelmi minisztere, 1976-tól az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja.

6 "Zeszyt roboczy", i. m. 23.

7 Rosszijszkij Goszudarsztvennüj Arhiv Novejsej Istorii (Legújabb Kori Történelem Orosz Állami Levéltára – a továbbiakban: RGANI), 89. fond, 66. perecseny, 6. gyelo.

8 Uo.

9 Jaruzelski, Wojciech: Stan wojenny. Dlaczego… Warszawa, BGW, 1992. 391.

¹⁰ RGANI 89. fond, 66. perecseny, 6. gyelo.

¹¹ A Szovjetunió Kommunista Pártja XXVI. Kongresszusa, 1981. február 23. – március 3. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1981. 13.

¹² Jelentés a Politikai Bizottság részére. Magyar Országos Levéltár MDP-MSZMP Központi Szervei (továbbiakban: MOL M-KS) 288. fond 11. csoport 4391. őrzési egység, valamint: MOL XIX-J-1-j-Varsói Szerződés-VI-1-001283-1981; lásd még Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980-1981. Századok, 132. (1998) 5. sz. 1133-1173. A közös nyilatkozatot közli: Népszabadság, XXXVIII. (1980. december 6.) 286. sz. 1.

¹³ Andrew, Christofer – Mitrohin, Vaszilij: A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és külföldön. Budapest, Talentum, 2000. 542.

¹⁴ Milewski különösen jó, baráti kapcsolatokat ápolt Vitalij Pavlovval, a KGB varsói rezidentúrájának vezetőjével, de Moszkvában is megbízható embernek tartották. Milewski 1945 óta a belügyminisztériumnál, illetve a lengyel titkosszolgálatnál szolgált. A hírszerzés főnöke, majd belügyminiszter.

¹⁵ "Zeszyt roboczy", i. m. 25.

¹⁶ Generał Pawlow: Byłem rezydentem KGB w Polsce. Warszawa, BGW, 1994. 173.

¹⁷ A Lengyel Népköztársaság 1976. február 10-én módosított alkotmánya 3. fejezet 33. cikkének 2. pontja szerint. Lásd: Az európai népi demokráciák alkotmányai. Szerk. Kovács István. Budapest, KJK, 1985. 328.

¹⁸ "Zeszyt roboczy", i. m. 30.

¹⁹ Uo. 27.

²⁰ M-KS 288. f. 47. cs. 765. ő.e. 30. dok.; lásd még a csehszlovák honvédelmi miniszter jelentését: Paczkowski, Andrzej – Werblan, Andrzej: On the decision to introduced Martial Law in Poland in 1981. Two historians report the Commission on constitutional oversight of the Sejm of the Republic of Poland. Washington, CWIHP, 1997. 39.

²¹ Népszabadság, XXVI. (1968. november 13.) 266. sz. 2.

²² Hasonlóan emlékszik vissza erre Gribkov is. Lásd Gribkov, A. I.: "Doktrina Brezsnyeva" i polskij krizisz nacsala 80-h godov. Vojenno-Isztoriceszkij zsurnal, (1992) 9. sz. 51.; vö. uő: Szugyba Varsavszkovo Dogovora. Voszpominanyija, dokumentü, faktü. Moszkva, Russzkaja Knyiga, 1998. 137.

²³ MOL M-KS 288. f. 47. cs. 765. ő.e. 30. dok. A szovjet pártvezetés, úgy tűnik, valóban nem tette magáévá Jaruzelski kérését, sőt általában véve az ún. "Brezsnyev-doktrínát" sem. Andropov az SZKP Politikai Bizottságának december 10-i ülésén a következőket mondta: "Én nem tudom, hogy fog állni Lengyelország ügye; ha a »Szolidaritás« hatalma alá kerül, az egy dolog. De ha a kapitalista országok a Szovjetunióra rontanak, s megegyeznek egymással a különböző nemű gazdasági és politikai szankciók ügyében, az nekünk nagyon nehéz lesz. Nekünk gondoskodni kell az országunkról, a Szovjetunió megerősítéséről. Ez a mi fő vonalunk." Lásd: RGANI 89. f. 66. p. 6. gy.

²⁴ Meg kell említeni, hogy Jaruzelski emlékirataiban nem pontosan így idézi fel az eseményeket. Mivel ő maga nem vett részt a moszkvai tanácskozáson, Siwicki állítólagos beszámolójára hivatkozik. A hosszasan idézett szövegben azonban nincs szó Jaruzelski kéréséről, egy szóval sem említi a közös nyilatkozatról szóló vitát! Lásd Jaruzelski: Stan wojenny, i. m. 378-379. Egy másik résztvevő, az akkori román honvédelmi miniszter visszaemlékezéseiben szintén tárgyalja a kérdést. Szerinte a bolgár, a csehszlovák és a keletnémet delegáció támogatta a Jaruzelski által kért fenyegetést. Lásd: Olteanu, Constantin: "Furtuna in Tratatul de la Varsovia". Dosarele Istoriei, 2001. 1. sz. 12-22.

²⁵ Tajne dokumenty Biura Politycznego. PZPR a "Solidarność" 1980-1981. Szerk. Zbigniew Włodek. London, ANEKS, 1992. 549-569.

²⁶ "Zeszyt roboczy", i. m. 28.

²⁷ Uo. 29-30.

²⁸ Érdemes megjegyezni, hogy Jaruzelski semmit nem ír könyvében december 11-ről. Nehezen elképzelhető azonban, hogy két nappal a hadiállapot bevezetése előtt semmilyen programja ne lett volna.

²⁹ RGANI 89. f. 66. p. 6. gy.

³⁰ Mihail Andrejevics Szuszlov – aki 1956-os szerepe miatt Magyarországon is ismert – volt annak a bizottságnak a vezetője, amelyet az SZKP Politikai Bizottsága hozott létre a lengyel események elemzésére és megoldására 1980. augusztus 25-én. Lásd: RGANI 89. f. 66. p. 1. gy.

³¹ Ők végül nem utaztak Lengyelországba. Lásd A. I. Gribkov: "Doktrina Brezsnyeva", i. m. 52.; uő: Szugyba Varsavszkovo Dogovora, i. m. 141.

³² "Zeszyt roboczy", i. m. 35.

³³ RGANI 89. f. 66. p 6. gy.

³⁴ Czesław Kiszczak 1981. augusztus végén járt Moszkvában, Pavlov kíséretében, és találkozott Andropovval. A KGB vezetője felhívta az új lengyel belügyminiszter figyelmét az erőszak alkalmazásának veszélyeire, és azt üzente Jaruzelskinek, hogy a szovjet hadsereggel nem szándékoznak bevonulni Lengyelország területére. Lásd Generał Pawlow: Byłem rezydentem KGB w Polsce…

³⁵ Lásd Siwicki, Florian: Komentarz do niektórych faktów związanych z konferencją w Jachrance. In: "Zeszyt roboczy", i. m. 52.

³⁶ Jaruzelski: Stan wojenny, i. m. 402.

³⁷ Pożoga, Władysław – Piecuch, Henryk: "Wojciech Jaruzelski tego nigdy nie powie." Mówi były szef wywiadu i kontrwywiadu, pierwszy zastępca ministra Spraw Wewnętrznych generał dywizji Władysław Pożoga. Warszawa, Reporter, 1992. 108.

³⁸ Pożoga-Piecuch: i. m. 108.

³⁹ Uo. 109.

⁴⁰ Uo.

⁴¹ RGANI 89. f. 66. p. 39. gy. 11.

⁴² Widacki, Jan: Czego nie powiedział generał Kiszczak. Z Janem Widackim rozmawia Wojciech Wróblewski. Warszawa, BGW, 1992. 146.

⁴³ Gribkov: "Doktrina Brezsnyeva", i. m. 46-57.

A mai kor talán legégetőbb kérdése a foglalkoztatás, annak mértéke, típusai, a munkanélküliség, az alulfoglalkoztatottság, valamint a munkavállaló kiszolgáltatottságát fokozó, terjedőben lévő rész-, táv- és határozott idejű munkaviszony problémája.

Bevezetés

A társadalom túlnyomó többségét azok az emberek teszik ki, akik csak munkaerejük eladásával biztosíthatják megélhetésüket. Mivel ők egyúttal a szavazók többségét jelentik, semmilyen kormány nem hagyhatja figyelmen kívül boldogulásukat. Ezért napjaink legégetőbb társadalmi-gazdasági kérdése a foglalkoztatás: mennyisége, szerkezete, dinamikája, lehetőségei és korlátai. A mindezt meghatározó mechanizmusok a napjaink globálissá vált kapitalista gazdaságában a következők:

• A technikai fejlődés általános tendenciája az, hogy egyre kevesebb élőmunka-mennyiséggel lehet előállítani ugyanannyi (sőt több) terméket.
• A tőkés gazdálkodás körülményei között a technikai fejlesztés a konkurenciában való helytállás végső, s ezért elengedhetetlen eszköze. Ebben a termelési módban azonban a technikai fejlődés jóvoltából felszabaduló idő nem egyenletesen oszlik meg a társadalom tagjai között, hanem a munkanélküliek oldalán halmozódik fel, miközben a vállalati költséghatékonyság az egyes foglalkoztatottaktól mind több munka elvégzését követeli meg.
• Vagyis: korunk uralkodó társadalmi formációjában, a magántulajdonú (vagy másként: az elkülönültségi viszonyokon alapuló) társadalomban a munkanélküliség növekedése, valamint a foglalkoztatottakra jutó munkamennyiség növekedése versenyképességi tényező.

Korunk kormányainak tehát egyszerre kellene biztosítania a versenyképességet, és választ találni a mind súlyosabb foglalkoztatási problémákra. Vajon lehetséges-e a két cél összeegyeztetése? Erre a kérdésre keresve a választ az alábbi tanulmány a foglalkoztatás mai trendjeit, jellemzőit és kilátásait tárja fel konkrét adatokra támaszkodva, elsősorban az Európai Unió, továbbá az USA és Magyarország példája alapján.

1. Foglalkoztatás – munkanélküliség

Miközben a technológiai fejlődés mindinkább kiszorítja az élőmunkát a termelésből, a monopolisztikus verseny éleződése és a konjunktúraciklusok rövidülése miatt a tőkének mindinkább szüksége van a munkaerő-piaci "rugalmasságra", Marx találó kifejezésével élve "tartalékseregre".¹ Ennek bázisán a tőke a népesedés természeti korlátaitól mentesülve terjesztheti ki vagy szűkítheti le tevékenységét. A tartaléksereg továbbá állandó nyomás alatt tartja az alkalmazásban állókat, hiszen bármikor pótolhatóvá teszi őket. A munkanélküliség tehát a tőkés termelés elengedhetetlen velejárója, növekedése pedig a globalizáció egyik jellemzője.² A tartaléksereg azonban nemcsak az effektíve munka nélkül lévőkből áll. A globalizáció jellemzője, hogy a "tartalékolás" egyéb formáit is magas szintre fejleszti. A tartaléksereg képződésének ezeket a globalizációs formáit tekintjük át a következőkben.

