A neoliberalizmust ma a modern globalizáció folyamatát leírni és egyúttal irányítani, vezényelni képes egyedüli elméletnek tekintik. A neoliberalizmus azonban elméleti értelemben is hiányos, nem vesz tudomást az egyébként mindenhatónak tekintett piaci logika immanens ellentmondásairól, még kevésbé a gazdaság és társadalom életének egyéb, az emberi élet szempontjából alapvetően fontos vonatkozásairól.

Bevezetés

 

Egy rendkívüli gazdagsággal és végtelen szegénységgel jellemezhető világban élünk. A leggazdagabb országok egy főre jutó évi GDP-je több mint 30 000 dollár, míg a legszegényebbeké kevesebb mint 1000 dollár. Ráadásul ez a megdöbbentően alacsony szint is félrevezetően magas, mivel az országokon belüli nagy egyenlőtlenségből kifolyólag a szegények sokkal kevesebből élnek, mint az átlag. Több mint 1,2 milliárd ember, minden öt emberből egy, kénytelen kevesebb mint egy dollárból megélni naponta. Kína kivételével a felgyorsult globalizáció utolsó évtizede megnövekedett szegénységgel és éhezéssel járt együtt mindenütt. Ebben az időszakban több mint 13 millió gyerek halt meg hasmenéses megbetegedésben. Jelenleg több mint fél millió asszony hal meg évente terhességben és szülés miatt, a nap minden percében egy. Több mint 800 millióan szenvednek alultápláltságtól (UNDP, 2003, 5-8. és 40. oldal). Világméretekben nézve ugyanakkor már régóta megvannak az eszközeink, hogy megfelelő élelemmel, orvosi ellátással és fedéllel lássuk el a Föld egész lakosságát.

Mi a legjobb módja annak, hogy a világ megbirkózzon ezekkel a problémákkal? A jelenleg uralkodó válasz meglepően egyszerű: a korlátlan globális kereskedelem. Ez a lényege a neoliberalizmusnak nevezett doktrínának.

 

A neoliberalizmus elmélete és gyakorlata

 

A modern globalizációt a neoliberalizmus dominálja. Számos, a standard közgazdasági elméletekben gyökerező elméleti tétel hivatott igazolni gyakorlatát. Ebben a felfogásban a piac egy optimális és önszabályozó társadalmi struktúra. Azt állítják, hogy ha a piacokat hagyják korlátozások nélkül működni, akkor azok optimálisan kiszolgálják az összes gazdasági szükségletet, hatékonyan hasznosítják az összes gazdasági erőforrást, és automatikusan teljes foglalkoztatottságot idéznek elő minden olyan ember számára, aki valóban dolgozni akar. Ezt a nézetet kiterjesztve, a piacok globalizációja lenne a legjobb módja annak, hogy kiterjesszük ezeket az előnyöket az egész világra. Mike Moore-t, a WTO volt vezérigazgatóját idézve "a legbiztosabb módja annak, hogy jobban segítsük a világ szegényeit, az, hogy folytassuk a piacok megnyitását" (idézi Agosin és Tussie, 1993. 9. old.). Ez a neoliberalizmus első alaptétele.

Ebből a nézőpontból a szegénység, munkanélküliség és az időnkénti gazdasági válság oka a modern világban az, hogy a szakszervezetek, az állam és számos, a kultúrában és történelemben gyökerező szociális gyakorlat korlátozza a piacokat. A történelem ilyen olvasata nemcsak a világ szegény országaiban levő viszonyokra vonatkozik, hanem a gazdag országokéira is. Ebből az következik, hogy a sikeres globalizációhoz az egész világon "piacbarát" szociális struktúrák kialakítására van szükség. A szakszervezetek hatáskörének korlátozásával úgy, hogy a munkáltatók azt alkalmazhatnak, és azt rúghatnak ki, akiket akarnak; az állami vállalatok privatizálásával úgy, hogy annak alkalmazottai a hazai tőke fennhatósága alá kerüljenek; és a hazai piacok megnyitásával a külföldi tőke és termékek számára. Ez a neoliberalizmus második alaptétele.

A neoliberalizmus elmélete és gyakorlata nagy ellenállást váltott ki aktivisták, politikusok és a tudományos élet képviselői körében. Mindazonáltal ennek a koncepciónak hatalmas tekintélye van. Továbbra is nagy befolyással bír a társadalomtudományokban, a népszerű értelmezésekben és leginkább a politikai körökben. Ami a dolog gyakorlati oldalát illeti, az ezt támogató nagy hatalommal bíró nemzetek és intézmények sikeresen terjesztették ki a piac uralmát. S egy másik gyakorlati szempont: a hatalmas szegénység és nagyfokú egyenlőtlenség továbbra is fennáll, és válságok törnek ki folyamatosan világszerte.

 

A szabad kereskedelem elmélete mint a neoliberalizmus közgazdasági magyarázata

 

A neoliberalizmus magyarázata a szabad kereskedelem ortodox elméletén alapul, amelynek az a központi tétele, hogy a versenyképes szabad kereskedelem automatikusan hasznára válik minden országnak. Ahogy Paul Krugman megjegyezte, ez a (standard) közgazdasági elmélet "szent tantétele" (Krugman 1987, 131. old.). Ahhoz, hogy helyesen érzékeljük ennek jelentőségét, tekintsük a következő párbeszédet. A kritikusok rámutatnak, hogy a világ ma nagyon messze van a versengésnek attól a fokától, amelyet a szabad kereskedelem elméletében feltételeznek. Emlékeztetnek minket arra, hogy bár a gazdag országok most a szabad kereskedelemről prédikálnak, nagyon is támaszkodtak a kereskedelmi protekcionizmusra és az állami beavatkozásra abban az időben, amikor ők igyekeztek fölfelé a gazdasági fejlődés létráján. Rámutatnak, hogy a gazdag országok még most sem mindig követik azt, amit prédikálnak (Agosin és Tussie, 1993, 25. old., Rodrik, 2001, 11. old., Chang, 2002; Stiglitz, 2002).

A neoliberalizmus védelmezőinek kész válaszuk van a fenti vádakra. Igazán versengő piaci állapotok nem voltak a múltban, mondják, így a múlt nem is irányadó. A nemzetközi szervezetek segítségével azonban a verseny kiterjeszthető az egész világra. Miután ez megtörtént, a szabad kereskedelem úgy fog működni, ahogy állítják. Ezért fontos a piacokról eltávolítani a korlátozásokat, főleg a fejlődő világban (Bhagwati, 2002, I. előadás). Ez a neoliberalizmus központi következtetése.

A problémát így felvetve a vita a köré összpontosul, hogy mennyire és milyen szociális áron lehet megfelelően versengővé tenni a létező piacokat. A neoliberalizmus kritikusainak a piacok sosem működnek úgy, ahogy a könyvekben le van írva, mert a modern világot a hatalom irányítja: a monopólium hatalma, az osztályok hatalma, az állami hatalom és a központ hatalma a perifériával szemben (McCartney, 2004). A versengés modelljének ráerőszakolása a társadalomra sikertelen kísérlet lenne, és széles körű "polgári áldozatokkal" járna. A védelmezők számára a piac vélelmezett hosszú távú haszna igazolja a rövid távú átmeneti költségeket. Annál inkább így van ez, ha a költségeket történetesen a többiek állják. Extrém formájában, amit támogatói "sokkterápiának" neveznek, ez a nézőpont azt állítja, hogy a legjobb eljárás minden fronton támadást intézni a szabályt megsértő intézmények és gyakorlatok ellen.

Ami feltűnő ebben a vitában az az, hogy mindkét fél elfogadja a neoliberalizmus alapvető előfeltételezését, nevezetesen, hogy ha a versengés adott foka fennáll, akkor a szabad kereskedelem úgy működik, ahogy állítják. Ebben a fejezetben amellett fogok érvelni, hogy ez az állítás téves, még saját keretein belül is. Nem a verseny hiánya hozza létre a fejlődést a fejletlenség mellett, gazdagságot a szegénység, foglalkoztatást a munkanélküliség mellett, hanem maga a verseny.

A nemzetek közti szabad kereskedelem hasonlóan működik, mint a szabad verseny egy nemzeten belül: az erősnek (versenyképesnek) kedvez a gyenge ellenében. Ebből a nézőpontból számítani lehet a globalizáció "polgári áldozataira". Ebből az is kiderül, hogy a fejlett országoknak teljesen igazuk volt, amikor fejlődésük folyamán felismerték, hogy a korlátlan nemzetközi verseny saját fejlődésüket fenyegeti. Amit most annyira szenvedélyesen tagadnak, arról úgy tudták akkor, hogy igaz, nevezetesen hogy a piac hatalmas ereje úgy hasznosítható legjobban, ha egy szélesebb társadalmi ügy szekere elébe fogják.

 

A standard szabad kereskedelem elméletének logikája

 

A szabad kereskedelem elméletével foglalkozó könyvek bevezetői egy szándékos megtévesztéssel kezdődnek. Azt kérik az olvasótól, hogy két nemzetet úgy kezeljen, mint egyéneket, akik szabad akaratukból cserekereskedelmet folytatnak egymással. Azt mondják, az ilyen egyének csak akkor cserélnek, ha mindketten azt gondolják, hogy nyernek az üzleten. Ha várakozásaik beigazolódnak, valóban mindketten nyernének. Így a szabad kereskedelem mindenkinek előnyös, aki részt vesz benne. Az összes többi részletkérdés csupán.

De mint minden hasonló trükk, ez is magában rejt egy központi tévedést. Egy kapitalista világban a vállalkozások foglalkoznak külkereskedelemmel. A hazai exportőrök eladnak a külföldi importőröknek, akik eladnak a saját lakosaiknak, míg a hazai importőrök vesznek a külföldi exportőröktől, és eladnak nekünk. A lánc mindegyik lépésénél a profit befolyásolja az üzleti döntést. A nemzetközi kereskedelem elmélete valójában a verseny elméletének része. Ahhoz, hogy a standard szabad kereskedelmi elmélet a megfelelő eredményt hozza ki, meg kell mutatni, hogy a nemzetközi verseny mindig hasznos. Ez a standard szabad kereskedelmi elmélet igazi lényege és a neoliberalizmus valódi alapja. Ez csak a haladó tankönyvekben található, ha egyáltalán megtalálható. Egyébként kétségek merülhetnének fel.

Ahhoz, hogy a történet jól végződjön, több dologra is szükség van. Először is, ha a két nemzet közötti kereskedelem az export és az import közti egyensúly felbomlásához vezet, akkor annak, ezt ellensúlyozandó, változást kell kiváltania a relatív árakban. Tegyük fel, hogy egy nemzetnek kereskedelmi deficitje van. Ez azt jelenti, hogy az exportőrei által külföldön eladott termékek értéke kisebb, mint az országban az importőrök által eladott áruk értéke. Hogy automatikusan korrigálódjon ez az egyensúlytalanság, az szükséges, hogy az export olcsóbb legyen a külföldieknek, akik így feltehetőleg többet vásárolnak, és az import drágább legyen a hazai vásárlóknak, akik így feltehetőleg kevesebbet vesznek. Másodszor ezen relatív árváltozásoknak hatékonyan kell csökkenteniük a kereskedelmi deficitet, vagyis emelniük kell az export pénzbeli értékét az importéhoz viszonyítva. Ennek az ellenkezője is tökéletesen lehetséges. Például tegyük fel, hogy az exportárak csökkennek (mondjuk) 10 százalékkal, és a külföldiek 5 százalékkal többet vesznek meg belőlük. Akkor az export teljes pénzértéke esni fog, nem pedig emelkedni, mert az árcsökkentés nagyobb volt, mint a mennyiség emelkedése. Így a standard elméletnek azt is feltételezni kell, hogy az eladott áru mennyisége eléggé rugalmasan reagál az árakra. A nemzetközi kereskedelem elméletének nyelvén az első követelmény az, hogy egy ország cserearánya (exportárak az import áraihoz viszonyítva, közös valutában elszámolva) automatikusan esik, ha kereskedelmi deficit keletkezik, míg a második követelmény az, hogy ez az esés elegendő legyen a kereskedelmi deficit megszüntetésére. Együttvéve ez az első két feltételezés biztosítaná, hogy a kereskedelmi deficitek és a kereskedelmi többletek önmegsemmisítők legyenek. Ezután, tekintet nélkül az eltérő fejlődési szintekre, erőforrásokra, munkaerőköltségekre vagy egyéb különbségekre, mindegyik nemzet képes lesz magát a világpiacon megtartani. Más szóval, a szabad kereskedelem biztosítja, hogy a végén mindegyik nemzet versenyképes lesz a világpiacon (Arndt és Richardson, 1987, 12. o.).

Az előző feltételezések szükségesek, ám nem elégségesek ahhoz, hogy működjön a történet: tekintetbe kell vennünk a foglalkoztatásra gyakorolt hatásokat is. A külkereskedelemben részt vevő országok bizonyos szektoraiban állások szűnhetnek meg, másokban pedig keletkezhetnek munkahelyek. Néhány cég prosperálhat, mások viszont tönkremennek. Mindez nem zárja ki, hogy összességében kevesebb munkahely keletkezzen, mint ahány megszűnik ezekben az országokban, tehát még valamire szükségünk van. A standard elmélet úgy oldja meg ezt a problémát, hogy feltételezi: a versengő piacok automatikusan munkalehetőséget nyújtanak azok számára, akik dolgozni akarnak. Ha ezt alkalmazzuk a kereskedelmi elméletre, akkor ez biztosítja, hogy a nemzetközi alkalmazkodás nem vezet munkahelyek elvesztéséhez, mivel aki elveszti az állását, majd talál magának egy másikat. Ez a harmadik pillére a nemzetközi kereskedelem hagyományos elméletének.

Összefoglalva: a standard kereskedelmi elmélet három kijelentésen nyugszik. Az első az, hogy egy nemzet külkereskedelmében bármilyen deficit kiválthatja, hogy az export árai csökkenjenek az import áraihoz képest, azaz romoljon a cserearány. A második az, hogy egy ilyen romlás növeli az exportcikkek pénzbeli értékét az importcikkekéhez képest, azaz javítja a kereskedelmi egyensúlyt. Ez azt kívánja meg, hogy az export importhoz viszonyított aránya jobban emelkedjen, mint ahogy csökken az export importhoz viszonyított relatív ára, azaz a "rugalmasság" legyen megfelelő. A harmadik pedig, miután a kép letisztult, egy nemzetgazdaságban se legyen kevesebb munkahely a nemzetközi kereskedelem miatt, mint amennyi azelőtt volt. Ez a három állítás alkotja a komparatív költségelőnyök neoklasszikus elméletét. Együttvéve az következik belőlük, hogy egy nemzetgazdaság csak nyerhet, ha részt vesz a nemzetközi kereskedelemben.

Fontos megkülönböztetést tenni a komparatív költségelőnyök és a komparatív tényezőelőnyök elmélete között. A kettőt gyakran összekeverik, pedig azok fogalmilag különbözők. A komparatív költségelőnyök elmélete azt mondja, hogy a nemzetek közötti kereskedelem külkereskedelmi egyensúlyhoz vezet úgy, hogy közben egyik országban sem térnek el a teljes foglalkoztatottságtól. Így még ha az egyik nemzet abszolút értelemben alacsonyabb költségekkel indulna, amikor megnyitja határait, és így képes lenne egy kezdeti külkereskedelmi többletre szert tenni, a komparatív költségelőnyök elmélete kimondja, hogy a szabad kereskedelem automatikusan megszüntetné ezt a kezdeti fölényt. Ebben a folyamatban a legkisebb kezdeti abszolút előnnyel rendelkező iparágak lennének azok, amelyek legelőször kudarcot vallanak. A vörös tinta ára azonban mindaddig emelkedne, míg elegendő számú ágazat meg nem szűnik, amely révén eltűnik a kezdeti külkereskedelmi többlet. Így a végén csak a legnagyobb kezdeti relatív, azaz "komparatív" – költségelőnnyel rendelkező iparágak élnék túl. Nyilvánvalóan ennek az ellenkezője vonatkozik arra az országra, amelynek kezdeti abszolút kereskedelmi hátránya azonnali külkereskedelmi deficitet idéz elő. Ebben az esetben a legkedvezőbb helyzetben a legkisebb kezdeti komparatív költséghátránnyal rendelkező iparágak lennének.

A komparatív tényezőelőnyök elmélete a komparatív költségelőnyök elméletén nyugszik, és azt próbálja megmagyarázni, hogy egy adott országban mely iparágaknak lesz komparatív költségelőnyük. Az alapvető válasz az lenne, hogy azok az iparágak rendelkeznek majd ezzel, amelyek termelésében leginkább kihasználják az olcsó helyi inputokat. Az olcsó helyi inputok pedig kifejezhetők a megfelelő "termelési tényező" (föld, munkaerő, tőke) viszonylagos bőségével. Így ha termőföldből viszonylag sok van egy országban, akkor a tényezőelőny-elmélet szerint minden bizonnyal a földigényes iparágak, mint a mezőgazdaság lenne leginkább viszonylagos árelőnyben a nemzetközi kereskedelemben.

 

Gondok a Paradicsomban

 

Láttuk, hogy a standard kereskedelmi elmélet feltételezi, hogy a piaci erők automatikusan megszüntetik a külkereskedelmi egyensúlytalanságot, mialatt mindvégig fennmarad a teljes foglalkoztatottság. Így a nemzetközi kereskedelem olcsóbb és/vagy kedvezőbb árukhoz való hozzáférést biztosít anélkül, hogy bárkinek ártana. Minden a legjobb lenne minden világok legjobbikában, ha a nemzetek követnék a standard elméleti recepteket.

Az első probléma ezzel a történettel kapcsolatban az, hogy empirikus bizonyítékok egyáltalán nem támasztják alá. A külkereskedelmi egyensúlytalanságok nem szűnnek meg automatikusan, még a fejlett világban sem, a múltban sem és a jelenben sem, sem rögzített, sem rugalmas valutaárfolyam mellett (Harvey, 1996). Ellenkezőleg, a tartós egyensúlytalanságok teljesen szokványosak. Az USA például csaknem harminc éve külkereskedelmi deficitet mutat, és Japán csaknem negyven éve kereskedelmi többletet tart fenn. Hasonló probléma vethető fel ama kijelentés kapcsán, amely szerint a teljes foglalkoztatottság a piaci verseny természetes következménye. Csak a múlt évtizedben még a fejlett országok is 3-25%-os munkanélküliségi aránnyal küszködtek. A helyzet persze sokkal rosszabb a fejlődő világ országaiban, ahol 1,3 milliárd munkanélküli vagy nem kielégítően foglalkoztatott ember van jelenleg (ILO 2001), soknak közülük semmi esélye megfelelő munkát találni egész életében. Számos közgazdász érvel azzal, hogy a kapitalizmusban nincsen olyan automatizmus, ami a teljes foglalkoztatottság felé terelné a gazdaságot, még a fejlett világban sem. Ez már régóta képezi a keynesi és kaleckiánus elemzések alapját.

A második probléma az, hogy a standard nemzetközi kereskedelmi elmélet inkonzisztens módon kezeli a verseny kérdését. Amikor a közgazdászok egy nemzetgazdaságon belüli versenyről vitatkoznak, tisztában vannak azzal, hogy az az erősnek kedvez a gyengébbel szemben. Ha két vállalatcsoport versenyez ugyanazon a piacon, akkor az alacsonyabb költségű ki fogja ütni a magasabb költségekkel dolgozó cégcsoportot. Az előbbi kiterjeszkedik, az utóbbi pedig összébb húzódik. A közgazdászok hangosan ünneplik a versenynek ezt a kedvező tulajdonságát, amellyel így kiszelektálja a gyengébb vállalatokat. Ugyanez az okfejtés vonatkozik egy nemzeten belüli bármely két régióra. Az a térség, ahol alacsony áron termelnek, több terméket lesz képes eladni a magas költségű térségben anélkül, hogy sokat vásárolna onnan. Így az alacsony költségű régió egy regionális kereskedelmi többletet fog felmutatni, míg a magas költségű régió regionális kereskedelmi deficittel fog küszködni. A hagyományosan gondolkodó közgazdászok nem találják ezt problémásnak, mert feltételezik, hogy az, aki elveszti a munkáját a gyengébb régióban, talál magának új munkát az erősben.

Mégis amikor ugyanezek a közgazdászok a nemzetek közötti versenyről, azaz a nemzetközi kereskedelemről vitáznak, elfelejtik előbbi elméletüket, és egy másikat vesznek elő. Míg az országon belüli versenyről azt állítják, hogy bünteti a gyengét, és díjazza az erőset, az országok közti versenyről azt állítják, hogy az erősíti a gyengét és gyengíti az erőset. Bár lehet, hogy ez olyan vonzó, mint egy bibliai látomás, a leíró elem igencsak hiányzik belőle.Hol van a csapda?

 

Igazi verseny nemzetközi méretekben

 

A nemzetközi kereskedelmi elmélet megszűnik titokzatosnak lenni, mihelyst felismerjük, hogy az igazi nemzetközi verseny ugyanúgy működik, mint az országon belüli verseny: az erősebbnek kedvez a gyengébb felett (Shaikh, 1996, 1980; Milberg, 1993, 1994).

Térjünk vissza egy pillanatra az országon belüli régiók versenyéhez. Láttuk, hogy mindegyik iskola egyetért a következő pontig: az alacsonyabb termelői költségű térség hajlamos lesz arra, hogy regionális kereskedelmi többletre tegyen szert, míg a magas költségű térségben tendenciaszerűen kialakul a regionális kereskedelmi deficit.

Két nemzet közötti verseny esetében mindegyik iskola egyetért abban, hogy először, amikor a nemzetközi kereskedelem megnyílik, hasonló kimenetelre számíthatunk. Az eredetileg alacsonyabb termelői költségű ország külkereskedelmi többletre tesz szert, míg a másikban külkereskedelmi deficit alakul ki. Továbbá minden fél egyetért abban, hogy a külkereskedelmi többlettel rendelkező országba beáramlik a vásárlóerő, mivel többet ad el külföldön, mint amennyit vesz. A külkereskedelmi deficittel rendelkező országból viszont vásárlóerő áramlik ki.

Ennél a pontnál támad döntő jelentőségű eltérés a standard kereskedelmi elmélet és a verseny valódi elmélete között. A standard kereskedelmi elmélet azt mondja, hogy egy kereskedelmi többlettel rendelkező országban, ha a hatóságok a valutaárfolyamot egy rögzített szinten tartják, akkor a megnövekedett vásárlóerő megemelné az ország általános árszintjét. Ez azt jelenti, hogy az exportárak szintén megemelkednének. Ezzel szemben ha a hatóságok megengednék, hogy a valutaárfolyam reagáljon a piac nyomásának, a standard elmélet szerint a vásárlóerő beáramlása erősítené a valutaárfolyamot, ami az exportot drágábbá tenné a külföldiek számára. A kereskedelmi deficittel rendelkező országban az ellenkező irányú elmozdulás menne végbe. Így a többlettel rendelkező ország exportárai emelkednének a külföldi piacokon, és az importárak csökkennének a hazai piacokon a reálárfolyam (a nominális valutaárfolyam korrigálva az árszinttel) automatikus igazodása miatt. Más szóval a többlettel rendelkező ország cserearánya automatikusan javul, míg a deficites országé automatikusan romlik. Ez a komparatív költségelőnyök elméletének alapvető tétele.