A foglalkoztatás nem tart lépést a termelés növekedésével

Az Európai Unióban (a "régi" 15-ök) a foglalkoztatási ráta 1997-ben alig 60%-ot tett ki. A lisszaboni célkitűzések szerint az értéket 2010-ig 70%-ra kívánják emelni, ám az még 2003-2004-ben is alig haladta meg a 64%-ot. Bár ezt a szintet a 15-ök Európája csak nagy foglalkoztatási erőfeszítésekkel és a kilencvenes évek végének amerikai IT-boomjára támaszkodó növekedéssel tudta elérni, még így is mindössze az 1975-ös (!) szintet reprodukálta vele. A hosszú távú trendek vizsgálata³ azonban azt is megmutatja, hogy szó sincs szinten tartásról. A 15-64 év közti lakosság foglalkoztatási rátája a hetvenes évek közepe óta határozottan csökkenő tendenciát mutat, még ha konjunkturális felívelések (a kilencvenes évek elején vagy most, legutóbb) tapasztalhatók is.

Fellendülés idején a foglakoztatás kisebb ütemben bővül, mint a kibocsátás; összehúzódás idején viszont gyorsabban csökken, mint a termelés. Sőt, nem is kell a termelésnek visszaesnie ahhoz, hogy a foglalkoztatás csökkenjen. Ez utóbbihoz elegendő csupán a termelésnövekedés lassulása. Az USA-ban például 2001-től csak némileg csökkent a növekedési ütem, a foglalkoztatás viszont visszaesett a (2001 márciusa és 2003 nyara között nettó 4 millió munkahely szűnt meg, így a foglalkoztatás az 1998 végi szintre süllyedt).⁴

A világszintű folyamatokról ad képet az ILO (2005). Eszerint 1994 és 2004 között a világ GDP-je kb. másfélszeresére, a foglalkoztatottak száma viszont csak egyhatodával nőtt. Ebből kiszámítható, hogy a GDP 1 százalékos növekedéséhez durván a foglalkoztatás 0,3%-os növekedése járul. A foglalkoztatottak népességhez viszonyított aránya lassan, de stabilan csökken: 1994-ben 62,4, 2004-ben 61,8% volt.

Az élőmunkaigény csökkenését a technológiai haladás eredményezi. Azt azonban, hogy ez munkanélküliség formáját ölti, az okozza, hogy a gazdálkodás tárgya a társadalmi szükségletek kielégítése helyett az elkülönült tőkék értékesülése, a társadalom rendelkezésére álló teljes munkaidőalap helyett pedig csak annak töredéke, a munkaerő újratermeléséhez szükséges munkaidő (a munkaerőköltség).

A munkanélküliség számban és arányban nő

A munkanélküliség rátája az EU 15-ben az 1975-ös 4%-ról – némi konjunkturális hullámzással – a 80-as években 8-10%-ra ugrott, s azóta is e szint körül mozog. Ez azt jelenti, hogy a regisztrált munkanélküliek száma 6,1 millióról 14,7 millióra nőtt. Az USA-ban a munkanélküliek száma 1948 januárjában 2 millió fő volt, 2004 őszén 8,1 millió (5,5%). A munkanélküliség a 70-es években többszörösére nőtt, s azóta a hullámzások epicentruma a háború utáni évek 3,5-4-szerese (8-9 millió fő).⁵ A munkanélküliség rátájának 90-es években mutatkozó csökkenését is a munkanélküliek számának növekedése kísérte (lásd a 2. táblázatot). A tényleges munkanélküliség azonban még ennél is több. Az USA hivatalos statisztikája⁶ szerint a munkaerőalapba be nem számított ("not in labour force") milliók közül 1994 és 2004 között évi rendszerességgel további 5-7 millióan vállaltak volna munkát (ezek beszámításával a munkanélküliek száma 13-16 millió), és 1,2-2 milliónyian azonnal munkába is tudtak volna állni – ha lett volna rá lehetőségük. 300-500 ezerre tehető azoknak a száma, akik úgy gondolják, reménytelen álláshoz jutniuk. Ha beszámítjuk ezeket a munkakereső csoportokat is,⁷ akkor a ráta már meghaladja a 9%-ot, és a 2000 őszén (az IT-boom csúcsán) mért minimum (6,3%) óta nő. További fontos elem, hogy tendenciálisan növekszik a 15 hétnél hosszabb munkanélküliséget szenvedők aránya. A latin és spanyol etnikumú lakosság körében a munkanélküliség nagyobb az átlagosnál.

A globalizáció viszonyai között tehát még a legfejlettebb tőkés országban is abszolút (!) értelemben nőtt a tőkés társadalom munkaerőpiacáról kiszorulók száma.

Az ILO (2005) adatai szerint a világon a munkanélküliek száma 1994 és 2004 között közel 45 millió fővel, 185 millióra nőtt. A növekedés arányaiban is bekövetkezett: a munkanélküliségi ráta 5,5%-ról 6,1%-ra emelkedett. 2004-ben a 15-24 évesek körében a munkanélküliség globálisan meghaladta a 13%-ot.

A bizonytalan foglalkoztatási formák nyernek teret

A mainstream közgazdasági-szociológiai szaknyelv a (viszonylag) biztonságos foglalkoztatást jelentő teljes munkaidős, határozatlan idejű szerződés keretében megvalósuló foglalkoztatást tipikusnak, az ettől eltérő formákat, mint a részmunkaidős vagy határozott idejű állásokat és az önfoglalkoztatást, atipikusnak nevezi. Túl azon, hogy lassan az atipikus lesz a tipikus foglalkoztatási forma, e kifejezéseket azért is cseréljük fel a bizonytalan és a (viszonylag) biztos kifejezésekkel, mert szemben az előbbiekkel, e fogalmak kevésbé eufemisztikusak és szégyenlősek a dolgok lényegének a megragadása tekintetében. (Persze a dolgok elkendőzésére való hajlam nem mindenkit ér utol. Így például a Jörg Huffschmid brémai professzor által vezetett "Alternatív Európai Gazdaságpolitikáért" nevű széles körű "think tank" is a "precarious employment" kifejezést használja a részmunkaidős stb. foglalkoztatásra.)⁸

A World Bank (2001) jelentésében az áll, hogy a világ 65 évesnél idősebb lakosainak több mint 85%-a nem rendelkezik nyugdíjellátással. Néhány évvel később az ILO (2005) kénytelen megállapítani, hogy az informális szektor globálisan növekszik. Ezek a tények arra utalnak, hogy a munkavállalók mindinkább a bizonytalanságot és védtelenséget jelentő munkalehetőségeket kénytelenek elfogadni.

Az Európai Unió munkaerő-piaci trendjei között szembetűnő a részmunkaidős foglalkoztatás hosszú távú aránynövekedése. A jó konjunktúrát mutató években a munkaerő-piaci fellendülés hordozói az egyéb (részidős, otthoni stb.) foglalkoztatási formák voltak, a teljes munkaidejű foglalkoztatás dinamikája számottevően csökkent, sőt a recessziós években negatívba fordult. ("A modern ipar egész mozgásformája tehát abból ered, hogy a munkásnépesség egy részét nem-foglalkoztatott vagy félig foglalkoztatott kezekké változtatják állandóan." MEM, 23: 592.) Mindennek következtében a teljes munkaidőre vetített foglalkoztatás (full-time equivalent employment) az Unió (15-ök) egészében a 80-as évektől a 90-es évek végéig (a konjunkturális hullámzásokkal együtt) mindössze 55% körül mozgott, és az azt követő fellendüléssel is csak 58-59%-ig emelkedett.⁹

Egyre gyakoribb az otthon végzett munka (távmunka) is, bár ezt a foglalkoztatási kategóriát a statisztika egyelőre még nem tartja számon, így csak becslésekre lehet hagyatkozni. Az EU-ban 10 millió távmunkásból (a foglalkoztatottak 13%-a) 5,5 millió vállalkozóként dolgozik. Hollandiában a legmagasabb a távmunka aránya (27%), a dánoknál és finneknél 22%, a svédeknél pedig 18%. Magyarországon kb. 50 ezren (alig több mint a foglalkoztatottak 1%-a) végzik részben vagy egészben otthon a munkájukat (l. i. 2004: 33.).

A dolgozó számára az otthon végzett munkának vannak előnyei (szabadság, rugalmasság, időtakarékosság stb.), de tetemes hátrányai is. Az otthonmunka mai fellendülésének alapvető ösztönzője a munkáltatók részéről a költségcsökkentés, ami gyakran a munkahelyen foglalkoztatottaknál kisebb javadalmazást jelent. További hátrányok: izoláció, társadalmi kapcsolatok leépülése, jogi és munkaügyi bizonytalanság, juttatások csökkenése, a magán- és a munka-szféra elválasztásának nehézségei, "munkaalkoholizmus" stb.¹⁰

Az USA-ban a részmunkaidős foglalkoztatottak száma 1968 és 2004 között 2,5-szeresére, 25 millióra nőtt, miközben a teljes munkaidejű foglalkoztatás alig kétszeresére (65 millióról 115 millióra). 1948 és 2004 között a legbiztosabb formában (teljes munkaidőben, határozatlan idejű szerződéssel) foglalkoztatottak aránya 37%-ról 47%-ra nőtt, ám ezt az aránynövekedést a részmunkaidősök, önfoglalkoztatók és fizetetlen családtagok együttes számának 20 millióról 35 millióra emelkedése kísérte (vö. 2. táblázat). 2002-ben az Egyesült Államokban 31 millió távmunkást tartottak nyilván (a foglalkoztatottak 24 %-a), kétharmaduk főállású volt (L. I. 2004: 33.).

A konjunktúra hullámzásait elsősorban a bizonytalan foglalkoztatási formák érzik meg. Az EU-ban a fellendülést hozó 1997-2000-es periódusban 6%-kal nőtt a határozott idejű szerződéssel foglalkoztatottak száma, elsősorban a nőké, míg a határozatlan idejű (permanens) foglalkoztatás csak mintegy 2%-kal. A termelés lassulását hozó 2000 és 2003 közötti években a permanens foglalkoztatásnak csak a növekedési üteme csökkent, a fix határidős foglakoztatásnak azonban a szintje is (EC 2004: 161.).

A munkával töltött évek száma nő

Az EU-15-ben az 1997-et követő foglalkoztatásnövekedés elsősorban az 55 éven felüli korosztály növekvő munkába állásából származott, amiben nem nehéz tetten érni a társadalombiztosítási reformok jólétcsökkentő hatását. Míg a 90-es évek elején az 55-64 évesek mindössze 36%-a dolgozott, addig 2003-ban már közel 42%-uk, ami kimagasló ütemű aránynövekedés a korcsoportok között. A munkával töltött évek számának növekedését mi sem illusztrálja jobban, mint hogy az utóbbi évtizedben teret hódított a nyugdíjkorhatár felemelésének tendenciája szerte a világon.