Tekintsük a következő példát. Japán nemzetközi kereskedelembe kezd külkereskedelmi többlet mellett, az átlagos exportár 1000 yen egységenként, az átlagos importár pedig 2000 yen egységenként (20 dollár import egységenként 0,01 dollár/yen árfolyamon). A kezdeti cserearány ezért 1000/2000=1/2. A standard elmélet szerint ha a valutaárfolyam rögzítve lenne, a japán kereskedelmi többlet inflációt okozna Japánban, az USA kereskedelmi deficitje pedig deflációt okozna az USA-ban. Így a japán exportárak megemelkednének mondjuk 1200 yenre egységenként, míg a USA exportárai, amik japán importárak, esnének mondjuk 16 dollár/egységre (1600 yen per egység a rögzített árfolyamon). Ha pedig az árfolyam rugalmas lenne, akkor esetleg felmenne mondjuk 0,015 dollár/yenre. Ez nem érintené a japán export hazai árát (1000 yen), de emelné az USA-ból érkező import árát 1333 yen-re (20/0,015 dollár). Mindkét esetben a japán cserearány javul 1/2-ről 1200/1600 = 1000/1333 = 3/4-re. Japán kezdeti versenyelőnye ezért automatikusan megszűnik, ahogy az USA kezdeti versenyhátránya is.

A komparatív költségelőnyök elméletéből szükségképpen következik, hogy ha az országok nemzetközi kereskedelembe kezdenek, az árucikkek relatív árát már nem a relatív termelési költségek szabályozzák. A kereskedelem kezdetekor a verseny mindkét országban a relatív költségeknek megfelelő relatív árakat alakít ki. Kezdetben a cserearányt, ami pusztán a relatív nemzetközi árakat jelenti, az export és import relatív költségei szabályozzák. De a komparatív költségelőnyök elmélete megköveteli, hogy a cserearány ezután olyan irányba mozduljon el, hogy azzal kiegyenlítse a külkereskedelmi mérleget. Ebből az következik, hogy a cserearányt már nem szabályozhatják a relatív költségek, mert egyszerre két követelménynek nem tehet eleget (Shaikh, 1980, 1996).

A klasszikus versenyelmélet teljesen ellentétes következtetésre jut. A verseny kikényszeríti, hogy az árakat, és ennélfogva a cserearányt, minden időpillanatban a relatív reálköltségek szabályozzák. Egy olyan országban, ahol kezdetben külkereskedelmi többlet van, a beáramló tőke növeli a hitelállományt, ami csökkenti a kamatlábakat. Ezzel szemben az induló külkereskedelmi deficittel rendelkező országban a tőke kiáramlása szűkíti a hitelállományt, és emeli a kamatlábakat. A többlettel rendelkező ország alacsonyabb kamatlába és a deficittel rendelkező magasabb kamatlába miatt a profitra éhes tőke az előbbiből az utóbbiba áramlik. Így a többlettel rendelkező ország nettó kölcsönadóvá válik a világpiacon, a deficittel rendelkező pedig nettó kölcsönvevővé. Ahelyett, hogy megszűnne a kereskedelmi egyenlőtlenség, az lesz a vége, hogy tőkeáramlással kompenzálódik. A kereskedelmi egyenlőtlenségek tartóssá válnak, és a deficitországok nemzetközi adósokká válnak. Ez egy szerfelett megszokott történelmi kép.

A klasszikus versenyelmélet ezért azt sejteti, hogy a nemzetközi kereskedelem azoknak az országoknak kedvez, melyek a legalacsonyabb reálköltséggel képesek termelni. A reálköltségek ugyanakkor három tényezőtől függnek: a reálbérektől, a technológiai fejlődés szintjétől és a természeti erőforrások hozzáférhetőségétől. A magas reálbérek növelik, a technológia magas szintje és a könnyen hozzáférhető természeti erőforrások csökkentik a költségeket.

A gazdag országok magas szintű technológiával rendelkeznek, gyakran van bőséges természeti erőforrásuk, de a reálbérek magasak. A szegény országokban általában alacsony a technológiai fejlettség, néha bőséges természeti erőforrással rendelkeznek, és alacsony a reálbérszintjük. A nemzetközi verseny, azaz a szabad kereskedelem ütközteti ezt a két különböző felállást. Mindegyik országban a nemzetközileg versenyképes szektorok nyernek, míg a hátrányos helyzetűek rosszul járnak. A terjeszkedő szektorokban munkahelyek teremtődnek, míg a szűkülő szektorokban munkahelyek szűnnek meg.

Az adott helyzetben a szegény országok azokba a szektorokba kényszerülnek, amelyekben az alacsony bérszintjük jobban számít, mint a kevésbé fejlett technológiájuk, és amelyekben természeti erőforrásaik, ha vannak, elegendő költségelőnyt nyújtanak nekik. A gazdag országok pedig a technológiaintenzív szektorokban és bizonyos természeti erőforrásokban élveznek majd előnyöket.

Ez azonban nem egy működtethető nemzetközi munkamegosztás. Először is igazi versenyben semmi sem garantálja, hogy a kereskedelem bármelyik országban kiegyensúlyozott lesz, valójában lehetséges, hogy egyes országoknak csak nagyon kevés szektora lesz versenyképes a világpiacon, és emiatt esetleg nagyon korlátozott lesz az exportja. Tartós külkereskedelmi deficittel rendelkező országok (az export kisebb, mint az import) arra kényszerülnének, hogy leapasszák tartalékaikat, és külföldi kölcsönökkel (külföldi tőkebeáramlással) legyenek kénytelenek ezt a deficitet fedezni. A valutaválságok és a gazdasági összeomlások gyakran ilyen körülményekkel járnak együtt. Másodszor pedig semmi sem garantálja, hogy a keletkező munkahelyek pótolják az elveszített munkahelyeket. Ilyenformán könnyen előfordulhat, hogy néhány ország rosszabb helyzetben lesz a foglalkoztatás tekintetében, mint korábban. Harmadszor, még a szegény országok alacsony reálbérelőnye is leromlik, hacsak nem fejlődik gyorsabban a technológiájuk, és/vagy reálbérük lassabban nő, mint a gazdag országokban. Ebben a dinamikában a döntő változó a technológiai haladás különbsége: ha a gazdag országok gyorsabban haladnak, akkor a szegény országoknak ki kell szélesíteniük a reálbérrést, hogy fenntartsák a költségelőnyüket. Ez maga volna a fejlődés tagadása. Még sincs semmi a szabad kereskedelemben, ami biztosítaná, hogy a szegény országok technológiája elég nagy léptékkel fejlődjön. Végül lehetséges, hogy a szegény országokban levő olcsó munkaerő erőteljes vonzerővé válik a külföldi tőke számára, amelynek a fejlett technológia lehetővé teszi, hogy az alacsony bérekből származó előnyöket teljes egészükben kiaknázza. Áttelepíthetnek tevékenységeket, így a gazdag országok dolgozói elveszthetik állásukat; vagy új tevékenységeket hozhatnak létre. De mindkét esetben kiszorítják a helyi munkaigényes termelést, és sok dolgozót áttelepítenek. A külföldi tőke bizonyára profitálna a folyamatból, de ebből nem következik, hogy több munkahelyet teremtenének, mint amennyit megszüntetnek. Ez mindenesetre biztosan nem céljuk.

 

A fejlődés mint önmagáért való cél

 

A neoliberalizmus azt állítja, hogy a szabad kereskedelem a legjobb módja a gazdasági fejlődés előmozdításának. Az elméletét azonban arra a hibás elgondolásra alapozza, hogy a nemzetközi verseny visszahúzza a tehetőseket, és felemeli a gyengéket. Az igazi verseny teljesen másként működik: az erősnek kedvez, és megbünteti a gyengét. Ebből a szempontból a korlátok nélküli szabad kereskedelmet követelő neoliberális programot úgy tekinthetjük, mint olyan stratégiát, amely a leginkább a gazdag országok fejlett vállalatainak felel meg.

Ez azt is megmagyarázza, hogy maguk a nyugati országok és később Japán, Dél-Korea és az ázsiai kis tigrisek miért álltak ellen oly hevesen a szabadkereskedelmi elméleteknek és politikáknak, amikor ők maguk haladtak fölfelé a fejlődés létráján. Hasonlóan fontos szempont, hogy ezáltal magyarázatot kapunk az általuk követett tényleges politikára, amely sikerre vezette őket: a piacokhoz, tudáshoz és erőforrásokhoz való nemzetközi hozzáférés kihasználását egy szélesebb szociális napirend részeként. A cél nem az kell, hogy legyen, hogy kiegyenlítsük az esélyeket, hanem az, hogy felhozzuk az előnytelen helyzetben levő játékosokat. Ebben a tekintetben a neoliberalizmus alkalmazása a világ szegényeire különösen kegyetlen sport.

 

Irodalomjegyzék

 

Agosin, Manuel R. and Diana Tussie (1993): Trade and Growth: New Dilemmas in Trade Policy – An Overview, Ch. 1 in Trade and Growth: New Dilemmas in Trade Policy, St. Martin's Press.

Arndt, S. W. and Richardson J. D. (1987) (eds.): Real-Financial Linkages among Open Economies, The MIT Press, Cambridge, Massachusetts.

Bhagwati, Jagdish (2002): Free Trade Today, Princeton University Press, Princeton, New Jersey.

Chang, Ha-Joon (2002): Kicking Away the Ladder: Development Strategy in Historical Perspective, Anthem Press, London.

Harvey, J. T. (1996) Orthodox approaches to exchange rate determination: a survey, Journal of Post-Keynesian Economics, vol, 18, No 4, Summer: 567-583.

ILO (International Labor Organization) (2001): World Employment Report, Geneva.

Krugman, Paul (1987): Is Free Trade Passé?, Journal of Economic Perspectives, 1(2): 131-46.

Magee, Stephen P. (1980): International Trade, Addison-Wesley, Reading, Massachusetts.

McCartney, Mathew (2004): Liberalisation and Social Structure: The Case of Labour Intensive Export Growth in South Asia, Post-autistic economics review, issue no. 23, 5 January, article 3, http://www.btinternet.com/~pae_news/review/issue23.htm

MilbergW. (1993): The Rejection of Comparative Advantage in Keynes and Marx, mimeo, Department of Economics, New School for Social Research.

Milberg, W. (1994): Is Absolute Advantage Passe? Towards a Keynesian/Marxian Theory of International Trade, in Competition, Technology and Money, Classical and Post-Keynesian Perspectives, ed. Mark Glick, Edward Elgar, Great Britain.

Rodrik, Dani (2001): The Global Governance of Trade: As if Trade Really Mat­tered, United Nations Development Programme (UNDP).

Shaikh, Anwar (1996): Free Trade, Unemployment and Economic Policy, in John Eatwell (ed.): Global Unemployment: Loss of Jobs in the 90's, M. E. Sharpe, Armonk, New York.

Shaikh, Anwar (1980): ‘The Law of International Exchange', Growth, Profits and Property. Edward J. Nell (ed.), Cambridge University Press, Cambridge, UK.

Stiglitz, Joseph E. (2002): Globalization and its Discontents, W.W. Norton and Company, New York.

UNDP (United Nations Development Programme) (2003): Human Development Report.

 

(Fordította: Kelemen Krisztina)

A tanulmány a Bokros-csomag tízéves évfordulójának alkalmából megjelent cikkeket, értékeléseket elemzi. Mint kiderül, ezek túlnyomó részében mindmáig dominál egyrészt a csomaggal szembeni zsigeri ellenszenv, másrészt a mindenáron való önigazolási kényszer és az államtalanítási ideológia. Így aztán többnyire vagy a csomag bűnbakként való kikiáltása, vagy az egy az egyben történő kritikátlan elfogadása, mitizálása figyelhető meg, egyoldalú és időnként önellentmondásos szakmai érvekkel alátámasztva.

Az idei év márciusában "ünnepelte" tízéves születésnapját a Bokros Lajos-Surányi György nevével fémjelzett stabilizációs csomag, köznapi nevén a Bokros-csomag¹ . Tanulmányomban az évforduló sajtóvisszhangját kísérlem meg elemezni, áttekintve a napi sajtótól kezdve a tudományos folyóiratokig terjedő teljes spektrumot.

 

Mi történt 1995 márciusában?

 

Mielőtt azonban rátérnénk a cikk tárgyára, elevenítsük fel a Bokros-csomag legfontosabb intézkedéseit:

1. Egyszeri alkalommal, kilenc százalékkal leértékelték a forintot, bevezették a magyar valuta csúszó leértékelését. Induláskor havi 1,9, majd 1995 júliusától havi 1,3 százalékkal értékelték le a forintot, éves szinten hozzávetőlegesen 26-27 százalékkal.
2. Az importra nyolcszázalékos vámpótlékot vetettek ki.
3. Erőteljesen korlátozták a béremelkedést. Az állami vállalatoknál és a költségvetési intézményeknél korlátozták az átlagkereset és a bértömeg növekedését. Zárolták a költségvetési intézmények az évi támogatásának három százalékát.
4. Meghirdették a szociális ellátások szűkítését, bevezették a rászorultság elvét, a családtámogatásokat jövedelemhatárhoz kötötték. Megszűnt vagy átalakult a gyes, a gyed és a várandóssági pótlék intézménye. Díjköteles lett a fogászati ellátás, s bejelentették, hogy a felsőoktatási tandíj egységesen havi kétezer forint lesz. A felsőoktatásban az oktatók létszámát is csökkentették. Az Alkotmánybíróság szűrőjén néhány elképzelés fennakadt, néhányat pedig csak változtatások után lehetett a gyakorlatba átültetni.

Az úgynevezett Bokros-csomagot 1995. március 12-én, vasárnap fogadta el a kormány. A csomag elfogadásától kezdve igen nagy vihart kavart, melyben közrejátszott hirtelen, szinte puccsszerű bejelentése is. Az intézkedéssorozatot azóta is viták kísérik, melyek sokkal inkább politikaiak, mint szakmaiak. Noha nem szabad figyelmen kívül hagyni a szakmai oldalról érkező kritikákat sem, a vitát a mai napig elsősorban a politikai hovatartozás befolyásolja. Ezt jól jelzi az évforduló sajtóvisszhangja is: elsődlegesen szakmai profilú orgánumok, folyóiratok elvétve foglalkoztak a születésnappal.

 

Évfordulós tematika

 

A sajtóreakciók közül ki kell emelnünk az évforduló alkalmából rendezett konferenciáról szóló beszámolókat, melyek mindkét gazdasági napilapban, a Világgazdaságban ("Sok a megoldandó probléma", március 7.), illetve a Napi Gazdaságban ("Még mindig vihart kavar a Bokros-csomag", március 6.), a legtöbb politikai napilapban, valamint a hetilapok közül a Heti Válaszban, a Figyelőben jelentek meg. Természetesen közel sem azonos tartalomban, de erről később.

A folyóiratok közül sajnálatos módon csak az Egyenlítő foglalkozik az évfordulóval, mely Andor László elemző írását közli, "Bokros után, szabadon címmel" (Egyenlítő, 2005. 1. szám). Andor egyébként a születésnap "legtermékenyebb" kommentátorának bizonyult, hiszen a Figyelőben és a Népszavában is jelent meg írása ("Az alkotó nem pihen", Figyelő, 2005. március 10-16.; illetve "Bokros hava", Népszava, 2005. március 5.).

Legnagyobb terjedelemben a Figyelő, illetve internetes portálja, a FigyelőNet foglalkozik a témával. A sort a február eleji Bokros-interjú, illetve az azt követő összefoglaló cikk nyitja ("Fordulat kell!", valamint "Stabilizáció 1995-ben – Nem sokk történt", 2005. február 3-9.), folytatja Andor már említett jegyzete, illetve a konferenciáról szóló beszámoló ("Lenyomós érvek" címmel, valamint a konferenciáról még egy cikk az online kiadásban: Szilágyi László: "Történelmi pillanat és Bokros-csomag", 2005. március 5.). Olvasói levélként jelent meg Németh György szociológus-közgazdász cikke az interjúra válaszként április 14-én, a sort pedig Oblath Gábor március 31-i cikke zárja ("Egyensúlyhiányok hosszú évtizede", 2005. március 31.)

Másik gazdasági hetilapunk, a Heti Világgazdaság két, inkább elemző cikket közöl a csomagról ("A csőd a spájzban volt", illetve Farkas Zoltán: "Volt egyszer egy terápia", 2005/09. szám). A jobboldalhoz köthető Heti Válasz gazdasági újságírója, Faggyas Sándor kemény hangú kritikában foglalja össze a már említett konferencián elhangzottakat, kiegészítve Matolcsy György véleményével ("Bokros megint csomagolna", 2005. 11. szám, március 17.). Az inkább baloldali-liberális Élet és Irodalom konkrét cikkel nem jelentkezik, ám az évforduló hetében közli az Antal László, Csillag István, Mihályi Péter szerzőtrió "még egy röpiratát", melyben "bokrosi" reformokat követelnek ("Antikádárizmus, avagy még egy indulatos röpirat az átmenetről", 2005. 09. szám). A szintén inkább a mai kormánykoalícióhoz köthető 168 Órában pedig Mészáros Tamás publikál és ostorozza a jobboldalt ("Köztünk szólva: Kettős beszéd – Bokros Lajos megint egyszer azt üzente, hogy elfogyott a regimentünk", 2005/10. szám).

Mint látható, itt már domborodik a politikai vita, amely még élesebbé válik, amikor a napilapok cikkeit olvassuk. A Magyar Nemzetben két cikket találhat az olvasó a születésnap alkalmából. Az elsőben (Loppert Csaba: "Volt egyszer egy Bokros-csomag", 2005. március 12.) a jobboldalhoz közel álló közgazdászok szólalnak meg, illetve Szerető Szabolcs kemény publicisztikáját olvashatjuk még ("Bokros Lajos mítosza – A balliberális koalíció a felelős a megszorítások katasztrofális következményeiért"). A Népszava közli Andor már említett cikkét (március 4.), ezen túl Kocsi Ilona rövid jegyzetét ("Ingyenebéd", március 5.) és egy egyoldalas összeállítást a születésnapi konferenciáról ("Bokros után tíz évvel újra reformlépésekre van szükség"). A Magyar Hírlap "Csomagküldő, szolgálat" címen közöl szerkesztőségi cikket, valamint a gazdasági rovatban "Tíz év ingyenebédelés" címen összefoglalót ad a már említett konferenciáról (mindkettő március 4-i on-line kiadás). A Népszabadság Hétvége mellékletének címlapján közli a konferencián elhangzott Bokros-előadást "Romlás" címmel (március 12.). Ezenkívül Blahó Miklós cikkei még említésre méltóak (március 5-én), az egyik az Álláspontok rovatban ("Reform, lendület, fásultság" címmel), valamint a konferenciáról írott összefoglalója "Reform-szellem csomag nélkül" címmel.

A két gazdasági napilapban a már említett két konferenciabeszámolón kívül csak a Világgazdaság Páholy rovatából Duronelly Péter jegyzetét emelhetjük ki ("Nekünk válság kell" címen).

A rövid áttekintés után lássuk a konkrétumokat! Előbb az akkori és mai ("polgári") ellenzékhez közelebb álló közgazdászok érvelését mutatjuk be, majd pedig az akkori és mai ("balliberális") kormányoldal nézőpontjából közelítjük meg a stabilizáció problematikáját. Ezt követően szólunk a pénzügyminiszterek évfordulós találkozójáról, illetve annak sajtóvisszhangjáról.

 

A balliberális koalíció katasztrofális következménye

 

Szinte mindegyik sajtótermék cikkeiben érzékelhetjük a bevezetésben már említett politikai vitát, természetesen eltérő erősséggel. Ahogy Andor László Egyenlítőben megjelent tanulmányában fogalmaz: a jobboldal jól érezte meg, hogy az MSZP és az SZDSZ is a szükségből erényt kovácsolva a kelleténél is jobban átszellemülve vállalta a stabilizáció következményeit. A jobboldalon a közgazdasági gondolkodástól mentes, ideologikus megközelítés vált uralkodóvá, amit időnként a baloldali közvélemény is átvesz. Ennek a gondolkodásnak a kellő kritikai potenciál hiánya lehet az oka.

A jobboldalhoz közel álló orgánumok reakcióiból mindez a hozzáállás jól követhető. Loppert Csaba a "polgári oldal" közgazdászaival készített interjújából kiderül: Bod Péter Ákos nem a stabilizáció szükségességét vitatja, hanem annak kizárólagosan az Antall-Boross-kormány nyakába varrása ellen tiltakozik, illetve annak szükséges mértékéért az 1994 óta kormányzó koalíciót és az azon belüli hatalmi harcokat, az önkormányzati választások előtti osztogatásokat teszi felelőssé. Ahogy fogalmaz:

"Mivel 1994. év végéig vezettem a Magyar Nemzeti Bankot, hivatalos adatok alapján állíthatom: pénzügyi értelemben rendezett viszonyok között ment végbe a kormányváltás. Az ország hivatalos devizatartalékait, néhány sikeres hosszú távú nemzetközi kötvénykibocsátás révén, még a választások előtt felemeltük: 1994 tavaszán négymilliárd dollár volt az MNB tartaléka, ami az akkori adósságszolgálat mellett kellő biztonságot jelentett. Kétségtelen persze, hogy 1995 tavaszán a helyzet kritikussá vált. Hiszen februárban a nagy nemzetközi hitelminősítő intézetek kilátásba helyezték a magyar államadósság leminősítését, »ha nem történik valami«. Végül ez a »valami« a Bokros-Surányi-kettős hivatalba kerülése, a költségvetési megszorítások életbe léptetése és a jelentős forintleértékelés lett."

Bod rámutat, hogy a megszorításokat elkerülendő, folyamatosan éberen figyelő gazdaságpolitikára van szükség, amely a legkisebb egyensúlytalanság esetén is apró kiigazítást végez. A Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezetője szerint mindezt a Horn Gyula vezette kormány 1994-ben elmulasztotta.

"Szerinte az 1994-ben kormányra került baloldali koalíció belső hatalmi harcai, politikai bizonytalansága, populista politikája miatt megrendült a nemzetközi pénzügyi világ bizalma Magyarország iránt. 1994-ben ugyanis az új kormány nem a szükséges korrekciókkal, hanem rövid távú osztogatással kezdte működését. Költekező pótköltségvetést fogadott el, majd az őszi helyhatósági választás céljainak rendelte alá pénzügypolitikáját, végül pedig – az év végén – belpolitikai csatákba bonyolódott. Volt olyan időszak 1995 elején, amikor egyszerre volt betöltetlen a pénzügyminiszteri, a jegybankelnöki és a privatizációs miniszteri poszt – emlékeztetett Bod Péter Ákos, majd hozzátette: Békesi László akkori pénzügyminiszternek miniszterelnöki ambíciói voltak, és a magyar gazdaság csőd közeli helyzetéről nyilatkozgatott. Ezzel elbizonytalanította a hitelezőket, és a tőke is menekülni kezdett az országból. A kormány felkészületlenül került tehát a hatalomba az 1994. májusi választások után, és csaknem egy év sodródást követően saját hibái miatt kényszerült a stabilizációs intézkedésekre" – idézi Loppert a közgazdát.

Matolcsy György huszonnyolc MIG-29-es katonai repülőgép orosz államadósság fejében való behozatalával magyarázza a kettős deficit kialakulását, amit a Heti Válaszban kiegészít még egy tényezővel, a zöld mezős beruházások korai importigényével, illetve későbbi exportjával. Matolcsy komoly vádakat fogalmaz meg a kormánnyal szemben: "1993-ban az oroszok korábbi adósságuk egy részét huszonnyolc MIG-29-es katonai repülő szállításával egyenlítették ki. Ezt a tételt a »közösségi fogyasztás« során számolták el a mérlegben, és ez jelentősen megemelte az 1993-as év importját. Ennek alapján állították Békesiék, hogy nőtt a lakossági fogyasztás. Tehát közgazdasági hamisítás történt, hiszen a vadászgép behozatala nem tekinthető közösségi fogyasztásnak."

A nyilvánvalóan szélesebb közvélemény által olvasott Magyar Nemzetben azonban elfelejti megemlíteni (vagy az újságírói önkény nem közölte?) a szakmai érveket. Ezeket a Heti Válaszban találhatjuk meg: "A másik tétel a zöld mezős külföldi ipari beruházások »termőre fordulása«, amely az 1992-93-tól meginduló beruházások első fázisában növelte a beruházási célú importot, majd a második szakaszban – már 1994-ben! – növelte az exportot. A külföldi beruházások növekvő beruházási importját figyelmen kívül hagyták akkor, amikor a lakosság megugró fogyasztását hozták fel a megszorítások indokául. A lakosság azonban nem lehetett »bűnös« az egyensúlyi mutatók romlásában, mert 1994-ben az emelkedő reálkeresetek ellenére csökkent a fogyasztás!" Matolcsy szerint "ezeket a tényeket ugyancsak elhallgatják". Tehát a beruházás célú import rontotta a fizetési mérleget, amely már 1994-ben kezdett javulni, emiatt a volt gazdasági miniszter szerint nem kellett volna kiigazítani.

Az ország belső egyensúlytalanságát Matolcsy érdekes módon nem említi meg, noha a fizetési mérlegen kívül a költségvetési egyensúly is kritikus volt a csomag bevezetése előtt.

Németh György szociológus-közgazdász már árnyalja a képet, amikor kiemeli, hogy bizonyos egyensúlyrontó tényezőket (energiaár-emelés) már a Boross-kormány sem hajtott végre, majd a Horn-kormány is halogatta, amelyet ki kellett igazítani. Németh kiemeli, hogy a válságban a várakozásoknak is nagy szerepük volt. [A válság] "kialakulásában szerepet játszott az is, hogy 1994 végén – az Egyesült Államokban végrehajtott kamatemelés nyomán – összeomlott a mexikói peso. Ettől a pénzügyi piacok idegesek lettek, a szaksajtó pedig találgatni kezdte, Mexikó után melyik ország következik. S egyre gyakrabban mutattak Magyarországra. Németh szerint a magyar kormány elleni bizalmatlanságnak nem csupán objektív, hanem szubjektív oka is volt. A Nyugat a hatalomba visszakerült posztkommunista társaságot látott a Horn-kormányban, s ezt igazolta a privatizáció átmeneti leállítása is." Ugyanakkor a pénzügyi válság kezdetét nem 1994-re, hanem csak az 1995. év elejére helyezi.

A jobboldalhoz köthető közgazdászok a csomag hatásainak elemzésében sem értenek egyet "csomagpárti" kollégáikkal. Ahogy a cikkíró fogalmaz: "…a balliberális elit szerint a Bokros-program »rendbe tette az ország pénzügyeit«, stabil és fenntartható növekedési pályára állította a gazdaságot. Nem ritka az olyan politikusi nyilatkozat, amely a Bokros-csomagnak tulajdonítja, hogy az addig stagnáló magyar gazdaság növekedési pályára állt." A polgári oldal szerint a megugró infláció, a zuhanó reálbérek miatt azonban nem beszélhetünk növekedési aranykorról a gazdaságban 1995-öt követően. Ahogy Matolcsy fogalmaz: "1995 márciusa után visszaesett a gazdasági növekedés, meglódult az infláció, a reálbérek zuhantak. […] A Bokros-program a szándékkal ellentétes eredménnyel járt. Visszafogta a növekedést, lefékezte az exportot és növelte az importot. Statisztikai adatokkal bizonyítható, hogy még 1996-ban sem nőtt a kivitel, ellenben az import újból növekedésnek indult. És ennek éppen a Bokros-program drasztikus beavatkozása volt az oka. A vállalkozások hitelkereteit szűkítették, a belföldi piac ugyancsak szűkült. Ez visszafogta a vállalkozói kedvet, miközben drámaian csökkentek az állami beruházások is."

Bod Péter Ákos a foglalkoztatás alacsony és stagnáló szintjét emeli ki, mint ami bizonyítja, hogy a gazdaság egyensúlytalansága nem szűnt meg a megszorítások hatására. Németh György pedig (talán Jánossy Ferenc elméletére támaszkodva) azt hangoztatja, hogy az elkövetkező évek növekedése a csomag nélkül is bekövetkezett volna. A kritika igaz, ugyanakkor be kell látnunk: a megszorítások célja nem is az infláció rövid távú letörése és a lakossági jövedelmek növelése volt, hanem éppen fordítva: ezek feláldozása árán az állam külső és belső gazdasági egyensúlyának javítása, amely, ahogy több reformpárt cikkből, így például Oblath Gábor Figyelőben megjelent írásából is kiderül, sikeres volt. Sajnos, azt pedig már soha nem fogjuk megtudni, vajon a növekedés a csomagnak köszönhető-e. Erre bizonyíték lehet, hogy 1994-ben, mint ahogy a statisztikák kimutatták, megindult a GDP növekedése. A csomag pártolói azonban azt emelik ki: ez a növekedés közgazdaságilag nem volt fenntartható.

Mindössze Cséfalvay Zoltán mutatott rá arra a tényre, amit gyakran vagyunk hajlamosak elfelejteni: a stabilizáció magán hordozta Bokros Lajos jóléti rendszerekről alkotott álláspontját, így a csomag szociális intézkedései messze túlmutatnak a stabilizáción. Ahogy fogalmaz: "érzéstelenítés nélkül lebonyolított operációt" hajtott végre Bokros. Mint ahogy Andor László Egyenlítőben megjelent írásában rámutat: a csomag a jóléti intézkedések alkotmánybírósági megsemmisítése után is "hatott", valójában azokra tehát égető szükség nem lehetett, "egyfajta árukapcsolás történt". Cséfalvay kiemeli: "…a Bokros-csomag egyik legfőbb tanulsága, hogy megszorításokkal nem lehet pótolni a reformokat." Kizárólag megszorításokkal nem lehet megoldani a gazdaság problémáit. Az egyetemi tanár – már gazdaságfilozófiai elveit is kifejtve – hozzáteszi: "…a Bokros-féle piaci fundamentalizmus a gazdasági környezet végletes liberalizálására (például alacsony adók, puha valuta) és az alacsonyan tartott bérekre épül. Ez pedig lefelé húzó spirálhoz vezet, hiszen országok egész sora áll ugrásra készen – itt a közelünkben például Szlovákia -, hogy még olcsóbb bérekkel és még liberálisabb környezettel vonzza magához az exportra termelő külső befektetőket. Ehelyett egyszerre van szükség nagyobb állami szerepvállalásra és ezzel egy időben a piaccal barátibb viszonyt ápoló gazdaságpolitikára."

Cséfalvaynál jóval radikálisabb, már-már szélsőséges és populista hangot üt meg Bogár László, "aki azonosságot vél felfedezni a rendszerváltás utáni új birodalom és a rendszerváltás előtti régi birodalom között. Szerinte a Bokros-csomag szerepe a jövedelmek brutális újraelosztása volt az új – globális – birodalmi elit felé. Bogár rámutatott: a bérek reálértéke két év alatt 17 százalékkal csökkent, míg a tőkejövedelmeké közel 40 százalékkal nőtt. Ennek következtében olyan új, a birodalom peremét jellemző torz társadalomszerkezet jött létre – állította Bogár -, amelynek csúcsán a birodalmi elit áll, az alján pedig a folyamatosan növekvő roncstársadalom".

A szakértők megszólalását Szerető Szabolcs kemény publicisztikája követi. A cikk a következőkben foglalja össze a célját: "…a balliberális véleménydeformáló médiaértelmiség elérkezettnek látta az időt [a csomag hullámainak elülte után – a szerző megjegyzése], hogy hérosszá stilizálja az egykori mumust (az alaphangot anno Tamás Gáspár Miklós adta meg: »Bokros Lajos megmentette a hazát«). A hamis mítoszteremtés leghatásosabb ellenszéruma a szikár tények felsorolása és a nyilvánvaló összefüggések megvilágítása." A cikk, krédójával összhangban, nem kérdőjelezi meg a kiigazítás szükségességét, azonban ismét elutasítja az 1994-ig regnáló jobboldali kormány kizárólagos kárhoztatását. A szerző szerint egyetértés van az egyszeri forintleértékelésben és a vámpótlék bevezetésében, ugyanakkor kárhoztatja az elszabadult inflációt és a csökkenő reálbéreket, elfelejtve azt, hogy az infláció pont a leértékelés és a vámpótlék hatására ugorhatott meg. Szintén megkérdőjelezi a csúszó leértékelés hatásosságát, noha azt az Orbán-kormány is egészen 2001-ig fenntartotta. A költségvetési egyensúly javulását pedig a csomagon kívül a privatizációval magyarázza, noha a privatizációs bevételeket akkoriban nem számolták bele a költségvetési egyenlegbe, ráadásul, ahogy az Oblath statisztikáiból is látszik, az államháztartás elsődleges, tehát adósságszolgálat nélküli (ami a privatizáció hatására valóban csökkent) egyenlege is javulást mutatott. A publicisztika is hangsúlyozza végül a jóléti reformok túlzott elvonását, amelyet egy baloldali szociológus, Szalai Erzsébet gondolatával támaszt alá a szerző: "A március 12-i »rövid távú« gazdasági szükségcsomag (és kilátásba helyezett »folytatása«) történelmi jelentőségű: a társadalom kettészakadásának intézményesítése, egyben a további szakadás döntő jelentőségű állomása. Ferge Zsuzsa számításai világosan bemutatják, hogy a kormány retorikájával ellentétben a tervezett intézkedések az elszegényedéssel fenyegetett rétegeket sújtják. (…) A hosszabb távú hatások közül a legkomolyabb veszélyt a latin-amerikanizálódás folyamatának jelentős felgyorsulása jelenti. (…) A mostani gazdaságpolitika a legkönnyebb ellenállás vonalán mozog, a legkiszolgáltatottabb, védekezésre képtelen társadalmi csoportokra hárítja a válság terheit" (Szalai Erzsébet: Ki eszi meg a tyúkot? Népszabadság, 1995. április 1.).

A cikken végig érződik a már említett zsigeri jobboldali ellenállás a csomaggal szemben, amelyben a szakmai érvek keverednek a populizmussal, gyakran tényeket közöl ugyan, ám az összefüggések gyakran nem világosak. A cél sokkal inkább a hangulatkeltés, amelyet jól mutat a mottó is² .

Összefoglalva kijelenthetjük, hogy a jobboldalhoz köthető sajtó továbbra is Bokros démonizálására törekedik, aminek a során a közgazdasági érvek súlya csekélynek mondható. Figyelemre méltó azonban a jóléti rendszerekhez köthető, inkább baloldali érvelés, amelyet Németh György és Cséfalvay Zoltán képvisel, és amely talán a megszorítások legfájdalmasabb és talán legellentmondásosabb elemére hívják fel a figyelmet.

A jobboldali cikkekből sem marad ki az évforduló alkalmából rendezett konferencia, és így a jelenlegi gazdasági helyzet értékelése.

"A baloldal közvélemény-formálói úgy vélik, az 1998. évi választást megelőző gazdasági növekedés a Bokros-csomag jótékony hatásának volt köszönhető. Más a helyzet a következő, 2002. évi parlamenti választás előtti év esetében. Akkor a Fidesz-kormány »szavazathajhász, populista, belső keresletet élénkítő« politikája okozta a gazdasági növekedést – vélik." Az idézetet Loppert Csaba cikkében olvashatjuk, ahol Békesi László konferencián felvetett, "a Matolcsy György gazdasági minisztersége alatt beindult és »garantáltan csődhöz vezető anticiklikus politika«" kritikájára is választ kaphatunk. "Matolcsy György arra emlékeztetett: nemcsak a polgári kormány, hanem az egész nyugati világ előszeretettel élt és él – az ezredforduló után kifulladó világgazdasági konjunktúra miatt – a korábban, bizonyos feltételek között, már többször bevált anticiklikus gazdaságpolitika eszközrendszerével. Kezdődött Bush elnök adó- és kamatcsökkentési intézkedéseivel és folytatódott a jelentős költségvetési deficitet okozó francia és német gazdasági expanzióval." Azonban nem szabad elfelejtenünk, az amerikai növekedést leginkább a hadiipar lokomotívja húzza, ráadásul az ottani gazdasági egyensúlytalanság jóval kevésbé fenyegető, mint egy magyar, gondoljunk a dollár világgazdaságban betöltött szerepére. A német gazdasági növekedés pedig jelenleg nem ad büszkeségre okot.

A jelenlegi helyzet értékelését Matolcsy a Heti Válaszban adja, mely szerint "nem 2001-től, hanem csak 2002 őszétől haladta meg a reálkeresetek halmozott bővülése a gazdasági növekedés ütemét! Egészen pontosan akkor váltott át a bérkiáramlás a gazdasági teljesítménnyel már nem alátámasztott tartományba, amikor a Medgyessy-kormány teljesítette megalapozatlan választási ígéreteit. 1997 és 2002 ősze között még kisebb mértékben bővültek a reálkeresetek, mint amit a gazdasági növekedés lehetővé tett volna, ezért ezt az időszakot az egészséges, fenntartható növekedés jellemezte. Matolcsy György szerint 2002 őszétől számíthatjuk a magyar gazdaság 2004-re már súlyossá vált egyensúlyi problémáinak és az államháztartás eladósodásának újbóli kialakulását". Az államadósság növekedése valóban csak a 2002-es kormányválság után lódult meg, ennek oka azonban sokkal inkább a könyvelésben keresendő. Az Orbán-kormány ugyanis a Széchenyi-tervhez és autópálya-építéshez szükséges hiteleket az MFB-n és az Autópálya-kezelőn keresztül vette fel, amelyek csak a 2002-es konszolidációt követően váltak explicitté. Figyeljük meg ugyanakkor az ellentmondást Matolcsy szavaiban. Míg egyik oldalról elismeri, hogy deficitnövelő keynesi gazdaságpolitikát folytatott, addig másik oldalról tagadja, hogy az egyensúlytalanságok az ő irányítása alatt kezdődtek.

 

A mindenható reform

 

A baloldali, pontosabban a jelenlegi kormánypártokhoz közel álló közgazdászok, és így a sajtó is, a csomag mindenáron való megvédése és igazolási kényszere mellett az 1995-ös és a jelenlegi gazdasági helyzet összehasonlítására, valamint ebből adódóan a napjainkban szükséges megszorítások és reformok igazolására tesz kísérletet az évforduló alkalmából. Ez a törekvés leginkább a Népszava és a 168 Óra cikkeiben érhető tetten. A Népszava egyoldalas összeállítást közöl a csomag évfordulójára rendezett konferenciáról. Szembetűnő, hogy kizárólag kormány közeli közgazdászok reakcióit közli nagy terjedelemben, kivéve Bod Péter Ákost. Mivel a konferencia értékelésére később térek ki, ezért most csak a cikk mellett szereplő keretes írást emelném ki.

Már a bevezető is, mely szerint "a magyar gazdaság a rendszerváltást követő néhány év alatt katasztrofális helyzetbe került" mely az 1995-ös stabilizációig nem változott, szöges ellentétben áll a feljebb leírtakkal. Azonban az eredmények értékelésekor is igen éles különbségeket tapasztalhatunk. "Az intézkedéssorozat hatására megszűnt a finanszírozási válság, megállt a külső és belső egyensúly romlása, az adósságállomány csökkeni kezdett, felgyorsult a privatizáció, nőttek a külföldi befektetések, emelkedtek a versenyszféra beruházásai, hatékonyabbá vált a termelés, javult a gazdaság versenyképessége. A Bokros-csomag eredményeképp az ország nemzetközi megítélése és hitelképessége javult és könnyebben juthatott tőkéhez." Mindez a szerzők szerint az uniós csatlakozás és az OECD-tagság megalapozását is jelenthette. Azt gondolom, minden olvasó láthatja, hogy a cikk egy az egyben igazolni akarja a csomagot, annak negatív hatásairól, a lakosságot érintő terhekről, az infláció növekedéséről nem esik szó. A szociális ellátórendszer megnyirbálása pozitív, kiadáscsökkentő hatásként kerül bemutatásra.

A Népszava ugyanebben a számban közli Kocsi Ilona rövid jegyzetét "Ingyenebéd" címmel. A szerző szerint "Bokros Lajos tegnap (a megjelenést megelőző nap tartották az évfordulós konferenciát – megj. a szerző) a mennybe ment. […] Legalábbis nagy részben." Ennek oka az, hogy mára bebizonyosodott az, amit Bokros már 1995-ben tudott, hogy nincs ingyenebéd. Hiszen "Bokros nevével ma is inkább riogatnak azok a politikusok, akik a jelentősebb gazdasági reformokat el akarják kerülni. Azok, akik az állam mindenhatóságát hirdetik, amely ha akar, jobbra fordíthatja az emberek sorsát." Ebből egyenesen adódik az, hogy az állam eladósodik, a kassza kiürül. Ahogy azt napjainkban is láthatjuk. Elengedhetetlen a reform, melyet a politikusok a választásokig nem akarnak megtenni, a szakértők viszont igen. A választáskor viszont "legyünk résen. Ne higgyük el, hogy az államon múlik a mi boldogulásunk. Ismételjük újra és újra: nincs ingyenebéd". A cikk iskolapéldája az államtalanítás ideológiájának, ahol az állam helyett a reform lesz jólétünk forrása, a mindent megoldó mágikus valami.

Hasonló hangnemben ír a Magyar Hírlap szerkesztőségi cikke, mely szintén inkább a jelennel, mint a múlttal foglalkozik. "Ahhoz ugyanis, hogy néhány év múlva ne rosszabb, hanem sokkal jobb legyen az élet Magyarországon, jobb feltételeket kell teremteni a cégek, a vállalkozók számára. Azért, hogy inkább itt fektessenek be, itt hozzanak létre munkahelyeket. Ehhez csökkenteni kell az adókat. Akkor viszont az állam sem engedheti meg magának, hogy a jelenlegi apparátussal és rezsivel működjön. Akkor nem adhat különböző juttatásokat, illetve nem fizethet szolgáltatásokért azoknak is, akik igazából nem szorulnak rá."

Fontos, és az előbb felvázolt trendbe kevésbé illeszthető cikket közölt a Népszava Andor László tollából. Andor hangsúlyozza, hogy bár a "Bokros és a nevével fémjelzett stabilizációs politika szociális érzéketlenség miatti kritikája távolról sem volt alaptalan" az országnak szembe kellett néznie a rendszerváltás következményeivel, "tisztázni kellett végre, hogy ténylegesen milyen jövedelmi szintre és életnívóra számíthat a lakosság az 1989-ben elindított rendszerváltás által. […] Az Antall-kormány […] a nemzeti jövedelem csökkenését átmenetinek gondolta, és – merő jó szándékból persze – nem akarta engedni, hogy a személyes jövedelmek ugyanolyan gyorsan csökkenjenek, mint az országé. […] Bokros fellépésével a Horn-kormány pontot tett az eladósodási folyamat végére, és megcélozta a »fenntartható gazdasági növekedést«. A valósággal való szembenézés próbára tette a politikai elitet; mindenekelőtt azt az oldalt, amelynek a népszerűtlen feladat jutott." Azon a bizonyos vasárnapi kormányülésen két kormánytag is beadta lemondását. "Az intézkedések listája azt mutatta, hogy a kormány minden lehetséges eszközt (fiskális, monetáris, kereskedelem- és szociálpolitika) alárendelt a pénzügyi egyensúly rövid távú helyreállításának." A csomag hatására, bár az igen nagy társadalmi megrázkódtatással járt, igen komoly eredményeket ért el Magyarország. "A privatizáció nekilendülésének és a stabilizáció melletti elkötelezett kiállásnak köszönhetően az országot és a kormányt övező nemzetközi üzleti és politikai hangulat hamar megváltozott, s az ország külső megítélése egy év leforgása alatt jelentős javulást mutatott. A csomag legfontosabb eredménye mégis a külföldi partnerekhez eljutott üzenet volt: a magyar kormány fontosnak tartja az egyensúlyt és kiszámíthatóságot, tudja, hogyan működik a piacgazdaság, és vállalja, amit ennek érdekében tennie kell, legyen szó akár drasztikus kiigazításról."

A cikk tehát egyszerre sugallja a csomag szükséges voltát, ugyanakkor kiemeli egyes elemeinek problémáit. Ugyanez a gondolkodásmód érhető tetten az Egyenlítőben megjelent írásában, ahol a fent leírtakat részletes történeti bemutató előzi meg. Andor szerint az egyensúlyvesztés a rendszerváltás következményeként fogható fel. "1990 és 1993 között a GDP mintegy 20%-kal csökkent, és sürgetővé vált a növekedés újraindítása. Ennek bekövetkezte azonban súlyos egyensúlyvesztéssel járt együtt: az államháztartás hiánya 1993-94-ben meghaladta az 5%-ot, míg a folyó fizetési mérleg hiánya a 10%-ot közelítette." Mindez és a korábban már említett politikai bizalomvesztés az 1994-es választások után elkerülhetetlenné tett valamiféle stabilizációt. Az első intézkedések, az 1994-es pótköltségvetés és forintleértékelés nem hozott eredményt.