Folytatódik az "ipari tartaléksereg" képződése

A klasszikus polgári közgazdászok, mindenekelőtt David Ricardo nyomán Marx megállapította, hogy a tőkefelhalmozással, tehát a termelés gépesítésével, automatizációjával az élőmunka iránti viszonylagos kereslet csökken. A termelésbe újólag bevont tőkék a korábbiaknál kisebb élőmunkát (foglalkoztatást) igényelnek, hiszen éppen ez a termelékenységnövelő beruházások célja. "Az össztőke növekedésével együtt növekszik ugyan változó alkotórésze, vagyis az általa bekebelezett munkaerő is, de állandóan csökkenő arányban. […] a tőkés felhalmozás termel állandóan – mégpedig energiájával és terjedelmével arányosan – egy viszonylag, azaz a tőke közepes értékesítési szükségleteihez viszonyítva fölösleges vagy pótlólagos munkásnépességet." (MEM, 23: 589.) Ezt a viszonylagos túlnépességet nevezte Marx "ipari" tartalékseregnek. (Bár napjainkban, amikor a legnagyobb foglalkoztató a tercier szektor, helyesebb ipari-szolgáltatói tartalékseregről beszélni.)

Kérdés mármost: vajon igaz-e a tartaléksereg képződésének marxi tétele másfél évszázaddal születése után, a globalizáció korában is?

A tartaléksereg létszáma már a 80-as évek elején is jelentős volt, amikor a munkanélküliséget még nem ismerő kelet-európai országokban a Maria Hilferstrasséig és konferenciavacsorákig látó, a többséghez képest privilégiumokat élvező értelmiségi elit a maga kifinomult eszközeivel a "fejlett Nyugat" utáni ácsingózásra kondicionálta a jobb sorsa érdemes tömegeket. Balsen és munkatársai (1987) az NSZK példáján mutatták be, hogyan vezet a tartaléksereg felduzzadása az újszegénység kialakulásához és a munkavállalási feltételek romlásához. Még a németországi szociáldemokrata párt (SPD) jóléti államról szóló 1984-es jelentése is kénytelen volt beismerni, hogy "mind több munkanélküli szorul vissza a »csendes tartalék« soraiba" (146.).

De vizsgáljuk meg, hogyan alakul a tartaléksereg a fejlett országokban hosszú távon. Ehhez definiálnunk kell a tartaléksereg kategóriáját, különös tekintettel arra, hogy a globalizáció körülményei között módosulnak a foglalkoztatás és ezzel összefüggésben a munkaerő-"tartalékolás" (munkaerő-felesleg, munkanélküliség) formái is. Tehát a tartalékseregbe tartoznak mindazon munkavállalók, akiknek a munkaerejét nem használja ki teljes mértekben a tőke. A munkaerő akkor van teljes mértékben kihasználva, ha a munkavállalót tartósan és teljes munkaidőben foglalkoztatják. A tartaléksereg részét képezik a regisztrált és a nem regisztrált munkanélkülieken kívül a határozott idejű szerződéssel dolgozók, a részmunkaidőben foglalkoztatottak, az önfoglalkoztatók, kisegítő családtagok stb. A tartaléksereg létszámát tehát úgy kapjuk meg, hogy a munkaképes korú lakosságból levonjuk a határozatlan idejű szerződéssel, teljes munkaidőben alkalmazottként foglalkoztatottak létszámát. A tartaléksereg rátája pedig ennek a számnak és a munkaképes korú lakosságnak a hányadosa.

A közgazdaságtan fontos kelléke a statisztika. Módszereit azonban az alkalmazó világnézete éppúgy meghatározza, mint a belőle levont következtetéseket. Ami a módszert illeti: nem véletlen, hogy a tartaléksereget, amely a társadalmi munkaerőalappal való gazdálkodást jellemezné, korunk polgári statisztikája semmilyen formában nem méri. Ami pedig a következtetéseket illeti, arra íme egy példa: a foglalkoztatás kapcsán el lehet mondani, hogy ma több embernek van munkája az EU-ban, mint két évtizeddel ezelőtt, az elnyomorodás ("abszolút" szegénység) vagy az élőmunka kiszorításának elmélete tehát nem érvényes. Valóban, a 15-ök Európájában 1975-ben 132,6 millió embernek volt munkája, 1985-ben 134 milliónak, 2004-ben pedig már 172 milliónak. Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy a foglalkoztatás nőtt.

A további elemzés azonban megvilágítja az érem másik oldalát is. Az önfoglalkoztatók, részmunkaidősök és határozott munkaidejű szerződéssel dolgozók aránya az összfoglalkoztatottakon belül 1985-ben még összesen 36,3%-volt (ami 48,6 millió főnek felelt meg), 2004-ben azonban arányuk már 47,9% (82 millió fő). A legbiztosabb munkahelyet köztudottan a teljes munkaidős, határozatlan szerződési idejű (permanens) alkalmazottként történő foglalkoztatás jelenti. Ilyennel 1985-ben 85,4 millió fő bírt, 2004-ben pedig 90 millió. A 15-64 éves korú össznépesség 1985-ben 224,1 millió, 2004-ben pedig 251,9 millió fő volt. Ez azt jelenti, hogy 1985-ben 224,1 – 85,4 = 138,7 millió munkaképes lakosnak nem volt teljes munkaidős, biztos állása (a munkaképes korú népesség 62%-a), 2004-ben viszont már 252 – 90 = 162 milliónak (64,4%)! A tőke számára rendelkezésre álló ipari és szolgáltatási tartaléksereg tehát számban és arányban is nőtt! (És akkor a terjedőben lévő táv- vagy otthoni munkát még nem is vettük figyelembe.)

A 15 tagországban nyilvántartott munkanélküliek száma 1985 és 2004 között előbb csökkent, majd ismét növekedésnek indult, s a periódus végén az 1985-ös szinten állt (14,7 millió fő). Ezért felmerülhet, hogy a tartaléksereg növekedése a munkaerő képzésébe fektetett hosszabb időnek, tehát a fiatalok nagyobb arányú beiskolázásának tudható be. Ez részben igaz, de a képzésben töltött idő is "tartalékolást" jelent, miközben az oktatásban részesülőt valakinek el kell tartania. Az oktatás kiterjesztése továbbá nem magyaráz meg mindent, amit az is mutat, hogy az EU-15-ben a 15-24 évesek körében a munkanélküliségi ráta (éppen e korosztály nagyobb iskolai részvételének köszönhetően)¹¹ évtizedek óta közel kétszerese a mindenkori átlagnak, miközben a fiatal munkanélküliek száma növekszik: a 90-es évek végén az EU-15-ben 7 millió, 2003-ban már közel 9 millió fő. A trend az egész világot érinti: az ILO becslése szerint az utóbbi 10 évben ugrásszerűen növekedett a fiatal munkanélküliek száma, 2005-ben globálisan elérve a 88 millió főt (1998-ban 60 millió fő).¹²

Hasonló eredményre jutunk az USA foglalkoztatásának elemzése kapcsán is, bár az összehasonlítást nehezíti, hogy az amerikai statisztikában a munkaképes korú lakosság címszó alatt a 16 éven felüli lakosság szerepel felső korhatár nélkül, míg az európai statisztikák csak a 64. életévig számítják a munkaképességet. Ezzel együtt is kitűnik, hogy az USA is jelentős és számban gyarapodó ipari-szolgáltatási tartaléksereggel rendelkezik, melynek aránya azonban a társadalom elöregedésével növekvő számú idős, de munkaerőnek már nemigen számítók figyelembevétele (a nevező nagysága) miatt csökken. Mint a 2. táblázatból látható, 1948 és 2004 között azoknak a száma, akik bizonytalan, részleges vagy semmilyen alkalmazással nem bírtak (többségük nem is szerepel a munkaerő-piaci statisztikában) arányában csökkent (63-ról 53%-ra), abszolút értékben azonban emelkedett: 65 millióról 119 millióra. Azonban ha beszámítjuk a kb. 20 millió főállású távmunkást, akkor a biztos állással nem rendelkezők tartalékserege még nagyobb, és valószínűleg arányában sem mutat akkora csökkenést, sőt, esetleg még nő is.¹³

A megfelelő számításokat elvégezve (tehát a munkaképes korú lakosságból levonva a határozatlan idejű, teljes munkaidős foglalkoztatottakat) azt kapjuk, hogy Magyarországon a tartaléksereg 2004-ben több mint 3,9 millió fő (58%) volt (lásd a 3. táblázatot). Ez 1997-hez képest csökkenést jelent, de 1989-hez képest, amikor kvázi teljes foglalkoztatás volt, óriási emelkedés.

A tőkés termelés rugalmasságának biztosítása szempontjából nem a munkanélküliségi ráta, hanem a munkaerő-állomány teljes tartaléka a döntő. Az áttekintés alapján levonhatjuk a következtetést, hogy a globalizáció körülményei nem változatták meg a tőkefelhalmozásnak a viszonylagos túlnépesség, ipari-szolgáltatási tartaléksereg képződésére vonatkozó marxi törvényszerűségét.

A kevesebb munka még kevesebb ember oldalán halmozódik fel, ami rájuk nézve a leadott munkamennyiség (munkaidő, intenzitás) növekedését jelenti.¹⁴ A felszabadult (a technikai haladással megtakarított) munkaidő, vagy másképpen: a megnövekedett "szabadidő" pedig a munkanélküliek (inaktívak, részidős alkalmazottak), valamint tőketulajdonosok (vagyonosok) oldalán koncentrálódik. Ekképpen a társadalmi polarizáció nő, a munkaerejük eladására kényszerülők közül pedig növekvő mértékben vesztes az is, akit integrál a rendszer (aki dolgozhat), és az is, akit nem (a munkanélküli).

Mindennek oka az, hogy a tőke nem a társadalmilag rendelkezésre álló összmunkaidővel gazdálkodik, hanem csak a szükséges munkaidővel (a munkaerőköltséggel). Roppant termelőerő marad így kihasználatlanul. A globális kapitalizmus – a csak a vállalati gazdálkodásig látó elemzések állításával ellentétben – történelmi csúcsokra emeli a pazarlást. A globalizáció tehát nem változtatta meg a profitorientált termelés e sajátosságát sem. "Jóllehet a tőkés termelési mód minden egyéni vállalkozásban gazdaságosságot kényszerít ki, anarchikus konkurencia-rendszere a társadalmi termelési eszközök és munkaerők legmértéktelenebb eltékozlását hozza létre, nem beszélve a számtalan nélkülözhetetlen, de önmagában véve felesleges funkcióról" – állapította meg Marx közel másfél évszázada (MEM, 23: 492.).

A tartaléksereg globalizálódása

A globalizációban felerősödő hierarchián alapuló áthárítási mechanizmusok a tartaléksereg képződésében is megjelennek. A transznacionális vállalatok uralma nem egyszerűen a tőkék szabad áramlását (leányvállalatok alapítását és áthelyezését) jelenti, hanem a kisebb beszállító vállalatok, kisebb kereskedelmi partnerek függését is. Ez a tényleges gazdasági erő teszi lehetővé, hogy az egyes tőkék működési zavarai más tőkék gondjaivá váljanak. Ha az egyik ország nagyvállalata csökkenti termelését, az saját munkaerő-állományának csökkenésénél jóval nagyobb elbocsátásokat eredményezhet a vele közvetlen és közvetett kapcsolatban álló vállalatokra gyakorolt hatás révén más országokban. Az ipari-szolgáltatási tartaléksereg tehát aránylag nagyobb mértékben képződik az erősebb gazdaságoktól függő országokban. Ez utóbbiak tartalékserege a globalizáció viszonyai között nem az ő, hanem a transznacionális vállalatok, illetve ezek anyaországainak tartalékserege.

Erre példa az exportjának 85%-át az USA-ba küldő Mexikó, amely egyben az amerikai piacot rugalmasan alkalmazkodó munkaerősereggel is ellátja (bevándorló-ingázó munkások és hazai alkalmazottak). Az ország hivatalos munkanélküliségi adatai ugyan roppant alacsony számokat mutatnak (3-4%), de az USA "new economy"-jának "soft landing"-je után 2004 márciusában hatéves csúcsot értek el.¹⁵

Az USA-ba áramló mexikóiak létszáma 1990 és 2000 között közel kétszeresére (2,6 millióról 4,9 millióra) emelkedett, ezzel arányuk az USA foglalkoztatottjainak sorában 2000-ben közel 4%-ra nőtt. Az agrárszférában (mezőgazdaság, halászat, erdészet) azonban a foglalkoztatottak közel egyharmada mexikói. 2000-ben az USA-beli mexikóiak 9%-a volt munkanélküli, miközben a dolgozók felének két állása is volt. Ezek a számok azonban nem tartalmazzák a feketemunkára kényszerülőket, akiknek száma az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény megkötése (NAFTA, 1994) óta megugrott. A NAFTA ugyanis az olcsóbb amerikai import révén kisárutermelők, farmerek tömegeit fosztja meg korábbi megélhetési forrásuktól. Így aztán olyan területekről is az USA-ba vándorolnak munkáért a mexikóiak, amelyekről azelőtt sohasem. (Például Chiapas déli részéről, ahol a kukoricatermesztést fojtja meg az olcsóbb amerikai áru.)

Mexikó hivatalos – igen alacsony – munkanélküliségi rátája gondosan elrejti a valódi folyamatokat. A "hivatalos" munkanélküliek jószerivel azok a képzett, jó családi háttérrel rendelkező fiatalok, akik megengedhetik maguknak, hogy hosszabb ideig munkát keressenek. Az országban ugyanis nincs munkanélküli segély, így a szegényebbek rákényszerülnek, hogy alkalmi munkával, családi vállalkozásban nézzenek megélhetés után. Ezzel a rejtett munkanélküliséggel együtt a valódi munkanélküliség meghaladja a 20%-ot. Az 1993-as adatok szerint a mexikói foglalkoztatottaknak csak alig fele él bérből és fizetésből, több mint egynegyedük önfoglalkoztatott, 6%-uk részmunkás és 14%-uk fizetetlen családi alkalmazott (Fleck et al. 1994).

A másik példa India, ahol a software-beszállítás legendás húzóágazattá vált: az interneten az USA-ból kiadott feladatot az indiai mérnökök akár már másnapra ("overnight") megoldják, és visszaküldik a megrendelőnek. Az így foglalkoztatott "távmunkásokra" a piac legapróbb változását is egyszerűen és azonnal át lehet hárítani (elbocsátás helyett elég, ha nem küldenek nekik megrendelést).

2. A munkaerő értéke és ára

Az egységnyi munkaerőköltség csökkentésének közismert eszközei adott (vagy az alábbi faktorok növekedésénél kisebb mértékben növekvő) kereseti színvonal mellett: a termelékenységnövelés, a munkaszervezeti változtatás, a munkaintenzitás-növelés (ezek megegyeznek a relatív értéktöbblet-termelés marxi kategóriájával), valamint a munkanap-meghosszabbítás (abszolút értéktöbblet-termelés).

De az egységnyi munkaerőköltségnek vannak közvetlenül a kereseti színvonalat csökkentő módszerei is. A ritkán bekövetkező órabércsökkentésen túl ilyen például a bérhez kapcsolódó járulékok, szolgáltatások megvonása, vagy értékük csökkentése (lásd a vállalati üdültetés vagy a vállalati lakáskölcsön drasztikus visszaesését stb.), valamint a munkaerő értékének leszorítása. E módszerek mindegyikére érvényes, hogy akár növekvő reálbérek mellett is sikerrel alkalmazhatók, és közvetve vagy közvetlenül az egységnyi munkaerőköltség csökkentését teszik lehetővé.

A fent említett eljárások nem tekinthetők újnak, de kétségtelenül szerves részei a globalizációnak is.

Hogy nem egyszerűen a fajlagos munkaerőköltség leszorítása zajlik, hanem a munkaerő értékének és árának a leszorítása is, az nyilvánvaló, ha a termelékenység növekedésére gondolunk, melynek köszönhetően a munkaerő újratermeléséhez szükséges fogyasztásicikk-tömeg értéke csökken, tehát e cikkek kevesebb bérből is megvásárolhatók (vagy ugyannyi bérért több fogyasztási cikk vásárolható).

A tőkeviszony kvázi korlátlanná válásával azonban nem csak a megszokott/kialakult fogyasztási cikkek értékének csökkenése révén, hanem a munkavállalók alkupozíciójának romlása (tartaléksereg!) miatt is csökken a munkaerő értéke. De úgy is fogalmazhatunk, hogy a munkaerő árát értéke alá szorítják le. A megfogalmazás bizonytalanságát az okozza, hogy a munkaerőáru értéke társadalmilag meghatározott elemet ("történelmi-erkölcsi elemet") is tartalmaz: a munkaerő megfelelő szintű újratermelése a történelmi fejlődés során és a nemzetgazdasági fejlettségtől függően növekvő színvonalú és bővülő összetételű fogyasztási cikk- (szolgáltatás)halmazt jelent. Ezek közül azonban ma messze nem mindegyik érhető el egy átlagos munkajövedelemből. (Gondoljunk például az internetre vagy a sportolási, kulturális lehetőségekre.) A globalizációnak köszönhetően mind a nyugati jóléti rendszerek leépülésével, mind a keleti rendszerváltással általános tendenciává válik (és a jövőben erősödni fog) az elérhető elemek számarányának csökkenése és az egyes elemek minőségének romlása. (Gondoljunk például arra, hogyan hódít teret a lakosság körében az olcsó kínai tömegcikkek vásárlása.) E tendenciának még a növekvő reálbérek sem mondanak ellent. Azért nem, mert a munkaerő értékének a történelmi/nemzeti állapotoktól való egyszerű elmaradása már önmagában is értékcsökkenést jelent – még akkor is, ha az előző időszakhoz képest növekedésről is van szó. (Vajon nem szorítja a cipő a gyermek lábát, ha a tavalyi 28-as helyett 29-es cipőt adunk rá, miközben tavaly óta két számot nőtt a lába?)

Ennek az érték- vagy árcsökkenésnek a teljes körű bemutatásához részletes háztartásstatisztikák, szociológiai vizsgálati eszközök szükségesek, de azért a jövedelmi statisztikák is elárulják a lényeget: a minimálbért alkalmazó OECD-országok többségében a minimálbér nem éri el a mediánbér¹⁶ 60%-át, ami a relatív szegénység általánosan elfogadott mércéje. Ráadásul ezen országok kétharmadában még két kereső minimálbére sem elegendő ahhoz, hogy egy kétgyermekes családot megóvjon a szegénységtől. (Megjegyzendő, hogy Magyarország esetében kell a minimálbér legnagyobb hányadát, közel 120%-át kell keresnie valakinek ahhoz, hogy ne számítson szegénynek – lásd OECD 2004: 13-14.) A munkaerő alulértékeltségét illusztrálják a Union Bank of Switzerland 108 áru- és szolgáltatáscsoportot tartalmazó fogyasztóikosár-árakra vonatkozó számításai is.¹⁷ Eszerint 2000-ben a világ 50 kiválasztott városából (ezen belül 24 európai) 27-ben (köztük 10 európai) havi 168 óránál többet kellett dolgozniuk az embereknek egy európai mércével átlagos fogyasztói kosár megvásárlásához. (Tehát a vizsgált városok 54%, a vizsgált európai városok 42%-ában nem elegendő az emberek napi 8 órai munkája ahhoz, hogy "európai" módon éljenek.)

Ugyanakkor a munkába állás "adója" (bérterhek, szociális juttatások megvonása stb.) általában igen magas, ami megkérdőjelezi a munkavállalás ésszerűségét. Mindez azt jelenti, hogy mind a minimálbéren foglalkoztatottak, mind a különböző segélyekből élő munkanélküliek jövedelme elmarad a munkaerő újratermeléséhez szükséges minimális szinttől.

A jelenség oka korunk kapitalizmusát, a globalizációt jellemző társadalmi erőviszonyokban rejlik.

A jóléti államok és a "szocializmus" körülményei között a munkaerő ára e munkaerő magas színvonalú, "bővített" újratermelését tette lehetővé. (Magas színvonalú és javuló tendenciájú élelmiszer-fogyasztás, lakhatás, művelődés, sportolás, pihenés, a gyermeknevelés társadalmi szolgáltatásokkal való támogatottsága, lehetőség némi tartalék felhalmozására stb.) A növekvő számú tartaléksereg mellett azonban erre a magas szintű újratermelésre már nincs szükség. A rendszer többé már nem a támogatottságra, társadalmi konszenzusra, a megvásárolt "munkabékére" épül, hanem egyre inkább a (gazdasági) elrettentésre, a tőke diktatúrájára. A munkaerő értéke akár a minimumra, sőt az alá szorítható, hiszen "kidőlése" esetén (a növekvő tartaléksereg jóvoltából) van helyette más.

Ez a helyzet mutatkozik meg a közszolgáltatások privatizálásával szükségszerűen kialakuló kettős (gazdag-szegény) struktúrával szembeni kormányzati közömbösségben (a privatizációk támogatásában) is. Például: ha az állam továbbra is biztosítja az egészségügyi alapellátáshoz való hozzájutást, s aki ennél többet akar, az fizessen, akkor a bérbe nem az orvostudomány általános fejlődésének megfelelő egészségügyi kiadásokat kell beépíteni, hanem csak az (ettől elmaradó) alapellátásét. (Gondoljunk a szervátültetésekre, az emberi szervekkel való kereskedelemre.) Ugyanez mondható el az oktatásra, a közlekedésre, a sportra, művelődésre stb. is.