Andor szerint tehát a kiigazítás elkerülhetetlen volt, konkrét módját és tartalmát pedig az aktuális külső körülmények mellett a műtétet végrehajtók szakmai és ideológiai preferenciái határozták meg.Andor az Egyenlítőben kitér a jelenlegi és az 1995-ös gazdasági helyzet hasonlóságaira is. Az ott leírt gondolatok a Figyelő hasábjain írt cikkében is visszaköszönnek. Eszerint napjainkban nem a gazdaság, hanem a pénzügyek rendbetétele állítja kihívás elé a kormányt és a gazdaságpolitikát. Noha mindkét esetben gyakran használt az ikerdeficit fogalma, napjainkban a költségvetés, míg 1994-95-ben a fizetési mérleg jelentette a nagyobb problémát. "Aki tehát a Bokros-csomagot vagy akár csak Bokros Lajos céltudatos könyörtelenségét szerette volna újra látni az elmúlt két évben, ugyanúgy tévesen elemezte a helyzetet, mint azok, akik a bajuszos bankár visszatérésével riogatni próbálták a lakosságot." Noha a 2001-2003-as egyensúlyvesztés Bokrost arra inspirálta, hogy nézeteit az államháztartás reformjáról és a jóléti rendszerek átalakításáról újra publicisztikákban és könyvben is kifejtse, mégis politikájában egy fontos szempontot figyelmen kívül hagyott: "nem adott kellő súlyt a monetáris politikának". Pedig a Bokros-csomagban oroszlánszerepet vállalt Surányi György jegybankelnök, akinek munkája lehetővé tette a GDP-csökkenés nélküli stabilizációt. "Ezért nem volt igaza Bokrosnak 2002 decemberében, amikor – szintén az irodalmi hetilapban – arról értekezett, hogy a nemzeti bankot békén kellene hagyni (magyarul: nem kell kifogásolni a forintot mesterségesen erősítő stratégiáját, és rábírni arra, hogy egy reálisabb forintárfolyam kialakításával segítse a gazdasági versenyképesség és a pénzügyi egyensúly helyreállítását). Ugyanezért furcsa, hogy újabb, minden korábbinál terjedelmesebb dolgozatának terápiával foglalkozó fejezeteiben említést sem tesz a monetáris politika korrekciójának szükségességéről." Andor ezt már az euró bevezetésére való felkészülésnek tulajdonítja (ti. a monetáris politika problémáinak szőnyeg alá söprése megkönnyíti a fiskális konszolidáció szükségességének kihangsúlyozását). Ez a vita azonban már meghaladja ennek az írásnak a kereteit.

De most haladjunk tovább a napilapok sorában. A Népszabadság "10 éve történt" címmel röviden összefoglalja a csomag intézkedéseit, majd a következőképpen zárja megemlékezését.

"Az intézkedések nyomán 1995-ben 12 százalékkal csökkentek a reálbérek, s hét százalékkal esett vissza a lakossági fogyasztás, viszont sem a stabilizáció meghirdetésének évében, sem 1996-ban nem csökkent a nemzeti össztermék, 1997-től pedig a magyar gazdaság egyensúlyi pályán – lassuló infláció, javuló folyó fizetési mérleg és a GDP-hez mérten zsugorodó államadósság mentén – haladt, egyre gyorsabban. Egészen 2001-ig."

Egy másik cikk Blahó Miklós tollából az Álláspontok rovatban olvasható, melyben inkább a gazdaság jelenlegi állapotával foglalkozik a már sokszor emlegetett konferencia, valamint egy másik, adóreformról rendezett tanácskozás alapján. A szerző konklúziója, "hogy bizony a magyar gazdaság jó állapotban van, de a tíz év tanulsága mégis az, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább, változtatni, reformálni kell". A kormánynak ráadásul szembe kell néznie azzal, "hogy a reformlelkesedést reformfásultság váltotta föl". Eszerint, mivel válság jelenleg nincs a magyar gazdaságban, a politikusok nincsenek rászorítva úgy a reformokra, mint 1995-ben.

Ehhez nagyon hasonló gondolatokat fogalmaz meg a Világgazdaság Páholy rovatában Duronelly Péter, "Nekünk válság kell" című cikkében. "Válsághelyzetben a magyar gazdaságpolitika jól teljesített, anélkül viszont azóta meglehetősen öntelt módon, a hirtelen változni képes külső környezetre való tekintet nélkül menedzseli az ország ügyeit. Ez a viselkedésforma minden magyar kormány sajátja, és ez ezúttal sincs másképp. […] Ilyen helyzetben a gazdaságpolitika nem érez magán nyomást, azt is elfelejtette, hogy mit ígért meg másfél éve, amikor átmenetileg 270 forintot kellett adni egy euróért. Akkor hirtelen felsejlett egy válság lehetősége, és az, hogy a választók nem szavaznak még egyszer bizalmat egy olyan kormánynak, amelyik összeomlasztja a nemzeti devizát, hanem visszahívják a hatalomba azt az erőt, amelyből pedig egyszer már elegük volt. Az akkori krízis azonban elmúlt, az pedig, hogy a forintkamatokat alacsony szintre lenyomó befektetői téboly nem tarthat örökké, senkit nem érdekel. De nem baj: ha megint lesz egy Mexikó, megint lesz egy Bokros-csomag." Érdekes módon ez az egyetlen cikk, amely a konferencia-beszámolókon kívül a gazdasági napilapokban megjelent az évforduló kapcsán.

Folytassuk a sort a hetilapokkal! A HVG első cikke "A csőd a spájzban volt" címmel a csomag előzményeinek és intézkedéseinek részletes, számokkal nagyrészt alátámasztott bemutatása. Ebből kiderül, hogy az 1993-94-es helyzet valószínűleg nem csak a huszonnyolc MIG-29-es miatt alakult rosszul. "A pénzügyi tárca [1995. – megj. A szerző] február 13-ai előterjesztése már előrevetítette, hogy a külső és belső egyensúlyhiány következtében a helyzet átfogó kiigazítás nélkül 1995-1996 fordulójára kritikussá válhat. Egyrészt az 1993-as, 3,5 milliárd dolláros fizetésimérleg-hiányt 1994-ben 3,9 milliárdos – a bruttó hazai termék (GDP) 9 százalékára rúgó – deficit követte, a nettó adósság egyetlen év alatt 15 milliárd dollárról 19 milliárdra nőtt. Másrészt az 1995-ös költségvetés előző év decemberi elfogadása óta annak kiadásai az 5-7 százalékponttal magasabb kamatszint miatt 30 milliárd forinttal megugrottak, így a 312 milliárd forintra tervezett hiány tarthatatlanná vált." Másrészt igyekszik bemutatni, hogy az egyes intézkedések hogyan hatottak a stabilizáció irányába. Sajnos hiányzik a jóléti intézkedések hatásainak részletes bemutatása, így nem tudhatjuk meg, vajon szükségesek voltak-e ezek, vagy nem.

A másik cikket Farkas Zoltán jegyzi, és inkább a jelenlegi gazdasági helyzetet állítja a vizsgálat középpontjába. 1995-ben "Bokros azonban túllépett a tűzoltás akut feladatán (lásd A csőd a spájzban volt című írásunkat a 85. oldalon), és olyan reformokat kezdett kidolgozni, amelyek – legalábbis elvileg – tartósan is finanszírozhatóvá tehették volna az államháztartást. Ezek kisebb része később megvalósult – például a nyugdíjreform, az államkincstár felállítása vagy éppen a társadalombiztosítás (tb) visszaállamosítása az önkormányzati irányításból, amit az Orbán-kormány hajtott végre –, többségük azonban hamvába holt. Ebből adódóan az állam finanszírozási feladatai 1995-1996 óta alig mérséklődtek, amit mi sem bizonyít jobban, mint a deficit újratermelődése, valamint a GDP 10 százalékára tehető 2002-es államháztartási hiány lefaragásának s így az állami eladósodás megállításának évekre elnyúló nehézségei." Az idézet jól bemutatja a cikk lényegét, amely ezután sorra veszi az elszalasztott reformokat az egészségügytől az oktatáson át az államapparátusig.

A Figyelőben az azóta elhunyt Eörsi János közöl cikket ("Nem sokk történt") rögtön a Bokros Lajossal készült interjú után. A csomagot a szerző alapvetően pozitívan értékeli. Kiemeli a csomag előtti helyzet tarthatatlanságát, ugyanakkor azt senkire nem hárítja. A csomag erényei között itt is a már korábban említett pozitívumok szerepelnek. A cikk kiemeli, hogy a csomag célja, bár a lakosságot kétségtelenül fájdalmasan érintette, véget vetni a "húzd meg, ereszd meg" politikának, a növekedés megindítása, valamint az egyensúly helyreállítása. És bár ez, a közkiadások reformjának elmaradása miatt, azóta sem sikerült tartósan, a szerző szerint a csomag külön eredménye, hogy "az államháztartási reformról folytatott diskurzus, a reform azóta is időszerű követelése maradt".

A sajtóban és a közgazdászok között is, különösen a liberálisokhoz közelállók között a Bokros-csomag óta is kiemelt szerepet kap, és afféle mindenhatónak tekintett fogalom az államháztartási reform. Az előzőekben idézett cikkekben is rendkívül sok helyen fordul elő a fogalom, noha azt gondolom, jelentése igen homályos. Az államháztartás fogalma olyannyira tág, hogy átfogó egyszeri reformjáról nem beszélhetünk, és mint ilyen, az államháztartási reform nem több egy marketingfogásnál, melynek segítségével a mindenkori kormányzat megszorításait és legfőképpen a Bokros-csomagot indokolhatja.

 

Pénzügyminiszterek, ha találkoznak

 

Március elején nagyszabású konferenciát rendezett a Hungarian Busi­ness Leaders Forum és a Nemzetközi Növekedéskutató (ICEG) európai központja a Bokros-csomag meghirdetésének tizedik évfordulója alkalmából. A konferencián részt vettek volt pénzügyminiszterek (Kupa Mihály, László Csaba, Varga Mihály, Draskovics Tibor, Békesi László, természetesen Bokros Lajos), két volt jegybankelnök (Bod Péter Ákos, Surányi György), számos egyéb volt politikus és gazdasági szakember (Jaksity György, Mellár Tamás, Kovács Árpád, Mizsei Kálmán, Szapáry György, Stumpf István).

Az eseményről természetesen mindegyik eddig említett sajtóorgánum beszámol, természetesen más-más módon. Még a konferenciabeszámolók között is érződik a politikai irányvonal. Így például a Magyar Nemzet és a Heti Válasz kiemeli az előző kormány ostorozását, melyre rögtön a konferencián nem jelen lévő Matolcsy György reagált. Érdekes módon nem kerülnek említésre a konferencián részt vett közgazdászok reakciói. Talán azért, mert ők Matolcsynál (és néha egyéb, nem szakmai körben adott nyilatkozataiknál) jóval enyhébben fogalmaztak a konferencián, noha mindegyikük kritikusan foglalt állást. Több beszámoló ezt egyenesen valamilyen közeledés jelének vélte, különösen Varga Mihály hozzászólását, mely egy esetleges önkormányzati reform lehetőségét vetítette elő. Később persze, a nyilvánosság előtt már visszakoztak a Fidesz vezetői.

Ezt a hozzáállást ostorozza Mészáros Tamás a 168 Órában ("Kettős beszéd"). "Varga Mihály és Stumpf István másként beszél abban a szakmai körben, amelynek tagjai előtt jó okuk van moderálniuk magukat – hiszen ha ott demagogizálni kezdenének, visszakézből megkaphatnák a méltányos kioktatást -, és megint másként tévéfellépéseik alkalmával." Mészáros szerint "bizakodásra adhat okot, hogy a hírek szerint például Bod Péter Ákostól Stumpf Istvánig és a már említett Varga Mihályig a magukat konzervatívnak vallók sem próbálták kétségbe vonni az elhangzottak igazságát". Sajnos a többi hírforrás nem látta ennyire egyértelműnek a helyzetet. A következő idézet a FigyelőNet beszámolójából származik: "Varga Mihály szerint el lehetett volna kerülni, hogy az Alkotmánybíróság vessen véget az »alkotmányjogi ámokfutásnak« 1995-ben, épp ezért fontos tanulság, hogy a hasonló döntések előkészítése nagyobb körültekintést és demokratikus megközelítést igényel. Mítosz az is, hogy minden, ami 1995-ben történt, helyes és jó irányba vitte a gazdaságot, azóta viszont minden rossz irányba mutat."

Teljes konszenzus inkább a Medgyessy-kormány rossz megítélésében volt a résztvevők között. Bokros Lajos előadásában (megjelent március 12-én a Népszabadság Hétvége mellékletében "Romlás" címmel) például az Orbán-kormány "antireformjait" és a Medgyessy-kormány hibáit sorolta. Előbbi "legnagyobb történelmi hibája azonban az volt, hogy a piacgazdaság új intézményeit és a társadalmi szolidaritást erősítő szerkezeti reformok folytatása helyett visszatért a Horthy- és a Kádár-rendszer konzervatív, államközpontú, támogatáspárti, a tőkével és a piaccal szemben gyanakvó és a szegényeket megvető gazdaság- és társadalomfilozófiájához". Míg az utóbbi "volt az első demokratikus magyar kormány, amely hivatali idejének már az első felében sem fordított gondot a költségvetés és a folyó fizetési mérleg egyensúlyára. A kormányfő a presztízskérdésnek tekintett nyugdíjreformon kívül sehol sem merte vagy kívánta visszaállítani az 1998 előtti állapotokat".

Surányi György is kritikusan fogalmazott. A FigyelőNet tudósítása szerint "a leghevesebben ugyanakkor a monetáris politikát ostorozta, szerinte a forintárfolyam tönkreteszi a magyar mezőgazdaságot, a dezinfláció pedig a lakosságot. Növekvő bérek és eladósodás mellett ugyanis nem lehet organikusan inflációt csökkenteni, a külső egyensúly romlása túlzott keresletet és elfojtott inflációt takar a gazdaságban, ezért a mai inflációcsökkenés hosszú távú fenntarthatósága megkérdőjelezhető".

A Napi Gazdaság tudósításában szintén az önkormányzati rendszer lehetséges reformjának lehetőségét csillantja fel, ugyanakkor címében jelzi (Még mindig vihart kavar a Bokros-csomag), a más beszámolókban emlegetett teljes egyetértés korántsem jellemző. "A méltatások mellett éles bírálatot is kapott a Bokros-csomag, elsősorban Stumpf István és Mellár Tamás részéről. A volt kancelláriaminiszter Stumpf szerint erőszakosan, társadalmi egyeztetés nélkül, három ember, a miniszterelnök, a pénzügyminiszter és a jegybankelnök akaratából vezették be a stabilizációs intézkedéseket, mely a magyar nemzet testén »olyan sebeket ütött, amelyeket azóta is gyógyít«. Mellár Tamás, a KSH korábbi elnöke pedig a csomag intellektuális és politikai bátorságát elismerve arról szólt, hogy intézkedései egyrészt nem voltak szükségesek, másrészt nem voltak elégségesek." Igen sajnálatos, hogy a tudósításból kimaradt a kritikusok esetleges alternatívajavaslata, amivel egyébként a csomag ellenzői ritkán szolgálnak.

Igen figyelemreméltó előadást tartott Oblath Gábor, melynek rövidített változata a Figyelőben is megjelent március végén. Az előadóról elmondható, hogy abszolút semlegesen szemléli a magyar gazdasági folyamatokat, így a Bokros-csomagot is. Az intézkedéseket alapvetően pozitívan ítéli meg. "A program a makrogazdasági egyensúlyhiányok radikális csökkentésére irányult, s ebben igen eredményesnek bizonyult." Oblath szerint, noha "a stabilizációs csomag retorikája, továbbá egyes konkrét lépésekhez (pl. tandíj bevezetéséhez, az alanyi jogú családi pótlék megszüntetéséhez stb.) kapcsolódó viták sokakban olyan emléket ébreszthetnek, hogy a fiskális megszorítások (a kiemelések ettől kezdve végig Oblathtól származnak) jelentették a program lényegét", ez nem így van.

"A csomag valóságos makrogazdasági hatásai három külgazdasági természetű gazdaságpolitikai lépéshez és egy fontos belföldi feltételhez köthetők." Ezek sorrendben a forint leértékelése, a csúszó leértékelés bevezetése, az importvámpótlék, valamint a belföldi feltétel, a reálbércsökkentés. Oblath szerint ezekkel a lépésekkel "a stabilizációs program egyszerre két szinten hatott. Az egyik szintet a nemzetközi költség-versenyképesség javulása jelentette: a külföldi pénzben kifejezett hazai bérköltségek jelentősen csökkentek. […] A másik – belföldi – szinten egyidejűleg két hatás érvényesült. Egyrészt jelentősen visszaesett a nominális keresetek reálértéke. […] Másrészt a fiskális kiadások reálértéke ugyancsak számottevően zsugorodott. […] Mindez a belföldi jövedelemarányok jelentős átrendeződésével is együtt járt: számottevően emelkedett a vállalati szektor részesedése, a háztartásoké pedig visszaesett".

A fentiekből következik az, hogy a Bokros-csomag nem kizárólag az IMF által képviselt "ortodox" kiigazítást tartalmazott, hanem nominális jövedelmek visszafogásával "heterodox" jellegű volt. "Az eddigiekből kiderül: nem lehet korrekt választ adni arra az utóbb gyakran firtatott kérdésre, hogy a külgazdasági kiigazításnak mekkora része tulajdonítható egyfelől a belföldi jövedelmek "elinflálásának", másfelől a külső versenyképesség javulásának. (Az előbbit kárhoztatni, az utóbbit helyeselni szokás.) […] Ellenben választ lehet adni arra a kérdésre, hogy a kezdeti külgazdasági kiigazításhoz inkább a belföldi felhasználás importigényességének mérséklődése (1995-ben a belföldi felhasználás 3,1%-kal csökkent) vagy pedig a gazdaság exportorientációjának erősödése járult-e hozzá." A számítások mindazonáltal azt igazolják, hogy "az alkalmazkodás döntő része a kivitelben történt, jóllehet a vámpótlék folytán a de facto importárfolyamban az exporténál nagyobb leértékelődés következett be".

Mindennél fontosabb a csomag versenyképességre gyakorolt hatása. "Az ár, illetve költség-versenyképesség kezdeti változásai – az előbb mondottakkal összhangban – azt jelzik, hogy miközben az árversenyképesség javulása rendkívül rövid életűnek bizonyult, a fajlagos bérköltségek alapján mért versenyképességben 1995-től tartós javulás következett be. (A reálárfolyam-index süllyedése a versenyképesség javulását jelzi.) Ezzel összhangban alakult a magyar kivitel külső piaci részesedése, mind a teljes kivitel, mind pedig a gépkivitel tekintetében."

Oblath ezután azt az időszerű kérdést tette fel, vajon a gazdaság mai helyzetében szükséges-e újabb Bokros-csomag alkalmazása. Az előadó válasza: "a mai külső egyensúlyhiány mögött nem elemi versenyképességi gondok, hanem makrogazdasági szerkezeti feszültségek állnak". Noha "a magyar külkereskedelemben súlyosak a szerkezeti gondok […] ám korántsem magától értetődő, hogy ezek makrogazdasági eszközökkel kezelendő/kezelhető problémákat jelentenek". Tehát nem szükséges napjainkban egy újabb Bokros-csomag, ugyanakkor nem is kívánatos, és nem is lehetséges. Nem szükséges, "hiszen ma gyökeresen mások a hazai és a nemzetközi feltételek", nem is kívánatos, mert "bármiféle olyan típusú makrogazdasági stabilizáció, amely az infláció ismételt megugrására épít, kikezdené a dezinfláció eddigi eredményeit", valamint nem is lehetséges, mert "a gazdaságpolitika egykori és mai lehetőségei között valóságos szakadék tátong".

Hogy mit kéne tenni? Azt gondolom, hogy Oblath Gábor válaszában minden fontos kérdés tetten érhető. Egyrészt lassú, óvatos kamatpolitikával gyengíteni lehet kevéssel az árfolyamot. Mivel a lakossági megtakarítások egy ideig még várhatóan nem fognak növekedni, így csökkenteni kell a belső államháztartási deficitet. Ennek eszköze biztosan nem az egyoldalú adócsökkentés. "Ha az állami túlköltekezés szerkezeti okait sikerülne kezelni, akkor mód nyílna arra, hogy mérséklődjenek a munkára rakódó közterhek, ma ugyanis elsősorban ezek húzzák le a hazai vállalatok költség-versenyképességét. […] Végül: a nemzetközi versenyképesség javításának léteznek olyan állami eszközei is, amelyek nem a relatív ár- (illetve költség-) szint csökkentése révén hatnak, hanem azáltal, hogy az állam – folyó kiadásainak terhére – beruház a fizikai és humán-infrastruktúra fejlesztésébe, továbbá javítja a gazdálkodás általános intézményi és szabályozási környezetét, vagyis azon munkálkodik, hogy az államgépezet ellássa a feladatait." Ahogy Oblath fogalmaz: "a versenyképesség javításának ezek a lehetőségei napjainkban még távolról sincsenek kimerítve".

Mindenképpen érdeme a konferenciának, hogy egy asztalhoz ültette le a szemben álló feleket, és szakmai diskurzus kezdődött az immár tízéves megszorításokról. Igen hasznos lenne, ha ez a folyamat folytatódhatna, hiszen mint azt az írás elején már említettem, a Bokros-csomag napjainkban korántsem szakmai, hanem politikai alapon osztja meg az országot. Egy, a nyilvánosság előtt zajló szakmai diskurzus hozzájárulhatna az emberek tisztánlátásához, valamint ahhoz, hogy megszűnjön az a kettőség, amely szerint Bokros Lajos személye az ország egyik fele számára mítosz, másik fele számára pedig démon.

 

Összegzés

 

Az előző oldalakon kísérletet tettem arra, hogy bemutassam a Bokros-csomag tízéves évfordulója alkalmából megjelent cikkeket, írásokat. Természetesen terjedelmi korlátok miatt nem térhettem ki az összes megjelent írásra, igyekeztem csak az általam legfontosabbakat kiemelni.

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a jobboldalhoz közel álló sajtó egyértelműen negatív hangvétellel ír a stabilizációról, ami önmagában természetesen nem baj, ugyanakkor sajnálatos, hogy a legérdekesebb és a leginkább szakmai érvek azok, amelyek beszámolóikból kimaradnak.

Ugyanakkor a másik oldal hozzáállása sem a teljes objektivitást hordozza, egy-két cikk kivételével. A hozzászólók kizárólag a pozitívumokkal foglalkoznak, gyakran megfeledkezve arról, mekkora társadalmi megrázkódtatást jelentett a megszorítások életbelépése és milyen nemzetközi összefüggés-rendszerbe ágyazódott mindez. Úgy vélem, az idő múlásával, a közvetlen politikai érintettségtől eltávolodva sor kerülhet a Bokros-csomag mainál szakszerűbb, kevésbé átpolitizált, objektívabb értékelésére is.

 

Felhasznált irodalom

 

Andor László (2005): Az alkotó nem pihen. In Figyelő, 2005. március 10-16. 19. o.

Andor László (2005): Bokros hava. In Népszava, 2005. március 5.

Andor László (2005): Bokros után, szabadon. In Egyenlítő, 2005/1. szám, 2-8. o.