A munkaerő értékének leszorítására példa a fogyasztási cikkek minőségének romlása (polarizálódása). Itt a következő, a hétköznapi tapasztalatokból könnyen megismerhető jelenség mélyen elhallgatott összefüggéseiről van szó. A verseny következményeként a piacon megjelennek az alapvető szükségleteket olcsón kielégítő, rosszabb minőségű tömegcikkek (lásd a kínai ruhaipar tömegtermékeit, a Penny és más üzletláncokban kapható rossz minőségű importgyümölcsöt, a néhány hónapon belül nyomtalanul eltűnő kisvállalkozások által hanyagul felépített új lakásokat, a helyi pék[ek] által sütött, belül lyukas zsemléket, a ki tudja, hol gyártott olcsó műszaki cikkeket stb.). E folyamat "jótékony" hatása, hogy a munkaerő relatíve kevesebb reálbérrel is "gazdagabb"-nak látszik (esetleg még annak is érzi magát), hiszen fogyasztói kosarába a korábbinál több áru kerülhet be. Csakhogy az árak ilyen csökkenése, a fogyasztás ilyen növekedése, ha előfordul, nem a fogyasztási cikkeket gyártó ipar termelékenységének növekedéséből, hanem az áruminőség romlásából adódik.

Az árak csökkentését szolgáló "nemes polgári eszme" (nevezetesen a spórolás), leánykori nevén a profit érdekében történő egységnyi költségcsökkentés, így válik a munkaerő értékének/árának leszorítójává. Hogy ennek következtében a munkaerő néha mérgezett paprikát eszik, az csak a médiát foglalkoztató vérpezsdítő botrányként, de semmiképpen sem közgazdasági problémaként jelenik meg.

A munkaerő árának értéke alá csökkenését takarja a munkaerő képzettségének a piac (munkáltatók) által követelt, de többnyire el nem ismert növekedése is. A különböző képzettségek, oklevelek, tanfolyamok stb. gyakorta pusztán szelekciós szempontként működnek a munkaerő-felvételkor, illetve a vállalati képzés/betanítás terhét (időigényét) hivatottak elhárítani. Tömegesen termelődnek a diplomások, és egyre nagyobb számban hiába keresnek munkát. Ha kapnak, gyakran mélyen képzettségük alatt foglalkoztatják őket, ahogy a szakmunkások is mindinkább betanított munkát végeznek a korszerű automatikákkal ellátott gépek mellett. A munkaerő rákényszerül a "holtig tanulás"-ra, de ez nem életszínvonalát, bérét emeli, pusztán alkalmazásának feltétele: a tudás növekvő mértékben meg nem fizetett elemmé válik a munkaerő értékében.

A képzettség terén bekövetkezett változások azonban nem csak a munkaerő árát csökkentik értéke alá, hanem több vonatkozásban magát ezt az értéket is csökkentik. Annyiban, amennyiben – minden, ma bevett szólammal ellentétben – egyre kevésbé és semmiképpen sem sokoldalúan képzett munkásokra van szükség. A már említett vállalatkutatás (Artner 2005) során hangzott el egy nehézipari vállalatnál, hogy a bármilyen szakmában kiképzett munkaerő bármire könnyebben betanítható. Ezen nincs mit csodálkozni: a mikroelektronikai alapú technológiák (CAD-CAM-rendszerek) a legkülönfélébb tervezési, termelési, irányítási, ellenőrzési folyamatokat teszik egymáshoz hasonlóvá, uniformizálják, a szaktudásigény tehát egyre szűkebb korlátok közé szorul: felhasználói szintű számítógépes tudás és idegen nyelv – e két alapismeret önmagában több munkahely megszerzéséhez teremt alapot, mint bármely magas szintű specifikus képzettség. Tehát tanulni kell, hogy munkát kapjunk, de nem érdemes, mert nem ez fogja meghatározni sikerességünket. Ahogy mondani szokás, "a kiművelt emberfők kora lejárt". Helyes. A kiművelt emberfő ezért nem, illetve egyre kevésbé számít bele a munkaerő értékébe…

A munkaerő árának értéke alá szorítása (a munkaerő értékének történelmi szintje alá szorítása) azzal jár, hogy a munkaerő nem tudja a kor követelményeinek megfelelő színvonalon újratermelni magát. A tartaléksereg azonban éppen arra van, hogy ezzel a gonddal leszámoljon. A munkapiacon túlhajszolt kék- és fehérgallérosok életmódjukból és a rosszabb egészségügyi-szociális ellátásból következő betegségei nem okoznak gondot, mert gyors elhasználódásukat gyors elbocsátásuk követheti.¹⁸ (Gondoljunk a Magyarországon jól ismert jelenségre, hogy a 35-40 éven felüliek nehezen tudnak elhelyezkedni.) Természetesen az idősebbeknek is meg kell élni valamiből, ezért a kor előrehaladtával fordított arányban változik a kapott bér nagyságának jelentősége a munkát kereső számára.

A globalizáció körülményei közepette tehát a munkaerő árát számos tényező nyomja lefelé. Csak kevesek számára adatik meg a magas fizetés – és legtöbbször annak is nagy ára van (mérhetetlen túlórák, nagy felelősség, lojalitás, korai kiégés stb.).

A társadalom számára mindez hosszabb távon növekvő (egészségügyi és szociális) költségeket jelent, amit a tőke felől a munka felé történő jövedelemátcsoportosítással lehetne fedezni. Ez visszalépés lenne a jóléti állam felé, amit ma szerte a világon – értelmiségi köröktől kezdve "grassroots" antiglobalizációs mozgalmakig – rengetegen követelnek. A tőkés termelés motorját jelentő profit rátájának csökkenése ezt a visszalépést nem enged(het)i.

3. A munkaidő

A 90-es években Nyugat-Európából érkező hírek a törvényes munkaidő-csökkentésről s a napjaink – megkésett – magyarországi szakszervezeti követelései alapján azt hihetnénk, hogy a munkaidő általános csökkenésének korát éljük. A valóság azonban éppen fordított. Vizsgáljuk meg ezt az ellentmondást a maga konkrétságában!

A csökkenés és ami mögötte van

Az EU-15-ben az egy foglalkoztatottra jutó ledolgozott évi órák száma évtizedek óta folyamatosan csökken, 2003-ban 1615 óra. 1992 és 2003 között összesen 3,5%-kal esett vissza a ledolgozott órák száma. Ugyanezen idő alatt a munkaórára jutó termelékenység 22,1%-kal emelkedett. A foglalkoztatottak reáljavadalmazása pedig kereken 10%-kal, vagyis a termelékenységemelkedés alig 40%-ával nőtt. Az EU-25-ben 2003-ban 37,5, 2004-ben 37,7 óra volt a heti átlagos munkahét (ELM 2005).

Az USA-ban 1992 és 2003 között a ledolgozott órák száma összesen 1,2%-kal, évi 1815 (heti 35) órára csökkent, bár ez a csökkenés az "új gazdaság" 1999-2000-ben bekövetkező kifulladásából adódott. A munkaórára vetített termelékenység a 12 év alatt 23%-kal, a munkavállalók reáljövedelme ennél kisebb mértékben, 18%-kal emelkedett. A GDP mind az EU, mint az USA esetében gyorsabban nőtt a munkavállalók jövedelménél, tehát ez utóbbi aránya a megtermelt új értékből egyre csökken (EC 2004).

Feltéve, hogy ezek az adatok a valóságot tükrözik, tagadhatatlan, hogy a ledolgozott órák csökkenési üteme elmarad a termelékenység és a GDP növekedési üteme mögött. A termelőerők fejlődéséből és a gazdagság növekedéséből tehát még a leggazdagabb országokban és még átlagosan sem részesülnek arányos mértékben a munkavállalók – sem reáljövedelmük emelkedése, sem életmódjuk változása (a munkával töltött idő csökkenése) tekintetében.

De a ledolgozott órák számának csökkenéséről szóló adatok roppant távol állnak a valóságtól. Szó sincs ugyanis arról, hogy a termelékenység és a gazdagság növekedése következtében a munkavállalóknak kevesebbet kell dolgozniuk megélhetésükért.

Mindenekelőtt az adatfelvétel torzítása miatt. Az USA-ban a munkáltatók bevallása alapján 1964 és 1999 között 11%-kal csökkent a ledolgozott órák száma, míg a háztartási statisztikák (tehát a dolgozók saját bevallása) alapján mindössze fél százalékkal (tehát gyakorlatilag nem).

De még ez az adat is túloz, mert statisztikai hatások (a foglalkoztatás szerkezetének változása) rejtik el a valóban jellemző munkakörülményeket. Erről lesz szó alább.

Az átlag által elfedett különbségek

Mint az Eurostat alapján az Európai Bizottság (EC 1998: 44.) is megállapította a 90-es évek közepén: a munkaidő csökkenése részben szektorális változásokból (a szolgáltatások térnyerése a mezőgazdaság rovására), részben a részmunkaidő terjedéséből adódik. E két hatást azonban felerészben kompenzálta a teljes és részmunkaidőben foglalkoztatottak által munkában eltöltött idő növekedése. Valójában tehát a dolog éppen fordítva áll, mint ahogy azt a számok mutatják: az átlagos munkaidő-csökkenés az alkalmazottak által kifejtett munkamennyiség növekedését takarja!

És ez nem csak az Európai Unióban van így. Az USA-ban 1948 óta a heti munkaóraszám az egész privát szférában átlagosan közel 5 órával csökkent. A csökkenés egyre lassul, miközben időről időre a konjunktúrához igazodó növekedés akasztja meg, mint például a 90-es évek elején kezdődő IT-boom alatt. Az átlagóraszám csökkenése ugyanakkor a szolgáltatási szféra átlagának csökkenéséből adódott. Ezen belül különösen fontos szerepet játszott a kiskereskedelem, ahol a vasárnapi nyitva tartás visszaállítása és a szórakozó-falatozó-ivóhelyek számának növekedése fellendítette a részmunkaidősök (diákok, másodállásúak) alkalmazását (Kirkland 2000).

A szolgáltatásokkal ellentétben az árutermelésben szó sincs átlagos óraszámcsökkenésről. Itt a hullámzásokkal tarkított trend inkább növekedést mutat. 1993 és 1998 között a heti átlagos óraszám kétszer is meghaladta a 41 órát, amire a második világháború óta nem volt példa. Ráadásul az átlagot lefelé torzítja a terjedőben lévő részmunkaidős foglalkoztatás. Ezért sokkal többet mond a munkaidőről a túlórák száma, ami hosszú távon növekedést mutat és az utóbbi években 4,5-4,7 óra. Ez a magas túlóraszint csak a 90-es évek óta jellemző, azt megelőzően évtizedekig 4, de inkább 3 óra alatt mozgott.¹⁹

A fejlett országok évi munkaidőátlaga 2003-ban 1643 óra volt, Ausztráliáé azonban 1855 óra! Az ausztrálok 58%-a nem használja ki éves szabadságát, és sokan "betegre dolgozzák magukat". Japán, Új-Zéland és az USA után Ausztráliában a legnagyobb azoknak az aránya, akik heti 50 óránál is többet dolgoznak.²⁰

Az ILO statisztikája szerint²¹ 18 fejlett országban a heti 40 óránál többet dolgozók súlyozott átlaga meghaladja az 58%-ot. Évi 46 ledolgozott héttel számolva ez azt jelenti, hogy az emberek nagyobb része még a legfejlettebb országokban is többet dolgozik, mint évi 1840 óra, ami lényegében az ausztrál csúcsértékkel egyenlő.