Antal László, Csillag István, Mihályi Péter (2005): Antikádárizmus, avagy még egy indulatos röpirat az átmenetről. In Élet és Irodalom, 2005. 09. szám.

Blahó Miklós (2005): Reform, lendület, fásultság. In Népszabadság, 2005. március 5.Blahó Miklós (2005): Reformszellem csomag nélkül. In Népszabadság, 2005. március 5.

Bokros Lajos (2005): Romlás. In Népszabadság – Hétvége, 2005. március 12.

Bokros Lajos (2005): Fordulat kell! Interjú, in Figyelő, 2005. február 3-9., 12. o.

Duronelly Péter (2005): Nekünk válság kell. In Világgazdaság, 2005. március 9.

Eörsi János (2005): Nem sokk történt – stabilizáció 1995-ben. In Figyelő, 2005. február 3-9. 16. o.

Faggyas Sándor (2005): Bokros megint csomagolna. In Heti Válasz, 2005. 11. szám, 2005. 03. 17.

Farkas Zoltán (2005): A Bokros-program tíz év távlatából. In Heti Világgazdaság, 2005. március 2.

Heti Világgazdaság (2005): A csőd a spájzban volt. In Heti Világgazdaság, 2005. március 2.

Kocsi Ilona (2005): Ingyenebéd. In Népszava, 2005. március 5. 7. o.

Lambert Gábor (2005): Lenyomós érvek. In Figyelő, 2005. március 10-16., 20-21. o.

Loppert Csaba (2005): Volt egyszer egy Bokros-csomag. In Magyar Nemzet, 2005. március 12., 4. o.

Magyar Hírlap (2005): Tíz év ingyen ebédelés. In Magyar Hírlap, 2005. március 4.

Magyar Hírlap (2005): Csomagküldő, szolgálat. In Magyar Hírlap, 2005. március 4.

Martin József Péter (2005): Nem késő, bánat. In Figyelő, 2005. március 10-16., 20-21. o.

Mészáros Tamás (2005): Kettős beszéd. In 168 Óra, 2005/10. szám.

Népszabadság (2005): Tíz éve történt. In Népszabadság, 2005. március 5.

Népszava (2005): Bokros után tíz évvel újra reformlépésekre van szükség. In Népszava, 2005. március 5., 9. o.

Oblath Gábor (2005): Egyensúlyhiányok hosszú évtizede. In Figyelő. 2005. március 31.

Sebők Miklós (2005): Még mindig vihart kavar a Bokros-csomag. In Napi Gazdaság, 2005. március 6.

Szerető Szabolcs (2005): Bokros Lajos mítosza – A balliberális koalíció a felelős a megszorítások katasztrofális következményeiért. In Magyar Nemzet, 2005. március 12., 7. o.

Szilágyi László (2005): Történelmi pillanat és Bokros-csomag. 2005. március 5., FigyelőNet http://www.fn.hu/index.php?id=16&cid=94775

Világgazdaság (2005): Sok a megoldandó probléma. In Világgazdaság, 2005. március 7.

 

Jegyzetek

¹ A csomagról több helyen lehet bővebb összefoglalót olvasni. Például Magyarország politikai évkönyve 1996-os kötetében, illetve az Origó internetes portálon az alábbi címen:
http://www.origo.hu/uzletinegyed/print/uzletinegyed/hirek/hazaihirek/20020418bokroscsomag.html

² Ez kell nekünk meg egy új tatárjárás Az Okos Lajos (…) Éljen soká a kőbaltás miniszter / Büszkén sétálgasson a rommezőn föl-alá / Ami itt állt mind ő verte szét
(Orbán Ottó: Gondolatok a leégett könyvtárban)

Az Európai Unió irányító szerveinek struktúrája és tevékenységi köre igen szerteágazó, és a neoliberalizmus hegemóniája nem minden területen érvényesül egyforma mértékben. Ám a makrogazdasági politikáért és a versenyszabályozásért felelős főigazgatóságok irányvonalát uralja a költségvetési fegyelmet középpontba állító, a tőke közteherviselését és reguláltságát minimalizálni kívánó neoliberális ideológia. Ezt tükrözik az idei bizottsági gazdaságpolitikai irányelvek is, annak ellenére, hogy az elmúlt időszak gazdasági teljesítménye a neoliberális politika kudarcát mutatja.

Neoliberalizmuson azt a hetvenes években erőre kapó és a nyolcvanas évtizedben uralkodóvá váló gazdaság- és társadalomfilozófiát értjük, amely elveti az állam beavatkozását a gazdaságba, és azt hirdeti, hogy a szabad piac minden vagy majdnem minden esetben sikeresebben oldja meg a gazdasági kérdéseket, mint az állam, ezért mindazt az akadályt, ami az üzleti szféra szabad tevékenységét akadályozza, fel kell számolni. A neoliberális gazdaságfilozófia közgazdasági alapja a monetarizmus, amely szerint a gazdaság fő meghatározó tényezője a pénzkínálat, az árak és bérek viszonylag rugalmasan mozognak, a magángazdaság stabil, hacsak az állami beavatkozás el nem torzítja a piacot. A monetarizmus nem a munkanélküliséget, hanem az inflációt tartja a legfőbb problémának, ezért szigorú fiskális és monetáris politika mellett tör lándzsát, ami a gyakorlatban az infláció és a költségvetési hiány leszorítására való törekvést jelenti. E filozófiában a munkanélküliség vagy "természetes", vagy pedig "önkéntes", vagyis abból fakad, hogy adott bérek mellett az emberek nem hajlandók munkát vállalni. E filozófia gyakorlati alkalmazásának úttörője Augusto Pinochet volt Chilében, aki az 1973-as hatalomátvételt követően a monetarista iskola fellegvárából, Chicagóból hívott szakértőket. Másodikként Margaret Thatcher emelte a kormánypolitika rangjára 1979-es választási győzelme után, végül Ronald Reagan következett, aki 1981-től volt két cikluson keresztül az Egyesült Államok elnöke. Mindhárman hívő emberek voltak, Thatcherről mondják, hogy egy alkalommal a brit alsóházban lecsapta az asztalra Fridrich Hayek A szabadság alkotmánya (The Constitution of Liberty) című könyvét, mondván: "ez az, amiben mi hiszünk".

A monetarizmus, illetve az e filozófiára épülő gyakorlati tanácsok a nyolcvanas évek végére egy "washingtoni konszenzus"-nak elnevezett együttesben öltöttek testet, amely alapját képezte a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap fejlődő országok számára előírt politikájának. E konszenzus lényeges elemei, a költségvetési kiadások (különösen a jóléti kiadások) lefaragása, az adók csökkentése, a kereskedelem, a tőkemozgások liberalizálása, az állami vállalatok privatizálása és az üzleti élet kötöttségeinek csökkentése, a dereguláció voltak. E filozófia, illetve gazdaságpolitikai gyakorlat az Európai Gazdasági Közösségben a nyolcvanas évtizedben folyamatosan teret nyert, majd olyan egyezményekben, mint az egységes piacról elfogadott törvény (Single European Act, 1986), majd a maastrichti egyezményben öltött testet, végül ezen egyezményekből maradéktalanul átkerült az európai alkotmány harmadik fejezetébe.

 

Az Európai Unió gazdaságpolitikája

 

Miközben elég egyértelmű, hogy az Európai Unió gazdaságpolitikája alapvetően neoliberális jellegű, e filozófia mégsem egyformán érvényesül minden területen, és a Bizottságon belül is különbségek vannak aszerint, hogy az egyes főigazgatóságok milyen területekkel foglalkoznak. Ezért az Unió politikájának megítélésénél első lépésben célszerű legalább nagy vonalakban e politikát áttekinteni.

Csoportosítástól függően az Európai Unió mintegy 30-40 különböző tevékenységet folytat, ebből mintegy húsz foglalkozik gazdaságpolitikával, illetve érinti közvetlenül azt. A gazdaságpolitika kialakítása és végrehajtása alapvetően a Bizottság kezében van, bár a fő irányvonalról az államfőkből, illetve miniszterelnökökből álló Európai Tanács, az egyes részkérdésekben a szakminiszterekből álló Miniszterek Tanácsának valamelyik formációja dönt. (Jelenleg a Miniszterek Tanácsának kilenc formációja van, ezek egyike például a pénzügyminiszterek tanácsa, az ECOFIN.)

A Bizottság ma huszonhat főigazgatóságra (directorate general) oszlik, ezek tulajdonképpen európai minisztériumoknak felelnek meg, itt készítik elő azokat a javaslatokat, amelyek, ha a megfelelő tanács és az Európai Parlament is elfogad, törvényekké válnak és iránymutatást adnak – többek között – a gazdaságpolitika egyes kérdéseiben. A törvények mellett azonban más eszközök is állnak a Bizottság rendelkezésére, hogy gazdaságpolitikai elképzeléseit keresztülvigye, amelyeket nem kell a bonyolult és időrabló parlamenti procedúrán keresztülvinnie, ilyenek például a tanácsi határozatok.Az Unió közösségi politikáinak főbb területei a következők:

 

Agrárpolitika

Az agrárpolitika alapvető célja egyrészt, hogy a gazdálkodóknak megfelelő életszínvonalat biztosítson, másrészt, hogy a vásárlókat jó minőségű élelmiszerekkel lássa el. Amikor ötven évvel ezelőtt az európai közösséget létrehozó hat ország kialakította közös mezőgazdasági politikáját, a fő cél az volt, hogy az évtizedes élelmiszerhiány után biztosítsák országaik élelmiszerekből történő önellátását. Ennek érdekében a közös mezőgazdasági politika lényege az alapvető mezőgazdasági termékek termelésének támogatása volt. Ez a politika, amely szükséges volt az ötvenes években, a hetvenes évekre hatalmas eladhatatlan hús- és tejterméktöbbletet eredményezett, amelynek tárolása egyre több pénzbe került. Ekkor került előtérbe a közös mezőgazdasági politika megreformálásának gondolata, alapvető változtatásra azonban csak 2003-ban került sor, amikor is a termelés közvetlen támogatása nagyrészt megszűnt, és a farmerek számára történő közvetlen kifizetésekké alakult át. Ez a kifizetés környezetvédelmi, élelmiszerbiztonsági és állategészségügyi feltételekhez és általában a vidék, a természeti táj megőrzéséhez kötődik. A cél tehát az ötven év előttinek töredékére csökkent agrárnépesség megfelelő jövedelmének biztosítása, de egyben a természeti környezet védelme. A közös mezőgazdasági politika ma is az Unió költségvetésének legnagyobb tétele, de míg ötven évvel ezelőtt a költségvetés 70%-át tette ki, ma kevesebb mint a felét, és ebből is egy rész a vidék fejlesztését szolgálja.

 

Regionális politika

Bár az Európai Unió a világ egyik legfejlettebb térsége az egyes régiók között igen nagy különbségek vannak, mind a jövedelmeket, mind a lehetőségeket tekintve. A tíz új ország belépése e különbségeket jelentősen tovább növelte. Az Unió regionális politikájának célja, hogy ezeket a különbségeket csökkentse, mely célra négy, úgynevezett strukturális alap szolgál, ezek az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap, a mezőgazdasági alapok vidékfejlesztési része és a halászatot támogató alap. A strukturális alapok együttesen az Unió költségvetésének mintegy harminc százalékát teszik ki. Ezt még kiegészíti a költségvetés mintegy 3 százalékát kitevő Kohéziós Alap, amely célja a közlekedési és környezetvédelmi infrastruktúra fejlesztése azokban az országokban, ahol a GDP kisebb, mint az uniós átlag 90%-a. A 2006-ban befejeződő költségvetési periódusban e támogatás zömét Görögország, Portugália, Spanyolország és Írország kapta.

 

Kutatás

Az Európai Unió költségvetésének mintegy 3 százalékát szánja a tudományos kutatások támogatására. A támogatások fő prioritásait a 2000-2006-os időszakra vonatkoztatva a hatodik kutatási keretprogram határozta meg. Létrehozták az Egyesített Kutatási Központot, amely az Unió hét egységből álló saját kutatói hálózata és feladata elsősorban az, hogy az Unió vezetését megalapozott tudományos információkkal lássa el. Az Unió feltett szándéka, hogy 2010-ig a kutatásokra fordított összegeket reálértékben a jelenlegihez képest 50 százalékkal megemeli, hogy az elérje a GDP 3 százalékát, mely arány megfelel az Egyesült Államok jelenlegi arányának. A kutatásra fordított közös pénzeket, amelyek végső soron az Unió GDP-jének három tízezrelékét teszik ki, elsősorban a tagországokban folyó kutatások összehangolására használják. Az Unió egyik fontos célja e téren egy európai kutatási térség létrehozása, amelyben az egyes kutatóhelyek közötti laza kapcsolatok uniós szintű egységes kutatási programokká alakulnak át.

 

Oktatás, a fiatalok képzése

Az Unió által finanszírozott oktatási programok minden évben mintegy százezer uniós állampolgárt segítenek abban, hogy az Unió által nyújtott oktatási és szakképzési lehetőségekkel éljenek. A más országokban lehetővé váló tanulás segít a kultúrák közötti jobb megértésben és elősegíti az Unió adta lehetőségek kihasználását. Számos program kapcsolódik ide, amelyet az Unió néhány tízmilliótól egy-kétszáz millió euróig terjedő összeggel támogat. Az ismertebb programok: Leonardo da Vinci, a Socrates, amely számos alprogramra bomlik (Erasmus, Grundtvig, Comenius, Lingua, Minerva stb.).

 

Vállalati politika

Az európai üzleti világ számára, bár komoly sikereket mondhat magáénak, folyamatos kihívást jelent, hogy versenyképes maradjon a globalizálódó világpiacon és lépést tartson a versenyző országok technológiai fejlődésével. Az Unió nem tesz protekcionista befelé néző intézkedéseket, mert az a felfogása, hogy az iparvédelem csak kitolná az elkerülhetetlen változtatásokat és azok a későbbiekben még költségesebbek és fájdalmasabbak lennének. E politika megkívánja, hogy megfelelő egyensúly legyen az életszínvonal iránti elvárások és a versenyképesség növelése között. A vállalati politikának ennélfogva számos eltérő politikát kell integrált módon alkalmaznia, olyanokat, mint a kereskedelem, a belső piac, a foglalkoztatás és képzés, az információs társadalom, a regionális fejlesztés és az adózás, nem feledkezve meg a környezetvédelemről sem. Az Unió 25 millió kis- és középvállalata alkotja a vállalati szféra zömét, és az Unió erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy e vállalkozások sikeresek legyenek, és hatékonyan tudjanak bekapcsolódni a termelékenységet növelő tudományos kutatási programokba is. A Risk Capital Action Plan (kockázati tőkeprogram) például a kisvállalkozások beindításának egyik eszköze. E mellett a kis- és közepes vállalkozások állami támogatásával szemben az Unió elnézőbb magatartást tanúsít, mint a nagyvállalatok esetében.

 

A fenti öt terület, amely egy-egy főigazgatósághoz tartozik, azon részei a gazdaságpolitikának (beleértve ebbe a kutatást és a képzést is), ahol a neoliberális befolyás nem vagy csak kevéssé érvényesül, sőt a bürokrácia (az uniós pénzek ellenőrizhető felhasználása érdekében) ugyancsak túlburjánzik. Vannak még hasonló, a közös költségvetésből finanszírozott területek (például a harmadik országoknak nyújtott támogatások és a velük kötött kereskedelmi egyezmények vagy a környezetvédelem), ahol nem a neoliberalizmus az Unió legfőbb mozgató ereje. E területek hangsúlyozása azért fontos, mert rámutat, hogy az uralkodó felfogás ellenére a Bizottságon belül lehet olyan területeket – főigazgatóságokat – találni, ahol a nem neoliberális ihletésű felfogás az uralkodó. A hazai kisvállalkozások fejlesztését szolgáló kormányzati elképzelések például még a jelenlegi Európai Unióban is megértésre számíthatnak. Ennek ismerete segítheti a hazai vállalkozókat támogató gazdaságpolitika kialakítását.

 

Gazdasági és pénzügyi szabályozás

A fentiekkel szemben állnak azok a főigazgatóságok, amelyek a makroökonómiai politikát alakítják, vagy a belső piaci versenyért felelősek, ahol a neoliberális gazdaságpolitika töretlenül érvényesül, bár kivételek itt is akadhatnak, amit szintén ki lehet használni a hazai gazdasági érdekek védelmében. Az Unió makroökonómiai politikáját leginkább a gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóság (Economic and Financial Affairs Directorate General) tartja a kezében, ez a főigazgatóság felel az egységes pénz bevezetését és működését befolyásoló feltételek megteremtéséért, illetve betartatásáért, és ez dolgozza ki évről évre az úgynevezett általános gazdasági irányelveket (Broad Economic Guidelines), és stabilitási, illetve konvergenciaprogramoknak nevezett beszámolók formájában az egyes tagországokon évente számon kéri azok teljesítését. E beszámolókban az egyes országok arról adnak számot, hogy gazdaságuk mennyiben teljesíti a maastrichti kritériumokat (ha még nem tagjai az euróövezetnek), illetve az eurót bevezetett országokban mennyire felelnek meg a növekedési és stabilitási paktumban előírtaknak. A maastrichti kritériumok a következő előírásokat tartalmazzák:

– A költségvetési hiány nem haladhatja meg a GDP 3%-át, az államadósság pedig a GDP 60%-át.

– Árstabilitásnak kell érvényesülnie olyan módon, hogy a vizsgálatot megelőző évben az adott ország inflációs rátája legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg annak – vagy annak a legfeljebb három – országnak az inflációs rátáját, amely vagy amelyek az árstabilitás tekintetében a legjobbak (fogyasztói árindexek alapján mérve az inflációt).

– Az adott országban az árfolyam-ingadozás az Európai Monetáris Rendszer (EMS) által előírt sávok között (±15%) maradjon a vizsgálatot megelőző legalább két évben, bilaterális árfolyamát pedig nem értékelhetik le az említett időszakban.

– A hosszú lejáratú hitelek átlagos kamatlába nem haladhatja meg 2 százalékpontnál többel a vizsgálatot megelőző egy évben annak – vagy annak a legfeljebb három – tagállamnak a mutatóját, amelyek az árstabilitásban a legjobb eredményt érték el.

A Stabilitási és Növekedési Paktumot a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozásáról intézkedő, 1993-ban hatályba lépett Maastrichti Szerződés kiegészítéseként német kezdeményezésre és erős francia támogatással 1997-ben fogadták el az uniós tagországok. Célja, hogy költségvetési fegyelemre kényszerítse az eurót használó országokat. Az egyezmény alapelve, hogy valamennyi az eurózónához tartozó országnak költségvetési deficitjét 3 százalék alatt kell tartania, és államadóssága nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát. Hamarosan kiderült azonban, hogy e kritériumnak még a német és francia gazdaság sem tud megfelelni, ezért heves viták után sor került a Stabilitási és Növekedési Paktum módosítására. Az Európai Tanács 2005. márciusi brüsszeli értekezletén elfogadott módosítás szerint gazdasági ciklusok negatív szakaszában, illetve ha a deficit a gazdaság szerkezeti javítását szolgáló beruházásokkal van kapcsolatban, a hiány túllépheti a 3 százalékot, de a gazdasági ciklusok felmenő ágában tartalékokat kell képezni, vagyis a 3 százalék alá kell szorítani a költségvetés hiányát. Ha a határokat áthágó országok e korrekciót nem valósítják meg, büntetőintézkedéseket, bírságokat vethetnek ki rájuk. A módosítás tehát az eredeti korlátokat (3, illetve 60 százalék) nem változtatta meg, csak rugalmasabbá tette a mechanizmust. Ha e téren a Bizottság és egy-egy tagállam között vita kerekedik, a végső szót az Európai Bíróság mondja ki általában a Bizottság javára.

A gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóság egyik feladata annak vizsgálata, hogy az egyes tagállamok gazdaságpolitikája mennyire van összhangban az Unió közösen elfogadott céljaival, beleértve a gazdasági, a szociális és a környezetvédelmi célokat is, és hogy korai figyelmeztetést adjon, ha úgy véli, hogy a költségvetési deficit túlzottan magas lesz, vagy a stabilitási és növekedési paktumnak valamely más szabályának betartása kerül veszélybe.

A Bizottságnak (vagyis ez esetben a gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóságnak) két eszköze van az Unió egyes tagországaiban folyó makroökonómiai politikai irányítására, az egyik az általános gazdasági irányelvek (Broad Economic Guidelines – BEPG), a másik pedig a stabilitási és konvergenciaprogram.

Az általános gazdasági irányelvek azokra a közép- és hosszú távú változásokra koncentrálnak, amelyek szükségesek az Unió versenyképességének növeléséhez, az Unió dinamikusabb, tudásalapú gazdasággá való átalakulásához. Az egyes tagállamok minden évben részletes beszámolót készítenek gazdaságpolitikájukról, különösen azokról a lépésekről, amelyek a költségvetés kiegyensúlyozását szolgálják. Az euróövezet országai ezeket az információkat az úgynevezett stabilitási programokban adják meg, míg a többi tagállam konvergenciaprogram formájában. A konvergenciaprogram tartalmaz egy olyan elemet, amelyre a stabilitási programban nincs szükség, és ez arról tudósít, hogy ezen országok mennyire teljesítik az euró bevezetéséhez szükséges kritériumokat.

Az Unió neoliberális gazdaságpolitikája mindenekelőtt az általános gazdaságpolitikai irányelvekben jelenik meg, ezért erre részletesebben kitérünk, de előbb bemutatjuk a neoliberális gazdaságpolitika más területeken való érvényesülését.

 

Az egységes piac

Az általános makroökonómiai irányelvek kidolgozása és végrehajtásának ellenőrzése mellett a Bizottság talán a második legfontosabb feladata az egységes piac működtetése, amelyért a belső piaci főigazgatóság (Internal Market Directorate General) a felelős. Az egységes piac kialakítása az 1986-ban elfogadott törvénnyel (Single European Act) kezdődött, amely előirányozta, hogy a tagországok között még meglévő, a szabad kereskedelmet akadályozó korlátozásokat 1993-ig lebontják, majd az 1992-ben aláírt Maastrichti Szerződés mindezt kötelező módon rögzítette. Ily módon 1993-ban létrejött az egységes piac, amely a mai Európai Unió alapja. Lényege a négy szabadságjog, az áruk, szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása. Az egységes piac újabb lökést adott a korábban monopóliumokat élvező nemzeti piacok liberalizálásának, ami az állam által nyújtott szolgáltatások (például egészségügy) területén még nem fejeződött be. A jelenleg hevesen vitatott, úgynevezett Bolkestein-direktíva e terület liberalizálását irányozza elő. A belső piaci főigazgatóság figyelemmel kíséri, hogy az egyes országok szabályozása mennyire felel meg az Unió elfogadott elveinek, és ahol eltérést tapasztal, ott sürgeti az uniós szabályok bevezetését.

 

Versenypolitika

Az Unió (neoliberális) politikájának egy következő fontos területe a versenypolitika, amely a verseny-főigazgatóság (Directorate General for Competition) kezében összpontosul. A versenypolitika kialakításánál az Unió vezetői abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a hatékony verseny mérsékli az árakat, javítja a termékek minőségét és növeli a fogyasztók választási lehetőségeit. A versenypolitikának négy fő területe van: a tröszt- és kartellellenes politika, a vállalategyesülések ellenőrzése, a liberalizáció és az állami támogatások ellenőrzése. Az antitrösztpolitika keretében a Bizottság arra vigyáz, hogy a gazdasági élet szereplői ne állapodjanak meg egymással a piac felosztásáról vagy az alkalmazandó árakról. Az egyesülések ellenőrzése keretében a Bizottság megtilthatja a vállalategyesüléseket, ha az ily módon megnövekedett vállalat piaci dominanciá­ra tenne szert. A liberalizáció keretében mindenekelőtt a szolgáltatások területén (energiaellátás, közlekedés, távközlés) a korábbi monopolhelyzetben lévő állami vállalatok privatizációját és a piac versenytársak előtt való megnyitását szorgalmazta és szorgalmazza a Bizottság.

Az állami támogatás tekintetében a Bizottság részletekbe menően vizsgálja, hogy az egyes tagállamok kormányai milyen módon és mértékben támogatják saját vállalataikat. Nemcsak a közvetlen támogatásokat (kölcsönök, visszteher nélküli juttatások) vizsgálják, de kitérnek az adókedvezményekre, a preferenciális szolgáltatásokra és a hitelezési kockázatot csökkentő hitelgaranciákra is. A Bizottság nem engedi meg, hogy a tagállamok kormányai olyan iparágakat támogassanak, amelyek sohasem állnak meg a saját lábukon, de időleges segítségnyújtást elfogadhatónak tart, ha ezzel egy-egy vállalat vagy iparág a továbbiakban versenyképessé tehető. E kérdésekben végül is az dönt, hogy a szóban forgó segítség érdeke-e az egész Uniónak, és hogy egy privát befektető adna-e pénzt az adott célra.

 

Adópolitika

Még egy fontos területet célszerű kiemelni az Unió politikái közül, és ez az adópolitika. Bár az adópolitika teljes egészében a tagállamok hatáskörébe tartozik, és ez az elv direkt adók esetében (jövedelemadó, vállalati nyereségadó) nagyrészt érvényesül is, az indirekt adók (hozzáadottérték-adó, fogyasztási adók) esetében azonban az Unió jogot formál arra, hogy az egységes piac zavartalan működése érdekében a tól-ig határokra közös irányelveket alakítson ki. Az Unió a forgalmi és fogyasztási adók egységességét alapvetően fontosnak tartja például olyan termékek esetében, mint az üzemanyag, a cigaretta vagy az italok, mert e téren az országok közötti differenciák könnyen torzíthatják a versenyt. Az Unió azonban elismeri, hogy az egyes tagországok között kulturális különbségek az adóztatásra is kihatnak. A vállalati nyereségadóval kapcsolatban az Uniónak két célja van, az egyik a tőke szabad mozgásának elősegítése, a másik a tagországok közötti káros adóverseny elkerülése.

 

Az általános gazdaságpolitikai irányelvek

 

Talán az említett politikák és főigazgatóságok voltak azok, amelyek leginkább formálják az Unió gazdaságpolitikáját, bár számos olyan területen, mint például az energiapolitika, a foglalkoztatáspolitika, a külkereskedelmi politika vagy a környezetvédelmi politika, az Unió neoliberális elkötelezettsége szintén tetten érhető (például a liberalizálásban, a piaci megoldások erőltetésében, amelyre példa a széndioxid-kvótákkal való kereskedelem). A további részletezés helyett azonban célszerűbbnek tartjuk, ha a Bizottság legfrissebb, 2005. áprilisi keltezésű és a 2005-2008-as időszakra vonatkozó gazdaságpolitikai irányelvei alapján mutatjuk be az Unió gazdaságpolitikai felfogását. Az anyag rendkívül hosszú címe is sokatmondó, ezért az irányelvek bemutatását érdemes rögtön a cím elemzésével kezdeni. A cím tehát – értelemszerűen magyarra fordítva – a következő:

"A gazdasági növekedés és foglalkoztatás, 2005-2008. Az elnök közleménye egyetértésben Verheugen elnökhelyettessel és Almunia és Spidla bizottsági tagokkal, amely egyben tartalmazza a Bizottságnak a tagállamok és a közösség gazdaságpolitikájának általános irányelveire vonatkozó javaslatait (az Amszterdami Egyezmény 99. paragrafusa alapján) és egy a tagállamok foglalkoztatáspolitikai irányelveire vonatkozó tanácsi határozat meghozatalára irányuló javaslatot (az Amszterdami Szerződés 128. cikkelye alapján)" (COM[2005] 141 final).

Nos a címből az "elnök" nem más, mint Manuel Barroso, a Bizottság elnöke, helyettese, a német Günter Verheugen volt az előző ciklusban az Unió bővítéséért felelős bizottsági tag, jelenleg elnökhelyettesként a vállalati és iparpolitikát felügyeli. A spanyol Joaqín Almunia a gazdasági és monetáris ügyekért felelős (tehát a makroökonómiai politika legfőbb alakítója), míg a cseh Vladimir Spidla a foglalkoztatás- és szociálpolitikát felügyeli. Az Amszterdami Szerződés 99. pontja arról szól, hogy a tagállamok gazdaságpolitikájuk kialakításánál kötelesek figyelembe venni a Bizottság általános gazdasági irányelveit, és hogy gazdaságpolitikájuknak meg kell felelnie a szabad piaci elveknek, továbbá, hogy a Tanács (ez esetben a pénzügyminiszterek tanácsa, vagyis az ECOFIN) keretében elképzeléseiket koordinálniuk kell a többi tagállammal. Az Amszterdami Szerződés 128. pontja pedig azt mondja ki, hogy az Európai Tanács (itt tehát a miniszterelnökök, illetve államelnökökből álló tanácsról van szó) a Bizottság jelentése alapján minden évben áttekinti az egyes tagországok foglalkoztatási helyzetét. A címből az is kitűnik, hogy a foglalkoztatási irányelvek (és általában a Bizottság gazdaságpolitikát befolyásoló irányelvei) tanácsi határozatok formájában kerülnek szentesítésre, vagyis róluk – általában minősített többséggel – a szakminiszterekből álló tanács dönt, és nem mennek keresztül az Európai Parlamenten.

Nézzük ezután a hivatkozott anyag (a továbbiakban: Irányelvek) javaslatait. Az Irányelvek először is nagyon becsületesen megállapítja, hogy (bár vannak biztató jelek) az Unió az árstabilitást kivéve egyetlenegy területen sem teljesíti az elvárásokat, a növekedés minimális, a munkanélküliség magas, a foglalkoztatási ráta alacsony, a termelékenység növekedése szintén alacsony. A problémák oka a kedvezőtlen külső helyzet (a világgazdasági bizonytalanság, a dot.com buborék kipukkadása, a terroristák, az iraki háború) és az, hogy nem sikerült előrehaladni a lisszaboni tanácsülésen elhatározott úton, amely szerint 2010-ig az Unió a világ legversenyképesebb, tudásalapú gazdasága lesz.

A terápiát az általános gazdaságpolitikai irányelvek (Broad Economic Policy Guidelines) tartalmazzák. Ezek szerint a legfontosabb, hogy a tagországok a gazdasági ciklus egészét tekintve fenntartsák középtávú költségvetési céljaikat (vagyis az előírt 3%-nál nem nagyobb költségvetési deficitet), illetve amely országban ez nem teljesül, ott tegyenek intézkedéseket e cél elérésére. Ahol a fizetési mérleg problémát okoz, ott strukturális reformokat kell végrehajtani a külső versenyképesség növelése érdekében, és a fiskális politikával is hozzá kell járulni ennek eléréséhez (vagyis a költségvetési kiadások csökkentésével mérsékelni kell a költségvetési deficitet). A fenntartható gazdasági fejlődés érdekében, különös tekintettel a lakosság öregedésére, csökkenteni kell az államháztartás adósságát, és meg kell reformálni a nyugdíj- és egészségügyi rendszereket, hogy azok pénzügyileg finanszírozhatók legyenek (ez a gyakorlatban a két szféra privatizációját jelenti). Az erőforrások hatékony elosztása érdekében olyan adószerkezetet kell kialakítani, amely növeli a növekedési potenciált (vagyis csökkenteni kell az adókat). A nominális bérek növekedésének összhangban kell lennie az árstabilitás elvével és a termelékenységnövekedés trendjével. A közös valuta megfelelő funkcionálása érdekében az eurozóna tagországainak különleges figyelmet kell szentelniük a fiskális fegyelemre (vagyis a növekedési és stabilitási paktum betartására), akik még nem érték el az előírt értéket (a legfeljebb 3 százalékot), azoknak évi 0,5 százalékponttal csökkenteniük kell a deficitet.

A Unió növekedési potenciáljának emelését a következőképpen kell elérni. Mindenekelőtt nagy figyelmet kell szentelni a belső piac kiterjesztésére és elmélyítésére. Míg a belső piac jól működik az áruk esetében, a szolgáltatások terén még eléggé szétszabdalt, ez különösen az energia- és szállítási piacra érvényes. Tehát a gazdasági növekedés, a foglalkoztatás növelése és a versenyképesség növelése érdekében a szolgáltatások belső piacát teljes egészében működőképessé kell tenni, miközben fenn kell tartani az európai szociális modellt. Az adózásban meglévő akadályok elhárítása (vagyis az adókulcsok egységesítése) és a munkaerő-mobilitás előtt még meglévő akadályok lebontása szintén jelentősen hozzájárulhat a hatékonyság növekedéséhez. Az európai egységes piac előnyeinek általános elismerése mellett a belső piacra vonatkozó direktívák tagországi átvétele még mindig kiábrándítóan lassú, ezt fel kell gyorsítani. A tudományos és műszaki fejlődés felgyorsítása érdekében a kutatásra és fejlesztésre fordított összegeket 2010-ig a jelenlegi átlagos 2%-ról 3%-ra kell emelni. A tagországoknak be kell számolniuk, hogy e téren mit terveznek.

Növelni kell a munkaképes korúak foglalkoztatási arányát úgy, hogy (2010-ig) a jelenlegi 60%-kal szemben érje el a 70%-ot. A foglalkoztatásban össze kell hangolni a rugalmasságot a biztonsággal, többek között az állandó és ideiglenes munkaszerződések megfelelő arányával. Megfelelő bértárgyalási rendszerek kialakításával biztosítani kell a foglalkoztatásbarát béreket és más munkaerőköltségeket úgy, hogy a bérek alakulása legyen összhangban a termelékenység alakulásával. Hatékony, élethosszig tartó képzési rendszereket kell kiépíteni, ahol a költségek megfelelően oszlanak meg a vállalkozók az állam és az egyének között.

Mint ebből a nyilvánvalóan nem teljes, de a lényeget azért tükröző ismertetésből érzékelhető, az Unió általános gazdaságpolitikai irányelvei teljesen megfelelnek a bevezetőben idézett neoliberális politikának. Annak ellenére, hogy e politika kudarca nyilvánvaló, hiszen – mint ahogy azt az idézett Irányelvek is tartalmazzák – az Unió fejlődése messze elmarad nemcsak a kívánalmaktól, de a potenciális versenytársak fejlődésétől is, míg társadalmi problémái szaporodnak, az Unió vezetésében fel sem merül, hogy esetleg az alkalmazott gazdaságfilozófia a hibás. Ez a felismerés annak ellenére nem történik meg, hogy a neoliberális politika vagy például az euró bevezetésével kapcsolatban várható negatív hatásokat sok ismert közgazdász előre prognosztizálta (többek között az euróval kapcsolatban Milton Friedman, a monetarista gazdaságfilozófia atyja).

Az is figyelemre méltó, hogy az Irányelvek egyáltalán nem foglalkozik az újonnan csatlakozott országok speciális problémáival (igaz, a régi tagországok sajátos problémáival sem), hallgatólagosan azt feltételezik, hogy a felmerülő problémák részben az Irányelvek alkalmazásával, részben a strukturális alapok segítségével megoldhatók. De hogy a strukturális alapokban rendelkezésre álló források és a problémák nagyságrendje között elfogadható arány van-e, e kérdés sem itt, sem máshol (például az egyébként színvonalas 2004-es kohéziós jelentésben – A New Partnership for Cohesion) fel sem merül.

Az Unió neoliberális politikája nemcsak hogy mérsékelte az Unió gazdasági növekedését, de folyamatosan erodálja a második világháború után kialakult európai szociális modellt (például a munkaerőpiac rugalmasabbá tételére való törekvés a gyakorlatban a reálbérek csökkenését, a létbizonytalanság növekedését jelenti), ezért az ellene irányuló ellenállás erősödik, és nemcsak a globalizációellenes tüntetésekben vagy az európai szociális fórumon nyilvánul meg, de számos civil szervezet, közöttük mindenekelőtt az európai szakszervezeti szövetség, az ETUC kritikájában is. Emellett az Unió számos országának közgazdászait tömörítő mozgalmak igyekeznek a neoliberalizmussal versenyző, alternatív gazdaságpolitikákat kidolgozni. Sajnos azonban e mozgalmak mind ez idáig nem erősödtek meg annyira, hogy az Unióban gazdaságpolitikai irányváltást kényszerítsenek ki.

Ugyanakkor még az adott keretek között is számos lehetőség van arra, hogy – különösen az újonnan csatlakozott országok – gazdasági érdekeiket védelmezzék. Már említettük, hogy a kis és közepes vállalatok versenyképességét különleges eszközökkel is lehet támogatni, e téren az állami támogatást nem veszik annyira szigorúan, mint a nagyvállalatok esetében. Emellett a csatlakozási jegyzőkönyv tartalmaz egy olyan passzust, hogy "Legfeljebb 2004. május 1-jét követő harmadik év végéig, amennyiben a gazdaság bármely ágazatában súlyos és tartósnak mutatkozó, illetve egy adott térség gazdasági helyzetének komoly romlásával fenyegető nehézségek merülnek fel, az új tagállam felhatalmazást kérhet arra, hogy a helyzet orvoslása és az érintett ágazatnak a belső piaci gazdasághoz történő hozzáigazítása érdekében védintézkedéseket tegyen" (26. cikk).

E lehetőségek ki nem használása nem az Unió neoliberális politikájára vezethető vissza, hanem arra, hogy a hazai gazdaságpolitika irányítói, talán még az Unió vezetőinél is egyoldalúbban, a neoliberális ideológia elkötelezettjei.

Recenzió Michael Ignatieff: Birodalom light, HVG Kiadó Rt., Budapest, 2003., Matolcsy György: Amerikai birodalom – A jövő forgatókönyvei, Válasz Könyvkiadó, Budapest, 2004.,  Stephen Howe: Birodalmak, Magyar Világ Kiadó, Budapest, 2004.  és Soros György: Az amerikai hatalmi lufi. Az amerikai hatalom visszaterelése a helyes útra, Scolar Kiadó, Budapest, 2004. című könyvekről.

Az Amerikai Egyesült Államok világhatalmi státusának, a hidegháború után kialakult nemzetközi pozíciójának teoretikus igényű meghatározása a nemzetközi viszonyokkal, a kül- és biztonságpolitikával foglalkozó irodalom egyik fő témája manapság. A hidegháború után kialakult, aszimmetrikus világhelyzet önmagában is ebbe az irányba terelte volna a gondolkodást, az iraki háború azonban még inkább az érdeklődés homlokterébe állította a kérdést: vajon birodalom-e Amerika?

Az Eszmélet már számos recenziót közölt olyan könyvekről, amelyek erre a kérdésre keresnek választ különféle megközelítésekben.¹ Ezek közül több még nem elérhető közvetlenül a hazai olvasóközönség számára. Ezúttal négy, magyarul megjelent kötetet ismertetünk és hasonlítunk össze.

Nemrég jelent meg például az egykori gazdasági miniszter, Matolcsy György könyve, amelynek címe: Amerikai birodalom – A jövő forgatókönyvei. Az ismert gazdaságpolitikus – más kortárs eszmefuttatókhoz hasonlóan – a Római Birodalom analógiájára értelmezi az Amerikai Egyesült Államokat. Úgy véli, hogy az amerikai társadalom, gazdaság, ország, állam egyfajta történelmi genetika folytán vált birodalommá. E folyamat egy kifejlett szakaszaként a mai Amerika négy nagy politikus által kijelölt úton vagy utakon tud haladni csak, ezek: Andrew Jackson, Thomas Jefferson, Woodrow Wilson és Alexander Hamilton (ez utóbbit Matolcsy tévesen az elnökök közé sorolja). Az efféle kvázi-elméletek, bombasztikusnak szánt kijelentések és különféle pontatlanságok ellenére Matolcsy könyvének figyelemre méltó vonása, hogy irodalomjegyzékében nem kevés baloldali szerző neve is megjelenik. Ilyen Dore, Eatwell, Hutton, Krugman, Stiglitz, sőt Chomsky, Hardt és Negri, valamint Callinicos. Az 1970-es évek után kialakult gazdasági "Pax Americana" koncepcióját az Eszméletben gyakran publikáló Peter Gowantől veszi át (The Global Gamble: Washington's Faustian Bid for World Dominance).

Szintén megjelent magyarul egy jól ismert brit újságíró, Michael Ignatieff könyvecskéje, amelynek címe: Birodalom light. A kanadai születésű Ignatieff tudósítóként eljutott számos olyan térségbe, ahol az Egyesült Államok az elmúlt tíz évben jelentősebb katonai szerepet vállalt. Ebben a kis könyvben – amelyben egy-egy fejezet foglalkozik Bosznia-Hercegovinával, Koszovóval és Afganisztánnal – lényegében azt fejti ki, hogy a birodalmi keretek és megoldások puha változatának újbóli feltalálása és felfedezése elkerülhetetlen, ha a világ egyes pontjainak súlyos elfajulásait orvosolni akarjuk. Számára tehát a (puha) birodalom egy olyan intézmény, amellyel meg kell békélni, hiszen sokkal jobb, ha van, mint hogyha nem volna. Magától értetődő, hogy Ignatieff birodalmi (imperialista) jellegűnek láttatja a katonai beavatkozást, de valójában az ezeket követő újjáépítésben is ezt a vonást látja meghatározónak. "Az országépítést nem tartják gyarmatosításnak, holott az idegenek és a bennszülöttek viszonya eleve kissé gyarmati jellegű. A helyiek tolmácsolnak, takarítanak, autót vezetnek, az eseményeket viszont a külföldiek irányítják" (76. o.). Ennek következtében számára az amerikai és az európai politika nem alternatívája egymásnak, hanem igazából kiegészítő viszonyról, munkamegosztásról van szó.

A birodalom szó új keletű karrierje inspirálta Stephen Howe brit történészt arra, hogy 2002-ben kicsi (mintegy 160 oldalas) könyvet jelentessen meg e fogalom tisztázásának szándékával (ennek eredeti címe: Empire. A Very Short Introduction; magyar változata egyszerűen: Birodalom). Howe nem titkoltan az aktuális helyzetelemzésekhez való hozzászólás szándékával írt új könyvet; erre utal a hosszú bevezető és a könyv harmadik harmada. A kettő között viszont elfért két hosszú fejezet, amelyek dióhéjban bemutatják a világtörténelem birodalmait – az egyik a szárazföldi, a másik pedig a tengeri birodalmakét. Howe ilyetén, nem túl bonyolult tipológiája szerint ez utóbbiak – vagyis lényegében a nyugat-európai hatalmak tengerentúli birodalmai – testesítették meg az imperializmus klasszikus formáit. Ez pedig egybecseng Eric J. Hobsbawm terminológiájával, amely szerint a XIX. század utolsó harmadát és a XX. század elejét magában foglaló időszak volt "a birodalmak kora".²

A Howe-könyvet záró gondolatmenet nem kevés izgalmas kérdést vet fel. Így például a brit történész felhívja a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy bár a birodalmak többnyire rendelkeznek valamiféle birodalmi tudattal, az imperialista ideológiák általában nem adnak valódi magyarázatot a gyarmati hódítás és uralom okaira. A terjeszkedés ugyanis sokszor alkalom szülte, rögtönzött lépés vagy valamilyen válságra adott válasz volt, nem pedig valamilyen nagy ívű ideológia vagy befolyásos kulturális erő hatására zajlott le. Hasonló fontos különbségtételre hívja fel a figyelmet akkor, amikor a birodalmak jelentőségének felmérését elválasztandónak tartja erkölcsi megítélésüktől. Sok szerző hajlamos összekeverni a kettőt.

Howe ismeretterjesztő könyve egyfajta reflexió a jelenkor különféle, eltérő színvonalon kidolgozott birodalomelméleteire. Szerzője nem is vonja kétségbe az ez irányú kutatások, eszmefuttatások létjogosultságát. "E könyv megírásakor az USA olyan globális erőt képviselt és olyannyira vetélytársak nélkül maradt, hogy befolyása jóval meghaladta a XIX. században hatalma csúcspontjára ért Nagy-Britanniáét. Leginkább talán a Római Birodalommal állítható párhuzamba, amely az akkor ismert egész világot uralta" (139. o.). A párhuzamot kibontva a történész rámutat arra a hasonlóságra is, hogy az USA a "birodalmán" (szövetségi rendszerén) kívül esőket hajlamos barbároknak tekinteni. Végezetül kimondja, hogy egyedül "az Egyesült Államok és közeli szövetségesei képesek arra, hogy – szükség esetén akár erőszakkal is – fenntartsák a globális békét és igazságosságot, s mindezt nem egy nacionalista és hatalomra éhes politika jegyében, hanem az egyetemes értékek megőrzése érdekében teszik" (140. o.).

Ezt követően azonban Howe a birodalompublicisztika gyengéjére figyelmeztet az alábbiakkal: "Ez a gondolatmenet azonban minden bizonnyal túl messzire vezet, s valószínűleg erősebbnek állítja be az Egyesült Államokat, mint amilyen valójában. Alábecsüli azokat a tényleges és potenciális feszültségeket, amelyek az amerikai gondolkodásban megjelenő egyetemesség és a szűkebb nemzeti érdekek, az Egyesült Államok külpolitikájának globális és izolacionista tendenciái, valamint az USA és akár leghűségesebb szövetségesei, például Nagy-Britannia között fennállnak. Azt sugallja, mintha az amerikaiak világméretű befolyásából hasznot húzó különféle érdekcsoportok – a multinacionális cégek, a kulturális intézmények, a kormány és a fegyveres erők – egységes egészet alkotnának, közös célokat tartanának szem előtt, és egyformán szemlélnék a világot. Lehet, hogy azok, akik egyaránt ellenszenvvel figyelik az Egyesült Államok katonai beavatkozásait a volt gyarmati országok területén, illetve a McDonald's gyorséttermek világméretű terjeszkedését, mindkét jelenséget a birodalomépítés sajátos formájának tartják – a kettő közé azonban semmiképp sem lehet egyenlőségjelet tenni" (140. o.).