Rejtett túlmunka?

A tartaléksereg által kifejtett nyomás alatt a dolgozók meg nem fizetett túlmunkára is hajlandóak. Talán nem meglepő, hogy ez a kérdés szintén nincs a mainstream társadalomtudományok homlokterében.

Kanadában, ahol az átlagos munkaidő csökken, 2002-ben az alkalmazottak 10%-a végzett túlórát, melyért megfizették, de ennél többen (12%) dolgoztak többet a hivatalos munkaidőnél, anélkül hogy ezért kompenzációt kaptak volna.

Nem egyedi esetről van szó. Kis fáradtsággal a rejtett túlmunka kiterjedt birodalmába nyerhetünk bepillantást, ha az interneten rákeresünk az "uncompensated working hours" kifejezésre. Csak ízelítőül:

• Az észak-kaliforniai Chapell Hill-i önkormányzatban 2004 tavaszán végzett felmérés szerint a tervezési osztályon dolgozók a megelőző 12 hónapban összesen 1142 óra túlórát végeztek, ebből 514 órát kompenzáció nélkül. De mivel igen nagy arányban nem vették ki éves szabadságukat (a felhalmozódott szabadság némelyeknél elérte a felhalmozható maximumot), ehhez további 561 órát kell hozzászámítani, mellyel együtt a részleg dolgozói 1075 meg nem fizetett órát teljesítettek. A teljes munkaidős foglalkoztatottak éves óraszáma kb. 2000 óra!²²
• 2002-ben Clevelandi Polgárok Egyesülete tiltakozott a helyi (Davis-Besse) nukleáris erőműnél alkalmazottak "kimerülésig" való túldolgoztatása ellen, ami az üzem veszélyessége folytán a helyi lakosságra is negatív következményekkel járhat.²³
• Az Employment Law Alliance amerikai munkajogi szervezet 2002-ben végzett felmérése szerint a felnőtt alkalmazottak fele visz haza munkát, s nagy részük panaszkodott arra, hogy a korszerű telekommunikációs technológiákra (internet, mobiltelefon) támaszkodva munkáltatójuk a munkahelyen kívül is kihasználja őket, 24 órás munkanapot teremtve számukra. 31%-uk hetente legalább három órát tölt elektronikus kommunikációval végezhető extra munkával, és 49%-uk nyilatkozott úgy, hogy egyéb munkával kapcsolatos feladatokat lát el legalább heti három órában otthon, illetve a munkahelyen kívül. A megkérdezettek 55%-a semmiféle kompenzációt nem kap túlmunkájáért.²⁴
• Az ILO 2001-es jelentése azzal foglakozik, hogyan sikerült Japánban csökkenteni az éves ledolgozott óraszámot. 10 évvel azelőtt itt dolgoztak a legtöbbet az emberek (évi kb. 2000 órát), 2000-ben azonban az amerikai munkások már átlagosan 100 órával többet teljesítenek náluk. Igaz – teszi hozzá az ILO -, Japánban mindenki tudja, hogy a dolgozók sok meg nem fizetett órát dolgoznak le, amely nem jelenik meg a statisztikában.²⁵
• Több foglalkozási ághoz kifejezetten hozzátartozik a meg nem fizetett túlmunka. Ilyen például a teherautósofőrök helyzete, amelyről az USA példáján a www.wsws.org-on olvashatunk (Stanford-Watson 2003). Az amerikai kamionsofőröknek csak 10%-a dolgozik órabérben, a többit teljesítménybérben fizetik. (A ki- és berakodási időt tehát senki nem fizeti ki nekik, nem számít bele a munkaidejükbe, holott nyilván annak elengedhetetlen tartozéka.) Ennek pedig az az eredménye, hogy az átlagnál sokkal többet, 1997-ben például évi 3000 órát²⁶ (!) dolgoztak. A globalizáció viszonyai között ezek a sérelmek nemhogy orvoslást nem nyernek, hanem egyenesen a jog részévé válnak: 2003-ban, a munkanap meghosszabbítását eredményező általános rendelkezések részeként, a kamionsofőrök által végezhető (tőlük törvénysértés nélkül megkövetelhető) napi aktív (vezetéssel töltött) munkaóra 10-ről 11-re nőtt. A kamionsofőrök munkakörülményeinek romlása természetesen szorosan összefügg a szakma tartalékseregének növekedésével. A Carter-adminisztráció a 80-as évek folyamán szabadította fel a közúti szállítási piacot; ennek következtében 150 ezer kamionsofőr került az utcára. Egy részük saját vállalkozást alapított, a kimerültségig hajtja magát, hogy a költségek fedezése után kitermelje azt a "nyereséget", amely éppen megfelel munkabérének. Más részük a szállítmányozási vállalatok között vándorol a jobb bérek után.²⁷
• A szakszervezeti kongresszus (TUC) felmérése szerint az Egyesült Királyságban a 2000-es évek elején az IT-alkalmazottak dolgoztak a legtöbbet, heti egy extra napot téve hozzá rendes munkaidejükhöz, többnyire megfizetetlenül. A háttérben az USA vezette IT-boom kifulladása áll: ennek következtében 2001 után a vállalatok sok IT-szakembert bocsátottak el, így fokozódott a "szerencsés" bennmaradókra nehezedő nyomás (Goodwin 2004).
• Egy másik felmérés szerint ma az Egyesült Királyságban a dolgozók 16%-a (a 90-es évek elején 15%-a) többet dolgozik heti 48 (!) óránál, és körülbelül ugyanennyi azoknak az aránya, akik a vállalattal kötött szerződés értelmében bármikor kötelezhetők erre (Schnurbein 2004).

A jövő

Mind több európai országban (például Ausztriában vagy Hollandiában) folyik a vita a munkaidő adott bérek melletti meghosszabbításáról. Sőt, hallhattunk már híradást arról is, hogy Németországban a dolgozók "önként" vállalták, hogy többet dolgoznak, csak ne települjön át a cég egy másik országba. A 2004-ben a Siemensnél és a Daimler-Chryslernél is bekövetkező "önkéntes" és kompenzáció nélküli munkaidő-hosszabbítás heti 5 óra, azaz 14,2% volt. Egyheteddel nőtt tehát "a munkaerő hatékonysága", illetve egyheteddel csökkent az órabér reálértéke.

Talán kevéssé köztudott, hogy miközben innen, Keletről a nyugat-európai országok munkakörülményeinek csodálatára kondicionáltak minket, az EU "törvényei" szerint a maximális heti munkaidő 48 óra lehet. Tehát nem sokat jelentett, hogy a nyolcvanas és kilencvenes években a nyugat-európai dolgozók ennél kevesebbet (gyakran csak heti 35-36 órát) dolgoztak, és szakszervezeteik még a heti törvényes munkaidő csökkentését is elérték (nem is oly régen Franciaországban 35 órára szállították le a törvényes maximumot, amit a munkaadók ma a versenyképesség egyik legfőbb akadályának tekintenek). A közösségi szabályokra hivatkozva a nemzeti parlamentek bármikor felemelhetik a törvényes munkaidőt heti 48 (6×8) órára, s ez természetesen az újonnan csatlakozókra, a "szociális Európába" igyekvő, attól életfeltételeik javulását váró országokra is áll.²⁸

De valóban olyan keveset dolgoznak-e Nyugat-Európában? Az utóbbi években bizony már nem. Meglepő példa a 90-es évek közepi Írország (heti 43-44 óra), de vehetjük a különösen alacsony átlagóraszámáról ismert Hollandiát is. Itt átlagosan csak évi 1340 órát (heti átlag 26 órát) dolgoznak az emberek a legfrissebb statisztikák szerint, de egyrészt az átlagot a különösen nagyarányú részmunkaidős foglalkoztatás húzza le, másrészt a viszonylag alacsony átlag romló trend mellett jelentkezik: a 15-54 éves korosztály 2001-ben majdnem három héttel többet dolgozott, mint 1990-ben, ami a leggyorsabb növekedés az EU-ban.²⁹ Ezenfelül Hollandiában mára az idősebbek is rákényszerülnek, hogy a korábbiakhoz képest többet dolgozzanak (még ha esetleg csak részmunkaidőben is): az 55 és 64 év közötti korosztály munkavállalási aránya ("participation rate") gyorsabban nőtt, mint bármely más EU-tagországban. Az átlagos nyugdíjazási kor pedig 62,2 év, ami másfél évvel több, mint az EU-átlag.

A szabályozás tehát olyan keret, amelyen belül a munkavállalóktól megkövetelhető teljesítmény mozog. Nagyjából… Merthogy az EU-ban éppen e sorok írásának idején folyik a vita arról, hogy eltérhetnek-e – és ha igen, hogyan – a tagállamok (vállalatai) az EU 48 órás szabályozásától. Az Egyesült Királyságban már régi gyakorlat ez: a munkavállalóval az EU-konform munkaszerződés aláírásával egy időben rögtön alá is íratják az általános szabály alóli kivétel lehetőségét tartalmazó opt-out szerződést; eszerint munkáltatója őt a heti 48 óránál több munka kifejtésére is kötelezheti. Egy korábban egyedi (brit) gyakorlat válik majd tehát általánossá (a bizottsági azt javasolja, hogy az opt-out szerződést kollektív szerződéssel erősítsék meg – már ahol lehet…).³⁰

4. A szaktudás

A globalizáció felgyorsítja a munkanélküliség növekedését a világ minden táján, elsősorban a kevésbé kvalifikált munkások között. Ez nem jelenti azt, hogy a munka ugyanilyen arányban vált volna bonyolultabbá, több műveltséget igénylővé. A gépesítés, az automatizáció és az elektronizáció inkább a betanított munkához teszi hasonlatossá a legtöbb munkakört. A munkanélküliség érthetően mégis a kvalifikálatlanokat sújtja leginkább, hiszen még ha el is tudnának végezni bizonyos munkákat, inkább a nagyobb műveltségű embereket alkalmazzák helyettük – ha nem is több pénzért.³¹ A diplomástúltermelés mögött is ez a folyamat áll: a diplomával rendelkezők az érettségizetteket szorítják ki a munkaerőpiacról azáltal, hogy az érettségivel is elvégezhető munkakörökbe veszik fel őket. Ezért a fiatalok már nem is érik be az érettségivel, hanem továbbtanulnak. A diplomások száma egyre nő, korábbi bérelőnyük az alacsonyabb képzettségűekhez képest csökkent, a diploma tehát leértékelődik…

Ahol magasan automatizált a termelés, ott kevés élőmunka és még kevesebb szakmunka kell; ahol a technológia még hiányos, ott több élőmunka és több szaktudás szükségeltetik. Az automatizáció előrehaladásával tehát a munkaerő kreativitásának, szakképzettségének jelentősége csökken, és ez a tendencia még a kutatásfejlesztést sem hagyja érintetlenül.³² Ez az általános tendencia azonban ágazatonként és vállalatonként is eltérő ütemben bontakozik ki. A munkaintenzív ágazatokban (pl. ruhaipar) vagy kisszériás, kézműves jelleggel gyártott egyedi termékeknél (pl. egyes mérőműszerek) a gép nem tudja oly mértékben kiszorítani az élőmunkát, mint mondjuk a nagy mennyiségben gyártható autóalkatrészeknél. Egy ágazaton belül is különbözőek lehetnek az élőmunka (szaktudás) szerepére vonatkozó vélemények – a termékspektrum és az alkalmazott technológia fejlettségétől függően.