Howe jól érzékeli, hogy a birodalomfogalom túlzottan felpuhult, és egymástól igen távoli dolgok leírására vált használatossá. Ennek illusztrálására könyvének egyik oldalán négy fotót helyez egymás mellé, mind olyan alakokról, akik esetében okkal, ok nélkül vita folyhat arról, hogy vajon birodalomépítők voltak-e. A négy személy: Heinrich Himmler náci vezető, Harry S. Truman amerikai elnök (1945-1953), Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár (1964-1982), valamint Ronald McDonald, a népszerű gyorséttermi láncot reklámozó bohóc, aki – hogy a történészt idézzük – "hozzájárult a hozzá hasonlóan ízléstelen termék világméretű elterjedéséhez" (141. o.).

Howe szélesre nyitott elemzési perspektívája alkalmat ad arra, hogy az amerikai világhatalom értelmezése által igényelt teoretikus vizsgálódásunkat összekapcsoljuk az 1989 előtti kelet-európai viszonyok újbóli áttekintésével. Ezzel kapcsolatban ugyanis mára gyökeret eresztett a tudományos és a publicisztikai szóhasználatban egyaránt a Szovjetunió birodalomként való jellemzése, illetőleg árnyaltabb politológiai elemzésekben a külső és belső szovjet birodalom megkülönböztetése. Hogy Sztálin idején egyszerre és egymással összefüggésben épült a Szovjetunió diktatórikus államrendje és nemzetközi hatalmi pozíciója, az egyfajta evidenciának tekinthető talán. Az azonban, hogy ennek eredményét indokolt-e birodalomként leírni, már kétséges – különösen az ún. "külső birodalom" vonatkozásában. Hiszen Moszkva ellenőrzése a "béketábor", a KGST, a Varsói Szerződés, a "szocialista világrendszer" stb. országai fölött jellegét tekintve nem különbözött attól a viszonytól, amely Washington és Latin-Amerika között a Monroe-doktrína kinyilvánítása óta fennállt. Mégsem mondható, hogy a nyugati félteke Washington birodalma lett volna, hiszen az észak-amerikaiak éppen a tényleges (európai) birodalmak kiszorítása által tehettek szert (fél-)világhatalmi pozíciójukra.

Ha pedig indokolt megkülönböztetni a brit, francia, spanyol és portugál gyarmatosító (birodalmi) politikát, illetve az annak eredményeként kialakult kapcsolatrendszert az amerikai hatalmi fölény érvényesítésétől, még inkább érdemes megkülönböztetni azt, ahogyan az Egyesült Államok Latin-Amerikában vagy más kontinenseken érvényesíteni tudta és tudja befolyását, hatalmát. Nem biztos, hogy a különböző típusú hatalmi viszonyok mindegyikére lehet külön nevet találni. Azt azonban indokoltnak tarthatjuk, hogy a dominancia különböző válfajait ne mossuk össze egyetlen esernyőfogalom alatt, illetőleg megértsük, hogy az Egyesült Államokon belül is eltérő irányzatok, koncepcionális különbségek figyelhetők meg a gondolkodásban és a gyakorlatban egyaránt.

Cornel West, a Princeton Egyetem professzora egy 2004-ben készült interjúban³ például úgy vélekedett: az Egyesült Államok egyszerre köztársaság és birodalom. "Az Egyesült Államoknak 650 katonai bázisa van 132 országban, hajója minden óceánon, jelenléte minden kontinensen az Antarktisz kivételével, és 1 millió 450 ezer katonája a föld kerekén." West azonban hozzáteszi: oly korban élünk, amikor az amerikai birodalom és az amerikai demokrácia harcot folytat egymással. Hogy ez a küzdelem éppen hogyan áll, nem könnyű megítélni az események sodrában. Egy biztos azonban: George W. Bush elnöksége alatt a demokrácia pozíciói nem javultak. Idézhetünk egy másik, nem kevésbé neves kritikust is ez ügyben; Norman Mailer, a híres író 2003-ban kiadott könyvében (Why Are We at War?) azt fejti ki, hogy Washington célja az iraki háborúval a birodalomépítés, előbb a Közel-Keleten, majd szerte a világban.

Az iraki háború, a Bush-doktrína, sőt általában az amerikai külpolitika kritikusai számára tehát érthetően erős a késztetés arra, hogy az agresszív, hegemonista stb. törekvéseket és gyakorlatot a "birodalmi" jelzővel illessék. Az éremnek azonban van egy másik oldala is. A birodalom szó differenciálatlan – és mondjuk ki: inadekvát – használata azonban nem egyszerűen a mai viszonyokban való eligazodást nehezíti, hanem a történelmi analízis lehetőségét is gyengíti. Egészen konkrétan megakadályozza annak felismerését, hogy történelmének egy időszakában (a XIX-X. század fordulóján, főként a spanyol-amerikai háború nyomán) az Egyesült Államok valóban közel volt ahhoz, hogy – a hobsbawmi értelemben vett – birodalmi típusú külpolitikát folytasson, de tudatos politikai döntés következtében erről letett. Az első világháború óta minden nemzetközi szerepvállalásában az univerzális értékekhez igyekezett kötni a saját szerepvállalását, ami a birodalmakra nem különösebben jellemző. Éppen ehhez képest tűnik tényleges változásnak az, ami az elmúlt négy évben történt. A 2001-gyel kezdődő időszak akkor is új minőséget jelent az amerikai külpolitikában, ha az Egyesült Államok azt megelőzően is domináns, hegemón vagy akár imperialista ország volt.

Amikor 2002. januári évértékelő beszédében Bush "a gonosz tengelyként" aposztrofálta az Irak, Irán, Észak-Korea és Jemen által alkotott csoportot, látható volt már, hogy az antiterrorista háború jóval több, mint egy konkrét ellenség legyőzésére irányuló katonai akció. Valójában a permanens beavatkozás jogcímének megteremtésére volt jó, megalapozva ily módon az újabb Bush-korszak egész politikai hangvételét és irányultságát. Az iraki háborúhoz azonban Bush – Tony Blair hathatós közreműködése ellenére – nem volt képes megszerezni az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazását. John Kerry és a demokraták kampánya 2004-ben megkérdőjelezte az ilyen körülmények között indított háborút. Bush győzelme azonban megerősítette a háborús politika belső támogatottságát; legitimitást adott a "megelőző háború" koncepciójának, az ún. Bush-doktrínának.

A második Bush-kormány összetétele (legfőképpen Colin Powell külügyminiszter távozása) a neokonzervatív irányzat erősödését jelezte. Ez akár igazolhatná is azt, amit Matolcsy György állít, hogy ti. a XXI. századot nagy valószínűséggel az Egyesült Államok irányítja majd. Gyaníthatjuk azonban, hogy éppen az iraki háborúnak köszönhetően gondolják ezt így Amerikában egyre kevesebben. Ez a kaland ugyanis éppen arra tanította meg az egyetlen szuperhatalomként porondon maradt Egyesült Államokat, hogy bármit megtehet ugyan a világban (mivel nincs ellensúly, ami megakadályozná), de attól még nem feltétlenül éri el azt a célt, amelyet kitűzött.

Aki ez utóbbi különbségtételben fantáziát lát, szimpatikusnak fogja találni Soros György új könyvét, amelynek címe Az amerikai hatalmi lufi. Ebben a neves pénzügyi szakember a birodalom szó használata nélkül képes bemutatni azt a hatalmi arroganciát, amely George W. Bush fellépésétől fogva a washingtoni külpolitikát jellemezte. Másokkal ellentétben Soros úgy látja: az Egyesült Államok bizonyos értelemben attól erős, mert annak gondolják. Mint ahogy a tőzsdei lufi esetében a részvényárfolyamok attól szöknek magasra, mert az alulinformált befektetők eltúlzott várakozásokat táplálnak a papírok iránt, az USA is attól erős, hogy annak gondolják mások. A hasonlat persze eltúlzott (ezt maga a szerző is látja), a leglényegesebb megjegyzendő dologként azonban azt emeli ki, hogy "semmi sincs előre elrendelve".

Az Egyesült Államok globális pozíciójának gyengülését ma egyértelműen bizonyítja a dollár árfolyamának esése más jelentősebb devizákkal szemben. Az árfolyam-alakulásból nem feltétlenül kell ilyen messzemenő következtetéseket levonni, de ezúttal valóban fennáll az összefüggés. Volt példa korábban is arra (méghozzá 1985-1987 között), hogy az USA-dollár két év alatt 35-40 százaléknyit gyengüljön, akkor a márkával és a jennel szemben. Nemrég azonban a The Economist című hetilap hosszú tanulmányt szentelt annak, hogy bemutassa: a dollár mostanában úgy veszíti el kiemelt szerepét a nemzetközi pénzrendszerben, mint ahogy ez az angol fonttal történt száz évvel korábban.⁴ A kínai valuta 2004 júliusában meghirdetett lebegtetése szintén azt sejteti: új korszak kezdődött a globális pénzügyi erőviszonyokban.

Mindez csak azt jelenti, hogy az USA-dollár mindenkori árfolyama (erőssége vagy gyengesége) nem feltétlenül az amerikai gazdaság teljesítményét tükrözi, mint ahogy azt általában a nemzeti valutákról feltételezni szoktuk. A dollárárfolyam alakulása tartalmaz egy olyan tényezőt is, hogy a világnak mennyire van szüksége az Egyesült Államok stabilizáló szerepére. Végeredményben tehát az Európai Unió kialakulása nem pusztán azért jelent veszélyt a dollárra és ezen keresztül az Egyesült Államokra nézve, mert az EU piaca – lélekszámát tekintve – ma már nagyobb, mint az Egyesült Államoké, és ezzel összefüggésben egy új, nemzetközi funkciók betöltésére alkalmas pénznem jelent meg az euró képében. Ezért zárulhat be az okfejtés köre azzal a kérdéssel, hogy vajon az EU tud-e egységes fellépéssel komoly kül- és biztonságpolitikai szerepet játszani a világban.

Soros György – szellemi és pénzügyi értelemben egyaránt – nagyon sokat invesztált a Demokrata Párt 2004-es elnökválasztási kampányába, mivel úgy gondolta: ezúttal igen sok múlik azon, ki lesz az Egyesült Államok elnöke. Megpróbálta ráébreszteni honfitársait arra, hogy az iraki háború hazugságokra épült, és hasonlóképp gyenge lábakon áll az amerikai gazdaság egésze. Ezekről mesteri elemzések olvashatók a könyv negyedik és ötödik fejezetében. Soros úgy gondolta, hogy konstruktív víziók és megoldások csak egy demokrata elnöktől várhatók. A választások ismert eredménye miatt erre a várakozásra ma már nem kereshetünk igazolást. Észre kell venni azonban, hogy korrekció a demokrata hatalomátvétel nélkül is történhet. Ilyennek mondható az iraki háborút kitervelő Paul Wolfowitz hadügyminiszter-helyettes menesztése a Pentagonból. A korrekció ténye konstatálható anélkül is, hogy Bush politikáját bármilyen értelemben konstruktívnak neveznénk.

Semmi szükségszerű nincs benne, de fennáll a lehetősége annak, hogy a második Bush-ciklusban Washington – éppen a toddi és sorosi, reális (anyagi jellegű) determinációk kényszere alatt – másképp viszonyuljon a világhoz, mint az első ciklus neokonzervatív külpolitikája. Emlékezzünk arra, hogy a mai elnökhöz szellemi-politikai értelemben legközelebb álló előd, Ronald Reagan is meglehetősen agresszív volt az első ciklusban (1981 és 1985 között), azt követően viszont maga állt az enyhülési folyamat élére. Erre sok oka lehetett. Nyilván maga is átlátta, hogy nemcsak a Szovjetunió, de Amerika sem bírja az eszeveszett fegyverkezési versenyt. Másrészt pedig a maga történelmi szerepét jobbnak látta olyképpen alakítani, hogy egy barátságos, konstruktív, szerethető Amerikát hagyjon maga után. (Más kérdés, hogy ez mennyiben lehetett sikeres egy olyan ciklusban, amelyet például az Irán-kontra ügy tett emlékezetessé.)

Ezúttal az ifjabb Bush elnök áll hasonló válaszút előtt. A második ciklus alkalmat kínál számára az irány- és arculatváltásra. Ha ezt legalább részben kihasználja, 2008-ban senki nem fogja számon kérni rajta egy-két újabb háború elmaradását, és maga cáfolhat rá azokra, akik az újraválasztása esetére apokaliptikus jövőt jósoltak a világnak. Más kérdés, hogy az első ciklus háborúi (Afganisztán és Irak) olyan tömegű problémát állítottak elő, amelyek kezeléséhez nemhogy négy év, de talán négy évtized is kevésnek fog bizonyulni. Ebben egyetérthet egymással Soros, Howe, Matolcsy és talán még Ignatieff is.

 

Irodalom

Michael Ignatieff: Birodalom light. HVG Kiadó Rt., Budapest, 2003.

Matolcsy György: Amerikai birodalom – A jövő forgatókönyvei, Válasz Könyvkiadó, Budapest, 2004.

Stephen Howe: Birodalmak. Magyar Világ Kiadó, Budapest, 2004.

Soros György: Az amerikai hatalmi lufi. Az amerikai hatalom visszaterelése a helyes útra. Scolar Kiadó, Budapest, 2004.

 

Jegyzetek

¹ L. a recenziókat Hardt és Negri, valamint Mészáros István és Emmanuel Todd könyveiről az Eszmélet 58. számában, illetve Gabriel Kolko könyvéről az 59-es számban.

² L. Eric J. Hobsbawm: A birodalmak kora, Budapest, Pannonica Kiadó, 2004.

³ Eduardo Mendieta interjúja Cornel Westtel: "Empire, Pragmatism, and War". Logos 3.3, Summer, 2004 www.logosjournal.com

⁴ L. The Economist, 2004. december 4-10., 71-73. o.

Novák Zoltán: Az MSZMP Budapesti Reformköre – a reformköri mozgalom szerepe a magyarországi rendszerváltásban című könyvről.

Nem véletlen, hogy talán a leghevesebb és legindulatosabb viták éppen a hajdani reformkörök kapcsán dúlnak a hazai baloldalon, egészen napjainkig. A Reformköri Mozgalomra történő "múlthamisító", "későbbi tevékenységet legitimáló", "mítoszalkotó" visszautalások azért váltanak ki akkora felháborodást azok között, akik máig is valamilyen formában a platform szellemi és morális örökösének tekintik magukat, mert számukra a tét sokkalta nagyobb, mint a hiteles tényekhez való ragaszkodás: a rendszerváltás során kilúgozott remények és elpackázott esélyek kérdéskörének napirenden tartása vagy eltussolása. Olybá tűnik: az egész hazai politikai baloldal "tisztasága" forog kockán. Ennek oka pedig nem más, mint hogy a közgondolkodásban (nem utolsósorban a gátlástalan neoliberális ideológiai kurzus hatásának köszönhetően) kétféle elképzelés él a baloldal rendszerváltásban betöltött szerepéről – s számukra egyik sem elfogadható.

Az egyik szerint a hazai baloldal az átmenet szempontjából jelentéktelen kezdeményező szerepet töltött be, hamar defenzívába szorult és kényszerpályákon mozgott, a "polgári demokrácia" kialakulásának irányát pedig – számtalan bonyolult tényező közjátékának köszönhetően – a liberálisok (esetleg egy nemkívánatos szcenárió szerint a konzervatívok) határozhatták csak meg. A másik szerint a rezsimváltásban a mai "baloldal" jelentős személyiségei vettek részt tevőlegesen, elvégezve a pártállam lebontása és a szükséges gazdasági-technokratikus reformok "piszkos munkáját", ezzel minden szempontból "felszámolták" még annak gyanúját is, hogy utódpártok tagjainak és köpönyegforgatóknak bélyegezzék őket. Felismerték, hogy a dolgok szükségszerű menetéhez alkalmazkodva milyen formában vihető tovább a "baloldali kontinuitás". És alapot teremtettek arra, hogy a későbbi baloldal hiteles képviselőinek őket tekintsék, s maguk is egy nyugatkonform politikai erő létrehozatalán fáradoztak egészen a kezdetektől. A rendszerváltás idején ugyanis csak a szó legkínosabb értelmében vett reálpolitika létezett – mondják -, baloldali alternatíva nem.

Novák Zoltán könyvében, amely "A reformkörök szerepe a magyarországi rendszerváltás folyamatában" alcímmel jelent meg korlátozott példányszámban, úgy véli, hogy ezek a hamis megközelítések. És nem véletlenül könnyen össze is egyeztethetők, mivel legitimálhatják a liberálisok és a szocialisták szövetségét. Mindezt éppen azáltal leplezhetjük le legkönnyebben, ha a "rendszerváltás kori baloldal" legfontosabb szereplőjét, az akkori MSZMP-t és az azon belül kvázi többségbe kerülő "reformszárnyat", annak dilemmáit, programtervezeteit és politikáját megismertetjük a szélesebb nyilvánossággal. (S a szerző ezen meggyőződését tovább erősítheti az az állítólagos tény, hogy a kézirat azért csak magánkiadásban, szamizdatként jelenhetett meg 2002-ben, mert dühödt elhallgatás és íróasztalfiók mélyére csúsztatás fogadta például Glatz Ferenc, Hiller István, Földes György s a hivatalos pártkörök részéről is.)

De könyvének van egy másik alaptétele is: ha a tényeket őszintén bemutatjuk, ha a legendákat leromboljuk, akkor eljuthatunk a baloldal problémáinak helyes megközelítéséig, akkor pótolhatjuk évtizedes lemaradásunkat. Az elszektásodó és tömegbefolyás nélkül maradt hazai antikapitalista baloldal legfontosabb kérdéséhez vezetnek a szálak: hajdani "reformalternatíváink" mentén kaphatunk-e még bármifajta értelmes vezérfonalat a jelen kihívásaihoz?

 

Létezett alternatíva

 

A hazai baloldal későbbi tagoltsága szempontjából a legfontosabb körülménynek a hajdani MSZMP reformszárnyának konglomerátumjellegét szokták tekinteni. Ripp Zoltán például, aki a reformkörök megítélésének "fatalista" paradigmáját követi (és aki alapvetésnek számító tanulmányt írt erről, amelyet Novák direktben nem idéz)¹, úgy véli: "érdekszövetség teremtődött a bomló állampárt vezetésének reformerei és az őket lelkesen, de valójában alternatíva híján támogató reformköri mozgalom között, a kapcsolat azonban nem szervesülhetett valamiféle hosszabb távon is követhető irányvonallá. Nem pusztán azért, mert a közös reformretorika ellenére a pártvezetés Pozsgay Imre, Németh Miklós, Nyers Rezső és Horn Gyula nevével fémjelzett reformszárnyának tagjai sem fogalmaztak meg közös platformot, legalábbis a nyilvánvaló feladatokon túl, hanem azért, mert a reformmozgalom a résztvevők szándékától függetlenül csak rövid távú feladatokra volt hitelesítve (kiemelés – KV)." Az átmenet koherens baloldali ideológiája nemcsak a létező szocializmusnak nevezett rendszer történelmi veresége, illetve a bukás közbeni helyzet kuszasága miatt nem jöhetett létre szerinte, hanem legalább ennyire fontos szerepe volt a reformmozgalom "amalgámozó" hatásának. Fel kellett ismerni a rendszer tarthatatlanságán túl annak bukásának szükségszerűségét is, ezt kellett majdnem mindenáron felgyorsítani. "A történelmileg soron lévő feladatnak, a politikai rendszer átalakításának legfőbb akadálya a rendszer központi tényezője, maga az állampárt volt. A bukásra megérett MSZMP helyett egy korszerű baloldali pártot kellett létrehozni."

Novák végig rejtett polémiát folytat az ilyen jellegű vélekedésekkel, hiszen ezen a ponton túl már nem érthet egyet azok következtetéseivel. Például azzal a Ripp Zoltán által "kanonizált" nézettel, amely szerint "mindennél fontosabbá vált a párt elfoglalása és lebontásának-átalakításának módja. A hatalmi kérdések dominanciájából pedig egyenesen következett a reformmozgalom egységesülése egy olyan platform alapján, amely összefoglalta ugyan a legfontosabb célokat, mégis csak az átmenet időszakára szólhatott (mert a hatalmi szerkezet szétverésének feladata nem tette lehetővé, hogy a baloldal azzal is foglalkozzék, mi lesz azután. – KV). Nem segítette elő a differenciálódást a másik fő célkitűzés sem, amely arra irányult, hogy az összeomlás ne temessen maga alá válogatás nélkül mindent, ami a baloldalisághoz tartozik."

Könyvében Novák azonban még ennél is élesebben szembehelyezkedik a reformkörök és a rendszerváltás baloldalának "tranzitológiai" megközelítésével, amely a hajdani reformalternatívákat a baloldali kontinuitás szemszögéből vizsgálja, s a "fontos" és "kevésbé fontos" előzmények közti határt az utólagos sikeresség mértékével kívánja mérni. "Az ilyen jellegű elgondolások közé sorolnám – bár nem a rendszerváltást szándékolták célnak – a Grósz-Nyers vezette MSZMP azon álláspontját, hogy a reformokat, benne a pluralizmust, az MSZMP saját elhatározásból, önként kezdeményezte, és ezzel elöl járt az államszocializmus felszámolásában. E nézetek családjához tartozik Ágh Attilának a reformkörök szegedi tanácskozásán tett azon kijelentése, hogy a békés átmenet feltételeit "csak" a reformkörök teremthetik meg (sem az ellenzéki pártok, sem az állampárt akkori vezetése nem). Ez a nézet él tovább módosulva abban az Ágh-Géczi-állításban, hogy a reformkörök egésze a rendszerváltásnak tudatosan tevékeny szereplője volt, megcélozva a nyugati demokratikus országokban egyes pártok által képviselt demokratikus szocializmust, ami lényegében a feltétlen integrálódást jelentette a "létező kapitalizmusba".²

Novák szerint a rendszerváltásnak igenis voltak valódi baloldali alternatívái, s ezek között objektíve különbséget kell tudnunk tenni. Ennek a régóta hangoztatott érvnek egészen újszerű bizonyítékát kívánja nyújtani azzal, hogy a rendszerváltás időszakának klímáját igyekszik felidézni. Szerinte ugyanis az átmenet "csapatmunka" volt, egy olyan megegyezéssorozat, amelynek során a szereplők felértékelték egymást, s annak ellenére, hogy nem volt forradalmi helyzet, csak válság, mégis forradalmasítani tudták a viszonyokat. Ebben a "jogi forradalomban" minden bizonytalan kimenetelű volt. Minden egészen máshogy alakult volna, ha nem jönnek létre reformkörök, ha Pozsgay nem kényszerítette volna az ellenzéket a négyigenes népszavazásra, ha az MDF szövetséget köthetett volna egy baloldali reformpárttal, ha a privatizációtól megrettenve vagy a baloldali agitációnak engedve sikeres szakszervezetek vagy munkástanácsok jöttek volna létre, ha apró útelágazásoknál kicsit más irányba mennek a dolgok. Innentől kezdve hamis kérdésfelvetés azt vizsgálni (ami szinte kizárólagosan a rendszerváltás baloldalának mainstream tematikája), hogy az MSZP napjainkra már elérte-e eredeti célját (mert ilyen nem volt), átalakult-e nyugati szociáldemokrata párttá stb. Hiszen két tényt el kell fogadni kiindulási alapként: a rendszerváltásban jelen volt a (reform)baloldal és még leghevesebb ellenfeleiknek sem volt eleve adott "forgatókönyvük" a holnap Magyarországát, saját szerepüket illetően. Novák szerint a reformkörök és a rendszerváltás baloldalának tevékenysége kapcsán ezzel szemben egyetlen dolgot érdemes vizsgálni, hogy a nyilvánvaló emberi gyengeségeken túl milyen okai és tanulságai vannak 1989 nyilvánvaló "reformszocialista", "marxista" vagy "antikapitalista-önszerveződő" irányzatok bukásának?