Az Európai Bizottság anyaga kimutatta, hogy 1997 és 2003 között mind a 15-ökben, mind az a 15-ök tőkéjét fogadó 10 új keleti tagországban csökkent az igény a kékgalléros szaktudás iránt, és általában nőtt a fehérgalléros szaktudás iránt. Csakhogy két további megállapításra kell itt felhívni a figyelmet. Egyrészt a fehérgallérosok között a két szélső érték (a magasan képzettek és az alacsonyan képzettek) iránt nőtt az igény, a közepes képzettség iránt viszont csökkent. Másrészt a 15-ökben és a tőkefogadó 10-ekben hasonló – de ez utóbbiakban markánsabb – változásoknak lehetünk tanúi (EC 2004: 210.). Ezek a változások a termelés automatizációjának hatását tükrözik. Azt, hogy mind az üzemben, mind az irodában nő az automatizáció/számítógépesítés foka, aminek következtében mindkét helyen a betanított munkák veszik át a speciális tudás helyét. Az idegennyelvtudást és innovatív készséget igénylő (vezetői, fejlesztői) munkakörök esetében a képzettség még jelentős, bár a gépesítés itt is kiiktat – pontosabban átvesz – korábban szükséges szakismereteket.

5. A szakszerveződés

A munkavállalói érdekképviseletet már önmagában a megváltozott munkaszervezeti és foglalkoztatási formák – a munkavégzés "individualizálása" (Szigeti 2005: 111-113.) – is nehezítik (elszórt telephelyek, részmunkaidősök, távmunkások, alvállalkozásokba "kiszervezettek", munkanélküliek stb.), de erre hajlik a munkaadók gyakorlata, és többnyire a jogalkotás is. Az elsőre "a szakszervezet én vagyok"³³ típusú munkáltatói magatartás, a másodikra a magyar Munkatörvénykönyv 1999-es módosítása a példa, melyben eltörölték a szakszervezetek kollektív szerződéskötési monopóliumát.

Az EU-ban 2005 májusáig kellett egységes direktívát alkotni a foglalkoztatottak vállalaton belüli képviseletére vonatkozóan. Ennek kapcsán Belgiumban például a munkaadók és szakszervezetek a kis- és középvállalatok dolgozóinak érdekképviseletét érintő kötelező előírásokon vesztek össze.³⁴ A munkaadók természetesen nem érdekeltek erős munkás-érdekvédelemben a vállalaton belül, de még kevésbé abban, hogy ez az érdekvédelem ágazati, szövetségi méreteket öltsön. Elszigetelt esetekben ugyanis több mindent el lehet érni, hiszen ezáltal a munkavállalók kijátszhatók egymás ellen. Ezt példázza, hogy felütötte fejét az ágazati-szövetségi irányelvektől eltérő vállalati kollektív-szerződési forma, a már említett "önkéntes" munkaidő-meghosszabbítás kapcsán.³⁵ Az európai szakszervezetek szövetsége (ETUC) tiltakozott is a gyakorlat ellen, de kétséges, hogy tud-e tenni valamit a dolgok ilyen irányú fejlődésével szemben. Ugyanis a tőke korlátozásának sem a szubjektív, sem az objektív feltételei nincsenek már meg Európában. Az ominózus munkaidő-csökkentési esetekben az alternatíva az volt, hogy a multik a németországi üzemeket bezárják, a termelést alacsonyabb bérszínvonalú országokba telepítik (ami előbb-utóbb be is fog következni). Ezen az alkupozíción semmit nem változtatott volna, ha az ETUC maga ül is le a tárgyalóasztalhoz. Sőt, még ha széles körű összefogással (pl. az említett cégek más európai üzemeit is érintő sztrájkkal) a heti 5 óra extra ingyenmunkánál kisebb engedményt sikerült is volna elérniük, ezzel hosszabb távon csak felgyorsították volna a tőke kitelepülését. Csatát nyerhetnek, háborút nem.

A jóléti állam alapjainak megrendülésével annak vívmányaiért harcot folytatni finoman szólva is kétes kimenetelű vállalkozás. A szakszervezetek hagyományos funkciói a globalizáció korában értelmüket veszették. Ez távolról sem jelenti azt, hogy a munkavállalói összefogásnak és nemzetközi szervezettségüknek ne lenne kulcsszerepe. Ellenkezőleg! Csakhogy az érdekvédelem céljainak és eszközeinek változnia kell. Nem abban az értelemben, hogy – amint azt a "fennálló" apologetikusai sugallni szokták – a szakszervezeteknek tudomásul kellene venni a technológiai és piaci viszonyok követelte "racionalizálásokat", hanem abban, hogy az érdekvédelmet a megfelelő pályára kell terelni. Ha a hetvenes évek vívmányainak védelme hiábavaló, ehelyett a centrum és periféria összefogásával az államhatalom alapstruktúráinak megváltoztatását kell megkísérelni.

Az ilyen típusú érdekvédelmi harcnak a jelei a fejlett tőkés országok munkavállalóinak hagyományos szervezetei részéről azonban még nem látszanak. Ezt inkább a globalizációkritikai mozgalmak jelenítik meg, melyeknek ugyan több nagy szakszervezet és szakszervezeti szövetség is aktív részese, de amelyeknek fűtőanyaga nem a szakszervezeti mozgalom, hanem a tömegeknek a rendszer alapmotívumaival szemben fokozódó elégedetlensége.

6. A munka(nélküliségi) körülmények romlása

Az előzőekből kitűnik, hogy bár a korszerű termelési technológiák jóvoltából az életminőség-javítás előtt óriási lehetőségek nyíltak meg, a csak munkaerejük eladásából megélni képes tömegek számára a munkakörülmények legfontosabb összetevői kifejezetten kedvezőtlenül változnak.

A munkát kapó "szerencsések" többet, intenzívebben, teljesítménynövekedésüket nem tükröző bérekért, gyengébb érdekvédelem mellett kénytelenek dolgozni. Ráadásul a gépesítés csökkenti a szaktudás iránti igényt, ami normál esetben a munkát végző ember felszabadításával járna, munkakényszer esetén azonban a munkakörülmények romlását idézi elő (monoton, unalmas, gépnek alárendelt, embertelen), és az ennek megfelelő munkaszervezet az érdekképviseletet (szakszerveződést) is nehezíti.

Hogy a munkakörülmények e romlása nem a véletlen műve, arról tanúskodnak az EU munkaügyi szabályozásában bekövetkező változások és a vállalatok javaslatai, az egyes európai országok (pl. Írország, Görögország) munkaerő-piaci viszonyai, nyugdíjreformjai, az USA értéktöbblet- (profit)rátájának növekedése, a fejlődő országok jól ismert kényszerpályái, vagy a magyarországi feldolgozóipari vállalatok körében végzett empirikus kutatás tapasztalatai (Artner 2005).

A munkaerőpiacról kihulló "szerencsétlenek" ugyanakkor a munkanélkülisegély-rendszerek erodálásával, a szociális bérlakások és egyéb juttatások (egészségügy, kultúra stb.) visszaesésével stb. néznek szembe. A munkanélkülivé válók egy kisebb része a mindjobban polarizálódó piacon bizonytalan léthelyzetű, ügyeskedő kispolgárként ("lumpen-kispolgárként") talál megélhetést, nagyobb része pauperizálódik: munkanélküli segélyből, családtagja keresetéből, alkalmi munkából, koldulásból, kukából stb. tartja fenn magát. Mindez országonként és régiónként különböző formában és mértékben, de a szegénység növekedésével jár.

Konklúzió

A fentiek alapján megállapítható, hogy a kormányok céljai, törekvései és hangzatos szólamai ellenére a magántulajdonú termelés immanens törvényszerűségei a foglalkoztatás csökkenése, a munkanélküliség növekedése, a foglalkoztatottak fokozott megterhelése irányába hatnak. Ez nem szubjektív szándékok, hanem a kapitalizmustól elválaszthatatlan gazdasági törvényszerűségek kérdése. Ez pedig azzal jár, hogy csak saját munkájukból megélni képes (mert termelőeszközzel nem rendelkező) tömegek élethelyzetének javítására tett bármiféle kísérlet csak rövid távú lehet, mert ellentétes a tőkeértékesülés, a versenyképesség normáival.

Jól mutatja ezt a 35 órás munkahét megkérdőjelezése, amelyre pedig oly büszkék voltak a franciák, s melyet előszeretettel lehetett használni a munkavállalók helyzetének kapitalizmuson belüli tendenciális javulását bizonyítandó. Végül is azonban a francia vállalkozók szava fog döntetni, hogy a munkahét és a túlórák korlátozása versenyképességi hátrányt jelent-e a számukra. És ha ezt a figyelmeztetést a kormány(ok) nem hallanák meg, akkor a francia gazdaság lemaradása, recessziója kényszerítené ki a heti óraszám növelését. Ez pedig a társadalmi "kohéziónak" és "békének" akkor sem válik majd a hasznára.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy örökkön érvényes törvényszerűségekről volna szó. A foglalkoztatást jelenleg sújtó állapotok elválaszthatatlanok a profitszempontú termelés dominanciájától, amely azonban a történelmi fejlődésnek csak egy szakasza – mindaddig, míg az általa felhalmozott problémák (középpontjukban éppen a munkaerőpiaccal) a tüneti kezelés helyett ki nem kényszerítik a mélyreható okok feltárását és megszüntetését.

A cikk a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében készült.

Irodalom

Aaron Kirk Douglas, Miller Nash LLP, 2002 június 26 All Work and No Pay? New U.S. Poll Shows More Americans Taking Their Work Home

ARTNER, Annamária (2005): Production Technology and Competitiveness in the Hungarian Manufacturing Industry. Acta Oeconomica, vol. 55 (3) pp. 317-340.

Australians at risk from long work hours 2004 november 19 ABC News Online

BALSEN, W. – NAKIELSKI, H. – RÖSSEL, K. – WINKEL, R. (1987): Az újszegénység. A szociális problémák új formái az NSZK-ban. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Spletzer, Faberman, Sadeghi, Talan, Clayton: Business Employment Dynamics: New Data on gross job gains and losses . Monthly Labour Review, April 2004

EC (1998): Employment in Europe 1998. Jobs for people – people for jobs: turning policy guidelines into action. European Commission, October 1998.EC (2004): Employment in Europe 2004. Recent Trends and Prospects. European Commission, August 2004.

EEO Monthly Newsletter No. 17 : August 2004

ELM (2005): Labour Market Information Trends. Expertise in Labour Mobility. http://www.labourmobility.com/organisations/research

FLECK, Susan – SORRENTINO, Constance (1994): Employment and unemployment in Mexico's labor force – Cover Story. Monthly Labor Review, Nov, 1994.

GOODWIN, Bill (2004): Health and productivity suffer as IT staff work some of the longest hours in the UK , Computer Weekly, March 9, 2004.

ILO (2005): Global Employment Trends Brief, International Labour Organization, February 2005.

KIRKLAND, Katie (2000): On the decline in average weekly hours worked . Monthly Labor Review, July, 2000

L. I. (2004): Távmunkaálláshelyek. A Munkaadó Lapja, XI. évf., 2004. október

Labor Force Statistics from the Current Population Survey

MARX, Karl (1867): A tőke III. (MEM 23-25.), Budapest, 1978.

OECD (2004): Benefits and Wages OECD Indicators 2004 edition.

SCHNURBEIN, Katharina von (2004): Questions and Answers about working time

STANFORD, Lawrence – WATSON, Debra (2003): Bush administration lengthens workday for US truck drivers 9 August 2003.

A Survey of Current Business US Department of Commerce különböző számai.

SZIGETI Péter (2005): Világrendszernézőben. Globális "szabadverseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó.

WESSELÉNYI Andrea cikksorozata (1998-2003) a távmunkáról. Távmunkainfo, http://www.tavmunkainfo.hu

World Bank (2001): New Ideas about Old Age Security: Toward Sustainable Pension Systems in the 21st Century. World Bank.

http://quote.bloomberg.com

http://townhall.townofchapelhill.org

http://www.bls.gov

http://www.cleveland.com

http://www.euractiv.com

http://www.ilo.org

http://www.jil.go.jp

Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége

MSZOSZ

World Socialist Website

Jegyzetek

¹ Marx "ipari" tartalékseregről beszélt, mert a termelés az ő idejében még meghatározó módon az ipar kereteiben folyt. Mára a szolgáltatások kerültek előtérbe. Korunk tartalékserege természetesen nem csak a szűk értelemben vett ipari vállalkozások tartalékserege, hanem a tág értelemben vett szolgáltatásoké is. Ennek ellenére a folyamat lényege változatlan, sőt, bizonyos értelemben még az "ipari" jelző sem helytelen: a szolgáltatások sokféleképpen, de alapvetően a(z ipari) termelést szolgálják.

² Az ipari tartaléksereg fokozódó termeléséről mint a tőkés termelés (felhalmozás) szükségszerű következményéről lásd A tőke I. kötetének 23. fejezetét (MEM, 23. köt.).

³ Lásd az Employment in Europe (European Commission) évkönyvek különböző számait.

⁴ Business Employment Dynamics: New Data on gross job gains and losses . Monthly Labour Review, April 2004.
⁵ Labor Force Statistics from the Current Population Survey

⁶ U.o.

⁷ Egyéb munkakereső csoportok: akiket gazdasági okok miatt csak részmunkaidőben tudnak foglalkoztatni, de teljes munkaidős állást szeretnének, továbbá akik most nem, de a közeljövőben fognak munkát keresni. http://www.bls.gov/news.release/empsit.t12.htm

⁸ Lásd Democratic Policy against the Dominance of Markets. Proposals for an Integrated Development Strategy in Europe. Euromemorandum 2005, 11. o. http://www.memo-europe.uni-bremen.de

⁹ A teljes munkaidejű foglalkoztatást (FTE) úgy számolják ki, hogy összeadják az összes (fő- és mellékállású) foglalkoztatásban ledolgozott órák számát, és elosztják a teljes munkaidős foglakoztatásra az adott statisztikai területen átlagosan jutó óraszámmal. A FTE rátáját úgy kapjuk, hogy az előbbi módon kiszámított teljes munkaidős foglalkoztatást elosztjuk a 15-64 év közti lakosság számával. Az EU-ban a FTE-ráta országonként igen különböző, az elmúlt két évtizedben 45 és 70% között mozgott. Lásd EC 1998 és 2004.

¹⁰ Lásd bővebben Wesselényi Andrea: A távmunka árnyoldalai és azok leküzdése. http://www.tavmunkainfo.hu/elonyok.htm

¹¹ A munkanélküliségi ráta a munkanélküliek számát viszonyítja az adott korosztály gazdaságilag aktív népességéhez. Ez utóbbiba azonban nem tartoznak bele az oktatásban részesülők. Mivel a 15-24 évesek közül sokan tanulnak, e korcsoportban a gazdaságilag aktívak száma a viszonylag kicsi, és ez adott munkanélküli létszám mellett nagyobb munkanélküliségi rátát eredményez.

¹² 7th ILO European Regional Meeting, Budapest, 14-18 February 2005, Press Release

¹³ A pontos adatokat azért nem lehet megadni, mert nem tudjuk, hogyan oszlik meg a távmunkások serege a fix határidős és folyamatos, illetve a rész- és teljes munkaidős foglalkoztatottak között. A tartaléksereg általunk számított létszámát csak azok a távmunkások növelik, akik teljes munkaidőben és határozatlan idejű szerződéssel (hosszú távon) állnak alkalmazásban, hiszen a többit (pl. a részmunkaidősöknél) már figyelembe vettük.

¹⁴ Az intenzívebb munka adott idő alatt és változatlan technológiai feltételek mellett több munkaerő kifejtését jelenti. Például a munka intenzitásának kétszeresére növelése esetén egy óra alatt kétórányi (átlag)munkát fejt ki, kétszeres munkamennyiséget ad le a dolgozó. "Minden tőkésnek feltétlen érdeke, hogy meghatározott munkamennyiséget inkább kisebb számú munkásból préseljen ki, mintsem ugyanolyan olcsón, sőt olcsóbban több munkásból. Az utóbbi esetben az állandó tőkére fordított kiadás a folyósított munka tömegével arányosan nő, az előbbi esetben jóval lassabban." A tőke I. (MEM, 23. köt.), 594. Az állandó tőkére fordított kiadás több munkás alkalmazása esetén pl. a szükséges munkaeszközök számának növekedése miatt nő.

¹⁵ http://quote.bloomberg.com/apps/news?pid=71000001&refer=latin_america&sid=aHkgA0Boc6.Y

¹⁶ Medián: 'helyileg középső'. (Adott értékhalmaznak az az eleme, amely alatt és felett is egyenlő számú elem található.)

¹⁷ http://www.mszosz.hu/adattar/arhatranyban_is.htm

¹⁸ "A tőke […] nincs tekintettel a munkás egészségére és élettartamára, hacsak a társadalom nem kényszeríti rá, hogy tekintettel legyen." A tőke I. (MEM, 23. köt.), 252.

¹⁹ Survey of Current Business, January/February 1996. vol. 76, No ½. és http://www.bls.gov

²⁰ Australians at risk from long work hours 2004 november 19 ABC News Online
²¹ http://www.ilo.org/public/english/employment/strat/kilm

²² http://townhall.townofchapelhill.org/agendas/ca040330ws/5o-Planning%20Issues.htm

²³ http://www.cleveland.com/davisbesse/index.ssf?/davisbesse/more/ 1039861947316410.html
²⁴ Aaron Kirk Douglas, Miller Nash LLP, 2002 június 26 All Work and No Pay? New U.S. Poll Shows More Americans Taking Their Work Home

²⁵ http://www.jil.go.jp/emm/vol.5/ilo.htm

²⁶ Ami annyit tesz, mintha valaki az év minden napján (hétvégen és ünnepeken is) napi több mint 8 órát dolgozna, vagy a hétvégék és a szabadság figyelembevételével a napi munkaideje meghaladná a 12 órát.

²⁷ Mint látható, az amerikai kamionsofőrök helyzete sokban hasonlít a magyar taxisok helyzetéhez. A példák nyilván nem egyediek.

²⁸ Nem sok realitása van tehát a magyarországi szakszervezetek (pl. MSZOSZ) azon törekvésének, hogy a törvényes munkaidőt 40-ről 38 órára szállítsák le. Gyurcsány Ferenc 2004 szeptemberében, még miniszterelnök-jelöltként a következőket mondta a Gazdasági Rádiónak: "ezt le kellene venni a napirendről", "ennek most nincs itt az ideje". (Lásd http://www.kszsz.org.hu/altalanos.php?archiv=archiv_altalanos¢er=1 ) A nemzetközi trendek alapján azt mondhatjuk: később sem igen lesz…

²⁹ EEO Monthly Newsletter No. 17 : August 2004

³⁰ További vitás kérdés, hogy hány hónap átlagában kell megfelelni a 48 órás munkahétnek, vagy hogy minek számít a "készenléti idő" stb. Bár a téma roppant érdekes és tanulságos, itt most nem folytatjuk kifejtését. Az érdeklődő olvasó elégséges anyagot találhat erről többek között az Európai Unió, az ETUC vagy a www.euractiv.com honlapján.

³¹ Egy magyar középvállalatnál elmondták, hogy a gyártásban dolgozók 70-80%-a bír szakismerettel, számítástechnikai ismertekkel. Betanított munkás alig van, ezek szerepét átvette a CNC-eszterga. Tíz éve még több szaktudásra volt szükség a technológia akkori elavultsága miatt. A szakképzett emberek itt maradtak, de a technológiai fejlődés egyre kevésbé igényli szaktudásukat. A munkakörök 20-30%-a betanítható, s a cégnél ezeket is műszerészek, szakmunkások végzik.

³² A korszerű számítógépek, szoftverek, teszt- és mérőműszerek, az internet stb. megkönnyítik, nagyrészt kiváltják a kvalifikált fejlesztőmérnökök munkáját is. Mint egy fejlesztőhelyen elmondták: "jobb szoftverekkel csökkenthető lenne a bérarány" (Artner 2005), másutt pedig egy szoftvermérnök hívta fel a figyelmet rá, hogy a szoftverfejlesztés nem különbözik általában a mérnöki munkától.

³³ Egy vállalati interjú során fogalmazta meg így a dolgozói érdekképviselettel kapcsolatos véleményét egy külföldi vállalat magyarországi igazgatója.

³⁴ EEO Monthly Newsletter No. 17 : August 2004

³⁵ A Siemensnél és a Daimler-Chryslernél is a vállalati szakszervezet kötött új kollektív szerződést, melyben a dolgozó bevállalták a plusz 5 óra (ingyen) munkát.