 

Az államszocializmus válságának "forradalomelmélete"

 

A könyv legfőbb ígéretét nem tudta beváltani, ennek oka pedig az, hogy a szerző a Budapesti Reformkörök platformján kívül minden más akkori reformalternatívát hibásnak minősít, és felelőssé tesz a mai helyzet kialakulásában. A köztük lévő "differenciaspecifikumot" pedig egyetlen pontban ragadja meg. Lehetséges-e, hogy a magyarázat a folyamatos kudarcokra abban keresendő, hogy a hazai baloldal túlságosan kötődött az államszocializmushoz, túlságosan hitt benne még az utolsó utáni pillanatokban is? Hogy még akkor is a rendszer reformján gondolkodott, amikor már a rendszer megdöntése utáni világra kellett volna tervezgetnie? Hogy reformista maradt, amikor az országban "forradalmi" átalakulások mentek végbe? – teszi fel a kérdést Novák. Hagyjuk most Novák elméletileg kidolgozatlan és bizonyítatlan tézisét a rendszerváltás "forradalmi" jellegéről, amit még Antall József sem képviselt. Nem különb az a régi felvetése sem – talán az elméleti munkát kívánta így megspórolni -, amelyen a vitázóknak széles tábora sok éve rágódik -, miszerint a rezsimváltás pillanatában "helyzetben lévő" értelmiségieket és politikusokat okolják azért, mert napjainkban nincsen "marxista" kutatóintézet (például Lukács Institute), egyetemi szak, önálló párt, népszerű hetilap, napilap, könyvkiadó, rádió, klubhálózat stb. Azonban szerinte ezeknél a mulasztásoknál sokkalta többről van szó, mégpedig arról, hogy sem a reformköri mozgalom, sem a baloldal a legszélesebb értelemben nem értette meg a létező szocializmus problematikáját és az államszocializmus elleni fellépések természetrajzát. Így a rendszerváltás folyamatában sem tudott a megfelelő módon szerepet vállalni. Olybá tűnik, Novák nem lapozta végig a korabeli folyóiratokat, amelyek alapján meggyőződhetett volna, hogy egész irányzat létezett a baloldali értelmiségiek körében, akik már 1988-89-ben pontosan látták, hogy milyen irányt vesz az államszocializmust követő történelmi-politikai fejlődés Magyarországon és a kelet-európai régióban általában. Novák ezt az egész irányzatot valamely okból csak felületesen vizsgálja, noha a Baloldali Alternatíva Egyesülés és részben annak tagjaiból is verbuválódott népi demokratikus platform, amely több száz embert tömörített magába.

A rezsimváltás időszaka adekvát helyzetértelmezésének kulcsa: az államszocializmus válságaiból következő "forradalmak elmélete" – s talán ez a munka legfőbb elméleti hozadéka. Ebből az aspektusból nézve az előző rendszer elleni fellépések "prototípusa" minden tekintetben 1956. Ekkor valósult meg a legteljesebb formában a három mozzanat egymásutánja, amely szükségszerűen adódott a hatalmi-politikai, a gazdasági és a legitimációs szereposztásból. "A kezdet, a népfölkelés korrektív forradalomként indult, amelynek előkészítésében a kommunista értelmiségieknek meghatározó szerepük volt. Céljaikért tüntetett az egyetemi ifjúság október 23-án, ezek miatt kapcsolódott be a nagyüzemi munkásság és alapította meg a munkástanácsokat… A korrektív forradalom célja a szovjet típusú államszocializmus forradalmi reformja, a nemzeti függetlenség kivívása." Ez az elsődleges szakasz megjelenik 1989-ben is, s a reformköri mozgalom színrelépése tekinthető ennek legeklatánsabb példájaként. (Novák nem tisztázta, hogy 1956-ot még sok reformkörös is ellenforradalomnak tekintette 1988-ban – Németh Miklóssal együtt.) Novák szerint azonban a "bolsevik típusú hatalom" várható reakciói miatt (lásd Románia) nem állnak itt meg az események, s a kiigazító törekvések "demokratikus népforradalomba" torkollanak. Novák ezt a fordulatot 1956-ban október 26-tól számítja, s "új szakasz kezdődik a forradalom történetében, amelynek lényege az 1945 utáni állapotokhoz, a demokráciához, a többpártrendszerhez való tényleges visszatérés volt, amelynek nevében megalakult a koalíciós kormány… Ez szakítás a proletárdiktatúra elvével is." Mindebben nem a szerző idealisztikus ragaszkodása a lényeges a felszabadulást követő légkör restaurációjához (egy "szeplőtlen" baloldal ábrándjának nevében), hanem az alternatíva, amelyet az államszocializmus reformján vagy meghaladásán fáradozó baloldal számára itt szerinte előáll. Ugyanis a harmadik szakaszban megjelennek a politikai paletta minden színében pompázó kezdeményezések, amelyek közötti harcban az a tény dönt, hogy a baloldalnak milyen erőt, elfogadottságot és szimpátiát sikerül kivívnia. Az 56-tal való összevetés Novák szerint ezen a ponton válik értelmezhetetlenné, hiszen "a november 4-i bevonulás nem tette lehetővé, hogy ezek a törekvések kikristályosodjanak és kiderüljön, a Nagy Imre vezette kormánynak hogyan sikerül konszolidálnia a népi demokratikus forradalmat". A lényeg azonban, hogy a reformalternatívák sorsa 1989-ben is azon dőlt el, hogy ezt a képletet milyen mélységig sikerült "megérteniük".

Ebből következően volt egy súlyos üzenete 56-nak 89 baloldala számára, amit annak nem sikerült megértenie. Novák szerint a rendszer illúzióihoz és a lukácsi paradigmához túlzottan kötődő baloldalnak minduntalan megvolt az a tévedése, hogy a népi demokratikus szakaszban (tehát a másodikban) adottnak vették nemcsak azt, hogy az a korrekciós szakasz folytatása, de azt is, hogy egyértelműen reformszocialista jelleget kell öltenie. Ezért törhették a fejüket baloldali megoldási kísérleteken, s ezért tűzhették ki célul a rendszer védelmezését, majd az utóvédharcot egy esetleges reformista visszarendeződés nevében. És ez nemcsak azért volt hiba, mert a rendszer megreformálhatatlan volt. A valódi problémát a szerző a már a Krausz Tamás nevével fémjelzett népi demokratikus irányzaton kívánja szemléltetni. Ami szerinte azért vallott kudarcot, mert nem volt tartható az elgondolás, amely szerint a szocializmust újra reorganizálni kell, "az új forradalom célja a tőkés restauráció és persze a sztálini visszarendeződés együttes megakadályozása, a dolgozók szélesebb tömegeinek a hatalomba való bevonása kell, hogy legyen. Ezt a forradalmat – ha a felülről irányított kezdeményezést sikerül pártosítani nagyarányú tömegmozgalommal, nevezhetjük a dolgozók demokratikus forradalmának". Novák nem veszi észre, hogy az ő sajátos baloldali követelményei éppen a népi demokratikus platform programjából következhetett volna. Hiszen a szerző által reklamált "civil társadalom" szervezeteit, a munkástanácsokat, a privatizációt elkerülő, más közösségi-gazdálkodó szervezeteket, szövetkezéseket hozta volna "helyzetbe", hogy a tőkétől és a bürokráciától szabad fejlődés előtt is megnyílhasson az út egy többszektorú gazdaság keretei között.

Novák téziseit azért is citáltuk ilyen hosszan, mert a közel nyolcszáz oldalnyi (!) szövegfolyamból nem mindig bogozható ki könnyen a koncepció magva. Az elmondottak fényében azonban valószínűleg már érthető, mire alapozza a rendszerváltás baloldalával szembeni dühödt számonkérését, amikor egy stratégiai és egy taktikai hibára vezeti vissza a kudarcot. Előbbi lényege, hogy a rendszerváltás reformszocialistái nem voltak képesek szakítani egy gyakorlattal, amelynek lényege a kísérletezgetés, a népboldogító messianizmus. Kérdőre is vonja egy helyütt a népi platform vezetőit, hogy vajon meddig folytatták volna a megreformálhatatlan reformálgatását, egy nemzeten való kísérletezgetésüket? Amire egyébként – s ez a taktikai hiba – 1989-re nem is maradt semmi esélyük. Ugyanis ekkorra fordulat állt be az államszocializmus legitimációjában, s a szélesebb tömegek már nem támogatták a rendszer fennmaradását (mint az 1970-es évek végéig, a gulyáskommunizmus idején), így egy korrekciós forradalom éppen hogy várhatóan nem reformszocialista, hanem egy, a szocializmussal szakító szakasszal folytatódott. Egy ilyen helyzetben pedig nem maradt volna más megoldás, mint a Budapesti Reformkör azon javaslatának elfogadása, amely vallja, hogy "történelmi tapasztalatok bizonyították, hogy a kapitalizmus keretén belül létrehozható a szocializmus. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy a kapitalizmus a társadalomfejlődés utolsó stádiuma, hogy ez a legtökéletesebb társadalom, és hogy belső fejlődése szükségszerűen elvezet a szocializmushoz. Azért van szükség baloldali szociáldemokrata pártra, hogy a kapitalizmus szociális piacgazdasággá alakuljon, majd ennek hatására a demokratikus szocializmus valóságos történeti folyamatként mind több országban megvalósulhasson. 1989-ben a demokratikus szocializmushoz csak a rendszerváltás, a kapitalizmus megteremtésén keresztül indulhattunk el. Az egységesülő Európa a Budapesti Reformkör akkori reményeit teljesítheti be". No de miben különbözik ez az álláspont mondjuk Horn Gyuláétól?

 

A népi baloldal

 

Lehet, hogy Novák Zoltán elképzelése járható út lett volna, s a baloldal "kapitulációja" és "szimpátiafelhalmozása" után sokkalta jobban állna, mint a jelen helyzetben. Erről azonban azért nem érdemes vitatkozni, mert ezzel maga is újratermeli az MSZP dilemmáját, csak éppen "demokratikus szocialista" oldalról, jelesül, hogy hogyan lehet a baloldal egyszerre a rendszerváltás véreskezű és fájdalmakat okozó "baloldalellenes" levezénylője és egy, a szociális piacgazdaságot építő, távlatilag baloldali elkötelezettségű néppárt, amely még sikeres és szimpatikus is? Novák ahistorikus felfogása nem szembesül azzal a körülménnyel, hogy egy félperifériás történelmi fejlődésből csak egy "félperifériás kapitalizmus" visszaállítása következhetett az adott nemzetközi feltételek között. Olyan, amilyen létre is jött. Nem világos, hogyan akart Novák úr "kényszerintézkedésekhez", "reformdiktatúrához" támogató voksokat szerezni? Valószínűleg sehogy. S talán ezért sem véletlen, hogy a 2002 utáni legnagyobb kormánypárt oly könnyen hajlott a mentális felüdülést kínáló "harmadik út" gondolatára, amely hazai kontextusban éppen azt kínálta, hogy a "fájdalmas dolgokat", a neoliberális korszellemnek való behódolást technokratikus alapon magyarázhassák, míg a kormány eseti intézkedéseiben baloldali maradhasson. "Politikáját némileg jobbra, kommunikációját balra" – mondta Gyurcsány a Horn-Kovács utáni válságát élő mamutpártnak, s ezzel mélyre ásta mindazt, amin már nem lehet változtatni. (Novák könyve persze ezzel nem számolhatott.)

Ehhez csak a szociális piacgazdaság szocializmust ígérő távlatairól kellett lemondani – amely nemhogy antikapitalista, de még "jóléti" alapon se volt tartható számukra. Mindezt csak azért volt fontos megjegyezni, mert Novák vissza-visszatérően a reformra szoruló MSZP számára fogalmaz meg javaslatokat a mából. Eközben elfeledkezik arról, hogy az általa felvázolt "államszocialista forradalomelmélet", amelyre a taktikát és a stratégiát akkoriban építeni kellett volna, éppen úgy a múlt ködébe vész, mint a sztálini évek vagy 1956 és 1968. A rendszerváltás után születettek lassan nagykorúvá válnak. S nekik egy olyan baloldallal is kell számolniuk (főleg a szocialisták liberális fordulata után), amelynek bár nem sikerült tömegmozgalommá válnia, mégiscsak karakteresen és azonosíthatóan őrzi saját markáns arculatát a "népi politizálás" jelszava mentén.

Komolyan gondolhatja-e Novák, hogy a mai baloldal agóniája még mindig arra vezethető vissza, hogy akkor, az általa megfogalmazott pontokon nem tudtak közös nevezőre jutni? A tények nagyon ellentmondani látszanak ennek. A rendszerváltás utáni "demokratikus szocialista" baloldalnak éppen nem az a legfőbb fogyatékossága, hogy nem hajlandó leszámolni a Kádár-korszakkal, hogy vonzódik hozzá, hogy utóvédharcot folytat, mert ez már régen nem így van. Mindez a kilencvenes évek közepére megtörtént, s ennek eredménye: a rendszerváltás baloldalának legelevenebb, legimpulzívabb és egyben legellentmondásosabb öröksége az úgynevezett "népi politizálás". A rendszerváltás "népi baloldalának" nem abban áll legfőbb bűne, hogy nem ismerte fel egy reformszocialista alternatíva esélytelenségét, hogy nem mondott le a baloldal védelmezéséről, az önszerveződési kísérletezésről. Baj éppen annyi van vele, mint a többiekkel, beleértve mindenekelőtt a reformköröket is: hogy ma úgy állunk, ahogy. A "népi politikának" mifelénk sok mindenben igaza van (vagy majdnem mindenben), csak saját szocialista küldetéstudatát legitimáló (és egyszerre "betegesen" önostorozó) elképzeléseivel tudna felhagyni végre.³ Ezek ugyanis (szinte az egész progresszív térfélen) éppen a valódi politizálás kényszerétől szabadítanak meg, így hozzájárulnak a lehetséges mozgalmi csírák "pacifikálásához".

A hazai baloldalnak ezért nem a rendszerváltás meddő vitáihoz kellene visszatérnie, hanem valahogy kikászálódni saját ördögi köréből. (Ezzel megoldva az MSZP-vel, vagy nélküle dilemmát is.) Abból az önmagát igazoló hitvilágból, amelynek "színe", hogy a mai világ szörnyű, elviselhetetlen, perspektíváit tekintve beláthatatlan, a "szocializmus vagy barbárság" (Mészáros István) alternatíváját valakinek föl kell vállalni, s ez csak a "népi politikától" várható. És "fonákja", hogy ha népi politikára szükség van, tehát a fennálló gazdasági és politikai hatalom népellenes, akkor előbb-utóbb a népnek fel kell ez ellen lázadnia, s akkor a "demokratikus szocializmus" alternatívája realitássá válik. (Ezt nevezte Geoff Eley tanulmányában "klasszikus lenini taktikának", kiegészítve a "lukácsi demokratikus felfogással" – mint a máig élő legerősebb örökséget, amelyre a legtöbb baloldali kezdeményezés épül Kelet-Európában.)⁴ De hát ebben az "idealizmusban" Novák éppen osztozni látszik velük, ahelyett hogy a kilábalás esélyét kínálná; ráadásul az ő kapitalista "demokratikus szocializmusa" még inkább absztrakció, mint egy szenvedő, elhagyott, sorsáért síkraszálló nép, a globalizált Föld rabjainak víziója nyomán létrejövő "újszocializmus" elképzelése (Szalai Erzsébet kifejezése).

 

Megújulás vagy újrakezdés

 

Megváltozott a világ. A hazai politikai baloldal ezzel szemben mintha sem azt nem értené, honnan jött, sem azt, hogyan alakult ki ez az egész, sem azt, hogyan működik. Régi árkaink – azok bezzeg itt maradtak betemetetlenül. Novák Zoltán meglehetősen túlírt és önapológiára épülő, amúgy valóban dokumentumértékű munkájának talán legfontosabb üzenete éppen az, hogy a baloldalnak meg kell találnia az "aktuálpolitikai" összekötő kapcsokat a fennállóval szembeni kritikai meglátásai s a társadalmi önszerveződés segítségével létrehozandó "demokratikus szocialista" perspektíva között. Azonban vállalkozása, amely a hajdani reformköri mozgalmat "szélesebb történelmi kontextusban" kívánja tárgyalni, nem csak azért marad féloldalas, mert javaslatai a "szociáldemokratizálódás" sajátos programjára: a múlttal való teljes személyi és ideológiai szakításra és permanens baloldali politikára nem reálisak és 1990 után a szocialista pártban nem is voltak azok.

Egy demokratikus szocialista alternatíva jövőképét 1989 óta számtalanszor megfogalmazták már, s a "népi politika" ezeket a követeléseket képes valódi politikai kontextusba is helyezni. Ezen az alapon akár erős baloldal is szervezhető lett volna.

Hanem mert éppen a legfontosabb "történet" gyökereire nem utal a reformkörök kapcsán: pulóveres értelmiségiekből és idealisztikus álmodozókból hogyan született meg a professzionalisták cinikus demokráciája, s ebben milyen szerepe volt a baloldalnak? A Május 1. öltöny hogyan változott Armanivá vagy Nerversává? Milyen elképzelései voltak a holnap politikájáról a reformköröknek akkor? Ha a baloldal a rendszerváltásban sikeres akart volna lenni, a politika természetére vonatkozó kérdéseket is tisztáznia kellett volna, hogy abban saját szerepét is "kijelölhesse". Talán ez egyik legfőbb lemaradásunk. Ennek hiányában pedig Novák talán nem is érti, hogy ma már miért nem elegendő a "múlttal való demonstratív szakítás" ahhoz, hogy a baloldal a tömegek lojalitását elnyerje, hogy miért nem esik senki hasra már a hajdani szimbolikus politika bűvészmutatványaitól, amelyeket napjainkra egészen újakra cseréltek föl.

A kérdések sorakoznak a baloldal előtt – még ha első ránézésre távolinak tűnő dolgokról van is szó. Ha a hazai marxizmus széles rétegekre akar támaszkodni, hiányozni fog a tudatos hozzáállás a modern marketinghez és a médiamanipulációhoz. A médiakonform szimpátiaszavazatok a valódi meggyőzés hiányához vezethetnek (hiszen a párthoz tartozás kapcsán az csak sokadik helyen jelenik meg), a "direkt" agitáció ellenszenves, a main stream pártokkal való kokettálás, konkrét ügyekben való egyezkedés, szóval a "mindennapi politika" veszélyes terep. Lehet-e egy marxisa párt "olyan, mint a többi"? Hogy viszonyuljon a baloldali "valódi" politika a bulvármédiához és a perszonalizált (vezető médiaarcok) demokráciához? És ez még nem minden. A "posztmodern" világ nem kedvez a modern ideológiáknak, az októberi forradalommal együtt született tagság a fiatalok számára nemcsak taszító, de vicces is. A posztmodern politika élményekre épül, szubkulturális és a résztvevő számára (szerinte) racionális haszonnal kecsegtet. Hogyan tud és akar megfelelni ennek a baloldal? És hogyan tudja felvenni a versenyt a "nagy pártokkal", amelyek ezt felismerve professzionális módon teremtették meg saját társadalmi hajszálgyökereiket és utánpótlásukat. Egyáltalában: a baloldali politizálás egészének kapcsán előáll egy paradoxon: posztmodern politikai környezetben, posztmodern módon is meg kell szólítani azokat, akiktől a hagyományos formájú "részvételt" is várjuk – ameddig persze egy történelmi helyzetben újra igény nem támad a "valódi politikára"… A sort napestig folytathatnánk.

Hajdani alternatíváink mába vetítésével, ideológiai döglött kutyáink kihantolásával nem segíthetünk ebben a folyamatban. A megújulás vagy újrakezdés kérdése azon dől el: ki milyen módon képes megszabadulni korábbi beidegződéseitől, ki választja a járatlan és ki a járhatatlan utat? Mindenesetre a hasonló ballasztoktól való megszabadulás vezérfonala talán éppen a hajdani Reformköri Mozgalom alapgondolata lehet: reformalternatíváink megfogalmazása előtt saját gondolkodásmódunkat kell megreformálnunk.

 

Jegyzetek

 

¹ Ripp Zoltán: "A belső koalíció". Mozgó Világ, 2000. 11.

² Novák Zoltán könyvének egyik fő forrásanyaga és kritikai észrevételeinek célpontja Ágh Attila, Géczi József, Sipos József: Rendszerváltók a baloldalon: reformerek és reformkörök, 1988-1989. Válogatott dokumentumok, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1999.

³ Amellyel szemben nem állja meg a helyét a "nép nevében" elkövetett bűnökre és Robespierre-re való utalások újabb tárháza Novák Zoltán előadásában sem – amúgy is megtette ezt számtalanszor a baloldalt minden pillanatban bolseviknek bélyegző, neoliberális befolyás alatt álló vulgárkritika. A Népi Baloldal célja éppen nem erőszakosan rákényszeríteni bármit is a társadalomra, valamifajta élcsapat által, hanem megakadályozni másokat abban, hogy ezt tegyék – és 1989 óta volt ilyen bőven. Ez a fricska adja aktuálpolitikai helyi értékét: meg tudja fordítani a baloldallal szembeni "évtizedes vádakat". "A kardinális kérdés jelenleg az – írja ezzel kapcsolatban Gazsó nem is olyan régen -, hogy az immár kiépült és stabilizálódott hazai újkapitalizmusban lesz-e a tőkeérdekek korlátlan érvényesülését korlátozó baloldali társadalompolitika, avagy a hazai politikai baloldali elit a neoliberális doktrína valaminő modifikált, »harmadik utas« változatát tálalja fel korszerű, a szociáldemokrata értéknyalábokat integráló társadalompolitikai stratégiaként, illetve a politikai vonalvezetést továbbra is a domináns érdekcsoportok hullámverése sodorja."

⁴ Geoff Eley: Forging Democracy: The History of the Left in Europe, 1850-2000. Oxford University Press, 2002, in: Colin Barker: In the middle way, Socialist Review, Issue: 101.